Túrabeszámolók


Kiss Péter Emléktúra a Mátrában

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2024
DJ_RushBoyTúra éve: 20242024.02.19 14:28:58
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

Kiss Péter Emléktúra 57 km

 

Szerintem egész jó idő lett belőle. Botos István vezérletével utaztunk le a Sástó Adrenalin Parkhoz szombaton igen korán reggel. 7-től volt rajt, mi kicsit már fél 7 után odaértünk. Szerencsére még nem volt sor, így pont befértem az ajtón, ezáltal nem kellett a hidegben vacogni a rajtban odakint.

Végül 6:55-kor olvasták be a chipet, és még saját idő terhére, két perc pakolászás után elindultam. Mátrafüredre még nagyon óvatosan mozogtam, a kiálló sziklák, és a saras terep miatt. Itt, alig 2 km után máris megkaptam első pecsétemet. Máris jött a túra egyik igazán markáns emelkedője kapásból fel a Kékesre a K3-ög jelzésen. Óvatosan joggoltam fölfele, több futót is elhagyva. Mire felértem a Kékesre, a lábaim is azt mondták hogy a bemelegítés intenzíven megtörtént. Innen lehetett tempósabban haladni sokáig, persze a Sas-kő utáni oldalazós ösvényen nagyon figyelni kellett, mert egy rossz mozdulat és ennyi.. Vártam már a Markazi-kaput, ahol balra a Z- jelzésre kellett fordulni. Itt bár sáros volt az út, de nem zavartattam magamat, haladós útszakasz, így is úgy is saras lennék.. Végül a Zo jelzésen érkezek el az Ilona-völgyi vízeséshez, ahol egy feltételes pont volt. Éppen kezdődött a molinó kirakása, szóval pont jókor érkeztem. Néhány balett mozdulat a patakon, ezt még beázás nélkül abszolválom, aztán lehet tempózni a Szent-István csevicéhez. Picit 8-as átlag alatt vagyok. Itt a kólát finom tea váltja a flakonba. Egész sok futó összegyűlik, komolyabb nevek, a S- emelkedőjén felváltva futunk-gyaloglunk. A rózsaszállási turistaházat elérve hosszabb emelkedős aszfaltút következik egészen a Pisztrángos-tóig. Itt szétszéled a mezőny, ki előttem, ki mögöttem. Egyszerűen nem tudok, meg nem is merek gyorsabban futni. A tóhoz érve a Téli Mátrával szemben a P+-en kellett haladni egy darabon át, majd a So-re vitt át az út, ami kellemes futható emelkedőn érkezett a Sombokor aljához. Itt jó pár futó előttem a 37 km-es táv felé vette az irányt, én meg a kifejezetten választékos frissítés után az 57-en folytattam. Jött a Z+ tavalyról is igen emlékezetes része Lajosházáig. Idén is hűen megjegyeztem, ugyanis óriási sárlavina volt ismét nagyon sokáig. Tükörjég nem volt mint tavaly, de így is borzasztóan kellett koncentrálni. Na és elérkeztek a patakátkelések. Az elsőnél még próbálok szerencsétlenkedni, hátha megúszom száraz lábbal, aztán rájövök hogy ezt felejtsem el, mert az idő csak megy.. Át a patakon úgy ahogy van, jól van az úgy.. Nagyon hideg, de legalább haladok. Klucsár Marcell ér utol, és váltunk néhány jó szót. Ez után úgy elment, mintha egy helyben állnék, pedig próbáltam becsületesen futni, de ez inkább az ő tempójához képest gyaloglás volt. Még vagy három patakátkelés volt, már nem is mérlegeltem, bele a közepébe.. Kis sík rész is van a végén, így érkezek Lajosházára (30 km - 3:54). Miközben nassolom a finomságokat, és utántöltöm üdítőmet, híres hegymászónk, Mécs Laci érkezik. Ő aztán tényleg jó hamar végzett a frissítővel. Együtt kezdjük el meghódítani a S-négyzet igen meredek emelkedőjét. Egyikünk sem pakolta túl magát, ezt ecseteljük közben. Ahol megszelídül az emelkedő, de azért még mindig erősebb, ott Laci futásra vált. Nekem ez már sok volt, bár próbáltam kikocogni kisebb-nagyobb sikerrel. Mátraháza előtt utolérem Süvöltős Lajost, Sombokor 2-ig együtt megyünk. Előtte viszont nem szép látvány történt. A 24-es út kanyarjánál, mentő-rendőr-tűzoltó. Megkérdezem mi történt. A Sombokorról lefele egy 11 éves kiránduló lánnyal történt súlyos baleset. Felfelé haladva a S-n érkezik szemben a hordágy, rajta eltakarva az illető..

Borús gondolatokkal érkezek a pontra, majd frissítés után megkezdem a brutál meredek emelkedőt a S-n a Sombokorra fel. A leges-legtetejére érve a vádlim mondja hogy figyelj haver, legalább Kékesig bírd már ki futás nélkül. Mivel megmakacsolja magát, ezért kellemes gyaloglással érkezek fel a pontra, és adok neki egy kis energiát, nehogy rakoncátlankodjon.

A P-on óvatosabb kocogással indítok, majd ahogy lejtősebb terepet ér a lábam, úgy pörgetem felfele a tempót, immár sok-sok rövidebb távos sporttársat is kerülgetve. Végül a Z3-ögön érkezek a Kis-kőhöz, ahol a szokásos pontőrök, Bálint, és Attila vár (41,1 km - 2071 m szint - 5:43).

Szerencsére van náluk szuper tea. Jön az igazi kemény betétkör. A Kis-kőről igen meredek lefele veszi kezdetét. Meglepetésre szépen suhanok, na de majd fölfele biztos nem így lesz. Leérvén a patakhoz, átóvatoskodok beázás nélkül. Itt jön szemben az első helyezett Marcell. Azt hittem sokkal előrébb van, és a Kis-kőnél találkozunk valahol. Mindjárt utolérem :) Persze ezen jót röhögök magamban. A sótabletta szétdurrant a zsebemben, így megkérdezem tőle hátha van nála. Szerencsére volt, köszönöm a segítséget! A várhoz fölfele Istók Félixxel együtt másszuk meg a Z-rom tekintélyes meredélyét. Fent pár szót váltok Krisztával, és Dáviddal a pontőrökkel, addig ő le is lép.

Lefele meglepő módon iszonyú sáros az út, felfele ebből komolyan alig érzékeltem valamit, most meg totyogok mint a csiga. Ráadásul egész sok futó jön szemből, szóval kicsit begorombulok, és minőségibb tempót veszek föl. Visszaérvén a Kis-kő aljába egy jókora korty a kólából, aztán hadd szóljon..

Aminek nagyon örülök hogy megállás nélkül fel tudtam gyalogolni, bár sokszor a fülemen vettem a levegőt. Felérvén picit 7-es átlag alatt voltam, de tudtam hogy a P-on visszahozhatom.

Sok-sok rövidtávost előzgetek ismét, ők is kitartóak és ügyesek voltak. Érzem hogy lefele nem úgy megy mint szeretném. Megint gond van a vádlimmal, próbálom lenyújtani, inkább kisebb mint nagyobb sikerrel. Később elmúlik, de az már majdnem Mátrafüred előtt van. Na akkor teszteljük..

Utolsó pecsétem után az aszfalton fölfele futás, a So-ön a rövid távosok megdöbbenésére futás a sártengerben. Egész végig tolom, de amikor már patak keletkezik, és nem lehet hol haladni csak fától-fáig kapaszkodva, akkor már a gyaloglás is igen küzdősre sikeredik. Hú de várom már azt a lépcsősort, ami a "mennyekbe" visz. Csodák-csodájára eljön, és mint úgy fogom azt a fakorlátot minden lépésnél, mintha az életem múlna rajta. Bizony e nélkül majdnem úgy érzem lehetetlen küldetés lenne oda feljutni. Jaj de jó ez is megvan, még pár lépés futás, és végül 15:11 perckor már célban is vagyok. Végül is lámpa sem volt nálam, meg úgy szinte semmi a fél liter üdítőn kívül. A célban igen mohón eszegettem, rengeteg kalóriát veszthettem. Dávidnak nagy köszönet a hazaútért.

 
 
 Túra éve: 2022
DJ_RushBoyTúra éve: 20222023.02.20 00:00:00
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

Kiss Péter Emléktúra 57 + 1 Extra kör = 64 km - 3480 m szinttel, sikeresen teljesítve 10 óra 45 perc alatt.


 


Reggel Tamásnak hála már 6:40 körül lent voltunk az Adrenalin Parkba, így könnyen sikerült parkolóhelyet is találnunk. Valamiért nem volt kedvünk reggel 7-kor elindulni, így kicsit elszöszmötöltünk a kocsiba még. Végül beálltunk a hatalmas sor végére, de szerencsére kifejezetten gyorsan zajlott a procedúra, így 7:14-es rajt került a papíromra. Tüstént bele is vetettem magam a kihívásba. Óvatos kocogással melegítem be izmaimat, majd a K3 következik fel a Kékesre ahol 6 km-re 662 m szint várt rám. Néhol belekocogok, de inkább a tempósabb gyaloglást választom. Rengeteg ismerősöm választotta a mai napon ezt a túrát, odafent Kiss Peti biztos büszkén figyelt minket. A sok rég nem látott ismerőst üdvözölve a kedvem is remek, és gond nélkül érek fel Kékesre. 3 perccel 6-os átlag felett vagyok, amit a sok finomság ami a frissítőponton fogadott hamar le is redukálta. Méteres hó van fent a Kékesen, ezen kicsit csodálkozok amikor kocogok lefele a K- jelzésen a Markazi-kapu irányába. Ahogy lejjebb érek bejegesedik a terep, szükség van a figyelemre kőkeményen! A Markazi-kapu után a Z- jelzésen inkább a sár az úr, de annyira nem izgat, a cipő már úgyis beázott, meg lesz még ennél sokkal rosszabb is.. A vízesés az enyhébb időjárásnak köszönhetően csodásan folyik, többen megállnak fotózni, én egy lopott pillantást vetek csak rá, mert inkább a patakátkelésekre koncentrálok. Elérvén a műutat a túra legkönnyebb 500 m-re következik, kicsit meg is tempózom. Odaérvén (16,5 km - 2:26) Csontos Sanyi felesége örül meg nekem, ő most pontőrködik. A sós dolgokat, illetve az aszalt barackot pusztítom rendesen, és megtömöm zsebeimet is, hogy ha beüt a kraft esetleg akkor legyen mivel pótolni az energiát. A patak megáradása miatt többen nem mennek vissza az aszfaltra (pontőri tanácsra), hanem az erdőben törnek utat maguknak. Én visszamegyek, az út arra visz papíron. Kreatívan kicsit odébb találok is egy lehetőséget, és gond nélkül megúszom a beharangozott megáradt patakot. A következő 8 km-re 512 m szint következik. Eleinte természetesen gyaloglok, majd a Rózsaszállási műúton utolérem Frisch Lacit, és együtt kocogunk az emelkedő műúton, egészen Sombokorig, közben megtárgyalva ki milyen brutalitásokat tervez idén. (azaz inkább ő ) :) Már nagyon vártam az EP-t, végre van izó, hamar meg is töltöm vele flakonomat. Pár dolgot elnyamnyogok, majd ismét telítődik a zsebem, jól jöhet még az energia. (pedig még az előzőből sem ettem semmit amit beraktam a zsebembe) :) Itt válik el a 37-es táv, gondolkozás nélkül az 57-en haladok tovább. A Vörösmarty th. után jön az igazi keménykedés a Z+-en. Mivel már ötödjére vagyok itt, lelki szemeimmel láttam sanyarú sorsom. Maga a terep tökéletesen futható lenne, ámde a totál tükörjég, és a gigantikus sár, ezt csak mérsékelten tette lehetővé. Megelőz Gáspár Peti, büszkén mondhatom hogy negyedóráig ott voltam mögötte, de ez csak a borzasztó terepviszonynak volt köszönhető. Azért meglepően erős tempóban toltam én is. Aztán persze le is maradtam, mert jöttek a patak (folyó) átkelések. Valahogy mindig sikerült átevickélni, de tény és való hogy rendesen meg volt áradva köszönhetően az olvadásnak. Egy pillanat alatt lehagy Marcell, aki fiatal kora ellenére iszonyú erős, az 57-es távon (extra kör nélkül) is sikerült még Petit is 4 perccel megelőznie. Lajosházára érve (30 km - 4:24) mennyei kánaán, sütemény hegyek, és van kóla is. Ha túrázósra venném, itt legalább negyed óra elment volna, de most magamhoz veszek pár finomságot, gondoltam majd útközben megeszem. Ez elég nehezen sikerült, ugyanis a S4 kemény emelkedője ezt nem nagyon tette lehetővé, örültem hogy levegőt kaptam kb. A végefele megelőzöm Gézát aki még a Sombokor előtt lehagyott, de jó tempóban halad ő is. Mátraháza előtt Kiss István érkezik, és irigyelve nézem ahogy az emelkedőkön szó szerint elsuhan. Jó azért engem sem kell félteni, a tempó még így is túl jó. Mátraházára érve viszont egy picit megállok, mert mindjárt itt a következő frissítő, az én kezemben meg még az előzőn felvett dolgok ugyanúgy vannak :) Ezen a túrán éhen nem halunk! Mátraháza után szépen a műút mellett haladok a S-n ahogy azt kell! Hamarosan bezárul a kis kör, ismét Sombokor EP-n vagyok. Sokan most indulnak neki a betétkörnek, szólok nekik hogy kössék fel a gatyájukat a Z+-en. Viszont nekem is föl kell, mert most jön a brutális meredekségű felfele a S-n, Kékestetőre. Nem is kapkodom el, leszegett fejjel teszem egyik lábamat a másik után, egyszer úgyis felérek. Felérve a gerincre a hó megint ipari méretet ölt, de az előttem levő pár 57-es, meg a 37-es távosok már szépen letaposták szerencsére. A végefele még egy kis kocogásra is van erő a rövidebb távosok megdöbbenésére. Végre ismét Kékes! (37,5 km - 2044 m szint - 5:51). A parizeres kenyér a kedvencem, kétszer is rájárok, majd a sajtkockákat elvéve tömöm a majmot immár lefele kocogva a P- jelzésen. A kemény terep ellenére erőnlétileg nincs baj, kifejezetten jól megy a futás, ráadásul tudom hogy a Kis-kőig szépen lehet haladni a sártól függetlenül. A Z3 visz a Kis-kő EP-ig, ahol a szokásos pontőrök fogadnak, Bálint és Takács Attila. Nagy köszönet érte hogy volt víz meg tea, mert Kékesen túl forró volt, nem töltöttem után. Na és most jön a túra legextrémebb része. 7,6 km-re 589 m szint. A meredek lefele kifejezetten jól megy, majd a lenti patakátkelésnél is találok egy biztos átkelési pontot, amit visszanézve meg is jegyzek, mert párszor szükségem lesz még rá ;) A Markazi-várhoz fölfele jönnek ismerősök többen is, ki a 37-esen, ki az 57-esen. Az 57-es táv alapból megteszi egyszer ezt a betétkört, a 37-esek meg kemények, mert nekik nem lenne ez benne amúgy a távba, csak önszorgalomból. Fellihegve a várba, Zsuzska és Dávid a pontőrök, jól megörülök nekik. Itt mindig gumicukor van, imádom, viszek is magammal hármat, majd jól elnyamnyogom a visszaúton. Még találkozunk egyszer biztos, közlöm velük. Hamar visszaérek a Kis-kő aljába, majd nagy levegővétel, és indul a brutál mászás vissza Bálintékhoz a pontra. Ami energiát ad, a sok ismerős aki még lefele tart. Ne lássanak már zombinak na... :) Végül 15:08-ra érek vissza ismét Kis-kőre. 5 percnél tovább nem is maradok, azonnal kocogok vissza, jöhet az extra kör még egyszer :) Lefele megint tök jól megy, de a Markazi-várhoz fölfele el kell rejteni az arcba egy magnéziumot, mert a lábak kicsit makacsak már. Ismét Zsuzskáék, ismét gumicukor, ismét útközben majszolom el. A patakátkelés már rutin, a Kis-kő mászása kevésbé. Már nem esik túl jól az emelkedő (eddig sem nagyon) :) A feléhez érve különböző kifogásokat gyártok magamban, hogy ne kezdjem el még egyszer, mert időm az lenne rá bőven. Utólag belegondolva úgy érzem jól tettem, mert tudtam hogy a P- jelzésen a túra vége fele orbitális méretű sár, és technikás sziklás út lesz. Ha ügyesen haladok akkor ezt még akár lámpa nélkül abszolválhatom. Ezekkel a gondolatokkal érek vissza az extra körön ismét Bálintékhoz. Megkapom a Chocapic szeletemet, majd irány a P-on hosszan le Mátrafüred felé. A futás is jól megy, egy pillanatra sem váltok át gyalogba. Rendesen szürkül, a tempót felpörgetem, és még pont sikerül a dágványos retteneteken leérni lámpa nélkül Mátrafüredre. Nagy megkönnyebbülés. Innen még 2 km - 207 m szinttel föl a So jelzésen. Előkapom a pilácsot, és egy darabig még megy a fölfele kocogás, majd jön a "sárfolyó" ahol még gyalog is borzasztó nehéz haladni. Erre számoltam, sejtettem hogy ez lesz, de 2 km már nem izgat sötétben, akármilyen is a terep.. A legvégén még föl a lépcsőkön, még jó hogy van korlát amibe lehet kapaszkodni :) Végül 17:59-re beérek. Jól sikerült, örülök, nincs bennem hiány az esetleges plusz körök miatt még. Aki meg megcsinálta még 1-nél többször is, na annak aztán tényleg nagy respekt! (amúgy meg mindenkinek nagy respekt!). Átveszem díjazásom, majd kellemesen elfáradva megyek át a kajás szekcióba, ahol sokáig társasági életet élünk a többi sporttárssal. Az 5. teljesítésem után is az a véleményem hogy ez egy szuper szervezésű túra combos útvonallal, méltó ahhoz a sportemberhez aki miatt lett ez az egész megszervezve!


 
 
 Túra éve: 2020
MiguelMagnoTúra éve: 20202020.06.25 13:18:21
megnéz MiguelMagno összes beszámolója

Első Kiss Peti emléktúrám, avagy tudom, milyen érzés Szürke Gandalfként elindulni és Fehér Gandalfként megérkezni.


A Téli Mátra XL testemre gyakorolt fizikai következményeinek gondos megfigyelése (két hét sántikálás) miatt nem emeltem a lécet, hanem megelégedtem a 37km-rel (bár a Mátra XL-hez képest ez is +200, tehát összesen 1800m szint). Túratársaim természetesen az 57km-t választották, ám ők ismerték Petit, és bírták is a távot. De ne szaladjunk ennyire előre... A tapasztalatokból okulva vittem magammal térdszorítót, kalciumot, magnéziumot, mindenféle (édes, sós) könnyen fogyasztható táplálékot, meg szendvicset, gyümölcsöt, már két hete szedtem akkor porcerősítőt, nem 3, hanem 4 órát aludtam előtte (+33%), és még egy izolációs takarót is kaptam Sznuupitól (azt is kalandos volt beszerezni). Induláskor elindítottam a túra rögzítését a Locus Map alkalmazáson. A tapasztalatokból nem okulva túl sok kaja volt nálam, ellenben otthon hagytam a fájdalomcsillapítót, és a Locus Map ugyanúgy leállt az első pár perc után, mint legutóbb. Túrabotot direkt nem vettem, tele van az erdő gallyakkal.


Tomot nem ismertem még, de az első perctől szimpatikusnak találtam. Pontosan érkezett és rutinos sofőrnek bizonyult. Nem voltam különösebben fáradt, nem is aludtam a kocsiban, mindenesetre hagytam, hogy elöl Sznuupi és Tom nyugodtan beszélgessenek. A helyszínre érve hatalmas tömeg fogadott minket, autók és túrázók mindenütt! A számláló végül valahol 1000 főnél állt meg, és többek szerint jövőre már be kéne vezetni egy létszámkorlátot. Nem tudom, szerintem kifejezetten gyorsan és zökkenőmentesen ment az adminisztráció, a tömeg meg eloszlott az útvonalon.


A 20, 37 és 57km-re jelentkezőknek nem ugyanott kellett regisztrálni, túratársaim ezért különösebb szívfájdalom és búcsúzkodás nélkül otthagytak. Ezt persze nem hagytam annyiban, és még a parkolóban utolértem őket. :-) Az első, rövid szakasz a Mátrafüred ellenőrzőponthoz lefelé vezetett, hogy onnan aztán rögtön felszökkenjünk a Kékesre. Tom két túrabottal nyomta, Sznuupi (mivel Magyarországon vagyunk) csak úgy, és én is. Ahogy kell, lefele futottunk és ugye már előzgettünk, de a túrázók jófejek, mi pedig még abszolút pihentek voltunk, így nem okozott gondot jobbról-balról körbefolyni az embereket, hozzá az elmaradhatatlan „hajrá” és „szép napot” biztatásokkal. A második EP, a Kékes síház nem feküdt messze, bő egy óra alatt felnyargaltunk. Ebben tuti segített a reggelire még otthon megevett két szelet nutellás kenyér, ami elég energiát adott. Kifejezetten büszke voltam magamra, mert a nekem picit talán gyors tempó ellenére sem éreztem megerőltetőnek a haladást, nem esett szét a légzésem, sőt, még beszélgetni is tudtam! Ez éles ellentétben állt a Téli Mátra XL egy korai szakaszával, ahol a meredek emelkedőn még az is csak nagy nehezen ment, hogy lenyeljem a számban lévő almapürét, mert lélegezni fontosabbnak gondoltam, és ziháltam, mint a veszedelem. Itt nem. Jó, fényképezni megkértem Sznuupit és Tomot, hogy helyettem is lőjenek pár képet, de mégse lehet mindent elsőre. A síházban igazi terülj-terülj asztalkám fogadott, azt se tudtam, hova kapjak. Nagyon dicsérték a lekvárokat, csakhogy én sósra vágytam, ezért a lilahagymával és nyers szalonnakatonákkal rusztikusan megszórt kenőmájas kenyeret választottam… rögtön vagy hármat. :-) Ittam még két bögre teát, belemarkoltam a mogyorós és az aszalt gyümölcsös tálba, és elégedett hörcsög-pofamozdulatokkal távoztam a pontról. Tom persze már tűkön ült, mert nem elég, hogy Sznuupi fényképezni merészelt a csúcson („Majd amikor másodszor kapaszkodunk fel ide!” – hangzott az intelem. Akkor még nem tudtam, hogy füllentett. Másodjára is sietett. :-)), még én is húztam az időt azzal, hogy tömtem a fejemet. A számok nyelvén ez azt jelenti, hogy öt perc helyett hetet töltöttünk ott. Skandalum! Lefelé újra futni próbáltunk, de ehhez már kellett egy kis technikai segítség. Rövid bénázás után ezért rögzítettem a Yatrax csúszásgátlót a cipőmre, és láss csodát, ez egy óriási találmány! Míg a többiek óvatoskodtak, hogy el ne csússzanak a havas-saras-avaros lejtőn, mi vidáman engedtünk a gravitációnak. Érdekes módon ezt nem gondoltam „csalásnak”, mint a téli Mátra XL-en a túrabot használatát, hanem egy kifejezetten hasznos célszerszámnak.


Ezzel egy időben viszont itt már kezdtem egy kicsit érezni bal térdemet, hogy valami ilyesmit akar nekem mondani: „Megvesztél?! Nem volt elég a múltkori? Ha tovább erőlteted ezt a futás dolgot, nagyon megbánod!” Én azt bántam volna, ha lemaradok Sznuupitól, ezért a szerelmes értelmiség laza arroganciájával fityiszt mutattam sajgó testrészemnek. Hiba volt. A fájdalom mint egy nem folytonos függvény, a közbülső szakaszokat átugorva hamar elviselhetetlenné fajult. Térd-akarat 1:0. Mély szomorúsággal a hangomban és a szívemben Sznuupi után kiáltottam, hogy ne várjanak meg, a térdem (nem én!) eddig bírta. Elbúcsúztunk egymástól, hogy majd a célban találkozunk, és a tudatlanok bátorságával folytattam botorkálásomat. Nem tudtam, milyen előttem az út, nem tudtam, milyen messze van a következő EP, és nem tudtam, meddig fognak fájni a lábaim, de azt tudtam, hogy nem állhatok meg. Igen, a lábaim, mert a bal térdem pulzálása mellett a jobb lábfejem immár le akart szakadni; túl erősen kötöttem meg a cipőfűzőt, és eddig ez hiába nem okozott gondot soha, és hiába oldottam meg a cipőfűzőt, ez már eső után köpönyeg volt. Viszont szereztem egy botot és ereszkedtem tovább. Kinyújtott, szinte merev bal láb, hajlékony, de lifegő lábfej szindrómás jobb láb, egyszerűen pazar! Sznuupi szavai csengtek a fülembe, hogy azért jó lenne átmozgatni a bal lábamat, mert így nagyon el fog merevedni, és csak még rosszabb lesz, de minden egyes próbálkozásomra sírhatnékom támadt, ezért ez inkább csupán vágyálom maradt. A fájdalom meg velem, és úgy belassultam, hogy hosszú, tömött sorokban húztak el mellettem az emberek. Hátulról nyilván nem látszott kíntól eltorzult, rémisztő ábrázatom, ezért amikor mellém értek, többen meg mertek szólítani. Ketten is felvetették, hogy adjam fel a túrát, és hogy a szervezők szívesen kihívják nekem a légimentőket. Kedvesen megköszöntem nekik a lehetőséget, de mondtam, hogy a következő EP-ig azért elvergődök, és ott majd meglátom. Többen voltak azok, akik megkérdezték, hogy jól vagyok-e. Kendőzetlen őszinteséggel válaszoltam, hogy „nem”, de még járóképes. Minden kanyar után reméltem, hogy ott már jön az EP, és leülhetek pihenni, de hol volt az még! Előbb jött a Markazi-kapu, aztán az Ilona-völgyi vízesés, és csak nem, csak nem akart feltűnni a pont! Közben szereztem egy másik botot, ami íves alakjának köszönhetően kicsit rugózott is, hosszabb is volt, ezért kényelmesebben tudtam vele menni – már amennyire egy csiga tempójában, démonoktól gyötörve lehet kényelemről beszélni. A legrosszabb ugyanis nem a fizikai fájdalom volt. (Amikor majd híres leszek, és filmsorozatot forgatnak az életemről, ennek az epizódnak a címe lehetne: Az EP túl messze van.) A legsötétebb gondolatok kavarogtak a fejemben, olyan negatív spirálokba és örvényekbe taszítva engem, hogy fuldokoltam a visszafojtott könnyektől. Hatalmas erőfeszítésembe került, és minden tudásomra, a megküzdési stratégiáim teljes tárházára szükségem volt, hogy a felszínen maradjak. A halálszakaszon araszolva először is próbáltam chi-t küldeni a térdembe, és Uma Thurmant parafrazeálva ismételgettem, hogy „hajlítsd a bal térded”, majd azt, hogy „hajlítsd”, felváltva a „gyerünk” parancsszóval, de nem sok változást vettem észre. Arra is gondoltam, hogy ez egy egyszeri alkalom, és még ha fel is kell adjam a túrát, ez nem jelent semmi a jövőre nézve: ettől nem érek kevesebbet, és miután rendesen felkészülök, fogok én még teljesítménytúrázni. Mi segített még…? Eszembe jutott, hogy más akár törött lábbal is ment és hajtotta magát, egy kicsit személyesebb síkon pedig az, hogy tavaly tavasszal-nyáron egyszerre (!) éreztem magam teljesen tehetetlennek, és hogy bármire képes vagyok, és hogy ez utóbbi az igaz. Mindezek révén, ha más nem, legalább unatkozó várvédő módjára elfoglaltam magam, és telt-múlt az idő, a talpam alatt meg a kilométerek, és elkezdtek szembejönni velem emberek. Vagyis már nem volt messze a harmadik EP! A lejtmenethez képest a sík terepen könnyebben haladtam, és valóban, nemsoká beértem a Szent István-csevice pontra. Faltam valamit, ittam, bekaptam egy magnézium- és kalciumtablettát, és arrébb húzódva leültem egy kicsit, hogy látszólag a túraútvonalat tanulmányozva szusszanjak egyet. Addig szándékosan nem vettem elő, mert úgy éreztem, jobb, ha nem tudom, milyen messze van még a következő pihenő, az útvonalat meg nem kellett figyelni; a szalagok, a lépésnyomok és a többi, tapasztaltabb túrázó folyamatos közelsége miatt lehetetlenség volt eltévedni. Nagyjából tíz percet engedélyeztem magamnak. Feladni eszem ágában sem volt, viszont az addigi tempómmal még az is kétségesnek tűnt, hogy a túratársaim előtt beérek, hiába nekik +20km-t kellett megtenni.


