Túrabeszámolók


Olajos Körút 40/30/20/10

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2018
nafeTúra éve: 20182018.06.25 21:48:36
megnéz nafe összes beszámolója

 


Olajos körút 30


GPS-el mért távolság: 34,2 km, barometrikus magasságmérővel mért összesített szintemelkedés: 840 m. Utoljára 2015-ben jártam ezen a távon, akkor még Polar órával mértem az összesített szintemelkedést, ami 5 m-es lépésekben adja össze azt, és az el nem ért 5 métereket törli, viszont 2016 óta Sigma-val mérem, ami 1 méteres lépésekben összegez. Ilyen átszegdelt terepen, ahol sok emelkedőből tevődik össze a szint, simán jelenthet 100-150 m különbséget.


Mivel azon az egy-két hétvégén, amikor se szolgálatban nem voltam, sem pedig az Alföldre nem kellett lemennem, nem volt Pápától elérhető távolságra teljesítménytúra, így elég régen vettem részt ilyenen. Most kettő is akadt, s inkább ezt választottam a közelebbi helyett. Ide ritkábban jutok el.


Vasvártól már nagyon kényelmesen autóztam, de így is negyedórával a rajtidő előtt értem Bázakerettyére. Ennek megfelelően kényelmesen készülődtem, s indultam nevezni. Az előző évek tapasztalatai alapján, azért elraktam az eső elleni combvédőt is. A rendezők egymást közt nehezményezték, kellemetlen, hogy a ttt-s honlapon még most is 500 Ft szerepel 600 helyett, holott ők ezt adták le, a túrázók pedig a honlapon szereplő 500 Ft-ra készültek. Alig voltak néhányan, viszont ők is a 30-as távra neveztek, így 07.10 lett mire nekivághattam a távnak.


Ezúttal nem néztem be az első elágazást (ráadásul az elágazásba is került egy P+ jelzés, ami 2015-ben még nem volt ott), így szép kényelmesen ballagtam kifelé a Nagy-hegy gerincén. A panoráma igazán szép. Az aszfaltról letérés után, jó harmatos fűben ballagtam. A francba! Már megint nem impregnáltam le a bakancsomat. A kilátás továbbra is jó, a kicsit csípős, de szép napos időben. Csakhamar elérem az első ellenőrző pontot. Aláírás, egy kis beszélgetés, s már indulok is tovább. Eddigre az előttem nevezők is feltűnnek a mezőn. Ők még eltöltöttek egy kis időt a rajtnál a nevezés után, így később indultak, mint én. Kellemes mezei sétával a kistolmácsi vasút sínjei mentén értem vissza egy kis időre Kerettyére. Némi aszfalt, s nekivághattam egy rondább emelkedőnek. Meredeksége is van, de rondává az út gazzal benövöttsége teszi. Ráadásul, ahol utoljára villanypásztoron kellett átkelni, ott most vadvédelmi kerítéssel lezárták az utat, s a kerítés mellett mentünk, ahol még ösvény sincs. Ráadásul jó lucskos a gaz. Mire észbe kaptam, már elég vizes a nadrágom szára is. Ez még mind semmi! A K – P közös szakaszán derékig átázott a nadrágom. Tudtam, hogy ez a rész gazos lesz, de hogy ennyire! Hja kérem, aki ilyen harmatos időben elsőként vág neki a távnak, az meg is érdemli! Lehet, jobb lett volna, ha elengedem a hat fős előttem nevező csapatot. Aztán rájöttem, mégsem. Először két szarvas keresztezte az utamat, majd egy tisztásnál, őzsuta – őzgida páros. A gida még tétovázott is egy darabig, lemenjen-e az útról. Neki sem volt túl sok kedve a vizes gazhoz. Leballagott. Mikor elértem a tisztást, a suta még ott volt a szélén, s elfutva riasztani kezdett. Ebből tudtam, merre mennek. Nem sokkal később az úton, újabb suta – gida páros (egy kerítés miatt aligha lehetett az előző) ballagott komótosan az úton. Csak amikor ritkásabb lett a gaz, váltottak be az erdőbe. Ha a csapat után megyek, ez mind kimaradt volna. Ezután, már eseménytelen gyaloglással értem le az Olajos emlékműhöz. Berajzoltam a pontokat az igazoló lapra, s gyerünk tovább.


Nem rajongok az aszfaltos szakaszokért, de most a legkevésbé sem bántam, hogy Lispeszentadorján végéig aszfalton kellett menni. Legalább megszáradt a nadrágom. Lispe szélén megálltam, s a nyakamat bekentem naptejjel. Utána mentem tovább, itt-ott csippentve egy-két szem meggyet. Már nagyon érett, de még szinte sehol sem szedték le. Ezúttal a szentadorjáni templom sem tudott megtéveszteni. Később egy kaptatón volt egy pont, ahol a turistajelzés felfestése elbizonytalanított. A jelzés alapján akár az egyenes, akár a balra kanyarodó irány is jó lett volna. A GPS szerint egyenes. OK. Az első bokortól már láttam is a szalagot, meg persze a bokor után lévő turistajelzést is. Ha erre a bokorra teszik a szalagot, sokkal jobb lett volna. Az emelkedő után, Maróc kerülésekor nagyon hangulatos vegyes erdőkben ballaghattam. Időnként a kilátás is remek. A Maróci-hegyen, pár házikó közelében megállás. Alig húsz méterre tőlem, csíkos vadmalac sétálgat az úton. Megálltam és vártam. Észrevett, leballagott az útról, és békésen tovább turkált az erdőben. A legkevésbé sem zavartatta magát tőlem. Én, tőle annál inkább. Tuti, hogy a közelben van a mama, s a malacát féltő kocával találkozni nem jó ómen. Hátráltam egy kicsit, összeütögettem a túrabotokat, jelezve ember jár arra. A hat fős csapat ekkor ért utol, a mi van, elfogytak a jelzések? kérdéssel. Jelzés is van, no meg vaddisznó. Jól feltúrták az út környékét. Mentünk tovább. Később berajzoltuk a pöttyöket az igazoló lapra az ellenőrző pontnál, amit most papírlap is jelzett. Ahogy megálltunk, azonnal megleptek bennünket a szúnyogok. Ennek megfelelően rögvest tovább indultam. A többiek maradtak. Úgy látszik őket nem zavarták annyira.


Nem sokára elértem a frissítő pontot. Mivel nem túl meleg az idő, meg se néztem mennyi vizem van, hanem mentem tovább. Ráadásul az időjárás is hűvösebbre váltott. Csak elvétve sütött a nap, s néhány felhő elég sötét, még ha a felhőalap jó magasnak tűnik is. Lehet megint elázás lesz a vége, a meteorológusok minden ígérete ellenére? Az erdészeti aszfaltút nagyon kellemes. A letérés róla viszont nem annyira. Leérve viszont murvás úton talpalhattam. Igazán kellemes út. Hát még montival milyen jó lenne. A kiscsehi elágazás előtt becsatlakoztunk az erdészeti aszfaltútba, majd jött az országút. Párszáz méter után, a piros jelzés letért az aszfaltról. Az idén sajnos észrevettem. Amennyiben újra el tudok jönni erre a túrára és nem lesz ezen a letérő szakaszon EP, akkor ezután nem fogom látni ezt a jelzést. Az eleje megtévesztően jó és kellemes, még a mező mellett gyalogolva is jó. Itt volt egyébként a másik szalagozási- és turistajelzés probléma. Az elágazásból, a fák ágai miatt nem lehet látni a magasles lábán lévő piros jelzést, sem a tőle száz méterre lévő szalagot sem. Ötven métert elmenve egyenesen, a rossz irányon és visszanézve, rögtön megvan minden. A fa ágára kellett volna kötni azt a szalagot. Szerencsémre időben visszanéztem. Ez a visszanézés sokszor segít a tájékozódásban. Az emelkedő tetejéig még elég jó az út. Na de utána! Finoman fogalmazva is a borzadály kategória. Van, ahol nem az úton viszik a jelzést, hanem cserjésben, de még csak ösvény sincs. Jelzéstől jelzésig megy az ember, a jó meredek lejtőn lefelé. Utána olyan út jön, ahol a nyolckerekű szörnyeteg (timberjack) hasa is leért a sárban. Mivel régi a nyom, ezért már bedőltek a keréknyom oldalai. Az út és környezete tele faágakkal. Olyan lassú lett a haladás, hogy a szúnyogokat is csapkodni kellett, mert támadtak. Normál, 5-6 km/h-s sebességnél már általában békén hagyják az embert. Most közel sem tudtam ilyen „gyorsan” menni (az 5-6 km/h egyébként elég kényelmes gyaloglási tempó). Jó szétmosott, meredeken emelkedő és lejtő utak következtek egészen az arborétum kerítéséig. Közben kaptam pár csepp esőt is, hogy még rontsa egy kicsit a hangulatomat. Végül megúsztam elázás nélkül.


Mivel eléggé éreztem a térdem is (hezitáltam is a túra előtt, hogy 20-as, vagy 30-as, de ha már ilyen messzire eljöttem, s 30-as látványosabb is, hát legyen az) ezért az ellenőrző ponton csak addig álltam meg, amíg megkaptam a pecsétet és vettem egy hagymás zsíros kenyeret. Gyerünk tovább. Az arborétum kerítése mellett talpalva, a lejtőn ettem meg a zsíros kenyeret. Jó kis húzós emelkedőket kellett megmászni mire elértem Kistolmácsra. Vonatot sajnos megint nem láttam. A vasútállomáson megkaptam az utolsó ellenőrző pecsétet, s immár végig aszfalton, s csaknem végig emelkedő úton ballagtam be a célba. A vasút mellett, eszméletlen mennyiségű nyárfapehely szállt a levegőben. Hogy utáljuk ezt mi horgászok!!! A Budafai arborétum és a cél között bő kétszázötven méter szint van. A hat fős csapat már bent volt a célban. Később a parkolóban rákérdeztem, kihagyták-e a piros letérését. Hát igen. A nagy beszélgetésben nem vették észre, ami bárkivel megeshet. Amikor rájöttek, akkor meg már nem mentek vissza. Ők is meglepődtek, hogy utánuk értem célba. Megnyugtattam őket, jobban jártak, hogy benézték az elágazást. Mondtam, hogy szerintem utoljára én sem mentem le rá, mert az ilyen rossz útra emlékeznék. És ha nem lesz rajta ellenőrző pont, akkor többet le sem megyek. Az-az, ahogy humorosan mondani szoktuk, most háromszor jártam rajta: először, utoljára és soha többé. Megnéztem a 2015-ös beszámolómat és a GPS track-et, tényleg kihagytam. Mondjuk akkor már ronda zivatarfelhők tornyosultak mögöttem. Egyébként ez a szakasz 1,2 km-el hosszabb az aszfaltnál, s nélküle is megvan az igazoló lapon szereplő 32,8 km.


A célban megkaptam a tanúsítványt, a kitűzőt és az ajándékcsomagot, megnéztem nyitva van-e a strand büféje. Nyitva volt, de olyan lassúnak tűnt a kiszolgálás, hogy inkább kihagytam. Átöltöztem, megittam egy energiaitalt (Van benne taurin. A taurin nélkülit nem tartom energiaitalnak, csak koffeines löttynek.), s hazafelé vettem az irányt.


Szép, dombos tájon vezetett túra. Nagyon hangulatos. Ebben, a zalai teljesítménytúrák közül csak a Deák vetekedhet vele, de arra sokkal rosszabbak a turistajelzések. Söjtör környékét, csak a jól tájékozni tudó túrázóknak ajánlom, s leginkább GPS-el, amin rajta vannak a turistautak. Ott bizony előfordul, hogy 6-700 méterenként van egy-egy jel. Bázakerettyéről viszont teljesítménytúra nélkül is nyugodtan lehet túrázni, mert jók a jelzések. Az időjárással is szerencsénk volt, megúsztuk eső nélkül.


