Túrabeszámolók

Bodajk-Gaja-völgyi Mikulás 25

GPS-el mért távolság: 24,3 km, barometrikus magasságmérővel mért összesített szintemelkedés: 653 m. Ezúttal egy fotós kitérőt leszámítva, ami jelentett még akár 20 méteres többlet utat is, sehol sem tértem el a kiírás szerinti útvonaltól, mivel szerettem volna pontos mért adatokat kapni.

Reggel, fél nyolc körül értem Bodajkra. Még lehetett volna akár a rajt közvetlen közelében is parkolni, igaz, csak szűken. Ezért úgy döntöttem, inkább a strandon túl állok meg, ami azt jelenti, hogy a parkolási lehetőség bő 400 m-re van a mozitól. A nevezés várakozás nélkül megtörtént. A gyors készülődésből ezúttal semmi sem lett. Sőt!!! Pénteken, a bakonybéli túrámon, éreztem, hideg a túranadrágom, ezért kitaláltam, a rajtban veszek fel térdmelegítőt, mivel így is vacak a térdem, ne fázzon még meg ráadásul. Kipakoltam a fél hátizsákot, mire rájöttem, a térdmelegítőket bizony a kocsiban felejtettem. Irány az autó. Nagyon hideg szél fújt, ezért jobbnak láttam, ha a rajtban veszem föl. Irány vissza, és ezúttal tényleg átestem a készülődési procedúrámon.

Végre megkezdhettem a túrát. A már megszokott útvonalon irány a Kálvária. A kilátás nagyon gyér, minden szürke az alacsony felhőalapok miatt. A szél is cudar, ezért megállás nélkül menekültem le róla. A Szobor-parkhoz vezető utcán, jól megkiabáltak bennünket a kutyák. Bodajkról kiérve, végre erdőben mehettünk. Rögvest nem fáztam. Nagyon hangulatos fenyves, vegyes erdőben vitt az út. A Károlyi-kilátó közelében újra, és egyre jobban ért a szél, pedig már gondolkoztam rajta, hogy lecserélem a sapkámat egy kevésbé melegre. A kesztyűmet pedig már zsebre is tettem. Mire a kilátóhoz értem, a sapkát újra megkötöttem, és a kilátónál pedig visszakéretőzött rám a kesztyű is. Szépen zenélt a jeges szél a kilátó vasszerkezetén. A gyér kilátás ellenére is készítettem egy-két fotót, aztán menekülés. Itt futottam össze egy fiatal párossal, ahol a hölgy eléggé beburkolta az arcát a hideg ellen. Erről jutott eszembe, elő kéne kerítenem a decathlonos vadász balaklavámat (amin van nyílás a szájnak, tehát és talán, nem fog minden kilégzésnél bepárásodni a szemüvegem). Elvégre is három hónapig nem nagyon túrázhattam egy arcüreggyulladás miatt. Egy darabig visszamentem a K▲ jelzésen, majd a K+-on ereszkedtem az Alba Regia-forrás felé. A pontőrök az idén is leköltöztek a forráshoz, és most is sütögettek valamit. Gyors pecsételés, és már mentem is tovább.

Kellemes sétával értem el a víztározó környéki üdülőket, ahol épített környezetben ballaghattam. Ez azért nem olyan jó, mint az erdő. Csakhamar kiértem a Fehérvárcsurgói-víztározó partjára. Ha jól tudom, itt fogták meg az ország legnagyobb pontyát, aki azóta is itt úszkál. Szerencsére (bár sok húshorgász átkozza, egyre kevesebb vízről lehet elvinni a nagy (pontyok esetében általában 5 kg feletti) halakat. Ez viszont az jelenti, hogy a horgászvizeken évről-évre egyre szebb halakat lehet fogni. Most is láttam pár horgászt a lapos parti részen. Vissza a túrához. A víztározó gátján egyre jobban ért a dermesztően hideg szél, ahogyan ez általában lenni szokott. Bármily szép is a tározó és környéke, nem bántam, hogy elhagyhatom a partját. Begyalogoltunk Fehérvárcsurgóra. A sportpályánál többen is letértek jobbra, bár arra semmi jelzés sincs. Nézegetem a térképet, mi legyen. Szerencsére van egy nyíl ami azt mutatja, arra kellene visszajönni. Ennek megfelelően megyek egyenesen. Hamarosan lett is egy szalag. Egyébként ez a túra legrosszabbul jelzett szakasza. Az ellenőrző pontig bevitt a K■ jelzés. Az ellenőrző ponton gyors pecsételés, aztán a saját teámból ittam egy bögrével, mert abban nincs cukor, amitől eltiltott az orvos. Közben nézegettem, merre tovább.

