Túrabeszámolók


Piros túrák / Magyar Vándor

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2019
regulatTúra éve: 20192019.11.12 16:44:16
megnéz regulat összes beszámolója

Vér, veríték és könnyek. Igen, szerintem is hatásvadász a cím, de ez most így alakult. Sir Winston ígéretéhez híven mentem végig a Piroson. A vér a Malom-patak völgyben, egy esést követően, jelentkezett. A veríték végigkísért az egész úton. A könnyek… nos azok szerencsére nem csordultak ki, de a We are the championsra befutni, az akkor is megható, ha nem nekem szólt a dal. Bővebben a blogban a negyedik teljesítésről.

 
 
 Túra éve: 2017
kocázóTúra éve: 20172017.11.13 14:49:14
megnéz kocázó összes beszámolója
 



Az órám szerint még fél perc van a rajtig, teljesen meglepetésként ért, hogy tódulnak kifelé a versenyzők a rajtkapun. Most akkor elrajtoltunk? Tényleg, mintha valami számolást hallottam volna az előbb, akkor talán el kéne indulni. Legalább nem kell gondolkodnom, hogy hova álljak a mezőnyben, szépen besorolok ahova sikerül, és kifutok én is, az órám közben elindítom. Nem szabad sietni, hosszú a verseny, és egyébként is terepen vagyunk, a tempó nem számít, csak a pulzus. A kezdést 160 környékén terveztem, de azért ezt jobban ki kellett volna dolgoznom, pl. maxnak meghatározni, és következetesen betartani. A 160 környékét kicsit lazán értelmeztem, inkább egy 167-es maxnak felelt meg, de legalább ott visszafogtam magam, és komolyan azt is gondoltam, hogy milyen szépen tartom a tervet. Persze, ha nincs igazán terv, azt könnyű betartani. :) Mindenki nagyon beindult, az aszfaltról az erdőbe fordulva torlódunk csak fel, most valahogy nem zavar. Tekergünk az erdőben, gyűlik a szint, amikor viszont síkra érünk, nem megy fel eléggé a többiek tempója. Előzök párat, hamarosan szélesebb úton futunk, zavartalanul haladhatok. A főút keresztezése után ismét mászunk, miközben azon gondolkodom, hogy miért kezdődik minden terepfutóverseny hegymenettel? Én jobban érezném magam, ha legalább az elején lenne pár kilométer gyorsan futható rész, hogy futóversenynek tűnjön a dolog :)



Nem vészes az emelkedő, persze nekem nagyrészt sétálós, de egészen jól megy, és az idén gyönyörű idő van. Már a nulláson a rajt felé autózva is csodálatos volt a látvány, a felkelő Nap által megvilágított "hegyek" a kristálytiszta levegőben egészen ritka látványt nyújtottak, ilyenkor inkább a Budapestet megülő, köddel kevert szmogfelhő a jellemző kép. A csúcson a tavalyi köd helyett pazar kilátás fogad, na meg egy nagy csapat túrázó, akik épp előttünk indultak tovább, a sziklás, egynyomú ösvényen, nem kis fennakadást okozva. Szép lassan azért felmérték a helyzetet, elkezdtek elengedni minket, és igazából ez volt az egyetlen eset, hogy kicsit is feltartottak túrázók. Hamarosan csippantás, és indulhatna a száguldás lefelé, de néhány nehéz előzést kell megejtenem, mielőtt fel tudom venni a kis 4:30-as tempómat. Annyira imádom ezt, amikor különösebb erőfeszítés nélkül (itt már 160-ig visszaesett a pulzusom) lehet "száguldani", és nincs egyetlen biztos talajfogás se, szinte minden alkalommal megcsúszik a láb, de olyan gyorsan lendül tovább a test, hogy a karok kívülről kapálózónak tűnő mozdulataival tökéletesen kiegyensúlyozható. Ez tényleg olyan, mintha repülnénk, mert nem csak hogy van repülő fázis, de még amikor leér a láb, az sem egy igazi biztos kapcsolat a földdel, inkább csak egy pillanatnyi találkozás. Tökéletes jókedvemet a cipőfűző kikötődése árnyékolta csak be kissé. Utálom ennek a cipőnek a fűző megoldását, egyszerűen nem lehet normálisan megkötni, vagy túl gyenge, és kifűződik, vagy ha elég erősen megkötöm, akkor meg annyira vágja a lábfejem, hogy ödéma alakul ki rajta. Az aszfaltos Nike-m sokkal jobb, annak a nyelvén van egy vastagabb szivacsos rész, amin nyugodtan meg lehet húzni izomból, nem vágja a lábat. Következő cipővásárlásnál figyelni kell erre is...



Meglepően hamar tűnnek fel a csobánkai házak, kicsit lassul is persze a tempó, Sulyok Enikő zsákján utazó plüss maci vigyorog rám. Jópofa, tavaly a rajtban is láttam. Kis aszfalt következik, elég veszélyesnek tűnik itt az úton futni, főleg, amikor a csapat egy része már átment a túloldalra, hogy mindkét oldalon szűkítsük az amúgy nagyon forgalmas, és épp itt beláthatatlanul kanyarodó utat. Láthatósági mellény amúgy csak éjjel kellene, ha az úton bóklászunk, vajon ki tudja? Na mindegy, szerencsére épségben fordulunk be a biztonságos erdőbe, ahol rögtön ellenőrzőpont fogad a szokásos terülj-terülj asztalkámmal. Csak csippantok, és megyek is tovább, aztán persze másodperceken belül rájövök, hogy talán el kéne kezdeni frissíteni, amire a frissítőpont tök jó hely lett volna, de nem, én még véletlenül sem ott, majd inkább 50 méterre séta közben, amivel persze még fel is tartom a többieket. Egy zselé a menü, és kiszopogattam hozzá az egyik üveg vizet, de mivel csak 2,5 decis, igazából fölösleges szórakozni vele, ezután már simán lecsavartam a tetejét, és úgy ittam ki.



A következő szakasz tavaly nem lett a kedvencem, túl sokszor kellett váltogatni a futást a sétával, és hát idén se volt ez nagyon másképp. Egy dózerúton ráadásul saras körülmények fogadtak minket, nem volt nagyon vészes, és túl hosszan se tartott, csak kicsit ráparáztam, hogy a tavalyi tökéletes pályaviszonyok után az idén sok szívás lesz. Nem szeretem a sarat. A múlt hét végén rengeteg eső esett, ami miatt még nem aggódtam annyira, de felénk tegnap is volt egy zuhé, ami már kicsit jobban idegesített. Valahogy nem élvezem most ezt a futást, pedig egész jól megy. A hegy tetején csippantás, a pontőrök kevesellik a pirosat a ruházatunkban, majdnem megmutattam az alsógatyám, de inkább mégsem :) Lefele rákapcsolok kicsit, de nem megy úgy, ahogy szokott. A verseny előtt jópár edzést kihagytam, mert valami fájdalom jött elő a bal combom és a csipő találkozásánál, mégcsak behatárolni se tudom hol, mélyen belül. Az utóbbi napokban rövideket futottam, hogy felmérjem az állapotom, és bár eléggé bizonytalan voltam az indulást illetően, a tegnapi napon nem fájt, gondoltam jó lesz. Most sem fáj különösebben, de már érzem, lefele nagy tempónál a becsapódások nem esnek jól, és hát így természetesen automatikusan másképp fut az ember. Nem különösebben hat meg a dolog, igazából felkészültem rá lelkileg, hogy kiszállok, ha nagyon fáj. Azt egyértelműen kizártam, hogy fájdalomcsillapítóhoz nyúljak, nem véletlenül fáj az, és nem ér annyit az egész, hogy utána hónapokra kiiktassam magam. Hamarosan ráismerek a Sikárosi-rétre, viszont most még ez sem tud felvidítani, kedvetlen nyugalommal futok tovább. Próbálok hazatelefonálni kis bíztatásért, de térerő az itt pont nincs. Király-kút után persze azért csak alakul a dolog, kicsit feltámadok, sokat előzve, jó tempóban haladok kedvenc szakaszomon. Az összes patakátkelés úgy jön ki, hogy épp mások is próbálnak óvatosan átjutni, így legalább nem kell gondolkodnom, hogy hol lenne könnyebb, ott robogok át, ahol épp hely van, nem is vesztek egy másodpercet sem. A forrás után a kis mászást kihasználva letolok egy zselét, rá a vizet, futok tovább Dömös felé. Egész sok a turista, nem gondoltam volna, hogy a tegnapi esős idő után, és a délutánra beharangozott hidegfront előtt rajtunk kívül bárki lesz az erdőben.



Dömösön nagy tömeg fogad a ponton, át is küldenek egy másik asztalhoz, hogy ott hamarabb meg tudják nekem tölteni a flaskákat. Először vizet kérek mindkettőbe, aztán hirtelen beugrik, hogy tavaly Dobogókőn nem volt kóla, úgyhogy az egyikbe inkább azt kérek,és megyek is tovább, de annyira látványosan nem tudom merre induljak, hogy gyorsan a segítségemre sietnek egy kis útbaigazítással. Futok, közben megiszom a kólát, nagyon jó ötlet volt, jól esik. Amikor erősen emelkedni kezd, újra telefonálni próbálok, gondolom itt már csak van térerő. Sikerült persze, kértem infókat, hogy tavalyhoz képest hogy állok, negyed óra előny, az jó, jól megy ez! Muhari Gabi persze már Dobogókőn túl van, brutál. Épp teszem el a telefont, amikor Takács Zsolti fut szembe Olival, nagyon megörülök, nem gondoltam hogy találkozni fogunk, mert bár tudtam, hogy idén is futnak szembe a mezőnnyel, de azt hittem, hogy ugyanott ahol tavaly, ott viszont már akkora hátrányban lennék az élmezőnyhöz képest, hogy esélytelen összefutni. Kifejezetten vidáman haladtam ezek után a hegy alján, kicsit sem tartottam a mászástól, csak észben kell tartanom, hogy még hosszú az út, ezen a szakaszon leginkább elveszíteni lehet a versenyt. Mászok fel szépen bármiféle probléma nélkül, az se zavar, ha megelőznek. Olyan ismerős, aki épp előz, Tamás? Kérdezek rá. Igen, nagyon megörülök, hogy végre a valós világban is összefutunk, nem csak Facebookon. Egy darabon együtt megyünk, beszélgetünk, 2 hete volt Lemkowynán, na én arra tuti sose megyek el, semmi saras verseny nem érdekel. A célidő is szóba kerül, neki 12 óra. Csak mosolyogni tudok rajta, mondom az teljesen irreális, tavaly nagyon kezdő futóként elsőre jobb lett nekem, és ahhoz képest bőven előnyben vagyunk. Persze az igaz, hogy még a első felében vagyunk, de ha nincs sérülés, és az ember nem futja el nagyon durván, akkor olyan nagy különbségek már nem lesznek, annyira azért már nem vagyunk az elején. Mindketten pulzuskontrollal megyünk, hatalmas elfutás így nem valószínű, viszont ez a közös pont most inkább elválaszt minket, minthogy összekötne, mindketten saját kis pulzusunkkal megyünk tovább, azaz én elkezdek lassan lemaradni.



Nagyon jót tettek ezek a találkozások, a következő pontig teljes békében haladok fel a hegyre. Egyáltalán nem emlékszem pontra tavalyról Dobogókő előtt, meglepetésemben "De hát innen még k messze van Dobogókő!" mondattal érkeztem a pontőrökhöz, akik nem értették ezt miért mondom, ami nem is csoda, mivel igazából és sem tudom mit akartam mondani ezzel :) Kérdeztem is, hogy tavaly is itt voltak-e, de nem teljesen értettem a választ, mert közben haladtam, ahogy csak tudtam. Ahogy egyre magasabbra értem, a szél is egyre jobban fújt, az ég egyre sötétebb lett, hát itt tuti esni fog. El is gondolkodtam, hogy nem nagyon készültem esőre, magam miatt mondjuk mindegy is, hiába csak rövid ujjú póló van rajtam, nincs hideg, amíg haladok, nincs gond, meg igazából van is nálam széldzseki, ha minden kötél szakad. Viszont a cuccaim a táskámban, nem is emlékszem, hogy pakoltam, mi van tasakban, és mi nem. Csak az utolsó pillanatban, tegnap késő este pakoltam be, pedig direkt szabit vettem ki, hogy legyen időm felkészülni. Valahogy ez a nap felkészülés helyett tipródással telt, totálisan bizonytalan voltam, hogy tényleg akarom-e ezt most? Már a félmaraton után eldöntöttem, hogy ezt az ultrázós dolgot elkezdem az alapoktól felépíteni (ahogy eleve kellett volna, ugye...), először síkon akarok bizonyos időket, távokat megfutni, félmaraton, maraton, 6 órás sorrendben, aztán utána terep 50k körül, és kezdeni újra jobb célidőkkel, céltávokkal, majd 12 órás, és ha itt elértem egy szintet, akkor jöhetne egy Piros 85-höz hasonló nehézségű terepverseny. Most viszont itt vagyok, balra fantasztikus kilátással a Dunakanyarra, erősnek érzem magam, haladok a csúcs felé, áhh, mennyivel jobb ez az aszfaltnál. Futás közben épp két túrázó között váltok sétára egy meredekebb emelkedőn, így pár tíz másodpercre felvettem a tempójukat, és néhány mondatot váltottunk. Kérdezik mikor indultam, fél kilenckor, épp 4 órája, mint az összes futó, aztán a következő kérdés kicsit meglep: miért futóként indultam? Persze gyorsan rávágtam, hogy "mert nem érek rá, Feleségem vacsorára hazavár", de tovább futva még alaposan átgondoltam a dolgot, és igazából az az egy értelmes válaszom van rá, hogy bár imádok túrázni, futni még jobban szeretek.


 



Teljesen jó állapotban érek fel Dobogókőre, csak vizet és kólát kérek a flaskáimba, és gyorsan futok is tovább. Arcra már szinte mindegyik ponton tartózkodó futó ismerős volt, abban a szakaszban vagyunk már, amikor nagyrészt ugyanazokkal előzgetjük egymást oda-vissza. Kalina Anikó után futok, szerintem már legalább tízszer előztük egymást, eddig a párjával volt, mintha egyedül maradt volna. Hirtelen hátrafordul, hogy merre van a piros. Persze fogalmam sincs, le kéne már szoknom arról, hogy vakon futok mások után :) Megtaláljuk, majd előre állok, egy építkezésnél hamar elbizonytalanodok, mutatja merre kell menni, én pedig száguldásba kezdek lefelé, már amennyire száguldani tudok még 35 kilométer után. Előttem egy lány bizonytalanodik el, hogy merre kell menni, nem értettem a dolgot, nyíl egyenesen futunk, pöttyök is vannak a földön, és bár nagy eltévedőként, hamar meggyőzhető vagyok, hogy rossz fele haladok, de itt annyira egyértelmű volt, hogy nem tudott kizökkenteni a ritmusból. Hamarosan egy emelkedőn utolér, nagyon ismerős, aztán rájövök, hogy Elek-Belus Fruzsinához, egyik kedvenc futós blogom írójához van szerencsém, beszélünk is kicsit, de jobb futó nálam, nem is értem, hogy értem utol, lassan lemaradok. A pilisszántói ponton gyorsan kiiszom az egyik flaskából a vizet, hogy tudjak bele kólát kérni, de hogy ennek mi értelme volt, azt nem tudom, simán ki is önthettem volna, mert így meg a kóla már nehezen fért be. Majdnem sikerül eltévednem, amikor szerencsére a mögöttem jövők szólnak, hogy le kéne fordulni balra, egy döglött birka mellett elhaladva köszönöm meg a segítséget. Nem értem, miért hagyták itt ezt a szerencsételen állatot, de gyanítom, hogy leginkább valaki itt szabadult meg tőle. Nagyon szép kilátásban gyönyörködhetnék, de megindultak kicsit a lábaim, és eléggé koncentrálnom kell.



Egészen eddig teljesen jól éreztem magam, bár nem voltam túl lelkes, fizikailag nem volt nagy gond. Most viszont ahogy elkezdett megint inkább emelkedni a pálya, valami megváltozott, hirtelen egyre nehezebb lett. Nincs már meg a lendület, gyűröm az emelkedőt, de elégedetlen vagyok, még rosszabb lesz, amikor az előttem haladó lány megkérdezi, hogy erre kell-e menni. Persze megint nem figyeltem, kérdezem, hogy lát-e jelet, milyen hülye kérdés, ha látna, nem bizonytalanodik el. :) Közben hátulról kiabálnak, hogy erre megy a piros, na akkor hátra arc. Sokat sétálok, és már nem csak meredek emelkedőn. Elfáradtam. Csipog az óra, a pulzusom 145 alá ment. Gyorsítanék, de nem nagyon megy. Nincs kedvem futni, fáradt vagyok. A francba, hisz olyan jól ment, úgy szerettem volna, ha végig tudom csinálni ebben a tempóban. De nem megy. Erőltetem, erőltetem, nem akaródzik futni. Meredek emelkedőknek örülök, legalább ezeken felmegy a pulzusom. Valahol 6 óránál tartok, zselé kell, magnézium kell, só kell, meg töltőre kell tennem az órám. Többször meg is állok, már egy zselé kivételére is képtelen vagyok menet közben, pedig az új zsák szuper, minden kéznél van. Ismét egy kedvenc szakasz, a Kopár csárda előtti fenyves, szinte hallom, ahogy a fiam sorolja a jeleket a fáról úgy másfél éve, bárcsak el tudnának jönni a célhoz, biztos sírnék örömömben, a francba, már most is. Futok. A zsákban össze vissza csipog az órám, biztos benyomódik a gombja, nem jó így, ki kell vennem onnan. Power bank az egyik első zsebbe, órát ráakasztom a zsák csatjára, de jó, így legalább megint látom, ja nem is, mert csak annyit ír, hogy töltődik. Ekkora baromságot, miért nem elég egy kis ikonnal jelezni a töltést, miért kell az egész képet beterítse ezzel, miközben fut a mérés? Ideges vagyok, futok, egy lány majdnem utolért, akit nem sokkal korábban előztem, most esik le, hogy rajta kívül senkivel se találkoztam már nagyon hosszú ideje. Leérek a csárdához, csippantás, hívnak a futós asztalhoz, csak vizet kérek, nem, levest biztos nem eszek, futok tovább.



Az úton baromi rossz átkelni, de nem vesztek időt, futok a kis hegy felé. Van itt egy nagyon szemét emelkedő, bár ha jól emlékszem nem olyan hosszú, és utána lehet újra futni. Épp az emelkedő alján érek utol egy srácot, el akar engedni, azt mondja már nagyon lassan megy, nyugi, nekem is, ezen az emelkedőn meg pláne. Nem is tudom melyikünk ment végül föl előbb, futni kezdek, gondolkodom, hogy mi is a következő szakasz, de már nagyon keverednek bennem az útvonal részei. Település, itt kellett valahol jobbra fordulni, vagy az máshol volt, nem tudom már, hopp, de mégis ez az, sportpálya, na vajon merre tovább, járókelők mutatják, hogy a többi hülye arra futott :) Itt a tó, tavaly elkavartam, most nagyon figyelek, zselé a kezemben, de épp futható, majd ha meredekebb lesz, megeszem. Elkezd szakadni az eső, kint lóg az órám, de hiszen az vízálló, nem lesz baja, viszont a töltő nem az, meg ki tudja, hogy pakoltam, alig tudom felidézni, hogy mit hova tettem a táskámban. Elegem van, nem tudok futni, akkor minek vagyok itt? Kevés vagyok én még ehhez, ki kéne szállni. Színes lufikat látok, te jó ég, már hallucinálok is, aztán meglátok egy lufikból épített kaput, szép ez a pont. Egyfolytában csipog az óra az alacsony pulzus miatt, amit csak a Nagy-Szénásra vezető meredek emelkedő csendesít el. A végén már nagyon szenvedek, elég volt, nem akarok még a János-hegyre is felmászni, nem akarok ázni, nem akarok sötétben botorkálni, nem akarom most ezt, Nagykovácsinál kiszállok. A csúcs után telefonálok is haza, Feleségem nem nagyon érti, az időmérő szerint folyamatosan jövök előre a mezőnyben, de nem erőszakolja ki, hogy meggonodoljam magam. Engem már csak az érdekel, hogy mivel tudok visszamenni a rajba. A meredek szikláson lefele se megy a futás, a meredek aszfalton szintén szörnyű, de ahogy kellemesen lejtős lesz, egyre jobb, a végén a síkon még meglepően gyors "hajrát" futok, mintha semmi gond nem lenne. Felszabadított a megkönnyebültség, hogy itt a vége.



Gyöngyösi János is itt adja fel, neki mondjuk van rá nyomós oka, elég komolyan lesérült. A célba mindenképp el kell menni a dugókát leadni, ami nem is olyan egyszerű, mivel az autóm a rajtban van. Busz, villamos, metró, HÉV, majd autóval át Budaörsre, megdöbbentően sokáig tart, de remekül telik az idő, végigdumáljuk az utat. Bár nagyon jó a hangulat, nekem nem valami jó érzés így bemenni a célterületre, nem is maradok sokáig, csak megkeresem a kabátom, és gratulálok az épp befutó Tamásnak. Elég csapzottan néz ki, de szuper időt futott, elsőre, 2 héttel Lemko után ez nem semmi. Elkullogok az autóhoz, irány haza.

 
 
PapsajtTúra éve: 20172017.11.05 15:12:59
megnéz Papsajt összes beszámolója

Piros 85 Első benyomások


      Idén rendesen belekóstoltunk Ákos és Marci barátommal a TT-k világába. Az elsődleges cél persze ebben az évben is az volt, hogy sikeresen felkészüljünk a K100-ra, de ahogy túl voltunk rajta immáron kétszeres sikeres teljesítőként, egy kicsit úgy éreztük itt az ideje tágítani a fókuszon és bátran szemezgetni kezdtünk képzeletbeli álomlistánk túrái közül. Természetesen ilyen volt a Piros 85 is, egy újabb várva-várt kötelező, bakancslistás kihívás, amelyre a K100 után nem sokkal még lábunkban a bugival már 2017.06.18-án regisztráltunk, nehogy lemaradjunk. Sokat hallottam róla, a kiváló szervezésről, az átlagon felüli ellátásról, és volt szerencsém meghallgatni egy ultrafutó barátom beszámolóját is futó szemszögből. Lenyűgözött és azonnal tudtam, hogy ha nem is futóként de idén nekünk is ott a helyünk. Persze mondanom sem kell, hogy nem minden alakult úgy, ahogy elterveztük. A nyár és az ősz olyan fénysebességgel telt el, hogy közben azt is elfeledtük, milyen is a tisztességes felkészülés és tudatos edzés egy ilyen megmérettetésre, így a túra előtti napokban erős kétségek gyötörtek, hogy egyáltalán van-e ott bármi keresnivalóm és vajon sikerül-e eredményesen teljesíteni. Triumvirátusunk egyik tagja, Ákos kislánya születése miatt nem tudott most velünk tartani, így Marcival készültünk meghódítani az őszi Pilist.


04:00 Csörög a telefon, nehezen megy az ébredés, zajlik a szokásos rituálé, és bár nagyon nem kívánom, azért magamba diktálok némi feláztatott zabpelyhet, magvakkal, almával. 04:30-kor indulás autóval Győrből Budaörsre. Szomorúan konstatálom, hogy az M1-en még a hajnali órákban is katasztrófális a közlekedés, sebaj 05:45-kor az autót sikeresen leteszem a cél mellett. A sötétben nem is találom az Általános Iskolát, annyi baj legyen holnap hajnalra, ha törik ha szakad meg kell lennie. Marci már vár rám, gyors átszállás és irány a start helyszíne a Csillagház Általános Iskola, ahol 06:15-re már ott is vagyunk. Szűkös kis utcácskában mindenhol nyüzsgő sporttársak, átlépünk a startkapun, bent fényárban úszik minden, nagy a sürgés-forgás. A tervezett 06:30-as rajtunkat felülírja vegetatív szervezetünk biológiai szükségletei, és a tény, hogy bár két mellékhelyiség is parallel használatban van, komoly kis sor alakul ki. Persze csak semmi kapkodás, nem sietünk mi sehova, tudjuk a limitált létszám miatt nem lesz tömeg, ráadásul a futók is majd csak 08:30-kor rajtolnak.


TT-s szemünknek kicsit szokatlan az ujjunkra szerelhető dugóka, ami az EP-éken való áthaladást hivatott kontrollálni és gyorsítani, de rendkívül segítőkész útbaigazítást kapunk személyesen Tarnai Mátétól, aki nem is tudja, hogy mi tudjuk mekkora nagyágyú a magyar TT-s elit élvonalából. Gyors fotó még éppen sötétben a rajtkapuban, majd nekivágunk hosszú menetelésünknek 06:41-kor. Fejlámpa már nem kell, kanyargunk Üröm utcáin, de hamar beesünk az erdőbe és a Nagy Kevélyre vezető emelkedő gondoskodik róla, hogy az induláskor még rossz ötletnek tűnő rövid futónadrágban beálljon szervezetünk ideális üzemi hőfoka. A korábbi napok esőzése azért érezteti itt-ott hatását, csúszkálunk is kicsit, de szerencsére elég köves a terep, vastag az avarréteg, a nélkülözhetetlen botok pedig kellően stabilizálják mozgáskoordinációnkat. A 480m szintemelkedéshez képest jó tempóban 6-os átlaggal érkezünk a Nagy Kevélyre, ahol a kilátás most ősszel is pazar, de már robogunk is lefelé, érintve Csobánka, Kiskovácsi szélét. Közben napsugarak törnek be az erdőbe, a Kevély panorámája után kellemes, nemvárt meglepetésként melengetve szívünket. A PZ elágazásánál terülj terülj asztalkám vár, nagyon kedves fogadtatással az asztal túloldalán Locusta Nagy Kriszta és csapata személyében.  Ismét egy nagyágyú, kezdem megszokni, hogy a közösségi alkalmazásoknak, csoportoknak köszönhetően már mindenki ismerős (legalábbis arcról), anélkül, hogy ismernénk egymást. Kicsit fura érzés is. Életemben először kóstolok aszalt pomelót, aszalt paradicsomot, de csak csínyán a habzsi-dőzsivel, könnyen pórul járhat a megrészegült TT-s gyomra. A következő szakaszon ismét egy ismeretlen ismerős tűnik fel előttünk Marika néni személyében. Hihetetlen, de szinte minden túrán ott van, a sportág szintén egy ikonikus alakja.


Rövid időn belül a Tölgyikreknél (2. EP) találjuk magunkat, egy szakaszon dagonya és cuppogás kíséretében, de aztán hamar lekopik a cipőről a sár. Ezt követi véleményem szerint a túra egyik legszebb szakasza, a Dömösi Malom-patak vájta szurdok, amit még nappal csodálhatunk meg. Rengeteg a látnivaló itt, a patakmederben található köveken burjánzó moha élénk zöldje erős kontrasztot képez a mindent beborító barna avarszőnyeggel. Az ösvény is futásra csábít, ismét nagy a lendület, de egyszer csak valaki mögöttünk fújtat, majd kérdésünkre, hogy félreálljunk-e, közli, hogy kösz nem, most éppen pihen (???). Hiába más világ ez, más dimenziókkal. Kicsit irigykedve, de őszinte tisztelettel tapasztalhatjuk meg testközelből, hogyan robog el mellettünk az időközben útnak eresztett futó mezőny. Közben hangosan tűnődöm Marcinak, hogy a fenébe nem kapnak ezek ilyen lenge öltözékben, egy ilyen nap után tüdőgyulladást? Értem én, hogy nem sétálni jöttek, de a szél azért csak fúj és a test is izzad, tetszik vagy sem.


Elmélkedéseink közepett érünk be Dömösre (3. EP), ahol a bőség zavarában végül egy jól megsózott parízeres kenyérszelet mellett teszem le voksom, vizet vételezek, mégiscsak Dobogó-kőre tervezünk felmenni és fogytán már az ivótasak tartalma is. Az előttünk álló 680 m szint legyűrése közepett azért vissza-visszatekintgetünk a Téry útról a Dunakanyar irányába. Kopnak a kilométerek, a szél is egyre jobban fúj jelezve érkezésünk az ország szívcsakrájához. A folyamatos emelkedőn rendesen kimelegedve, nem túl marasztaló a csípős szél, banán, egy-két szelet nápolyi, sótabletta, kalcium, magnézium, és máris igyekszünk egy szélvédetteb völgybe ereszkedni Pilisszentkereszt irányába. A következő szakaszok sajnos nem túl kedves részként vonulnak be emlékezetembe. Félelmeim beigazodni látszik, lábaimat egyre nehezebbnek érzem, ráadásul egy rossz lépésnél a bal bokám is kicsit megbicsaklott, ami egyre jobban kezd fájni. Az útvonalat monotonnak érzem, miközben befészkelődnek fejembe a negatív gondolatok. Holtpont, te régi ismerős. Miközben ostorozom magamat, hogy miért nem készültem többet, lassan telnek a kilométerek, az eső is megered nem javítva sokat kedélyállapotomon. Nagy nehezen végre ott vagyunk a vágyott forró levesnél (Kopár csárda 7. EP), ahol egyben a túra leghosszabb pihenőjét is megejtjük. Még éppen világos van. Nagyon jól esik, mindennél jobban! A nap egy újabb rendkívül fontos lélekemelő pillanata. Nincs az a szénhidrát, vagy izokoktél, ami helyettesíthetné, vagy nagyobb erőt adna. Marcitól kérek egy katit” (cataflam), javaslom, még ott a buszmegállóban öltözzünk fel gondolva az éjszakára. Az erdőben, sötétben, nedves avaron egyensúlyozva ez már nem annyira buli. Friss zokni, hosszú futónadrág fel és máris újra az erdő sűrűjében immáron fejlámpákkal a fejünkön. A Kakukk-hegy hirtelen felszökése rendesen kibillent komfortzónámból, érzésre több volt ez szintben, mint távolságban (???), de összeségében érzem múlik a holtpont, hat a fájdalomcsillapító, mintha már a bokám se fájna annyira. Közben előkerülnek a fülesek, felcsendülnek füleimben Metallicától a Spit out the Bone első riffjei és egyenesen megtáltosodom. Marci nemhogy be- és megvárna, van olyan előzékeny, hogy maga elé enged, átengedve ezzel a tempó diktálását. Igyekszem eleget tenni elképzeléseinek. Az éjszaka monotonitásában a Hosszú-árok EP egy csoda a leszállópályára hajazó mécsesekkel, kivilágított lufikapujával. Lassan felderengenek Budapest távoli fényei is, és a még oly távolinak tűnő díszesen megvilágított János-hegyi kilátó. Nem különb látványra Nagykovácsi fényei sem az éjszakában, lélekemelő pillanat akárcsak belépni a plébánia meleg helyiségébe. 65,1 km a lábunkban, ez az utolsó érdemi kiszállási pont, de ott ülve és meleg teát kortyolva már nagyon távolinak hat az a bizonyos holtpont. Indulunk is tovább, de innentől már alig találkozunk néhány emberrel, a mezőny már rég szétszakadt, mindenki beállt a maga tempójára. Marci folyamatosan tájékoztat a résztávokról/szintemelkedésekről. Kicsit meg is nyugtatnak a hallott adatok, nem lesz ez vészes, fejben már csak az utolsó nagy kihívásra koncentrálok a János-hegy személyében. Ez is elérkezik, meglepően nem visel meg annyira, nem úgy, mint az utolsó 10 km monotonitása, és az a bizonyos lassú és végtelenül hosszúnak tűnő utolsó 170m szintemelkedés. Közben csatlakozik hozzánk Máté, Marci ismerőse, akivel már a Kopár csárdánál is összefutottunk. Együtt megyünk egy darabon és beszélgetéssel ütjük el az időt. A finisben az ereszkedés a köves terepen nem gyenge kihívás fáradt lábainknak, különösen oda kell figyelni, hiszen elég egy rossz mozdulat és agyő a bokáknak. De minden út egyszer véget ér, és ahogy reggel beestünk, most úgy pottyanunk szinte ki Budaörs utcáira. Rövid aszfaltozás, már messziről létszik a 1-es út kereszteződésénél villogó sárga lámpa. Kicsit déja vu érzés fog el minket megidézve a K100 Tata végtelen távolinak tűnő fehér vasúti lámpáját. Egy laza bal kanyar, és célegyenesben vagyunk. A tudat, hogy most először a szüleim is eljöttek és már messziről látom, ahogy ott várnak az utcán, nagyon boldoggá tesz. Kölcsönös üdvözlés, majd irány be az iskola emeleti tornatermébe. A célban nem várt meglepetésként Marci és én is ajándékot kapunk a Pétertől a főszervezőtől, erre aztán nem számítottunk. Az oklevelet és a minőségi, meseszép tűzzománc jelvényt reggeli útbaigazító rajtoltatónktól Mátétól vehetjük át. Az időnk végül 18:02 lett, 4,8-as átlaggal, amivel mindketten elégedettek vagyunk, tekintettel az elsinkófált edzőtúrákra. A virslit most kihagyjuk, mindketten szeretnénk minél előbb egy kiadós forró fürdőt venni és pihenni. Az autóban hazafelé elbóbiskolva folyamatosan mosolygok magamban és közben azon jár az eszem, mennyire felemelő érzés részesévé válni egy ilyen túrának, megélni annak minden szépségét és nehézségeit és belépni egy olyan körbe, mint a Piros85 TT sikeres teljesítői. Köszönöm, hogy a részese lehettem!


Pro:


- kiváló szervezés, zökkenőmentes rajtoltatás


- átlagon felüli ellátás


- változatos útvonalvezetés,


- éjszaka is kiválóan látható fényvisszaverő szalagok 


Kontra:


- Alapvetően ez egy futóverseny, ami elsősorban a futókról szól, a TT itt egyértelműen mellékszál, így a célban sem az a hangulat és fogadtatás várja a TT-n indult embert, mint a futókat.


- A rajtban 10e Ft letéti díjat kellett hagyni a dugókáért és a szabályzat szerint, ezen összeg és dugóka visszaszolgáltatásáért akkor is meg kellett mindenkinek oldania a célba jutást, ha feladni kényszerült. Azért bízom benne, hogy ha ezt nem is mindenki tudta kivitelezni, a dugóka egy későbbi időpontban történő visszajuttatása esetén is visszajárt annak díja.


 
 
regulatTúra éve: 20172017.11.02 07:37:34
megnéz regulat összes beszámolója

Ismét teljes távon. A rendezésről sok újat nem tudok mondani, változatlanul profi. Az útvonalat szerintem már mindenki ismeri. Az időjárással... nos aznap este azt mondtam, hogy nem volt szerencsénk, pedig másnap kiderült, hogy nagyon is szerencsénk volt.

Az idei beszámoló sokkal inkább rólam szól, azaz a gödörröl, ami Dobogókő és Nagykovácsi között tartott, és amiből valahogy csak sikerült kimásznom.
Bővebben a blogban.

 
 
goomTúra éve: 20172017.10.31 00:27:58
megnéz goom összes beszámolója

 Piros 85 TT - ahogy én láttam... (fényképes beszámoló a blogomon).                                                                                                                       .     

 
 
 Túra éve: 2016
kocázóTúra éve: 20162016.11.18 09:03:05
megnéz kocázó összes beszámolója

http://gaboruton.blogspot.hu/2016/11/piros-85-terepfutas.html

A verseny hetén már csak két rövidet futottam, a lábaim tökéletes állapotban voltak. Nem úgy én. Már csütörtök este nem tudok elaludni, így pénteken iszonyatosan fáradtan, és bónuszként egy kis torokfájással ébredek. Este összekészítek mindent, hogy reggel már csak kávéznom, ennem és indulnom kelljen, a lehető legtovább ágyban maradhassak. Aludni persze nem nagyon tudok, már hajnalban ébren vagyok, és várom az óra csörgését. Tervezett időben megérkezem Csillaghegy HÉV állomásra, és itt le is parkolok, hogy majd éjjel ne kelljen messzire menni. Fogom minden cuccom, túrázókat követek a rajt irányába. Néhányan kocognak felfele, eléggé furcsállom, hogy már most bemelegítenek. Egy nagy szatyorban vannak a depós cuccaim, hátizsákomban a célba szánt meleg ruha, egy srác elkocogva mellettem meg is kérdezi, hogy "ennyi cuccal mész?" Nem, ezt előreküldöm, vetem oda, de talán már nem is hallja. Hirtelen befordulunk az erdőbe. Ekkor megértettem... Gyorsan rá is kérdezek az előttem lévő srácnál: "Ugye még a rajt felé tartunk?" Nem, nyilván nem, már a rajt előtt eltévedtem...

Klasszikus Gábor.

Kocogok vissza a rajthoz, és mivel az előző napokhoz képest elég enyhe a reggel, jól beizzadok a széldzsekibe. A tornaterembe belépbe majd elájulok a melegtől, gyorsan neki is vetkőzök, és már csomagolom is el, én ezt fel nem veszem. Leadom a depókat, és megpróbálom lenyugtatni magam. Beállok szépen leghátulra. Megkapjuk a jelet, futni kezdünk, és belőlem azonnal elszáll minden idegeskedés, minden kétség. Hát akkor kezdődjön a móka. Természetesen a tempó erős, az órám hamar csipogni kezd, de legalább az első pár kilométeren nem szeretném, ha látótávolságon kívül kerülnék. A kicsivel 160 fölötti pulzust vállalhatónak tartom itt az elején, ráadásul az erdőbe fordulva feltorlódunk, ekkor visszaesik, legyen elég ennyi pihenő. Rá is kérdeznek a csipogásra, hogy "túl alacsony a pulzus?". Jah, kell pár óra, míg beáll. :) A tervhez képest nagyon jó idővel, 57 perc alatt érek fel a ködbe burkolódzó csúcsra.

A meredek, köves lejtőn nem nagyon gondolkozok, elkezdem csapatni neki. Rengeteget előzök, nem is megy le a pulzusom. A Csobánka melletti elhaladás után aszfaltúton futunk, ami síkra vált. A síkon elkezdek sétálni. Valaki elfut mellettem, gyorsan fel is teszem magamnak a kérdést, hogy én meg mi a francot csinálok? Ez egy futóverseny, mi ez a sétálgatás síkon? Persze az aszfaltot utálom, meg nem is vagyok annyira jó futó, na de azért nemár! Már futok is. Csikóváraljánál utántöltöm a mini kulacsaim, és bekapok egy két apróságot. Emelkedni kezd, nem találom a tempót, egyfolytában váltogatom a futást és a sétát. Próbálom a körülöttem lévőkkel tartani a lépést, de nem tapadok mindenáron, így is a tervezettnél sokkal magasabb pulzussal megyek, és jó lenne azért Dobogókőnél tovább jutni. Tölgyikrekig néhányan így meg is előztek. A lejtőn jó tempóban kezdek futni, szépen lassan kezdek visszaelőzni. A Sikárosi rétre kiérve újabb lendületet kapok, imádnivaló hely, és innen már ismerem az utat Dömösig, ez az a szakasz, amit nagyon vártam. Gyönyörű ez a rész, és elképesztően jól megy a futás. Hirtelen minden nagyon egyben van, még a Nap is rámmosolyog. Sajnos nagyon hamar vége lesz így ennek a résznek, már lenn is vagyok a forrásnál. Egy öklendező futót kérdezek, hogy minden rendben van-e, csak a magnézium akar visszajönni, mondja. Később a híd túloldalán tétovázó futónak kiáltok oda, hogy Dömös jobbra van, áhh, milyen jó érzés is, amikor tudom, hogy hol vagyok, és merre kell menni. Nem sűrűn van ilyen. Beszáguldok a pontra, a depómból feltöltöm a zsákot izóval, megeszek egy zselét. Eddig a terveimnek megfelelően óránként ettem egy-egy zselét, ez most egy kicsit megcsúszott, nagyjából 3:15-nél járunk. Egy liter izót és kb. még fél liter vizet is elfogyasztottam. Akartam egy kis normális kaját is enni, így bekaptam egy nagyon kicsi szelet (a csücsök utáni) zsíros kenyeret csalamádéval. Akkor, ott jól esett.

Még evés közben továbbindultam, de így is vagy tíz percet eltöltöttem ezen a ponton. Nem volt elég gyors. Bejelentkezek telefonon, örömmel újságolom, hogy milyen jól állok, innen már végre közeledünk a célhoz, és hogy most keményen nekimegyek a hegynek. Nem vicceltem, elég sokat futottam is felfelé. Hamar eljött az út negyedik órájának vége, amikor gyorsan bekaptam egy újabb zselét. Na innen kezdődtek a problémák. Szakó nyereghez nem a legjobb idővel érkezem, vissza is estem egy helyet, de ez valószínűleg még a hosszúra nyúlt frissítésnek, és a Dömösről kivezető eszegetős, telefonálgatós lassú tempónak köszönhető. Aztán hamarosan kezdett eldurvulni a helyzet, a gyomromban háború dúlt, és a jobb combomban is valami kis kezdődő görcsölgetést éreztem. Magnéziumot nem olyan rég vittem be, így azt gondoltam, hogy ez a része rendben lesz. A bal forgóm is éreztem kicsit, hetek óta ettől rettegek, hogy majd ez fog megállítani, de ezt is próbáltam pozitívan szemlélni, hiszen eddig szinte alig éreztem, volt ez már korábbi versenyen sokkal rosszabb. De a pocakom, na az nagyon kínlódott. Többször meg akartam állni rókát hivogatni, de annyira féltem az eléhezéstől, hogy ellenálltam a kísértésnek. A csúcshoz közelítve feltámadt a szél, és sötét fellegek gyülekeztek a hegyek körül. Mintha csak a kedvem vetülne ki az időjárásra. Kínkeservesnek érzem a haladást, de hamarosan megjelennek a teljes téli harci díszben, sál-sapka-kesztyű kombóban kirándulgató emberek, jobbkedvre derülök, mert ez azt jelenti közel a kilátó. Picit javul a helyzet és a kedvem, befutok a pontig. Akármennyire is rossznak éreztem a tempóm, két versenyzőt megelőztem, így egy hellyel előrébb vagyok, mint lent Dömösön. Persze ezt akkor ott nem tudtam, pedig az ilyen hírek biztosan nagyon sokat dobnának a hangulatomon. Nagyon kívánom a kólát, de egyedül ide nem küldtem depót. Minden depómban van egy kóla, mert néha nagyon megkívánom. Nem baj gondoltam, a pontokon is szokott lenni. Nyilván kb. csak itt nem volt. Mivel épp kezdtem kifele jönni a gödörből, nem akartam ezen agyalni, csak egy deci vizet ittam, és rohantam is tovább. Fejben számolgatva arra jutottam, hogy még mindig 8 percen belüli az átlagtempóm, ami tekintve, hogy a szint fele itt megvolt, egy egészen jó időt vetített előre. Persze ha végigbírom...

Sikerült átmenteni az épp javuló tendenciát. A lefele futás megint jól esett, különösen azután, hogy a szelek távoztak, és egy kis technikai szünetet is beiktattam. Aztán beértem Pilisszentkeresztre. Aszfalt, majd térkő, és sík. Utálom. Nagyon cikinek érzem, de belesétálgatok, és ezzel is csak egyre mélyebbre kerülök az önostorozásban. Miért vagyok ilyen gyenge? Most akkor túrázni, vagy futni jöttem? Hogy fogom ezt végigcsinálni? Kezdtem gyanúsan negatív lenni, alighanem eléhezés közeledik. Dobogókő óta a gyomorproblémák miatt másfél órán át csak vizet ittam, először a Pilisszántó melletti ponton vittem be egy kis kólával némi cukrot. Érthetetlen módon közben újabb 5 helyet javítottam, és a Csévi nyeregig a szép tájon kezdek magamra találni. Már szándékosan diktálom magamba az izót, bár sokat nem tudok, de érzem hogy a tiszta víz nem fog végigvinni. Hat óra elteltével bár még mindig nagyon nem kívánom, de egy zselét is leküldök. Egy kilátóhoz érve ráismerek a helyre, itt már jártam, és gyorsan be is ugrik, hogy a gyerekekkel az első Sulikupa túrán. Az emlékeket mosolyogva idézem fel, és közben az igen szimpatikus környezetben egyre jobban bele is lendülök a futásba. Valakit ezen a szakaszon is megelőztem, de persze erről fogalmam sincs, mert sok a túrázó is, nem tudom kikkel vagyok versenyben. Igazából a verseny ezen pontján a helyezésemről elképzelésem sincs, de mivel érzem, hogy jó időt megyek, azért reménykedem, hogy vannak még mögöttem páran.

Kopár csárdánál vár a depóm, itt az izoból már csak kb. 6-7 decit kell utántöltenem, és zseléből is marad egy. Ide küldtem a fejlámpát, felteszem, bár még nagyon messze van az este. Elég sok időt töltök el itt is, egy kis üres kenyeret eszek koviubival. Továbbindulok, viszonylag könnyen átkelek a nagyon forgalmas 10-es úton, de kb. azonnal fordulhatok is vissza, mert a kamerám a fűben hagytam. Na a második átkelés már percekig tart. A kezemen lévő szinttetkón csak egy nagyon rövid, síknak látszó szakaszt látok. Ehhez képest egyszercsak fel kell kapaszkodni egy nagyon meredek emelkedőn. Hát ez annyira nem esett jól, de innen a lejtő újra meghozza a kedvem a rendes futáshoz. Lassan ledolgozom a visszamenéssel gyűjtött hátrányom, két futó is van előttem látótávolságon belül. Az előttem lévő srác hirtelen jobbra fordul, akkor észre is veszem az aszfalton lévő nyilakat, de az elöl lévő lány már túlment. Szerencsére még bőven hallótávolságon belül van, így megfordul a kiabálásomra, és még pont el tudom mutogatni hogy merre kell menni. Újra terepre érünk, telefonálok, ami miatt azonnal el is tévedek. Legalább 5 percet vesztek, majd egy kis tónál megint nehezen találom az utat, elég feszült leszek. Megpróbálom összeszedni magam, nagyon koncentrálok, így Hosszú-árokig most már gond nélkül eljutok, de hárman megelőztek. Kemény hegymenet kezdődik, és mivel már hét órán túl vagyok, itt az ideje egy zselének. Szenvedősnek érzem, néha már meg akarok állni, de nem hagyom magam. Egy újabb helyet vesztettem a csúcsig, viszont a sikeres felérkezést legalább nem pihengetéssel, hanem végre újra normális futással ünneplem meg.

Nagykovácsiba beérve már épp majdnem utolérek egy futót, amikor balról egy kutya támad rá. A srác feléfordul, mindketten ráüvöltünk, így sikerül megfutamítanunk. (Lovas Mátyás volt az, benne is nyomot hagyott az eset :) http://tereperdo.blog.hu/2016/11/02/piros_85_258 ) Ez a közjáték kicsit megdobta a pulzusom, de arra nem volt elég, hogy 150 fölé menjen. Innen végig beszélgetve, együtt futottunk be elég jó tempóban a Plébániára. Úgy érzem, hogy már nincs a futásomnak fizikai alapja, csak a düh visz előre, és bármikor elfogyhatok. Azzal nyugtatom magam, hogy holnap úgyis kimarad a hosszú futásom, és ha most azt lefutom, akkor már a célban is vagyok. Milyen egyszerűnek hangzik! Én egy kicsit többet szöszölök a depó miatt, feltöltöm izoval a tartályom, már ki kell bírja a végéig, de alig 2-3 deci hiányzik belőle. Zseléből is csak kettőt kell magamhoz venni, egyet megeszek, a többi marad. Kis kóla jól esik, csipegetek ezt-azt az asztalról is. Na akkor hajrá! Kifutok, a jó formám most tart, és a pirosra is szépen visszatalálok. Nézegetem a kezemen a szintrajzot, már csak néhány pukli és János-hegy van hátra. Különösebb gond nélkül felmászok a következő dombra is, aztán lefele megint nagyon jól megy. Kezd sötétedni.

Egy meglepi ponton találkozunk ismét, kis kóla, majd nagyon hamar Fekete fejnél újra ellenőrzőpont. Láttam a kilátót, úgy tűnt, magasan van. Hárman indulunk neki, lejteni kezd, nagyon lassan haladunk. Nem állok előre mondom, mert úgyis mindjárt megyünk fel, akkor meg lassabb leszek. De innen még lemegyünk a műútig, és csak utána fel, kapom a felvilágosítást, hát akkor viszont inkább rákapcsolok, már csak valami 126-os pulzust mutat az órám, nem kéne ennyire belassulni. A sötétben is nagyon jól megy az ereszkedés, csak egy pillanatra kell megállnom, egy a cipőbe ugró mini kő miatt. Nem tudtam kivenni, gondoltam futok, hátha elhelyeszkedik. Közben elgondolkodom, hogy mennyire jó döntés volt a régi cipőmben jönni, annyira tökéletesen passzol a lábamra, nem tudom valaha sikerül-e újra ilyen jót választani a viszonylag széles lábfejemre. A műúton nagyon rossz futni, minden visszaveri a fényt, nehezen veszem észre a szalagokat. Az emelkedőn, ahogy várható volt utolérnek, egy sík szakaszon pedig el is mennek. Mátyás szerint én nyerem majd a kis házi versenyünket, mert lefele sokkal gyorsabb vagyok, nekem azért erős kétségeim vannak. Futás közben elkezdett mindkét combom görcsölni, kénytelen voltam gyaloglásra váltani, és reménykedni, hogy a ponton lesz magnézium, mert nálam már nincs. Felértem nagy nehezen, és hihetetlen módon még ezen a szakaszon is előztem.

Magnézium van, ez szuper. Meredeken indul, most már csak óvatosan tempóban megy, valaki a bokáját ápolgatja. Kiment korábban, de azt mondja kezelhető a helyzet. Nagyon jól futható terep jön, amit ki is használok, és visszaveszem az első helyet a háziversenyben. Nem tart sokáig az örömöm, a következő kis emelkedőn már nagyon szenvedek, nem tudok ellenállást kifejteni. Makkosmárián csak köszönök a pontőröknek és csippantok, szeretnék minnél előbb célba érni. Még egy utolsó emelkedő, itt már kritikán aluli a tempóm, a magnézium hatása már kevés a görcsök ellen, viszont legalább hajtani akarja a hasam. Izót és egy zselét diktálok magamba, kevés van már csak hátra, és úgy számolom, hogy akár 10 perces ezrekkel is beérek 12 órán belül. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy sikerülni fog, hogy ilyen jól fog sikerülni! Végre lejtő, de nem sokáig örülök neki, mert egy meredek, köves, patakmederben kell haladni sűrű növényzetben. Mindkét combom görcsöl, és itt meg is világosodom, hogy ezek a görcsök nem az emelkedőktől vannak, hanem a lefele csapatásokkal csináltam magamnak. Nem baj, nem érdekel, nyomni kellett, ez most így volt jó. Aszfalt jön, aminek most először örülök. Ismét rendes futás, egészen jól esik, nem is értem. Már nagyon nehezen követem az utat, többször elbizonytalanodok, pedig jól fel van festve. Futok, ahogy csak az erőmből még tellik, nagyon várom a célt. Az utcán néhányan bíztatnak, jól esik, és egyszercsak ott vagyok a bejáratnál. Mécsesekkel kirakva az út, nekiiramodom, és a lépcsőt is rendesen megfutva beérek. Csippantok, semmi pózolás a célfotóhoz, mert érzem ahogy kezd torzulni az arcom.

Reggel fél kilenc óta egészen pontosan 11 óra 42 perc és 36 másodperc telt el. Fél nap. Kimentem szaladgálni kicsit a pajtikkal az erdőbe. :) Áhh, lehetetlen egy normális embernek elmagyarázni, hogy mi a jó ebben, már nem is próbálom. Elég, ha én érzem. A kihelyeztett monitoron szembesülök először azzal, hogy nem én lettem az utolsó. 45-ös (férfi kategória) szám szerepel a nevem előtt, ami akárhogy is számolom, a mezőny első felébe kell essen. Felfoghatatlan. Ezt meg hogy? Végig meg voltam győződve arról, hogy nagyon elfutottam az elejét, és még most is így gondolom. Sajnos buta az órám, csak mutatja a pulzust, így emlékezetből kell átlagolnom, de a lényeg ebből is egyértelmű: Dobogókőig 161-163 körül lehetett az átlag, utána folyamatosan csökkent, féltáv után a 150 tartására is figyelnem kellett, az utolsó tizesen pedig már az alsó értéknek beállított 137 alá kerülés miatt is voltak csipogások. Ez azért nagyon jelentős romlás, ugyanakkor néhány kisebb megtorpanást leszámítva folyamatosan egyre előrébb kerültem a mezőnyben. A rajt után cirka egy órával a Nagy-Kevélyre még nyolcvanadikként érkeztem, és innen összesen 35 helyet javítottam a végéig. Ők még jobban elfutották? Lehet.

Ez egy nagyon, nagyon jó verseny volt, én 10-ből 12 pontot adnék a szervezőknek. Az útvonal pazar, a jelölés tökéletes, a pontok kínálata elképesztően nagy, és mindenki nagyon kedves volt. Imádtam minden percét. Az érem, a kitűző is gyönyörű munka, köszönöm!
 
 
goomTúra éve: 20162016.11.07 11:02:49
megnéz goom összes beszámolója

Piros 85 -.Ahogy én káttam... (Turista Magazin)


Teljes nap, jelzésváltás nélkül? Egy túraútvonal bejárása 100%-ban – kezdőponttól a végéig? Egy nap, ami esemény a terepfutóknak éppúgy, mint a túrázóknak… Ahol 85 kilométerre összesen két müzli-szeletet teszek a zsákba – azt is csak biztonság kedvéért (és azt is csak megutaztatva). Igen: mindez a Piros 85.


Hát, ez a profizmus, nincs mese: a taxis friss és üde, a megbeszélt helyen és időben vár ránk. Budaörsön vagyunk, reggel öt után pár perccel, a Piros 85 TT/TF célja előtti parkolóban. Kicsit irigylem is, de azért bízom benne, hogy a hatos rajtig nekem is sikerül kellően felébrednem. Utolsó pillanatban még kopognak az üvegen: egy bajtárs érdeklődik, befér-e? Persze, gyere, hogy találtad ki, hogy mi is…? Mosolyog, nem kell válaszolnia – a vak is látja, hová készülünk. A barátságos pilóta is szóba elegyedik velünk: ide jövünk vissza, túrázva, ugye? Annyira nem is sok, huszon-pár kilométer Csillaghegytől idáig, igaz? De akkor mire fel ez a korai rajt? Mondjuk, hogy igen – csak előbb felmegyünk Dömösre. Kis csend… Ööö, a Duna-parti Dömösre gondoltok? Aha! Hát, akkor mégse huszon-pár. Hát nem. Nyolcvanhét, kábé. Ja, és 3.200 m szint.


Mi másodszor részesülünk a jóból: tavaly hárman már sikerült végigjárnunk ugyanezt a távot. Egy percig sem volt kérdés, hogy idén is jövünk-e – legfeljebb külső körülmény tudott volna távol tartani. Zoli barátunk sajnos most nem tudott velünk tartani, de öcsémmel bőven hat előtt már átvehettük a rajtcsomagot. Laminált lapon a fontos információk és adatok, rajtszámhoz hasonló kitehető felirat, biztosítótűkkel… és a dugóka! Átadjuk a tízezres letéti díját, és biztonságba helyezzük (érdemes vigyázni rá, szó se róla). Ebből következően azonban itt pecsételés nincs – legfeljebb afféle retrózás kedvéért, saját kedvünkre.


…Aztán csak nézzük a nyüzsgést, a sok ismerős arcot, utolsó szerelvény-igazítás, izgatott várakozás. És máris hat óra, indulunk az élbollyal, rögtön csippantás a kapuban, kevés aszfalt, és itt a Róka-hegy. Az ösvény szűk, és – az utcai lámpák után - teljesen sötét van. Gyorsan botlok is kettőt sorjában, mindkétszer belenyilall a fájdalom a jobb lábfejembe. Hát ez nem hiányzott; főleg így az elején nem. Karámok, legelők, ürömi műút: a sík terepen nem fáj. Aztán felfelé indulunk, jönnek a Kevélyek, első ellenőrző pont, Feriék. Nagyon vigyáznom kell, de viszonylag jól megy ez is. A lefelé vezető sziklás-köves – máskor belezúgós – szakasz azonban szigorú, és menni is csak lassan, óvatosan tudok, fájdalmasan. Ráadásul az itt megszokott lenyűgöző panorámából most csak tejfehér köd és pára jut, kilátás semmi. Aztán Csobánka jön: inkább csak érintjük, kerüljük, majd odaérkezünk Csikóváraljához, az első frissítőpontra. Édes finomságokat választok: az aszalt gyümölcsök igen jól esnek, de önmérsékletre intem magam. Vigyázni kell a gyomorra is… Itt Lacival találkozunk: több túrán is összefutottunk már; innentől most elég sokat együtt megyünk. Az erdő nagyon szép, az utak kiválóan járhatók, és a lábam egészen jól van, köszöni. Igaz, meredek ereszkedés sincs. Vannak viszont gyönyörű ősz végi színek, hullámzó terep, néha egészen keskeny gerincek, balról-jobbról völgy vagy patak. A Tölgyikrek és a Sikárosi-rét után már ki-kisüt a nap is, jó hangulatban, sokat beszélgetve gyorsan fogynak a kilométerek. Aztán jönnek a futók. Előbb az élboly, lenyűgöző sebességgel, aztán egyre többen és többen. Elhúznak, csodáljuk őket. Néhányukat felismerem, köszönés és hajrá! – többségüket ismeretlenül biztatjuk, őszinte elismeréssel.


Egyre több a kiránduló, sétálgató – ami biztos jele a közelgő civilizációnak. Így van: hamar itt a Szentfa-kápolna, és nem sokkal utána Dömös érkezik. Közismert és kedvelt hely a Duna partján – ami nem is csoda: gyönyörű környezetben található, fővárosiak számára könnyen megközelíthető. Mi megcsodáljuk a túlparti Börzsöny látványát, és – túránk legészakabbi pontjaként – a templom mellé érkezünk, ahol az ellenőrző- és frissítőpont van. Fél tizenkettőre terveztük az itteni ebédet: nagy öröm, hogy alig tizenegy után tovább indulunk. Vajas kenyér parizerrel, sajt és olívabogyó számomra a menü – öcsém persze az édesebb szekciót látogatja meg. A kóla igen jól esik, a kulacsba persze víz kerül… és mehetünk is!


Tavaly szinte aggódva, de legalábbis lélekben erősen felkészülve vágtunk neki ennek a szakasznak. Dobogókőig szinte végig emelkedik, és az bizony nyolc kilométerre van ide. A kötelező tiszteletet most is megadjuk a hegynek, és a Szakó-nyereg meg is dolgoztat, persze – de (ahogy most már előre tudtuk) annyira nem vészes. Főleg, hogy lenyűgöző panorámával, a túra talán legszebb kilátásaival ajándékoz meg bennünket. A Rezső-kilátónál kérünk is egy közös fotót kirándulóktól. Nincs nehéz dolgunk: itt megint sokan vannak, akiket kicsalt a szép őszi idő és a négy napos hétvége. Elég sűrű mezőny közepette futunk be a báró Eötvös Loránd turistaházhoz, ahol az ötödik ellenőrzőpontunk van. Itt Ágostonnal találkozok: szóba kerül a jövő hétvégi Füredi Ősz – sőt, a következő tavaszi Tanúhegyek is… De aztán visszatérek a földre, akarom mondani ehhez a túrához. Még csak 36 km-nél tartunk – igaz, a szintnek viszont már pont a felét megtettük. Így hát kihasználjuk a hosszú lejtőt, kellemes futóterep, a változatos mozgás meg a lábamnak is jót tesz. Gyorsan megjön hát Pilisszentkereszt, átkelünk rajta percek alatt, emelkedünk a Magas-hegyi nyeregnél és ereszkedünk Pilisszántó felé. Ez utóbbit nem érintjük, de megcsodáljuk a panorámát, és remek ellátást kapunk a közelében, újra. A Csévi-nyeregnél meg egyenesen élőzenével fogadnak: két gitáros (és maszkjuk) csal mosolyokat az arcokra. Aztán emelkedés, Mészégetők, közeledünk Piliscsabához, átkelünk a Fehér-hegyen, és ereszkedés le: itt a Kopár csárda!


Amit soha, sehol, azt itt igen: meleg étel, túra közben. Idén is igen jól esik a forró gulyás, remek erős paprikával, lágy kenyérrel, kedves kiszolgálással. Egészen más a helyzet a csárdában! Mosdó, kérem?! Sajnálom, csak itt fogyasztóknak!! De hát kértünk italt! Ja…? Akkor… jobbra, a sarokban. Aztán csak ülünk, kint a partoldalon, kinyújtott lábbal, társakkal körülvéve mert a pad… azt nem, az zsibbasztó, és gyötrelmes lenne a felállás. Zoknit is így cserélünk, de hamar megvan, jöhet a maradék 35 km. És mindenekelőtt a szemközti Kakukk-hegy, ahová hát… felfelé kell menni, mondjuk így. Röviden, de nagyon fel. Hamar helyre teszi az iménti gulyást, de jó ez így. Emlékszel, tesó? Tavaly itt kapcsoltunk lámpát! Az ám, most pedig süt még a nap! Kellemes, bársonyos fénnyel, pazar színeket varázsolva a mögöttünk hagyott hegyekre. Meg az előttünk lévőkre is, naná. Előbb azonban Pilisvörösvárra futunk be, sőt, kicsit túl is futunk egy kereszteződésben, másokat követve… Pár tíz méter, semmi gond. Pilisszentivánt szépen megkerüljük, és itt a hosszú-árok. Tavaly itt pazar kis „leszállópályát” készítettek a kedves pontőrök apró piros és fehér mécsesekből – idén erről is „le kell mondanunk”. No, ez kellemes lemondás: még mindig világosban vagyunk! Édes pont: sokféle csoki közül válogathatunk, afféle desszert talán a gulyás után… És itt nincs, itt nem létezik szerintem felesleges energia, kalória: most következik ugyanis a Nagy-Szénás. Kellemes 2,9 km, hozzá 290 m szint: igen, ez pont 100%-os emelkedő. Lenne – ha rögtön emelkedni kezdene. De nem. Megyünk több, mint egy kilométert, és még mindig csak tessék-lássék… Na, de aztán egyszer csak megkezdődik, végre, maxigázon, ami kifér a csövön, adjunk neki! Inkább érzem, mint látom kétoldalt a lejtőket-szakadékokat, húzok felfelé, öt-hat embert megelőzök, tesó is lemarad, vörös köd. Az emlékfalnál, fent aztán előkerülnek a lámpák is: elmúlt hat óra, tehát időszerű. Végig a tetőn, aztán ereszkedés, és odalent Nagykovácsi fényei. Elmesélni se tudom, lefényképezni se. De emlékezni fogok rá, biztosan.


A plébánia épülete most nyüzsgő méhkas: sorban érkeznek be a túrázók – beleértve a 65 km-es táv teljesítőit is, akiknek itt a végcél. Aki innen éhesen-szomjasan távozik, az meg is érdemli: ez a frissítőpont az eddigieket is felülmúlja. Rögtön egy felülmúlhatatlan erdélyi áfonyapálinkával kínálnak, majd választhatunk mindenféle finomságot. Külön asztal dukál az édes, külön pedig a sós csemegéknek. Felvágottak, erdélyi házi szalonna, kecskesajt (köszönjük, Józsi!), olíva és szárított paradicsom, savanyúságok, sokféle aszalt gyümölcs, nutella és lekvárok, kekszek és csokik, forró tea, izó, kóla… felsorolni is nehéz. Hát még enni-inni… főként úgy, hogy tudom, milyen terepek várnak még rám. Egyik sem lesz könnyebb teli pocakkal – így hát marad megint a végiggondolt beosztás. Aztán hajrá, letudjuk a kevés aszfaltot, jöhet a köves-sziklás szakasz. Szépen fogynak a kilométerek, megérkezünk Julianna-majorhoz, vidám pontőrök fogadnak. Józsi és Sanyi megetetne, ha tudna – igazán szívélyesek, de egy kevés kóla és aszalt gyümölcs után folytatjuk is. Épp csak karcoljuk Adyligetet, és jöhet a Fekete-fej emelkedője. Retró diszkózene, már messziről halljuk, akárcsak tavaly, emlékezetes – aztán ereszkedés, majd fel, újra: Hárs-hegyi körút, itt is egy gyors csippantás. Két túrázóhoz csatlakozunk – alaposan ismerik a környéket, és ez most jól jön: tavaly mintha több fényvisszaverős szalag lett volna errefelé… a jelzések meg elég ritkák.


A gyermekvasút Szépjuhászné megállójának közelében metsszük át a síneket, és nekiveselkedünk a János-hegynek. Itt már hatan-heten is lehetünk, többé-kevésbé együtt megyünk, jó a tempó, fogy az emelkedő. Aztán közvetlen közelről láthatom a kilátót, amit az utóbbi órákban sokszor láthattam, de csak távolról, sejtelmesen. Próbálok elfogadható fotót készíteni az éjszakában, a hangulatot talán visszaadja egy kicsit. Pár korty az EP-n, és lépcsőzés lefelé, itt már reggeli taxis társunkkal, Péterrel, akivel nap közben többször is összefutottunk – innentől viszont már együtt megyünk a célig. Közben azért még a Virág-völgyet és Makkosmáriát is érintjük. Elhagyjuk a szépen kivilágított templomot, utolsó ellenőrzőpont, még itt is müzli-szelet, és tovább. Emelkedő, az utolsó számottevő, a kutatóintézet környékén, de aztán ez is elfogy. Jöhet a komisz ereszkedés, meredeken és technikásan. Aggódva gondolok jobb lábfejemre, de szerencsére megúszom rossz lépés (és fájdalom) nélkül. Sziklák még a terep végére is, és itt az az aszfaltos szakasz, amit szeretni lehet – pedig általában nem szoktuk. Ezen aztán kellemesen be is jutunk, az iram remek, sokan együtt megyünk itt is, míg végül felbukkan az iskola.


A kapuban is csippantunk, és felmegyünk a tornaterembe: taps fogad, jóleső – a korábban beérkezettek és a rendezők egyaránt így fogadnak. Aztán oklevél és jelvény (évente más színű), csoki és póló – és friss, forró virsli és tea. Elégedetten falatozunk, és örülünk a teljesítésnek: nekem ez most szó szerint igaz. A Nagy-Kevélyen, nyolcvan kilométerrel ezelőtt a legkevésbé sem volt ez biztos… Az már csak hab a tortán, hogy e kitűzött célt – szombati, azaz: 18 órán belüli beérkezés – is sikerült teljesíteni, így 55 percet javítottunk a tavalyi eredményen. Jövőre ezt már nem hiszem, hogy tovább lehetne faragni… bár… na, majd meglátjuk, reméljük!

 
 
regulatTúra éve: 20162016.11.03 05:18:00
megnéz regulat összes beszámolója

Három éve megvolt a 35, tavaly az 50/B, így az idén jöhetett a 85 km. Gyalog.


Mivel nem vagyok szokva a hosszú túrákhoz, így leginkább az erőbeosztással voltam elfoglalva, keveset futottam, sokat botoztam. Egyszínű túra lévén az útvonal ennél a sebességnél nem okozott gondot még sötétben sem. A rásegítő szalagozás (festés) jól követhető volt, a behívók, behívtak...


Mit mondjak még? Ja, a jobb lábam egy ujját kissé szétrúgtam, úgy féltávnál... és bedöglött a fejlámpám... de bövebben: Ezt majd egyszer futva is...


 


ps.: időközben a blogra felkerült egy beszámoló a 65 kilométeres túráról is.

 
 
stabatTúra éve: 20162016.10.31 19:59:40
megnéz stabat összes beszámolója

Piros 85gy


Szokásos szombat reggeli történet, azon túl, hogy négy körül kelek: Hova mész már megint? Túrázni. És ebben a ruhában? Igen. Esik az eső! Majd eláll. Te hülye vagy! Igen. - Az ajtón való kilépés több szempontból is megkönnyebbülést hoz, leginkább az igen kellemes idő oldja a feszültséget, hogy az a ruha tényleg elég lesz-e. Újpest központnál szállok le a buszról hat előtt, egyenesen át a vasúti hídon, a HÉV-nek integethetek, a következő 20 perc múlva jön, addig nem várok. Ekkor már eluralkodott rajtam egy mellékhelyiség utáni vágy, reméltem, kibírom a rajtig, de a természet nagy úr, szerencsére útközben akadt egy életmentő OMV-kút. Véletlenül belenézek a tükörbe, nemcsak hülye vagyok, hülyén is nézek ki, de legalább nem csapok be senkit. Jókedvűen bandukolok a célba, ezt a kielőző HÉV sem tudja elrontani. Ráfordulok a rajt utcájára, szembe sokan jönnek, regulat biztat, hogy majd utolérem, nem hiszem. Én is 15 órát tervezek, mint ő. Lassan meglelem, hol foglalkoznak velem, megkapom az itinert, meg a 85 km gyalog :) feliratot, ami feloperálok a nadrágomra. Kicsit kínlódom az itinerrel, kezdetben betűröm a nadrágba, aztán viszem kézben, laminált, nagyon jó eső ellen, de nehéz zsebbe hajtogatni. A kezem kicsit túlterhelt, a balban a fejlámpával rögzítem a telefonom, a kulcsaim, a másikban a piros (!) bögrém, meg az itiner. És ennyi.


Óriási taktikával indulok a távnak, nem szabad túlterhelni magam. Ez elég kényelmes felmenetelt jelent a Kevélyre, lefelé viszont belefér némi kocogás is, de csak óvatosan. A szél kicsit összeborzolja a hajamat, de ma mindenre örömmel tekintek. Milyen kellemes ez a reggeli friss szellő! Előttem rövidujjasban megy valaki, de nem bírja sokáig. Más egy szatyorral a kezében fut felfelé. Nem lógok ki a bögrémmel. Csikóváralján nem sokat időzöm, de azt látom, hogy nem fogok éhenhalni napközben. Tölgyikrek után hosszú völgyi szakasz következik, idővel az éhség, vagy inkább az étkezés utáni vágy is motivál a gyors haladásra. Kimegy a bokám, aggasztó, hogy ez kezd ismét rendszeressé válni. Dömösön meg is tapogatom, fáj. Az étkezés sem feledteti, de azért eszek, iszok, van minden, ami kell, bár csak natúr fogyasztok, kenyér nélkül. Közben megérkeznek az első futók, lényegesen kevesebb időt töltve a ponton. Kicsit elkedvetlenedve indulok tovább, fázom, már elfelejtem, hogy ma mindennek örülni kell. Aztán az emelkedőn a bajaimat felejtem el. Mintha a Nap is kisütne. Dél van. Dobogókőn banánpartit tartok (gyalogosoknak ez jár, elég is), mások a kocsijukhoz sietnek. Lefelé idővel ráveszem magam, hogy haladjak is, féltáv, egészen jól vagyok. Főleg miután Pilisszántónál végigeszem az asztalt. Már túl jól is vagyok. Géza ér utol, visz magával. Nagyképűen persze mondhatnám, hogy kölcsönösen erősítjük egymást, én az emelkedőkön őt, amúgy meg ő engem. 25 kilométeren át tartom vele a lépést, egyre fogyatkozó erővel, fáradó és fájó térdekkel. A Kopár-csárdánál a gulyás rendbe teszi a gyomrát, nekem akkor még nem volt különösebb bajom, ami késik nem múlik. A Hosszú-ároknál sem fogyasztok nagyon, Pilisszántót még mindig emésztem, csokit sem viszek magammal. Aztán kezd el vacakolni a gyomrom, a Nagy-Szénásra már kellemetlen közérzettel érkezem fel, Nagykovácsiba ehhez hozzájött még a térdkoptató aszfalt. Már búcsúznék Gézától, de aztán valahogy még kibírok egy pontot a tempójában, a Julianna-majornál aztán útjára engedem, én meg eszegetek egy kicsit. Jobban vagyok, a térdem túl van terhelve, nem tartottam be az óriási taktikát, de innen már négykézláb is. Még a Fekete-fejről van egy igazán élvezetes lejtmenetem, aztán lassítva ereszkedem. A János-hegy felé haladva a naplemente gyönyörködtet, és az emelkedő is nagyon jól megy. Rég voltam a kilátóban, felnézek. Szép a kivilágított város, de a szél teljesen szétfúj, nyögdécselve haladok lefelé, idegesítő a hangom. A lámpát üzembe helyezem. Nagyon jól futható szakasz következik, kár, hogy nem bírok futni. Egyszer megemberelem magam, máskor meg az emelkedő segít ki, érzem, hogy haladok. Budaörsre menet megüti a fülemet a csönd. Néha meg is állok hallgatózni. Semmi. Egy fekete párduccal halálra ijesztjük egymást (lehet, hogycsak macska volt). És újra csönd. A városban is. Nem futok. A Szabadság út sarkán egy hölgy biztat, már nem sok van hátra. Páran még megelőznek, kicsúszok a 13 órából, nem számít. Oklevélen harmadszori teljesítőnek írnak, bár ez volt az első, ez se számít. Jó a virsli, meg a tea, ez számít. Géza útba igazít, szerencsém lesz a tömegközlekedéssel. A buszon közvetlen társaság beszélgetést kezdeményez a 85 km gyalog :) láttán. Gratulálnak. Ő a boltba is kocsival jár. Látod, én a boltba is gyalog járok. És akkor rögtön 85 km-t kell gyalogolni? Nem, ez csak szórakozás.


Kiváló szervezés, rengeteg együttműködő ember, mindenki itt van, aki számít, drágább ugyan, de megéri, van olajbogyó és sajt (a többit nem sorolom). Köszönjük!

 
 
olsenTúra éve: 20162016.10.31 08:44:27
megnéz olsen összes beszámolója

 szia emberek,a  85-ös..


Csak az egyszerűbb lelkek kedvéért,nem a kőbányai kék,hanem a csillaghegyi piros,persze,már nem a HÉV megállóból,hanem a Rab Ráby iskolájából,Jókai után,a ki a sárga rózsáról is írt.Így már bizonyosan sejlik,mire gondolok,mikor az öttizennyolcas héven a botos-hátizsákos arcokat szemlélem,alföldi csaj mellé telepszem,barátjával adja elő a futamot,persze van aztán rajta kívül is ikon,bőséggel,futó és gyalogló is..hamar eltelik a csillaghegy,és gyaloglásilag betódulunk az oskolába,olyan háromnegyed tájban,hatórailag..emvétés indítás,még nem van rajtkészültség, pilisvörösvári arc terel ki bennünket,udvariasan,ahogy szokta,az utcát is kiüríttetné ekkora határozottság.Megrémülünk és kitódulunk.Az avarok érezhették ezt a honfoglalás idején,mivel nem beszélték a nyelvünket,ezért Árpád idevezetett hatszázezer nyelvtanárt,akik a magyart anyanyelvi szinten beszélték,mást nemigen.Szóból ért az ember.. Nem oszlunk,nem hagyjuk magunkat,jobban jár az emvétés is,ha kiszór bennünket hivatalosan is,papírral és kütyüvel ellátva,háromfős csapat indít,csippantás a csajnál,mert ma nem bélyegezünk,elektromosan követnek bennünket a műholdak és az internet segedelmével..fohászkodom,más égieket is hívok segítségül,és beállok,magányosan,hacsak a néhány társamat nem számítom,akiknek ugyanarra van dolga éppen..fölfelével kezdődik,mint a legtöbb hegy,egyelőre az épített rész szépségeivel,aztán a nyomós kút,flakont töltök és ki a házak közül,be az erdőbe,balra.Az itineremet nem találom,csak a reklámtábla és az ujjaimon rögzülő segédeszköz igazolja az erdőhasználatom jogosságát,kétezertizenhat október huszokilencedikén hajnali félhétkor.Még sötét van,a fejlámpák és kéziek jelzik a vonalat,egészen az ürömi útig,ahol a pitymallat kezdődik,szolidan,ősziesen.Kékmackós túratársnőt kerülök,álcázásképpen szürkét vett föl,akkor is megismerem,nagy a neve a teljesítők között..Ezüst hegy és a Nagykevély,pontőrnek a Boszi,kisüsti pasas fut rám,gyorsjárású és egybottal járó,a csobánkai elágazásig múlatom vele az időt,a terep jól kocogható,bár kissé nyirkos,frissítés van,egy aszalványt túrok be,alföldi lány könnyít szerelésén,újonc túrázó tétováz az elágazásban,s hosszasan unatkozom a Tölgyikrekig,előzgetnek a népek,nemcsak futásilag..újra kisüsti,aki megnézett egy itineren nem jelzett részt,meglehet neki a kilencven is a végére.Még csak sokadszor teljesít,persze,nem ismerhet minden bokrot..csippantás az ikreknél,két fiú vigyázza a jeladót,persze,ismerjük egymást,azért kell a pontőr is..innen lefelé,szinte Dömösig esik a szint,kocogok és sétálok,kétkeresztnevű barátom siet két rövidnadrágossal,a dániel típusú,és az alföldi is elveszít,barátjával nyomul,de a templomnál a terüljasztalka megállítja,Egon és Éva,és persze sok-sok más név,mosolyogva biztatnak,és egy almával húzok is el,felfelé következik,hosszasan.Temető és mászóka,aztán a Szakó oldal,Körtvélyesen és a makóin át,itt az erdősülés továbbra is várat,a parkerdő vezetésének minden erőlködése dacára,meredek az ösvény,baltérd figyelmeztet,hogy nem húszéves,és így is marad..nem,rosszabb lesz..kisüt a nap is.És a nyereg,Torinó a pontőr,söpri előttem az avart,elgyalázódtam,pálinkát kínálok,viszontkínálnak,senki sem fogyaszt végül.Botorkálok még keveset föl,aztán át a Rezső kilátó felé,Andrew fotóz,a futókat gyűjti képileg,tévedésből kerültem elé,azért örömködünk,és banánt kínál a pont,mellé kávét veszek föl,és kis sótablettát, fájdalomcsillapítással még várok..lefelé igazít a jel,a női ikon hagy el, sokadmagával, Pilisszentkereszten át,Szántó fölött el,már az „új”jelzés,a régi átvágott a falun,a mostani fölötte kerül,pont is van,frissítővel.És megint lefelé,bajszos arc fut el mellettem,csak a Kopárig tart a lendülete,persze,így könnyű..nem jó a lábam,főleg az egyik,a fájós..gitáros pont,zenével,másik két keresztnevű hagy el,a zoltánok fajtájából,aztán pedig már a fenyveserdő a Kopár csárdát jelzi,legalábbis a közelségét.Gulyásleves és szakállas ikon,mellém telepszik,újnak tűnő botokkal..és megyek,levessel a hasamban,Kakukk,fiatal ikon ebédel, szintetikus droggal kínál,nem rossz,elsőre..de ottmaradni nem akarok mégse.Ivánon kis bizonytalankodás,de a remekül jelzett út aszfaltrajzai segítenek,,egyébként végig kiváló a szalag és pötyike,remekül futható,nem kell gondolkozni tájékozódásilag.Remek domborművek sietnek el mellettem,nőből,persze.Tesznek rám,hivatalosan és koromnál fogva is,holott..és csakugyan..És máris a Hosszú árok eleje,persze,hogy Egon és Éva,kapok egy korty protekciós kávét,fizesse meg nekik a fennen trónoló..kapaszkodom fel,szakállas ikon hagy állva,hja,az újszerű botok..és Dömötör és Amanda,Péter és Borika,mindenkinek örülök,mert fenn vannak,szinte a csúcson..betolom a biciklit a faluba,persze csak képletesen,ez Nagykovácsi, plébánia, frissítőpont,remek pontőrök mosolyognak,és minden van,ami kellhet Neked,ha eljutottál ide..sajtot és teát nyomok nyakba,és ki a sötétbe,bizonytalankodok,de a szakállas ikon az újszerű botokkal helyretesz és nyulat játszik előttem.Az agárszerepet hamar elveszítem,nem megy ez a tempó már..csak öregesen,megfontoltan,a Julianna előtt ismét pont,almával és Toplákkal,aztán fönt a Fekete fejen régi slágerek és hangulatfények,lefelé már fájok,pedig csillapítok vegyileg, patikaszerekkel..A Hárs oldalában sátor és pont,akárcsak a János hegyen,utóbbin táplálék is leledzik.Csak egy ugrás a Makkos,a Magas hegy előtt szakállas barátom befog ,persze,mindenhol fogyaszt rendesen és mosolyog,azokkal a botokkal könnyű,maguktól viszik a túrázót..még felvisz a budaőrsi buckára és otthagy..csak le kell jutnia faluba,ami város..nem könnyű,de megoldódik,sántán,bénán és félig halottan esek be a tornaterembe,ahol zavarba hoz a taps és jelvény,gatyás arcon dolgozik a masszőr,Moiwa sörrel,gratula és rohanok a buszhoz,és Kelenföldön is mázlim van,autóbuszilag..a másnap a családé,ez a szombat viszont a fiúké,az emvétéseké volt..


remek túra,remek idővel,gyere el,ha soknak is tűnik a díj..megkapod az ellenértékét..

 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20162016.10.30 20:43:10
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

Beszámoló a pirosról:


filebalazs.blogspot.hu/2016/10/piros-85-terepfutas-2016-20161029.html

 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20162016.02.02 23:26:17
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

Egy szuper terepfutás beszámolója! Futóéletem egyik legnagyobb élménye:


filebalazs.blogspot.hu/2015/11/over-piros-85-terepfutas-20151031.html

 
 
MarkerTúra éve: 20162016.01.13 21:30:20
megnéz Marker összes beszámolója

 Piros 65


"Miután az elmúlt évben volt szerencsénk belekóstolni a "Piros túrák" különleges atmoszférájába, és meglehetősen kellemes élményekkel gazdagodva hagytunk hátunk mögött, így idén nem volt kérdés, hogy repetázni fogunk...."


Részletes túrabeszámoló rengeteg képpel az alábbi linken érhető el: itin3r.blogspot.hu/2015/12/over-piros-65.html

 
 
 Túra éve: 2015
regulatTúra éve: 20152015.11.05 07:46:16
megnéz regulat összes beszámolója

A két évvel ezelõtti 35 után, itt volt az ideje a "befejezésnek", így most az 50b távra esett a választás. Persze az ember változik, az idõvel, és valószínûleg másképp lát sok mindent. Én élveztem ezt az utat... és szurkoltam a futóknak, s örültem  afutók szurkolóinak... Bõvebben a blogban.

 
 
 Túra éve: 2014
kulcsTúra éve: 20142015.07.16 06:31:59
megnéz kulcs összes beszámolója

 Over Piros 85


Elõnyök:

- látványos tájak, hegyek, emellett a túra teljesítõje elmondhatja, hogy egy hosszú túranap alatt bejárta a budai piros ösvényt

- sok látnivaló (bár ez az éjszakai szakaszon fõleg a városi kilátásra korlátozódik)

- nagyon jó ellátás


Hátrány:

- nem jut eszembe :)

 
 
OttorinoTúra éve: 20142014.12.25 11:26:01
megnéz Ottorino összes beszámolója

 PIROS 85 TÚRABESZÁMOLÓ 2014.11.01-01.


Táv: 88,66 km; Szintem: 3205 m; Szintidõ: 22 óra




Kiss Pistivel csak integetni tudunk az 1-es villamospótlónak. Nem telik bele 10 perc és jön a következõ, de ez már a veszett fejsze nyele, mert a villamosra való átszállás okozta idõveszteség miatt már csak az 5:26-os HÉV piros lámpáit láthatjuk az Árpád hídról. Cefet dolog fél órát várni a következõ HÉV-re ezen a ködös, hideg hajnalon; belénk fagy a (Szent)lélek. Reggelinket kellemes környezetben, a híd alatt költjük el. Az ütemes zenét a rakparti forgalom és a hídon átcsattogó jármûvek szolgáltatják. Emeli a komfortérzetet a peront söprögetõ ember. A reggeli elfogyasztása és a HÉV érkezése közötti idõt sem vesztegetjük el, bemelegítõ vacogásra fordítjuk. 

Az utolsó kocsiban csak Szemán Zoliék ismerõsek, de amikor leszállnak a túrázók Csillaghegyen, látom, hogy megnyertük Darabos Zolit és csapatát is. Irigykedve nézem a Ráby Mátyás utcában szembejövõ, már elrajtolt, nagy számú, pirosozót. Az iskola kulturált aulájában kulturáltan benevezünk, majd ki-ki gatyába rázza magát. Kint az utcán, a kapu elõtt az elsõ rund elfogyasztását már nagyon türelmetlenül várom végig. 

- Há' persze, nyugodtan gyújcsá' csak rá, bõven van idõnk, nekem már úgyis tíz perce ketyeg a stopper. Még egy kis üresjárat? Kit érdekel?! Ja, már mehetünk is? Tényleg? Zsíííííír!

