Túrabeszámolók

 szia emberek,a Dabas-Sári történetem..

Erre a túrára pénzügyi megfontolásokból előneveztem.A túra megtörténését Magyarország miniszterelnöke tette lehetővé,akinek bölcs tanácsadója volt az országos Cilike,mindenki Cecilkéje,kettejük közös erőfeszítésével sikerült megzabolázni az országon végigszántó kínai vihart,és annak mindenféle mutációját.Valami szerepe azért a Molnár gyereknek is volt,aki lecsapott a kijárási tilalom utáni időre és kiírta a gyalogló-futó történetet többféle távval.Szóval ebben a három emberben kellett hinnem,és az éjszakás műszakban,ami az egészet megelőzte.Az éjjeli a gyárban,ahol részvényeim fexenek,nem mindig arról szól,hogy bemegyünk a kapun,és a portásfülkében felolvas nekünk Rémusz bácsi egy Grimm vagy Benedek Elek történetet,aztán fogat mosunk,és lefexünk a laboráns kislánnyal..vagy asszonnyal..Most sem így történt,ezért csapzottan toltam ki az arcomat a hajnali nemhidegbe,júniust írunk,ötödikét,ami a négy és a hat között fordul elő.Japán autóm falja a kilométereket,kicsi asszonyka ugrik be mellém,együttesnek tervezzük az ötven kilométert,de győz a józan ész,amiből nála van jelentősebben,ezért a huszonötösre nyergelünk át.Alig félnyolc,már sokan tolják a távokat,pénzt adunk át a szervezőnek,nevezzük Józsinak,szülei is így tettek anno.Térkép és szöveges itiner a kitartás jutalma,és döng a lábunk alatt a homok..nem,mégse futok,nem esik jól,itt-ott és amott fájok,régóta nem voltam ilyen megmérettetésen,mert a bevezetőben említett személyek meg akartak menteni..mindenáron..Hálám,sőt az ország hálája üldözze őket,hiszen milyen jó is a négy fal között,és elmaszkírozva,egyre drágábban élni,mindezt sikerült kihozni,és az egészségügy sem omlott a dugába..szóval tele az örömfazék és északkeletnek visz az erdei út,alföldi erdő,széles kocsiút,dumálunk,nem tegnap találkoztunk először,hanem kilenc éve,aztán néhány gyönyörű évet éltünk,anélkül,hogy egymásba botlottunk volna,de most mégis és megint..Patak keresztbe,szálfák segítik az átkelést,távol előttünk arcok hátulról,mögöttünk is,a rajt folyamatos,a tempó hasonló,se utol nem érnek,és mi sem fújjuk szét a választékot senki tarkóján.Virágzik az akác és a bodza,jelzés nincs,ez zárkózott terület,valami marha szép sok eső után haragoszölden.Megvan az első pont,balra az ötvenesek,jobbra a kisebb táv,patakátkeléssel,persze..az országút ösvényre vált,a dzsindzsásban véradás folyamatosan,vérszívó rovar,csak szúnyog a beceneve a vámpírnak,olykor-olykor egyet-egyet szétmázolunk,ezellen úgy védekeznek,hogy igen sokan vannak,és elfáradsz a hadonászásban . Útkereszteződések mellett húzunk,remek a szalagozás,ha bírnám,örömest futnám is..sebaj,majd legközelebb,vagy azután.A szúnyogos után napfény járja át a szívem újra, pipacsok, akác,nyáras,távolabb egy-egy fenyő,aztán vasdarabok,mert ez már a robbantótér,mert hogy hadászati dolog van itten,a Varsói szerződés után a másik oldal,most időben átállt a nép,bezzeg a két világháborúban ez nem sikerült..második pont,szöveges kód,kanyar élesen és ostromló ház,a kiképzés része,mókuspár hancúrozik az egyik fán,gyönyörködünk,ők unják meg előbb az arcunkat.Tépünk tova,mehetünk akár négy kilométeres átlaggal is,nna,volt jobb időnk..az út kiszélesedik és megint ösvénybe fordul,homok fut a lábunk alatt,akác köti,de azért lábalni kell.És a harmadik pont,arccal és három turistalánnyal,persze,érettebb szépségek,de itt vannak,egyikük a pontőrrel össze is bútorozott régebben,most ellenőrzi a viselkedését..megfelelt,továbblibbennek.Mi fecserünk,mert előállt a meleg,és izzadás folyamatban,kell pótolni a flaskákat,és müzli is van,persze kávés nincs..se unicum,se sör,csak stempli,ezért továbbállunk mi is.Nagyon szép alföldi erdők,olykor gabonapászmákkal,hatalmas tölgyekkel,hiába,ez Rákóczi erdeje.És fordulunk,a vonalvezetés kissé tangóharmomikás,a nap hol szemben,hol háttal,persze,hiszen forog a Föld..Lépkedünk,fogy a táv,az okos telefon,amit gps helyett viselünk,ismeretlen utat jelez,a Nasa sem mindenható,a gugli meg odakönyököl,valószínűleg az út kisebb jelentőségű,mint az emhatos pölö.Sebajt veszünk elő a készségek közül és taposunk,szalagok szerint.Olykor útszéli bódé hirdeti,hogy éleslövészet ma nincs,persze,mert szombat van.És hosszan nyúlik a homokos út,autó szembe,rendesen beporoz,hatalmas fák,főleg nyár és tölgy,fenyő,az akác tűnik a legfrissebbnek.Kódokat rögzítünk,erre már nincs élőerő a pontokon.Be a széles kocsiútról az újabb ösvényre,erre szúnyog már a napállás miatt nem döngicsél,de a szalagok,hol bokamagasságban,hol deréknél,remekül vezetnek.Magaslesek,hatalmas gabonatábla,hatalmas gabonaszálakkal,hát,szalma az biztosan lesz,160-200 cm közötti magasságok gabonailag,3-14 cm kukorica,tehát minden világos is..főleg,ha utánagondolunk.Méhészek itt és ott,kezdődik a civilizáció.Tapsifüles néz ránk,csodálkozva,aztán nem túl sietve,de távozik,nem követjük.Az étkezés káros szenvedélyének hódolunk,zsömle,kifli,a pizzafutárra sajnálom a pénzt..pedig némelyik már kártyával is kielégíthető.Csak áradozni lehet ezekről az erdőkről,talán a katonai jelleg miatt maradt érintetlen,se a multi se a másik multi nem építi még a parkolót..mediterrán lakópark sem látszik.Nade,minden jónak vége szakad egyszer,ott az erdészház,előtte pavilon,tele a mező parkoló autóval és dél is elmúlt..kitűző,oklevél,és el..álmos vagyok,se kávé,se unicum a közelben és az út mellett sem,erre készülj..