Teázás után továbbindultam. Arra, amerről páran jöttek, tehát a kastély felé. Se szalag, se jelzés. Ez az első itteni túrámon is gondot okozott, s nem is arra mentem, amerre a szervezők szerették volna. A következő elágazásnál, két helyi versenyző elindult jobbra. Egy másik túrázó balra. Én is jobbra indultam, majd balra nézve, a kastélyon túl, egy fa törzsén, mintha valami gyanús fehér csíkot láttam volna. Megálltam és elkezdtem figyelni. Lehet, hogy szalag? Csak hát ebből a távolságból már elég rosszul látom. Egy fél perc múlva megvan: mozog, tehát nem festés, hanem szalag. Akkor gyerünk arra! Közelebb érve, kiderült tényleg a túra szalagozása, sőt már a következő szalag is látható. Itt kellett volna még három darab szalag. Egy az ellenőrző pont sarkánál, egy az elágazásban, és egy pedig az elágazás után 20 – 30 m-el. Kár, az egyébként jó szalagozást ilyen apró hibával elrontani. Ettől kezdve semmi gond a tájékozódással. Hamarosan visszatértünk az útvonalra, amin ezt a kitérőt tettük az ellenőrző pontra. Nem sok idő múlva ismét a víztározó partján gyalogoltunk. Mit mondjak, a part ezen része borzalmasan néz ki. A vízügyesek valamilyen „tereprendezésbe” kezdtek, és a tározó délnyugati oldalán az összes parti fát kivágták, tönkretéve ezt a hangulatos helyet. Azt megérteném, ha csak az elöregedett nyár, akác, és fűzfákat vágták volna ki, hiszen azok viharban már veszélyesek, és a bojlizás térnyerésével egyre több horgász táborozik vihar esetén is a parton, ami előtte nem volt szokásban. Az viszont már nem elfogadható, hogy a fiatal fákat is kiirtották. Nem is bántam, hogy az út elkanyarodott a vízparttól.

A következő, a vadasparkig vezető rész elég monoton. A bejárattól kezdődik viszont a túra legszebb szakasza. Hangulatos úton értem el a Pisztrángos-tavat, és ott az ellenőrző pontot. Pecsételést követően, mivel nagyon delet korgott a gyomrom, előkészítettem a pogácsákat és egy banánt, hogy a következő szakaszon majd megeszem, s már meg is kezdtem ezt a következő szakaszt, ami Zseri-szálláshoz vezet.

Az út végig emelkedik, viszont a meredekség nem gond. Olyan 5 % körül lehet, és 130 m szintet jelent, amivel ez a túra legnagyobb szintemelkedésű kaptatója. Jól kimelegedtem. A visszafelé jövő túrázók szóltak, ne keressek jelszámot, mert nincs. Azért szét néztem. Csak egy papír lapot találtam egy fa oldalán, a „Ne lopj el!!! Köszi” felirattal. Alighanem alatta lehetett a kód. Nos azt viszont ellopták. Alighanem viccesnek gondolták, pedig csak bunkóság. De hát mit várjon az ember egy vadászház közelében. Irány vissza. Lefelé egy kicsit könnyebb haladni. Én is szóltam a szembejövőknek, ne keressék a kódot. Hamar elértem a K▲ jelzés kezdetét, s újra kaptathattam, ezúttal egy kicsit meredekebb ösvényen. Hamar meg is álltam fotózni, amikor ibolyát láttam az ösvény mellett. December 2-án! Kiderült, ez csak az első. Ezen a szakaszon láttam még jó párat. Gyorsan fölértem a vaskereszthez. Változatlanul nem túl jók a látási viszonyok, a szél meg nagyon ért, ezért gyorsan tovább is mentem. A lefelé vivő ösvény jó meredek. Egy fekete jeges szakaszon sikerült egyet esnem is. A zsebemben lévő banánon tompítottam. Ezután már baj nélkül leértem. Az Ádám és Éva fa maradványainál megálltam fényképezni, olyan jól néztek ki a jeges fák és kövek a zúgónál. Átmentem a hídon, előbányásztam és menet közben megettem a „banánlekvárt”. Egy felirat ütötte meg a szememet, amely tartalmazta a pisztránghorgászat szabályait. Érdekes. Még soha semmilyen halat sem láttam a patakban. Ezek szerint, viszont kéne benne pisztrángnak lennie. Ettől kezdve egy túrázóval jót beszélgetve mentünk tovább.

Gyönyörű a szurdok. A víz elég mély, de letisztult. Túl hamar vége szakadt ennek a gyönyörű résznek, s megérkeztünk az utolsó ellenőrző pontra. Itt egy kicsit hosszabb időbe telt a pecsételés, mert egy nagy iskolai csoportba futottunk bele. Megkezdtük a túra utolsó és egyben legmeredekebb emelkedőjét. Jó köves, de a legnehezebb részt letudva szép a kilátás, ami kárpótol a meredekségért. Hóban sokkal nehezebb ez a rész, mint most, s volt már benne részem. A látási viszonyok viszont javultak. Egy pontról, olyan éppen hogy csak formán, de lehetett látni a víztározó csücskét is. Fönt a tetőn tettünk egy kitérőt a K▲ jelzésen. Balinka felől tisztult az ég, a falu már nagyon jól látszott, s kezdtek visszatérni a színek. Még egy kis kaptatás és elértük az elhagyott sípálya felső végét. Ma már a sípálya helyén, bozótosban vezető ösvényen ereszkedtünk lefelé. Valaha ez szép tiszta volt. A kilátás viszont nem rossz. Ettől kezdve nem maradt más hátra, mint besétálni a célba. Némi várakozást követően megkaptuk az emléklapot és a kitűzőt. Ettem egy szelet zsíros kenyeret, vettem egy kávét, ittam még egy kis teát, s hazafelé vettem az irányt.

