Túrabeszámolók

Sziasztok!

 Idén 11. alkalommal vágtam neki a Börzsönyi Éjszakai Túrának. Korábbi próbálkozásaimat tekintve 6 sikeres, és 4 sikertelen kísérletem volt. Úgy gondolom, hogy ezen a túrán le lehet mérni egy ember aktuális erőnlétét, és szellemi felkészültségét is.

Idén a túra érdekességét ugye az adta, hogy a Nemzeti Park az éjszakai állatok védelme érdekében nem adott engedélyt a túra megrendezésére. Mikor ezt megtudtam nagyon csalódott voltam, de már akkor egyből elhatároztam, hogy lesz ami lesz, én elmegyek, és megkísérlem végigjárni az útvonalat. Két túratársammal terveztük a távot teljesíteni, de az egyik lemondta amikor meghallotta, hogy szervezett túra nem lesz, így a másik - szinte állandó túratársammal - Balázzsal indultunk el Budapestről gépkocsival Királyrétre, hogy az autót ott letéve tömegközlekedéssel jussunk el Kemencére a rajthoz. Balázs kitalálta, hogy egy flakon ásványvizet elrejt az avarban a Spartacus-háznál, hogy majd félúton felveszi, és addig sem kell cipelni. Érdekes volt nappali világosságban látni a házat, mert bár 10-szer jártam már itt, de világosban még csak most először.

A víz elrejtését követően az autót Királyréten a Fáradt vándor fogadó előtt parkoltuk le, ahonnan busszal Kismarosra, onnan vonattal Szobra, onnét pedig busszal Kemencére mentünk. Királyréten találkoztunk egy szegedi sráccal, aki szintén letette az autóját Királyréten, és onnantól velünk jött. Így jutottunk el 2016. február 6.-án 15:30 körül a túra korábbi starthelyének számító Kőrózsa vendéglátó egységbe, ahol hármunkon kívül egy túrázó sem volt. Unicum-sör, rántott szelet vegyes köret elfogyasztását követően izgatottan vártuk, hogy mi vár majd bennünket a börzsönyi fő alapponton, ugyanis Csanya megemlékezést tervezett 18:00 órától oda. Amíg vártuk hogy teljen az idő a pultos hölgyet két kapatos állapotban lévő középkorú férfi tartotta szóval, és mint kiderült a két férfi még csak egy-két órája ismerte egymást, de úgy nézett ki egymásban örök barátra tettek szert, és ez az elfogyasztott sörök hatására egyre csak fokozódott. A pultos hölgy időközben elmondta nekünk, hogy nagyon sajnálja, hogy a túra nem került megrendezésre, és furcsán nézett ránk, hogy mi ennek ellenére is nekivágunk, de persze jó utat kívánt, és azt is mondta, hogy vigyázzunk magunkra.

Este hat órára odasétáltunk a börzsönyi fő alapponthoz, ahol a sötétben összesen kb. 2 tucat ember gyűlt össze, és várta Csanyát, hogy a megemlékezés elkezdődjön. Csanya röviddel ezután meg is érkezett, majd a kölcsön kapott viharlámpával a pontom megállva Csipivel mécsest gyújtott, és még Farkas Zsolt fényképét is elhelyezték a két termetes szikla lábához. Csanya pár perces beszédében sajnálatát fejezte ki, hogy a túrát idén nem lehetett megrendezni, és ígéretet tett arra, hogy ennek ellenére jövőre is megpróbálja megszervezni. Megköszönte, hogy ilyen sokan eljöttünk (persze ő még ekkor nem tudta, hogy a végére kb 40-50 túrázó is összegyűlt), és elmondta, hogy több alternatívában gondolkodott, hogy esetleg  hajnali indulással megrendezné ugyanezt a túrát, vagy rövidebb útvonalon valami útvonalat kieszel, de még nem tudta pontosan megmondani. Hozott magával a régi, és a viharkár miatt módosított útvonalról szóló itinert is, amiket odaadott annak aki kérte.

A beszéd végeztével Csipi becenevű futó srác közölte, hogy ő egy másik sráccal az eredeti útvonalat járja végig, és elmondta, hogy két rész van benne ami nagyon nehezen járható a kidőlt fák miatt. Egy ha jól értettem Pupu-ként bemutatkozó férfi közölte, hogy ő idén kilencedjére jött, és idén is teát, és egyéb finomságokat fog fogyasztani a Rakottyás-völgyben, és mivel többet hozott mint ami neki elég, ezért ha valaki arra menne az este folyamán azzal nagyon szívesen megosztaná amilye van.

Néhány csoportkép elkésztését követően az ekkor jelen lévő huszonegynéhány ember nekivetemedett a zöld sávjelzés kaptatójának. Balázzsal együtt megköszöntük Csanyának a fáradozásait, hogy a nehézségek ellenére megpróbálja életben tartani ezt a számunkra nagyon fontos túrát, és kezet is ráztunk vele.

Mi Balázzsal egyébként utolsóként 18:20- kor indultunk el az emelkedő úton. Rögtön az elején sikerült is elnéznünk egy kereszteződést, és tovább mentünk egy szekérúton, de később láttuk, hogy az előttünk haladók lámpáinak fénye tőlünk messze jobbra fenn található, így toronyiránt vettük az emelkedőt, és így tértünk vissza a helyes útra, és futottunk össze szegedi alkalmi túratársunkkal. Ekkor kb. 2 fok lehetett az ösvény kissé sáros volt, de ahogyan haladtunk egyre feljebb, úgy csökkent a hőmérséklet, és lett egyre összeállóbb a talaj. Útközben az egyik meredek emelkedőn két túratársat hamar utolértünk, egyikük már látszólag nagyon fáradt volt, pedig hol volt még a vége....

Haladva egyre feljebb a hegyen balról pazar kilátás tárult elénk a kivilágított falvak fényei a kristálytiszta levegőben madártávlatból gyönyörű volt, és lassan a hófoltok is megjelentek. Valahol félúton Magosfa felé előttünk kb 20 méterrel a turistaúton két hatalmas szarvas szaladt át - ritkán látni ilyet túra során. Még feljebb haladva újabb három túrázót értünk utol, akik éppen a földet nézték hitetlenkedve. Melléjük érve mutatták meg hogy a földön egy lepke található. Tovább haladva bár nem mentünk lassan Balázs lassúnak találva a tempót háromfős csapatunk élére állt, és iszonyatos tempóban kezdett felfelé vágtázni az egyre meredekebb hegyen, miközben a szél is feltámadt, és egyre erősebben kezdett fújni, mindeközben pedig a hőmérséklet is bőven nulla fok alá csökkent. Én a tempót nem bírva le is maradtam kicsit, de Balázs végül lassított, mert később ő is úgy gondolta, hogy ne az első emelkedőn pukkanjunk ki. Magosfára felérve kb 10 centi hó, nagy szél, és hideg fogadott bennünket. Elérve a hagyományos útvonal felé történő elágazást - ahol az ellenőrző pont szokott lenni - csak egy táblát találtunk, amely felszólította a természetjárót, hogy forduljon vissza, arra nem menjen tovább, mert az út járhatatlan.

Innen a Csóványos már nem volt messzire ennek megfelelően hamar meg is érkeztünk. A kilátónál erős volt a szél, de kristálytiszta volt az idő, a sötét ellenére messzire el lehetett látni. A torony aljában több túrázó pihent amikor megérkeztünk. A kilátóba benézve egy rövidnadrágos futóruhás srácot találtunk, aki láthatóan nem volt jó bőrben - közölte is hogy meghúzódott lába, ezért ő innen a Nagy-hideg-hegyre  megy tovább. Szerintem lehet fázott is kicsit... Az itinerekre rárögzítettem, hogy 20:10-kor érkeztünk meg. Balázzsal meg is beszéltük, hogyha visszaérünk másodjára a Csóvira, akkor felmegyünk a kilátóba, és körülnézünk, hiszen tényleg kristálytiszta volt az idő, és a sötét ellenére messze-messze el lehetett látni. Innen a zöld sávjelzésen folytattunk utunkat, majd a kék négyzeten balra fordulva haladtunk. Itt kb tízen verődtünk egy csoportba, és haladtunk elég jó tempóban lefelé. Balra tekintve a Pogányvári-kaszálóra átnézve láttuk, hogy Csipi, és a társa másznak a Csóványosra felfelé, legalábbis a lámpáik fénye alapján. Egy alkalommal mind a tízen letértünk a jelzésről, de a hibát korrigálva hamar megtaláltuk a jó utat. Királyházától kb 3 km-re jöttek velünk szembe az első futók, el is jöttek mellettünk összesen vagy tízen. Balázs ekkor vélte felfedezni, hogy mintha kezdene ködös lenni az idő, illetve füstszagot is érzett, amit szerinte egy közeli faluból hozhatott ide a szél. A 7,1 km-es többnyire meredek lejtőn lefelé végig azon járt az eszem, hogy vajon hogyan fogok ide visszamászni. Másfél óra alatt értünk le Királyházára, ahol egy tábortűz égett. Pupu és két társa nagyon kedvesek voltak, teával, gyümölcskenyérrel, többféle csokival, és ki tudja mivel kínáltak bennünket. Többen jeleztük, hogy be lehet-e szállni valamivel az anyagiakba, de csak abban kértek segítséget, hogy ne kelljen visszacipelniük amiket hozta! :) Szerintem mindenki nevében ezúton is köszönetünket fejezhetem ki Pupuék felé, maximális tisztelet Nektek! :)

Ide egyébként 21:40-kor érkeztünk meg Balázzsal, és a szegedi sráccal. A szegedi srác hamarabb indult el a pontról az emelkedőn felfelé, majd mi is követtük. Felfelé haladva láttuk hogy a rajtnál jelen lévő kb 23 emberen túl mennyien indultak még később, ahogy fentebb is írtam kb 40 és 50 közé teszem az indulók számát. A hosszan emelkedő részen utolértük szegedi ismerősünket, aki lassabb, de folyamatos tempóban küzdötte felfelé magát, mellette elhaladva jó utat kívánt nekünk, mi pedig szépen lassan magunk mögött hagytuk. Felfelé azon diskuráltunk Balázzsal, hogy a füstöt valószínűleg a völgyből, Pupék tüzétől hozta fel a szél, de Balázs ragaszkodott a fentebb vázolt közeli falu házainak kéményei elmélethez. Mindketten érveket, és ellenérveket sorakoztattunk fel saját verziónk mellé, de végül nem tudtunk megegyezni a füst eredetében. :) Érdekes módon az emelkedőn hamar egyre feljebb jutottunk, a kilométerek gyorsan fogytak, és ismét elértük azt a magasságot, ahol már összefüggő h borította a tájat, viszont a Balázs által lefelé úton említett köd egyre markánsabban volt jelen, és a vége felé már olyan egybefüggővé vált, hogy a Csóványoson lévő kilátó betontömbjét még 10 méterről sem lehetett látni. Így mindamellett hogy a lábaimból erőteljesen fogyni kezdett az erő, nem is lett volna értelme a kilátóba felmenni, mert még egymást sem biztos hogy láttuk volna, és persze örültem, hogy nem kell erre energiát pazarolnom, pedig csak kb 30 méter plusz szint lett volna. Hiába, de ez van. :) 23:35-öt írtam az itinerre.