Nagyon jó kis túra,remek szalagozás,semmi kényeztetés,de ne hagyd ki Te sem..

Rákóczi Erdeje 50

Rendezők készülődnek fehér pavilonok alatt, túrázók foglalatoskodnak a nevezéssel a korai órán, én pedig némi rosszallással veszem észre, hogy a táskámba nem raktam be a gondosan előkészített sapkámat. Május vége van lassan és lesz némi nyílt terep a túrán, mi baj lehet ebből? - kérdezem magamtól. Belsőmántelekre érkeztem, pontosabban még azon is túlra, ahogy délkelet felé követtem a Dabastól idáig kihelyezett fatáblákat. Körülöttem masszív erdőség, a talp alatt csikordul a homok, ehhez a két természeti jelenséghez a tűző napsütés társul és meg is kapjuk a mai túra lényegét. Benevezek, kapok egy szelet müzlit, egy almát és ami a legfontosabb: igényes, színes térképet és útleírást. Ma a gyalogos turizmus fősodrától ismét távolra sodródunk, mivel a túra jelentős része máskor lezárt honvédségi területen vezet. A térképen szerepelnek olyan, a laikus számára nehezen megfogaható fogalmak, mint a gyalogsági elektromosított lőtér, meg néhány megfogható, mint a tüzérségi célterület. Az útvonal érdekessége, hogy egyáltalán nem érint települést, tanyát is csupán egy helyen. Ennyi bevezető után lássuk végre a túrát.