Az időjárás nem igazán volt velünk A Gaja-szurdok és környéke most másként szép, mint napsütésben de így is gyönyörű.

A túra ár/szolgáltatás aránya kiváló. 1300 Ft-ért színes térképes igazoló lapot (saját térkép nem feltétlenül kell, bár Fehérvárcsurgónál nem szerepel a K■ jelzés, se kilométeres négyzethálót, sem pedig méretarány jelzést sem tartalmaz, illetve ez a kastély környéki rész lehetne „egy kissé” kinagyítva), kitűzőt és emléklapot kaptunk. Az első ellenőrző ponton szőlőcukor és sós keksz, a kastélyban forró tea és Sport szelet, a Pisztrángos-tónál kétféle alma, és müzliszelet, a Varjú-várnál müzliszelet, a célban pedig zsíros kenyér és tea volt az ellátmány. Ezen felül a célban lehetett jó erős és forró kávét venni, ahol gondoltak azokra is akik nem akarják cukorral inni. Lehetőség volt megunt játékok cseréjére is. Illetve különböző savanyúságot, illetve szörpöket lehetett vásárolni.

Bodajk-Gaja-völgyi Mikulás 25

Ritka pillanat amikor nem vonattal utazok, de Bodajkra nagyon ritkán akaródzik menni a vasút. Így a Népligeten autóbuszra pattantunk egy kedves túratárssal, és várt minket Bodajk.

Csípős, metsző hidegben szálltunk le, -4 fokot mutatott a telefon. Egy moziban volt a rajt, ami inkább művelődési házra hajazott. 9 órakor indulás. A Bodajk feletti kálváriát másszuk meg egyből, ahonnan szuper kilátás van a falura. Mindössze a metsző hideg szél rondít kicsit bele az összképbe. A következő állomásunk a Károlyi-kilátó, ahonnan sajnos kilátásunk nem nagyon van, de a téli természet, a deres faágak, mindig adnak okot a gyönyörködésre. Kis oda-vissza, köszönés a túratársaknak, majd csakhamar az első EP-n vagyunk, az Alba Regia forrásnál, ahol müzliszeletet adnak a pontőrök. P- jelzésen haladunk, elolvassuk az itteni Halomsírok történetét, majd a K- jelzés visz le minket egészen a Fehérvárcsurgói víztározóhoz. Kis HTMV 90 nosztalgia, egy rövid szakaszon gáton gyaloglunk. A falu szélén kicsit elbúcsúzunk a K- jelzéstől, és a K4-en bemegyünk egészen a Csurgói Kastélyba, ahol megleljük a második ellenőrzőpontunkat. Kis történelem olvasás, közben isszuk a finom meleg teát, és egy kis rágcsálnivaló is akadt a ponton. Az időjárás már a szebbik arcát mutatja, körvonalazódik a kilátás is. Előtte viszont körbejárjuk a kastélykertet, ami egyben botanikai tudásunkat is fejleszti. Lefotózzuk a kastélyt több irányból, majd élményekkel feltöltődve megyünk vissza a K- jelzéshez. Alig 1 km múlva a tó partján megleljük a Becsali Büfét, ami bizony minket is becsalt, és egy darabig ki sem engedett. A vendéglátóval sok témáról beszélgettünk, közben fogyott a házi pálinka, és a ser. Kellemesen vigyorogva haladtunk tovább a tó partján. Egy darabig műúton kellett haladni, ahol kicsit elbizonytalanodtam az eddigi tökéletes szalagok hiánya miatt, de a térképre nézve érzésre jó helyen jártunk. Hitünkben megerősítést nyert, mikor megpillantottuk a harmadik pontot, ahol maga a Mikulás várt minket, az ő róla mintázott csokival :) Innen a K4 jelzésen emelkedünk fel egészen a Bársony István emlékházhoz, ahol a vadászháznál pecsételtünk egyet, majd ugyanúgy a K4-en vissza egy darabig, a K3-höz. A vaskereszthez felemelkedvén kilátásunk pazar lett, de Székesfehérvárig azért nem sikerült ellesni. Óvatos ereszkedés, majd a csodás Gaja-szurdokban haladunk, mellettünk a csordogáló patakkal. 5. EP a Varjúvár, ahol lehet csak én voltam figyelmetlen, de még vársáncot sem véltem felfedezni. Kimászunk a völgyből, az itiner szerint csodás a kilátás. Nem tévedett, de a Kőris-hegy "focilabdáját" nem láttuk a kissé párás idő miatt. Viszont a reggeli Károlyi-kilátónkat felfedezni véltük. Innen a K- jelzésen haladunk vissza, egészen Bodajkra, ahol élményekkel gazdagon nyitunk be a célba.

