Börzsöny Szíve 65
Le kell hozni rutinból a hosszút, mondja bennem valami, amikor azon lamentálok, hogy melyik távra kattintsak az előnevezős űrlapon. Miféle rutinból, kérdezek vissza saját magamtól, a 2015-ös Rockenbauer óta nem jártam ötvenesnél hosszabb távon. Legyen mégis a hosszú, hogy legalább matematikai esélyem maradjon a Dél-Börzsöny kupa alapfokozatának a teljesítésére – győzöm végül meg saját magam. Szombat reggel Verőcére érve feltűnik, hogy kisebb a tömeg a vártnál, fél perc alatt a kezembe kerül az itiner, a térkép, egy genotherm és egy szelet csoki is. A csokit gyorsan felfalom, a térképet és az itinert a genothermbe bújtatom. Fordítva furcsa lenne. Az itiner amúgy tartalmaz leírást, adatokat, mindent, ami kell. Hat óra egy perckor kibattyogok a tornateremből.
A rajttól a vasút felé kikanyarogva a Pest megye turistája mozgalom ismerős piros sávjára kell térni és ezt követni egy darabig, fel a Fenyves-hegyre és le róla. Útközben számos kilátópontról nézhetek le a Duna párás völgyére és fel a Börzsöny párában úszó hegyeire. A párás kilátás a mai nap visszatérő motívuma lesz, sőt, igazából sok másféle kilátásban nem is lesz részem. Most azonban még csak a Fenyves-hegy tetején ragasztom a matricát és nézegetem a túloldalon a visegrádi fellegvár körvonalát. A tetőről a piros átvisz Nyulasra és gyorsan, látványosan ki is kanyarít onnan. Egynyomos, keskeny csapáson kanyargok az erdőben, néha bele-belekocogva. Egy kiálló fadarabban sikerül is felbuknom, szerencsére a tokból kizuhant fényképezőgépért csak száz métert kell visszafutni. Mondok néhány cifrát magamra, na. A Lósi-patak völgyében futó 12101. országút (ezt a számot speciel az itiner mondja meg) előtt némi harmatos susnya vizezi át a cipőmet. Az aszfaltutat rövid ideig követem, földút betorkollásánál térek le róla és az újabban Dömsöd vá. déli végpontú jelzésről is. A kereszteződés után pontőr kínál étellel-itallal: elfogadok pár szem aszalt gyümölcsöt, de limonádét még nem kérek. Kőhídon keresztezem a patakot. Szalagozott, turistaút nélküli, de láthatóan nem járatlan szakasz következik, fel a Keskeny-bükk erdős tömbjére. Némi felületi saras emelkedő után jórészt kényelmes, széles erdei utakon bóklászok, szalag van bőven, kilátás is akad. A forgalom ideszűrődő zaja alapján a nem is túl távol eső kettes főúton Katalinpusztáról Szendehelyre felkapaszkodó szerpentinkanyar okoz többlet igénybevételt személy- és teherautónak.
A dombhátról a Bika-rétig kocogok, az enyhén csúszós lejtőn talán ez a legkönnyebb módja a lejutásnak. Lent matricás ellenőrzőpont és Kéktúra, ha csak pár méterre is. A kék kereszten vágok át Nógrád felé, ma lespórolhatjuk a Nagy-Kő-hegyet. Egyetlen ponton bizonytalanodok el kissé, egy hármas elágazásban, de végül a régi kerítésoszlopon árválkodó régi jelnyomot helyesen értelmezve sikerül megúszni az eltévedést. Feltűnik, hogy milyen szép úton vág át a K+, valahogy eddig mindig kimaradt. Hamarosan visszatérek a kék sávra, keresztezem a balassagyarmati vasútvonalat és felsétálok Nógrádra. A tető alatt átlábalok a turistaútra folyó trágyalén, majd betrappolok a faluba. A Csurgó-forrásnál lelkes pontőrök kínálnak újra mindenféle ennivalóval, víz pedig bőven folyik a forrásból, nagybani vízvételező palacktöltését szakítom meg két bögrényi időre. Fantasztikus, kivételesen nem párás kilátás nyílik a következő rétről a Börzsönyre, szépen végig lehet követni az ismerős vonulatokat.