A túra ár/szolgáltatás aránya kiváló. 600 Ft-ért szürke árnyalatos térképes itineres igazoló lapot, tanúsítványt és kitűzőt kaptunk. Saját térkép nem feltétlenül kell, mivel a túrán nagyrészt (két-három problémás pont volt összesen) kiváló szalagozás is segítette a tájékozódást. Az a két-három pont sem vészes, ha az ember betartja a turistajelek alapján (GPS nélkül) történő tájékozódás alapszabályait: az elágazásban, ha nem egyértelmű, menj tovább 100-150 m-t először egyenesen, közben többször is nézz vissza. Sokszor megtörténik, hogy a menetirányban nincs jelzés, de a fa másik oldalán igen, s azt visszanézve észre lehet venni. Ha sehogy sincs, menj vissza az elágazásig, illetve ahol utoljára volt jelzés, s ezt a 100-150m-t tedd meg a másik lehetséges irányba/irányokba is. Ha még így sincs meg, akkor növeld a távot irányonként 2-300 m-re. De először mindig az egyenes irányú utat, vagy ösvényt válaszd! És semmi megijedés! Jó jelzésű térségekben, általában már a 100-150 méteres változat is elég. A Meretai-erdőnél cukorka, a Maróc-hegyi kereszt után ásványvíz, a Budafai Arborétumnál a szokásos zsíros kenyér hagymával és ásványvízzel, a Kistolmácsi vasútállomásnál cukorka és keksz, volt az ellátmány. A célban a Freska kereskedő cég tényleg használható ajándékcsomagját kaptuk, benne egy 20% bónnal is, illetve aki nem sietett, az egy sorsoláson is részt vehetett. Én siettem, és nem is kérdeztem meg, mit lehetett nyerni. Ez alighanem egyszeri esemény, de e nélkül is bőven kiváló az ellátás. Például én is egy hasonló akció után lettem a Geotrek túrabolt vásárlója.


 

 
 
 Túra éve: 2017
goomTúra éve: 20172017.06.23 13:33:18
megnéz goom összes beszámolója

Olajos körút 10 TT (blog) (Turista Magazin)


Túrázni, ismeretlen vidékeket felfedezni bármikor, bárhol jó! Különösen, ha megfelelő társaság is dukál hozzá. Jelen esetben nekem pici lányom, Emese volt a partnerem: igazán jó kis kirándulást csaptunk ketten!

A szelíd zalai dombság közepén Bázakerettye és környéke várta a túrázni-kirándulni vágyókat ezen a nyári verőfényes szombaton. Nem terveztem be, de két nappal előtte kiderült, hogy lesz egy közös napunk kettesben kislányommal. Aztán megláttam a „szomszédvár” Zala megye eseményét, ami ráadásul Cartographia Kupa-, ÉDK- és IVV-futam is… Uhhh, megörültem, amikor pici lányom azonnal igent mondott.

Bázakerettyén a strand mellett, a Papp Simon Emlékparkban rajtoltunk. Szimbolikus a hely, hiszen a túrát is a neves geológusról nevezték el, akinek igen jelentős szerepe volt a múlt század első felében, hogy a környéken megkezdődhetett az olajbányászat. Ezt a vidéket járhattuk most be mi is, és több helyen találkozhattunk a tárgyi emlékekkel. Az emlékparkban domborművek, emléktábla – és szépen gondozott liget fogadott bennünket. És persze a rendezők: hamar megtörténik a nevezés, és indulhatunk ki egy lejtőn, egészen a főútig, ahol csinos panzió áll a falu szélén. Mellette vetjük be magunkat az erdőbe – mindjárt kellemes emelkedőn, mélyútban, ahol pompázatos pillangók fogadják erre igencsak fogékony pici lányomat. Szép erdőkben haladhatunk – többnyire felfelé, két túratársat követve. Akiket aztán „sikerül” követni egy tévesztésnél is: szerencsére gyorsan feltűnik, hogy itt már nem a piros sávon, hanem a kereszt-jelzésen kellene mennünk – szólunk nekik is: erre!

Olajos emlékek többfelé. Leginkább rozsdásodó csövek, máskor számomra ismeretlen berendezések. A természet foglalja vissza, ami az övé, de talán tenni is lehetne valamit…? Közben meglepően erős emelkedőkön vagyunk túl, de kislányom remekül tempózik: a színes virágok és a sok lepke nagyon vonzóak. Hamar leérkezünk egy műútig, ahol aztán jobbra kis kitérőt teszünk. Nagy itt a forgalom: sokan érkeznek a húszas távon, másik irányból, Emese nagy örömmel rajzolgatja nekik is az ellenőrző kódot itinerükre. Kicsit szusszanunk a nagy fűben, jól esik pár falat és egy-két korty is. Pár fotó az Olajbányászok emlékművénél, váltunk néhány szót a társakkal, és bezsebeljük az elismerő szavakat.

Indulunk tovább, hamar letérhetünk az aszfaltról, olajbányászati emlékek ismét, meg egy kis múzeum látható előttünk. Balról nagyon szép a táj, remek kilátással a környező dombokra, élmény itt haladni. Gyorsan felbukkan a budafai Arborétum fából készült kapuja, de előbb jobbra betérünk a sűrű fák közé, ahol a bója jelzi a második ellenőrzőpontot. Ellátás is dukál a pecsét mellé: Emese él is mindkettővel. Hiába állította tehát anya előzetesen az ellenkezőjét, bizony szépen lecsusszan két szelet zsíros deszka, ami mellé még finom házi bodzaszörpöt is kap a társaság kis kedvence…

Pihenten, feltöltekezve folytatjuk utunkat – az arborétum kerítése mentén. Nagyon szép rétek és tisztások, erdők és kis tavacskák mellett-között haladhatunk: igazán pompás élmény a ragyogó (de nem forró) nyári napsütésben! Akad egy magasles is utunkba: oda természetesen fel kell menni! És lám, igazán megérte: pazar kilátást nyújt a tavacskára és a tisztásra. Hosszú emelkedős és lejtős szakaszok jönnek, lassan megszokjuk a táj hullámzását, meg is dolgoztat közben. De eredménye is van: kiérkezünk az erdőből, tisztás bukkan fel – meg egy apró épület: a kistolmácsi vasúti pályaudvar! Na jó: az erdei kisvasút végállomása. Utolsó EP, barátságos pontőrök, ellátás itt is. És hozzá biztatás: várjátok meg, mindjárt itt a vonat! És csakugyan: zakatolva, zörögve, de begördül egy rövidke szerelvény: piros mozdony, zöld kocsik… Kislányom – természetesen – sikongatva örül neki, a pontőr pedig leszögezi, hogy innentől ezzel folytassuk utunkat.

- Viccelsz, ugye, barátom?!

- Dehogyis!

- De hát egy teljesítménytúrán vagyunk éppen! Még ha csak egy tízes távon is…

- Három kilométer van hátra, abból kettő nyitott részen, sík aszfalton. Vonatozzatok, semmi gond! Örök emlék lesz neki. Rendező vagyok, megengedtem… és ennyi.



… Hát így esett, hogy – életemben először – vonatozva fejeztem be egy teljesítménytúrát. Az égiek biztosan megbocsátják. Meg mindenki más is, aki látta ezt a negyed órányi örömet. Beballagtunk a célba az utolsó kilométernyi emelkedőn, megkaptuk a kitűzőt és a pecsétjeimet, és mindenki gratulált Emesének. Aki aztán – egy hatalmas lángos után – igen jót aludt hazáig, és büszkén tette fel a kitűzőjét a másik 23 mellé.

 
 
 Túra éve: 2016
nafeTúra éve: 20162016.06.21 22:20:16
megnéz nafe összes beszámolója
Olajos Körút 20
GPS-el mért távolság: 22,8 km, barometrikus magasságmérővel mért összesített szintemelkedés: 570 m. A szint jócskán több, mint a kiírásban (350 m), és több mint kétszerese az igazoló lapon szereplő 260 m-nek. Mivel tudtam erről az eltérésről, ezért az ellenőrző pontoknál felírtam az addigi összesített szintet. Az adatok 5 m-re kerekítve: Meretai-erdő: 180 m; Olajos emlékmű: 300 m; Budafai arborétum: 315 m; Kistolmács: 485 m; cél: 570 m. A 10-es táv az Olajos emlékműtől ugyanezen az útvonalon halad, s itt 270 m-t szed össze, a kiírás szerinti 220 m-ből.
Mivel baj van a térdemmel, nagyon gondolkozóban voltam, a 20-as, vagy a 30-as távot válasszam. Szívem szerint a 30-asra mentem volna, mert az jobban tetszik, de mégis hallgattam a józanészre, s csak a 20-ra neveztem. Hamar rájöttem, jól tettem. A térdem elég gyakran jelzett, a vádlim pedig szinte végig fájdogált, viszont nem lett következménye a túrának, s ez jó hír.
Báza előtt pár kilométerrel ugrott be, elfelejtettem térképet és túrajelentést hozni magammal. Végül nem is volt a térképre szükség. Szokásom szerint, elég korán a rajtban voltam. Egy nevező volt előttem csak, mivel azonban a nevezési procedúra a szokásos nagyon lassú, így bő tíz percbe telt, mire indulhattam.
Szép, tiszta, napsütéses időben kezdtem meg a táv teljesítését. A piros jelzésen leballagtam Bázára, bár néha nagy kedvem lett volna inkább a vele párhuzamos, s nagyon közeli aszfalton menni, de pontos szintadatokat szerettem volna, így végig maradtam a kiírás szerinti útvonalon. A faluból kifelé kezdődött az első húzósabb emelkedő, majd egy domb gerincén mentem, ahonnan időnként szép kilátás nyílt. Most nem hagytam ki a kilátót. Hátizsákkal elég nehéz fölmenni, a szűk nyílásokon. Annak örömére, hogy a felső szint csapóajtaján is sikerült átkígyóznom, menten megfejeltem a tetőt tartó keresztgerendát. A kilátás remek. Az Alpokalját is látni lehet.
Ballagtam tovább. Az utakon néha látszott a sok csapadék, de alapvetően szárazak. A vasút egy szárnyvonalának elérése előtt megváltozott a jelzés útvonala. Egy háromszög két befogóján mentünk, az egyébként is rövidebb átfogó helyett. Gyanús. Láttam az átjáró andráskeresztjét, de miért nem keresztezi a jelzés a síneket? Később egy elágazásban le is mentem megnézni. Kiderült, ez csak egy szárnyvonal vége. Később az is kiderült, a fővonal sínjei több mint kétszer olyan vastagok. Ezeket a kitérőket levágtam a távolságnál, az már tisztított adat. Nyílt terepen értem el a Meretai ellenőrző pontot. Gondolkoztam rajta, bekenjem-e a nyakam, naptejjel, de okulva az oroszlányi és csolnoki túrából, illetve abból, hogy az előző két itteni túrámon is eláztam, kihagytam. Hátha elijeszti az esőt. Bejött.
Egy dzsindzsás részt leszámítva, alapvetően kellemes gyaloglással értem el az Olajos emlékművet. Berajzoltam a három pontot, s aszfalton sétáltam a következő ellenőrző pontig. Sajnos az utat tarvágás utáni nagyon kopár földek szegélyezik. Budafánál leigazoltam, ettem egy szelet zsíros kenyeret, beszélgettem egy kicsit az ott lévőkkel, köztük rövidtávon, kis gyerekkel indult túrázókkal. Azt hittem, a háziak németjuhász kutyája fekszik ott olyan békésen, de kiderült, a rövid távosokkal jött el egy panziótól, hiába próbálták visszazavarni. 99,99%, hogy a kisgyerek miatt, ugyanis amikor az egy kicsit eltávolodott a háztól, máris fölkelt és csatlakozott hozzá. Remélem, rendben hazament a kutyus.
A Kistolmácsig tartó szakasz, jó darabon az elég meredek emelkedőkről szólt. Egyébként viszont kellemes. A vasútállomáson megkaptam az utolsó aláírást az igazoló lapra, s aszfalton talpaltam be a célba. Majdnem végig emelkedett az út. A célban megkaptam a kitűzőt. A közeli büfében ittam egy kávét, s egy Zalaszentmihály Öreg-tavi kitérővel hazafelé vettem az irányt.
Igazán kellemes túra, a dombgerincekről szép kilátással.
A túra ár/szolgáltatás aránya kiváló 500 Ft-ért szürkeárnyalatos térképes nyúlfarknyi itineres igazolólapot (saját térkép nem feltétlenül kell) és kitűzőt kaptunk. A Meretai-erdőnél és a Kistolmácsi vasútállomásnál cukorka, a Budafai arborétumnál zsíros kenyér hagymával és savanyúsággal, valamint ásványvíz volt az ellátmány.
 