A belsőmántelki (mánteleki?) erdészháztól északnyugat felé indulok el, széles, homokborította utat rugdalok, nyílegyenesen vágok át széles erdősávon. A környéken a dabasi turjános terül el, akármi is legyen az. (Csak az érdekesség kedvéért láperdő: turjánosok a Duna egykori öntésterületeinek a legmélyebb részein alakultak ki, egykor az egész síkságon Mohácstól Pestig. A folyószabályozás után elszigetelt kis foltokban maradtak fent, szigorú védelem alatt vannak.) Rönkgázlón keresztezem a XX. csatorna gyéren csordogáló vizét, a turjános mentén délkelet felé kanyarít az út. Tőlem balra Dabas terül el valahol; nem nagyon látni, inkább hallani az emberi tevékenységet a reggeli, még enyhén párás levegőben. Néha elsétálok egy, a honvédségi területre figyelmeztető tábla mellett, tudomásul véve a megnyugtató „Éleslövészet NINCS” feliratot. Az erdőtől biztonságos távolságot tartva érem el az első és egyben ötödik ellenőrzőpontot, magányos pontőr kínál vízzel, amit egyelőre köszönettel nem fogadok el, a bélyegzés begyűjtése után elsietek utamra.

Megint Dabas felé térek, északkeletre, fel a terepen nehezen érezhető magasságú Halász-dombra. Kicsit kitekintek a katonai területről, feltűnik egy szűken egyszemélyes őrbódé, kistermetű őrökre méretezték. A szalagozás hamarosan letérít a dabasi irányról, tankönyvbe illő füves pusztán vágok keresztül, virágos, árvalányhajas, tágas téren. Egy-egy magassági pont, amely alig pár méterrel emelkedik a környezet fölé, valóságos kilátóként szolgál. Az itinerből megtudom, hogy a gyóni viperás gyepen járok, az annak idején rákosítlanított vipera élőhelyén. A kisméretű, 40-50 cm hosszú, emberre ártalmatlan kígyók valószínűleg nem foglalkoztak a nevük körüli bonyodalmakkal, lekötötte őket a feladat, hogy ne haljanak ki. Az egyik hupli után zsombékos, nehezen járható szakasz következik: a pocsolya formában összegyűlt vizet a nyomok között ide-oda cikázva ki tudom kerülni, a magas füvön ülő harmat azonban kitartó munkával átáztatja nem csupán a nadrágomat, hanem a bakancsomat is, meg a zoknimat is. Ebből később még érni fog némi kellemetlenség. Kanyargok tovább, újabb hupli, újabb erdőfolt, újabb tábla, miszerint az átjárás és az áthaladás is tilos. Az egyik ilyen tábla után madárijesztőként működő, óriási pufajka mutatja a szalagozás mellett a helyes irányt, ezen elmosolygok egy ideig. Odébb villanypásztor őriz tehéncsordát, az itiner tanácsát az állatokkal való érintkezésről bölcsnek látszik megfogadni. A kérődző társaság megértően nézi végig, ahogy megpróbálok áramütés nélkül átvergődni a dróton és nem sikerül, ráadásul meglehetősen érzékeny ponton kap el a villany. (Hello, I'm Kékdroid, and this is Jackass.) Továbbvergődök a szalagozás mentén, lassan újra érzékelem a külvilágot. Kiballagok a második ellenőrzőpontra. Bélyegzés, indulás, átkelek a tatárszentgyörgyi műúton.