Kanyargok a Béla-rétig, majd azon is túl, fel a Cseresnyés-patak völgyéig. A rét eléréséig teljesen magányosan bóklászok az erdőben, onnantól megjelennek az első kirándulók, kéktúrázók. Hamarosan elhagyom a kéket, leereszkedek a Szén-patak völgyébe és az ott futó műúton sétálok fel a Spartacus-kulcsosházig. A két pontőr lelkesen fogad, mint első érkezőt, kínálnak mindenféle ennivalóval a zsíros kenyértől a többféle csokiig. Először sót kérek, sokat, de ezzel sem tudom őket kibillenteni nyugalmukból, van só, egész csomaggal. Pótlom az eddig elvesztett mennyiséget. Közben érkeznek az első futók és gyors gyalogosok, tehát azok, akik tényleg gyorsan haladnak és nem csak mímelik. A bőséges tízórai után a kék négyszög jelzést követve kapaszkodok fel a Foltán-kereszt felé. Emlékeztem, hogy ez az irány eleinte néhány komolyabb meredekségű parton indul, majd később, keletnek fordulva szelídül egy kicsit. Így is történik, ami sót pótoltam, rögtön izzadom ki, az álló levegő nem ad csekély enyhülést sem. A kereszttől sokkal kellemesebbé válik az emelkedő dőlésszöge, végigballagok a Három-hárs gerincén, tőlem balra, dél felé a már említett párás kilátás fogad. Kirándulóval, másik túrázóval itt nem találkozom, de mintha a szomszédos piros sífutó útról beszélgetés foszlányai szűrődnének át. Feltűnik, hogy egyre komorabb az ég, beérek egy épp besűrűsödő felhő alá. Nagyszerű, gondolom, januárban a Fel a Csóványosra túrán sem volt kilátás (akkor volt köd, amikor mi felértünk: amikor mentünk lefelé, már vígan sütkérezett a torony a napfényben), és talán most sem lesz sokkal több. Legalább a levegő jár egy kicsit. A hegytetőn két túrázó nő kérdezi, hogy én is Verőcéről jöttem-e mint a futó az imént. Beszélgetünk egy kicsit, aztán felsétálok a geotoronyba, körülnézni. Amit látok, az nagyon szép, de időjárásilag nem különösebben biztató.
Még le sem érek a Magosfa alatti nyeregbe, rázendít az eső. A hátizsákra ráhúzom a ponyvát, hogy az iroda ne ázzon meg, de a kabát szépen marad bent. Ha felvenném, csak még vizesebb lennék és az eső sem hűtene. Átballagok a Magosfára, közben elsuhan mellettem két futó és szemből érkezik három kerékpáros. Akárhonnan is tekertek fel, nem lehetett egyszerű menet. Lebotorkálok a Dosnya-nyeregbe, meredek és mérsékelten meredek lejtők váltakoznak, én meg lassabb vagyok, mint fölfelé. Egész odáig, amíg meghallom az első, majd a második stb. mennydörgést, kellőképpen közelről. A vihar szerencsésen elkerül, én pedig próbálok kicsit belehúzni, hogy minél lentebb legyek a gerincen, ha mégis rámzúdulna az égi áldás. A zöld négyszög elágazása fölött, esőt, vihart szerencsésen elhagyva érek utol egy gyerekcsoportot plusz felnőtt kísérőket. Némelyikük visszaköszön, ez igazán kedves. A meredek lejtő előtt Tinca és útitársa érnek utol, igyekszem elengedni őket mielőbb, majd a Spartacus-háznál látott kutyás srácot is. A lejtő aljában, a patak túlpartján sütögető motoros társaságot találok, és némi kirándulós nyüzsgést. A Vilati büféje, kiváló üzleti érzékről tanúbizonyságot téve, nincs nyitva. Itt sem fogok kávézni. A csonkavágányon magányos személykocsi ácsorog, a KEMV végállomása mellett pedig az itinerben beígért pontőri sátor áll. Ezen a ponton is van terüljasztalkám, leülök pár percre falatozni, bőségesen túlsózok pár szelet kenyeret, limonádéval öblítem le. Mivel a vonatra még negyed órát várni kellene, csendben továbbsétálok.
A vasút elmosott pályáját követem a Hamuházig, megnézem a kitisztított egykori állomást és az itt álló csilléket. Tovább a Fekete-rét felé. Az egyik vasúti hídon a sínszegbe kapaszkodó szalamandrát fotózok, eszembe is jut a Schneebergre vezető vonal. Odébb az egykori Postás-kulcsosház málladozik, a kerekes kút kidőlőben, a ház erősen használaton kívülinek tűnik. A vasút maradványait magam mögött hagyom, tovább a patak és a pára kísér a mély szurdokvölgyben. Lassan, ahogy elhagyom a Fekete-rétet, csak a pára marad, meg a vízmosás, ahol érként csordogál lefelé a későbbi Csarna-patak. Pára, az viszont van bőven. Lassan kiérek a fadőlés helyszínére. Az út járható, ha nem is kényelmesen, az emelkedőn van csalán és az útról lefűrészelt fa és főleg pára. Sokáig nagyon távolinak tűnik az erdő barátságos sötétséggel hívogató széle, hosszasan kapaszkodom, amíg elérem. A fák közé végre betérve örömmel tapasztalom, hogy elértem az első elágazást, a Természetbarát-forrás felé vezető kék kör jelzését. Innen már nincs sok fölfelé. A Rakodótól a maradék kis emelkedőt valahogy legyűröm a Nagy-Hideg-hegyre, a turistaházon túl zord, ólomszürke égbolt fogad a szeles tetőn. Délkelet felé, a Naszályra még a Nap süt le, kellemesebb erre nézni. A turistaházban találom a két pontőrt, kérdezik, hogy milyen idáig a túra. A túra kiváló, én viszont lekvár vagyok, foglalom össze tapasztalataimat az iménti emelkedőn előadott szerencsétlenkedésre gondolva. Kapok tőlük csokit, a büfében pedig feltankolok izoitalból, mert egy ideje valamitől úgy érzem, hogy hiába eszek sósat, édeset, csak nem akar helyrerakódni a vízháztartásom. Hátha majd ettől.