 Bodajk-Gaja-völgyi Mikulás 25

 Gaja-völgyi Mikulás 10.

Bodajk

2016.12.03.

Péntek este összeállítunk egy kisebb csomagot a gyerekekkel a,szervezők ajándék cserebere-akciót is hirdettek a túrára,magyarán amelyik gyerek hoz otthonról a megunt játékai,könyvei egyéb kincsei közül valamit,az a túra végén választhat helyette a mások által leadottakból.Így kerül bele a csomagba a két pecabot halakkal,kisautó,jó pár mekis figura.Peti már most kitörő izgalommal várja a túrát,de úgy érzem,annak is inkább a végét,vajon milyen ajándékkal gazdagodhat majd a gyaloglatot követően…:)Valahogy azt érzékelem,hogy a 10 éves gyereket még nem a Gaja-völgy várható szépségei tartják lázban..:)

8-ra szeretnék azért ott lenni,közlöm velük este,úgyhogy 6-kor kelés!Nem mondom,hogy örömmel,de tudomásul veszik.Én meg tudom,hogy ha 6-kor ébresztőt vezényelek,akkor max fél 7-kor jutunk el a fogmosásig,de mivel ők ilyen korán nem esznek,ez elég a 7-es induláshoz.Az út 1 óra,8-ra ott vagyunk.

Van itt kérem rutin,a napfelkelte Mezőörs előtt ér minket,a bodajki lehajtót 7:55-kor érjük el,kis segítség a helyiektől a Mozit illetően és már húzhatjuk is a túrabakancsot ezen a meglehetősen hideg reggelen.Remegnek,mint a kocsonya mialatt rájuk kerül a túraöltözet,elég sokkoló a meleg autó után a csomagtartóból kilógva zoknit húzni,de mint tavaly Sopronban kiderült otthon nem szabad bakancsba,túrazokniba bújni,mert mire odaérünk valahova beizzad a láb,aztán 1 kilométeren belül jön a vízhólyag-veszély….

A nevezést hamar letudjuk,kirakjuk az ajándékokat az akkor még  üres asztalra (a gyerekek aggódnak…:),majd megindulunk.Szembe mindjárt ott is a megmászandó kálváriadomb!Próbálom lefotózni a templomot,a meghódítandó dombot de normális fénykép elkészítését szinte lehetetlenné teszik a hihetetlen sűrűségben a szélrózsa minden irányába futó légvezetékek.Ez egyébként nem helyi sajátosság,mindenhol így van.Elindulunk.

A templom után irány jobbra fel,jön a bemelegítés.Jól is jön ez a szintemelkedés,mint említettem nincs túl meleg,még én is elállom a kesztyűt.Jönnek szép sorban a stációk,Peti megjegyzi,hogy itt ezekből több van,egy-egy nem ismerős,a legutóbb megmászott kőszegi kálváriadombon kevesebb volt.Valószínű téved,tévedésének oka pedig az lehet,hogy az már az Alpannonia-túra 12.-13.kilométere környékén volt,(valahol 400 m szintemelkedésen túl) kisebb gondja is nagyobb volt annál,mint a stációk számbavétele,lehajtott fejjel,hősiesen gyűrte a szinteket és örült,hogy él.

Na,de itt még az elején vagyunk,szembesül szegény pl.a megfeszítés borzalmaival,barbár világ volt az,magyarázom neki.Ahhoz még kicsinek vélem,hogy felvilágosítsam:a világ bizonyos részein a barbárság még ma is dívik,és lehet,hogy magasabb szinten,mint a régi szép időkben.

Felérve a dombtetőre aztán feledjük a kínokat,amikből nekünk ma csak egy hangyányi jutott és gyönyörködünk a panorámában.Persze csak módjával,a metsző,fagyos szél a dombtető mielőbbi elhagyására készteti a kimelegedett vándort.Búcsút intünk hát a Vértes vonulatainak,Bodajk városkának,Csókakő várának és belevetjük magunkat a Bakony keleti végeibe.

Lezúdulunk hát a dombról a túloldalon és ahogy a nagyon korrekt itinerünk utasít,balra tartunk a szalagozás mentén.Na,de hol a szalagozás?Leng itt valami fehér nejlondarab a kerítésen,ez lenne az?Újra előveszem az itinert,térképünk is van ám kérem benne(sőt még szintmetszet is,profi munka!),az irány az,tehát a szalagforma is nekünk szól valószínűleg.