Az első métereken borzasztó volt újraindulni, de aztán újra felvettem a ritmust, és ahogy megkezdtem az emelkedőt a Sombokorig, a kedvem is emelkedettebb lett. Ehhez nagyban hozzájárult, hogy lehagytam egy látszólag teljesen egészséges embert, és sokáig engem sem előzött meg senki! :-) Jó, később már igen, de akkor is! Néha még ott is megkérdezték, hogy jól vagyok-e, de ami még jobban esett: volt, aki úgy kérdezett, hogy hogyan segíthet (ez a technika „ask beyond the sales pitch” néven ismert a szakirodalomban). Ez rengeteg erőt adott. Ahogy az is, hogy a Pisztrángos-tónál egyiküktől elfogadtam egy Algoflexet, és ezen a szakaszon már jó pár kocatúrázóval futottam össze, akikhez képest én még abban az állapotban is egész gyorsan szedtem a lábamat. Közben néztem a Kékes tévéadóját, merre ágaskodik, de valahogy csak nem akart az út toronyiránt fordulni, én meg mentem, mentem, próbáltam nem szenvedni (Erre akarok emlékezni, hogy milyen szörnyű volt a túra? A fenéket! Inkább gyönyörködjünk a tájban, pacsizzunk le a többi túrázóval, és élvezzük ezt a szép, tavaszias napot!), úgyhogy egészen meglepett, amikor hirtelen felbukkant előttem a sombokori EP! :-) A szokásos kép fogadott: hatalmas nyüzsi, mindenki megragad valamit az asztalról, arrébb megy, lenyeli, visszatér vadászni, a pontőrök meg két korty sör között állandóan újratöltik az elemózsiát. A cukrozott konzerv őszibarack roppantul elnyerte a tetszésemet, de nagyjából mindent összeettem, amit lehetett, és máris indultam tovább. Elmerengtem, vajon Sznuupi és Tom merre járhatnak, végeztek-e már a lajosházai kitérővel vagy éppen mindjárt utolérnek, de ezt nem tudhattam, és csak ezért nem írtam rájuk. Jött mellettem egy idősebb pár, akik a hosszú távot tolták, és már túljutottak rajta, tőlük mégis inkább az ragadt meg, ahogy az előttünk álló meredek kaptató miatt pufogtak: „csak az vigasztal ebben a r*** emelkedőben, hogy a pont után a 37-esek is telibe kapják ezt a sz***t”! :-) Az emelkedő tényleg durva volt, de valami sokkal durvább is történt: egyszeriben már be tudtam hajlítani a bal lábamat! A fájdalom emléke még ott kísértett a térdemben, de rá tudtam nehezedni, tudtam magam róla tolni, és ez annyira meglepett és olyan boldoggá tett, hogy elképesztő! Felérve már csak egy rövid szakasz választott el a Kékestől. Az ország legmagasabb pontján a reggeli ürességhez képest tömeg alakult ki: szülők hógolyóztak a gyermekeikkel, síeltek, sétáltak, én pedig hatalmas vigyorral az arcomon, újult lendülettel beúsztam a síházba. Nyerő csapaton ne változtass alapon most sem tudtam meg, tényleg kiérdemelte-e a lekvár a reklámot, pár perc utántöltés után indultam is. Próbáltam kitalálni, mi változott, miért most javult meg a lábam (ugyanolyan gyorsasággal, ahogy délelőtt cserbenhagyott), és nyilván több ok is közrejátszott, de a lényeg ettől még ugyanaz maradt: az élet ismét szép lett. Térd-akarat 1:1. :-) Kihúztam magam, és rendes túratempóban indultam neki a Kis-kőig tartó három kilométernek. Ezentúl már csak a túrafutókat engedtem el, sőt, újra előztem, és bátran elővettem a fényképezőgépet (telefont) is, mert nem féltem tőle, hogy kiesek a ritmusból. Még egy dolgot kipróbáltam, nem is azért, mert annyira rászorultam, hanem mert kedvem támadt hozzá és kíváncsi voltam: énekeltem, ahogy Sznuupi tanította. (A jövőbeli filmkészítőknek elárulom, miket, így hiteles lesz a filmzene: 1) Tennessee Ernie Ford – 16 Tons, 2) Elvis Presley – Fever, 3) Big Bad Voodoo Daddy – Maddest Kind of Love). Nos, az éneklés tényleg segít! :-) Valahol itt akadtam össze egy olyan túrázóval is, aki mondta, már nincs sok hátra, majd azért megkérdezte, melyik távon vagyok. „Szerencsére csak a 37-esre jöttem” – feleltem. „Csak?” – kérdezte értetlenkedve. „Az is nagyon szép teljesítmény!” Ezen elgondolkodtam… és rájöttem, igaza van, mert tényleg szép! Annyira boldog voltam, madarat lehetett volna velem fogatni! Gondtalanul száguldottam, és pikk-pakk elértem a Kis-kőt, ahol (tá-dám) újabb boldogságforrás tolta magát az arcomba (szó szerint) egy nagy marék M&M’s és kétfajta csoki képében. Pofátlanul sokat vettem mindháromból, hogy aztán robogjak tovább. Itt utolért egy másik 57-es, akire emlékeztem a szép belga juhászkutyája miatt. Ezúttal nem futott el mellettem, hanem velem lépkedett. Megkérdezte, hogy vagyok (jól!), de a mozgásom önmagában is erről árulkodott. Újdonsült túratársammal (a történelmi hűség és az egyszerűség kedvéért nevezzük Ferencnek) kellemesen elbeszélgettünk testi megpróbáltatásokról, túrákról, cipőkről, kutyákról, még a barátnő-témát is érintettük (a kocsikat viszont kihagytuk), hogy aztán bő tíz perc múlva ő is tovafusson. A túra utolsó előtti szakaszán egy egyszemélyes ösvényen akadt némi sár, de igazán az utolsó EP, a mátrafüredi buszmegálló utáni szakasz volt kellemetlen, egyrészt az emelkedés miatt, másrészt mert sok helyen nem lehetett megúszni a sárban cuppogást, noha én még bőven világosban értem oda.


8 óra 56 perces szintidővel teljesítettem a távot. A célban kötelezően gratuláltak, adtak jelvényt és oklevelet, de fantasztikus volt megélni, hogy lépten-nyomon tök ismeretlen emberek is messziről rám köszöntek gratulálni! Bőséges tál babgulyást kaptam és két palacsintát, amit rövid idő alatt, egy ültő helyemben eltüntettem, és lefojtásképp utánaküldtem még egy liter teát. Ezek után összeszedtem a cókmókomat és vártam, pihegtem, hallgattam a szervezők híreit, hányan adták fel a túrát, hányan vannak még kint, hol zárnak már a pontok. Sznuupit az elvileg állandó helyzetjelentés ellenére sem sikerült megtalálni, de hamarosan jelentkezett, hogy még a Kis-kő előtti kurflit tapossák, így jutott időm nyelvtanulásra is. Végül természetesen ők is beértek a célba nagyon szép, 12 óra 30 perces idővel. Kikérdeztük egymást, milyen volt a túra, mi történt velem és velük… Mint Tomtól utólag megtudtam, a Kékesre 5,6km/h-val szaladtunk fel, és sac/kb a negyedik EP után egyedül is hoztam az 5km/h átlagot, így ennek fényében különösen szembetűnő, mennyire bődületesen lassan haladtam a középső etapon. Mindenesetre megcsináltam, és ez remek érzés! Hazafelé Sznuupi szunyókált, mi pedig Tommal meglepően személyes témákat boncolgattunk. Még a végén beesik esetleg egy norvég meghívás is? ;-)


Köszönöm mindenkinek a szervezést, az érdeklődést, a segítséget! Fordulatos, élménydús és felettébb pozitív napot zártam! Felejthetetlen. Jövőre ugyanitt találkozunk!


 

 
 
 Túra éve: 2019
atomcatTúra éve: 20192019.02.26 20:17:59
megnéz atomcat összes beszámolója

Hogy hogyan tudja a hagymavásárlás megbolygatni az egész hétvégémet? Csupán annyi kell hozzá, hogy a boltba menet megálljunk feleségemmel a Berger Stadionnál, és konstatáljam, hogy sífutónyomot fektettek... 


Túra előtti héten nem edzek sosem, hogy hétvégére kellően kiéhezett legyek az adott távra. Most mégis menni kell: valoszínűleg most fektettek utoljára idén nyomot a félszigeten, ahol élek.

Így történt hát, hogy az idei Kiss Péter Emléktúra előtti pénteken az égből aláhulló hópelyhek egy 30 km-es sítúra közepén találnak. Persze próbálom nem túltolni. A másnapi túra minden tekintetben Péter emlékéhez méltó nehézségű kihívás.

Az este már Budapesten talál. A cucc összerakása kb. fél óra, már Norvégiában előkészítettem mindent.

F11 van, mikor végre kiterülök aludni.

Reggel 7:15 körül köszönök rá Attilára a startban. Parkolok, Messnernek fizetek, nevezek, és húzás.

Ragyogó napsütés, hómentes terep és rengeteg futó a felhozatal. Az új órám még nem állítgattam sokat, picit bosszant, h egyik képernyőn sincs átlagsebesség, de sebaj.

Füredig viharzás - mindig megmosolygom, hogy ez a túra alámegy a Kékesnek, hogy nagyobbat maszhassunk:) De imádom a nyomvonalát!!!

Első EP bootoló pontőrökkel - nekik hosszú lesz a nap, mire kb. 10,5 óra múlva majd talizunk:)

Patakvölgy, majd megkezdjük a Kékesig tartó szint reggeli feissességtől kicsattanó ledolgozását. Hó sehol, enyhén fagy, a terep jobb sem lehetne. Hirtelen az ugrik be a fejembe, hogy amolyan norvég őszies körülmények vannak.

Ennyire könnyű kékes-mászásunk még az elmúlt években nem volt. Persze meredek, és a pulzusról is gondoskodik a hegy, de kemény, fagyott, ám jégmentes talajon haladva kanyarodunk rá a Kékesi főgerincre.

Valahol itt jön meg az a jéggé tömörödött hósapka, amit a nap folyamán még kétszer érintek.

A sípark próbálkozik, bár a szénné fagyott jégpályán nem sok ember akarja ma összetörni magát. Hágóvassal jobban járható, mint sível:)

Pár méter a csúcskőig, majd meg is van a síház. Előtte a később még hasznosnak bizonyult Kékesi Hegyi Mentők kvadja, aminek később egy agyrázkódást begyűjtő hölgy igencsak megörült.

Pecsét, kis tea, egy szeket lekváros kernyér, start.

A jégen a héten esett frissebb hó miatt van némi tapadás, de azért erősen latolgatom a banyaféket. Páran fel is teszik.

Végül a gyönyörű panoráma kísérte Sas-bércig húzom az eszköz nélkül, ahol inkább felfogatom. A magabiztos tapadás arany: futni lehet a kijegesedett északi oldali úton.

Az Ilona völgyére kanyarodva sem veszem le: fentről látszott a csillogó, jeges dózerút, amerre utunk vezet.

Bitumenbetét, letörés a völgybe. Hátulról fiatal pár ér utol: egy szemmel láthatólag jó erőnek örvendő hölgy edzi mackóként utána trappoló barátját:) Hajrá!

Az Ilonánál idén jégmentes a terep, viszont a vízesés az idei évek eddigi leggyönyörűbb jégzuhatagával örvendeztet meg minden arra járót.

Innen a Csevicéig könnyű a terep, az evés ideje jön. A tempó jó, majd 6-os, van mit elvesztegetni a hétralévő szintkilométereken:)

A pontban VinAti sajnos nincs, gumicukorral kárpótlom személye hiányát:) Bár a cukrokkal sokat társalogni nem lehet, és pálinkával sem kínálnak:)

Mielőtt újból kaptatni kezdek, gyors telefon Andival, majd be is nyel a felfelé a Gabi Halálához.

A tavasziasan könnyű terepen öröm a haladás, és a népsűrűség is optimálisra csökken:)

Rózsaszállásig egy-két átmeneti túratársat leszámítva egyedül haladok. Az utat elérve egy futóval váltok pár szót, majd azon kapom magam, hogy ideális a kitérő a Gabi Halálához: senki nincs mögöttem, senkit sem húzok el a mai nem hivatalos útra.

A terelés oka hamarosan kiderül, mikor egy traktor húz velem szembe menet jókora tölgyeket az erdészeti úton. Feljebb egy sárga szöcske feszül neki hevederrel egy jégdöntötte fának, míg egy erdész a megroppant rönkön dolgozik a motorosfűrésszel. Míg elhaladok, megvárnak, majd a hátam mögött egy egetverő reccsenés és puffanás hírdeti a gép győzelmét a természet ezen piciny darabja felett.

A fakitermelést elhagyva hamarosan ismét a hósapka régióba érek. 750 méteren már totál jeges az út közepe, szerencsére a pálya széle segítségemre van.

A Gabi Halálánál 5 fős női különítmény vizslatja az itinert, mígnem egyikük igencsak megörül érkeztemnek: mint kiderül, tévedésből lejöttem a Sötétlápa-nyeregből. A sárga kereszten küldöm vissza őket a Csevicéhez, meg persze szólok a fekitermelés miatt.

Igen, csak nem maradt ki idén számomra az út panoráma szakasza:) A Kékes szoknyája alatt tekeregve ámulatba ejtően szép kilátás kíséri lépteimet az erdő sűrűjén át-átvillanva.

Sombokor: szemből meglepődött 37-esek. Egyben egyet értünk: ez fel is, le is rossz:) Szerencsére a nap már leolvasztotta a jeget a 45 fokos hegyoldalon.

Lent, az EP-ben a szokásoktól eltérően nem MedveGyuék vannak, itt sem lesz pálinka:);) Kis tea, minimális rágcsa, és húzok is.

A Vörösmartyig némi jég nehezíti itt-ott az utat, de a bitumenen átkelve már tiszta tavaszban haladok. A mezőny teljesen eloszlott a terepen, ez a szakasz csak az 57-esek privilégiuma. A patakvölgybe érve a vízmennyiség nem vészes, a köveken könnyedén átszögdécselhető a ma békés, enyhén fagyott arcát mutató patak.

A nyugis szakaszt kihasználandó gyorsan legurítok egy fél szendót. Már kell a kaja így, a 30. km-hez közeledve.

Gemaék pontja jön, a kedvencem, ahol régi barlangász ismerőseim mindig örömmel üdvözölnek:) Ismét nagy örőmmel konstatálják érkeztemet, és tiszteletükre ebben s pontban időzöm a legtöbbet:) Gyorsan odaadom az éves ajándékot (fekete csokis málnabogyó - marha finom:)), majd rövid évértékelés (szar:)), aztán egy közös kép után rohanás is tovább:)

Háza sehonnan sem könnyű, de Lajosházáról még több is benne a szint, mint a nemrég keresztezett Hatökör Ura felől.

Sebaj. A hómentesség idén készpénznek vehető. Tavaly már Lajosházán volt vagy 25 cm:)

Csipi pár perccel előttem indult el a pontból, felfelé még néha láttam is füstölgő nyomát, ahogy felszaggatott az erdőben:)

Egy hármas csoportot érek utol, majd a Bükkfa-forrásnál már másodikként caplatok, hogy tanácsomra benézzük a házai kiágazást:) Szerencsére nem sokat kavarunk, csak alternatív úton repülünk rá a házai parkoló végső megközelítésére:)

Házán vastag, zsíros lángosszag csapja meg orrunkat. Egy két fős csoporttal haladok átmenetileg - egyikük tavaly volt az 57-en, másikuk a 20-asat csinálta anno.

Megcsodáljuk a házai főutat díszítő túristajelzés-hieroglifa oszlopokat:), és a korábbi évektől eltérően a főút alatt/mellett cikázunk végig a Kékes hegylábait harántolva a jel kiágazásáig a Sombokor felé.

Jeges, de kezelhető felszökkenés után a pontban is vagyunk. Várok az őszibarack konzervre, de timeout miatt tovább indulok:)

Az órát tölteni kell, a Sombokor ínszaggató felszökéséig a töltődróttal pelecselek, aztán hajrá.

Idén a teljes hosszábam ‘kiélvezhetjük’ a Sombokort... Egy résztvevő hölgyet hagyok el, nagyon küzd a meredek, de szerencsére száraz tereppel. A szintútnál kevéssé tapasztalt, 5 fős társaság - egyikük kvázi gatyafékkel. Szólok nekik, hogy a kövekkel vigyázzanak, sokan jönnek felfelé.

A 2. etapban egy túlzottan tiszta ruhás úriember küzd felfelé. Rákérdezek, a 37-en van. Igen, hamarosan meg is ugrik a népsűrűség.

A jégmentesség szerencsére kitart a köves bérc tetejéig, és csak onnan kezdődik a már duplán megismert jégsapka. Szerencsére jól járható, a síházig nem is teszek fel vasat.

Síház, EP, kis tea, rágcsa, és húzás. A teraszon vasalok - jól is jön rögtön, már a szanatórium lépcsőjén hasznát veszem.

Pár szerpentin, és már irányba is vagyok, a piroson. Egy 37-est hagyok el, aki a langsam spazieren elvében hisz:)

Jórészt egyedül tolom a platós szakaszt, csak a friss vágásos letörésnél hagyok el egy párost.

Hamarosan előttem nem sokkal egy ismerős sapka tűnik fel: Laci. A következő percek Laci-nem Laci latolgatással telnek, de mikor közelebb érek, és látom a botját meg a zsákot, már biztosra veszem, hogy ő az:)

Legutoljára a Less Nándin találkoztunk - ahogy visszafejtjük az idő fonalát -, és azóta bizony sok minden történt.

Nem halunk ki szóhiány miatt a Kis-kőig, az biztos:);)

A pontban a srácok vidámak. Idén nincs 50-es szél, -11 fok, ami a tavalyi ittjártunkat jellemezte.:)

Laci Füred, én a Markazi-vár felé veszem az irányt. Fent hagyom a vasat, bár a pontőr szerint felesleges. Amilyen meredek ez a letörés, jobb vassal.

Szemből már várjárt túratársak küzdenek a meredekkel. Egyikük szerint felfelé jobb. Tulajdonképpen igen, mert lefelé menet még az egész felmászás meg a vár-kör előtted:) De komolyra fordítva a szót: felfelé az biztos, hogy kényelmesebb a megfáradt térdeknek.

Ilyen korán még nem toppantam a várba - napfényben fürdik a hajdan szebb időket látott rom. Gyönyörű az előttünk tornyosuló, napfényben fürdő, irónikus nevű Kis-kő:)

Vissza az újdonsült kálvárián, visszatörés, és szépen fel a Kis-kő mászás alá.

2-3 km/h, és 140-148-as pulzus jellemzi a következő nehéz perceket, míg letudjuk azt a kb. 400 szintmétert, ami újra a pontba visz minket. Előtte még hittem a 11 órán belüli teljesítésben, a pontban már nem hiszek:)

Egy egri sráccal indulunk tovább, aki a kaptatón sorolt be mögém. Jó, mert picit húzzuk egymást, és ez így, az óra szerinti 56. km környékén hasznos dolog.

A nap fejét épp ságrgás-vöröses búcsúfénybe hajtja a horizonton. Sietség ide - sietség oda, pár fotót megér:)

Letörés az erdőbe, enyhén köves, de jól futható terep. A fiatalos - újabb naplemente fotóval, és usgyi, le a patakvölgybe. Lent lámpát kapcsolunk és a fényágyúk előre mutató fénnyomásával, mint nehezítéssel szintén megküzdve kötünk be a reggel már megismert kék háromszögbe.

Pillanatok alatt a pontban vagyunk, ahol a pontőrök a mikrobusz védelméből nyomják a duplaablakos kiszolgálást:)

A füredi lépcső felé menet egy hölgy vizslat itinert. Szólok neki, hogy csak egyenesen, aztán fel, míg az ember meg nem látja a csillagokat az oxygén parki lépcső tetején:)

Így teszünk mi is, és a nap utolsó 150 környéki pulzusát a lépcsősoron hátrahagyva, majd a parkolón átvágva hamarosan betoppanunk a célba.

Gratuláció, oklevél, kitűző, pihenés:)

Köszönök Attilának és az apukájának, megköszönöm ezt az ismét csak gyönyörű emléknapot, és már csak a fergetegesen finom gúlyás és a két rétes a napi feladat:)

Köszönjük szépen ezt a csodálatos napot, és hogy idén is méltóképp emlékezhettünk Péterre és a hegyen/barlangban életüket vesztett többi társunkra.

Jövőre ismét!
 
 
 Túra éve: 2018
atomcatTúra éve: 20182018.03.02 21:27:21
megnéz atomcat összes beszámolója

Don’t let go - Never give up, It’s such a wonderful life... Dörmöli a fejhallgató a fülembe a repülőn, amint a Norwegian osloi járata elhagyja a betont Ferihegyen.


Igen. A tegnap erről szólt. A fel nem adásról és az akaraterő győzelméről a - másoknak :) - józan ész felett.


Aki ismeri a Kiss Péter Emléktúrát, az tudja, hogy a rendezők ezzel az eseménnyel nagyot alkottak: az év ezen időszakában a Mátrában a felsőbb régiók hóbiztosak, csak az alsóbb részek akadálypályája kérdéses, hogy éppen melyik évben miből (értsd sár, eső, fentebbről olvadó és lecsorgó hólé vagy történetesen hó) ‘készül’. De egy biztos: a borítékolt szivatás:)


És többek között ezért is jövünk el ötödszörre, hogy ezzel az ‘önkéntes önszivatással’, egy mátrai canossa-járással tisztelegjünk Péter emléke, a fel nem adás, és az örök küzdelem akaratereje előtt.


4.8-at mutat az átlagsebesség, amikor a kékesi EP-be toppanok először a nap folyamán. Az eddigi 5 alkalom leggyengébb első kékes-mászása.


Bent pecsét, nagyszerű terülj-terülj asztalkám, de engem nyomaszt valami: az a kinti hetven-nyolcvan centi hó nyomja a lelkemet, és hogy mi vár ránk az északi oldalon egy ilyen déli irány után?


A startban, a Hillary-lépcsőn lefelé már hóláncot csatoltam, annyira jeges-csúszós volt a pálya. A szintet leadva a hó Füredig jelentősen visszaszorult, de amint a kék háromszög keményebben beleharapott a hegybe, a hómélységmérő gyorsan megugrott. 600 méter körül már volt 50-70 centi, ami csak tovább gyarapodott a gerincre kanyarodva. Az, hogy a mezőny eleje taposott, persze számított, de a porhó így is bizonytalan, az elrugaszkodást minden lépésben megtorpedózó aljzatot biztosított...


És ebből még lesz cirka 50 km. Erre gondolva fordulok ki a Síház ajtaján, és csatolom fel a hóláncot a következő, majd’ 800 lefeléhez.


A korábbi években, normál körülmények között laza szakasz következik. A bibi annyi, hogy az idei körülmények nem igazán sorolhatóak az eddig, ezen a túrán megismert kategóriák egyikébe sem: akkora a hómélység, hogy a láb a hóputtót érve jobbra-balra elcsúszkál, mielőtt stabil támaszt fogna. Bot és csúszásgátló ellenére is el-elvesztem az egyensúlyom itt-ott, de legalább nem fejelek be a hóba, mint egyesek:)


A Markazi-kapuban Komatsu földgyaluval bírkóznak a hóval:) A két meghajtott tengely bivalyerőt sugárzó traktorkerekein fényes hólánc csillog. Persze nem az a Suzukira való méret:)


A völgybe lefelé kiváncsian várom, hogy alakul a fehér lepel. Jelentősen jobban tartja magát az alacsonyság függvényében a délen tapasztaltakhoz képest.


Ilona-forrás, bónusz EP-vel. A hólánc tökéletes első körben, mígnem a technikai eszközbe vetett túlzott bizalomnak köszönhetően hirtelen a túra látványelemévé avanzsálok, amikor a kötelet nem használva a 45 fokos hegyoldalon kicsúszok, és a kevésbé meredek régióba hason csúszva érkezem:) Legalább fejjel felfelé:) A fent elhagyott túrabotom a mögöttem érkező résztvevő hölgy dobja utánam:)


Lent, 300 méter alatt is még jó 25-30 centi hó takarja a rétet a Csevicénél, ahogy VinAti pontjába toppanok. Meglepetésemre Gabi is ott van, aki gyorsan szól, hogy ő már felfedezte a páleszt:) Ha már így alakult, hörpintek egy óvatos felest:)


Feles ide-feles oda, ahhoz nagyon be kéne rúgni, hogy az eddig elmúlt 4 akkalom és a ma megtapasztalt hómennyiség alapján elfeledhessem, mi vár ránk a Gabi-haláláig. Maradjunk annyiban, hogy a helynév második fekének hóba öntött változata:)


A tolólapozott bitumen - micsoda luxus!:) - kényelmét egy 90 fokos jobbossal hagyom el, hogy ismét havat taposhassak. Egy párocskát mellőzök el, majd az első felszőkkenést követően megérkezik Gábor a nyomomba. Kövesdi srác, futócipőben nyomja. Kb. egy a tempónk, együtt küzdünk a Hidasi Erdészház irányába. A nyom pont kellemetlen lépéshosszúságú. Túl rövid. Nehéz megítélni, hogy a rövid lépés vagy a hossz megtörése a fárasztóbb-e. Végül a rövid lépésre szavazok.


A Hidasi után pár méter laza bitumen, hogy egy balossal újra a fél méter körüli hóba vessük magunkat. Van nyom, ami nagy segítség, de a porhóban instabil az elrugaszkodás és a botozás is jóval nehezebb a két oldali hószegélynek köszönhetően.


Gáborról közben kiderül, hogy kézilabdaedző, és van egy közös kövesdi ismerősünk is, Csaba:) Pici a világ.


A Gabi-halálánál csak azért látszik az emlékkereszt, mert valaki eltakarította a keresztet beborító hóhalom tetejét. Itt már kb. 70 centi lehet az átlagos hómélység, a hőmérséklet is kb. -10 körül alakul.


Gábor picit lemarad, mire a sombokori EP-hez vezető, szintben haladó részre érünk.


Ez a kedvenc részem: az Ország Teteje alatt tekergünk pompás panorámával lépteink alatt. Idén a Galya, Recsk környéke és a Felvidék nyújtotta látványt a hó díszítette, pazar kinézetű erdő tetézi. Kegyetlen szépség:) A gyönyörű, havas táj megköveteli az állóképességet és kitartást a majd’ 60 km-en.


A banyaféket továbbra is magamon tartom. Talán segít a porhó mélyén kapaszkodót fogni a talpaimnak.


Gábor a pont előtt ér utol. A mélyebb régiókban a totál elázott futómű a futócipőben elkezdett lefagyni, és bizony a helyzet egyre csak romlik. Azt mondja, a pontban kiszáll. Most ez teljes egészében az ő döntése. Reálisan nézve kb. 15 órát leszünk kint. A most még ragyogó napsütést is egyre fenyegetik a délen feltűnt komor fellegek. Semmiképp nem marasztalom, pedig jó lenne együtt végigharcolni a maradékot.


Mondom neki, hogy a pontból szintúton Házára tud jutni, és onnan stoppolni/buszozni a parkba. Tetszik neki az ötlet. A pontban sem tudják rávenni, hogy legalább a 36-ot fejezze be (erre én is bíztatom végül, de nem).


Gábor még a pontban, amikor én némi energiautántöltés után Sombokor halálos meredekségű, ám csodaszép téli hólepelbe burkolt lejtőjének veszem az irányt.


A mély hóban igazából könnyebb itt a haladás, mint normál körülmények között. Bár erről az előttem épp hasast dobó leendő túratársamat - aki - a sors fintora - ismét csak Gábor - most biztosan nehéz lenne meggyőzni:)


A lejtő aljától együtt haladunk, és kiderül, hogy hazajutási terve totál kudarc, mivel az összes vonat elmegy, mire célba ér. Mondom neki, hogy amennyiben együtt érünk be, én Zebegénybe menet hazaviszem Kőbányára.


A Vörösmarty felé továbbra is bőszen kitart a kb. 80 cm hó. Az úton átkelve picit nehezen találjuk meg az utat szegélyező koszos hófalban a továbbjutást. A Sombokor óta keményen látszik, hogy onnan már csak a jócskán megtépázott 57-es mezőny megy tovább...


Lajosháza völgyébe érve csökken a hómennyiség, de azért még marad egy 25-30 cm, ami kiválóan lehajtja a fiatalost az első patakátkelés után. Öröm a bújkálás a fák alatt:)


A patakvölgyben azért elég jól lehet haladni, bár idén tovább a jobb oldalon maradunk, mígnem egy adag nyomtörés után mégis átevickélünk a bal partra, hogy újra visszakeccsölhessünk.


Kb. a Vörösmarty környékétől elkísért minket egy kalandvágyó kutya is, lelkesen követve nyomainkat.