Itt megint egy kb tízfős csoportba verődtünk össze, és indultunk lefelé az OKT útvonalán a Foltán kereszt felé. Itt megjegyezte az egyik túratárs, hogy a kék már nem ott megy ahol megyünk, hanem valamivel odébb vitték, és ő azon is indult, de az út pár száz méter után azonos csapáson folytatódott. Csapatunk igen nagy tempót diktálva haladt lefelé, és egyszercsak két szemből jövő fejlámpára lettünk figyelmesek. Elég fáradt lehetett mindenki, mert csak lassan esett le, hogy Csipiék azok, és mivel ők az eredeti úton jönnek, most mennek másodjára a Csóványosra. Váltottunk is pár szót, és elismerésünket fejeztük ki irányukba, hogy a viszontagságok ellenére is a régi utat róják, míg ők is megdicsértek bennünket, hogy jól haladunk. Csipi még azt is közölte, hogy nemrég találkoztak túrázókkal, akik meg a Vulkán túrát csinálják. Igen, éjszaka, télen.... Folytatva utunkat a csapat eleje nagyon gyors tempót diktálva eltűnt előttünk a távolban, és mi Balázzsal ketten folytattuk a túrát. A Foltán-kereszt után jobbra fordultunk és ismét a kék négyzeten haladtunk, és ismét a fehér hóhatár alá értünk, a köd alá szálltunk, de elég sáros lett az út. Borzasztó meredek sáros úton értünk le a Spartacus-házhoz, ahol hónak nyoma sem volt, viszont megtaláltuk a Balázs által elrejtett ásványvizet, bár nem éppen meleg hőmérsékletű volt. 00:50-re értünk ide. A ház előtt lévő padoknál pihentünk egy jó negyed órát, ettünk, ittunk mulattunk, csak a jól megszokott tábortüzet hiányoltuk.

Utána amikor továbbindultunk megérkezett szegedi útitársunk, aki többedmagával pihenés nélkül továbbindult a kék négyzet rettentő meredek emelkedőjén. Balázzsal elől haladva messzire magunk mögött hagytuk a többieket, és innentől egészen a Nagy-hideg-hegyig már nem találkoztunk túrázókkal. Az emelkedő meredeken, és végig csak emelkedett, nem nagyon volt benne pihentető szakasz. Kék kör, piros kör, folyamatos emelkedő, csak a Börzsöny és mi, felfelé, felfelé. Tavaly Csanya úgy indította a csapatot a Kőrózsából útnak hogy kilépve a házból balra található a Börzsöny, és mindig felfelé, mindig felfelé. Csanya szavai ismétlődtek a fülemben, mindig felfelé, mindig felfelé, és az emelkedő nem akart fogyni, sőt ha lehet még meredekebb lett. Ismét elértük a ködöt, és az összefüggő havas tájat, és a szél is rettenetesen fújt, a hőmérséklet viszont nagyon alacsony volt. Végül elértük a piros x-et, amelynek lejtése sejtette, hogy ismét meredekebb emelkedő várható. A piros sáv jelzés kereszteződésében lévő tábla tájékoztatása alapján hamar összeraktuk, hogy az előttünk lévő kb 800 méteren még majdnem 100 méter emelkedő lesz. Na mindegy gondoltuk, és haladtunk tovább, majd jött ismét a meredek fagyos, lejárt emelkedő, ami tiszta jég volt, nehezen esett a felfelé haladás, de végül elértük a tetejét, ahonnan már csak alig 100 méterre volt a NHH-i turistaház. Az ajtaja nyitva volt, és a belőle kiáradó melegség, biztonság egyszerre volt hívogató, és taszító. Tudtuk, ha bemegyünk nagyon nehéz lesz tovább menni. 02:35-öt mutatott az órám. Benn több túratárs pihent, mindösszesen egy piros led füzér világított a háttérben, különös hangulatot adva a helynek. Az emberek odabenn szinte csak sugdolóztak, nem akarták felébreszteni az alvó túratársakat akik álmaikban talán valami egzotikus meleg tengerparton jártak.

Tudtam, hogy nem szabad sokat időznünk itt, mert a ház, a meleg, a kényelem magába szippant, ezért rövid pihenő után indulás volt tovább a Hamuház felé. Balázs egész túrára jellemző szószátyársága valami különös oknál fogva elhallgatott, gyakorlatilag hozzám sem szólt míg a Hamuházhoz le, majd feljöttünk. Lefelé jól járható volt az út, de annak meredeksége nem sok jót vetített előre a visszaútra. Itt ismét szembetalálhattuk magunkat a futókkal. Ezen szakasz nehézségét az adta, hogy a jelzések több helyen új nyomvonalon haladnak, így aki emlékezetből közlekedett, az hamar bajba kerülhetett a jelzések hiánya miatt. A piros kereszt után, a kék sávjelzés következett, amin leereszkedve az egyre erősödő patak robaja sejtette, hogy a Hamuház már nincs messze. A Hamuházhoz leérve ismét rövid pihenőt tartottam, majd nekivágtunk az emelkedőnek három alkalmi túratárssal. Egyikük a menet elejére állva rettentő tempót diktált, így hamar felértünk az Aklok-rétjére. Ott azonban megálltak pihenni, és így lemaradtak. A NHH előtti fakivágásos részhez elérve tudtam, hogy bár közel a cél, de nem adják ingyen azt. A hegyre felmenni fagyos, jeges, havas úton vezetett az út, és az emelkedő talán a legdurvább volt ami a túrán ránk várt, de az is lehet hogy csak így a végén tűnt már leküzdhetetlennek. Ennek ellenére csak sikerült felérni ismét turistaházhoz, amely előtt megállva sokáig csak ámultam, hogy ismét sikerülni fog.

A házhoz 05:20-kor volt az érkezés, benn ismét csak pár perc pihenés után indultunk lefelé. A ház hőmérője -8 fokot mutatott, és elég erősen fújt a szél, a ködtől csak keveset lehetett látni, és a hó is szép egybefüggő volt. Nem is akaródzott csak nehezen megtalálni a Királyrétre vezető piros jelzést. A klímaviszonyoktól, és átizzadt, vizes ruházatomtól, valamint a fáradtságtól, kimerültségtől rettenetesen fázni kezdtem, és nagyon bosszantott hogy nem találjuk a helyes utat. Többször tanulmányozva a térképet rájöttünk, hogy a sífelvonó aljáig kell lemennünk, és ott majd meg lesz a jelzés, és végül így is lett. Elég bonyolultnak tűnő útvonalvezetés során leértünk a Magas-taxi turistaházhoz, ahol már nem volt köd, és kezdett világosodni is. Balázs hangja újból megjött, és kedélyes beszélgetés közepette haladtunk lefelé, és értük el a Taxi-nyiladékot, ahol már sem köd, sem hó, sem szél, sem fagy nem volt, itt már inkább a sár volt jellemző. Szépen lassan, de biztosan haladtunk lefelé. Útközben egy srác előzött meg futva bennünket. Lassan feltűnt előttünk a hegy, amelyhez közeledve tudtam, hogy megpróbáltatásaink a végéhez közelednek. A talaj nem fogadott kegyeibe minket, talpat nem kímélő köves úton értünk le az aszfaltig, útközben a fejlámpánkat lekapcsoltuk, túrabotjainkat összehúztuk, és megérkeztünk a Fáradt vándor fogadó elé állított autónkhoz, amely derekasan lefagyott. Ekkor 07:10 volt. Normál esetben itt kaptuk volna meg az oklevelet és kitűzőt. Mivel tudtam, hogy idén ez elmarad, ezért Balázs és saját részemre oklevelet, és kitűzőt készítettem, amelyet az autóból elővettem, és Balázs részére - akinek erről fogalma sem volt - átadtam. Nagyon örült neki, és megkértem, hogy adja át nekem az enyémet is. Én is nagyon örültem neki! :) Száraz ruhát vettünk fel, majd Ákos bácsi büféjében Balázs megvendégelt egy tea virsli kombinációra, ami nagyon jól esett. Sajnálattal vettük tudomásul, hogy valószínűleg ez volt az utolsó virslink Ákos bácsinál, ugyanis a bódéját el kell bontania hamarosan. Mind a tea, mind a virsli egyszerűen világbajnok ízű volt.

Itt találkoztunk ismét Csipivel, aki elindult még egy 30 kilométeres túrán. Azt mondta ha már eljött a Börzsönybe akkor kihasználja a lehetőségeket!

Ezután autóba ültünk és irány hazafelé. Remélem, hogy jövőre szervezetten is megrendezésre kerül majd a túra. De ha esetleg mégsem, egy valamit megígérhetek: jövőre ismételten ott leszünk Balázzsal, és nekivágunk!

Börzsöny Éjszakai tt. - Farkas Zsolt Emléktúra

„...you are given just one momentary glimpse of the entire unimaginable infinity of creation, and somewhere in it a tiny little marker, a microscopic dot on a microscopic dot, which says „You are here.””

(Douglas Adams: The Restaurant at the End of the Universe)

Várok a rajt megnyitására, beszélgetek, próbálok könnyedséget csempészni a hangomba, mintha valami kényelmes kirándulás elõtt, éppen csak egy kávé kedvéért ugrottam volna be a túra rajthelyeként szolgáló Kõrózsa étterembe. Beszélgetõtársam – az általam rég látott Jenõ – lát el nevezési lappal, gyorsan kitöltöm, és csatlakozom a sorban állók tömött oszlopához. Suvlaj és Zsolt, akikkel együtt érkeztem, ügyesebben találtak helyet valahol elöl. Nem is látom õket a túra végéig. Az autó másik két utasa, Ervin és Dániel valahol mögöttem vannak a sorban, de õket is csak egy pillanatra fogom látni az éjszakában. Lassan döcög elõre az itinerre váró nép, csanya eleinte egyedül rajtoltat, majd két segítõje is akad, akikkel érezhetõen felgyorsul a tempó. Rájár a rúd a rendezõkre: a meghirdetett különbuszt a diszpécser Királyrét helyett a Terep Százas rajtjába küldte, és az Pesthidegkúton van – ennélfogva csanyáékra hárul a résztvevõk autóinak legalább részbeni átszállítása. Nem csak nekünk lesz húzós az éjszaka. Sorra kerülök, pénzt teszek le Juditnak az asztalra, cserébe kapok egy papírlapot, térképvázlattal és mindenféle adatokkal az ellenõrzõpontokat illetõen. Az itiner mellé nejlontasak jár, zárható. Hasznos kiegészítõ az olyan feledékeny túrázónak, mint én. Este fél hétkor, a felírt rajtidõmnek megfelelõen kilépek a Kõrózsából, felöltözöm, és balra kanyarodok. Arra vannak a hegyek.