A turistaházat a piros sávon hagyom el, néhány, nagyobb sebességre sarkalló mennydörgéstől kísérve. Leoldalgok a Taxi-réthez, a rét sarkában nagyobb társaság jön szembe, gyerekek, felnőttek vegyesen. Egyikük kérdezi, hogy erre lejutnak-e Királyrétre. Erre is lejuthatnak, vágom rá reflexből, aztán eszembe jut, hogy ez kicsit talán erős volt. Megbeszéljük, hogy a piros sávot a másik irányban célszerűbb követni, mint amerre ők elindultak. A rét túlsó sarkában intek az előörsnek, hogy majd ne felejtsenek el itt lekanyarodni, különben a dózerúton mégiscsak visszakavarodhatnak a hegytetőre. Magamra maradok az egyre kövesebbé váló, hosszú lejtőn. Utolér Szabó István és elrobog. Jó neki, én nem tudom még közelíteni sem a kocogást ezen a köves retteneten, pedig hasznos lenne, mert hamarabb a végére érnék. Szerencsére több helyen a nyiladékkal közel párhuzamosan futó gyalogösvényre visz be a jelzés, egy ilyennél ér utol Tinca, aki a csoda tudja, hol keveredett mögém. Szedegetjük magunkról a menet közben ránkhulló élővilágot. Megint magamra maradok, beoldalgok Királyrétre és nagyon gyorsan ki is oldalognék, ha a mobil büfénél nem tolnék be egy kávét és nem látogatnék ki kávézás közben a kisvasút végállomására. Nincs szerencsém, nem áll bent szerelvény, leendő utasból viszont nincs hiány. A kávé után lelépek, fölfelé, merthogy arra visz ki a piros sáv.
Réten vágok keresztül, murvát váltok kényelmes erdei földútra, vízmosás mentén ereszkedem a Les-völgy felé. Hosszúnak hat ez a szakasz, pedig itt már kezdek felülkerekedni a holtponton, ami a hegyről leereszkedve kapott el. A patak túloldalán húzódó domboldalt figyelem, mikor fogy el, mert akkor talán becsatlakozunk a vasút szomszédos völgyébe. Átver a domborzat, vagyis én nem nézem a térképet – ha nézném, tudnám, hogy ellaposodó dombhát húzódik mellettem, amely csalóka módon hamarabb látszik elfogyni, mint ahogy ténylegesen elfogyna. Nagy sokára megérkezem a szokolyai vasútállomáshoz, eszembe jut, hogy pár éve valaki valami túrabeszámolóban micsoda hisztit csapott, amikor ezt nem Szokolya belterületén találta. Kedves pontőr pár fogad, limonádét kapok és van a korábbi pontokon is kínált aszalt gyümölcs, sós és édes ezaz. A helyszínt a völgyben lefelé hagyom el, mellettem patak és vasút, körülöttem erdő, mindez kellemes késő tavasz délutáni napsütésben. Idill.
Magyarkútra körülbelül a Vác felé tartó bézével egyszerre érkezem, a vasúti léptékben kicsi jármű komoly füstfelhővel gyorsít fel, ahogy hosszú zötykölődése vége felé közelít. Néha elgördül mellettem egy autó, olyankor nyelek némi port, de más érdekes nem történik. Tőlem balra a Borbély-hegy sütkérezik a csendben alkonyativá forduló napsütésben. Az üdülőövezet Verőcéig kísér, egy utolsó huplira kell még felsétálni. A tetőn álló templomtól búcsúkilátás nyílik a falura és a Dunára, a kálvária mentén lesétálok, át a vasút alatt, ki a főútra és a reggelről ismerős útvonalon az iskolába. A célra összement az adminisztráció, lelkesen fogadnak, megbeszéljük, hogy a következő rendezvényükre hozhatom az itinert és úgy is megkapom a teljesítést igazoló matricát a két vonatkozó mozgalmi füzetbe. Kitűnő gulyást kapok és limonádét, eleszegetem és szépen lassan elindulok hazafelé. Nagyon jó rendezésű, szép útvonalú, kellően nehéz túrát kaptunk, ezúton is köszönöm a közreműködőknek.
-Kékdroid-
Képek |
------