A pont előtt puccos Telekomos kocsi. Hirtelen azt hiszem, Gema lecserte sokat látott Hiluxát, de nem, a pont van arrébb.


Idén filmforgatva toppanok a pontba, ahol nagy örömet okozok a jávorszarvasszalámival:)


Isteni tea, süti, májkrémes kenyér, röppenésnyi beszélgetés, majd indulás a program.


Házára kapaszkodva egy srácot előzünk le, aki magnéziumot kér tőlünk. Igen, sajnos én is pont ezt hagytam otthon, pont egy ekkora szivatás alkalmából, de szerencsére nekem eddig nem volt görcs.


Az emelkedő - mint az összes ma - a hónak és a fáradtságnak köszönhetően a szokásosnál tovább tart. Ráadásul a szinttel a hómennyiség és így a cumifok is fokozódik.


Házán nagy élet, szánkózó családok, akik között bizony furcsán hatnak a szállingózó, elszánt 57-es résztvevők.


A kutyi továbbra is kitart, mi meg magyarázzuk a néha-néha kutyával érkezőknek, hogy nem a mienk - miután csúnyán néznek ránk.


Déli sípálya, kis kapaszkodás, aztán végre szintút a pár órája már meglátogatott sombokori EP-be. Kihasználom a lehetőséget, kajálok a pontig tartó könnyebb szakaszon.


A pontban felszívjuk magunkat a hóval bőven megáldott 200 szintméterhez, ami a Kékestől választ el minket. A korábbi látogatásunk napfényes ragyogása már rég a múlté, valahol Lajosháza előtt lecserélte a kispadról a szürkeség.


Megindulunk. Meglepetésemre a sziklás kaptató igazából jobb hóban:)


Jó hangulatú társalgással telik az idő, mígnem végre újbol a délelőtt már meglátogatott Síházba toppanunk.


Bent legnagyobb meglepetésemre Szlatki Gabi vár, aki már turatársával együtt diszkvalifikálta magát, de innen seperni fog.


Sok időt nem töltünk, szorít a csökkenő átlagsebesség, hajtom Gábort picit.


Valahol 4 körül jár az átlagkilométer óránként, ami azt jelenti, hogy nekem még kényelmes a cél, Gábor viszont 40 perccel korábban indult. Azt bizony meg kell húzni.


A csúcskőnél magasság-utánállítás és irány a Kis-kő. Már fél hat felé jár, és erősen sötétedik, amikor kelet felől elemi erővel tör be a megígért szibériai hideg. A 40-60 km/h-s széllökések mellé alapos, hirtelen lehűlés is társul. Pofafeszítően hideg a szél. Sajna most egy jó ideig a gerincen leszünk: a Kis-kő alatti völgyig ennek a széliránynak nagyon kitett az út.


A porhavat fel-felkapja a szél, jó 2 méteres fehér függönyöket húz a keleti áldás a hómező felett. Mondom is Gábornak, hogy kezdem norvégosan otthonosan érezni magam. Azzal kontráz, hogy már nem is annyira érdekli az az ország:)


Még a Kis-kő előtt Gábor nagyot esik. A lámpa mellet döntünk. A piláccsal is dob két akkora hátast 5 méteren belül, hogy azt hiszem, nem áll fel többet. Szerencsére puha a hó:)


Rövidke unszolásra elfogadja a botjaimat. Nekem van hóláncom, azzal ezt a hátra levő etapot már leküzdöm.


A döntés bejön, a megosztott erőforrásokkal gyorsabban haladunk.


A pontban Bálint&vasutas co. fogad minket. Nagyot lepődnek Gábor botján, azon meg hogy én adtam kölcsön még inkább néznek:) A csoportsebességünkön segített, és ebben a szutyok, fagyos szélben nem túl marasztaló a Mátra...


Kis energiafeltöltés, aztán le a völgybe. Szembe megfáradt társak küzdenek felfelé a véget érni nem akaró gerincen. Nincsenek rózsaszín álmaim, már ötödjére vagyok itt...


Odalent jobbos. Végre lent elült a szél, de tudjuk, van még mitől tartani...


A patakon átkelve sajnos kivilágítunk egy depózó hölgyet, akinek a várban bocsánatkérésként adok egy jófajta dán marcipánszeletet. Mint később kiderült, még jól jött.


A várban Gábor egy nagyáldozatot mutat be, miközben belőlem majdnem kifagy ugyanaz, amivel kapcsolatban Gábor a dolgát végzi:) Mikor előkerül, mondom neki, hogy lemegyek a gerinc alá, szélvédett helyre.


Pár percet várok rá, mire megjön. A völgyben jó tempót tolunk fel, mígnem jön a balos, fel a Kis-kő gerincen...


Ez idén kemény. Kemény, de legalább van nyom. Valahol félút felé jön Gabi szemből. Zárják a sort. Ahogy elhaladunk egymás mellett, egymás vállára tesszük a kezünket egy pillanatra, meg sem állva. A sporttársi bíztatás hóba fagyott, jeges szélben fürdő, de mégis meleg pillanata ez, ami erőt ad a továbbmenethez.


És az erő kell is. A felső harnadon, ahol a legfáradtabb vagy már, a tomboló szél újult erőre kap, és a konstans hófúvásban a nyom gyorsan a múlt hófödte homályába vész.


Nem állunk meg. Felfelé nem állunk meg - csak ez kattog a fejemben, ahogy a 40-50 centi hóban taposom újra a nyomot a mögöttem jövő bajtársaimnak.


Talán ha 1 km/h-val botorkálok fölfelé, és előttem továbbra is csak a végtelen felmenetel. Az utat a kissé megkavart, befútt hófelszín, nomeg a szélben játékosan fickándozó, fényvisszaverős szalagok jelzik. Igen, igen, ez most tényleg méltó Péter emlékéhez. Ez a túra megkéri az árát minden percnek és minden méternek.


Végül szerencsére ma is hamarabb ért véget a hegy, mint én magam:) A kőkapun átkekve a pontba toppanok.


Két fénypont materializálódik emberként hirtelen a sötétségből mögöttem, de sajnos egyikük sem Gábor. Várok, és közben a kirakott csemegékből szemezgetek. A muflonbogyók különösen jólesnek még így, friss hóval befúvva is:)


A szél mit sem gyengült, és a hőmérséklet is inkább lefelé kandikált, mióta utoljára itt jártunk. A várakozás nem öröm, menetre vagyok öltözve.


A cudar körülmények miatt többszörösének ható percek után végre megjön Gábor. A vasutasgaleri valami mozdonyhangot játszik le neki, de én ekkor elindulok. Valahogy ehhez nincs kedvem -13 fokban, 60-as szélben:)


A dózerút idén egy embernyomnyi taposás a mély hóban:) Gábor pár perc múlva utolér, együtt a csapat.


Füred felé húz a vonat rendesen, végre pofozunk az átlagon felfelé. Gábor 15 órája kérdéses, bár kötve hiszem, hogy ilyen körülmények között ne kapna oklevelet és kitűzőt még szintidőn kívül pár perccel is.


Füred felett a mocsaras út idén fagyott. Végre a körülmények a mi oldalunkon vannak:) Tekergés, patakátkelés, az Avogadro-mocsár fagyott arccal, és már be is csatlakozunk a reggelről megismert kékesi útba. Balos, pont, pecsét. A hólánc kap kicsit, nem veszem le a bitumenen. Ennyit még sosem volt rajtam.


Az utolsó 250 szint jön vissza az Oxigén Parkba. Örömmel konstatálom eleinte, hogy a fagy miatt nincs sár idén, ami a felső negyedben némileg megváltozik. A helyzetet az erdészet fakitermelése tetézi, ahol az addig teljesen tiszta túranacival és bakanccsal térdig merülök a retyóban. Igen, ez a túra az utolsó 500 méteren is tud újat, sosem lejátszott meccs:)


A lépcsőn Gábornak mondom, hogy siessen, nekem még bőven van időm. Mondja, hogy a kardjába dől, ha pár perccel kifut. Az órámra nézek, 22:01-et mutat, egy perccel már túl van a szintidőn, de nem szólok, nem akarom kedvét szegni itt, a Hillary-lépcsőn:)


A parkolóba a 60-as szél még tépáz minket kicsit, de nem messze már az ajtó, amin belépve ott a cél és a meleg.


Végül a nyakig sáros banyaféket az ajtóban levetve 14:27 perc küzdelem után érek be, és kapom meg a jól megérdemelt kitűzőket (igen, +1 az 5. teljesítés miatt:)) és oklevelet.


Az idei év nagyon kemény, igazi méltó emléktúra volt. Köszönjük a rendezők áldozatos munkáját és a pontőrök fagyoskodását értünk. Idén különösen jól jött az ellátmány a kemény körülmények között. Jövőre takálkozunk!

 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20182018.03.02 19:16:42
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

Beszámoló a 2018-as Kiss Péter Emléktúráról!


filebalazs.blogspot.hu/2018/03/kiss-peter-emlektura-matraban-37-km.html

 
 
 Túra éve: 2017
atomcatTúra éve: 20172017.02.22 05:44:10
megnéz atomcat összes beszámolója

Rengeteg hó, hideg és téli körülmények, valamint kb. 30 százalékos hullás jellemezte az idei Téli Mátra XL-t. A két héttel kroábbi derbi után kíváncsian vártam, hogy vajon a Péter emlékére rendezett túra idén mit fog hozni. Attilának már a túra előtt megírtam, hogy rendezőként aggodalomra semmi okuk: ha kitart a zima, amiatt lesz kemény a terep, ha meg nem, akkor a fent hó, közte jég, alatta sár és dágvány fogja biztosítani a kellő kihívást a résztvevők számára. A skálán a két szélsőérték közötti bármelyik lehetőség biztosan elegendő kihívást fog jelenteni a vállakozó szellemű elszántaknak:)


Az időjárás hozta az előzetes várakozásokat: a túra előtt Tél Tábornok csapatai biztosan uralták a Kékest és környékét, de az alsóbb régiók hőmérséklete sem ment plusz pár fotknál feljebb a túrák közt elröppent két hétben. 


Így állunk hát, amikor 11-én reggel begördülök az Oxigén Park kapuján, hogy a verdát leparkolva a starthely felé vegyem az irányt. Az öltözettel kapcsoaltban kicsit bizonytalan vagyok. Vacillálok, hogy kell-e az a vékony kis kabcsi a széldzseki alá vagy sok lesz… Lacit megcsörrentem: a rajthelyen vár. Kitöltöm a cetlimet a tél szorításától szemmel láthatólag szenvedő golyóstollal, aztán feltöltenek némi aprópénz ballaszttal visszajáró gyanánt. Az indítóhely felé veszem az irányt. Odabent Szlatki Gabival üdvözöljük egymást. Ő ma söpörni fog, így még lóbálhatja a lábát egy ideig a kellemes melegben:) Óra, bot belőve, indulhatunk.


Idén a kezdeti lendület hamar megtörik, mert Lacinak fel kell venni a cuccát a kocsiból. Én - az alkalmat megragadva - levetem mégis azt a kérdéses egy réteget - mint később kiderül, nagyon helyesen:)


A bíbelődés miatt az órát újraindítom a kocsinál, és zúzunk is le a lépcsősoron. A talaj enyhén fagyott, ígéretes. Talán a sarat idén - a korábbi három rendezéssel ellentétben - megússzuk. Ferenci Laciékat a forrás előtt érjük utol, ők szokás szerint a 37-et nyomják. Jó utat kívánva búcsúzunk két szavas szóváltást követően. Füredig a fagyott, enyhén jeges terepen jól lehet haladni. Két futó banyaféket (polgári nevén csúszásgátlót) vesz - nem bízzák a véletlenre. Hamarosan Füreden bukkanunk ki az erdőből. Lacinak mondom is, hogy az XL is itt jön be, ami kisvártatva neki is eszébe jut. Az EP idén kicsit közelebb költözött a pályához, nem kell az extra 20 métert megtenni a buszmegállóig:) Laci pepecsel a papírral: a zsákjába tette. Mondom is neki, hogy adok nejlont, tegye zsebre, nem megy vele feleslegesen az idő. Végül a tanácsot a következő EP-nél fogadja meg, ami az előző pont epszilon sugarú környezetében található. Lelkes pontőr társunk még fotót is készít rólam a patakon átkelve, pont mielőtt szembesülök a túloldal tükörjég dózerútjával. 20 méter után úgy döntök, felteszem én is a banyaféket, hogy stabilabb és gyorsabb legyen a haladás. Akartam hozni Lacinak is egyet, de sajna nem találtam a boltban a túra előtt, így neki maradt ma a csúszkálás:(


A Kékesre menet feltűnik, hogy idén nagyon kevés a túrázó. Vagy mi indultunk később vagy a tényleges tél megijesztette a nép jó részét. Nem tudom, de ezen a részen mindig jóval nagyobb szokott lenni a népsűrűség. Az időjárásra szavunk nem lehet: hamarosan beemelkedünk a napfürdőbe, ami lényegében egész nap kitartó túratársnak bizonyul. Kb. 500 méter felett stabil fagy fogad minket. A hó csak a déli lejtőkről húzódott vissza, egyébként megmaradt a fehér takaró. Laci pár méterrel mögöttem marad, de azért ő is előzgeti szépen a népet felfelé. Hamarosan, a völgyböl kikapaszkodva a csúcsra vezető gerincen vagyunk. A műútat keresztezve futok össze Zolival, akivel pár túrát együtt harcoltunk végig anno. “Sanyi, akit otthagytunk”-ról kérdezem, és sajnálattal hallom, hogy visszavonult az aktív túrázásból jó két éve. Kár:(


A parkolóba éppen érkeznek az álmos arcú sízők, a pályán már pörög ezerrel a lesiklás. Jó látni, hogy idén télen teljes gőzzel működhet a sícentrum!


Pár lépés és az Ország Tetején is vagyunk, majd irány a síház. Odabent Mátra115-re hajazó elátás és kedves pontőrök fogadnak minket. Sokat nem időzünk, lazább szakasz jön: húzunk le a Szent István-csevizéhez. Lövök pár képet az északi sípályáról, aztán usgyi. Az észak-keleti irányra fordulva a tél csodaszép arcát mutatja: az erdő magas, ágas-bogas faágai és az alattuk levő cserjék jégzászlók díszítette gallyai között játszik a szembefényben a téli napsugár. Ezt nem lehet megúszni újabb képek nélkül, annyira csodálatos:)


A most kovetkező szakaszon kiváló segítség a jó minőségű acélból készült banyafék. Laci szegény többet csúszkál csúszásgátló nélkül, de azért nem vészes a helyzet. A főgerinc-betéten hamar a Markazi-kapuban vagyunk, ahol lecsapoljuk a felgyülemlett fáradtolajat, majd zúzás a tábla szerint 2.2 km-re levő Ilona-vízeséshez. A talaj fagyott, csak minimális víz csordogál itt-ott, jó a haladás.


A vízesés felett meglepetésemre idén nincs kötél, ami azért elfért volna. Csúszásgátlóval ok volt, de akinek csak botja, vagy Isten ments még az sem volt, az rendesen parázott ezen a szakaszon. A túloldalt megkaptam a magyarázatot: oda volt berakva az az egy kötél, amivel valószínúleg a kiépítő érkezett. Vagyis a konklúzió: jövőre ide két hossz kötél kell:)


Én már rég a patakmederben caplatok, amikor Laci végre nagy nehezez utolér. Rendesen visszafogta a csúszós átkelés a vízesésnél. A pont felé haladva betolok egy szendót. Az EP-ben - mint oly sokszor - ismét VinAti fogad. Berta Gabiék is pár perccel toppannak be előttünk (Laci látta őket a startban).  VinAtinak kiemelkedően jó kedve van, még páliknával is megkínál, de azt általában egy ponttal arrébb szoktam inni, így elutasítom:) Ez a pont sem panaszkodhat ellátmány tekintetében. A savanyú gumicukor igencsak bejön!:) Viszek párat az útra is:) Feltöltés, tea, aztán hajrá, a 2. mászás: a Gabi-halálán keresztül fel a Kékes nyakára. A műútról újra az erdőbe térve hamarosan beérjük Gabiékat, és az egyik emelkedőt Gabival trécselve daráljuk. A pihentetőbb szakaszra érve aztán lassan távolodni kezdünk, végül ordibálva “beszélgetünk”:). Hamarosan jó utat kívánva búcsúzunk - a Kis-kő körnél majd úgyis összefutunk:)


Az északi oldalon szemmel láthatóan jobban tartja magát a tél, de a hó és jég fényévekkel jobb, mint az előző évek sártengerei. A Gabi-halálához kapaszkodva a sárnak már esélye sincs: igazi, hófehér télben capaltunk. Előzgetem sorra az embereket, Laci pár méterrel utánam szintúgy. A szűz hóban, felfelé menet igencsak kemény a dolog. A két héttel előzések klónja az élmény.


Gabi-halála, 772 méter - már csak vagy 90 szintméter a pont. De addig még hátra van a Mátra talán legszebb panotámaútja, ami közel szintben tekereg a Kékes csúcsa alatt. Felejthetetlenül szép a véget érni nem akaró, végtelen panorámába torkolló útkanyarulatok kombinációja.


A pontba futva érkezük egy alakalmi túratárssal. Laci pár másodperccel utánam esik be - ő is megnyomta a vízszintes-lejtős utolsó részt. Pecsét, időcsippantás, kaja, és a szokásos pálinka egy túratárssal Péter tiszteletére és emlékére. Sajnos idén Koppány lebetegedett - mint sokan mások is a rendezőgárdából - aratott az influenza.


A kaja-pia-tea kombó után várva-várt kedvenc részünk, a nyaktörő jön. Igazából csúszásgátlóval, havon talán még a legkényelmesebb ez a mutatvány, már amennyiben a kb. 30 fokos havas, csúszós lejtőn való haladást bármilyen kényelmi katagóriába lehet sorolni:)


Szerencsésen, seggelés nélkül érjük el az alját, ahonnan a Hidasi-erdészház felé vesszük az irányt. Végre csappan a mezőny, innentől lényegében a túra végéig pont optimális az egy kilométerre jutó emberek száma (néha akad egy mutatóba):)


A Gyöngyös-patak sem tréfál meg minket idén: Gemaék pontjába könnyű a lejutás. Meglepetésemre a fagy végig kitart, pedig arra tippeltem volna, hogy a vége sártenger lesz. Lacinak mesélem a tavalyi résztvevőket, akik nem bírtak ellenállni a patakban csobogó víz csábításának - bár ezt nem önszántukból tették:) A pont előtt betolunk egy-egy szendót, aztán Gemaék nagy “Tom-Tom”-ozásával kísérve esünk be a mindenféle földi jóval bőségesen ellátott újabb EP-be:) Idén a pontőrök 400 g marcipánt, mi pedig süteménytől kezdve banánon át pálinkáig minden földi jót kapunk, beleértve Hajni finom áfonyás házi sütiét:) Jó látni újra a volt barlangásztásrsakat, és az különösen jól esik, hogy minden évben ilyen örömmel fogadnak itt. Ilyenkor érkezem igazán haza:);)


Szokásos éves rövid trécselésünket hátrahagyva indulunk tovább a pontból, hogy Mátraházán át ismét az Ország Tetejére hágjunk. Persze a Mátraházára vezető hosszú, de legalább ingerszegény kaptatót az agyam ismét sikeresen tömörítette. Tudom, hogy a szintnek benne kell lennie, ha a Kékes a cél.


Pár túratárssal egymást mellőzgetve érünk fel a Bükkfa-kúthoz, ahol nem bírok ellenállni a forrás vízének:) Lacit bevárom, hogy el ne kavarjon a Mátraháza előtti jelváltássoron, aztán húzás tovább letolni a maradék szintet.


Mátraháza közeledtét a motorok dübörgése jelzi - valahogy nem hiányzott az életemből. A parkolóban nagy élet fogad minket, sokan jöttek fel kihasználni a napfürdőt. A falut elhagyva a déli sípálya alján sokan szánkóznak. Hamarosan a felhagyott síugrósánc következik - azon mélázok, hogy a téli olimpiára nem sok esélyünk lenne:)


Még kb. 60 méter szint, és Gyuriék másodjára is jó helyen vannak:) Jól esik a 2. energiautántöltés is, mielőtt nekiesünk a Kékesre vezető ínszaggató, kellően csúszós meredeknek. Indulás után rögtön csatolom a Házán levett banyaféket, és egyből megjön a tapadás. Feljebb két srác bot és csúszásgátló nélkül szerncsétlenkedik a feljebb álló - szemmel láthatólag - nagyobb tapasztalatú dirigálásával. Nem tűnik egy életbiztosításnak a dolog…


Végre elérjük a tisztást a kis köves bérccel, és innetől nem lesz több nyaktörő Kékesig. Igazi téli tájon vezet utunk. A naplemente sem fenyeget még minket. Az az érzésem támad, hogy jól állunk időve a tavalyi évekhez képest, de azért még rejteget egy-két mókát az út:)


A Kékesi síházat idén is sikerül útba ejteni - nem úgy, mint 2. teljesítére, amikor vissza kellett menni:) A reggeli kaja-pia-szem-szájingerlő mennyiség mit sem csökkent:) Töltök a vizesflaskámba, mert tudom, hogy a 2 l reggeli nafta hamarosan beadja a derekát. Indulás, a csúcskőnél magasság-utánállítás, és már megyünk is le az átmenetileg majdhogynem bobpályává vált, szanatóriumhoz vezető sétányon.


Irányra állunk a Kis-kő felé, és ahol lejt, meg-meghúzzuk a tempót. Lefelé menet gyerekekről, tervekről, a jövőről esik szó. Kis-kőnél a pont a kékesi rémhírekkel ellentétben meleg teával és rengeteg vízzel fogad minket. No meg házi aszalt almával! Innen is köszönjük a nagymamam hozzájárulását az élményhez!:)


Nincsenek túlzott elvárásaim a most következő lefelé menettel kapcsoaltban: a hó biztosan el fog fogyni a végére, majd helyét a sár veszi át, még mielőtt leérünk a patakvölgybe, ahol lutri, hogy mit dob a gép… Lefelé menet a naplemente festette égi háttér előtt szürreális képet fest a Mátrai Hőerőmű betonmonstruma pár kilométerre a hegy lábától.


Az útviszonyokkal kapcsolatos előbbi várakozás kb. teljesül is, majd odalent kiderül, hogy kiválóan tartja magát a fagy. Ez nem rossz, sokkal jobban járható így a völgy, mint a korábbi évek során bármikor. A várba kapaszkodás idén nem akar véget érni, de a fent kapott kóláért és savanyú gumicukorért megérte:) (Nem egy egészségdiéta, de kell a kraft.:))


A várból még fejlámpa nélkül kötjük fel a nyúlcipőt, hogy egy jó kis terepzúzást hátrahagyva ismét a völgyben legyünk, és megkezdjük a testi-lelki felkészülést a Kis-kő horrorjához.


Ez a mászás minden évben kellően kemény volt, így negyedjére sem várom, hogy 20 méter per perccel fogjuk ledarálni így a nap végén:)


Felteszem a csúszásgátlót, lámpát és usgyi, hajrá fel. Lacival követjük a szalgozást, mígnem egy balosat elnézünk, így végül izomból felkapaszkodunk a gericen vezető útra. Szépen előzgetem az embereket, persze nem túlterhelve a motorokat. Végül utolérem völgyben meglépő alkalmi túratársamat, de érdekes módon nem folytatjuk a lenti trécselést:)


Hirtelen ipari magasan veszek észre egy fejlámpát a fák lombtalan ágsűrűjében, de hirtelen rájövök, hogy szerencsére csak a Vénusz tréfál meg:) Jobbra az Éjjeli Töklámpás vánszorog fel lassacskán az égre, hogy megnézze, mit csinál ez a sok eszeveszett marha a fagyott Mátrában:)


A lelkem mélyén tudom, hogy minden hegy egyszer véget ér, és szerencsére ez idén csincs máshogy a Kis-kővel sem. Odafent veszünk egy kis teát és felszívjuk magunakt a hátralévő 8 km-re.


Egy négyesfogat élén caplatok Füred felé. A biztonság kedvéért bekapcsolom a navit az órán, amin az elágazónál jót mosolygok: Attiláék úgy kiszalagozták, hogy szinte benézhetetlen a letörés az erdőbe. Lekanyarodva rekortán minőségű, havas pálya fogad minket. Azért a bozótos szokásos dágványa idén is megtréfál minket, bár a helyzet súlyossága semmi a korábbi évekhez képest.


A négyesfogat mögöttem caplató tagja a patakátkelés előtt bemutat egy tíz pontos hátraesést, aztán megkérdi, hogy miért nem szólok, hogy csúszik - nekik nem volt banyafékük.


Banyafék patakban elmosva, aztán húzás a dózeron Füredre ismét. A tavalyi köd szerencsére lekéste a túrát. Az Avogadro-mocsár is bután bámul lámpáink fényébe fagyott arcával. Az utolsó kis pukli a falu előtt, egy fagyos lemenetel a patakvölgybe, és már a reggeli pontban is vagyunk.


Itt tényleg csak pecsét, aztán hajrá, nyomjuk le azt az utolsó 2 km-t! A felfelé a négy rendezésből idén a legkíméletesebb velünk: 90%-ban fagyott, csak egy-két helyen van a szokásos dagasztósár. Felérünk, egy adag iskolás bukkan fel velünk szemben, majd máris a lépcső alján vagyunk. Felfelé caplatva merül fel bennem az Emléklépcső gondolata. Drukkolok, hogy el ne felejtsem, míg beérek a célba:)


Az ólomfokokat hátrahagyva már csak keresztül kell vágni a parkolón és fel kell tépni az ajtót, hogy a mai nap folyamán utoljára ismét csippanthassunk a csippel:) 12:16 perc kerül a lapra - a parkolói répázás nélkül 12:10. Ismét megvan, ismét nagyon szép, és méló Emléktúra volt. Köszönjük az évről évre egyre profibb rendezést, és jövőre ismét!


 


 


 


 


 

 
 
SimonTemplarTúra éve: 20172017.02.14 11:17:35
megnéz SimonTemplar összes beszámolója

 Kisebb kihagyás után, de úgy gondoltam, már a tavalyi erőnlétemet elérve az akkori időeredményemet ismét elérem a 37-es távon.


A várakozásomat csak részben sikerült teljesíteni, összességében fél órával tovább tartott, főleg a Kékestől a finom csevicéig tartó szakasz volt sokkal lassabb. A cipőm eléggé csúszkált a hegyoldalban vezető keskeny ösvényen, ne mertem gyorsabban menni. Az Ilona-völgyi vízeséshez közelítve volt is egy majdnem patakba-csúszós 2 lépésnyi nagyon veszélyes rész. Egyedül az utolsó, buszmegállótól a célig tartó szakaszon sikerült sokkal jobb etapot teljesíteni, mert nem volt annyi túrázó mint tavaly, és nem is volt akkora a sár. Na meg tudtam, hogy vár rám a klassz száraz zokni és váltócipő a célban. Idén is voltak az északi oldalon nagyon szép zúzmarás fák és 1-2 helyről jó kilátás. A frissítéseknél már jobban ügyeltem arra, hogy csak 1-2 percet töltsek a szaunában (síház), mert ha ott kihűlnek az izmaim, könnyen megfázhatok. Maga az időmérés technikája, azonnali internetes elérhetősége egészen szenzációs. Nemsokára elérkezünk ahhoz az időhöz, amikor minden túrázó saját tracket rögzít, és így feltételes ellenőrzőpontokra sem lesz szükség.  Addig is azonban az útvonal szalagozására sokkal több figyelmet kellene fordítani. Nemcsak hogy hiányoztak a szalagok, hanem a Kékesre vezető szerpentint elérve egyenesen rossz irányba volt kiszalagozva 2-3 jelzés. Ez nem a Mount Everest, nemcsak profi és az útvonalat fejből tudó túrázók indulnak, hanem a többségük amatőr, akik csak tiszteletüket szeretnék tenni egy sportember emléke előtt, és ha már az időmérés ezer százalékos szinten van, a szalagozás is lehetne legalább elvárható színvonalú, nemcsak a kezdők számára, hanem mert futóversenynek is számít, a futók tájékozódásához is ez elengedhetetlen. Reméljük, hogy jövőre több reklámmal ismét emelkedni fog az indulók létszáma, mert legtöbbre hivatott hegymászónk emléke ennyit megérdemelne. A Sástón található motelt pedig be kellene szervezni, hogy adja ki szállásnak, mert telefonon csak annyit mondtak, hogy csak csoportnak adják ki egyben az egészet. Ha lenne előző este ott egy filmvetítés és egyéb programok, biztosan megtelne a motel és nagyobb létszámú és még jobb hangulatú lenne az így is szuper rendezvény.