 
 Túra éve: 2015
nafeTúra éve: 20152015.06.21 21:14:29
megnéz nafe összes beszámolója


Olajos körút 30


GPS-el mért távolság: 33,2 km, barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 685 m. Lassan már megszokott, de megint csak eltértem a kiírásszerinti útvonaltól, bár ezúttal eléggé bosszantott a dolog, hiszen nem terveztem. A két elkeveréssel együtt, 39,3 km-t mentem, 775 m szinttel.


Reggel, már a rajtidõ kezdetére sikerült Kerettyére érni. Leparkoltam, s irány nevezni. Ez kissé hosszadalmas. Lehetne rövidebbé tenni, hiszen van sorszáma a nevezési lapnak, így szerintem ráérnének a másik lapra, a nevezési idõ után átírni az adatokat. Legszívesebben a negyvenes távra neveztem volna, azonban új a bakancsomban a talpbetét, s azt soknak találtam volna. A régi betét húsz km után kezdett gondot okozni, így a harmincas távot választottam. Itt minden kiderül alapon. Ki is derült. A gyári betéttel, a bal sarkammal volt gond, most a jobbal. Végre azonban rájöttem, mi a baj. Pár mm-el hátrébb volt a lúdtalpbetét a kelleténél, ami így egy éles peremet nyomott a talpbetét fölfelé ívelõ részébe, ami szétszedi a talpam. Szóval egyszeri használat után, dobhatom ki.


Nevezés után, gyors térképnézés, s már indultam is. Balra lesz, majd a P+ jelzés, arra kell letérni. Nos, nem volt ilyen jelzés. A piros, viszont jó. Elsõ alkalommal, amikor részt vettem ezen a túrán, a húszas távon, nem vettem észre, hol tért le a piros az aszfaltról, s ez járt most is az eszemben. Valószínûleg ezért is nem vettem észre, hogy ez a táv nem is megy arra. Erre, azonban már csak Bázán jöttem rá (de most legalább nem tévesztettem el a letérést). Az aszfalton irány vissza. Mit mondjak, anyáztam rendesen, a figyelmetlenségem, és a jelzés hiány miatt. Visszatérve, láttam, az aszfalton van kréta jelzés, melyik táv, merre megy. A húszas, az út jobb szélén, a harmincas a balon. Megyek a jó irányba. Letérek a mellékutcába jobbra (jelzés nincs), megyek, még száz m-t, s végre megvan a jelzés. Szaporázom is a lépteimet. Ez a jelzés, se a turista térképen, se a turistautak.hu térképén sem létezik. Az elsõ dombgerincre fölérve, a kilátás gyönyörû, tehát a teljesítménytúrán kívül is indokolt a jelzés létezése. Meredek lejtõn le, majd mezei úton elértem a Meretai-erdõ ellenõrzõ pontot, ahol megjegyezték, végre megjött egy újabb eltévedõ. Hármas sorszámmal indultam! Megkaptam az aláírást, az igazolólapra, illetve egy kis eligazítást a következõ szakaszra. Ballagtam tovább. A jelzett villanypásztoros résztõl, az olajos emlékmûig, sokat kellett derékig érõ, lucskos fûben, és gazban gyalogolni, ami eléggé lelassított, pedig hát sietnem kellett volna a szintidõ miatt. Az elkeverésem bõ öt km-t jelentett, tehát tempóznom kellett, hogy a majd 36 km-t sikerüljön nyolc óra alatt megtenni. Nem sikerült. Kb. tíz perccel kicsúsztam a szintidõbõl, igaz nem is majd 36 km, hanem bõ 39 km lett a táv, és azon az elsõ öt kilométeren elég kényelmesen ballagtam.


Az emlékmûnél, berajzoltam a pöttyöket az igazoló lapra, s mentem tovább. Hosszú aszfaltos szakasz jött, egészen Lispeszentadorján végéig. Nem bántam. A dzsindzsa menet után, jólesett. A falu végén, megest benéztem egy jelzést, illetve a térképet. Y elágazásban, a bal oldali utat választottam, mivel a bal ág elõtt, bal oldalt volt egy jelzés, illetve a térkép szerint, jobb kéz felõl kell lenni a templomnak. Az eddig tapasztaltak alapján, hamar gyanús lett, valami nem stimmel. Elõ a saját térképet, s menten kiderült, rossz helyre rajzolta a Cartographia a templomot. Az a valóságban, az Y két ága között található, így nekem balra kellett volna lennie. Most háromszáz méterrel megúsztam.


Tempóztam tovább. Maróc környékén, megint csak gyönyörû a panoráma. Érdekes kicsit visszanézni is, messzirõl is szép a Szentadorjáni templom. A térképen szereplõ harmadik pont gyorsan megvan. De csak frissítõ pontként. Egy bükkfa tövébe tettek le a szervezõk két karton ásványvizet. Ellenõrzõ pont viszont nincs. Ekkor nézem, az a Maróc-hegyen lett volna. El is mentem ott egy kereszt mellett, de nem vettem észre semmilyen papírlapot. Ez van. Ittam egy kis ásványvizet, ellenõriztem az ivózacskómat: van vizem bõven. Mentem tovább. Rövid, de szép erdõben vezetõ aszfaltúton talpaltam, amit egy ronda erdõirtásban levezetõ, rossz állapotú földút követett. Ez viszont murvás útba torkollott, ami egészen Kiscsehi közeléig vitt. Jó kis út, szép környezetben. Egy rövid szakaszon, kaptam pár csepp esõt is. Aszfalton, hasonlóan kellemes környezetben talpaltam a Budafai arborétumig (a térképen jelzett szalagozásnak, se híre, se hamva, de annyira nem is lényeges). Közben, mintha mennydörgést hallottam volna, de reméltem, hogy nem az. Az ellenõrzõ ponton, ettem egy kis zsíros kenyeret, és beszélgettünk egy kicsit. A kapacitálásra mondtam, hogy nagyobb emelkedõk elõtt, nem szeretek sokat enni, mire megjegyezték, hiszen csak ötven méter az egész. Három-négy részletben, bõ kétszáz méter lett az, s az utolsót leszámítva, mind 10 % fölötti.


Gyerünk tovább. A következõ emelkedõ derekára egyértelmû lett, jön a zivatar. Az elõrejelzésekben, szó sem volt ilyesmirõl! Szerencsére, azért maga a zivatar figyelmeztetett. Gyakran megteszi azt, hogy elõször el kezd szakadni az esõ, s csak utána zendül meg az ég. A K+ - P elágazás utáni emelkedõn, meg is álltam, fölkészülni az esõre. Az esõ elleni combvédõt összetekerve fölcsatoltam a derekamra, a telefonomat bezacskóztam, az esõdzsekit legfölülre tettem a hátizsákba, amire ráhúztam az esõvédõt. Nem sikerült elijeszteni az esõt. A tó utáni úton ereszkedtem lefelé, amikor elkezdte verni a fák leveleit. Mivel nem esett nagyon, csak a dzsekit vettem föl. Kistolmácson, a vasútállomáson, aztán teljessé kellett tennem a beöltözést. Megkaptam az utolsó ellenõrzõ pecsétet, s aszfalton begyalogoltam a célba, ahol megkaptam a kitûzõt, és a pecsétet az Észak-Dunántúl Kupa ellenõrzõ lapjára. Ezzel meg is van a 10. kupa. Nyolc túrám van, de megvan mind a hat megye. Ittam egy kávé – kóla koffein kombót, s elindultam hazafelé.


A fûvel és gazzal nagyon benõtt utakat leszámítva (végül is nem volt túl sok), kellemes látványos túrán vehettem részt. Dél-Zalában, ahogy a Cartograhia jelzi a nevét, messze itt a legjobbak a turista jelzések (majdnem olyan jók, mint az Északi-Bakonyban, a Vértesben, vagy a Kõszegi-hegységben), legalább is azokon a részeken, ahol eddig jártam. Ezt azonban eléggé lerontja, hogy hiányozni viszont általában, kritikus pontokon hiányoznak. Ezek a kritikus pontok, az elágazások (fõként az Y-ok, a többi helyen gyakran van használható nyíl). Sokszor, csak akkor látsz jelet, ha a helyes úton mész, 50-100 m-t.


Az idõjárás inkább áprilisi, mint nyári. Néhány helyen majd megsültem, másutt meg, ahol ért a szél és nem sütött a nap, majd megfagytam.


A túra ár/szolgáltatás aránya kiváló. 500 Ft-ért szürkeárnyalatos térképes igazoló lapot és kitûzõt, kaptunk. Saját térkép elengedhetetlen. A Meretai-erdõnél, cukorka, a Góber-hegynél, szénsavas ásványvíz, a Budafai-arborétumnál pedig zsíros kenyér, vöröshagyma, és szénsavas ásványvíz volt az ellátmány.

 
 
 Túra éve: 2012
Conan40Túra éve: 20122012.06.28 14:06:20
megnéz Conan40 összes beszámolója

Olajos Körút 10


Úgy néz ki, hogy idén jellemzõ lesz az egyes túrák közötti 1 hónapos szünet. Viszont idén elsõ alkalommal sikerült úgy logisztikázni, hogy az egész családdal együtt mentünk túrázni. Ezért is a rövid táv, hiszen az apróságoknak ez is bõven elég.

Nem túl korán értünk Bázakerettyére, de nem is akartunk túlságosan sietni. Viszont meglepett, hogy mennyien vannak a rajtban. Az meg mégjobban, hogy kissé fejetlenség uralkodik a rajtoltatásnál. Kb. 20-30 percbe tellett, hogy a már kitöltött jelentkezési lapokat leadjuk és megkapjuk az itinert. Ezt a gyerekek nehezen bírták, mivel lassan az épületben is kezdett olyan meleg lenni a tömegtõl, mint odakint. Nem is értettem, hogy ha egyszer hárman is ülnek az asztalnál, miért csak 1 rendezõ írja a lapokat, a másik kettõ gyakorlatilag csak nézte. De hagyjuk, sikerült túl lenni a kezdeti nehézségeken és megkaptuk a papírokat.