A túloldalon nemrég vágott erdőfolt maradványait hordják össze, bizalmatlanul mér végig egy férfi, de végül ártalmatlannak ítél és lassú kézmozdulattal visszaint. Drótkötélből képzett sorompónál ismét betérek az erdőbe, irány a Kis-erdő-hegy, amely a maga 127 méteres magasságával a környéken komoly csúcsnak számít. Nyílt terepre érve sétálok fel a tetőre, jólesik a friss szellő, végignézek a tőlem nyugatra és délnyugatra elterülő tájon. Erdők, mezők, amíg a szem ellát, és a bevezetőben említett elektromosított lőtér. A csúcskő előtt betonbódéhoz érkezem, önkiszolgáló ellenőrzőpont működik itt. Felírom, remélem, hogy nem hadititok. Lesétálok a dombról, erdők következnek, ültetett soron visz keresztül az út, a mély homokban meg-megbicsaklik a bokám. A fiatal nyárfás után elszórtan fenyők, borókacsoportok jelennek meg, ahogy lassan haladok tovább délkelet felé. Egyre ritkásabbá válnak a facsoportok, egyre távolabb kerülök az erdőtől. Kereszteződésnél tábla mutatja a legtávolabbi hurok végét, rövid oda-vissza szakasz következik, aztán kinyílik ez a kör is. Egyre hosszabbak a nyílt szakaszok, éget a napsütés, és a cipőmbeli mikroklíma kezd nehezen elviselhetővé válni. Felsétálok a következő kiemelkedésre, amelyhez nincs magassági mérőszám rendelve, a meredeksége viszont a helyhez képest meglepő. A tetőn álló fán feljegyzési pontot hirdet papírlap, a fa tövében, fémlapocskán kell keresni a felírandó jelszót. Kilátás innen is nyílik a környező erdőkre, rétekre. Csudamód tetszik. Leereszkedek a dombról, hosszan ívelő kanyart ír le velem az út, ahogy eleinte fenyvesben, majd újra tágas mezőkön trappolok keresztül. Az útvonal legdélebbi pontját egy homokbucka hátára sétálva érem el, felírandó kód itt is akad. Előttem, alig két kilométerre Tatárszentgyörgy házai látszanak a vibráló levegőn keresztül, mögöttük adótorony magasodik. Az előző rétnek megnézem a keleti oldalát is, majd jobbos kanyart véve, újabb réten végigsétálva jutok el a túra délkeleti visszafordítójához. Vidám pontőr fogad, tőle már elfogadom a vizet, megpihenek pár percre az árnyékban. Megkérdezem végre, amin útközben gondolkodtam, mi köze volt az általában a Zemplénnel társított Rákóczinak ehhez a környékhez? A válasz nem szabadna, hogy meglepjen: egyrészt ez a vidék is az ő birtokának számított, másrészt a kollektív emlékezet szerint errefelé volt egy nagyobb kuruc gyülekezőhely. Az akkori vadabb, lecsapolatlan, szabályozatlan óriási, mocsaras erdők bújtatták a felkelőket (és nyilván a vesztükre voltak az óvatlanoknak, oldaltól függetlenül).