A település egy szélső utcáján gyalogolunk,magasan a városközpont felett,majd hamarosan kiérünk a természetbe.Túratársaink barátságos lovat simogatnak,Tomiék is szednek neki némi elemózsiát,de túl hirtelen a mozdulat amivel közelebb lépnek hozzá,a paripa ettől megijed és nem is jön többé túl közel hozzánk.

Átkelünk egy erdősávon,aztán lefelé visz utunk az erdő peremén,bevillan egy régi emlék,jót szenvedtünk itt valamikor egy havas Kincsesbánya-túrán.Most hó nincs,befagyott pocsolya annál inkább,és persze,hogy az utolsó centiig fel kell törni a jeget,mert az úgy nem maradhat.A szintidő meg ketyeg….:)

Elérjük a vadkerítést,most már létrázni nem kell,kényelmesen egy kapun jutunk be a dróthálón belülre.Vagy kívülre.Nézőpont kérdése.

Eddig a P sávot koptattuk,most megint csak szalagozást követünk,nem túl markánsak ezek a nejloncsíkok,olyan régről itt felejtett-hatást érzek ahogy rájuk nézek,fene tudja….:)Simán ellátják feladatukat,ott vannak ahol kell,de azért a piros-fehér csíkozású,na az az igazi….:)

Jól van nem szekálódok tovább:)

Haladunk az erdőben,megint találunk olyan pirosas gubacsot,mint a múltkor Sopronban,de most már itt hagyjuk,mert tudjuk,hogy egy darázs fejlődik benne éppen és ezt nem akarjuk megzavarni.

Elérjük a K+és a K3szög találkozási pontját,tovább előre a K3szögön,keressük az én térképemen még nem szereplő Károlyi-kilátót.Felérünk a tetőre,az infós tábla már itt van,előttünk/alattunk a Gaja völgye,kilátó meg sehol!?Már azt hiszem,hogy kilátó nincs,max egy jó kilátást biztosító kilátópont de aztán mégis.Sziklaperemen ül a többszintes acél építmény.Modern forma,funcióját tökéletesen ellátja ahogy benyúlik a völgy fölé.Viharban,főleg ha csapkodnak a villámok azért kerülendő.Erre azért felhívják a figyelmünket.

Na,kinézelődtük magunkat,irány vissza a K+-ig,sőt a kereszteződésig nem is,szalag térít a derékszög lenyesésére.Nyessük hát le azt a csücsköt.K+ a forrásig!,utasít a leírás,egy elágazóban mégis szalag késztetne le róla,térkép elő,maradunk a jelzésen.Egy mélyedésben,egy völgyecske öblében aztán itt is az Alba regia-forrás.

A forrásnál Antónia a jutalom,azonban még mielőtt valaki piszkos fantáziával rosszra(?) gondolna elárulom,hogy Antónia egy kakaós krémmel(40%) töltött kakaós/vaníliás keksz,amit bizony minden a ponton pecsétet begyűjtő túratárs jutalmul kap a kis barkács-tűzhelyén épp pecsenyéjét sütögető pontőrtől.

Eszünk,iszunk,feltöltődünk Antóniával,forrásvízzel,akár indulhatnánk is.Pár perc és le is érünk a Gaja völgyébe.Szépen süt a Nap,felfedezzük az Ádám-Éva fát,megcsodáljuk a csobogót,a szép fahídat,elolvassuk az információkat,fényképezgetünk.A Gaja bal partján aztán elindulunk a Pisztrángos-tó irányába.Ez a Gaja-völgy vadregényesebb része,sok kis vízesés,csobogók,bedőlt fák,sziklafal,vadul szaladó patak.Kérdezgetjük a szembe jövőket,ott-e már a Mikulás,mondják ott bizony,éneklésért,verselésért még ajándékot is ad.Na,nem kell több a gyerekeimnek,olyanok,mint az apjuk,marhára nem szeretnek szerepelni,ezután minden kanyart óvatosan cserkésznek be,nem lapul-e amögött a Mikulás,akinek,mint hallották,produkálniuk kellene majd magukat:)

Hatalmas sziklafal után aztán átkelünk a jobb partra,előttünk a tó,mellette két nagyobb fedett építmény,azt gyanítom egyikben találjuk majd a nagyszakállút.Úgy is van igazi ho-ho-ho-hóóóó-val fogad a Mikulás,énekelni azért illik neki,le is nyomjuk a Télapó itt van című örökbecsű első versszakát,aminek Mikulás nagyon örül,segítőjével meg is ajándékoz bennünket finom mézeskaláccsal(tényleg nagyon finomra sikerült!),többféle szaloncukorral,mandarinnal.Elkészül a közös fotó is.

Közben újabb társaságok érkeznek,Mikulás őket is nagy ho-ho-ho-hóóóó-val fogadja,mi pedig folytatjuk a túrát.Én megkerülöm a tavat,csinálok pár fotót,a gyerekek közben mászókáznak kicsit.Újra a Gaja partján talpalunk,mikor Peti felkiált:anyának is vihettünk volna ebből a mézeskalácsból!Hát igen,azt a pár darabot,amit vettünk már megettük.Fuss vissza,kérjél a Mikulástól,mondd el miért jöttél,biztos kapsz még belőle-mondom neki.