Bazsit puttonyba raktuk, aztán fel a hátamra, Réka felkapta a saját táskáját, és uzsgyi megindultunk a dombról lefelé. Szokás szerint Réka törtetett elõl, hiába, fiatal még, ég benne a versenyszellem. Utána is kellett szólni, hogy mi csak a 10-esen vagyunk, mert elment volna a 20-asokkal a másik irányba. Leereszkedtünk a faluba, az utunk itt még kellemes volt, hiszen fák kísértek minket. Kereszteztük a kisvasutat, majd jobbra fordulva kifelé tartottunk a faluból. Közben még elmentünk a B24 mellett, ami ugy a bázakerettyei DDK pecsét fellelõ helye, majd végleg magunk mögött hagytuk a falut, hogy az aszfaltot követve eljussunk az elsõ ellenõrzõ pontig. Útközben olajkút fúrókat is láttunk és persze a "végtelen" aszfalt utat. Hamar magunk mögött hagytuk a tömeget, csodálkozásomra jól haladtunk annak ellenére, hogy gyerekekkel voltunk. Az emlékmûvet gyorsan megtaláltuk, magát a jelzést viszont annál nehezebben. Valahogy nem gondoltam, hogy a fán kell keresni, mint a túristajeleket, de hát most vagyok itt elõször. Legközelebb rutinosabb leszek. Bejelöltük a papírra a pontok állását és már robogtunk is tovább az arborétum felé. 


Bazsi útközben majdnem elaludt a puttonyban, de úgy látszik nem vagyok képes megfelelõen terepen suhanni, ezért felébredt szegényem és az ölemben vittem tovább, ami meglepõen kellemes volt számára. Az arborétumig megintcsak végig aszfalton mentünk, így a terep különösebben nem változott az elõzõekhez képest. Budafán volt az elsõ frissítõ pontunk, korlátlan mennyiségû zsíros kenyeret lehetett fogyasztani hagymával és/vagy csalamádéval, vagy vajas kenyeret, valamint innivalót is kaptunk. Miután kipihentük magunkat és kisebb tömeg is érkezett utánunk, ezért tovább indultunk, immár erdei utakon.


Elõször a budafai arborétum kerítése mellett bandukoltunk, majd betértünk a kistolmács felé vezetõ út erdõségébe. Itt elõször csak kisebb hullámvasutazásba kezdtünk, majd erõsebb emelkedõket is le kellett gyõznünk. Réka szó nélkül "szaladt" fel a dombtetõre, 5 éves létére nem kis teljesítmény én meg lihegtem Bazsival a hátamon utána, anya meg utánunk. Rékán meg sem látszott az emelkedõ, anyán és rajtam annál inkább. (Megjegyezném, hogy GPS-el mértem a távot és az emelkedést, a kiírt szintmagasságot már itt túlléptük és ekkor még volt egy emelkedõ hátra a kistolmácsi EP-ig, a bázakerettyei cél elõtti dombról nem is beszélve.) Tovább bandukolva elhaladtunk egy kis erdei tó mellett, felkapaszkodtunk mégegy dombra, majd megkezdtük az ereszkedést az utolsó ellenõrzõ pontunkig. Valahol ezen az úton hagyta el Réka az olajzöld sapiját, amit sajnos már nem találtunk meg késõbb. Mást azonban már nem hagytunk el és megérkeztünk az átépített kistolmácsi kisvasút végállomásához. A pontõröknek nagyon tetszett a gyerekek kitartása. Megkaptuk az aláírásunkat és nekivágtunk a cél felé tartó utolsó szakasznak, ami ismét végig aszfaltozott utat jelentett.


Sajnos ekkor már magasan járt a nap és csak kevés árnyékot találtunk, de igyekeztünk mindent kihasználni. Az aszfaltos úton így kacskaringózva értük el a falu szélét, ahol még várt ránk a bónusz emelkedõ a célig. Mi mentünk elõl a gyerekekkel, anya mögöttünk baktatott. Szerencsére az emelkedõ nagy része már szinte végig árnyékos volt, de így is alaposan megizzasztott minket. A célba kellemes hûvös fogadott minket. Átvettük a kitûzõket és fogadtuk a gratulációkat, mely elsõsorban a gyerekeket illette meg, akik hatalmas teljesítményt tudhattak maguk mögött. Kicsit hüssöltünk még és elnyaltunk egy fagyit is, miközben Ildikó és Pisti is beértek a célba, akikkel megvitattuk a következõ heti túra terveket.


Összességében a gyerekeknek bõven elég túrát tudhattunk magunk mögött. Nem volt agyonszervezve és sajnos az aszfalt mennyisége nagyjából az össztáv kétharmada a melegrõl nem is beszélve. Köszönjük a túrát a szervezõknek, elképzelhetõ, hogy jövõre is jövünk.


Túra trackje

 
 
kekdroidTúra éve: 20122012.06.20 15:18:02
megnéz kekdroid összes beszámolója

Olajos körút 30


A szervezõkkel egyszerre, háromnegyed hétkor állok meg az Olajbányász Kultúrotthon (ex Déryné Kultúrház) parkolójában Bázakerettyén – a jármû utasai Kerek repkény, Dóri és Dani. Az elsõ pillanatban tapasztalt káosz viszonylag hamar lecsillapodik, a jelenlévõ túrázók figyelmét nevezési lapok kitöltetésével terelik el. A rajtra várakozók között van Ildikó, stalker és még néhány, jellemzõen a dunántúli túrákról ismerõs túrázó. Jelen van egy német házaspár is, mindenáron a negyvenes távra óhajtanak nevezni. Segítek kitölteni a nevezési lapot, elmondom, hogy a táv inkább 45 km hosszú, és sok a nyitott, aszfaltos szakasz. Közben Repkény elintézi négyõnk nevezését, szinte jelképes, ötszáz forintos díjat fizetünk fejenként. Megnézem a kapott itinert, nem különbözik attól, amilyet két éve kaptunk ugyanezen a távon. A félbehajtott A/4-es lap egyik oldala 1:38462 méretarányúra nagyított térképet tartalmaz, a követendõ utat vastag vonal jelzi. A másik oldal egyik fele címlapot, másik fele pedig valamekkora információtartalmat hordoz. Az útvonal leírása a jelzésváltások leírásában valósul meg, adott még az össztáv, az összes emelkedés és a szintidõ. Részadatokról sajnos még mindig semmi hír. Az ellenõrzõpontok igazolásai számára 3x3-as rácsok állnak rendelkezésre, az Olajos körút túramozgalom kódjait kell majd feljegyezni néhány helyen. Nosza, rajtoljunk el.


Elhagyjuk Bázakerettye pihenõövezetét (kultúrház + strand), átvágunk a Borsfa felé vezetõ országúton, szõlõhegyre érkezünk. Optika után szabadon: balra szép a kilátás, ezúttal Bázakerettyére és a környezõ dombokra, közöttük arra, amelyre rövidesen fölfelé fogunk menni. Néhol cipõkanállal préselték az aszfaltutat a pincék közé. Szép lassan leereszkedünk, az úttól balra kõkeresztet állnak körül négyméteres tuják. Elhagyjuk a házakat, réten sétálunk, villamos távvezeték oszlopai, olaj- vagy gázvezeték jelzõbójái kísérnek. Néhol a réten olajkutak csonkjai merednek ki a földbõl. Valahol elõttünk messze egy jelzõbójánál magányos alak ácsorog, õ az elsõ pont egyik õre. A másik õr akkor bukkan fel, amikor odaérünk, és az egyik õr elõkiabálja. Aláírással igazolják megjelenésünket. A „Sanyi!” hívószóval elõcsalt úr rutinos pontõr lehet, mert csak akkor köszön el, amikor látja, hogy jó irányba indulunk a mi nézõpontunkból észak felõl érkezõ, nyugat felé továbbhaladó piros sávon. Fenyvest kerülünk, keresztezzük a kisvasút kistolmácsi ágát, majd pártíz méterre visszaérkezünk Kerettyére. Aztán gyorsan el is hagyjuk. Sportrepülõ tesz alacsony félkört a falu felett, majd elhúz kelet-délkelet felé. Sajnos a lajstromjelet nem tudom leolvasni. Kilépünk a lakott övezetbõl, könnyedén lépdelünk a dombtetõ felé, erdõ hûlt helyén. Agyagos-homokos mélyútban vezetnek a néhol gyökerekre, vékony törzsû facsemetékre festett jelzések. Találok pár vékony, sárga szalagot is, némelyik, biztos, ami biztos, gondosan a jelzés mellé került. Valamire így is biztos jó.


Felérünk a dombra, egy rövid, de annál susnyásabb szakaszon csatlakozunk a RP-DDK-hoz. Kényelmetlen utunk a távvezeték nyiladékában szép lassan kényelmesre vált. A kék sáv derékszögû kanyart véve indul Bázakerettye felé, mi maradunk a dombtetõn, oldalt méhekre figyelmeztet néhány tábla. Leszereletlen olajkút következik, majd a második, ezúttal önkiszolgáló pont: az Olajos emlékmû. Direkt erre a célra hozott, piros tollal berajzoljuk a három piros pöttybõl álló kódot a lapokra. Népes csoporttal váltjuk egymást a helyszínen, õk a 10-es távon vannak, meglepõdve veszik tudomásul, hogy önkiszolgáló ellenõrzõpontra érkeztek. Lispeszentadorjánig az országutat követjük, ez eleinte erdõben kanyarog, majd még Lispe elõtt nyílt terepre érkezik. Balra néhány magasles ácsorog a falu szélén, nyitott dombtetõn, érdekes lehet, amikor innen vadásznak. A nyitott síkon érezhetõ elõször, hogy a nyár az nyár, ma kutya meleg lesz. Lispén megszemlélem a kézzel festett táblájú 22. sz. vegyesboltot, mellette málló vakolatú harangláb, elõtte lezáratlan kerékpár. Nem sokkal odébb, az utca túloldalán épül a „Pannon Pleasure” (ki a bánat találja ki ezeket a neveket???) elnevezésû turisztikai létesítmény. Érdekes kontrasztot alkot a bolt hatvanas éveket idézõ táblája és az új beruházás újbeszélül megfogalmazott molinója. Átsétálunk Szentadorjánra, nyitva találjuk a templom melletti bolt+kocsma duót. Némi tanakodás után benevezünk egy-egy jégkrémre.


A faluból kifelé menet megállapítjuk, hogy mûködik a Markó-völgyi forrás, pillanatnyi lassításunkat látva egy néni ugrik elõ rejtekhelyérõl és elkezd beszélni arról, hogy a forrás vize az hideg és finom és az õ kútjában is az a víz van. A közölt információra való óvatos helyeslés után eliszkolunk a helyszínrõl. Füves úton, eleinte laposan, majd meredek emelkedõvel sétálunk fel a Marócot körbevevõ dombvonulat keleti hátára. Csuda egy hõség van, fõleg emelkedõn, fõleg árnyékon kívül. Elkezdek az eddiginél sûrûbben tüsszögni, ez az állapot a célig elkísér. Amatõr hiba, hogy nincs nálam kalcium, most aztán így jártam. Felérünk a dombra, itt néhány jó állapotú házikót találunk, meg néhány nem jó állapotút. Marócra szép a kilátás. Balra.