 

 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20172017.02.12 15:20:07
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

Sziasztok! Kalandok a tegnapi Kiss Péter emléktúráról:


filebalazs.blogspot.hu/2017/02/kiss-peter-emlektura-matraban-57-km.html

 
 
 Túra éve: 2016
qvicTúra éve: 20162016.08.04 13:38:42
megnéz qvic összes beszámolója

Hibátlan túra! Videós emlékek az ideiről:


 



 
 
sznuupiTúra éve: 20162016.02.22 05:56:13
megnéz sznuupi összes beszámolója

 Kiss Peti, harmadszor 


Máté lelkes kérése izzította be billentyűzetemet. 


Erre a túrára nincsenek szavak.


Erre a büszkeségre mindig emlékezni fogok.


Mindig mesés a szervezés. Mindig van valami megugrandó akadály, az elsőn az eléhezés Kiskőre felfelé, a másodikon a majd járhatatlan (számomra idegileg is megterhelő) hó Sombokorig. De mit írjak erről a 18 perc híján 15 óráról???? 


Előtte: heteken keresztül nem jutottam el túrára. A sötét, a hideg és családi katyvaszaim miatt a kék kereszt körüli fel-alá rohangálás is elmaradt. Ilyen felkészületlenül nekivágni????


Az nem lehet, hogy nem megyek. Hát megyek. Megyek és küzdök. Kívülre inkább semmilyen jelet nem sugároztam, nehogy elkedvetlenítő jóslatokat, vagy irreális biztatásokat halljak. 


Csendesen megjegyeztem az érdeklődőknek, hogy 57. (Hát persze. Évente becsületbeli ügyem van a Kiskő-Markazi vár-Kiskő betétkurflival. Olyan biztos, hogy meg kell mérkőznünk most is, hogy egy gondolatot sem vesztegettem rá.) Bár nem látszott rajtam, de belül kétségek gyötörtek.


Felszerelésválasztás?  Téli túrák előtt mindig lejátszódik bennem a meccs. Hójáró cipő, vagy „vízálló” futócipő, vagy a kedvenc terepfutóm? A hosszú, fontos túrákat mindig a terepfutó nyeri.


Az első Vulkán előtt azzal idegesítettem magam, hogy mi lesz, ha nagyon összehavazom, és átázik. Vizes lábbal hidegben? Érdemi bizonyosság azóta sem született. Eleddig mindig túléltem a téli túrákat is.


A majd egész napos csapadékhullás jóslatára tekintettel szokásos felszerelésemet esőkabáttal egészítettem ki.


Az első majdnemmegfagyás emlékére hoztam termoszt is és egy órácskás sétát áldoztam arra, hogy beszerezzek minden hozzávalót a másnap reggeli forró tea töltésre, Jani előadása után.


Kiváncsi voltam mire megyek ezen a várható terepen. Más dolog a gondolat és más a gyakorlat.


Rajt előtt irattartó bugyit kapok Messner úrtól. Még nem tudom, de sejtem, hogy e nélkül az itineremnek semmi esélye. Simogató gondoskodás. 


Elindultunk.Nos, fagyott egy cseppet sem volt, az eső esett. (Előrejelzések délután négyig nem is biztatnak mással) Kezdő patakocskák pilinckáztak velünk lefelé. Szökkenve kerülgettem őket. Cirka egy km után léptem úgy, hogy először beázott a cipőm. Egyébként mindenkit szórakoztattam , aki meghallgatott, hogy este és reggel is impregnáltam cipőmet olyan cuccal, ami azt állította, hogy hosszú ideig távoltartja a vizet és a szennyeződést, ezért én itt mindjárt lebegni fogok. Szerintem jó poén volt, senki nem nevetett, mindenki koncentrált. Azt hiszem. J


(Persze mit is írhatnának az ilyen sprékre? Az a terep, ahová mi visszük a lábbeliket az nem felmérhető a sprégyártásban.) 


Útleírást nagyon nem várhattok. Inkább gondolatok, betétsztorik füzérét.


Tavaszi szél vizet áraszt… Vízben nincs hiány.  Patakok csobognak, áradnak, zubognak az ösvényeken, utakon.


Amikor először lépek bele elsüllyedésesen egy sáros-vizes területbe, onnantól jelentőség nélküli, hogy a mennyi az előttem lévő terület víztartalma. Gondolom én. Mindenesetre kevesebb aggodalommal választom ki a talplehelyezés pontját. 


Először érjük el a hóhatárt. Ez idén kicsit magasabban van, mint tavaly. 650-700m-re teszem gondolatban. Az égből a csapadék rendületlenül esik. A Kékes felé közeledve az áztató eső libegő, sűrű hóeséssé változik. Hamisíthatatlan téli tájjá változik a környezet. Trapp közben gyönyörködöm. A talaj könnyedén futható, stabil, olvadásmentes, letaposott hó. Szedem is a lábaimat, agyamban futó a gondolat is, hogy csuromvizes cipőben mennyire fogok fázni stabilan mínusz fokokban.


Hűvös van. Várom a síházat, nem fűlik a fogam a szabadban megálláshoz, amikor a belülről izzadt, kívülről vizes cuccom állás közben átveszi a környezet hőmérsékletét. Elszaladok a csúcskő mellett, a két főből álló előörs után bekanyarodom a Kiss Peti emléktáblához, pillantást és fényképet vetek rá, a hosszabbnak látszó takarítást nem várom meg, de gondolataimat Petinek adom át, ahogy továbbindulok a pont felé.


 A fedél alatt pecsételnek, vészes tempóban bontakozom ki a felső rétegekből, nehogy most meg a melegérzet növelje a nedvességtartalmát. Forró teát és zsíroskenyeret pótolok a kedves nénik kínálásából. Almát is, mert a C vitaminra is szükségem lesz, azt hiszem. Csillag óvó mondatait soxor meghallgatom a folyadékmentes következő pontról, mire elindulásra készen kifelé tartok. Még a ponton ér utol Ákos, aki lánytársaságban van és elsősorban nem az hozza lázba, hogy az én túratársam legyen. Mint a közös trappunk közben megtudom, együtt érkeztek és a hölgynek van lámpája, míg Ákos nem hozott. Kb együtt tartunk a vízesés felé. Hóláncban biztosan haladok. Az Ilona vízesést le kell fotóznom közelebbről, bár a látvány kevésbé igéző, mint a tavalyi képe és túraútvonal mintha távolabb haladna tőle. 


Jó ötletnek tűnik átszökellni a túlpartra, emlékeim szerint mintha ott lehetne haladni. Nos, tévedtem. Oda-vissza többször átkelek többé-kevésbé szárazon. Utolérem Ákosékat, akik újra elhagynak, amikor épp számolgatom, hogy kelhetnék át „száraz” (értsd: megmelegített vizes) lábbal a patakon ismét, de elsüllyednek lábaim a kevésbé szerencsés választás következtében. Az első igazi „fürdő”. Tulajdonképpen jó a víz. J


Mindegy, rutinosan tudom, hogy menetenergiám hamarosan megmelegíti a cserélődő vizet. Futók hagynak el a következő töprengőpontnál. Egyszerűen belefutnak a patakba. Az ő cipőjük sem vízállóbb, nyomukban haladok tovább. 


Csevice. Most a hídon túl, az esőbeállóban a pont. Igen, esik. Minden pont fedél alatt. Szerencsére. Kekszek és tea, Ákosékat itt érem utol utoljára, tanács, hogy mi a legfinomabb és telefon a rajtból (elsőre azt hiszem, hogy orvosi távsegítségre van szükség, de nem, csak egyeztetés, hogy igen a mi autónkat törték fel, de még a műv. ház udvarán). Tovább, csak tovább. Az összes oda-vissza szakaszon nagy mosolyok ismerősök és ismeretlenek között, ezt (is) szeretem a túrázásban. A következő patakátkelés túlpartján Tibi keres nagyobb köveket, hogy gázlónak bedobálja a sodorba. Rutinosan csatolom derekamra az övtáskát, beletűzöm a viseltes itinert és hangos vigyázz kiáltással Tibi mellé küldöm a vizespalackomat, ami nem fért az övtáskába. Szárazan átjutott. Töprengő, próbálkozó túrázót hagyok az innenső parton, amikor átszökkenek Tibi mellé, aki gratulál a sikerhez. Ezt és az újabb hideg vízadagot a cipőmben mosolyogva fogadom. Sáros, csöpögős téli erdőn-mezőn haladok tovább. Emelkedik a szint és mire a hóhatárhoz érek mellettem egy kistestű kutya szaladgál. Hamarosam beér a gazdája is és beszédbe elegyedünk. A fiatalember ismer és állítása szerint Mátrabércen haladtunk is együtt. Kutyás túratársra nem is emlékszem. Amikor kiderül, hogy tőle tudom, hogy a piros szörp utánozhatatlanul finom, akkor leesik, hogy ki ő és megkérdezem, hogy hol a kalapja. Tekintettel a télre helyette más fejfedőt visel. Továbbra is beszélgetve haladunk. Kicsit tartok a tavalyi viszonyoktól Sombokor felé, de sem keresztbe fekvő fatörzsek, sem horror állapotú lábnyomos hó nem nehezíti a haladást. Gyorsnak tűnik a tempó, ahogy haladunk a várva-várt pont felé.


Még egy kanyar és feltűnik a sátor. Alatta terülj-terülj asztalkám, M115-ös színvonalú mosolygó gondoskodás, Szlatki Gabi és Koppány is. A ponton sokan töltenek egy kis időt, így találkozom ismerős arcokkal, Tom is ekkor érkezik, úgyhogy itt az ideje egy kis pálinkának. Hátha nem fagyok meg.


„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni…” Szerencsére ezen már túl vannak és a másik csábító helyszín a sajt és az olajbogyó-lelőhely mellett az érezhető meleget adó tűz. A jelenség döbbenetes: ha elég közel állok, akkor ruhámból dől a vízpára, a bongyorodó ködkunkorokon alig látni át. Innen már egyeztetés után együtt tartunk lefelé Balázzsal és Macival. A meredek ereszkedés persze izgalmas a sárban, de csak egyszer kell letennem a kezemet, a popsim nem ér le.


A Lajosháza határában lévő pontra vezető utat örökre megőrizzük emlékezetünkben. A patak (folyó) először csak zúgásával hívta fel magára a figyelmet. Elkészültek a „hát ez csodaszép!„ című képeim. Még szerencse, hogy hidrológus kísérettel róttam az utat. Azután közelebb mentünk.


A jelzés hol az egyik parton, hol a másikon bukkant fel. Az átugrást látvány szerint nem gázló közelében végezte. Persze ki az, aki észreveszi, hogy amikor patakszintű a víz, akkor hol a gázló, amikor most jelentős sodrású, minden követ elnyelő áradatban gyönyörködhetünk. Ez kezd igazán izgalmas lenni. A kisebb széli vizekben evickélve biztonságos átkelést keresve észreveszem, hogy a jelzés hamarosan visszajön. Ettől csökken az átkelő harci kedv, de előveszem (no, nem a térképet, hanem a) telefont, ahol a térképen megnézem, hogy hányszor keresztezi az útvonal a patakot, majd úgy döntök, hogy Lajosháza miatt egyszer mégiscsak át kell kelni. Mire idáig jutok, Balázs már a túlparton van és Maci is ott szaladgál, lemaradtam az átkelésről. Saját újításként gázlót keresek és csak remélem, hogy a térd fölött érő víz felerősödő sodrása nem ragad magával. Amikor a biztonságos partra lábalok akkor érzem csak, hogy milyen bénítóan hideg a víz. Balázs kis szünetet kér, vacogva ugrálok, amíg kiönti majdnem vízálló cipőiből a vizet, ami képtelen lett volna kifolyni. Mikor elindulunk, még a másik parton marad egy tanácstalan túrázó, aki úgy tűnt tart a víztől. Szegény. Később megtudtuk, hogy nekivetkőzött, nadrágját a combjáig feltűrte, így a ruhái akkor, ott megúszták…


Megtudom, hogy Maci nem szereti a vizet, de az emelkedőt és a havat nagyon. Javaslom, hogy ne csábuljunk át a túlpartra semmiképp, akárhogy szeretné a jelzés, inkább megígérem, hogy ha szép hidat látunk, akkor oda-vissza átmegyek Balázs kedvéért, hogy ki ne hagyjuk. Egyetért, így hát érdekes, kitérőkkel tarkított expedíciót végzünk a zubogós vizet közelünkben tartva. Egyszer-egyszer a járható ösvénykezdemény (a többiek is hasonló következtetésre jutottak előttünk) izgalmasan közel halad a vízhez. Kapaszkodós, a szikla- és barlangjáró tapasztalat előny.


Amikor már a széles úton haladunk, ahol csak a megszokott apró patak locsog a lábunk alatt, eltöprengek, hogy vsz szükség lesz jövőre egy vízálló tokra a telefonomnak, ami akkor is megvédi, ha kompletten belepottyanok az egyik átkelésnél a vízbe.


A napsütés hiányában és a zuhogó eső ellenére is hamar feltűnik a hosszú asztal a sokszor-sok méteres sátorponyva miatt, ami az esőt hivatott távol tartani. Futás, örömködés, esőmentes területen fickándozás jellemzi a következő perceket. Az áfonyás kex méltatása közben észrevesszük, hogy a híd, a híres, nevezetes híd víz alatt van. Mondjuk már cseppet sem hat meg bennünket. Csak nevetünk, olyan képtelen az egész. A kocsi mögé vonulok pisilni, ahol magvas gondolatok jutnak eszembe, nevezetesen kettő. J 1. A papírzsepi ilyen körülmények között egy hét alatt lebomlik, 2. az mélységesen alattomos, hogy amíg a nadrágom nincs rajtam, addig kihűl benne a víz és a hideg ruhát kell felvennem ismét.


Maci demonstrálja, hogy a kenyérhéjat nem és nem eszi meg. Az mindig Balázsnak marad. Közben elmesélem, hogy milyen siker lett a következménye a kexrecept emailos továbbküldésének.


Máris átkelünk. Macit elvinné a víz, Balázs ölében utazik. Futó megállás a vízkiöntés miatt, addig ugrálással töltöm az időt, hogy az enyémből is minél több távozzon mielőtt mászni kezdünk. Hosszan haladunk emlékképző kalandok nélkül. Mátraháza felé közeledve orrunkra tekeredik a lángosostól a hideg sütőolaj „illata”. Valahogy cseppet sem fut össze a szánkban a nyál. Kiérve a parkolóba várok valamit, napfényt, vagy ellenőrzőpontot, kis pihenőt melegedéssel. Valamennyit hiába. Minden nedves, többek között én is tetőtől talpig, bár vsz itt van kb 4 óra, így az eső épp nem esik. Rutinosan fordulunk jobbra, véletlenül sem tévesztünk irányt, mint tavaly. Eszembe jut a csatakos úton a tavalyi hó és a barlangásztémák füzére Tommal.


Csakhamar Sombokornál melegedünk ismét. Sajt még akad, bár sokmindent feléltek már a túrázók. A kedvesség és a tűz melege a régi. Elmélázok, hogy száraz cuccban milyen remek lenne szalonnát sütni, ami a ponton dekkolóknak lehetőség. Nehéz elszakadni. Közben a szintidő kitolásáról tárgyaló túratársak poénjait hallgatom, várva, hogy a kesztyűm eldöntse, hogy meggyullad, vagy beéri a száradással. A kevesebb mint két km ígérete végül megmozdít bennünket és hamar felkapaszkodunk (vizes kesztyűben) az ország csúcsára. Köd van. Vagy felhő?


A síházat elhagyva átvágunk a nyílt terepen, szórakozottan elmegyek Darth Vader mellett. Fotózzák, hát odanézek és jókedvűen beállok a fényképezők csapatába. A Milleneiumi Falcon sem semmi. Az gömbrobot kedvéért már nem térek le az útról.


Egymást biztatjuk Balázzsal, hogy ha lejjebb megyünk, akkor kiérünk a felhőből és nem lesz köd. Maci hempereg a hóban. Így érünk Kiskőre. Ködben.


Lemegy a nap. Ezt mondjuk nem ünnepli naplementés fényjátékkal. Sötétedik. Lámpát kapcsolunk, mielőtt komolyan beleereszkednénk a meredekbe.


Ilyen későn még sosem értem ide. (Először a Markazi vár után Kiskőn agonizáltam, akkor ment le a Nap. Tavaly egy órát töltöttem az első Sombokornál, így a Markazi várban ért a naplemente)


Néhányszor elvétjük a jelzést. Az jó, mert nincs rajta a „kék hátterű sárga pötty” a turistajelzéses térképen. A sötét miatti tehetetlenség miatt sikítani tudnék. Szerencsére Balázs rálel a jelre. Visszaevickélünk rá. A felező úttól lejjebb brutál csúszékony lesz a vastag avarréteg, vagy az alatta lévő sár. A szembejövőktől biztató lelkesítés nem érkezik, próbálunk legalább mi mosolyogni, de mindenki tisztában van mind a saját, mind a találkapárja helyzetével. Nem meggyőző a mosolyunk.


Ha egyszer egy üzlet beindul… Borzalmasan megcsúszom, fenekem a hullott lomb alatti sártengerbe csapódik és ezt követi vagy három hasonló szerencsétlen talajfogás. Végül megállapodok a stabil pontomon és fura hangokat hallathatok, mert Balázs megkérdezi , hogy hogy vagyok. Pillanatnyi habozás nélkül érkezik a válasz: Piszok dühös vagyok és úgy érzem magam, mint egy varacskos disznó. Cseppet sem megilletődötten kéri, hogy szóljak, ha már nem, mert szívesen felröhögne végre… :D  Erre elnevetem magam. Tényleg tökmindegy. A betét körön összefutunk Tommal és Ákosékkal. Nahát, 8 kmnél közelebb vagyunk egymáshoz? :D


Az út végre vízszintesbe fordul és ezt sok-sok ide érkező lejtmenet patakkal demonstrálja, akik itt hosszasabban elidőznek. Konkrétan ez az apróság már senkit fel nem izgat. Pillanatnyi töprengés nélkül gázolunk végig a balra zubogó patak zajától kisérve. Mata sötét van, a víz mennyiségét látványból nem, de a hangjából és tapasztalatainkból összerakjuk. Az út balra lekanyarodik a vízhez. A víz fölé nyúló ágon szalagot limbál a szél. Akkor megint úszunk. Balázs kideríti milyen mély a víz. Már átér a túlpartra, amikor rádöbben az itt tébláboló három élőlény, hogy Maci az innenső parton maradt. Felkapom az ebet és begyaloglok a vízbe. Gazdi elém jön a vízbe, hogy átveszi. Ha a tekintetem nem is látható, bár beszédes, de a hangomon hallani, hogy a patak közepén nem fogok kutyát átadni, az biztos, inkább segítsen partra másznom. Máris trappolunk a vár felé. Meglepően hosszú a felmenetel. De sötétben minden tehén fekete, és minden út hosszú. A sár alatt nem látszanak a megénekelt fehér kövek.


Egész el vagyok kenődve, hogy biztos nem lesz már zserbó. Végre felérünk. Jani elborzad a látványomtól. Jajj, akkor biztos szörnyen nézek ki. De talán csak a lámpafény árt a szépségemnek… J


A pecsételős sátorablaknál hagyom az itinert, hogy átvánszorogjak az etetőablakhoz. Ahol szíves kínálásban zserbó! és kóla is szerepel. Elolvadok. Lassan ugyan, de a befordult állapotom oldódik és kezd feltámadni a szociális ingerekre ficánkolós hangulat. Szinte vidáman haladok lefelé. Minden szembejövők biztatunk. Van, aki kifejezettem megörül, amikor a kedvencemet meghallja.


A patakon innen látható, hol lehet kőről kőre ugorva is átkelni. Megmerülés nélkül átérünk, bár Balázs veszélyesen egyensúlyozik Macival a kezében. Ha Maci szereti a felfelét, akkor majd pórázra vesszük és húzatjuk magunkat, jó? -kérdezi. Hát persze! Egyikünknek sem jut eszébe, amikor gyanakvásunknak megfelelően felfelé kezdünk mászni. Maci hihetetlen, fel-le rohangál, nem győzi kivárni, mikor érünk már feljebb. Max 30cm-es a lába a vállától a talpáig. Hogy csinálja?


Rám egyáltalán nem jellemző módon időről időre megállok pihegni. Fáradt vagyok, nem kicsit. Lassan, de kitartóan haladunk felfelé. Mindig csak az előtted lévő egy métert nézd, a sötétben úgysem látsz semmit! Lassacskán feltűnik egy kis hó. Mindjárt fent vagyunk. És tényleg. Olyan örömmel bukkanunk fel a ponton, mint az első kapaszkodás nélküli felállására büszke a totyogó. Leülni nincs hová, minden vizes és hideg. Fényt az éjszakában a hagyományos LeFaGySz kaja ad, Chocapicet osztanak Bálinték. Még így is egészen nyomorultul érezném magam, ha nem tudnék meleg teát elővarázsolni a termoszomból. Sajnos nincs elég, hogy mást is megkínáljak, az utolsó cseppeket csavarom a pohárba. Láthatólag senkit nem érdekel. Álldogálni nincs értelme, tovább indulunk. Velünk indul lefelé egy pontőr is, akiről hamarosan megtudjuk, hogy délelőtt 8 után jött felfelé az úton, amin lefelé készülünk, elborzadva meséli, hogy volt egy 6 méteres szakasz, ahol nem lehetett kikerülni a vizet! Magamban azon töprengek, hogy volt-e 6 méteres szakasz, ahol én ki tudtam kerülni a vizet ezen az 50 kilométeren. Amikor harmadszorra meséli, akkor végre eléggé lejt az út, hogy szaladni kezdjek, a képtelenségeken jajongó fiatalember üdítően mögöttem marad. Hamarosan beér Maci, Balázs és Dani is, aki a Kiskőnél együtt indult velünk. Mindenkit pár perc alatt kikészített a történet és a szintideje miatt is sietésbe kezdett, aki csak hallotta. 


Innen már csak lefelé sokáig, hol széles dózerúton, majd technikás meredek ösvényen, majd csak szűk ösvényen. Az utakban csak az volt a közös, hogy patak mindegyiken csobogott, hol köveken, hol sáros partfalak között. Majdnem vízszintes területeken a szűk csapást kifejlett tavak helyettesítik. Nem mélyebbek, mint 10-15cm, de alapjuk még 10 cm sár. Valódi láp feeling. Lidércfényt nem várok, ahhoz szerintem hideg van. Abban reménykedve, hogy ha világos lenne, akkor tudnék a szárazabbon menni kilépek egyszer a partfalra, ahol nem látok csúszási nyomot épp, de amint arra a lábamra terhelek máris visszacsúszik és csobban a patakban magasra fröcskölve a sáros levet. Feladom, trappolok a mocsárban.


Persze közben világítok. Viszonylag lent, mert a köd ismét bekúszik közénk, a magasan tartott lámpa és a talaj közé is, csakhogy ne lássunk. Ha lent tartom még elfogadható a kép. Balázs és Maci előttem jár, egy-egy hördülés adja tudtomra, ha a humán egyed új vízforrást talál, Maci utálkozását nem hallom. Egyszer csak egy orv ágba verem a fejem, ettől lendületemet vesztem és fenékre huppanok. Semmit nem láttam belőle. Ülök a sárban és kínomban nevetek. Megpihenek.


Lassan, de milyen lassan leérünk. Végre egy igazi híd! No meg aszfalt és nincs rajta patak. Még egy pecsét. Már nem látok mosolyt az arcokon, még hideg forralt bor sincs. Elindulunk az utolsó két km-en. Nem értem hogyan fogom még 2000szer felemelni a lábamat. A zsebembe nyúlva kitapogatok valamit. Nahát! Ezt a karamellát még Lajosházán tukmálták rám. Menet közben fél kézzel kibontom, a számba tolom. Elárad a nyelvemen a hihetetlenül finom íz. Érzem, hogy ismét gyaloglásnak nevezhető, amit művelek.


Máris eltűnt alattunk az aszfalt. Unalomig ismert útitársunk a sár. Patakkal a közepén. A lépések, az emlékek összefolynak. Hol az a lépcső? „Ott vagyunk már? Nem. Ott vagyunk már? NEM! Ott vagyunk már? Igen. Tényleg? NEM! „ játszódik le bennem a párbeszéd. Magunkba fordulva baktatunk, kapaszkodunk. Szavunk csak a lépcső alján jön meg. Rohanok felfelé. Nem meglepő módon meg kell állnom lihegni kicsit. A többiek mellettem elmenve biztatnak. A parkolóban egymás mellett haladunk. Valaki megáll valamiért, én nem tudom megvárni, mennem kell! Meleget, szárazat! Máris! Hihetetlen, mindjárt itt vagyunk!!!!!!


CÉÉÉÉÉÉÉL!


 Lábon állok, amíg tapsvihar fogad. Nahát! J Támogató ölelés Fülöp Zolitól és kézfogás, jelvény, oklevél Zsolttól. Beértem, szintidőn belül! Nagyon-nagyon örülök! Ilyen túrát még sosem teljesítettem. Büszke vagyok. Máté szemében is elismerést látok.


Bekérezkedek az asztal mögé és lefexem a talajra, ami ugyan lehet, hogy hideg, de száraz. Hozzám képest mindenképp. Remélve, hogy senki nem lép rám, végre megszabadulok a 14 és fél órája vizes cipőmtől. 


Köszönöm.


Köszönöm mindenkinek, hogy ott volt és azt tette, amit a lelke diktált. Nélkületek értelmetlen, lehetetlen küldetés lett volna végigjárni ezt a vízben és sárban feredőző, Petihez méltó nehézségű, gyönyörű utat.

 
 
atomcatTúra éve: 20162016.02.17 21:14:35
megnéz atomcat összes beszámolója
A Gyöngyös-pataktól előre tartottam. A Vörösmarty-túristaháztól a zöld kereszt visz le egészen Lajosházáig, ám közben az út 4-5 alkalommal keresztezi a patakmedret. Az egyetlen hídra emlékeztető emlék az egyik helyen fellelhető, rég feladott vasúti átkelő két vasbeton hídfője, amin valami jótét lélek jó 3 méterrel az alul tomboló víz fölött áttámasztott egy jól megtermet farönköt. De ez még arrébb. Még csak a völgy elején járok. 

Az első átkelés könnyen ment, a második már jobban feladta a leckét. Szerencsére a patak itt több ágra oszlik, de azért így sem túl csalogató a köveken vadul átbukó áradat látványa. Hirtelen eszembe villan, hogy reggel a rádióban ezek szerint jogosan figyelmeztették a népet, hogy ne menjenek kirándulni az elmúlt heti esőzések, és az ezek nyomán megáradt hegyi patakok miatt, amik jószerivel átvették az uralmat a túrisrtautak felett. 

Eddig kb. kezelhető volt a helyzet. Sástótól Füredig csak sártenger volt, de kezelhető mértékű. Az első etap 6.3-as átlaggal meglett, amivel meg is voltam elégedve. Kékesre felfelé sem volt halálos a helyzet, főleg miután 650 méter körül megjelentek az eslő hófoltok, majd hamarosan a tél vette át az uralmat varázslatos sárfagyasztó képességével. 

Kékesről lefelé egészen a Disznó-kőig havas-jeges terep volt, ahol jól jött a hólánc. Az idei gyártmány sikeresen vizsgázott, és annak ellenére is túlélte a megpróbáltatásokat, hogy pár követ bizony bekapott a kevéssé hófödte helyeken. Disznókőtől a magasság csökkenésével szépen újból a sár vette át az uralmat, és a Markazi kaputól már inkább túristaútnak nevezett patakmederben haladtunk. Az Ilona-völgyben a vízesés környéke már-már barlangi körülményeket idéző sárdagonyával örvendeztetett meg minden arra járót. A természeti látványosságot hátrahagyva párszor keresztezni kellett a patakot, ahol az egyik túratárs kedvesét ölbe kapva vitte át a hölgyet a habok felett. Meg is jegyeztem, hogy jó látni, hogy nem csak “koncsita vürstszerű” véglények alkotják a férfi társadalmat Európában:)

A pontig sikerült is szépen hozni az átlagon. A Kékesi 5.2 5.4-re emelkedett. Tudtam, hogy ez lesz a napi maximum. Tulajdonképpen ez bőven a 11 órán belüli idő lenne, de azért hosszú volt még a nap, és a Mátrát nem szabad alábecsülni.

Gabi-halálához felfelé szintén a szokásosnál nagyobb mennyiségű volt a túristaút patak- és sártartalma, de a hó ott is a segítségünkre jött, és az előbb említett hely 772 méteres magasságát elérve a fagyott sárrétegen jó 7-10 cm hó könnyítette a haladást.

A pontban gyors pecsét, tali Szlatki és Berta Gabival, pálinka Koppánnyal és Berta Gabival  Péter emlékére - mint minden évben:), és usgyi le a Sombokor csúszós-sáros-jeges lejtőjén. Felraktam a hóláncot, bár inkább csak sár volt.