Mindenféle hegyremászás elõtt legelõször a diósjenõi aszfaltutat követem a börzsönyi szintezési fõalappontig, itt volt a túra korábbi változatának a rajthelye. Megállok néhány fényképet készíteni az alappontról, aztán megyek tovább. Enyhén behavazott, kiválóan járható út fogad. A jelzést itt lent is, és késõbb, fentebb is elterelték az általam ismert változathoz képest, amelyre láthatóan még elég sokan emlékeznek: oldalt is kapaszkodik néhány fénypont. Innen is, onnan is ugyanaz. Késõbb a zöld négyszöget látom kiválni a fõútból, letér a Vilati felé. Néhol, a fák között kilátás nyílik jobbra, a velünk párhuzamos Salgóvár-Hollókõ vonulatot könnyû kivenni, sötét kontúr választja el a kevésbé sötét, felhõs égtõl. Jönnek a komolyabb emelkedõk, egyre szélesedik a láthatár, amikor éppen nyíltabb terepre érek. Elhagyom a Godóvár oldalát, majd az észak felõl került Miklós-tetõt. Eszembe jut a nyári Szondi emléktúra, akkor lefelé kellett jönni a zöldön. Könnyebb volt? Talán. Körülnézve települések fényei vibrálnak a távolban, lent. Egyre lentebb. Fölfelé haladva fokozatosan erõsebben hallom a magasban zúgó, fák között bömbölõ szelet. Késõbb már érzem is. Elérem az elsõ kõrakást a Dosnya-nyereg környékén. Igyekszem nem veszteni a lendületbõl, egyenletes sebességgel próbálok haladni, ez nagyjából végig sikerül, legalább ezen az elsõ hosszú kaptatón. További kõrakások mellett haladok el, meredek szakaszt követ kevésbé meredek, megérkezem az erõsebben szeles szint fölé. Újdonság az elõrejelzésekhez képest a csapadék, nem tudom eldönteni, mi csapódik az arcomnak: esõcsepp? Hódara? Jég? Nem mintha annyira számítana, úgyis csurom vizes leszek, gondolom. Igazam is lesz. A Magosfa teteje alatt kolompolást hallok, elõttem-felettem pár tucat méterre a fejlámpák ledjeinek éles fehérsége mellé halványsárga, meleg árnyalat társul – kövek között lobog egy kis tûz, talán ad némi meleget a pont fagyoskodó õrének. Szüksége lehet rá, bitang erõs szél fúj itt fent. Nagyon gyors bélyegzés után kapok pár szál ropit, próbálok valami fényképet készíteni, de az apparátus megadja magát a hidegben, és a túra során nem lesz hajlandó újra bekapcsolni. Kiabálva veszünk búcsút egymástól a pontõrrel, másképp nem hallanánk, mit mond a másik.

Lelépek a Magosfáról, következik a Sasfészek-bérc és a Nagy-Mána. A havas ösvény szerencsére még a meredekebb szakaszokon sem csúszik annyira, hogy a túrabotokkal ne tudjam megtartani magam. Annál zavaróbb az erõs oldalszél délkelet felõl, pláne, hogy ónos esõvel társul. Nem telik bele sok idõ, és az egész jobb oldalamat páncélként védi a ráfagyott víz, ez szórakoztat. Az már kevésbé, hogy nincs kéznél a kendõm, hogy az arcomat eltakarjam, megvédendõ az elzsibbadástól. Egy helyen éles jobbkanyarral hagyja el a gerincet a jelzés, néhány túrázót vissza kell kiabálni a téves irányról. Valahol itt elõznek meg nagy sebesen Don Razzinóék. Bele sem merek gondolni, mennyivel késõbb indulhattak el. Rövidesen kiérek a Nagy-Mána nyitott, hosszú tetejére, de az éjjel is fantasztikus kilátást kevéssé tudom kiélvezni, a széltõl könnyezik a szemem, ráadásul komolyan nehezemre esik egyáltalán az úton maradni. Viszonylag nagy felületen talál meg a levegõ és az egyik túrabotot csak arra kell használnom, hogy ellentartsak a széllökéseknek. Közben azért igyekszem körülnézni: mellettem a leendõ útvonalat, a Pogányvár gerincét látom, amelyen néha egy-egy fénypont villan fel. Milyen jó nekik, gondolom, miközben próbálok a keskeny ösvényen maradni. A nyílt szakasz végét jelzõ fának már elõre örülök, akármilyen botladozós lejtõ is követi. Lebotladozom, a szelet pedig, ha nem is elvágták, de jócskán mérséklik a fák. Nyikorgások és néhány tompa, halk puffanás kísér tovább, majd ahogy egyre lejjebb jutok a Rakottyás-völgy felé, úgy válik békésebbé, nyugodtabbá a környezet. Halk csilingelést hallok, bánatos dallamút. Ritkán vetõdök erre úgy, hogy hallom a szélharangot mûködés közben. Megállok pár másodpercre hallgatózni, jó érzés, és az idõmbe bõven belefér. Lent, a Rakottyás- és a Rózsa-völgyek találkozásánál várnak a pont õrei. Átóvatoskodok a befagyott patakon, megállok a mérsékelt erejû tábortûz közelében. Megkapom a mai második bélyegzést, majd a pontõr hölgy saját készletébõl saját teával kínál. Egy pohárral elfogadok belõle, ezúton is nagyon köszönöm! Kibányászok egy szelet fagyott csokit a zsákomból, elharapdálom, majd a vízálló miacsodát a táskámra igazgatom. Késõn, de talán nem teljesen fölöslegesen. Közben ismerõs alakzat érkezik a fenti sötét felõl, akiben CsST-t ismerem fel. Gyorsan javaslom is az együttes továbbhaladást, hogy szórakoztatóbb legyen a túra hátralévõ majd' háromnegyede.

A javaslat elfogadásra kerül (elfogadást nyer? hmm), együtt indulunk tovább. Botladozok egy sort a Rózsa-patakon való jónéhány átkeléskor, közben folyamatosan figyelem, hogy hol fog feltérni a jelzés a völgybõl. Ahol ez végül bekövetkezik, ott indul a mai második emelkedõ, a nagyon meredek. Beállok megint egy közel egyenletes, folyamatos haladásra, a túrabotokkal leveszek némi terhelést a térdeimrõl, de az eredmény csak annyi, hogy jobban elfáradok. Egy ponton a bal kezemben lévõ bot egyszerûen megunja a terhelést és összecsukódik. Menet közben nyitom újra, természetsen ott, ahol már nem szélvédett helyen vagyok, és azon morfondírozok, hogy ez az összecsuklás egy élesebb helyzetben ennél jóval kellemetlenebb következményekkel járna. Egy jobbkanyarnál bevárom CsST-t, közben zselés cukorkát rágok és próbálok nem arra gondolni, hogy ez mennyire káros a fogakra. A Pogányvár sáncainál lófrálunk mellesleg, a szomszéd hegygerinc a Nagy-Mána, számos túrázó számos lámpája villog. Ott jobban fúj a szél, de itt sem maradunk hûtés nélkül. Felóvatoskodok a zöld sáv eléréséig, bevárom az idõközben valahol megálló CsST-t, de elõbb még ráköszönök régészlány és sétáLós bácsi és harmadik útitársuk triójára. Aztán kényelmesen felballagunk a Csóványos közeli tetejére, ahol egész népes társaság verõdött össze. A torony környéke még le van zárva, az eligazító tábla azonban a zárt területen kívül esik. A hegytetõn fagyoskodó Lupus a tábla közelében vert pontõri sátrat. Csak egy kézfej látszik belõle, amikor beveszi és kiadja az itinereket. CsST leül, én addig kicserélem a táskám oldalzsebében az üres palackot egy teli palackra. Útitársam meggyes péksüteménnyel kínál, köszönettel elfogadom, de a megevése már a lefelé vezetõ útra marad. A hegytetõ most nem kifejezetten kényelmes hely a pihenésre.

A Börzsöny fõgerincén sétálunk tovább, kényelmesre letaposott ösvényen haladunk, amúgy látványosnál látványosabb helyszíneket érintve. A szél természetesen itt is elkísér, a fák nyikorogva, recsegve hajlonganak körülöttünk. A Szabó-kövek melletti kilátóponton megtorpanok, gyorsan körülnézek: délkelet felé települések fényei derengenek a messzeségben, míg a másik oldal felé tekintve komor, fekete körvonalú hegyek között mélyen sötétlõ völgyeket lehet kivenni. Nem csak a hidegtõl borzongok. Hangyás-bérc, Égés-tetõ a két következõ nevezetes helyszín, úgy megyünk le a Csóványosról, hogy elõtte röviden felfelé is kell mennünk. Az Égés-tetõnél, egy szikla tövében válik el az általunk követendõ piros sífutó jelzés a fõúttól. Az OKT és a mellé betársult piros sáv szélesen letaposott útvonala sokakat megviccel – engem is. Szerencsére alig tíz méternyi szintveszteséget könyvelek el, amikor meglátom, hogy valaki szembõl érkezik. Forduló, vissza a sziklához és el a Px-en. Itt utolérem az elágazást nem benézõ CsST-t, beszélgetve ballagunk az Égés-bérc felé. A sífutó út elhagy minket a Rakodó felé, mi az Újpest-forrás felé vezetõ jelet követjük tovább, valami karikát. Pihentetõs, kényelmes szakasz ez, lentebb a szél is alig fújdogál, figyelni is legfeljebb a néhol csúszóssá váló útra kell. Kellene, merthogy itt vágódok el elõször (pontértéke: sechs komma drei, a ritmustalan befejezés miatt) valami lefagyott szakaszon. A Szén-patak-völgyébe meredek, egynyomos csapáson botladozok le, minden második fába fél karral belekarolok, hogy veszítsek a lendületbõl. Sikerül, ezt a részt megúszom további esés nélkül. A Kárpátok-kulcsosházat (ex-Spartacus) az aszfaltút felõl közelítjük meg, az aszfaltutat pedig tükörjég borítja. Óvatosan szedem a lábaimat ezen a néhány méteres szakaszon.