Kõkereszt következik, utat cserélünk útra, jártat járatlanabbra, majd vissza. Rövid lejtõ után megint emelkedünk, majd tovább folytatjuk az erdõszéli, látszólag összevissza bolyongást. A Maróc-hegyi keresztnél régi, laminált papírlap tájékoztat az ellenõrzõpontról, alatta fehér alapon virít a három piros pötty. Kisétálok a kereszthez, a társaság pár másodperc késéssel követ. A pihenõn nem látszik, hogy sûrûn látogatnák, gaz verte fel a padok környékét, fûcsomók nõnek a térkövezet réseiben. Rongálásnak viszont semmi jele, a két éve fotózott tájékoztató megfakult ugyan, de a helyén van. Az írás Papp Simon geológus munkásságáról, a zalai olajtermelés történetérõl szól, érdemes elolvasni. Akad még térkép Marócról, eszerint a falu központjától mintegy 1 km-re északnyugatra állunk. Mivel most nem kíván egyikõnk sem belátogatni Marócra, visszasétálunk a turistaútra, ahol Ildikóék éppen az igazolással vannak elfoglalva. Késõbb futó jön szembõl, ráismerek, a rajtban is feltûnt. Szakad róla a víz, megáll, kérdezi, milyen messze lehet a ponttól, a válasz után elsuhan. Késõbb a budafai pontõrök olyan ámulattal beszélnek róla, mintha ufót láttak volna. :)


Széles, kényelmes szekérút vezet tovább, amely késõbb aszfaltra érkezik. Itt érkezik vissza a negyvenes táv a Vörcsök, Tormafölde, Vétyempuszta felé tett plusz körrõl. Ez az aszfaltút most nagyon jólesik, hogy van, erdõben, kényelmesen, szintben kanyarogva tehetünk meg rajta szûk két kilométert. Valahol itt hárman érkeznek szembõl, a riasztó elõször kispistát érzékel, ahogy közelebbrõl látni õket, feltûnik, hogy nem túrázók, hanem erdészek. Akkor jó. A piros sávra visszatérünk, lejtõn döcögünk. Egy négyfõs társaság, majd egy magányos túrázó érkeznek szembõl, õk már a rajtidõ végén indulhattak az ellenkezõ irányban haladó hosszútávon. Friss kövezéssel javított földút következik, erõs lejtõvel, majd völgybéli hosszantolással. Néha kitisztul a látásom, ekkor azt látom, hogy balra... nem, most jobbra szép a táj. Napsütötte, nyitott úton haladunk, eszembe jut, hogy talán nem is lenne olyan kényelmetlen egy napszemüveg. Fent, a dombon mûködõ olajkút bólogat mélán. Lent, a völgyben õrház áll az út mellett, majd egy másik is. Megérkezünk a kiscsehi elágazásba, a földutat aszfaltút, a kanyargósabb völgyet tágasabb völgy váltja. Nyílegyenesen haladunk Budafa felé, mellettünk vezetéküktõl megfosztott (wireless?) oszlopok sorakoznak. A Lentibe állomásított, eddig sem jó állapotú bakancsom talpa néha hátracseklik, felveri az út porát. A többiek szemébe. Kényelmetlen így haladni – szerencsére van nálam valamennyi szigetelõszalag, Repkény segít ideiglenesen meghosszabbítani a szerencsétlen sorsú lábbeli élettartamát.


Beballagunk Budafára, az ellenõrzõpont az arborétum mellett, kis házban tanyázik. Kapunk hûtött vizet (telitalálat), zsíroskenyeret hagymával, csalamádéval. Sõt, a pontõr hölgyek elõkerítenek egy enyhén bepálinkázott úriembert, õ szigetelõszalag és szúnyogháló (!) használatával lelkesen próbál még javítani a bakancsaim állapotán. Aztán belém diktál három cent pálinkát, szintén lelkesen. Ettõl aztán a bakancs egy darabig nálam is jobb állapotba kerül. Szúnyoghálós-szigetelõszalagos bakancsomban döcögök a többiek után az arborétum kerítése mellett. Betérünk az erdõbe, a mai túránk utolsó árnyékos szakasza ez. Emelkedõk, tavak következnek, elhagy minket a piros sáv, hogy Bázakerettyét egy rövidebb, olajipari mûtárgyakban bõvelkedõ úton közelítse meg. Maradunk a kék kereszten, Kistolmács felé sétálunk, momentán fõleg fölfelé. Az utolsó emelkedõ végén rét nyílik, ennek a sarkáról hosszú lejtõ indul Kistolmács felé. Az ellenõrzõpont a kisvasút felújított végállomásán várakozik, ketten ülnek a pontõrök, megörülnek, hogy az idõközben elénk került stalkerék után végre beindul a 30-as mezõny érkezése. Elmondják, hogy kisvonat egy ideig nem várható, mert nemrég ment el. Teszünk egy kitérõt a bõvizû Kozár-forráshoz. A jéghideg vízben megmosakszom, az egyik kiürült palackot Repkény megtölti, a sapkámat alaposan bevizezem.


A hûtött üzemállapot segít a hátralévõ pár kilométer legyûrésében – végig napon, végig mûúton trappolunk. Keresztezzük a kisvasutat, elsétálunk Bázakerettye felsõ megállóhely mellett – sajnos itt sem találkozunk vonattal, a kisvasút-adagot majd éjjel kapjuk meg, különvonat formájában, Lenti-Zajda-Lenti útvonalon. (Múzeuméjszakás tárlatvezetés, kisvasutazás, kár, hogy a megye határain kívül nemigen hallott róla senki – mi is csak indulás elõtt egy órával.) A falu szélén végre elhagyjuk a letenyei országutat, felsétálunk a célhoz. Közben mellettünk mi más, olajkút nyikorog. A célban megkapjuk a díjazást, egy-egy kitûzõt. A rendezõ nénik láthatóan nagyon büszkék arra, hogy milyen jó idõt „rendeltek meg”. Elbúcsúzunk tõlük, a strandhoz tartozó büfésoron veszek kávét. Utána félórás szünetet tartunk, várva, hogy az autó kezelõszervei megfogható hõmérsékletûre hûljenek. Kerek repkény vezérletével végül kényelmesen Lentiig utazunk. Köszönöm a társaságot mindhárom útitársamnak, köszönöm a rendezést a rendezõknek. Jópofa túra az Olajos körút, fel kell készülni az aszfalttaposásra, meg a kevés vízvételi lehetõségre, és nem lesz gond.


-Kékdroid-


Képek a túráról itt.

 
 
 Túra éve: 2010
kekdroidTúra éve: 20102010.06.16 11:12:27
megnéz kekdroid összes beszámolója

Olajos körút 30


Ugyanaz a járat, ugyanaz a busz, de Laci helyett másik sofõr, mert tavalyi Lacink szabadságon van. Utas viszont egész sok akad, bizony, öten is utazunk így reggel, igaz, Bázakerettyéig csak ketten tartunk ki Kerek repkénnyel. Bázakerettyén már ismerjük a járást, felsétálunk a térképen csak Olajbányász Kultúrotthonként szereplõ objektumhoz a dombtetõre, elmerengünk az itt parkoló autók jelentõs létszámán. Úgy látszik, az ország sok erdejében bevezetett korlátozás megtette a hatását, ha máshová nem lehet menni, akkor még mindig itt van tartaléknak Zala. (Egyébként is, erre a hétvégére valahogy leült a dömping, nem rendezhetnek mindig százast. :)) Odabent a nevezéssel nem telik el annyira sok idõ, a rendezõ nénikkel való beszélgetéssel azonban annál több. Végül megkapjuk a spártaian egyszerû itinert, van rajta fénymásolt térkép, hely az igazolásoknak és kész. Az egyes ellenõrzõpontok távadatai nincsenek feltüntetve, ez a 30-as távon mondjuk nem üti annyira szíven az embert, a 40-esen már inkább. Elindulunk, sikerül rögtön az elején majdnem rosszfelé menni, mert a naptárban lévõ kiírás szerint Báza felé kellene elindulni és én teljesen abban a hitben éltem, hogy ez a valóságban is így lesz. Pedig nem, mert Bázára a 20-as táv megy, mi levágjuk a piros sáv bázai nagy kunkorát a Meretai-erdõ felé.


A borsfai országúton átkelve nemrég felújított szõlõhegyi aszfaltúton sétálunk, a sûrûn festett P+ jelek mellett ugyanolyan sûrû szalagozással találkozunk. Érdekes, nem emlékszem tavalyról szalagozásra, legalábbis ilyen nagy gyakorisággal kitett szalagokra semmiképp. Egyre melegebb van, az ég tiszta, kék, felhõnek semmi nyoma. Vagy megfõlünk napközben, vagy bejön egy vihar és akkor ronggyá ázunk. Tõlünk nyugatra is, keletre is tökéletes kilátás nyílik a környezõ dombokra, közöttük falvak háztetõi piroslanak, még az ég alja is kék, semmi pára nem ül rajta. Majd késõbb fog. Mögöttünk óriási adótorony, ez jelöli a cél helyét is, amikor Maróc felõl visszanézünk, eléggé elkeserítõ dolog tudomásul venni a távolságát. Olajátemelõ egykor használt csonkja rozsdásodik a hétvégi házikók között, láthatóan régen használták már. A túra neve egyébként találó, a zalai dombok között Papp Simon geológus talált elõször kõolajat, valamint ennek kísérõgázaként földgázt, innen épült ki az elsõ hazai kõolajvezeték a fõváros felé, a mai napig megvan még. Végig lejtõ szekérúton ballagunk a Meretai-erdõ mentén, réten, ritkás, ligetes úton. Mellettünk kiszáradt ültetvény, nem ismerem fel a növényi torzókat, inkább a nem sokkal elõttünk várakozó ellenõrzõpontra koncentrálunk. Megérkezünk, lepasszoljuk a három csomag töltött cukorkát, amelyet a rajtból küldtek a kissé feledékeny pontõrök után. Kicsit elbeszélgetünk, majd elsétálunk, a jelzés – immár a körút piros sávja – visszakanyarodik velünk Bázakerettye északi végére. Átkelünk a Csömödéri ÁEV kistolmácsi vonalának a sínpárján, velük párhuzamosan trappolunk, mielõtt visszatérnénk Kerettyére. A kisvasút egyike az utolsóknak, amelyeken elsõsorban a teherforgalom hoz bevételt és mintegy mellékesen turistákat is fuvaroznak. Csendes, néptelen, ám szépen karbantartott házak között visz az út, mielõtt egy meredek emelkedõn felkaptatnánk a Bagoly-erdõbe, ahol ismerõs dombhátra találunk, ismerõs 20 kV-os távvezetékkel. A tetõn egy kicsit elnosztalgiázunk, a DDK-n sétálunk, amíg a kék sáv el nem tér a falu felé. Mi maradunk a dombon, méhkaptár borzolja a kedélyünket, óvatosan, a kezünket magasra emelve sietünk tova a méztermelõk kiszuperált lakókocsija mellett. Nem sokkal arrébb olajkút ácsorog magányosan, nem tudni, mûködõképes-e még, vagy már kiiktatták a rendszerbõl. Olaj mindenesetre van körülötte rengeteg. Újra lejtõn haladunk, megérkezünk az Olajos emlékmûhöz, nevével ellentétben egy szép tiszta, faragott kõtömbrõl van szó, olaj nincs rajta egy csepp sem. Amíg Repkény felírja a kódot, én megnézem magamnak az egykori átemelõ szépen lefestett maradványait. Visszatérve összefutunk az Észak-Dunántúli Kupát is teljesítõ szötskével. Megjegyzi, jó kis Észak-dunántúli vidék ez itt, a szlovén határ környékén :), majd búcsút veszünk, az útról látjuk, õ is megnézi magának az emlékhelyet.