Pisti lábai alól már az elején kispriccelt a salak, Ferike sem bírta sokáig a laza tempót. Így maradunk mi négyen: Én, a Gyula, meg az Ottó. Ja, nem, az is én vagyok. Tehát: Én, a Gyula, a Zoli, meg a Gali. Természetesen a Galit kellett volna elõször említeni, de úgy nem jött volna ki ez az erõltetett poén. (In memoriam Bajor Imre.) Jaj, de jó, hogy már nem kell a Rómairól a HÉV mellett idecaplatni, és jaj, de érdekes, hogy a táv sem változott egy métert sem. Hihetetlen, de a Hegymászó utcában már lekívánkozik rólam a kiskabát alatti pulcsi. Az utca nevének megfelelõen leküzdjük a néhány méteres szintkülönbséget, ami a fennsíktól választ -, választott el. Egyre nagyobb a pacik területe. Két lókarám közé van beszorítva a turistaút. Nem baj, legalább nem tévedünk el az Üröm-Budakalász mûútig. Sorompóátlépés, és már megyünk is fölfelé az elsõ számottevõ emelkedõn, azon a kövesen, amely egy kõbányába vinne, ha nem kanyarodnánk jobbra le róla, az erdõbe. Rövid pihentetõ sétaút után megmásszuk az összes Kevélyeket, a környéken. Az Egri Vár és környéke köddel öntetett nyakon, de ködlámpaszemû Zoli barátunk még így is látni véli a filmtörténeti emlék sziluettjét. 

- Nem kéne megvárni Galit? - kérdezi ugyanõ. - De, természetesen, csak ha soká késlekedik, akkor addig felmegyünk pecsételtetni. Á, de már látom, hogy jön is fölfelé az ösvényen, komótosan, csípõre tett kézzel. 

1. ellenõrzõpont, Nagy-Kevély. Lehet, hogy mi indultunk egy kicsit késõbben, mint szoktunk, lehet, hogy a futókat engedték el elõbb, de csak a Szõke-forrás völgyében szoktak elinalni mellettünk. Valószínûleg túrázókenyéren tartott futókról van szó, mert ha jól láttam, akkor nem láttam rajtuk rendszámot. Minden esetre félreállogatva megyünk le a nyeregbe, aztán pedig még lejjebb. A sok lejtõ után megváltás a Csobánka fölötti keskeny mûút, amely a Berda pihenõnek megy neki.

>>> Berda Józsefet, az autodidakta költõt - noha önéletrajza szerint kvaterkázó barátja volt József Attilának - nem a tébolyig, csak a pimaszságig vitte a reménytelen, leküzdhetetlen szegénység. Kosztolányiné emlékezései azt állítják, hogy amint megjelent náluk, azonnal a tárgyra, vagyis a tarhálásra tért. Sikerrel. Kosztolányi boldogan támogatta az õ világától meglehetõsen elbitangolt, folyvást rövidnadrágban járó, tarisznyás, (minden téren) természetimádó szegénylegényt. <<<

A pihenõt pihenés nélkül mellõzve bemegyünk a csalitosba, oda, ahol a takaratlan akna pang. Parasztrózsaszín nyíl virítja a szélén, hogy át- és nem belelépni! Mûút zaja irányában leereszkedünk Csobánka bekötõútjára. Akik az imént megelõztek, azok a lejtõ alján nem fordultak rá a balra induló cikk-cakkra, de az árok fölött átvezetõ csövön sem mertek átegyensúlyozni, ezért visszafordultak, és most újra elõznek. A bekötõúton kiérve a Pomáz-Dobogókõ mûúthoz balra, Dobogókõ felé fordulunk. Mindkét irányból derekas mennyiségû autó közlekedik. Sietünk, hogy elérjük a túloldalon levõ buszmegállót és jobbra fordulhassunk egy forgalmatlan útra. 

I. ellenõrzõhely - és kajapont, Csikóváraljai menedékház bekötõ útja. Mialatt bõségesen táplálkozunk a különféle kandírozott héjakból és magvakból, Gali inkább az elõnyszerzésre használja az idõt; azzal együtt, hogy tudja, elõnye szertefoszlik, ha mi már kellõen feltankoltunk. Amint megindulunk az egyszemélyes ösvényen, egy rakás futó terem mögöttünk a semmibõl. - Persze, menjetek csak, mi ráérünk, akár vissza is mehetünk a pontra, és megihatunk még egy nagymálnát az egészségetekre. Aztán mégis csak a továbbmenés mellett döntünk, és elkacsázunk a Holdvilág-árok letéréséig. Az info tábla környékén kiirtották az aljnövényzetet, most már teljesen egyértelmû az egyenes továbbhaladás, véletlenül sem akar senki az árok felé továbbmenni. Felmegyünk, lemegyünk, összevissza kanyargunk, és egy szélesebb útra való felmásztunkban utolérjük Marcsiékat. - Éljenek a Papucsekek! - köszöntöm õket az emelkedõ aljából. Beszélgetés közben balra kitekintek a hatalmas erdõirtásra; a túloldali dombokat már halvány, erõtlen napfény cirógatja. Jobbra a  Salabasina-forrást még nem tudta visszahódítani a természet; akik egy-két éve kipucolták a dzsungelbõl, azok jó munkát végeztek. Szelídül az emelkedõ, kanyar után már rálátni a pontra. Elõtte több tíz méteren keresztül rönkök vannak felrakásolva. Nem csak tölgy, de mindenféle ikrek hevernek itt példás rendben egymáson és egymás mellett. 

2. ellenõrzõpont, Tölgyikrek. Valaki meg is kérdi a pontõrt, aki az egyik farakás mellett posztol, hogy Õ irtotta e ki a fél erdõt unalmában, amíg ránk várakozott. Most, hogy ilyen szépen feljöttünk ide, lefelé indulunk. Múlthéten ugyanerre mentünk le a HÕSÖK VÉRE 50-en. Van összehasonlítási alapom a sárosságot illetõen. A mostani állapot szinte aszály az egy héttel ezelõttihez képest. Odalent, a Sikárosi-réten például semmi zsombékos süppedés; a harmatot leszámítva szárazlábbal megússzuk az áthaladást. A réten áll egy valóban magas magasles. Errõl mindig az egyik barátunk kalandja jut eszembe (kilétét fedje homály). Történt, hogy hõsünk kirándulni ment az aktuális kedvesével. Ahogy mentek mendegéltek, egyszer csak megláttak egy magaslest. Gondolt egyet az öreg rája, majd mindketten felmásztak rája. A les elõtt elhaladó kirándulók nem is sejtették, hogy a mellvéden könyöklõ leányzó, és a közvetlen mögötte álló embere nem csak az eléjük táruló panorámában gyönyörködnek. Tanulság: A partnerválasztásnál legyen a fõ szempontok között az azonos vagy hasonló érdeklõdési kör. 

A Király-kút felé vezetõ út egy kissé unalmas a múlt heti HÕSÖK VÉRE után. A Szõke-forrás-völgyében a futók újabb hulláma ér utol;  a szélesebb avaros úton könnyen ki tudnak kerülni minket. Késõbb, köves terepen, éles peremen, ott ahol a part szakad, még késõbb mélyútban igyekezve sikerül ficam nélkül leérnünk a kis kõhídhoz, amelyen átmenve rövid, nyugis sétához jutunk, de aztán lemutat a [P-] a patakvölgybe. - Mindjárt lent vagyok - mondja az utolért (elsõ 85-ös) Reni, miközben a hirtelen megszûnt útról ereszkedik lefele a mederbe. - Csak nyugodtan, mint a többi õrült! Az ilyesmit sosem szabad elhamarkodni - válaszolom, és egy másik lehetõség felé próbálkozok. Átegyensúlyozunk a köveken, de pár lépés után már jöhetünk is vissza. A terep kiválóan begyakoroltatja velünk a patakátugrálást. Amikor elérjük a pihenõt, ahol bejön a Rám-szakadékhoz vezetõ [Z-], akkor már nem ugrálunk többet, sikerült szárazon megúsznunk ezt a részfeladatot. A Kaincz-forráshoz érkezvén, jól megnézek egy, a pihenõben pihengetõ társaságot, de nem látok náluk sem bélyegzõt, sem egyéb ellenõrzõhelyre utaló tárgyat. Feljebb, a Szent-fa kápolna környékén sem õdöng Joey a rövidítõk réme. Meglepõ, hogy idén kivették ezt a már nem is meglepõ, de eredetileg mûútgátlásra létrehozott ellenõrzõhelyet. Számítani lehet egy másik helyre való telepítésére. Én a Körtvélyesre tippelek, mert ott még nem láttam ilyet. Dél van. Ilyenkor már lent szoktuk pusztítani a csomós párizsit (alias Zala) és társait, de szerintem nem vagyunk túlságosan lemaradva... Kevesebb kiránduló jön szembe, mint általában ilyenkor. Lehet, hogy az emberek nincsenek megelégedve az idõjárással? Igaz, hogy meleg az nincs, de a fõ, hogy nem esik az esõ. Leérünk a faluba. 

3. ellenõrzõ és etetõpont, Dömös. A szokott helyen, a templom elõtt van felállítva az asztalsor. Pecsételés után elõször egy alsó zsírzást végzek, azaz bekenem a bal talpamat vazelinnel. - Kell a kenés a csapágyaknak, de hát ezt neked nem kell magyarázni, mert a szakmádba vág - mondom az érdeklõdõ Papucsek Zolinak. Az elsõ parizeres kenyeremet eszem csalamádéval, amikor hozzám lép Jámbor a kutyájával, és megkérdezi, hogy: - A szõke csajt hol veszítetted el? (((Hû, tényleg! Galiról már teljesen meg is feledkeztünk.))) - Nem veszett el, mindjárt itt lesz - válaszolom -, és nagyon remélem, hogy másodperceken belül felbukkan a kanyarban. Szerencsére így is történik. Sok idõt most sem fordít a táplálkozásra, s ez aggasztó, mert energiapótlás nélkül nem lehet több ezer méteres szintkülönbséget leküzdeni, a távról már nem is beszélve. Ennek szellemében intenzív olajbogyó-halászatba kezdek a sós lében. A futók már elfutottak, így nem énekli ki senki a számból az olívákat. Kereplõ hangja riasztja meg a ponton tartózkodókat. Nosza, van még kereplésre érdemes futó? Talán néhány szem erejéig bogyózhat még a vigaszágon. Egészen pici, fekete-barna tacskóval jelenik meg egy feltehetõen helybéli tag. - Most tanítod járni? - kérdezi tõle valaki találóan... Amíg a fiúk látogatást tesznek a szomszédos veseporzásgátlófolyadékszakboltban, addig én még nyakalok egy pár Nutellás kexet. Imre és Kriszta - akiket még a Király-kút környékén elõztünk meg -, csodálkoznak, hogy mit keresek még itt. Közlöm velük, hogy várakozó állásponton vagyok, de hozzá teszem, hogy érdemes idõt szakítani, a táplálkozásra, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy bármennyit ettél, ittál Dömösön, amíg felérsz a Duna szintjérõl Dobogókõre, már megint éhes leszel. Hamm, még egy sajtkocka. Amint kijönnek a fiúk az imént említett egységbõl, bármilyen jó itt, újra nekiindulunk. Akárhányszor járok ezen a helyen, mindig füst terjeng. Hol avart égetnek, hol brikettet, hol vizes fát, most éppen mûanyag füstje lengi be a környéket. Még feljebb, a temetõben is érezni az elégetett PET palackok szagát. Az egyre durvuló emelkedõn érjük utol Gali csípõre tett kezû figuráját. Zoli egy hajrával buzdítja, aztán kielõzünk. Szépen, egyenletesen toljuk fel magunkat a megnyúlt emelkedõn, és így nem is olyan szörnyû, mint ahogy azt néhányan mondják. A Körtvélyes fennsíkján nincs "meglepi" pont, ezért valszeg majd késõbb fogunk meglepõdni. Lefordulunk a szélesebb földútról, és egy pihenõ mellett rövid idõre bemegyünk az erdõbe. Az 53 éves korában meghalt erdész friss virágokkal díszített kopjafáját balkéz felõl mellõzve szilárd burkolatot keresztezünk és tovább támadunk a magaslatok felé. A lecsupaszított hegyoldalban lassan tolózkodunk fölfelé.  A villanypásztoros mászókánál már idõznek egy páran, de nem tudják, hogy van e feszültség a huzalokban. A túrabotokat a ráfektetem a felsõ drótra, úgy, hogy a hegyük a földdel érintkezzék. Gyenge cicergést lehet hallani, a kerítés feszültség alatt van; sajnos mászni kell, ha nem akarunk lesújtó élményben részesülni. Újabb mûútkeresztezés után újabb meredek emelkedõ aminek a végén már látszik az új PIROS 85 molinó. 

4. ellenõrzõpont, Szakó-nyereg. Épp csak egy pár szót váltunk a pontõrökkel, és máris indulunk a sötéten meredezõ sziklatömb felé. Ilona pihenõ és még feljebb a Tost-szikla; innen már barátibb mértékben emelkedünk Dobogókõ felé. Ez idáig az volt a tapasztalat, hogy idefent mindig hidegebb van, mint Dömösön, most ez megfordult. Lent megrekedt a hideg levegõ, itt koradélutáni napsütés emeli a hõérzetet. Ezen a tájon sem hemzsegnek a kirándulók; a Hegedûs Lajos obeliszk magasságában kezd szivárogni néhány a parkoló felõl a bátrabbak közül. Balról felköt a [S-]; múlthéten a Rám-szakadék legyûrése után azon a folyamatos meredeken jöttünk fel. A Rezsõ kilátótól már pezseg az élet, nemsokára itt a pont.

5. ellenõrzõpont, Dobogókõ. Erõsen pakolják elfelé a cuccokat az etetõasztalról, pár falat nápolyit és egy kis bubis vizet sikerül megmenteni az itt szokásos banánon kívül. Csodálkozok, hogy ez a menedékházi kocsma, de még a Matyi büfé is kimarad a szórásból, de legalább itt nem vesztegetjük az idõt. Egyszer még hátranézek, de Galit nem látom sehol. Muszáj továbbmenni, mert lesznek még idõfaló itatók az útvonalunkon. Feltûnõen nyugi utunk van lefelé; már a legsántább futó is rég elfutott, és mintha mindenki más kicsekkolt volna Dobogókõn. Megvan az elõbbi kocsmakihagyás megfejtése. Lenn, Pilisszentkereszten megyünk be a Felsõ kocsmába. Takarásban megiszom a két energiaitalom egyikét, hogy ezzel is csökkentsem a cipelendõ súlyt. A melegedõbõl kijõve a reggelihez képest most ellenkezõ irányból keresztezzük a Pomáz-Dobogókõ mûutat. Sokan korzóznak a Fõ úton. A hûvös idõ ellenére ketten a süteményüket a cukrászda kerthelyiségében villázgatják. Az autóbusz-fordulót  elhagyva nagyvárosi autóforgalom mutatkozik, mindenki a temetõbe igyekszik. (Fölösleges igyekezet...) Túljutunk a temetõbejárat elõtti tumultuson, és jobbra fordulva a kerítése mentén felcsûrünk a Vörös-földek felé. Odafönt a Magas-hegyi-nyeregben nem lepõdök meg, hogy nem lelünk ellenõrzõhelyet, mert már a múltkor sem itt volt. Kanyarogva lesietünk és a mûútra kibukkanva jobbra, Pilisszántó felé vesszük az irányt. Szántó fölött jobbra kanyarodik a [P-] egy murvás, emelkedõs útra. Itt van egy újabb kajaforrás. 

II. ellenõrzõhely, Pilisszántó fölött. A pontot felügyelõ Andrew leginkább a Csévi-nyeregben szokott pontõrködni; elmondása szerint a mûút közelsége miatt könnyebben lehet ideszállítani az elemózsiát, ezért került ide a "meglepi" pont, a szebb kilátásról és jó idõ esetén a napfényrõl nem is szólva. Persze a nyeregben megmaradt a hivatalos pont, csak ott nem a kajáláson lesz a hangsúly. Amikor továbbindulunk, velünk tart Péter egy újonnan megismert túratárs. Semmi perc alatt megtaláljuk vele a hangnemet, és ha ez lehetséges, még vidámabban megyünk tovább. Az emelkedõs murvásról hirtelen balra kanyarodunk egy sárga gázjelzõoszlopnál, és erõsen lejteni kezdünk. Mielõtt még a hegy alatti házak tetejére esnénk, jobbra fordulunk. Megint csak egy sárga gázos oszlopnál kanyarodunk balra. Ez az ösvény levisz egy földútra, amin ha jobbra fordulunk, hosszan, de elvezet minket a következõ pontig. 

6. ellenõrzõpont, Csévi-nyereg. A kitett, útadatokról tájékoztató táblát közelrõl még el lehet olvasni, de már kezdetét vette a szürkület. Pecsételtetés után azonnal továbbállunk. A táloki-erdõ nagyon jól siethetõ, nem hátráltat se sár se törmelék. A majdnem sötétben még bukdácsolás mentesen le tudunk érni a gázpásztára, ahol kénytelen vagyok félreállni, jobban mondva guggolni, mert tervemmel ellentétben iszonyú terhemet már nem bírom balesetveszély nélkül kihordani a nagykovácsi plébániáig. Kétkilós, halvaszületett kreol gyermekem még ki sem hûlt, de én már a megkönnyebbüléstõl indiánszökdeléssel eredek a többiek után; a gázpásztán már nem, hanem csak a jobbos letérõ, és a sorompó után, a köves emelkedõn érem utol õket, akkor is csak azért mert valamelyikük lámpájával vacakolnak. A hajtás után nekem sem árt fél perc pihenõ. Köves úton emelkedünk a Klotild-barlang felé kiágazó útig, és innen szintben haladunk az Iluska-forrásig, majd nemsokára élesen balra fordulunk. Alig néhány méter után, egy kerítés sarkánál jobbra felmászunk a kerítés mellé, és egyre sûrûsödõ dzsindzsásban törekszünk fölfelé. A kerítés felsõ sarkánál balra, majd jobbra fordulunk, és már benn is vagyunk az erdõben. Kezdõdhet a Fehér-hegy megmászása. Fokozatosan durvul az emelkedõ, az utolsó szakaszán már vigyázni kell, nehogy visszahulljon az ember a mélybe. Meg kell dicsérnem magunkat, mert mindegyikünk különösebb lihegés és anyázás, de fõleg megállás nélkül ér fel a csúcskõhöz, és hagyja maga mögött azt. Áthullámzunk a Vörös-hegyre. A hegyoldalban bandukolva Zoli lemutat a koromsötét völgybe, és újdonsült túratársunknak ecseteli, hogy milyen gyönyörû innen a kilátás. Tudva tudom, hogy milyen sokat kell még hullámvasutazni, kanyarogni, de valahogy mégis mindig alábecsülöm ezt; különösen akkor csalódok a pontig hátralevõ távot illetõen, amikor már hallom a 10-esen közlekedõ autók zaját. Innen még egy hihetetlen kanyargás van hátra. Az egyik ilyen éles kanyarban hátranézés nélkül látom a többiek lámpafényét. Zoli meg is jegyzi, hogy mennyire elõresiettem. Persze! Már nagyon várom a pillanatot, amikor a kis hídon átmenve meglátom majd a Kopár csárda nem kevésbé kopár parkolóját. Na, végre! 

7. ellenõrzõpont, Kopár csárda (MELLETTI pihenõ). Jávor Zoli a nyílt színen pecsétel; dohos katonai sátrát otthon hagyta. Lepakolok, és a gulyáságyúhoz lépek. A kedves pontõr hölgytõl egy böcsületes adagot kérek, hogy ne kelljen az asztaltól felállnom a repetáért. Miután teljesíti ebbéli kívánságomat, óvatosan - hogy ne borítsak föl semmit és senkit -, a teli mûanyagtányérommal leülök egy kempingasztalhoz, és nekilátok az evésnek. Olyan érzés, mintha az emésztési fázis kimaradna, és a leves rögtön az ereimben kezdene keringeni és jótékonyan hatni. Feltöltõdve gulyáslevessel és tettvággyal, újabb kihívásnak teszünk eleget. Megpróbálunk átkelni az Óperenciás 10-es úton. Ha balról nem jönnek autók, akkor jobbról jön egy tömött oszlop, és vica-verza; de a türelem seggünkben viszketõ érzést terem, és egy óvatlan pillanatban átinalunk a túloldalra. A buszmegálló mellett fényvisszaverõ szalag jelzi a továbbvezetõ beugrót, majd késõbb ugyanilyen szalagnál fordulunk balra, hogy a Kakukk-hegy laza talaján gyürkõzzünk fölfelé egy rövid, de meredek emelkedõn. Alig hagytuk el az elõbbi ellenõrzõpontot, mindjárt itt a következõ, csak még pár lépés a gerincen.

8. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy. Reggel, a rajtban üdvözöltük egymást Gerivel, gondoltam, hogy õ lesz itt a pontõr. És tényleg, másodmagával itt posztol a ködös, hegynek csúfolt dombon. A biztonság kedvéért megkérdezem, hogy merre az arra, mert nem szeretném, ha visszakeverednénk a Kopárhoz, pedig a leves nagyon finom volt. Még egy kis gerinctúra, és leereszkedünk Pilisszentiván szélére, ahonnan egy hosszú utcán megyünk egyre közelebb a központ felé, de még mielõtt odaérnénk babarózsaszín nyilak kanyarogtatnak el egy sportpályáig. Szembe vele van egy önkéntes ellenõrzõpont, amit mi ellenõrzünk belülrõl. Ez a Villa Negra nevû, falra akasztott TV-vel is bíró kultúrcentrum, ami szintén nem apácazárda, de egész más jellegû, mint a jeles magyar filmbéli hasonnevû társa; itt söröket, likõröket és egyéb spirituszokat lehet fogyasztani, miközben melegedhet egy kicsit az ember. (...) Jóból is megárt a sok alapon búcsúzunk a vendéglátóktól, és dideregve célba vesszük a parkoló átellenes sarkában megcsillanó éjszakai szalagot. A pecatónál már kellõen fût a menetelésnél keletkezõ hulladék hõ. Nemsokára felütközünk egy vadkerítésen, és balra fordulunk. A homokos talaj egyre süppedõsebb, és a hétvégi házas övezetig nem is szabadulunk tõle. Az utca végén egy kerítés menti bokrosba visz be a jel, innen érkezünk meg a teamécsesekbõl kirakott "leszállópályára". A "Reptér, lobog a szélben a szélzsák" kezdetû Korda Gyuri bá nótával az ajkunkon érkezünk a pontra. 

9. ellenõrzõpont, Hosszú-árok elõtt. A Béla papával kiegészült >>Egon és Éva<< pontõrség kólával és rágcsákkal díjazza a vidámságot. A mindig hangulatos ponttól nehéz elszakadni, ezért az "Indulj az útra, és vissza ne nézz..." kezdetû régi mozgalmi opusszal próbálom mozgósítani túratársaimat. Rendesen meghatódok, amikor a férfiak bekapcsolódnak a dalolásba, és az elsõ strófát közösen sikerül összehoznunk. (Éva zsenge koránál fogva természetesen nem ismerheti ezt a nótát.) Feldobódva, és remélve, hogy ennyi még belefér a fene nagy szólásszabadságba tényleg továbbindulunk, és csak elõre tekintünk, elõre a nagy feladatra, a Hosszú-árok leküzdésére. Kezdetben semmi komoly; aki elõször csinálja azt gondolhatja, hogy "Ezt lihegték annyira túl a beszámolók?", de aztán egyszer csak sunyiban mellénk szegõdik az árok, és vele az egyre kíméletlenebb emelkedõ. Valójában, aki tudja, hogy mi következik, az kellõ erõbeosztással simán maga alá gyûrheti. A [K+] kiágazásnál kb. az emelkedõs rész felét már letudtuk, de azért még lesz részünk elõredõlõsebb méterekbõl. Különösen így van ez az utolsó 100-on, ahol Dömötör és Amanda üdvözli, vagy ijeszti a felfelé lihegõket aszerint, hogy ki-ki találkozott e már velük. (Elsõ alkalommal egy pillanatra én is meghökkentem.) A két figura stílusosan piros pólóba öltözött. Yoyo a nagykovácsi illetõségû futó már hosszú évek óta veszi a fáradságot, és a megörvendezteti a PIROS idáig elvergõdött résztvevõit a kiakasztott bábuival. (Ismeretlenül is köszönjük.) Na, még egy pár lépés, na, még húzzunk bele egy kicsit és mindjárt fent vagyunk a balos kis ösvényen, amelyen kifújjuk magunkat, miközben besétálunk a pontra. 

10. ellenõrzõpont, Nagy-Szénás, Emlékfal, pihenõ. Amíg a többiek csipkednek valamit én leülök a Péter és Borika által a padra terítetett polifoamra, mert a rüsztömet kezdte nyomni a bal cipõ, és úgy próbálok enyhíteni ezen a kellemetlenségen, hogy az utolsó lukból kifûzöm a cipõfûzõt. A mûvelethez mélyen le kell hajolni, és ez nem is olyan egyszerû, mint gondoltam. Minden cipõ máshol kezdi ki az ember lábát. Ez talpilag kiváló, és remélem, hogy ha jobban bejáródik, akkor már felül sem lesz vele gond. Nagykovácsinak nagy a vonzereje, ezért hamarosan búcsúzunk a két kedves túratárs-pontõrtõl, és néhány, a Nagy-Szénás oldalában megtett lépés után ereszkedni kezdünk a következõ pont, vagy netán ellenõrzõhely felé. A fenyves melletti jól siethetõ lejtõ után mészköves, óvatosságot parancsoló tereprõl érünk ki egy utcára. Amikor népszámlálást tartunk, észrevesszük, hogy a Pilisszántó ellenõrzõhelytõl velünk tartó Péter nincs meg. Vissza már nem mászhatunk, majd talán a ponti tartózkodásunk alatt ér be a (neki) célba. Odalent a sokszor látott temetõ egész területe gyertyafényben remeg. Kíváncsian fordulunk a kerítése mellett balra, majd jobbra, be az Antónia utcába. Á, itt sincs "meglepi" pont, pedig milyen jópofa játék volt pár éve, amikor a plébániáról küldte vissza Gász Kata azokat a versenyzõket, akik ezt a kis tömbkerülést kihagyták. A Kossuth Lajos utcában vagyis a fõúton mintha ugyanazok az alakok állnák el az utat a járdán cigarettázva egy szórakozóhely elõtt, mint tavaly. Nem baj, ez mit sem von le afeletti örömünkbõl, hogy mindjárt a ponton leszünk. 

11. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, plébánia. A Baksa tanya adja itt a cateringet. Van finom vajszalonna, és nem kevésbé ízletes sajt, aminek nem tudom a nevét, de úgyis az íze érdekel jobban. Józsi a gazda, házi pálinkával kínál, de azt megköszönve visszautasítom, mert pofára eséstõl tartok a hátralevõ nem piskóta terepen. Biztonság kedvéért adok még egy kenést a talpamnak, mert nem hiányzik rá egy vízhólyag. Elfelé mentünkben látom, hogy Marcsinak LEDek villognak a hátizsákján. Azt mondom neki, mint a viccbéli más-beállítottságú úriember a templomban a tömjénfüstölõt lengetõ papnak: "Vigyázz Mucuskám, kigyulladt a ridikülöd!" Odakint a templom elõtt még gratulálhatunk Péternek, a lemaradt túratársunknak, aki - mint kiderült - térdpihentetés miatt állt meg egy kicsit. A melegedõs, eszegetõs üzemmód után túl meredeknek és túl hosszúnak tûnik a falut az erdõvel összekötõ emelkedõs utca. Az erdõben már jobban haladunk, bár be-bejön néha egy kövesebb, buktatósabb szakasz. A dögunalom részeken különösen jó hogy többen vagyunk, jobban fogynak a méterek. Csak az egyéb jelzések csatlakozása mutatja, hogy hol járhatunk. Elõször a [P3] mellett megyünk el, ami a Fekete-hegyek felõl jön, majd késõbb a [P+] mellett, ami pedig Remeteszõlõs felõl. Innen már nemsokára lassan ereszkedni kezdünk. A leomlott mászóka után, a magasfesz vezeték alatt lejtmenetben megyünk a "megszokott meglepi" pont felé. Sistergõt nem láttam sem a túrázók, sem a dömösi etetõk között, ezért még reménykedhetünk, hogy megkóstolhatjuk a házi finomságait.

III. ellenõrzõhely, Petneházy-rét és Julianna major közötti mûút. Sistergõt megint nélkülöznünk kell, de Rakk Gyula sem kevésbé kedves és Õ is ellát minden jóval. Én egy kis tálkából csipegetek, és mire végzek vele, az olíva bogyót már ki is lehet xelni az étlapon. Pár méter után balra letérünk a mûútról, hogy majdnem arra a szintre visszaemelkedjünk, amit a távvezetékek alatt elvesztettünk a "meglepi" pont miatt. Elhaladunk a Petneházy tanya lókarámja mellett, ahol lovakat nem látok, csak a szagukat érzem. Keresztezzük a mûutat, hogy nekimenjünk a Fekete-fejnek. Errõl az oldalról hamarabb fel lehet jutni, mint a másikról, de azért már érzem a mai több, mint 70 kilit a lábaimban. 

12. ellenõrzõpont, Fekete-fej. Ez nekem "A" "meglepi" pont, mert itt mindenkire számítottam, csak Edináékra nem. Diszkrét tábortûz mellett melegednek, pedig áll itt a csúcson egy öntöttvas kályha is. Jókívánságok után elhagyjuk a pontot. Fokozott óvatossággal megyünk le a fényesre polírozott köveken. Én még utána is óvatoskodok, mert még nem felejtettem el a tavaszi hanyattesésemet a FEKETE HEGYEK túrán ezen az akkor esõáztatta agyagos lejtõn. Miután mindenki megúszta a lejtõt, reméljük, hogy a Halál utat, azaz a Szépjuhászné utat is megússzuk. Zolit állítjuk a menetoszlop végére, mert Õ tudja pirosra állítani a fejlámpáját, amivel hátra fog világítani. - Persze, én leszek az áldozati bárány - dörmögi. Gyorsan végigtrappolunk a flaszteren, és ezt is túléljük szerencsésen; már igen gyér a forgalom. Hát, akkor a sportunk mûfajának megfelelõen, a változatosság kedvéért megint mászunk egy jó közepeset, azaz felmászunk a Hárshegyi-körútra. Nagyon katonás, nem nyög senki, felnyomakodunk szépen, csendben. 

IV. ellenõrzõhely, Hárs-hegyi körút, erdei pihenõ- és tûzrakó hely. Nocsak! Tavaly meg itt nem volt "meglepi" pont. Most Joey költözött ide, de nem zavarjuk telefonálás közben, szó nélkül begyûjtjük tõle a bélyegzéseket, és lefelé lazulunk a Szépjuhászné felé. Nálam már beégett, hogy a sporttársak még tavasszal átkeresztelték Büdösbanyára, mert oly sok túra érinti, hogy tele van vele a tarisznyájuk. A sötétségbõl kilépve örülünk, hogy olyan szépen ki van világítva a Budakeszi út, és nekivágunk az utolsó, igazán nagy emelkedõnek, a János-hegynek. Persze most ne kezdje sorolni senki az utána következõ vakondtúrásokat! A felkanyargó úton nem vágjuk le a kanyarokat, bár emiatt igencsak figyelni kell a jelzéseket, mert az átvágások ugyanolyan szélesek, mint az út maga. Egy mûútkeresztezés után jön a pihentetõ Pozsonyi-hegyi "sétány", majd két egymáshoz közeli mûúton való átkelés után következik a falépcsõs szerpentin. Egyik teljesítés alkalmával megszámoltam a kanyarokat. Most eggyel kezdve minden kanyarban, emelkedõ sorrendben bemondom a következõ egészszámot. Minél közelebb áll a szám a nyolchoz, annál jobban érezni a szélmozgást. A kilátó placcán már kifejezetten hideg szél fúj. 

13. ellenõrzõpont, Erzsébet kilátó. Kiscsibész és Papucsekék is itt fagyoskodnak. Csak éppen felcsípünk egy kis csócsálnivalót, és már indulunk is lefelé, melegebb éghajlatra. (Nem, még nem egészen ODA, ahova gondolod!) Állítólag fújtak a flaszterre egy rózsaszín nyilat, ami a mûút lejtõje felé mutat, de Darabos Zolival hõsiesen a kilátó mögötti óriásléptékû falépcsõt használjuk, mivelhogy arra vezet a [P-] jel. A kényelmes futópályát használók sem érnek le sokkal elõbb, de annyira mégis, hogy megelõzzenek. A gumijárda maradék méterein én is rugózok néhány lépést. A közkutat most mindenki békén hagyja, a cidriben senki sem szomjas. Murváson sietünk le a Gyermekvasút Jánoshegy állomása felé, majd a vágányokon átkelve még tovább süllyedünk. A második nagyobb kanyarban felköt a [S-], és ezzel megyünk a Virág-völgybe. A völgybõl már az alkalmi jelzés nélkül emelkedünk ki, és dolgozzuk fel magunkat a kegytemplom elõtt elterülõ rétre. 

14. ellenõrzõpont, Makkosmária. Ismét Szöcske itt a pontõr, és ismét mûzliszelettel kínál minden PIROS túrás tagot. Kiscsibész viccbõl (!) azt mondja, hogy folytassuk inkább a [S-]-n, mert ezzel távot, de fõleg szintet spórolhatunk. Természetesen poénnak vesszük ezt a felvetést, és jót kacagunk rajta, majd lefelé indulunk a jó öreg [P-] jelzésen. A könnyû terep és a cél egyre közeledõ mivolta csacsogásra készteti a túrázókat. Lassan átmegyünk emelkedõsbe, mindjárt itt a szikla, aminél balra kell kanyarodni. De ki álldogál itt a szikla elõtt? 

V. ellenõrzõhely, Végvári-szikla. Hoppácska! Hogy is van azzal a [S-] menti rövidítéssel? Egyébként én mindig is csodálkoztam rajta, hogy itt, ahol baromi indokolt lenne egy ellenõrzõpont, tudtommal eddig még nem volt. (6. alkalom zsinórban.) A jól végzett munka tudatában könnyebben megy a felkapaszkodás a [S-] szintjére, majd a KFKI - Farkas-hegy mûútra. Innen már automatikusan lépkednek a lábaink az utolsó emelkedõn a táblakarácsonyfáig. De hova lett a táblakarácsonyfa? Nincs idõ nyomozni utána, lehet, hogy csak elkerülte a figyelmemet. Mindegy. Majd egy másik, egy nappali túrán utánanézek. Fonódik az  [SC], és amikor leválik figyelhetünk balra, mert a mélyút mint [P+] megy tovább, mi balra kiágazunk egy keskenyebb ösvényre. Az öreg trafóépület után kiérünk egy távvezeték alá, majd jobbra rátérünk az utolsó, de egyben a legkeservesebb szivatós terepre. A kidobott, rozsdás mosógépet már a TÜNDÉR túrán sem láttam. Szinte hiányzik. Hosszú évekig tanyázott itt, már részévé vált a tájnak. Az ereszkedõs vályú következik. Jó, hogy száraz idõ van, de így is elkél az óvatosság. Gyulát sajnálom, mert már jóval elõbb fájlalni kezdte a térdét. Keskeny mûutat keresztezve jutunk el a legutolsó akadálypályához. Sziklaalakzatokat kell kerülgetni vagy megcsúszás nélkül lemászni róluk. Amikor fel merek pillantani a tereprõl, akkor tekintetem az elsõ budaörsi utcalámpát keresi. Már látom is. Az utolsó métereket gyötöröm. És igen, sík aszfaltot érzek a talpam alatt. Ritkán örülök flaszter végû túrának, de most kimondottan tudom értékelni. Kishídon átmegyünk, és egy elnyújtott kanyar után várjuk, hogy mikor látjuk meg a fõút sárgán villogó közlekedési lámpáját. A Szabadság úton megtett méterek után bemegyünk az iskolába. A zsúfolt folyosó helyett, most az emeleti tornaterem a cél. Itt már sokan fekszenek a szõnyegeken, talán valamelyik reggeli túra elõtt pihennek kicsit. A bordásfal mellett fehér kutya hegyezi a füleit és õrzi a mellette fekvõ gazdáját. Az oklevél- jelvény- és piros Tibi csoki osztás után elszakadunk a tornatermi idilltõl, és lemegyünk a konyhába virslizni. A korai reggeli közben megbeszéljük, hogy ezen a túrán is jól éreztük magunkat, és a vendéglátó ipari kitérõk ellenére is több, mint egy órát bent hagytunk a szintidõbõl. A mielõbbi viszontlátás, és a következõ jó túra reményében búcsúzunk, és ki-ki a vonathoz vagy a buszmegállóba megy. Tegnap reggel megfordult a fejemben, hogy ma, a célban pihenek egy kicsit, aztán brahiból átmegyek a Büdösbanyához egy levezetõ körre a MONOTON MINIMARATONra, de most valahogy nem tudom rávenni magam, hogy átbumlizzak a hajnali hidegben a fél városon, inkább a megállóban megvárok egy nagy kék, panorámaablakos autót, ami majd egyre közelebb visz a megszolgált pihenéshez. 

Ottorino, 2014

 
 
 
MarkerTúra éve: 20142014.11.10 10:08:59
megnéz Marker összes beszámolója

 Piros 65


"Mindig öröm egy kicsit kimozdulni a Mecsek ismerõs vonulatai közül, hogy más vidékek felé kacsingatva az ország távolabbi pontjain is belekóstolhassak a teljesítménytúrázás szépségeibe. Különösképpen, ha azt olyan fantasztikus túra keretein belül tehetem, mint arra Piros túrák esetében lehetõségem nyílt. Idén elsõ-bálozóként vettem részt a "Piros 65"-ös résztávon, melyrõl elõzetesen már annyi minden jót hallottam, úgyhogy elérkezettnek láttam az idõt, hogy magam is részese legyek ennek a "piros õrületnek". Azonban még így, néhány nap távlatából szemlélve az eseményeket is rendkívül nehéz visszaadni mind azt a rengeteg élményt, és fantasztikus hangulatot, amit a túra során átélhettünk.... de azért megpróbálkozom vele. Elöljáróban csak annyit, a "Piros 65"-el számomra új etalon született a teljesítménytúrák között!..." 


A részletes túrabeszámoló képekkel az alábbi linken érhetõ el: http://itin3r.blogspot.hu/2014/11/piros-65.html

 
 
Pap GáborTúra éve: 20142014.11.05 18:19:18
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Beszámoló a 85-ös távról futó egy szemszögébõl

 
 
ambrusTúra éve: 20142014.11.02 16:14:09
megnéz ambrus összes beszámolója

 Elõször jártam a Piros 50A-n, szuper rendezvény, de ez inkább futóknak van, mint gyalogos túrázóknak


Tapasztalataim:


-túrához képest magas nevezési díj (2500 Ft) - ez futóversenyhez képest OK


-nagyon jó a szolgáltatási (frissítõ) színvonal a futókhoz igazítva: aszaltgyümölcsök, emellett csoki, alma, banán - mind feldarabolva, nutellával töltött keksz, házisüti,


-jófej és lelkes szervezõk


-nagyon szép útvonal


-nagyon jó útvonal szalagozás és kiegészítõ festés, egy percig sem kell gondolkozni


-egyedül az indításon lehetne még javítani, hogy a futók csak a gyalogos túrázok elõtt indulhassanak. Elég sokszor egymást akadályoztuk a szûkebb ösvényeken, vagy azt érzed, hogy a fenekedben liheg egy futó

 
 
 Túra éve: 2013
greenpioneerTúra éve: 20132013.11.05 22:12:40
megnéz greenpioneer összes beszámolója

 Élmények, küzdelmek, tapasztalatok Piros köntösben.


http://kiazoldbe.blog.hu/2013/11/05/fussak_vagy_de

 
 
MirPTúra éve: 20132013.11.05 16:57:00
megnéz MirP összes beszámolója

OVER Piros 50A túrabeszámoló és képek a turazo.ininet.hu oldalon!

 
 
olsenTúra éve: 20132013.11.05 07:21:04
megnéz olsen összes beszámolója

 szia emberek,a piros 85..


November eleje van,sötét a reggel és a túrázó helyszín,csak a jókedv és a mécses világít a Rómain. Különféle arcok az indulás elõtt,fegyelmezetten ácsorognak és ténferegnek,bár többen vannak a rendezõknél,mégsem lázonganak,akár a nép általában,kétharmad elnyomás alatt,a szervezõ még cihelõdik.Ikonok sorjáznak, torinói,yagami,apró – vagyis inkább kistermetû kispistázó,aki folyton,még az anyakönyvben is kisisti,becézve kisüsti,megjegyzem,ez a keresztnév többször elõfordul(hatna) –a váci tengerész,aki a négyzet átlóját is tudja rövidebben,a nõi szakasz is nyomul,Marika a korelnök,Klári a harcos,és a többi,aki mind késõbb kezdett fiatal lenni,de máris hívják õket a hegyek és a hozzám hasonlatosan jóképû másivarúak. De beint a karmester és nyomulunk nevezni,vagy csak a rajtpapírért,mert elõnevezettek vagyunk,és rávetõdünk a sínmellékre a Rómain,igen,ez a flaszteros rész,a nyomóskúti elágazásig,toljuk a távot,de mások inkább,állva maradunk,vagy lassú haladásban a Kevély oldalában,ikonok és fiatalok köröznek a félhomályban,a szakállas rádiós ér be,de nem elõz és lassan elmarad,nem megszokott dolog. Nagy-Kevély,egy ikon õrzi a pontot,magányos sas,firkál egy lapra,a pecsét önkiszolgáló,remélem,talált késõbb párt magának. Ereszkedünk,újabb Szabó mögöttünk,szakállas veterán,a szokott egyérintõs találka,az esti busz már talán vissza is hozza Budaõrsrõl. Megy a két keresztnevû bajnok,egyiket vezetéknek használja,hja,ha sok van..nem dúsult hajban,társnõje a Tenkes kapitányából ismerõs arc,nem a szereplõk közül,tisztelettel köszönti a veterán társnõmet,ezúttal görkori nélkül,így is igen sebes. Újonc túratársnõ köszön rám,már futócuccba csomagolva halad,és másik embert is hozott magával,derék. Csobánka fölött már világos is lehetne,de tart a télelõ,félhomályban a csikóváraljai etetõpont,aszalt és más finomságok,kandírban és folyadékok választékban,az elnyomultak itt tespednek,falják a nevezési díj arányos részét. Nekünk haladás van,kerüljük a Holdvilág árkot,Salabasinával,a Tölgyikrekig csak menni kell,még friss a tüdõ és a láb,a Nap viszont lusta,nem küzd a felhõkkel. Istvánnal múlatom az idõt és a távot,a gombák nagy tudósa õ. Másik két keresztnevû halad el mellettünk,kezdõbetûi római számokból ezerötöt adnak ki,vélem,az idõeredményét ezúttal sem fenyegeti senki,talán csak a kevéshajú kétkeresztnevû.És persze egy feketebajszos az ikonokból,õ a gép,mûanyagból és fémbõl újrahasznosította az orvoslás. A pecsét után a Bükkipuszta,Király-Kút,és egy kis fölfelé után a Szõke forrás völgye,a mindenki által ismert és kedvelt kirándulóhely,a kápolnánál ismerõs pont,afféle szokásos rendkivûli. Dömös,etetõ-itatópont,sok nevetõ arccal,és remek kiszolgálás,tényleg minden van,mi szem-szájnak..és máris megyünk,a tízperces után a Szakó sokpercese vár. Másikhitût érjük utól,kedves túratársnõ,de túllép rajtunk,ahogy szokott.Piros ruhás szurkolók biztatnak szakadásig,bár mindketten kékben vagyunk,túlnyomólag,az ég borús,de a kedv nem,fölfelé a Szakóra lassul a nép,Ottó kopjafája után bélyegzés,Ilona pihenõ és Tost,nincs följebb,lefelébe váltunk,Dobogókõ irányába. A seniorita túratársnõ remekül állja a fölfelét,és itt vagyunk a turistamúzeum elõtt,ahol ismét egy ikon,a hosszú ember,szokatlan pózban,botjai nélkül,pecsétet oszt banánhalom mögül és utánpótlást nevel és képez elméletileg. Másiknál nevezni lehet,kistúra vége,közepes eleje. Pilisszentkereszt felé indulunk,még mindig a piros jelzésen,kirándulók biztatnak,úgyhogy nem adjuk föl. Az útvonal remekül ki van tûzve,szalagokkal és pontokkal megerõsítve,alapos az itiner is,ahogy ettõl a társaságtól megszokhattuk,lassan már el is várjuk más túrákon is. Át a falun,nyomós kutat csapolunk és közben utolérjük kendõs túratársnõnket,és ismét kísérjük,amíg meg nem unja ténfergõs, fényképezõs,nézelõdõs tempónkat. Csévi nyereg,tûzzel várnak,szükség is van a fényére,bár az idõ órailag nem indokolja például augusztusban,de ezért hívják ezt a hónapot másképpen. Fejlámpára váltunk,és irány fölfelé,Fehér hegy,kedves pontõrökkel,és kedves szavakkal,kedvemért mécsesekkel megvilágított útvonallal. Innen egyenesen kanyarog az út a Kopár csárdáig,hármas vagyok két nõvel,ezért az idõeredményt ne is firtassuk,bár fényképezni a fényviszonyok miatt már nem tudok. Kopár,pompás a gulyás,mindig az,ha ötven fölötti a gyaloglás ízfokozónak,és az egyéb is választékos,mivel társnõim ellenszevvel néznek a húsnemûre. Nyomás tovaKakukk hegy kis tévelygés után,unicumos pontõrrel,a jövõ egyik várható ikonjával. Pilisszentiván,a kerítés mellett botorkálunk sokat,majd a Hosszú árok,Dömötörrel és nejével,majd a végén ismét egy ikon a nejével,szintén kedves barátunk,odafagyva a padhoz,mi tova el,õk maradnak..és a nagykovácsi plébánia,ismét minden van,kaja,pia,nõk. Innen is indulatba jövünk mégis,sötétben botorkálunk a Vöröspocsolyán túl a Fekete fej alá és rá. Óvatos pontõr sátraz fönn,ide nem látnak be a csillagok és a mûholdak sem,én sem. Lassan leoldalazunk,föl a Hárs oldalába és János hegy,sátras pontõrrel,laza lefelé Makkosig,és egy gyûrõdés az utolsó szakaszra,ami meglepetést hoz ereszkedésileg,nehézségnek tûnik a csapadékos avar,a fáradtság és a sötét miatt,de megeszünk egy almát,ez segít az utolsó métereken.Cél,a dobogókõi hosszú emberrel,aki jelvényt és papírt ad át,és virslizni irányít,majd érkezik az éjjeli. Nem a füles edény,hanem a busz,Móriczig röpülünk vele.


Jövõre itt a helye annak,aki eddig kihagyta..minden klappolt,de nagyon.

 
 
Pap GáborTúra éve: 20132013.11.04 12:16:30
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

Beszámoló a Piros 85-rõl:

http://kerektura.blogspot.hu/2013/11/piros-85-2013.html

 
 
 Túra éve: 2012
OttorinoTúra éve: 20122013.01.18 10:58:04
megnéz Ottorino összes beszámolója

Piros 85 - 2012.11.03-04; Táv: 88,66 km; Szintem: 3205 m; Szintidõ: 22 óra



Kiss Pistivel és Jámborral szerencsésen elérjük a 05:26-os HÉV-et a Szentlélek téri megállóban. Nyolc perc múlva már nagyot köszönünk a Rómaifürdõ megállóban serénykedõ rendezõknek. - Korán jöttetek - köszön vissza Geri. - Inkább ti jöttetek késõn, de ez csak nézõpont kérdése. Ha egy HÉV-vel késõbb jövünk, nem tudunk elindulni a legkorábbi idõpontban. Ez nem létfontosságú, de szeretünk minél korábban rajtolni. Különben is kell egy kis idõ reggelizni és néhány szót szólni a túratársakhoz a Nagy Menet elõtt. Amíg Pisti megveszi a nevlapokat, addig én ezt mûvelem. Itt van Gyöngyi Bélával, és Olsen is felbukkan. 06:00-kor az utolsó korty kakaóval leöblítem a reggeli utolsó falatját, és Pistivel elindítjuk magunkat. Gyöngyiék még várnak egy HÉV-et, hátha rajta lesz Gali. Pisti jó tempót diktál; túl jót. Az Õ szempontjából ez érthetõ, mert minél hamarabb ér célba, annál többet tud aludni, ugyanis vasárnap dolgozni (!) megy. Ja, azt nem is mondtam, hogy mindketten a 85-öt tûztük a zászlónkra. Olyan gyors a tempó, hogy a vacogás semmi perc alatt elmúlik, és Csillaghegyen, a Rókamászó utcában meg kell álljunk vetkõzni. Megtömjük ruhával a hátizsákokat, és irány a Róka-hegy. A kék nyomóskút utáni korhadt lépcsõkön fölfelé megpróbálom kitalálni, hogy mekkora sárra számíthatunk a túra alatt. Tegnap ugyan nem esett, de a levegõ magas páratartalma miatt semmit nem tudott száradni a talaj. A fennsíkon még jól járható az út, de amikor a telkek mellé kéne kimenni, akkor ott autók által kijárt sármedencét látok, és visszafordulok, hogy a lókarámok mellett folytassam az utat az Üröm-Budakalász mûút felé. Többen követnek, de van aki a sárosabb megoldást választja. A lovak egykedvûen állnak a villanypásztor kijelölte területükön. Az egyik paci mellett fél pár gumicsizma hever. Lehet, hogy úgy felrúgott valakit a patás, hogy az kiröpült valamelyik csizmájából. A mûutat keresztezve nem csak körülnézünk, hanem körülfülelünk, nehogy a ködbõl hirtelen ott teremjen egy géperejû jármû. A sorompó utáni, vályús, durva köves emelkedõ vidáman megvan, annak ellenére, hogy Pisti egy csepp lazaságot sem enged. Az Ezüst-Kevély után beszorulunk egy család mögé. Pistinek ekkor fogy el a cérnája; visszakapcsol, elõz, és ettõl kezdve már csak telefonon tartjuk a kapcsolatot. Én szándékosan nem elõzök; elhatároztam, hogy nem szaggatom szét az istrángot, hanem afféle régebben fiatal, de még fürge ürge tempóban próbálok végigmenni. Nini, kisütött a nap - örülök meg a sárguló falevelekrõl visszaverõdõ, gyenge napsugárnak, és azt gondolom, hogy ez már így is marad késõ délutánig. Amikor sziklalépcsõvé szélesedik az ösvény, akkor azért én is elhúzok a család mellett. Odafönt menet közben lenézek a mélybe. Pilisborosjenõre tejfölt öntöttek, csak a távolabbi csúcsokat lehet látni. Pár lépés még, és a ponton vagyok.

1. ellenõrzõpont, Nagy-Kevély.

A pontõrök a néhai fatákolmány csonkjain ülve fogadnak. Nem idõzök többet, mint amennyit az adminisztráció megkövetel. Fokozott óvatossággal indulok lefelé, mert a kopott mészkövek nagyon csúszósak ebben a párás idõben. Ahol megoldható, ott nem lépek rájuk. A nyeregben egy gyors cipõfûzést tartok, mert a lábfejemet dörzsöli valami. Itt már sejtem, hogy a másik lábammal, lesz kellemetlenségem, mert - hülye módon - este egy régebbi vízhólyagból visszamaradt bõrkeményedést vágtam le ollóval a talpamról, és ennek a pereme kezd most nyomni. Ez van, gyerünk tovább! Éles jobbos, és megkezdem a kanyargós úton az ereszkedést. Nagyobb sárra számítottam ezen a szakaszon, ezzel szemben néhol bele is tudok kocogni anélkül, hogy elcsúszástól kéne tartani. Még így egyedül is hamar leérek Csobánka magasabban fekvõ részére, ahol jobbra térek egy mûútra. Súlyba viszem a botokat, amikor hátulról csattogást hallok. Mezeiék elõznek és üdvözölnek. Laci kérdezi, hogy melyiken vagyok. - Ne sértegessé'! - válaszolom. (Aquila non captat muscas.) - Akkor mi ez a lassúság? - tromfol Klári. - Hajnalban, a rajtban 22 óra hosszára köhögtem ki a nevezési díjat - kiabálom utánuk, mialatt ezek ketten rohamosan parányi ponttá zsugorodnak. A Berda-pihenõnél megint fûzõt kell kötögetnem. Cudar világ jön, ha ezt ilyen gyakran kell ismételni. A hely szellemének megfelelõen egy pillanatra a természetjáró Berda Józsefre gondolok. (...) Az alábbi - róla szóló - cikkrészletet a Villanynarancsból ollóztam:

Idézet: ...legnagyobb képessége ahhoz volt, hogy a szemétbõl, és a szó szoros ételmében a sz@rból is költészetet varázsoljon, és mindezt megspékelje valami furcsa, szociális érzékenységgel, a gyomor osztályharcával. Talán ezért egyik legkomolyabb verse a Különös idill. Indulása egyszerû: a költõ kénytelen lekuporodni az erdõben, ám egy elegáns szánban arra sikló társaság kiröhögi, mikor meglátják feltápászkodása közben. Idáig csak egy féltrágár jelenet, de a fordulat drámai: Vidám csiripeléssel a "fagyban oly sokat koplaló árva verebek" lepik el a még frissen gõzölgõ emberlepényt. "Örvendeztek és verekedtek e komoly bõség láttán!" Az ürülék körül így jár körtáncot gazdag és szegény, kivert költõ és vagyonos társaság, ember és állat, a rakás sz@r a teljes élet metaforájává tisztul. Idézet vége.

Hátrahagyva a pihenõt, nemsokára jobbra rövid erdõrészlet következik. Na mi van az örökzöld témával, a fedetlen aknával? Megvan. Most néhány rõzseszál fekszik a nyíláson keresztbe. Egy balra nyíló ösvényen lelátok a mûútra, erre vezet a régi [P-]. Volt aki le is ment erre, mert amikor a frankón megyek le a mûútra, a Margitliget megálló közelében, akkor hátulról már jönnek páran. Nincs fagy, nem kellett csúszkálni a becsatlakozásnál. Egyik túratárs rövidnadrágban nyomja. - Ennyire optimista vagy az idõjárást tekintve? - szólítom meg köszönésképpen. Kimegyünk a Pomáz-Dobogókõ mûútra, és balra fordulunk. Hamar elérünk egy a túloldalon levõ buszmegálló magasságába. Átmegyünk, és jobbra fordulunk. Tudom, hogy itt lesz egy frissítõpont, pavlovi reflexként bõ nyálelválasztás indul meg a nyelvem alatt.

I. ellenõrzõ- és frissítõhely, Csikóváraljai menedékház bekötõ útja.

A kis hölgy - mialatt lebélyegzi az itinerem elõlapját - közli pontõrtársával, hogy bizony õ is enne már. Elsütöm az éppen idepasszoló mondást, hogy aszongya: "Nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját." Zavartan mosolyog, nem hiszem, hogy ismerné a szólást. Pecsét az itiner elõlapjára, majd falatozás az aszalt gyümölcsbõl, nápolyiból, almagerezdbõl. Hartmann Misi érkezik, és reklamál a pontõrségnél, hogy nem fogadják kitörõ ovációval. - Majd ha a négyszeresét fizeted a mostani nevezési díjadnak - reflektálok a felvetésére. (50/A-t csinálja.) Gyöngyi, Béla és Olsen érkeznek, majd Gali is ideér. Hamar végeznek a frissítéssel, nem úgy én. Hosszú az út Dömösig, kell a kalória és a folyadék. Végül én is beállok az elhúzott túratársak nyomába, balra tér a jelzés a bekötõútról. Hullámvasutazás a fák között, majd jön a Holdvilág-árok info táblája. Itt megtévesztõ módon van felfestve a jel; azt sugallja, mintha jobbra, az árok felé kéne továbbmenni. Nekem nem lenne szabad megtévedni, mert hatszázszor jártam már erre, de három lépés erejéig mégis megtévedek. Már fordulnék is vissza, amikor utánam szólnak. Blamázs. Az így megelõzõ társaság után folytatom. Erõsödõ emelkedõn érünk fel egy szélesebb útra. Pár száz méter múlva gyönyörû kilátás tárul. A favágók gondoskodtak a látókör kiszélesítésérõl. Tényleg messze ellátni a távolabbi hegyek felé. Van aki meg is áll fényképezni. Jobbra a Salabasina-forrást kihámozták a dzsindzsa álcájából. Ez legalább egy pozitívum.

2. ellenõrzõpont, Tölgyikrek.

Ernõ pecsételi le az itineremet. Amikor körülnézek, látom, hogy Gyöngyiék éppen cihelõdnek az induláshoz. Itt úgyse szoktam megállni, velük tartok. Késõbb Misi is utolér, úgyhogy most már vidámabban megyünk tovább. Leérünk a Sikárosi-rétre. Elõtte voltak sarak az úton, így azt hittem, hogy itt majd bokáig fogunk gázolni a belvízben, de nem. Száraz lábbal megyünk át rajta. Nem úgy a Király-kút felé vezetõ- és az utána levõ szakaszon. Azért túl nagy gyalázat nincs, kis trükközéssel minden sarat ki lehet kerülni. Gyöngyivel és Bélával távolról követjük "túravezetõnket" Misit. Olsen bõdül utánunk, hogy balra kellett volna tartanunk egy útvillában. Nagy riadalom támad, mert követõink is voltak, ezek röpgyûlést követõen vissza is szaladnak. Nem kell a pánik, most már kimegyünk addig a keskeny erdészeti mûútig, és balra elsétálunk a Szõke-forrás-völgyéhez vezetõ letérésig. Aha, már látom is jobbra a [P-] jelzést. Meredeken leszaladunk az erdei ösvényre. Az avarral takart csapás egyre lejjebb visz a völgybe. Elkezdenek zuhogni a futók. Igyekszünk a bal oldalon maradni, de van, aki oda is kiabálja, hogy "Balra húzódj!" Oké, oké, el van intézve. Egy darabon szélesebb szekérúton andalgunk, most alig jön egy-egy futó. Amikor balra leszaladok a kényelmes útról az árok felé, RushBoy üdvözöl elfuttában. - Szia Dani, rég láttalak... Felkerülünk egy borotvaéles peremre; balra a völgy felé szakad a part, jobb felé a tényleg mélyút tátong. Hátra szólok a bot nélküli Gyöngyiéknek, hogy nagyon koncentráljanak. Szerencsésen leérünk a kis kõhídhoz, ahol Jámbor és Nagyondinnye várakoznak. ND ül, a térdét fájdítja. Remélem pihenés után tovább tud majd jönni. Rövid darabon megint élvezhetjük a kényelmes szekérutat, de nemsokára le kell mennünk a patakmederbe, hogy balról jobbra, majd jobbról balra, és így tovább átugráljuk. Bemutatjuk a dömösi patakugrós néptáncot. Így érünk el a Rám-szakadékhoz vezetõ [Z-] jelzéshez. Innen már nyugisabb az út. Megjön a Lukács-árok felé vezetõ [S-] is, és jobbra látok egy budi sort, amit igénybe is veszek, mert mindjárt lakott területre érünk. Egy perc alatt ezek annyira elhúztak, hogy csak a következõ állomásnál érem utol õket.

II. ellenõrzõhely, Kaincz-forrás.

- A ringlispílt is fényképezd le! - szólok oda Olsennek, a kör alapterületû, faragásokkal díszített szaletlire célozva. Nagyon kikupálták a környéket, még amerikai virsli árus is van. Egy kirándulócsoport nagy fába vágta a fejszéjét, a [P3] jelzésen indulnak fölfelé a Prédikálószék irányába. Ha felérnek garantáltan gyönyörû látványban lesz részük. - Nem, Olsen! Nem megyünk ki a mûútra; szépen felmegyünk a Szentfa kápolna oldalába, és ott megyünk az ösvényen, egészen a hídig. Amikor elfogy a lábunk alól a talaj, akkor megyünk csak ki a mûútra. Egy társaság egyik férfi tagja - látván a sietségünket - mosolyogva megkérdezi Gyöngyitõl, hogy milyen hosszú lesz a túra. Már a 65 hallatára is lefagy a mosoly az arcáról, nekem már nem is kell rálicitálnom.

3. ellenõrzõpont, Dömös.

Jó idõben vagyunk, háromnegyed dél van, nyugodtan lehet ebédelni. Van is mit. Ideér Spot is, a kocsma elõtti padra ülünk. Egy most összelapátolt szendvics után megnézem a talpamat, mert végig csípett egy ponton. Nem látok rajta vízhólyag kezdeményt, ezért nem bíbelõdök a leragasztásával. Megyek még néhány falatért. L. Szilvike az olajbogyót keresi. - Éppen most fogyott el - tájékoztatom a szomorú tényrõl. - Persze, mert megették a túrázók, pedig mi (futók) többet fizetünk - így a futó hölgy. (Nahát, fránya túrázók, hogy ott jöjjön ki nekik, ahol bement! [Engem kivéve.]) Az érkezõ futóknak folyamatos "hajrá, hajrá" kiabálás is jár egy rendezõ hölgy torkából. Az egyik futó térdérõl a nadrággal együtt a klazúr is lejött, õ elsõsegélynyújtásban részesül. Jól megpakolt parizeres szendót készítek és visszaülök a padra. Nagyondinnye - aki közben szerencsésen ideért - meg is jegyzi, hogy milyen jól tartom magam. Igazából nem is vagyok éhes, de tapasztalatból tudom, hogy Dobogókõig kiég minden fûtõanyag. A kólaöntõ pontõrhöz megyek. Szegény Vinatti hiába kínálja a meleg teáját, a zöm a kólára bukik. A dög túrázók ezt is elisszák a szegény futók elõl. A többiek már elindultak, de én még benyomok egy pár Nutellás kekszet, és néhány gerezd almát. Búcsúzok Spottól, aki még a zoknijával vacakol, és átfagyva, dideregve indulok tovább. Csak a temetõbõl való sikeres kimászás után kezd alábbhagyni a vacogás. A kanyarodó, meredeken emelkedõ mélyútban Galit pillantom meg. Egyedül van, és úgy vélem, hogy kissé bizonytalan a járása. Mellé érve megkérdezem, hogy jól van e. Azt mondja, hogy nincs semmi baj, csak túl sok információt kapott a rá váró emelkedõkrõl. Jól van, akkor én fújtatok tovább a saját tempómban. A néhai Lajos híd árka elõtt kicsit enyhül az emelkedõ. Itt megelõz egy szikár, nálam idõsebb ember, és útközben megjegyzi, hogy kemény volt ez az emelkedõ, majd leereszkedik az imént említett árokba. Én is ezt teszem, majd kimászok a másik oldalon. Elengedek egy futó hölgyet, majd a másik néhai híd, a Károly árkába ereszkedek le. Kimászva döbbenek rá, hogy milyen sokat idõztem Dömösön, mert megint Jámborral és Nagyondinnyével találkozok. Sajnos nem maradunk együtt sokáig, mert ND-nek megint pihennie kell a térde miatt. Körtvélyespusztán alkalom nyílik egy kis menet közbeni pihenésre. Eddig elképzelni sem tudtam, hogy miért fenyeget az itiner egy itteni feltételes ellenõrzõhellyel, de az egyik túratárs - akivel most találkoztam - elmondja, hogy a Lukács-árok felé lehetne rövidíteni. Hát, jó, hogy ezt megtudtam, mert egyedül sose jöttem volna rá. A kényelmes, széles útról balra letérünk, majd egy mezõ szélérõl bemegyünk az erdõbe. Közvetlenül, mielõtt kiérnénk a keskeny, aszfaltos útra, és kereszteznénk azt, balra pillantok a druszám kopjafájára. Ahányszor erre járok ez mindig odavonzza a tekintetemet. Combos emelkedõ kezdõdik a néhány éve leirtott hegyoldalban. Fontolva haladó stílusban taposom egyre feljebb magam. Elém kerül egy villanypásztor mászókával. Határeset. Talán még át lehetne terpeszteni fölötte, de nem merem megkockáztatni, hogy esetleg pörkölt mogyorókkal kelljen továbbmenjek, ezért inkább kelletlenül átmászok a létrán. A következõ mûútkeresztezés után már a Szakó-nyereg felé vezetõ meredek emelkedõ következik. Egy biciklis tolja fölfelé gépét apró léptekkel. Egy szintén a nyereg felé tartó túratárssal megállapítjuk, hogy ez ideális terep a bringázásra, csak azt nem értjük, hogy miért nem pattan nyeregbe emberünk. Dalra fakadok, és buzdításul jó hangosan elénekelek néhány taktust az "Áj vant tú rájd máj bájszikól" kezdetû nótából. (Freddy forog a sírjában.) Balról bejön a [Z-], és nemsokára már fent lihegek a pecsétért.

4. ellenõrzõpont, Szakó-nyereg.

A Dömösrõl elõre sietettek éppen itt tollászkodnak; együtt mászunk tovább az Ilona pihenõ felé, ami más néven valami Szent Izé lett. Még feljebb mászunk. A Tost-szikla pihenõjében egy fiatalember terített meg magának, és most jóízûen falatozik. Olsen jó étvágyat kíván, utána sorban mi is. Szegénynek éppen elege lehet, ha csak minden harmadik ember kíván jó étvágyat. Olsen húzza a vonatot az alig emelkedõn a Dobogókõ irányába. A friss levegõn úgy látszik mindenki éhes, mert a Hegedûs Lajos obeliszk közeli pihenõben is esz egy vidám társaság. Olsen - baromi udvarias ember lévén - ezeknek is nagyon jó étvágyat kíván, amit hangosan meg is köszönnek: Mmh-nyamm-nyamm-böff. Egyre több kirándulót kell kicselezni; a Rezsõ kilátót lekispistázzuk, annyian sertepertélnek a környékén. Víztorony, adótorony, teniszpálya, turistamúzeum, Pinkert Laci banánnal.

5. ellenõrzõpont, Dobogókõ.

Itt is sokan vannak, és itt is mindenki mohón esz. Olsen NEM megy oda mindenkihez jó étvágyat kívánni. Amíg a többiek restaurálnak, technikáznak, addig én leülök egy félreesõ padra és leragasztom a fájó pontot a talpamon. Továbbra is fáj, de úgy vélem, hogy legalább le van rögzítve a bõr, nem lesz megint vízhólyag. Amikor végzek a szerelvényigazítással, akkor a banánt csócsálva várok a többiekre. Hamarosan elõ is kerülnek, és megindulunk lefelé. Azt már nem írom le, hogy mit csinálnak az emberek a Matyi büfé környékén, úgy is kitaláljátok. Jó tempóban sietünk az egyre meredekebb lejtõn, hova tovább - kevésbé köves szakaszokon - futunk is. Az ám! A Fagyos katona elõtt azonban óvatosan megyünk le az "aszfaltra kiesõs" meredeken. Jó, hogy Dobogókõn nem vettem kabátot, mert most már megint melegem van. Tovább futunk, egészen Pilisszentkereszt lejtõs utcájáig, ahol hogyha nem vigyáz az ember, könnyen bekanyarodik a Lépcsõs kocsmába. Mi vigyázunk. Ma már másodszor keresztezzük a Pomáz-Dobogókõ mûutat. Kortyintok fél pohár vizet a kékkútból, és vidáman csujogatva megyünk tovább a temetõ irányába. A cukrászdából sorba jönnek kifele a testes helybéliek; mindenki nagyméretû, selyempapírral fedett pakkot hordoz a tenyerén. A buszmegálló után balra kanyarodunk temetõ elõtt, az út vonalvezetését követve, majd késõbb a kõkerítése mellett, jobbra felvágunk a Vörös-földek felé. Odafent a Magas-hegyi-nyereg útcsomópontjában tûvé tesszük a környéket, ellenõrzõhely után kutatva, még a bokrok mögé is benézünk. Sehol semmi. - Olsen, léci fényképezz! - Nem aktot akarok állni, hanem alibi fotót szeretnék. Nagy a tét. Lefelé kocogunk a kanyargós mélyútban. Jaj, de hosszú, semmi kedvem már fékezve futni. Az aljában kiderül, hogy mégse tûnt el a pont.

III. ellenõrzõhely, Magas-hegyi-nyereg helyett Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûút mellett.

Kólát kérek az egyik pontõrtõl. Önt fél pohárral, de megjegyzi, hogy az a futóknak van. Szerintem amelyik futó még nem futott át itt, az inkább egy sötét gyalog. Kikanyarodunk jobbra a mûútra, és párszáz métert megyünk Szántó irányába. Nem megyünk le a településre, hanem egy szekérúton jobbra fordulunk. A kõbányánál belenézek a kerekes kútba, de még mindig csak a poshadt esõvíz és kövek láthatók benne. Sunyi emelkedõn megyünk egy sárga gázjelzõ oszlopig, ahol is balra, meredeken lemegyünk. Amikor már látjuk Szántó házainak tetejét, akkor jobbra fordulunk. Én már zsigerbõl megyek ezen a vidéken, újaknak nagyon kell figyelni, mert semmi kis ösvények között kell itt váltogatni. Tehát a jobbrafordulás után szintben haladunk egy másik sárga oszlopig ahol balra ereszkedünk megint, aztán jobbra beállunk egy földútra, ami pocsolyákkal tarkítva elkanyarog velünk a következõ pontig.

6. ellenõrzõpont, Csévi-nyereg.

Ez egy biztos pont. Évek óta mindig Andrew posztol itt. Most kiegészült Emeséékkel. A kicsi lány fontossága tudatában, precízen nyomja a bélyegzõlenyomatot az itinerekre. Némi kis rágcsát itt is kicsippentünk a dobozkából, majd továbbállunk. A táloki-erdõ nem okoz semmi meglepetést, esemény nélkül megyünk végig az útján, ami hirtelen jobbos meredekkel ér véget. Balra kimegyünk egy gázpásztára. A többieknek mutatom, hogy néhány éve még ott kellett menni a kerítés melletti dzsindzsásba, de áthatolhatatlan dzsungel lett belõle (hál' Istennek), és most már a pásztán vezet a hivatalos útvonal. Szalag mutatja, hogy hol kell jobbra letérni a sorompó felé. Köves szekérúton emelkedünk szótlanul. A Klotild-barlanghoz vezetõ letérésnél a Piliscsabai Negyvenesek Extráról mesélek a többieknek, ahol az "Extra" barlangok és sziklaalakzatok felkeresését jelentette, kiváló fotótémákat biztosítva. Jobbkéz felõl mellõzzük az Iluska-forrást, majd nemsokára balra fordulunk. A kerítésnél - ahol jobbra kéne felvágni - egy tag hezitál. - Arra kell menni? - kérdezi. - Igen, itt fel a kerítés mentén. - De a többiek továbbmentek - mondja válaszképpen. - Há, monnyuk akkó híd vissza õköt! (...) A kerítés felsõ sarkánál balra, majd jobbra be a sötét erdõbe. Következik a hírhedt Fehér-hegy megmászása. Most én húzom egy kicsit a többieket. Mindenki zokszó nélkül jön fölfele. A csúcskõ láttára lehet csak igazán fellélegezni. Nagyon katonás, egy menetben megoldottuk. Átmegyünk a Vörös-hegyre, ami most egyre feketébb. Olvasom a fára tûzött A4-eseket, hogy Magyar Vándor, meg, hogy Piros XX, és már megyek is lefelé a [S-] jelzésen Pilisvörösvár irányába. - Na jó, azért nem kell annyira hörögni - mondom a többieknek, két lépés után már észrevettem én is. Átszaladunk egy újabb gázpászta vályúján, és kanyargunk a fenyõfák között, miközben a Bunkócskát énekeljük. A refrén "Segíts most!" részénél mindig lehullik néhány rászáradt toboz. Egyéb régi mozgalmi és kevésbé mozgalmi dal is elõkerül Olsen interpretációjában. Õ egy HAMIS(ítatlan) nótafa. Már meg kéne gyújtani a lámpákat, de még halogatjuk. Na, jó, most már nem érdemes kockáztatni egy kõbe rúgást, vagy földre hullást, elõ a lámpákkal. A meglepetés erejével hat - amikor bekapcsolom a fejlámpámat -, hogy világítás mellett rosszabbul látni, mint anélkül, köszönhetõen a sûrû ködnek. Hozzá kell szokni, hogy nem pont arra kell világítani, mint amerre nézek. Gyöngyit is megvicceli a 10-es motorzaja - mint ahogy régebben engem is -, ami azt sugallja, hogy közel a következõ pont. Még hosszú percekig forgolódunk a rengeteg kanyarban, mire a 10-es mellé érünk, és a kis fahídon átmenve látjuk, hogy milyen nagy és sivár a Kopár parkolója, és a másik végében van a pont.

7. ellenõrzõpont, Kopár csárda (MELLETTI pihenõ).

Jávor Zoli a dohos katonai sátor parancsnoka hamar végez a tranzitosok igazolásával. Bell Sanyi a sátor vendége irigykedve mondja nekem, hogy nem enged tovább. Nem baj, mi akkor is feltartóztathatatlanul nyomulunk a gulyáságyú felé. A legtöbben kevesebbet kérnek, mint a fejadag. Én élbõl egy emberes adagot kérek, hogy ne kelljen repetáért jönni. Nagyon rendesek a túratársak, mert nem akarják itt fecsérelni a drága idõt; evés után hamar felkerekedünk és kiállunk a 10-es szélére. Elég sokáig kell itt strichelnünk, mire át tudunk szaladni a túlpartra. A buszmegálló elõtt megtaláljuk a balos beugrót. Ez a mutatvány nem lenne olyan egyszerû, ha nem ismernénk a járást, ugyanis a sötétség és a köd keveréke itt is rontja a tájékozódást. Feszülten figyeljük a jelzéseket, meg azt, hogy mikor kell balra felmenni a meredek domboldalon. Rendben! Ott lógnak a szalagok. Nekigyürkõzünk a rövid, de húzós emelkedõnek. A dõlésszöget is jól kell megválasztani, nehogy visszahullva letaroljuk a többieket. Na, ez is megvan, megyünk egy pár lépést a rövid gerincen.

8. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy.

Geriék fogadnak vidáman. Én is vidám vagyok, de nem szeretnék a nagy ködben ellenkezõleg elindulni. Itt már akkora a köd, hogy minden fát megy kell vizsgálni, jelzés után kutatva. Végül a domb is elfogy, lejövünk róla, és Pilisszentiván-külsõ egyik utcáján jobbra megindulunk a lakottabb régió felé. Késõbb szilárdburkolatú lesz az utca, és nagyobbak lesznek a házak. A cuki amerikai divatnak megfelelõen a legtöbb kertes ház tornácán ott figyel egy kivájt sárga tökfej. Nem vétjük el a jobbos utcát, amely végérõl már látszik a focipálya, onnan meg a Villa Negra. Ketten állnak is a teraszán, és kérdezés nélkül mutatják az irányt a parkoló átellenes sarkába. Fényvisszaverõ szalagok is csillognak a mutatott irányban. Egy jobbra ágazó villába vezetem a csapatot, mert a nagy köd miatt (magyarázom a bizonyítványom) úgy vélem, hogy a szalagok azt az irányt mutatják. További jelzések hiányában hamar rájövünk, hogy Nutella helyett gyalázat van a palacsintában. Olsen átvágást javasol a GPS-ét nézegetve, de mi megriadunk a dzsindzsától és inkább visszafordulunk. Egyáltalán nem nagy a gáz, összevissza ha nyolc percet veszítettünk. A pecatónál a köd ellenére is jól eltájékozódok, megtalálom a peremre vezetõ lépcsõt, és Olsen folyamatos kételkedése ellenére gyorsan elvezetem a társaságot a várva várt kerítéshez, ahol balra fordulunk merõlegesen. A nedvesség hatására most nem olyan mély a lovak felkapálta homok. Olsen telefont kap. Elújságolja a hívó félnek, hogy (szerinte) a csapat megvonta tõlem a bizalmat. A kerítés következõ bal kanyarjánál megkérdezi, hogy jó irányban haladunk é. - Én nem válaszolhatok, mert éppen most vontad meg tõlem a bizalmat. A hétvégi házak elõtt elhaladva balra kanyarodik az út, de nekünk egy bokros résznél egyenesen be kell mennünk az erdõbe a kerítéssel együtt. Bár megvonták tõlem a bizalmat, szólok a bokorbejárat elõtt habozó Olsennek, hogy nyugodtan menjen be a sürejébe. Nemsokára megpillantjuk a két szélén teamécsesekkel szegélyezett ösvényt. A látványtól dalra fakadok, és lalalázva elõadom az Aidából a bevonulást.

9. ellenõrzõpont, Hosszú-árok elõtt.

Nagy sikert aratok vele a két díszletezõnél, Egonnál és Évánál. Itt azért megállunk néhány másodperc rágcsálásra, majd a következõ KFT nótával búcsúzunk: "Ha meguntam, hogy mindig itt legyek, majd utazgatok, mert utazni élvezet." Kimegyünk a forgóajtón, és a fonódó [P-] / [S-] jelzéssel elmegyünk egy info tábláig, ahol jobbra kanyarodunk a Hosszú-árok felé vezetõ útra. Az igazi élvezet akkor jön el, amikor az árok mellé érünk, mert akkor kezd durvulni az emelkedõ. Olsen igazán jól oldja meg a vonat húzását, lihegve bár, de törve nem, érkezünk meg a [K+] csomóponthoz. Itt azzal a kellemes tudattal fordulunk élesen balra, hogy az emelkedõ kb. fele már alattunk van. Pár méteres szintbeli pihenõ után megint elõredõlünk. Elénk horgad Dömötör és Amanda a két poénpóló. Nem ijedünk meg tõlük, de tudjuk, hogy a pontig az utolsó, igen kajakos emelkedõt jelzik elõre. Amikor végre balra fordulhatunk a keskeny, szintben haladó ösvényre, megkönnyebbülten fújunk nagyot, és nézünk le a most felkapaszkodó lámpásokra. Becélozzuk a piros-kéken villogó biciklilámpát.

10. ellenõrzõpont, Nagy-Szénás, Emlékfal, pihenõ.

- Itt vagyunk! - kiabál a pihenõbõl Péter és Borika akikre évek óta lehet számítani ezen a ponton. Ledobom a seggem a padra, de ugyanazzal a tempóval fel is ugrok, mert a ködtõl nyirkos, korhadó rönk nem tetszik az alfelemnek. Nagyon nem is lehet idõzni, mert boldog túratársaim már nagyon célbaérõs hangulatban vannak, éppen, hogy csak nem ugrálnak függõlegesen. Péter azonban nem enged el falat nélkül. Azt mondja, hogy a mazsolába merített mûanyag kanalat még nem nyalta le senki, azért van ott, hogy segítségével merjünk mazsolát a tenyerünkbe, és már adagolja is az aszalt gyümölcsöt a kinyújtott mancsokba. Köszönve a szíveslátást elindulunk a négy lépcsõ felé. - Oké, köszi - veszem Borika figyelmeztetését, és NEM esek át a feketén tátongó tûzrakó helyen. - Van képetek szóvá tenni ezt a kis emelkedõt itt a Nagy-Szénás oldalában? Ti nemsokára végeztek. Mit szóljak én? Tudom, tudom: semmit... Még a falnál csatlakozott hozzánk egy túratárs Laci, aki kora nyáron a Bükkben segített ki minket a gyéren felfestett [P-] jelzések okán. Azt mondta, hogy õ már negyven éve járja a Bükköt, nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Mit ad Isten? Most azt mondja, hogy kiszáll Nagykovácsiban, mert nem annyira ismerõs neki ez a terep, és fél hogy a nagy köd miatt éjszaka eltéved. Ezen ne múljon a világbéke! Felajánlom neki, ha megfelel a tempóm, akkor tartson velem, mert én meg ezen a kies tájékon cirkulálok ezerkilencszáz csinnadratta óta, és befogott orral is rátalálok a helyes útra. Közben azt veszem észre, hogy már le is értünk a temetõ mellé. De mi az a biciklivillogó ott a sarkon?

IV ellenõrzõhely, Nagykovácsi, temetõ sarka.

Áh! Elrontották ezt a jó kis játékot. Tavaly ugyanis ez az ellenõrzõhely a sarkon túl, az Antónia utcában volt. Aki nem kerülte meg elõírásszerûen a tömböt, hanem lefalcolt a kis sikátoron, azt szépen visszaküldték a plébániáról. Lehetett kárörvendezni. Most meg nyílt sisakkal itt pecsétel a pontõr, hogy mindenki lássa. A lenyomat begyûjtése után Gyöngyi azért bedobja a tagnak, hogy akkor már nem is kell megkerülni a tömböt. Persze megkerüljük, és úgy megyünk ki a fõútra. Még itt is akkora köd van, hogy hirtelen nem is tudom, hogy mennyire vagyunk még a plébániától. Lévén hétvége nagy élet folyik a szórakozóhelyek környékén. Az egyik presszó ajtaja elõtt, kint spangliznak a helyi kiválóságok, laza félkörben állva el az utat. A keskeny járdán kerülgetjük õket. Letérünk a [P-] jelrõl, és a kivilágított templom felé irányulunk. Az azt követõ földszintes házba irányít be a bója.

11. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, plébánia.

Nem szoktam itt kávézni, de most megkérem "Lacit a Bükkbõl", hogy kérjen nekem is egy tejeskávét Katától. Kelleni fog az újraindítózásnál. Nincs gusztusom a parizeres kenyérre, inkább banánt és almaszeleteket eszek. Jólesik a meleg tejeskávé. Cihelõdni kéne, nehogy lemacskásodjunk a hosszú pihenõ alatt. A buszvégállomásnál búcsúzunk Gyöngyitõl, Bélától és Olsentól. Demoralizál a tudat, hogy õk hazamennek, hátat mosnak, én pedig megmászhatom a Vörös-pocsolyás-hátat. Ha innen kéne tovább nevezni, akkor azt hiszem ez nem menne. Visszatérve a [P-] jelzésre az erdõ felé emelkedõ meredek utcán kaptatunk. Teljesen spontán módon Lacival Halimához és kétfõs csapatához csapódunk. János húzza most a vonatot, a nyálkás, mészköves úton gyakran döccennek a kocsik. Felelevenítjük nyári emlékeinket, amikor ugyancsak egy teljesítménytúra alkalmával, dettó ezen a szakaszon, Halima erejét nem kímélve hajolt le, és dobott félre minden öngyilkosjelölt cincért az útról. Bántotta a hiúságomat, hogy még cincértakarítással is gyorsabban haladt, mint én, de legalábbis nehezen tudtam követni. A meleg napfény és a cincérek már történelem, most a nagy udvarral körülkerített Hold dereng balról a fák közül. Szépen haladunk a Petneházi-rét felé, mert éppen most mentünk el a [P+] leágazása mellett. Ezúttal nem kapunk Sport szeletet, mint a Budai 50-en, ugyanitt. Valaki megkérdezi, hogy hol a vörös pocsolya. - Azt (azokat) még nappal is nehéz észrevenni, mert ki vannak száradva, de már úgyis túlvagyunk rajtuk. Két oldalról közelítenek a cserjék, és az ösvény is megint kövesedik. Nem baj, nemsokára lejövünk róla és balra becsatlakozunk egy kevésbé köves útba. Elhagyjuk a rom vadkerítést és mászókája maradványait. Halima rosszul lép egy oldalra lejtõs, agyagos ösvényrészleten, és balfelére esik. Még valami elnézés félét is mond, de én rögtön azt nézem, hogy nem tiporta e maga alá a bokáját. Jól van, rögtön felugrik, nincs baj. Nem vígasztalom azzal, hogy lejjebb, a [P3] becsatlakozásánál én is jól elestem (hanyatt) egy esõs, tavaszi túra alkalmával. A lényeg, hogy megtaláljuk a jobbra kiágazó útvillát, amit a hivatalos jelzés - fa hiányában - nem mutat. Ó, remek, ki van szalagozva tisztességesen. Most már csak azért drukkolok, hogy Sistergõ ne túrázzon, hanem a most következõ etetõponton biztosítsa a magas színvonalú ellátást. Leereszkedünk a mûútra.