A kulcsosház mellett nagy élet zajlik, legalább húsz-harminc túrázó köti le a négy pontõr: Kerek repkény, Eszter, Viola, és a pont koordinálását vállaló Sistergõ figyelmét. Kapok pogácsát, almát, és fantasztikus, Sistergõ-féle teát, bögrényit, meg elvitelre a palackba is. Továbbá kihasználom az abból eredõ mentális segítséget, hogy Repkény is pontõr. :) Mintegy negyed órát molyolok a ponton, aztán CsST-vel elbúcsúzunk az „Utolsó Otthonos Háztól”, ahogy Ervin utalt még a helyszínre a kocsiban idefelé. Rövid ideig megint a feltáróutat követjük, majd a jelzés meredeken nekimegy a hegy nyúlványának és levágja a ráérõsen szerpentinezõ aszfaltcsík kanyarjait. Meglep, de túrabotra támaszkodva is alig bírom felküzdeni magam az ösvény vízmosta, lefagyott indulásánál. Eltart egy percig, amire nagy nehezen találok egy helyet, ahol meg tudok állni stabilan. Valami tüskés susnyába kapaszkodva felhúzom magam, fent a gyalogút már könnyen járható. Odébb, egy újabb útkanyarulatot követõen magányos túrázót látunk fentrõl érkezni egy párhuzamos úton, a kulcsosház holléte felõl érdeklõdik fáradt hangon. Elmagyarázzuk, aztán túrázunk tovább. Réten vágunk keresztül, majd felérünk a Foltán-kereszthez, innen az OKT-t követjük újra, egészen a Csóványosig. Felkészültem, hogy ezen a szakaszon micsoda szélre lehet majd számítani, ehhez képest alig csöpög némi víz, és a szél sem fúj olyan erõteljesen. Egy ideig. A hegytetõn Lupus számára a körülmények nem javultak sokat. Ezúttal csak az igazolás pár pillanatára állunk meg, majd elindulunk a Magosfa felé.

Megközelítjük az elágazást, ahol jóval korábban a Magosfa felõl a Nagy-Mána felé kanyarodtunk, de el nem érjük, a mi utunk éles hajtûkanyarral fordul egyet, és az Oltár-kõ felé megyünk tovább, eleinte enyhén lejtõ úton, szembeszélben. Az enyhe lejtõ nem sokkal odébb meredekre változik, majd szerpentin könnyíti a lejutást, immár a Kõkorsónál. Újabb pihentetõ szakasz áll elõttünk, de ez nem akadályoz meg abban, hogy még az Oltár-patak völgyében újabb eséssel mutassak áldozatot. A Fekete-rét után jórészt a kisvasút nyomvonalát követjük, a megmaradt hidak nagy segítséget jelentenek a patakátkeléseknél. Felettünk kitisztul egy kicsit az ég, pár percig látszanak a fátyolos felhõzeten túl a csillagok. Elõttünk, mögöttünk látó- és hallótávolságon kívül van mindenki, a vasút töltésén pedig könnyû a haladás. Elballagunk a sötét, elhagyatottnak tûnõ Postás-ház mellett, és rövidesen elérjük a Hamuház rendezõ-pályaudvart. A házból barátságos fény szûrõdik ki, becsúszkálunk a lefagyott lépcsõkön. Zsotyekék õrzik a pontot, háromféle Balaton szeletbõl kínálnak. Tartunk néhány perc pihenõt, majd amikor már a lámpámról elkezd csöpögni a víz, továbbkirándulunk. Szekérút kanyarog velünk fölfelé, sok helyütt jeges a felülete, figyelni kell a lépésekre. A Bányapuszta feletti elágazásnál bizonytalankodunk egy darabig a sok leszürkézett jelzés láttán, de a követendõ P+ hamar megkerül, innen inkább hosszú, mint meredek út vezet a Nagy-Hideg-hegyre. Persze, a Hanák-rét után van benne elegendõ meredekség is, de itt legalább már nem csúszik az ösvény, jól járható nyomot követünk a hóban. Az emelkedõ utolsó szakaszán veszem észre magamon, hogy kezdek eléhezni, emellett erõs szomjúság tör rám. A turistaház fényeit meglátva úgy döntök, hogy a tetõig már nem állok meg, inkább menet közben rágcsálok megfagyott zselés cukorkát. Ez segít. A háznál a tisztességes entrée kedvéért esek még egyet a lépcsõnél, majd felbotorkálok a turistaház zöld, mintás vasajtaja elé. Bemegyek.

A házban két hölgy õrzi a pontot, zene szól halkan, és ropi áll az asztalon. Leülök (nem olyan jó ötlet, guggolni kéne), van eszem, iszom, dínom, dánom. Bevetem a termoszban eddig cipelt, otthoni fekete teát, ami szörnyû ízû, de legalább segít ébren maradni. A pontõrök figyelmeztetnek, hogy a lefelé vezetõ út már akkor is csúszott, amikor õk fölfelé jöttek rajta, nem lesz egyszerû. A nem túl hosszú pihenõt gyors elhatározással befejezettnek tekintjük, elindulunk tovább. CsST a talpára applikálja a hóláncot, mûködik a berendezés: én a célig még esek kettõt, és produkálok néhány érdekes kûrt, míg õ a legnagyobb kényelemmel sétál ugyanazon a terepen. Egyelõre azonban még nincsenek ilyen nehézségek: kilépünk a turistaházból, kapcsolnám fel a lámpát... és az nem kapcsol, csak valami vibráló fényt ad, majd már azt sem. Egy darabig elbohóckodom (a pótlámpát nincs kedvem elõhalászni a táska mélyérõl), majd egy védettebb helyszínen gyors elemcserét hajtok végre. A hajnali szürkület elõtt kábé fél órával. Ez van. Lesétálunk a Magas-taxi turistaházhoz, majd el a sípálya rossz oldalán. Egy széles utat elérve kétfelé is elnézek, hogy kiderüljön, a harmadik irány a jó irány. Megkerüljük a Magas-Taxot, az út hosszan, lazán lejt, majd a Taxi-nyiladékot elérve korcsolyapályává változik. Valahol itt kapok egy sms-t suvlajtól, hogy minden rendben van-e, megvárjanak-e a hazaúttal. Leesemesezzük a dolgot, megvárnak, ezúton is köszönöm a türelmet. Királyrétig ránkvirrad a szürke hajnal, néha elkezd pötyögni némi esõ, de talán csak képzelem, olyan rövid ideig tart. Ébrenlétemrõl a tea és az útviszonyok gondoskodnak, a figyelem pillanatnyi lankadását azonnal megtorolja a jég. Az út szélén próbálok néha haladni, de a susnyában még lassabban lehet közlekedni, mint a jégen. Királyrétre végül így is az általam vártnál korábban érünk le, besétálunk a turistaházhoz. Itt elõször az elõtérben öltözködõ Zetével futok össze, a cél egy helyiséggel bentebb található. Suvlajékba botlok elõször, utána lépek oda a rendezõi asztal mögött ülõ berzsohoz és csanyához. Gratulálnak, választhatok többféle kitûzõ és többféle oklevél közül. Egyik szebb, mint a másik, végül egy alkonyati fényes változatnál maradok.

Ezúton is köszönöm a rendezést, a pontõröknek a kitartást az éjszakában, a hidegben-esõben-szélben. Köszönöm a társaságot és a hosszú beszélgetéseket CsST-nek, és köszönöm az autós eljuttatást suvlajnak. A célból elõször Ákos bá' büféjéhez megyek, egy pár virsli és egy nagy pohár tea fogad, majd visszabotorkálok suvlajékhoz, akik már az autóban várnak. Visszaúton beszélgetünk, majd elsõként szállok ki Újpest-külsõn. Esik az esõ, csúszik a jeges járda, én pedig fáradtan, csurom vizesen, ám elégedetten érkezem haza. Gratulálok a teljesítõknek!

-Kékdroid-

Képek most nincsenek.

A fenti idézet magyarul:

„...mindössze egyetlen rövid pillantást kapsz a teremtés elképzelhetetlen végtelenségébõl. Valahol az egészben van egy icipici jelzés, egy mikroszkopikus pettyen elhelyezett mikroszkopikus petty, amelyen ez áll: „Ez vagy te.””

(Douglas Adams: Vendéglõ a világ végén)

2013. február 2.-án nyolcadik alkalommal vágtam neki a Börzsönyi Éjszakai túrának. Az elsõ három kudarc (vagy félsiker) után négy sikeres teljesítés következett. Gondoltam jó lenne újra átélni a teljesítés örömét, ezért ismételten elhatároztam, hogy nekivágok.

A baj ezzel a túrával, hogy nagyon nehéz túratársat találni az embernek maga mellé, ugyanis aki már volt egyszer az ezerszer meggondolja, hogy eljöjjön-e ismét, mivel nagyon is jól tudja mire számíthat. Az elmúlt években kb 10 különbözõ túratárssal indultam már, de idén valahogy senki nem akart a teljes távra nevezni.

Csak Balázs volt hajlandó velem tartani, de õ is csak a Spartacusnál kívánt csatlakozni. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Balázs nagyon erõs túrázó, de a térd ízülete valamiért mindig megfájdul, ha nagyobb megterhelésnek teszi ki. Tavaly együtt voltunk ezen a túrán, de a Spartacusnál úgy döntött a térde, hogy nem megy tovább, pedig már 23:20 körül félúton jártunk. Mivel kimaradni azonban idén sem szeretett volna, ezért határozott a túra második felének megtétele mellett.

Reggel 7 órakor ébredtem Debrecenben, az ablakon kinézve erõs szél, és szakadó esõ fogadott, az idõjárás elõrejelzésnek megfelelõen. Gondoltam is, hogy nem normális aki így elindul, de hát nem volt mit tenni, irány Budapest. 10:45 körül a Nyugatiban voltam, ahová Balázs elém jött autóval.

Budapesten rövid rokonlátogatást követõen elindultunk a Dunakanyar felé, de az idõjárás mit sem változott, csak szakadt-szakadt az esõ, havat nem láttunk sehol.

Útközben megálltunk Nagymaroson, és a Duna partról meg akartuk nézni a Fellegvárat, de az szürke ködfátyolba burkolózott. A következõ megálló Szobon volt, ahol találkoztunk régi ismerõsünkkel Bogival – a komppal. Az esõ csak esett tovább.

Innen Kemencéig már meg sem álltunk, ott szokás szerint egy finom pizzát ettünk, majd irány a Kõrózsa, ahová kb 17:15-kor érkeztünk meg, de sehol senkit nem találtunk. Az jutott eszünkbe, hogy nincsenek olyan nem normálisok rajtunk kívül, akik ilyen idõben eljönnének, de nemsokkal késõbb kb 40-50 fõ érkezett meg a Királyrétrõl érkezõ busszal, így megnyugodtunk.