Hosszú országúti séta következik, eseménytelen, de legalább árnyékos, egészen Lispeszentadorján széléig, onnantól az árnyék elmarad, de az országút és az eseménytelenség követ tovább. Lispén, Erdõháton, majd Szentadorjánon is végigsétálunk, az általunk látott helyi lakosság csupán egy jégkrémes szájú kisgyerekre korlátozódik. A templomnál újratöltjük a vizespalackot, szükség lesz rá: már most, kora reggel is meleg van, ráadásul a túrán a vízvételi lehetõségek igen korlátozottak. A falu határában a Markó-völgyi forrásból is tölthetnénk, most csak megkóstolom a vizet. Megállapítom, hogy finom, majd Repkény után rohanok. Nyílt, alig erdõs utakat követünk, napsütötte emelkedõn a Maróc feletti szõlõhegyig. A megfõlés kezd valószínûbbé válni, pedig még egész korán van. Házak, „lakok” között ballagunk, majd elmaradnak az épületek, csak néhány romot találunk, már a tetõn is áttört a növényzet. Lassan, de biztosan megkerüljük a völgyben fekvõ falut, tavalyról ismerõs helyszínek mellett sétálunk el. Megtaláljuk, hol tévedtünk el, megtaláljuk, hol köszöntek ránk néhányan a Maróc-hegyi kereszt ellenõrzõpontnál. Felírjuk a kódot, majd Bell Sanyi és Vidova gora útmutatása alapján megtaláljuk a ponthoz tartozó keresztet is. Igazuk volt (miért ne lett volna), ha valaki hajlandó letérni a jelzett útról (amit mi nem tettünk meg tavaly), akkor nem egyszerû eltéveszteni, sikerül pótolnunk a tavalyi mulasztást. (A kóddal szemben kell letérni az ösvényrõl a lepusztult ház felé és rögtön balra kanyarodni.) Felújított kõkereszt, szépen kialakított pihenõhely, Olajos körút információk és Papp Simon emlékpapír, pontosabban nyomtatott életrajzi ismertetõ fogad. Ráadásul a kilátás sem gyenge, csakúgy mint végig a Maróc feletti dombokról. Tényleg látszik a Bázakerettye feletti adótorony, tényleg fenemód távolinak tûnik, köszönhetõen a párás idõjárásnak. Továbbmegyünk, egyre melegebb kezd lenni, próbálunk sietni, hogy minél hamarabb túljussunk a nyílt szakaszokon. A sáv trükkösen kanyarogva követi a dombok gerincének vonulatát, hol letér egy széles útról, hol visszatér egyre, közben füves csapásokat, egykor széles, ám mára benõtt utakat követünk. Nagy sokára elérjük a P+ elágazását, a hosszútávosok itt hagyják el az aszfaltutat abban az irányban, amerrõl mi érkezünk és amely aszfaltútra a vétyemi õsbükkös felõl érkeznek meg. Ezen az aszfalton lehet levágni egy nagyot, ha valaki elmegy a vörcsöki erdészházig (+2 km, oda-vissza), valamint észak felé a vétyemi õsbükkösig (+3 km, oda-vissza). Ezen egyáltalán nem fair módszerrel lecsap egy szép hosszú, napos, aszfaltos kanyart Tormafölde felé, mégis megvan az összes igazolása. Tormaföldérõl hiányzik egy pont, na. Éppen kielemezzük ezen tényállást Repkénnyel, amikor megjelenik egy kiránduló pár szembõl. Mivel visszaköszönni még visszaköszönnek, de a „Melyik távon vagytok?” kérdésre már nem válaszolnak, feltételezzük, hogy tényleg kirándulnak és nem a teljesítménytúrán vesznek részt. Talán.


Továbbkirándulunk mi is, a mûút szerencsésen árnyékos, mondhatni, hûvös. Nem is maradunk rajta sokáig, amikor a piros sáv megérkezik kelet felõl, mi eltérünk arra, újra szembemegyünk a hosszútávosokkal. Nem túl magas dombról kell leereszkednünk, jól látszik, mi vár ránk: napos, nyílt, széles szekérút. Még mielõtt rátérnénk, érkeznek néhányan szembõl: két hölgy, mögöttük SzLA és pesza91 duója. Elbeszélgetünk pár percig, majd fel is út, le is út: számukra fel, számunkra le. Még találkozunk egy fehérvári sporttárssal, vele véget ér a szembõl érkezõk mezõnye. Leérünk az imént látott szekérútra, hosszan trappolunk rajta a hõségben, olyan, mintha soha nem akarna véget érni. Ráadásul alulról erõsen sugározza a meleget. Megérkezünk a kiscsehi mûútra, itt sem jobb a helyzet, árnyék még annyi sincs, mint idáig volt. Szerencsés vonzata a helyzetnek, hogy a napon nincsenek szúnyogok, mint eddig mindenütt az erdõben. Próbálunk sietni, de nem nagyon megy, az ad némi reményt, hogy rövidesen megérkezünk a budafai etetõpontra. Elhagyjuk a kiscsehi elágazást, nyílegyenes, poros szélû út vezet hosszan Budafa felé, néha elrongyol egy személyautó gyenge kilencvennel, minket tetõtõl talpig porfelhõbe burkolva. Sebaj. Az etetés-itatás közelsége és a nálunk lévõ víztartalék hõmérséklete megengedi, hogy a drága vízbõl egy egész liternyit hûtési célokra használjunk fel. Magyarul megfürdünk. :) Felfrissülve menetelünk tovább, a 40-es távon résztvevõkre gondolunk, akiknek sokkal-sokkal több ilyen szakaszon kell átvergõdniük, tavaly megtapasztaltuk mi is. Nagysokára megérkezünk az arborétum mellé, látszik az impozáns kilátó, a házak, majd az ellenõrzõpont, éppen akkor, amikor már elegünk kezd lenni a forróságból és a párából. Kiadósan megebédelünk zsíroskenyérbõl, csalamádé, hagyma, só a kísérõ hozzá.


A hátralévõ szakaszon néhány rövid, de velõs emelkedõ vár ránk, ismerõs már errõl a túráról is, szembõl, de ismerõs a Rockenbauerrõl is, amelyen ugyanebben az irányban kell haladnunk. Meredek kaptatók váltják egymást, néhány gyengébb lejtõvel közbeékelve, valamint érintjük a Budafai Állami Szúnyognevelde 1. és 2. telephelyét. Az erdõ legalább szép hátteret biztosít a csípésekhez. Amikor már elhagyjuk valamelyest a vérszívók otthonát, az utolsó tetõrõl mozdonysíp hangját halljuk, elkezdünk sietni, hátha ott érjük még a vonatot a kistolmácsi végállomáson. Amikor leérünk a dombról, a fák között felbukkannak az ismerõs zöld személykocsik, de a szerelvény elején valami fekete gépezet ácsorog. Elgondolkodom. A Csömödéri ÁEV-nek nincs fekete C50-ese. (A sötétzöld Mk48-asakat pedig nem sûrûn használják.) Tehát ez az Ábel névre hallgató, 490.2002 pályaszámú gõzmozdony lesz – amikor erre rájövünk, éppen újra sípol egyet és lassan megindul. Én meg elkezdek rohanni, hátha még sikerül elcsípni egy akármilyen fényképen, menet közben kapcsolom be a masinát, még éppen sikerül egy gyengébb kép. Repkény is megérkezik, a kisvonat elpöfög, mi pedig elõzõ fürgeségünket meghazudtolva elbattyogunk az esõbeállónál ücsörgõ pontõrökhöz. Elbeszélgetünk, elmondják, hogy a hosszútávon tizenkét induló van, de a harmincas résztvevõinek létszáma számukra ismeretlen. Visszatalpalunk a Dél-Dunántúli Kék Aszfaltúton Bázakerettyére. Soha nem akar véget érni, lelki szemeim elõtt egy nagy pohár hideg kóla lebeg, amelyet egyetlen húzásra felhajthatok a célban. Valahogy végül visszatérünk a faluba, felkaptatunk a mûvelõdési házhoz, újabb, ezúttal egy mûködõ olajkút mellett sétálunk el. Szépen nyikorog. A célban lepecsételik az itinert, oklevél nincs, a kitûzõ minden távon ugyanaz. Talán a mozgalom teljesítéséért is ilyen jár, még nem tudjuk, de megbeszéljük a nénikkel, hogy ha jövõre elhozzuk a kitöltött füzetet, akkor mindenféle postai adminisztráció nélkül megoldható a kiértékelés és a díjazás átvétele. Még hiányzik a bázai kis kör, ahol egyébként a mozgalomnak nincs ellenõrzõhelye, viszont a teljesítménytúra 20 km-es távja arra megy, valamint hiányzik a Tormafölde-Vétyempuszta vonaltól nyugatra lévõ karika. A ház büféje még nincs nyitva, az egyik kinti kocsmában találjuk meg az egyre erõsödõ vízióimat megszüntetõ valódi pohár kólát, aztán irány a buszállomás, ahol Repkény édesanyja éppen arra járva felvesz minket. :) Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és a túrát a rendezõknek. Vannak rendezési hiányosságok, de az is lehet, hogy ezt a túrát még ugyanúgy rendezik, ahogy eddig is tették, immár tizenöt éve. Nekem tetszik az Olajos körút, fel kell készülni napkrémmel, rengeteg vízzel, kajával és nem lehet gond.


-Kékdroid-


Képek

 
 
 Túra éve: 2009
kekdroidTúra éve: 20092009.06.18 21:00:29
megnéz kekdroid összes beszámolója

Olajos körút 40


Párbeszéd reggel 6:20-kor Lenti buszállomásán. Résztvevõk: Kerek repkény és az információs néni.


K.r.: - Jó reggelt kívánok! Indul ma a 6:15-ös bázakerettyei járat?


Inf.: - Már elment!


K.r.: - Még nem mehetett el, mert hat óra óta itt vagyunk és nem láttuk elmenni.


Inf.: - Hmm... (hátrafordul, kiabál) Itt van a Laci? (vissza, széles mosollyal) Mindjárt megy.


Így történik, hogy a Bázakerettyére közlekedõ járat, ha két utassal is (Repkény és jómagam), de elindul és a késés ellenére a menetrendben adottakhoz képest két perccel korábban megérkezik a magyar szénhidrogén-bányászat szülõhelyére. Mivel halvány fogalmunk sincs, hogy hol keressük a rajtot, megkérdezünk egy szimpatikus, idõsebb házaspárt, hogy merre találjuk a kultúrházat. Nagy meglepetésünkre teljesen érthetõen, világosan magyarázzák el (nem úgy, hogy „forduljon a Kati telkinél balra, aztán a Jóska régi házánál meg jobbra”), még nagyobb meglepetésünkre a K+ jelzést kell végig követni. A Déryné kultúrháznál belebotlunk az éppen az autóból kikászálódó -Dilen-&Tinca duóba, kemények nagyon, mert õk a 40-es távra egy laza tízessel melegítenek. Benevezünk, a kapott itiner kissé spártai, de Repkény tapasztalatára támaszkodva bõven elég kell, hogy legyen. Van fekete-fehér térképvázlat, van néhány négyszög igazolni és némi szöveg az útvonalról. Tincáék az épületbõl kilépve jobbra indulnak el, mi balra kanyarodunk és lesétálunk az Olajos körút piros sávján Bázakerettye fõutcájára, ahol rövidesen el is hagyjuk a mozgalom útvonalát a DDK kék sávjáért, egészen Kistolmács fõpályaudvarig. Már most, viszonylag korán reggel egészen meleg van, furcsán is nézek ki a nagy, hosszú kabátomban, leveszem és felkötözöm a táskára. Kistolmácson, a kisvasút végállomásán várnak a nagyon kedves pontõrök, cukorkával kínálnak, egy kicsit beszélgetünk velük, megdícsérnek, hogy fiatal létünkre nem a számítógép elõtt ülünk.