V. ellenõrzõhely, Petneházy-rét és Julianna major közötti mûút.

Nem Sistergõ van a ponton, de majdnem olyan, mintha õ lenne. A pontõrök fogyasztásra ösztönöznek, hogy minél kevesebbet kelljen visszacuccolni. Csipegetünk egy kicsit, aztán folytatjuk a mûútról balra letérve, vissza az átvágós mezõ felé. Egy helyütt kettéválik az út. Két lány áll tanácstalanul a villánál, és kérdezik, hogy melyik a jó ág. - Amelyik tetszik, mert ezek pár méter múlva megint összefutnak. Amikor elérjük azt a szintet, amirõl lementünk az ellenõrzõhely miatt, a keresztezõdésben - szokás szerint - balra, az átvágós mezõ irányába nézek. Nincs onnan jövõ kispistázót jelzõ fényforrás. Már biztos mindenki betéve tudja, hogy odalent pecsételés van. Jobbra fordulunk a lovas tanya irányába. A lókarám üres. Keresztezzük a Feketefej utcát, és támadjuk magát a Fekete-fejet. Halima készséggel maga elé engedne, de nekem sem áll szándékomban itt megszakadni, úgyhogy marad az eredeti felállás. Szépen, tapasztalt teljesítménytúrázóhoz illõen gyûrjük le ezt a samponról elnevezett hegyecskét.

12. ellenõrzõpont, Fekete-fej.

Vinatti fogad a bélyegzõjével. Toplak Józsi már behúzódott a csúcs közelében felállított sátorba. - Mi van Józsikám, te már elvermelted magad? - Csak most jöttem be a sátorba - válaszol Józsi. - Persze, én is azt mondanám - évõdök vele tovább, tudva, hogy mindketten sorompóban álltak egész nap. Brr! Következik az a rész, amitõl már Nagykovácsi óta majrézok: Lefelé botorkálni a nyúlnyálas, mészköves meredeken. Két bottal is gáz itt lejönni. A Vörös-pocsolyás-hát óta csodálom "Lacit a Bükkbõl", hogy a legtechnikásabb részeket is megússza, pedig egy szál bot sincs nála, és valljuk be férfiasan, hogy már õ sem egészen fiatal (...). Baj nélkül lecsúszkálunk egy kevésbé meredek útra, és célba vesszük a Halál utat (alias Szépjuhászné út). Halima bekapcsolja a hátizsákján figyelõ, fényvisszaverõ szmájlit. Pirosan villog a szeme. Mármint a szmájlinak. Alakzatba tömörülve sietünk végig a még mindig forgalmas úton. A balos letérésnél szoktak ipszilonban megfordulni az autók, ezért ott mindig bokáig érõ sár van. Szólok a többieknek, nehogy belelépjenek. Na, akkor mos menjünk (másszunk) fel a Hárs-hegyi körútra. Ez se sokkal alacsonyabb, mint a Fekete-fej, de türelemmel és kitartással megcsináljuk.

VI. ellenõrzõhely, Hárs-hegyi körút, erdei pihenõ- és tûzrakó hely.

Itt is megjátszom azt, amit a Siratófal pihenõjében. Leülök a nyirkos padra, majd rögtön felugrok. Halimát nem érdekli a diszkomfort érzés, leül arra a huszonhárom másodpercre, ameddig itt tartózkodunk. Jó hangulatban megyünk a körúton a Szépjuhászné felé. Kérdezem Halimát, hogy volt e a Monoton Maratonon. Azt mondja, hogy õt nem érdekli az ilyen jellegû buli, amit kissé furcsállok, mert azt hallottam, hogy õ szeretne rendezni egy hasonlót a perbáli gombagyár körül. Az ötlet az idei nyári Turulon pattant ki Halima fejébõl. Az ihletet a gyár kerítése mellett felhalmozott penetráns szagú trágyahalom adta. Nem tudom, hogy egyáltalán találna e balekokat a pontõrök szerepére. Lassan le is érünk a Szépjuhásznéhoz. A vasútátkelésnél nem nézünk körül. Rég elment az utolsó járat, a "Szökevény vonat" pedig nem erre jár. Miután a kékkútnál ittak a szomjasak, átmegyünk a neonfényes Budakeszi úton, és a János-hegyi kilátó meglátogatásra indulunk. Valahogy ingerem támad egy kis húzásra, és a csapat elejére állok. Felkanyargunk a mûút elsõ keresztezéséig, majd a Pozsonyi-hegy platóján baktatva pihenünk egy kicsit. "Gyors" egymásutánban még kétszer keresztezzük a mûutat, és rátérünk a kilátó lábáig vezetõ szerpentinre. Elég volt abból, hogy sose tudom, hány fordulója van ennek az útkígyónak, most veszem a fáradságot és megszámolom. Kérem szépen 8, azaz nyolc falépcsõs fordulóval kell annak számolnia, aki itt jön fel. Magasabb lépcsõfokra már csak rugaszkodva tudok fellépni.

13. ellenõrzõpont, Erzsébet kilátó.

A pontõrség édesdeden alszik a kocsiban. Megvárom, míg közelebb érnek a túratársak, és csak akkor koccintom finoman az itiner sarkát az oldalablakhoz. Rohadtul metszõ szél fú idefent, de legalább a pad száraz. Alig tudunk csipegetni a csemegékbõl, a szél leordít a pontról. A kilátó mögé indulok az egyenetlen lépcsõsor felé. Laci elbámészkodhatott egy kicsit, mert nem tudja merre mentem; utánam kiabál. - Gyere csak erre, lecsattogunk ezen a lépcsõn. Nagyon kellemetlenül érint a lefelé menés, mert a ragasztás ellenére valószínûleg mégis nõtt egy vízhólyag a talpamon, ami minden lépésnél csíp. Nem baj, csak ennél nagyobb gond ne legyen hazáig. A lépcsõzés után van még pár méter a gumijárdán, ezt ki is használom. A parkolóban áll egy kocsi. Oda nézek, ami azt jelenti, hogy automatikusan oda is világítok. Bocs!... - Most igyon, aki szomjas, mert ezután már nem lesz több közkút az utunkban! Lejtõzünk a kisvasút Jánoshegy állomása felé. Iszonyat hosszú ez a lejtõ, és még mennyi van belõle az állomás után is; a Pokol kapujához nem kell ennyire lemenni. Felháborító, de Lacinak tetszik a lefelé lazázás. A talpamnak kevésbé. Valószerûtlenül hosszas csattogás után érkezünk meg a Virág-völgybe. Elõször még jólesik, amikor kifelé kapaszkodunk belõle a rövid szerpentinen, aztán már ez a kis emelkedési szög is megerõltetõnek tûnik. Lehet, hogy az utolsó ellenõrzõpont közelsége okozza azt az érzést, hogy mára már elég a jóból. Innen úgy tûnik, hogy Makkosmáriára lemenni is fölfelé kell, csak a rétet korlátozó sorompó elõtt kevéssel gyorsul be az út.

14. ellenõrzõpont, Makkosmária.

Az esõházban székelõ pontõrök is az ágynyugalmat áhítják már. Az apa az asztalra borulva, horpaszt, a fiú pecsétel. Hajnalig nekik még egy örökkévalóság fog eltelni. Átvágunk a réten a nagyméretû KRESZ tábla felé. Keresés nélkül rátalálunk a Végvári-szikla felé vezetõ útra. Ez jó tempóban visz az említett természeti képzõdmény felé. Balra fordulva haladunk el elõtte, és rögvest visszakapcsolunk egyesbe. János - a húzóember - elnevezi ezt a hátralevõ szívások közül az egyes számúnak. Késõbb már minden kis buckára rámondjuk, hogy szívás, ezért már felhagyunk a számozással, és megállapítjuk, hogy "Totál szívás" az egész. Lényegében, ami szintet veszítettünk a szikla felé menet, azt most vissza kell nyerni a [S-] becsatlakozásához visszakapaszkodva. Itt egy pici könnyebbség adódik, amíg keresztezzük a KFKI felé vezetõ mûutat. Újabb szívás, amíg felérünk a [SC] táblához. Na, innentõl már nem lesz több emelkedõ, de szívás az még lesz homlokhorpadásig. A köves lejtõn ápoljuk tovább a talpainkat, és térdeinket, valamint egész önmagunkat, ami esetemben egy nyílt idegvégzõdéssel egyenlõ. Elhagy a [SC], nemsokára balra fordulhatunk, mert a mélyút mint [P+] megy tovább. A keskeny, köves ösvény kivisz egy szélesebb útra egy távvezeték alá. Néhány méternél többet ezen nem mehetünk, mert jobbra be kell menni a fák közé egy olyan ösvényre, ami így, ahogy van akadálypályaként is megállná a helyét. A bevezetõ szakaszán van egy kabalám. Egy kihajított mosógép, amit az évek alatt egyre jobban esz a rozsda. (Tempus fugit.) Ereszkedni kezdünk a vályúban, ügyelve a gördülõ kövekre. Néhol kõ nélkül is jól meg lehet csúszni. Megint csak azon csodálkozok, hogy Laci bot nélkül meg tudja oldani, anélkül, hogy zakózna. Néha az egyes megcsúszások- és vízhólyagos talpamat ért atrocitások miatt önkéntelenül is felnyekkenek. A különféle hanghatásokkal sikerem van Halimánál. Majdnem egy kilométer ez a szenvedõs förmedvény. Keresztezünk egy keskeny mûutat, és kezdetét veszi a szívás numero x. Ez már egy fokkal enyhébb, mert "csak" a nyálkás mészkövek között kell leszlalomozni úgy, hogy lehetõleg állva maradj. Jó, hogy nem akar rohanni senki, így szépen lejutunk az akadálypálya végét jelentõ igazi utcalámpáig. Fáj az aszfalt? Kit érdekel. Most már a belünket magunk után húzva is simán besétálunk a célba, ha mégoly messze van is. A fõút felé haladtunkban egy szórakozóhely elõtt megyünk el. Az elõtte álló fát egy hullasápadt fiatalember öleli szorosan; láthatóan nem bírja elengedni, mert akkor megfordulna vele a világ. Szórakozás. Tág fogalom. Egyesek csapágyasra hajtják-, mások pedig agyilag zoknira tudatmódosítják magukat. Lényeg, hogy mindenki jól érezze magát. Fõ út, körforgalom, mindjárt itt az iskola. A mécsesekkel szegélyezett beton szalagon megyünk fel (!) a suli bejáratához. Semmi nyüzsgés, az "árhullám" már levonult. Az órámra nézek. Majdnem hatvan percet rontottam a tavalyihoz képest. Nem mintha számítana bármit is, de ennyi a különbség a száraz, illetve nedves idõben megtett azonos túra között. A virsliztetõben sincs igazán klub hangulat. Az a szándékom, hogy a tornateremben vészelem át az idõt a BKV éledéséig. Éjszakai járattal nem akarok menni, mert ott már láttam néhány durva dolgot. A folyósón egy magas, szõke sráctól érdeklõdök a mosdó felõl, de csak néz. Késõbb egy másik sráccal beszél - lengyelül. Felmegyek a tornaterembe, de amikor benyitok hidegebb van odabent, mint a folyósón. Vissza megyek, és a folyósón ülök le egy székre. Jó, hogy ülök, mert Gali lép be az ajtón. - Hát, te hogy kerültél ide? - kérdezem meglepetten. Úgy, hogy tovább neveztem - válaszolja. - Hatalmasan gratulálok! Õszintén szólva a Dömös utáni tempódat látva még azért sem adtam volna egy lyukas kétfillérest, hogy az eredeti távodat teljesíted... Megint szerencsém van a Pirosból való hazafelé logisztikával. Dia érkezik, aztán kisvártatva Gábor, aki négyünket elszállít. (Dia, Gali, Sistergõ, Csekélységem.) Sistergõ, aki nem etetett, hanem teljesített, nemrég hanyattfeküdt a folyósón felállított tornapadon. Most nem tudja, hogyan keljen fel. Felülni nem tud, pedig Gábor indulna már. Nincs más választása, lehengeredik a padról, majd négykézláb állásból lassan erektálja magát álló helyzetbe. Felejthetetlen produkció. Zolinak, Máténak, és a jelen levõ rendezõknek megköszönjük a rendezést, és Gábor jóvoltából megindulunk a meleg zuhany és a paplanos ágy felé.

Ottorino



 

 
 
DJ_RushBoyTúra éve: 20122012.11.12 18:17:39
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója


Piros 85T


Az utolsó pillanatban, vagyis a túra reggelén döntöttem el, hogy én ma terepfutni szeretnék. Nem biztos hogy túl bölcs döntésnek tûnt, ugyanis két nappal a verseny elõtt toltam egy 80 km - 3800 m szintes Monoton Ultramaratont. Lesz ami lesz alapon indultam neki, de egy percig sem kételkedtem a sikeres teljesítésben.


Reggel szuper hangulat, és megannyi ismerõs fogadott, máris jól indult a nap. Aztán kiötlöttem hogy a fejlámpát hova depózzam, végülis a biztonsági alapokra helyeztem a hangsúlyt, így Kopár-csárda gyõzött. Rövid gatyában indultam neki a megmérettetésnek, legalább nem fogok túl sokat állni gondoltam.


8:30-kor tömegrajt, kilõ a tömeg, Rómaifürdõ után máris Csillaghegy, és az ezerszer rótt P- ösvénye a Róka-hegyre fel. Az Ürömi út elõtt már jó nagy köd van, és ez a Nagy-Kevélyig nem is változik. A mûút után kifutom az emelkedõt, aztán amikor már tényleg meredekre vált késõbb akkor tempósan gyaloglok. A Kevélyrõl mesés panoráma tárulkozik, kikacsintgatok balra, a felhõk fölött vagyunk! Nagy-Kevély (8,1 km - 480 m szint - 0:49:10). Egy nagy levegõ, és rombolás tovább a P-n Csobánka fele. A combomban eléggé éreztem a két nappal ezelõtti hosszú futást, nem tudtam annyira kifutni a lejtõket mint vártam. Allaga Tamás ér mellém, mondtam neki ha lassú a tempó kerüljön csak, de jött velem, és pár szót váltottunk amikor épp kaptam levegõt. Egy jól idõzített frissítõpont következik, nem sokat szöszölök, igyekezek minimalizálni a frissítéseket most, ez a végére jónéhány perc +t jelenthet. Emelkedik utunk folyamatosan a Tölgyikrekhez, gyalogos ismerõseimet nem gyõzöm köszönteni, szurkolnak, jól esik. Eljön a Tõgyikrek :) (18,3 km - 815 m szint - 1:45:35) Ajjaj, ez kicsit erõs, hol van még a vége?! Ésszel fiam... Viszont Dömösre nehéz ésszel menni, annyira adja magát a terep, én meg bedõlök a csábításnak, és szépen balettozok a Szõke-forrás sziklái között tovább. Olipapa ér mögém, kicsit követ, persze õ ma edz, én meg versenyzek. Feltételes pontnál csippantok, majd egybõl tovább, mindjárt itt is van Dömös. (29,1 km - 980 m szint - 2:41:17) Mind hülye aki nem normális...


A lakomának nehéz most ellenállni, eszembe jut, amikor a régebbi Piros túrákon kétpofára toltam a parízeres kenyereket, most kólát kérek Egontól a pontõrtõl, és pár édes-sós cuccot tüntetek el. Na de azért meglépek pár natúr párizsi szelettel, nem tudok neki nemet mondani... Még mindig Tamással haladok, átmegyünk a temetõn, majd kezdõdik az emelkedõ fel Dobogókõre. Nem akarok semmi pluszt felvinni, így már az aljában technikai szünetet végzek :) Lúdtalp érkezik mögöttem, én bele-belekocogok az emelkedõbe, de a tempós gyaloglást forszírozom, sikeresen. Megelõzök pár futót akik a gyalogosban indultak, de a semmibõl egy szasza ér mellém. A legnehezebb részt a két kerítés között gyalogoljuk, hátrafele csodás kilátás nyílik a Duna vonulatára. Szakó-nyeregnél megint gyors csippantás, majd hamarosan végre futható rész jön. Hiába futok én is, szasza csakhamar eltûnik az éterben elõttem. Viszont feltûnik Balazito háta. Nem futok fel rá, a saját tempómban kell menni tudom. Megteszem a P- kanyarját a kilátó fele, majd néhány perc, és Dobogókõn vagyunk, A "Föld szívcsakrájában". (37,3 km - 1600 m szint - 3:44:58) Megannyi finomság van itt, én a banánra fanyalodok rá, és az izóra. Végre egy jól kevert izotóniás ital, sok versenyen borzasztó az arány. Addig-addig zabálok amíg fel sem tûnt hogy Tamás, és Lúdtalp is elment mellettem. Szasza fut elõttem, de hamar tovarepül, mert a combom egyre jobban be van állva a lefeléken, és elég lassan haladok az amúgyis technikás úton. Átrongyolok Pilisszentkereszten, az aszfalt most nem esik jól, nem úgy mint nem rég egy cseh teljesítménytúrán, ahol 100-ból 100 km aszfalt volt :) Persze a kiírásból ez nem derült ki. A Magas-hegyi nyeregnél senki nem volt, kissé egykedvûen haladok tovább, de csakhamar megjön a pont, Pilisszántó határában. Kólát iszogatok, nagyon jól esik most. A frissítõasztal bõséges, nagy zavaromban mindenbõl egy kicsit eszek. Egyedül rovom az utakat, utólérem Rudit és Õrsi Annát , ránézek az órámra, jó átlaggal gyalogolnak. Õk a tényleges gyalogló mezõny eleje, nem meglepõ persze. Pont Csévi-nyereg elõtt utólérem még "vaddino" Kovács Danit, mondom neki hogy kicsit fusson velem, de a pont után a "nézni is rossz" hosszú egyenesben lemarad. Már eléggé befordultam, figyelem a testem jelzéseit, néha picit görcsölgetek, de próbálok magamhoz mérten jó tempóban haladni. Egész jól kikocogom a köves úton az emelkedõt, minimálisan gyaloglok csak bele.


A Vörös-hegy elõtt Barta Laci szaporázza legalább 7 km/h-s tempóban gyalog. Pár jó szó, és irány tovább. A Vörös-hegyre felfele kicsit érzem hogy eléheztem, elõ is rántok egy mûzliszeletet, de csak nehezen megy le. Várom már a Kopár-csárdát! Gyönyörû fent ez a fenyveses rész, mindig olyan jól esik itt futni/gyalogolni (persze ha épp jól érzem magam :) Sok-sok szerpentines rész után végre érkezik a Kopár-csárda (54,8 km - 2063 m szint - 5:33:28) Itt pihen épp a mostani Dupla Élmény terepfutás duója, Tamás és Karesz. Dolgos Gyuri a pontõr, minden földi jóval kínál. A gulyást sajnos most kihagyom, pedig étvágyam az lenne hozzá, de "the time is money". Érkezik egy futó mögöttem, na gyorsan tovább is indulok, viszont gyorsan eszembe jut hogy a fejlámpát ide depóztam. Osztottam-szoroztam, nagyon korán van még, nem veszem fel, nincs hátizsákom, majd valakihez hozzácsapódok ha besötétedik. Merész döntés... A duó már továbbhaladt, én továbbra is egyedül szelem a Pilist. Kakukk-hegyre egy rövid de annál meredekebb kapaszkodás. Geri a pontõr, egy nagy pacsi, majd irány Pilisszentiván. Az aszfaltos út elején még föl sem eszméltem, elfut mellettem a Kopárnál utólért futó, utólag látva Rudolf Tamás volt. A Villa Negrához érve jön a sunyi homokos talaj, eszembe jutnak a régi évek, ez a rész sosem volt a kedvencem. Elõ is veszek egy Sport szeletet. Kicsit gyalogolok, majd újra nekiveselkedek a futásnak. Fizikailag egyre nehezebb, de fejben próbálok ott lenni kisebb-nagyobb sikerrel. Nocsak, megelõzöm Kareszt, bár õ a gyalogosban fut, de szép tempóban halad. Egon és Éva pontja jön, most nincs itinerem, kimarad a P-mosolygós pecsét :) Fejben rákészülök a túra talán (számomra) legnehezebb részére, indul a Nagy-szénási menet. Nincs gond, szépen futom felfele az utat ameddig egy épeszû ember futja :) Utána tempós gyaloglás, egy yoyoka szurkol a szokásos bábu barátaival :) Illetve három utólért spori, Tamás, Balazito, És a gyalogosban szintén futó Tóth Gyuri. Nem is ment ez most olyan rosszul, bár az ellenõrzõponton Gyõri Petiéknél egy sanda mosoly nincs az arcomon. Na hurrá, ez is meg van, mégsincs este. Beérek Nagykovácsira, hosszú aszfaltozás, majd a Plébániára érve lerogyok a székre. Persze, lenne mit meggyónnom, de most nem gyónni jöttem, hanem egy kiadósat zabálni, és kólázni. Jól esik a pihenõ, nehezen akarok tovább indulni, végül belevetem magam immár a Budai-hegyekbe. (66,1 km - 2475 m szint - 6:55:40) Jó meredeken kapaszkodok ki Nagykovácsiból. Hosszabb, monoton ámde jól ismert rész következik, majd valamikor elérek a Juliannamajori mûúthoz, ahol R.Gellért és társa pontõrködik. Jobbnál-jobb az ellátás, tényleg 5* volt minden! A Fekete-fejre botladozok fel, de még nincs sötét. Pokolian esik a lefele, fintorgok már rendesen. A Hárs-hegyi körúthoz nem szeretem valamiért azt az emelkedõt. Nem olyan meredek, de valahogy ez mindig negatív kisugárzást hoz.


Itt már annyira nem erõltetem a futást a Szépjuhásznéhoz, kell még egy kis tartalék felfele. János-hegyre felfele természetesen körbemegyek a szerpentineken, elképzelem hogy milyen jó lenne itt futni, de most csak tempós gyaloglásra tellik. Mire pont besötétedik úgy teljesen, felérek a csúcsra. (78,1 km - 2982 m szint - 8:29:04) Jó lenne ha valakit látnék, ugyanis nincs fejlámpám, bár valószínû Makkosmáriáig így is eltalálnék, na de ott még nincs vége a versenynek. A ponton viszont utólérem az elsõ gyalogos-futót Bódi Istvánt, ráadásul kapok a segítõktõl egy lámpát is, nagyon szépen köszönöm, azt hiszem Kertész Dóri szülei voltak!! Na, öröm az élet! Meg is iramodunk Istvánnal lefele, de lemarad csakhamar. Viszont van lámpám, mehetek saját tempót. Az élet apró örömei, bár fáradt vagyok, mégis erõsnek érzem magam. Makkosmária (82,4 km - 8:57:25). Nem olyan nagy tempó János-hegytõl, de én mégis erõsnek éreztem. Innen már csak bõ 6 km. Na ja, de van még azért itt emelkedõ. Ezek a Végvári-sziklák nem adják könnyen magukat. Bitang módon gyaloglok fölfele, most már érzem a cél illatát. Budaörs elõtt a köves lefelével még megküzdök, a lábam már szinte nem hajlik, így nehéz.. Viszont az aszfaltot érve megszûnik a fájdalom, feljebb váltok x fokozattal, és berongyolok a várva-várt célba.


Az idõm 9 óra 41 perc lett, ami a 16. helyre lett elég. Meg vagyok vele teljesen elégedve, immár 6 Piros 85 van a hátam mögött. Köszönöm a szervezést, az ellátás abszolút elsõosztályú volt!



 
 
ToteszTúra éve: 20122012.11.07 12:57:28
megnéz Totesz összes beszámolója

Piros 85, avagy életem leghosszabb túrája


Így az év vége felé elérkezettnek láttam az idõt, hogy egy igazán komoly túrán is kipróbáljam magam. Fõ célom a Kinizsi 100 megcsinálása, ez a túra pedig visszajelzést adhat arról, hogyan is állok most (12 km-el ugyan kevesebb, de 300 m szinttel több). Nem voltam teljesen biztos magamban, így elsõdleges célként a 65 km teljesítését tûztem ki (azért már jár a Budapest Kupa pecsét), de titokban azért bíztam benne, hogy végig bírni fogom.



 

A teljes leírást ITT találjátok. 
 
 
nagypapaTúra éve: 20122012.11.05 15:22:46
megnéz nagypapa összes beszámolója

  Piros 40


  "Bizony, igy van ez. Az idõ mindenen és mindenkin elvégzi a hatását. Jó példa erre Nagypapa, akin már kezdenek mutatkozni a szellemi leépülés elsõ jelei. Rögtön itt van a beszámoló cime. Mi az, hogy 40? Már azt sem tudja, hogy ilyen táv nem létezik? Van 35, 50, 65 meg egyebek. Meg kellett volna kérdeznie a lehetséges távokat. El kellett volna olvasnia a túra kiirását. Miféle hanyag munka ez? Csak megy a maga feje után? Ezzel a fáradsággal akár Piros 41,28-at vagy irracionális számot irhatott volna nagyobb boldogságunkra. Idõs embertõl több komolyságot várunk."


  Nagypapa hátradûlt a székében és elégedetten szemlélte fogalmazványának elsõ sorait. "Remélem, ez a blickfangos kezdés vonzani fogja az embereket és továbbolvassák a beszámolót" - gondolta. Az olvasók hamarosan rá fognak jönni, hogy megtévesztés áldozatai, itt nem két ember beszél, csupán egy és ez az egy éppen Nagypapa, vagyis én. Legjobb lesz tehát egyesszám elsõ személyben folytatni a szöveget és megkimélni mindenkit egy tudathasadásos szöveg elemzésétõl. Hogy származik-e ebbõl valami haszon, netán tanulság, az késõbb derül ki. Nagypapa erõfeszitést fog tenni, hogy a végén egy ötlettel ajándékozza meg a MVTE tagságát és vezetõit.


  A 11-ik bejárás után gondosan készültem a 12-edikre, hiszen a tucatnak már tekintélye van. A kiváló itiner segitségével percre pontos menetrendet számoltam ki, mivel egy  amatõr semmit sem kockáztathat. A továbbiakban tehát az elmélet és gyakorlat összevetésének lehetünk tanúi. Úgy látszott, hogy az idõjárás kedvez nekünk és a túra éppen belefér a szombaton kezdõdõ idõjárási hézagba. Az nem volt világos, hogy a korábbi esõk mennyire áztatták fel a talajt, de nagyobb sár nem volt várható. Haboztam kissé, hogy tényleg menni fog-e a 85 (azaz 88,66 [legyünk pontosak]) kilométeres táv, de ha nem megy, akkor még mindig megmarad az a jó érzés, hogy anyagilag támogathattam a sportegyesületet.


  7:05-kor minden sietség nélkül indultam Rómaifürdõtõl. A Rókahegyre felmenve, a Gyöngyvirág utcában, "a 27-es számú házzal szemben található nyomóskút mellett balra fordulva elbúcsúzunk a lakott területtõl" (szenzációs ez az itiner!) én pedig a hibátlan túrabotomtól, mert majdnem kettétört. Kis kinlódás után, belátva, hogy ebbõl nem lesz hibátlan eszköz, marokra fogtam a sérült részt és igyekeztem beleélni magamat a megváltozott körülményekbe. Egy idõ múlva el is felejtettem az egészet, mert szépen fel- és belegyalogoltunk a ködbe. Figyelmemet a jól ismert talaj kötötte le. Mivel a cipõimet szorosra fûztem, nem kellett félni attól, hogy valamelyik cserbenhagy. Lótelepek mellett haladtam el. Gyenge emlékezetemben nem szerepelt ennyi villanykerités, de zavarni akkor kezdett, amikor újabb szeméttelepek, újabb csapások és új kerités jelent meg és a köd miatt nem láttam a tájékozódásra alkalmas terepet. Szerencsére hatan lettünk és kisegitettük egymást az ürömi út eléréséig. A kõbánya táján már lehetett sejteni, hogy szokás szerint kibújunk a ködbõl. Igy is lett és a Kevély-csúcsnál már megtekinthettük "a balra feltáruló csodálatos kilátást". Az órát is megtekintve, elégedetten állapitottam meg, hogy a szokásos tempóban haladva 39 percet takaritottam meg ezen az elsõ szakaszon. Innen semmi újdonság nincs, legfeljebb azt a pitiáner megjegyzést tehetjük, hogy a Margitliget elõtti ereszkedõnél lévõ aknát most két vastagabb és egy vékony faág "fedi".


  A szokásnak megfelelõen a csikóváraljai bejáratnál feltételes ellenõrzõ pont és bõséges élelmiszerkinálat fogadott. Kimmel Péter nagy ovációval üdvözölt, pedig szerettem volna zajtalanul átjutni ezen a ponton, dehát õ mindig figyel az emberekre. A kissé lágy talajon elég jól lehetett haladni, igy az idõelõny további 12 perccel, a Tölgyikrekig 51 percre nõtt. A Sikároson nem voltak rejtett pocsolyák, viszont a Szõke-patak völgyében 5 percet vesztettem, mivel a vén ember meggondolja, hogyan ugrál át a mederben lévõ köveken. A kápolnánál lévõ ellenõrzõ pont most sem volt titkos és utána hamar elérhettük a dömösi templomnál váró lukulluszi lakomát. Azon gondolkodtam, hogy ha még egyszer eljövök, akkor 2-3 kiflinél, 1-2 banánnál és még valami szilárd tápláléknál többet nem viszek magammal, hiszen nem elõször fordul elõ, hogy a rendezõség annyira "felültáplál" minket, hogy szinte minden ennivalót hazaviszek. Elegendõ egy fél literes flakon, amivel jól gazdálkodva eljutunk a libegõig és ott veszünk vizet az utolsó, János-hegy utáni "száraz"  szakaszra.


  46 percnyi elõnnyel indultam felfelé, tudva, hogy az emelkedõket jobban tudom kezelni, mint a kellemetlen lejtõket. Valóban, a Szakó-nyeregbe a tervezetthez képest  54 perccel hamarabb feljutottam és a kirándulókat kerülgetve igyekeztem Dobogókõ felé. A Hegedûs-bérc obeliszkjét elhagyva azonban nemcsak egy pihenõt észleltem, hanem azt is, hogy a szél szépen hozza felfelé a ködöt a Duna-kanyarból. A S beérkezésekor eltûnt az ezüstös Nap és csendesen szitálni kezdett a ritka vizcseppekkel bõvült homály. Meglepõen sokan jöttek még szembe, nem tudom számitottak-e arra, hogy mi fog következni. A sámánok épitményénél néhányan lefelé indultak és nekem elszorult a szivem, mert Hegedûs Robira kellett gondolnom. Talán szólnom kellett volna nekik, hogy vigyázzanak, de nem tettem. Bosszantott is egy ideig a bizonytalankodásom.


  Nedves körülmények között, további 8 percet nyerve, egy óra 3 perccel korábban érkeztem a múzeumhoz. Glück igazgató úr a tornácon fogadta az embereket. Az adminisztrátorok adminisztráltak, ismerõs arcok tûntek fel, a rendezõk banánnal kináltak minket. Dobogókõn általában megállok egy negyedórára, hogy elfogyasszak egy zsiros kenyeret különféle folyadékok társaságában. Negyedóra nem sok, mégis frissen tud utána indulni az ember. Nem vagyok háklis alak, de a teát és a forralt bort egyaránt langyosnak találtam, ezért megkértem, hogy toldják meg a teát egy mikroban melegitett adaggal. Igy indultam tovább nagyjából negyed öt után a nagy, ködös homályba. Minden valószinûség szerint egyedül. A túrázók nagy része csak eddig jött, mások áttervezték az utat és az autóbuszközlekedés felõl érdeklõdtek,


  A magány nem szokott zavarni. Hosszú utat is meg tudok tenni egyedül, különösen olyankor mint most, amikor fejbõl ismerem az utat. Már erõsebben szürkült, ezért a magánterület keritését tisztességesen megkerülve elõszedtem a lámpámat, különösen amiatt, hogy egy magányos, gömbalakú kõ, önálló életre kelve, meg akarta változtatni a stabil helyzetemet. Botladoztam még néhányat, mig meguntam ezt a veszõdséget és lámpát gyújtottam. A köd és a csúszós út azonban jócskán lefékezte a haladásomat. 2-3 lépést láttam csak jól, a többiben bizonytalan voltam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen keserves lesz az ereszkedés. Mondtam, hogy behúnyt szemmel is ismerem az útvonalat, az ördög azonban a részletekben van, vagyis inkább az úton fekszik, kövek és csúszós állagú föld formájában. Rendes körülmények között 25 perc alatt leérek Pilisszentkeresztre, most viszont már - érzésem szerint - több mint egy óra elmúlt. Lassan kellett menni, mert nem akartam a vakmenet miatt elesni. Beláttam, hogy igy nem fogok boldogulni, s mivel a folytatást tudtam, azzal is számoltam, hogy vannak további idõtrabló szakaszok. Elõzõleg még azt gondoltam, hogy jó lenne visszamenni Dobogókõre, de nem láttam értelmét, hiszen papirt nem kaphatok, mert csak arra a távra adnak, amire induláskor neveztünk. A kissé lehangoló, de tárgyilagos értékelést elvégezve abban maradtam, hogy tovább csoszogok elõre és Szentkereszten hagyom abba a gyaloglást. A ködös úton egyedül látszottam lenni, barátaim csak a kiválóan felfüggesztett, szeliden lengõ piros-fehér szalagok voltak. Semmi baj nem történt, jól éreztem magam, egy kis idõtartalékomnak is kellett még lenni. Világosra be is érhettem volna, de - ugyebár - teljesitménytúrán veszünk részt és nem a városi korzón sétálunk. Valamikor, háromnegyed 6 táján végre eljutottam a község elsõ házáig. Üdvözöltem a közvilágitást, a sima parkolót. Megálltam egy pillanatra és hátranéztem. Mit ad Isten, világosság imbolyog feljebb a bokrok között. Hát van még élõ ember mögöttem? Bizony van, illetve volt. Kettõ is, a két érdemes seprû! Két vidám ember: Mészáros Ádám és Szota Viktor. Már Dobogókõn kiszúrtak és kérdezték, hogy meddig megyek. Úgy látszik, az 50B távra vannak specializálva. Azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar találkozunk. Nekik, nyilván, kevés dolguk volt eddig, néhány szalag csupán. Melegen érdeklõdtek, hogy vagyok és felajánlották, hogy segitenek. Mondtam, hogy nagyon meg vagyok hatva, a halál sem kerülget, de itt ki fogok szállni, eldöntöttem. Nem volt kedvem számolgatni, azaz áttervezni az idõbeosztást. Utólag meggondolva lehet, hogy elhamarkodtam a döntést, türelmesebbnek kellett volna lenni, dehát a gond már nem játék, az amatõr sport nem élet-halál harc. Jókedvûen mentünk le a Pilát vendéglõig. Búcsúzáskor még egyszer felajánlották a kiséretüket, mire közöltem, hogy a kocka el lett vetve, mielõtt láttam volna õket, a vacillálás pedig nem tesz jót a lélek egyensúlyának. Kifejeztem a reményemet, hogy jövõre majd jóval késõbb találkozunk.


   Persze nem lennék õszinte, ha nem mondanám meg, hogy maradt egy kis szürke zacc a lelkem mélyén - Karel Capek nyomán "in the bottom of my mind" -  de egy aggastyán képes önmaga pszichoterapeutája lenni és kis bánata hamar elpárolog. Valójában mi a fene lenne érdekes ebben  a túrában? Az, hogy elindultam, aztán beértem? Egészen szokványos, nincs mit keresni. Nem ért be a jóember? Ott már kérdezõsködhetünk.   


   Vissza az elejére! Van még egyéb nyeresége ennek a túrának. Amikor láttam, hogy ilyen sikeresen ellõttem az alkalmat legalább egy rövid távú oklevél beszerzésére, egy jövõbe mutató javaslat fogalmazódott bennem. Van már legalább tiz éve annak, hogy a Vadas Jenõ Mátrán elvállaltam, hogy a tisztelt rendezõk ültessenek belém egy chipet, miáltal végigkövethetik a teljes utamat. Ebbõl akkor nem lett semmi, de látva az elmúlt évek szédületes elektronikus fejlõdését arra gondoltam, hogy azok, akik pontokat gyûjtenek, biztosan örömmel üdvözölnének egy olyan regisztrációt, ahol az életre kellett túraútvonalra lépve minden lépésük belekerülne a központi számitógépbe és egy centi sem veszne kárba. Ezért irtam a beszámoló elejére a virtuális negyvenes távot, sõt felvillantottam a két tizedes pontosságú, 41,28 kilometeres táv rõgzitését is az arra hajlamos emberek számára. A számitógép hivatalosan igazolná a megtett távot és kinyomtatható emléklapot küldene mobil számra, vagy e-mail postafiókra. Ne tessenek fintorogni. A haladás olyan dolog, hogy ami elképzelhetõ az meg is fog valósulni. Sõt, lehet hogy már meg is valósult, csak - információs hiányom miatt - nem tudok róla. Személyemben - maradi módon - kitartok az eddigi romantikus stilus mellett, mert nagyon tudok örülni, amikor ide-oda szaladgálás után észreveszem a jó irányba segitõ festett jelzést. Hozzám ez illik.


   A nagyszerû jövõ reményében ittam barna sört a pomázi HÉV állomáson. Jó volt az idõ, szép volt a természet, szakszerû a rendezés. Újabb sikeres lap nyilt a MVTE történelemkönyvében.

 
 
vaddinoTúra éve: 20122012.11.05 12:09:09
megnéz vaddino összes beszámolója

 Piros  85


 

Tavaly külföldi tartózkodásom miatt ki kellett hagynom, viszont már akkor biztos voltam benne hogy idén újra itt leszek. Tavaly elõtt sikerült egy szép idõt összetalicskáznom, célom az volt hogy azt tartsam,illetve lehetõségeim szerint javítsam.

A rajtban kapott poharat nem tudtam érvényesíteni sajnos,füle híján felkötni nem sikerült,az övtáskába pedig nem fért már be. Néhény csoki,1 banán,10 deka gumicikor, és fél liter izo voltak az utitársaim. Nagyon belekezdhettem,mert a Róka-hegy tetején már félre kellett húzódnom, szédelegtem ugyanis, bele a bokrosba. Szerencsére hamar elmúlt,nem volt komoly a gond. Kevélyre felfelé húzattam magam egy futóval,és 50 perccel a rajt után már pecsételtem is. Zuhanórepülésbe kezdtem,több régen látott ismerõst elõztem ki,rövidesen pedig Csobánkáról kocogtam kifelé az aszfalton. Csikóváralján gyorsan frissítettem,majd irány a Lom-hegyi nyereg. Felfelé a dózeren benéztem a kanyar átvágást, hosszítottam kicsit. Salabasina-kútból néhány korty víz,aztán már fenn is vagyok a nyeregben,2:02-vel. Lefelé frissítek kicsit,egy banán, csoki, izó a táskából. Tempót visszább veszem kissé,nem szerettem volna nyitás elõttérni sem a Szentfa kápolnához,sem Dömösre. Ráérõsen kocorásztam tehát a gyönyörû patakvölgyben lefelé,elébb napsütésben,majd ködben.

Dömösre 3:20-al érek le, kicsi sajt, vajas kenyér, nutellás keksz, és Vinattinak hála a tea. Remek kombináció,10 perc szöszmötölés után neki az emelkedõnek. Dobogókõre tempós gyaloglást ütemeztem magamnak,amolyan energiatakarékos módon. Körtvélyesnél érnek utol az elsõ futók,és hagynak el,de ez kábé ilyen gyorsan is történt.

Jász-hegyi elágazó elõtt kezdett igazán szép lenni a Dunakanyar,illetve a folyó felett tespedõ köd. Verõfényes napsütésben érek fel a pontra. Idõm 4:45, ami 25 perc fór a korábbi legjobbhoz képest. Nyilvánvalóan elrohantam, csak az a kérdés,mennyire elég ami bennmaradt még.Kicsi izóval öblítem le a banánt,és a kellemes lejtõn szaladva érek Fagyoskatonához,majd a meredekebbjén zuhanok be Szentkeresztre.Rudi és Anna hátába kerülök,de hamar ki is állok,almás zserbóért a cukrászdába. A szántói feltételes pontnál érem õket utol megint,s kocogok is tova, próbálom minél hamarabb kibekkelni a következõ nemszeretem részt a Csévi-nyeregig. Iluska-forrás után ér utol Rásboj,vele tartok a pontig,s kicsit továbbis. Idõm biztató, ebbõl bármi lehet még.Bármi lett.

Fehér hegy alá érve kezdenek nem tetszeni az emelkedõk,szóval tessék-lássék kocogok csak. A hegy meg is fog rendesen,de után darálom Kopárra lefelé. Nagyon kellemes az a szakasz,kanyargós, hullámvasutazó ösvény, kellemes fenyvesben,majd tarka erdõben.

Fél tányért levest engedélyezek magamnak a ponton, majd 10 perc állás után, kicsivel belül a 7 órán továbbindulok.Itt kezdek elõször sakkozni az idõmmel,meglehet még a 12 óra is,de ahhoz innen hetessel kell talicskázni.

Kakukk-hegy oldalában majdnem visszafordult a leves- tudtam án hogy nem kell több mint fél tányér-. Szentivánra egy 50B-s futó sráccal érek be,de õ el is megy az aszfalton,nekem ahhoz épp nincs kedvem. Hosszú az a falu, ezt mindig érzem onnan a dombról nézve.Telefonálok,benézem a pirost,és elmegyek a keresztig,aztán vissza a sportpálya büfés oldalára.(figyelemelterelés?)

Hosszú-árok felé eseménytelen a homokdagasztás,egy-két futó hagy csak el. Én határozatlanul kocogok,miközben a Szénás egyre határozottabban növekszik a látómezõm jobb oldalában. Nem érzem hogy fáradnék,nem jön a nagyhalál.A ponton sózom a cukrosat,vizet iszom rá,csokit tolok be,és neki az emelkedõnek. Tempós gyaloglás, nagyon szigorúan semmi futás,de még ígyis kifacsar a Hosszú-árok,mire felérek az Emlékfalhoz. Yoyo itt van,jólesik egykét jó szó, meg a Ca+Mg utánpótlás is. Gyorsan át a csúcson,és egy ugrás  Nagykovácsi.A lefele épp nem tetszik a combomnak,fõleg nem aszfalton,de innen  már mindegy. A plébánián teát töltök,és gyalog tolom fel a Vöröspocsolyás-hátra,még akkor is,ha itt már minden perc késlekedés a sötétségnek dolgozik.Telefonok jönnek mennek,Eszterem jön elém a célba,én meg futok Juliannamajorhoz. Feltételes pont,feltétlen lámpagyújtás.

Innen már nem kell megállni,nem szabad megállni. Fekete-fejet gyorsan pipálom,robogok le az aszfaltra,zaj,autók,de furcsa minden. Kereken 10 órával érek a Körútra,a ködben Csabáék pecsételnek. Futás tovább, le a lejtõn. Szépjuhászné elõtt még belapátolok a kazánba 10deka gumicukrot,nettó 3perc alatt. Az útnál fakultatívcsokis pont,meg bkvbusz,meg indokolatlan ”fújpestmármegint” gondolatok, pedig nem is,hisz ez Buda.

Jánoshegyre repülök felfelé. A sûrû ködben nehéz bármit is látni az útból, de nem tud becsapni, ismerem minden méterét annak a szakasznak.A ponton aszalt ananásszal és hasonlóan dehidratált sorsa jutott mangóval frissítek,és szerelvényt igazítok. 10:30 az idõm,másfél órám van a 12 órából,meg 10 kilim a Pirosból. Motörhead Overkillje be a fülbe,és csak úgy hasítok a lépcsõkön ( két korty víz a kútnál) majd a lejtõn lefelé. Bõ 20 perc, és Makkoson vagyok.Itt vizet töltök,de ma már nem tudnám megmondani itt már mire készültem újabb fél liter vízzel.

Felfelé indul a dombon az út,ami lefelé visz Budaörsre. A szikla,a csillebérci aszfalt,aztán vége már az emelkedõknek,enyhén,aztán határozottabban lejteni kezd az út. Futok, s már fáj ez a lejtõ, aztán az is eszembe jut,hogy holnap mennyire fog ez nekem fájni. No, erre szúrni kezd mindkét térdem,félreállok, térdkörzés, guggolás, de ahogy jött,úgy ment. Hamarosan már aszfalton ereszkedem tovább,át a hídon,aztán a jelzõlámpára fókuszálok,ami messze van,de csak elérem,kanyarban fotós,villan a vaku,lehet már rajta sem vagyok. Helyi fiatalok furcsán néznek rám,de ez már pont nem érdekel,csak balra a cél. Tapsot kapok,ami megható,Eszter itt vár már rám,ami engem sokkal jobban érdekel,még az adminisztrációt sem erõltetem. Stopper azért állj, 11:49, hatalmas egyéni csúcs.

Pillanatok alatt merevednek le a lábaim, sután téblábolok csak a többiek között,virslizek,teázom, Danival váltok pár szót,aztán elhagyjuk a célt.

Köszönet a rendezõknek a munkájukért,bíztató szavaikért,és a Pilisnek,illetve a Budai-hegységnek a helyszín biztosításáért. Gratulálok mindenkinek!

ui.: (a másnapot  pedig a kétlábon járás újraevolúcionálásával töltöttem:D)

vaddino  
 
 
ZeteTúra éve: 20122012.11.05 10:28:35
megnéz Zete összes beszámolója

Piros 50 (Budapest, Római fürdõ - Kopár csárda között)


 


Fotóalbum a túráról megtekinthetõ itt:


http://indafoto.hu/zete/piros_50_2012_11_03


Jövõ évi, komolyabb felkészülést igénylõ terveim megvalósításához fel akartam mérni, hol tartok most, a Piros 50-es távja pont passzolt ehhez. Hajszál híján 55 km és valamivel 2000 m feletti szint volt ebben a menetben, épp ideális.


Korai rajtot és amolyan mindent bele tempót terveztem magamnak. Kaptam kölcsönbe egy profiknak való futózsákot, abba gyömöszöltem bele pár váltóruhát és ennivalót, mint késõbb kiderült, totál feleslegesen. Egy hosszú technikai pólót és egy szintén hosszú ujjas felsõt vettem fel, alul meg egy (hmm irodai...) vászonnadrágot, plusz futócipõt. Elég vegyes volt ez így, de egyenlõre ennyire futotta... Sikerült negyed hétkor elrajtolni, elõttem jó sok futó és gyalogos volt már ekkor úton. Csillaghegyig kocogtam, majd a Kevélyre fel tempós gyaloglás következett. Nem nagyon esett jól. Az idõ olyan nagyon õszies volt: erõs köd, nedves, nyirkos minden, néha még a lélegzés is nehezen ment. Magasabb régiókba érve viszont mintha tisztult volna az idõ, és igen: a Kevély elõtti kilátóhelynél a sziklákat már cirógatta a nap, de alattunk minden felhõben, ködben úszott. Festõi látvány volt, pár fotóval meg is örökítettem. Innen már csak egy kevés volt hátra, az elsõ ellenõrzõ pontig. Mire felértem, elmúlt a kezdeti lábgörcs és amolyan mindent bele futásba kezdtem lefelé, egészen a csobánkai mûútig. Ez annyira jól esett és feldobott, hogy már egészen vad idõben kezdtem reménykedni. Persze hiába, mert ahogy elértem a frissítõpontot és buta módon álldogáltam ott öt percet, teljesen lemerevedett a lábam. Nagyon nehezen tudtam utána erõsíteni a tempómon, a kocogás egyáltalán nem ment. Tölgyikrekig merõ egy szenvedés volt, csak utána kezdtem jobban érezni magam, amiben nagyot segített a Sikárosi rét és a kisütõ nap látványa. A Szõke-forrás völgyében elvileg nagyon jól kellett volna haladnom, de mégse ment úgy, ahogy vártam. A lejtõket még megkocogtam, de máshol már csak nehézkesen tudtam haladni. Nagyon kellett már a frissítés, alig vártam a dömösi pontot.


Itt eredetileg hosszabb pihenõt akartam tartani, de a korábbi rossz tapasztalatom hatására inkább minimalizáltam az eltöltött idõt. Befaltam egy szelet zsíros kenyeret, ittam két pohár teát és közben megjöttek az elsõ terepfutók. Nagyon örültem, amikor régi jó cimborámat láttam elsõnek megérkezni, aki szinte futtában kért innivalót, miközben mégis tudott velem pár mondatot váltani. Megkérdõjelezhetetlen volt számomra, hogy csak õ nyerheti meg ezt a versenyt, és ez be is jött :-)


Tíz perc után indultam tovább, fel Dobogókõre. Nagyon keserves volt, ennél azért sokkal könnyebb menetre számítottam, dehát a több mint két hónap túramentes idõszak nagyon odatett. Szakó-nyeregnél már nagyon kivoltam, pedig innen még 200 m szint is volt hátra. Lassú tempóban araszoltam felfelé, próbáltam tartalékolni a hátralévõ lejtmenetekre. Dobogókõn kaptam egy banánt, amit a büfében vásárolt tea+sör kombinációval együtt vettem magamhoz. Közben ismerõsök serege futott el mellettem.


Kissé nehezen melegedtem be a folytatásban, de azért Pilisszentkeresztig sikerült egész jó tempóban lefutni. Utána számomra nagyon kedves terep jött: egymást érték a jól futható szakaszok és jött egy nagy meglepetés: sokkal jobban esett futnom, mint gyalogolnom! Ezt egyáltalán nem értettem, miért van így, de annál inkább örültem neki! Ahol csak bírtam, futottam, kocogtam, így a Dobogókõtõl hátralévõ 16 km-t alig több mint két és fél óra alatt letudtam. A hangulatom egészen kiváló lett, egyre jobban feldobódtam. A Vörös-hegytõl pedig már nagyon kezdtem sajnálni, hogy nem a 65-ös távra neveztem, még egy kicsi futkosás hiányzott a végén.


Kopár-csárda elõtt a parkolóban futottam egy jó erõset, mire az ott várakozó személyzet megtapsolt. Ezen kicsit elérzékenyültem, pedig nyilván nem nekem szólt, hiszen én nem futó kategóriában indultam, hanem "pecsételõs" üzemmódban.


Összességében elégedett voltam a 9 és fél órás menetidõvel, lesz ez még jobb is. Elkövettem egy sereg kisebb-nagyobb hibát, de ezekkel nagyrészt tisztába lettem a végére, remélem, nem fogom máskor is elkövetni ugyanezeket.


Köszönöm a rendezõségnek a lehetõséget, jövõre is jövök.

 
 
 Túra éve: 2011
OttorinoTúra éve: 20112011.12.16 07:32:13
megnéz Ottorino összes beszámolója
PIROS 85
2011.10.29. és néhány perc 2011.10.30. Táv: 88.5 km; Szint: 3205 m.

Az utóbbi hetek túráin, amikor már el voltunk fáradva és még a terepviszonyok is nehezedtek, mindig ezt mondtuk: "Ajaj, mi lesz a PIROSON?!" Zsolton nagyobb a nyomás, mert neki ez az elsõ hosszúja a PIROS távok kollekciójából. Ennek megfelelõen õ egy késõbben rajtoló-, fontoltabban haladó-, ahova lehet betérõ társaságot választott a túra tartamára. Én fiatalodok egy kicsit, mert a Kopárig Gyöngyivel suhanunk majd. (Mégse írhatom ide, hogy nyomjuk.)
A HÉV-pótló buszon kísértetiesen ismétlõdik az, ami tavaly ilyenkor a HÉV-en: Felszálláskor rögtön Krisztát pillantom meg. Most Béla bácsival társalog kedélyesen a hátrafelé nézõ dupla ülésen. A rajtnak kinevezett Rómaifürdõ megállóban már ott van mindenki, aki csak számít. (Aki nem volt ott hat elõtt, ne vegye zokon, ez csak egy színesítõ fordulat.) Minden flottul halad. Pisti már be is nevezett, én most fizetem be a négyszer tíz a harmadikon HUF nevezési díjat, az idõközben megérkezett Gyöngyi pedig a felét. Többen el is indulnak. Mi feltétlenül megvárjuk a 06:00-t. Van még idõ egy szendvicsre. - Bocs! Elfelejtettem szólni, hogy hegyes erõset raktam a szendvicsekbe - mondom a huhogva evõ, száját tenyerével legyezõ Krisztának... Az indulás elõtti utolsó másodpercekben levetem a dzsekimet, mert hihetetlenül jó idõ van. A Csillaghegy megállóig tartó szakasz alkalmas arra, hogy megbeszéljük az elmúlt hetek történéseit. Amikor a Róka-hegy felé elhagyjuk a lakott területet felteszem a fejlámpámat. A fennsíkon sem lehet még eloltani, mert a vékony felhõzet késlelteti a hajnalhasadást. A sorompó után, a meredek szekérúton viszont már súlyba lehet helyezni a pilácsot. Az Ezüst-kevélynél már megvagyunk a bemelegítéssel, jöhet a Nagy. A sziklalépcsõket is reális energia befektetéssel tudjuk magunk mögött (alatt). Az Egri Várat és a környezõ panorámát a szürkeség és a pára miatt most hanyagoljuk. Egy kisebb emelkedõért még visszamegyünk a cserjék közé.
1. ellenõrzõpont, Nagy-Kevély.
A "tradíciónak" megfelelõen itt Bubutól várom az igazolást, de nem õ ül a néhai fatákolmány meghagyott csonkjainál. Hazudnék ha azt mondanám, hogy bánom, hogy vége az emelkedõnek. A túrázás mûfajának megfelelõen most lefelé indulunk. A fényesre koptatott, kiálló mészköveken kellõ óvatossággal lesietünk a Kevély-nyeregbe, ahol késedelem nélkül, élesen jobbra fordulunk. Némi normál lejtõzés után balra kanyarodunk egy kevésbé normálra. Sárnak nyoma sincs, Pisti futást javasol. Ez egy kis túlzás, elég lesz a szaporázó kocogás is. A sietés ellenére is hosszúnak érzékelem a lefele utat, de aztán mégis elérjük a Csobánka fölötti keskeny mûutat. Ezen vízszintben elsétálunk a Berda pihenõhöz. Berda József Erotika ciklusának egy darabkája ugrik be, ami leginkább egy nyilvános WC falán olvasható firkára hasonlít. A csúnya szót kisípolom. Íme: "Bár napról-napra mindöregebb vagyok: / mint a vad csikó olyan tûzzel sííííp!" Hát, ennyi. Minden esetre szerette a Pilist, tehát rossz ember nem lehetett. Felkapaszkodunk a tanösvényre. Visszatérõ téma, hogy a kanyarban levõ aknának nincs fedele. Hol ráhúznak egy tuskót, hol az is eltûnik. Most a nem régiben feltalált, láthatatlan betonból csináltak neki fedelet. Nagyon szuper. Úgy néz ki, mintha nem is lenne rajta semmi... Meredeken lejtõ ösvény visz le a bekötõútra. Nem kell óvakodni, felfagyás nuku. Gyér forgalom mellett a Pomáz-Dobogókõ mûút felé tartunk, ahol balra fordulunk. Még csak pár korty fogyott a multivitamin-tablettás italomból. Szomjas vagyok, de nem veszem elõ, mert mindjárt itt a frisspont. A túloldalt levõ buszmegállónál átmegyünk a mûúton, és nem sokkal ez után jobbra fordulunk.
I. ellenõrzõhely, Csikóváraljai menedékház bekötõ útja.
Az elfutott Pisti jóllakott napközis arckifejezéssel vár minket. Bélyegzés az elõlapra, és neki lehet esni az üdítõnek. Finom az aszalt sárgabarack. Két tejkaramellát zsebre teszek. Ezeket csak vészhelyzetben tervezem elfogyasztani. Látom Gyöngyin, hogy menne már. Legyen! Bár szívesen torkoskodnék még egy kicsit. Balra el! Zsigerbõl megyünk a Holdvilág-árok irányába. Néha azért körülnézek, mert általában ott téved el az ember, ahol nagyon biztos magában. A Holdvilág-árok táblája mellett már simán el lehet sétálni a kiszélesített ösvényen. Mindjárt jön az emelkedõ. - Futó balról! - kiált valaki a hátam mögül. Hirtelen nem tudom, hogy melyik a bal kezem, amerre közelebb az út széle, arra lépek ki. Két gyakorló nadrágos srác fut el, mindkettõ melegen felöltözve. Én azon gondolkodtam, hogy pólóra vetkõzzek e, õk meg pufi kabátban, sapkában futnak. Gyöngyi azt mondja, lehet, hogy az egyenruhás futást gyakorolják. Kanyargó ösvényen jutunk fel egy szélesebb útra. A hernyótalp most nem tudott sártengert dagasztani, csak a lenyomata látszik az úton. Egy jobbos letérésnél az egyik harcos már félreállva várakozik a másikra. Hát ezért kár volt úgy rohanni. Hamarosan elkanyarodik a lánctalpas nyom, és nemsokára odaérünk a Salabasina-forráshoz. Már kilátunk balra a színesedõ hegyekre. Egy kis napfény jólesne, de nem akarok maximalista lenni, így is ideális kiránduló idõ van.
2. ellenõrzõpont, Tölgyikrek.
Egy olyan túratárs pecsétel - Ernõ -, akivel eddig még csak menet közben találkoztam. a [P-] és [S-] jelzésen folytatjuk, de hamarosan csak a túránk névadója vezet tovább. A gördülõ köves, fatörmelékes, lejtõs út mintha most nem lenne annyira szemetes. Minden esetre sarakat, pocsolyákat nem kell kerülgetni. A Sikárosi-rét elõhírnöke egy füves út is szinte (!) száraz. A rét füvén pedig csak harmat nedvesíti a cipõnk orrát. A Király-kút pihenõje fölött egy kisebb kiránduló csoport kapaszkodik felfelé a [P3] mentén. Beletelik majd egy kis idõbe, amíg fellihegnek Dobogókõre. Mi is oda tartunk, csak elõbb lelátogatunk ebédelni Dömösre. A Szõke-forrás völgyében már látok egy kis napfényt a fák koronáján. Hozzánk viszont nem hatol le. A völgybõl nézünk fel arra a futva érkezõre, aki nem jött le a [P-] jelzés nyomán, hanem inkább a szekérúton maradt. Még le is kiabál a társának, hogy mi a fenének ment le. Mi szorgalmasan kerülgetjük a köveket, gyökereket. Árkot ugrunk, bokrot ugrunk idelent. Mélyútbeli kõfoci után leérünk a kis hídhoz, amin balra átmegyünk egy nyugisabb szekérútra. A pihentetõ szakaszon a két harcos (még mindig meleg öltözetben) megint leelõz. Most van hely bõven a hadmûvelet végrehajtására. Vége a pihentetõ szakasznak, lemegyünk a patakmederbe. Jobbra átugrás, aztán pár méter múlva balra átugrás, aztán nemtom má' hány átugrás, de tény, hogy megérkezünk a pihenõhöz, ahol már nincs több átugrás, és már látható a Rám-szakadék felé menõ [Z-] jelzés. Most koránt sem tart arra annyi kiránduló, mint október elején, amikor a VASAS MARATON okán legutóbb erre jártam.
II. ellenõrzõhely, Kaincz-forrás.
Valami cseszteti a bal sarkamat. Egy rövidebb túrán fittyet hánynék rá, de most inkább leülök egy szép, faragott padra, és megnézem, hogy mi a fene az. Semmi! Pár lépcsõn felmegyünk a Szent-fa kápolna ösvényére. A keskeny úton azért már érzékelhetõ, hogy mégis szépszámmal sétálnak szembe a kirándulók. A jelzés kivisz a mûútra, amin legázolunk, és balra fordulunk.
3. ellenõrzõpont, Dömös.
- Hát, Gyöngyi! Ezen a szakaszon idáig veled jöttem a leggyorsabban. A déli harangszót itt szoktam meghallgatni, most pedig még negyed dél sincs. Na, akkor ezt az elõnyt most kihasználom a nyugodt, bõséges táplálkozásra. Pisti itt dokkol már idõtlen idõk óta. Mindent elintézett, nemsokára megy is tovább. A parizeres csalamádés kenyér után rárepülök a pici pirospaprikával töltött olajbogyóra. Ezt egész egyszerûen imádom. Éva, aki a rajtoltatás után most itt serénykedik a kaja körül, közli, hogy látja ám, amit mûvelek a bogyók pusztítása terén. Jól van akkor: Vigyázz, kész, sajt! A lágy sajt is nagyon jó ötlet; könnyen emészthetõ, és sok energiát ad. Kóstoljunk meg még egy pár mogyorókrémes kexet is! Gyöngyi túl hamar jóllakott. - Jól van, persze, menj csak tovább, én még nyújtom egy kicsit a belemet. A tapasztalat az, hogy itt nem tudok annyit enni, ami Dobogókõig ki ne égne belõlem. Az eddig elfogyasztottakat kólával csapatom szét, és egy utolsó parizeres kenyérrel leülök a templom elõtti kõmandzsettára. Amikor az utolsó falat is eltûnik a gallérom mögött, pólóra vetkõzök és felkerekedek. Megköszönöm az etetést, integetek a most érkezõ Diának és Krisztáéknak, aztán a fõút mellett továbbindulok. Még cidrizek egy kicsit, de tudom, hogy nem lesz ez így sokáig. Minden rendben van a jelzéssel, a kanyarodó utcán felmegyek a temetõbe, majd a jobb felsõ sarkában kimászok a masszív létra segítségével. Keményebben nyomatom, mint ahogy jólesne; utol akarom érni Gyöngyit. Egy futó páros még így is megelõz. Persze, olyan gyorsan nem tudnak elhúzni a látóterembõl, ez az emelkedõ nekik se vízszintes. Amikor a második hídja vesztett árokba mennék le, Gyöngyi szólal meg a hátam mögül. Nem, nem tévedt el, csak akadt egy kis dolga egy félreesõ helyen. Még jó, hogy nem tudtam jobban rohanni... A Körtvélyes-puszta síkján levegõhöz jutunk. Feltárul a támadandó magasság. Megint egy, a múlt évi PIROS-on megtörténthez nagyon hasonló jelenet játszódik le: Tavaly én mutattam Krisztának a magas hegyen álló adótornyot, mint a távoli Dobogókõ egy objektumát, most pedig Gyöngyi várja tõlem annak megerõsítését, hogy a torony Dobogókõn áll. Jól jön a balra mutató parasztrózsaszín nyíl, mert a dumálás közben majd' elfelejtettem, hogy itt le kell térni a széles útról. A nyúlfarknyi erdei séta és a keresztezõ erdészeti mûút az emelkedõk sorozatát vezeti be. Az elsõ emelkedõ után megint egy keskenyebb mûutat keresztezünk. Néhány éve itt ellenkezõleg, lefelé jöttem a TÉRY ÖDÖN-ön. Az ösvény meredeken éri el a mûutat, és akkor csúszós is volt. Az alfelemre érkezve szánkáztam ki az útra. Dömösön a derekamra kötöttem a kabátomat, hogy a buszsofõr ne lássa meg a szalonképtelenségemet... Az újabb emelkedõ egy tarvágáson van. Nem tudom, mikor fogom megszokni ennek a látványát. A két villanypásztor közül az elsõt teljesen letiporták, ezen simán át lehet lépni. A másikon sikerül fizikoterápia nélkül átterpeszteni. Valahogy nem bánom, hogy ki lehetett hagyni a létrázást. Megint fák közé érünk és bejön a [Z-] jelzés. Úgy számolom, hogy nincs már messze a nyereg. És tényleg! Egyenesbe érve meglátom a piros-fehér bóját. Nagyon megörülök neki, és örömömnek hangot is adok.
4. ellenõrzõpont, Szakó-nyereg.
A pontõr hölgy elmondja, hogy azért szeret itt posztolni, mert itt mindenki úgy örül. Gyöngyinek mondom, hogy innen már "csak" fellépcsõzünk a Tost-sziklához, és egy hosszabb sétával, enyhe emelkedõn elballagunk Dobogókõre. Gyöngyi az itinerbõl rögtön köpi a táv- és szintadatokat. Ez már nem annyira szívderítõ. Miután elolvastuk a Tost-szikla majdnem fekete kövébe vésett feliratot, egy vékony avarréteggel takart ösvényen lazíthatunk. Azért, van még táv a következõ ellenõrzõpontunkig, de szorgalmasan morzsoljuk. A balról feljövõ [S-] után növekszik a népsûrûség, de innen már reális közelségbe kerül a pont. Sokkal hidegebb van itt, mint odalent Dömösön. Fázik is a pólóm, de most már nem állok le öltözködni. Jó érzés, hogy a legtöbben vörös orral mászkálnak pufi dzseki, sapka, sál, kesztyû, lábtyû öltözékben, én pedig a túra nevének megfelelõ színû pólóban dzsesszelek rendíthetetlenül. Szigorúan követjük az útvonalat a Rezsõ kilátóig, de ott a murvás út alacsony szegélyét átlépve kényszer-kispistázást hajtunk végre. Dugulás van, kérem szépen. No, nem nálunk, hanem a népek vannak rengetegen. A zöld sámán kapu a természetes, girbe-gurba alakjával még mindig tetszik. Az igazi öröm viszont a víztorony, majd az adótorony látványa.
5. ellenõrzõpont, Dobogókõ.
Pinkert Laci egy banánnal mutat a pecsételõ hely felé. Mindenki elvesz tõle egy ehetõ útjelzõt és Moiwához lép. Én a nagy repoharamba bubis vizet is kérek tõle. Így leállva már tényleg hideg van; vékony pulcsit öltök. Amíg iszom az ásványvizet figyelem az érkezõket, hátha még elbúcsúzhatok Krisztától, aki ma itt fejezi be. Nem jön senki ismerõs, ezért lemegyünk az üveggyémánt árushoz, hogy átvágjunk a parkoló csücskén, és a Matyi büfé mögötti murvás úton hagyjuk el Dobogókõt. A két kerítés közé beszorult [P-] után lejteni kezd az út. A Fagyos katonáig bicsakló köves, onnan pedig inkább gyökeres a lejtõ, amíg ki nem érünk a hegyoldalbeli aszfaltos utcára. Keresztezzük a Pomáz-Dobogókõ mûutat, és ugyanazzal a lendülettel megindulunk a Pilisszentkeresztrõl Pilisszántó felé menõn. Együtt megyünk egy sporttárssal, aki már a budaörsi célban elfogyasztandó sörökrõl ábrándozik. Az bizony igencsak odébb van! A temetõ után megint vetkõznöm kell, mert a dobogókõi klíma után - kis túlzással - itt meleg van. Jobbra, felfelé indulunk a temetõkerítés mellett a Vörös-földek felé. Köszönünk a jobbra magasodó Pilisnek. A nagy mezõ bal felsõ sarkánál pedig bemegyünk az erdõbe.
III. ellenõrzõhely, Magas-hegyi-nyereg.
Az ásványvizes frissítés mellett elfogyasztunk még néhány szelet aszalt gyümölcsöt, amirõl még mindig nem tudjuk, hogy mi lehet. A pontõrök se. Kanyargós mélyúton megyünk lefelé, hogy megint találkozzunk a Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûúttal, amin most jobbra fordulunk és megteszünk rajta két- háromszáz métert, hogy aztán Pilisszántó fölött jobbra forduljunk egy murvás, emelkedõs útra. Elérünk egy kerekes kúthoz, ami csak díszlet, mert víz helyett kövek vannak benne. Amikor már jól felcsûrtünk, akkor élesen balra megindulhatunk lefelé. Gyöngyinek nagyon tetszik, hogy a magasból látjuk Szántó házainak a tetejét. Nekem is. Az út teljesen levezet a faluba, de egy szalag még idõben jobbra térít. Aki jól megfigyeli a csenevész növényzetet, azon is lát elvétve [P-] jelzéseket. Mielõtt balra kéne fordulni megmutatok Gyöngyinek egy téves [P-] jelzést, ami fene tudja hova vezet. Évekkel ezelõtt, az elsõ PIROS-omon akkori túratársammal Vilmossal mi is elindultunk rajta. Szerencsénkre szembe jött két GPS-es srác, akik még idejekorán észrevették, hogy ez nem frankó. Vajh mikor lesz ez lefújva szürkével a cudar piros? Egy "utcával" tovább megyünk, és a sárga szárú oszlopon levõ [P-] jelnél nyugodtan balra fordulunk, majd lemegyünk egy földútra, amin automatice jobbra megyünk, és kitartó gyaloglással felkeressük a következõ pontot.
6. ellenõrzõpont, Csévi-nyereg.
Itt is lehet falatkákat falni. Eszünk is. Andrew megjegyzi, hogy a túra nevének megfelelõen vagyok öltözve. Végre! Már aszittem, hogy senki nem fogja észrevenni! - Várjál, ez még nem minden - mondok, és a zsebembe nyúlok. - Mi az, piros tanga is van nálad? - így a derék pontõr. Mivel tanga került szóba, erotikus mozdulatokkal kísérve, lassan egy piros szalagból készült pántot húzok elõ, majd biggyesztek a homlokomra. Totál siker! A ponton levõ két ember tapsviharban tör ki. Na, akkor mi tovább megyünk a Táloki-erdõben. Elõkerül a gulyásleves téma. Ez általában mindig itt szokott felvetõdni; jó az idõzítés. Gyöngyi a távadatokat böngészi türelmetlenül. Balról csikorgást hallok. Az idõ vasfoga az. A tavasszal még itt álló, a vadaknak szénát kínáló vadetetõ nem bírta tovább az ácsorgást, megadta magát, és a takarmánnyal együtt térdre roskadt... Visszaemlékszem, hogy elsõ alkalommal olyan hosszúnak tûnt ez az erdei út, de most hamar elérjük a nagy ívû jobbos lejtõt, ami kivisz a fák közül. Lent, balra rákanyarodunk a gázpásztára. Itt döbbenek rá, hogy miért megyünk önmagunkhoz képest oly gyorsan. A talaj. A száraz talaj. Nincs sár, amit unos-untalan kerülgetni kéne. Nincsenek visszacsúszó lépések. Rengeteget számít! A pásztáról jobbra térünk le. A sorompó elõtti átfolyás is inkább csak egy nedves folt, vagy még az sem. Viszont a sorompó le van engedve. Nem tudom ezt milyen metódus szerint húzzák-eresztik, minden esetre átterpesztünk rajta. Hát akkor másszuk meg ezt a durva köves szekérutat! Az úton kis híján egy mûvészi installációba botlunk: Kolosszális kreativitásról tett tanúbizonyságot az a rendezõ, aki a parasztrózsaszín nyilakat felfestette. Az itt láthatót ugyanis egy nagy rakás lócitromra fújta. Ennek eltávolításával nem lesz gond; elhordják a verebek, vagy szétveri az elsõ zápor. A jövõre vonatkozóan annyit megjegyeznék, hogy sündisznóra, ne adjisten teknõsbékára véletlenül se fújjatok jelzést, mert nagy káoszt okozhat... Amikor elérünk a Klotild-barlang felé vezetõ leágazáshoz, egy rövid idõre elfelejthetjük az emelkedõt. Irány az Iluska-forrás. Amikor odaérünk, kéretlen idegenvezetõként rábökök az ormótlan betontömbre, és azt mondom: Iluska-forrás. Mellõzzük, és a következõ lehetõségnél balra kanyarodunk, aztán pár méter múlva jobbra, fel egy rétet bekerítõ kerítés mellé. Ez felvezet az erdõ szélére, a Fehér-hegy lábához. A gyenge emelkedõ egyre durvul. A végére csak araszolás jut, de az megállás nélkül. Gyöngyinek pont most esik be egy hívás. A csúcskõnél megvárom. Közben üdvözlöm a mellettem elszaladó L. Szilvikét. Valami miatt késésben lehet. Amikor felér Gyöngyi, megindulunk lefelé a másik oldalon. Az újabb gázpászta elõtt egy fára ki van rakva két A4-es, amelyeken szájbarágósan ki van jelezve, hogy MAGYAR VÁNDOR balra, PIROS túrák egyenesen. (Ennek ellenére idén is volt P85-ös, aki lement Vörösvárra.) Minden esetre mi átrohanunk a pászta vályújának másik partjára, ahol is felkapaszkodunk. Megint ismétlõdik a tavalyi túra forgatókönyve. Most is ezen a szent helyen szólal meg a telefonom. Pisti érdeklõdik, hogy hol vagyunk, és hogy kikérje e a gulyást. - Kösz, de nehogy kikérd! Még kb. negyedórányira vagyunk, addig megbõrösödne. Ha forrón tálalják, inkább öntünk bele vizet... Vörös-hegy a keskeny ösvényével a hegyoldalban. Világosban innen megkapó látvány tárul a vándor elé, ha balra fordítja a fejét. Már pedig még bõven világos van. Zakatolás lefelé a tûlevélszõnyegen. - Hallod a forgalom zaját? - kérdem Gyöngyit. Igen - válaszolja. - Na, az nem jelent semmit, mert még itt fogunk kanyarogni idõtlen idõkig. Ez a pár perc mindig oly hosszú. A balos kis híd késlekedik, de amikor átdobogunk rajta, akkor feltárul a csárda irdatlanul hosszú parkolója, melynek a másik végébe kell átlényegülni.
7. ellenõrzõpont, Kopár csárda (MELLETT).
Katonai sátor mélyén a sötétben is látó Jávor Zoli kezeli a dokumentumokat. Hamar megkapom a bélyegzést; mehetek a gulyáselosztóba. Pont jó hõmérsékletû, nem kell bele hidegvíz. Mielõtt hozzákezdenék, megint öltözök, hogy az étkezés végére ne merevedjek le. Gyöngyi is végez a piszmogással, leül mellém. Mikor lemegy az utolsó kanál lé, a tradíció szerint repetázok egy fél tányérral. Kaja után átülünk egy távolabbi asztalhoz szerelvényt igazítani. Én púdert szórok a cipõmbe, mert idefelé úgy éreztem, mintha tapadna a zoknim. Gyöngyi a városi közlekedéshez öltözik. Amikor készen vagyunk, elindulunk a 10-es másikoldalán levõ buszmegállóhoz. B. Sanyi kiabál utánam, hogy: - Botok! Mire visszafordulok Roland már nyújtja felém a szerszámokat. Micsoda csapatjáték! A buszmegálló táblája ki van döntve. Célba ért túratársnõm nem akarja elhinni, hogy ez egy létezõ megálló. Nem telik el húsz másodperc, és lefékez mellettünk egy sárga, csuklós busz. Gyöngyi az elsõ ajtóhoz szalad (!), én pedig besétálok az erdõbe. Nyugodt léptekkel haladok a földúton Pilisszentiván felé. Gondolataim a ma átélt események között csaponganak. Úgy vélem bõ idõelõnyt szereztem, a hátralevõ távon a sebességet ütemes kiránduló stílusúra redukálom. Megérkezek a balos domb aljába. Nem túl magas, de olyan meredek, hogy az elõttem járók által fellazított, száraz, süppedõs talajon oda kell figyelni a felfelé kapaszkodásnál. A meredekrõl jobbra, egy szelídebb emelkedõre térek, és nemsokára megérkezek a következõ pontra.
8. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy.
Meglepetésemre Gergõék õrködnek itt. Gergõt a PÁLOS beszámolómban »Átfagyott Sporiként« emlegettem. Ezen, és az ottani végjátékon kicsit elpoénkodunk, aztán folytatom az utamat. Lemegyek a Kakukk-hegynek nevezett dombról és jobbra ráfordulok egy köves útra, ami késõbb szilárd burkolatúvá lesz, majd két oldalán házakkal, "szabályos" utcává fejlõdik. Az autók mozgásán kívül egyetlen életkép, hogy egy asszony avart sepreget egy ház elõtt. A nyíllal támogatott [P-] jelzésnél jobbra fordulok egy keskenyebb utcába, hogy a másik végén balra induljak egy sportpálya felé. Azzal szemben van a Villa Negra, ami egy kocsma vagy étterem. Nem tudom pontosan, bent még nem voltam. Leteszem a hátizsákomat, hogy elõszedjem a fejlámpám, amit még a Kopárnál akartam kikészíteni, de elfelejtettem. Nincs még sötét, de nehogy már vakon kelljen lámpa után kotorászni az éji erdõ mélyén. Amíg ezzel foglalatoskodok a derék Mezeiék (biharite.hu) loholnak el mellettem. Nem tûrhetem, hogy csak úgy tovaporozzanak, ezért feladom szemlélõdõ életfilozófiámat, és beállok mögéjük vontatmánynak. Ezt Klári nem gyõzi elégszer a szememre hányni a túra alatt. (Sõt még a MONOTON MARATON-on is errõl hallgathatok.) A Negra elõtti parkolón srégen balra átvágunk, hogy rátérhessünk egy szélesebb földútra. Õk még nem voltak ezen a túrán, ezért a Pullman kocsi (én) néha belepofázik a mozdony (Klári) irányításába. Így van ez például, amikor jobbra fel kell menni egy pecató peremére. Egy pihenõvel ellátott rét után viszonylag hamar eljutunk egy kerítéshez, és mielõtt felütköznénk, balra fordulunk mellette. Érdekes, hogy milyen hirtelen szürkül. Sín helyett egyre mélyülõ homokban vonatozunk hosszan. Már nem buli, úgyhogy vége lehetne már ennek a szakasznak. Elénk kanyarodik a kerítés, mi vele kanyarodunk, mégpedig balra, hogy nemsokára jobbra elérjünk egy hétvégi házas övezetet. Szórványos kutyaugatás. Ez, mármint a telkek sorozata nem tart soká, egy jobb egyenessel letérünk az útról egy növényekkel övezett ösvényre. Ahogy kiérünk a sûrûjébõl, jobbról megint kerítés. Néhány méterrel távolabb már ég egy pár teamécses. Egon és Éva nemrég kezdték gyújtogatni õket.
9. ellenõrzõpont, Hosszú-árok elõtt.
A szokásos szmájlival kombinált bélyegzés után kapunk egy pohár ásványvizet és egy csoki szeletet. Kell is az erõsítés a sokak mumusa, a Hosszú-árok elõtt. Mese nincs, most már meg kell gyújtani a lámpákat. Kimegyünk a forgóajtón, és egy darabon a [S-] jelzéssel tartunk, hogy aztán egy infotáblánál jobbra elhagyjuk azt. Ez még csak az árok bevezetõ szakasza, szinte nem is emelkedik. Csak sokára kezd emelkedni, de akkor egyre durvábban. A mozdony egyre lassabban húz, és egyre többet pöfög. Van egy rész, ahol azt hiszi az elõször erre járó, hogy már kiadta dühét az emelkedõ. Nos, ez nincs így. Kapsz egy pár métert, amikor levegõhöz juthatsz, de aztán megint mindent bele kell adni. A [K+] elágnál háromszor kell kiadnom a »balik« vezényszót a mozdonynak az éles kanyar miatt. Direkt nem szólok Klárinak, hogy jönni fog Yoyo kitömött fejekkel ellátott, két útszéli pólója, hátha megijed. Sajnos nem ijedt meg. A rend kedvéért legalább annyit mondhatott volna, hogy: Juj! Ez még egy dög emelkedõ, aztán rátérhetünk a keskeny, balos ösvényre ami elvisz a túrázó szlengben csak "Siratófalnak" nevezett ponthoz.
10. ellenõrzõpont, Nagy-Szénás, Emlékfal, pihenõ.
Üdvözöljük Péteréket, és leülünk a padra. Borika csokis dobozokat rak elénk. A gémberedés elkerülése végett nem cseveghetünk sokáig, átadjuk helyünket a most érkezõknek. Egy piros-kék villogó irányában megtaláljuk a négy korhadt lépcsõfokot, amin elindulunk a Nagy-Szénás oldalába. Klári zokon veszi, hogy még mindig felfelé kell menni. Megnyugtatom, hogy nemsokára lejtõzhetünk, de már nekem is sok egy kicsit ez a Szénás. Jó, hogy nem kell felmenni a tetejére. Balra, lefelé kanyarodunk fenyõfák között. A kellemes lejtõ kövesé, vályússá és túl meredekké válik. Ezen küszködve kiérünk egy szintén meredek, de legalább szilárd burkolatú utcára. Innen belátni majdnem az egész Sierra de Nagykovácsit, de a city-t mindenképpen. Megmutatom az alulról megvilágított templomot, aminek a közelébe igyekszünk. Enyhül az utca lejtése, de nem esik jól a járás az aszfalton. A temetõ mellõl serény útitársaim rögtön az elõttünk levõ sikátor felé sietnek. - Gyertek erre! - mondom, és balra fordulok. "Ellenõrzõhely lehetséges" - áll az itinerben. Húzzák a szájukat, de követnek. Amikor a következõ sarkon jobbra fordulok, én vagyok a legjobban meglepve: Az Antónia utcában a piros-fehér bója az, amit elõször meglátok. Már évek óta mindig bejárom ezt a (...) kerülõt, ha erre vezet egy túra, még akkor is, ha ez nincs külön kihangsúlyozva. Soha nem láttam még itt ellenõrzõpontot.
IV ellenõrzõhely, Nagykovácsi, Antónia utca.
- Megmentettelek titeket egy visszaküldéstõl - mondom a Bihari TE jeles képviselõinek. - Na, most végig ezt hallgathatjuk tõled - válaszol Klári. - Arra mérget vehetsz - mondom elégedetten. A pecsétet a plébánia rubrikájának az elejére kapjuk. (Mint késõbb hallottam, ez problémát okozott az elsõként célba érõ futónál, mert innen már nem ment a plébániára, hanem folytatta tovább útját a [P-] jelzésen.) A biztonság kedvéért rákérdezek a pontõröknél, hogy be kell e menni a plébániára. A válasz természetesen: igen. Jobbra fordulunk Nagykovácsi fõ utcáján, és elhagyva a [P-] jelzést, torony iránt, a kemény kövezeten elcsattogunk a plébániára.
11. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, plébánia.
A helyiséget szekrénysorral lefelezték, hirtelen azt hiszem, hogy máshová helyezték a fogadást. Nincs úgy bedurrantva, mint tavaly, ezért nem kell nekivetkõzni. Mosdás után egy parizeres kenyérrel a bejárattal szembe ülök, és nézem az érkezõket. Tényleg visszaküldik azt, akinek nincs meg az ellenõrzõhely pecsétje. Legszebb öröm a káröröm: Hehe! Van még egy pár szem olajbogyó. Ennek külön örülök. Jól esik, hogy kólával öblíthetem le a kaját. - Na, mi van, indulunk? - teszi fel a sürgetõ kérdést Klári. Szívesen csipegettem volna még egy kicsit, de az indulás sincs ellenemre. Köszönünk mindent, és búcsút veszünk Katáéktól. Kint, szokás szerint nagyon fázok, pedig most nincs is olyan hûvös, mint tavaly. Visszamegyünk a [P-] jelzésre, és az oda-vissza sokszor bejárt útvonalon felfelé kaptatunk azon az utcán, amelyik bevisz az erdõbe. Most én húzom a vonatot a Vöröspocsolyás-hátság felé. Hamar múlik az idõ; túratársaim a Hamahama vetélkedõs túráról mesélnek. Ó, már itt is a [P3] jobbról. A talajon rikító pöttyöket követem, de azért néha felnézek turista jelzést keresve. Gyakran elég kellemetlenül kövessé válik a talaj, de feszített koncentrációval tartani tudom a tempót. Újabb tájékozódási pont: a [P+] köt fel balról. Nemsokára köves ösvénnyé szûkül le az út. Egy jó hosszú darabot ezen teszünk meg, aztán egy balos kanyarral lejövünk róla, és egy összeroskadt vadkerítés mellett megyünk el. Most kell figyelni, hogy ne bökjük el a hegyesszögû jobbos útvillát. Ó, de hát meg van ez támogatva mindenféle külön jelzéssel is. Fél füllel hallottam valamit Sistergõvel kapcsolatban. Mintha azt mondták volna, hogy nem lesz etetõpontja mert õ is túrázik. Lemegyünk a mûútra, és mindjárt meglátjuk.
V. ellenõrzõhely, Petneházy-rét és Julianna major közötti mûút.
Igaz volt a rémhír. Két általam nem ismert pontõr ad bélyegzést, és kínál mûanyagszörpöt... A mûútról balra visszabattyogunk a turistaútra, és emelkedõre fogjuk. Vissza kell kapaszkodni arra a szintre, amirõl lejöttünk a Sistergõ nélküli ellenõrzõhely kedvéért. Amikor megtettük visszanézek a rövidítõ út irányába, de nem látok imbolygó lámpafényt. Semmilyet sem látok. Jobbra fordulunk, és lóhalálában megindulunk a lókarám felé. Már majdnem ott vagyunk, amikor egy kb. tíz fõs csoporthoz érünk. Éppen izzó parazsat terítenek szét a földön. Mezítláb fognak járni a parázson. (Nem vicc!) Nagyon kedvesek, emelkedett hangulatban bíztatnak minket azzal, hogy már nincs sok hátra. (A távunkból.) Megköszönjük, de nem viszonozzuk a bíztatást, mert nem tudjuk, hogy ilyenkor mit kell kívánni. Jó szelet biztosan nem, esetleg vastag talpbõrt. Szerintem a túrázók között is van aki úgy érzi, mintha parázson járna, nem kell ehhez tüzet gyújtani. Elmegyünk az üres lókarám mellett, a pacik már a bokszaikban alszanak. Állva. Keresztezzük a szilárd burkolatú Feketefej utcát, és nekimegyünk a Schwarzkopf-nak. Nagy léptekkel, de lassan nyomjuk magunk alá a mészköveket és gyökereket. Minduntalan feltekintek jelzésért, mert tavalyelõtt valahogy a pont mögött lyukadtunk ki, onnan verekedtük át magunkat a dzsindzsáson. Nem akarok okot adni Klárinak, hogy (ezzel kapcsolatban is) rajtam köszörülje a nyelvét. Sikerül a szabályos oldalról megérkezni a (jéghideg) kályhához.
12. ellenõrzõpont, Fekete-fej.
Miután fiatal barátainktól megkaptuk a bélyegzést, lefelé indulunk. A rettentõen köves lejtõ még így, két túrabottal felszerelkezve is próbára teszi az egyensúlyérzékemet, sõt az egész lényemet. Csodálom, hogy a Bihari TE prominens képviselõi hogyan bírnak bot és tiplizés nélkül, a sötétben lebotorkálni ezen az ember- és asszonypróbáló lejtõn. Le is maradnak. Igazán beruházhatnának legalább egy-egy botra, de hát a hiúság... A Halál úton (Szépjuhászné körút) egymagam megyek. Mielõtt kimennék a flaszterre, elengedek három autót. A legnagyobb csodálkozásomra sikerül úgy elérni a turistaút folytatását, hogy nem találkozok szembe jövõ autóval. Megint egy emberes emelkedõ következik: Fel kell kapaszkodni a Hárshegyi körútra. A kivályúsodott, agyagos ösvényt sziklás rész váltja fel. Érdekes ez a kõzet. Olyan, mintha valamilyen furcsa, fekete cementbe folyami kavicsot kevertek volna. Utolérnek Mezeiék. Klári persze lebök, hogy otthagytam õket. Ez nem egészen így van, mert mindig hátra, hátranéztem, hogy jönnek e. Végül is utolértek, ez a lényeg. Nem? Na! Ez nagyon kemény emelkedõ ilyenkor, a 80 km-t üldözve. Csak nyúlik, csak nyúlik. Huh! Végre felértünk.
VI. ellenõrzõhely, Hárs-hegyi körút, erdei pihenõ- és tûzrakó hely.
Most még virrasztanak a ponton, gyorsan megkapjuk az igazolást arról, hogy itt jártunk. "Vidáman" továbbindulunk. Azért a vidámság, mert a Szépjuhásznéig lesz egy pici pihenõnk. Klári ki van akadva a Szépjuhásznéra, mert idén már enyhén szólva sokszor látta. - Egy darabon lehet gyakorolni a MONOTON MARATON-ra - mondom a többieknek, annak tudatában, hogy kedden õk is eljönnek majd. Most jön a Hárs-hegyi körút egyetlen komolyabb lejtõje. A tavalyelõtti MONOTON-on volt aki ellenkezõleg körözött, hogy itt ne lefelé kelljen mennie a fájós térdével. A kisvasúton való átkelést a közvilágítás fényei is segítik. Rá se pillantunk a még mindig szép Juhásznéra, és átszaladunk a Budakeszi úton. Klári az élre áll, és visszaveszi a húzást. Most már nem vagyunk olyan hetykék, mint lefelé jövet. Direkt nyögök két eltúlzottat, hadd higgyék, hogy már kifáradtam. Meg is kapom érte a magamét: Klári szerint a medúza elmeszesedett gerincoszlop hozzám képest. Persze, nem ezt a kifejezést használta, de valahogyan publikálhatóvá kellett tennem a lényegét... Nagy elõny, hogy pontosan tudom, mi vár ránk, a fedélzeti komputer már beosztotta az energiát, és egy kis tartalékot is elkülönített, nem várható eseményekre. Itt - a János-hegyre menet - nagyon kell figyelni, mert már alig lehet tudni, hogy melyik a turistaút, és melyik az átvágás. Mind a két féle út egyforma széles. Megoldjuk. Miután elsõ ízben kereszteztük a feljövõ mûút szerpentinjét, egy kiálló köves emelkedõn jutunk el a Pozsonyi-hegy vízszintben haladó útjára. Jól jön egy kis késõ esti levegõzés. Jól fogunk aludni (majd valamikor). A pihinek a mûút újbóli keresztezése vet véget. A mostani emelkedõvel a szilárd burkolatú útkígyó egy kanyarulatát vágjuk le (hivatalosan). Ez után következnek a falépcsõk. Itt mindig alábecsülöm a fordulók számát, mindig elõbbre várom a meleg fényû halogénlámpákkal megvilágított kilátó alulnézetét. Közben két srácot érünk utol, és hagyunk el. Klári rám pirít, hogy milyen bunkó vagyok, mert nem köszöntem nekik. Úgy látszik nem hörögtem elég hangosan. A következõ kanyar után elénk áll a János-hegyi kilátó nagyestélyi fényruhájában.
13. ellenõrzõpont, Erzsébet kilátó.
Nem idõzünk sokáig; a kilátó mögötti lépcsõkhöz megyünk. Mezeiék becsületére legyen mondva, hogy meg sem említik a gumijárdán való élvezetes legurulás - és egyben kispistázás - lehetõségét. Ezek a lépcsõfokok viszont egyenetlen távolságban és magasságban vannak egymáshoz képest, mivel követniük kell az õket hordozó szikla alakját. Nem kis mutatvány lemenni rajtuk. Recsegnek, ropognak az eresztékek a megfáradt túrázóban. Azért, amikor ezzel végzünk, marad még néhány méter gumijárda, amin végigkocogok. A Libegõ környéke kihalt, a nyomós kútnál sincsenek szomjas vándorok. Rongyolunk lefelé a murvás úton. Megint csak egy, a teljesítménytúrák megálmodói által gyakran elõvett szakasz következik. Ezt akár még jobban lehetne utálni, mint Klári a Szépjuhásznét, de nekem ilyen nem jutna eszembe a Budai-hegyekkel kapcsolatban, pedig jó néhány izzadságcseppet letöröltem már barázdált homlokomról az útjait járva. Tehát lesiklunk a kisvasút »Jánoshegy« állomása közelébe, hogy aztán szûnni nem akaró lejtõn lavírozzunk egészen a Virág-völgyig. Ez a mélypontunk. Megindulunk a Csacsi-rét felé, de az utolsó pillanatban jobbra fordulunk egy, a völgybõl kiemelkedõ útra. Nem fáraszt túlzottan az emelkedõ, mert már joggal gondolhatunk a célra, mivel csupán csak egy ellenõrzõpontunk maradt. Cikkcakkozni kezd az út. Figyelni kell, hogy mikor forduljunk jobbra, egy keskenyebbre. Nemrégiben a kellõ helyre állítottak egy oszlopot irányjelzõ táblával, turistajelzéssel. Örültem, hogy éjjel sem kell majd minden bokor mögé benézni, a letérést keresve. Az idei GYERMEKVASÚT NYOMÁBAN éjszakai változatán már csak az oszlop állt ott táblátlanul. Ennek megfelelõen, a szuvenír gyûjtõk jóvoltából már csak a csupasz, sötétbarna oszlopot keresem a fénycsóvámmal. Már itt is van az út mentén. Jobbra kanyarodunk egy átkötõ ösvényre, aztán a végén balra. Innentõl fel se kell pillantani, majd csak a sorompónál, hogy át ne bucskázzunk rajta. A szépen kivilágított templom felé haladunk. Amikor élesen balra kanyarodunk, megszólal a telefonom. Ez biztosan Pisti. Ismét a tavalyihoz kísértetiesen hasonlító beszélgetés hangzik el, csak akkor az innen nem messze levõ Végvári-sziklánál esett be a hívás: - Szia öreg! Merre kóborolsz? - Itt vagyunk a makkosmáriai templomnál. - Én már beértem. - Hát, ezt rögtön gondoltam, gratulálok. - Én is neked. Te is biztosan hamar beérsz. - Kösz. Akkor jó pihenést! - Kösz. Neked meg jó célba érést! - Kösz. Szia. - Szia, szia... Közben megérkezünk a pihenõhöz, ahol a pontõr hölgy a gerincét egyengeti a padon, hosszában.
14. ellenõrzõpont, Makkosmária.
Amíg a célbeli sörökrõl vizionáló sporttárs - aki valahol megint utolért minket - a messze hordó lámpáját ismerteti a pontõrrel, én csendben helyet foglalok a müzli szeletek dobozának szomszédságában. Kábé három vagy négy szelet hosszan tart a kiselõadás. Továbbindulunk. Elégedett pofával megyek a többiek után. A nagyméretû KRESZ tábla mögött Klári rögvest rátalál a helyes útra. Ha nem tudnánk, hogy enyhén lejt az út, úgy éreznénk, hogy megtáltosodtunk, olyan iramban haladunk. Tapasztalt pirosozó tudja, hogy ennek még megissza a levét, de a tapasztalt pirosozó számít is erre, ezért nem fogja sokkolni az, hogy a Végvári-szikla felé közelítve már emelkedõbe megy át a dolog, és a szikla után pedig kifejezetten durvulni fog. - Na, köszönjetek szépen! - mondom a többieknek, amikor balra elkanyarodunk a szikla elõtt. Nekem most már mindig Végvári Tamás a színész, a természetfilmek nagyszerû narrátora fog eszembe jutni, amikor erre járok... A most következõ emelkedõ már senkinek sem hiányzik, hiába is tagadná. Azzal a tudattal vágunk neki, hogy most már tényleg közel vagyunk a célhoz. Kitartó, egyenletes meneteléssel jutunk fel a [S-] becsatlakozásához. Itt egy picit enyhül az emelkedõ, de tudjuk, hogy ezzel még nincs vége a kaptatók sorának. Balra egy [S+] jelet látok az egyik fán. Az így jelzett ösvény a KFKI-tól a Farkas-hegy felé vezetõ mûútra köt fel, amit mi csak késõbb fogunk keresztezni. Nem sokára a [S-] megy le jobbra, és lassan odaérünk ahhoz a táblacsoporthoz, ami az imént említett mûút mellett áll. Keresztezve az utat rátérünk túránk utolsó emelkedõjére. Mint mindig, amikor erre járok megnézem, hogy meg van e még a magányosan álló katonai õrtorony. Igen, ott zöldell jobbra a fák között. Elnyújtott jobb kanyarral kerüljük. Ha a most következõ egyenest legyûrjük, akkor fent leszünk a [SC] / [P-] táblacsokornál. Bah! Ez is megvan. Most már nyugodt tempóban megyünk lefelé a köves úton a Piktortégla-üregek felé. Nem kell rohanni, idõnk, mint a tenger. Vigyázunk, hogy ne rúgjunk kõbe, ami nem sikerül 100%-osan. A [SC] - mint afféle körút - elkanyarodik, egyedül marad a [P-]. Még egy darabon ebben a mélyútban megyünk lefelé, de aztán balra térünk egy keskeny ösvényre. Ez átköt egy széles, köves útra, amin csak pár métert megyünk balra, mert rögtön le kell térni róla jobbra egy másik keskeny ösvényre. Laci kedvéért dobolok egy kicsit a botommal az avarban heverõ, rozsdás mosógép oldalán, ami még az avar korból maradt itt. Az utált, keskeny, vályús, köves ösvényen ereszkedünk Budaörs felé, most már határozottan belassulva. Majdnem egy kilométert kell még kibírni ezen a borzadályon. Egy emberöltõ múlva leérünk egy keresztezõ mûútra. Ez még nem a terep vége, mert egy sziklákkal kirakott szakaszon kell még végigtechnikáznunk. A lenti utcalámpa bíztató reménysugarát küldi felénk. Nagy megkönnyebbülés leérni a lejtõs utcára. Az sem baj, hogy a flaszter rettentõen nyomja a talpamat. Lejjebb egy rövid hidat veszünk célba. A túloldalán jobbra fordulunk. Ez egy balra, nagyívben kanyarodó utca, ami kiegyenesedve, látni engedi a keresztezõ fõutat. Úgy sétálunk odáig, mintha csak a kihalt Nagy körúton sétálgatnánk. Balra fordulva a Szabadság útra, szembetûnik a sötétnarancsszínnel világító cégér THAI MASSAGE felirata. Már mindenki a nyakát nyújtogatja, hogy meglássa a körforgalmat, ami az iskola közelségét jelenti. A feldíszített kerítéstõl betonszalag emelkedik (!) az iskola bejáratához. Rányitjuk az ajtót a célra. 00:20. Mátéra bízzuk az itinereket, és ledobjuk magunkat a folyósón egy padra. Egy kicsit csak úgy bámulok magam elé, aztán együtt megyünk az oklevél, a jelvény és a tavaly bevezetett P85-ös zokni átvételére. Az utóbbit akkora becsben tartom, hogy még a tavalyit sem bontottam ki. Átmegyünk a restauráló részlegbe. Alig kezdünk a falatozáshoz, Ebola szól Mezeiéknek, hogy talált számukra fuvarozót. Nekem úgyse lenne jó a budai célpont, ezért nyugodtan kosztolok tovább. A pár virsli utolsó falatjánál bejön Roli és közli, hogy hazamegy, és egy darabon elvinné azt, aki a Keleti irányába tart. Hoppá! Már megint nem tudom kienni az MVTE-t a vagyonából, de ezt a teleportálást nem hagyhatom ki...
Ottorino
 