Hosszú, nyílt szakasz következik, amit homokrugdalással és a lábam állapotán való szörnyülködéssel töltök, amíg visszaérek az elsőnek bezárt kiskör végére, az oda-vissza szakaszra. Először két futóval találkozom szembe, odébb a magában ballagó Lükepékkel és máris a következő útbaigazító táblánál járok, füves úton térek be az erdőbe. Újabb hurok zárulhat be. Valamivel följebb a szalagozás magassági pont felé térít le az útról és ki a lépteim vízhólyagkímélő ritmusából. Letérek, vagyis fel, a ponton csúcskő áll és fenyőfa, kérgén újabb felírandó kód. Visszaevickélek az útra, lassan delel a Nap. A madarak, rovarok jórészt elültek a melegben, csak mi bóklászunk itt az erdőben, a hosszú táv mezőnyének kint lévő tagjai. Magaslessel kiegészített vadföldet kerülök, később – érzésre sokkal, a fényképek időadatai szerint nem olyan sokkal – a korábban meglátogatott Kis-erdő-hegy északi oldalához érkezem. Valahonnan füstszagot érzek, de nem látom, honnan eredhet. Elkerített területet közelítek meg, lassan bezárom a mai második kis kört, ahogy a tatárszentgyörgyi úti ellenőrzőpont előtti rövid oda-vissza részre térek rá. Újra keresztezem a drótkötél-sorompót és kiérek az imént összehordott, most ellenőrzötten lángoló fahulladék mezejére. Messzire érződött a füst. A műútnál az árnyékban türelmesen ácsorgó pontőrtől elfogadok néhány pohár vizet és megpihenek pár percre.

Tatárszentgyörgy felé indulok tovább a műúton, fel egy rövidke emelkedőn, majd újra be a honvédségi területre. Lebensgefahr, mondja a tábla. Csak villanypásztor ne legyen több, gondolja Kékdroid. Bent beton figyelőállásról őrizhető a körülöttünk elterülő lapály, lent a lapályon újra megfigyelhetem a reggel óta elvándorolt csordát. Terepjáró érkezik szemből, kitérünk egymás elől, majd a jármű vezetője a pusztába kiált szót, talán a csordát őrző pásztornak. Vagy a váltás érkezett, vagy az ebéd. Kezd fájni a fejem a napsütésben, közben az immár nem csak vizes, de homokkal is bőségesen telített zokniban szépen pácolódik a lábam. Széles, egyenes, homokos utak váltogatják egymást és végre megérkezem az ötödik ellenőrzőpontra, amely egyben az első is volt. Nem szégyellem elfogadni a második és a harmadik pohár vizet sem. A helyszínt a XX. csatorna keresztezésével hagyom el, ide is építettek egy rönkhidat, vélhetően csak a túra kedvéért.

Újabb hosszú, egyenesnek tetsző szakasz következik, amelyen néhol vetül árnyék az útra, de jellemzőbb, hogy nem. Spontán pihenőhelynél – erdészeké vagy katonáké, mindegy – leülök, magamba diktálok pár falatot, hogy ne a sóhiány vágjon földhöz, van bajom anélkül is. A maradék langyos vizemből pár kortynyival átitatom a fejkendőmet, a hűtő hatás talán tizenöt percig tart. Battyogok tovább, a korábbi feszes tempóból jócskán visszavéve. Újabb tiltó táblánál fordulok be a még szigorúbban tilos területre, ez a térképen jelzett nagy robbantótér széle. Külsőleg ugyanolyan rét, magas fűvel és néhány fával, bokorral, mint a korábbiak. Távolról mozgolódást látok az út mentén és autók körvonalait, egyből arra gondolok, hogy az lesz a hatodik ellenőrzőpont. Nos, nem az: idős néni ül hokedlin egy csenevész fa árnyékában, közben idős bácsi nyakig mélyed egy, vélhetően többször is célpontnak használt egykori személyautó maradványaiba. Tájékoztatnak, hogy a többiek már rég elmentek, aztán eszembe jut, hogy a rövidebb távok is elkanyarodnak erre. Továbbsétálok a robbantótér sarkára, ott vár az önkiszolgáló pont.