Besétálunk az erdõbe, innentõl szembe haladunk a Rockenbauer 130 útvonalával, nappal sokkal szimpatikusabb a sok emelkedõ. Még úgy is, hogy az ember éppen felér az egyikre és már éppen örül, hogy fent van, amikor még feljebb kell menni. A zalai dombok sem viccelnek. :) Budafa felé félúton újra találkozunk Tincáék duójával, olyan tempóban jönnek, hogy tényleg úgy tûnik, hogy simán utolérnek. Alaposan megjegyezzük az utat, hogy abban az esetben, ha augusztus elején egy éjszaka véletlen erre járnánk szembõl, akkor végre ne kelljen kavarogni. Megcsodáljuk az arborétum óriási fenyõit, majd feltalpalunk a bejárathoz. Itt még nem kell kódokat írni (mint az összes további ponton), bója is és aszfaltrajz is mutatja, hogy az egyik háznál ellenõrzõpont mûködik. Nagyon kedvesek a pontõrök, csak úgy diktálják belénk a zsíros kenyeret, meg a mindenféle üdítõket, sõt, két kenyeret összeborítanak és elcsomagolnak nekünk az útra! Ahhoz képest, hogy Repkény nem biztatott túl sok jóval, nagyon lelkesen fogadnak mindenkit. A ponton hagyjuk a 40-es táv eddig legelöl haladó résztvevõjét, õ még eltáplálkozgat egy kicsit. Budafáról kifelé annyira belemerülünk az arborétum szépen gondozott kertjének a bámulásába, hogy nem vesszük észre a prímán jelzett jobbkanyart és elkolbászolunk vagy kétszáz métert, amire észrevesszük a hibát. Visszasietünk a helyes útra, ez egynyomos, néhol faágakkal teleszóródott ösvényeken kanyarog az erdõben, amíg ki nem érünk egy nagy rétre, valahol Kiscsehi határában. Feltûnik egy érdekes magasles, amelyet egy használaton kívüli villanyoszlopra szerkesztettek fel, új értelmet adva az újrahasznosítás kifejezésnek. Innentõl nyílt terepen haladunk sokáig, mellettünk hatalmasra nõtt fák mutatják a tarvágás határát. Nem sokkal a Vörcsök-völgyi vadászház nevû pont elõtt térünk újra be az erdõbe, nem kis megkönnyebbülésünkre, mert kezd roppant meleg lenni, elvégre nyár van, vagy mifene. Sebaj, innivaló van bõven, készültünk – ilyen egyszerû ez, ha nyár van, az ember visz magával innivalót. Ha tudja, hogy ritkán van vízvételi lehetõség (ezen a túrán pedig pláne), akkor sok innivalót visz magával.


A fent nevezett vadászházat egy ideje nem használhatják túl sûrûn, mert méteres susnya veszi körül és természetesen arra kell menni a ponthoz, legalábbis a jelzések így hívogatnak. Felírjuk a kódot, Repkény lefotóz vele, de a mosolyom nem túl õszinte, ugyanis a susnyán való átkelés miatt rettentõen viszket a lábszáram. Eszembe is jut, hogy miért szoktam általában hosszúnadrágban túrázni. :) A háztól szalagozott úton sétálunk, felkapaszkodunk egy hegygerincre, kerülgetjük a vélhetõen ritkán járt, gazos, törmelékes utat. Viszont cserébe látszik a szlovén Alpok a láthatáron, tiszta, felhõ- és páramentes égbolt alatt. Egy kisebb kanyar után feltûnik egy gazzal benõtt telek, kidõlt-bedõlt falú házzal, de legalább villany van. Kisvártatva már jobb állapotú porták mellett sétálhatunk, érik a meggy, kicsit még savanyú, de már ehetõ. Kerek repkény figyelmeztet, hogy mostantól sok lesz az aszfalt, emlékeiben mindig innentõl volt idegesítõ a túra. Lesétálunk a hegyrõl egy árnyas mélyúton és egy veszélyes útkeresztezõdésnél kiérünk az M70-es autóúttal párhuzamos országútra. Szerencsére a mi utunkon jóval gyérebb a forgalom, mint a gyorsforgalmin, így nem ér minket nagy megrázkódtatás emiatt. Viszont a nagy hõségben egyre csábítóbbnak tûnik a tormaföldi kocsma, vagy bolt, vagy akármi, ahol hideg innivalót adnak. Hosszú menetelés után érkezünk a faluba, ahol egy teremtett lélekkel sem találkozunk, úgy tûnik, senkinek nincs kedve a késõ délelõtti hõségben sétálni idekint. A kocsmahivatalnál viszont meggondoljuk magunkat a betéréssel kapcsolatban, meglehetõsen zord arcokkal van tele, ráadásul mindannyian nagy sportolók lehetnek, mert mez is van rajtuk. Legalább nem viccbõl cipeljük ezt a sok vizet. :)


A kis község után még mindig mûutat kell követni, mérsékelten árnyékban, de csak azért, hogy feledzõdjünk a túra végére. Vétyempusztáig nem is történik semmi érdemleges, azon kívül, hogy megelõz minket egy sporttárs, jó gyors léptekkel halad. Amikor elhagyjuk a magasfeszültségû vezeték nyiladékát, akkor már felkészülök, hogy megérkezünk Vétyempusztára, ahol majd óriási nagy bükkfák hajladoznak... ehhez képest magán Vétyempusztán semmi különös nincs, csak egy kolduló kutya, akinek azonban semmit nem tudunk adni. Néhány szerencsétlen kutya viszont szívszaggatóan sír, amikor meglát, csak úgy ugrálnak a kerítésnél. Mi viszont elhagyjuk a két-három házból álló telepet, belépünk az õsbükkösbe. Érezhetõen hûvösebb a levegõ és az erdõ alja is jóval tisztább, mint a táj többi erdejében. Hatalmas, vén fák között kanyarog a piros sáv, Repkény meg is öleli az egyiket, amelyiket különösen szimpatikusnak találja. :) Elérünk két táblát, mindkettõn az erdõ adatai láthatóak, az egyik tábla az 1977-es, a másik az 1995-ös állapotot mutatja, valamint megtudjuk, hogy a „Tormafölde 11D erdõrészleten” járunk éppen. Következik a Marócot kikerülõ szakasz, ami egyfelõl pozitív – nincs annyi mûút – másfelõl viszont már az erdõben is van olyan meleg, mint a nyílt terepen, ez megmutatkozik a vízfogyasztásunkon is. A pont viszont nem egészen ott van, ahová az itiner írja és ha nincs ott egy háromfõs túrázó társaság, mi bizony úgy elmegyünk mellette, mint a szél. Ez is vicces helyzet:


Srác 1: - Ti tudjátok, hogy hol van az a valamilyen hegyi kereszt?


Kékdroid: - Nem tudjuk, de reméljük, hogy nemsokára odaérünk, mert szerintem már itt kellett volna lennie valahol.


Srác 2: - Jó, itt van. (a fára mutat)


S valóban! Igaz, hogy kereszt, az a környéken sincs (De, van. Elnézést kérek az érintettektõl, Bell Sanyi is és Vidova gora is jelezte a kereszt létezését. Javítva 2010. június 16-án), de a kód ott pihen a fán. Felírjuk, majd észrevesszük, hogy bizony szedni kell a lábunkat, hogy a tervezett idõnket tartani tudjuk. Sõt, a szintidõt, ami igencsak érdekes, abból a szempontból, hogy azért 42,3 kilométeren (ennyi van az itineren és a térképen is kb. ennyit mérek késõbb) nem illene ennyire közel kerülni hozzá. A fene nagy sietségben viszont szépen benézünk még egy kanyart és elhúzunk egyenesen egy hegygerincen, a kilátásért mondjuk megéri. Elõttünk, de inkább alattunk Páka és Kányavár, messzebb pedig a Kerka völgye. Amikor már nagyon feltûnik, hogy nincsenek jelzések, visszafordulunk és egész pontosan negyed óra alatt érünk vissza a rendes útra. Ezen elkanyargunk egy ideig, a völgykatlanban Maróc apró faluja terül el és végül megtalálunk egy keresztet is, ahol viszont nincs pont, de ha innen pont nyugatra nézünk, akkor körülbelül ott van a kód. Három kilométerre légvonalban. :)


Leereszkedünk egy füves úton, majd ahelyett, hogy szépen a völgyben jobbra kanyarodnánk, egy újabb dombra kell felkapaszkodnunk, mielõtt megérkeznénk Lispeszentadorjánra. Az érdekes tornyú templom elõtt már messzirõl kiszúrjuk a kék nyomós kutat, amit azonnal el is foglalunk fürdés, ivás és a készleteink újratöltése céljából. Bevizezzük sapkáinkat a hátralevõ szakaszra, szinte hiába, mert úgyis azonnal megszárad. Némi ücsörgés után továbbsétálunk, újra találunk közös keresztmetszetet a Rockenbauer Emléktúrával, lévén itt egy kicsit újra a DDK útvonalán megyünk. Még Lispeszentadorjánban megállunk egyet uzsonnázni, aztán eseménytelen, de legalább jó árnyas úton besétálunk Bázakerettyére, ahol a reggeli élmények után már tudjuk, hogy merre visz az út. Még a falu elõtt nem sokkal megtekintjük az Olajos Emlékmûvet, ami a magyarországi kõolaj- és földgázkitermelés 80. évfordulójára épült. Nemsokára lehet avatni azt a táblát, ami a készletek kimerülésének állít emléket... :( Éppen keresztezzük a kisvasút pályáját, amikor arra gondolok, hogy meg kellene nézni, mikor jön egy vonat, hátha le tudnánk fotózni. Ebben a pillanatban pedig varázsütésre megjelenik egy szép zöld C50-es mozdony, egy zárt és két nyitott személykocsival. Megvárjuk, amíg elhalad a szerelvény Kistolmács felé, aztán felcaplatunk a mûvelõdési házhoz. Itt nagyon örülnek nekünk, gratulálnak, kapunk 1-1 kitûzõt, nincs rajta táv, de éppen ettõl érdekes. :) Elüldögélünk egy kicsit, ez azért válik hasznunkra, mert éppen kinyit a büfé és tudunk venni jó hideg kólát. A rendezõ hölgy szól, hogy az itiner felmutatásával féláron mehetünk be a strandra, de sajnos nincs nálunk semmiféle fürdõcucc, nudistaként pedig érdekes lenne bemenni. :P


Kerek repkény édesanyja mondta, hogy szívesen eljön értünk, még mielõtt befutna, találkozunk Tibettel és VadMalaccal, amint éppen megérkeznek. :) Viszont Tinca és -Dilen- párosát nem csípjük el, vélhetõen pont akkor mennek fel a K+-on, amikor mi lefelé az autóval a piros sávon. Viszont Bell Sándoréknak tudunk integetni, meg a többi, éppen beérkezõ túrázónak is, mert az autóval éppen szembemegyünk a túra útvonalával. :)


Végszó: az Olajos körút nem egy agyonszervezett túra – csak két helyen vannak pontõrök a hosszútávon, nem nagyon van szolgáltatás – de éppen ezért különleges. Nekem legalábbis tetszik. Innivalót sokat kell vinni, mert csak Budafán (kajapont, ~6 km), Tormaföldén (kocsma/bolt, ~24 km, de nem biztos) és Lispeszentadorjánon (kék kút, ~ 37 km) lehet vízhez jutni. Esetleg még ha valamelyik pincénél megkínálnak borral. :) Köszönöm a társaságot Repkénynek, a fuvart Repkény édesanyjának és a túrát a lelkes rendezõségnek!