Peti tehát beletesz a túrába még plusz pár száz métert,Tomi közben megmássza ezt a hatalmas sziklát itt felettünk.

Lihegve visszaérkezik Peti,kaptam mézeskalácsot!-újságolja,végig futottam érte!Közben Tomi is visszamászik a túrába,irány tovább!Ja nem!Először mindenképpen le kell menni a patakhoz,beugrani arra a kis hordalékszigetre és köveket dobálni a vízbe!Csak ezután indulhatunk tovább!

Újra az Ádám-Éva fánál vagyunk,a gyerekek a botjaikkal mérik a vízmélységet,nekem meg a hajam égnek áll(na,ha lenne),hogy mikor csúsznak meg és fejelnek bele a patakba.

Megyünk a Gaja bal partján felfelé,itt csendesebb a patak,a környezete meg már néhol olyan parkszerű,mintha mesterségesen alakították volna ki,pedig biztos nem.Valószínű inkább a rendszereses áradások gyalulták olyan simára a homokos partot.Errefelé a patak mentén nincs,vagy csak kevés a szikla.A meder is inkább homokos,mint sziklás.Szép ez az avarszőnyeg is amin épp lépdelünk.A pataktól távolabb viszont hatalmasak a sziklafalak mindkét oldalon,ahogy a Cuha-völgyben,itt is megfigyelhetőek lombhullás után az érdekesen egymáson elcsúszó kőzetrétegek.Ez nyáron rejtve marad.Hiába,a természet minden évszakban másmiért szép.Természetesen itt is át kell alakítani valamennyire a tájat,egy-két kisebb-nagyobb szikladarabnak a mederben,a hatalmas csobbanást követően sokkal jobb helye lesz!:)

Eltelt a túra kb. ¾-e,itt a Varjúvár ellenőrzőpont.3 féle Balaton szelettel kínálnak a pont őrzői,hárman vagyunk,veszünk is mindegyikből.Rumosat még nem is ettem,kicsit szkeptikus voltam a finomságát illetően,de kellemes csalódást okoz.

Kis pihenő után a túra legkeményebb emelkedőjének vágunk aztán neki,na azért senkinek nem kell megijedni,mindössze úgy 70 méter szintemelkedés következik,igaz a lehető legrövidebb úton.Szóval meredek,mint a fene!:)De legalább sziklás és most nem is csúszik.

Tomira azért sokkolóan hat a majd függőleges mászás,Peti frissebben szökell felfelé.Egy-két perc,és fenn is vagyunk.Tegnap hatalmas szél tombolt az egész országban,ma napos az idő úgyhogy jól írja az itiner,hogy innen tiszta időben a Kőris-hegy is látható.Valóban,ha nem is tűélesen,de kivehető a 35-40 km-re emelkedő Kőris-hegy sziluettje.A radart azért nem látom.Valószínű ott nincs napsütés,akkor azért a napfény megcsillanna rajta.Másik irányban ott a Fehérvárcsurgói víztározó,alattunk a Gaja vize csillog a fák takarásában.

Innen aztán már tényleg csak egy kicsit megyünk felfelé és itt is vagyunk az egykori sípálya,vagy pontosabban fogalmazva az egykoron itt üzemelő sípálya felső végénél.Utolsó ittjártam óta itt is történt változás,nem kell létrázni,a jelzés nyomvonala módosult kissé,picit lejjebb,faragott kapun át hagyjuk el a Gaja-völgyi Tájcentrumot,hogy aztán a sípálya szélére taposott ösvényen lezúduljunk Bodajkra.

A lezúdulással azért óvatosan,hiába van már lassan déli 12 óra,ahol a napsütés nem érte a talajt,ott még a fagy az úr.Ennek megfelelően a keményre taposott ösvény csúszik rendesen.

Pár száz méter aszfaltozás után aztán újra itt a Mozi,3:52-es idővel érünk célba,általában ezt hozzuk,ezt a 2,5km/órát.Ahol ennél szigorúbban állapítják meg a teljesítésre felhasználható időt,oda még nem tudunk elmenni.10-esre nekünk kell a min. négy óra 15-ösre meg a hat.