 
nagypapaTúra éve: 20112011.11.23 17:49:55
megnéz nagypapa összes beszámolója

 


   Piros 85


   2011


  


     ... akkor majd az emberek azon lesznek, hogy kisebb eredményeiket is közöljék ... és hozzáteszik : "Többet nem tudok".                                                                                                                                                                                                


   Ez  a rövid szövegrész Evariste Galois francia matematikustól származik. A korán elhunyt fiatalember maradandóan beirta nevét a tudomány történetébe. Mûvét minden szakmabeli ismeri. Alakját Leopold Infeld lengyel fizikus, tudományos tényeket és romantikus elemeket vegyitõ életrajzban örökitette meg. Az idézett szavakat, Fejes Tóth László hatására, az õ könyvébõl vettem át. Késõbb majd kiderül, mi célom volt vele.


   Most pedig induljunk meg, lehetõleg korán. Az órát még nem állitották át, tehát ki tudjuk használni a késõbbi sötétedésbõl származó elõnyt. Sajnos, tehetségtelen vagyok, az igazi sportemberek már majdnem egy órája elindultak. Végül is tiz perccel hét óra elõtt kezdtem célirányosan mozgatni a lábaimat. Elõtte tudomásul vettem, hogy ismét HÉV-pótló buszra kell szállnom. Ez õsszel - úgy látszik - mindig igy lesz és csak a szerencsétõl függ, hogy kéz alá, vagy inkább láb alá kerül a kék jármû. Viszonylag jól ismertem fel a helyzetet és rövid habozás után macskaugrásokkal igyekeztem a benn álló busz felé, amely azonnal indult is. Elégedetten dõltem hátra az ülésen, csak az Árpád-hid után nyilallt belém a felismerés, hogy korábban, azaz már Római-fürdõnél le kell szállnom. Még elvisz a busz Békásmegyerre! Kõszegi Istvánnal együtt érkeztünk a rajtba. Gyakran találkoztunk ezen a túrán, általában a Kevélyek csobánkai oldalán. Azt mondta, hogy most a 35-ös távra nevez. Egyébként nem voltak sokan, hamar kész lettünk a feliratkozással. Még sötétben kezdtük morzsolni a sokszor bejárt út métereit. Semmi különös nem történt, a szokásos másfél óra alatt felértünk a Kevély csúcsára. Ott Alpár András és Toplak József volt szives fogadni és regisztrálni minket. Toplak megjelenésének mindig jelentõsége van, de ez csak késõbb derült ki. Nem fogom elmulasztani, hogy ecseteljem ezirányú élményemet.


   Legördülünk a hegyrõl, kellõ idõben átvágunk a Berda-pihenõn, megállapitjuk, hogy a vizes aknán ismét nincs fedõ. Ezt más is tudja, nemcsak én. Tavaly egy dorong volt rajta, most visszafejlõdtünk a semmibe. Margitliget sincs a legjobb állapotban, az idõ könnyen kikezdi az épületeket. Az unalmas betonútról végre befordulunk a csikóváraljai bekötésre és lám, a várakozásnak megfelelõen, teritett asztal vár bennünket. Ami viszont több, az a rezesbanda, teljes fegyverzetben. Tavaly a rómainál zenéltek, most itt hangolt a társaság. Gondoltam, a futóknak játszanak majd talpalávalót. Röviden ettem, ittam és mentem. Nekem nem jár zene, bár a nevezési dij nagysága illett egy átlagos éttermi számlához. Bizony, hamarosan jöttek is a futók, de elég széles volt az út ahhoz, hogy gond nélkül elférjünk rajta. Hamarosan a Tölgyikrekhez érünk. A menetidõ pár perccel jobb, mint tavaly. Megnyugtató. A sikárosi rét elején, szokásosan, Petõ Sándor elõz meg és nem sokára el is tûnik a túloldalon. A talaj jó, nincsenek alattomos pocsolyák, de nem is lehetnek ekkora szárazság után.


   Dömösre ebédidõben érkezünk. A választék és a készlet mennyisége óriási. Kapható parizer, sajtkocka, savanyú káposzta, hagyma, vajas és zsiros kenyerek, keksz, többféle szörp és még sok minden más: ki gyõzi felsorolni. Felesleges túl sokat enni, hiszen Dobogókõ csak 8 kilométer és ott leülhet az ember egy szusszanásra. Dobogókõ az egyik lélektani pont, onnan lazábban mehetünk tovább. A szint fele már megvan, és a vizszintes résszel sem vagyunk nagyon elmaradva. Addig egy városi ruhában és cipõben lépkedõ hölgyet kell útbaigazitani a dömösi romok felett. Kérdésemre a Rám-szakadékot jelõli meg úticélként. Javaslom, menjen vissza Dömösre és onnan igyekezzen a helyszinre, talán hamarább jut szakadékbeli élményekre. Elég problematikus városi cipõben és öltözetben mozgó nõnek tanácsot adni, akinek - felületesen itélve - még valamelyes súlytöbblete is van. A gravitáció nekem sem közömbös, de azért - a tervezetthez képest - tiz perces elõnnyel értem fel a Szakó-nyeregbe. A Jász-hegy társadalma a szokásos, nincs mit feljegyezni.


   A rendezõk Dobogókõn - hagyományosan - banánnal erõsitik a mezõnyt. E helyen szeretem élvezni az életet, kinyújtom a lábaimat, forralt bort (ami most már van), teát, zsiros kenyeret fogyasztok és nézegetem a továbbmenõket. Megjelennek a most beálló éjszakai ötvenesek is, tarkább - és a kezdõk miatt  - élénkebb is a társaság. Általában bõ negyedórát töltök itt és frissen kocogva kezdem a leereszkedést a fagyos katona felé. Pilisszentkeresztre egy ószeressel együtt vonulok be. Teherautóján mindenféle szerkezeteket szállit, az autó fékei erõsen csikorognak a lejtõn. Az éppen mellettem menõ ifjúságot kérdezem, hogy tényleg fékcsikorgást hallok, vagy inkább hirdet valamit a kereskedõ? Az elõbbi az igaz. Szerencsére hamar elválnak az útjaink.


   A falu közepén fél liter biztonsági vizet veszek a hátizsákba és már kinn is vagyok a temetõnél. Most rendes látogatóforgalom van, jó autók állnak a kapu elõtt. Egy menetrend szerinti busz is forgolódik a parkolóban. Virágok, koszorúk láthatók. A temetõ bal oldalán kell felmenni a Magas-hegyi nyeregbe és valóban, ott vár minket a feltételes ellenõrzõpont is. Nem szeretném felmondani az itiner szövegét, ezért csak azt jegyzem meg, hogy a Pilisszántó feletti kegyhely kútja csupán szimbólum. Már korábban bele akartam nézni, hogy van-e benne viz, de akkor nem akartam zavarni a látogatókat. Szóval, nincs, szerencsére szemét sincs sok. Évek múlásával az utána következõ bokros dombot egyre gondosabban szalagozzák a rendezõk, nem lehet eltévedni az egykor elég kellemetlen szakaszon. Utána sem. Még világos van, amikor a Csévi-nyeregbe érünk és ropogtathatunk valamilyen ropogtatni valót. Saját elõnyöm negyed óra.


   Nem szeretem a következõ vizszintes részt, de az utána jövõ derékszögû emelkedõt sem. Ha jól láttam, vagy inkább nem láttam, de mintha hiányzott volna egy eligazitó szalag a derékszög csúcsánál. Megengedem, hogy elnéztem. Jól ismerem a helyet, a stabil pocsolyát is, de most kiszáradt szegény. A vadkerités mellett húz az ember felfelé, s elgondolja, hogy a gondosan megtervezett magánterületen élesszemû vadászok várnak a szintén élesszemû ámde az emberi természetet kevéssé ismerõ vadakra. Itt csatlakozik hozzám egy fiatal túratárs, aki elviseli, hogy egy lassabb járású, de az utat ismerõ egyénnel együtt menjen. Valóban hasznára voltam az Iluska-forrás térségében futó utaknál, különösen utána, a nehezen kivehetõ "felkanyarodásnál" a Fehér-hegy alján. Késõbb õ is segitett, amikor a lendület le akart tériteni a helyes útról. Nem volt túl nehéz helyrerázódni egy bal villa felé, mert látszott a helyesen menõk lámpafénye. Kanyargás ide és oda, majd itt a Kopár csárda, 11 perccel korábban, mint tavaly. Búcsúzom útitársamtól, õ itt befejezi a túrát. Én a jó minõségû levesbõl eszem fél adagot. Ennyi elég, inkább a folyékony része érdekel.


   Ha nincs szerencsénk, akkor elég sokáig kell várni, amig átjutunk a dorogi út túloldalára. Szokásosan, folyamatosan jönnek az autók. Ha az ember nem akar újsághirré válni, célszerû türelmesen kibõjtölni egy forgalmi szünetet. Az utat a buszmegállónál keresztezzük, utána bemegyünk az erdõbe és hamarosan balra fordulva követjük a festett és szalagozott utat. Manapság itt is biztonságosabb a tájékozódás és jól látható a Kakukk-hegyre felvivõ meredek ösvény is. Meredek, de szerencsére attól erdõ az erdõ, hogy vannak, kapaszkodásra alkalmas fák. Jól is jönnek ezek, mert a porózus talajon elég nehéz talpon maradni, illetve elõre jutni. Beér egy kisebb társaság. Öten-hatan lehetnek. Elõre engedem õket, a végére maradok. A "hegy" tetején megszerzem a pecsétet, néhány lélegzetvétel után indulok én is. Tizenegyedik bejárás után a talpamnak nem tetszik az omladékos talaj és egyébként is, a továbbmenetelhez nem kellene ilyen meredeken lefelé menni. "Mi van itt?" - morgom magamnak - "ez sehogy sem jó". Addig bosszankodtam, amig leértem az ösvény aljára. A P itt derékszõgben jobbra fordult, engem meg a guta akart megütni, mert teljesen bizonyossá vált, hogy oda érkeztem le, ahonnan korábban felfelé indultam. Szerencsére nem a Himalájára kellett visszamenni, igy dühösen rohantam felfelé az egyszer már végigtaposott talajon. Jó, itt vagyok újból a pontban, de mi történhetett? Ha sikerül megérteni a hibát, akkor kétszer okosabbak lettünk. A megfejtés kézenfekvõ, minden éjszakai túrázó ismeri.


   Jelen esetben utolsóként érkeztem az ellenõrzõ pontba. Mivel velem befejezõdött a sor, a két ellenõr rendezgetni kezdte a papirjait és nem vette észre, hogy arra indulok tovább, ahonnan jöttem. De miért indultam az ellenkezõ irányba? Egyszerû és egyetlen oka van. Forgolódtam a pontban, amit nem szabad tenni akkor, ha a hely homogén, azaz ugyanolyan fák (most fenyõk) vannak minden irányban és a talaj is azonos. A gondatlan forgolódó nem veszi észre (honnan is venné?), hogy közben szépen megfordult és azt hiszi, hogy "tovább megy", ami, sajnos, tévedés. A jobb és bal felcserélõdésérõl már két izben elmélkedtem, most beleestem ebbe a másik, kézenfekvõ csapdába. Nem nagy bölcsesség, de leirom azok okulására, akik még nem követték el ezt a hibát.


   Ezután óvatosabbá váltam. Leereszkedtem Szentivánba, a közepén rendesen fordultam a jobb oldali keresztutcába, aztán balra, majd ismét jobbra a Villa Negra felé. Ezután csak arra kell vigyázni, hogy ne bonyolódjunk bele a nem túl régen kialakitott park utaiba, hanem ferdén, balra tartva menjünk tovább. A feszültség a drótkeritésnél oldódik és onnan nem lehet eltévedni. Belefutunk a S jelzésbe, de elõtte imbolygunk egy sort a szabadidõs lovaktól fellazitott homokos talajon. A 9. ellenõrzõ pont elõtt feltûnik a mécsesek sora, amit most nem gondoltam leszálló pályának, hanem - a hónapnak megfelelõen - tiszteletadásnak a már elhunytak iránt. Megkaphatjuk a vidám bélyegzõt és irány a forgóajtó. Elõtte azonban még különféle süteményekbõl választhatunk. Egy cukros karikát szemeltem ki és gondtalanul beleharaptam. Azt nem tudtam, hogy a rugalmas, gumiszerû anyag kitûnõ ragasztónak fog bizonyulni és minden fájdalom nélkül, simán kihúzza a csapos fogamat. Meglepett az eredmény, bár a fogorvosom hónap pontossággal megjósolta a fog élettartamát. Ilyenkor csak azt tehetjük, hogy közönyös arcot vágva, zsebredugjuk a fél fogat és hazavisszük, hogy ne terheljük ezzel is a természetet. 


   Kakukkhegyi idétlenkedésem ellenére még 2 perc elõnyöm volt tavalyhoz képest. Folytattam tehát vándorlásomat a Hosszú-árokban. Egyenletesen haladtam és, szerencsére, az elmúlt években az erdészet eltakaritotta a "számtalan keresztbedõlt fát" (itiner) és az emelkedõn nem kellett már kerülgetni a szép bükktörzseket. A K+ elágazásától kezdõdõ emelkedõt nem nagyon szeretem, de türelmesen letudom. Tavalyhoz képest 5 perccel elmaradtam, de még mindig benne vagyok a szintidõben. Végül szines fények és fenn vagyok az emlékfalnál. Gyõri Péter mazsolával és egyebekkel kinál és biztosit, hogy idõre be fogok érni, hiszen még pontosan 7 órám van a maradék 25 kilométerre. Ennek ellenére nem maradok sokáig, hanem elindulok felfelé a lépcsõk irányába. Látom, hogy az útból elvitték a korábban rádõlt fenyõfát, vagy fenyõfákat, szabad a mozgás felfelé.


   Most kezdõdik a horror! Megyek felfelé, de túl meredeknek találom a domboldalt. Kicsit balra húzok azzal, hogy majd visszahajlok jobbfelé. Figyelem a szemközti erdõszélt, hiszen ott kell bemenni a fenyõfák közti folyosóba. Ott vagyok a fenyõknél, de mivel nem találom a benyilót, õrült módon, még egyszer balra tolódom. Ezzel meg is ástam a siromat. Fenyõerdõ ugyan van, a talaj is olyan, amilyennek lenni kell, de nincs bejárat. A következõ õrültség, hogy miután megállapitom az elhajlást, nem megyek vissza, hanem tovább erõltetem az elõremenetelt azzal, hogy úgyis lefelé megyek a szokásos talajon, a szokásos fenyõk mellett, majd visszakanyarodok valahol jobbra, a P-ra, hiszen ott van az valahol a jobbkezem irányában. Tényleg ott van, csak kicsit távolabb, ami felbukkan az a Z jelzés. Hogy kerül ez ide, hiszen a Z a Zsiros-hegyhez tartozik. Bosszusan megyek néhány zöldet, majd megúnom és elkezdem Odüsszeusz késõi utódának keserves araszolását Nagykovácsi üdülõházai között. Óriási kerülõt teszek a mindig jobbra és mindig lefelé elv alapján a helyenkint frissen aszfaltozott utcákon. Látom ugyan a szemközti hegyoldal lámpáinak fényét, de nem túnik fel a kivilágitott templomtorony. Senkinek sem kivánom ezt a keserves bolyongást, amikor az ember elvileg ott van valahol és mégsem. Végül, amikor éppen, õsztönszerûen, visszafordultam egy elég széles és csalogató utcából, feltúnt a templomtorony fénye, és a Bánya utcán leértem a temetõhöz. Helyben voltam.


   Felborzolódott idegeimet csillapitva követtem a temetõ keritését, szokás szerint a pislogó mécseseket szemlélve. A szintidõ szélére jutottam, ez a túra, minden jel szerint elveszett. Ha elveszett, akkor legalább elégtételt veszek úgy, hogy pár perc beáldozásával megteszem a Sport és Antónia utcára kiirt derékszögeket. Tiz P85 és több Z meg egyéb túra alkalmával még sohasem kerülgettem ezt tömböt, most azonban nem megyek át egyenesen a sikátoron, hanem kinos pontossággal fogom követni az elõirást. Közbevetõleg: a pénztártól távozás után egyik félnek sincs joga reklamációra, tehát bevallásomat megtéve nem adom vissza a húsz év során kapott emléklapjaimat. Ezt leszögezve és átgondolva fordultam be az Antónia utcába. Az utca jobb oldalán, büfészerú nyitott fedél alatt lámpa égett és egy nagyon fiatal férfiú üldögélt egy padon. Barátságosan üdvözöltem, mert ez illik egy érkezõ utashoz és menni akartam tovább. Az ifjú azonban megszólalt és mondott valamit. Gyatra hallásommal arra gyanakodtam, hogy az iránt érdeklõdik, hogy túrázom-e. Az embernek honorálni kell mások jószándékú közeledését, ezért megálltam, hozzáfordultam és arra kértem, hogy ismételje meg a töredékesen felfogott mondókáját. Pillanatokon belül kiderült, hogy õ regisztrálja az áthaladókat. "Bélyegzõd is van" - kérdeztem óvatosan. "Igen" - válaszolta és felmutatta az eszközt. "Nocsak, mi minden történik itt késõ este" - reflektáltam kicsit bosszúsan, a tévelygés miatti kóválygás lélektani terhe alatt, de még mindig gyanútlanul. "Jó, ide tedd a bélyegzõt, erre a fehér részre, itt jobban látszik." Miközben a papirmunkával foglalkoztunk, a büfé mögött egy árnyék mozdult meg és közeledett a világosságra. Toplak József volt. Mintha villámcsapás ért volna, úgy értettem meg a helyzetet. Csapda! Gondosan, ravaszul kitervelt csapda a könnyelmû emberek leleplezésére. Méltó a pár évvel ezelõtt, a Kaincz-forrásnál hálót feszitett Toplakhoz. Nem is tudom, miként háláljam meg a sorsnak, hogy valamilyen tizedik ösztönnel mindkét alkalommal megmenekültem a lebukástól. Akkor, amikor a naiv gyalogos azt gondolja, hogy az ellenõrzõ pont elõtt, szinte majdnem ott, úgysem érheti meglepetés. Már nem tudom, milyen mondatok hagyták el a számat. Kétségtelenül, ecseteltem a gyanútlan túrázó érzelmeit, de muszáj volt korrektnek lenni, hiszen aláirtam, hogy a túrával kapcsolatosan semmilyen kártéritést nem követelhetek, semmilyen szemrehányást nem tehetek, hiszen "aláirásomnak súlya van". Ezt olvasom a plakáton és a "pacta sunt servanda" kötelezettségét minden jogász hangsúlyozza. Ha már õk hangsúlyozzák, akkor legalább mi tartsuk be.


   Minden bánatom elmúlt, büszkeségtõl dagadt mellel vonultam be a plébániára. Fair play-dijasnak tudtam magam, és ez nagy erkölcsi elégtételt nyujtott. Elhatároztam, hogy minden numerikus mutatóra fittyet hányok és végigmegyek a távon. Már szinte senki sem volt a teremben. Gász Kata jóságos tekintettel méregetett, voltam már jobb helyzetben is. Óvatlanul megjegyeztem, hogy máskor milyen kiváló kávékat kaptam tõle. Akkor tértem csak észhez, amikor a konyhában már forrt a fekete leves, pedig nem akartam semmilyen célzást tenni. A kávé jó volt, de nem maradtam tovább, hátha behozom a papirforma szerinti idõt. Szabályosan követtem az utat (nem is lehet másképp, hacsak buszra nem ülök) és igy közeledtem a Petneházy-réthez. A sarok irányában nem láttam sem mozgást sem fényt. Tán Sistergõ elment haza. Õ azonban nem olyan ember, aki idõjárástól vagy bármi mástól megijed, csak most éppen odébb húzódott a fordulótól. Megköszöntem a gondoskodás(uka)t és felmásztam a Fekete-fejre. Ott két ember fogadott. Igazában nem tudom, ki melyik ponthoz tartozott, mert átmenve a Hûvösvölgy-Szép Juhászné aszfaltúton, a Hárshegyi-körútnál, az asztal melletti sátornál, még egy harmadik õr is fogadott. Pontosabban, az érdekelte, hogy volt-e valaki a Fekete-fejen. Mondtam, hogy duplán. Ezután már csak annyi teendõm volt, hogy a cipõmbõl kirázzak egy követ és vizet vegyek az útszéli nyomóskútból.


   A János-hegyre nem nehéz felmenni, de az elõzõ vacakolás miatt 6 perc hátrány keletkezett. Nem törtem magam, hogy behozzam a lemaradást, egyben vagyok, jó a hangulatom, ez a túra már csak ilyen lesz. Az ellenõr autója a kilátó platóján állt, s meg sem fordulhatott senki fejében, hogy a kényelmetlen magas lépcsõk helyett a finom rugalmas szivacson akarjon leszaladni a Libegõig. Üggyel-bajjal lemásztam tehát a púpról, jó nagy korty vizet ittam a vizcsapból és elindultam egyenletes sebeséggel Makkos Mária felé. A parkerdei út kényelmes és az ellenõrzõ ponthoz bõ egyórányi felhasználható idõvel értem el. Hat kilométerre nem is lenne embertelenül rövid ez az idõ, csak hát ilyenkor nem annyira üde az ember és most jön majd a keserves ereszkedõ Budaörsre. A piktortéglákig az elõzményekhez képest lelkileg rövidebb idõ alatt jutottam el. Két izben is elõzött néhány ember, de õk nem a seprük voltak. Végül felbukkant két seprû is. Mondtam, hogy be tudok menni magam is, de nem hagytak ott. Viktor, Turáról, elvette a hátizsákomat és a szalagokat szedve kisértek le. Mondanom sem kell, hogy kétszer estem el, ami önmagában nem volt tragikus, mert az elõzõ évek során elég sokszor kellemetlenkedett hol a talaj, hol a bozót. Tavaly sem úsztam meg zuhanás nélkül, pedig már csak húsz méter volt hátra az elsõ utcáig. Ez a rész, minden óvatosság ellenére vagy éppen azért, sok idõt emészt fel. Gyilkos hajrával még lehetne szépiteni a Kisfaludy, meg a fõ utcán, de nincs tétje az igyekvésnek.


   A célban nagy volt az öröm - ha jól láttam, - hiszen elõkerült az elveszett bárány. Két percen belül Tarnai Máté a kezembe nyomta a teljesitést igazoló dokumentumokat, a Piros csokoládét és a Piros 85 nyomatú zoknikat. Jávor elnök úr is elégedettnek látszott. Mehettem virslit enni és beszélgetni a seprûkkel és a még ott lévõ három túratárssal. A rendezõség csomagolt, mi négyen pedig a seprûket köszöntve hazaindultunk egy reggeli busszal.


   Gyakorlott rendezõk hozták össze a túrát, minden rendben volt: az út jelölése, a résztvevõk ellátása. Két-három szalag nem lett volna felesleges, de egy kis fejtörés nem árt. Valami azonban véglegesen hiányzott: Hegedûs Robi. Nem tudok úgy végigmenni ezen az úton, hogy ne jutna eszembe. Ezek a mi  emlékmûveink, amikhez idegenek nem férhetnek hozzá, mert bennünk élnek. Ilyesmirõl beszélni életkori sajátosság. Ilyen élményekhez eljut majd mindenki, ha nem hagy fel sétáival. Nem tudjuk, ki mindenki kisér minket, láthatatlanul, utainkon. Apánk, aki megszerettette az erdei-mezei gyaloglásokat, barátaink, akikkel együtt izzadtunk és gyerekeink, akik velünk kezdtek járni és megtanulni legyõzni a fáradtságot. Nem szeretnék eltávolodni a beszámoló mûfajától, inkább talányosan azt kérdem: van-e valami köze a jelen beszámoló elején idézett mottónak az élet bármely területén, bárki által nyújtott teljesitményhez?

 
 
PopeyeTúra éve: 20112011.11.09 22:13:52
megnéz Popeye összes beszámolója



A Börzsönyi fiaskó után egész héten az volt a kérdés be merjem-e vállalni a Fehár-Vár-Palota 40-et. Aztán ahogy jobban lettem arra gondoltam szombaton vörösözünk egy kicsit a fiammal egy 35-ös erejéig aztán vasárnap meg elsétálunk Várpalotára. Pénteken már úgy éreztem simán megy P 50 is. Szombaton reggel 7.30 körül pedig olyan magától értetõdõ volt, hogy a Piros 85-re nevezünk. A regisztrálás gyorsan megtörtént lévén ebben a késõi idõpontban már az egyetlen hosszútávos voltunk. Megvallom õszintén aki ismer tudja nem vagyok anyagias típus de két személyre furcsa volt ott hagyni a 8 ezret. ( Nekem az elsõ Piros túrám volt így ekkor még nem tudtam, hogy bizony maximálisan visszakapjuk juttatás és élmények formájában )

Az itinert jó szokásomtól eltérõen olvasgatni kezdtem a rajtban megnéztem merre induljunk. Miután megleltük a helyes irányt eltettem a sok oldalas irományt és innentõl kezdve már csak bélyegzés céljából kellett elõvenni, ugyanis olyan szinten volt túl jelölve, ( gondolom a futók miatt ) hogy még számomra is igen nagy nehézséget okozott volna eltévedni. A 89 km-en minden kanyarnál és keresztezõdésnél a jól látható turistajelzés mellé szalag és nyilak ( 70 év felettiek szerint nyulak ) voltak festve éjszakára pedig több fényvisszaverõ csíkocska volt mint egy gyengébb repülõtér leszállópályáján.

Miközben a Nagy-Kevélyre kapaszkodtunk ugyan az a rosszullét fogott el ami miatt feladtam a Nahátot. Kicsit pánikoltam de mentem tovább. Úgy látszik még mindig nem gyógyultam meg teljesen. Ennek ellenére nagyon jó idõvel értünk fel az e.p.-ig és innen lefutottunk Csobánkára. Amitõl visszatért belém az élet. Azt számolgattam a jobb futók itt fognak beérni és így is lett. Percek alatt a futó mezõny közepén majd a végén találtuk magunkat. Így értünk a Csikóváraljai menedékház bekötõ útjáig, ahol feltételes ellenõrzõ pont mûködött. Itt több sokk is ért bennünket. Elõször a fogadtatás. Tudtuk ez a futóknak szól de mégis jól esett sütkérezni a dicsfényben. Kicsit úgy éreztem magam mint a paraszt bácsi a mûrepülõ gépen, a kolompra még számítottam de a rezesbanda váratlanul ért. Rendesen borsózott a hátam ahogy besétáltunk a terülj-terülj asztalokhoz. Lehet ez kellett a rosszullétemre mert innentõl kezdve nem jelentkezett. Feltöltekezve vágtunk neki a következõ kapaszkodós szakasznak.

A Szõke-forrás-völgy egy csoda volt a délelõtti szórt napsütésben. Ezt a szakaszt szinte végig mosolyogva tettük meg, egyrészt mert kellemesen lejtett másrészt pedig magával ragadó volt a szépsége. Vidáman értünk a Szent fa kápolnához, ahol a Szent fa forrásnál feltöltöttük a vizes palackjainkat. Ahogy a forrás melletti táblát olvastam rögtön tudtam a következõ szakaszon ez jól fog jönni. Ugyanis „Tüdõ-és felsõlégúti betegségekre” ajánlják, ami a Dobogókõre történõ kapaszkodás közben nekem igen csak sípolni fog. Dömösön teljes szervizzel vártak a rendezõk. Ettünk-ittunk plusz privátba egy kávé és irány a túra legkevésbé várt szakasza. Kapaszkodás közben összebeszélgettünk Ádámmal aki a 65-ös távon indult és innentõl már közösen mentünk végig.

A 700 méterre felérve a turistaháznál egy fiatalember, érkezésünket látva egy jókora banánnal fenyegetett bennünket. Így innen banánnal a szánkba pecséttel a lapunkon gurultunk tovább. A buszmegállóig elkísért ha jól emlékszem Robi is aki a 35-ös kitûzõvel robogott haza.

Pilisszentkereszten a cukrászdában egy privát depót tartottunk. Most cifráztuk egy kicsit mert a kávé, kóla mellé fagyi is volt. A bevitt plusz energia hatására szinte futólépésbe közelítettük a Kopár csárdát, ahová sikerült még lámpa nélkül beérnünk. Viszont itt ért a túra egyetlen kellemetlensége. Én a csárdát és a gulyást összekötöttem olyan Kis-Rigósan. Rossz volt a parkolóban a sörpadon szorongva kanalazni az egyébként finom levest.

Miután végeztünk a levessel és készülõdtünk tovább indulni megszólított mindenki Béla bácsija csatlakozhatna-e hozzánk mert bizony Marika néni csúnyán rá vert vagy két órát és õ meg nem lát a sötétbe így kell neki aki mutatja az utat. Természetesen boldogan vettük a csatlakozását. Gondoltam jobban fog telni az idõ és igazam is lett mert bizony a sztorizás kitartott a túra végéig.

Négyesbe érkeztünk Nagykovácsiba ahol a túra útvonala csinált egy szerintünk tök értelmetlen kitérõt. Gyorsan megszavaztuk, hogy mi kihagyjuk azt a plusz 50 méter. Vidáman érkeztünk a plébániára ahol rögvest le is buktunk továbbá választ kaptunk miért kellet volna megtenni azt a kitérõt ezt most megosztom veletek. Azért mert arra megy a túra útvonala és a jól képzett, lelkiismeretes teljesítménytúrázó folyamatosan nyomvonal követõ magatartást gyakorol. Nos mehettünk vissza mert a kedves rendezõk egy rendkívüli e.p.-tal készültek és a végén hiányzott volna a pecsétünk.

Itt Ádám kiszállt a csapatból így innen hármasban folytattuk a menetet. Én elõl mint útmutató, Béla bácsi utánam mint leghûségesebb követõm fiam pedig hátul figyelt nehogy elveszítsük a leghûségesebb követõmet. Ez a felállás kitartott a célig. Igaz terepen az õrzött személy meglehetõsen lelassult, de ha aszfaltot érzett a lába alatt csak futva tudtuk követni.

A célba frissen és jó kedvûen érkeztünk itt kiderült túratársunk a 15. teljesítést abszolválta ehhez ezúton is gratulálok. Némi virsli / a jobbikból / és tea elfogyasztása után haza kocsikáztunk.

Köszönjük ezt a remek rendezvényt nagyon jól éreztük magunkat, érdekes színfoltja a teljesítménytúráknak, mindenkinek csak ajánlani tudom.

Popeye

https://picasaweb.google.com/101812027509394455694/20111030Piros85#

 
 
 Túra éve: 2010
vaddinoTúra éve: 20102010.12.12 18:13:07
megnéz vaddino összes beszámolója

 Piros 85-2010


 


Késõn értem Rómaifürdõre,nettó három percem maradt nevezni.Csomagfeladás,Földi Rolival váltottam pár szót,majd 8:10-kor neki is ugrottam a 88 kilométernek.Nagyon hideg volt,majd megfagytam,így futósra vettem a figurát.Többen utánam is kiabáltak,hajrá!


 Az ürömi mûútig mindent futottam,kivéve a rókahegyi erdei emelkedõt,az azért erõs volt kicsit.Két srác fényképezett a mûútnál,hunrun.hu feliratû autóból.Mondtam is nekik,hogy nem vagyok én futó…Gézáékat értem utol nem sokkal az Ezüst-Kevély csúcsa alatt,együtt mentünk fel a sziklás kilátópontig,majd elszaladtam tõlük.A pontot értek utol az elsõ futók,ketten.nem volt rossz mérlegem eddig,1:02, 8,14 kili.


Onnan romboltam lefelé,Csobánka széléig zuhanórepülésben.Itt is fényképeztek,mondták,harmadik vagyok…Itt már nem akartam megrengetni õket azzal,hogy én nem vagyok futó…Utolértem Zolit,vele is diskuráltunk néhány percet,majd Pap Gabi csapódott be a hátunkba,én pedig csatlakoztam hozzá pár perc erejéig.A tempója iránti lelkesedésem a  Csikóvár alatti feltételes pontig tartott,itt megálltam frissíteni.Innen hamar megvolt Tölgyikrek,közben Kockával is dumáltam keveset.A pont elõtt Rushboyt vettem észre a visszapillantóban,de nem hagytam hogy megelõzzönJ2:17-el értem Tölgyikrekhez,egész meg voltam lepõdve hogy megy ez nekem.Bükkipusztánál váltottam vele pár szót,majd elengedtem,nem akartam nagyon elrohanni.A Szõke-forrás völgyéig eseménytelen volt utam,majd megpillantottam Lajost,a Pomáz-körül-belül túra fõrendezõjét.Vele tartottam egész Dömösig,rendezõi problémákat feszegettünk.Dömösön 3:46-al pecsételtem,itt már sok futó volt,Ebola meg elemében,verte a kolompot keményen a futóknak.Ettem,majd megindultam az emelkedõnek.Éreztem hogy erõs a tempóm,legalábbis magamhoz képest mindenképp.


Hamar eljött Szakó-nyereg,Lupusszal kerülgettük egymást felfelé.Dobogókõn fáztam cudarul,5:11-es idõvel majszoltam a csúcsbanánt.Aggódtam,el akartam dobni 7es átlagom,nem láttam értelmét,Nemzeti Bajnokságban semmiképp.Lefelé kicsit bejelzett a csípõm,nem tetszett neki a tempóLSzentkereszten bevertem egy francia krémest a cukrászdában,és lefolytottam fél liter gyömbérrel.Egymás után múltak a kilométerek,de nem ment lefelé az átlagom,sehogyse.Mindig jött valaki,akit vagy utol akartam érni,vagy futottam vele egy keveset. Csévi nyeregnél 6:32-vel már komolyan aggódni kezdtem,hogy meglesz ennek még a böjtje.Kopáron 7:43-as idõvel kajáltam,és végre megleltem azt,amit kerestem.Gyors gyalogost,aki nem akar futni velemJBrigiékkel tartottam a továbbiakban.Jól haladtunk,reménykedtem,hogy meglesz Nagykovácsi világosban.Hosszú-árok szokás szerint hosszú volt,majd repültünk Nagykovácsiba a meredélyen le. 9:54 alatt értem a plébániára,66 kili,úgy rémlik,életem legjobb 66 kilométere.Kajáltunk,kávéztam,majd lámpát rántottunk,és nekiugrottunk a maradéknak.Azt hittük négy km-re van Sistergõ a Juliannamajori mûútnál,de egy óra alatt értünk oda.Ott kiderült,hogy 6 km volt.Habzsidõzsi,a hasam már dugig volt,de egy kis házisütinek mindig akad hely.Fekete-fej,Hárs-hegy,minden olyan hamar jött,nem akartam,hogy vége legyen,szeretem a Pirosat.János-hegyen az aszalt kiwi nagyon nagy ötletnek bizonyult,pusztítottam belõle rendesen.Innen meg nem tudom mi történt,de fél óra alatt leértünk Makkosra.A célban nem is emlékeztem rá,hogy ott futottunk volna bármennyit.Pecsét,majd Budaörsre le felfelé indultunkJBriginek voltak gondjai a cipõjével,néha kicsit lemaradt,de azért nyomtuk mind a hárman, mint süket a csengõt.Bele kellett olvasni az itinerbe Budaörsön(elõször a túrán) hogy hol a cél,de végül 14.01-el csaptam be a célba.Brigiék is 15 órát mentek elsõre,nagyon szép idõ.Ötödikteljesítõs jelvény,3 óra döglés a célban,majd Roli-mobillal bevonultam a városba,amiért köszönet neki!


Köszönöm a rendezést,színvonalas rendezvény részese lehettem ismét,jól éreztem magam.


Nagyon laza volt,negyed háromra ágyba kerültem,visszaállítottam az órám,és 01:20kor elaludtam.:)


(Reggel pedig alig tudtam lábraállni,a lépcsõzéssel,de még a leüléssel is nagy gondok vannak.Rég volt ilyen izomlázam,majd megõrülök tõle,hogy a járókeretes nénik gyorsabbak nálam a zebrán…)


 


vaddino

 
 
OttorinoTúra éve: 20102010.12.10 10:21:16
megnéz Ottorino összes beszámolója

BOCS, DE A RENDSZER LEVÁGTA A LEJJEBB OLVASHATÓ BESZÁMOLÓM FARKÁT, AMIT MOST ITT KÖZLÖK.


Jöhetne már ez a nyavalyás körforgalom. Helyette részeg pár jön ki az egyik kapun. "A" betût formáznak, ahogy támogatják egymást. Nehezemre esik kerülgetni õket. A másik oldalon meglátom a tavalyi cél utcáját. Azt ígérte a néhány napja frissített honlap, hogy innen már nincs messze az idei cél. Bár má' látnám! Hirtelen mindenfélével teleaggatott kerítéshez érek. Igeeen! Ez a cél, az egy sorba ki nem férõ nevû általános iskola. De minõ borzalom: a kaputól a bejáratig egy hosszú betonjárda vezet FELFELÉ. Megdõl minden, a lejtõkkel, emelkedõkkel kapcsolatos teória: Csinálhatsz bármit, de a budaörsi célba csak emelkedõ leküzdésével juthatsz be. Ez úgy igaz, mint ahogy a paralellák a végtelenben találkoznak. Lehet ellenõrizni! 01:14, benyitok. Itt már mindenki friss, fiatalos, a hangulat emelkedett. Mátéra fókuszálok, még el kell jutnom az asztaláig. Közlöm vele, hogy már kilométerekkel ezelõtt vágytam a látványát. Ezért rögtön ad egy oklevelet, egy zománcjelvényt és egy pár, a bokarésznél piros P85 felirattal ellátott férfi zoknit. Szuper! A folyosón már vár Spot és két felnõtt fia. Õk is gratulálnak. Az etetõben Spot már elõkészítette a terepet, hogy gyors virsliztetés után mielõbb autóba szállhassunk. A múlthetivel ellentétben (ÉGER-VÖLGY 40) most valódi roppanós virsli kerül a fogam alá, kellõ mustározottsággal. Szívesen maradnék még beszélgetni, fürdeni az eufóriában, de inkább a házhozszállítás luxusát választom. (Mint tudjuk: Gyarló az ember.) Búcsúzáskor azt kívánom, hogy jövõ ilyenkor úgy a rendezõk, mint a résztvevõk olyan jó erõnek, egészségnek örvendjenek, hogy mindenki »felhõtlen« örömét lelhesse a következõ PIROS-ban...

Ottorino

 
 
OttorinoTúra éve: 20102010.12.03 09:29:36
megnéz Ottorino összes beszámolója

PIROS 85, avagy: »Mingyá' ott vagyunk!« 2010.10.30 - 2010.10.31. Táv: 88.5 km; Szint: 3205 m.

Amikor közeledik az utolsó õszi hónap, a kalendárium szerint nemsoká' beköszöntenek a PIROS túrák. Különleges idõszak ez a számomra is; nemcsak azért mert az egyik kedvencem a PIROS, hanem mert idén még az MVTE aranyáért is szambázok, tehát mindennek klappolnia KELL! Az esõfelhõket sikerült messzi tájakra imádkozni. A maximalistáknak persze ez nem elég, mert már most fáznak az elõrejelzés jósolta hûvöstõl. Szerintem meg inkább örülhetünk, hogy ez nem lesz egy afféle bõrigázásos túra, mint amibõl már bõven kijutott az idén. Jól ébredek hajnalban, úgy érzem, hogy sikerült kipihennem magam. Egy kicsit aggaszt, hogy miként fognak szuperálni a leharcolt cipõmbe tegnap beragasztott talpbetétek. Ennek kapcsán még filózok pár percig, hogy milyen zoknit húzzak, pakoljak, de aztán kidob az ágy. Melegen felöltözök, hogy a rajtra várakozva ne fagyjak szét, aztán irány: Rómaifürdõ. Amikor felszállok a HÉV-re, pont az ajtóval szembe ül Kriszta, egy úszócsapat-társnõm, akivel csak annyit emileztünk össze, hogy valszeg együtt kirándulunk Dobogókõig, ezért nagyon megörülök a spontán egymásratalálásnak. A rajtnyitáshoz képest ez egy korai járat, de azért már szépszámmal vannak rajta felmálházott, szuronyos figurák; igazán ez akkor derül ki, amikor ellepjük a Rómaifürdõ megálló peronját. Öt óra, harmincvalahány perc. A túloldalon, a kör alapterületû várócsarnokban már fel, s alá futkároznak a rendezõk. Ebola mindenkit kitessékel a placcról, hogy nyugodtan be tudjanak rendezkedni. Ezalatt Krisztával megbeszéljük, hogy milyen távon is induljon õ. Jó erõben érzi magát, de én óvatosan csak 35-öt javasolok, mert ha Dobogókõn is fûti még az ifjonti hév, akkor a rendezõség rugalmasságának jóvoltából átnevezhet az 50/A-ra. Rövid tépelõdés után meghozza döntését: nem tökmékel, 50-re nevez, és ha - ne adjisten - 35-nél leereszt, mint a két hete felfújt lufi, akkor püff neki, bukott 300 Ft-ot. Így mulat egy magyar úrilány. Közben megindul a nevezésilap-vásárlás. Amikor sorra kerülök, köszönök, és nagy arccal bemondom, hogy "hosszú". A 3000, azaz háromezer magyar forintra duzzadt nevezési díjat viszont már inkább fogfájós képpel köhögöm ki. »Már vénülõ kezemmel fogom meg a pennát, már vénülõ szememmel célzom be a kockát«, hogy kitöltsem a nevezési lap szûk rubrikáit, ami nem is olyan könnyû feladat eme hidegtõl remegtetett hajnalon. Irány: a rajtoltatás. Elszaladt az idõ, csak hét perc van a cihelõdésre. A meleg holmit belegyûröm a hátizsákba, és a kínai kaja is ott marad, mert már csak egy ízes levélre és némi teára futja az idõbõl. Kriszta is lenyeli az utolsó falatját, és már indítom is a stoppert. 06:00.

Alig megyünk néhány métert a Csillaghegy megálló felé tartó utcán, már csöng is a telefon; Pisti (szintén úszócsapat) kérdezi, hogy merre járunk. Megmondom neki, de - úgyis utolér alapon - nem várunk rá. Egy szerelvény húz el a vágyott irányba. Fel kéne vetetni a túra részvételi szabályai közé, hogy egy megálló HÉV-vel megengedett, hisz eredetileg úgyis Csillaghegyen volt a rajt. Há', mé'? Nem?... Na! Mindegy, gyalog is hamar megérkezünk a következõ megállóba. Éppen zöld a lámpa; átmegyünk, és balra fordulunk. Lassan csillaghegy utcái is elmaradnak. Kriszta nem érti, hogy miért mutogatom neki azt a félhomályban álló kék kutat. - Tudom, hogy láttál már ilyet, de most fordulj be elõtte balra, kérlek. Ahogy haladunk felfelé, és egyre beljebb az erdõbe, úgy lesz mind sötétebb. Itt már nem közvilágítanak. A túra idén olyan napra esik, amikor még nem történt meg az õszi óraátállítás. (A lassabbakat menet közben fogja érni.) Ennek következtében, a megszokottól eltérõen még sötét van. A hold hiába reflektoroz a fák között, ez nemigen segít, még ha oly ritkás is a lombozat. Lusta vagyok elõkotorni a fejlámpámat, jutalmul jól bele is rúgok egy kiállónak nem látszó tárgyba. Úgy élvezem, hogy még nyögdécselek is hozzá. A sötétben az ösvényre szórt murvát hónak nézem, és csak rálépve jövök rá, hogy mi is az valójában. Hátulról gyenge lámpafény vetül az ösvényre; taktikát változtatunk. - Menjetek csak elõre, ti úgyis gyorsabbak vagytok! A két fejlámpás túrázó mögött szorosan mégiscsak könnyebb a haladás a sötétben. Mi az? Máris eltévedt valaki? Szembe jön egy fejlámpa: - Nem találtatok egy sapkát? - kérdezi a lámpához tartozó fej. Mivelhogy az orrunknál sem látunk tovább, nyugodt lelkiismerettel jelenthetem ki, hogy nem. A kis, fenyõkkel körülvett tisztásnál két fároszunk közül a vezetõ bedõl a balra tartó útvilla felé. - Õõõ, úgy emlékszem, hogy itt egyenesen kell továbbmenni - terelgetem finoman a helyes irányba a fényadókat. Rövid karéj túra után ismét emelkedünk, és egy földútra bukkanunk ki. Világos még nincs, de a pirkadatban már nem kell mesterséges fény. Kisétálunk a fennsíkra. Dér lepi a növényeket. Egy fûcsomón meg is csúszok. A hétvégi telkek mindig sáros útjára térünk. Most nincsenek portyázó kutyák, de dagonya az doszt. Amikor keresztezzük az Üröm-Budakalász mûutat, a húsz éve itt, az út szélén dolgozó kis gyufaárus lány jut eszembe. Ha már megkezdte volna a mai mûszakját, megõrülne, hogy ennyi potenciális kuncsaft rajzik erre, de mind annyira siet, hogy senki (?) se veszi igénybe a szolgáltatásait. Viszont a kilazult cipõfûzõmet meg kell húzni, ezért a köves út sorompójánál megállok; a rúdját használom lábtartónak. Kriszta örül a rövid szünetnek, mert neki meg félre kell húzódnia. Annak is örül, hogy már nem loholok annyira. Valójában csak a betonrengetegbõl akartam kiszabadulni, no meg az elõttünk tornyosuló Kevélyeket sem lehet csak úgy legázolni. Még így is jó tempóban gyûrjük le a kimosott, durva köves emelkedõt. A fenti végén álló infotáblánál tavaly levettem a dzsekimet, most magamon tartom, mert picit keményebb a hideg, és a levegõ is jobban mozog. Ez a második 85-öm, ezért gyakran fogok visszagondolni a tavalyira. A jobbra nyíló, rövid szintbeli pihin Kriszta firtatja, hogy fent vagyunk e már. - Ó, a most következõ emelkedõ után még csak az Ezüst-Kevélynél leszünk - válaszolom. - A Bronzot már elhagytuk? - Nem! Nincs se Bronz-, se Arany-, se Gyémánt-. Az Ezüst- után van a Nagy-, és utána pedig a -nyereg, de az már mínuszba'. A keskeny, mészkõsziklás emelkedõn nagy erõbedobással elõz valaki. Félreállunk. Felérve az Ezüst-Kevély platójára látom, hogy lazán sétál tovább a több méter széles úton. A kényelmes út végén megmutatom a Nagy-Kevélyt elkerülõ [P4]-et. - Látod Kriszta? Erre szoktak lefalcolni a csúnya kispistázó nénik, bácsik, amikor a nyeregben van felállítva a pont. (MÁRCIUSI EMLÉKTÚRA 48) Újabb sziklalépcsõs emelkedõ után a perem felé vezetõ ösvényágra terel minket a futóknak kõrespriccelt, parasztrózsaszín nyíl. Egy pillantásnál többet nem szánunk az Egri Várra, a magyar filmgyártás fénykorának eme kedvelt emlékmûvére. Kriszta visszanéz: - Hol van már ez a Pisti? Poénra megszólal a telefon; Pisti az: - Hol jártok?... Szavaiból azt veszem ki, hogy nincsenek messze tõlünk. Azért a többes szám, mert Spot csatlakozott hozzá. - Vissza az ösvényre! Készítsd a papírodat! »Mingyá' ott vagyunk«. A bokrok közül kibukkanva a rogyadozó, de magát még hõsiesen tartó faállvány ötlik a szemünkbe. Mellette halálmegvetõ bátorsággal Bubu és pontõrtársa feszítenek.

1. ellenõrzõpont, Nagy-Kevély.

Ma már nem szeretnék többször találkozni Bubuval, mert az azt jelentené, hogy le akar söpörni a pályáról. Huss tovább! Azaz langsam spazieren lefelé, mert a kicsapódott pára miatt nagyon csúsznak a kövek, gyökérre lépni meg egyenesen életveszélyes. A csattogó magyar lobogó anyagának kétharmadát már a metszõ szélbe lobogta. Egy pillantásnál több - a veszélyes terep miatt - neki se jut. Szerencsésen leérünk a nyereg rétjére; útközben nem volt agresszív elõzés. Éles jobbra át után nemsokára balra törik le az út. Néhol sarakat kell kerülni, de van, ahol komótos kocogást is be tudunk mutatni. Különösebb esemény nélkül érünk le Csobánka elsõ házaihoz, majd érjük el a Berda pihenõt. Gyarló az ember: Errõl a helyrõl soha nem az jut eszembe, hogy Berda József a természetjárás szerelmese volt, hanem mindig egy, a rádió irodalmi mûsorának, a "Társalgó"-nak pár évvel ezelõtti adásában elhangzott anekdota. Eszerint Berda éppen a Mártírok útjai (ma Margit körút) kedvenc éttermében múlatta az idõt többedmagával, amikor egy vidám társaság tért be vacsorázni. Valami felbõszítette az új vendégekkel kapcsolatban. Nemtetszésének úgy adott hangot, hogy letolt gatyával, feléjük pucsítva durrantott egy velõtrázót. Ellenpontként álljon itt egy néhány soros idézet a Vándorének címû szabad versébõl:

... Csak addig élsz, míg bátorít barangoló kedved, míg izmaid bírják az iramot egyre felfelébb; megállás nélkül menni, menni, csavarogni, hogy élj teli tûzzel, s lásd a vidám világot: csak így menekülhetsz a halál elõl! ...

- Szevasz Pistííí! Hol hagytad Spotot? - Egy kis dolga akadt, nemsokára jön. - Jó, hát akkor pirosozunk? Vazze! - Pirosozunk! Vazze! ... A tanösvény szétrúgott tábláit örvendetes módon helyreállították. Amelyikre éppen rápillantok, egy orrszarvú bogarat ábrázol. Ugyanilyen bogár portréját tartó táblát láttam a múlthéten az ÉGER-VÖLGY 40-en. Örvendetes az orrszarvú bogarak eme nagymérvû elterjedtsége kis hazánkban. A fedetlen akna viszont még mindig nem találta meg elveszett fedlapját. Helyette ott fekszik rajta keresztbe a tavaly ráhúzott tuskó. Szegény már egészen belezöldült a felelõsségteljes munkájába. Meredeken lemegyünk a bekötõútra. Kanyarodás közben megcsúszok; még nem tudtak felolvadni a talaj menti felfagyások. Szembe, egy autóban két nõ pontozza a produkciót: - Fünf Komma zwei - mondja kellemes, de határozott nõi hangon a fejemben lévõ megafon. Az utunkat övezõ, ódon épületeket úgy mutogatom Krisztának, mint egy helyi idegenvezetõ. Utolér Feri, akit még nem láttam a neje nélkül; hangot is adok észrevételemnek. Feri az átmeneti hiány elõnyös oldalát hangsúlyozza. Kiérünk a Pomáz-Dobogókõ mûútra. Pomáz csak két kilométerre van, de nekünk balra kell fordulni a messzi Dobogókõ irányába. Most valahogy kevesebb az autó; nem kell állandóan vetõdésre készen a forgalmat figyelni. Hunyorogtatóan süt a nap, de még mindig nem kívánkozik le rólam a dzseki. A jóval elõttünk járók már kezdenek átszivárogni az út jobb oldalára. Egy alkalmas pillanatban mi is ezt tesszük, aztán be is kanyarodunk.

I. ellenõrzõhely, Csikóváraljai menedékház bekötõ útja.

Bélyegzést kapunk itinerünk elõlapjára. A pontõr hölgy tálcaként nyújtja vissza a doksit, tetején egy lengyelforma tejkaramellával. Az asztalokon aszalt gyümölcs és egyéb delikát holmi, nemcsak futóknak. A mûanyag utóízû eperszörpöt egy kis bodzával öblítem le; így már jobb. - Pisti! Óvatosan azzal az aszalt szilvával, mert idén nem fogod kibírni a parókiáig! (Nem is bírta; Pilisszentkereszten be kellett mennie egy étterembe.) Befut Spot. - Szia Attila! Bemutatom Krisztát... Eszegetés, iszogatás, beszélgetés, majd ugyanez elölrõl. - Nem kéne egy darabon továbbsétálnunk? Na, én megyek!... Balra indulok a keréksárnyomok mellett, Pisti követ. A Holdvilág-árok most nem térít el senkit, mert az infotáblája mellé egy kicsit ledõlt egy fa; pont oda, ahol tavaly be kellett bújni mögé. Most balról kell kerülni a táblát egy sokkal jobban látható, szélesebb ösvényen. Jobbra tartunk, nõ a dõlésszög; kezdek bemelegedni. Az ellenõrzõponton terveztem lekabátolni, de amikor feljutunk a szekérútra, lerakom a hátizsákom, és belegyömködöm a kiskabátot. A velem utazó kínai útban van, ezzel vacakolok, amikor Pisti alsóhangon ad nyomatékot türelmetlenségének. - Szép idõnk van Pisti, csak egy kicsit szeles... Sietõsre fogjuk, amennyire a keréknyomok engedik. Egy útelágazásnál a mélyebbek elkanyarodnak. Véletlenül nézek jobbra; ha minden igaz, akkor ebben a beugróban a Salabasina forrást látom, amit a sietõs túrák miatt eddig még nem sikerült felfedeznem. Balra, egy ritkás helyen kilátni a napfürdette, környezõ hegyekre. Hátra nézek; senki a lemaradottak közül. Spotot nem féltem, de Krisztával kapcsolatban felmerül bennem, hogy jó, ha meglesz a 35.

2. ellenõrzõpont, Tölgyikrek.

Pecsételtetésnél megint visszatekintek; Kriszta futva (!) közelít. Hárman megyünk tovább a [P-; S-] jelzésen. Vigyázni kell ezzel a fránya sárgával, mert mindig akad, aki jól elmegy (elfut) rajta. Most még elég jól viselem az avarral fedett, guruló kövekkel örvendeztetõ, lejtõs utat. Nagyon az elején járunk még; erre állandóan figyelmeztetnek útitársaim is, amikor az itinerbe pillantva bemondják, hogy hány kilométert tettünk már meg. Ennél még rosszabb, amikor a hosszúsok a még elõttünk álló távot emlegetik. Nehezedik a terep. Egyre gyakrabban kell átfolyásokat, dagonyákat kerülgetni. Van, ahol már kerülõösvényeket jártak ki a kirándulók. A Sikárosi-rétre vezetõ füves út még aszály idején is vizes, zsombékos. El lehet képzelni, hogy most milyen. A réten magán sem különb a helyzet; elindulsz, hogy kikerüld a pocsolyát, de a kerülõ úton is belvíz van, csak elrejtik a fûcsomók. A Király-kút felé menet is állandóan sarakat kell kerülgetni. A pihenõ mellett is a talajt figyelve mehettem el, mert teljesen elkerülte a figyelmemet. Pisti megunja a kerülgetést, az egyik pocsolyán átgázol, és aztán csak a kondenzcsíkját látjuk. A Szõke-forrás völgye nagyon tetszik Krisztának. Nekem is tetszik, csak tavaly mintha kevesebb hullott levél lett volna benne, és a buktatókat jobban észre lehetett venni. Spot ér utol bennünket; ketten el is húznak mellõlem, jobban bírják a köves, hullott faágas terepet. Most nem kell figyelni, hogy hol megy le a völgybe, és hol jön fel a [P-] jelzés, mert a futók jele kellõen informatív. Balra a rövid hídon már együtt megyünk át. Nagyon kurta, szekérutas szakasz ez, amin akadály nélkül haladhatunk. A jelzés jobbra levisz a patak mellé. - Figyeld meg, hogy a ???? ????? nem fog lemenni! - mondja nekem halkan Spot. - Nem is tudom, hogy ezt mibõl gondoltad - mondom neki, amikor az illetõ tényleg fittyet hány a jelzésnek. Ez van. Mi lemegyünk, és a patakban levõ köveken átegyensúlyozunk a túlpartra, hogy néhányszor tíz méter után visszakecmeregjünk az innensõ oldalra. A következõ átkelés elõtt Spottal meglocsolunk egy-egy fácskát; ettõl rögtön szebb lesz a világ. Kriszta mind ezenközben szökteti magát. Egy fán meglátom a [Z-] jelzést. Nyomán kirándulók ballagnak a Rám-szakadék felé. A szépen kiépített forrás felé közeledve sültalma illatot szimatolok; a pihenõhelyen most nyitogatják az alufóliákat.

II. ellenõrzõhely, Kaincz-forrás.

A bélyegzésnél elénk vág egy sietõ sporttárs, és elõttünk kezdi elõkaparászni az itinerét. Spot nem bírja megállni szó nélkül. Teljesen igaza van, de nekem kellemetlen hallgatni a kioktatást; én érzem magam kínosan. A Szent-fa kápolna ösvényén is meglepõen sok a kiránduló. Igaz, nincs is ebben semmi különös, mert kitûnõ idõ van. Amikor kikerülünk a mûútra szembe jön sorfalat alkotva egy társaság: Egy fiatalember és három lány. A fiú magasra emelt kézzel tapsolja meg az éppen feléjük tartó futókat. Angolul kiált utánuk valamit. - Mit feltünõsködik ez? - kérdem Spottól. - Nem látod? - a csajok elõtt játssza az agyát; rettenetes, Rumbach Sebestyén utcai kiejtése van. »Mingyá'« leérünk az utca végére, ahol balra fordulunk. Az autók útjába állított sorompó törött vége tiszteleg a lóerõk elõtt. A templom mellé érve kolompolás fogad. Keressük a vezérürüt, de csak Ebola rázza; gyalogoknak lassú ütemben, futóknak élénkebben.

3. ellenõrzõpont, Dömös.

Ebédidõ van, nekilátunk a kitett menázsinak. A parizeres kenyérre magasan púpozom a csalamádét, és, hogy le ne essen róla, felülrõl kezdem eszegetni. - Mi van? Legelsz, vén kecske? - kedveskedik az utolért Pisti. - Igen apukám; a sót már megnyaltam, most itt a legelés ideje... Az asztalsor mellõl fekete kismacska figyeli az eseményeket. Igazi társasági lény, egy cseppet sem zavartatja magát a tömeg kellõs közepén gubbasztva. Kriszta tudja magáról, hogy az emelkedõn belassul, ezért (nagyon helyesen) elõre indul. Én még kívánok néhány mogyorókrémes kekszet bodzaszörppel. Pisti is nagyon beállt a menetirányba; akár el is búcsúzhatnék tõle, mert szinte biztos vagyok benne, hogy ma már (hál' Istennek) nem látom többet. Spot zoknit vált; nekem is kéne valamit csinálnom a bal talpbetétemmel, mert mintha gyûrõdne. Mégse nyúlok hozzá; adok neki még egy esélyt, hátha kisimul. (Optimista tragédia.) Harmadiknak elindulok én is. A jelzésekkel nincs semmi baj, nem kell keresgélni a megfelelõ, felfelé vezetõ sikátort. A temetõbõl (most még) létrán kimászhatsz, és megindulhatsz a hosszantartó emelkedõn. Kellemetlenül fúj a szél, és a kajaponton kissé átfáztam, úgyhogy jól jön egy kis bemelegítés. Az elsõ hosszabb emelkedõ utáni jobb kanyarban, amikor a néhai híd árkába kell lemenni, Krisztát pillantom meg. Intünk egymásnak. A második nincs híd után már együtt kapaszkodunk fel Körtvélyes-pusztára. Felmutatok Dobogókõ irányába: - Látod azt az adótornyot? Na, oda tartunk, de elõbb felmegyünk a Szakó-nyeregbe - mutatok most a menetirányunkba, és föl. - Az a Szakó-nyereg? - kérdezi Kriszta. - Nem, az a Szakó-hegy, szerencsére (most) oda nem kell felmenni. Ahova mi megyünk, az egy kicsit balra van a hegytõl, az is éppen elég húzós... A pink nyíl pár méterrel feljebb térít le a szekérútról, mint ahogy azt megszoktuk. Rövid erdõrészlet után erdészeti mûút keresztezése, aztán emelkedõ, megint mûúton át, megint emelkedõ. - Nézd csak! Errõl a domboldalról néhány jellegfa kivételével mindent kivágtak. A meghagyott magányos fák meg szélvihartól fognak kifordulni a földbõl. Két villanypásztoron is át kell jutni. Az elsõ alacsonyan van, azon átterpesztek, a második még nincs letaposva, nem merem megkockáztatni a fazonigazítást, ezért ímmel-ámmal átmászok a létrán a többiek után. - Mennyi van még a 35-ig? - »Mingyá' ott vagyunk«: Egy nagy rugaszkodás a nyereg, aztán a Tost-szikla, de utána már "csak" egy gumi emelkedõ a Dobogókõig. - Huh! - Na, ez már az EP. elõtti utolsó emelkedõ, szedd össze magad!... Vaddino elõz. Örömét fejezi ki, hogy most nem szembe találkoztunk. (Ti. a NaHát 95-ön többször szembe jöttünk egymással; hol õ tévelygett, hol én. Lásd: beszámoló.) - Van egy jó hírem Kriszta! Kezdhetsz örülni, én már látom a piros-fehér bugyit a szárítókötélen.

4. ellenõrzõpont, Szakó-nyereg.

Pecsételés után már indulnék tovább, mert nagyon huzatos errefelé, de útitársnõm felszabadultan beszélget a pontõrrel. - Õõõ, eee, mennünk kéne. - Oké, jövök már... Alig megyünk néhány lépést, Kriszta felhördül: - Hát, ezt nem mondtad! - mereszti szemeit a sötétszürke sziklamonstrumra. - Dehogynem! Ez a Tost-szikla. Lesznek lépcsõk, fogd fel úgy, hogy egy ház ötödik emeletére kell feljutni, de nem mûködik a lift... Kerékpárosok jönnek le az egy személy széles lépcsõn, vállukon a canga. Ennél ideálisabb biciklipályát el se tudok képzelni. Kölcsönösen elengedjük egymást; legnagyobb örömömre nem alakul ki szóváltás a két tábor között. Fent, a pihenõnél leszólok: - Ha majd ezt el tudod olvasni, akkor már a nehezét legyûrted - mutatok a fekete oszlop "Tost-szikla" feliratára. - Ez már a gerinc, innen már vízszintes? - Mondtam, hogy alattomos gumi út ez, egyre csak nyúlik, otthon majd megnézheted a szintábrát. Minden esetre neked már nem lesz több ilyen Dömös-Szakó jellegû bruti... Szótlan menetelésben pihenjük ki a fáradalmakat. Már egy kicsit bele is fásulok, mire észbe kapok, és hátranézek. - Jövök - mondja kipirult arccal Kriszta. Balra a Duna kanyarog. Átnézek a túloldalra; a Julianus kilátót keresi tekintetem. Most nem találom, de majd valamikor felmegyek hozzá egy zsebkávéra. - Figyi! Itt jön fel a [S-] a Rámtól - mutatok egy fára. - Mosmá' »mingyá' ott vagyunk«? - Mondjuk inkább úgy, hogy jó tempóban közeledünk. Lesz még néhány dudor elõttünk, de nem vész. Egyre sûrûbben jönnek a kirándulók. Minél elegánsabb ruhában vannak, annál közelebb a parkoló. Az autóval Dobogókõre érkezõk legvérmesebbje akár a jó öreg Tost-szikláig is elmerészkedik. Ott lenéznek a mélybe és visszafordulnak, miután a pihenõnél megették a hosszú útra magukkal hozott elemózsiájukat. A Rezsõ kilátóra nem megyünk ki, de a mellette vezetõ útvonalat sarkosan járjuk be, nehogy egy fa mögül elõugró, mozgó ellenõr lehúzza nekem a 85-ömet, Krisztának meg a "még-nemtudni-hányát". A zöldre pácolt sámán kapu elõl eltûnt a Fekete Madonna. Vajon szabadságon van, vagy valaki netán trombitának nézte? A víztorony, meg az adótorony viszont elénk jönnek; nagy az öröm.

5. ellenõrzõpont, Dobogókõ.

A rajt-cél-ellenõrzõpont kombináció kint állította fel székhelyét a menedékház elõtt. Máténak is elsütöm a "hosszús" bemondást: - Tízes a hosszún. - Hosszú. Hát, az természetes, hogy hosszú, de tízes már volt - így Máté. - Akkor az csak egy bitorló lehet... - Hoppá, Kriszta! Nem is kérdeztem: Neked ez a cél vagy csak egy ellenõrzõpont? - Továbbmegyek - mondja a leányzó sugárzó orcával. - Ez a beszéd! Gyerünk a jutalom banánért, aztán tovább!... Egyébként Mátéval legkésõbb holnap, kora hajnalban szeretnék újra találkozni, mert az a találkozó azt jelenti majd, hogy bent vagyok a budaörsi célban. Útba ejtjük a buszmegálló elõtti kék kutat; a hölgyet meg kell itatni. Lemegyünk a Matyi büfé mellett a murvásra. Már a jelzett turistaúton járunk, amikor két autó miatt is félre kell állni. Dühösek vagyunk, hogy ilyen messzire bejönnek kocsival. A másik pocsékságot sem értjük: Hogy lehetett itt eladni egy erdõrészletet magánszemélynek? Miatta most két kerítés között kell percekig sínylõdni. Lassan durvulni kezd a lejtõ. Megállapítom, hogy még elég jól bírja a térdem, de ez a nyomorult talpbetét gyûrõdni kezd a bal cipõmben. Mindegy, most már ki kell bírnom Pilisszentkeresztig, ott nyugodtan leülhetek egy padra. A Fagyos katona után sarakon küzdjük át magunkat. Egy nyúlfarknyi szintbeli séta után, jobbra megint erõs lejtõ vár. - Itt óvatosan menj, mert tavaly valahol errefelé hasalt el a Pisti, és a te kezedbe' sincs bot. Szerencsésen lejutunk a szilárdburkolatú, lejtõs utcára. Sántítok a betéttõl, de látótávolságban már a pad. Átkelünk a Pomáz-Dobogókõ úton, amihez ma reggel már volt szerencsénk. Kriszta továbbmegy, amíg én itt suszterkedek a padon. Kitépem a szõnyegragasztóval (rosszul) rögzített betétet a bal cipõmbõl és púdert szórok bele. Ha már lent van a cipõ, akkor zoknit is cserélek, de csak a bal lábamon, a másik még nem gágog, tehát nem bolygatom. Mint aki jól végezte a dolgát, tovább indulok. Harminc méter után hiányérzetem támad. A pumpa anyját! Ottfelejtettem a botomat. Egy biciklis kiscsávó már ott fixírozza a padnál. - Ez nem neked való öcsi. A libákat egy mogyoróvesszõvel is terelgetheted. A temetõ utáni jobbos emelkedõn érem utol útitársnõmet. Elõttünk megy két srác, az egyik feltûnõen sántít. Mi fáj? - kérdezem a sántítót. - Semmi, csak félig levált a cipõtalpam, azért húztam zoknit a cipõm orrára. Lenézek, tényleg vastag zokni van a jobb cipõjére húzva. - Melyiken vagytok? - kérdezem. - A 65-ön - válaszolják. - Hát, nem lesz semmi eljutni Nagykovácsiba ezzel a zoknis megoldással... - Látod Kriszta? - az a Pilis. Ott szerpentinezünk fölfelé, amikor a KINIZSIN vagyunk. Jövõre te is jössz a 40-re. De ha így folytatod, ki tudja, tán még az igazira is jöhetsz. - Most is fel kell menni? - ránt vissza a valóságba a kérdésével. - Be is baltázna! Most csak ide, ennek a mezõnek a bal felsõ csücskébe megyünk.

III. ellenõrzõhely, Magas-hegyi-nyereg.

Jólesik nyakalni a fííínom bubis vizet. Nini! Utolért minket Spot. Õ is tankol, de már roncsol is lefele a kanyargós mélyúton. A zoknis cipõjû srác, meg a haverja is futnak. A séma az, hogy lejtõn futnak, aztán zokni igazítás, majd elõttünk való téblábolás. Azt javasolom nekik, hogy a Kopárnál próbáljanak szigszalagot szerezni, hátha valamelyik autósnak van. Lent, a Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûúton végig elõttünk igyekeznek, de a kõbánya felé induló emelkedõn lemaradnak. Távolabb Jámbort látom; beszélget valakivel az út szélén, de már megy is tovább. Várom már, hogy mikor kanyarodik balra, mert akkor vége ennek a sunyi, murvás emelkedõnek. Már-már lihegni kezdek, mire végre befordul a sárga vasoszlopnál. Szántó irányába megyünk lefelé. Ezen a domboldalon, a szélárnyékban olyan mikroklíma alakult ki, hogy izzadni kezdek. - Miért engedtétek Spotot elrohanni? - kérdezi Jámbor évõdve. - Menjen csak! A Fehér-hegy úgyis megfogja - válaszolom kajánul... Amikor már majdnem lebucskáznánk Pilisszántóra, akkor jobbra fordulunk. Itt nagyon elkél a külön jelzés, mert minden évben sokan cirkulálnak ezen a vidéken az elsõ bálozók, és a ritkán teljesítõk közül. A cserjék mellett beérünk a magasabb növények közé, és a sarkon, egy újabb sárga vasoszlopnál balra kanyarodunk, hogy lemenjünk egy földútra, ahol mindenki zsigerbõl jobbra fordul. A kellemesen meleg domboldal után, minden átmenet nélkül egy kifejezetten hideg zónába fejelünk. Nehogy már fel kelljen venni valami göncöt! Nagy türelem, és sok pocsolyakerülgetés árán ismét egy bikolor lampionnal találkozhatunk.

6. ellenõrzõpont, Csévi-nyereg.