A Vörösmarty-th-ig a mai nap fényében kiváló terep fogadott (magyarul csak sáros volt a pálya:)). Aztán megkezdődött az ereszkedés a Gyöngyös-patakhoz. A szint csökkenésével egyenes arányban nőtt a túristaút patak-nedvesanyagtartalma, és a vízmennyiség. Aztán eljött a völgyfenék, és az igazság pillanata(i) a Gyöngyös-patak “gázlóival”. Az idézőjel szándékos. Egy tanknak gázló volt, de túristának szinte leküzdhetetlen akadály, hacsak nem akart fürdeni az illető.

Szóval így érkeztem el eddig ehhez a ponthoz, ahol pár percig szemezgetek a nem túl bíztató vízhelyzettel, mígnem a legjobbnak tűnő helyen belevetem magam a sziklákon tajtékzó áradatba. Az első ág sikeresen megúszva úszás nélkül. Azért jó, hogy ma is bakancsban jöttem… A második is sikeresen véve, végre mehetünk. A vonalvazetés vicces errefelé: nem éppen a patakátkelések számának minimalizálására van kihegyezve. Sebaj, most végre haladok. Egészen…. egészen a következő “gázlóig”, ahol sakk-matt. Sehol egy tetű kő, ami kiállna. A türkizszürke hóolvadék és esővíz vadul uralja az egészet kb. fél méteres mélységben, ipari sodorerővel. Hirtelen átvillan a fejemen, hogy most megfogtak, nem tudok tovább menni. Aztán eszembe jut, hogy most a jobb oldalon vagyok, és a pont is itt lesz. Ergo semmi értelme átkelni a patakon. Meg is születik a gondolat, hogy az átkeklések szívatássora helyett szívatom magam a jobb oldalon maradás szívatássorával.:)

Így is lesz. Hamarosan egy sráccal találkozom. Mint később kiderül, Istvánnak hívják és a Tortúrát már toltunk együtt. A Találkozás amolyan plátói jellegű, mert ő a túlparton van én meg a szürke habok ezen oldalán, de azért az jól látható, hogy ő éppen vadul vetkőzik és facsar. Mint később kiderül, sikeresen fürdött egyet. Egy fán próbált átkelni, de a megáradt “patakocska” közepén olyan erős volt a sodrás, hogy kikapta a botjait, aztán ő következett. Szerencsére nem verte be a fejét és ájult el, így kikászálódott valahogy a túlpartra.

A facsarás meggyőzött róla, hogy tartsam a jobb partot. A fránya patak kicsit szurdokosabbra veszi az egyik jobbos kanyart, de szerencsére egy adag botozós barlangászos mászással egybekötött hibrid-technológájú küzdelemmel kezelhető a helyzet.

A következő kiszorítósdi már nyer: egy jó 30-as szintet kell betennem a patakkerülőbe, de legalább - már amennyire az állandóan nedves környezet engedi - száraz maradok. Talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy a patak nem növeli ruházatom víztartalmát:) A tetőn egy szalamandrával is találkozom. A természet kárpótlása a puklimászásért:)

A felugrás után végre utat fogok, és Gemaék pontjáig immáron nem örvendeztet meg több átkelési horror. Gema messziről kiált, hogy “Tom!”, és szemmel láthatólag a teljes pontőrség örül érkezésemnek. Azért ez jóleső érzés:) Odaadom az ajándékba hozott marcipánt, iszunk egy újabb felest a jófajta, 50 fok feletti pálinkából, aztán gyors búcsú, és már készül is a videó a gázlón történő átkelésről:)

A túloldalt elcsábulok majdnem a zöldre Füred felé, de Gema hangos kiáltása útbaigazít:)

Mátraházára dágványrally. Érdekes módon rövidebbnek él ez a szakasz a fejemben, de az agy hajlamos a monoton távok rövidítésére. Felfelé menet ér be István, akit lent a völgyben ruhafacsaráson kaptam:) A Bükkfa-kút után szóbaelegyedünk, és gyorsan el is meséli, hogy is történt a kalandos fürdés. A túra során később még egy igazoltan feredező túratárssal találkozunk. Perverz “szokás”:)

A Bükkfa-kúttól gyorsan Mátraházára érünk, majd a tavalyi évvel elelntétben idén úgy vesszük fel a jó irányt, mintha csak minden nap erre járnánk az Ország Tetejére, Kékesre. A Sípálya alján kiderül, hogy anno egy Tortúrát már nyomtunk együtt. Nem volt nehéz az azonosítás, nem sokan járnak Norvégiából haza teljesítménytúrázni rajtam kívül:)

Tingli-tangli szakaszon, immáron újra stabil hóban érünk fel újból Gabiék ellenőrzőpontjába. Sajnos a kiváló olivabogyó már a múlté, de azért így is jenetős terülj-terülj asztalkámat mutat be a pontőrség:) Sokat itt sem időzünk. Egy 37-es lány csatlakozik időlegesen - a Kékesig - hozzánk. István kicsit elhúz a Sombikortól induló ínszaggató havas-jeges meredeken, de egy váratlan telefonhívás megállítja. A 37-es lányt valahol a kapaszkodó tetején érem be, utána vezetésemmel együtt halad a csapat. A lány elmondása alapján kellően fanatikus, jó teljesítménytúrázó lesz belőle, ha így folytatja. Idén becélozta a K100-at. Megnyugtatom, hogy hogyha a Mátrabércet jól, a szintidőn belűl pár órával letolja, a K100 is simán meglesz. Ellátom még egy-két tanácssal túrakaja, öltözet, és miegyéb terén, aztán már Kékesen is vagyunk újból.

A pontban Fizikus továbbra is őrzi a pecsételőpadot:) Mesél legutóbbi Béke-barlangbeli fürdőruhás túrájáról, amiért az ANP épp ki akarja tiltani a Nemzeti Park területéről. Kicsit felesleges fitymahúzogatásnak tartom a dolgot, főleg most, hogy a nemzeti parkok egyébként is a barlangász és túristaegyesületek nyakára járnak, dehát ő tudja (vagy nem:)).

A pontból István előtt picit korábban lépek, miután feltöltöttem a teakészletet. Jó döntés volt, mert az izo hamarosan el is fogy a háttankból. A télben öröm a haladás, ami egészen a Kis-kőig ki is tart. 

A Kis-kő. Az az ironikus nevű hely, amit valaki régen nyilvánvalóan Kékes irányából lefelé nevezett el, és nem a Markazi-vár völgyéből felkapaszkodva. Utóbbiból ugyanis egy 365 méteres “kis” toronyiránti felszökkenés várja a túrázót 1.4 km-en. 

A kőnél gyors pecsét, aztán hajrá le. A hó eltűnik az első 30 szintméteren, és helyét egyre inkább a sár veszi át. Eleinte még meglepően kicsi, de aztán a felező dózerutat elhagyva ráránt a srác: itt-ott “sielünk” lefelé a sárlejtőn. Én be is mutatok egy gyönyörű telemark-lépést, utána pedig egy default seggreesésnek induló, ám időközben megfogott 10 pontos gyakorlat következik. A völgy alja - míg a dózerútra átvergődünk - ipari meredek és csúszós, de végül csak leérünk egyben.

A völgyben öröm. A víz nem hajlandó felfogni, hogy a patak az úttól balra folyik. Nem, neki a dózerút is kell. Kis telhetetlen. A szembejövők rá sem hederítenek, gázolnak át mindenen - pár perc múlva mi is így leszünk, csak ekkor még nem tudom:)

A patakot szerencsére egész könnyen lehet keresztezni, a sziklákon csak kb. 10 centiméterrel bukik át a víz.:) A mai nap ez piskóta és alapbeállítás. Tisztás, aztán fel a Markazi várba. Emlékeim szerint ez a kapaszkodó elég köves, de idén az eleje inkább sártenger, ami némileg feljebb köves medrű patakba vált át. Szerencsére azért a szint növekedtével egyre csökken a vízhozam, de cserébe megkapjuk barátunkat, a hűen kitartó jófajta sarat. Igazából ekkor már nem nagyon tud minket a terep meghatni, hacsak be nem kapunk egy 50 méteres cunami hullámot a Mátrai Erőmű felől:) Szerencsére ennek kellően kicsi az esélye:)

A pontban ablakos ügyintézés vár ránk: egyes ablak pecsét, kettes kaja. Az ablakokat egy sátor két bejárata képzi, de szerencsére nem kellett előre időpontot foglalni, és a helyi kisnyugdíjas klub sem répázik itt ügyintézésre várva:)

Kólával és gumimacival erősítek, meg még tolok valamit, amire most már nem emlékszem, aztán lámpa föl, és hajrá! Bizony, közben elég szépen sötétedni kezdett.

Mint az őrült, ki letépte láncát, száguld a három marha ledlámpa fényénél a Markazi-vár rézsűjén át.:) A gyors tempó miatt hamar újra a völgyben és sárban vagyunk. Úgy tűnik, ma a világ vízkéeszletnek körülbelül fele a Mátrába költözött. Legalábbis a hegy ma kifogyhatatlan tartalékokkal rendelkezik. Felfelé haladva a völgyben - a sötétnek is köszönhetően - immáron mi is tojunk a vízre. Egyrészt nem is látjuk jól lámpafénynél, másrászt már tök mindegy, mivel 650 méter alatt végig bakancsrafting volt ma.

Eljön az a fránya balos. Az a régen várt megaszopatás, amire mindenki emlékszik, aki valaha végigküzdött ezen a túrán: az esésirányú kapaszkodó végig a Kis-kőhöz. Csapoljuk a fáradt olajat, aztán Istvánt előre engedem. Sürgeti a vizes ruha, és különben is háromnegyed óra előnyöm van vele szemben. Jobban is fekszik neki most a felfelé, hadd tolja, ami a csövön kifér!

A KOTA-nak írt kedvcsináló kis-kövi szösszenethez képest rózsás a helyzet. Nem fúj a szél és nem esik az eső. Csak meredek, és ipari sáros. A sár mondjuk felfelé valahogy elviselhetőbb, mint lefelé, de azért az kár, hogy a lejtszög átment emelkedőszögbe:) István szépen lassan elhúz. A felező útnál még a nyomában vagyok, aztán elvész a sötétben. Fentről folytonosan csörgedezik le a lámpafűzér. A futókat leszámítva úgy tűnik, a mezőny jó része még mögöttünk koptatja a lejtőket. Berta Gabi bontakozik ki a sötétből. Pár esésnek köszönhetően kellő terepfestéssel a ruházatán, de azért még megismerjük egymást:) Egy srác feljebb alaposan elrépázott az útról. Szólok, és világítok neki, aztán a szemből jövőknek mondom, hogy segítsenek neki visszatalálni. Remélem, nem tévedt el. A szint emelkedésével beköszönt a köd is. Egyre erősebb, és egyre effektívebben szűkíti be a lámpa vágta kis univerzumrészt, amiben meg kellene találnom utamat.

Végre a ligetes rész. Innen már csak vagy 100 szint? Talán. Fene tudja. Újra belehúz a hegy, és végre megjön a hó is. Innen tényleg csak pár lépés. Egy erejét vesztett srácot érek utol. Szólok neki, hogy jöjjön, mert ezt a hegyet nem hatja meg Mohamed, az biztos - közelebb nem jön. A mi kedvünkért pedig végképp nem. Összeszedi magát, és ólomléptekkel megindul. Aztán elmarad újból, én meg végre beérek a lassan a tetőt jelölő sziklakapuk közé. Hátulról két rakéta jön, amin igencsak meglepődök. Fent, a tetőn derül ki: a 37-esről eltévedtek, és elkezdtek lemenni a várhoz, de valahol szóltak nekik, hogy vissza. Ja, így érthető:) Nekik jelentősen kevesebb volt a táv és a szint is.

A köd kitart, fent sem enyhül. A pontban pecsét, István már sehol. Kapok egy búcsúcsokit, vizet töltök, aztán hajrá, az utolsó tízes. Érdekes módon az előbb jó erőben kapaszkodó harminchetes párocskát pikk-pakk utolérem, majd hamarosan a sáros múlt homályába merülnek. Érdekes, hogy vízszintesen nem, csak felfelé tudnak menni jó tempóban. Csökken a látótávolság, fáradtabb is vagyok, bekapcsolom az órán a navigációt. Nem akarom elcseszni az erős balost, és elmenni a vérbe, bele a mátrai cseppet sem vonzó sötét és nedves éjszakába.

A leágazónál szalagozás, és egy apuka, egy kissráccal. Kérdésemre kiderül, hogy a fiú 8 éves, és a 37-et harapja éppen ketté. Ilyen körülmények között! Gratulálok, és viccesen megjegyzem, hogy azért azon ne csodálkozzon, ha a gyerek az Everesten köt ki pár év múlva:) Kínosnak érzett röhögéssel egybevegyült dünnyögés a válasz:)

Döngetek lefelé, mint disznó a teherautórámpán. Kötélen húznak. Jól jön a csík az órán, a nagy ködben kitartóan mutatja a helyes irányt. A harminchetes mezőny utóhadjából még többeket leelőzök. Végre hallani a patakot, de sajnos a völgybe ereszkedés még várat magára. Ipari dágvány a várt helyen, a fiatalosban. Az órán a csík még mindig egyenes. Magyarul még minimum 100 méter az elégazás. A köd a magasság csökkenésével sem enged szorításából. Aztán végre jobbos, és lerépázok a völgybe. Lefelé menet egy srácot és a kedvesét hagyom le. Aztán végre patakátkelés. Szerencsére a könnyebbik fajta.

Döngetek Füred felé, végre jó minőségű dózerút. Sár szinte nincs is. Előttem egy fejlámpa keres utat. Ránézek a csíkra. Francba, elmentünk. Mondjuk ebben a kiba sűrű ködben nem csoda… Visszamegyünk, és örömmel nyugtázzuk, hogy megvan a jel. A srác a GPS-ről hallva úgy dönt, csapódik mellém. Full erővel elindulunk, mire szemből jön két ember, akik szólnak, hogy Füred a másik irányban van. Először nem akaorm elhinni, aztán kiderül, az előbb őket előztem le. Csessze meg! Tetű ködben nulla lett az irányérzékünk. Szerencsére csak 500 métert fizettünk a bakiért oda-vissza.

Végre megvan az a tetű dágványos út, ami alapesetben is mocsár Füred előtt. Na, ma kb. Avogadro járt arra és felszorozta azzal a híres hatszor-tíz-a-huszonharmadikon számával a sár mennyiségét, utána ivott egy sört, most meg valószínűleg az egyik környező fán ül, és röhög a sok balfaszon, ahogy próbálnak átkelni a kvantum-dagonyán. Azért mi az arcára fagyasztottuk a mosolyt az öregnek, mert a T90-es tank totyogó ovodásként hatott volna mellettünk, úgy haraptuk ketté a mocsarát. Megállíthatatlanok voltunk.:)

Végre egy újabb patakká avanzsált hajdan volt túristaúton kavarunk lefelé, és jön az utolsó mai patakátkelés, a nap első luxusával. Képzeljétek el, ezen a helyen híd van. Hogy hogy, nem tudom, mert eddig 57 km-en át egyetlen kiba hidat sem sodort elénk a víz, és íme, a nap végén, végre a sors kegyéből itt van előttünk egy böszme nagy híd, ami még egy ovodásokkal telepakolt A380-as repülőgépet is rögöhve elbírna. A sors fintora, hogy akkora a köd hogy alíg bírjuk eltaláni, de azért a végén csak sikerül, és nem leszünk akkora looserek, hogy híd mellett fürödjünk Füreden.

Hegyi sportok bázisa. Meg is van a célpecsét előtti utolsó pecsét. Innen már csak egy mindig ocsmány dagonya és az a kb. 200 méter szint, amit igazából nem is számol már az ember ezen a túrán. Egészen idáig:) Most ez lépett elő az Első Számú Közellenséggé. De sebaj. Felvesszük a harcidurcit, felszaggatjuk az aszfaltot Füreden (azért csak úgy módjával, 5-6 km/h-val:)). A falu végi lépcsősor után bevetjük magunkat az idén igencsak korán kezdődő dagonyába. Igen, idén az a megtiszteltetés ér minket, hogy az utolsó lépcsőfokról letoppanva helyből híg, fos típusú sárba léphettünk, és a 200 méteres szintből az Adrenalin Parkba vezető lépcsősor 50 méter szintjét leszámítva végig ebben haladhattunk. Mindemellé tökéletes köd társul, ainek köszönhetően a a lépcsősor előtt kicsit el is kolbászolunk, de aztán visszarántottuk magunkat a GPS csíkjára.

Végre itt vagyunk. Itt, ahol reggel kezdődött az egész. Amikor bebizonyosodott, hogy menthetetlenül hülyék vagyunk. Bő 12 órával ezelőtt itt, a lépcsősor alján vetettük be magunkat a bal irányba, és nyelettük el magunkat a Mátra saras bugyraival, hogy most, bő fél nap elteltével sárosan, fáradtan, izzadtan, de meg nem törten és büszkén, a nap fáradalmaival emlékeink között felkapaszkodjukn az utolsó 50 szintméteren. Hogy újból beérhessünk, és hogy elmondhassuk, hogy igen Péter, idén is méltóképp emlékeztünk Rád.

Köszönjük szépen a rendezést, és gratulálok mindnekinek, aki ezt a nem mindennapi nehézségű túrát végigtolta, bármelyik távon is indult!

Jövőre újból:) 
 
 
DJ_RushBoyTúra éve: 20162016.02.15 21:01:16
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

Kiss Péter Emléktúra 57


Csernus Brigivel csináltuk végig ezt a nagyon nem könnyű túrát. Már a kocsiban azt pedzegettük hogy a természet ezen a napon a morcosabb oldalát fogja mutatni, és bizony nem is tévedtünk sokat. Reggel 7:10-kor útnak indultunk, és már Mátrafüredig csatakos volt az út lefele. Briginek már itt átázott a cipője. Én áldom az eszem hogy csütörtökön vettem egy új Speedcrosst, mert a régiben lehetetlen küldetésnek bizonyult volna ez a kihívás. Mátrafüredtől Kékestetőig csatlakozott hozzánk Oszaczki Géza, így megbeszéltük a szokásos túraszakmai dolgokat. Még fölfele a K3-ön volt az első patakátkelés. Köszönhetően Géza botjainak, ezt az akadályt még sikeresen abszolváltam. Brigi már itt a toronyiránt módszer híve volt :) Kékestetőn habzsi-dőzsi jó 5 percen át, nyámm. Géza lelépett, mi kellemesen kocogtunk tovább, mert még azért nincs vége a napnak túraszakmailag. Terveztem a Kitörést is ám, meg vasárnap egy kicsit megmenteni a családokat. Ilona vízesésnél Nyakas Gabi pontőrködött. Meglepődtem, mert a kocsiban nem beszélt a pontőrködésről, azt hittem induló lesz. Hiába, egy titkos ponton volt, amiről még beszélni is tilos ;) Ez után jött egy olyan patakátkelés, ahol már tényleg lehetetlen volt átjutni, így már én is a toronyiránt módszert alkalmaztam. Szt. István csevicénél vinattiék pontőrködnek. Van finom meleg tea, csoki, keksz. Ebben a sorrendben kérném.. Indulás után megint egy mély patak. Kijutván belőle szó szerint fájnak az izomzataink. Ez jéghideg volt, de egyelőre még csak boka fölöttig ért kicsivel. Mászunk a Sombokor fele, ismét beköszönt a tél. Nagyon érdekes időjárási jelenségek voltak itt. 0-300 m-ig eső esett, majd 300-700 m-ig havas eső, és 700 m felett, csodás téli tájba csöppentünk, és hóesésbe. Ez így volt egész végig a túrán. Fura volt, ámde csodás! Sombokor ellenőrzőpontnál szuper ellátás ismét. Sajt, oliva, tea, süti, minden ami tovább löki az embert a folytatáshoz :) Természetesen az 57 km-es táv fele folytattuk utunkat nem sejtve mi vár ránk.. Sombokor lefele egész nyugis volt, majd jött a Z+ Lajosháza fele. Na ez volt a legbrutálabb rész, de nem a szintek miatt. Legalább 6 patakátkelés volt, de én ezt már folyóhoz hasonlítanám. Toronyiránt át mindenhol, szétfagyva a végtagok, ez már fájt! Tocsog a cipő, a zokni ráfagy a lábamra. Ráadásul a sodrás is bitang erős volt, így még erre is figyelni kellett. Szegény Brigi egyiknél elesik, és teljesen átázik, ráadásul még a térdét is beverte. Egyszer én is elmerülök térdig.. Hát így érkezünk meg Lajosházára. Ez viszont nekem a túra legjobb pontja volt. Annyi finomság volt hogy ha elkezdeném felsorolni, akár egy túra beszámoló is lehetne csak ebből. Nagy levegőt vettünk a kajálás után, majd egyből át az ominózus Téli Mátrás hídon, természetesen a patak elöntötte. Érdekes hogy amíg ott mindenki szenvedett tavaly hogy hogyan menjen át, most ez volt a legkönnyebb vizes átkelés. Mosolyogva abszolváltuk. Csak bokáig merültünk. Ohh, ez semmiség :) Felmászunk Mátraházára, epekedek egy jó kis forralt borért a parkolóban, de mégsem adok a csábítás adta lehetőségnek. Újra Sombokor jön a S+ másik ágán, és ismét tömjük magunkba a finomságokat. Jó pár 37 km-en induló sporit is megelőzünk, pedig azt hittem ők már tovább haladtak. A menetsebességgel nincs baj, Brigi nagyon ügyesen jön ezen a nehéz terepen. Ismét felmászunk Kékestetőre, faljuk a szinteket. Kékesen a megszokott hóesés fogad, ráadásul annyira nincs is hideg. Boldog vagyok hogy ezen a túrán lehetek, bár jobb lett volna ha Kiss Petivel nem történik meg ez a tragédia, és akkor mondjuk Meseszép Mátra 57-nek is keresztelhetnénk el ezt a túrát. No, Kékesről lefele a P- jól járható, Kis-kőig jó tempóban haladunk. Itt Bálinték pontőrködnek. Tavalyi bevált recept, hogy a hátizsákomat itt hagyom, és csak egy fél literes üdítőt, és egy müzliszeletet rakok be a visszaútig. Nagyon meredek lefele, de tavalyról bevéstem az emlékezetembe. Utólérjük lefele Kertész Dórit, aki egy kis ideig velünk marad. Jönnek szembe a futók, ők már jártak a markazi várnál. Senki sem mosolyog, miért van ez?? Talán azért mert a visszafele szakaszon 2 km-re 444 m szint van? Szerintem igen :) A markazi várnál Nagyváthy úrék fészkelnek a sátorban. Neki is megörülök, de a zserbónak, a Horalkynak, meg a kókuszgolyónak főleg. Az ellátás ezen a túrán elsőosztályú. Az útvonal szintén!! Visszamenvén alig találkozunk szembejövőkkel. Jajj, újra a Kis-kő fölfele. Dóri az elején lemarad, Brigi viszont rendületlenül jön utánam, és mire felérünk, nincs velünk az a holtpont amit elképzeltem fölfele. Innen még egy 8 km-es kirándulás. Gondolná az ember. Ámde a P- jelzés hiába adja magát lefele, akkora, de akkora gané van hogy ilyet nem sűrűn láttam még. Egyszerűen kikerülni nem lehet, és a haladási sebesség is leredukálódik. Engem ez jobban megvisel mint a Kis-kőre fölfele.. Mire leérünk Mátrafüredre, már nagyon a fejlámpa bekapcsolás határán járunk, de semmi kedvünk kihalászni a vizes táska mélyéről a lámpát. Így megpróbáljuk még az utolsó 2 km-t lámpa nélkül. Tavaly is dagonya volt fölfele a So-n, nem is kicsi, de ez a mostani már tényleg idegtépő volt. Kötélen táncoltak az idegeim, ez a szakasz még rémálmomban se kerüljön elő! Inkább 2 x fölmegyek a Kékesre.. Nagy nehezen, de szerencsére még épphogy lámpa nélkül beértünk, 10 óra 24 perces menetidővel. Ha még 5 percig az erdőbe vagyunk már kellett volna a lámpa :) Ez bizony egy nehéz túra volt, méltó megemlékezés Kiss Péterre. De ez még mindig semmi ahhoz képest amit Ő átélhetett az ominózus hegyen! Isten Veled!

 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20162016.02.14 11:21:32
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

 Felejtheteten túra!  Szuper volt! Bővebb beszámoló a linken:


filebalazs.blogspot.hu/2016/02/kiss-peter-emlektura-matraban-57.html


 


 

 
 
Norbert AlexanderTúra éve: 20162016.02.12 21:03:11
megnéz Norbert Alexander összes beszámolója

 Kiss Péter 37 - a hit harca


" Álljatok meg tehát, felövezve derekatokat igazságszerettel, és magatokra öltve a megigazulás páncélját, sarut húzva lábatokra, készen a békesség evangéliuma hirdetésére. Vegyétek fel mindezekhez a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosz tüzes nyilát. Vegyétek föl az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, amely Isten beszéde" ( EF6:13-17)


Ezt a túra felszerelést kapta a lelkem Istentől, kiegészítve egy kis raklaphasogatásos edzéstervvel a testemnek. Szükségem lesz holnap lelkierőre, mert síkvidéken az eső, Kékes közelében pedig a hó ömlik. 


LE - FELÉ 1


Míg sorban álltam 7 kor a rajtpozicós barlangja előtt, örültem neki, hogy felvettem Anyósom segtségével létrehozott bujtatott esőkabátomat, mert igencsak csepergett az eső. Rajtolás után pedig kezdetét vette életem egyik legjobb és legnehezebb kalandja.


Sokkal gyorsabban tudtam teljesíteni az első etapot mint tavaly pro és kontrával: lépcsőn nem kellett sorban állni,, viszont a talaj már készült a dagonyára. Rákóczi Forrás után pO, rettenetes mocskos cipő és már túl is voltam a túra legkönyebb részén.


HÓRA FEL


Le a patakhoz, amely most mint a túra egész útvonalán nem csobogott hanem zuhogott. Kicsi gyaloglás a műúton majd felkapaszkodás  a K3 nél. Kicsinyke hegyoldal lankás ereszkedése után szép napsütéses napot kívántam a feltételes ep-nek, madj csakhamar kis emelkedés után felkészültem az első lábmosdatásra, az első patakátkelésnél. Istennek hála egy bátor túrázó mindenkinek segített át kelni aki épp arra járt. Jól van kezdődik a móka, már mindkét cipőm csurom vizes,épp jókor jön a hó. Már az első hófoltok az első komolyabb emelkedőnél megjelentek. A következő még komolyabb emelkedőnél pedig már mindenhol fehérség vett körbe. Jávor forrásnál pedig már hamisítatlan téli időjárás fogadott. Még kis mászás és fent is voltam a síháznál....


HÓ és esések


...de még el se értem már hátasba vágtam magam a havon. Jóformán még lejteni se lejtett, mi lesz még később lefelé az országos kéken!?Szükségem volt a meleg teára, hogy még tovább kitartsak még leérek a Csevicére.


Természetesen ez a táv volt az amit meg akartam húzni, ez helyet a táv húzott meg engem. Folyamatosan lejtett egyre lejjebb és lejjeb az útvonal de a gyönyörű hó, olyannyira levolt taposva, hogy ha kikerültem volna legurultam volna a hegyoldaláról. Ez helyett csak a turista útvonalon csúsztam lefelé, de olykor métereket és nem álló helyzetben.Mikor már megkönnyebültem volna hogy középnehézzé vált a táj, elkezdett fájni a bokám egyre jobban és jobban. Ezt a jó vivős haladós szakaszt kénytelen voltam lebicegni és rengeteg időt veszíteni és lelkileg lesüllyedni.


Az sem segített amikor lentebb már eltűnt a hó mert megjelent helyette az az iszonyatos nagy sár, ami az egész hátralevő túrát végig kísérte: sár, amelyben bokáig ért a víz minimum. Bár a cipőm nem szellőzött ki, de ahogy mentem lefelé ezen a reménytelen terepen, valahogy a víz lejegelte annyira a bokámat, hogy kezdett visszatérni belé az élet. De belém még nem. Úgy éreztem a következő ep-nél feladom, mert ami Ilona vízesésnél várt rám....


Addig is feltűnő volt, hogy amik itt nyáron sőt még tavasszal is kicsinyke vízátfolyások amik még a cipőm orrahegyit se nagyon érintik, most komoly gondokat és fejtöréseket okoznak, olyan mértékben, hogy nem tudom bele merjek e lépni, hiszen jókora sodrásnak néz ki. Na most a vízesés fenti részénél nem volt ám piskóta a helyzet:


1. lekelett ereszkedni a felső párkányhoz(biztos ami biztos volt biztosító kötél, de engem csak megzavart)


2. átkellett kelni a felső párkányon a zuhogó patakon(úgyh egyensúlyodat ne veszíts ne hogy több méter zuhanj lefelé


3. ezt még kikerülni sem lehetett a Z- kényelmes földútján, mert a túloldalt vár, a feltéles ep


4. lekellett jutni a merő sárban nagyon meredek szirten.