Hirtelen nagyon sokan érünk be,egy hölgy összeszedi az itinereket,hogy ne kelljen sorban állnunk,és főleg,hogy legyen helyük a folyamatosan érkezőknek.Jó ötlet,közben el tudunk menni levetkőzni,a gyerekek ajándékot vadászni,enni.Finom teát iszom,először zsíros,majd repcemézes kenyérrel,Petiéket hiába agitálom,nem éhesek,nem szomjasak.Megvan viszont az ajándék,ez a lényeg!A ma itt túrázó gyerekek szépen telepakolták az erre rendszeresített asztalt megunt játékaikkal.Így válik új családtaggá Zsombor a csirke,vagy Zsombor csirkéje.Attól függ,kié volt a név a címkéjén:)Új neve amúgy:Csirke.:)

Tomi választ egy nagyon profi Volvo rakodógépet(olyan Bobcat mintájút,mindene mozgatható és minden működik is,szuper!),valamint visszaveszi az asztalról a maradék műanyag halakat,amikhez valamiért ezek szerint nagyon ragaszkodik…

Megemlíteném még,hogy üzemelt egy kisebb fajta alkotóház is a célban,ahol főleg a kisebb gyerekek tölthették el tartalmasan az időt felnőtt segítséggel.

Köszönjük a lehetőséget:Peti,Tomi,dnvzoli

Fotók itt: 

https://goo.gl/photos/66urw6joZH2VvDu19

Bodajk - Gaja-völgyi mikulás 10 TT - Ahogy én láttam... (Turista Magazin)

Tíz kilométeres túra, ráadásul sok-sok belefutással, nagyon sietősen. Ezzel együtt is 93 fotó, amiből csak több szűréssel-rostálással tudok kiválogatni húszat a szokásos albumomhoz… Nos, ennek bizony nyomós oka van!

Mikulás-túra, tehát együtt megyünk, mint tavaly – ez volt a hetekkel korábbi elhatározásunk kislányommal. Aztán az élet megint felülírt: keresztelő lesz, rokoni körben, ezen a napon. A „biztonság kedvéért” Sárváron, Bodajktól 140 km-re, és tizenegykor. Márpedig én a Gaja-szurdokba igen régen készülök, ráadásul a Cartographia Kupa utolsó futama idén – ahol nekem még éppen egy pecsét hiányzik. Logisztika, számolás: mégiscsak megoldható, ha ott szállok meg, és reggel hetes rajttal, futva… Hát, elképzelhető, hogy kilenckor haza tudnék indulni – az út meg pont két órás, szuper! Laci öcsém is vevő volt erre a dilis futamra, így hát pénteken este bejelentkeztünk a bodajki kollégiumban – és reggel háromnegyed hétkor csakugyan a rajtban toporogtunk.

Nem is egyedül. A két rövid táv (tízen kívül huszonöt is teljesíthető) ellenére legalább tucatnyi ember gyűlt össze. Üdvözlöm Gábort és Imrét: ők nálunk is extrémebbek, innen még két másik mikulás-túrára is fognak ma menni! Szegény rendezők aligha számítottak minderre, de hétre tényleg minden rendben volt. Itiner be a futózsákba, kütyük és gazdáik elindulnak, hajrá! Pár ember csak előttünk, elfutunk mellettük és a templom mellett, itt a lépcsősor, fel a kálváriára. Lentről nem is látszott, szép kis domb, kellemes bemelegítő a stációk mentén. Pompás látvány felérkezni, visszatekinteni még inkább. Szépen látszik a város az előbb elkerült templommal és a távoli Vértes-vonulattal. A legszebb azonban a világosodó, tiszta ég; ezernyi színnel. A tisztaságnak persze ára van, ami jelen esetben ropogós hideg: bosszant kicsit az otthon felejtett kesztyű. Ennél is jobban a vacak fényképezőgép – el is teszem, és átváltok telefonra. Leérkezés a dombról a túloldalon; egyenesen folytatnánk, de hátulról a társak figyelmeztetnek: balra! Tényleg ott a szalag – ám az előző napi GPX-fájl (amit letöltöttem), egyenesen vitt volna. Persze a „valóság” győz, megyek a szalagok útján, itt a piros is, jó lesz ez. Kesellő szoborpark, amit most így nem jobbról, hanem balról mellőzünk – és ez meg is téveszt. Közben ráadásul a telefon is beadja az unalmast és már itt lemerül (nem bírja a hideget és a fényképezést). Így aztán szépen benézem a következő kereszteződést, és egyenes helyett elmegyünk jobbra, házak közé. Több száz méter kell, hogy észrevegyük: rossz az irány!