A tér déli végébe érek, itt kibelezett, de egyelőre célpontnak nem használt katonai teherautó ácsorog az erdő szélén, majd a robbantótérre figyelő betonépítmény mellett sétálok el. Látni néhány további roncsot, sikeres gyakorlatok eredményeit. A területet magam mögött hagyva besétálok a túrának nevet adó Rákóczi erdejébe, ami tényleg a nap fénypontja, szép, hangulatos alföldi erdőség, hullámzó homokdombokkal, változatos növényvilággal. A mai utolsó ellenőrzőpontot egy alacsony domb tetején találom, megállok a pontőrnél az árnyékban, pár perc pihenőre. Lovas társaság érkezik közben és eligazodnak a túrával kapcsolatban. Utánuk nem sokkal én is továbbállok, le a dombról, tovább az erdőben északnyugat felé. Kiérkezem a kunpeszéri földútra, amelyen északra fordulva néhány száz métert megtéve el is jutnék a célba. Ehelyett dél felé kanyarodok a széles, homokborította, döngölt úton, mert van itt még egy plusz kurfli, amit meg kell tenni. Lesétálok, majd egy táblánál elhagyom a kunpeszéri irányt és a lőtér biztonsági zónája mentén kanyarodok északra. Lucernásnál egymással versenyt kaszáló traktorokhoz érkezem, őket magam mögött hagyva végül felballagok a célba. Itt lelkes fogadtatásban részesülök, a díjazás mellett kapok príma szendvicset és korlátlan mennyiségű vizet. Ezúton is köszönöm a szervezést! Csupa jót tudok mondani a túráról: érdekes útvonal, felkészült rendezők, nagyon jó térkép és kiváló jelzettség. Elpakolom a díjazást, átveszem az utcai cipőmet és beülök az autóba, a kuplung óvatos kezelésével vezetek haza.

-Kékdroid-

képek

50 kili homokozás.

Reggel 7-kor szálltunk le a buszról a Dabas-Sári híd megállónál. Rövid várakozás után megérkezett az erdészet különjárata, ami a rajtba szállította a homoktaposásra vágyókat. Néhány autó és sok lelkes segítő volt a Mánteleki Erdészház és Rákóczi erdeje Kiránduló Központ előtt. Gyors nevezés, megkaptuk az útravalót: színes térkép, útvonal leírás, alma és műzliszelet.

A papírokra szinte nem is volt szükség, mert az egész útvonal szalagozva volt. Ne feledjük el, hogy katonai területen járunk. Mi az 50 km-es hosszú távot választottuk. Napsütéses szép időben keltünk  útra. Csatorna átkelés, dabasi turjános, gyóni rét és a számomra félelmetesen hangzó gyóni viperás követte egymást. Itt él a fokozottan védett rákosi vipera, ami az itiner szerint "végtelenül jámbor, apró hüllő". Nagy szerencséje, hogy nem találkozott velem, mert az éktelen  ordításomtól biztos infarktust kapott volna 

Csodás  és illatos akácok, a szivárvány minden színében pompázó  különleges virágok, borókás, kőris, nyár erdők váltották egymást. No meg egy kis homokos dimbi-dombi. Fantasztikus mennyiségben él itt az árvalányhaj, ezüstös ragyogással lebegtek a szélben. Sehol nem láttam még ilyen árvalányhaj tengert. Már ezért a látványért érdemes volt ide eljönni. Érdekes volt a nagy robbantótér, ahol a honvédség Bakony Harckiképző Központ lő és gyakorló területe van.

A pontőrök kedvesek, friss ásványvíz mindegyik ponton korlátlan mennyiségben volt, sőt kaptunk jóféle házi pálinkát és friss epret. Olyan infókat is megtudtunk erről a vidékről, ami az itinerben nem szerepelt.

A célban szendvics, alma, műzli, oklevél, kitűző  és persze a különjárat, ami kiszállította a megfáradt túrázókat a buszhoz.

Nagyszerű szervezés, lelkes pontőrök és szervezők, érdekes és szép  táj ez volt a mai nap mérlege. Jövünk jövőre is

A sok hegyvidéki túra után, mostanság több alföldi túrát csináltam meg. Ennek az egyik állomása a Rákóczi erdeje túra volt.

A táv, amin részt vettem, az egy 15 km-es ( 16,5 km ) volt. A túra nem volt maga nehéz, összehasonlítva a meredek kaptatós hegyi túrákkal.