A Kõrózsából a gyors nevezést követõen kimentünk az étterem elé, ahol csodák csodájára az egész nap szûnni nem akaró szakadó esõ varázsütésre elállt. Nem akartam hinni a szememnek.

Balázzsal ekkor néhány órára elköszöntünk egymástól, jó utat kívántunk és útra keltem. A mûúton belevetettem magam a Börzsönyi sötétségbe, és gyorsan elértem a patakig, amelynek robaját már messzirõl hallottam. A hídról lámpámmal megvilágított hömpölygõ áradat nem sok jót vetített elõre a Rakottyás-völgyi patakátkelések kapcsán. Gondoltam, emiatt még nem ráérek aggódni.

A zöld sávjelzésen letérve az aszfaltról az erdei ösvényre hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy úton, vagy patakmederben gázolok, ugyanis az olvadó hó miatt a túristaút is patakká változott. Felfelé haladva a patak szépen elfogyott, és eleinte olvadó hó foltokká, majd összefüggõ latyakká, jéggé, végül mély hóvá alakult. Ezek a kombinációk aszerint is váltakoztak, ahogyan a hegyoldal déli, északi, vagy egyéb oldalain haladtunk, szóval változatos volt. Magosfa csúcsa felé haladva erõs szél, és köd fogadott mély hóval. A pont ezúttal - ha jól gondolom – pontosan Magosfán volt, onnan még kb 300 métert kellett haladni, majd a piroson balra. A köd miatt elvétettem az elágazást, de hamar feleszméltem, és még egy szintén eltévedt túratársat is útba igazítottam. Utána vele együtt haladtunk a következõ pontig. A Rakottyás-völgyig gyorsan lezúztunk, a köd lassan megszûnt a mély hó kisebb lett, a fagy pedig olvadássá változott, így lefelé már ismét sárban caplattunk.

Rosszat sejtetett, hogy a patak zúgását már nagyon messzirõl hallani lehetett.

A völgybe leérve már ott is voltunk a pontnál, csak egy probléma volt, hogy az pont a patak túloldalán volt. A patak pedig kb másfél méter széles fekete áradatban hömpölygött nem hagyva száraz átjárót sehol. Rövid habozás után a kb 2-3 fokos patakban térdig gázolva – cipõnket ronggyá áztatva – értem át, és begyûjtöttem második pecsétemet. A pontõr Csanyának meg is említettem, hogy milyen kellemes volt ez a lábfürdõ, amire mondta, hogy minden csak relatív, ugyanis az egyik srác pár perccel elõttem teljesen beleesett a vízbe átkelés közben, úgyhogy õ feladni kényszerült, már úton van vissza a Kõrózsába. Végül is ehhez képest valóban nem lehetett okom panaszra – gondoltam. Miközben ittam egy teát megérkezett 5 futó (4 fiú és egy lány) akik már Magosfára menet megelõztek engem. Mint kiderült õk elmentek teljesen a Csóványosig, õk sem vették észre a leágazást balra, ott ahol én is hibáztam.

Irány tovább a Csóványosra. A piros háromszögön patakot kb 3-4 alkalommal kereszteztük. Bár az áradat nem volt kisebb, annyival könnyebb volt a dolgom, hogy itt már nem kellett ügyelni, hogy a cípõm száraz maradjon.

A patakok után következett a túra talán legnagyobb emelkedõje. Az elején nehezen volt járható, mert a sár, olvadék hó miatt nagyon csúszott, de ahogy haladtunk felfelé hidegebb lett, és a hó is szilárdabbá alakult. Az emelkedõ csak nagy nehezen akart elfogyni, de nemsokára elértem a Pogányvári kaszálóhoz, ahol a hó itt-ott már combközépig ért.

Az emelkedõkön egyébként innen már jól lehetett haladni, mivel az elõttem haladók lépcsõket tapostak oda. A Csóványos elõtti fenyõerdõhöz hamar elértem, és tudtam, hogy már közel van a pont, amelyhez rövidesen el is értem. A pontra történõ megérkezésemet hatalmas sóhajjal nyugtáztam, amelyet hallva a pontõr meg is jegyezte, hogy nincs messzire a Spartacus, csak addig bírjam ki. Mondtam neki, hogy bár kicsit elkámpicsorodtam az idáig vezetõ úton, de biztos, hogy nemsokára ismét itt fogok állni a Csóványoson a második pecsétért. Kissé szkeptikusan, de maximálisan segítõkészen felajánlotta, hogy ha van olyan holmim amit nem akarok cipelni, akkor azt hagyjam ott a kilátóban, illetve amíg pihenek menjek be, mert ott nem fúj annyira a szél.

Végül egyik szolgáltatást sem vettem igénybe, de megköszöntem a lehetõségeket, és folytattam utamat a kulcsosházhoz.

Elõtte még megtudtam, hogy az elsõ ember aki másodjára volt a Csóványoson már fél órával elõttem járt ott. Micsoda emberi teljesítmény!!!

Érdekes módon mindig ez a lefelé szakasz szokott nagyon megviselni. Így történt ez most is. Az út szerintem nagyon nehezen volt járható, a hó, sár, jég, váltakozása, és a sunyi emelkedõk a combjaimat teljesen kikészítették, a Spartacushoz úgy érkeztem meg, hogy sok mindenhez volt kedvem, csak túrázni nem. De azt is tudtam, hogyha továbbmegyek el fog múlni, csak fejben kell helyre tenni a dolgokat.

A kulcsosháznál meglepetésre idén elõször benn volt a pont a házban. A ponton ott várt Balázs, aki nagyon segítõkészen enni, és inni adott, és még a pontõr hölgytõl egy magnézium ampullát is intézett nekem, ami a lábaimat rövid úton helyre tette, persze a Balázstól kapott Nikoflex is nagy szerepet játszott ebben. Az ampullát ezúton is köszönöm, hatalmas segítség volt.

23:45-kor, 5 és fél óra alatt értem ide, bõven volt még idõ a hátra lévõ távra.

Immár két fõs csapatban, Balázzsal megerõsítve indultunk a Csóványos felé. Balázs annyira rendes volt, hogy még az egyik termoszomat is hozta táskájában, azt sem kellett cipelnem.

Ennek ellenére alig bírtam felfelé küzdeni magam az eleinte meredek emelkedõn, ahol sár az volt bõven. Balázzsal lassú emelkedõ mászó tempómhoz igazodva baktattunk felfelé. Ekkor mögöttünk jött kb 5 túratárs, akiknek szintén nem volt annyira sietõs, legalábbis nem elõztek meg minket.

A dózerúton jól lehetett haladni, a Foltán kereszthez is hamar megérkeztünk. Itt ismét összefüggõ hó, és hideg szél volt, a szél pedig elfújta a ködöt, és gyönyörû kilátás nyílt a távoli falvak, városok fényeire. Balázs meg is jegyezte, hogy jó párszor járt már itt, nappal, és éjszaka is, de ilyen szép kilátásban nem volt még része. Itt kezdett el esni a hó, de nem a megszokott módon felülrõl lefelé, hanem teljesen oldalirányban, de valószínûleg ehhez a szélnek is volt némi köze. A Csóványosig tartó emelkedõ gyorsan elfogyott, és amikor megérkeztünk a pontõrrel boldogan közöltem is, hogy nem hitte el, de ismét itt vagyok, ha nem is gyorsan, de ide értem. A pontõr boldogan azt felelte, hogy nagyon örül, hogy ismét itt vagyok, és azt is mondta, hogy az idõnk is nagyon jó, kb 21.-ek vagyunk azok közül akik másodjára is felértek.

Gyors pecsét után a kitaposott hóban a kék háromszögön zúztunk eleinte szintben majd lefelé Balázzsal kellemesen elbeszélgetve, így értünk el a völgy alján található ??Oltár-patakhoz, amely szintén derekasan kitöltötte medrét. Ennek a pataknak 1-2 fokos vizén kb 6-8 alkalommal kellett átkelni. Hiába volt vizes a cipõ mindig próbáltunk relatíve száraz átjárót keresni, és volt ahol szomorúan konstatáltuk, hogy itt csak térdig belegázolva lehet átkelni.

A kék keresztre rátérve néhány lábmosást,áztatást követõen elértünk az elmosott vasúti pályáig, amely számomra a túra egyik kedvenc része. Szeretem a vadregényes kacskaringós talpfákat, ahogy az erdõ mélyén ott lógnak hullámvasútként merednek. (Persze jobb volt, amíg eredeti állapotában volt, de ennek is meg van a maga romantikája).

Innen már könnyebb dolgunk volt, mert a talpfákon, régi hidakon át nem kellett a patakban gázolni, csak a hidakon az egy-két hiányzó talpfánál kellett ügyelni. A sínpálya egyszer csak kétvágányossá változott, és tudtuk, hogy a következõ pont már csak néhány méter.

A hó rendületlenül esett, és itt már a túra elején még sáros tájat is összefüggõ fehér lepel kezdte takarni. A ponton a pecsét mellé Balaton szelet járt. Az Aklok-rétjéig tartó emelkedõ patakmederhez hasonlatos volt, onnantól pedig sûrû hóesés, összefüggõ fehér táj, és a hó alatti jég fogadott bennünket, amelyen csak nagyon lassan, csúszkálva tudtunk felfelé haladni.

A jól ismert NHH elõtti fakitermelõ helyhez roppantul elcsigázva érkeztem meg, Balázson azonban fáradtságnak nyoma sem látszott. Azt, hogy túrázott abból lehetett látni, hogy kicsit izzadt volt, és sapkáját, táskáját a hó fehérre festette.

Fel is biztatott, hogy innen már csak néhány kilométer brutál emelkedõ van. Ez nekem már nem igazán hiányzott, de nekivágtunk. A hó itt már jó mély volt, és az ösvény is alig volt kitaposva, az út meredeken emelkedett, és a havazás miatt a turistaháznak nyomát sem láttuk, nem tudtam meddig kell még kitartani, csak túrtuk magunkat elõre.

Aztán egyszer csak elértünk a dózerútig, ahonnan a távolban megláttuk magasan a ház fényeit. Innen már tudtuk, hogy nincs sok hátra. A ház közelében Balázzsal megálltunk, és kb 5 percig csak néztük azt, annak sárgás fényeit, terméskõ falait a gyönyörû szakadó hóesésben, körülötte a fehér hótakaróval.