-Kékdroid-

 
 
Tinca tincaTúra éve: 20092009.06.16 12:24:10
megnéz Tinca tinca összes beszámolója



Olajos körút 40


ami akár az Aszfalt 40 nevet is kaphatta volna a keresztségben. Bemelegítésként Dilennel végigjártuk a tízes távot is, így akár sejthettük volna, hogy mi vár ránk. A rövidtáv arra is jó volt, hogy nappal is bejárjuk a Roki egy picinyke szakaszát, kicsit büszke is voltam, hogy emlékszem a kanyarokra, holott ez mégiscsak a zombis hajnali szakasz :) Kerek repkény és Kékdroid akkor rajtolt a 40-es távon, amikor mi a röviden. Mindenféle alaptalan ígéreteket is tettek, hogy majd jól utolérjük õket, ...háppersze. Nem tudtuk, hogy az Érchegységi százasra készülnek. Szóval a K+ nyomvonalát sem sikerült elsõre lekövetni Bázakerettyén, pedig csak értelmezni kellett volna az itinert és figyelni. Aztán elgyalogoltunk az Olajos emlékmû mellett, de még idõben feltûnt, hogy az itiner elsõ sorát továbbra sem olvastuk el, miszerint a kódot kell felírni, ahol nincs pontõr. 400 m-t visszafutni nem a világ, gondoltuk még akkor, hisz addig csak alig 3 km-t haladtunk az aszfalton. Budafán már készültek az etetõponton minden jóval, megígértük, hogy hamarosan visszatérünk. Azért ezután volt egy kis erdõ, kis emelkedõ, kis tó, kis madárdal, minden kelléke egy kellemes reggelnek. Szemben a mezõnnyel összeakadtunk újra Mr. és Ms. Droiddal, azért remélem, még látjuk õket idén. A kistolmácsi vasútállomáson minél több cukrot akartak adni, és taljesen egyértelmûvé vált, hogy itt nem egyszerûen kedvesek, hanem nagyon. Sorban jöttek még a hosszabb távosok, feltûnt néhány ismerõs, köztük Tibet és Vadmalac, akikkel teljesen meglepõ módon még találkozunk ma, hát igen, nem sejthettük, hogy "depóznak", de errõl késõbb. Némileg kilenc elõtt célba értünk.

A rajtoltatás nem éppen gyors, de negyed óra után ezen is túl voltunk, újra élvezhetjük hát a flasztert a vasútállomásig, sõt, nulla pontért a Kozár-forrásig, hogy elõtörjenek a Roki 130 emlékei újra. Budafáig ugyanaz az útvonal, de most a rövidtávosok jönnek szembe, nem is kevesen, félve gondolok egy esetlegesen leharcolt etetõpontra, de nem. Van limonádé, és nagyon-nagyon házi csalamádé, aminek készítõje is a ponton tartózkodik. A kis ház, ami egyben az ep. ugyancsak figyelemfelkeltõ, meg is csodálom a pórfödémet, és a stílusos bútorokat.

Aztán a P-n kell menni, majd miután jó tízpercet keressük a folytatását, és több helyen ösvény sincs alatta, levonjuk a konklúziót, hogy figyelni is kellene a jelzéseket. Már a kiscsehi út után, de az olajos út elõtt termetes sikló terpeszkedik az úton, nincs még bemelegedve, pedig én már izzadok. Annyira "szelíd", hogy eszembe kell jusson egy meg nem vett makróobi, miközben szenvedek a vázhoz kitben adott 18-70-nel. Az olajos útról is megállípítjuk, hogy alkalmas a kerékpáros közlekedésre, ráadásul mglepõ módon 500 m-t se kell haladni rajta. Egyenlõre.

A követkzõ szakasz a Tormaföldére vezetõ aszfaltútig élvezetes, kilátásokkal. Az élménynek aztán vége szakad. A mûút átvezet egy dzsindzsával benõtt patak felett, ahol uniós tábla közli, hogy itt bizony rekonstruálták a patakot. A táblát még épp nem takarja be a Csólán és Tsai Ltd&Co. a rekonstrukciót szerencsére igen. Az egyenes, messzeségben elveszõ mûútat látva jó viccesen -haha- megjegyzem Dilennek, hogy 10 km aszfalt következik. Még jó, hogy magam sem hittem. Tormaföldén nyitva volt a bolt, hûtött italokkal kezeltük külsõ égési sérüléseinket. Végülis Vétyempusztáig alig lehetett több mûút, mint 6 km. Az õsbükkös viszont lenyûgözõ, átlagmagasság 42 m, ezért megérte. Aztán csak kikeveredtünk az aszfaltra röpke km erejéig.

Marócot szép íven körbekerüli a P jelzés, így meglepõ módon nem kellett aszfalton hosszantolni. Jelzéseket figyelni annál inkább. Meleg is volt na, holmi hûsítõk képe rémlett fel elõttünk, amikor... hogy fejezzem ki? Költõien nem tudom, nem akarom. Lispeszentadorján legszélén, a civilizáción túl, ott, ahol a földútból aszfalt lesz, és ahol a kurtafarkú malac is túr, várt minket a fagyisautó. Még láthattuk a délibábon keresztül, ahogy Vadmalacék is személyes frissítésre használják fel, ezzel feltartva Bagaméri nénit a kellõ ideig. 6 gombóc 450 Ft. Kitartott a falu közepéig. Ott 3 purdé járt el az érdekünkben, lassítva az autó haladását, így a maradék két ízt is tesztelhettük.

Innen már csak 6 km aszfaltot kellett legyûrni, miközben megtudtuk, hogy az Olajos emlékmûnél a kód nem változott reggel óta, és hogy a fagyis autó Bázakerettyét is útbaejti. A célszemélyzet pedig igen kedves volt.

Itinerrõl: a 600 m szintkülönbség helyett >1000m, de ez önmagában egyáltalán nem baj, sõt! Pozitívumok: budafai savanyúság, fagyis autó, rendezõk, érik a szeder és a meggy az út mellett.

Csak az aszfalt, azt tudnám feledni.

 
 
 Túra éve: 2008
nafeTúra éve: 20082008.06.18 23:06:17
megnéz nafe összes beszámolója
Olajos Körút 20
GPS-el mért távolság: 22,07 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintkülönbség 500 m. Túra statisztika szempontjából táv nem jó, mert egy helyen elkevertem pár száz métert, a szint viszont OK.
Hajnalban elindultam barátaimmal Zalaszentmihályra, egy kis bojlizásra. Mivel Bázakerettye csak 40 km-re van, ezért adta magát, a túrán való indulás. Nem voltunk túl sokan a rajtnál, de így is bõ tíz percbe tellett a nevezés. Fél kilenckor indultam el, a 20-as távon 45-ikként. A pecázás miatt választottam a negyvenes helyett a húszast. 40 km után nehezen ment volna az éjszakai peca, meg különben is, nehogy már agyonra fogják magukat, amíg távol vagyok. A valóságban viszont szombat-vasárnap égtünk, mint a Reichstag.
Mivel a túrára menet, egy csomó túrázóval találkoztam a Báza és Kerettye közti úton, ezért nem néztem meg alaposan a térképet. Láttam, le kell menni a bázai templomig, így nem is kerestem, hol tér le az aszfaltról a piros jelzés. Itt hosszabbítottam egy kicsit. Végig lejtõn gyalogolva értem el a templomot, ahol a térképet nézve rájöttem, ezt bizony el…, nem kicsit, nagyon. Rátértem a helyes útra, ami rögtön egy jó kis húzós emelkedõvel indított. Egy darabon, szõlõk és fõként gerendákból készült présházak között haladtam. Itt egy helyen megtévesztõ, az egyébként jó, frissen festett piros jelzés. Több helyrõl is nagyon szép a kilátás. A Szél-kilátóba nem mentem fel, tekintettel a hideg északnyugati szélre.
A lejtõn, egy igen kellemes erdei útra értem. A földutak végig nedvesek voltak, de nem sárosak az elõzõ hetek esõzéseitõl. Egyszer csak váratlanul kereszteztem egy keskeny nyomtávú vasutat, ami nem szerepel a térképen, pedig láthatóan használatban van. Az erdészházi elágazónál, kimentem a vasúthoz fényképezni egy kicsit, majd pocsolyákat kerülgetve irány az elsõ EP.
Megkaptam az aláírásomat, az igazoló lapra, aztán ballagtam tovább. Ettõl kezdve ellenben a frissen festett piros sávjelzés eltér, a térképen szereplõtõl, ami elég idegesítõ: mit keresek a vasút mellett, s fõként attól balra, holott azt a térkép szerint csak kereszteznem kellene. Kerettye szélén, ennek megfelelõen, térképhelyesbítés következett. Kerettyérõl kimenet újabb meredek kaptató jött, amit hullámvasutazás, majd hosszabb lejtõ követett, a következõ ellenõrzõ pontig. Felrajzoltam a megfelelõ pontokat, az igazoló lapra, s aszfalton, elõbb emelkedõn, majd lejtõn, undorító aszfalton értem el a következõ EP-t, ahol Zsíros kenyérrel, és szörppel fogadtak, a háziak. Igen jól esett, már épp gondolkoztam, elõ kellene vennem egy szendvicset. Az elsõ zsíros deszka után ért a meglepetés, amikor észrevettem, hogy tõlem fél méterre, a bokor alján alszik a háziak kutyája. Szinte tudomást sem vett rólunk.
A Budafai-arborétum mellett lejtõn ballagtam lefelé, amit a túra legnagyobb szintkülönbségû emelkedõje követett. Fújtattam rendesen. Jellemzõen dombvidéki emelkedõ: nem elég hosszú ahhoz, hogy sok pénzt fektessenek be a kisebb meredekségû, de hosszabb út elkészítésébe, ezért merõlegesen nekiviszik a gyakran 20%-nál is meredekebb domboldalnak. Ezt némi hullámvasutazás követte. Többször is hallottam a távolból az erdei vasút hangját. Sajnos azonban lekéstem, így lefényképezni sem volt lehetõségem. Budafától Kistolmács vasútállomásig nagyon kellemes erdõben gyalogoltam. Amikor megkaptam az utolsó aláírást is az igazoló lapomra, jöttem rá, túl sok idõt töltöttem a budafai EP-n, valamint a túra folyamán fényképezéssel, illetve térkép alapján való tájékozódással, s már csak 30 percem van a szintidõbõl. Ettõl kezdve végig aszfalton, emelkedõn, alaposan kilépve, két perccel szintidõn belül estem be a célba.
Megkaptam a kitûzõmet, beszélgettem egy kicsit a szervezõkkel, ami vitát is jelentett, mivel egyikük sehogy se akarta elfogadni, hogy a kiírás szerinti 260 m helyett nekem 500 m-re jött ki a szint. Ezért a képek közé, be fogom tenni, a Polár órám adataiból készült magassági profilt, amelyen jól látszik, hogy 4 db 80m és afölötti, valamint egy 40 m-es emelkedõ van benne, a sok néhány m-esen kívül. Már ez az 5 emelkedõ is majd 400 m-t jelent.
Nagyon kellemes túrán vagyok túl. Az eddigi három Zalai-dombsági teljesítménytúrám közül (Thury; Szent Orbán; Olajos Körút) ez vezet a legszebb útvonalon. Nagyon kellemesek az erdei utak, változatos, szép számú kilátó ponttal.
A túra ár/szolgáltatás aránya igen jó. 300 Ft-ért kaptunk egy szép kitûzõt, és volt egy jó kis zsíros kenyeres, hagymás, savanyúságos, üdítõs frissítõpont is.
A balatonfürediek honlapján (www.bfuredite.fw.hu), a Fotógaléria 2008-as événél, lesznek képek, amikor a webmesterünk rá ér feltenni. A túra végén ígértnél hamarabb, még a héten elküldöm a képeket a webmesterünknek, mivel csak a hétvégétõl leszek távol a számítógépemtõl.