Amíg kecmeregtem és csúszkáltam és esegettem lefele szóba elegyedtem egy párral akik túrázni jöttek ide. Ilyen időbe? kérdeztem. Igen. Mondták. És te? Teljesítménytúra. Ilyen időbe? kérdeztek vissza.


Miután ez megvolt a még többször megfürdettem a lábamat az ide odakanyargó patakon át, hogy aztán végre szintbe érve a betonútra, úgy érezzem magam mint egy elázott túrista. Úgy éreztem elég volt, nem ezért jöttem,feladom. már Úgy sem lesz meg az idő, félórát csúsztam és ennél csak nehezebb lesz. Csevicénél még párommal se tudtam beszélni térerő híja miatt. De aztán arra gondoltam, hogy Istentől elsősorban lelki erőt kértem, aminek úgy érzem itt az ideje, hogy használatba vegyem. bokámból teljesen kiment a fájdalom, gyógyulást is kaptam. HARCRA FEL!


SOMBOKOR - somfordálva


Még kértem egy kis lelkierőt Istentől és folyamatos jelenlétét, miután a leágazás után az S-a most már lábszárközépig érő patakon át folytatódott. Cudarul fáztam, de az emelkedő és visszatérő lelkesedésem új erőt adott, valósággal nyargaltam a mocsokban. Arra gondoltam, miért adnám fel? Elfáradtam. Nem. Fájt a bokám, rossz az idő. De megkaptam Istentől azt amit vártam: a lelik erőt, hogy ne adjam fel. Hogy a természet számít, hogy ott lehetek és nem az hogy úgy sem sikerül szintidőn belül. A természetért járok túrázni, nem a teljesítményért. Azért hogy kézben tartsam a testemet, nem azért hogy híres sportoló legyek.


Rózsaszállásig ezzel az eszmecserével társalogtunk Istennel, míg felértem és előrelátván kikerültem a patakmedert és a fenti földúton jöttem. Mások nem , ezrét segítettem nekik felmászni belőleg. Kis műút majd folyamatosan felfelé felfelé...hókásába....havacsakába...majd masszív hóba és hóesésbe újfent. Visszatért a tél, de pont olyan szinten vezetett az S+ ahol mégiscsak olvadt és jó párszor telibe talált a fáról leeső hó. De aztán megérkeztem Sombokor melegéhez


KÉKESTETŐ - álomban


Nagyon jól esett a sajt. Itiner szerint már Kékesen kéne járnom, de ekkor már végképp nem törődtem az idővel, csak annyi szempontból hogy sötétedés előtt megkéne úszni.


Legalább nem lentről a nyeregből kellett felmászni, hanem csak félúton, de így is elég tüdőszűrősre sikeredett ez a táv. De ahogy fogyott a levegő, úgy terült el a köd. Körülöttem most már minden csupa hófehér volt és igazából mást nem is láttam a lépéseimen kívül. Csodálatos volt! Ezért jöttem túrázni.


Kis-kő búcsú a téltől és a "naptól"


Kékestetőti forró tea és zsíros kenyér frissítő után elég monoton vezettett a p- útvonal. Nem csúszott, nem volt saras, elég nyugis volt...mindaddig amíg hirtelen el nem kezdett lejteni négyeshatárig. Itt már résen kellett lennem, és elég sokat kell még ebben fejlődnöm, mert bár megúsztam esés nélkül, de így is sok időt pazaroltam el rá a nap hátralevő részéből. Kis kőig a műúton haladtam és Kis kőnél nem irigyeltem azon 57eseket akiknek szinte le kelett zuhanniuk a Markazi várhoz, hogy aztán visszamásszanak ugyanide. Nem sokáig nosztalgiáztam a gondolattal, mert kezdett sötétedni.


MÁTRAFÜREd egy vakond áldásai


Kiemeltem lépteimet a latyakos műton,de azért arra figyelve, nehogy eltvészem a leágazást, mert akkor az életben nem tudom hogy találok le Mátrafüredre elemlámpa híján. Míg nyáron a következő szakaszt fél óra alatt lenyargalom ezt most dupla időtt vett igénybe vagy még többet.


A turista útvonal ugyanolyan sáros bokáig érő olykor mélyebb vzes süppedés volt. A nem létező nap folyamatosan ment le, nem tudtam, hogy az utat nézzem vagy a jelzést kereseem a fákon. A Mátra egyik változatos tája most egyhanú pocsolyás sötétséggé kezdett változni én meg vakon ugrabugráltam, időnként majdnem lábamata törve egy két kiálló kőbe.


Újabb Áldás következett egy 40 éves 57km levő sporttárs tekintetében. Elemlámpával jött mögöttem és a csepegő forrásig együtt dacoltunk a sötét dagonyával. Sokat jelentett, hogy lelkileg megint feltöltődtem, jól elbeszélgettünk vele és időnként majden mjónagyokat tanyáltunk. Nem is tudom, hogy jöttünk le olyan viszonylag könnyedén a patakhoz, amikor ot t csúszott legjobban.


Még egy fürdetés a kiáradt patakban fénymegvilágítás mellett, majd elváltak útjaink, mert ő jobban bírta kondival meg futással. Beszéltem feleségemmel utána míg egy kicsit szintbe voltam felkapcsoltam mobilom lámpájat majd folytattam az ereszkedést Mátrafüredre a túristaútat szelő patakkal együtt. Könnyebb volt benne menni mint mellette. El sem hittem hogy lakott településhez értem és nem kell átvágnom a patakon hanem a hd vezet át rajta. HALLELUJA.


Az epsek nagyon segítőkészek voltak, kisegítettek egy fejlámpával ami nélkül igencsak veszélyes, és időigényes lett volan a célba érés.


SÁSTÓ egy ködös nap után


Megköszöntem ezt a fejlámpa áldást Istentől, sőt még dicsőítő énekeket is énekeltem. Oly mindegy volt már. A sár most már minden lépésnél masszaként vonta körbe lábamat, a víz hűtötte a lámpán kívül tök sötét volt minden. Az S0 nagyon nehéz volt,sokkal nehezebb mint tavaly. Annyira megkönyebültem, hogy felértem az S+ leágazáshoz, hogy nem az Adrenalin park felé, hanem sástó felé mentem tovább. Talán ez is Áldás vot, hogy inkább a műutat másztam meg a parkolóig és nem sáros lépcsőfokokat.


CÉL és egy nehéz nap folytatódik


a Várak a Mátraában 44 az esetemben a 2.helyre csúszott és átvette az első helyét ezen túra. Ha ezt teljesítményből és tesből próbáltam volna megcisnálni, feladtam volna. De Isten mindig velem volt és mindig segített,---


... mint ahogy hazafelé is,  miután a jobb felfüggesztés megadta magaát kissé a parkolóban a kocsimba így még várt rám egy idegfeszítő 2-3 óra vezetés 40 kmen keresztül. De a nap végén megkaptam jutalmamamat: a családomat.


 

 
 
 Túra éve: 2015
atomcatTúra éve: 20152015.02.20 13:51:32
megnéz atomcat összes beszámolója

Egészen hamar összefutottunk. A Kalandparkba érve Attilla a parkolóban állt, és intet, hogy merre rakjam le a Suzukit. Ahogy meglátott, kis mosollyal az arcán nyugtázta, hogy az “Õrült Viking” is megérkezett. A startba menet Gabival futottam össze. Szegény elkoptatta a lábát a Dögölj meg-en, így ma pontõrködni fog. A Sombokornál fogunk találkozni újból pár óra és pár kilométer múlva. Egy pillanat, és feltûnik Köblös Csabi. Hihetetlen. 2 perce vagyok itt, és ennyi ismerõs arc mindenfelé. Péter barlangász múltja miatt e sport szerelmesei némileg felül vannak reprezentálva a rendezõség körében, és nagyon-nagyon jó újra látni ezeket a számomra kedves embereket:) Csabi a 20-as távot tolja, aztán megy át Gemaékhoz a lajosházi pontba.


Gyorsan nevezek, majd pár perc elteltével startolok is. Szorít az idõ. Hamar sötétedik és a webkamerák tanulsága szerint odafent igencsak télies körülmények várnak ránk idén. Ebbõl még akármi is kisülhet, jobb szedni a lábam míg stabil a talaj!:)


Füredig repül a táj. Pár lelkes túrázó elrohan mellettem. 6 feletti átlaggal érem el a pontot, gyors pecsét, és jön egy hosszabb, 700 méteres gondolkodó szakasz:) A Füred-Kékes menet a túra négy nagy hegye közül az elsõ. A kapaszkodó megosztja a még sûrû mezõnyt. Itt a 20-as és a 37-es távval is együtt haladunk, igencsak sûrû az erdõ egyes helyeken egy méterre jutó emberszám tekintetében.


A Csatorna-patakon átkelve feltételes EP. Meglepõddést színlelve viccelõdök a pontõrrel, hogy igencsak leköltözött a síház idén, mire õ kontrázik, hogy ez már az Alacsony-tátra, túlhalatdunk a Kékesen, ha esetleg nem tûnt volna fel.


A patakátkelés után eleinte a táv növekedtével lineárisan nõ a lejtszög, ami azért szerencsére egy még elviselhetõ szint után konstanssá válik. 650 méter körül az addig csak a völgy túloldalára jellemzõ hólfoltok tûnnek fel, majd hamarosan belépünk a hó és jég birodalmába. A körülmények érezhetõen többet vesznek ki, de azért így az elején még nem vészes a helyzet. Útonálló labadort lépek át, közben a buksiját is megsimogatom. A gazdi szabadkozik, de igazából nekem jólesett kutyázni egy kicist:)


Visszatörés, majd hamarosan egy kedves párral együtt érek fel a Kékes hátára. Elõttünk a Torony már kacérkodik szemeinkkel a fák ágai között elõ-elõbukkanva. Az órára pillantok, szint még kb. 100 méter lesz.


A mûutat elérve jelzõmellényes fazonok igazgatják a síközpontba érkezõket. A sípályánál reggel 9-et mutat az óra. Örülök. A start óta kb. 1:30 perc telt el, és már mindjárt az Ország Tetején járok. Pedig azért nem könnyûek ma a körülmények.


A síház 1:38 alatt lesz meg. Bent gyors pecsét, némi energiautántöltés, legurítok fél liter izot, felteszem új szerzeményem, a csúszásgátlót, majd usgyi tovább. Utóbbi eszközzel némileg kell játszani, hogy jól üljön a talpon, de mire a meredek lemenetel jön, tökéletes a cucc. A jeges, csúszós szakaszokon állva hagyom a mezõnyt. Eddig jó.


Jó fél méter körüli hóban haladunk, de elég jól le van taposva szerencsére. A ragyogó napsütés kicsit meg-megolvasztja a felsõ réteget, ami néhol egészen csúszóssá teszi a túristautat, de azért leküzdhetõ. A Sas-kõ elõtt egy nagyobb embercsoportot hagyok el. A letörés némileg izgalmasabb a csúszós-jeges betéteknek kösöznhetõen, de szerencsére  a póttalp még jó szolgáltatot tesz.


Sas-kõ után terelés. A Disznó-kõ fölötti gerincre küldenek ki minket. A terep durvul. Néhol igencsak szép falakat épített a vad téli szél. Eleinte bánom, hogy a Disznó-kõ kimaradt, mígnem a tetõn elérünk egy csodálatosan szép, szélfútta mezõt, ami egy feledhetetlenül varázslatos gerinchátban folytatódik. Lélegzetelállítóan szép tájon haladunk, ragyogó kék ég aranyozza be a szikrázó hómezõket, és mindezt pazar panoráma teszi teljessé. Úgy érzem, megkaptuk a Disznó-köért a kárpótlást.:)


A gerincbõl kikanyarodva hamarsoan visszatérünk az OKT nyomvonalába. Kidöntött fák nehezítik a haladást. A csúszós, féloldalas terep sem könnyít az életünkön. Markazi-kapu, majd döngetés az Ilona-völgyi vízeséshez. Az írtásos területre érve a hó ritkulni kezd. A jégbetétes szakaszokon továbbra is jól jön a rengeteg szeg talpanként. Erõs jobbos, majd le a völgybe. A dózerút havas-jeges keverékkel deríti a mezõny szívét. Jól haladok. Az északi oldal egyértelmûen fagyosabb és havasabb. 


Hamarosan meredek jobbos, és máris ereszkedem az Ilona-völgyi vízeséshez. A víesés jeges, lefagyott részén gondosan berakott kötél fogad minket. A biztonság kedvéért az indító 8-as még egy duplahalásszal is le van biztosítva - nem bízták a véletlenre:)


A vízesés környéke durván jeges. Leérve egy, a vízesés elõtt srégan bedölt fának köszönhetõen gyönyörû jégzászlóban gyönyörködhetek. Teljesítménytúra ide, teljesítménytúra oda bizony odamegyek, és rászánok pár percet egy adag gyönyörû képre.


A látványt hátrahagyva továbbra is jéggel tarktott, keményre fagyott sáron haladok. Bízom a csúszásgátlóban, igy tolom a jégbetéteket is, mígem egyszer csak brutál mód megcsúszom. Szerencsére el nem esek, de nem esik jól a hirtelen, nem tervezett guggolás. Felpattanok. Szerencsére szalagok rendben, lábak mûködnek. Gyors ellenõrzés: a bal talpból a szegek kb. 80%-a hiányzik. Anyázok egy picit azon, hogy hogy lehet valaki akkora gyökér, hogy csavarokat mûanyagba csavaroz, és azt gondolja, hogy az onnan gyaloglás közben nem fog kihullani - mint ahogy az meg is történt. A hamis biztonságérzetet adó szutykot hamarosan le is kapom, és holtsúlynak elteszem a zsákba. Bírt 7 km-t… Effektív ballasztanyag.


Közben Bélát érem utol Dorogról, aki “Szia Gábor” üdvöléssel köszönt. “Szia, de Tamás vagyok” - válaszolok, aztán a Csevicéig együtt haladunk tovább. Bitumen, rét, pont. Vincze Attila a pontban õrködik. Pár “kedves” szóval köszöntjük egymást szokásunkhoz híven:), aztán kiderül, hogy õ a pontban a teafõzõ mester. A másik pontõr férfiú állítólag teljesen inkompetens a témában, bár azért a teafõzés nem a gourmet konyha csúcsteljesítménye szerintem:)


Rövid trécselés, kis ismétlõ betét és újra fel a Mátra-gerincre. A tavaszias körülmények a magasság növekedtével arányosan téliesednek. Utolérem Bélát, aki a pontból hamarabb startolt, és le is hagyom. A kapaszkodókon elhagyok pár ismerõst, mígnem egy - mint késõbb kiderült - dorogi sráccal a közös sebesség okán egész jól összeállunk. A Gabi-halála alá vonulva már igazi télben haladunk. Az északi lejtõ jelentõsen több havat tartogat számunkra. A terep nem könnyû. Nyomból nyomba kell haladni és a félig fagyott, félig porhavas terep bizony nem könnyíti meg az életünket.


Végül csak eljön Gabi-halála a maga 780 méteres szintjével. Innen enyhül kicsit az emelkedõ és talán a terep is jobban járható. Pár hete, mikor Szemivel itt jártunk, még csak a mai hó kistestvére képviseltette magát. Mostanra a nagyobb bátty jó 40 centi fehér leplével várt ránk. Sombokorhoz közeledve megjegyzem ideiglenes túratársamank, hogy az a bajszos fószer (Béla) hogy kilõtt, mire kiderül, hogy együtt jöttek dorogról. Kicsi a világ:) A Sombokorig korábbi túrákról nosztalgiázgatva telik az idõ. Végre bekanyarodunk a Kékes sarkán, találkozunk egy kisebb adag hétvégi túrázóval, majd már a pontban is vagyunk. Gabi igéretéhez híven a pontban piheni ki a börzsönyi fáradalmakat:) Váltunk pár szót, a pontõröktõl kisírok egy feles pálinkát (ha már egyszer tavaly adtak - veszélyes játék ez:)):) Bélát a pontban beérjük, majd egy pár pillanat múlva már le is lép a két fõs dorogi szekció.


A pontban Berta Gabi megkérdi, hogy velem tarthat-e. Természetesen igen, jól jön a társaság a nehéz körülmények között. Ha ketten vagyunk, húzzuk egymást, és nem mattulunk be. Pár perc múlva már koptatjuk is a Sombokor havas lejtõjét. A jó 30-40 cm hó igen könnyû lemenetelt eredményez. Tavaly a sárban, vagy úgy általában bokatörõ szárazságban sokkal nehezebb ez a rövid, de kellemetlenül meredek szakasz. Jó tempóban, trécselve telik a táv a Vörösmarty túristaházig. A háznál Gabi telefontöltõt rak össze, míg én leeresztem a napi párlatot:) A buszmegálónál figyelünk, szerencsére nem nézzül be a lemenetelt. A magasságot leadva hamarosan átmegyünk a sárzónába, de szerencsénkre - az éjszakai fagyoknak köszönhetõen - azért járható a terep. A patakvölgybe ereszkedve a víz, pára és fagy összjátéka építette jégalkotásokban gyönyörködhetünk a tavaszias napsütésben.


Lajosházáig javarészt a barlangászatról, motorozásról és a kinti létrõl beszélgetve telik a táv. A régi vasút nyomvonalán többször is keresztezzük a patakot, de szerencsére nem vészes a vízhozam.


Lajosházán Gemáék pontja vár ránk:) Gabi futja az utolsó 20 métert, mert a pontba futva kell érkezni:) Gemáékat meglepem egy madár látta Akvivittel. Bizony sokat megélt ez a pia, mióta megvettem a reptéren péntek reggel. Átrepülte fél Európát, letolta a Budapest-Miskolc-Mátrafüred autós betétet, majd a hátamon végigküzdött 30 kilométert és cirka 1600 m szintet, mígnem megérkezett a címzetthez:) Gema nem tudja nagyon leplezni meglepõdöttségét:) Jólesik váltani pár szót, és megkóstolni a bihari HP-t (egészen pálinkás hangulatban telik ez a túra:)). A pontban eszünk-iszunk: kell a kraft a harmadik mászáshoz.


Elindulva Gabi megfogadja, hogy egyik éven végigolvassa a Péterrõl fákra kitett papírosokat, de ez nem idén fog megtörténni. A Kõtenger felé kapaszkodunk ki meredeken, jó tempóban. A beszélgetést “némileg” alábbhagy ezen az izmos kis felszökésen. Végül enyhül a meredek, és visszatérhetünk korábbi, a lejtõ aljában félbeszakadt témánkhoz, hogy tudniillik mi a helyzet a lélekkel. Érdekes történeteket oszt meg Gabi velem orvosi szakmájából.


Mátraháza elõtt forrás, feltételes EP-vel. A vízbõl persze innit kell, de sok idõt nem vesztegetünk. Hamarosan megcsípjük a parkolót, ahol technikai szünetet tartunk. A szünet alatt én körbetelefonálok, hogy minden rendben, jól haladunk. Ha így megy tovább, még végül be is érünk (amiben persze egy percig sem kételkedtünk):)


Mátraházán újból összeállunk a dorogi különítménnyel és majdnem együtt tévedünk el, mert nem vesszük be a jobbost a Kékes felé. Mielõtt a falu végén az út eszeveszett süllyedésbe kezd, szólok a többieknek, hogy ez tavaly biztosan nem így volt:) A silabusz segít, és pár perc múlva már megyünk is a Veronika-rét és az azon szánkózó gyermeksereg közé. Ez a kanyar örökre az emlékezetünkbe ég:)


A vidáman szánkózó családapákat és a falsápadt, aggódó, szánkópálya szélén álló anyukákat hátrahagyva bevetjük magunkat a Sombokorhoz vezetõ szintútba. A hátrahagyott síugrósánc betonvastraverze egy régvolt, dicsõbb kor mementójaként húzódik fejünk felett. Hamarosan elágazó. Mi a bal utat választjuk és pár méter után el is érjük a pontot. A pontban Szlatki Gabi mondja, hogy találkozott Ferenci Lacival. Neki elege lett a hóból, és átpártolt a 37-re. A Gabi-halála elõtti viszonyokra gondolva ezt meg tudom érteni. A pontban jó hangulatban eltöltött néhány perc után egy futóval kapaszkodunk ki a Kékesre. Kb. 180 méterre van fejünk felett az Ország Teteje. Felfelé menetben a futócipõkrõl beszélgetünk, majd végre megenyhül a meredek.


Kékesen nem vagyok magamnál: elfelejtem, hogy a síházba be kell mennünk. Gabi a Szanatórium kapujában szerencsére megkérdezi, hogy ennyire lent van-e a síház, mire visszakérdezek, hogy miért, most is be kell mennünk? Sajnos igen, így beteszünk egy jó 1.5 km pluszt… Ekkora marhaságot.


A pontba érve az asztalon a sapkám fogad. Ennyire hülye már tényleg nem lehetek. Gyorsan a hátizsákomba nézek. Szerencsére a sajátom odabent, ez nem az enyém, csak tök ugyanolyan… Van még remény…


Immáron negyedszer haladunk el a csúcskõ mellett - a szüksges 2 helyett -, de most már legalább megvan a pecsét és regisztráció:)


Kékesrõl a Kis-kõ felé egy hely van, ami nem teljesen egyértelmû, mert a dorogi alakulat épp rossz irányba halad, de hamar, szinte nulla méter plusszal javítjuk a bakit. Az út eleinte kb. szintben halad, aztán amikor lejjebb adja az orrát bele-belefutunk. Azért már érezzük, hogy a mai nap nem az évad legkönnyebb menete volt. Hó, jég, sár, tavasziasan könnyû terep egyaránt jutott a magasság függvényében.


A Kis-kõhöz érve M115-ös kanna fogad minket. Poénkodunk is, hogy rossz vicc: a Kalandpark után még vár ránk egy 65-ös etap:)


A Markazi-vár völgyébe ereszkedve a búvárbalesetekkel és azok alaposabb orvosi magyarázatával múlatjuk az idõt. A trécselés mellékhatásaként lelkileg gyorsan a völgybe érünk, szekérút, mezõvé tágul az erdõ és már jönnek is a vár irányát jelzõ szalagok.


Felfelé kapaszkodva Gabit elõre engedem. Hihetetlen, mennyi szufla van benne. Lassacskán kicsit lemaradok, de végül pár perc különbséggel a pontba érünk. Kb. eddigre sötétedik be. A pontõrök épp tüzet csiholnak. A Kis-kõrõl kisebb megszakításokkal folytonos lámpafûzérekben himbálódznak le a mögöttünk érkezõk. Innen nézve a “Kis-kõ” elnevezést csak irónikusan tudom értelmezni. Azért 450 m szint annyira nem is kicsi így, az 52. km-ben, 2400 szinttel a lábainkban.


A pontban ellátmány bõven. Izot keverek, energiagélt tolok és szendvicset. Az utolsó rohamra készülök. Ha a Kis-kövön túlvagyunk, gyerekjáték a vége. Onnan már hasoncsúszva is beérünk.


Lassan a tûz is beindul. A napnyugtával hûlni is kezd, az egyre lelkesebb tûz köré gyûlünk. Fejlámpa, aztán elindunk az utolsó rohamra.


A várból lefelé futunk. A völgybe érve, a lassan emelkedõ úton egyenletes tempóban haladva, beszélgetve ütjük agyon a perceket. Sikerül a balos felágazáson túlmenni. Most jól jön az óra trackback funkciója. Pár perc és már élvezhetjük is a “Kis-kõ lankáit”. Az útig elõl haladok, Gabi a sarkaimon:) Többször felajánlom, hogy elengedem, de csak az útnál akar váltani.


A pontba ismét pár perc eltéréssel érünk az õ javára. Rövid pihenõ, tea utántöltés és indulunk. Itt már nincs értelme várni. Kopp jeges dózerúton haladunk, nézzük a silabuszt, innen már nem akarunk extra távot beletenni. Jók vagyunk, mint akit dróton húznak, találjuk meg a piros kiágazást és innentõl már egyértelmû a menet. Az erdõbe érve Gabi fejlámpája hamarosan fénykórt kap: elhalványul. Nem teljesen, de futni már nem tudunk a csökkentett fénymennyiséggel. Egy lámpával haladunk, elõre engedem, és hátulról fényszórózok. Néha egy-egy mocsarasabb rész megosztja a csapatot, és ha megfeledkezek követõ fõvilágpsítói szerepemrõl, Gabi szól, hogy lámpa nélkül azért ez az utolsó pár km nehézkes:)


Hamarosan meghalljuk a patak csörgedezését, egy meredekebb szerpentin, és ezután már csak pár pukli Mátrafüred. Falu, cvilizáció, lámpák, bitumen. Hegyi Sporok Bázisa. Pontõr mellett Fizikus, a barlangász, aki nem ismer meg annak ellenére, hogy együtt toltuk a túravezetõit… Árulja a könyvét. Megígérem neki, hogy Füredrõl lefelé veszek egy példányt, ami így is lesz.


Pecsét és már battyogunk is a cél felé. Kb. 2 km a régen várt lépcsõsor. A bozótrally eleinte kellemesen fagyott. Egy buszfényszóró ér utol minket. A hazai gyártású fényágyú brutális mennyiségû fényt lõ ki magából. Egy fotonvulkán. A srác közénk áll, hogy Gabi jobban lásson. Ez így is megy az elsõ adag sárig, ahol a srác a cipõje okán némi kitérõre kényszerül. Én megmártóztatom még így utoljára a cipõm és a túranadrágom a mátrai iszappakolásban:)


Az utolsõ felkszökés sokkal jobb, mint tavaly. A sár szinte semmi a múlt évi helyzethez képest, így hamarosan a Kalandpark aljában találjuk magunkat. A lépcsõsor elõtt a kötelezõ “No, még egy kört?” kérdés, ami ismét csak osztatlan lelkesedést vált ki kis három fõre dúzzadt csoportunkban, de ma inkább nekilátunk a lépcsõzésnek az extra menet helyett:)


A lépcsõsor a slusz poén ennek a túrának a végén. Gabi, mielõtt felérünk, szusszan egyet, de jön is rögtön tovább. Sokat kivett ez a kavarással együtt 60-as menet mindannyiunkból.


Ez a lépcsõsor is véget ér egyszer, és már a parkolóban capaltunk. Jobbos, majd elõttünk a célépület. Gabi befutja az utolsó 10 métert szokásához híven:) Végül 13 óra 22 perc menettel a hátunk mögött átvehetjük az elismerõ oklevelet és fogadhatjuk a rendezõség gratulációját.


Köszönjük szépen a tökéletes rendezést, a ragyogó napfényben fürdõ mátrai “lankákat”:), és a csodálatos, kint töltött nap feledhetetlen élményét. Igazán méltó emléktúra volt az idei!


 


Jövõre újra:)

 
 
regulatTúra éve: 20152015.02.19 21:20:12
megnéz regulat összes beszámolója

Gratulálok! A baba távon indultunk.... és csak jót tudok mondani, írni. Köszönöm.

 
 
Pap GáborTúra éve: 20152015.02.18 00:07:56
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Beszámoló a hosszú távról. 

 
 
panareaTúra éve: 20152015.02.16 18:15:19
megnéz panarea összes beszámolója

 Képek a 20-as távról:


cirmierrejart.blogspot.hu/2015/02/kiss-peter-emlektura-matraban-20-2015.html


A szervezõknek csillagos ötös, remek túra volt, bár a végén a sárdagonyázást és a lépcsõsort Sástó felé már kevésbé élveztem 

 
 
Norbert AlexanderTúra éve: 20152015.02.16 08:18:07
megnéz Norbert Alexander összes beszámolója

Kiss Péter Emléktúra 20


Hasonló dagonyára készültem, mint a két hét ezelõtti téli mátrán, szerencsére Isten megóvott ettõl a túra nagy részén.


Csipõs napsütötte reggelre ébredtem, bár azért messze elmaradt ez a téli reggel a gyerekkorom telétõl. Sástói parkolóban kényelmesen volt a hely, a KTE emberei jól irányitottak. Fél8 kor ott voltam, de csak 8órakor engedtek minket 20 asokat elrajtolni, eddig kényelmesen volt idõm elkészülni, toalett kávé és egyéb teendõkkel, sõt még a Rákóczi jelvényszerzõre is beneveztem. Átböngésztem Kiss Péter életrajzát és meglepõdve döbbentem le hogy alig volt idõsebb nálam.


Mátrafüred - új utakon lefelé


Míg a parkoló mögötti hosszú lépcsõsoron vonultam a tömeggel, agyban próbáltam eldönteni taktikámat az útvonalakra. Lényegében a környéken már minden túristaútvonalon jártam csak pont ezen a S+ és PO nem.  Ennek ellenére gyorsabb lassabb kocogással letudtam e szép tájat s csakhamar becsatlakoztam a p- jelzésbe, amirõl már gyerekjáték volt eljutni a buszmegig. 3 perc késésbe voltam az itinerhez képest.