Amíg a kirakott bigyókból csipegetünk Andrew megkérdezi, hogy Budaörsrõl biciklivel hajtok e majd haza. A PEST HATÁRÁN 70 cangatúrára utal, amikor is a célba ért, megfáradt huszárok bevagonírozták drótszamaraikat, de én kenyérgõz meghajtással folytattam tovább, hazáig. Nem is rossz ötlet: Ha Budaörsön teremne a bringám, nem kéne a célban várakozni a tömegközlekedés ébredésére, és még levezetésnek sem lenne utolsó... Mielõtt tényleg fázni kezdenénk, tovább-baktatunk. Jobbról alacsonyan ragyog be a fák közé a Nap. A megnyúlt árnyékok látványát muszáj megosztanom útitársnõmmel. - Megint egy frissítõpont - mutatok egy szénával megrakott vadetetõre. - Aha, és abrakolás után még a pihenés is jólesne benne... A Táloki-erdei út is lassan elfogy alólunk, és belekezdünk az elnyújtott, lejtõs jobbkanyarba. Zoknis cipõsék megint elénkvágnak és nyargalnak lefelé. Zokni a kanyar élesedõ szakaszában felrohan a mélyút oldalára, mint egy üldözéses versenyen a taktikázó biciklis. Addig jó, amíg gyerek tud maradni az ember fia. A gázpásztán ébredek rá, hogy milyen drasztikusan lecsökkent a résztvevõk sûrûsége. Sokan célba értek Dobogókõn, és a "maradékok" mezõnye már széthúzódott. Kriszta félrevonulását cipõpertli-húzásra használom fel. Kissé feltámad a szél. Nem baj; nemsokára úgyis itt hagyjuk ezt a kitett helyet. Zokni hátranéz, észreveszi, hogy a sarkukban vagyunk, és pingvinezõ karmozdulatok kíséretében mond valamit a társának... - Látni már azt a Fehér-hegyet? - türelmetlenkedik Kriszta. - Nem, innen az nem látszik; elõbb az Iluskával kell randizni. És különben is, ne vinnyogjá' má' annyit, mert demoralizáló hatással vagy rám! A hátralevõ távodat már csárdás lépésekben is meg tudod tenni. - Hogy-hogy? - Bal oldaladat a menetiránynak mutatod, majd araszolsz kettõt; végrehajtasz egy hátraarcot, és jobbra ugyanazt megcsinálod, aztán elölrõl az egészet a célig...  A síktúrából megérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol a pásztáról jobbra kell fordulni. A sorompó most le van engedve, és még egy erecske is csörgedezik elõtte. Csodálkozok, hogy honnan jöhet a víz, amikor már rég volt kiadós csapadék. Megkezdjük kitartó emelkedésünket egy kiálló köves szekérúton, egy hosszú kerítés mellett. Ez durvábban masszírozza a talpam, mint szeretném. Zokniék hátra maradnak. A Klotild-barlang felé vezetõ út leágazásánál járunk, amikor hírközponttá lépek elõ: Suzy jelentkezik azzal, hogy már vissza is érkeztek a MAGYAR VÁNDOR céljából a pilisszentkereszti parkolóba. Zsolt, Zoli és K. Attila is most értek oda a Felsõ kocsma nevû nem hivatalos frissítõpontról kijõve. Én jelentem a helyzetünket, valamint, hogy Pisti és Spot már elhúztak, de Kriszta még kielégítõ állapotban velem van, a Kopár csárdánál fogom majd leadni... Mióta vége a durva murvásnak, elég jól begyorsultunk, nemsokára az Iluska-forrás sötét betonfoglalata is körvonalazódik. Elõre sietek; a keresztezõdésben balra, majd jobbra, fel a mezõ kerítése mellett. A Fehér-hegy lábánál megállok, és kólát veszek elõ. Ebben a pillanatban ér oda Kriszta. - Menjél csak nyugodtan, majd lassan én is megyek - mondja. - Rendben, csak elõbb tankolnom kell. - Akkor nekem is - válaszolja, miközben almáért kotorász a hátizsákjában... Belekezdek a hegybe. Nem mondom, hogy szárnyalok felfelé, de nem okoz rendkívüli megerõltetést. Megállás nélkül megoldom. A csúcskõnél hátranézek: senki. Tovább sietek a keresztezõ gázpásztáig. Miközben átiszkolok a vályúján, balra nézek: Remélem odalenn az a hátizsákos a MAGYAR VÁNDORON van, és nem véletlenül ment le a [S-]-on. Megint hírközpont leszek: Pisti érdeklõdik, a gulyását eszegetve, hogy hol vagyunk. - Spotnak már ott kéne lennie, (lehet, hogy tényleg betett neki a Fehér-hegy) mi pedig kb. negyedórányira vagyunk a Kopitól... Amikor a mesebeli fenyvesben az ösvény eltávolodik a szakadék szélétõl, megint hátranézek. Mivel nem látok senkit, a fáradt kólát egy fenyõfa tövébe engedem le. A 10-es út motorzaja már felhallik, de ez nagyon csalóka. Tudom, hogy még hosszú percekig fogok a tûlevelûek között kanyarogni, de mégis, mindig alásaccolom az ehhez szükséges idõt. Csörtetést hallok hátulról. Béla bácsiék üldözõbolya. A lejtõs tûszõnyegen belekocogok. A fák közül már néha kilátni egy-egy elsuhanó autóra, de még mindig kanyargok. Végre kiérek az erdõbõl egy árok mellé. Már csak néhányszor tíz méter, és feltûnik a várva várt kis híd. Balra dobb, dobb, át rajta. Fû, de megnyúlt ez a parkoló; még el kell jutni a másik végébe.

7. ellenõrzõpont, Kopár csárda (mellett).

Az elõször teljesítõk mind arcra hullanak, mert arra bazíroznak, hogy a csárdában lesz a bankett. Túlmegyek a csárdán, és az erdei bútoroknál jó étvágyat kívánok az ott kosztolóknak. A katonai sátor elõtt szakasztott olyan fekete kismacska fogad, mint akit Dömösön láttam, a kajaponton. A szelídsége miatt arra gondolok, hogy a rendezõséghez tartozó, kutyaként kezelt macskáról lehet szó. Belépek a sátorba. Jávor Zoli székel a félhomályban, és adminisztrál. Éppen egy célba érõ oklevelét állítja ki. Türelmesen várok a soromra. Az illetõ, akinek írja a dokumentumot szól, hogy tegye félre, õ ráér, foglalkozzon a továbbmenõkkel. Zolinál szemmel láthatóan feljebb megy a pumpa, de felfüggeszti eddigi tevékenységét, és az áthaladók listáját veszi elõ. Még idegesebb lesz, amikor meglátja, hogy a 10-es rajtszám már ki van pipálva. Jegyzetet készít a lista felsõ margójára, aztán lepecsételi az itineremet. Mehetek a meleg ellátmányért. A sátor elõtti asztal mellõl Spot hellózik. - Sziaaa! Bocs, de nem vettelek észre - üdvözlöm. Négyen ülnek az asztal körül, de Spot azonnal helyet csinál nekem. - Jaj, nagyon kösz, de egyetek csak kényelmesen, én átülök ahhoz az üres asztalhoz, mert mindjárt itt lesz Kriszta is, hacsak nem lépett vödörbe. Hátamra terítem kabátkámat és nekikezdek a restaurációnak. Rögtön lehet is kanalazni, mert - nagyon ügyesen - a porciózó hölgy vegyítette a forrót a langyossal. Hahó! Már itt is a lyány! Igaz, hogy egy kicsit libegõs a járása, mondhatni dülöngél, de a szája az fülig ér. Kérem szépen! Ez az elsõ ötvenese, ami ráadásul majdnem ötvenöt. - A sátorba! Igen, oda menj be! - mutogatom. Én is ott kaptam egy hatalmas frászt... Spot maradék levesével átül az "asztalomhoz", és Kriszta is felénk egyensúlyoz az övével. - Gratulálok. Nem is maradtál le nagyon. Ez nagy fegyvertény, fõleg ebben a vékonytalpú edzõcipõben. - Köszönöm. Egy kicsit lelassultam a Fehér-hegyen, de aztán a fenyvesben meghúzott két srác... Egy másodperc dermedt csend, aztán Kriszta freudi elszólásának magaslabdáját Spot csapja le: - Én is beálltam volna a sorba... Nekem az a szerencsém, hogy éppen lenyeltem a falatot, így nem kell iszonyú fulladásos halált halnom, Spotnak meg az, hogy Krisztának ízlik a leves, ezért nem csinál belõle nyaklevest. Nem bírok betelni ezzel a finom gulyással, de fõleg a gargantuai falánkságomnak nem tudok ellenállni; megyek a kondérhoz egy fél tányér repetáért. Ez már forróra sikeredett, ezért a tavaly bevált módszer szerint hideg szörpöt öntök hozzá. Spot fintorral az arcán fordul el; tányérjából nem akarnak elfogyni az utolsó falatok. Amint jóízûen moslékolok Spot közli, hogy lesz egy hely számomra abban a gépkocsiban, ami õt elszállítja a budaörsi célból. - Persze! Mire én beérek, addigra te már az õzikés falvédõd felé fordulva röcögteted a levegõt - reagálok a felajánlásra. - Nem, öregem! Az idáig tartó úton felmértem, hogy milyen erõnléti állapotban vagyok... - Hát, akkor még egyszer: Egy élmény volt veled Kriszta. Puszi! - búcsúzunk el tõle és a 10-es út partjára megyünk. Még az asztaltól figyeltem Jámbort, amint egy percen át toporgott, hogy át tudjon szaladni, most pedig minden sáv üres. Komótosan átkelünk. A buszmegálló bódéja elõtt pár méterre könnyen megtaláljuk az utat, és megindulunk Pilisszentiván irányába, hogy lesétáljuk a bõséges uzsonnát. Balra szalagok a domboldalban. Mászni kezdünk. A fekete talajt puhára túrta a rengeteg feltörekvõ cipõ. Talán mégse kellett volna repetáznom; visszapofázik a gulyás. Mindegy, talán ennyi kilométer után már lazább az etikett.

8. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy.

Még világos van, de elõkapom a fejlámpát, és bár hûvös szél fúj, de csak a derekamra körítem a dzsekit. Lelankázunk a dombról. A központ felé vezetõ, egyenes úton két szabadon mozgó, nagytestû kutya tûnik fel. Már-már harci alakzatba rendezõdünk, amikor egy keresztösvényrõl megérkeznek a sétáltató gazdák. Hála a papnak, nem kellett bottal átrendezni a kutyák fogsorát, és õk se kóstoltak be minket. A most már aszfaltos, hosszú úton dacolok a széllel. Fázok, de nem öltözök, mert nemsokára úgyis emelkedünk. A következõ keresztutcából nagy lendülettel egy BMW kanyarodik ki elénk. A jobbra kanyarodást elvileg kis ívben kéne végrehajtania, de teljesen áttér a baloldalra. Mi lett volna, ha éppen szembe megy vele egy másik autó, vagy mi van, ha tizenöt másodperccel gyorsabbak vagyunk? Na, gyújtsuk csak meg a lámpákat, amíg az utcákon kell kolbászolnunk. Bár még mindig nincs sötét, de túl kell élni a civilizációt. Tavaly sasolni kellett, hogy melyik jobbos keresztutcában van a [P-], de most fel se kell pillantani, mert szalagozás irányít. A jobbra kanyarodás után rövid egyenes, aztán bal. Itt van mindjárt a focipálya, majd a Villa Negra. A pálya most kihalt, de a V. N. üzemel. Háttal ülnek a vendégek az ablaknak, nem tudok ismerõst azonosítani. Nem lenne türelmem bent ücsörögni. A parkolón át, balra kimegyünk az útra. Egy kicsit lazább a talaj, ez nem kínozza annyira a talpam, mint a flaszter. Mi a lófilé?! Egy csermely csörgedez az úton. Ez, itt, ilyen idõben teljesen nonszensz. - Talán kihúzták a pecató dugóját? - latolgatom. Feljebb kiderül, hogy ráhibáztam, mert egy kis kitérõt is kell tenni (precíz szalagozás mentén) a lecsapolás miatt. Felérünk a kerítéshez. Egy tuskó kegyetlenül belerúg a jobb lábam nagyujjába. Amikor csitulnak a gyönyör hullámai, ismét bekapcsolom a lámpát, amit az erõs sötétedés, és a göröngyök sûrûsödõ támadása miatt már úgy is hagyok. A lovakkal felkapáltatott homok egyre lazább. Spot nincs valami jó hangulatban, megpróbálom anekdotákkal elterelni a figyelmét a fájdalmakról. Remélem vagyunk olyan jó viszonyban, hogy ha idegesíti, akkor szól, hogy fogjam be. Most be kell menni egészen a kerítés mellé. Örülök, hogy megszabadultunk a homokostól. Ez az öröm még száz méterig se tart, mert visszakerülünk az eredeti felkapált útra. Én csak lököm a prézlit, mikor két vadidegen srác hagy le. Hátranézek, Spot sehol. Na, ezek biztos azt gondolják, hogy szerencsétlen flótás eggyel hosszabb távra nevezett a kelleténél. Én megyek tovább, Spot biztos technikai szünetet tart. Nem telik el sok idõ, és a két elõzõ tag, plusz egy fõ jobbról jönnek felém egy keresztösvényen. A "Plusz Egy Fõ" elmondásából kiderül, hogy megfogadta magában, hogy csak a következõ ellenõrzõpontnál gyújt világot, és így sikerült is elkavarnia; az engem elõzõk õt is utolérték, és pechükre követték. Balra már a hétvégi jellegû házak sorjáznak. Ha az út vonalvezetéséhez igazodunk, jobbról megint kerítés következik, ami majd nekivezet a pontnak.

9. ellenõrzõpont, Hosszú-árok.

Éva és Egon idén is teamécsesekkel szegélyezték az utat. Az egyik spori azt mondja, hogy megörült, amikor megpillantotta a "leszállópályát". Nagyon kedves a két pontõr, (egyébként mindegyik az) már hajnalban ott voltak a rajtban, aztán folytatták a Parizer Pointnál, most meg itt serénykednek a fáradtság, vagy a fásultság legcsekélyebb jele nélkül. Egy Kapuciner szelettel a markomban és egy szmájlival a lapomon már eppen távozni készülök, amikor Spot lép a fénykörbe. - Hát te hol voltál? - kérdezem. - Szóltam, hogy megállok, mert kiakadt a fejlámpám pántja, nehezen tudtam világítani is, meg reparálni is - mondja. - Nyilván nem hallottam, mer' akkor megállok világítani - exumálom magam. - Mindegy, most már várd meg, míg iszom egy pohár szódát... Együtt megyünk át a kanyaron túli "kifutópályára", és felkészülünk a felszállásra, de elõbb bemegyünk a forgóajtón. A [P-; S-] elágnál a [P-] irányból jön visszafelé egy fejlámpa. - Megfordulhatsz, jó volt az irány! Meg is fordul a tag, s így a csapat élére kerül. Nem egy zergelábú gazella, de mivel nem akarjuk kihajtani magunkból a lelket, ezért kiválóan megfelel húzóembernek. Beszéddel se kell tovább fárasztanom magam, elég ahákat, meg ühümöket mormolnom. Egyre durvul az emelkedõ, belépünk a kidõlt fák övezetébe. Késõbb lesz egy pár méter sík, levegõhöz jutásra, aztán tovább ostromoljuk a magaslatokat. Kissé belassulva, de megérkezünk a [K+] elághoz. Persze, van még bõven az emelkedõbõl, de azért itt már a nagyján túlvagyunk. Lévén rutinos éjszakai Hosszú-árok mászó, már nem ijedek meg a kiteregetett szennyestõl. Tavaly egy pillanatra a fejemhez lapult a fülem, amikor megláttam a tökfejû pólót, melltájékon küllõprizmával. Most ketten vannak, és hoztak magukkal egy velcome lepedõt is. Nincs türelmem végigolvasni az üzenetüket, a lámpafény a kilégzés páráján szóródik szét. "Vezetõnk" annyi infot mégis leszed, hogy 100 m az EP-ig. Csak az nem világos, hogy távban, vagy szintben. Minden esetre még egy jó szivatós emelkedõt kell leküzdeni, hogy balra kanyarodhassunk a szintben vezetõ ösvényre. Jaj de jó látni, amint a mélybõl néhány fejlámpa imbolyog felfelé.

10. ellenõrzõpont, Nagy-Szénás, emlékfal, pihenõ.

Péterék szívélyesen fogadnak, jutalomfalatokkal kínálnak. Leseggelek a széles padra. A sokféle mütyürke közül néhány almaszeletet csippentek ki. Péter birsalmasajtot kínál; köszönöm, de azt nem kérek. Közbe' leültek mellém. Úgy lerozsdásodtam, hogy alig bírom átlépni a padot. Valaki megkérdezi, hogy meddig pont még a pont. A hallatára is összerázkódok, hogy még több, mint négy órát kell itt silbakolniuk ebben a hidegben. Arról nem is beszélve, hogy mikor nyitottak. Brrr! Megindulunk a falépcsõ maradványain fölfelé, hogy a Szénás másik oldalán kezdjünk ereszkedni. Elõször kellemes a lejtmenet a fenyõk közt, de aztán köves, vályús, meredek váltja fel a tûlevélszõnyeget. Nem sietünk. Ha itt zakózol, akkor az már inkább télikabát. Érdekes módon rövidebb ez a szakasz, mint amire emlékeztem, ennek nagyon tud örülni a talpam (gá-gá). Elõször meredek a flaszter, de aztán jól siethetõ lejtõvé változik. Ahogy egyre lejjebb érünk, úgy sûrûsödik az autóforgalom. A temetõ mellõl szemrebbenés nélkül mennek tovább, egyenesen a sikátorba azok a túrázók, akik az aszfalton elõztek meg minket. - Csak mi vagyunk olyan hülyék, hogy megkerüljük a tömböt - mondja Spot, miközben balra kanyarodunk a temetõ mellett. Sport utca; olvasom a táblát. Stílusos név ez ennek az utcának. Jobb, aztán megint jobb, és kint vagyunk a fõutcán. A templom elõtti teret nagyon szépen megcsinálták. Amikor az ÁRVA VINCE 70-en (TURUL 192 résztávja.) erre jöttem, akkor az építkezések miatt csak alpin technikával lehetett bejutni a parókiára. Most meg gyerekek hajtják az új kövezeten a kiskerekû rollerjaikat. Az egyik meg is kérdezi: - Valami rendezvény van itt? - Teljesítménytúra zajlik - válaszolom. Spot még hozzáteszi: - 88 km-t kell megtenni... A tizenkét éves forma gyerkõc arcára rögtön kiül a kétely, és abban a másodpercben továbbrúgja magát rollerjával. - Igazad van. Sose higgy annak, aki elmúlt harminc!

11. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, parókia.

Fülledt meleg van bent. A kinti hõmérséklethez képest meg pláne. Vetkõzök, és elveszek egyet a rakásolt teáscsészék közül. Jólesik a cukros tea. A mosdóban arcmosással frissítek; mintha kicseréltek volna. (Mintha!) Tovább frissülök azzal, hogy maradék fél pár zoknimat is hadrendbe állítom. Itt van ez a kajával megrakott asztal, és tessék: most nem vagyok éhes. A Gong Bao csirke is itt figyel a hátizsákban. Világlátott kinézer lesz belõle, de csak holnapig, mert akkor csúfos vége lesz a tápcsatornámban. Az aszal alól kikönyörgött kólából azért én is tudok inni. (Sõt még a flakonomba is töltök. De pszt!) A jelenlevõk nem tudják mire vélni, hogy Jámbor itt befejezi. Kapacitálják a folytatásra, de nem arról van szó, hogy besokallt volna, hanem egyszerûen csak idáig nevezett, mer' dóga van. Kár! A terem másik oldalán alkoholmentes sörrõl beszélnek. Megfeledkezve a helyszínrõl, egyik úszótársam kedvenc szállóigéjét idézem fennhangon: "Az alkoholmentes sör az elsõ lépés a guminõ felé." Egy fekete pulcsis, szemüveges tag rosszallóan hümmög. Azt már nem is merem megnézni, hogy fehér gallérja van e. - Mehetünk Attila? - Menjünk! - válaszolja Spot. Tudtam, hogy rohadt hidegérzetem lesz, amikor kimegyünk, de legyen inkább csak a derekamra kötve a kiskabát, mert megint az emelkedõ lesz majd a polár felsõ. Az új téren szembe jönnek Zoknis cipõsék. Nem semmi! Egy lyukas garast nem adtam volna érte, hogy Zokni kihúzza idáig. - Hajrá Zoknikommandó! Gratula! - üdvözlöm õket. Zokni válaszképpen az orra alatt mormol valamit. Célba vesszük az erdõbe vezetõ, meredeken emelkedõ aszfaltos utcát. Ez nekem se a kedvencem, de Spotnak egyenesen viszket tõle a haja töve. Az erdõben csak a lámpáink fényére hagyatkozhatunk a tök sötétben. Ellenberger a világítást az útra lehet koncentrálni, mert a szalagozás, és a felfestések miatt nem kell minduntalan felnézni jelzés után kutatva. Ennek viszont megvan az a hátránya, hogy lila pingem sincs róla, hogy hol tarthatunk. Nem is érdekes. Megyünk, oszt' kész. Spot megáll vacakolni a fûzõjével. Én is megállok, és amikor egy fára vetül a lámpám fénye egy [P3] ábra körvonalazódik. - Hû, már ennyire benn vagyunk a sûrûjébe? Itt a [P3] elág. Itt estem hanyatt a BUDAI 50-en - idézem fel a szép tavaszi emléket... Ez az útszakasz már teljesen kihalt, eszembe jut a nyüzsi a 35-ön. A [P+] leágazásnál csatlakozik két srác, akik szerelvényigazítás okán álltak meg. Velük a túra végéig, hellyel-közzel együtt haladunk. Kellemetlenül kövessé válik az út. Túl korán kezdem firtatni a jobbos letérõt. Hát, persze! Még le se jöttünk errõl a sziklás buckáról, és hol van még a vadkerítés maradványa. Azért figyelek fokozottan, mert hiába jártam erre már százszor, a leágazásban a turistajelzés egy belsõ fán van, és még nappal sem látszik az útról. Tavaly is keresgélni kellett. Spot megnyugtat, hogy õ felismeri az ék alakú leágazást. Késõbb eloszlik minden aggályom: Fényvisszaverõ szalag, villogó biciklilámpa, vörös szõnyeg, bordó kordon és hosszú combú nyuszilány jelzi a helyes letérési pontot. Aki ennek ellenére átvág a mezõn, az szándékos kispistázó, meg se álljon Törökbálintig, vagy hova is megyünk, no! Egyre ereszkedünk a távvezeték mellett, csak ereszkedünk, de semmi fény. Szívatást gyanítok; lehet, hogy kivették a Sistergõ pontot?! Nem, az nem lehet, mert ha valaki számít rá, az akkor zuhan kómába, amikor észreveszi, hogy nem lesz etetés. Spot a mûúton lát fényeket. Nézzük meg!

IV. ellenõrzõhely, Petneházy-rét és Julianna major közötti mûút.

Ez az! Itt van Sistergõ a terülj, terülj buszocskájával. - Mit isztok? - tér rögtön a lényegre a profi vendéglátó. Boros tea, bor nélküli tea, tea nélküli bor, forró tea, langyos tea. - Akkor én kérek egy icce teát, bor nélkül. - Forró legyen? - Há, olyan ihatós... Máris perdül, és direkt nekem mixel egy langyos teát. Azért, van benne egy sovány hangyányi bor, mint tudjuk "csák ázs izse miátt". - Egyetek körözöttet! Hatalmasakat lehet büfögni tõle - kínálja Sistergõ a hajtóanyagot... Én már érkezésünk óta fixírozom azt a nagy tál körözöttet, villával a közepében, de csak most találtam ki, hogy milyen módszerrel lehetne kenyér nélkül falatozni belõle. Kikapok egy szelet pitét a sütemények közül, és amikor nem néz oda senki, vastagon megkenem körözöttel. (Így mégse közvetlenül a kenõ villával habzsolom.) Ha ettetek finomat... Háromszor megismétlem a procedúrát. Azért nem többször, mert már indulnak a többiek. - Köszi mindent, ez télleg perfekt volt. Újult erõvel megyünk felfelé a mûútról. Útközben megvallom Spotnak a Sistergõnél elfogyasztott menüsort. - Nézd! Mindenkinek a saját szervezete tudja, hogy mire van szüksége, és általában lehet is hallgatni rá - nyugtázza Spot az új összeállításomat, aztán így folytatja: - Gyakori eset, hogy kalciumhiányos étrend miatt némelyik gyerek a falról nyalja a meszet. Vagy itt van például az emésztési problémától gyötört gyerek esete, aki a homokozóban kisvödör számra nyelte a vizes homokot. - Na jól van uram, most már abbahagyhatja! Fusson inkább három kört a Fekete-fej körül!... Hihetetlen! Arra kapom fel a fejem, hogy már fordulunk is jobbra, a lókarám felé. Remek! Lovat ugyan nem látok, de szamár az bitangol néhány a környéken. A Petneházy Lovas Clubból retrográd dizsi hangjai szállanak: "Henc áp. Bébi henc áp. Gimi jó láv, gimmi, gimmi jó láv..." - zengi a lakodalmas banda frontembere. Ez annyira retro, hogy erre még én is roptam anno kilencszáz trallalában, a KISZ-klubban. Csak semmi fikázás! Mindenki rakja vissza a fekete golyócskát az orrába!... A mûélvezet után átvágunk a mûúton és indul a csúcstámadás. Egyre több féltéglával a hátizsákban de azért haladunk fölfelé rendesen. Várom, hogy mikor látom már meg a tûz lobogását. Egyszer csak fent vagyunk, de tábortûz nuku. Így nem annyira hangulatos, de hát nem várhatjuk el, hogy minden ponton görögtûzzel fogadjanak.

12. ellenõrzõpont, Fekete-fej.

Alászállás. Jó, hogy Spot szokásával ellentétben most nem rohan lefelé, így lépést tudok tartani vele. Út közben megbeszéljük, hogy lenn, a Halál úton alakzatot veszünk fel, amelyben én megyek hátul, mert az én hátizsákomon van prizma, õ pedig elöl a fejlámpája fénycsóváját sofõr-szemmagasságba irányítja. Így is teszünk. Én még megtoldom azzal, hogy hátra fordítom a fejlámpámat, és villogóra állítom. Meglepetésemre gyér a forgalom. Amikor balra le tudunk jönni a mûútról Spot figyelmeztet, hogy sár van. Tudom, tavaly bele is léptem bokáig, és az olyan mély nyomot hagyott bennem, mint én benne. Egy nagy levegõt veszünk, és megkezdjük a mászást felfelé a Hárshegyi körútra. Na, errõl az emelkedõrõl elmondhatom, hogy ez a duplájára nyúlt, mióta erre jártam. Mi van, már sose érünk fel? Ha még egy kõbe belerúgok, akkor felrúgom ezt az egész nagy rakás szerencsétlenséget.

V. ellenõrzõhely, Hárs-hegyi körút, erdei pihenõ- és tûzrakó hely.

Síri csend és sötétség. A tûzrakó hely feketén ásít. A pontõrök a padon gubbasztanak. Pszt! Ne zavarjuk õket! Amint sétálunk lefelé, a Szépjuhászné irányába, egyre javul a kedvem. A hazai pálya erõt ad. Tényleg, ez már a Budapestkupás rész. Johohó, »mingyá' ott vagyunk«! Már látom a Budakeszi út fényeit. Ott a kertészet. Nem is vettem észre, hogy túl vagyunk már azon a kellemetlen lejtõn. A kisvasút sínpárja elõtt egyik fülem sem hall zakatolást, ezért nyugodtan átlépem. A zebrán már kevésbé nyugodtan "szaladunk" át. Sokak mumusa a János-hegy következik. Nem mondom, hogy a túra utolsó szakaszában ez a kiálló köves emelkedõ jólesik, de ha kibírjuk a felkanyargó mûút elsõ keresztezéséig, onnan nemsokára egy pihentetõ plató következik. Amikor pedig másodszor is keresztezzük a mûutat, akkor megfelelõ tempóban, egyenletesen fellépcsõzünk. Ennyi az egész, kérem szépen. Fent jó lesz a térerõ, Spot onnan intézi majd a logisztikát. Csak úgy mellékesen megkérdezem, hogy tud e a célpontváltozásról. - Micsodaaa? Az nem létezik! Egy hete a régi cél volt fenn a TTT honlapon. - Egy hete? Hahaha! Tegnapelõtt írták át... Itt a lépcsõkígyó, koncentráljunk erre. Az utolsó fordulóból már átdereng a fák közt a meleg fénnyel megvilágított kilátó felsõ harmada. Ahogy feljebb érek látom, hogy a teraszon több, mint negyven ember zsezseg. Hogy torlódhatott itt össze ennyi túrázó? Ahogy közelebb érek, a ruhákból megállapítom, hogy ezek nem gyalog jöttek. Lehet, hogy forgatás van, és akkor nem lehet felmenni a teraszra. Hurrá! Rugózhatunk lefelé a gumijárdán. Kamera, reflektor sehol. Sajna ez mégse forgatás, ez egyszerûen egy fiatalokból álló, emelkedett hangulatú társaság.

13. ellenõrzõpont, Erzsébet kilátó.

Pecsételtetek egy autónál, és kandírozott kivi szeletet teszek mindkét pofazacskómba. Felmegyek a teraszra, és leülök egy padra. Leveszem a jobb cipõmet, mert hegymászás közben, mintha az ebben levõ betét is gyûrõdni kezdett volna. Nem tökölök vele, ezt is kiveszem. Itt világos van, padon ülhetek, elintézem most, nehogy a semmi közepén kelljen ezzel backódni. Friss zoknim már nincs, ezért egy Pilisszentkereszten levetettel cserélem le a jobb lábamon levõt. Ez hasonló a viccbéli szovjet laktanyában lezajló tisztacseréhez: Aljósa cserél Szerjózsával. A különbség csak annyi, hogy itt én vagyok Aljósa és Szerjózsa egy személyben... Odajön egy ifjú hölgy a társaságból. Csoffadt kinézetem alapján valószínûleg azt hiszi, hogy én vagyok a toronyõr öregapja, mert azt kérdezi, hogy mi módon lehetne kinyittatni a kilátót, mert felhoztak ide egy fószert, akinek látnia kell Budapestet by night, from bird's-eye view. A Botond módszert nem merem javasolni, mert az bûncselekményre való felbujtásnak számít. - Ide hallgasson kisnaccsám! Tessenek lemenni a Libegõ felsõ végállomásáhó. A parkoló és a szakadék között van egy mellvéd. Onnét majnem ugyanazt láttyák, mint ebbû a puccos toronybú. Máskülönben, ehelyütt, momentán teljesítménytúra folyik, úgyhogy engedelmével a távozás mezejére lépnék. - Oh, elnézést a zavarásért - mondja, és megtántorodva sarkon fordul. Közbe' Spot már elindult a kilátó mögé, a falépcsõhöz. Én is azt teszem. Hátul, egy padon fiú, lánnyal az ölében. A fejlámpám fényébe bámulnak. Jaj de (bumm) magasak (bumm) ezek a (bumm) lépcsõfokok (bumm). A lenti pihenõ kék kútjánál vár Spot, meg a nagy süllyedés. A laza lemenet közben hamar fogy a távolság; a Jánoshegy állomásnál keresztezzük a sínpárt, amit a Szépjuhásznénál már átléptünk. Más túrákon is ezerszer bejárt útvonal: a [S-] jobbról feljön, irány a Virág-völgy. Ez viszont késik egy kicsit. Meglepõdünk azon, hogy a mindig fagyzugos völgy, most nem hidegebb, mint az idevezetõ út. Biztos a szél állította egyenletesre a hõmérsékletet. Nagyon hozzászoktam a lefelé menethez, mert ez a nem is durva kaptató, ami kiemel a Virág-völgybõl, az most tiszteletet parancsol. Extra adag levegõket szivattyúz a rekeszizmom a tüdõmbe. Valahogy a lábaim sem úgy mozognak, mint ahogy elvárnám tõlük. Nem volt holtpontom a túra alatt, ez sem az, de ha nagyon rámordítanának holtpont ügyben, akkor ez a szakasz jutna eszembe... Cikkcakkot ír le az útvonalunk. Régebben figyelni kellett, hogy mikor kell jobbra letérni a szélesebb útról, ami felvinne valahova a Normafa környékére. Most azonban egy külön oszlop van az úton rajta nyílban végzõdõ tábla a hivatalos [P-] jelzéssel. A rövid ösvényen jobbra átkötünk egy szélesebb turistaútra, ami most már sínként vezet Makk Mari felé. Vannak benne lankák, de hamar elérjük a várt objektumot, a kopottas festésû vassorompót. A jelzés mentén szabályosan kinégyszögeljük a rétet, a pontõrség kiabál, nehogy elmenjünk Biatorbágyra.

14. ellenõrzõpont, Makkosmária.

Tûz helyett itt is sátor van. Petamit szólítjuk, de helyette Szöcske dugja ki a fejét, és kukucskál át szemüvege fölött a semmibe: - Petami tavaly õrködött, egyébként nemrég szaladt tovább az 50/B-n. Csokisat, vagy gyümölcsöset? - kérdezi végül. Ha gyümölcsös helyett tépõzárasat ajánl, akkor azt kérnék, de így megteszi a csokis is. Ahogy átveszem, rögtön falni kezdem a mûzliszeletet, biztos nagyon kívánja a szervezetem. Indulunk. A táblákkal felszerelt oszlophoz lépek. - Nem arra kell menni - dörmögi Spot. - Tudom, csak megnéztem, hogy mi a menü - válaszolom. Az igazság az, hogy tavaly határozott léptekkel megindultunk Pistivel a [S-] felé, és Petamiék hívtak vissza. Most nem akartam leégni, erre Spot gázol bele a hiúságomba. Jól járható lejtõn, nagy elánnal suhanunk lefelé. Aki már járt erre, az tudhatja, hogy ennek késõbb fogja meginni a levét. Egy picit már rá is kezd az emelkedõ. - »Mingyá' ott vagyunk« a Thirring-sziklánál - mondja Spot. - Hát, bizony tökön is szúrnám magunkat, ha még Dobogókõ térségében tévelyegnénk - replikázok. A gyönyörûséges, az attraktív, az utolérhetetlen Végvári-sziklaaa az, ami után kajtatunk. Eszembe jut Gethe úr többek által idézett, halhatatlanná vált mondata, miszerint: "Makkosmáriáról Budaörsre lemenni fölfelé kell". Na, ez következik most, mert elértük a Végvári-, alias Thirring-sziklát. Ahogy balra ráhengeredünk az emelkedõre, Pisti telefonál, közli, hogy célba ért. A háttérbõl felszabadult örömködés hangjai hallatszanak be a telefonba. - Gratulálok Pisti, jó, hogy telefonálsz. Szerezz magadnak fuvart, mert engem el fognak szállítani a célból. (Remélem nem hordágyon...) Kezd hatni Szöcske mûzliszelete; élre török az emelkedõn. Nem sokáig tartom magamnál a vezetést, mert ahogy lassan szintbe megy át az emelkedõ, úgy kezdenek visszaelõzni. Elõször a két srác megy el, aztán Spot is feléled, és kirúg, mint a szamár, akinek a farka alatt bekenték erõs paprikával... Becsatlakozik a [S-]. Ha a Makkosmáriánál rátévedtünk volna, akkor is ide lukadunk ki, de akkor az egy másik túra lenne. Úgyhogy menj is le jobbra te sárga a Sorrento felé! Viszlát. Kiérünk a Farkas-hegy felé vezetõ mûútra. A keresztezõdésben van egy táblacsokor. A NORMAFA 20-on egy darabon együtt mentem Jávor Zolival. Amikor az említett oszlophoz értünk azt mondta: "Amikor a PIROS 85-ön meglátják ezt a túrázók, akkor már boldogok". Igazán boldog csak akkor leszek, amikor majd az ágyikómban kéjesen elnyújtózhatok, de azért már most is majdnem örülök. Tehát keresztezzük a mûutat, és rátérünk kedvenc túránk utolsó emelkedõs szakaszára. Hátul kullogva azt várom, hogy a fák közt megpillantsam az elhagyott katonai õrtornyot, mert onnan már "csak" egy jobbos emelkedõ, aztán még egy mászás egyenesen, és lassan kinõ a földbõl a [Sc; P-] tábla. Piktortégla üregek körút. Ez aztán a kitüntetett pont. Itt már nincs parasztvakítás, hogy lefele megyünk, de fölfelé, meg ilyenek. Innen már szó szerint LEMEGYÜNK BUDAÖRSRE. Az más kérdés, hogy élvezet az nem lesz benne egy hangyányi se. Kevesebb lehullott levél van a mélyútban, mint amennyire számítottam, de azért néha mégis megbotlok egy-egy kõbe'. A helyzetemet úgy próbálom meghatározni, hogy amíg [Sc] jellel van kombinálva a [P-], addig messze még a balos kis ösvény. A fiúk megtáltosodtak, mert már a lámpafényüket sem látom. Jól van, szingli már a [P-], figyelhetek balra, nehogy má' lemenjek alfába. Aha, itt a letérés, már látok is egy fénykévét. Aú! A francba! Nem emlékeztem, hogy már itt kezdõdik a köves vályús marhaság. Nem látom jobbra a trafóházat. Mindegy, inkább az ösvényre koncentrálok, mert fokozódik a nemzetközi helyzet. Kiérek egy szélesebb útra, de semmi Havaj, mert davaj, szinte azonnal be kell menni jobbra, az igazi vályúsba. A két srác közül utolérem a szûk farmerest. Belassult, szögletesek a lépései, széttartott combokkal próbál lefelé igyekezni, ami a keskeny vályúban nagyon nehéz, gyakran kiált oda az elõtte haladó társának, hogy ott vagyunk e már. Rettentõen nyomja mindkét talpamat ez a fakíroknak kifejlesztett sétaút, de legalább számolok vele, hogy ez kb. egy kilométeren át így lesz még. Ahol lehet, ott oldalt-felül a fákba kapaszkodok, hogy így tehermentesítsem egy picit a lábamat. Lábnyomnyira szûkül a vályú. Itt már csak az oldalfalán lehet tipegni. Egy fenyvesen át araszolgatunk, késõbb vízszintes utcát látok meg odalenn. Spot akusztikus kapcsolatfelvétel útján meggyõzõdik róla, hogy nem tévedtem el és továbbmegy. Amikor én is leérek, még nem örülök, mert hátra van az általam Sziklakertnek elnevezett akadálypálya. Ez már nem vályús, hanem inkább boka-sziklahasadékba-beletörõs mûsor... Nem igaz! Odalent utcai lámpát látok. Csak tényleg egy valódi utcán álljon az a kandeláber. Már csak néhány méter a sziklásból, addig megpróbálok nem megzakkanni. Jaj de jó, mindjárt egyenletes, szilárd út kerül a lábam alá. Aúúú! Már ez se jó az elgyötört talpamnak. Érdekes módon egyetlen vízhólyag, de még kezdemény sincs rajta, de ez a durva akupresszúra minden porcikáját meggyötörte. Most már nem érdekel! Ha csak el nem rabolnak, akkor innen már békaügetésben is beérek. Lejutok egy rövid hídhoz. A túloldalán jobbra fordulok egy nagyívben balra hajló útra. Ez így, szépen rávezet az egyenesre, ahonnan már látni a keresztezõ fõutat. Végig ugatnak a kutyák. Visszamorgok- horkantok rájuk. Csak merészkedjen ki valamelyik! Rögtön megharapom. A hosszú út végén Spot éppen most fordul balra a Szabadság útra. Már nem sok van odáig. Végre én is kanyarodhatok. Szépek a kirakatok. Baromira nem érdekelnek. Egy világító reklámtáblán azonban mosolygok magamban. THAI MASSAGE - hirdeti a felirat. Ezt most szeretném megnyerni tombolán, ha lenne. Bár, nem tudom, jelen állapotomban kibírnám e, hogy rámkucorodjon egy táj macska. Talán holnap... A RENDSZER NEM ENGED TÖBB KARAKTERT. BESZÁMOLÓM VÉGE FENTEBB OLVASHATÓ: O.

 
 
út+keresõTúra éve: 20102010.11.12 21:30:03
megnéz út+keresõ összes beszámolója
Magyar Vándor 20

Kisebb ország ismereti buszozást követõen 6 óra alatt érkeztem meg Dobogókõre. Az utazás során számomra nem túl szimpatikus tulajdonságokkal bíró emberekkel találkoztam. Mivel okos ember mások hibájából tanul, hát nagyon figyeltem és sokat tanultam!

Dobogókõn hamar megtaláltam a rajtot, ami egyeseknek cél volt, másoknak frissítõ ellenõrzõpont. Vágyakozva néztem a banán-hegyre, amit persze mi frissen nevezõk csak nézegethettünk.

Tõlem szokatlan gyorsasággal vágtam neki az elsõ lejtõnek, ami közel 5 km-en keresztül tartott. Idõnként zerge módjára félre ugrottam a közeledõ futók elõl, majd próbáltam újra megtalálni a saját tempómat. Pilisszentkeresztre érve szintén tõlem szokatlan módon lekocogtam a faluba vezetõ mûúton. A falun gyorsan áttrappoltam, némi meglepetést okozva néhány dombra felkapaszkodó túrázónak. Nem tudom mi hajtott, de szedtem a lábaimat, ahogy bírtam. Valahol a Magas-hegyi-nyeregnél feltételes ellenõrzõpontra bukkantam és még jó, hogy rákérdeztem, mert akár bélyegzés nélkül tovább mehettem volna. Csalódottan tapasztaltam, hogy ez a pont a futókat szolgálja igazán, pedig nekem is jól esett volna egy pohár innivaló!

Csodálatos napsütésben sétáltam el Pilisszántó szélén és ha nem sajnáltam volna rá az idõt, itt bizony szép fotók születtek volna. A szalagozásnak és a helyenként feltûnõ rózsaszín nyilacskáknak köszönhetõen gond nélkül eltaláltam a Csévi-nyeregben található ellenõrzõpontig, ahol a pecsét mellé cukorkát is kaptam, ami némiképp csillapította szomjamat. Egy jól megpakolt vadetetõnél megálltam inni és enni, végtére is etetõ volt!

Akár hogy figyeltem, nem láttam az Iluska-forrást, viszont a Fehér-hegy nevét egy életre megjegyeztem! A mai napon ez volt a leghúzósabb emelkedõ számomra, mégis egy szuszra felmentem a tetejére és ott pihentem kicsit. Elérkezettnek láttam az idõt, hogy megejtsek egy zokni cserét, vastagabbra cseréltem, mert egyre jobban éreztem az út köveit. Épp ekkor hívott Zoli, de beszélni már nem tudtunk, mert lemerült a telefonom. (Tanulság: túra elõtt mindig fel kell tölteni a telefont!) Pár percen belül érkezett egy ismerõs, aki felajánlotta a telefonját, hát lebeszéltük a randevút Zolival a gázvezetéknél és megtudtam, hogy Laci is tovább jön Kopár-csárdáig.

Innen együtt mentem az igen kedves úriemberrel, aki igen kellemes társaságnak bizonyult, bár kicsit gyorsabban szedte a lábait, mint én. Elértük a gázvezeték nyomát, majd szinte észrevétlenül értünk Pilisvörösvárra. Ott aztán úgy keringtünk, mint az a bizonyos gólya fos a levegõben. Végre rátaláltunk a célul szolgáló garázsra, lerendeztük a formaságokat, ettünk a finom zsíros kenyérbõl és ittunk volna, ha lett volna mit. Ugyanis az asztalon nem túl bizalomgerjesztõ látványt nyújtva némi színes lé lötyögött a flakonok alján.

Újabb telefont ejtettem meg, hogy a Pilisvörösvári kevergés után mégsem megyek vissza a gázvezetékig, inkább átbuszozok Kopár-csárdához. Némi várakozás után jött is a busz, de itt is sikerült tanulnom mások viselkedésébõl, pedig alig utaztam 10 percet a busszal.

Kopár-csárdánál rájöttem, hogy 2 órát képtelen vagyok itt értelmesen eltölteni és kicsit fáztam is, ezért nekivágtam a pirosnak ellenkezõ irányban. Szerencsére senkit nem zavartam meg, pedig jó pár ember útjából tértem ki a szûk ösvényen. Egészen a gázvezetékig mentem, de a meredek lejtõn már nem mentem le, inkább a dombtetõn várakoztam. Hamar besötétedett, a kilátásban gyönyörködtem és a távoli fények mellet az idõnként rossz felé ballagó túrázók lámpafényét figyeltem. Gondolom néhányan csodálkoztak mikor lámpafényüknél a sötétben ácsorogva megpillantottak, de csak egy fiatalembernek jutott eszébe megkérdezni, hogy minden rendben van-e. Még világosban felfedeztem egy kopjafát, amin régi ismerõs nevét fedeztem fel. Meg is mutattam Zoliéknak lámpafénynél, mikor megérkeztek. Megnéztük mikor megy buszunk és ennek tudatában igyekeztünk Kopár-csárdához, immár lámpafénynél, kisebb csapatba verõdve. Persze itt is volt mit tanulnom, mert egy túratárs igen hevesen ismételgette ugyan azt a nem túl szalonképes kifejezést a szalagozással kapcsolatban. Valószínûleg õ is a bolyongó csapat tagja volt! Aztán egy másik kifejezést ismételgetett a Kopár kifejezéshez kapcsolva, de ez sem szalonképes.

Végre leértünk Kopár-csárdához, Zoliék céljához, de korai volt az öröm. A sátor elõtt várakoztam, hogy ne zavarjak bent, de már épp azon voltam, hogy bemegyek segíteni, mikor végre kijöttek a fiúk. Az adminisztrációval akadt némi gond, kissé nehézkesen ment, fõleg mivel alig volt fény a sátorban!

Némi gulyással a kézben átballagtunk a buszmegállóba, nehogy lekéssük a buszt.

Lacinak ezúton is szeretnék gratulálni önmaga újbóli legyõzéséhez és élete leghosszabb túrájához!
 
 
yoyoTúra éve: 20102010.11.05 20:01:20
megnéz yoyo összes beszámolója



 Terepfutás




A sötét fellegek akkor kezdtek gyülekezni ,mikor a  Nomád  60-on  megajándékoztam magam egy csonthártya gyulladással . A fájdalom már 3-5 kilinél elõjött,és mivel elsõ Nomád 60 om   volt ,végig futottam  . Másnap mikor mentem dolgozni , nem értem át a zebrán a zöld lámpán ,annyira nem tudtam a lábamat lendíteni .

A piros emiatt veszélybe került,írtam is ebolának, mivel elõnevezõ voltam hogy lehet nem tudok elmenni ,mi a teendõ.  Aztán teltek a napok ,a lábam gyógyult szépen ,de monnyuk  tettem is érte,hétfõn orvoshoz mentel  ,kaptam rá gyógyszert ..és szinte 24 órás felügyelet alatt állt a kenceficéktõl ,szó szerint még alvás közben is kentem,sõtt  még Paksról is kaptam alóllam krém igéretet  :)  a gyulladás pár nap alatt lement,jegeltem végig ,de merev lett  a lábfejem ..olyan gyakorlatot ,hogy ráülni a sarkamra nem tudtam . 16 nap pihenõ után futottam elõször egy teszt futást. Átszaladtam ebolához a szórólapokért Pvörösvárra . A fájdalom nem jött elõ,de azért még merev volt a lábam.

Ezzel a futással eldöntöttem ,hogy elindulok,de idén nem akartam semmi idõjavítást ,csak a célbaérés érdekelt ,írtam  is a barátaimnak farkasnak ,Bökinek,és Stevének,hogy

> > Kedves barátaim!

> > itt a piros a hétvégén,és hát az az igazság,hogy én már lemontam

> ebolánál a nevezésemet,és felajánlottam bökinek .

> > De mivel a mai próbafutáson a  17 kili jól ment ,és semmi fájdalom nem volt

> > ezért elindulok mégis :)

> > Viszont azt kérem tõletek,hogy menjetek nyugodtan ,most

> tényleg nem érdekel a 13 óra ,nem menne biztos,és ha úgy alakul akkor  otthon 65nél

> > kiszállok ha bármi van ,tehát tényleg menjetek,nem tartalak fel titeket....

> > yoyokátok

De a lerázás nem ment könnyen ..sõõõtt sehogyan sem

> Engem a helyezés nem érdekel. Vasárnap reggelig ráérek. Ha bármi lenne,

> akkor jó lesz, ha ott leszek melletted.

farkas



Ha az embernek ilyen ragaszkodó barátai vannak,akkor nincs mit tenni övtáskába pakoljon el egy fél gyógyszetárat ,oszt kösse fel a gatyáját .

A rajtban annak ellenére,hogy rendesen hüvös  volt, igen meleg fogadtatásban részesültünk ,egy fúvós zenekar kiséretében .

A ráhangolódás hamar megtörtént , miután Steve kezérõl szinte letéptem a melegnek látszó kesztyût,  máris  a rajban toporogtunk .

Miután elindultunk hamar elhúzott a mezõny  , és utolsónak zártuk a sort .  Aztán szépen  jöttünk felfelé ,Róka-hegy-Ürömi mûút,sok szurkolóval - Nagy-kevély-Kis-kevély -Csobánka ...húú de szaladunk azannyaúristenit . Csobánkára kiérve kispapírra kiirva vigyázz csúszik ! De szinte mindenki seggre ül . A csobánkai mûúton már messzírõl hallani a zenekart az erdõ szélén . Isteni a hangulat ,közel 14 kilit jöttünk ,és a lábam teljesen jó . Eszünk iszunk fényképezkedünk technikai szünet gyerünt  tovább a Tölgyikrekig  . 18km

Innen aztán saras ,kidölt fás részen futunk lefelé. Kiérünk a nagyon szép Sikárosi -rétre . Rájöttem ,hogy a  sikárosi medencét nem véltelnül hívják medencének :)   Azon nevettünk,hogy folyamatosan Nagypistázunk( jééé apukámat pont így hívják ,eddig fel sem tünt :)) ,hogy a pocsolyákat kikerüljük,persze értelme nem sok volt . Igazából Király-völgynél büntetett be pistike,mikor is a mocsarat kerültük ,amolyan igazi jó mély cuppogós sár volt  . Hát út az nem volt ,mert lapingerre volt tapicskolva  .Gondoltuk majd a fák közt valahogy kikerüljük . A derékig érõ villanypásztorral  viszont nem számoltam :) nem látszott ,csak az tünt fel ,hogy fogom a drótot,állok a vízben ,és ráz a drót . Igazából felsem fogtam, vagyis dehogyisnem ,mert mindkét  kezemmel fogtam  .  Milyen érzés ? nem olyan rosz,ezért még a lábamat is odatettem veretni :)

Miután kezem lábam megrázta, ezért a konstans egyenáram hatása a szervezetre ,a következõkben foglalható össze :

- javítja az anyagcserét, mert végig zabáltam a futást .

- fokozza a vérkeringést,hmmm  mentünk is lefelé végig  .

- a sejtek táplálása jobb lesz,...most ezt nem éreztem még ;) ..

- a gázcsere fokozódik,de még mennyire cillagaim   :)

- fájdalomcsillapító hatása van ..igen ezt is éreztem ...

- A  két szaribaba  persze nem mert oda jönni ,csak röhögtek a nyomorultak  :) Miközben én sikítottam,és toporzékoltam .

 Na innentõl kezdve ez ment végig ,cillagomat megrázta a villanypásztor, nem mondhatom el senkinek,elmondjuk hát mindenkinek telefonon  :)

 Farkas szerint most mennem kell mint a gép,mer feltöltödtem . Ezután történ,hogy a csodaszép Szõke -forrás völgy felé belerepültünk mamba karjaiba.Nagyon megörültünk neki ,és õ is nekünk. Ebben a szép hosszú völgyben igen sok volt a kiránduló ,és sok piros  túrázót is értünk utól. Csak annyit kiáltottam elõre ,hogy köszi köszi,és álltak is félre kézségesen . itt is köszönet a gyalogosoknak !

Aztán volt olyan ha láttam,hogy tudunk kerülni akkor nem is szóltunk elõre. Ha viszi az ember lábát a lendület, nem könnyû megállni,pont egy ilyen kilépésnél majdnem akkorát estem,de szerencsére pont elkaptam egy elõttem haladó túrázó karját ,még õ kért elnézést,hogy nem állt félre . Szenfa kápolnánál ell pont bár majdnem kihagytuk mert sokan ott álltak takarásban ,aztán még fel a kislépcsõn,és hamarosan Dömösre értünk a nagy etetõponthoz 29km .

Olyan pörgés volt,hogy le a kalappal , Nekem a zsíros kenyér jön be csalamádéval legjobban, jól megsózva , egy mg ampullát is megittam ,meg 2 Joe sótablettát   Feltöltötték a palackomat vizzel, aztán elindultam ,mert a fiúk még ettek .Utközben próbáltam még egy lebetonozott padot eltolni önerõbõl  ,de nem ment , viszont a vádlimnak jól esett .

Aztán a  temetõnél nosztalgiáztunk a T100 ról. az erdõbe érve a nagyon szép vöröshegyi-árok meredek kaptatóját erõs tempóban megsétáltuk. volt néhány vérszegény belefutás ,de nem sok értelme volt ,mert csak a pulzust dobta meg. Bár bökinek ,és farkasnak olyan alacsony volt a pulzusuk,hogy csoda,hogy nem aludtak el. Farkas a mûanyag poharat elhozta ,de mondtam,hogy tegye az övtáskámba ,ne fogja mer idegesít.

Steve is érdeklõdött Böki telefonján ,és mondta ,hogy jobban állunk idõben mint tavaly. Aztán Gabi is hívott,hogy már Dobogókõn vár,és kva hideg van siessek,Mondtam neki hogy minimum 1 óra még . Körtvélyest még megfutottuk ,aztán a Szakó-nyeregig megint lihegés. volt még egy villanypásztor létrával kombinálva ,és sajnos tarvágással .  A villanypásztor drótot átléptük,bár volt egy két megjegyzés,ha esetleg ráülnék mi történne :)

Valahogy nem ment ez a felfelé a hátsó combizmom nem akart dolgozni ,éreztem a fenekemet is ,. Farkas és Böki tök jól mentek ,de rendik voltak,mert mindíg bevártak.

 Szakó nyeregtõl még megkaptuk a kegyelem döfést a lépcsõig ,írtó hideg volt simán fagypont körül volt a levegõ . Farkas 2 percenként mondta ,hogy mindjárt a kilátónál vagyunk .Ilyet máskor is szokott füllenteni ,de mivel én már négyszer voltam  a piroson , õ meg elõször van  ,úgyhogy én pontosan tudom ,hogy mikor jön a kilátó cillagom :)

Aztán egyszer tényleg jött, de az nem 2 perc volt :)   Gabi is hívott újra ,vár a ponton és van nála pite .

Mondtam pár perc és ott vagyunk ,,hát volt még vagy 15 perc biztos.szegényel egész nap ezt csináltuk A 10 percek mindíg fél órák voltak ....Hááá ezt kell cinálnije ? Dobogókõn hideg szél ,és kemény fagy fogadott. A pitéért már remegett a szám,úgy faltam be ,hogy gyakorlatilag egybe ...  , még  egy banán ,és  egy energia italt is utána küldtem  . Taliztunk Gankiékkal, csanyával,nekik véget ért a móka mára ... atomnak szegénynek kifordult a bokája,de felkinlódta magát idáig .

 Farkasék még sorba álltak Matyinál koláért,meg pitéért , megkivánták tõlem,én meg jól nem adtam az enyémbõl :P mondták,hogy induljak lefelé  ,mert nagyon fáztam . Mentem is Sc ment elõttem ,de aztán lemaradtam egy technikai szünetre,pedig jól húzott .

A köves részen azért óvatosan futottam már nem volt olyan fagyos hideg és a szél sem fújt .elraktam a kesztyût is. Aztán a banditák is utól értek hamar  ,és kiértünk szentkereszte ahol kamerázott valaki. Talán még farkas szólt is hozzájuk,de addigra én már a fõúton voltam. A temetõhöz érve ,(hû tényleg már megint  temetõ ) magabiztosan fordultunk be az erdõbe ,jelzés is volt,de tudtuk is . A Magashegyi nyerget is vártuk már 43kilinél, mindíg jó volt pontról pontra haladni . A barack befõtt épp kifogyott ,de rögtön nyitotta is nekünk a srác, ettünk ca mg tablettát,volt só,és ropi. De a barack nagyon jól esett. dobott is rajtunk. Steve ezen a részen hívott ,mondta ,hogy sokkal jobban állunk idõben mint tavaly ,lehet otthonról nézte az adatokat ? eltudom képzelni,mer neki minden adat érték :)



 Pilisszántó szélét szépen megkocogtuk felfelé,Oláhtamás garázdálkodott az egyik bokorban  egy fényképezõ géppel ;)  pár éve még itt bolyongtunk ,a kökénybokrok közt,most itt a jelzés a bokron  lehet menni bátran ,de egy szalagot Böki rak vissza ,de csak egy pici csonk maradt...Egy nagy dagonyát kerülve megint nagypistázni kell ,és hamarosan elérjük a Csévi -nyerget 46km  . pár szem ropit veszek magamhoz,nekem már egy banán nagyon hiányzik,most elõször a saját tartalékomhoz nyúlok,de nem kell csak egy pár falat belõle. A pontõrökkel megbeszéljük,hogy már csak 8 kili a kopár ,és a gulyás.Az még ugye legalább 1 óra ,és benne van a Fehér-hegy ,meg a Vörös-hegy .de utóbbit szeretjük . A Fehér -hegyet egyébként elég sokat emlegettem ,addig addig mondogattam,hogy egyszer farkas megkérdezte,hogy van-e olyan meredek mint a Tolvaj -hegy :))

 Na ezen felsikoltottunk  Bökivel,ezért jövõre farkast is visszük a Kazinczyra, körmöt koptatni  :)   Miután felértünk a Fehér -hegyre megmondom õszintén egész jól felnyomtuk,farkas megkérdezte...yoyo és a Fehér-hegy mikor jön ? jó jó  tudom ,hogy ez csak olyan lim - lom hegy nektek,én azé kilihegtem magam  rajta :P



. A Vörös-hegy mindíg elvarázsol, nagyon szeretem ezt a sziklás fenyõalagutas futást. Sajnos pont ezt az isteni hullámzós részt nem tudtam kiélvezni,mert a térdem hirtelen nagyon akciós lett . Ezért nem engedtem nagyon el a futást,szegény farkasék ott toporogtak mögöttem ,de már olyan közel volt a kopár,hogy nem álltunk meg orvosolni a bajt. Az autók hangja már erõsen beszûrõdött a fák közé ,és a fenyõlabirintusból kiértünk a Kopár csárdához, 54km ahol nagy ovációval fogadtak minket panferikék :) Az elsõ dolgom az volt,hogy gulyást egyek , (dildikém figyeled a fogyasztást ?)

a másik,hogy kezeljem a lábamat, utoljára a Zemplénben fájt ennyire ..végig kentem biofreezzel mindkét lábamat ,és a térdemre tekertem a fáslit ,aztán farkas  még  repetázottt egy kis levest,és mentünk is ,én magamhoz vettem a fejlámpát is ,bár mondjuk a nap még sütöt bõven ,de jobb ha nálam van. Szörpöt nem vittem magammal,üres tartállyal indultam tovább ,egyrészt a nagy ballont én nem emelgetem tele volt ,másrészt meg szörpöt sem kivántam .. már túl sok volt az édes ,  A tizesen nem volt olyan egyszerû átjutni ,de nem hagytuk magunkat,és egy megfelelõ pillanatban átfutottunk a túloldalra,ahol is az erdõ várt minket.

A kakukk-hegy már nem tud meglepni ,rövid kicsi meredek. Látni már a budai hegy vonulatát innen ,és hamarosan lejövünk a pilis térképrõl is. A villa negránál most Béla telefonja tartja fel Bökit,csak mondja mondja mondja,már tök sokat gyalogoltunk ,pedig ebbe a jó mély homokban milyen jól lehetne futni ;) Aztán végre leteszi ,és tényleg futunk kilin belül vagyunk ,jön a pont 60 kilinél bõven világosban érünk ide  ,tavaly itt égtek a mécsesek szép volt,most nem kell lámpa sem . ittunk colát bár ez megint édes ,de a bufinek jó hatása van .  kaptunk csokit ,én meggyeset kértem ,aztán,még a mg tablettát is leküldtük .Nem is volt izomgörcsünk egyszer sem .

A forgókaput idén nem húztam a sarkamra ,így a Hoszú-árkot egy jó darabon megfutottuk . Csodaszép volt ez a rész, talán a legszebb is igen :) A  nap már egészen lent volt ,és alulról világította meg a leveleket. Zöld ,sárga barna ,vörös,és isteni kesernyés illat ,zörgõ vastag avar .   Böki megkérdezte,hogy sikerült -e megfutnom a Szénásig valaha .  Nem mondom meg :PPP



Aztán felértünk a nyeregbe ,és jött a ráadás szint :) Aztán a  szines avarban a két üde szinfolt  Amanda ,és Dömötör üdvözölt . Tudtátok ,hogy okt 26.án egy napon van a névnapjuk ? :))

 Aztán végre fellihegtük magunkat az öreg Bükkig ,és 63 kilinél a Nagy-szénáson csekkoltunk a ponton .Innen már csak 3 kili lefelé . Telefonáltam Gabinak,hogy hozzon fáslit a plébániára ,mikor érek le kérdi ? mondom 8 perc ,de hogy 3 kilire ezt hogy számoltam nem tudom P Mindegy egy kis séta nem árt neki sem  .

Megint temetõ mellett futunk el ,aztán a fõútra kiérve   futunk felfelé a tempihez .SC integet a túloldalról,már volt a ponton ,és még világos van tök jó,futunk és szurkolunk egymásnak ..

Aztán a plébániára toppanék 66 kilinél,Böki a bõrfotelba vágja magát farkas is tollászkodik ,én is kenegetem a lábam már nem fáj a térdem, jó ez a krém ,de a fáslit még felteszem ,mert nyilal a lábamszára . A "csonthártyás" lábam viszont nagyon jól viselkedik,van vizhólyagom is ,de azzal nem foglalkozunk,az nem feladás téma . Kata kinál minket együnk igyunk ,aztán montam farkasnak,hogy menjünk ebbõl  a szülõszobából mert nagyon meleg van .Bár böki még nem is evett ,de az nem érdekelt ,minek telefonál megint a pletykafészek  :)

Templomtérre toppanék ,és már húzunk is el a fõ utcán , az ,hogy egy lélek nem szurkolt,nem is csodálkoztam,de hogy még a két kutyánk sem volt kint,legalább  egy vakkantásra egy simire !!  ejnye gyerekek :)...még egy utolsó visszatekintés az Erdõ utcáról ,és már bent is vagyunk az erdõben ,na itt kapcsoltuk fel a lámpánkat.



Én megmondom õszintén megkocogtam a Vöröspocsolyáig majdnem ,aztán mikor hátra néztem, láttam,hogy a fiúk gyalogolnak mögöttem,és ugyan úgy haladnak naon ideg lettem ..Ráadásul farkas cukkolt is ,hogy neki 90 a pulzusa . hihi fõleg,hogy nincs is jeladója :)

Már nagyon széthúzott a mezõny eddigre ,a jó futók már rég beértek, talán a középmezõny végefelé lehetünk ,ezért már nem igazán érünk utól senkit. Így telnek a percek szépen csendben míg aztán a majornál sisit várjuk. 72km  Egy pillanatra mi is megijedünk,mert sehol senki,de a kanyar után elõkerül.Talán még jobb is ez a hely,mert nem lehet eltéveszteni a kis ösvényt.

Böki helyet foglal rögtön ,,, cak nem fáradunk cillagom ?:PP mi állunk farkassal .Hmm a sütik jól néznek ki,de nem kivánom,inkább egy körözöttes kenyeret kívánnék.Farkassal elfelezünk egy kenyeret,sisi keni ,nem sajnálja megpakolja rendesen  . Cola dönt kenyér megy ,indulás. Ez a rész lejt egy kicsit,de nem megy a futás,a kenyér megkötött a gyomromban .A lovardáig kocog /séta  váltogatva .  Fekete-fej hamar jött, 73km nem ettünk semmit,rögtön lefelé a jó meredek térdgyilkos avaron .

Szépjuhásznét,kicsit jobban nyomtuk a kanyarnál,nem is jött autó szerencsére addig .Megint bent az erdõbe ,felfelé a Hárs-hegyi körútra. Ell pont ismét 75km nél vagyunk ,csak dugókázás,és futás lefelé. Igen ám de a gyomromat nagyon csipkedte a hagyma ,ezért itt is sok belesétálással ,de kiértünk a Bkeszi mûútra, át az úttesten be az erdõbe  sietés fel Erzsikéhez a kilátóba .  Jobb esetben ezt tempósan meglehetne gyalogolni,de most nem ment csak a gyaloglás,tempó nélkül.

Aztán csak felértünk a János-hegyre Joeylinék pontjához 78km,de az ég világon semmi nem ment le. Bekaptam egy aszalt kivit,de nem tudtam szétrágni ,és nem is kivántam. Mondták a srácok is ,hogy ilyet távon már az emésztés nem olyan,,,Nyirm de nekem olyan szokott lenni...

Azt ,hogy ezt az isteni lefelét nem tudtuk rendesem megfutni tiszta idõpazarlás volt ,folyadék az volt bennem,mert pisilnem az folyton kellett. Makkosmária ell pontott 82km már  vártam,hátha lesz banán,de nem volt ,csak ropi meg müzli .

 Aztán innen már tényleg nem sok volt csak 6 kili hátra ,de monnyuk az majd 1 óra ,és  felfelé 0 kalóriával baromira nem ment a futás  . Sisi  pont óta nem ettem ,pedig még csak15  kilit jöttünk :)  szédelegtem is mint az õszi légy .Farkasnál volt zsíros kenyér,elõvetettem vele,de két falat után vissza adtam ..az,hogy virsli a célban ? uááá hányingerem lett ha rá gondoltam .

Aztán  még az utolsó pár kilire jutott egy kis emelkedõ,és kiértünk a kedvelt köves vízmosásos részhez . A fiúk nagyon eltüntek ,én voltam egyedül az ösvényen,,gondolom megakartak ijeszteni mert mindkettõ a bokor alatt gugolt mikor odaértem ,csak éppen a fejlámpát nem kapcsolták ki :P

Andika éppen ezen a részen hívott,így sikerült a figyelmemet elterelni errõl a kellemetlen szakaszról . A sziklás rész a végégre még megadta a kegyelem döfést,hogy aztán az erdõbõl kiérve ,immár Budaörs utcáin,tépjük az aszfaltot. Na igen ...tavaly téptük,,idén üzemanyag híjján  nem estünk be remegõ lábakkal.

A Szabadság utcára kanyarodtunk ,valaki terel minket a jó irányba ,ismerem ,de nem tudom a nevét bocsi köszi ,,,és a szép mécsesekkel kirakott udvarra 13:25 ös idõvel,majdnem 1 óra javítással célba értünk .

Szerintem elfáradtunk, fõleg agyilag ....mert senkinek nem jutott eszébe,hogy monnyuk a másiknak gratuláljon,pedig ilyenkor azé  minimum egymás nyakába borulunk .

Érem ,kitûzõ,oklevél, sör , P85 ös zokni ,piros mogyorós ,a jutalmunk ebolától  . A kis ebédlõbe aztán meglátom a virslit,ami nem felfújódós,hanem olyan füstli szerû,,be is vágok belõle 3 darabot kenyérrel. Jucival megbeszéljuk,hogy ez egy K100 nehézségû futás volt  .Aztán a haza indulás kicsit nehézkesen megy , mert úgy ahogy vagyunk beülünk Steve kocsijába elmerevedve vizesen ,én  annyira reszketek,hogy ennek hangot is adok. és egymás kezépõl tépjuk ki a forró  teát . szerencsére nem vagyunk büdösek ,ezé nem kell lenyitni az ablakot :) A három jómadár elfér kénylemesen hátul,megjárták a Pilist a budai hegyeket, és most elõször eszükbe jut ,(nekem ) hogy Gratuláljanak is egymásnak.

Szép volt ez a hétvége megint , azért örülök,hogy mégis együtt maradtunk ,,de úgy érzem még mindíg van benne tartalék idõ,de szerintem nem is ez a lényeg,,hanem hogy aszongya a dal ...

 egy  év múlva ,,,az ifjú vándor megpihen, De hosszú még az út ,és közben valamit tenni kell ......

 bár a Piros  valóban  egy év múlva lesz ,de 7 hét múlva találkozunk cillagjaim.


 


http://picasaweb.google.com/yoyooka/Piros85#


 


 

 
 
nagypapaTúra éve: 20102010.11.03 16:18:11
megnéz nagypapa összes beszámolója

      Piros 85


      2010


     A fogyó félhold hûvös pillantásokkal méregette a gyalogosok Rókahegyen kigyózó sorát. Hét óra tájban már világos volt, a fû dértõl fehérlett, a föld diszkréten csúszott, a pocsolyákat 1-2 milliméteres jég fedte. Lilás-szürkés köd inkább a solymári völgyet boritotta, mifelénk zavartalanok voltak a látási viszonyok. Megkezdtük a ki-tudja-hányszor bejárt emelkedõ letudását fel, a Kevélyre. Az óraállitás miatt még sötétben neveztünk. Adminisztrálás közben ismerõsöket kerestem, nem sok eredménnyel. "Béla bácsi már régen elment" - mondta Wittner (Egyszemélyes) Csilla. Ezt a szöveget akár magnóra is vehetném, annyira ismerõs: mások, máskor, máshol is mondják. Ez a lustáknak járó szöveg. Igy hát összeraktam a holmimat és kimért lépésekkel elindultam, hogy lássam, hogyan mûködik a motorikus részem. (6:40) Nem éreztem túl üdének magam, a számitógép elõtti görbedéstõl mindig megfájulnak az alkatrészeim. Mindenféle tanácsok vannak a munkahelyi tornára, az eredmény, ennek ellenére, elég gyenge. Dehát megyek az unalmas sinek mellett, végre felkanyarodom a Rókahegyi útra és kezdem elfelejteni aggályaimat. Fenn, a platón, lapos pillantást vetek a szaporodó házakra és barátságos tekintetet a villanypásztor által õrzött két lóra. Motyogok nekik valamit a sors igazságtalanságairól, hiszen nekik is jobb lenne, ha kikerülhetnének életre szóló rabságukból.


     A számomra eseménytelen út egyetlen eseménye Bubu a csúcson. (8:15) Mint tavaly. Seprû lesz késöbb belõle. Mint tavaly. Ez megnyugtató. Szabályozottak a dolgok. Aztán döcögök lefelé és a Majdán-nyeregben fóliás szendvicset látok a földön. Felemelem és sebességet váltok. Szerencsére nem kell lekörözni az egész mezõnyt, egy jó nekifutás már hozza az eredményt. Jön viszont egy esemény: a betonút elõtti régi aknára dorongot tett egy jótét lélek. Elsõ lépés a baleset elháritására. Utólag látom, hogy az itiner sem elégedett a helyzettel. Egyetértünk. "Valaki" majd intézkedik egyszer.


     A csikóváraljai bejárónál már feledjük gondjainkat. Élvezzük az életet és a rendezõség juttatásait. Kezdhetjük az emelkedést a Tölgyikrekig. Eközben örömmel fedezem fel a régen nem látott Csemez Attilát és Farkas Elek doktort. A ritka találkozás az én számlámra irandó, hiszen kevés túrára járok, lévén kétlaki, azaz mezõgazdasági munkás is. Dehát a jó ismerõsöknél azonnal folytatjuk a korábbi témákat: személyes ügyeket és a tájépités, tájrendezés idõszerû kérdéseit.Kanyargunk felfelé. Megtudom, hogy Elek az ötvenes távra megy és nagyon közel lakik a célhoz. Nem rossz dolog. Követem a közben elõrehúzott Attilát egészen az ellenõrzõ pontig. (10:23) Ott elválunk egymástól. Attiláék majdnem egyenesen mennek tovább egy széles erdészeti úton, én a P jelzést követve bukdácsolok a Sikáros felé. Még otthon gondos ütemtervet készitettem, ahhoz igazodok. Ismert utat, strapásabb túrán nem hagyok el.


     Szép, világos nadrágot vettem fel, lábszárvédõt nem kötöttem, botot sem hoztam. Nos, a sikárosi rét közepén már nem néztem ki bálba öltözöttnek. Az utóbbi évek elkényeztettek, nagyobb esõ sem volt, ezért nem számitottam arra, hogy rövid idõ múlva bokáig süllyedek a szép, füves mocsárba. A helyzet nem volt abszurd, elég sokat mászkáltam erre, ismerem a festõi, de ravasz talajt, csak éppen ez a körülmény, most, nem volt bekalkulálva. Elõször a bal cipõm telt meg vizzel, nemsokára a jobb, majd amikor azt gondoltam, hogy túl vagyok, kezdõdött elõlrõl. Ilyen esetekben mindig elgondolkodom, hogy érdemes-e zoknit cserélni, avagy sem. Eddig még sohasem tettem ezt, szolid hólyagokkal mindig megúsztam. Most is arra számitottam, hogy a befolyt viz majd kifolyik, inkább gyorsitok és a lábbeli száradását elõsegiti a met.hu által elõrejelzett 11 km/h sebességû szél is. Jelen esetben meditációm igen termékenynek bizonyult, s közben, a futók segitése érdekében szenzációs dolgot eszeltem ki. Az ilyen pocsolyás szakaszok után a rendezõség helyezzen el egy kényelmes széket, amibe a futó beleül. Ekkor, két oldalról, két-két segédrendezõ ugorjon oda, rántsa le a vizes cipõt és zoknit, és a másodperc törtrészei alatt pótolja száraz darabokkal. Fél perc sem kell és emberünk máris frissen ügethet tovább a cél felé. A vizes holmit majd visszakapja a célban. Ötletem rendkivül felvillanyozott, többeknek el is mondtam, de mindenki csak sajnálkozó mosollyal fogadta a javaslatomat. Azt mondták: gyakrabban nézzek tévét. Úgy látszik, már megint lemaradtam valamirõl. Bánatomat az a néhány szál hûséges kikerics enyhitette, amelyik a P és a régi K találkozásánál viritott a már késõ õszben. Miközben õket nézegettem, Petõ Sándor futott el mellettem. Tavaly a Király-kút után elõzött meg. Bizonyos események megmaradnak az emberben.


     A Szõke-forrás völgye nem tartogatott különösebb élményt. A közepesen sáros ösvényen haladva, szokás szerint, azon tûnõdtem, hogy meddig birja még nagyobb csúszás nélkül a hegyoldal az idõ múlását. Vasfogakat nem merek irni, mert nem tudom, hogy a természetnek milyen fogai vannak. Az elgondolható, hogy tartósabb fogai vannak, mint például nekem. De errõl nem nyitok vitát. Várom, hogy leérjek az egykori ifjúsági táborig, aztán az is bekövetkezik. Már látom a pontõrõket, akik az idén sem bújtak el a kápolna mögé. Néhány szó, üdvözlet után irány a "Terülj-terülj asztalkám", azaz a nagy dömösi vendéglátás. (12:40) Ez a hely igen alkalmas az ellazulásra, a társadalmi életre, ezért fegyelmezetten el kell szakadnunk tõle, különben is, jóllakottan nem lehet rendesen haladni.


     Minden terv szerint zajlik, kissé szuszogva feljutok a Szakó-nyeregbe és üdvözlöm a tavalyi párost, akik megint élvezhetik a szokásosan friss levegõt. Fenn, az asztalnál, iszom néhány korty narancslevet, nem nagy a folyadékfogyasztásom, inkább a szél száritja az embert. Várom a turista vendéglõben mûködõ 5. ellenõrzõ pontot, ehelyett néhány kemény legény fogad szabad ég alatt, zimankós körülmények között, egy kupac banán társaságában. (14:49) Kifejezem elismerésemet a helytállásért és utána bevonulok a vendéglõbe. Vili felhagyott a vendéglátással, új csapat fogad. Helyismeretük kifogástalan, hiszen az új fõnök a Platán panzió tulajdonosa, tudja mi itt a teendõ. A tájékozottak szerint nagy buzgalommal dolgoznak. Egyelõre csak annyit jegyzek meg, hogy a tea korábban jobb volt. A kritikát még halasztom, de épitõen meg fogom mondani.


     Miközben az italt kortyolgatom Wehner Géza tûnik fel Marci fiával. Remek dolog ilyen stramm gyerekek apjának lenni legalább is addig, amig az új generáció fel nem lázad õsei ellen. Ez nem szükségszerû. Én keresztapa vagyok egy másik, azonos nagyságú családban és örömmel nézem, hogy milyen sokféle életmegoldást valósitanak meg. Társadalom szociológiával azonban nem itt kell foglalkozni, ehelyett a mobiltelefon idén megfogalmazott definiciójával ismertettem meg õket. A meghatározás végsõ formát abban a gödörben nyert, amelybe a Rákóczi-túrán volt szerencsém belezuhanni igen szerencsés körülmények között. Lásd ott. Felvilágositó munkám gyümölcsét jó negyedóra múlva már le is arathattam, mert Marci - apjával ellentétben - a meg nem nevezett szerkezetet - egy futó utalás kapcsán - egy pillanat alatt azonositotta. Sikerélményekbõl élünk.


     Indulok lefelé Pilisszentkeresztre. Illõ, hogy tájékoztatást adjak haza arról, hogy élek, megvagyok, ereszkedem a szép, napos hegyoldalon a falu felé. Térerõ van, sétálva mobilozok, ami nagyon imponál nekem, ha más teszi. Van ebben valami modern, korszerû. Még fejlõdõképes vagyok. Szerény keretek között. Vizet iszom lenn, a csapnál. A csobogót már elzárták, nyilván a váratlan lefagyást elkerülendõ. Temetõi mozgás éppen csak hogy. Megyek fel a Magas-hegyi nyeregbe és nyújtogatom a nyakamat a "titkos" ellenõrzõ pont felé. Ott van. Csipegetek valamit, utána ereszkedés, az úton jobbra át, kanyar és ismét jobbra át, hogy azért ne olyan egyszerûen érjük el az egykori P útját. Dehát addig emelkedünk egy adagot és megállapitjuk, hogy az emlékhely az idén egy kerekes kúttal bõvült. Többen állták körbe, ezért nem mentem oda az épitményhez. Talán lesz még alkalom megnézni: van-e benne viz.


     Ez a hely jó alkalom a rendezõség megdicsérésére. Már a túra kezdetétõl fogva igen gondosan megjelölték az utat szalaggal, lilás festékkel. Nyilak, szalagok a fákon, a földön. Nem lehet eltévedni. Ezt azok tudják értékelni, akik évekkel ezelõtt keserves képpel kóboroltak az itiner szerint is "tájékozódási és járhatósági szempontból rendkivül pocsék" útszakaszon. Késõbb mindenféle magántrükkökkel memorizáltuk a teendõket, erre azonban most semmi szükség nem volt. A rossz térképre sem kellett panaszkodni. Mindenesetre, ha az ember már sinre került, akkor gond nélkül juthatott el a Csévi-nyeregig. (17:15) Az óra vissza nem húzás miatt világosban értem ide. Ezután már csak menetelni kell. A szaggató bozótról az elsõ teljesitõk nem is tudhatnak, a derékszögben jobbra fordulás kissé körülményesen van leirva. Az örök pocsolya és a fel- vagy fel nem húzott sorompó viszont megerõsiti a helyes utat.


     Az erõsödõ alkonyatban biztonságosan eljuthatunk a Fehér-hegy lábához, ott viszont elõ kell venni a lámpát, hogy az emelkedõ, majd tekervényes úton ne kelljen bajlódni vele. Valójában itt sincs tájékozódási gond, csupán az erdészet (?) által, jobbra-balra mutató nyillal, terelõútnak kijelölt (de hova?) valami zavarhatja meg az elsõ bálozót. Ilyenkor segit az orrunk elõtt lebegõ fehér-piros szalag, ami ezen a helyen valóban fontos szerepet tölt be. Ezután már csak a dorogi mûút dübörgését kell várni, miközben a megigért gulyáslevesre gondolunk. A kiváló leves feledteti velünk azt a tényt, hogy az étkezést nem a Kopár-csárda különtermében költjük el. (19:08) Beérem egy fél tányér levessel, inkább a folyadék fontos és "a túrázás sem az evésrõl szól".


     Tiz perces késésem behozására hamarosan továbbmegyek. Az országúti átkelés azonban nem gyerekjáték. Szegény országunkban megállás nélkül folyik (traffic flow) az autók áradata. Kell vagy két perc, amig sor kerülhet gyarló életem balga kockáztatás nélküli átmentésére a túlsó oldalra. Ott már vidám az életem, a múlthoz képest remekül jelzett ösvényen haladok, ráadásul száz méterrõl is markánsan világit a tarka jelzõszalag. Felmászok a Kakukk-hegyre (Hommage a Farkas Edina). A faluba beérve két kissé elkavarodott túratárs jelenik meg. Velük megyek a Villa Negra-ig, utána - a kezdõk megtévesztésére ügyesen megtervezett útvesztõt jelentõ - pihenõ parkig, majd nemsokára következik jobbról a kerités és amellett, akár alva is, eljuthatunk a Hosszú-árokig. Elõtte viszont még homoktaposás van az élvezeti lovaglás hivei által fellazitott talajon. Gyanitottam, hogy a lazitáshoz Balog Antal kollégám lovai is hozzájárulnak. Azt tudtam, hogy lovait Pilisszentivánon tartja, de csak most jutott eszembe, hogy köze is lehet ehhez a szakaszhoz. Ebbõl jó kis téma kerekedett ki. Valóban ez a helyzet és õ látta is a szalagokból, hogy valamilyen túra halad erre, de arra nem gondolt - miért is tette volna - hogy egy kollégája is ott baktat majd a homokban. Az én szempontomból a lassabb haladás volt érdekes, mert a taposás nem kedvez a rendes mozgásnak.


     Befutunk a 9. pont fénysora közé. (20:45) Megkapjuk a Mosoly-bélyegzõt és valami édességet. Minden olyan mint tavaly, a hangulatot is beleértve. Pontosabban, nekem mérsékeltebb a kedvem, mert a homokozóban veszitettem a takarék idõbõl. Elhatározom, hogy meggyorsitom a tempót. Az itinerhez csak annyit fûzök hozzá, hogy a 9. pont elõbb van, mint a forgóajtó, de sebaj. Az igazi helyén egykoron Hevér Éva õrködött, máskor jól elbonyolitottuk itt a tájékozódást és csak az akusztikus módszer segitett ki a zûrzavarból. Ezekkel a dolgokkal nem szaporitom a szót. A lényeg: manapság problémátlanul követhetjük a P jelzést. Nem tudom, hogy gyorsabban mentem-e ezután, vagy csak úgy képzeltem, a tény az, hogy a vártnál hamarabb és könnyebben értem fel a K+ jelzéshez. Itt mély levegõt veszek a felmenetelhez és utána semmire sem gondolva szedem a lábaimat.  Idegrendszeremet kissé próbára tették az út mentére kitûzött szellemingek, viszont sejtettem, hogy már közel vagyok az emelkedõ végéhez, hiszen a tisztelt rendezõk nem fogják túlerõltetni magukat a dekoráció felállitásával. Nemsokára ott is voltam az emlékfalnál. (21:35) Az asztalnál Gyõri Péter vett kezelésbe és dupla adag birsalmasajttal ajándékozott meg.


     Orraesés nélkül leértem a vikendtelkekhez. Enyhe kocogás következett, majd a mécsesekkel tarkálló temetõ. A túra szellemének megfelelõen egy sóhaj Herobertoért, majd másokért is. Aztán - diszkrét késéssel - a plébánia következik. (22:15) Volt már jobb idõ is, de nem kell kétségbeesni. Gász Kata mintha várt volna és pillanatok alatt nagy adag kávét hozott. Meg is lett a hatása. A társaság jókedvû, a korábbi évekhez képest a Végh-Gálfi páros hiányzik. Van igazolásuk, azt viszont csak a túra után tudtam meg, hogy Csaba a hárshegyi körút asztala melletti sátorban tanyázott.


     A szoros idõ miatt nem sokat maradtam ott, mentem tempósan tovább. A Juliannamajornál várható rendkivüli ellenõrzés járt a fejemben, ezért meglepett, hogy a korábban kitûzött piros villogó ellenére, a mûút felé ereszkedve nem látok semmit. Aztán mégis láttam, mert a szélárnyékba húzódott Sistergõ egész büfét rendezett be asztallal, világitással, fára akasztott demonstrációs órával (fél 12). Meleg tea volt kilátásban, de egy pohár forralt bor lett belõle. Szenzációs, paradicsomi hely. Annyira felvillanyozott ez a juttatás, hogy el kellett mondanom, hogyan ittam meg pár éve a Téli Mátrán, a Pisztrángosnál, a pontõrök forralt borát azt hivén, hogy az ajándékba jár. Jó kis szégyen, de azzal vezekelek, hogy alkalomadtán mindig elmondom fatális tévedésemet, amin a pontõrök vidultak leginkább.


     Innen nincs messze a Fekete-fej. (23:57) Tavaly már a Szép Juhásznénál voltam ilyenkor, most azonban a kapott pogácsára koncentráltam. Lefelé ereszkedve a körútnál lévõ titkos ellenõr jött szembe és bélyegzett. Társa, azaz Gálfi Csaba, az asztalnál aludt a sátorban. Felvertük szegényt, hogy biztosra menjünk ellenõrzés szempontjából. Nem igen örülhetett neki. Már itt van a Szép Juhászné (talán 0:22). Elfogadható. Vizet vettem, aztán neki a hegynek. Nem félek a János-hegytõl, fenn is vagyok erõlködés nélkül a fényárban úszó kilátónál. (1:23) Remek aszalt szilvát fogyasztok, amirõl Bibor és mások közlése alapján kiderült, hogy préselt kivi volt. Még fejlõdnöm kell. Higgyünk a nõknek, õk jobban tudják.


     Feljött a kései Hold és szépen kisért reggelig. Az út problémamentes a Végvári-szikláig - közben Makkosmária 2:22 - és valójában utána sincs semmi baj, csak hosszúnak tûnt az emelkedõ a Piktortéglák elõtti gerincig. Már mintha Budaörsön lennénk, de most jön a keservese. Megerõsitem a lelkemet és a forró kását kerülgetõ macska példáját követve benyomulok a sikátorba. Óvatosan, öregem, nem sietni - motyogom magamnak - feláldozunk plusz húsz percet a tartalékból és üzembiztosan lenn leszünk. Fõ a biztonság. Esõs idõben eltörtem már itt a botomat, sok mûkorcsolyázásba illõ  figurát is bemutattam, nadrágomnak külön volna mondanivalója. Most nincs nálam bot, ezért megkettõzöm a figyelmemet. Lassan, de eredményesen haladok elõre. Megjön az öntudatom. Már azt a szöveget fogalmazom, amit célbaéréskor el fogok mondani. Már kinn vagyok a szorosból, az utolsó száz méter van hátra. Puff! Nem usztam meg. A sapkám elrepült, a lámpámnak semmi baja. Adieu, szép remények, úgy jártam mint Pierrette a tejesköcsöggel. Kegyetlen az élet. Gondosan feltápászkodom, felteszem a sapkámat és helyrerakott önértékeléssel botladozok át a megmaradt, vendégváró köveken. Kutyák, lámpák, fõ utca, körforgalom, lila nyilak, kapu, bejárat, ajtó, cél. (4:11) Fél órával a szintidõ elõtt. Tizedik teljesités.