Nem kellett nyelvünket kilógatva hegynek fel menni, lehetőség volt a táj alaposabb szemrevételezésére. Nekem, mint alföldi "parasztgyereknek", ezek a túrák valahogy jobban fekszenek.... :-)

A túrával kapcsolatban az első nehézséget az indulási hely megkeresése jelentette. Hát nem volt egyszerű megkeresni. Nekem a Google maps és a Wazze segítségével sikerült is. Az erdészház, ahonnan idult a túra, egy föld ( homok ) útról volt megközelíthető. A rendezők egy shuttle kisbuszt állítottak be a Sári vasútállomásról. Bravó!!!!

A túra lebonyolítását az erdőgazdálkodás vállalta magára. Az ellenőrző pontokon a munkatársak rögzítették azt, hogy megérkeztünk.

Az idő majdnem ideális volt, ragyogó napsütés és a virágzó természet fogadta a túrára látogatót. Aki időben indult az még a túra jó részét kellemes időben, a hőség elkerülésével teljesíthette. Az ideális az lett volna, ha lett volna egy kis eső pénteken, mert így több helyen vastagabb homokot kaptunk a bakancsunk alá. Az alkalmi útitársnőm meg is szenvedett vele... :-)

A túra útvonala szerintem jól volt kijelelölve, mindenütt szalagozva volt. (Piros pont a szervezőknek) Mindenütt olyan természeti értékeket láttunk ami a nap mellett az ember szivét is megmelegítette. Hihetetlen szép volt a táj. Azt szoktam mondani, hogy egy angol tájképfestő többszörös gyönyört élt volna át, ha láthatta volna. A csalitos, erdős táj talán most volt a legjobb formájában. Érezni lehetett a táj életerejét. Az, hogy az útvonal egy honvédségi területen vezetett keresztül, a táj, kivéve a felrobbantott gépkocsikat, szinte teljesen érintetlen volt. Az erdészet egy tanösvényt szeretne kialakítani azon a részen, ahol meg lehetne tanulni a tájedség növény és állatvilágbeli különlegességét.

Figyelmességre utal az, hogy minden olyan helyen ( kivéve a kettes ellenőrzési pontot volt lehetőség víz vételezésére. Ez egy túra során igen fontos. Egyéb élelem az útvonalon nem volt. A célban indulás előtt egy almát és egy műzlit kaptunk. A végén, pedig egy előre gyártott szendvicset. Szerintem ez korrekt vol.

A nevezési díj ezen a távon 700 Ft-volt, ami jelzi azt, hogy a szervezőket nem kapta el a bevétel gépszíj, ami mostanság néhány túraszervezőt elkapott. Az itinert és a jó minőségű térképet igazából nem kellett használni ( lehetett a tájjal foglalkouzni ), mert a feljebb említett szalagozás feleslegessé tette őket. Nekem egy dolog hiányzott, az, hogy akinek lehetősége lett volna .gpx formában a megkaphatta volna az útvonalat. Nem lett volna rá szükség, mivel mint említettem minden igényt kielégítően ki volt szalagozva, azonban ez egy biztonsági tényező. A túra vén találkoztam olyan futóval, aki ezen remek szalagozás ellenére tett egy extra utat amiatt, hogy eltévedt. Valószínűleg nem figyelt eléggé...

Esetleg meg lehetne fontolni azt, hogy lehetnek olyan potenciális túrázók, akik koruknál fogva, kezdőként vagy gyerekkel rövidebb távot vállalnának be.vállalnának be....

Összességéban azt lehet mondani, hogy csak pozitívat tudok mondani az egészről. Sajnos, erre a napra több túra volt meghírdetve, így a túrázók eléggé el voltak osztva közöttük és mindenhova kevesebb túrázó jutott. Aki ide jött nem csalódott. A túra végeztével  élményekkel gazdagon jöttem vissza a büdös városba. Jövöre lehetőség szerint ismét jönni fogok...