 


Kékestetõ - új utakon felfelé


Most felfelé következett az új felfedezés. K+ a patak mellett vezetett felfelé s csakhamar ketté vált K3ra, amely visszavezetett a patakon át ahol már vártak a feltételes ep-sek. Kényelmesen meneteltem, a föld messze jobb volt így fagyottan kissé havasan, mint a két ezelõtti dagonyában. Azért kis lábmosás nélkül nem úsztam, mikor az út visszavezetett a patakon át. Az út lényegében a hegyoldalban vezetett fokozatosan felfelé. Igazából egy nagyobb tüdõszürõs emelkedõ a K+ beágazása elõtt volt, s ekkor már a hó is beborította a tájat. Félúton megálltam, vettem magamhoz egy szendvicset kicsit ittam. s zsebkendõ híján csere zokniban fújtam ki orromat.


Az elágazás után a k+ jelzés járhatóbb volt felfelé mint az oly sokszor emlegett két hét ezelõtti mátrahegyen, amikor itt már erõsen kerestem az egyensúlyomat a csúszósssá vált havon lefelé. 1 órán belüli szintidõvel értem el a túristaházat, így kedvesemre gondolván még arra is volt idõm hogy vegyek valami szívhez szólót neki, valentin nap alkalmából.


 


Kis kõ - "síelés"


Bár úgy gondoltam, hogy ez lesz a túra legkönyebb része, de mire leértem ez lett a 2. legnehezebb része. Szükségem volt a meleg teáraé s a zsíros kennyére is, mert már a síháznál figyelmeztették a a hosszabb távra nevezõket hogy a vihar miatt kidõlt fák áthúzták utaikat. Miénket ugyan nem, de azért a vihar itt is puszított. Addig nem is volt gond miíg az utakon keresztül vezetett az út. De mikor be az erdõbe igencsak észen kellett lenni. A hó nagyobb volt mint Kékesen , csak nem térdig ért, a havon kidõlt ágak voltak szerte széjjel, ráadásul az útvonal se volt még kijárva, viszont jó nagy keréknyomok szelték ketté a hegyoldalt.Kis híján el is vesztettem a jelzést az elágazásnél, de csakhamar megtaláltam. Egy darabig jó volt, s már kijártabb is volt a jelzés, de amikor elkezdett lejteni kénytelen voltam, oldalhelyzetbe helyezkedni, s csúszni lefefé támatsztva magamat  a botjami mint valami kezdõ síelõ. Nem volt egyszerû, de sikerült. Kis kõhöz tovább érve a Z3on pedig szinte a nagy hóval kellett küzdeni, mert szinte mindenki a lenti utat választotta.


 


Mátrafüred- változatos tájakban


Tartottam még az egy órán belüli szitnidõt, így még elrágcsáltam a csokit, beszélgettem az eps ellenõrökkel akik kint töltötték az éjszakát a túra távjairól. Ezek után igencsak változatos tájak vezették lefelé utamat a P-jelzésen.


Elõször a havas mûúton vezetett végtelen hosszáságú kilométereket megtenni. Lábaim már érezték a terhelést, igencsak fájtak ami jelzés volt számomra, hogy még egy tizest letudok túrni, és jó hogy nem a hosszabb távra neveztem be edzetlenségem híján. Utána visszavezetett az út a magas fák közé vívõsebb lejtõn lefelé, de már az avar több helyen megjelent míg nem mikor már a táj átváltott bokros gallyas labirintusba teljesen eltûnt s az úton hellyel közzel megjelnet a sár. Ezek után ritkás fák között vezetett a jelzés, tökéletes idõ lett. Mire leértem a Csepegõ forráshoz, további dózerutat már a nagyjából a sár, de még jól járható sár uralta. Aztán vissza a sûrá fák közé egy kis fenyves, majd újra lejtõs bokros domboldal vezetett lefelé a patakhoz, amelynek csobogása zene volt a füleimnek. Nyertem egy újabb húsz percet a high tech bolthoz érve.


 


Sástó - újra dagonya


MÉg pihentem egy tíz percet kis kávéval és két szendviccsel táplálékot vettem magamhoz az utolsó részre. Sokkal könnyebbre számítottam, de ez lett a túra legnehzebb része, s nem csak azért mert már teljesen kivoltam. S+ jelzés ahogy ment a mûút mellett , úgy nem csak aszint, de a sár szintje is emelkedett. Újra a két heti feeling volt soron, de akkor könnyebb dolgom volt lefelé. Így viszont felfelé lépkedve bokáig a sárban süllyedve igencska nehéz és megerõltetõ volt felfelé menetelni a magas bokrok között. De ami késik nem múlik ,s nagy erõfeszítések árán feljutottam az elágazásig s vele eggyütt a reggeli lépcsõsorig. Mire felértem a 200 lépcsõfokon már igencsak sípolva vettem a levegõt akár egy meghibásodott gõzmozdony.


 


Másfél órán belül szintidõvel visszaértem az Adrenalin park rajtához. Összességében egy jó kis túra volt, megfelelõ élelelmmel s itinerrrel ellátva, igazából bosszúságot csak az utolsó résztáv dagonyája okozott. Elégedetten tekintettem le a parkoló hegyoldaláról, s emlékeztem pár percet Kiss Péterre, még ha nem is ismertem is.

 
 
 Túra éve: 2014
marton4Túra éve: 20142014.02.22 11:54:44
megnéz marton4 összes beszámolója
Kiss Péter emléktúra a Mátrában 57km-es táv 2014.02.15

Az egyik társamnak meséltem túra közben azt a TV-s élményemet, amit péntek este láttam a Spektrumon. A közvetlen õsünk egy olyan futásra termett vadászó ember volt, aki a szavannán kergette az antilopokat. Hogyan???!!! Van ember, aki utolér egy antilopot? Igen, van. De, nem azonnal. Õsünk addig járt a vad nyomában, amíg az össze nem esett a fáradtságtól. És az ember kibírta ezt. Ha elfáradt is, csak a vágyott cél lebegett a szeme elõtt. A mai busmanok, akiknél még itt-ott él ez a módszer, gyakran 50km-en át ûzik a vadat. Nincs kitartóbb futó az embernél…

Ezekkel a gondolatokkal erõsítve magam, vágtam neki az 57km-es, 3000 méter szintkülönbséget kóstáló túrának. Reggel idõben érkeztem, s amíg a rendezõség precíz készülõdését szemléltem, az ismerõsök üdvözlése mellett arra is jutott idõm, hogy Kiss Péterrõl, a túra névadójáról elmélkedjek, aki hõsi halált halt a Himaláján. Talán nem kegyeletsértõ, ha megosztom a gondolataimat. Ott, abban a pillanatban, amikor döntött, Péter biztosan számot vetett a kockázattal, vállalva azt is, hogy lemond a földi életrõl, de ezzel a döntésével az örök életre „fizetett be”. Bármilyen sikeres hegymászóvá is vált volna élete során, egy pár évtized múlva nyilván leginkább csak szakmai berkekben emlékeztek volna a nevére, de így, sovány vigasz ugyan a családnak és a nemzetnek, neve örökké élni fog, sok-sok emléktábla, egyesület, mozgalom fogja viselni, mint ez a teljesítménytúra is, és szimbólumává lesz a magyar emberek szemében a hûségnek, a bátorságnak, a hõsi önfeláldozásnak. Nemzedékek ismerhetik meg a két hegymászó, tragédiájában is megható, gyönyörû, filmszerû történetét. Szívesen kidobálnánk az emléktáblákat, bárcsak élnének inkább, de mára már számot kell vetni a megmásíthatatlannal. Ma már nem firtatja senki, mi lett volna ha…

7:01-kor indulok. Elég nagy lendülettel kezdek, igaz nem sportcipõben, bakancsban indulok, de eleinte olyan futósra veszem a figurát. A lendületem jó, igaz a lejtõ adja hozzá a hajtóanyagot. Percek alatt lerobbanok Mátrafüredre. Eddig jó. Lássuk a Kékes-tetõt. A kék háromszögön felfelé beleadok apai-anyait, azért H.Feriék lazán megelõznek. Szerencsém van, hogy itt felfelé, így egy pár percet tudunk beszélgetni, mielõtt elrobognának. Eljön az idõ, amikor újra részese lehetek egy ilyen klassz futócsapatnak, addig is örülnöm kell, hogy a paleo-koszttól lesoványodva és valamelyest legyengülve most azért rendesen tolom felfelé. Így aztán Kékes viszonylag hamar bekövetkezik, az elsõ 8,5km könnyen kipipálva. Amikor újabb nagy lendülettel indulok lefelé a ponton felszívott forró teától hajtva, már úgy gondolom, ez a túra kész, lejátszott meccs. A Markazi-kapuig alig gyengülök, és az Ilona-vízesésnek, a Mátra egyik legszebb geológiai jelenségének is hamarosan újra örülhetek. Egy futó sráccal vágunk át az erdõn, navigálom az ismerõs terepen. Aztán „leugrik” a szikláról a mélybe, és gyorsan eltûnik. Én inkább kerülök a szerpentinen, bár úgy tûnik itt mandínerezni sem könnyebb, mint egyenesen a lyukba találni. Most egy pár pillantással végzek a „mûremekkel”, aminek jeges „partján” nem régiben egy jó félórát üldögéltem egyedül, míg csendben bealkonyodott, miközben álomittasan feloldódtam a jég folyamatosan átfestõdõ ezernyi árnyalatában, a tüdõcsúcsomig leslukkolva a „zuhatag“ steril, jeges lehelettét. A két héttel ezelõtti csodás jégbarlangnak már nyoma sincs, csak a magas sziklák peremérõl veti magát alá a bõségesen megduzzadt patak, nagy vastag sugárban, mint valami dögönyözõben. A vakító kristályfolyam peremérõl csillámló szálak rongyolódnak le, majd az egészet elnyeli a föld, hogy helyet adjon a felülrõl sürgetõen tolakodó újabb anyagfolyamnak.

A Csevicéig még kocogok, de már érzem, hogy nagyjából idáig tartott a gyorsasági szakasz. A sárga sávon felfelé még némi erõt mutatok fel, de mire a sárga kereszthez érek, már magához csalogat egy szimpatikus farakás. Befészkelem magam az oldalába, a túrán való bõséges ellátás ellenére elkezdem kienni a zsákomat. Sok szõlõcukrot szétrágok, de egy ellenáll, sõt, olyan kemény, mint a kõ. Végül õ gyõz, lepattan a teljesen épp rágófogamból egy darabka. Ezt inkább elszoptam volna, mert így beszoptam. Nem lesz tõle túl jó kedvem, de most elsõ a küldetés, a „veszteségeket” majd a csata után mérjük fel. Ez a további „étvágyamat szegi”, így felhagyok a tájékozódási kulcspontban elnyert ideiglenes forgalomirányító szerepemmel is, tovább indulok, pedig már olyan jól letelepedtem ide. Felfelé összefutok Istvánnal, már a Rózsaszállás erdészház után, akivel egy darabig társak leszünk. Épp a Kékes északi oldalán elterülõ, nagy kiterjedésû természetvédelmi területen, egy õs bükkösben haladunk át, kidõlt, évszázados bükkfák alatt bujkálva, sok helyen csodálatos panoráma nyílik észak felé kitekintve. Ha egy picit keskenyebb lenne az ösvény, még félelmetes is lehetne, gondolom, mert mellettünk szinte függõlegesen szakad a mélybe a hegyoldal, egy nyári, szlovéniai magashegyi kalandomra emlékeztetve. De így bátran haladhatunk egymás mellett beszélgetve is, az õserdõk fontos fajmegõrzõ szerepérõl értekezve. Kár, hogy, csak ilyen helyen hagynak meg kisebb rezervátumokat, szinte mindig bükkösöket, ahol egyébként is szinte lehetetlenség lemûvelni, a legtöbb helyen meg tarra vágnak mindent. Késõbb még egy kis kocogásra is ingerel a pazar környezet, bár mára ez az utolsó kitörési kísérletem a gyalogos sávból. Sombokornál megint hangulatos ellenõrzõ pont következik. Ezen a túrán, méltóan a tartalmához, mindenhol családias fogadtatásban, bõséges ellátásban részesültünk kivétel nélkül minden ellenõrzõ ponton. Ha másért nem, már ezért megéri végigjárni ezt a csodálatos vonalvezetésû teljesítménytúrát. S akkor még nem beszéltem a remek, kora tavaszi színezésû fényekrõl, a kedves túratársakról. Amikor leültem a farakásra, összegubancolódó izmaimat kisimítani, sok túratársam, látva mi történt, azonnal felajánlotta a saját magnézium készletét segítségként, senki nem ment el mellettem egy bíztató szó nélkül. Készleteket cipelek magammal eleget, de a bíztató szavak is hozzájárultak, hogy pár percen belül már kutya bajom nem volt, kiállt a görcs, csak a futást kellett mellõznöm az napra. Most a túra legszebb szakasza következik, a zöld kereszten Lajosháza felé, a Csór-réti víztárolóból érkezõ Nagy-patak völgyében szlalomozva, a régi kisvasút nyomvonalát követve, amelynek mûtárgyai, sõt egyes helyeken még a talpfák nyomai is kivehetõk. Mindig fájdalmas, funkcióját vesztett, megszûnt kisvasutakat látni, de a természet azért köszöni szépen, jól elvan vonatok nélkül is. Ráadásul, épp a közelben található a közelmúltban újraépített szárnyvonal, Lajosházától, Szalajkáig. Vannak még csodák. A patak átkelések némileg lelassítanak, István a botjával átszáguld a víz felett. Késõbb látom egy vasúti híd gerendáján egyensúlyozni. Egy pillanatra megtorpan úgy közép tájt, majd átrohan rajta. Ezt inkább kihagyom, mert mûugrásra ma nem vágyom valahogyan. A fûzõmmel is bajlódok, mert csak lazán csomózva tudom a bakancsot elviselni, de mióta nedves lett a fûzõ állandóan kienged. Ha újra kötöm, le kell evickélnem a patakig, hogy kezet mossak, mert az új kisgépemet csak nem akarom sáros kézzel markolászni.

Így érkezem a pontra, ahol a szokásos buli hangulat fogad, komplett svédasztallal. Mindenkit nagy tisztelettel, és kitörõ örömmel fogadnak. Látom, mások is hosszasan elidõznek itt. Nehezen akaródzik nekivágni a túra leghosszabb emelkedõjének, amikor a lajosházi gödörbõl, Mátraházán keresztül újra ki kell mászni Kékestetõre. Egyedül indulok felfelé. Erzsikéék elõznek be, de „örömmel” látom, hogy ez az emelkedõ még õket is megdolgoztatja, bár késõbb a lapályosabb részeken már kocogásba fognak. Ezt most mellõzöm, inkább pár szép zselégombás felvételt készítek a ragyogó napsütésben, közben hallgatom, ahogy a cinkék a környezõ bokrokon ugrándozva felháborodottan pörölnek velem, mert éppen behatoltam a felségterületükre, és úgy általában élvezem a kora-kora tavaszi erdõ nyugodt, derûs hangulatát, most sehogy sem vágyom száguldozásra. Lassan felaraszolok tehát Mátraházára, a gyors tempó amolyan savanyú szõlõ számomra, igaz, a sok túrázó közül, akiket még Lajosházán hagytam magam mögött, csupán egyetlen srác elõz meg, amikor éppen belemélyedek egy korhadó fatörzs kínálta sokszínû étlapba. Errõl jut eszembe, már másfél éve próbálkozom paleolit étrenddel, a súlyom jelentõsen csökkent ugyan, de valahogy mintha a kirobbanó energiaszintem is elszállt volna az elvesztett kilókkal. Mátraházán aztán „súlyos döntést” hozok, felfüggesztem az eddigi étrendemet, és benevezek egy „sajtos-tejfölös-fokhagymás” lángos evõ versenybe, amit megnyerek. Magam is meglepõdöm, amikor a kocsikeréknyi, ínycsiklandóan finom illatú, lágy, omlósan olvadó tésztájú képzõdmény pillanatok alatt eltûnik a szemem elõl az asztalról, és két perc múlva már csak a zsíros papír, és a szanaszét hulló sajtreszelékek emlékeztetnek rá. Tonikot szeretnék még inni, mivel a kinin kiváló izomlazító, de nincs, így maradok a kólánál. Sajnos ezen a túrán már erõsen túl koffeinizáltam magam, ami viszont fokozza a görcskészséget, amit a bakancs miatt fõleg az alsó lábszáramban, a sípcsontom körül érzek. Kékesig a lángos azért jól felrepít. Sombokornál találkozom Ferivel (egy másik Feri), s már éppen bemelegednénk a beszélgetésbe, amikor a kékesi teázóban találjuk magunkat, ahol Vándorcsillag a házigazda, akivel, hagyományt teremtve, minden év február 15-re szoktunk találkozót megbeszélni.

Feri sokat panaszkodik a lábára, de Kékes után olyan harmonikus mozgással, könnyen veti alá magát a hegyrõl, amit inkább csak irigyelhetek, mostani helyzetemben. Kis kocogást azért beiktatok én is lefelé, de a Kis-kõ meredek oldalán már újra le kell lassítanom, a Mátra meredek lejtõit már érzem a „fékezõ izmaimban”, így lefelé sem vagyok képes túl nagy tempót diktálni. Eredményeképpen Istvánnal, aki idõközben huszáros rohamban bevette a Markazi várat, már a Vár-völgyben találkozom, amint szembe jön. „Ez a Te napod!” – jegyzem meg tréfásan, és látom még, hogy szélesen mosolyog, mielõtt végleg elviharzik. Erzsikéékkel éppen a kanyarban találkozom, elõzékenyen mutatják az utat a vár felé, ennyit vertek rám. Ez az emelkedõ már nem olyan vad, de hosszú, és a koffein is kiváltja az elõbb már említett mellékhatását, de még egyszer, utoljára megsózom az izmaimat, ami a túra végéig most már kitart. A várban nem sokat idõzöm, pedig több irányban csodálatos panoráma tárul itt elénk, szeretnék még sötétedés elõtt túl lenni a Kis-kõ brutális emelkedõjén. A Vár-völgyben már az agykontrollt is bevetem, hogy az elkövetkezõ nehéz akadály leküzdésére felkészítsem magam. Ez bejön, felfelé még egy futót is megelõzök (nem fut), és elég jó a tempóm, sõt még az erdõk tetejét megfestõ naplementében is van kedvem elgyönyörködni. Engem már a túra végéig nem ér utol senki, bár nagyjából a fél mezõny még mögöttem van.

A Kis-kõ után kezd sötétedni. Egy fiatal párral sodródom össze a dózer úton. Jó a tempójuk, így gyalogosan képtelen vagyok hosszabb távon magam mögé tudni õket, de lemaradni sem tudok. A jelzésig nem gyújtunk lámpát, de a srác a már a vaksötétben is kiszúrja a lefelé haladó ösvényt, amit elismeréssel nyugtázok. Ez a piros sáv már amolyan örömszakasz Mátrafüredre, lefelé a sötétben. A lámpán által felélesztett fénykörben haladok, ennyi most számomra a világ, bár néha felpillantva megcsodálom a távolban, a Mátra tövében szélesen elterpeszkedõ Gyöngyös éjszaki díszkivilágítását. Azután már csak az iszonyatos sárdagonyával kell megküzdeni az Adrenalin Parkig felfelé a sárga körön. Minden erõmet be kell vetni, hogy ne ragadjak le a sárfolyóban, igazi erõpróba így a végére. Megpillantom végre a több száz falépcsõt, amin pont egy fél napja jöttem le, ez már a boldogság ugyan, de nem tagadom, idõnként a karfán is húzkodom magam a meredeken, hogy valahogy feljussak. A célban az emléklap, a kitûzõ, az ismerõs túratársak aztán kárpótolnak minden nehézségért, és egy pillanat múlva, ahogy ez lenni szokott, már csak a szépre emlékezem. Moiwa-val, az egyik fõszervezõvel egy tavaszi bükki túrát emlegetünk. Üdvözlöm még Jámbort és Ferit, majd egy jó meleg fürdõre gondolva, végleg kifordulok a fogadó épületbõl.

Szegedi József
Pétervására
-marton4-
 
 
okt50tomiTúra éve: 20142014.02.19 21:44:26
megnéz okt50tomi összes beszámolója

Kiss Péter emléktúra a Mátrában 37


Tuhun mérve a táv: 37,5 km, szint: 1900 m


Pozitívumok (, avagy amik tetszettek):



  • Példás összefogás a szervezõk részérõl

  • Elõnevezési lehetõség és kedvezmény

  • Szép, stílusos jelvény és oklevél

  • Rövid ismertetõ Kiss Péterrõl az itinerben

  • Kiváló útvonalleírás, térképvázlat, szintmetszett és táblázat a távolság és szintadatokkal az itinerben

  • Papír útjelzõk a kritikus pontokon

  • Környezetvédelem (mindenkinek kellett poharat hozni)

  • Pontos szintadatok

  • Stílusos egyen bélyegzõk az adott ellenõrzõpont nevével

  • Nagyon-nagyon jó ár/érték arány

  • Profi szervezés. Vonalkóddal a számítógépen rögzített indulás és érkezés

  • Bõséges szintidõ


Negatívumok (,avagy amik nekem nem tetszettek):



  • Alulmért távadatok, összességében kb. 700 méterrel.


Javaslatok, a jobb szervezéshez:



  • Az elõbbi apróságot leszámítva tökéletes volt a szervezés. Elképzelni se tudom, hogy lehet innen fejlõdni. :)


Összesített értékelés: Profin megszervezett túra, ami méltán pályázhat az Év teljesítménytúrájára, ezért a 10-es skálámon 20 pontot kap.


Jegyzõkönyv (itiner alapján):


Táv: 36,8 km, Szint: 1900 m, Ellenõrzõ pontok:



  1. Mátrafüred buszmegálló (2,2 km, +0 m)

  2. Feltételes ellenõrzõpont a kék háromszögön

  3. Kékestetõ (8,3 km, +662 m): korlátlan zsíros kenyér, hagyma, tea

  4. Szent István-csevice (16,5 km, +763 m): Kiss Péter illetve Erõs Zsolt hegymászásnak, illetve kísérleteinek évszámmal felsorolása táblázatszerûen, mellette portré kép róluk, korlátlan többfajta keksz, tea

  5. Sombokor (23,6 km, +1427 m): korlátlan tea, pálinka

  6. Kékestetõ (25,4 km, +1633 m): korlátlan zsíros kenyér, hagyma, tea

  7. Kis-kõ (29,0 km, +1660 m): Képválogatás Kiss Péter túraélményeibõl, müzli szelet

  8. Mátrafüred buszmegálló (34,8 km, +1683 m)

  9. Sástó, Oxygén Adrenalin Park (36,8 km, +1890 m): korlátlan többféle ízû házi lekváros illetve zsíros kenyér, hagymával, savanyúsággal, többféle keksz, pogácsa és tea

 
 
csorgo2108Túra éve: 20142014.02.17 20:40:23
megnéz csorgo2108 összes beszámolója
Kiss Péter emléktúra 57

Elõzmények: 2013. május 24-én pénteken javában a Kinizsi 100 lázában égek ez volt abban az évben a 20. tt-m. A hírekben már napok óta a két hegymászóról szólnak a hírek, várom, hogy végre pozitív fejlemények érkezzenek, de sajnos ezek elmaradtak… Azóta pedig a „sas immár végleg leszállt, a párducnak is nyoma veszett”

Moiwa már eszemet sem tudom mióta pedzegette nekem, hogy 2014. februárjában Kiss Péter öcsével Atival, és a Mátra teljes rendezõgárdájával összefogva akarnak egy igen embert próbáló teljesítménytúrát rendezni, ami méltó emléket állít Petinek. Bár én személyesen õt nem ismertem mégis tudtam emberfeletti teljesítményekre volt képes lsd.: 2012-es Mátra 115.

Már az év elején körvonalazódott, hogy minden klappol, és tudok menni. Ennek biztos tudatában küldtem el az elõnevezésemet.

Gyuri már két héttel a túra elõtt írta, hogy jön õ is, így nem volt kérdéses; a fuvar is megoldódott, bár az interneten rengeteg fuvar ajánlat volt, és igen jó szálláslehetõség is a túra elõestéjén.

Eljött a túra reggele, már az ébresztõ csörgése elõtt felkeltem, bár így is egy kis késéssel, így kávéra már nem maradt idõm. 04:30-kor már vártam a buszmegállóban és éreztem a februári csípõs hideget, ami az utóbbi hetek idõjárása után igen szokatlan volt. 04:37-re ért oda Gyuri értem, így kényelmesen el is indulhattunk. Útitársam Vera, és Gyuri felesége volt. Az odautat gyakorlatilag végigaludtam, ami az utóbbi hét pörgése után nem is volt csoda. Gyöngyös után, már elkezdtem készülõdni, összerakosgatni a cuccaimat, mit is vigyek magammal, utólag belegondolva lehet nem is kellett volna vinnem semmit, de azért a szokásos túracsomag velem jött végig. Lassan kelt a nap is, így a rajtnak helyet adó Adrenalin parkot már verõfényes napsütésben közelítettük meg. A Várlak elõterében egy MTSZ-es sátorból folyt a nevezési procedúra, gyors kézfogás Mátéval és az ismerõsökkel, majd átveszem a gondosan elkészített itinerem, amin még vonalkód is volt, hiába nagyon profi rendezés. Még kicsit szöszmötöltök és be is állok a sorba, Gyuriék is ideadják az itinerjük, lévén kevesebb legyen sor, eleinte lassabban, majd immár felgyorsulva halad a sor, és búcsút intünk Sástónak egy röpke idõre. A lépcsõsoron gyorsan letrappolunk, és mellõzve a Rákoczi forrást a PO-t követjük az elsõ ellenõrzõpontig, ami Mátrafüred. Ezek után vissza egy kicsit, majd innentõl végig a K hrsz. jelzésen vesszük az irányt immár Kékes felé. Útközben a Csatorna-völgyben feltételes ellenõrzõpont üzemel, gyors pecsét, majd immár véglegesen irány a Kékes, a szint sok (662 m) de viszonylag jól van elosztva, így könnyen elérjük a Tetõ étterem mellett üzemelõ 2. pontot, ami egyben frissítõ pont is. Bent finom meleg, korlátlan mennyiségû tea és finomabbnál finomabb kenyerek várnak, Vándor csillag pecsétel, és megtöltöm az üvegem is a finom citromos teával. Na irány tovább. Közben többször elõzgetjük/érjük be Szemán Zolit és Sznupit. Sas-kõrrõl csodálatos a kilátás és az út sem sáros, és csak néhol vannak jeges szakaszok. Markazi-kapunál egynyomos ösvényen futunk, elõttünk csak néhány futó lehet. Ilona-völgyben csodálatos a vízesés itt több kirándulóval is találkozunk. A következõ pont a Szent István csevicénél posztol, ahol mindenféle finomabbnál finomabb kekszek közül válogathatunk, közben a pontõr lány már nyúl is az üvegemért és kedves mosollyal kérdezi, hogy ugye tölthet az üvegembe, természetesen igen, hiszen szükség lesz a következõ szakaszon az erõre. Egy röpke kis oda-vissza szakasz után elkezdünk emelkedni egészen a rózsaszállási vadászházig, majd onnantól folyamatosan kidõlt fákat kerülgetve egészen a Sombokorig, ahol finom sós kekszet nyújtottak és nagyon finom teát itt is adtak. A pálinkát nem fogadtam el, sajnos ezután egy nemszeretem rész következik lefele a sárgán, ez felfele sem jó de viszonylag gyorsan elmegy. A happening faktorom az egekben J nagyon jó minden, és még csak 23 kilinél vagyunk, mi lesz, itt még kérem ;) Lajosházáig többszöri patakátkelés és merülés váltogatja egymást, majd megérkezünk, a terülj-terülj asztalkámhoz: többféle zsíros kenyér, lekváros kenyér, alma, banán, házi turbó energia keksz, szõlõcukor, szaloncukor és még a felét le sem írtam. Természetesen volt itt is tea és ásványvíz is. Mátraházáig egy igen kellemes emelkedõ veszi kezdetét, ami szerencsére csak a parkolókig tart. Ezután a kék, majd sárga+ a követendõ jelzés egészen Sombokor 2.-ig. ismét az elõbb megszokott kiszolgálás, egészen az egekben érzem magam. Kékesig egy laza emelkedõ, majd rögtön le is zuttyanunk Kis-kõ-höz. Ahol tudtam, hogy egy nehéz oda-vissza szakasz jön. Hát mit ne mondjak nem volt könnyû, de a Markazi várnál Maki kólája feledteti velem az út viszontagságait. A mászás vissza a Kis-kõhöz számomra gyorsan eltelt. Amikor megérkeztünk, pont akkor jött oda egy terepjáró, amibõl személyesen Klausman Viktor szállt ki. Segítettünk kirakni nekik a teát, meg a vizet, a tea még jó langyos volt, így vételeztünk is gyorsan. A piros hosszan és monotonon kanyarog le vissza Mátrafüredig, ahol kihûlt forralt bor, és mosolygós pontõr páros várt minket az utolsó komolyabb emelkedõ elõtt. Még éppen világosban sikerült egy kicsit menni, de a fejlámpa is elõkerült a végére. A lépcsõ könnyen megvolt, majd a célban boldogan vehettem át Atitól a díjazásomat és az egyedi nyomtatott oklevelemet. Gyorsan beneveztem még a Cartographia kupába, majd a csordultig megrakott etetõasztal felé vettem az irányt, ami mellett Máté Mátra kupát és pecsétet adott.  Ezután szépen kielemeztük együtt a mai napot, és jól be is faltam közben a finomabbnál finomabb célkajákat. Azt kell, hogy mondjam ilyen mértékû összefogással még sohasem találkoztam, ami ezen a napon történt. Annyira látszott mindenkin, hogy méltón akar emlékezni Petirõl, ami szerintem eddig példátlan összefogást eredményezett. Mindent egybevetve életem legjobb teljesítménytúráján vettem részt, és úgy érzem, nem vagyok egyedül. KISS PÉTER EMLÉKED ÖRÖKRE A SZÍVÜNKBEN ÉL.
 