     Átveszem a jelvényt, az oklevelet, de meghökkenek, amikor a lábméretem felõl érdeklõdnek. Mi készül itt megint? Hamarosan megnyugszom, mert nem sportcipõt akarnak ajándékba adni, hanem piros P85 jelzéssel felülnyomott zoknit. Ezentúl majd úgy fogok forgolódni, hogy az emberek lássák a bokámon viritó emblémát és növekedjék a tekintélyem. Higgyék azt, hogy egy titkos páholy jelét viselem, ami olasz földön nem ismeretlen valami. Kell ez az embernek.


     Csilla hozza a szokásos virslit. Ketchup-ot teszek rá, kevés kenyeret hozzá. Hosszú túra után a gyomor nem mindig boldog a mértéktelen evéstõl. Tea azonban jöhet és Csilla el is lát legalább négy pohárral. A szervezet mindent felsziv.


     Eközben mozgás támadt a sarokban. Felébredt az ókori nyelvek tanárnõje. Szégyenkezve be kellett vallanom, hogy az asztalon fejét nyugtató, fejkendõs alakban nem ismertem fel Szabó Máriát, aki már egy órája beérkezett. Mivel Lévay Bélát elvitte egy (nagy fekete?) autó, azért õ az elsõ kék autóbuszra várt. A sors jóvoltából igy eszmecserét kezdhettünk az ókori nyelvoktatás idõszerû, pillanatnyilag lehangoló kérdéseirõl. Nem könnyû a pedagógus élete a mai, a diákok fejét ezerfelé rángató hatások világában. Közben továbbfejlõdik a társadalmi élet a konyhában. Jávor és Toplak is bekapcsolódik, utóbbi hatalmas lendülettel meséli, hogyan járul hozzá az elektronikus lexikon szerkesztéséhez. Nagyon helyes, e tekintetben teljesen komputerfüggõ lettem, mert az elektronikus könyvtár már gyakran többet tud, mint a hagyományos és az adatokért egy lépést sem kell tennem, minden "házhoz jön". Közben a rendezõség rendezkedni kezd, én azonban nem sietek, megvárom a sûrûbb buszközlekedést, a 6 órai járatot. Nincs kedvem a hûvösben, nyirkos ruhában ácsorogni, ehelyett további teákat veszek magamhoz. 6:05-kor hazaindulok.


     Néhány általános megjegyzés a kiválóan megrendezett túrához. Sok lelkes pontõr jól bonyolitott munkáját dicséri a P85. Mindennel igy vagyunk: amit szeretünk csinálni, azt jól tudjuk csinálni akkor is, ha az évszakhoz képest váratlanul hideg és szeles az idõ. A munkatársak önzetlensége a legnagyobb érték ilyenkor. A vándorlást hatalmas mennyiségû házi és nem házi sütemény, felvágott, gyümölcs, mûzli, édesség, ital kisérte, Kata kávéján kivül valahol még cappuccinot is kaptam. Ez valóban nagy, gasztronómiai túra volt. A puritánok majd megtépik köntösüket, eretneket és botrányt kiáltanak. Szidni fogják individualista korunk dekadens alakjait. Tegyék. Én boldogan estem bele a falánkság kisértésébe. Hogy azért nagyon súlyos bûnt nem követtem el, annak a szintidõ volt az oka. Menni is kellett valamennyit. Aki hedonista jelzõket hangoztat, az fáradjon végig ezen az úton, utána nyilatkozzon.


     Szeretném megjegyezni, hogy az ilyen túrák jelentik a legtermészetesebb gyógymódot a keveset mozgó, görnyedt hátú, számológép elõtt kuporgó, zajtól, stresszhatásoktól szorongó városlakó számára. Elmúlik a hátfájás, tágul a mellkas a friss levegõben. A munkahelyén idõnkint el akar aludni az ember, itt nyoma sincs az álmosságnak, nem dagadnak a lábaink. A helyzet érdekessége, hogy nem kell figyelni azokra a "kockázatokra és mellékhatásokra",  amelyek a szövegek szerint kisérik a gyógyitó készitményeket. Azért nem, mert nem szedünk ilyen készitményeket.


     Egy technikai megjegyzés. Az utóbbi évek azt igazolták, hogy a szalagozáshoz használt piros-fehér mûanyag csikok kiválóan beváltak. Jó lámpával nagyon messzirõl, eltéveszthetetlenül láthatók. Nem áznak el, többször is felhasználhatók.


     Emberi megjegyzés. Köszönöm a rendezõség gyors feldolgozó munkáját. Alig ébredtem fel, már befutott Nagy Zoltán gratulációja. Az eredménylista hamar fent volt a MVTE honlapján. Vannak, akik szemmel tartják túratársaik mozgását. Megható dolog az ilyesmi és persze szép is, hiszen igazolja az ismert königsbergi filozófus meghatározását: nem fûzõdik hozzá érdek.


     Végül és utoljára. Záradék a pénzügyi hatóság és a gyanakvók számára. Jelen beszámolóm alapjául az a nyugta szolgál, amely aláirással és egyesületi bélyegzõvel igazolja a részvételi dij befizetését illetve átvételét. A 0483512 sorszámú, 2010. 10. 30. keltezésû bizonylat kibocsátója a Magyar Vándorok Teljesitménytúrázó Egyesülete, 1188 Budapest, XVIII, Póth Irén utca 28-a, telefon: (70) 565-3010. Adószám: 18231416-1-43. A dokumentum archivumomban megtekinthetõ. Szóltam.

 
 
biborTúra éve: 20102010.11.02 20:09:32
megnéz bibor összes beszámolója


P85


A Rómaifürdõnél egyöntetûen leszáll a HÉV-népe. A tömegben észreveszek pár ismerõst, többek között  R.Istvánt akinek már kezében az itiner. Amíg én is nevezek rábízom a csomagszállítást reménykedve,  hogy nem valahova a kopár – kietlen csárdához küldeti a cuccaimat:)  7 után végülis elindulunk , István egybõl 5 perc hátránnyal.


Rózsaszín nyilak a földön precízen felfestve: nem is a pirost fogjuk követni ma, hanem a rózsaszínt! Csillaghegy megállóig a didergés különbözõ fokain esünk át, majd megkegyelmez az út és emelkedni kezd. Valamiért azt hiszem, hogy az a domb felettünk már a Kevély. Fent csodálom, hogy milyen hamar odaértünk és nem is volt meredek. István a láthatáron rámutat egy foltra, hogy AZ a Kevély : )


 Egy nyílt részre érve a „Kinizsi-reflex” kifejezésen mosolyoghatunk, a tereprutin kihasználása néhány embernél elõtör. A mûúton még frissen átlavírozunk,  a murvás úton több hobbi-futó elhúz mellettünk, s ahogy rendületlen futnak felfelé elgondolkodok, szólni kéne nekik, hogy héé emelkedik! Úgy látszik, nem vették észre:)  A köveken felcsúszkálok, s egyre kellemesebbé válik a hõérzet. A csúcs elõtti kilátópontnál sokan fényképezik a párás tájat. A Monoton Maratonra hívja fel a figyelmet egy kihelyezett lap, ebbõl már sejthetõ, hogy a csúcson Bubuék tanyáznak. Megkapjuk a pecsétet tõlük s a novellányi itinert jobban átlapozom. Kíváncsi lennék hányan olvasták már végig a részletes útvonal leírást.. talán még receptek is vannak benne, viszont a táv- és szintadatokra (vagyis a számomra érdekes részre) nagyon eldugott helyen akadok rá. Esetleg a  mozgalmak vagy a hosszmetszet helyén jobban kézre esne,de tudom ha Japánban egy papírból Jedi-lovagot tudnak hajtogatni lézerkarddal, talán Magyarországon  is sikerülhet odahajtani az itinert ahol érdekes.


A Kevély-nyeregbe  a fagy vagy egyéni bénázás miatt veszettül csúsznak a kövek, onnantól szinte mindenki futósra veszi a figurát. Elvonatozgatunk, a móka vége a csobánkai mûút. Az aszfaltra ráfagyott a dér, érdekes figurákat lehet rajta bemutatni a fák közül kiesve rá. Ha valaki nem fékez akár a patakig is elcsúszhat: )  Egy  autó parkol nem messze, benne a nõ jól álcázott szurkolóként telefonál, biztos tetszett neki a mûsor.


Az aszfalton a „fizikai akadály” KRESZ-tábla akár a túrázókra is figyelmeztethetne. Javaslom, jövõre ugyanez a tábla kerüljön kihelyezésre Dobogókõ, Nagy-Szénás stb. elõtt!: ) Csikóváralján 1-1 tejkaramell jár a feltételes pont pecsétje mellé. Az aszalt barackból csemegézek és rég látott ismerõst is felfedezhetek a pontõrök között Toni személyében: ) Nem messze innen Olahtamasék bíztatva állnak az út mentén. Sajnos több szurkoló nem is akadt az egész túrán, pedig úgy hallottam még szórólapoztak is.  A Tölgyikreknél kutyA  pecsétel. Nézzük a köv. pontot: Dömös, bõ tizes. Akkor 11-re ott vagyunk – ha szaladunk: ) Megindulunk lefelé mint a vadludak, ám hamar feltûnik, hogy csak sárga virít rám a fákról. Álljon meg a menet, ma pirulni kéne! Fent elágazott, nem messze a ponttól. Átcsörtetünk az avaron a pirosra. Ez a rohanás átka: )  Bükkipuszta környékén utolér minket Hajduskaék párosa akik szökkennek párat és már Dömösön vannak mire a vízjárta réten átsétálunk. Csak tudnám honnan van ennyi víz , mikor nem esett vagy két hete és lejt, tehát le kéne folynia..  Az erdõ szélén befagyott pocsolyák, tõle pár méterre szikrázó napsütés.. A Szõke- forrás völgye most is nagyon szép. Kb. fél órával Balázsék után jönnek csak a következõ futók. Majd a kápolna elõtt nem sokkal próbálkozunk a lehetetlennel, Pap Gabiékat visszaelõzni :D Természetesen nem sikerül. Dömösön alig tudok elszakadni a nutellás keksztõl! Egyre több futó érkezik, Ebola rázza nekik a kolompot, olyan a hangulat mint egy május 1.-i vásárban. Jó lenne elidõzni a sok fincsi kaja mellett,ám az egyetlen nagyobb meghódítani való:  Dobogókõ vár. Ha látnám magam kívülrõl, egy lassított felvétel lenne. Próbálok nem leszakadni, ám ugyanannyi erõvel sokkal lassabban haladok az új, elsõként ezen a túrán tesztelt cipõnek „hála”. Olyan kiváló tulajdonságait fedezhettem fel, hogy a köveken semmi tapadása, a bokámnál mintha bõ lenne, a kislábujjam ugyanakkor nyomja és  „gumicsizmában csónakázok” - feeling. Pozitívuma annyi, hogy nem ázott át a mocsaras réten, ja meg megy a felsõmhöz színben: )


A Szakó- nyereg utáni szûk ösvényen egy biciklis társaság türelmesen félreállt, meglepõ volt a figyelmességük. A Rezsõ- kilátótól ugrásszerûen növekszik a magas sarkúban, kocsi kulccsal lévõ egyének száma: közel már a parkoló. A ház elõtt Moiwa bélyegez. A banán- lerakatból egyet megragadok, majd a házba vonulunk. István forralt borral melegíti magát, én tokaji félédessel. Elborozgatunk, a hatos átlag megvan így is. Pedig baromi lassúnak érzem magam ma. Felfrissülve továbbállunk a megrohamozott pont mellett.


Fagyoskatona elõtt a nõi futók is utol érnek minket. Siethetõ részek után a p.szántói mûútra kicsöppenve egy autós túl közel sorol be.. Innen megismerhetem az új pirosat, a Téry- túrán még a régin találtunk le valahogy a Csévi- nyeregtõl. Most a rózsaszínen: ) gondolkodni sem kell az útirányon. A Csévi- nyeregnél Geriék  pontja fogad. Nem volt tömeg kis kaja, csoki, mazsola itt is akadt: ) Tovább a PS-n.. kezd gyanús lenni, hogy az a meredek képzõdmény utunkba kerül hamarosan ami a Sárga70 óta a privát „azannya” részeknél szerepel nálam. Élesen fel a kerítés mellett, ez tényleg az. A Fehér- hegy visszatér: ) Nem csalódtam benne, cserébe hamarosan a csodaszép fenyõerdõben  tekereghetünk. A Kopárnál kissé kaotikus állapot, biztos sokan voltunk egyszerre. A gulyást most nincs kedvem válogatni, helyette szamócalekváros- vajas kenyér, mézes- vajas kenyér lesz a menü. Közben befutnak Yoyoék, Vaddinó stb.


Jóllakottan a 10-es úton is nehezebb átjutni.. Vaddinóval kiegészülve megmásszuk a Kakukk-hegyet (TT-és Murphy- törvénye:  etetõpont után mindig emelkedõ jön.. ) Pilisszentiván után jön a homokozás, ahol néhány lovassal találkozunk. Hosszú- árok elõtt újabb csoki, kell az energia. Az árok tényleg árok és fel kell vergõdni belõle a Nagy- Szénásra. A cipõt itt már szidom, s fogadkozok, hogy Budaõrsön bizony leveszem és inkább mezítláb megyek a célba; különben is földhöz vágom rögtön!: ) Lemaradok s Dömötörék késztetnek csak mosolyra nyüglõdésem közepette. Akárki is csinálta a figurákat, tök jók lettek: ) A ponton kedvesen hagytak nekem pár kocka birsalmasajtot a fiúk, ám azon ritka növények közé tartozik amit nem szeretek. Viszont van sok más finomság. Nagykovácsiba lefelé a P sokkal barátságosabb mint a „megszokott” kék. Siettünk is le, irány a plébánia. Nagykovácsiban Vinatti már túloldalt szembõl jön. Még éppen világosban, este 6kor nyitjuk az ajtót. Bent kávéval is kínálnak,  a savanyú uborkás kenyér mellé megiszok egyet. Lámpát kapcsolunk és a juliannamajori mûútnál újabb jelentõsebb kajapontba ütközünk Sistergõnél: ) Bár éhes nem vagyok, a kóla házi kõrözöttes kenyérrel, kakaós sütivel isteni csak az íze kedvéért. Hiába, a Kopártól igazi gasztro-túrán vehettem részt: ) A Fekete- fej bukkanója  után megnézzük a Hárs- hegyi körutat. Sötétben megfelelõen monoton, fõleg Vaddinónak, õ kicsit több kört tett meg már  rajta. Szépjuhászné, aztán János hegy az utolsó jelentõsebb szint. Sok forduló a szerpentinen amíg Joeyline-ékhoz érünk. Ha már gasztrotúra, itt eszek elõször aszalt kivit, s aszalva fincsi. Pedig nyersen meg nem enném. Az utolsó adag kólákat elpusztítjuk,  majd fél óra alatt lent vagyunk Makkosmárián. Közben utolérjük Vinattiékat. Õk is sietõsen mennek.. Szõtcs Mikiék a sátorból még egy müzlit nyomnak a kezünkbe. Az idõt nézzük, bent leszünk tízre- nem leszünk bent tízre? Elindulunk , felfelé persze és full kómásan megyek mint a bolondok, arra eszmélek, hogy nekimentem egy sorompónak. Késõbb Isvánt nézem szellemnek az út szélén. Egyébként teljesen jól vagyok: )  Az emelkedõnek vége, köves ösvényen vágódunk le az aszfaltra. Néhány perc és felettünk már a bíztató „Szabadság út” utcatábla. A rózsaszín nyilak vezetnek a kapu elé ahova vigyori cél feliratot festettek. Tízre végül nem értünk be, csak 22:01re. Megkapjuk az oklevelet, a Piros csokit és Ebola a lábméretemre is rákérdez: ) Van zuhany, az étkezõben minden földi jó, a hajnali hazafelé logisztika csodái elõtt. Nekem nagyon tetszett a túra, köszönet annak a rengeteg embernek aki megszervezte és a tõle telhetõ legjobbat próbálta a résztvevõknek nyújtani!

 
 
DJ_RushBoyTúra éve: 20102010.11.02 16:49:03
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

Piros 85 (88) TF



Tavaly nagyon jól sikerült a Piros futása. Elég jól edzésben voltam, jópár terepversenyem volt. 10 óra 52 percet futottam akkor.



Idén is beneveztem, de futásügyileg nem sok mindent csináltam ebben az évben.

A tavalyi idõmet úgy gondoltam nem fog sikerülni megdönteni, de egy jólesõ futás kellett idén is.



És akkor a nagy nap:



Majdnem 1 órával a rajt elõtt már ott voltam Rómaifürdõn, nézelõdtem, és rengeteg ismerõst véltem felfedezni, mind gyalogosokat mind futókat. Átvettem a rajtszámot, és a futóitinert, majd egyszercsak hatalmas "koncert" kezdõdött. Ebola egy fiatalokból álló zenekart hozott a színpadra, és ez nagyon pozitív érzéseket váltott ki belõlem, nyugtatta kicsit a stresszes közérzetemet.



Ilyenkor bezzeg repül az idõ, és secc perc alatt 8:30 lett. Indulunk!



Az élboly gyorsan elmegy, én maradok a megszokott ritmusomnál. A Róka-hegyre a meredeket szépen, tempósan gyaloglom, majd a tetõn ismét futósra váltok. Az ürömi mûútnál máris ott van ebola aki kolompol nekünk, és fotóznak is ám.

A Kevély elején ahol a tanösvénytõl elválunk jobbra (egy tábla is mutatja), a földön meglátok egy chipet.. Hmm. Gondolom valaki nem sokkal elõttem hagyhatta el, mert akkor a többiek már fölszedték volna. Nem sokkal késõbb épp az elõttem levõ Jakus Béla hiányolja a chipet, megnyugtatom, itt van nálam. Hálája örökké üldözni fog :))

A Nagy Kevély tetejét együtt érjük el, közben megdumáltunk egy-két dolgot amióta utoljára ütköztünk. (8,14 km, 480 m szint - 0:53:53)

Innen hosszú lefele, Béla el is megy Lúdtalp kíséretével. Jó tempóban haladunk, mögöttem Mozg jön, a tempónk megegyezõ.

Csobánkai mûút is abszolválva, majd a rezesbanda ismét fújja a nótát a P-Zkör frissítõ ponton. Jön a hosszú, ámde még nálam a futható kategóriába tartozó Tölgyikrekig tartó emelkedõ. Hagyom el sorra az ismerõs gyalogosokat, jól esik a bíztatásuk. Tölgyikreknél megint pont, kutyA sporttárs van itt. (18,3 km, 815 m szint - 1:55)

Jön egy gyorsabb rész, vaddinot érem utol Sikároson, nagyon szépen halad. A Szõke-forrás völgyében elég erõs a tempóm úgy érzem. Félek nehogy úgy járjak mint tavaly, amikor Dobogókõre felfele minden bajom volt épp.

Leérek Dömösre. (29 km, 980 m szint - 2:57) Ajjaj. Félõ hogy visszaüt majd ez a sebesség.

Jópár percet eltöltök itt, kicserélem a MgCa pezsgõtabis üveget, és magamhoz veszek pár finomságot. A ponton Anhauer Éva, és Egon nagyon kedvesek és segítõkészek voltak.

Elvileg nem olyan sokan vannak elõttem, a keménymag viszont már egy jó ideje elment.

Dömösrõl indulván szaszát vélem elõttem felfedezni, illetve (utólag kiderült, az egy ideje mögöttem jövõ sporttárs aki Dömösön gyorsabban frissített mint én) Zétényi Andrást is. Szaszával tempósan gyalogolunk fölfele, szépen felhúzott a Szakó-nyeregig, még Andrást is megelõztük. Tavaly itt már kicsit görcsölgettem és nem esett jól a futás. Most viszont odafigyeltem a frissítésre, és a "többször de keveset" módszert próbáltam alkalmazni elég jól. A nyeregbõl fölérve a tetõre szasza eltávolodott. Én is kocorásztam, de csak óvatosabban, nehogy bejelezzen a lábam, meg Dobogókõ után úgyis tudom kicsit erõsebben is majd nyomni.

Felérek a ponthoz. (37,3 km - 1600 m szint - 4:08) A pontõröket nem engedték be a házba, így kint fagyoskodnak :( Kerekes Csabi fotóz és bíztat, köszönöm utólag is. Bemegyek a turistaházba a tavaly bevált 2 dl coláért. Kicsit sorbanállás, majd közlik hogy csak fél literes van. Na nesze neked. Annyi nem kell. Vissza a ponthoz, egy banánt benyomok, majd elteszem a tavaly életet belém lehellõ "Buldózer" nevû energiaitalt. Most viszont nincs komolyabb bajom, így az energiaital a hátizsák mélyén landol (másnapig ott is maradt :)

Pár percet elvesztegettem itt, de egy kicsit kellett a megnyugvás a szintek után.

No akkor irány Pilisszentkereszt! Jól megy lefele a bokatörõs köves lejtõn.

Egy technikai szünet után ismét utolér András, és együtt hasítunk Sztkereszt felé.

Lefele olahtamasék fényképezõje kattan, csíííz.

A fõutcán talán az volt a legmulatságosabb jelenet amikor egy darabig egy Bobcat mögött mentünk, majd olyan büdös volt utána hogy egy gyors mozdulattal kielõztük, a sofõr nem kis meglepõdésére (gondolom).

A Magas-hegyi nyeregnél zsotyek és társa pontõrködik. Ismét felhigítok egy MgCa oldatot, és kis noszogatással ám, de benyomok egy barackbefõttet is. Ez pont elég arra hogy Andrist elveszítsem egy jó idõre a látókörzetembõl.

Csévi-nyeregig kicsit uncsi az út. Fõleg hogy ki van szalagozva és nyilazva minden ;-)) (gonosz mosoly). Aki nem ismeri ezt a részt, máskülönben elmehetett volna jópár irányba. Csévi-nyeregnél Geri, és andrew vár. (46,7 km - 1800 m szint - 5:12). Jól haladok, örülök neki így edzetlenül is.

Rövid távú gyalogosokat érek utol, sokan indultak a 20-ason is ezen a kellemes hétvégén. Jön a hosszú emelkedõs szekérút a kerítés mellett. Nem nagyon kocogok bele csak néhol. Arra kéne valahogy edzeni hogy legalább az ilyeket még meg tudjam futni ezek után ennyi km-el a lábamban. De ez vhogy sehogy sem akaródzik sikerülni. Mindegy, ez letudva, a Fehér-hegy aljánál járok. Ez egy rövid, ámde annál meredekebb emelkedõ a fenyvesekig. Egy hölgy az emelkedõ közepén nagyon rosszul érzi magát, és szinte mozdulatlanul ül a fa tövében. Kicsit megijedek, és pihenésre ösztönzöm. Remélem nem történt nagyobb baj.

Na hurrá, felértem a tetõre. Ezt a részt nagyon imádom, fenyvesekkel tarkítva gyönyörû kilátás nyílik innen. Útközben több (ránézésre) rövidtávost érek utol. Óvatosan rákérdezek hogy melyik távon vannak, ugyanis van 50B is, de a gyanúm beigazolódik. Legalább 8 x hagyja el a számat a mondat: "Sajnos túljöttek, a S-n kellett volna balra lemenni Pilisvörösvár felé. x-y-z métert gyalogoljanak vissza az elágazásig". Pedig sztem az itiner egyértelmû volt.

Mai jó cselekedet letudva, irány a Kopár. Paparazzik fotóznak jobbról-balról, majd jön a várva-várt gulyás (ha gyalogolnék).

Frissítés, K.Csabi és nedus is itt van, jól esik a társaságuk, majd nedus tovább is indul vhova bringával, így õt pont elcsíptem. (55 km - 2063 m szint - 6:10)

Tovább a P-n. Megelõzöm Viktort, aki fut, de a gyalogoson indult. Egyszer csak mögöttem ismét András jelenik meg (ez a sajtember topiknév hogy jött?). Gondolom Kopárnál többet frissített mint én, így hamarabb indultam el.

Pilisszentivánra érünk, most õ megy elöl, és én próbálom huzatni magam. Tudom hogy a Hosszú-árokig van egy uncsi homokos rész, tavaly itt Kiss Petivel haladtunk.

Ismét egy ismerõst hagyunk el, Noszik Jani is a gyalogoson indult de fut õ is.

Hosszú-ároknál a Dömösi pontõrök, Egon és Éva. Andris nem vacakol, hamar indul is tovább, és innen már vége a macska-egér játéknak, nem is látom többet. Én megeszek egy "szamba" csokit, de nem gondoltam volna hogy a gyomromnak árthat. Pedig de. A Nagy-szénással megszenvedek, nagyon lassúnak érzem a sebességemet felfele még gyalog is. yoyookáék bábuján jót mosolygok, majd a pont is eljön hamarosan. Hát ez most nem esett jól az tény.

Gyõri Petiék pontja után felérek a kopár hegycsúcsra, majd gurulás következik Nagykovácsiba ahova a lámpám depóztattam. Jó erõben érzem magam, de azért már nem úgy megy a gépezet mint ahogy kellene. Beérek a plébániához. (66 km - 2475 m szint - 7:40) Visszaesett kicsit a sebesség, köszönhetõen a Nagy-szénásnak. Betolok egy Mg tablettát, finom az uborka is, majd nem is idõzök tovább, irány a Budai-hegység. Pár száz méter után kapcsoltam hogy a lámpám meg ottmaradt. Ejjj.. Na most már csak okosan.

Meredek emelkedõkkel indít az utolsó 30-as etap, nem is futom meg, hadd ülepedjen a kaja, meg amúgyis..

A Vörös-pocsolya után kicsivel utolérem Bálintékat akik a gyalogoson menetelnek nagyon szupi tempóban. Juliannamajor, frissítõ. de hol? Leérek a mûúthoz, kicsit odébb költözött tavaly óta a pont. Athos fotózgat, Sistergõ sütije pedig szuper jó.

Kikérek egy rostos üdítõt, amit elfelejtek meginni. :))

Még csemegéznék tovább, de vár a Black Head másik nevén a Fekete-fej.

Nem nagy emelkedõ ez, de a vége pont elég ahhoz hogy görcsbe húzza kicsit a lábam. Nahát... Nem akartam itt frissíteni, de kényszerbõl muszály volt bevennem még egy Mg-t, hátha segít. A pontõrök pedig medvehagymás pogácsával invitáltak, amit eszem ágában sem lett volna kihagyni. Amíg én nagyban csemegézek, egy futó utolér, és már indult is tovább. Gyorsan utánavetem magam lefele én is. A mûút most nagyon forgalmas, észnél kell lennünk.

A Hárs-hegyi körúthoz fölfele lassan mászok, el is tûnik a futósrác a látókörömbõl. Viszont annak nagyon örülök hogy még világos van, és lámpa nélkül abszolválom ezt a szakaszt is még. A körútnál feltételes pont, grobáék õrködnek. Én itt is megállok lustulni, és húzok pár kortyot az üdítõmbõl. Ezekkel lehet elment jópár perc összesen, de inkább mint hogy eléhezzek vagy elszomjazzak itt a végefele.

Hárs-hegyi körút. Kitaposom az utat, ugyanis hétfõn ismét itt a helyem. Majd a végén leírom hogy miért.

Ahol tavaly feléledtem ott idén elcsoffadtam. A János-hegyre fölfele szinte végig gyaloglok. Útközben azon filózok hogy tavaly itt milyen jól ment a sötétben, Kerékgyártó Petit és társát hagytam el futva fölfele. Jövõre nem lesz mirõl nosztalgiázni, ugyanis idén nem sok érdembelit tettem hozzá ehhez a részhez.

A kilátó teljes fényében pompáz. Kicsit engem is felvillanyoz. A ponton Sali Gabi és Joeyline a pontõr. Az aszalt gyümölcsök perfektek, Gabinak pedig köszönöm a fél literes Vitalade-t. Jókor a legjobb helyen. (78 km - 2982 m szint - 9:24)

Innen már kellett volna lámpázni, de jó helyismeretemnek köszönhetõen Makkosmáriáig lámpa nélkül haladtam a sötétben. Kellemes rész következett, viszont szellemileg eléggé elfáradtam, befordultam szépen magamba. Egy 8,5-es átlagot azért sikerült menni ezen a szakaszon Makkosmáriáig. Ismerõs pontõrök ismét. Elõkapom a lámpámat, majd egy fejlámpás futót látok mögöttem. Gyorsan haladok is tovább, de secc perc alatt elhúz melettem Polgár Pali. Föleszmélni nem volt idõm, csak akkor amikor a Végvári szikla felé már gyaloglásba váltott. Ez egy hosszú alamuszi emelkedõ. Tempós gyaloglással haladunk, párszor magam mögé pillantok, most már nem engedek el senkit! Évek múlnak el gondolataimban, mire elérjük az emelkedõ végét. Pali bá lelép, én meg botladozom a hülye köves résznél. No de a legmeredekebb rész most jön csak. Budaörsre lefele köves sziklás borzadályos rész visz le, ami most nem is zavart annyira nem tudom hogy miért.

Pali bá-t utolérem, neki lassan megy a lefele, de bárcsak 57 évesen még nekem is így menne.. A gond az hogy az aszfalt elõtt érem csak utol, így már nem elõzöm meg, nincs sok értelme, a síkon úgyis gyorsabb már.

Leérvén az aszfaltcsíkra petami pislant épp a bokorba. Õ az 50B-n indult. Innen együtt kocogunk be a célba.



Örömteli nap volt ez, úgy gondolom ez a nap az enyém (is) volt, nagyon jól álltak össze a képkockák. Boldog vagyok, mert nem gondoltam volna hogy a tavalyi idõmet megdöntöm így edzetlenül :(

10 óra 44 perc alatt sikerült legyûrni a távot.



Köszönöm a szervezõségnek a munkáját, nagyon jól éreztem magam, és megsúgom, idén ez volt a 2. kedvenc túrám. Amennyin idén is részt vettem szerintem erre nyugodtan büszke lehet az MVTE! Na és vajon melyik lehetett az elsõ?? :)



Hárs-hegy nélkül nem élet az élet, így hétfõn még megcsináltam a Monoton Maraton + Félmaraton + Minimaraton kombót. 66 km, azaz 22 x a Hárs-hegy körül.

A HHH mozgalmat idén is kiérdemeltem. (Hárs Hegy Hülyéje)



Jó pihenést!

 
 
Pap GáborTúra éve: 20102010.11.02 10:04:44
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Piros85 TF


 Az idei év május végéig kifejezetten jól alakult, egy megbetegedés, és egy sérülés miatti hullámvölgyet leszámítva szintemnek megfelelõ mennyiségût tudtam futni. T100 után aztán elindultam a lejtõn. Valami mindig keresztülhúzta terveimet, legtöbbször védelmi szolgálat. Fontos hétvégi hosszú futások sorra maradtak ki. Ez benne van a pakliban, 4-5 évente megesik, csak az idei szokatlanul hosszú és sokféle volt. Jeges árvízen kívül minden volt már. A hét közbeni edzések nagyjából megmaradtak, de ezek csak 40-50km-t jelentettek hetente. Három hete végre visszatért minden a régi kerékvágásba, és ez lassan érezteti hatását, de vérmes reményeim nem voltak. Jó esetben a tavalyi idõm beállítását, de inkább 9:30 körüli idõt tartottam elérhetõnek.

Rómaifürdõn tavalyihoz hasonlóan remek hangulat fogadott, sõt a zenekarral még sikerült is fokozni azt. Ismerõsök üdvözlése, beszélgetés, esélylatolgatás, melegítés, és már itt is volt a rajt. Laza tempóban indultunk meg Speróval és Kopi Zolival. Hamarosan Csabi Balázs, és Olipapa közlekedett el mellettünk. Rókahegynél felfutottam Olira, és innen Kopárig kerülgettük egymást.

Élvezet volt napsütéses hûvös idõben kocogni, 46 perc alatt felértem Kevélyre. Sorban elõztük a gyalogosaokat, és üdvözöltük egymást a sok ismerõssel.

Csikóvár aljánál a zenekar még pakolt, mikor odaértem, biztos nagy élmény volt a többieknek az erdei koncert. Energetikailag rendbelévõnek tarthatónak tûnt a tempó, bár kicsit lassúnak éreztem magam. Idõm a tavalyival nagyjából megegyezett.

Sikárosnál kiléptem technikai szünetre, és visszatéréskor láttam, hogy a mezõny nem is húzódott annyira szét. JB, Kopi Zoli, Speró itt jöttek a nyomomban. Speróval együtt kocogtunk le Dömösig.

Nem vakaródtunk sokat, várt ránk a dobogókõi emelkedõ. Ritkul a gyalogos mezõny, már a gyorslábú, szekciót kezdjük beérni. Dobogókõig ismét tartom tavalyi idõm.

A ponton bedobtam fél banánt, meg az energiaitalt. Nem tudom melyik tett jót, de Kopárig igen jó hangulatban mentem tovább, fokozatosan fölértem Olipapára, és Zolira. Szegénynek bedurrant a térde. Kopárnál kicsit fáradt voltam már, remélem, hogy a krémezés segít, de a görcs így is kerülgette a virgácsokat. Hosszú-völgyig tavalyhoz hasonlóan holtponttal küzdöttem, pedig ez egy jól futható szakasz. A ponton benyelek egy Mg tablettát, talán segít.


Nagy-Szénásra újra jobban voltam, a birsalmasajt nagyot lendített rajtam. Nagykovácsiba olyan negyed órás hátránnyal érkeztem tavalyhoz képest. A pontõrök finom teával kínálnak, ez tovább pörget, de a hátrány ledolgozása ilyen erõnlét mellett nem reális. Két dolog miatt mégiscsak reménykedtem abban, hogy a tavalyi idõm jobban megközelítem: tovább van világos, akár a végéig, illetve tavaly Budaörs felett volt egy csúnya eltévedésem. Továbbiakban nem is néztem az idõm, inkább a mozgásra összpontosítottam. A magam módján nem volt rossz technikai fejlõdéssel sikerült ellensúlyozni az erõnlét hiányát. Öröm volt találkozni az ismerõs pontõrökkel, kicsit sajnáltam is, hogy mindjárt vége a dalnak.

Nagy álmom volt, hogy egyszer a célba lámpa nélkül jussak el. A korábbi rajtnak, és az óraátállítás elõtti idõpontnak köszönhetõen ez sikerült. Mennyivel egyszerûbb így lejönni a volt kõbányában. Az aszfalton még bedobtam az utolsó tartalékokat, végül 9:07-el értem célba, 3 perc deficittel tavalyhoz képest.


Köszönöm a szervezõk munkáját, továbbra is a piros marad az egyik kedvenc rendezvényem!

 
 
papamaci67Túra éve: 20102010.11.01 17:21:21
megnéz papamaci67 összes beszámolója

 


Piros 35, avagy „babatáv” egy (nem) kis szintemelkedéssel


A Nap még nem kelt, de én már a rajtban voltam. Panferik fényképpel és jószóval üdvözölt, aztán a félhomályban lassan megtaláltam a nevezõasztalt is. Nem kis meglepetésemre édesanyám tornaedzõje rajtoltatott el. Az ürömi úti büfénél egy kislány csapódott mellém – valószínûleg õ megoldást talált a rajtban lévõ fajansz-szentély hiányára -, de csak a néhány méterre lévõ édesapjáig futottunk együtt. A kaptató elején még üdvözöltem Kiss Palit és barátait és neki a hegynek. Persze a Rókahegyi út helyett a Rókavár utcába vitt a tömeg, de útvonalkövetõként kijavítottam a tévedésem. A gyöngyvirág utcából az erdei lépcsõre térve nekiláttam az emelkedõnek. Én csak zippzárt engedtem, de egy kétfõs lánycspat már rétegeket hámozott magáról. Az ürömi mûútig vezetõ szakasz kevésbé volt sáros, mint Panferik ígérte, aztán nekivágtam az emelkedõnek. Most nem sikerült a sorompóig futni, mint fénykoromban a T100-ra készülvén, de ez most nem is arról szólt. Kicsit feljebb egy túratárs nyugtatott meg, hogy a 35-ös szakasz a legszebb része a Pirosnak és sokról nem fogok lemaradani. Kicsit még együtt dícsértünk ezt az áldott szépségû õszi napot, aztán búcsút mondtunk egymásnak. Az Ezüst kevély még mindig meglepett változatosságával, aztán a Kevélyre kezdtem kapaszkodni. Egy futótárs apró futóléptekkel megelõzött, akivel aztán felváltva elõzgettük egymást: õ a hegyre, én a völgybe. A csúcsra vezetõ úton két túratárs személyében tempomatot kaptam, míg én a csúcs elõtti frissítést adagoltam, õk nem hagytak lelassulni. A csúcs elõtt még kis agit-prop hirdetést olvashattunk a Monoton-Maratonról, aztán EP.


Lefelé nagyon élveztem, hogy futhatok újra, de a Kevélynyeregnél szokás szerint nem találtam elsõre a helyes utat. Innen még meredekebben lehetett zúzni, aztán kevés szinttel viszonlyag hamar kiértem Csobánkára. Itt csattanós meglepetés ért, mert a mûútra való hegyesszögû kanyarodáskor megcsúsztam és alkalmi túratársaimnak okoztam néhány derûs pillanatot. A mûúti szakasz eseménytelenül telt, de a csikóváraljai betérõnél utolértem a gethe-Lutak-Pít triót, majd Rita8 és Maci következett. A frissítõponton egy karamell volt a jutalmunk, majd Annamari és OláhTamás ajándékozott meg jószóval és egy óriás túrórudival. Mackótársam egy darabig nem hagyott lelassulni, de aztán az õ tempója nekem gyorsnak bizonyult. A Tölgyikreknél újabb kellemes meglepetés fogadott: az egyik pontõr Kutya volt. Üröm volt az örömben, hogy sérülés miatt ezúttal pontõrködött, szívesebben látom õt futtában. Az elkövetkezõ szakaszon alkalmi futótársnõm akadt, akivel jót beszélgettünk, de aztán egy pocsolyás részen való átgázoláson inkább került, bár késõbb megbánta, mert beljebb sem volt jobb. A Sikárosi rét szokás szerint vendégmarasztaló cuppogással fogadott, elõkészítvén a Dobogókõi hegyire :-) A Lukács-árok elõtti szakasz gyönyörû volt, mint mindig. A Haintz György forrás elõtt megjöttek az elsõ futók: megelõzött Németh Csabi, majd Hajdúska Balázs, akitõl ezúttal egy köszönõ intést is kaptam. A dömösi pontra 3.5 óra alatt értem. Itt pygmea és csapata látott el minden jóval: zsíroskenyér savanyúval, Chokito szendviccsel (keksz nutellával – ronda és finom :-)). Itt már hosszabban megálltam volna pihenni, de bármennyire is frissített a szellemi évõdés, éreztem, hogy a vér lassan a gyomromba száll: menni kell ! Maci becslésében bízva (Dömösrõl egy óra Dobogókõ) megcsörgettem önkéntes mentõalakulatként debütáló fiamat a várható érkezésemrõl. Azonban a Théry út sem volt lányregény a közel 400 méter sokszoros szintvonalmetszés miatt Szakónyeregig is közel egy óra alatt értem fel. Innen aztán hiába ismerõs és kedves táj, azért a maradék 200 m szint megtette a magáét: csak nagyon ritkán akaródzott belefutni. Idõközben megelõzött Olipapa és Papp Gabi is. A célba azért futva értem be és boldog voltam, hogy sikerült ezt a túrát 5 órába beleszorítani. A TH-ban Dildivel – tanácsomra – bevásároltunk almáspitébõl, aztán a WC-s néni segítõkészségének köszönhetõen melegvízben lemosakodhattam. Erre az almáspitére közel egy éve várok, mivel a Dobogókõi Hegyin reggel nem vettem, délutánra meg már nem volt. Ez volt akkor a túra valóra nem vált motívációja. Egy szál száraz, rövidujjú pólóban, a beöltözött emberek megrökönyödött tekintetétõl övezve sétáltunk fiam elé a kocsihoz. Egy gyönyörû õszi nap telt el egy gyönyörû túrával, a Pilis és a Visegrádi hegysg legszebb pompáját mutatta nekünk. Sajnálhatja, aki otthon maradt.

 
 
 Túra éve: 2009
OttorinoTúra éve: 20092009.11.13 10:10:39
megnéz Ottorino összes beszámolója
PIROS 85 - TÚRABESZÁMOLÓ 2009.10.31-2009.11.01.
Táv: 88,5 km; Szint: 3205 m.

Fõ mûsorom a héten, minden médiumban az idõjárás jelentés volt, azon belül is az elõrejelzés. Ahogy közeledett a hétvége, úgy javultak a kilátások: szinte biztosra lehetett venni, hogy nem fog esni. Igaz, hideget is ígértek, de hát ennyi kellemetlenséget tényleg muszáj elviselni. Péntek este mindent aprólékosan elõ- és bekészítettem, hogy minél többet tudjak aludni. Fél kettõkor azonban valamire felébredtem, és csak félálomban forgolódok. Izgatott vagyok, ez lesz az elsõ 85-öm, és ennek elsõre sikerülnie kell! Két 50A-m már van, de amikor az utolsó alkalommal fájó izületekkel, fáradtan ettem a gulyást a célban, irigységgel vegyes tisztelettel néztem azok után, akik átkelvén a 10-es úton nem a buszmegállóba mentek, hanem mellé, ahol elnyelte õket a sötét erdõ... éles csöngés kíséretében. Jaj, ez az ébresztõ! Pont most sikerült elaludnom! Óra lenyom. Ki az ágyból. Fürdõszoba. Csapágyakat átmozgatni. Lábápolás. Ezt mégse veszem fel! Biztos betettem? Villany leó. Ajtó bezár. Hû, tényleg hideg van. Az elsõ troli, villamos, HÉV (Árpád híd). Sok hátizsákos. Hova mehetnek hajnalok hajnalán? - Keziccsókolom, netán a PIROS TÚRÁK valamelyikére? - üdvözlöm a kis, legutóbbi, KINIZSIs csapatunk egyik hölgy tagját. - Igen a 35-re megyünk a - bemutatom - barátnõmmel. És te? Halkan mondom, de inkább mutatok egy hosszút. - Hó, akkor Dobogóig mehetünk együtt. Jön még valaki? - Pisti hívott az elõbb, mostanában érhette el Budapest határát; Suzyék meg a MAGYAR VÁNDORRA jönnek. A HÉVre feltódulók csevelye megtöri a fejbõl a semmibe bámulók nyugalmát. Csattognak a kerekek, múlnak a percek, szétszalad az ajtó: Római. Jé! Van világítás a megállóban. Annak is volt egy hangulata, amikor tavaly (és elõtte) a rendezõség fejlámpával a fején sürgölõdött a nevezés helyszínén, de cseppet se bánom, hogy most egy villanykörte - az utolsó 100-asok közül - meztelenül függeszkedve a plafonról oszlatja a sötétséget. Nagy a sürgés-forgás, Ebola türelmet kér a felpörgött hangulatban zsibongó masszától. Hopp, ennél a kis kempingasztalnál már árulják a nevlapokat, odavágódunk. Kitöltjük a rubrikákat, és a választott táv számával jelölt rajtoltató asztalhoz megyünk, ahol megkapjuk az itinert. James Bond kettõvel megelõzött, a 009-es rajtszámot kapom. 6:00 kerül a Rajtidõ mezõbe. Sokak talpa alatt már forró a talaj, elhúznak, pedig még csak 5:50 körül jár az idõ. Rövid szerelvényigazításra, és a reggeli elõbányászására van még idõ. A lányoktól megkérdezem, hogy tudnak e trappba enni. Azt mondják, még mást is tudnak. Jó, akkor ... három, kettõ, egy, óra indul: TESSÉK! Most még fázunk, - nekem is majd lefagy a kezem - de megnyugtatom a többieket, hogy nem sokára vetkõzni fogunk. A reggeli közben hamar végzünk a HÉV vágánya Csillaghegy megállóig tartó szakaszának átvizsgálásával. A forgalmi lámpánál átmegyünk és balra fordulunk. Kertes házak között törünk a magaslatok felé. Közben rámcsörren csapattársam Pisti: most rajtol. Cseppnyi kétségem sincs afelõl, hogy záros határidõn belül utolér, nyugodtan mehetünk tovább. Az erdõbe vezetõ falépcsõ már mindenkinek régi ismerõse, azt jelzi, hogy elértük a természetet. Az éjjeli fagy megtette a magáét, itt-ott csúszik a talaj. Az erdei magánház elõtt ketté ágazik az ösvény, a ház felöli ág bejáratához egy nagy farönköt fektettek keresztbe. Lehet, hogy a háziak akarják ilyen módon megóvni a nyugalmukat. Jól van, menjünk a jobb oldali, jelzetlen ágban, hagy aludjanak. Húsz méter után úgyis visszatérünk a pirosra. Nem sokára kiérünk egy fennsíkra, ahonnan már látni a Kevélyeket. Jobbra, a hétvégi telkeknél túl sok kutya kolbászol kerítésen kívül, úgyhogy - jobb a békesség alapon - inkább a széles úton maradunk, és tisztes távolból nézzük, ahogy Békásmegyer felöl feljön a [P+], a KINIZSI legújabb útvonala. A Budakalász-Üröm mûút után egy kicsit jobban megtolom. Nem rajongok ezért a durva köves, erodált útért, túl akarok lenni rajta. A lányok kicsit lemaradnak. Az út felsõ végén, a tábla alatt lekabátolok, elértem az üzemi hõmérsékletem. Az erdõben a pihentetõ 100 m sík után sincs nagy tülekedés. Mindig van elõzõ, de nincs akkora tömeg, hogy ez zavaró lenne. Most már igazi színorgiában gyönyörködhet az aki erõt vesz magán, és kitolja a képét a természetbe. Idefent nincs köd, kristály levegõ emeli ki a leírhatatlan látványt. Némi szintnyereség után pihentet az Ezüst-Kevély platója, aztán ismét feljebb és feljebb hatolok. Fent nem panorámázok, nem állok meg enni, megyek tovább a roskadozó fatákolmány felé.

1. ellenõrzõpont, Nagy-Kevély.

Herhof Attila az egyik pontõr odaszól Bubunak, hogy kérjen tõlem orvosi igazolást, mert már fokozottan veszélyeztetett korban vagyok, és nem szeretnének a végén összesöpörni. - Kösz aranyom, édi vagy, de vigyázz, hogy egyben le tudj kászálódni a legközelebbi lakott területre - mondom Attilának. Na jó, elég a humorból, én is szeretlek, sziasztok, megyek tovább. Az elõbb még láttam a lányokat, biztos megálltak Egri vár nézõben. Én nem várok, túl akarok lenni a köves, gurulós, a nyeregig tartó, kellemetlen ösvényen. Már majdnem lent vagyok, amikor rájövök, hogy nem haladtam el a magyar zászló elõtt. Vagy elszállt a szelek szárnyán, vagy csak elkerülte a figyelmemet. A nyereg rétjére érve, rögtön egy éles jobbraátot csinálok, majdnem 180 fokban, aztán pár lépés után balra, lefelé törik az út. Jó meredek, de a bátrabbak rongyolnak lefelé, mint a meszes. Én csak komótos kocogósra veszem a figurát. Egy útvillánál körülnézek, egyedül maradtam. Számtalanszor jöttem már le erre, de most pár másodpercig a jelzést vizslatom, mire továbbdöcögök. Kiérek a távvezeték alá, aztán a keskeny mûútra is. Szokatlan, hogy unos-untalan a bokrok közé kell ugrani az autók elõl, nagyon korán kelõk ezek a Csobánkaiak. Az egyik autós a Berda pihenõnél felállított kukákhoz szállít szeméttel teli zsákokat. Ez után egy lejtõs erdei ösvényen megyek a mûút felé. A tanösvényre kihelyezett ismertetõ táblákat önjelölt Jean-Claude van Damme-ok rugdosták le és szét. Tényleg. Fent a Kevélyen még csodálkoztam is, hogy ott még épek ezek a táblák. Lent, a mûúton beállok a bal oldali libasorba. A Margitliget megállótábla nem törékeny, ezért csak fel van hajlítva derékszögbe. Alacsonyabbak csak pipiskedve tudják elolvasni. A Pomázi mûúton balra, Pilisszentkereszt irányába fordulok. Nagyobb részt a gyomos padkán megyek, az autók miatt, vetõdésre készen. Gyönyörû az idõ, felhõt még foszlányokban sem lehet látni. Végre jobbra letérhetek egy mellékútra.

I. ellenõrzõhely, Csikóváraljai menedékház bekötõ útja.

Itt nem nézik, hogy melyik távon, hányas rajtszámmal haladsz át, csak az itiner címlapjára kapsz egy pecsétet, és persze az etetõdbe üdítõt, karamellát. Amint békésen iszogatok rám köszön Pisti. Tudtam én, hogy utolér, és még csak nem is fáradt. Azt mondja: hiába kérdezgettem útközben, hogy láttak e egy öregurat két lánnyal, senki nem emlékezett, mert a lányok már nincsenek velem. Hozzá tartozik a történethez, hogy a kérdésében szereplõ személyek nemi hovatartozását a nemi szervek vulgáris neveivel jelölte. Én meg közben itt fuldoklok, mert nem tudok egyszerre inni és röhögni is. Együtt megyünk tovább, balra egy ösvényen. A dumálás miatt nem tudom figyelni a jelzést, de nem is kell, mert rengetegen mennek elõttünk. Jó, tudom, mindenki tévedt már el a csordát követve. Azért a szemem sarkából figyelek annyira, hogy visszahívjam azokat, akik a Holdvilág-árok infó táblája elõtt mentek tovább, holott mögé kell beslisszolni egy újabb ösvényre. Sikerült jól álcázni a turistautat. Kibukkanunk egy útra, ami jobbra, fölfelé tart. Ez egy jól járható szakasz volt, amíg egy hernyótalpas a saját céljaira át nem formálta. Erõsödõ motorzúgást hallok. Csak nem? De igen! A Birodalmi Lépegetõ személyesen. Magasra emelve tart a markában öt köbméter fát, úgy tör elõre. Fölugrunk elõle a peremre. Még szerencse, hogy van hova. Már többször megjegyeztem, most is megteszem: szombat van, és lázas munka folyik az erdõben. (!) Egy jobbos meredek ösvényre menekülhetünk a bokaficamító lánctalplenyomatról. Nem tart sokáig az öröm, mert ez az ösvény a széles út levágása, így visszajutunk a nyomokhoz. Szerencsére eljön az a pont, aminél tovább nem jött a monstrum, innen megint jó az út. Már nemtom hányadszor próbálom lefigyelni a Salabasina-forrást, de nem találom.

2. ellenõrzõpont, Tölgyikrek.

És különben is melyik itt a Tölgyikrek? Csak egy fatáblát látok a pontõr háta mögött. Az egyik túratárs két keresztben álló fácskára mutat, amelyekbõl még két tisztességes fogpiszkálóra való anyag sem jönne ki. Majd legközelebb utánanézek - legyintek lemondóan. (Utólag hallottam egy rádiós túraajánlatban, hogy az ikrek egyik tagja kidõlt. Brühühü.) Tovább megyünk egy kellemes lejtõn, mindenkinek jól jön egy kis oxigén. Hamarosan kövessé válik az út, nehezíti a dolgunkat, hogy az avar már elég jól álcázza az öklömnyi köveket. - Pisti! Nem veszed elõ a túrabotodat? - Nem, még nem kell. A köves, lejtõs út egy tisztás elõtt hagy fel a kellemetlenkedéssel, mielõtt még igazán elkezdenének borzolódni az idegeink. Egy tágas mezõre érünk ki. (Sikáros) Vannak távlatok, színek. Nagyon hatásos, önkéntelenül is veszek egy mély levegõt. A mezõ után, többszöri irányváltást követõen érjük el a Király-kút felé vezetõ, avarral fedett utat. Most jól járható ez a szakasz, fõleg ha a tavaszi állapotokkal vetem össze. A MÁRCIUSI EMLÉKTÚRA 48-on csak a peremen lehetett, fától fáig araszolgatni. A [P3] keresztezõdésnél, a pihenõhelyen most nem pihen senki, nekünk sem áll szándékunkban. Nem kõbevésett szabály, de csak ott állunk meg, ahol etetés, itatás van, vagy ha csõtörés veszélye fenyeget. Hamar elérünk egy erdészeti mûutat, amit keresztezünk. Szembe nem kell kutatni, hogy hol a bejárati ösvény, mert több, ujjnyi vastag fácskára is rá van festve a [P-]. Gond nélkül érjük el a Szõke-forrás völgyét, ami most is lenyûgöz a mélybõl növõ szálfáival. Figyelem, hogy hol kell lemenni, feljönni, hol szakad a part. Örülök amikor egy rövid szakaszon a jól járható szekérúton lehet haladni, mert több figyelmet lehet szentelni a körülvevõ látványnak, a felbukás veszélye nélkül. Most azonban megint le kell menni az árokba. A jelzések frissnek tûnnek. Két éve csak úgy vettük észre, hogy valami nincs rendben, hogy egyszer csak a völgyben pillantottuk meg a túrázókat. Lent masírozunk, amikor egy csalitoshoz érve néhány méterrel feljebb irányít a jelzés; valakit még vissza is hívok. Néhány méter után ismét visszatérünk a völgybe. Aki elõrébb van, mutogatja, hogy kár volt felmenni, mert ugyan abba a vájatba kerültünk vissza. Hát, igen, ez egy ilyen mûfaj: egyszer fent, egyszer lent. Balra átmegyünk egy hídon, ez már a volt úttörõtábor közelségét jelzi. Most se maradhatunk sokáig a jó úton, jobbra le kell menni a völgybe, és többször átugrálni a patakon. Elég alacsony a vízállás, szárazak maradnak a cipõk. Bejön a [Z-], közel van a Rám-szakadék alsó bejárata. Kiérünk egy tisztásra, és egy piros-fehér bója ötlik a szemünkbe.

II. ellenõrzõhely, Kaincz-forrás.

A forrás nem, hogy nincs betemetve, hanem világszínvonalúan ki van építve a környezetével együtt. Tavaly Toplak Józsi állt lesben feljebb, a Szentfa kápolnánál. Éppen, amikor hozzá léptem a bélyegzésért, futott el lent, a betonon valaki, itinerrel a kezében. Kiabáltunk neki, de nem jött vissza. - Mi lesz most? - kérdeztem Józsitól. - Semmi, - válaszolta - Ebola majd visszaküldi Dömösrõl. Amíg nincs meg az itteni pöcsét, addig lent nem adnak neki újabbat. (Csíííz.) Most azonban mindenki láthatja az ellenõrzõhelyet, és bélyegzés után nyugodtan szaladhat a flaszteron az erdei ösvény helyett. Természetesen mi felmegyünk a kápolnához, és úgy fogyasztjuk tovább a távot. Amikor elfogy az erdõ, balra átmegyünk egy hídon a szilárd burkolatú útra, és lesétálunk a templomhoz.

3. ellenõrzõpont, Dömös.

Már jó ideje éhes vagyok, de nem akartam evésre pazarolni a drága idõt tudva, hogy itt nagyszabású etetésre számíthatok. Sorba tûnnek el a parizeres kenyerek csalamádéval, desszertnek jólesik a mogyorókrémes háztartási keksz. Új kifejezést vehetek fel a szótáramba: Csomós Párizsi: alias Zala. Ez olyasmi, mint a Madaras Tecsó. Befut Spot is. - Sz@rul vagyok - mondja - de orrhangú megszólalásán rögtön lehet is érzékelni, hogy nincs minden rendben. Hát, igen. Ilyen az igazi, fanatikus sportember: ha nem is érzi magát százasnak, akkor is eljön. - Ne félj! A túra majd kihúzza azt, ami benned bujkál. Bõven öblítek eperszörppel, aztán bodzával. Nem bélgép az, aki most jól feltankol, mert végül is a Duna szintjérõl kell feljutni Dobogókõre. Ha belegondolunk, hogy még busszal is milyen hosszú és meredek az út... Kimegyünk a fõút járdájára, és figyeljük, hogy hol kell balra bekanyarodni. Most nincs dilemma, hogy melyik sikátorba kell fölmenni, a jelzéseket valószínûleg itt is rendbe hozták. A temetõbe lukadunk ki, majd a hátsó kerítésén átterpesztett falépcsõn mászunk át. Kicsit áthûltünk az etetõponton, de az emelkedõn pillanatokon belül visszatérünk a komfort zónába. - Pisti! Most sokáig felfelé fogjuk tolni. Még mindig nem veszed elõ a botot? - Nem, még mindig nem kell. A Téry úton megyünk fölfelé, több túra útvonala vezet erre, fel, s alá, így ez a hosszú, emelkedõs rész eléggé ismert. Bal fentrõl csörtetés hallatszik. Hirtelen azt hiszem, hogy egy szorgalmi feladatot végzõ túratárs vétette el a lépést, de amikor felnézek, éppen egy szarvas ünõ iramodik tova. Az elõttem haladó felkiált: "Szarvas 10 óránál!" Az információt nem követi lövés. A felvillanyozó intermezzo után két árkon kelünk át, falépcsõk segítségével, ez azt jelenti, hogy az elsõ hosszabb, emelkedõs szakaszon nemsokára túlleszünk. Egy fennsíkra érünk, aztán egy rét, és még egy rét pihenõhellyel. Ez lenne a Körtvélyespuszta, ahol "ellenõrzõhely lehetséges." Ezt nem igazán értem, mert itt nem lehet semmit lekispistázni. A széles útról balra letérünk egy mezõre, majd rögtön jobbra, be az erdõbe. Vizslatom balra a kopjafát, de nem látom. Lehet, hogy áldozatul esett a környéken folyó munkálatoknak? Minden esetre nagy a felfordulás. Keresztezünk egy erdészeti mûutat, aztán ismét erõteljesen emelkedni kezdünk. Két éve egy régi piros jelzés nyomán itt bekeveredtünk a tüskésbe, ahonnan alig bírtunk kiszabadulni, és a helyes útra is nehezen találtunk vissza. Most ezen a szakaszon is arról számolhatok be, hogy semmi gond nincs a jelzéssel. Még egy mûút keresztezése, és nekivághatunk a nyereg felé vezetõ lihegõsnek.

4. ellenõrzõpont, Szakó-nyereg.

Úgy érzem, hogy itt mindig huzat van, és most ez nem is kellemes, ezért hamar továbbállunk. Még egy nagy rugaszkodás falépcsõkön az Ilona-pihenõig, aztán még egy kicsi a Tost-szikláig. Innentõl a gerincen haladunk. Emelkedik, de ilyen brutál emelkedõ már nem lesz Dobogókõig. Ott, ahol balról, a Rám-szakadék felöl feljön a [S-], fának támaszkodva áll egy társaság. Cigarettával a szájukban, nevetnek azon, hogy egy spori fölfelé halad, és ráadásul futva teszi ezt. Én meg azt nem értem, hogy egy jó kis dohányfüstös levegõért miért kell fáradságot és költséget nem kímélve felbuszozni a Dobogókõre. Sokan fényképezik a Fekete Madonnát és a zöldre pácolt fakaput, amelynél a fa természetes szabálytalansága dominál. Az utóbbi nagyon tetszik, mindig vetek rá egy pillantást, ha erre járok. Egyre többen jönnek élére vasalt nadrágban és / vagy trotõrcipõben; közel a parkoló. Mindjárt el is érjük a sötét, gömbfákból épült turistamúzeum hátulját. Elöl Pinkert Laci mosolyogva egy banánt nyom minden, a ponton jelentkezõ túrázó kezébe, és a pecsételõ asztalhoz irányítja õket.

5. ellenõrzõpont, Dobogókõ.

A réteses büfé felé tartva, laza menetben nyamnyogjuk a banánt. Csak úgy pezsegnek az emberek a környéken. Mindenki esz. Sült krumpli, rétes, kóla. Hátul, egy bográcsban leves fõ. Mi megvetõen nézzük az effajta léhaságot, és hanyag csuklómozdulattal hagyítjuk el a banánhéjat. Fél percig keresnem kell a helyet, ahol a két kerítés közé kell bemenni, de ez is megvan. Ügethetünk lefelé. - Te Pisti! Most jó sokáig lefele trappolunk ezen a köves cuccon. Még mindig nem veszed elõ a túrabotod? - Nem, még mindig nem. Alig hagyjuk el a Fagyoskatonát, Pisti egy gyökér marasztaló hatására ugrik egy Dinamó hasast. Elõször megijedek, de amikor látom, hogy fel tud állni, akkor megkérdezem, hogy: - Breki! Nem kell a botod? - Menj a (...!!!) Nézem a kezét, nem vérzik, de azért néha tapogatja. Na, majd Pilisszentkereszten lemossuk, tudok ott egy elsõ osztályú nyomós kutat. Így is lesz. Õ kezet mos, én nyomom a kart, aztán benyomok egy Magne B 6-ot, hogy amikor majd kell, akkor hasson. A cuki kerthelységében most nem falják az indiánert a túratársak, ahhoz túl hideg van. Feljebb nagy élet van a temetõben; sötétruhás emberek jönnek-mennek virággal a kezükben. A mécsesek lángjai még nem érvényesülnek a nappali fényben. Jobbra felvágunk a mûútról. Sajnos elõttünk hajtott fel egy rozoga terepjáró, és a bûze megrekedt a mélyútban. Köhögve érünk fel egy mezõre. Vigaszt nyújt a Pilis látványa. Felfelé haladunk a gumi emelkedõn, amíg balra be nem térünk az erdõbe.

III. ellenõrzõhely, Magas-hegyi-nyereg.

Hoppá! - kiáltok fel meglepetten a piros-fehér bója láttán. Ide nem vártam ellenõrzést. Nem baj, legalább a kipufogógázt és az emelkedõt leöblíthetem egy pohár szódával. Jobbra ránézünk a KINIZSI útvonalára, (még megvan) és megyünk tovább. Lefelé kígyózunk a Pilisszántóra vezetõ mûútig, ahol jobbra fordulunk. - Oti! Húzd már ki a botom a hátizsákból. - Tessék, itt van. (Az kellett a botja elõvételéhez, hogy ne én javasoljam.) Megpróbálunk minél hamarabb túllenni az autós szakaszon, hogy ismét jobbra forduljunk egy alattomosan, hosszan emelkedõ szekérúton. Fentrõl ütemes dobolás hallatszik. Olyan stílusban ütik a dobot, mint mikor egy indiános filmben a fõhõs ki van kötözve egy totemoszlophoz, és éppen a megskalpolásához készülõdnek. Már kezdek balra figyelni, mert valahol hirtelen le kell térni a széles útról, egy keskeny, lejtõs ösvény kedvéért. Pisti elõrehúzott Béla bácsival, és már látom is, hogy bekanyarodnak. Jól van, ügyesek. Én is követem õket. Cserjék mellett megyünk lefelé. Sehol egy jel, sehol egy szalag, de úgy érzem, aki legelöl vezeti a csordát az jól emlékszik az útvonalra. Igen, innen lelátunk Pilisszántóra, már nem kell lejjebb menni, hanem jobbra fordulunk. Na most az egyik cserjén meglátok egy megerõsítõ [P-] jelzést. Aztán késõbb, egy sárga gázos táblán itt lesz a balra invitáló jelzésünk, ami levisz egy szélesebb földútra, amin jobbra haladva, és a vonalvezetését követve lassan elérünk a

6. ellenõrzõpontra, a Csévi-nyeregbe.

Pistinek nagyon sietõs, mert mint Selát Sehall Dömötör iszkol tovább. Én se havajozok, de azért kicsípek egy szelet almát, egy darabka csokit, és két szem cukorkát az útra. Körülbelül ettõl a ponttól szoktak gulyással teli tányérok lebegni a szemem elõtt, ezúttal már a kõbányánál kezdõdött ez a vízió. Sajnos addig van még terep jócskán. Itt a Táloki-erdõben szoktunk lámpát gyújtani, de most olyan keményen jöttünk, hogy még bõven világos van, és nem mellékesen nincs semmi különösebb fájdalmam, de nem akarom elkiabálni. Hamar véget ér a "pihentetõ szakasz", és egy elnyújtott, majd lejtõssé váló jobbos kanyarral leérek egy mélyútra, amelyen néhány métert balra tartok. A most következõ szakasz kapcsán fontos tudni, hogy két héttel a túra elõtt az MVTE honlapjáról letöltöttem a P85 útvonalát. Nos, eszerint most elméletileg srégen szembe be kéne menni a kerítés menti dzsindzsásba. Már tavasszal is, a SÁRGA 70-en, majdnem Ádám- (és Éva) kosztümben jöttünk ki a másik oldalon az ösvényt át- meg átszövõ tüskös indák vetkõztetõ szándéka miatt. Azóta csak rosszabbodott a helyzet. Olyannyira, hogy õsszel, a PILISCSABAI NEGYVENESEK XL-en már teljesen járhatatlannak nyilvánította a rendezõség az inkriminált szakaszt. Én ennek ellenére odamegyek, ahol az ösvényt sejtem, de a bejáratát (hál' Istennek) nem találom. Nehéz lelkiismerettel, kispista tudattal megyek a gázpászta felé. Az nemigen vígasztal, hogy mindenki arra megy. Erõsít tévhitemben az, hogy csak egy kis szalagcsonkot látok, ami akár egy másik túráról is ott maradhatott. (Csak hétfõn Spot-tól tudtam meg, hogy a PIROS TÚRÁK is áthidalta a járhatatlan részt.) Végre! Gáz elmúlt, jobbra lehet fordulni a sorompócsonknál, a murvás útra. Béla bácsival kedélyesen elbeszélgetünk az Iluska-forrásig. Itt valaki a fölötte emelkedõ úton próbálkozik. Tavaly én is benéztem ezt az elágazást. Akkor visszahívtak a kedves túratársak. Most ugyanezt teszem én is, de elõbb megérdeklõdöm, hogy a PIROSON nyomul e a tag. Hamarosan tényleg balra kell fordulni, aztán pár lépés után jobbra egy kerítés mellé. Fölfelé megyünk az erdõ széléig, és itt húsz méter balra után bevehetjük magunkat a sûrûbe. A kegyetlen emelkedõ elõtt mindig meg szoktam inni egy energiaitalt, de most furcsa módon nem érzem szükségét. Kabalából azért iszok egy korty málnát. Nagyon fáraszt az emelkedõ, de azért sem állok meg pihenni. Lassan, de egyhuzamban csûrök fel a Fehér-hegyre. Fönt, amikor azt mondom: "Kõ, vagy nem kõ, itt a csúcskõ." - már nem hallja senki. Gyorsan lemegyek a rövid lejtõn, átfutok keresztben egy újabb gázpásztán, - és ameddig a lendület tart - felfutok a másik oldalon. Keskeny, murvás szórattal ellátott ösvényen haladok a fenyõfák között, amelyek benyúlnak az ösvény fölé, hogy megszurkálhassanak. Az ösvényt néhol fából készült támmal védik a leszakadás ellen. Most értem ide a PIROSON elõször úgy, hogy világos van. Csodálatos a panoráma. Most lehet látni, hogy milyen mélység tátong alant. Sok a kidõlt fa. Ez alatt például már nem tudok átbújni, inkább megkerülöm. Ez nem olyan, mint a kövér nõ, (férfi) akit könnyebb átugrani, mint megkerülni. Már hallatszik a 10-es út zaja, de ez egy jó darabig csak csigázza a vágyat. Még egy cikk, még egy cakk, még egy kanyar, még egy forduló, mi lesz már? Igeeen! Ott a kis fahíd balra, és itt a Kopi hatalmas, murvás parkolója. A kajálók asztala mellett haladok el, jó étvágyat kívánva. (Nekem van.) Pisti is ott hûti a lét.

7. ellenõrzõpont, Kopár csárda.

Jávor Zoli pecsétje után kapok egy tányér gulást és kérek egy nagy pohár szörpöt. Leülök Pisti mellé, nagyot rúgva az asztal lábába. Ennek sokan nem örülnek. Pisti még mindig csak fújkálja a levest. - Nagyon forró, csak most hozták - mondja. - Hohó, hát ezért nem fogjuk itt vesztegetni a drága idõt - mondom - és beleöntöm a három deci jéghideg szörpöt a levesbe. - Mit nézel? Nem voltál katona? Gyorsan kell enni. Szénsavas ásványvizet vesz elõ. - Ne hülyéskedj, szódával sokkal xarabb, mint málnával. Leül mellém egy fiatal versenyzõ. Irigykedve nézi a teli tányéromat. Oda is szól a párjának, hogy õ milyen kevés levest kapott. Elárulom, hogy én felhígítottam, de amikor Béla bácsi leül egy színültig buggyantott tányérral, akkor hitetlenkedve mér végig engem. Leves ivás után felkászálódunk. Berozsdásodtak a térdek, csípõk, de a hátam is olyan ívbe merevedett, amilyenbe ettem a levest. Idõközben észrevétlenül ránk hullott az est, még hûvösebb lett. Elõ a fejlámpával, dzsekit a derékra. Átkelünk a 10-es úton. Jaj, futni kell. Vazze! Ez fáj! A buszmegálló elõtt bemegyünk az erdõbe. Még nem gyújtjuk meg a lámpát, jól járható az út. Szembe jön két biciklis, õk se világítanak, tudunk még meglepetést okozni egymásnak. Még sokáig hallatszik a 10-es zaja, utunk jobbra ívesedik. A növényzet kezd összeérni, egy helyütt le is kell hajolni. Ahogy kiegyenesedünk, szalag mutatja, hogy derékszögben, balra kell fordulni. Olyan meredek a cucc, hogy az állam majdnem leér a talajra. Feszül az Achilles-inam. Egy helyütt elvétem a dõlésszöget, és majdnem visszahullok a mélybe. Na, én most bekapcsolom a lámpámat, mert nem akarok úgy járni, mint az egyszeri ember a Fagyoskatona után. Már lefelé tartunk, de hol a pont? Aha, látom már, ott ég a tábortûz.

8. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy.

A tûz fénykörén kívül, tisztes távolban, ott hever egy németjuhász. Oké, nem esünk át a kutyán. Lemegyünk a hegy aljába, ahol Pilisszentiván külterülete kezdõdik. Jobbra, a köves út egy idõ után szilárd burkolatúvá válik, az autók is megjelennek, nem nagy a forgalom. Hosszan megyünk ugyanazon az utcán, egyenesen, aztán egy jobbra-balra-jobbrával érünk el egy sportpálya mellé. A Villa Negra parkolójában ifjú hölgy hezitál, hogy merre menjen. A felsõ sarokba mutatok, ahol fényvisszaverõ szalag lóg egy fáról. Gyorsan elhúz a mutatott irányba. Egy jól járható földútra térünk, fenyves mellett, gyengén emelkedik. Amikor egy hármas útvillához érünk, megint csak fényvisszaverõ segít kiválasztani a helyes utat, ami esetünkben a jobb szélsõ. Ez egy lépcsõn visz fel egy mini pecató partjára, aztán egy enyhén emelkedõ, homokos jellegû úttá válik. Egy újszerû kerítés mellé érünk, ami mellett ütközésig kell hosszan, hosszan menni. A talaj egyre lazább, lovak patája által felkapált. Egy balossal hétvégi házak mellé érünk, aztán nemsokára fényt látunk az út végén.

9. ellenõrzõpont, Hosszú-árok.

A hivatalos bélyegzés mellé még kapunk egy piros szmájlit is, ettõl rögtön jobb kedvre derülünk. Az is nagyon hangulatos, hogy teamécsessel van kirakva az út, amerre indulni kell. Én kérek egy pohár vizet, mert a múlt szombaton bejártam az elõttünk álló szakaszt, és tudom, mi vár ránk. Útravalóként még kapunk egy-egy Bohóc szeletet is. Akkor induljunk! Átmegyünk a forgóajtón. Jaj de jó, hogy nem kell mászni. A rövid, közös [P-; S-] jelzésû útra kerülünk. Az elágnál már ott az iménti leányzó, megerõsítést vár. Igen, jobbra kell menni. Balra az Antónia-árok van. Az se sokkal jobb, de most a Hosszú-árok felöl kell a Szénásokat megközelíteni. Hosszan, csak gyenge emelkedõn gyalogolunk, de aztán alattomosan elkezd erõsödni. Amikor már azt hiszed, hogy ennél meredekebb már nem lesz, akkor beleadja minden dühét. Keskenyedik az ösvény, és amikor lenézel az árokba, látod hogy van itt mélység. A [K+] keresztezõdésnél beérjük a leányt, átadja a vezetést. Az emelkedõ nem enyhül. Nem járhatunk már messze a csúcstól, mert egyre közelebb kerül a csillagos égbolt. A levegõt oldalra kell kifújni, hogy a kilélegzett pára ne kerüljön a fejlámpa fénycsóvájába. Egyszer csak kitárt karú, pólós, halovin-fejû alak állja utunkat. Tized másodperccel tovább tartom bent a levegõt. PIROSosoknak szánt üdvözlet, és egy bicikli macskaszem is van rajta. Nagyon ari. Élesen balra fordul az ösvény, ez azt jelenti, hogy síkba kerültünk, lehet fújni egyet (kettõt).

10. ellenõrzõpont, Nagy-Szénási-emlékfal.

Annyira kivagyok, hogy csak köszönök, bemondom a rajtszámom, és azt, hogy hosszú. Amikor a hölgy megkérdezi, hogy: "Futó?" - akkor csak hangtalan kacagással tudok válaszolni. Amikor megszólal, emelem rá a tekintetem a pontõrség férfi tagjára: Gyõri Péter az. Péterkém, jó ötlet, hogy aki még nem kapott infarktust ezen az irdatlan emelkedõn, az kapjon ettõl a nyomorult halovin figurától. Péter nevetve szabadkozik, nem õ volt a tettes. Õ is csak a csekkolóktól tudja, hogy ott van a turistaijesztõ, de most már kíváncsi és, lemegy megnézni. Egy dobozkából becsokizok és egy másik rekeszbõl még tömök valamit az etetõmbe, ezzel elleszek a parókiáig. Nekirontunk az öt falépcsõnek, ami egy bokorban ér véget. No, nem az emelkedõ, hanem a lépcsõsor. Pisti reklamál, hogy azt mondtam, Nagykovácsiig nem lesz már emelkedõ. Nyugi! Ez csak egy irinyó-pirinyó. Tényleg, most nem kell felmenni a Szénás tetejére, csak az oldalában ódalgunk egy ösvényen, ami aztán balra, lejtõbe fordul. Egy fenyves folt mellett megyünk el, de utána kellemetlenül lejtõs és köves lesz az út. Na, ez már sok mindannyiunk térdének, a kondroitin-nátrium-szulfátról társalgunk. Nem vagyunk gyógyszervegyészek, csak reumásak. Ritka pillanat, amikor örülök a flaszternek, de most ez van, leértünk a "felvégre". Fentrõl látni a kivilágított világvárost, Nagykovácsit. Egy hatalmas villa mellett ereszkedünk lefelé. Teraszán propán-butángázos, szabadtéri hõsugárzó. Ez a nem semmi! Te szigeteld le az odúd összes nyílászáróját, hogy még egy gramm friss levegõ se szûrõdhessen be, ezek meg itt fûtik az utcát. Lassan balról bejön a [Z-], és leérünk a temetõ mellé. Itt már látni a kegyelet mécseseinek pislákolását. Most jön a világ legperverzebb útvonala. Egy egész háztömböt kell balra-jobbra-balra megkerülni. De legalább lenne valami magyarázata, vagy sztorija, hogy miért. Majd megpukkadok, de megkerüljük, mert ide is be van ígérve egy ellenõrzõhely. Azon röhögök magamban, ha tényleg lenne, akkor itt a 90 százalék megbukna mint Rottenbiller. Idõlegesen elhagyjuk a megszokott jelzésünket, és a [Z-] jelen folytatjuk, jobbra. Ez elvezet a parókiához, ami - nem találnátok ki - a templom mellett van. Most jut eszembe, hogy ez nem is mindenkinek olyan kézenfekvõ. Egy prominens túracimbi mesélte, hogy a megelõzõ évek valamelyikében, (elsõ pirosozóként) valahol kiejtette az itiner belét, és éjszakának évadján bolyongott Nagykovácsi kihalt utcáin keresve a parókiát. Persze pont akkor nem jött egyetlen befutó sem.

11. ellenõrzõpont, Nagykovácsi.

Odabent hasonló terülj asztalkám, mint Dömösön, megfejelve meleg teával, pálinkával (!) és FÛTÉSSEL. Odafönt, a szénási ponton Péter elõre jelezte, hogy ezek a dolgok mind a feladásra fognak csábítani. Hát csak csábítsanak! Pálinkát eredetileg nem akartam inni, de azért, hogy szegény Pisti ne legyen ökör, aki magában iszik, feláldozom magam, és vele tartok. Aztán ki kell szaladnia a legkisebb helyiségbe, mert - ahogy utóbb elmondta - a barna maci már nagyon nyújtogatta a nyelvét. Hát, igen, ki kell ereszteni a fenevadat, mielõtt még kikönyököl az ablakon. Én békésen eszegetek itt a jó melegben, még a görcsös párizsit is megkóstolom. Szégyen ide, szégyen oda, a csemegeuborkás tálat újra kell tölteni elõttem. Közben alkalmi útitársunk, a kislány elköszön, elég volt neki a pihenés. Bõven fogyasztok teát is, kockáztatva azt, hogy útközben majd gyakrabban kell félreállni. Pisti úgy megkönnyebbült, hogy madarat lehet vele fogatni. No, akkor menjünk, és fogjunk. Köszönünk mindent, madár helyett megfogjuk a botjainkat és kimegyünk a NAGY, kovácsi télbe. Úgy fázunk, hogy csak vacogva tudunk dumálni, ezért befogjuk. Nekem már fagy lefele a kezem. Nem veszünk fel több ruhát, mint amennyi érkezéskor rajtunk volt, mert mindjárt jön az emelkedõ. Az is ritkaság, amikor örülünk az emelkedõnek. Amíg fel nem érünk az erdõhöz, addig folyton autók elõl kell félreállni. - Miért nem alszanak már ezek? Teszi föl a költõi kérdést Pisti. Fenn, az erdõben szelídül az emelkedõ, de már kellõen felmelegedtünk. Egy hatalmas irtásnál azért egy picit meglendül a hideg levegõ, ezt mind a ketten szóvá tesszük. Jól járható út váltakozik kellemetlenül köves részekkel. "Normál" esetben már a negyed távnál gyötörnék a kövek a talpcsontomat, de most úgy látszik a megfelelõ hormonok, testnedvek a megfelelõ helyekre áramoltak, mert most nem kínoz semmi, a kedélyállapotom is kiváló. Le kéne kopogni egy fán, hagytak itt még néhány szálat. A [P+] leágazás után fokozottan köves lesz az út, és ösvénnyé szûkül. Ezt most kivételesen nem bánom; egyre közelebb lesz a Petneházy-rét. Most megint kiszélesedik az út, de nem szabad hosszan, egyenesen tovább menni, mert valahol itt jobbra le kell menni a mûúthoz. De melyik ösvény az? Hoppá, ez még nem az, mert visszakunkorodik. Na, ez már az lesz. Nem látok jelzést, mert azt a BUDAI 50-rõl tudom, (többek között) hogy jóval az útvilla után látható egy fán. (Fõleg nappal.) Szalag sincs, de zsigerbõl érzem, hogy ez a frankó ösvény. Az egyenes útról fordul felénk egy fejlámpa. "Arra kell menni?" - Kérdezi valaki, a hûtlen útitársnõnk hangján. Háppersze! Ezer szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál, és nem voltál sokkal gyorsabb, mint mi. Nem sokra rá, hogy belefutunk egy szélesebb, lejtõsebb útba, fényt látunk.

IV. ellenõrzõhely, Juliannamajorból érkezõ mûút fölött.

Sistergõ, a tõle megszokott bõségszarut ontotta ki a kisasztalra. Forralt bort már tényleg nem merek elfogadni. "Jó, akkor csak egy kupaknyit hagy öntsek a teába az íze miatt." Szenzációs. A házi süteménye nagyon omlósz, és fölöttébb finom. Eléje telepedek. A hátamra hûlõ cumó jelzi, hogy sajna tovább kell állni. Mindent kösz, egy banán a zsebbe, és indíts. Lemegyünk a pár méterre levõ mûútra, hogy balra fordulva tegyünk rajta néhány lépést. Amikor ez megvan, ismét balra fordulunk, hogy visszanyerjük azt a pozíciót, amit a mûúthoz lejõve elvesztettünk. Amikor felérünk a röviditõ út szintjére, balra nézek. Látok egy fénycsóvát közeledni. Bukovári. Xar lesz a Feketefejtõl visszajönni - röhögök kárörvendõn. (Pfuj!) A Feketefej utcát keresztezve rögtön bemegyünk az erdõbe. Jaj, errõl az oldalról nem szokott ez ilyen magasan lenni. Én megyek elöl, figyelem a jelzéseket, mégis valahogy a csúcsjelzõ vasoszlop mögül keveredünk a pontra.

12. ellenõrzõpont, Fekete-fej.

Itt is vidám tûz pattog, hangulatos a látvány, de menjünk tovább. Rohadt lejtõs, de a hazai pálya tudata, és a cél rohamos közeledése feljebb tekeri bennem az eufória érzést. Valszeg ennek köszönhetõ, hogy amikor enyhül a lejtõ a [P-] bal kanyarjánál, egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem úton haladunk, hanem egy avarral vastagon beterített árokban. Hátrafordulok. Közben tisztes sor nõtt mögöttem. Bocs, de eltévedtünk. Egy GPS-es tag rögtön a kütyüjéhez kap. Na, azért ennyire nem vészes a helyzet, menjünk csak visszafelé 30 métert. Igen, itt a frankó. Secperc és kint vagyunk a Szépjuhászné körúton. Most én megyek hátul, mert nekem van macskaszem a hátizsákomon. A fejlámpát direkt az út közepe felé irányítom, hogy idejében lássanak meg, de még így is csikorogva fékez egy autó, amelyik vakon szállt bele a kanyarba. Fellélegzek, amikor letérhetünk az életveszélyes mûútról. Megkönnyebbülten lépek bele bokáig egy sáros pocsolyába. Vaskos káromkodás. Szegény leányzó, aki a célig már nem tágít tõlünk, még sokáig hallgathatja bárdolatlan társalgásunkat, és szagolhatja a gatyánkból kiáramló illatokat. (Dolgozik a banán.) Picit mintha enerváltabban tolnánk felfelé a göcsörtös sziklákkal kirakott meredeken. Nem sokára több levegõt engedélyez az ösvény, és ismét meglepetésben lesz részünk.

V. ellenõrzõhely, Hárs-hegyi körút, erdei pihenõ- és tûzrakó hely.

Vidám társaság rakja a tüzet, és melegszik körötte, pecsétet is nyomnak az itiner címlapjára. Jobbra indulunk a Hárs-hegyi körút karéján. Hullámvasutazunk a Gyermekvasútig, amit keresztezünk. Nekünk nem kell vigyázni az átkeléssel, nem vagyunk olyan gyorsak, hogy még az üzemidõ alatt ideértünk volna. A Budakeszi út zebrájánál azonban vigyázni kell, a beláthatatlan kanyarból, Keszi felöl sorjáznak az autók. Átiszkolunk, és nekikezdünk a túra utolsó nagyobb emelkedõjének. Folyamatosan, egyenletesen másszuk megfele a János-hegyet, de amikor a végén két falépcsõfordulóval több van, mint amennyire számítottam, az lelkileg megvisel, az utolsó méterek a legnehezebbek.

13. ellenõrzõpont, Erzsébet kilátó.

Gyönyörûen ki van világítva a kilátó, a csillagászok ezt fényszennyezésnek nevezik. Nincs szél, de a nyílt területen hidegebb van, mint az erdõben. Gyorsan iszunk egy jégbehûtött szörpöt, és - ki tudja ma már hányadszor - továbbállunk. Mindig mosolygok azokon a beszámolókon, amelyek leírják, hogy milyen jó érzés leszaladni a gumipályán. Tényleg fáin lehet, csak az a baj, hogy nem arra vezet a [P-]. Megkerüljük a kilátót, és hátul, a falépcsõn döcögünk lefelé. A térdemnek nem tetszik, hogy olyan bazi nagyok a lépcsõfokok. Végre leérünk, és a nyomós kút mellett elhaladva hosszantartó süllyedésbe kezdünk. A hosszú murvás út aljánál megint keresztezzük a kisvasutat, aztán tovább süllyedünk. Amikor jobbról feljön a [S-], már tudom, hogy nincs túl messze a Virág-völgy. A völgyben fokokkal hidegebb van, ez egy rohadtul fagyzugos hely, de hamar kijutunk innen. Elõször balra fordulunk, és amikor elhagy a [S-], a Csacsi-rét irányába, akkor jobbra ráfordulunk egy szerpentin emelkedõjére. Már nem érezzük annyira a hideget. Budakeszi fölött vagyunk, néhol lehet látni a fényeit a fák között. Itt, valahol jobbra be kell majd fordulni derékszögbe, de itt még nem látok jelzést, aha, a következõ lesz az. Ez egy átkötõ ösvény, a végén balra kell fordulni. Innen már leérünk a rétre, csak idõ kérdése. És igen, itt a sorompó. Nem vágunk át a réten, hanem a jelzést követjük. A pontõrök úgy szólnak oda, azt hiszik, hogy véletlenül kihagytuk a pontot.