A turistaházba 04:40-kor értünk be. Kicsit megmelegedtünk, száraz pólót, sapkát, zoknit vettünk fel, és belevetettük magunkat a lefelé vezetõ útba. A nagy hó miatt eleinte könnyen haladtunk, de a Taxi-nyiladékhoz érve a hó latyakká, patakká, és sárrá változott, és abban gázolva értünk le alig több mint egy óra alatt Királyrétre. Királyréten a Spartacus házból ismert hölgy fogadott minket a Fáradt Vándor étterem elõtt, ami a sötétben messzirõl látszott, mivel a hölgy egy lámpával körözött, és jelezte nekünk, hogy megpróbáltatásaink a végéhez értek. Amikor az étteremhez értünk, még meg is tapsolt bennünket, amit szintén köszönünk, nagyon jól esett.

A célban 12 óra alatt sikerült beérnem reggel 06:15-kor. A szemben lévõ büfében Ákos bácsitól kapott világbajnok virslivel és teával búcsúztunk a Börzsönytõl, majd autóba ülve hazaindultunk.

Nekem egy dolog hiányzott a túráról, korábban többnyire a pontokon tábortûz is fogadott bennünket, ami a sötétben, hidegben történõ gyaloglás során a lelkemet mindig feltöltötte, illetve azok fénye már mindig messzirõl látszott, így a fáradt túrázóba lelket öntve.

Ettõl függetlenül nagyon jól éreztem magamat, jövõre is ott leszek, a szervezõknek köszönöm a színvonalas lebonyolítást, csak így tovább! Esetleg egyszer megcsinálhatnátok ennek a túrának a light változatát, ami kellemes idõben nappal van, hogy egyszer úgy is meg lehessen nézni Magyarország egyik legszebb hegységét, a Börzsönyt!

 Börzsõny Éjszakai TT !

 Szenzációs ajánlat !  2200 forintért buszos kirándulást szerveztek  ,ahol egy igazi Wellness hétvégén  vehettem  részt  a Börzsönyben , szombat estétõl vasárnap reggelig szólt az ajánlat,korlátlan jakuzzi,és pezsgõfürdõ   használattal  :) én ki is használtam a lehetõséget ,11 órán keresztül ..

Szombaton megnéztem a NHH i webkamerát,hogy mégis mire lehet számítani  ,akkor éppen esett,és köd volt ..Na mondom megint megismétlõdik a 2011 es BÉF ami akkor futóverseny volt,és úgy hullottak a versenyzõk mint a legyek,,köztük  én is.,így nekem ez az útvonal teljesen ismeretlen volt, de most jól megismertem ,jövõre megyek pontõrnek .

Ilyen kilátásokkal indultam Királyrétre,ahol már várt a különbusz ,hogy átvigyen minket Kemencére . A buszról annyit érdemes tudni,hogy végig fújta ránk a hideg levegõt a sofõr,mert nem a saját buszát vezette,és nem tudta hol a fûtés.végig rongyal törölgette maga elõtt a szélvédõt ,hogy kilásson.Az esõ szinte végig esett ,de mire a rajtba értünk csoda történt . Kemencén mikor kiszálltunk a buszból majdnem melegebb volt kint .

Na én hipp hopp indultam is 19 kor , semmire nem vártam,mer a lábam,és  a vállam jég hideg volt. Úgy 300m aszfalt után na mondom de jó melegszek szépen,mikor befordultam  az erdõbe ,irány felfele  Magosfára ,a meleg láb érzésnek  pá pá  cillagom ,leghamarabb  úgyis csak reggel  6 kor lesz  meleg  :) Mer a nevezési díjban  a kispatakok is benne vannak . A víz díjjat meg az erdészet fizeti  . Ahogy haladtunk felfelé a vízfolyások ritkultak,viszont jött a hó ,és vele a szitálás is ,,hál istennek,legalább nem esõ . Magosfán akkora hó volt,hogy lábszárig ért, a pontõrök  mondták ,hogy a piroson balra,,,én meg elmentem jobbra ,,mer fényeket láttam meg nyomokat .futottam lefele a mély hóban,mikor Juciék Kercsabi,meg  millers,jöttek szembe .  A  Rakottyás –Völgyi kis patakot ,már Magosfán lehetett hallani. Mikor leértem a völgybe ,  mondom hol itt a pont? erre csanya mondja,hogy itt a túloldalon . izéé… pár pillanatig még tétováztam,hogy is lehet occóbban megúszni,de mivel mindenhol térdig ért ,így nem sporoltam semmit . Nagy-Mána bércen végre volt kilátás, semmi köd,viszont szél az fújt rendesen,így a vizes ruhába még jobban fáztam . A Csóvi rettenet volt ezen a P3on, talán ez a legdurvább rész  az egészbe ,mély hóba mentünk felfele kérgesre keményedett nagy jeti nyomokba lépkedtünk . lentebb meg a fagyos patakmederbe . A Csóványos nagy nehezen megadta magát ,egyszer csak felsejlett a kilátó ,innen aztán zúgás lefele ,a csúszos,olykor jégkásás havon. Spartacus háznál  Mamba volt a pontõr ,és  kaptam egy mg ampullát tõle,de én meg mertem inni a fiolából nem úgy mint Béla ,mer fél hogy szilánkot nyel :P

Megittam vagy 4 pohárka teát,meg bevágtam egy nagy pogácsát ami a szolgáltatás volt . 3 fiú éppen indult,na mondom megyek velük,csak közben eszembe jutott,hogy elemet cserélek a lámpámba,így mire kiértem,már jóval elõrébb voltak.  Egy darabon kocogtam utánuk,de aztán lemaradtam ,megálltam a széldzsekit felvenni ,és hiába nyomtam a felfelét, nem értem utól õket .így ebbõl az lett,hogy  Csóványos 2re ,és le Hamuházig teljesen egyedül mentem,se elõttem lámpa,se mögöttem senki .  Foltán kereszttõl csodálatos kilátás volt , ahogy mentem felfelé esett a hó is . Csóvin Ernõ meglepõdött ,hogy egyedül jövök ,,meg is ölelt ,hogy érezzem a törõdést . .Hamuházhoz szinte zuhanó repülésbe haladtam, de elõtte még 2x picit elkavartam , és akkor meghallottam a zúgást,micsoda zúgás volt ez  ,a robajló habzó kispatakocska zúgása :) ,ahol nem egyszer ,nem kétszer,de nem is háromszor,hanem legaláb 10x kellett átjutni a túlpartra .

A kövek naná,hogy  mind mohásak ,bot nincs nálam,és mivel egyedül is vagyok segítségem sincs . Vagy 8 patakon egész ügyesen átjutottam, volt hogy bokáig álltam a vizbe,és néztem,hogy akkor most merre lépjek  . ha nem volt jó  az ötlet vissza mentem,nem akartam térdig merülni . Sok idõt eltöltöttem ezekkel a patakokkal,de még mindig sehol senki mögöttem. Az utolsó patak Hamuház elõtt volt ..itt szaladgáltam a legtöbbet,láttam egy frankó fatörzset fentebb ,felvágtam a hóba majd le a partoldalra ,két vaskos bottal betámasztottam a mederbe ,és mikor épp lépni akartam a farönkre ketté tört a bot,én meg betérdeltem a zúgóba . Majdnem combtõig vizes lett minkét lábam,de hál istennek nem voltam mérges magamra ,csak a botra ,mer gondoltam majd a NHH-i északi szél úgyis megszárít.  és mivel még mindig nem jutottam át,így választottam 2 új botot,amit elõzõleg jól odavertem a meder aljába.stabilnak tünt az annyaúristenit  és mivel másodszori nekifutásra  ügyesen átjutottam  hálából ketté törtem a botot, vigyen a víz a francba téged is ,én meg úgyse fázok . na és mikor jönnek a túrázók ? mikor az utolsó patakon is átjutottam .

 Innen tovább a  valamikori  kisvasút sinek közt mentünk ,néha át ivelt a patak felett,igaz hányzott néhány talpfa ,de legalább nem a patakba mentünk. Hamuháznál  a ponton majdnem ráültem a kis sparheltra . na itt legalább meleg vót, speró rövid ujjúba,zsotyek papucsba pontõrködött ,stílusosan  egy Balaton szeletet kaptunk :)  innen tovább  még fel a NHH re , az utolsó slipi szlopi hegy :)  és lett végre egy alkalmi partnerem Laci ,56 évesen nagyon tudott jönni ,végre tudtam valakihez szólni ha nem is sokat,de legalább nem voltam elveszve a vadonba . A hó már egyre jobban esett a szél miatt vízszintesen csapta az arcunkba .majd egyszer csak ,úgy 1,5 óra múlva :) fényeket láttunk,és  felértünka NHH.re  ,gyors pecsét aztán innen már csak lefele az imádott Taxi nyiladékon. Az olvadt hó,és az egész napos esõ,mind itt gyült össze, Lacit közbe elhagytam,és nem jött velem futva le .mert gondoltam hátha meg lesz a 11 óra . Mikor beléptem a célba jól megtapsoltak , kaptam  virslit , almát,és pogácsát . megkaptam a szép oklevelet ,a kitûzõt, és örültem a széknek is..de azt senki nem kérdezte meg,hogy yoyoka vizes még a nadrágod ?

 Börzsöny éjszakai - Farkas Zsolt emléktúra

„A csillagokat lehozták, az összes tüzet ellopták.

Rettenetes sötét, sötét van.”

(P. Mobil – Lámpagyár)