 
MirPTúra éve: 20142014.02.17 20:28:38
megnéz MirP összes beszámolója

Kiss Péter Emléktúra a Mátrában 37 túrabeszámoló és képek a turazo.ininet.hu oldalon!


A blog már elérhetõ a Facebookon is, lájkoljátok az oldalt a képekért és a bejegyzésekért: facebook.com/turazo.

 
 
Pap GáborTúra éve: 20142014.02.17 19:48:28
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Beszámoló az 57-es távról:


kerektura.blogspot.hu/2014/02/kiss-peter-emlektura-matraban-57-2014.html


 

 
 
sznuupiTúra éve: 20142014.02.17 11:10:41
megnéz sznuupi összes beszámolója

 Kiss Péter emléktúra (Mátra 2014.)


 


Aki ismer tudhatja, hogy beszélni, azt aztán tudok. Túrabeszámolót viszont keveset írtam eddig. Íme, ez lesz a második. J


Mindenki elismerõen, szuperlatívuszokban beszél errõl a túráról. Mindent elmondanak, mélységesen egyetértek, ahhoz hozzátenni nem nagyon tudok. Mégis van sok minden, amit szívesen megosztanék veletek. Ígyhát azt hiszem ez a beszámoló ismét másmilyen lesz, mint amilyen egy túrabeszámoló szokott lenni. J


Ismertem Petit. Régen sokat beszélgettem vele MSN-n, másztunk, moziztunk együtt. Hónapok óta nem konnektáltunk azelõtt, hogy a rádióban meghallottam, hogy magyarok vannak a Kancsenzöngán és a csúcsra tör Erõss Zsolt és Kiss Péter. Percekbe telt, mire leesett, hogy ez a fiú az a Kiss Peti, akit ismerek. Biztos voltam benne, hogy felmegy. Abban is az elején, hogy kibírja az éjszakát odafenn, és hogy lejön. Amikor kiderült, hogy ez szinte biztos, hogy nem jön össze, akkor elindult a gyászmunka, mint mindenkinél, aki ismerte. Utána mentem Kinizsi 100-ra, gondoltam éjszaka majd, amikor egyedül gyaloglok, akkor gondolkozom, rendezgetem magamban a dolgot. Nem sikerült. Tömeg volt és olyan zombi voltam agyilag, hogy nem ment. Egy hétre rá Mátra115. Elmentünk a célba segíteni (azért, mert mindent elolvastam, amit felleltem Petirõl és tudtam, hogy az egyik kedvenc túrája volt). A túra és a Mátra rabul ejtett, de errõl majd máskor.


Az évben még számos alkalommal lehetett emlékezni róla, de amikor kiderült, hogy emléktúrája is lesz, akkor, ott, tutifixszé vált, hogy én is ott leszek. Ha egyszer nekiindulok, akkor elmegyek a falig, így az elsõ nap, amikor lehetett elõnevezni, már kísérletet tettem rá, hogy ott virítson a nevem a hosszútáv listájában.


Ez számomra nem volt olyan egyszerû, de az ezt követõ levelezés következtében lettem a túra tiszteletbeli mezõnyorvosa. J


Most lássuk a túrát:


Elõzetes hírek? Piszok kemény, taktikás, nehéz túra lesz (by Máté), alig vártam! J Kicsit szûköltem magamban, hogy nehogy orcára essek, de a várakozás nagyobb volt, mint az óvatosság. Ami elrémített az a sár lehetõsége. Annyira meghatározó élmény volt a Kitörésen, hogy minden erõmmel azért szurkoltam, hogy nehogy ennek a túrának is ez legyen a fõ jellemzõje. Végigondolva, hogy mit tehetek ezért én, úgy döntöttünk (Szemán Zoli és én), hogy elöl rajtolunk és lehetõleg tempósan megyünk, hogy fagyott és szûz területeken vezessen utunk. Elsõként rajtoltunk. Az elsõ 20 km-ben minden 10-ik lépésnél eszembe jutott, hogy milyen jól döntöttünk.


Peti odafentrõl olyan idõt rendezett nekünk, hogy minden porcikám élvezte a napsütést. Látni lehetett a csúcsokról és kilátóhelyekrõl, imádtam. J


Ettõl persze olvadtak az ösvények, de legteljesebb sárosodás sem volt képes elrontani a hangulatomat.


Kékestetõ elõször. Fénykép. Az emlékhelyet késõn, leginkább gondolatban igyekeztünk megtalálni. Bocsi, legközelebb.Ellenõrzõpont. Emlékeztem, hogy Vándor Csillag vár bennünket (többek között) itt. Ha nem ismertem volna, akkor is rájövök, hogy melyikük az, hiszen saját kitûzõ díszítette mellkasát. Amikor szóba hoztuk, kiderült, hogy most lett kész a pecsétje, nem úszta meg, hogy elõ ne kotorja. Késõbb mi voltunk az elsõk, akik másodszori találkozáskor is kértünk pecsétet. J


Innen csak lefelé vezet az út. Ami azt jelenti, hogy szaladunk. Ez ugye akkor lehetséges, ha a nem bakancsot, hanem cipõt viselünk. Speciel én terepfutót szoktam. Merthogy az elsõ túráimon viselt bakancs állandóan feltörte a lábamat és úgy éreztem magam, mint egy rabláncra fûzött tengelice. Ezért egyszercsak halált megvetõ bátran kipróbáltam a futócipõt (laza bokám miatt pár rugalmas pólyát a hátizsákba készítve) és a tapasztalatom az volt, hogy nem veszélyes. Nem bicsaklott ki a bokám. Azóta persze már többször is. De több védõ eljárás is bevált nálam. Egyrészt, ha billen az ember egyik bokája, akkor, mielõtt a teljes testsúlya a talpa helyett a bokacsontján landolna, átterhel a másik lábára. Ettõl az ember általában elesik, de horzsolás, kontra külbokaszalag-szakadás esetén az elõbbire szavazok. Akkor még tovább lehet menni, míg a másikkal minimum kérdéses. Másrészt ha az ember fut (lejtõn), akkor egy-egy pontra rövid ideig terhel, ideje sincs billenni, lecsúszni a támasznak. Újabb érdekes felfedezést tettem.Az elõttem trappoló túrázó elesett és a hegyoldal irányába megcsúszott. Meg akartam állni, hátha segítségre szorul. A fékezést nem tûrte a bokám és miközben megálltam kibillent alólam. Nagyon. Fájt. Megoldás: azonnal visszaállsz rá és terhelni kezded. Ha nem bír belefeledkezni a jajongásba, akkor túllép rajta. A vízesésnél már nem is fájt.


Ah, a vízesés, az Ilona-vízesés. Ott kezdõdött a vizek vidéke. Mi elég közel haladtunk el hozzá, bár voltak, akik csak távolból gyönyörködtek benne. Hogy hogyan kell átkelni egy patakon? Hát a kezedben lógicsáló holmijaidat felcsatolod, kötöd magadra, hogy együtt, egy egységben ázzatok el, ha arra kerül a sor. Ne akadályozzon a kapaszkodásban és ne ússzon el a habok szárnyán. Elõveszed a fizikusi képességedet és a túlélésit mindenképpen. Csúszik-nem csúszik? Billen-nem billen? Elég hosszú a lábam? Tudok olyan szögben terhelni? Elég magas a cipõm talpa, vagy vízálló rész? Szerezzek botot? Aztán nekilátsz. Elázva, vagy sem átjutsz. Mész tovább.


Ezt kb 10-12x kellett megtenni a túra folyamán. Izgalmas, érdekes, inspiráló volt. Kb a 8. alkalom után határoztam el, hogy Máté ezért köszönetet és két puszit érdemel. Kb a 9. alkalommal süllyedt el mindkét cipõm. Terepfutócipõ, jót tett neki. Meg a lábamnak is. J Ja! Impregnálva. A következõ pillanatban egyik túratársam két botot ajánlott fel az átjutáshoz. J Már mindegy volt, de a két botos kezét használtam fel segítségként. Ezek után kezdõdtek az igazi sáros szakaszok. Már legalább nem kellett aggódnom, hogy beázik-e, vagy sem. Ennyit a patakokról.


Az ellenõrzõpontok… Mindegyikrõl ódákat lehet zengeni. A vízesés után a Cseviceihez jutottunk. Addigra fogalmazódott meg krédóm: „lejtõn és EP-re futunk.” Ezt Zoli csak kocogásnak nevezte. Szerintem sem sprint, de kifejezetten különbözik számomra a kocogástól, futás ez a javából. Pláne, mondjuk 50 km hepehupás, dombos-hegyes gyaloglás után…. ;)


Szóval minden ponton mosolygás, kedvesség fogadott. Csoda, hogy fülig szalad a szám, amint ilyen helyre közeledünk? Kekszek, tea. Simogató gondoskodás. Szimatolással kiválasztottam a kókuszosat és máris mentünk tovább. J


A sárga plusz kifogott rajtam. Olyan magabiztossággal indultam rajta lefelé, mintha nem tudnám, hogy a Gabi halála felfelé van. Ez nem jelentett többet, mint plusz ötszáz métert, de lehet, hogy azért volt, hogy lefotózhassam a mohapárnát… J  Addig a többiek beúsztak a sártengerbe. Sok minden volt alkalmas, hogy túléljük. Volt, hogy fenyõágakon, volt, hogy letört ágakon lépkedtünk. Az is elõfordult, hogy lehullott tobozok siettek segítségünkre. Vagy mentünk a bozót szélén. Késõbb meggyõzõdésemmé vált, hogy azok a szederbokrok a tavaszt tüske nélkül kezdik, akik elkövették azt a hibát, hogy az út mellé nõttek. Biztos ledarálta róluk a tüsketengert a túrázók ruházatának hada.


Fotó a drusza favágó emlékhelyénél, bizonyítva, hogy élek és kitûnõ kedvnek-egészségnek örvendek és továbbtrapp Sombokorhoz.  Befutva a pontba (ld elõbb) elsõ, akivel észrevesszük egymást Gyuri, az M115 fõszervezõje, akivel kimondottan megörültünk egymásnak, megbeszéltük a júniusi randit és máris körbevett az M115-n megismert körültekintõ gondoskodás. Kezembe adtak egy bögre meleg teát, megtöltötték a palackomat. Fotózás és sós kekszkínálás egészítette ki a mosolygós beszélgetést.


Meredeken lefelé, kevéssé kijárt, könnyen elhagyható ösvénykezdeményen. Visszataláltunk a jelzésre, letöltött track- yeee, lelkes férfiember, aki kezelni is képes - yeeee és elég erõs akksi, hogy végig mûködjön – yeee. J


Valahol a sárga jelzések között a dózer út helyén elõforduló sárcsolyapályában találtunk egy komplett befagyott tavat. J Szerencsére nem volt szükség korira, sikerült anélkül átjutni a túloldalra kikerüléses módszerrel. ;)


Hamarosan Lajosházára értünk. Ez nem volt más, mint a féltáv és tejjel-mézzel folyó kánaán. Szeletelt alma, banán, házi süti, sültzsíros kenyér 3 fajta körítéssel, forró, finom tea és hideg víz, ha mégis inkább azt szeretnél. J A házi keksz (?) mindent vitt. Ellenállhatatlan volt. Nem gyõztük megköszönni az ott lévõ pontõr hölgynek, aki sütötte. Kifelé a pontról átsasszéztunk a hídacskán és cigánykerekezni támadt kedvem. Mindannyiónk megkönnyebbülésére tele volt a kezem sütivel, rágóval, táskával. Aztán meredeken emelkedett az út/ösvény. Ami ezen a túrán rém gyakran fordult elõ. J Folyton ereszkedtünk, esetleg kapaszkodtunk felfelé, összesen 5-10km-es vízszintes terület volt. Innen Sombokor kifejezetten magasabban van, a Kékesrõl nem is beszélve. Tehát kitartóan kapaszkodtunk. Mátraházán a téren való átvágás, majd a 24-es fõút volt talán a leghosszabb aszfaltos rész a túrán. A téren fák nem takartak be, akadálytalan napfürdõre nyílt lehetõség, természetesen forralt borozásra is, ha az embernek ilyenre volt igénye. Sombokor elõtt a kihívás egy része ismét a sárban történõ biztonságos továbbjutás volt. Itt nem sokban különbözik a technika, esetleg a tempó sem, a futóknál és túrázóknál, cél a túlélés.Aztán ismét a kedvelt erdei megálló következett. A mostani látogatásunk kapcsán a jelentõs hõmennyiséget árasztó melegedõ tüzet, illetve a belsõ fûtés hatékonyságát emelõ házi körtepálinkát említeném meg. Négy út vezetett ettõl a ponttól az erdõbe, a túra során valamennyit kipróbáltuk. Vagy jöttünk, vagy mentünk rajta. J


 Máris a Kékesre másztunk. J Alig 2 km az ég felé és ott is vagyunk. Kékestetõ másodszor! Ha valaki épp mostanra fogyott ki az enni, vagy innivalóból, akkor itt is töltekezhetett. Egyébként itt volt egyedül hó és ez összefûggõ négyzetmétereket jelentett! Bár a sípálya alján állítom, hogy lassan a virágok nyíltak és a túra során egy önszántából repülõ lepkét is láttam. Eddig a Kékes körül jártuk a kék és a sárga színt, ígyhát az unalom megelõzésére a piroson mentünk tovább. J


A túra elég hosszú volt ahhoz, hogy a beszélgetés és az emlékezés mellett mindenkinek jutott az elmélkedésre is idõ. Az egyik ilyenkor körbejárt kérdés számomra a túratárs választása volt. Zoli fõnyereménynek számított szerintem. Átlagtempónk hasonló, ez fontos. Egyes terepviszonyokat õ, másokat én gyõzök le hamarabb. Ritkábban futna bele, mint én, ha viszont fut, akkor gyorsabb a lába, mint az enyém. Üdítõ tapasztalat volt, hogy más-más idõpontban ült le a sebességünk. Ahelyett, hogy ilyenkor a gyorsabb lelassult volna, hogy bevárja a másikat, elõrement, így húzni kezdte. Annyira soha nem távolodtunk el egymástól, hogy a húzó hatás elenyésszen. Bár a megengedhetõ távolság különbözött. Így szerintem jobb tempót mentünk, mintha egyedül haladunk.


A szintrajzon informálódva tudtuk, hogy a csúcsról most kis megszakításokkal szinte a 0 szintre fogunk ereszkedni. Az egyik megszakítás a Kis-kõ EP volt. Müzli szelet és csomagmegõrzõ várt bennünket. Ez mekkora ötlet és milyen gondosság! Akkor is ámulat, ha ott találták volna ki, de itt laminált irás hirdette a lehetõséget, hogy itt hagyhatod a cuccodat, ha az itineren kívül nincs szükséged másra a röpke 8 km-hez (mert még nem tudod….), amíg ismét itt teszed tiszteletedet.


A Markazi vár meglátogatása egy ékszere volt a túra hosszú távjának. Már az elindulás challange volt a vízszintes fatörzsek között átmászva és a sziklák között kanyargó ösvényen útvesztõzve. Mintha kapuja lett volna ennek az eszement kurflinak. Még a ponton kérdeztem, hogy jeges-e a terep, vigyem-e hóláncomat. De annyit mondtak, hogy aki lenn járt az azt mondta, hogy köves. Ennél jobb, összefoglalóbb, részletgazdagon leíróbb jellemzést nem is mondhattak volna az útviszonyokra. A végtelen hosszúságú, térdgyilkos meredeken lefelé avar és kõ kombinációval, aztán patakmedri kerek kövekkel, a várba vezetõ úton sárral kombinált kövekkel találkozhattunk. Szóval lefelé. Itt ösvényrõl nem nagyon beszélhettünk, minimális iránytartást a kék alapon sárga kör jelzések adtak. Aki csak szembe jött felfelé mindenki szeretett volna valami biztatót mondani, de nem tudott. Utólag mélyen megértem õket. J Amikor már minden reményünket feladtuk, hogy egyszer vége lesz a lefelé futásnak, akkor vízszintesbe váltott az út. A mélyben egy szeretett patakátkelés következett és még napfényben kezdtünk gyors tempóban felfelé haladni. Aki felfelé megy, az a köveken lép, aki lefelé, az a sáron fut. A kövek nem lesznek csúszósak, a sár jól elüt a kövek színétõl, a lefelé futó láb könnyen megtalálja. Tetszett a természet mindenre kiterjedõ szervezése. J  Ez a sár egyébként nem csúszott, nem volt mély.


A Markazi várromhoz érve pecsét és fényképezés fogadott. Az egész napos elfoglaltsághoz a sátor is alapkövetelmény. Így volt hová felfüggeszteni a Petirõl szóló írásokat, képeket. Ha valaki véletlenül cseppent a túrára, akkor az EP-ken olvasható cikkek, életrajzi adatok, nézhetõ képek által valóban értõ résztvevõjévé válhatott a túrának. Ha valaki még világosban járt itt a romnál, akkor érdemes volt kimenni a megmaradt két falrészlet közé (olyan kevés maradt meg a várból, hogy nehéz elképzelni, hogy milyen lehetett valaha), hiszen pazar kilátás nyílt innen a tájra és azon belül is a Markazi tóra. Erre e pontra lehetetlennek tûnt bármit is felhurcolni a túrázók boldogságára, de ez nem foghatott ki a pontõrök lelkesedésén. Magnézium tablettához juthatott az, aki elhozta ide az innivalóját és nem hagyta Kis-kõnél. Tartva a sötétedéstõl visszaindultunk a megismert útvonalon. Az ilyen kitérõkben az a jó, hogy sok elõtted, utánad járóval összefutsz, ismerõssel, ismeretlennel. Biztató, lelkesítõ mondatokat lehet váltani, de legalább üdvözölni a sors- és sporttársat, aki ugyanazokat a kilómétereket rója. Igaz, Áron? J Agárdi Petivel a patakmederre hajazó területen futottunk össze. Reméltük a találkozást mindahányan. Hiszen Petinek odafönn beszédes volt az övtáskám, amint rám várakozott a csomagok között, Zoli pedig telefonon informálódott, hogy Peti a közelben jár.


Az egész túrára jellemzõ volt, itt pedig különösen, hogy a lejtõn és az emelkedõn lehetséges tempók különbségei folyamatos sorrendváltozást csináltak a túrázók között, adott esetben oda-vissza. No és hát a felfelé. Hasonlóan végtelen volt, mint lefelé. Amikor a szintrajzon szinte áthajlásra hajazó emelkedõt (meredek hegyoldalt) jártuk, akkor az elsõ szakaszán téptem felfelé több mint ötös átlaggal. Az eddigi elméletet követve, miszerint ha gyorsan megyek felfelé rövidebb ideig tart. Aztán megálltam, hogy megvárjam Zolit, no meg persze, hogy pihegjek. Gyanús volt, hogy mikor 1-2 perccel késõbb beért, akkor a légzésszámom még cseppet sem csökkent. Nofene! Végem volt! OFF! L . Másztam tovább, de már lassan, öregesen, Zoli rég elhagyott. Fázni kezdtem. Cseppet megrémültem, hiszen a meleg cuccaimat nem hoztam be a túrára. További szokatlan gondolatok töltötték meg a fejemet: a pontra érve csak egy esõkabáttal egészíthettem (volna) ki a felszerelésemet (hol van az még!), meg száraz zoknival (a vizes, sáros, átázott cipõmben két perc sincs, amíg ugyanott tartok vele) és  kesztyûvel. De bár ott lennék már! Izolációs takaró nemhogy nálam, de a táskámban sincs. Ha megállok, megfagyok. Akkor nem állok meg. Menni csak felfelé lehet. Felfelé menni pedig alig bírtam. Hiába néztem elõre, csak a végtelenbe nyúló, emelkedõ, fákkal borított hegyoldalt láttam. Ilyen sem történt még velem! Most mi lesz? Tudatmódosult állapotom õszintén meglepett. Vicces volt, hogy ennek ellenére a feladás gondolata futó vendég volt az agyamban. Reális esélyt nem adtam még annak sem, hogy szintidõbõl kicsúszom. J Ez különösen azért volt érdekes, merthogy még nem éltem át ilyet, nem tudhattam, hogy a regenerálódás milyen gyorsan vezet eredményre. Ha egyszer feljutok. A sziklákhoz érve kiderült, hogy Zoli megvárt, így el bírtam kapni a kezét, ami igen fontos volt, mert érzésem szerint egy térdmagasságban lévõ lépcsõre sem tudtam volna felnyomni magam. És végre ismét Kis-kõ! Lerogytam a fatörzsre és csak remélni tudtam, hogy a pont életét nem akadályozom jelentõsen, találnak helyet a markazi körbe való be- és kimászásra mellettem. Sem felmérni, hogy mennyire vagyok útban, sem adott esetben arrébb csúszni nem lett volna elég erõm. Megoldhatták, mert senki nem kért meg, hogy menjek arrébb. Karnyújtásnyi távolságban kellette magát a szõlõcukor, amit jól koordinált mozdulattal közelebb húztam és máris egy félmarék tablettát rágtam. Kevéssé részletgazdagon emlékszem a következõ pár percre, ami felrémlik, hogy tea, víz, müzli szelet, banán egészítette ki az életre keltõ gyorssegélyt. Meglepõ részletek: a célt folyamatosan láttam magam elõtt, hogy tovább kell menni és azt is tudtam, hogy mit kell tennem, hogy ez megvalósuljon, aztán várni a jószerencsét, hogy bejön-e. Amennyire tehetetlennek éreztem magam fizikailag annyira meglepett, hogy agyam és beszélõképességem megmaradt, bár a legszükségesebb mondatokra korlátozódott. Vsz a többit felesleges energiapocsékolásnak tekintette a szervezetem. Amikor felhúzott lábbal kucorogtam, vacogtam és ez kb minden energiámat lekötötte, akkor még külsõ segítséget igényeltem a helyzet javítására. Zoli a hátamra akarta teríteni a nem használt pulóverét, amiért nagyon hálás voltam, de nem értettem, hogy hogy-hogy nem látja, hogy sokkal hatékonyabb lenne, ha elölrõl a lábamat is belevéve beleburkolna. Valahogy elértem ezt az állapotot és vártam, hogy hassanak az enni-innivalók. Kezdtem mozgásképes lenni, átcsúsztam a túloldalra, ahonnan már elértem a táskámat és a kiegészítõket kezdtem cserélni, felvenni. Ez ugye olyan erõt is igénylõ, bonyolult mozgássort is jelentett, hogy zoknit elõvesz, cipõt lehúz, vizes zoknit lehúz, jeges lábra száraz zoknit jeges kézzel felhúz, cipõbe visszabújik! Minden ügyesség ellenére a kesztyûmet ott felejtettem. Amíg agonizáltam a Nap lement (effektíve! J ), így a lábra állás után az alkonyati fények gyönyörûségében indultunk tovább. Éreztem, hogy még nem vagyok teljesen magam, de a járóképességnek is nagyon örültem. Áttértünk a nálam lévõ péksütemények elfogyasztására, hiszen úgysem rohanunk, egyrészt sötét van, másrészt a lámpafényben sem nagyon látok. A lejtõket megfutni sötétben különben is kihívás, mert nagyon nem látsz elõre, nem tudsz tervezni, de most meg pláne. Az utolsó utáni pillanatban engedte az agyam magához a kövek és egyéb terepakadályok képét, amik egyébként végig a lámpa fénykörében voltak. Hogy ott nem törtem ki a bokámat, azt az égiek külön gondoskodásának tekintem. J Van amikor a zombi jellegû állapot a gyalogló lejtõ közbeni térdfájást is felülírja.


Azóta is azon gondolkozom, hogy ha egyedül megyek, és senki nincs aki megvár és segít a hullámvölgyben, akkor is képes lettem volna teljesíteni a kihívást? Ha tovább is megyek, akkor célba is érek? Gyötrõ ez a kétség. Ha azt gondolom, hogy minden mutatója sokkal rosszabb lett volna az innen következõ szakasznak, akkor felmerül a kérdés, hogy fair ilyen segítséget igénybe venni? Érvényes a túrám? Esetleg befektettem annyi „jócselekedetet” az elsõ 50 km-en, hogy kivehettem a rendszerbõl ennyi segítséget? Nekem érzésem szerint rengeteget segített. Zolinak jelentett annyi pozitívumot a társaságom, és az, hogy segíthetett, amitõl egyenlegben van a tartozik-követel rovat?


(Ebbõl persze az következik, hogy el kell ide jönnöm akár privát módon, hogy megbizonyosodjunk róla mindketten (a hegy és én) hogy ez valójában nem lehetetlen küldetés segítség nélkül sem számomra.)


Szóval, a lejtó alján ismét aszfalt, közvilágítás, Mátrafüred EP, kihûlt forralt bor. Hogy-hogy sem visszatért valódi énem. ON!!!!!. Hogy a közvilágítás, a bor, vagy az ebben a pillanatban a helyére érõ péksütemények miatt, de innentõl mintha alvással töltöttem volna az idõt, frissen, szinte futva indultam Sástó felé. A sárga kör édesen ismerõs terepen vezetett. Mintha a budai hegységben jártam volna egy héttel ezelõtt, ami a sarat illeti. Ragadt, csúszott, igyekezett bennünket 3x annyit dolgoztatni, mint alapesetben. A lépcsõt felfelé már nagyon vártam. Amin, (természetesen J) ha az életünk múlt volna rajta, akkor sem álltunk volna meg! J


EP-re, célba pláne futunk. Ja! Hogy emelkedõ? Ez csak nem lehetett akadály? J


CÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉL!!!!


 


A célban célfotó, mosolygás és heje-huja! Meleg gratuláció és oklevél, jelvény átvehetõ Peti öccsétõl, Kiss Attilától. Máté hozzájutott a magamban megígért puszikhoz, Zsolttal megbeszéltük, hogy mindenki egészséges volt, mint a makk. A többiek mesélték, hogy micsoda vendéglátás volt, de az almák képén kívül semmi nem maradt meg az agyamban. Utána teljes állapotrestauráció, mosdás, átöltözés egyetlen mellékhelyiségi mosdónál, ahol csak langyos víz volt. Nagy szerencse, hogy más nem pályázott a helyre, ugyanis mint a légnemû anyagok, a teljes teret kitöltöttem a cuccaimmal, ami a rendelkezésre állt.


Vacsora után indulás hazafelé. Természetesen a jármûben a túráról folyt a szó és az emberek fogytak Fülöp Zoli kocsijából. Amikor már rajtunk kívül csak Dienes Áron volt bent, akkor terelõdött a szó a Kancsenzöngára és a mászópárosra. Illusztrációs képek is lesznek... :)


Végetért a túra és köszönet illeti mindazokat, akik hozzájárultak ehhez a felejthetetlen élményhez, emlékezéshez  ötlettel, gondolattal, útvonaltervvel, igényességgel, szeretettel, érzéssel és lelkesedéssel és akiket nevesíteni is tudok: Szemán Zoli, Fülöp Zoli.


KÖSZÖNÖM!!!!! J


 


Illusztráció: https://www.facebook.com/sznuupi/media_set?set=a.10202412505547230.1073741837.1631194766&type=3


 


 


 


 


 


 

 
 
ToteszTúra éve: 20142014.02.16 14:33:06
megnéz Totesz összes beszámolója

Kiváló útvonalválasztás, kiváló ellátás és kiváló szervezés. Videós beszámoló a Kiss Péter Emléktúráról.

http://blog.turafuggo.hu/2014/02/16/kiss-peter-emlektura-a-matraban/