14. ellenõrzõpont, Makkosmária.

Jól esik a tûz közelében mûzliszeletet eszegetni. Kb. még öt órájuk van itt a fiúknak. Nem buli, látszik, hogy a tûz ellenére sincs melegük. A kerek KRESZ-tábla mellett fordulunk jobbra, de nem eléggé, mert majdnem a sárgára tévedünk, úgy szólnak utánunk a pontról. Ez is olyan hely, ahol nappal gondolkodás nélkül megy az ember a megfelelõ irányba, de az éjszaka az egész más, ilyenkor minden máshol van. Vidáman bokázunk lefelé a Végvári-sziklához, ahol alattomos emelkedõ kezdõdik balra. Számítottam rá, de ez most valahogy nagyon hosszúra nyúlik. Egyre többször kell mélyeket lélegeznem. A KFKI felöl jövõ mûutat keresztezve van egy szusszanás, de aztán megint felfelé megyünk a piktortégla üregek felé. Amikor felérünk a sárga körutat jelzõ táblához, megint lefelé mehetünk, de nincs benne köszönet, mert az avar alatt tele van bosszantóan gurulós kövekkel, amiken - vagy amikben - minden második lépésnél megbotlok. Kezdek megzakkanni, és a sok hirtelen testsúlyáthelyezéstõl megfájdulnak a bokahajlító izmaim, különösen a jobb. Megpróbálok lazán lépni, de ezen a terepen ez akadályokba ütközik. Balra fordul a [P-] egy ösvényre. Trafóépületet mellõzünk jobb kéz felöl, és egy szélesebb útra bukkanunk ki. Pár méternél többet nem lazíthatunk rajta, mert jobbra be kell menni egy ösvényre. Ez se jobb, mint az elõzõ, és még az ágak elõl is el kell hajolgatni. Most jön a kedvencem: Még keskenyebb lesz, és U alakúvá válik ösvényünk. Csak úgy lehet ikszlábazni benne, mint akinek nagyon kell vizelnie. Most valahogy nem hat ösztönzõleg a cél közelsége, kezdek besokallni. Szintben keresztezünk egy mûutat, ami után egyenletes ösvényen mehetünk tovább. Ez azonban csak a mézesmadzag volt, mert sziklák közé visz minket, ahol még sokáig kell akadályversenyeznünk, amíg leérünk egy szilárd burkolatú utcára. Elõre küldöm a többieket, mert a dühömmel együtt a fejvizemet is ki kell eresztenem. Már a zsebünkben érezhetjük a teljesítést, innen már négykézláb is lesétálunk a budaörsi kultúrba. Ahogy közeledünk, úgy emelkedik a hangulat, még viccelõdésre is futja. Végül 23 percen múlt, hogy átcsúsztunk elsejére. Nagyon jól jöttünk, és ami még lényegesebb, különösebben nem fáj senkinek semmije. Hab a tortán, hogy Földi Roland elvisz minket a Blahára, úgyhogy az utolsó mustáros virsli falatot már a kijárat felé menet tolom be...
Ezen a túrán igazán együtt állt minden: Idõjárás, rendezés - kétszer - aláhúzva, erõnlét. KÖSZÖNÖM.

Ottorino
 
 
yoyoTúra éve: 20092009.11.03 21:54:34
megnéz yoyo összes beszámolója
Piros 85 terepfutó változat !

88,5km 3205m 14:10

Szombat reggel meglogisztikázzuk,hogy Steve kocsija Budaörsre kerüljön ,így ott találkozunk. Kocsit ott hagyjuk a cél elõtt ,.hamar a rómaira érünk ,nevezni még nem lehet ,csak 8 tól addig várunk, gyülekeznek az emberek,jön Béla ,és Böki ,késõbb Joci,és Bozót is elõkerül. Meglepõdöm mikor Balázst meglátom,hiszen azt mondta nem jön .Váltunk néhány szót , alaposan megfázva jött el ,De azt gondolja ,hogy majd jól kiizadja .Szurkolok neki nagyon ,és minden jót kívánunk egymásnak . Közben gyülekeznek a rajthoz ,és ebola elindítja a versenyt 9 órakor . Elindulunk ezen a szép napos ,de annál hüvösebb reggelen még a kesztyû is elkel olyan friss az idõ.

A hegymászó utcában mindenki gyalogol, úgy gyorsabb is ,hamar beérünk az erdõbe ,majd ki a tisztásra a Kevély felé. Nyúlik a mezõny rendesen ,van aki már a Kevélyen van ,mi a közepe felé tartunk a hegynek . Steve,Böki ,és Béla is elõrébb egy picit ,Jocival hátrébb vagyunk, ekkor elõveszek két darab madzagot ,amivel majd jól hátrakötöm a sarkukat .Steve ettõl ijedhetett meg,mert solkimával ritmust váltottak,és hamar felértek a Kevélyre . Béla Böki ,joci,valamint bozót jöttek mögöttem mint a kisangyal :) Bozótót sokáig hallottam csacsogni aztán egyszer nagy lett a csönd ,Joci mondta,hogy kicsit lemaradt . A kevélyen nagyon hideg volt( 8,14km) mire felértem Stevéék már indultak is .én is gyorsan pecsételtem ,de a lefelén nem tudtam futni annyira köves ,így egy kicsit lemaradtam én is ,ezért volt az,hogy Béláék nem vettek egy éles jobbost ,hanem a sárgán szépen tova futottak...és akkor én ..a Kevély nyeregbe toppanék,és jönnek szembõl a banditák nagy nevetve

.Azanyátokúristenit mit cináltok arra ? nem megmondtam,hogy jöttök mögöttem mint a kisangyal ! :P ,itt az út cillagaim,na szaladunk is lefelé ,csak úgy repülünk a kéken lefele :) ami monnyuk párhuzamos a pirossal,de tudom,hogy egy mély árok lesz közte ,így gyorsan átvágunk az avaron. Kiérünk a csobánkai mûútra ,majd be az ösvényre ,olipapáék itt fényképeznek ,Böki megy elõl ,én mögötte Béla utánam ,Visz a lendület Stevéék után ,mert nagyon elhúztak. Ekkor megbotlok valamiben,és szó szerint berepülök egy bokor alá,ami ráadásul egy lejtõn van,így még csúszom is néhány métert . Egy pillanatra mindenem sajog ,majd kúszni kezdek felfelé a bokorból ,ekkor jön Béla és még valaki,együtt felhúznak az avarból.

Pár pillanatig csak sántikálok,de érzem,hogy nagy gond nincs ,csak sajog a bal lábszáram végig. Bõki lent vár az út szélén .Mikor meglát sikoltozni kezd a nevetéstõl ,,megálj megálj bitang bandita . A hajamtól a lábamig faleveles vagyok . Nem baj majd a menetszél leviszi ,gyerünk Stevéék után cillagaim ,itt hagytak a bitangok ..Futunk a csobánkai úton ...és történelmi pillanat ,mert Béla felismeri a tészászról ;) Bekanyarodunk a földútra,és mintha egy neonos ruhát láttam volna mögöttem ami ugye Stevén van,de õk elõttünk vannak,így õk nem lehetnek . A ponthoz érve aztán kiderül,hogy debizony kár volt így teperni,mert megálltak valami kútnál ,így mögöttünk voltak . Na innen megint együtt ment a karaván,egészen a Tölgyikrekig 18,31km amit szépen megkocogtunk. A fiúk hamarabb felértek,de megvártak . Lefelé még frissek üdék voltunk ,Béla és Böki megint bekavartak valami más szinû jelzésbe ,én ugye nem láttam,mert jöttem a piroson bizony ! ,aztán egyszer csak mögöttem voltak,ekkor értünk ki Bükkipusztára. Stevék elõl solkimával,mi mögöttük még látótávolságban .Aztán a Szõke -forrás- völgynél már nem láttuk õket. Hárman maradtunk Béla Böki és én .

Meseszép ez a része a túrának ,a csodás fények és a szines levelek,és maga a hely is igen népszerû ,sokan jöttek szembe kirándulók. Kiértünk a Szentfa -kápolnához ,itt feltételes pont volt . Béla ismét felismerni vélte a helyszínt ,tehát van remény ,csak most nem a piros háromszögön megyünk ,hanem a P sávon egészen le Dömösig 29,15km . 3:43 Na ott aztán mindenki megkapta a magáét ,aki ott éhen maradt az meg is érdemli. Béla olyan szendvicset csinált,hogy hétnyelven beszélt . lekváros kenyér párizsival,meg csalamádé, az igazság,az,hogy itt már megijedtem ,sajgott a fenekem ,a hátsó combom,bogárka körbe ugrált ,mint valami kis szöcske ,hozott magnéziumot ,hozott vizet,és nagyon örült .Béla is hasonlókat érzett a lábaiban,ez boldogsággal töltött el . Böki nagytakarított a cipõjében, adtam neki is egy sótablettát,már csak 3 szem van ,mindíg mindenki az enyémet zabálja :P meg kalciumot is kapott a teste .

Aztán még tollászkodtak,én meg elindultam,mert a fogaim csattogni kezdtek ,elég hosszú depó volt ,de legalább jól laktunk a nagy hegymenet elõtt. A fenti kocsmánál utól értek,éppen ott ahol kanyarodni kell . Mindíg megcsodálom ezt a szép fekvésû temetõt ,egy kiránduló csoport megkérdezte merre van a Vadálló kövek. Ejj,hogy nem Bélát kérdezte ..de talán jobb is . Ahol tudtunk ott bele bele kocogtunk persze túl sok értelme nem volt ,mert gyalog is pont annyira haladtunk . Szakó nyereg elõtt értük utól Tandit kókuszt a 35 ös túrán ,majd fentebb ,Móni is elõkerült,,valahogy nem irigyelték ,hogy nekünk még 50 hátra van .Aztán felértünk Szakó-nyeregbe 33,80km ,villám pecsét ,és mentünk felfelé keményen,futva ez kegyetlen lehet .


Aztán ahogy laposodott, kocogtunk tovább ,majd újra gyaloglás.
Bélának a térde már eléggé fájt butaságokat is beszélt ,hogy kiszál meg ilyenek . Aztán még arra is volt idõ,hogy a Rezsõ kilátóba kimenjünk ,ahol Elek,és Bocsi már felértek a túráról,és hát köszöntünk illedelmesen :)
én innen is húztam a csíkot majd jönnek úgyis ,perceken belül Dobogókõre értem 37,29km ,kaptunk banánt ,meg valami energia italt . Nekem nagyon jól esett,bár mindet nem tudtam meginni.Bõki is beért,de hol van Béla ? Na egyszer aztán jön sántikálva Mónival . cillagom nagyon fáj a térdem mondja ,de ha állás közben is mozgatom akkor jó . . Bökivel elindultunk ,majd úgyis utól ér ,mert még tollászkodott valamivel. Matyinál hosszú sor volt,így nem vettünk kólát ,pedig Bökinek csorgott a nyála érte. Lesz még kocsma cillagom gyerünk fussunk,mert olyan hideg volt,hogy a pocsolyákon vékony jégréteg volt. Kocogunk Béla sehol ,várunk topogunk ,,,gyaloglunk ,hátrafordulunk sehol ,közben sokan leelõznek. Megint kocogunk hol a pcsába van ez a gyerek? Nem akarjuk itt hagyni ,mert tuti leszalad a S+ felé ,mint egyszer én is .Böki elindul visszafelé érte ,na egyszer aztán elõbukkan , lehet futni ,használjuk ki hiszen végig lejt Szentkeresztig . Kiérünk az útra ,futunk tovább az út szélén .Béla kérdezi biztos erre kell menni ? Nézzünk oda nem hisz nekem ,mintha õ jobban tudná ,majd kíváncsi vagyok ,ha olvassa tudja .e,hogy merre járunk :) Biztos jó ,gyertek nyugodtan,aztán ott a piros az oszlopon ,futunk a temetõ mellet ,majd egy jobbos kanyarral ismét be az erdõbe . Már egyre lentebb süt a nap ,de ez a dimbes dombos rész olyan csodaszép ,a színes levelekkel zöldelõ dûlõkkel .

A piros itt bement az erdõbe balról,de sokan kivül mentek ,ugyan oda vezet ,de mi becsülettel ott mentünk belül.Aztán a Magas-hegyi nyeregben egy feltételes ponton ,kaptunk kólát ,nem tudom a nevét a srácnak ,de mondta,hogy ezt a futóknak hozta ,itt is köszi mert jól esett. Szegény Bélának a megállások után mindíg fájt az indulás ,így most is nehezen indult el , Bökivel futottunk lefelé elég jó tempót ,aztán egyszer csak hopp egy kõ,és már hasaltam is végig az úton , de a lendület olyan nagy volt,hogy még egy bukfenc is belefért mire megálltam . összegörnyedtem mint valami csecsemõ ,és nevetni kezdtem ,és csak feküdtem feküdtem,Béla csak a nevetésünket halllotta a távolból,mert bökivel alig bírtuk abba hagyni . egy gyalogos túrázó is oda jött segíteni. Nagy esés volt ez is ,talán még az elsõnél is nagyobb. Percekig sajgot ,aztán az adrenalin hormon oda ért a sérüléshez,és meggyógyította a lábamat . Futottunk tovább ,és hosszú kilómétereken át ezen nevettünk .Böki annak örült a legjobban ,hogy láthatta az esést ,ezt Budaörsig elmonta vagy 10x .


Kiértünk a szántói mûútra, majd jobbra a murvás úton ,felfelé a kápolna felé. Béla megint panaszkodik a térdére ,na elõveszem a térdgumit ,már korábban is ajánlottam neki,de akkor nem köllött.most már fájt annyira ,hogy köll . De ,hogy húzom a gatyámra ,meg a cipõmre kérdi ? .Nem kel semmin áthúznod Te ! mert tépõzáras. Na odaadtam neki,.,,kár,hogy nem tudom elmondani ,hogy akarta felrakni. Ugye a luk az a térdnek van kialakítva,Béla a combjára tette, add már ide te szerencsétlen mondtam nevetve,majd rácsatoltam a térgyére ügyesen . Hûû kiállt vidáman .ez olyan mintha rúgós lenne a térdem ,na akkor rugózzá elõre ,cillagom,mer' sose érünk a kopárhoz. Vágytunk már nagyon a gulyásra,és fáztunk is a vizes ruhákban . A múrvás útról letértünk a kökényes felé . Tudtam,hogy itt nagyon kell figyelni lefelé a dombon,és egy éles jobbos lesz a bozotos mellett . Két csapáson is próbálkoztunk,de elfogyott az út. Aztán lentebb mentünk még egy picit ,a jelzést ugyan nem láttuk,de egy nagyon pici szalag csonk volt a bokron,Letépték volna? vagy tényleg ilyen pindurka volt ? Lényeg,hogy jó úton voltunk ,majd némi hullámos futás után elértünk a Csévi-nyeregbe 46,70km ,Kaptunk cukrot ,és futottunk tovább ,eléggé fájdogált már a bokám ,inkább azt éreztem jobban mint az eséseket .

Elérkeztünk Iluska-forráshoz ,jobbról kerüljük a sár miatt ,futunk rajta egy darabon,majd éles bal kanyar ,és rögtön egy jobbos fel a kerítés mellett ,a Fehér-hegy felé . Szerencse,hogy nem tart sokáig ez a szinte függõleges menet ,vannak akik felfutnak rajta,ezután a Vörös-hegy gyönyörû fenyvesei közt hullámvasutazunk .A fenyõk ágai mint megannyi drótkefe simítanak végig az arcunkon. .Élvezzük... bár mikor salikó elhúz mellettünk ,olyan mintha állnánk.Miután felismerem ,és rákiáltok a tempó miatt ,gyorsan magyarázkodik,hogy csak 50B.n van . Sûrû fenyõk közt kanyarog utunk ,néhol rengeteg kidõlt fán kell átmászni ,erõsen alkonyodik már ,mire leérünk a pontra, talán sötét is lesz..


16:45 kor pecsételünk a Kopár csárdánál 54,81km ,már majdnem sötét van..Mennyire megjósoltam elõre,hogy sötét lesz mire ide érünk. Sok túrázó eszi a forró gulyást,Steve is itt van legnagyobb meglepetésünkre . Salikó kér nekem levest ,és leteszi az asztalra , odébb túrázók állnak fel,és indulnak tovább ,mi is leülünk gyorsan .Míg hül a leves addig piperézek magamon ,ez azt jelenti,hogy kiöntöm a szemetet a cipõmbõl,és felhúzok egy bokaszorítót . Hamar belapátolom a levest Béla csak lesi,hogy ilyen forrón,hogy lehet enni. Tele töltöm a kulacsomat ,elõveszem a fejlámpámat,a napszemüveget elrakom ,már nem kell.
Steve közben telefonál helyzetjelentést ad magáról, kb 20 percet itt voltunk ,majd bekapcsolt lámpákkal elindultunk együtt négyen . A Kakukk-hegyi pont nagyon közel van.Felmászunk a meredek hegyoldalba ,és máris a ponton voltunk 55,87km . Meleg tábortûznél pecsételtünk. Futottunk lefelé a villa negra felé ,ez már Szentiván széle ,hamarosan elérünk a homokos útra,tök jól lehetne futni ,de folyamatosan küzdünk a homokkal,az utolsó lejtõ aljában ott a mécsesekkel kivilágított ellenörzõ pont 60,44km kétféle csoki is van ,és kapunk kólát is . A forgókaput olyan lendülettel pörgetem meg a fõdemen ,hol felakad a sarkamra , úgy döntök már semmi nem tud fájni ezen a napon .
Elindulunk a Hosszú-árokban felfelé ,ameddig csak tudunk kocogunk . Az árokból fekete sötétség látszódik ,a fák közt párás ködös a levegõ mintha még szintálna is valami pedig csillagos az ég. Hosszú az út felfelé ..aztán fordulunk balra ,és még meredekebben megyünk . Egy kidõlt fán A4 es papír Hajrá pirosozók ,majd feljebb egy lelkes szurkoló fagyoskodik ,egy szál pólóban ,Dömötör néven. Már nagyon várt minket Dömi ,rá is fagyott a mosoly az arcára mire ide értünk . Almával kínált ,de senki nem kért , Bökivel ,és Stevevel oda áltunk fényképezkedni .

Mondtuk neki,jól viselkedjen,mert sokan jönnek még mögöttünk . Az árok tetején Steve ,és Böki még ment volna torony irányt tovább , aztán ott voltunk a Nagy-szénási epen 63,32 km ,csak pecsételtünk és mentünk is,mert kovácsiba lesz nagy etetés. A Szénás most is egy nagy hajszárító volt ,csak most fagyott levegõt kaptunk a pofánkba szerencse ,hogy nem mentünk feljebb . A köves úton lefelé már fájt futni ,inkább lekocogtuk ,ahogy tudtuk . A temetõhöz értünk ,Stevéék eltüntek a kanyarban Bökivel,én beszaladtam egy mécsessel a temetõbe,mert ,hogy vittem végig magammal . Béla megvárt a kapuban, siettem ahogy tudtam, de be kellett mennem Anyuhoz ! Gabi már a plébánián 66,10km hozott tiszta meleg ruhát , forró kávét ,pecsételtünk ettünk ittunk ,volt forró tea ,és mindenféle kenyér ,és kávé is .

A mosdóban gyorsan átöltöztünk ,fõleg Steve volt szétfagyva a térdnadrágjában ,csupa vizesek voltunk ,és nagyon hideg volt olyan fagypont körül . A jó meleg helység ,és a puha bõrkanapé 30 percet lehúzott rólunk . Steve még 25 kor kénylemesen simogatta a mesztelen talpát , és beszélt ,miközben a tiszta ruha is kezdett rám izzadni .Na ekkor tapsoltam egy nagyot ,ébresztõõõ cillagom indulás van ! .Hatott ,mert 5 perc múlva már kint topogtunk a dermesztõ hidegben . A Kolozsvár téren egy csoportot útba igazítottunk ,mert keresték a pontot, felkapaszkodva a meredek úton beértünk az erdõbe ,szép csillagos este volt a fûszálakon kórókon,már megcsillant a dér .Érdekes,de nem zavart,hogy még nem mehetek haza ,pedig még a kapu elõtt is elmenetünk . A hegymenettõl elkezdtünk bemelegedni , elhagytuk a Vörös -pocsolyát , Béla balján a meleg térdgumi ,az én jobbomon a bokagumi ,így kocogott a két hikomat Böki és Steve után . Nekik jó volt mert semmi bajuk nem volt :P Ezután kellemes kis hullámvasutazás jött megint ,a köves részeken egészen ki a tisztásig.Az y elágazásnál nem volt szalag, pedig nagy kispista hely ,(de mondjuk,még véletlen is mellé lehet menni ,mert inkább a bal szára a hivogató )de mi futottunk tovább a Juliannamajori útig,ott volt is feltételes pont,sisivel.finom süteménnyel kínált,és ittunk kólát is ,Steve asszem sört..bár lehet nem itta meg,mindegy .... aztán siettünk,mert nagyon hideg volt futó ruhában ácsorogni.

A lovarda mellett gyorsan tova röppentünk ,és máris a Fekete -fejen voltunk 73,39km Gyors pecsét ,és futás lefelé ,alig bírtunk megint a meredeken lefutni .Közben a három fiú ,dobbantani akart egy másik szinû útvonalon,de nem sikerült nekik ,mert észre vettem :P A szépjuhászné szerpentinjére kiérve,jó futósra vettük,mert elég sok autó jött . Aztán irány a meredek ösvény ami szintén jó köves ,és a Hárs -hegyi körútnál feltételes pont várt .Steve cipõt kötött ,én melegedtem .Béla addig ugrált,hogy mozogjon a térde ,aztán sipirc tovább ,Steve szerint még akár a 14 óra is meglehet . János-hegyre úgy emlékeztem,hogy sokkal keményebb lesz ,végül egész jól felmentünk persze nem futva,azért annyira nem könnyû. Az Erzsébet kilátónál 78,10 km,és 2982méternél jártunk . pecsételtünk ,és rohantunk Makkos felé lefele ,Szó szerint rohantunk ,már semmi nem fájt ,vitt a lendület a széles úton.Steve,és Böki mentek elõl mi mögöttük rohantunk Bélával,szerintem bõven 6 alatt futottuk ezt a részt . Az éles jobbosra szinte ráfékezve álltunk meg ,majd a kissé köves úton ,itt már fények és kutyaugatás is volt elértünk Makkomáriára . 82,41 km . Itt még reménykedtünk a 14 órában,indultunk is hamar,de sajnos felfutottunk a sárgán egy jó darabon .

Vissza petamiékhoz,majd újból rossz felé akartam vinni a fiúkat. Petamiék oda kiáltottak ,hogy merre menjünk,és csak éppen a szememet nem szúrta ki . Hát ez volt az egyetlen nagyobb kavarás. Ezután már sinen voltunk ,vagyis kövön,mert itt is csak kõ kõ ,és kõ volt .Stevének elõre kiabáltam,hogy figyeljen ,mert éles balos jön,megis állt ,de az még a p+ volt ,eggyel lentebb viszont ott volt a Psáv,azon végig robogtunk,és már látszottak Budaörs fényei ,a keskeny kis ösvényen rengeteg idõt elcsesztünk.Nemhogy futni ,gyalog is alig haladtunk ,hiszen két láb is alig fér el a vízmosásos ösvényen . Kereszteztünk egy mûutat,és a sziklák közt már érezni lehetett a virsli illatát :).Futottunk is ahogy csak tudtunk, az útra kiérve már a mustár illata is érzõdik ,,futottunk még gyorsabban mindenféle utcákon ,érezzük a torma illatát is ,futunk egészen ki a fõútig,Szabadság út a neve ..szerencsére nem jött autó,így a lendület megmaradt.

Futunk ,Böki szerint mehetnénk gyorsabban is ,na az annyaúristenit ,nem fáradt el a teste ,gyerünk cillagaim akkor ,van még itt kakaó . a járdán lévõ embereket majdnem elsodorjuk ,A virsli egyre erõsebben érzõdik ,már a következõ sarok után ott lesz a cél ,Gyorsítunk még jobban ,már 5 ös az átlagunk cillagos ötös :P a kanyarban úgy sodródunk ki,mint valami kisiklott vonat,,de a lényeg ,hogy a mustárosvirsli betölti az utca légterét. Óra lenyom fékezés ,és kistermbe toppanék a 4 bandita . Örülnek mert megcsinálták ,kicsit sántán ,kicsit kéken zõden, de beértek ügyesen ,,gratulálnak egymásnak ,mennek virslit enni,teát inni ünnepelni . Ebolától megkapjuk a szép zománc kitûzõt,az érmet majd késõbb kapjuk ,mert nem számított ennyi emberre ,nekem még tartogat egy meglepetést is . egy szobrot ! amin gyerekek tiszta márvány talapzaton, szín ezüst és szín arany anygyalka van :) Nekem legalábbis ennyit ér a mûanyag :) Megtapsolnak a fiúk is ,õk is örülnek ,hiszen kicsit az övék is ,de persze sohasem lehet majd nálluk :)


Lassan elhagyjuk a termet elköszönünk Steve szét dobja a társaságot ,Bélát ,és Bökit a Moszkván tesszük ki,de még ne induljunk mondom stevenek,mert látni akarom,ahogy elindulnak :P simán futnak azannyukúristeni ,csak sírjon a szájuk legközelebb,de nem a szájukat,hanem a sarkukat fogom hátra kötni .
Jövõre egy kissé bõvített társasággal,de újra pirosozááás .
 
 
nagypapaTúra éve: 20092009.11.03 16:21:28
megnéz nagypapa összes beszámolója
Piros 85

2009

Érdektelen elõszó a gondolkodás bemelegitése érdekében

Tavalyi beszámolóm végén kifejeztem aggodalmamat a szöveg óriási terjedelme miatt, igy azt terveztem, hogy az idén, távirati stilusban, csupán csontvázszerû beszámolót teszek közzé. Több évre ellõttem a puskapor zömét, hiszen nyolc teljesités anyagából válogattam össze a történteket. Mit tudok még mondani? Üres fejjel mentem a HÉV felé és nem gondoltam semmire. Világos, hiszen az újdonság magától nem létezik, az új mindig a jövõben születik meg. Öntudatosan lépkedtem, mert negyedórával korábban keltem fel, mint a Vasas-túránál, tudván azt, hogy már korán sötétedik és minden perc nyereség az alkony támadásával szemben. Elég sok réteget vettem fel, hogy módszeresen szabadulhassak meg a felesleges ruhadaraboktól. Hideg idõ igérkezett, a hõmérõ fagypontnál állt az ablakban.

Eme szellemi fészkelõdés után, kapcsolom az elsõ sebességet. A késõbbiek során majd világossá válik e szakasz mottója.

Lasciate ogni speranza

A HÉV-nél kedves ismerõssel, Hevér Évával futottam össze. A váratlan találkozóknál ugyanis az a jó, ha azonnal tudjuk, mirõl kell beszélni. Tavaly óta még nem volt alkalmam rá, hogy elmondjam neki: mennyire örültem "Bubu" képeinek, amiket az Északi Zöld bejárásakor készitett róla. Azok adtak inditást a tavalyi, hosszú Rákóczira és tényleges hasznom is volt belõlük a tájékozódásban. A képsorozat hosszához képest az utazási idõ rövid volt. Észre sem vettük, máris Rómaifürdõn voltunk. A viszonylag korai idõponthoz képest elég sokan nyüzsögtek már a teraszon. Folyt a nevezés, Jávor elégedett arccal járkált ide-oda. Megkérdeztem tõle, hogy szerzõdtetett-e biztonsági embereket ennyi pénz õrzésére, mire õ azt válaszolta, hogy itt csak becsületes emberek fordulnak elõ. A hivatalnokok asztalánál megpillantottam Gálfi Csabát, aki az én tavalyi, nagyfülû sapkámban adminisztrált. Meg is mondtam neki, hogy ez az én sapkám, de õ elutasitotta reklamációmat. Háttérinformáció a tavalyi beszámolóban.

Néhány ismerõs üdvözlése után elindultam (6:20) a nem sok romantikával kecsegtetõ úton. Szépen rakosgattam a lábaimat, mivel észrevettem, hogy a kiserdõbõl kiérve alattomos bevonat fenyegeti az egyensúlyomat. A pocsolyák vékony jege nem zavarja az embert, de a földnek látszó, fagyott párával bevont talajon, gyanútlanul, óriásiakat lehet esni. Az elsõ újdonság - a Kinizsi óta - a néhány lovat õrzõ villanypásztor volt, azt tanusitva, hogy a "fejlõdés" azaz a térfoglalás nem áll meg. A szemétdomb viszont a régi. Úgy éreztem, hogy nincs szükség a szokott elsõ részidõk mérésére, nem hajt a tatár. Az egyhangúságot Borosnyai Balázs törte meg, aki a kõbánya után húzott el mellettem. Rövid ideig ismét csend lett, majd egy szörnyû zajtól csavarodtak össze az idegeim. Azt hittem, hogy valaki kutyára lépett mögöttem. Alig mertem hátranézni, a helyzet azonban megnyugtató volt: Corradi prüszkölt irgalmatlan nagyot. Aggódva érdeklõdtem egészségi állapotáról. Megnyugtatott, hogy nincs semmi baj. Aztán Wehner Géza kiséretében elfüstölt, bár egyszer, valamiért még visszajött.

Az idõ szép, a föld, fû deres, erre-arra ködfoltok, friss, hideg a levegõ. A Kevély csúcsán (7:50) közöltem az ott õrködõ Hevér Gáborral, hogy "Anyu is itt lesz azonnal". Óvatos ereszkedés következett a csúszós sziklákon, amit ráérõs döcögésre váltottam a nyereg után. A Berda-pihenõnél éreztem, hogy megszabadultam a városi stresszes állapottól, nagyokat és jóizûeket lélegeztem. Igen - gondoltam - a pszichoterapeutáknak ki kellene hajtani pácienseiket egy ilyen mozgásra, sok gyógyszer válna feleslegessé és áldásos fizikai mellékhatásokra is szert tennének a kezeltek. Az egykori Kneipp-kúrának az volt a lényege, hogy az embereket mezitláb sétáltatták a hajnali, harmatos fûben. Mindez azonban túl bonyolult rohanó életünk számára, ezért gépiesen nyúlunk a tablettás doboz után.

Margitliget elõtt türelmesen várt ránk a múzeális, fedél nélküli akna, amire valaki egy dorongot húzott és más valaki meg lehúzta róla. A betonútra egy kis csavarral megyünk le, úgy látszik, kényelmetlennek bizonyult a korábbi lejárat. Következik a "long walk to" csikóváraljai bejáró, ide-oda csavarva fejünket az elölrõl-hátulról süvitõ autók miatt. A természetszeretõ, nyugalomra vágyó lakók nem is tudják, hogy milyen környezetterhelõ tevékenységet folytatnak azzal, hogy napi húsz-harminc kilométernek megfelelõ égéstermékkel bomlasztják a földet védõ légkört. Dehát ennek hirdetését a kiváló környezetvédõkre bizom.

A dobogókõi útról lendületesen fordulunk jobbra, a bekötõútra. Mint várható volt, a balkanyar után megjelenik a feltételes ellenõrzõ pont piros-fehér kockája. Igy volt tavaly is. Nem hiszem, hogy a szervezõk azt tételeznék fel, hogy a tagság taxival menne fel Csobánkáról a Tölgyikrekhez, sokkal inkább az a pedagógiai szempont vezetheti õket, hogy az embereket - most még különösebb károsodás nélkül - hozzászoktassák ahhoz, hogy a Nagy Testvér egész úton figyelni fogja õket. Nincs kibújás, kispistázás, tessék felhagyni a lógás minden reményével. Lasciate! De hogy ne nagyon szomorkodjunk emiatt, bõséges italválasztékkal fogadnak minket õreink. Szerettem volna forralt bort kapni tõlük, de ezzel a kérésemmel a fõrendezõhöz utasitottak. Az, mindenesetre, baráti gondoskodás volt, hogy az innen nem messze lévõ "felágazást" táblával megjelölték. Ez a pont mindig csábitott az egyenesvonalú, egyenletes mozgásra, azaz az eltévedésre. Visszatérve a kibújásra: Meg vagyok gyõzõdve róla, hogy ha a Piros túrát nem Jávor, hanem Dante Alighieri szervezi, akkor az útvonal-nem-követõknek szóló figyelmeztetés, nagy betûkkel, az itiner elsõ oldalán állt volna.

Ezek után fel a fejjel és fel a Tölgyikrekhez, ahol bélyegzõ és - újdonságként - taposó mérleg várja az érkezõket. (9:57) Sanyarú arccal gratuláltam az ötlethez, mivel - akármilyen gyötrelmes túrán vettem eddig részt - csupán több liter viztõl tudtam megszabadulni, a zsir konokul rajtam maradt. Sorry, ilyen a berendezésem és ehhez járul a mechanikai munka elõnytelen átalakithatósága akár hõrõl, akár kémiai hatásról van szó. Nem is koptattam a szerkezetet, hanem elkezdtem a leereszkedést a sikárosi rétre. Most nem éreztem annyira bokaficamitónak az utat, mint máskor. A rét szélén néhány fa szélmentes idõben ejtette le leveleit, igy ott a füvet hibátlan sárga szõnyegek boritották.

A Dömösig tartó szakaszt a Vasas-túrán már végigjártam. Kerestem azt a krátert, amit az akkori nagy zuhanással idéztem volna elõ, de nem láttam semmit. A természet jótékonyan fedi el a katasztrófák szinhelyeit. Az erdészeti útról visszaereszkedve és az omlás szélén araszolva egy pillanatra feltartottam egy mögém érkezõ futót. Csak egy pillanatról volt szó, aztán õ elém került, s mire újból felnéztem, már majdnem száz méterre ugrált az árok kövein. Nagyon szép látvány volt. Egy magas, hibátlan termetû túratárs volt, méltó azokhoz a sportolókhoz, akiket a görögök márványban örökitettek meg. Ugyanez áll a nõkre is. Csak csodálni lehet könnyed mozgásukat, amivel, látszólag erõfeszités nélkül futnak a fák között. Ilyenkor a szemlélõnek nincsenek "szexis" gondolatai, annyira megragadó a forma és mozgás összhangja. Jó, abbahagyom, ezer évek óta tudott dolog, de én nem élek ezer évig és a jelenés sem mindennapi.

Át a kõhidon s be a patakmederbe. Vigyázni kell, ellenõrzés lehet. Lett is, az egykori ifjúsági tábor után. Ellenõrünk azonban észrevehetõen, kényelmesen üldögélt a szép, új hidnál. "Látom, nyilt lapokkal játszol" - mondtam, emlékezve Toplak Jóska tavalyi csapdájára. Bólintott, én pedig innen már zavartalanul gyalogolhattam a Paradicsomba, azaz a dömösi templomnál lévõ étkezõhelyre. "Itt nem harangoznak?" - kérdeztem bélyegzéskor (12:03), mivel már egy ideje füleltem, várva a harangszót. "Csak nagyon rövid ideig" - hangzott a válasz. A tényleges idõ láttán viszont meg voltam elégedve a helyzettel.

Hatalmas lakomára érkeztünk. Ebola hentes módjára szeletelt felvágottat, Egyszemélyes Csilla pedig doronghoz hasonló parizerrudat emelgetett két kézzel. Mindezt hatásosan köritette a jóizû savanyúság, valamint a különféle szinû folyadékokkal teli poharak sokasága. Innen nem lehetett csak úgy elszabadulni, itt élvezni kellett az életet. Élveztem is Hartmann Misi társaságában. Mivel ritkán járok túrákra, már elég régen találkoztam vele. Mindkettõnknek emlékezetes egy Vadas Jenõ Mátra (kár, hogy abbamaradt), amikor a Szent István csevicénél lefényképezett Belkovics Gézával, aki egy idõben a Mátrabérc szeniorja volt. Nemcsak emberek élvezték azonban az életet, egy barátságos kutya is megtette. Vele már a HÉV-en megismerkedhettünk, mert sorba látogatta a neki tetszõ utasokat és a maga módján ki is fejezte rokonszenvét. Gazdája, egy ifjú hölgy, továbbindult a fõutcán, a kutya azonban, szép emlékei folytán, visszajött az asztalhoz és csak határozott fellépéssel lehetett rávenni a túra folytatására. A magam részérõl telefonhivást kezdeményeztem, hogy jelentsem: élek és mozgok, de mivel a csengetés hatástalan maradt, nem töltöttem tovább az idõt és indultam Martsa István egykori háza felé. Jó lelkek kiirtották a gazt a régi temetõbõl és használható volt a keritésen átvivõ létra is.

Kétórás rutingyaloglás következik Dobogókõig. Ez a rész képzett úthosszban 14 kilométernek felel meg, ezért a két óra elfogadható idõ. Tudjuk, hogy a felhagyott kõfejtés az elsõ szakasz, mellette s-kanyar, ezután két árok és Körtvélyesen vagyunk.
A kopjafa után keresztezzük az erdészeti utat, majd jön az elsõ emelkedõ, amin most már jól kijárt ösvény megy fel. Mire kifújjuk magunkat, vehetjük a második emelkedõt, ahol várjuk a balról érkezõ Z-t, s ezután már hamarosan feltûnik az alagút vége, a Szakó-nyereg, ahol két derék pontõrünk dacol a kellemetlen, hideg széllel. (13:35) Nyújtott lépésekkel érkezünk Szent Bernáthoz, s onnan - mint mindig - laza járással, társadalmi környezetben haladunk a dobogókõi komplexumhoz. Átvesszük a banán alakjában kifejezõdõ jutalmunkat (14:24) és tanulmányozni kezdjük a turista büfé kinálatát.

A szokott idõben vagyok, megérdemlek húsz perc üldögélést. Almás rétes, pogácsa nincs, van viszont zsiros és májas kenyér, tea, forralt bor, kávé. (Ó, Kovalik András, ne hagyj el!) Nem árulom el, hogy az elõzõekbõl mit vettem magamhoz, annyit mondhatok, hogy igen jó közérzetre tettem szert. A büfés hölgyek, szokás szerint, gyorsak és okosak voltak. Megújult erõvel, elégedetten szedtem a motyómat és Vilinek búcsút intve elhagytam a helyiséget.

A fiatalkori dohányzás elterjedésérõl elmélkedve, lapos pillantást vetettem az erdõbe nem illõ házak felé. A sokszinû jelzésen haladtam, amikor egy kisebb csoport megkérdezte, hogy tudom-e a további utat. Igennel válaszoltam. Sejtettem, hogy a letaposott kerités tette õket bizonytalanná. Innen elég hosszú ideig jártam elõttük, õk idõnkint bevárták egy le-lemaradozó társukat. Lejutottunk Pilisszentkeresztre (a bokros részen a szalagozás nem követte pontosan a P jelzést, de ez csak akadékoskodó megjegyzés), átvágtunk a falun. Ittam a templomnál lévõ csobogóból és megállapitottam, hogy Mlynky derék lakosai - tavalytól eltérõen - most más napra idõzitették a temetõlátogatást.

Húzzunk szépen felfelé a temetõ után, az erdõszélen, a Magas-hegyi nyereg felé. Ha a civilizált egyének esetleg a betonúton maradva mennének Pilisszántó felé, hogy kikerüljék a nyereg púpját, meglepetve hallhatnák, hogy a ravasz rendezõk, a jótékony táplálás örve alatt elbújtak fenn, ott, ahol az ösvény a mezõrõl befordul az erdõbe. Oly régen volt már mûsoron kivüli ellenõrzés, hogy egyesek elveszthették veszélyérzetüket. Pedig a piros pokolban vándorláskor nincs remény a kibúvásra. A történetiség kedvéért azért megjegyzem, hogy tavaly nem volt itt rendkivüli pont.

Szántó szélét elérve, a kõfaragónál, a betonútról jobbra letérünk az új kultikus hely felé vivõ, kövekkel beszórt útra. A falun átmenõ egykori út nyárspolgári módon lejtett, ezért az unalom elûzésére jól jön ez az elég sokáig emelkedõ szakasz. (Pletyka szerint, a lakosok kérték a P kivitelét a faluból. Nem tudom ellenõrizni és azt sem, hogy a korcsmárosok örültek-e ennek, hiszen a turistaút szerény pótjövedelmet jelenthetett nekik.) Azért sem unatkozunk, mert figyelni kell, hol van a falu felé, balra leágazó keskenyke ösvény. Ha már észrevettük a gázvezeték oszlopán lévõ jelet, akkor a bokros domboldalon szép egyenesen megcélozzuk a falut. Úgy teszünk, mintha sisáncról akarnánk ráugrani a házakra, de a dobbantás helyén, elugrás helyett, a vizszintessé váló részen, derékszögben jobbra fordulunk és a két lehetséges, füves csapás közül a bal oldalit választjuk. Ha ekkor szép egyenesen elkezdünk ereszkedni, nem kell idegeskedni. Jelzés is lesz és a balkanyar után, szekérútra leérve nem probléma - jobbra fordulás után - megtalálni a P festését. Innen kézügyesség kérdése eljutni a Csévi-nyeregig, mert többé nem kell letérni az útról.
Azért voltam kissé körülményes ezzel a sisánchasonlattal, hogy ismét felhivjam a figyelmet a tájékozódásnak a domborzati viszonyokhoz igazitására, mert maradandóbb, mint a változó növényzet, vagy annak állapota. Jelen esetben, az itiner szavával élve, azért lehetett pocsék ez a darab az elõször itt járók számára, mert az egész úton segitõ piros-fehér szalagot valaki letépte a kritikus ponton. Magam is visszakiabáltam néhány túratársat, akik lendületbõl haladtak tovább a falu felé, s ebben a hibás térkép is segitségükre lehetett. Ha jól emlékszem, tavaly én is megirtam, hogy rossz a térkép, dehát a dolgok nem szoktak egyik napról a másikra megjavulni. Halálos tragédia azért nem fog történni, mert a faluból kivezetõ utat meg lehet találni és aztán elérni a hivatalos ösvényt. Mindenesetre megkérem a kispistázókra vadászókat, hogy amig itt nem válik egyértelmûvé az eligazodás, addig ne üljenek be a szakadt szalag után következõ kanyarba, mert az barátságtalan gesztus lenne a szegény megtévedtekkel szemben. Kilencedik teljesités után legyen szabad egy kicsit segitenem a többieknek.

Csévi-nyereg, még világosban. (16:40) Elõvesszük a lámpát, hogy ne kelljen késõbb bajlódni vele. A többes szám nem véletlen, mert egy jó ideje együtt mentem Csernák Jánossal. Szeretem, ha új neveket tanulok meg. A fiatalok sokan vannak, az öregek kevésbé, ezért jobban felismerhetõek. Kérni szoktam, hogy szóljanak rám, ha észrevettek. A túra emlitésekor biztosan fogom tudni, kirõl van szó.

Most ismét egy kevéssé mozgalmas rész jön a vadkeritésig, majd a szántói keresztútig - gondoltam. Azért történt valami tavaly óta. Amikor ugyanis a jobbkanyarral leereszkedtünk a vadkeritéshez azt vettem észre, hogy nem veszek észre semmit: nem látszott, hogy hol van a kerités melletti ösvény. Jó kis meglepetés - véltem - de hamar kiderült, hogy nem a régi, füves, bozótos, ruhatépõ és buktató csapáson kell menni, hanem kicsit feljebb, egy párhuzamos szekérúton. A szalagok megjelentek és helyretettek minket. Eltévedni nem lehetett, mert a távoli fényeket megcélozva és egyenesen haladva, biztonságosan beleszaladhattunk a keresztútba. Jött a stabil pocsolya, de nem jött a sorompó. A társam mutatta, hogy ott van a fejünk felett, ugyanis felhúzták.

A nemszeretem emelkedõt türelemmel letudjuk, P+ bejön vagy elmegy - ahogy tetszik. Az Iluska forrás után egyenes, majd balra át, hamar jobbra át, a kerités mellett fel az erdõ sarkáig, ott balra és egy perc múlva jobbra be az erdõbe. A Fehér-hegy alján vagyunk. Megigazitjuk a szerelvényünket, majd szilárd arccal megkezdjük a keserves mászást a csúcsig. Az itiner nem tartalmaz bátoritó szavakat ehhez a részhez, nem is inti türelemre a nyugtalanul felrohanni akarókat, ezért van az, hogy a felmenetel során, nem egyszer, fához támaszkodó, vagy földön ülõ sporttársakkal találkozunk, akik nem tudtak, vagy nem akartak visszakapcsolni terepsebességre. Ismétlés a tudás anyja, a gyakorlat megtanitja, hogyan osszuk be az erõnket ahhoz, hogy egyenletesen teljesitsük ezt a feladatot. A fizikai próba után fõleg szellemi erõre és figyelemre lesz szükség az állandóan kanyargó út pontos követéséhez. Megjegyzem, hogy az osztályon felüli itiner nem emliti a gázvezetéket, ami a kétfelé ágazó meszelt nyil miatt most is meggondolkoztatja a túrázót. Az irodalmi hiányosságot azonban pótolta a vidáman lengedezõ szalag, feltéve, hogy valaki magasabbra nézett az orránál. És ez a lényeg, de azért a nagyon kiváló szövegirónak ajánlom figyelmébe, hogy ejtsen el elõre néhány szót a vezeték helyérõl, illetve a rajta átmászásról. Esõs idõben kissé csúszkálós lehet az árok felsõ része. Az idén, tavalyhoz képest az volt a jó, hogy az épitõk, P elhagyására buzditó szövege közel volt a munkaterülethez. Tavaly idegesitõen sokáig nem lehetett tudni, hogy mi vár ránk. Egy másik, e térségbeli feladat az, hogy figyeljünk mindig a lábunk elé, mert a nem régi fenyõültetvényben a teraszok kissé lekoptak, mellé lépni veszélyes lehet. Egyszer csak elkezdünk ereszkedni, ekkor azonban kis akadályverseny következik. Mindig akad néhány kiborult fenyõfa, hogy megmozgassa használaton kivüli izomcsoportunkat. Végre tartósabban jobbra fordulunk, hallatszik az országút dübörgése. Megérkeztünk a Kopár- vagy inkább vendégkopasztó csárdához. (18:30) A szokásos idõ.

Jávor a sátorban adminisztrál, az emberek ülnek, állnak, fekszenek, jönnek, mennek tovább vagy a Volánbusz megállójához. Ellépkedek a konyhához és fél tányér levest kérek. Elég annyi, legalább jut azoknak, akik az ellátás szûkössége miatt morognak. Mintha nem lehetne repetát kapni, de nem vagyok biztos benne. A leves jóizû, meg is mondom. Búcsúzom addigi társamtól és egyedül indulok tovább az út folytatására.


Második sebesség vagy inkább második menet. Lássuk a mottót:

Sire, dit M. Myriel, vous regardez un bonhomme, et moi je regarde un grand homme. Chacun de nous peut profiter. (Hugo: Les Misérables)

Egykoron többet bajlódtunk a dorogi út túloldalán lévõ csapás megtalálásával. Árkon másztunk át, Vörösvár felé húztunk, mikor hogy, és sokszor volt garantált a jól fejlett csalántenger vérfrissitõ hatása. Most semmi gond nincs, bemegyünk az erdõbe és az elsõ alkalommal balra fordulunk. Csak egy csapás van, ami egy idõ múlva jobbra kanyarodik. Szépen kinyitjuk a szemünket, hogy el ne vétsük a feljárót a Kakukk-hegyre. Újabban ez is jól látszik, szórakozottnak kell lenni, hogy észre ne vegyük. Megkezdjük a felmászást a nem túl magas, de megszuszogtató tetõre. Elégedetten araszoltam, mert a talaj barátságos jellege miatt, nem kellett fákba kapaszkodni, elég volt kiszámitható helyekre rakosgatni a lábbelimet. Na, fenn vagyok, gyerünk elõre. Itt kellene lenni a pontnak, de nincs semmi. Hm. Türelem, nem mondták, hogy nincs, igaz nem kérdeztem. Ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára, de most nem került sor ilyen tragikus eseményre. Annyi történt csupán, hogy a derék pontõr, vagy pontõrök kiköltöztek a fenyõerdõbõl, igen helyesen, mivel szép tüzet raktak elég vastag törzsekbõl és óvatosságuk folytán gondtalanul melengethették tagjaikat a hûvös estében. (19:00)

Megjelenésem felvillanyozta õket. Miután kisillabizálták a nevemet, rendkivül örültek, hogy a túra aggastyánjainak egyike jelent meg a tûznél. Rögtön közölték is, hogy ünnepi a pillanat, mivel a Mátrabérc két véglete, a leggyorsabb hölgy és a legvénebb férfi találkozott e helyen. Irodalmi anyag hiján kisegitettek, hogy a jelen helyzetben Farkasdi Edina birtokolja a leggyorsabb nõ cimét. Nagyszerû, mondtam én is, a sors megvalósitotta "both ends meet", összehozott két végletet. Kár, hogy a másik végletre - a leggyorsabb férfi és a legidõsebb nõ találkozására - nem került sor. Persze, lehet, hogy nincs is ilyen, mármint legidõsebb nõ, vagy ha van, akkor az üzleti titok. Ezután konferenciává alakultunk át. Megvitattuk a harmonikus öregedés problematikáját, valamint biráltuk a lusta, egészségtelen életet élõ fiatalságot. Ez utóbbihoz nem nagyon szóltam hozzá, mivel nem jön jól ki, ha az idõsek ostorozzák a fiatalokat. Ha már muszáj, tegyék meg õk maguk. Jól éreztük magunkat, de mielõtt a glóriát a fejemre tették volna, eltávoztam Pilisszentiván irányába.

Rövid intermezzo

A Google korában bármit meg lehet találni az interneten, ezért az angolul tudók megnyugtatására közlöm, hogy a "make both ends meet" azt jelenti, hogy kijönni a fizetésbõl, nem pedig az én brutális kifacsarásomat. A teljesitménytúrázás azonban sajátos lelkiállapotba hozza az embert - nektek magyarázzam? - amiben a brain storming ötletzápora dõl az ember fejébõl és nem ismer korlátokat.

Ugyancsak ide tartozik a második szakasz mottója. Victor Hugo regényében M. Myriel Napoleonhoz intézi az idézett szavakat: "Ön lát egy jó embert, én látok egy nagy embert, s ez mindkettõnknek hasznára van". Esetünkben Edina a "nagy ember", én pedig - ha hihetek önmagamnak - a "jó ember". Edina jellemzésével - nyilván - mindenki egyetért, aki méltóztatott végigfáradni a Mátrabércen, aki viszont túldimenzionáltnak tartja a jó ember emlegetését, az mondjon jóembert és mindjárt más értelme lesz az állitásnak. Az akadémiai nagyszótár hozza még a derék, kedélyes ember, az öreg (csak igy magában, v. ö. : öregem), bácsi, régiesen: paraszt, földmûves , bizalmasan: alak, pacák jelentéseket is. Mindegyiket vállalom.

Azt képzelve, hogy boldogult Lõrincze Lajos elégedetten olvassa e sorokat, befejezem a kéretlen nyelvészkedést és tényleg indulok az érdeklõdõ kutyák felé.

Folytatás

Az egyszerû dolgokat is el lehet rontani. A faluba beérve egy elõttem járó túratársat követtem és nem tértem idejében jobbra. Utána már észrevettem a hibát, de a javitást meghagytam a következõ keresztutcáig. Két percnél többet nem veszitettem, az eltévedt társunkat is visszahivtam és ráálltam a Villa Negrához vivõ útra. A széles út elvisz a nemrég kialakitott pihenõparkig, ahol elbarangolhatunk a lépcsõkkel és kanyarokkal tarkitott területen, amig végre eljutunk a keritésig. Nem mindig sikerül simán, korábban, két derékszöget megtéve, egyszerûbb volt a tájékozódás. Innen monoton homoktaposás következik, eltévedni - a kerités miatt - nem lehet. A szabadidõs lovaglás mûvelõi kissé megdolgozzák a talajt, ezért döcögõs a haladás. Sár viszont nincs.

A Hosszú-árokbeli ellenõrzõ ponthoz közeledve éjszakai repülõnek éreztem magam, amely a leszállópálya fényeihez igazodva ereszkedik lefelé. Szellemes ötlettel, mécsesek sora mutatta, merre, hová kell mennünk. Nagyon látványos volt és a hangulatot fokozta a hivatalos bélyegzõ mellé ütött mosolygó arc. Valami édességet is kaptunk, minémûségét elfelejtettem. (20:04)

Tavaly megemlitettem az akusztikus tájékozódás fogalmát, de nem árultam el, mirõl van szó. A történet a következõ. Valamikor, jó pár évvel korábban, Péter barátommal bandukoltunk ezen a tájon és a természetvédelmi területet jelzõ ovális tábla után keresni kezdtük az igért S jelzést. Nem volt szerencsénk, valamiért elvesztettük a helyérzékünket. A keresgélés során még épitett részre is betévedtem, majd vissza, körbe-karikába. Már azon voltunk, hogy visszamegyünk az ösvényen az ovális tábláig, hiszen az útleirásban emlitve volt, amikor Péter, türelmetlenül, egy óriásit orditott. Azt gondolná az ember, hogy céltalan ilyesmit csinálni, de mit ad Isten, válasz jött az erdõbõl. A pontõr 100-200 méterre lehetett és meghallotta a hangot, vissza is kiabált. Hát, ez valóban egyedülálló megoldás volt abban a korban, amikor a túrabeszámolók még nem a GPS és a barometrikus mûszer segitségével mért adatokkal kápráztatták a nagyközönséget a séták lefolyásáról. Elveszett a romantika. Sajnáljátok?

Irány a kerités. Meglepõdtem, mert úgy emlékeztem, hogy modern kétágú létra van itt, szép, széles, nem meredek lépcsõkkel, most meg forgóajtót látok. Meglepetés, de a jó fajtából és még 2 méter szintet is megtakaritunk vele. Azt hittem, semmi sem fog történni a K+ eléréséig, de a jövõ mindig kiszámithatatlan. Most például néhány óvatlan társunkat kellett visszakiabálni, mivel határozott lépésekkel haladtak az Antónia-árok felé, ami nem volt jó megoldás. Ezután kissé passzivabban, de céltudatosabban törekedtünk a K+ felé. Jó, hogy a kidõlt bükkfák lényegében eltûntek, nem kell kerülgetni, vagy tornatermi gyakorlatokat végezni a túljutásukhoz. A K+ elérése után a legkeservesebb rész következik számomra: feljutni az emelkedõn. Néhányan biztak bennem, mivel kilátásba helyeztem, hogy ha kibirják türelemmel a csigatempómat, félórával hamarabb eljutnak a céljukba. Kicsit gyötörtem is a kedvükért magamat, igy a szokásos 15 perc helyett 3 perccel korábban feljutottunk a vizszintes útra, s akkor már csak egy ugrás az emlékfal. Ott vagyunk. (20:55)

A pontban - a felismerhetetlenségig beburkolózott Gyõri Péter révén - üzenetet kapok Kiss Jozsó túravezetõ barátomtól (nem tudom, honnan találta ki, hogy itt leszek), markolok egy kevés mazsolát és a bennem bizók élén mennék felfelé a lépcsõkön, de megtorpanok. Az élet mindig biztositja a változatosságot. Most egy fenyõfa dõlt rá az ösvényre. Szerencsére, a tisztelt rendezõk szalagjai helyretették elvesztett tájékozódásomat. Miután leérünk a település szélére, önállósitom a többieket. Még negyven percük van a célig, vidáman ott lesznek. Én is felélénkülök és kecsesen kocogni kezdek, le a temetõig. Ott lefékezek, sóhajaimat küldöm a véglegesen célba értek felé, majd biztonságosan elérem a plébánia épületét. Az óra kettõt üt. Fél tiz van. (21:30)

Nem kell kinyitni a hátizsákot, mert nagy élelmiszer-kinálat található az asztalon. Megiszom két csésze teát és indulni készülõdöm. Elõbb azonban megköszönöm Gász Kata tavalyi feketekávéját, amit nem felejtettem el. Most is fõzne, azonban nem lenne helyes, ha a rendkivüli ajándékokból rendszert csinálnánk. Kata a negyedóra múlva ellenõrzésre érkezõ Jocó fiammal tesz még eredménytelen kisérletet, dehát õ nem kávés tipus. Végh Kati igazoltan távol van. Ez Nagykovácsi regéje.

Én már akkor fenn voltam az erdõszélen és magányosan baktattam a Vörös-pocsolya felé. Úgy éreztem, hogy többen bevégezték idei pályafutásukat, felkészültem a szóló gyaloglásra. Ellenõrizetlen gondolatok, vagy éppen a nagy semmi töltötte ki az agyamat, amikor hirtelen észhez tértem. Tavaly ellenõrzõ pont volt itt, most mi lesz? Érdekes módon úgy éreztem, hogy mi a fenének ide ellenõrzõ pont (utólag látom, hogy három felkiáltójellel). Ki az az õrült, aki a bokros-bozótos domboldalon akar bukdácsolni, a régi füves mezõ már régen nincs. Az elméletet azonban megcáfolta a gyakorlat, mert fény csillogott a juliannamajori útnál. "Ugye, tavaly is Te voltál itt" - szögeztem a kérdést derék pontõrünknek, aki kemény legénynek bizonyult ebben az elég hûvös idõben. Igenlõ válasza után két nápolyival és egy fél pohár colával vettem igénybe vendégszeretetét. Közben az is kiderült, hogy mégsem leszek egyedül, mert alakok bukkantak elõ a sötétbõl. Ezután esemény nélkül következett a Fekete-fej. (23:20)

Nem hagyhattam ki, hogy szerényen ne érdeklõdjem a jövõ kilátásairól. Õreink nem voltak olyan ravaszak, mint tavaly és érzékeltették, hogy a János-hegy elõtt még lehet feltételes ellenõrzés. "Tehát az asztalnál" - kockáztattam meg. Az arcokon egy vonás sem rezdült meg. "Ott lesz" - gondoltam, de nem mondtam semmit. Aztán le, majd föl és tényleg ott voltak. Bejött a számitásom. Közben azonban egy sötét alak lépett elõ egy autó mellõl a Szép Juhásznéhoz vezetõ úton. Egyáltalán nem lepõdtem meg, ez Jocó egyik szokott, családi ellenõrzõ pontja. Elégedetlen volt velem, hogy lassan jövök, pedig elég ütemesen haladtam, hacsak azt az 5 percet nem számitjuk, amit Sistergõnél töltöttem büfézéssel, a majori úton. Mondtam, hogy ne nyugtalankodjon, szerintem óramû pontossággal fog menni minden a célig. A János-hegyet könnyen veszem, a Végvári-sziklától csak eljutok a piktortéglákig és ha utána ki nem töröm a nyakamat azon a szerencsétlen, szûk úton, akkor benn vagyok idõre. Valóban, félóra múlva ott voltam a Szép Juhásznénál és megkezdtem a felmenetelt a János-hegyre. Esemény nélkül követtem a szerpentint - nem szoktam átvágni - és eljutottam a fényben úszó kilátóhoz. (0:44)

A pont után ugrándozás következik az egyenetlen lépcsõkön, majd sétaút Makkosmáriáig. No comment. (A pontõr valószinûleg tévedett egy órat, valamikor 2 óra tájban kellett ott lennem. Megnézem a tavalyi papiromat.) Utána türelmesen fogyasztottam a métereket a piktortéglákig és - érdekes módon - nem vettem észre a P fordulását Budaörs felé. Túlmentem az elágazáson, de a második P+ -nél észhez tértem és visszafordultam. Nem szoktam kimélni az idõt a most következõ csatornamászásnál. Óvatos vagyok - száraz idõben is - megéri. A város szélén üdvözöl a kutyák kórusa. Megjátszom a nagymenõt, kocogásra fogom a tempót. Gyengécske hab a tortán. Itt a klub, két túrázót magam elé engedek, benn a fõigazgató és társai. Kézfogás, jelvény, oklevél a kilencedik teljesitésrõl, boldogság. (3:19)

Elég sokan vannak a célban, köztük régi túratársam, Szabó János (Szeged) is. Egyszemélyes Csilla már nyújtja a virslit és jóságosan teljesiti egy plusz kanál cukor iránti kérésemet a teába. Ismeretes, hogy az édes teát szeretem. Nyilik az ajtó, megjelenik Jocó. Most meg van velem elégedve, a Szép Juhásznétól elég hamar eljöttem Budaörsig. Autós szállitást kapok és háromnegyed négykor hazaindulhatok.

Gyorsmérleg

Jó volt a szervezés. Sok lelkes ember bábáskodott a túra körül. Emlékszem még az elsõ alkalmakra, amikor pontõrök hiányoztak egyes helyekrõl. Bizony, nem egyszerû annyi önzetlen embert találni, hogy mindenütt fogadja a vándort valaki és létfenntartásunk is biztositva legyen. Jók voltak a piros-fehér szalagok, éjszaka remekül verik vissza a fényt. Magánvéleményem szerint, az elején több is volt a szükségesnél, dehát ez a jobbik eset. Bõséges táplálékot kaptunk, a kisebb pontokban általában csemegézni lehetett kekszet, mazsolát, cukorkát, folyadékot.

Kritika: (1) Talán egyszer elfogy - esetleg még az én életemben - a jelenlegi nevezési lap, aminek keskeny kockáiba sohasem tudom nyugodtan belepréselni a betûket. (2) A táv hosszabb lett egy tekintélyes HÉV-megállóval, a szintidõ viszont maradt. Senkisem tette szóvá? A rendezõség, persze, korlátlan úr. Mindenki eldöntheti, hogy mire fizet be. Ettõl lesz a túra olyan, amilyen. Például, erõsebb a
népszerû Kinizsinél. Ezt tavaly már leirtam.

A teljes rendezõgárdának kijáró tisztelet és köszönet kifejezésén túl más mondanivalóm nincs.
 
 
Rush2006Túra éve: 20092009.11.03 15:38:11
megnéz Rush2006 összes beszámolója
Piros 85 (88) terepfutás

A Via Dolorosa futása után fogadkoztam hogy gyalogosan fogom teljesíteni a Pirosat, ám fellelkesültem, és reggel már fél 8 körül ott toporogtam Rómaifürdõnél.
Ismerõsökkel beszélgetve repült el az idõ, és ebola beszéde után kerek 9:00-kor útnak indult a 45 fõs bagázs.

Az aszfalton pont megfelelõ volt az élboly tempója, így ott loholtam utánuk, viszont Csillaghegynél Pap Gabi és mint kiderült Hajduska Balázs robbantott, és erõsebb tempóra váltottak. Így maradtam a második alakzatban ahol Spero, Ezüsthegyi, L.Csaba (a teljesítõk közül néztem a honlapon), és vassalmos futott még rajtam kívül.
A Róka hegy után páran ellépnek, Álmossal maradok, nem szabad elrohanni, bár így is megyünk mint az ökör. A Kevélyre 51 perc alatt érek föl. Huhh, erõs..
Innen egyedül rombolok lefele a lejtõn a Csobánkai mûút irányába. Közben nosztalgiázom, a BEAC-on nem volt ilyen kellemes fölfele jönni az éjszaka közepén nemrég.
A mûút után feltételes pont következik, Ryanék kínálnak minden finomsággal, én élek is velük. Utolérem Molnár Petit, és beszédbe elegyünk. A felfelékben gyorsabb, így le-lemaradozok, viszont meglátjuk Fridmant és Kerékgyártó Petit.
Megelõzzük õket, és 1:5X (?)-es idõvel állunk Tölgyikreknél. Rombolunk Dömös fele tovább. Én mindig azt hiszem hogy végig lefele megyünk majd, de a Sikárosi rét után kicsit monoton az út szintbe. A Szõke-forrás völgyéhez érve viszont sokkal szebb tájkép fogad, imádom ezt a részt. Jól lehet haladni, bár kissé technikás. Fridman-nel megyek most, majd a kápolna feltételes ellenõrzõponttól indulok is én egybõl tovább.
Dömösre 4.-nek érek, el sem hiszem! A 3. Sperot itt érem utol, Gabi és Balázs kb. 15 perce mehettek el. Itt 2:53-nál jártam.
Kapkodtam kissé, mindenbõl próbáltam enni egy keveset, viszont hiba volt hogy nem ittam. (Volt itt cola?) Speroval gyalogolunk tovább, kezemben egy nagy parizeres kenyérrel. Alig eszméltünk fel, Ezüsthegyi vérszemet kapott, és elvágtázott mellettünk. Hamarosan Spero is ellép. A temetõ után megállok, muszály inni a sajátból, megelõz Molnár Peti is. Nembaj, most jön az egyik legnehezebb szakasz, csak lassabban..
Sajnos a lassabbanból még lassabb lett, mert úgy éreztem hogy leesett a vércukrom, és nem éreztem valami fényesen magam. Szakó-nyereghez fölvergõdök, majd utána az emelkedõ tetején a sziklás pihenõpontnál megelõz Lúdtalp és Fridman is. Laci eléggé kivan, nem is mennek nagyon gyorsan, de én még ennyire sem tudok haladni. Húzott egy erõset a combom, na szép.. Görcsközelbe is kerültem.. Dobogókõig a legkisebb emelkedõt is gyalogoltam, a síkon pedig valahogy imitáltam a futást. Elérek Dobogókõre (4:07), egybõl bemegyek a büfébe és legurítok 3 dl kólát. Itt el is hagy pár futó. Egy jó negyed órát legalább itt töltök, majd indulok tovább. Nem érzem valami frissnek magam, a lejtõt sem használom ki rendesen Psztkeresztig. Itt leülök a sörözõ lépcsõjére, begurítom az energiaitalt amit Dobogókõn kaptam, és egy kis kajálást is megejtek a sajátból. Úgy tûnik jó ötletnek bizonyult ez, mert kissé erõre kaptam, bár a Magas-hegyi nyeregnél sem futottam, de legalább a tempós gyaloglás az ment.
Utolérem Õrsi Bálintot, majd együtt érünk laslow és Repi pontjára. Megdícsérnek, ennek örülök, és még kóla is van, de jó! laslow is kínál valami üdítõvel (?), de életemben nem ittam még ilyet, és maradok a kólánál:)
Kicsit idõzök, majd megjön az erõm, és szépen haladok tovább Csévi-nyereg felé. Úgy érzem rendbejöttem, de nem merek nagyon erõsen futni, nehogy a görcs újra elõjöjjön. Elérek zsotyekhez, itt is finomságok. Felkapok egy almát, és haladok tovább.
A nyereg után most a hivatalos út kimegy a széles szekérútra, itt érem utol vaddinot, aki egész sokáig halad velem, így nem vagyok magányos addig sem.
A Fehér-hegy aljában nyafogok kicsit, de nem is olyan vészes.. Jó passzban voltam, nem voltam fáradt, és az izomproblémák is elmúltak szerencsére.
A fenyveseknél zakózok egy nagyobbat, de semmi komoly, uzsgyi tovább.
A Kopár-csárdához 15:20-ra érek, ami eddig 6:20-as idõ.
Iszok üdítõt, bár mondjuk Ca, vagy Mg-nek jobban örültem volna, de nem baj, legalább van valami. A leves kimarad, nyomás tovább megint egyedül.
Kakukk-hegyen femináék vannak, lelkiismeretesen vezetik az áthaladókat, 2. helyen Molnár Peti? Hmm.. És Balázs? Még nem járt itt.. Akkor valószínûsítettem hogy kiszállt. Nyomás tovább Pilisszentiván felé, tök jól érzem magam. Eltekintve a Dobogókõi affértól semmi komolyabb bajom nem volt eddig. Ismerõs gyalogosokat köszöntök, majd jön a hosszú homokos rész. Utolérem Kiss Petit.
A tempónk úgy tûnik totál ugyanaz, nem túl erõs, egy bebetonozott 8-as átlag körül mozog. Peti zenét hallgat, így egy árva szót sem szólunk egymáshoz, bár nincs is nagy kedvem most beszélgetni. Jön a Nagy-szénás és még mindig világos van!
Egy jó darabig kocogunk, majd mikor már nagyon meredekké válik akkor gyaloglásra váltunk. A ponton kicsit elidõzök. Felérve a tetõre meglesem hol mentem rossz fele 2007-ben, majd elindulok immár a jó irányba Nagykovácsi fele.
Szépen haladok lefele, gondoltam az aszfalton kicsit rákapcsolok, de tévedtem.
Utolérem Tincáékat, majd megint elkezdte a combomat húzni a görcs, így elég óvatosan kocogtam le a fõútig. Beérve a plébániára 16:54-et mutat az óra.
pygmeának nagy hálám a MagneB6-ért! Betolok egy-két kenyeret, és pontban 17:00-kor indulok tovább. Besötétedett.. Jön a kaland..
Beérve az erdõbe újra, nem akaródzik menni a futás. Basszus most a combom eleje szórakozik.. Peti vissza is elõz, én tempósan gyalogolok a nem túl meredek emelkedõn is. A tavalyi Lokomotívon vettem észre hogy a magnézium eleinte görcsöltetett ugyanitt a combom elejénél, majd szép lassan elmúlt.. Azóta nem találkoztam ezzel a szituval, de bizakodtam benne hogy most is ez lesz, és tényleg így is lett, kb negyed óra múlva elmúlt a fájdalom. Martye és Ádám nagyon szépen haladnak, õk az elsõ rendes gyalogosok, de az átlaguk 6 fölött mozog. Bíztatjuk egymást, majd immár sokadszorra utolérem Petit, és figyeljük a leágazást Sistergõ pontja felé. Szalag az semmi, szerencsére többször jártunk már erre, így vesszük az akadályt, de aki most van itt elõször, és egyedül, annak ez veszett fejsze...:(
A ponton Ezüsthegyit, és egy másik futót érünk utol. Nem is tökölünk tovább, sietünk a Fekete-fej felé. Mindig Peti megy elõl, én hol lemaradok, hol utolérem, de nem elõzök, mert nem látom sok értelmét.
Szépen haladunk, nem sûrûn futottam még éjjel lámpával, érdekes érzés.
olipapáék bíztatnak Szépjuhásznénál, majd egyszer csak két futót érünk utol, Kerékgyártó Petit, és egy számomra ismeretlen srácot hagyunk ott.
Kiss Petivel már Pilisszentivántól együtt haladok, de még egy-két mondaton kívül semmit sem szóltunk egymáshoz :) Én nem tudnék zenével futni, elveszti a varázsát.. János-hegyre sajnos rövidített ösvényen megy föl, én szépen körbemegyek a P- szerpentinjén, direkt erõsebb tempóba hogy ne legyen sok elõnye a tetõn. Hamar tovaszáll, én még frissítgetek Ryan és Kinga pontjánál, az Erzsébet kilátónál. Innen már örömfutás a célig. Makkosmáriára lehet kicsit nyomni, el is eresztem néha magam. Petami áll döbbenten a Makkosmáriai ponton hogy én mi a francot keresek még itt? Késõbb kéne jönnöm szerinte. Én is meg vagyok lepõdve magamon kicsit. Pont látom tovafutni Petit, és még 2 futót. Még mielõtt versenyezni kezdenék petami mondja hogy õk a gyalogos 85-ön vannak.
Így is utolérem õket a sunyi emelkedõn a Végvári szikláknál.
gethe beírásán nagyot mosolyogtam, miszerint "Makkosmáriáról Budaörsre lemenni fölfelé kell". :-))
Abszolút igaz, de most nem vagyok olyan fáradt mint a két gyalogos teljesítésemnél, így kocogok fölfele. A P+ elágazásban két futó-gyalogos tévelygett, majd gyorsan faképnél is hagytam õket. Nem versenyzek Petivel, pedig 1-2 perccel van elõttem csak. Nekem így is egy szuper idõ lenne. Viszont az egyik ösvénynél a meredek sziklás résznél keresgéli az utat, és mire megtalálja pont utolérem.
Leérünk az aszfaltra, majd a fõútnál egy gyors itinerolvasás, és egy sprintféle a célig.
Egyszerre érünk be. 10 óra 52 perc alatt teljesítettem a távot, aminek nagyon örültem! Ez a 8. helyre volt elég, ami szintén jó pozíció ahhoz képest hogy soha nem edzek hétköznap :( :)
A célban boldog arcok, én is közöttük lehetek végre.

Köszönöm a szervezést, és a szuper szolgáltatásokat. Dobogókõn különösen életmentõ volt!
 
 
JakabTúra éve: 20092009.11.03 10:56:30
megnéz Jakab összes beszámolója
Magyar Vándor

A dolog úgy kezdõdött, hogy Macinak beígértem egy kis depózást a Piros 85-re. Így kora reggel felcsattogtam a sztrádán Bp-re, majd kitettem Macit a Római fürdõnél, útjára bocsátva. Róla késõbb.

Én magam egész napos unalom ellen amit Pesten kéne töltenem, elfoglaltam magam egy rövidke túrával, amit Magyar Vándornak hívnak.
Elõször is elvittem az autómat a célhelyre, Pilisvörösvárra.
Kis kevergés után megtaláltam a Béke utcát, és mivel sürgõs dolgom is akadt, amit nem tudtam hol elvégezni, hirtelen ötlettõl vezérelve a temetõ felé vettem az utamat. No, szuper mobilwc-k voltak felállítva, így kora hajnalban még tisztán, rendesen. Megkönnyebbülve parkoltam le a kocsit, majd rájöttem, hogy nem hoztam magammal dzsekit. Sajnos kis lenge futócuccban túrázni ugyan kellemes lett volna, no de még másfél órát kell addig a hidegben buszoznom. Így nem volt más ötletem, felvettem Maci egyik pucsiját, és úgy indultam gyalog a buszmegállóhoz.
Néhány koránkelõ embernek ugyancsak kinyílt a szeme, mikor meglátott egy fekete futónadrágban, és éppen térdig érõ piros polár pulcsiban engem. Sõt, szerintem néhánynak a szája is tátva maradt, annyira megbámultak.
De én csak magamban mosolyogtam, különösebben nem zavart, hogy a pulcsi válla a könyökömnél van, az ujja meg jó volt kesztyû helyet is.
Bizony elkelt a pulcsi de még a kesztyû is a hajnali hidegben. Várnom kellett az elõre kinézett buszra, ami aztán Esztergomig vitt.
Ott a ködös pályaudvaron hamarosan felfedeztem néhány túrahátizsákos fiatalembert, az egyikkel kölcsönösen leszólítottuk egymást, hogy ugyebár Dobogókõre megyünk túrázni.
Gábor - (a Négyszögletes Kerekerdõ rendezõje) szóval és képpel tartott egész úton, havas fotókat néztünk a telefonjában a rajthelyre való érkezésig. Dobogókõn nem volt hó, bár örültünk volna neki.
Volt még egy fél óránk a rajtolásig, addig fotózkodtunk, és gyönyörködtünk a szép kilátásban, meg a párában a Duna fölött.
Aztán kitöltöttük a papírokat, találkoztunk Karcsival és Krisztivel (szervezõk és pontõrök voltak Nagykovácsiban, ahova engem is meginvitáltak, köszönet is érte) majd elindultunk a PIROS jelzésen.
Gábor irdatlan tempót diktált, én pedig meg akartam mutatni hogy bírom, ezért villámgyorsan Pilisszentkeresztre értünk. A piros jel keresése közben ért minket utol Andi aki szeretett volna továbbra is nyomunkban loholni, lévén hogy friss túrázó, picit még bizonytalan volt egyedül.
Örültünk neki, és végig együtt is maradtunk, bár a tempót kicsit lassítottuk, hisz nem volt miért sietnünk. Fõleg nekem, aki a célban várja majd a hosszútávon túrázó srácokat.
Hárman együtt érkeztünk a Magashegyi nyereghez, ahol friss vizet kaptunk, egy ellenõrzõ pontnál. Aztán annyira belemelegedtünk a túrabeszámolókba meg tanácsadásba Andinak, hogy a nagy fotózkodás beszélgetés közben túlmentünk az egyik elágazásnál.
Kis visszakozás, szalag megtalálás, és mentünk is tovább.
A Csévi nyeregnél Zsotyek volt a pontõr, megkaptuk a pecsétünket, és továbbra is az õszi erdõben gyönyörködve haladtunk.
Az Iluska forrásnál nem figyeltünk, másik úton indultunk el. Késõbb észrevettem, hogy itt a piros, hol a piros, nincs meg a piros jel. Megint vissza, és megkeresve a szalagot, megvártam a többieket.
Most már jó helyen voltunk, nagyon is, mert jó nagy hegy következett. Vagy inkább csak meredek emelkedõ.
Gábor felszaladt mint a nyúl, Andi loholt utána, el is fogyott a levegõje. Én pedig a tapasztalat szerint legkellemesebben, apró pici léptekkel de szépen folyamatosan vettem be a csúcsot. Nekem ez bevált, így nem is volt semmi gond a "dombocskával".
Elértünk egy gázvezeték nyomvonalat, ahol már a sárgára kellett leválni, innen már nem volt messze a cél. A nyomvonal friss volt, kicsit sáros is lett a cipõm. :-)
Beértünk a faluba, néhány utcát még érintve hamarosan célban voltunk.
Meglett az 1-6, szóltak is hogy éppen most kapták az okleveleket, még meg kell keresni. Az enyém nemigen akarózott meglenni, de a várakozás alatt zsíros és vajas kenyeret eszegettem, és szörpöt iszogattam.
Végül megkaptuk a díjazást, Andi elköszönt, Gábort kivittem az állomásra, én magam pedig irány a Kopár csárda parkolója, ahol várhatóan hamarosan érkeznek a társaim.

Macihoz ugyanis még csatlakozott Tamás és Vajdaúr, Dobogókõn, õk az 50B-re jöttek kikapcsolódni.
A Kopár csárda parkolójában éppen megláttam amint Papp Gabi rohan az úton keresztül. Már akkor láttam, hogy nagyon jó idõt fog menni.
Aztán Fridrich Laci, Dani, és még jó pár ismerõs következett akik a hosszú terepfutáson indultak. Nekik aztán külön gratulálok, emberes feladat volt!
Összefutottam még Zolival, aki szintén az 50B-n nyomta, nem is akárhogy. :-)
Nemsokára megjöttek Maciék, elvitték a lámpájukat, picit pihentek, ettek, és odébbáltak.
Én elhajtottam Nagykovácsiba, hogy egy kicsit segítsek Karcsiéknak, és ne kelljen a hideg autóban várakoznom.
Nagyon jól éreztem magam a pontõrök körében, élvezettel kínálgattam a teát, üdítõt a megfáradt vándoroknak. Ezennel jelentkezem is pontõrnek, de csaki zsíroskenyerezõ, teázó helyre. A vendéglátást szeretem, ha valaki felkér, szívesen segítek. Fõleg hogy láttam, milyen szép kitûzõ jár érte. :-)
Este 8-ig nagyon sok ismerõs túrázóval találkoztam itt, egészen más és jó érzés, hiszen túrákon épp csak néhány ismerõssel fut össze az ember.
Átautóztam Budaörsre, ahol az éppen 3.-ként beérkezõ Lacival találkoztam, aztán sorra a többiekkel. Nagyon jó látni, ahogy örül mindenki a célbaérésnek.
Fáradt és friss arcok sorakoztak vegyesen, hamarosan Zoli is megérkezett, aztán 10 óra körül befutottak Maciék is. Õk is elég jó idõt mentek szerintem.
Hosszúra sikeredett a nap, de nagyon jó volt.
Mindenkinek köszönöm, akivel a nap folyamán találkoztam, akár túrázó volt, akár szervezõ.
 
 
getheTúra éve: 20092009.11.02 23:19:06
megnéz gethe összes beszámolója
"A többiektõl szép az élet,
látod, a FÖldnek is van holdja.
A sötétben azt látom csak nagyon szépnek,
amit megszerettem világosba'"

(Kispál és a Borz: Többiektõl)


Piros 50B 2009

Újra Piros. Most, hogy ülök itt egyedül egy szobában, és a beszámoló írása közben Zorán-playlistet hallgatok a youtube-on, eszembe jut, hogy hogy elrohant egy évtized... Sose jutott eszembe, hogy egyszer én is elkezdhetek megöregedni. Rengeteg emlék fûz ehhez a túrához. 11 évvel ezelõtt ez volt talán a harmadik teljesítménytúrám, osztálytársakkal mentünk, ej de fiatal voltam még akkor, alig emlékszem már néhány dologra a gimnáziumból. Akkor már Dobogókõrõl indulva ránk sötétedett, természetesen az egész útvonal ismeretlen volt számunkra. Pilisszántóról nem találtuk a kifelé vezetõ utat, a helybéliek invitáltak, hogy menjünk a kosmába, mert jön Kokó, és lehet vele beszélgetni... Aztán összeszedtek minket a seprûk a buszmegállóból, olyan 14-15 óra alatt be is értünk az 50A céljába. Az egész MVTE-vel is ekkor találkoztam talán elõször, akiknek a jelenléte ma olyan állandó és magától értetõdõ. Valószínûleg szegény Hegedûs Robival is itt találkozhattam elõször...
Aztán 1999-ben sikerült (azóta sem) teljesíteni a 85-ös távot VadMalaccal, akit akkor még tanár úrnak szólítottam. Nagy kaland volt, különösen, miután mindkettõnk lámpája megadta magát Makkosmária után a tejfölszerû ködben... Már nem áll a pad a János-hegyi szerpentinen, ahova leülve gesztenyepürét ettünk. Viszont a Makkosmária rétjén lévõ asztal, amire fölfeküdtem aludni, és tovább akartam indulni, még igen. Aztán pontõrködtem a Nagy-Kevélyen, a Szakó-nyeregben kétszer, a Csévi-nyeregben legalább háromszor, a Tölgyikreknél és a Fekete-fejen, hóesésben... Aztán kedvet kaptam tavalyelõtt, hogy megint teljesítsem, a 85-ön indultam, de Nagykovácsiban a 30 perc utazásra lévõ puha ágy feladásra csábított, tavaly már csak a 65-ösre neveztem, pont elég is volt.

Idén Pannival elhatároztuk (vö. szelíd rábeszélés) az 50B teljesítését - a péntek késõ esti vidékrõl hazaérkezésem után így legalább nem kellett annyira korán kelni. Szombat reggel elautóztam Budaörsre, ahol újra csak nosztalgiáznom kellett kicsit az elõzõ munkahelyem közelében, azután hazabuszoztam és -villamosoztam. A délelõtt hátralévõ részét muskátli-téliesítéssel, valamint tökkrémleves-fõzéssel (pontosabban részemrõl kóstolással) töltve hamar elrohant az idõ, s a kapkodásnak az lett a vége, hogy a fotelben lévõ hátizsákomban az ivótartály aljától eltávolodott az eredetileg hozzá csatlakozó csõ, eláztatva a fotelt és a hátizsák hátrészét és tartalmát. Gyors elsõsegély után rohanvást indultunk le a 20 percenként járó buszhoz, ami csatlakozott a 20 percenként járó HÉV-hez (kénytelen vagyok ideszúrni egy borzalmas szóviccet, ami persze belegondolva nem is vicces, miszerint Kérdés: miért nyalogatja a pomázi nyugdíjas a feléjük járó vasúti jármûvet? Válasz: mert szeretné tudni, milyen a Hévíz), mely csatlakozott a 60 percenként járó dobogókõi buszhoz. A busz el is értük, ám mikor majdnem felszálltunk az éppen elcsípett HÉV-re, Panni kétségbeesetten észlelte, hogy elhagyta Zsoli szájkosarát, ami egyrészt ugye érték, másrészt nemigen lehet meglenni a közösségi közlekedés keretei között nélküle, kutyával. Szóval járat elszalasztva, szájkosár megtalálva, a vele utazó speti értesítve - 20 perccel késõbb mi is elindulunk Pomáz felé, ott meg a következõ buszig hátralévõ 40 percet ebédeléssel töltjük, én a kínai büfében, Panni a hamburgeresnél, jól megcsalamádézott szendvicset kapott kézhez. Közben speti mellé befutott lutak és c20xe is, velük és a legfrissebb TTT-tag fiatalemberrel a buszozás viszonylag eseménytelenül telt, még jegyet is kaptunk felszálláskor!