Börzsöny éjszakai teljesítménytúra – Farkas Zsolt emléktúra

Péntek este HBB búcsúkoncerten voltam, amirõl kb. fél egyre értem haza, másnap reggel pedig 4-kor kelnem kellett, hiszen mentem Visegrádra. Picit féltem emiatt, hiszen más túrákon, amikor elõtte kialudtam magam, akkor is voltak problémáim az álmosság miatt. Reggel útközben még Vinattiék próbáltak elrettenteni a túrától, ecsetelvén a nehézségeket, de nem jött össze nekik.  A Görgey-n 10-es és a 25-ös távot terveztem, ezért 7-kor már a rajtba voltam, hogy beérjek a 3/4 4-es kompig. Végül aztán annyira siettem, hogy már 2-kor a célban voltam, de legalább volt idõm zsíroskenyerezni. Rudi Istvánnal volt megbeszélve, hogy együtt megyünk át Kemencére, nem sokkal utánam õ is beért az 50-es távon, s a kis pihenõ után együtt indultunk a komphoz. Nagymaroson elég sokat kellett várni a vonatra, viszont annál kevesebbet Szobon a buszra, ami már bent állt a megállóban, s lassan megtelt a túrázókkal. Kemencére már sötétben érkeztünk, s rövid séta után el is jutottunk a túra rajthelyéül szolgáló Kõrózsa Panzióba. István hamar talált is magának útitársat Bíbor személyében, én nem nagyon ismertem a rajtban lévõ hardcore túrázókat, így nevezés után egyedül vágtam neki a túrának. Picit a rajtoltatás érdekes volt, furcsálltam, hogy egy ilyen rendezvényen nem kapunk rajtszámot, de hát a Rendezõk tudják, viszont, hogy rajtidõnek csak egy 36-os szám került, késõbb (tompult aggyal) sok fejtörést okozott, míg kiszámoltam, hogy mennyi is az az annyi. Már az elsõ métereken elõjött az a probléma, ami meghatározó lett a túra során: a lámpám elemei kifogyófélben voltak, elég fáradtan világított. Már az elsõ letérést elnéztem, a többiek szóltak utánam, hogy hahó, itt jobbra be az erdõbe. Itt még eléggé együtt voltak a csapatok, néhány futó-el-elszaladt mellettünk, ezért gondoltam, majd késõbb egy pihenés alatt kicserélem az elemeket a lámpámban, közlekedni azért még elég jól lehetett vele, csak jelzéskeresésre volt alkalmatlan. Próbáltam az elsõ részt egy kicsit megnyomni, egyrészt tartottam a pontzárásoktól, másrészt, hogy késõbb a pontokon nyugodtan üldögélhessek egy 10-15 percet. Kb. félúton megállt a csapat akik után mentem, gondoltam, ez jó alkalom az elemcserére, azonban hiába kutattam a táskámban nem leltem a pótelemekre (mint késõbb kiderült otthon maradtak). Ezért kénytelen voltam azt a stratégiát alkalmaznom, hogy ahol nem ismerem az utat(s mivel nem vagyok olyan nagy börzsönyista mint néhányan, ez a túra nagy részére jellemzõ), beállok valakik mögé és utánuk megyek. Magosfáig elég jó volt az út, ezért picit elszakadtam a csoportoktól, a Sátán-bércnél a meredek emelkedõn eléggé kifáradtam, ez volt az egyetlen fizikai holtpontom a túra során. De megérte a sietség, hiszen pont 2 óra alatt sikerült abszolválnom az elsõ közel 10 km-t. Itt megvártam még elindul egy csapat, ettem egy szendvicset addig, s megindultam utánuk, ám lefele kielõztem õket, de nagyon nem sikerült meglógnom elõlük. Errefelé jók voltak a jelzések, elegendõ volt az a kis fény tájékozódni, valamint a Hold is erõsen világított. Azonban a pont elõtt elkezdett pislákolni a lámpám (néha nagyon elhalványult a fénye), nem tudtam, hogy csak a rázkódástól, vagy már tényleg az utolsókat rúgja. 21:55-kor voltam a ponton, máig nem értem mi tartott ilyen sokáig, pedig úgy éreztem jó tempót mentem. Folyamatosan érkeztek a csapatok (néhány egész meglepõen fiatal túrázóval, úgy tûnik a 19 évemmel már öregnek számítok a mezõnyben), de elindulni senki nem akart, nekem már mehetnékem volt, de muszáj volt várni. Végre aztán megindultunk, nem túl nagy tempóban, de végülis volt bõ két óránk az 5 km-re, gondoltam csak felérünk. A patak mellett haladtunk sokáig, majd egy idõ után gyanúsan nem láttam jelzéseket (nem, nem azért mert nem világított a lámpám!), egyszer meg is álltam, hogy elõvegyem a térképet, de néhányan nagyon magabiztosan mentek tovább, ezért letettem errõl, mentem velük. Aztán egyszer nem is tudom milyen apropóból csak elõkerültek a térképek, s megállapítottuk, hogy a jelzés patakátkelését nem vettük észre, s elmentünk a Rózsás-patakkal együtt a Pogányvár alá. Közben összegyûlt az a 10-12 fõ, aki egyszerre indult a pontról, elhatároztuk hát, hogy toronyiránt felmegyünk, elindultunk, s rövidesen egy ösvényre értünk. Sejtettük, hogy még nem vagyunk fent, de a többség nyomására elindultunk az ösvényen, de mikor elkezdett lejteni muszáj volt tovább kapaszkodni. A legjobb helyen lyukadtunk ki, pont a jelzésre értünk, itt megint várnom kellett, míg mindenki felér. Lélekben már kezdtem feladni a túrát, sok idõt vesztettünk az elkavarással, lassan is mentünk (az órámat nem mertem megnézni), kicsit szégyelltem is magam, hogy eltévedtem ott, ahol pár hete jöttem lefele. Aztán csak megindultunk, egy túratárssal picit elõreléptünk, majd a csúcstól nem messze csak megnéztem az órámat, s felcsillant a remény: 23:53 volt, azaz 7 perc a pontzárásig. Innen már 5 percre volt csak a csúcs, 23:57-re értem fel, 3 percen múlott, hogy nem kellett feladnom a túrát. Ettem egy szendvicset, majd elmajszoltam pár szem pogácsát, bár inkább valami csokit vagy nápolyit kívántam volna, de az nem volt (vagy legalábbis a sötétben nem találtam). Irigykedve néztem Bosziékat, akik már másodszorra jártak itt. A csapatból elég sokan lemorzsolódtak, két pár indult útnak, én becsatlakoztam a gyorsabbak mögé, akik ráadásul ismerték is ezt a részt, így problémamentesen lejutottunk a Spartacus kulcsosházhoz(1:30). Itt sajnos nem tudtam megtartani a 15 perc pihenõt, mert társaim indultak, s én nem akartam lemaradni, így gyorsan megittam két pohár teát, elvettem két pogácsát, egyet megettem, egyet zsebreraktam, s szaladtam a többiek után. Innen végre egy kis ismerõs terep következett, a Foltán-keresztig az emlékezetes Erdõkerülõ túráról ismertem az útvonalat, így nem volt probléma, hogy kicsit elszakadtam a többiektõl, felfele muszáj volt, hogy saját tempóba tudjak menni. Foltán-kereszt után rátértem a K-re, ez a Magas Börzsönyrõl volt ismerõs, itt meg is álltam egy kicsit, annyira szép volt a kilátás. 3 órára értem újra a Csóványosra, akikkel korábban együtt mentem már indultak, nekem kellett egy kis pihenõ. A pogácsa kissé megfagyott a zsebemben, így nem volt olyan élvezetes, mint a kulcsosháznál, valamint a vizem is jégkásává változott, nem volt túl kellemes a fogyasztása, viszont a pontõrök megkínáltak egy kis privát CSOKIval, ennek nagyon örültem, ezúton is köszönöm Nekik. Találtam kitéve savanyú cukorkát is, abból is tettem el néhány szemet. Elindultam lefelé egyedül, ezt a részt jól megjegyeztem a Magas-Börzsönyön, így nem aggódtam, viszont a K+-et egyáltalán nem ismertem Hamuházig, attól a szakasztól féltem. Ráadásul a lámpám, ami eddig nagyon szépen bírta kezdett egyre inkább elfáradni, lefelé kb. 20 centirõl kellett megvilágítani minden fát, hogy lássam a jelzést, kb. úgy mentem, hogy mikor hallottam zörögni az avart, akkor tudtam, hogy letértem az ösvényrõl, s addig topogtam, amíg a letaposott utat nem éreztem a talpam alatt. Aztán a patak elõtti szerpentinen megpillantottam néhány fénycsóvát, ám  sajnos eléggé messze voltak, de azért mentem ahogy tudtam, hátha beérem õket a völgy kijárata elõtt. Végül szerencsém volt, mert a technikás részeken picit megakadtak, valamint a jelzést is kicsit keresgélniük kellett, így utolértem a fényeket, s rögtön négy útitársam is lett. A jelzésváltásig mutattam az utat, majd beálltam követõ üzemmódba. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy utolértem a túratársakat, egyedül még mindig ott kóvályognék valahol. Elég lassú tempóban haladtunk, de legalább a jó úton. Néhány technikás patakátkelés, egy kis vonatosdit játszás és a kissé szürreális élményt nyújtó Halyagosi Postás kulcsosház elhagyása után megérkeztünk a Hamuházhoz(5:05). Kárpótlásul itt annyi csokit lehetett venni, amennyit akartunk, kettõt el is majszoltam, egyet elraktam útravalónak. Megkezdtük a Nagy-Hideg-hegy meghódítását, két útitársunk már egészen lemaradt, én két sráccal mentem fel, közben nézegettem a Napot, hogy mikor akar már felkelni, de eléggé ráérõsen ébredezett, még társaim is megjegyezték ezt. Õk nem voltak túl ismerõsek, engem kérdezgettek a helyzetünket illetõen, bár én is csak azt hittem, hogy tudom merre vagyunk,  azért a sok sületlenség közepette néha valós információt is nyújtottam számukra. Aztán a Hanák-rét elõtt végre kivilágosodott, végre felvehettem a tempómat, el is léptem a srácoktól, a meredek emelkedõt is viszonylag könnyen vettem, hiszen a laza tempóban nem fáradtam ki annyira. Érdekes, hogy egyáltalán nem voltam álmos az egész túra alatt, csodálkoztam is, pedig se kávét, se kólát nem ittam, úgy látszik ilyenkor jó a kevés alvás. A Nagy-Hideg-hegyen a turistaházban volt a pont, a TTB-bõl ismert berzso pecsételt, legalább személyesen is láthattam. Elõzetesen úgy terveztem, hogy itt eszek valamit, de addig vacilláltam, hogy egy csomóan rendeltek elõttem, s nagyon sokat meg nem akartam várni, inkább a korábbi célbaérkezést választottam. Elmajszoltam a Hamuháznál kapott Balaton szeletet, majd kissé éhesen nekiindultam(7:00). A P-on nagyon szeretek lefelé menni, legalábbis a Vulkántúrán nagyon tetszett ez az út, most se volt másképp, szinte szárnyaltam lefele, a végén egy csomó embert megelõztem, sikerült is 1:22 alatt abszolválni a 7 km-t. 8:22-re értem célba, 13 óra 46 perc alatt sikerült megcsinálni a túrát, azért a Pogányváron nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. Sokakkal ellentétben fizikailag engem annyira nem fárasztott ki a túra (izomlázam se nagyon lett), viszont pszichikailag annál inkább. Átmentem elfogyasztani a virslit, majd ismét szerencsém volt, néhány elõttem beérkezõ túratárs épp akkor pakolt be a kocsiba, megkérdeztem, hogy el tudnának-e vinni valameddig, s miattam a fõvároson keresztül mentek haza, így majdnem hazáig elhoztak, nagyon köszönöm Nekik.

Összességében kalandos, de jó túra volt, ha saját tempóba megyek, biztos jobban kikészülök, de így is jó volt, köszönöm a Rendezõségnek a szervezést (a Csóványosi pontõröknek az extra csokit), a  fuvart hazafele, valamint a sok ismeretlen túratársnak, hogy kalauzolt és világított nekem a Börzsönyi éjszakában.

Börzsöny éjszakai, avagy „Dögölj meg”.