Korrekció, aztán minden rendbe jön – a jelzések stimmelnek, és a telefon is töltőre kerül: innen már végig bírja. Kapun megyünk át, és nagyon szép, sűrű fás szakaszon futunk tovább. Rendkívül jó minőségű utak kényeztetnek: érdemes hozzászoknunk, mert mindvégig ilyen lesz. Akárcsak a jelzések és szalagozások: nem lehet panaszunk. Feljutunk egy tetőre, ahonnan határozottan lefelé vezet az út – a kilátóhoz. Ez ugye elég ritka dolog, és ehhez mérten meglepő is. Számítottunk azonban rá a szintmetszetes ábra alapján, és feltételezzük, hogy tudták a tervezők, miért is oda kerül. Alig néhány perc, és a látvány igazolja őket. Modern, fémből készült, alacsony építmény a Károly-kilátó, egy szikla-kiszögellésen – és elképesztően szép a panoráma! Úgy érzem, szinte lebegünk a Gaja-völgy felett, és balra-jobbra, újra meg újra jár a tekintetem. Kelet felé nézek, és óhatatlanul az Animals régi slágere jut eszembe, A felkelő nap háza. Hát igen, mindennek ára van: a korai kelésnek-indulásnak ez a lenyűgöző látvány. Túratárssal elegyedünk szóba: ő a huszadik kupa-fordulónál tart, nyelek egyet… Elköszönünk, kocogóra fogjuk megint: az óra ketyeg, nincs mese. Kék kereszt és piros sáv, nincs gond. A terep is segít, lejtőn vagyunk egészen az Alba Regia-forrásig. Balról ragyog a nap, a vastag friss avar remekül mutat, igen hamar oda is érkezünk.

Szépen kiépített, halkan csordogáló forrást találunk, pontőrrel, aki nápolyival kínál. Gáborékkal itt is összefutunk, de mi a pecsételés után azonnal indulunk tovább, bár látom, ők sem húzzák az időt. Néhány perc, és megérkezünk a Gaja-patak mellé: innentől sokáig útitársunk lesz. Előttünk az Ádám-Éva fa maradványai, meg a híd a patakon. Átkelünk, kék kereszt továbbra is, és igen hamar a Pisztrángos-tó partjára érkezünk. Gyönyörű zöld pázsit, házikók és esőházak – az egyikben pedig ott vár személyesen a Mikulás! Szegény, még csak bontogatja a sok ajándékot, de ez érthető is: első „ügyfelei” vagyunk. Azért el nem engedne üres kézzel: mandarin, szaloncukor kerül a zsákomba kislányomnak, a mézeskalácsból viszont fogyasztunk párat: jól jön az energia… A tavat – ha már ott van – megkerüljük, ennyi bele kell férjen az időnkbe. És visszafelé OKT: innentől majdnem teljesen a célig az országos kéken megyünk. Ádám-Éva újra, a hídról balra fordulunk, és kezdődik a Gaja-völgy.

Hallottam, olvastam róla, de ez megint a „látni kell” kategória! Nagyon örülök, hogy végre sikerült. Lenyűgöző, vadregényes, magával ragadó… fantasztikus. A patak, ami hol csendesen, hol zubogva kanyarog, a belemélyesztett gyökerek, a kristálytiszta víz… A sziklák, kétoldalt, sejtelmes barlangokkal, meredek falakkal… Hihetetlenül jó minőségű utak, tájékoztató táblák, pihenők, pompás avar. Mindehhez a még mindig kora délelőtti napfény, ami besüti-beragyogtatja mindezt a csodát. Szentségtörésnek érzem, hogy futok itt, holott megállnék, de az idő és a számok most ezt nem engedik meg. Tovább tehát, megelégszem a gondolattal, hogy legalább sikerült, itt vagyok, itt lehetek. Kanyargunk a patakkal együtt, és szinte elénk toppan a Varjúvár. Házikó, sarkánál autó, két pontőrrel. Hihetetlen, de a tíz kilométeres túrán harmadszor is ellátmányt kínálnak. A Balaton-szelet is a zsákba kerül: futunk… ráadásul meredek emelkedő van előttünk, és nem szeretek ilyenkor enni semmit. Neki is veselkedünk: pompásan járható sziklákon, de szinte lépcsőzve jutunk fel a tetőre, ahol aztán megint csak érdemes körülhordozni a tekintetet. Elbúcsúzunk a Gaja-völgytől, de komolyan mondom, már most visszavágyom ide.

Kerítés mentén, kapukon át, kijutunk a régi, felhagyott sípálya mellé. Ereszkedés következik, csodálatos itt is a panoráma. Egészen a Vértesig remekül elláthatunk: jól kivehető még a csókakői vár is. Leérkezünk az első házakig, a terepfutás zajosabb aszfaltozásra vált. A járdák azonban jók, a forgalom kicsi – legfeljebb pár meglepett tekintet jelzi a békés kisvároska nyugalmának megzavarását. Ez a nyugalom aztán a mozi épületénél már egészen más. Ott ugyanis nyüzsgés van: még javában zajlik a rajtoltatás, nevezés. Hosszabb távon tízig, röviden meg egészen délig lehet indulni. És most 8:42 van, igen: azaz, kiválóan sikerült hoznunk a tervet! Nagyon örülünk, váltunk pár szót a kedves rendezőkkel, akik röstelkednek, hogy még nincs kész a zsíros kenyér… Nekem most fontosabb, hogy megkapom az oklevelet és kitűzőt (egyet pici lányomnak is, ajándékba), főként pedig az utolsó Cartographia-pecsétet is.

…Aztán tíz-ötvenháromkor kiszállok a sárvári templomnál – ahová több hozzátartozó is csak utánam érkezik oda.