Október 29-én éppen nem volt semmi programom, ezért kapóra jött ez a lehetőség, mert a Mátrában még úgysem túráztam, ideje kicsit elszakadni a megszokott Bükktől. Rajtolási lehetőség 7 órától volt, és szokás szerint igyekeztem az elejére odaérni, hogy ha esetleg eltévedek, majdcsak segít valami utánam érkező sporttárs. Ráadásul még csak korán sem kellett kelni, mert pont óraállítás volt, amivel még nyertem egy óra szundit. Mikor elindultam, még viszonylag jó idő volt, de útközben elkezdett szemerkélni az eső, meg a rádió valami piros riasztást emlegetett a viharos szél miatt. Útközben még a benzinkútnál vettem egy Mátra térképet, mert úgy emlékeztem, hogy van egy valahol otthon, meg is találtam, de ahogy utánaszámoltam, hogy ezt még a kilencvenes évek elején vettem, hát nem tűnt valami aktuálisnak.
Mikor odaértem Paráfürdőre, már elég sokan elindultak, a főút mellett még pont egy parkolóhelyet találtam. Gyorsan elintéztem a regisztrációt, aztán beöltöztem (ekkor már szépen csepergett, meg a szél is kezdett feltámadni). Nevezéskor egy egész jó minőségű, keménypapírra nyomott színes térképet kaptunk, amin be volt jelölve a követendő útvonal és az állomások, ahol vagy egy erre az alkalomra kihelyezett négyjegyű kódot kellett leírni, vagy a várak a Mátrában kódot lemásolni, vagy csak a Kéktúrás bélyegzővel pecsételni. Ezt a papírt, hogy ne nagyon ázzon, gyorsan egy határozott mozdulattal kettéhajtottam, betettem egy zacskóba, és zsebrevágtam. Majd elindultam a többiek után.
Az első szakasz egy hosszú, majdnem egyenes aszfaltút volt az Ilona-vízesésig (közben volt egy fára kifüggesztett kód is). De jó, legalább nem az elején fárad el az ember. Mert a vízesés után szűkség volt a jó kondícióra, mivel szépen elkezdett emelkedni az út, illetve annyira ez már nem is volt út, hanem csúszós köveken kellett lépkedni valami ösvényszerűségen, közben követni a fára festett turistajelzést. Kis ereszkedés után beértünk egy esőbeállóba a Hármashatárnál, itt volt egy OKT-bélyegző.
Utána kis kaptató, kis ereszkedő, megint kaptató, majd ott is voltunk Oroszlánvárnál, a következő állomásnál. A Hármashatárnál kicsit összegyűltünk páran, akikkel hasonlő tempót mentem idáig, de ezután megpróbáltam kicsit rákapcsolni, mert itt már kezdett kicsit szotyogni a bakancsban a lábam, meg amúgy is kezdtem átázni, meg mintha hipotermia tünetei is jelentkeztek volna. (Szerencsére dehidratáció az föl sem merült, mert a bőrömön keresztül hozzájutottam a szükséges mennyiségű folyadékhoz.) Valahol errefelé volt az, hogy a nagy igyekezetben majdnem felbuktam valami drótban, meg itt már kicsit sárosabb volt a talaj, ami eléggé csúszós volt. De mindegy, már majdnem féltávnál járok, de az idő egyre rosszabbodik. Még egy kis emelkedő Szederjesig, itt a csúcson meg akkora szélvihar tombolt, hogy az eső az nem csak fentről, hanem minden irányból vert. Na innen menjünk gyorsan tovább, nemsokára itt a következő állomás. Elindultam szépen lefelé, a Jóidő-nyakhoz, ahol meglepő módon egész jó idő volt. Itt már meg tudtam állni tájékozódni, hogy mikor is lesz a következő állomás.
Az elején említettem, hogy a térképet szépen kettéhajtottam az elinduláskor. Nos, a negyedik állomás pont a hajtásnál volt, így nem vettem észre, hogy a Szederjes tetőtől kellett volna tenni egy kis kitérőt a Sánc felé, majd vissza, és úgy továbbmenni. No, nincs más hátra, mint előre, vagyis mégis hátra, tehát szépen vissza a hegyre. Hát ez most nem esett jól. Igazából nem nagy távolság, meg nem is olyan nagy szint, csak pont olyan csúszós rész volt, hogy két lépéssel jutott az ember egy lépésnyit előre.
Közben jöttek a már ismerős emberek, szinte kérés nélkül mondták is volna a kódot, de én nem vagyok olyan fajta. Meg amúgy is még bőven volt idő a célzárásig. A következő emberek valami Kis Istvánt is emlegettek, mikor elhárítottam a segíséget. (Hmm, vajon honnan ismerik a keresztapámat, mert én más Kis Pistát nem ismerek.)
Kód megvan, gyors csúszkálás megint lefele, utána a sárga jelzésen egy hosszú, lankásabb erdei szakasz, ahol nem voltam annyira kitéve az időjárásnak. Utol is értem megint a már ismerős embereket, szerencsére pont jókor, mert itt elfogytak a jelzések. Gondoltam, hátha ismerősek erre, ezért szépen mentem utánuk egészen a fogolytáborig. Itt megint utolért minket rossz idő, megpróbáltam a nejlonba benyúlva leírni az állomás kódját, mert ha kiveszem a papírt, teljesen szétázott volna.
Innen megint kicsit megpróbálok gyorsítani, kis fenyőerdő, kis szurdok, patakon átkelés, mégegy fenyves, mégegy állomáskód, innen meg már majdnem egyenesen a célig a piros jelzésen. Na azért nem ennyire egyszerű. Mert egy vízmosáson átkelve valahogy nem találom a jelzést, Egy idősebb páros kicsit arrébb kel át, ők megtalálják. Innen így szépen egymást kisegítve haladunk. Hol ők találnak jelet, hol én. Ráadásul ez egy szépen kipucolt bükkerdő, ahol még ösvény sincs kitaposva. Később szerencsére már valami út félét követ a jelzés, így érünk ki a főútra. De itt még kéne lennie egy kódnak. Keresgéljük, de nem találjuk. Végül egyikük felhívja a szervezőt, és megtudja, hogy nem tették ki a kódot.
A célig még egy kis séta a főúton, és 13:20-ra be is értem. A kiírás szerint a helyszíni nevezőknek nem jár kitűző és emléklap, de most biztos sok előre nevező otthon maradt, mert én mégis kaptam.
Így kora délutánra teljesen kitisztult az ég, kisütött a nap, de a szél azért megmaradt.
|