Elég rosszul készültem fel erre a túrára, azt is mondhatnám, szinte sehogy, szégyenlem is. Lefelé haladva kezdtem észrevenni magamon a parázás jeleit. Két komolyabb kihagyással az elmúlt bõ félévben a hátam mögött vállaltam be ezt a kihívást. Jó ideje nem mentem ilyen távot és szintet - talán tavaly nyáron - a kondim egyértelmûen messze van a kívánatostól, de ezért is kell menni és menni! Ami bíztató volt, hogy Juci barátnõmmel egyeztetve közösen terveztük a hegyek leküzdését. Jókedvûen indultunk el, csicseregtünk, ahogy szoktunk, aztán eltévedtünk, ahogy szoktunk. Az elsõ kb 3 kili során kétszer. Annyira figyeltünk a lábunk elé a köves és egyenletlenre fagyott talajon, hogy bizony szétnéztünk kicsit a Börzsönyben, mindösszesen hat alkalommal tértünk le az útról, s bár sok plusz kilit nem tettünk bele, értékes idõt elrabolt, amíg az éjszakában visszakeveredtünk a helyes útra. A korábbi versenyrõl kint maradt fényvisszaverõk nagy segítséget adtak, csakúgy, mint néha a túratársak útbaigazítása, köszönet érte. Jó volt látni, hogy mennyire nyíltak és segítõkészek az emberek. A kis kitérõkkel tarkított elsõ 20 kili során sokszor találkoztunk ismerõsökkel, voltak(ak), akiket többször megelõztünk, kijutott a viccelõdésbõl is rendesen. 

A Csóvi egyértelmûen kisebbnek tûnt legutolsó találkozásunkkor. Nekem elég gyorsan befagyott a folyadék a csõbe, a túra vége felé  Juci segített ki néhány életmentõ korttyal. A föld vagy köves volt, vagy egyenletlenre fagyott, de igyekeztünk kocogni vagy tempósan gyalogolni. Ahogy fáradtunk, egyre gyakrabban jöttek a szótlan percek, a figyelmetlenségek, szokatlan botladozások, én konkrétan ráléptem a saját lábamra és majdnem így estem egy óriásit. Viszont az égbolt látványa ûberelt mindent! Csodaszép, tiszta égbolt volt az ajándék, ragyogó csillagokkal teliszórva, bár elég nehéz volt kocorászás közben megbámulni e meseszép látványt.

Végül 9:06 alatt értünk be, együtt, ahogy indultunk. Összességében nagyon jó túra volt, Csanyáéktól megszokott profi szervezéssel, odaadó pontõrökkel, jó ellátással. Én nagyon jól éreztem magam. A pontõrök nagyon kedvesek voltak, külön köszönet a Csóvin a privát frissítésért és persze minden egyes kedves szóért. Külön hála Jucinak a társaságáért és mindenkinek, aki segített a le- és felutazásomban.

Az útvonal? Az éjszakai táj? Az élmény maga? Talán mindhárom miatt vártam már ezt a túrát.

Börzsöny Éjszakai

Különösebben nem volt szándékomban elõzetesen indulni, nem is adtam le nevezést. De szombat reggel M. Attila jóvoltából négyen -bubuval és Évával kiegészülve- megnéztük a Téli Tihanyt, ami jókedvû bevezetõ túra volt. Innen már elõre tisztázott volt, hogy a következõ állomás Kemence, és én sem ellenkeztem, sõt készültem a továbbutazásra, a várható kihívásokra való tekintettel is.

A rövidebb úton, Párkányon keresztül szerettünk volna menni, de Zámoly épp egyike volt a megközelíthetetlen településeknek, és a mi utunk is arra vitt volna. Ekkor mondtam le másodszor a DMB-rõl. Meglepetésemre aztán úgy értünk a rajthelyre, hogy -groba jóvoltából- még egy rántott sajtra is jutott idõ. Hét perccel a hivatalos rajtidõ vége után aztán hárman el is indultunk az eddig leghavasabbnak bizonyuló ttúrámra. Magosfát kényelmes tempóban hódítottuk meg, de nem különösebben lassabban, miután az ösvény elég jól ki volt taposva, és felvezetõnk, bubu is jó erõben indult meg. Az elsõ siratófalon még könnyebb is volt a hólépcsõkön feljutni, mint a száraz, csúszós, kavicsos meredeken. Csanyának -aki az elsõ pont õrzését is magára vállalta- meg is jegyeztük, hogy felesleges volt a szintidõt növelni. Azért sejtettük, ami be is következett: a Börzsöny visszavágott a megjegyzésért.

A Nagy-Mána gerincig kicsit tempósabban mentünk grobával, innen a szemben húzódó Pogányvárnál már láttuk feltûnni az elsõ lámpákat. A meredek lefelékén itt lehetett rombolni, a puha hóban bátran megindultam, nem féltettem a térdemet. Ezzel magamra is maradtam. Lefelé találkoztam Jámborral, aki bevallása szerint a szintidõvel haladt, szerintem meg elég jó tempóban. Úgy volt, hogy majd a Rakottyás völgyben összevárjuk egymást (bubuval, grobával). Álldogáltam is ott 15 további túrázóval együtt, de rövid idõ után fázni kezdtem, még egy pulóvert meg nem volt kedvem elõkototrni, így egyedül vágtam neki a folytatásnak.

A nyom egyre kevesebb lett, magam is meglepõdtem, milyen sok embert fogtam be a pogányvári emelkedõn aztán még Varsa-tetõig is. Viszonylag jó erõben értem el a sáncokat, ahol a két síelõt is utolértem. Nekik is kemény napjuk lehetett! Csóványoson néhány szem keksz volt az extra szolgáltatás, itt ittam elõször, a fél liter, már jeges tea felét. Különösebben hideg pedig nem is volt, de a csúcsok körül hideg szelek fújtak. Égés-tetõ után igyekeztem újra felgyorsulni, de itt kezdõdött az igazi küzdelem. A nyiladékban mély hó volt, nagyon kevés nyommal. Abba lépve folyton elvesztetten az egyensúlyom. Megpróbáltam új nyomot törni, de az is fárasztó volt. Maradt a szökdelve rombolás, de az hasonlóképp hamar kimerített, bár egyensúlyozni igy sokkal könnyebb volt. Szóval nehéz küzdelem volt a PO a KO-ig, ahol végre jól járható rész következett.

Spartacus-háznál nagy élet szokott folyni, most csak néhányan voltunk. Az erõlködés miatt nem nagyon kívántam enni, pedig már nagy szükség lett volna rá. Elõvettem egy kis hazai sütit, és a mazsolával próbáltam pótolni az elégetett kalóriákat. A tea viszont nagyon jól esett!

A K4-en két sporttársra ragadtam, akik pont megfelelõ tempót választottak, nem zihálósat, de haladtunk. Furcsa mód a gyengébb emelkedõt is ugyanazzal a sebességgel teljesítették, így tõlük is elléptem, innen végleg magamra maradtam a túrán. A K-en azért néha jött szembe egy-egy túrázó, többek közt SzLA is, aki ugyancsak az emésztõszervi problémákkal küzdött. Csóványos elõtt már éreztem, hogy többet kellett volna enni, kezdtem nehézségekkel küzdeni, de a legrosszabb a Csóványos utáni K3 volt. A mély hóban képtelen voltam tisztességesen haladni. Ugyanazok a problémák jöttek elõ, mint a PO-ön. Szökdelés, vagy birodalmi lépegetõ üzemmód. Vártam, hogy eljöjjön végre a letérés a P-Z- ról, aztán vártam, hogy elforduljon balra az út, aztán végre jobbra, na hol van már, aztán mikor érem el a szerpentint, a francba, itt kellene lennie már annak is, na végre Kõkorsó, hol van már a kidõlt fa a patakátkelés elõtt, stb., így szórakoztattam magam de nem akartak fogyni a méterek. A nyomokból látható volt, hogy elõttem sem haladnak gyorsabban, de elöl taposni még keményebb meló lehetett.

Hosszas küzdelem után elértem a K+ -t, most legalább a patakátkelésekkel nem kellett küzdeni, néhány pici lyukon lehetett csak látni a csordogáló vizet. A Postásházból fények szûrõdtek ki, de hiába leselkedtem be, nem láttam terített asztalt :-) Hamarosan a 2. Csanyaponthoz, a Hamuházhoz értem. Két és még 3/4 óra kellett, mire átvergõdtem a Spartacus-háztól idáig, így a fennmaradó távot is még 3 órára saccoltam. Épp érkezéskor láttam a Börzsönyi Kéken elindulni négy túrázót, örültem, hogy mégis talán beérek valakit. Csanya bíztatott, hogy csak kilencen vannak elõttem, és az elõzõ csoport elég fáradt, de hát én is az voltam. Panaszkodtam egy kicsit, hogy nem megy, enni sem tudok, megkínált forró levessel is. Ez nagyon sokat segített! Csak egy fél pohárral volt bátorságom legurítani, de a benne levõ sók azonnal hatottak, ez vitt el az NHH aljáig. Elõször a Balaton szeleteket sem fogadtam el, mint holtsúlyt, de szerencsére Csanya rámtukmálta, "jó lesz az még".

Viszonylag hamar el is indultam, egy kis segítséggel -másodszor- a jó irányba, a nyáron oly könnyû emelkedõ most rettentõ fárasztó volt. Reméltem, hogy valahogy csatlakozok az elõzõ csapathoz, de nem tûntek fel elõttem fények, aztán a Nagy-Hideg-hegy tövében megint eléheztem. A levesnek hála most már lecsúszott a két csoki, de csak fent hatott igazán... Háromszor is meg kellett állnom pihenni, mire a turistaházba értem, ez még nem fordult elõ... A házban iszonyatos meleg volt, de le kellett ülnöm öt percre, megenni a maradék sütit is. Viszonylag hamar vissza is tért belém az élet, gyorsan menekülõre fogtam, miután pár szót beszéltem Á. Csabival, aki az elõzõ négyes egyik tagja volt, és éppen hidratálta magát.

Lefelé végre sztráda volt a piros nagy részén, a mai nap legnagyobb sebességét itt lehetett elérni. A letérések a Taxi-nyiladékról ugyan még lassítottak, de ezek már csak apró emlékeztetõk voltak a küzdelmes éjszakára. 3/4 7 elõtt léptem be a célba. A pihenõhelységben a gyorslábúak melegedtek, sétáLós, Pap Gábor, további ismeretlenek.

Végülis teljesen elégedett lehetek. Elértem a buszt, elõtte még volt idõm beváltani a virslimet Ákosnál másfél liter teára. Az átlagsebességem jobb volt, mint a Téli Tihanyon :-), és még sosem teljesítettem ilyen gyorsan a DMB-t. Igaz, nem is fáradtam el ennyire.