Dobogókõre érve megborzongtunk - bár sütött a nap, az jutott eszünkbe, hogy bizony kevés lesz a magunkkal hozott ruhanemû. A nevezéskor moiwa gyermekien örül, hogy újabb jelentõs számú 50B-résztvevõ érkezett, gyors nevezés után éppen délután kettõkor elindultunk. Közben befutott sancimanó is, meg általában folyamatosan jöttek a többi táv résztvevõi, akik között rengeteg ismerõs is volt, ennek különösen örültem, mert a nyugatvégi számûzetésben kicsit kiestem a társaságból... A gyönyörû õszi erdõben ballagtunk lefelé, bemelegítésképp. Gyönyörûek a színek, csodálatos az illat is, tényleg igazi, túrázni való az õsz. Hamar leértünk Pilisszentkeresztre, de a csapat többi része hamar elszáguldott tõlünk, így hárman maradtunk Pannival és az ebbel. Most - mivel a túra elején járunk - kihagytuk a faluban a cukrászdát, és siettünk tovább - talán hogy minél tovább jussunk világosban - a Magas-hegyi nyereg felé. Itt egy üzemelõ feltételes pont (eszembe jut, amikor egyik Csévi-nyeregbeli pontõrködésem alkalmával itt nem egy nagyszabású frissítõpont volt, hanem az általam akkor magánakcióként kihelyezett "jelszó" szolgált igazolásul), gyors pecsételés után irány Pilisszántó, majd a falu utáni kevergés a szántón, szerencsére a rutin, az évek, és a nyomokban még fellelhetõ - gondolom, ellopott - szalagozás segítettek a kevergés elkerülésében, így meglepõen hamar érkeztünk a Csévi-nyeregbe, ahol a fagyoskodó Zsotyeknek a 20-as távot seprõ KÉKES segédkezett átmeneti jelleggel, akit rábeszéltünk hamar a továbbindulásra. Így négyen ballagtunk tovább a Vörös-hegy nyergéig, viszonylag eseménytelen menetelés keretében - csak a Fehér-hegy emelkedõje izzasztott meg bennünket kicsit, mint a túra elsõ igazi emelkedõje. A nyeregben elbúcsúztunk alkalmi túratársunktól, majd kiléptünk még jobban, hogy sötétedésig leérjünk a Kopár Csárda parkolójáig. Ez szerencsére sikerült is, és utolértük azokat, akikkel együtt indultunk, fejlámpát viszont már kellett használni a fejlámoát a roppant ízletes gulyás elfogyasztásához. A rövid nappali bemelegítés és a gyors vacsora után hamar átvedlettünk éjszakai felszerelésbe, a kutyára ráadtuk tappancsos jólláthatósági kutyamellénykéjét és kerékpáros villogóját, hogy ne vesszen el a sötétben - ez az összeállítás egyébiránt nagy sikert aratott - majd belevetettük magunkat az éjszakába, nagyjából a többiek környékén haladva.

A Kakukk-hegyi emelkedõ önmagában nem lenne túl nagy kihívás, ám elég nehéz volt visszacsalogatni az iménti vacsora megemésztésével foglalatoskodó vért a tüdõbe és izmokba, de szerencsére még így is sikerült feljutni, s a pecsét után nekivágtunk Pilisszentiván hosszú egyenes utcájának. Szerencsére emlékeztem, melyik sarkon kell befordulni, bár egy kissé halvány jelzés is mutatta az utat. A Villa Negra elõtti kanyarkombinációban a helybéliek világítanak rá (no nem szó szerint) a helyes útra. Innen további elbizonytalanodás nélkül követhettük a viszonylag friss jelzéseket és a kiváló fényvisszaverõ szalagokat, melyek igen hasznosnak bizonyultak, egészen a Hosszú-árok bejáratáig. Ezen a szakaszon már sokat tudtunk lámpa nélkül is haladni, hiszen majdnem telihold volt. Itt elágazásék igen szép, mécsesekbõl álló dekorációval és Bohóc csokival várták a kirándulókat. Itt sem sokat idõztünk, várt ránk a túra legkomolyabb emelkedõje. Itt jórészt szótlanul haladt mindenki, küzdve a méterekkel és saját magával. Felértünk végre a Nagy-Szénásra, jó érzés volt, túl a túra felén, és a szint felén is. Rövid pihegés után, olykor Béla bácsiékat visszaterelve sétáltunk a falu felé az ezüstszínû, kopár hegyoldalon. Nemsokára megérkeztünk, a temetõ kerítése mellett a rengeteg mécsest látva mindenki gondolhatott egy picit azokra is, akik már nem róhatják velünk az utat. A plébánián jól esett kicsit megmelegedni az asztalnál, külön köszönet a teáért is, jól átmelegített a hideg õszi éjszakában.

Pihenés után továbbindultunk, elõtte még megitattuk Zsolit, akinek a pocsolyákból - a hidegre tekintettel - nem sok kedve volt inni, ám ekkorra már igen szomjas lett. A Vörös-pocsolyás hát felé lámpa nélkül kapaszkodva rácsodálkoztunk arra az irtásra, ahol pár éve erdõ volt, igen furcsa volt, hogy nem lehetett ráismerni a tájra. Ezen a szakaszon újra megelõztek a melegedõben nálunk kicsit tovább idõzõ cimboráink, ezután többet nem is láttuk õket (mint kiderült, elõttünk majdnem egy órával értek a célba). Hamar végigjutottunk az ismerõs szakaszon, a juliannamajori mûútnál kellemes meglepetés volt Sistergõ frissítõpontja, a forralt bornak - bár jó illata volt - nem mertük bevállalni az elõttünk álló kilométerek miatt. A Fekete-fejet könnyedén meghódítottuk (lásd még: "Hosszú Fekete-fej / magas ez a hely / túlságosan sáros / de látszik a fél város"), a Hárs-hegyi körút megmászása már valamivel nagyobb kihívásnak tûnt. Felérve és a meglepetés-ponton pecsételve tartottunk egy Monoton Maraton részbejárást a Szépjuhásznéig. Itt kipróbáltuk a vízcsapot, vízhozama nem lett nagyobb tavaly óta, majd irány a János-hegy. A sok szerpentin után nagy öröm volt felérni a János-hegyre, itt pihentünk kicsit, ettem hátizsákból egy kis édességet, majd folytattuk utunkat a megritkult mezõnyben Makkosmária felé. Szerencsére a Gyermekvasút éjszakai túrákon már rögzítettem magamnak azt az alapszabályt, miszerint "Makkosmária mindig sokkal messzebb van, mint gondolnád". Ez általánosan érvényes igazság minden Makkosmáriára vezetõ útnál!

Az alapszabályt alkalmazva nem ért hidegzuhanyként, hogy egy órába tellett, hogy elérjük petamiék tábortüzecskéit és müzlijeit, majd némi pihenõ után nekivágjunk az utolsó szakasznak. Na itt sajnos nem emlékeztem a következõ alapszabályra, miszerint "Makkosmáriáról Budaörsre lemenni fölfelé kell". A szakasz a kutyát is megviselte, egyszer le is feküdt, testbeszédével azt üzenve a gazdáknak, hogy õ így hajnali egy táján inkább alvással foglalkozna, semmint kirándulna, de meggyõztük, hogy csak néhány kilométer van hátra, így továbbjött. A meredek lejtõn kicsit elõbbre jártam mint Panni, így az eb talált feladatot magának: hogy egybetereljen minket, így fel-alá szaladgálva egészen felélénkült. A városba beérve utolsó lelkesedésünket bevetve kanyarogtunk el a városi klubig, ahol a nálunk sokkal álmosabb moiwa és Jávor Zoli vártak és adták át a díjazást, melybõl ezúttal a Piros Mogyorós csoki esett legjobban, majd az étkezõben Vándor Csillag szolgált fel mosolyogva finom teát és virslit. A kocsit hamar megtöltve indultunk haza negyed három körül.

Köszönöm a túrát, nagyon klassz volt a szervezés. És hát a fent leírtak tekintetében kellemes emlékeket is idézett fel bennem.
 
 
Pap GáborTúra éve: 20092009.11.01 19:15:01
megnéz Pap Gábor összes beszámolója
Piros85 Terepfutó

Reggel egykedvûen HÉV-ezek Rómaifürdõre, aztán a megállóban tátva marad a szám. Rengeteg ember kavarog az állomásépület környékén. A tavalyi elsõ próbálkozáson 12-en indultunk. Passzív topik olvasóként a hozzászólásokból sejtettem, hogy idén többen leszünk, és jóval erõsebb is lesz a mezõny, de ennek kb. felére gondoltam. Ebolán látszott, hogy meg is van hatódva.

Az utóbbi idõben heti kilométerátlagom nem volt 130 km alatt (ez nálam sok), a héten is már megettem 60-at, nem tudtam felmérni, hogy a múlt szombati Via75 mennyit vett ki belõlem, és volt egy kis torokkaparásom. Tavaly sérüléssel 12:36-ot mentem. Azt már akkor, tudtam hogy ennél legalább 1-1,5 órával jobbra vagyok képes. A fentiek alapján 10 órás teljesítés esetén eufóriát helyeztem kilátásba.

9-kor rendben elrajtolt a társaság, kényelmes tempóban. Egy ideig a második sorban baktattam, de kényelmetlen volt a sebesség, így inkább elõztem, és mentem a sajátomban. Hajduska Balázs jött még, felváltva tipliztünk elõl. A nagyon meredek emelkedõkön visszavettem ritmusos gyaloglásra, ez egyelõre legalább olyan gyors, sõt néha még gyorsabb is, mintha pipilépésben majmolnám a futást, energiafelhasználás szempontjából pedig érzésre kedvezõbb. Kevély csúcsáig valahogy nem akart fogyni a távolság, lassúnak éreztem magam, gondoltam Balázs csak azért nem húzott el még, mert hagyja magát kényelmesen bemelegedni. A csúcson elfelejtettem órát nézni, gõzöm sincs mennyi alatt jöttünk föl. Jön a Csobánkai lejtõ, egyre több gyalogost érünk utol, a rendszer pedig lassan rendezõdni látszik
A Csikóvár aljai frissítõpont a legjobb helyen van. A reggelire evett banán már majd kifogy alólam, jól esik enni, inni. Fölfelé a kitaposott ösvénynél most egy papír figyelmeztet, merre van a helyes irány. Tölgyikrek elõtt szembejön egy erdészeti gép, félre kell állni. Kihasználom a kényszerû pihenõt dehidratálásra. A ponton emlékeim szerint 1:42 körül pecsételünk.
Mostanában nincs gond a köves lejtõkkel, elfogadható sebességgel gurulunk, bár egy ízben kimegy a bokám. Valahogy a Sikárosi rét, és a Szõke-forrás völgyfõje között kisebb távolságra emlékeztem, de csak elérkezik az is. Kellemesen süt a nap, tiszta az ég, és a falevelek ezernyi színben pompáznak. Mi kellhet még? Nemsoká elérem a hidat, kimegyek a jelen az útra, de a visszatérést benézem, és csak késõbb veszek észre egy jelet a fán kissé lejjebb. Korrigálok toronyiránt. Pecsét a Kaincz-forrásnál.
Dömös 2:34. Ajjaj, ezt tuti elfutottam, pedig sehol sem nyomtam neki. Rengeteg az ismerõs, de csak pár szót váltunk. Bálint mosolyogva konstatálja, hogy elsõ vagyok, én azért kiegészítem egy még-el. Negyed szelet alaposan sózott margarinos kenyér, 2 nutellás keksz, 2 pohár szörp, indulás is tovább.
Temetõ idén a jó irányból érem el, és már szuszogok is Dobogókõ felé. A kocogást tempós gyaloglással váltogatom. Itt találkozom a legtöbb ismerõssel, nagyon jó esett a bíztatásuk, köszönöm!
Pötyi Szakó-nyeregnél, aztán föl a lépcsõkön, és ismét lehet futni. Hátranézek, és nem látom Balázst. Biztosra veszem, hogy itt van a nyomomban. Dobogókõn 3:36-nál vagyok, és nem érzek semmiféle elnyûttséget. Bedobok egy fél banánt, de az energiaitalt nem merem bevállalni.
Nem értem ezt a lejtõt Szentkereszt felé, valahogy nem jó a szöge, nem pihentet, ellentételezésül szemet gyönyörködtetõ kilátás nyílik a párába burkolózó Pilisre. Átgázolok a falun, majd elkezdek emelkedni a Magashegyi-nyereg felé. Jól esik az emelkedõ, hamar elérem Repi és Laslow pontját. Bíztatnak, hogy jól megyek. Én kételkedem magamban, arra számítok, hogy hamarosan utolérnek és bedarálnak a lassabban kezdõk.
Pilisszántó felett kellemesen melenget a nap, gond nélkül navigálok a bokrosban, jön a Csévi-nyereg Zsotyekkal. Kicsit hiányzik a víz, de akkor meg miért cipelem a batyum?
Fehér-hegyig nincs semmi különös, attól eltekintve, hogy idén már a gázpásztán megyünk a mészégetõk felé, és nem a göröngyös-susnyás úton a kerítés mellett. Elõször a rekultivált bánya szélén haladva érzek fáradságot, kell a lé nagyon. Kopárcsárdánál még kissé kaotikus a helyzet, Jávor Zoli fél vállával az egyik sátorvasat tartva pecsétel megfontoltan. Két pohár bodzaszörp után megyek tovább, a gulyás idén kimarad.
Valamiért mindig félek a Kakukk-hegy felé menõ úttól, kavarás ügyileg de idén is jól ki van jelezve.
Pecsét a csúcson, aztán kissé nehézkes ereszkedés. Hosszú-völgyig megmarad ez az ólmos érzés, egyedül itt nem élveztem a mozgást.
A legjobb pillanatban érkezik a frissítõpont, rendbe rak az emelkedõ elõtt, és feldob az is, hogy még bõven világos van. Piros túrán még soha nem jutottam ennél tovább világosban. A Nagy-Szénás meglepõen könnyedén megy, és jól esik a birsalmasajt a ponton, köszönet érte!
Fent a csúcson futtában élvezem a kilátást. Milyen egyszerû Nagykovácsiba leereszkedni a köves lejtõn világosban! Sokan vannak a temetõbe, legalább olyan szép lesz majd a látvány este, mint tavaly volt. Megteszem a világ legértelmetlenebb kerülõjét, és befordulok a templom felé. Nem látok szalagokat. Tavaly voltak, gondolom idén is lettek kirakva, csak inflálódtak. 15:27-es idõ kerül a lapomra.
3 percet teketóriázok a ponton, ebbe belesûrítem a technikai szünetet, és az evést. Idén elmarad a szokásos remegek mint az állat mikor kilépek a plébániáról. Várom, hogy Balázs szembe jön, de sehol senki. Vörös-pocsolyás háton csak átvágtatok, napvilágnál könnyû elkerülni a köveket. Julianna-major fölött a piros letérését érzésre találom el, jó lett volna ide egy szalag, az elsõ bálozóknak.
Sistergõ a tõle megszokott magas színvonalon szolgál ki, itt tudom meg, hogy Balázs Dobogókõn kiszállt, de arról nem tud semmit, hogy mennyi sz elõnyöm. Ostya, kóla, uzsgyi, talán a János-hegy meglesz világosban.
Fekete-fejen nincs egy lélek sem, csak Jaat-nak kikészített banán árválkodik a csúcson. Felhívom Jávor Zolit és lefényképezem a csúcsot.
Idegesít a János-hegy, kicsit tartok tõle, pedig egyáltalán nem vészes, hamar meghódítom. Idén a kilátónál van a pont, a kilátó biztonsági õre gondoskodik éppen a pontõrök szórakoztatásáról. Kicsit hideg a szörp, de inni kell.
Makkosmária felé félúton szedem elõ a héten vásárolt új fotonágyúm. Kedvezõek voltak a hét közben szerzett tapasztalataim, jól lehet haladni vele, 20 perc alatt a kegytemplom elé teleportálódom. Itt van Balázs is, kiderül, hogy az influenzája miatt volt kénytelen kiszállni.
Alig 6 km, és 170m szint a maradék, de a budaörsi hegyeken rendszeresen kevergek. Idén sincs másképp egy letéréskor elvesztem a tájékozódó képességem, és tévedésbõl visszamegyek az aszfaltig. Tisztára, mint Kazinczyn. Plusz két kili, és a kilenc órán belüli teljesítés az ár. Végtére is 9:04-el csörtetek a városi klubba.

Köszönöm a szervezõk áldozatos munkáját, igazán jól éreztem magam!
 
 
karilTúra éve: 20092009.11.01 08:48:20
megnéz karil összes beszámolója
Magyar Vándor
2009.10.31.

Kisfiam egész héten mondogatta, hogy el kellene menni a Piros 35-re, de nem vettem komolyan, mert nála úgyis elõzõ este derül ki, hogy valóban indul-e. Péntek délután közölte, hogy megy, s hívott, tartsak vele. Én a Szakó-nyeregben már kétszer megfogadtam, hogy többet oda nem megyek, így ezt most be is tartottam, inkább a kényelmesnek tûnõ Magyar Vándort választottam, s rögtön kerestem is hozzá partnert, mert egyedül nem olyan jó túrázni.
5,40-kor indultunk, Peti már 7 elõtt katapultált a Római-fürdõnél, zsebében a pót-slusszkulccsal, mi pedig Edittel Dobogókõn parkoltunk le 8 elõtt.
Mivel nevezni 9,30-tól lehetett, s nem volt kedvünk fázni, sem az autóban üldögélni, úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy bevezetõ túrát. A Thirring-körútat választottuk, mivel az még belefért a rajtig. Pár „fekvõrendõrt” átlépve, megkerülve értünk el Hegedûs Robi kopjafájához, ahol meggyújtottunk egy mécsest az emlékére, mivel az „véletlenül” ott lapult a zsákomban.
Mire végére értünk a körútnak, már gyülekeztek is a turista Múzeum elõtt. Mi is csatlakoztunk, s szerettem volna elemelni két nevezési lapot, hogy kitöltsem, de kaptam egy kis dörgedelmet, hogy itt nem így illik. Égtem, azt hittem, hogy elõbb kitöltöm, s leadáskor fizetek, de fordított sorrend volt. Bocs még egyszer. Ezután már illedelmesen összeszedtem az összes aprómat, hogy legyen váltópénz, leróttuk a nevezési díjat, töltöttünk, kaptunk itinert, s 9,40-kor rajtoltunk is.
Szép az erdõ õsszel, jó volt lefelé haladni Dobogókõtõl, néha eszembe jutott Peti a Kevéllyel és a Szakó-nyereggel együtt, s örültem, hogy nem oda mentem. Itt még úgysem voltam, csak a kéken.
Gyorsan Pilisszentkeresztre értünk, ahol ismerõs volt a Felsõ kocsma mint kéktúrás bélyegzõhely, de itt most nem kellett bélyegezni. A cukrászda csábított, de ellenálltam. Viszont benéztünk a temetõhöz, szeretem a régi sírköveket nézegetni. Gyorsan megnézegettem õket, majd mentünk is tovább.
A Magas-hegyi nyeregben volt egy bónusz ellenõrzõpont ásványvízzel. Ezt nem hagytam ki, gyorsan bekaptam a reggelire szánt szendvicset és ittam hozzá hûs ásványvizet. Mentünk is tovább.
Ezután volt egy kis eltévedési lehetõség, de mivel már mindenki szembe jött a Csillagösvény után, hamarosan megtaláltuk a helyes utat, melyet egy jobb napokat látott fémoszlop jelzett, rajta nyíllal. Hamarosan elértük a Csévi-nyeregben az 1. ellenõrzõpontot. Szegény srác 20,05-ig fagyoskodik ott, nem irigyeltem. Pecsételtünk, a cukorkát most kihagytuk, de mivel még kísértett a pilisszentkereszti cukrászda emléke, elmorzsoltam egy Sport szeletet.
Megálltunk pár percre az Iluska-forrás kiszáradt medrénél, majd gyorsan továbbálltunk.
Útközben nem olvastuk az itinert, így nem vettük észre, hogy át kellett volna váltanunk a sárga sávra, s felmentünk a kõolajvezeték nyomvonaláig (érdekes módon volt felette is egy szalag, arra nem jöttem rá, hogy miért, hiszen nem arra kellett menni), így a nyomvonalon haladva érkeztünk Pilisvörösvárig. Itt megállapítottam, hogy szinte minden utcát Kálvária utcának hívnak.
Megcsodáltam az érdekes stációkat, felmentünk a Kálváriához, gyönyörû volt a kilátás a Hármashatár-hegy irányába, majd a vasút felett áthaladva hamarosan megtaláltuk a Béke u.7-et.
Itt szép szóval, zsíros és margarinos kenyérrel, felvágottal, szörpökkel vártak. (Nem is tudom, otthon miért került le az étlapról a zsíros kenyér, itt olyan jól esett!).
Átvettük az oklevelet és kitûzõt, pontosan 5 óra alatt teljesítettük a túrát. Mire lenyeltem az utolsó falat zsíros kenyeret, már jött is értünk Peti (a Dobogókõn hagyott autóval), aki immár negyedszer teljesítette a Piros 35-öt, szintideje 7,10 volt.
Kértem, hogy számoljon be a túráról, azt mondta, hogy „Jó volt.”
Köszönjük a rendezõknek.

Képek:
http://picasaweb.google.com/karica.2009/MagyarVandor
 
 
 Túra éve: 2008
RrBmIrGaMiDTúra éve: 20082008.11.13 15:25:37
megnéz RrBmIrGaMiD összes beszámolója

Piros 35 - A második



Kiírás szerint:

Táv (terepen): 37.29 km Szint (térképen): 1605 m





A fokozatosság elvén haladván, a Vasas 25 után a Piros 35-re esett a választásom.



A második túrámra "elrángattam" magammal a páromat (kinek ez volt az elsõ), bár nagyon nem kellett rángatni, mert nagyon szívesen jött. Neki egybõl a "mélyvíz jutott", hisz a kisebb eltévedésnek köszönhetõen a bõven 38 km-es táv annak számít, amikor az ember elsõnek próbálkozik meg a sportnak eme nemes válfajával.



Idõjárás:

Mivel az idõjárás elõrejelzés esõs idõt mondott egész hétvégére, és fõleg a túra napjára, így rendesen felszerelkeztünk az esõ elleni védelemre. Esõkabát, esõnadrág, esõvédõ a hátizsákra, és ki tudja még, hány "esõ"-vel kezdõdõ dolog. Ehhez képest a túránk alatt kb. 5-8 percet csepergett (!nem esett!) az esõ. Mire feltettem az esõvédõt a hátizsákomra, addigra nagyjából az összes - az addigi napra "tervezett" - esõ lehullott az égbõl. <<-- szuper... mindegy, az erõnlét szempontjából jól jött a plusz felszerelésbõl adódó súly.



Itiner:

Ezzel nem volt sok baj, talán csak annyi, hogy túlságosan is bõbeszédû volt, sokszor talán zavarba ejtõen bõbeszédû. Megfogadtuk az egyik "bölcs" tanácsát:

- A Piroson vagytok?

- Igen.

- Akkor kövessétek a Pirosat, az itinert ne nézzétek, nincs értelme.

Hmmm. Logikus, már csak a túra nevébõl adódóan. Mindig tanul az ember. :-)



Csordaszellem:

Nekünk - mint kezdõknek - jól jön/jött, hogy mindig vannak elõttünk, és mindig vannak mögöttünk. Így sokszor a tájékozódásra sem kell nagyon figyelni: hogy ez most jó-e vagy sem? Erre majd akkor fogok gondolni, amikor ez elsõ nagyobb eltévedésemen túl leszek.

Azért a csordaszellemnek köszönhetõen egy kisebb csapattal 8-10 fõ sikerült egy kicsit eltévednünk. Szerencsére, tényleg csak egy kicsit. Idõnkbõl azért így is 15~20 percet elvesztegettünk, de nagy fáradságot nem okozott. Inkább csak tanácstalanság volt, mint sok "felesleges" lépés.



Ismerõs hely:

Már otthon tanulmányoztam a leendõ útvonalat, és örömmel nyugtáztam, hogy az egyik helyen már "ismerõsként" tekintek majd a tájra. Ugyanis egy hónapja, az elõzõ túrám egyik szakasza is Bükkipuszta és Király-kút között volt. Itt mentünk a leghatározottabban!! :-)



Új bakancs:

Hát igen, bakancsavatás/betörés is volt. Lekopogom, hogy én jól bírtam, semmi gondom nem volt az új bakanccsal. A párom már nem volt ilyen "szerencsés". Feltörte a lábát a bakancs, így hát a táv utolsó (nem is oly rövid) része már kínszenvedés volt. Így nem is futottunk olyan jó idõt, de azért idõben beértünk. Pedig reggel még arról beszéltem, hogy esetleg fent a Dobogókõn még válthatunk az 50-esre, ha lesz erõnk. Erõ lett is volna, csak ez a lábfeltörés...



A célban átvettük a jól megérdemelt oklevelet és kitûzõt, majd irány haza.



Összegzés:

- Szép, meleg idõ (esõre készültünk... vártam nagyon)

- A tájak pompásak (nem is lehetne más)... sok szép képet készítettünk

- Szervezés teljesen szuper (itiner túl!! bõbeszédû): a banán jól esett! :-)

- Kellemes fáradtság a végére

= Megéri eljönni a Piros túrák bármelyikére*





*Van egy olyan érzésem, hogy egyik túránál sem fogom azt mondani, hogy nem érdemes eljönni.



Kép 1: link

Kép 2: link


 




Szintmetszet*: GPSies - Piros 35

tovább
* A képre kattintva részletes térkép és adatok (Letölthetõ: GPS, Google Earth, stb.)

 
 
iwanwilagaTúra éve: 20082008.11.11 22:55:44
megnéz iwanwilaga összes beszámolója
Piros 50
rajtszám: 42
rajtidõ: 07:05
célidõ: 17:52
menetidõ: 10:47

GPS-napló, fájdalom-térkép és hasonló képek a túráról az alábbi linken (angolul)
Az ÉLetem Statisztika - BLOG.



Szép, laktató, kellemes, "2banán + sörös", jól szervezett, végén kicsit gerincfájós túra volt ez. Életem elsõ túrája 2005-ben ugyanitt volt. Akkor még egy sh*rpa utcai bokacipõben mentem.. Idén futócipõben, és a zoknit is behangoltam'.
Útitársaim fõként vassalmos, sétálósbácsi (akivel a Transszibériai vasútvonal viszontagságait, illetve a p*nasonic DMC-LZ3 fényképezõgép hibáit és egyéb témákat dolgoztuk fel menet közben, és Kriszti (nem tudom a nicked, de ez volt a 41-edik túrád ha jól emlékszem ?).

A túra elõtt 2óra 50 percet aludtunk, és egy egyetemi építész "vacsora" khm.. partyn jótékonyan begyûjtöttük egy hétre elegendõ alkohol-pontot. A kritikus szakasz (nálam van ilyen 50-nél is) talán a Tölgyikrek és Dömös közt volt, ahol az éhségtõl és fáradtságtól kezdett ki-ki menni a világítás, de a szemerkélõ esõ mintegy segítõ kézrátételként visszatessékelt a valóságba és nagy szippantásokkal kellõ(en finom) oxigént pumpálhattam ismét az agyamba. 2db hideg, száraz pogácsát ajándékozott nekem Álmos Úr eközben..(amik orgazmussal felérõ hatásukat tekintve a jól megszokott túra-lakomának bizonyultak). Majd a dömösi fogadóbizottságnál két testes parizeres hagymás csalamádés szendvics nagyjából plutóniumként épült a reaktoraimba.

45km megtétele után, magasabb termetembõl adódóan "gerinc-fáradással" kellett szembenéznem, ami annyit jelent hogy 15-20 percenként jólesett legörnyedni 1percre. Álmosék mindig lehagytak ekkor futásnak eredtem hogy felzárkózzak %)

Az utolsó kilométereken adrenalin pumpaként kihasználtam, hogy nem vittem fejlámpát, és elszakadtam a többiektõl, és egy következõ csapat utoléréséig farkasvakságom vizsgálata/élvezete mellett pörgõsebb tempóban igyekeztem detektálni a szalagok kontúrjait.
Jövõre nemtudom hogy 50, 65, vagy 80, de hogy ott leszek az 100 %)
 
 
Pap GáborTúra éve: 20082008.11.05 18:08:56
megnéz Pap Gábor összes beszámolója
Piros85

Nagy kedvenceim egyike a Piros, három éve ezzel kezdõdtek rendszeres túrázásaim. Engedve kíváncsiságomnak, idén a terepfutó kategóriába neveztem.
Elbénáztam a túra elõtti hétvégét, Írottkõ 70-en 2 helyen is meghúzódott a lábam, amit egy laza hétvégi 2 napos hátizsákos-sátras túrával sikerült súlyosbítani, még a hét közepén is be volt dagadva a bokám. Az elõzmények tekintetében, 13 órás teljesítést tûztem ki célul.

Pénteken unokatestvéreméknél aludtam, akik szintén nagyon várták már a túrát. Reggel 6-kor kelés, pakolás, majd másfél óra békávézás után valamivel 9 elõtt már a rajtban voltam. Kényelmes készülõdés, beszélgetés a többiekkel aztán 9:45-kor elrajtolt a mezõny, ha már úgyis mindenki ott volt.


Szép napsütéses idõben vágtunk neki a távnak, a reggeli esõ már nagyjából felszáradt. A mezõny gyorsan kezdett széthúzódni. Óvatosan kezdtem, szerettem volna minél tovább futva eljutni. Arra számítottam, hogy sötétben nem menne már úgysem a futás, legalábbis eddig nem jeleskedtem benne.
Kevélyre fölfelé csak az utolsó 150 métert gyalogoltam, mondjuk nem izzott a talaj a lábaim alatt.

Zuhanás Csobánkáig, majd jólesõ frissítõvel egybekötött titkos ellenõrzõpont a Csikóvár aljai turistaház bekötõútján.
A Holdvilág árok után sikerült rossz ösvényt választanom, de nem kavartam többet 200 méternél. Tölgyikrek felé idõnként szemerkélt, aminek nem különösebben örültem, nem hoztam magammal esõkabátot és a pulóveremet is elõreküldtem Nagykovácsiba, szerencsére sem nem tartós, sem nem erõs nem volt az esõ.
Salabasina kút környékén kezdtem beérni a mezõny második felét, sokan pihentek a Tölgyikreknél is.

Gyors pecsét után megkezdtem a hosszú ereszkedést Dömösig. Vasas maratonon egy esést kivéve nagyon jól ment itt a futás, most nem éreztem magam olyan könnyednek és felszabadultnak, mint akkor, de nem volt rossz így sem. A Kápolnánál újabb titkos ellenõrzõpont, végül 2:55-el érkeztem a falubéli pecsételõhelyhez.

Kb. 10-15 percet vakaródhattam, itt, jó lett volna kevesebbet, de a krém nem akart gyorsabban felszívódni. A temetõnél tévedésbõl a régi jelzésen mentem és a temetõ egy másik útján át értem el a kerítést. Nem is értem, hogy sikeredett így, már annyiszor jártam erre…
Körtvélyes felé végig kocogtam, de éreztem, hogy a jobb lábamon a térdem melletti húzódás hamarosan reklamálni fog. Dobogókõig még nagyjából rendben ment a dolog, persze a Szakó nyeregi ponttól a nyereg tetejéig gyalogoltam, mert ott fusson az, akinek hat anyja van

Turistamúzeumnál jól jött a banán, a lejtõ Szentkereszt felé kevésbé, nagyon elkezdett fájni a korábban említett részem. Egy jó hosszú morális mélypont következett, Kopárcsárdáig azon morfondíroztam, hogy visszaállok gyaloglásra, mert ez így nagyon fáj. Kipróbáltam, de gyalog is fájt, fõleg lejtõkön, akkor meg futás amíg lehet és bõ krémezés a nagyobb frissítõpontokon. A krémezésekkel elég sok idõt vesztettem, rohamosan kezdett romlani az átlagom, ami még a Kopárcsárdánál 9-es volt. A Pilis oldala, a fehér-hegy környéke a Kevélyekre való rálátásával idén is Pazar volt, ezek minden évben megragadnak ezen a túrán.

Kopárcsárdánál a szokásos, azaz nagyon finom és nagyon jól esõ gulyásleves várt rám. Gyorsan betermeltem, tollászkodtam és még világosban indultam tovább.

A Kakukk hegyre vezetõ út hamar meglett, nem tudom tavaly mit bénáztam itt és a csúcsról a lemenõ nap fényében csodálhattuk meg a Nagy-Szénás és Zsíros-hegy vonulatát.

A módosított cél az volt, hogy a Hosszú-árok bejáratáig világosban elérjek. Gond nélkül megtaláltam Villa Negra után az új piros jelet, ahol tavaly szintén kevertem, és lámpaoltás elõtt a pecsételtem. Legutóbb világosban 2005-ben értem ide, de akkor óraátállítás elõtt voltunk, és 6-kor indultunk.

Még az árokban is lámpa nélkül mentem egy darabig. Az erõsebb emelkedõ kezdetétõl gyaloglásra váltottam, egészen az emlékfalig.

Némi mazsolát magamba csapva nekivágtam a Nagykovácsiba vezetõ mintegy 2 kilométernek. Nem esett jól a lejtõ, technikai szünetet kellett volna tartani, de a plébániáig kitartottam.
A falubéli temetõ lélegzetelállítóan nézett ki az ezernyi égõ mécsesével.
A pont elõtt szembetalálkoztam Rush-al, aki mondta, hogy unokatesóm kiszállt, de nagyon jól jött eddig. Bent a ponton frissítés közben beszélgettem vele keveset, szerencsére nem kudarcként élte meg a feladást, így nyugodtabban mentem tovább.

A faluban szigorúan csak séta, majd az erdõ szélétõl újra laza kocogásba kezdtem. Nagyon jó ötlet volt a szervezõktõl a kávé, teljesen feldobott, az eddig oly hosszúnak tûnõ út a Vöröspocsolyás háton a piros háromszögig még soha nem telt el ilyen hamar. Juliannamajorig tartó hosszú lejtõn mindig elkalandoznak a gondolataim, a régi cserkész tájékozódási versenyek felé amin annyiszor vettem részt és így gyakran jártuk a Budai hegység ezen tájékát, persze nappal.
Idén titkos és egyben frissítõ pont várt minket az aszfaltúton. Ennek több szempontból is örültem. Egyrészt a kispistázók miatt, másrészt a Tescola miatt. Legalább a kátrány összetart valamennyire :)
Jó hangulatban kocorásztam tovább a fekete fej felé, közben még egy kis fejszámolásra is jutott idõ. Úgy tûnt, hogy akár még 13 órán belül is beérhetek, ha nem romlik a helyzet.

Korábbi években Fekete-fejtõl a János-hegyig volt mindig egy nagyobb mélypontom, ehhez képest most kifejezetten lazán voltak meg a Hárs-hegyi körút emelkedõjével együtt. János-hegyet ráadásul végig megfutottam abban a komótos 8-9 körüli kocogó tempómban, amire most találtam rá. Jó lesz ez, csak a sebességen kell majd még növelni, bár lehet ha 100%-os vagyok, akkor ez is megvan. Bevallom õszintén az idei évig tévedésben éltem a piros jelzés Erzsébet kilátó körüli vezetését illetõen. Tavalyig azt hittem, hogy csúcsnál az aszfaltúton fordul jobbra, és úgy megy le a libegõ felé. Hát nem, de idén végre a helyes úton mentem.

A ponton folyadékpótlás és krémezés, aztán zakatolás tovább Makkosmáriára. Eseménytelen ereszkedés után 25 perc múlva már a ponton is voltam. Jól jött a mûzliszelet, kezdtem eléhezni már.

Immáron csak egy hegy maradt hátra és utánaszámolva, 12:30 körüli idõ is esélyesnek tûnt. Nem gondoltam volna, hogy ez a hegy is meglesz kocogva, de sikerült. Fent még kicsit kevertem a hegytetõn, de aztán meglett az út és pár perccel késõbb már a régi kõfejtõben robogtam lefelé. Még egy kis aszfaltozás és végül 22:21-kor értem célba. A 12:36-os idõ az eddigi legjobb eredményem, majd azért jövõre kicsit okosabban készülök. A célban egyébként nem voltunk sokan, néhány gyors gyalogos tanyázott bent a virsli és teahegyek között.

Óriási élmény ez a túra nekem, minden évben egyre jobb szervezéssel és ellátással. A terepfutók számára is nagyon jó volt az ellátás, a szalagozások pedig a legkényesebb helyeken segítettek a helyes úton maradni. Hatalmas köszönet és gratuláció mindenkinek, aki a szervezésben részt vett!
 
 
yoyoTúra éve: 20082008.11.04 17:36:21
megnéz yoyo összes beszámolója
Piros 65 !

Idén a 85 öt terveztem ,aztán pár héttel a túra elõtt elbizonytalanodtam .
Jó lesz a 65 is ,az legalább haza hoz :)
Igy most már háromszoros 65 ös teljesítõ vagyok .és aminek külön örülök, éppen 17 órára értem Nagykovácsiba a célba . Igazából akkor lett sötét.
Annyira fura volt,hogy a Hosszú -árokban világosban megyek fel . A Nagy-szénáson csupa csupa rózsaszín világ fogadott ,A levelek ,és még a levegõ is rózsaszín volt a naplementétõl. Meseszép volt. Végig a pontnyitás határán mentem ,ahol várni kellett ott vártam legalább pihentem .

Nagyon szeretem a pirosat ,talán a kedvencem is. IGEN !
olyan a rendezése amit csak dicsérni lehet , Igazából végig ettük a túrát ,a szalagozás egy két kritikus helyen nagyon nagy segítség volt ,bár én tudtam merre tovább ,de elsõ teljesítõként én is eltévedtem .Kopár csárdánál finom volt a gulyás,és köszönöm a hölgynek nem tudom a nevét,hogy megtöltötte a kulacsunkat.. enyémet ,és baddiét . Fel sem álltunk .kiszolgáltak minket kenyérrel ,és innivalóval ,köszönjük .

Jövõre is jövök.






 
 
nagypapaTúra éve: 20082008.11.03 13:10:53
megnéz nagypapa összes beszámolója
Piros 85

heroberto in memoriam

Akit az istenek szeretnek, fiatalon hal meg. (Menandros, görög költõ, 342-291)

"Józsikám, az idõjárásról legfeljebb a túra után beszélünk". Igy hangzik - változó nevekkel - érdemes sporttársunk, Lévay Béla aranyszabálya. Be kell vallanom, hogy nem vagyok elég jellemes ember, mert a túra elõtti héten minden nap aggodalmasan kémleltem a met.hu idõjárásjelentését. Ez a túra nagyon fontos lett számomra, mivel most éreztem igazán Robi távollétét és ezt a túrát tekintettem az emlékezés valóságos helyének. Bár az elõjelzések szombatra még zivatarokat is jósoltak, mégis azt reméltem, hogy a természeti körülmények nem fogják meghiúsitani emlékgyaloglásomat.
A reggeli indulást akár rossz elõjelnek is tekinthettem volna. A HÉV-rõl leszálláskor ugyanis még kezemben volt a sapkám, összefogtam a botommal, de a nevezés után nem találtam sehol. Járkáltam ide-oda, visszaszaladtam az érkezési peronra, sehol semmi. Szép, fehér sapka volt, rajta egy dinamizmust képviselõ, ágaskodó lóval, úgy, amint az az Avanti benzinkút emblémáján látható. Elég lehangolt lettem, hûvös, nyirkos idõ igérkezett, jó alkalom a meghûlésre. Ki akartam önteni bánatomat egy megértõ léleknek és - körülnézve - Gálfi Csaba látszott erre leginkább partnernek. Mondtam, milyen szerencsétlen vagyok, kellett ez nekem. Válaszként Csaba lenyúlt a zsákjába és közölte, hogy van egy pótsapkája. Azt is mondta, hogy valószinûleg nagy lesz, én azonban rendkivül boldog lettem és egy idõsödõ, vidám, nagyfülû elefánt módjára kezdtem csörtetni Csillaghegy felé.
Ha az ember közel ötvenszer tette meg a Kevélyekre vezetõ utat, akkor ez ügyben nincs különösebb észrevétele. Elindulunk, az ürömi út keresztezésénél, a kõbányánál és a Kevély-csúcson futó pillantást vetünk az óránkra, hogy ellenõrizzük a normális haladási sebességet és ebbõl elég is ennyi. De hogy ne legyek túl unalmas, felidézem, hogy volt olyan év, amikor a keresztezést követõ sorompó táján balra be kellett menni az erdõbe és ott érdekes bújócskával zegzugolni felfelé, majdnem a kõbányai bejáróig. Valóban bonyodalmas és kalandos utat tettünk meg a bokrok és fenyõfák között. Ennek a mulatságnak végérvényesen a terület magánositása vetett véget, amit megfelelõ tábla közölt is minden arra járó emberrel.
Más. Szintén a rutinból eredõ unalmat ûzte el az a rendezõség, amelynek kulcsembere elaludt és igy bizonyos zûrzavar támadt a rajt idején. Ezt az átlagos túrázó nem vette észre. Én már eléggé fenn értesültem a tényrõl oly módon, hogy egy túratárs, aki mellett elhúztam, azt kérdezte, hogy hova rohanok. Mondtam, hogy nem rohanok, igy
szoktam menni. Mire õ megjegyezte, hogy a pontõrök (két ifjú hölgy) még mögöttünk vannak. Az ügymenet felgyorsitása érdekében lovagiasan felajánlottuk szolgálatunkat, de õk - sportszerûen - nem adták át a hátizsákjaikat. Azért csak felértünk a Kevély-csúcsra, ott szabályosan bélyegeztünk, majd felszabadultan rohantunk lefelé. Nehogy a mvte tagjai szorongást kapjanak, közlöm, hogy nem a Piros túrán esett meg ez a történet.
Más. Néha nem volt világos, hogy az ellenõrzõ pont a csúcson vagy a nyeregben lesz-e.
Ez több mindentõl, többek között az ellenõrök buzgóságától, rendszeretetétõl is függött. Nem Piros túra, ne idegeskedjünk! A csúcsra érve tehát azt állapitottam meg, hogy többeknek kár volt elindulni, ha már a csúcson elterülnek a fûben. Piknikszerû hangulatot észleltem, ezért nagy lendülettel és öntudattal áttörtem az embereken és kocogtam a nyereg felé. Ottani érdeklõdésemre viszont azt közölték, hogy a pont a csúcson volt. Na, ezek után elpárolgott a közönyöm. Nagyon kellemetlen dolog visszamenni a csúcsra és regisztrálni a szembejövõ sporttársak reakcióit. Van, aki azért gratulál, hogy már jövök visszafelé, van, aki gyanakszik, hogy kispistázó módjára jobbról kikerültem a csúcsot. Mások azt tanácsolják, hogy jobb lesz, ha az ellentétes irányba igyekszem. Bármi is történjék, a figyelmetlenségbõl eredõ bosszúság egy idõre lelohasztja a lelkesedésünket.
E néhány emlékkel arra szeretnék figyelmeztetni, hogy az élet idõnkint felkavarja az unalom állóvizét. Soha, semmire nincs biztositék, amig élünk és mozgunk.
Jó idõben - már megint az idõjárást emlegetem - nagyon élvezetes lefutni, lekocogni, közérzettõl függõen, a Majdán-nyeregig, Berda-pihenõig, Margitligetig. Az is kihasználja a gravitációt, aki nem futva teszi meg a távot. Remélhetõleg senki sem fog beesni a betonút elõtti fedetlen aknába, ami hoszú évek óta diszeleg az ösvény mellett. Aztán kiérünk a betonra és a csikóváraljai leágazásig türelmesen igyekszünk morzsolni a lélektanilag lassan fogyó szakaszt. Most is ezt tettük, és örültünk, amikor kellemes meglepetésként, az elsõ, beharangozott, titkos ellenõrzõ pontban hatalmas mennyiségû folyadékkal tölthettük fel magunkat. Bementünk az erdõbe és rövid idõ múlva többen el is tévedtek abban az elágazásban, aminél a jobb oldali, felfelé menõ ösvényt kell választani a csalogató vizszintes helyett. Az eltévelyedést elõsegitette, hogy kivágtak néhány fontos fát, nem volt, ami megbizhatóan vezesse az embereket. Szerencsére, ha valaki forgatta a fejét, észrevehette a feljebb, a jó úton menõ társakat.
A rutin, persze, idõnkint bajt csinál. Ha már többször mentünk végig egy úton, hajlamosak vagyunk az itiner elolvasása nélkül nekivágni az útnak. Pár éve ezt tettem én is és ütemesen haladtam a Holdvilág-árok pereméig. Ott bosszúsan állapitottam meg, hogy valamilyen iskolai kirándulás résztvevõi eltorlaszolták az ösvényt, ácsorognak, nem lehet tõlük továbbjutni. Dühösen lerohantam az árokba, majd fel a másik oldalon, otthagyva a fickókat. Lendületesen mentem tovább, elhagytam az "információs táblát" és pár percig húztam a csikot felfelé. Fogalmam sincs, hogy mitõl, de egyszer, valamilyen hatodik érzék folytán, rosszul kezdtem érezni magam és egy velem együtt haladó társunknak szegeztem a kérdést: "Tudod, mit vacakoltak ott az árokban?" "Persze. Egy rendkivüli ellenõrzõ pont volt ott." A gutaütés szélére kerültem, majd keserves képpel visszakullogtam az árokba. Robi ült az árok fenekén és kézjelével látta el az átmenõ egyének lapjait. Ezt az eseményt nem különlegességként tálalom, hiszen ilyesmi gyakran megesik, csak azért, hogy tudjátok, kire gondoltam, amikor a mostani Piros túrán kereszteztem azt a bizonyos árkot. Ha elég sokat járkálunk az ösvényeken, akkor nem vagyunk egyedül, mert sok jó barátunk alakja szegélyezi utunkat, a hozzájuk kapcsolódó emlékekkel együtt.
Lezárom itt egy idõre az útról szóló elmélkedést, mert a Király-kútig szöveglépésnek tekintem a teendõket. Inkább azt idézem fel, amikor, jó pár éve, a Tölgyikrek elõtt - magántúrán - Czékli Béla jött szembe és frissen gratulálhattam neki vezetõi kinevezéséhez az esztergomi érseki könyvtár élére. Jó tudni, hogy nemcsak a molyok szeretik a könyveket, hanem sikeres túrázók is.
Hevér Gábor baráti tekintete üdvözölt a Tölgyikreknél, s mint hallottam, nemcsak ellenõrzött, hanem végig is seperte a távot. Nem nagyon szeretem a Sikárosra leereszkedést a bokatörõ, levéllel fedett köveken, dehát mit lehet tenni. Késõbb szép türelmesen kell menni a rét szélén, megfigyelni, hogy milyen nagyon köves a szántóföld talaja, akár csak Nógrád elõtt vagy után. Az õszi szántás jól megmutatja a talaj sivárságát.
Érdemes egyet szusszanni a Király-kút padjánál s utána fegyelmezetten követni a piros jelzést és nem menni a dózerútra. Egyébként ki tudja meddig tartja magát az erdészeti út, mivel az erózió folyamatosan eszi a bevágás oldalát. Nekem még volt szerencsém végig a hegyoldalban menni, de egy ideje már lehetetlen és a még meglévõ szakasznak is van gyenge pontja.
Lenn átmegyünk a hidon és nemsokára jobbra letérünk a patakmederbe. Mivel most megfélemlitett mezõny gyalogolt, azért nem láttam, hogy valaki az erdészeti úton maradt volna. Máskor többen ott mentek. Az egykori úttörõ tábor után kellemes meglepetést jelentett a helyreállitott Kaincz-forrás. Egy korábbi felhõszakadás után úgy látszott, hogy megsemmisül, mivel a lezúduló kövek, sár és homok örökre eltemetni látszott a területet. Nagyon szépen helyreállitották, amivel csak annyi a gondom, hogy a forrás területét ideologikus motivumokkal köritették s ezzel nem biztos, hogy mindenki egyetért. A természeti alakzatoknak olyanoknak kell lenni, hogy bárki, zavartalanul örülhessen nekik. A forrás, a szikla, a hegycsúcs mindenkié. A kis kápolna pedig megemelte az arra járók lelkét, akkor is, amikor civil kurázsi volt, hogy egy felnõtt férfi virágot helyezzen a rácsra.
Most viszont fegyelmezettség kellett ahhoz, hogy a jelzett úton maradjunk, hiszen balra egy frissen ácsolt, vonzó hid vezetett át a patakon. Micsoda csábitás! Van vagy tiz éve - meg kellene nézni - hogy egy nyári felhõszakadás elvitte az összes hidat, le egészen Dömösig, és át kellett kelni a hatalmasan zúgó patakon egy kidõlt bükkfa törzsén. Más nem volt. Csak arra emlékszem, hogy kiválasztottam egy hosszú, jó nehéz ágat vagy suhángot, amit nem vihetett el a viz és abba kapaszkodva szédelegtem át a meder fölött. Szerencsém volt, ami után a Rám-szakadék derékig dõlõ zuhatagja következett hihetetlenül csúszós láncokkal, de hagyjuk. Nem az Eötvös 50 van most mûsoron, hanem a P85.
Hajlamos voltam a megingásra és a szép, új hid kipróbálására, hiszen már alig van valami Dömösig. Fegyelmet erõltettem azonban magamra és fellépkedtem a kápolna melletti lépcsõkön. A vér egy pillanat alatt a fejembe tolult, amikor felérve és gyanútlanul balra fordulva, Toplak Jóskával találtam magam szembe, aki a rejtett bélyegzõt tartotta a kezében. Hú! Egy végtelen kis megingás és máris úszik a túra, vagy jöhetek vissza Dömösrõl, ami nem halálos, csak lélektani okok miatt nagyon kellemetlen. A rendezõk pedig nagyon keményen beszéltek. Kimmel Péter Dömösön azt mondta, hogy még Reményi Lacinak sem igazolják a túrát, mert valahol valamit elkerült. Lehet, hogy késõbb nagyvonalúak voltak, de abban a pillanatban nem éreztem irgalmat a levegõben.
Tehát Dömösön vagyunk, a terülj, terülj asztalkám mellett. Hatalmas vendéglátás fogad minket, szilárd és folyékony táplálék, egyaránt. Lényeges a jó beosztás: együnk is, de ne túl sokat, legyen is nálunk tartalék, de ne túl sok. Ezen a túrán jól gondoskodnak rólunk, alig használunk fel valamit a készletekbõl, ki lehet számitani, hogy hol, mi vár minket. Az "irányitó személyzet" ura a helyzetnek, minden megy, mint a karikacsapás. Csaba már átjött Római-fürdõrõl, közlöm, hogy hasznos volt a sapka, de magamnál tartom a hûvösebb éjszakára. Megmentett Kata érdeklõdik Márk unokám holléte felõl. Elmondom, hogy a szegedi egyetemre vették fel. Mire Õ: "Azért ide is eljöhetne." Elvileg igaza van. Ja, ha valakit érdekelne a "megmentett" jelzõ, jöjjön el velem Nagykovácsiig, ott majd elmondom.
Ideje indulni felfelé. Mindig kedves pillanat volt elmenni Martsa István szobrász egykori háza elõtt és üdvözölni a guggoló, golyózó kisfiút. Pár éve nincs ott. Hová került? Ellopták a fémtolvajok, vagy múzeumba szállitották? Utána kellene érdeklõdni - gondolom - de a fejemben az kezd járkálni, hogy miként jutok ki a temetõbõl. A célszerû kiskaput - nem tudom miért - elbontották, tavaly drótkerités fogadott, meg egy tábla, ami szerint korábban meg kellett volna kerülni a temetõt. A drótkerités sorsa megjósolható volt és valaki mégis csak rájött arra, hogy retrospektiv feliratok helyett jobb egy célszerû létra. Örvendetes.
Szép egyenletesen emelkedünk, várjuk a felhagyott kõbányánál lévõ kanyart, mivel utána - egy kis árokmászást letudva - fenn vagyunk Körtvélyesen. Átvágunk a mezõn, elmegyünk a kopjafa mellett, keresztezzük az erdészeti utat, megállapitjuk, hogy a fiatal erdõ milyen szépen nõ évrõl-évre, majd elhelyezzük Hevér Gábor számára az emlékezés és a hála koszorúját. Pár évvel korábban ugyanis favágás zajlott az elég kellemetlen emelkedõn, amitõl az emelkedõ még kellemetlenebbé vált és összevissza tekeregtünk a tarvágás bozótjában. Lelki szemeimmel azonban látom Gábor lila krepp-papir szalagjait, amivel végigkalauzolt minket az áttekinthetetlen terepen. Dehát csak egyszer volt útkitûzõ, a szalagokat nyilván leszedte. Pár év multán azonban megismertük a hegyoldal topográfiáját, sokan is jártak errefelé, úgyhogy most megállapithattam, hogy követhetõ csapás kanyarog felfelé. Jön már a Szakó-nyereg is, elég cúgos hely. Kifejezem részvétemet a sátor ajtajába húzódó sporttársnõnek, aki azóta már biztosan feljelentette a rendezõséget a nõk diszkriminálása miatt, hiszen a zárójelentés csak férfinevet közöl "társ" emlitése mellett. Most már fellépkedhetünk az Ilona-pihenõhöz. Egyensúlyteremtés végett, szándékosan nõi nevet használok, bár a tiszteletreméltó Szent Bernát vagy Tost Gyula erdõmérnök úr nevét is emlithetném. A Jász-hegy gerincén kényelmesen haladunk Dobogókõ felé. Örömmel látjuk, hogy Hegedûs Lajos obeliszkjét helyreállitották a vandál rombolás után. Ez az élet: egyesek épitenek, mások rombolnak, aztán újból épithetünk. Nehéz megszokni, talán nem is lehet, de tudhatjuk, hogy igy van.
Közeledik a Rezsõ-kilátó. Itt, ugye, át szoktuk vágni az út csücskét, de most nem merek elmozdulni az ösvényrõl, centire rajta maradok, mert alakokat látok a kilátó teraszán. Még megtörténhet, hogy egyikük titkos ellenõr és végem van. Derékszögben fordulok a kanyargós sétaútra. Túléltem. Senki sem törõdött velem. Az ezután következõ emlékhellyel viszont néhányan törõdtek, takaritottak, diszitettek. Kikerültem õket és mást nem is emlitek, mert túrabeszámolót irok és nem történeti vagy mitológiai értekezést.
Igy jutunk el Dobogókõre. Múzeumigazgató úr a háza elõtt áll. Õrömmel üdvözöljük egymást és õ elmondja, hogy a rendezõk kiszoritották a szabad ég alá, mert ott dolgoznak szivósan a teraszon. Valóban, készülnek az elsõ szakasz oklevelei, banánt is osztogatnak, van forgalom. Egy kicsit csipkelõdünk, utána irány a turista büfé. Ott elégedetten állapitom meg, hogy utolértem Lévay Béláékat. Õk azonnal el is menekülnek, nyilván elõre. Én ráérek. A kiszolgáló kislány a szemünk elõtt nõtt fel tehetséges üzletasszonnyá. Gyors, ügyes, okos. A felbontott üveg mellé, kérés nélkül, poharat tesz, a zsiros kenyér alá tányér, hozzá szalvéta jár. A tea édes és forró, a kávé úgyszintén. Almás rétes és pogácsa ezúttal nincs, de lehet gondolni rá. Húsz percig élvezem az életet, van elég idõ.
Három óra elõtt 5 perccel felállok és a Matyi mellett elhaladva, kikerülöm a magántulajdonú terület dühös turisták által letaposott keritését. Vigyázni kell, mert a bal sarokban ott lapulhat egy rendkivüli ellenõr. Ellenõr nincs, utána problémátlanul lehet lekocogni az erdészeti útig. Lendületbõl átfutok a bevágás túlsó oldalára és vigyázok, hogy az alternativ ösvénynél a jelzetten maradjak. Mindig ébernek kell lenni! Utána nincs gond, ereszkedhetünk Mlynkibe. Zaklatott lelkem azonban újból rémeket lát. Túrázók jönnek le a felsõ kocsma teraszáról és néhány fiatalember is üldögél a padokon. Óvatosan közeledem és megkérdem, nincs-e itt rendkivüli ellenõrzés. Mondanak valamit, amit rossz hallásommal igenlõ válasznak vélek, ezért bevonulok a söntésbe. Ott az ismerõs csaposnõ foglalkozik az emberekkel én pedig azt találgatom, hogy a helyi lakosnak álcázott emberek közül melyik figyel rám a söröskorsója mögül. Nem történik semmi, nem is fog, mert a csapos közli, hogy lesz ellenõrzõ pont, de csak a jövõ héten. Kimerült idegekkel támaszkodom a pultnak és gépiesen kérek egy pohár sört, hogy a vendéglõs ne csalódjon bennem. A sör ára 130 Ft volt és tudtam, hogy ez a pénz a gyávaságom ára, ugyanis nem tudom visszakövetelni a rendezõktõl. Õk kellõ elõrelátással aláirattak velem egy nevezési papirt, amelyen arról nyilatkoztam, hogy semmilyen cimen nem fogok kártéritést igényelni tõlük. Lélektani okok alapján sem. Azzal vigasztaltam magam, hogy, körülnézve a helyiségben, két évet visszarepültem az idõben és Robit láttam, több túratárssal egyetemben, amint sikeresen lecsaptunk az utolsó adag forralt borokra, lévén a Magyar Vándor 105 alkalmával szép, fehér téli idõ.
A falu utcáján élénk forgalom van. Halottak napja vigiliáján vagyunk, a lakosok a temetõ felé és vissza közlekednek. Koszorúk, virágok, gyertyák. Az autósok kerülgetik a népeket. Kijutunk a temetõ sarkához, felfelé vesszük az irányt a nagy rét szélén. Átmegyünk a nyergen, utána le a kõtörõhöz. Fordulás jobbra az elég kellemetlen köves útra. A régi piroshoz képest jól fel kell menni, hogy utána egy nagy kanyarral kikerüljük Pilisszántót. Igy az új kegyhely közelében haladunk el, amelyet a falu népe a köztiszteletben álló polgármester vezetésével és számos támogató segitségével alakitott ki az utóbbi évtizedben. Ha ilyen tempóban halad a fejlesztés, akkor nemsokára betonon mehetünk felfelé bokapróbáló út helyett. Akit érdekelnek a részletek,irja be a keresõbe a Pilisszanto Ziribar szavakat és kellõ ismeretet fog szerezni. Az Encián jóvoltából, két éve, még járhattunk is a Ziribár csúcsán a Téli teljesitménytúra keretében.
Tovább. Valamikor még nagyitóval kerestük azt a helyet, ahol a köves útról balra kell ereszkedni a falu felé. A térkép is hibás volt, emiatt egyesek lementek a szélsõ házakig, mert a vékony csipkebokor ágakon nem vették észre a szintén vékonyka piros festést, amely egy sifutó sáncra emlékeztetõ helynél derékszögben ment tovább jobbfelé. Érdemes megjegyezni a terep domborzati viszonyait, mert segithetik a tájékozódést a táj átalakulása (például tarvágás) idején. Most jó dolgunk volt, mert szalagok jelentek meg és jól vezettek minket.
Nagy ivben haladunk a Csévi-nyereg felé, szerencsére a szokásos pocsolyák szerény méretre zsugorodtak. A nyereghez alkonyatkor érek, az õrök közlik, hogy negyedóra múlva sötét lesz. Elõveszem a lámpát, de még nem gyújtom fel, amig látok, megyek anélkül. Kiérek a magánterület keritéséhez. Itt a vásárló szépen megvette az erdõt, tiltó táblája Klotildliget szélén az elsõk egyike volt hazánkban. A S jelzést módositották, a területet szakszerûen osztották fel zárt és nyilt részekre, hogy a vadászok könnyen lelõhessék az erdõszéli magaslesekrõl a járkáló vadakat. Állatbaráti elmélkedésre most azonban nem nagyon gondoltam, mert a kerités mellett haladó ösvényt, amit gondos kezek szalagoztak a kritikus helyeken, az idõ múlásával kellemetlen bokrok, füvek, indák nõtték be. Egyformán kellett vigyázni a ruhára és az egyensúly megtartására. Nagyon vártam a keresztirányú út megérkezését, a standard, mindig ott lévõ pocsolyát és utána a sorompót, hogy megkezdhessem az Iluska-forrás felé vivõ unalmas utat. Bár jól ismerem az utat, mégis nagyon megható volt a vadászterület kapuja táján lógó szalag, ami megkimélt az esetleges kisiklástól.
A forrás után egyenesen, balra, majd jobbra megyünk, ott vannak a szalagok és újdonságként a hegy elõtti réten épitett kerités, ami miatt be kellett tartanunk a derékszöget. Felszuszogunk az emelkedõn, utána ballagunk a kanyargós úton. Egyszerre csak két fényt látok, valakik megálltak. Odaérek és kérdezem, hogy mi újság. Táblára mutatnak, miszerint sziveskedjünk elkerülni az elõttünk álló területet, mivel ott gázvezeték épitése folyik. A jobb megértés érdekében fehér, jobbra és balra mutató nyilat festettek a földre. Ma sem tudom jól értelmezni a nyilat, és az égvilágon semmi kedvünk sem volt bemenni se jobbra, se balra a járatlan erdõbe. Ki kell jelentenünk, hogy a Rendezõség itt feladata magaslatán állt, amikor szépen libegõ szalagot kötött valamivel távolabb az orrunk elé, kifejezve, hogy nem kell törõdnünk a tiltással. Nagyon megkönnyebbedett a lelkünk és most már fittyet hányva a többször ismétlõdõ tiltó táblákra ütemesen mentünk a megszokott P jelzésen. Jó sokára tényleg jött egy munkagépek által vágott nyiladék, amin szépen átmásztunk és gond nélkül értük el a Kopár-csárdát.
Elég sokan voltak a pontban, nem nagyon fértünk volna a sátor alá, ezért a fûben elnyúlva kanalaztuk a jóminõségû levest. Nekem általában egy szûk tányér elegendõ egy szelet kenyérrel, most is igy volt. Szörp bõségesen volt itt is, nem kellett félni a kiszáradástól.
Az utóbbi évek festegetése folytán könnyen feltalálunk a Kakukk-hegyre, bélyegzünk, utána - hála a befejezett csatornaépitésnek - gond nélkül legördülünk a faluba, jön a Villa Negra. Ha figyelünk a pihenõpark épitése miatt megváltozott útvonalra, akkor hamarosan a jobbkézre futó keritéshez érünk, és emiatt minden korábbi gondunk megszûnik. Nem kell kémlelni a jobbra esõ erdõt, kitérni nem lehet, s amikor már lehet, akkor a S jelzésen vagyunk. Pár éve, az erdõirtás és villanyvezeték épités miatt megváltozott terepen, Corradival és Részegh Annával felosztottuk a háromfelé vivõ utat, hogy megleljük, melyik is az igazi. Ma ez nem gond és akusztikus tájékozódásra sincs szükség (Hommage a Gnadig Peter, tompa ékezet és umlaut)
, hogy eljussunk az ellenõrzõ ponthoz s utána, az ultramodern létra segitségével, átlibbenjünk a Hosszú-árok területére. Monoton menet következik, mindig a villa jobb oldali ágát kell választani és bár tudjuk, mi vár ránk, mégis örülünk, amikor elkezdõdik az emelkedés a bükkerdõben. Számomra ez a szakasz a türelem próbája. A nyeregben találjuk a K+ jelzést, erõsen balra fordulunk és jól kimért lépésekkel nekivágunk a Nagy-Szénásra vivõ emelkedõnek. Ha ez megvan, akkor minden megvan. Tudom, mennyi idõre van szükség a felmenetelhez, nem gondolok semmire, csak arra, hogy gondosan helyezzem a lábaimat a talajra és, ha csiga módján is, de megállás nélkül haladjak felfelé. Jó dolog, ha már látom a gerincen balra forduló lámpákat, oda kell feljutni és kész. Az is elkövetkezik.
Az emlékfal után kis lépcsõzés, majd irány a fenyõerdõ sarka felé. Lefelé kanyargok, a gyökerekre kell csak vigyázni. Az ösvényen lépcsõk jönnek, ez már a vég, legalább is egyelõre. Eloltom a lámpát, hiszen közvilágitás van és közeledem Nagykovácsi széléhez. Itt van vándorlásunk egyik megható szakasza: a temetõ évrõl-évre hunyorgó mécsesekkel és nagy békességgel vár minket. Gondolhatunk hozzátartozóinkra, barátainkra. Kihagyhatatlan emlékezés helyén járunk, tûnõdhetünk azon, hogy a magára hagyott temetõben, a csendben, mirõl beszélgethetnek a lakói. És most elõtûnik Robi is, a Piros lelkes szervezõje. Eleresztek egy fohászt érte. Nem tudom, hogy volt õ ezekkel a dolgokkal, dehát ártani nem árt.
A sikátoron át a fõutcára jutunk, irány a plébánia. Amikor belépek a kapun, kettõt üt a toronyóra. Fél tiz. Rendben vagyok, ez normális. Van idõ társadalmi életre. A hosszú asztalnál komoly, tanáros arccal ül Végh Kati, mellette a megmentett, azaz Gász Kata és egy biztonságot nyújtó férfiember (a nevét nem találom a zárójelentésben). Jelen van az ismét utólért Szabó - Lévay páros is. Mindenfelé rengeteg enni- és innivaló, ami megszokott ezen a kiváló túrán. Elégedetten elnyúlok és szemlélem a kinálatot. Saját hátizsákomból, 14 óra alatt, mindeddig csupán egy banánt ettem, a többit a rendezõktõl kaptam. Most viszont a túra táplálkozási csúcsa következik. Kata megkérdezi, hogy kérek-e feketekávét. Ez - ugyebár - extra, rendkivüli ajánlat, kapok is rajta. Na, kérem szépen, ez akkora és olyan erõs kávé volt, ami egyedülálló szolgáltatást, frászt, nem is szolgáltatást, hanem ajándékot jelentett, utána szinte repültem a Vörös-pocsolya felé. De amig üldögélek egy jó negyedórát az asztalnál, addig azok kedvéért, akik eljöttek velem Nagykovácsiig, hogy megtudják Gász Kata epitheton ornansát, elmesélem a következõket.
Idõsebbik fiamnak, Józsefnek, sajátos foglalatossága van. Ha hosszújáratú túrákra megyek, akkor szereti ellenõrizni létállapotomat, ezért váratlanul és elõre nem látható helyeken felmerül az éjszaka homályából. Bejelentés nélkül megjelenhet a Kis Rigóban, a Bika-völgyben, a vértestolnai útnál, Telkibányán az egykori Ezüstfenyõ keritésénél, Kékestetõn vagy Mátrakeresztesen, éjféltájban a Szép Juhásznénál lévõ nyomós kútnál és igy tovább. A P 85-ön a nagykovácsi ellenõrzést kedveli. Barátaim már ismerik ezt a stilust. Volt úgy, hogy egyszerre rémültünk meg, amikor a Maxin, Dobogókõre érve és a betonúton a Nimród felé fordulva, egy sötét alak lépett ki a fák árnyékából olyan tartással, mintha meg akarna támadni minket. Természetesen, õ volt. Hogy a témához érjünk, azt kell tudni, hogy ezt az éjszakai bolyongást a K100-on is eljátssza, s igy két ellenõrzés között, ha nem alszik, ideje van arra, hogy néhány kimerült vagy megrongálódott túrázót biztonságos helyre szállitson, vonatra vagy buszra tegyen. Katát is megmentette egyszer, ezért érdeklõdött õ Dömösön Márk unokám iránt, mivel akkor Márk is együtt autózott az apjával. Ezek bájos dolgok, erõsitik a túrázók barátságát, ami nem rossz dolog barátságtalan világunkban. Szokták is emlegetni egyesek, hogy jó látni a generációk összetartását elidegenedett korunkban. Azt hiszem, hogy Wehner Gézának lesznek hasonló élményei, ha egy kicsit tapasztaltabbá válik. Azt nem szabad mondani, hogy ha megöregszik, mert akkor Lévay Béla kiüldöz a világból.
A 22 órai harangütések már Nagykovácsin túl találnak. A sokszor bejárt útról nem kell sokat regélni, le kell tudni. A Vörös-pocsolya táján meghatottan szemlélem a feltûnõ szalagozást. Milyen szép gondoskodás, hogy el ne tévedjünk az erdõt elhagyva. Mindazonáltal, az eddigi lelki megpróbáltatások miatt, lassan gyanú ébred bennem. Túl szép ez a szalagozott út. Te, jó Isten, csak nem csapda rejlik emögött! Hiszen még kell lenni két titkos ellenõrzõ pontnak és ez a terület a mezõn átvágó kispistázók kedvenc helye. Ha itt most valaki - nagy öntudatában - nem követi a szalagokat, az flagránsan megsérti a szabályt és minden kétséget kizáróan lebukott. Mellesleg, ahogy a sötétben nézem, semmi kedvem nem lenne bukdácsolni a növekvõ bokrok között.
Hát ez bejött, mégha a vendéglátó ellenõr sem tagadni sem megerõsiteni nem kivánta sejtésemet. Kicsit megállok, aztán jöhet Adyliget felsõ széle és a Fekete-fej. Toplak Jóska ezúttal az igazak álmát aludta a sátorban, társával váltottam néhány szót. Õ udvariasan közölte, hogy a János-hegyi ellenõrzõ pont a csúcs után lesz. Remek, tavaly is igy volt, köszöntem a tájékoztatást. Aztán újból felébredt a pszichés nyomás: És mi lesz közben?! A betonút kiváló alkalom a Hárshegy megkerülésére. Hát nem is kell azt gondolni, hogy az alkalmazott pszichológiát gyakorló szervezõk kihagyják ezt a ziccert. Vár már ránk Gálfi Csaba a Hárshegyi-körút asztalánál! Bizony, igy kell halászni a potyázókra.
Innen érdektelen a menet. A János-hegyre nem nehéz felmenni, lejönni meg egyenesen wellness jellegû a szivacsos járdán. Kérdem az õröket: meddig maradtok? Fél négyig, válaszolják. Most még csak háromnegyed egy van, lehet szobrozni majdnem három órát. Dehát ez az õrök nemes kötelessége. Makkosmáriáig nincs történés, ott se nagyon azon kivül, hogy átveszem a csokoládészeletet. Tavaly egy fiatal hölgy ült ott egy autóban, elég közel a magántulajdont védõ magas kõkeritéshez, ami mögött borjúszerû kutya üvölthetett egész éjjel, valahányszor egy-egy túratárs megérkezett a templomhoz. "Hogy birod ezt a borzalmat?" - kérdeztem részvéttel. "Elbirom" - mondta õ, amibõl újból arra következtethettem, hogy a nõknek jobb idegei vannak, mint a teremtés koronáinak.
A pont után szépen ballagunk a fiatal erdõben, majd befordulunk a Végvári-szikla felé. Újabban nincs gond a tájékozódással. Pár éve, erõs esti és éjszakai ködben nem nagyon látott tovább az ember az orránál, szépen el is mentem a szikla mellett, de egy idõ múlva a talpaim jelezték, hogy nem jó helyen járok. Van úgy, hogy a talpunkkal tájékozódunk, jó visszamenni a biztonságos talajra. Emelkedõ jön, egy pár forduló és a piktortégla üregek után feltûnik az orrunk elõtt a P+. Itt kell balra fordulni a keskeny ösvényre. Meg kell mondanom, hogy nagyon nem szeretem ezt a szakaszt. Csináltam már itt mindenféle bakugrást. A viz a bevágás közepén folyik, a széle csúszós, sárga agyag, a sikátorban kerülgetni nem lehet, ha felnézel, megbotlasz, ha lenézel, az ágak verik ki a szemedet. Most száraz volt a talaj, ezért csak simán estem el jobbfelé. Nem nagyon, csak annyira, hogy elszakadjon a nadrágom és tönkremenjen a botom. Dehát egy jó negyedóra után sziklás talajra jutunk, ahol azért továbbra is vigyázni kell, mert a pára, nedvesség sikossá teszi a köveket. Nem lenne jó elterülni itt.
Itt van Budaörs széle, házak, közvilágitás, dühös kutyák, szerencsére kerités mögött. Kisfaludy-utca, közlekedési lámpa, fõutca, körforgalom, cél. Barátságos fogadtatás, emléklapon kinyomtatva a nyolcadik teljesités elismerése, jelvény, kézfogás. Menetidõ 20:35 - jó az egy nyugdijasnak. Itt érdemes megjegyezni - mások is emlegették -, hogy a P 85 elõnyösen hasonlitható össze a K 100-zal, mivel, ha elvégezzük a szokásos számolgatásokat a képzett úthosszal és a szintidõvel, akkor a P 85 az idén egy tizeddel erõsebb (5,47) teljesitményt kiván, mint a K 100 (5,36). Most már irány a belsõ szoba, ahol Egyszemélyes Csilla vidám kedéllyel és párolgó virslivel vár. Ezek azok a konzervativ, megszokott körülmények, amiket nagyon kedvelünk. Az asztalnál a megszökött Szabó-Lévay páros üldögél. Végre beugrik szenilis memóriámba, hogy meg kell kérdeznem Máriától: szabad-e kiirnom a nevét a Maxi beszámolómban, mivelhogy szeretem tiszteletben tartani a személyiségi jogokat. Beleegyezik, miért ne? Tényleg, miért ne, hiszen résztvesz a pontgyûjtésben, nem anonym túrázó.
Tehát itt vagyok, mint két évvel ezelõtt a MV 105 után. Az elõtérben a rendezõk. Ebola egy cicerone taglejtésével járkál le és fel. Csilla tölti a teákat, mi vidáman beszélgetünk az útról, ugratjuk egymást. Tavalyelõtt már itt volt Alpár András is, most még valahol söpröget az éjszakában. De valaki valóságosan hiányzik. Robi. Nem-létét jobban érzem, mint tavaly. Ha emlékutat emlegettem, az ezen a ponton lényegessé válik. Mivel nem szeretem túlméretezni az érzelmi megnyilatkozásaimat, azért a magam részérõl be is fejezem mondókámat, nektek azonban idemásolom utolsó levelének két sorát úgy, amint az megtalálható számológépem readed rekeszében.
"Hát igen nagyon jól kipihentem magam, majdnem 15 órát aludtam egyhuzamban! Örülök, hogy tetszett Neked a rendezés, remélem, hogy továbbra is megtisztelsz minket a részvételeddel a túráinkon. A legjobbakat, egészséget és sok kellemes túrázást kivánok! Üdv: Hegedûs Róbert alias heroberto:" (2006. november 6. 19:08)
No comment.
Amint a gyász után az élõk felkeresik a közeli vendéglõt búfelejtésre, meg beszélgetésre - hiszen azok, akiket szerettünk, mindig összehozzák a barátaikat egy kis vigasztaló kikapcsolódásra - váltsunk át mi is vidámabb hangra, ami azért kapcsolódik ahhoz a bizonyos utolsó találkozáshoz. Történt pedig ugyanis, hogy célba érésem és az adminisztráció lebonyolitása után Ebola egy székre mutatott és igy szólt: "Ülj oda!" "Mit akarsz tõlem?" - kérdeztem gyanakodva. "Le foglak fényképezni" - volt a válasz. Te, jó Isten, gondoltam, s a vér kifutott az ereimbõl. Még csak ez kellett nekem. Tudvalévõ, hogy Magyar Balázzsal ellentétben, akirõl kizárólag csak kitûnõ képet lehet csinálni, rólam csak rossz kép készülhet. Ha nevetni próbálok, azért, ha komoly óhajtok lenni, akkor megazért. "Mire jó ez az egész?" - kérdeztem kinlódva. "Rákerül az emléklapra" - mondta. Tisztán láttam, hogy Jávor és társai már rettentõ modernek lettek. Leroskadtam és intelligens képet vágva rámeredtem az objektivre, lesz, ahogy lesz, õk akarták. Aztán hirtelen vérszemet kaptam. "El tudod küldeni a felvételt emaillel is?" - kérdeztem. "Igen." E válasznak köszönhetõ, hogy barátaim szembesülhettek egy hosszútávú túrázó célfotójával. A hatás egyöntetû volt. "Úgy nézel ki, mintha most szabadultál volna a lágerbõl." Errõl ennyit, de nincs vége.
Jávorék már a rendezés csúcsait ostromolták, mivel egy szép napon azt közölte a feleségem, hogy járt nálunk egy fiatalember és hozott egy dobozt, de nem mondta, hogy mi van benne. Mivel nincsenek ellenségeim, ezért érdeklõdve bontottam ki a csomagot. Egy csodálatos kupa volt benne, aminek a márvány talpára rávésték a rendezvény és szerénységem nevét. Ilyet még nem kaptam egész pályafutásom alatt. A kupa annak megfogható bizonyitéka, hogy, a hitetlenek vélekedésével szemben, én már valóban Nagy Túrázó vagyok és ezt a MVTE-nek köszönhetem. Vajh ki õ, a nyájas Ismeretlen, aki elvégezte a doboz kézbesitését? Eloszlatom a kétséget. Mint utóbb kiderült: Toplak József.
A célban feltûnt egy üde, elegánsan öltözött nõ: Szalkó Éva (Debrecen). Már megszoktam, hogy a túrák nõi résztvevõi jobb külalakot mutatnak a célban, mint az erõs férfiak. Csinossága azonban most gyanút keltett bennem és ezt nem késtem kifejezni. Római-fürdõtõl Budaõrsig nem angyalok hordozzák a túrázókat. Hogy is van ez? "Én voltam az ellenõr" - válaszolta kérdésemre. Aha. Ez magyarázat. Bizzunk benne, hogy jó osztályzatot adott a rendezvényre, amely méltán viselhetné a "Szigorúan ellenõrzött vonatok" (Ostre sledované vlaky - hogy nemzetköziek legyünk) mintájára a nagyon szigorúan ellenõrzött vándorlás elnevezést. Talán ez is egy csillag a minõsitési táblán.
Ideje lesz a befejezésrõl gondoskodni. Ha az ember hátradûl a székében, erõsen fel tudnak tûnni a kilenc év eseményei (8P + 1MV), alig lehet véget vetni az emlékezésnek. Hadd emlitsek meg még két nevet. Az egyik Szabó Jánosé (Szeged), akivel biztosan találkozom a Mályvádon, akivel együtt szuszogtunk fel a Sötét-lápa gerincére (Téli Mátra), söröztünk Galyatetõn (Mátrabérc), aki pontõrként várt a Maxin a Kevély-nyeregben és most itt találkoztunk Budaörsön. Egy kézfogás régi társakkal nagyon sokat tud mondani minden szó helyett. Kocsis János (Hódmezõvásárhely) türelmes szenvedõ alanya volt egy számunkra hatalmas élményt jelentõ autós üldözésnek a Hollóháza - Pálháza - Füzér térségben. Õ is itt volt Budaõrsön, s a nevét azért irom ide, mert a MV-on fair play-dijat kaphatott volna. Az történt ugyanis, hogy Pilismarót után, a Hamvas-kõi rétrõl felfelé indulva, az erdészet, saját céljaira, piros jelzéseket festett a fákra. Szépen meg is voltunk együtt, azt gondoltuk, hogy az erdészet jelzései kiegészitik a P jelzést. Egyszer csak jobbra mutat a piros nyil, a szekérút elkanyarodik derékszögben. Más jelzés nem lévén, arra mentem elõzetes tájékozódó utamon. Eltelt egy kis idõ, amig rájöttem, hogy itt nem a túrázók megsegitésérõl van szó, hanem az erdészet saját akciójáról. Világosban, jó idõben, hamar kijavitjuk a tévedésünket, a MV-on viszont már jó órája esett a hó, fehér lett az erdõ és erõsen alkonyodott. Korán jött a tél. Négykézláb másztam fel a Hirsch-oromra és semmit sem élveztem a nagyon szép kilátásból. Ettem valamit, aztán irány az Égett-hárs. Pár száz métert tettem meg, amikor nagy lendülettel jött szembe János, az iránt érdeklõdve, hogy hol van a Hirsch-orom. Mondtam, hogy merre, meg azt is, hogy nem ellenõrzõ pont. Õ azonban ment a maga útján s én drukkoltam, hogy késõbb megtalálja-e majd az utat az Égett-hárs és a Hoffmann-vadászház közti dzsungelben. Megtalálta. Útvonalhoz ragaszkodását nagyra becsüljük az olyan túráknál, ahol a kibújás nagy bûnnek számit.
Jávorék feljönnek - mondta egy gyakorlott túrázó. Valóban, engem is meglepett a MVTE kiváló honlapjának megjelenése a képernyõn. Piroson kivül jártam a Zöld, a Buék, a Tojás túrákon és sokszor voltam magam is türelmetlen a lassú adminisztráció miatt. Kellemetlen dolog izzadtan topogni a túra végén, várva a sorunkat. Abban viszont elég biztos voltam, hogy a dokumentáció nem vész el, csak keresik a módot a közzétételére. A honlap mutatja, hogy az anyag megmarad, ha nem dobjuk a tûzbe, s ezzel a MV egy kategóriát ugrott felfelé a teljesitménytúrák minõsitési rangsorában. Amatõr módon azt képzelem, hogy - a szállodákhoz hasonlóan - ilyenkor egy plusz csillag jelenik meg a túra neve mellett. Mivel nem vagyok hivatal, nem is foglalkozom minõsitéssel, de jó látni, hogy az évek során összegyûlt tapasztalat öregbitheti e sportág tekintélyét.
Egy másik jó dolog: a köszönet nyilvánitása a rendezõknek. Én kevés túrára járok, ezért tévedhetek, abban azonban nem, hogy elsõ alkalommal olvashattam azoknak a derék embereknek a nevét, akik nélkül nem járhattuk volna végig zavartalanul a P-akárhány utat. Nincs teljesitménytúra valakik gondoskodása nélkül, ezt elegánsan és igen helyesen fejezi ki az idei zárójelentés. Remélem, senki sem maradt ki a listából.
Most pedig számoljuk meg az utolsó mondatokat.
Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy jó idõjárási és talajviszonyok mellett, gondos útleirással és útjelzéssel vezetett végig minket a nagyszámú, lelkes rendezõség a választott távon. Minden ember és mind a 16+4 bélyegzõ a helyén volt. Bõséges ellátást kaptunk (én csak egyetlen banánt ettem meg a csomagomból). A jelvény szép, az emléklap a szokásosnál eggyel több adatot (a teljesités száma) tartalmaz. A továbbutazóknak módjuk volt zárt térben pihenni és megvárni az indulás idõpontját.
Ha nem csalódom, akkor öt mondatban el lehetett mondani a lényeget. Nagyon óvakodnunk kell az olyan emberektõl, akik öt mondat helyett ötszáz (lusta voltam megszámolni) mondattal mondják el ugyanazt, mert azok sok más, még nagyobb gazemberségre is képesek.

 
 
ZETúra éve: 20082008.11.02 12:51:53
megnéz ZE összes beszámolója
Piros 50, immáron másodszor, avagy "itt a piros, hol a piros" az éjszakában

Késõn ébredek, egy HÉV-et elengedek, szerencsére negyed kilenckor még ott vannak a rajtban, így 8:15-ös idõvel elindulhatok. Nyugodt tempóban indulok, majd picit késõbb konstatálom, hogy a Kevélyen a pont elvileg 9:55-ig mûködik -- 8km, kerek száz perc, úgyhogy kilépek picit. Ennek meg is lesz az eredménye, 9:38 kerül a papírra a Kevélyen. A Kevély-nyeregnél egy túratárs ücsörög és falatozik, majd szól, hogy jobbra menjek. Megköszönöm, és zúzok lefelé, itt lehet, és minél gyorsabban megyek az elején, annál kevesebbet kell majd lámpafénynél kóvályogni. A "zúzás" annyira jól ment, hogy a Csikóváralja feltételes ep-hez egy óra alatt odaérek, itt szörp és tejkaramella az ellátmány -- jó szolgálatot tesz az újratölthetõ túrabögrém :)
Néhány méterrel odébb sikeresen belerúgok az ösvény közepén meredezõ fatönkbe, aminek következtében rövid "imát" mormogok, megemlítve benne az ominózus fatönköt otthagyó favágó több családtagját... Picit bicegve nekivágok a hátralévõ kb. 40km-nek, egy-két ismerõssel haladunk tovább a Tölgyikrek felé. Ezen a szakaszon kapunk némi csepergõ záporocskát, egy srác elõvesz egy esernyõt, de szerencsére sem erre, sem pedig a a hátizsákomban kucorgó kabátra nincs igazán szükség. Néhány gyorslábú futó (10-kor rajtoltak) elhúz mellettünk.
Tölgyikreknél pont, bélyegzés, ücsörgõ-falatozó túriázók (valószinûleg a 35-ös távról), a pontos idõ 11:40.

Sikárosi-rét következik, a túra egyik legszebb része: kevés hely van, ahol a körpanorámát gyakorlatilag nem zavarja az emberi kéz nyoma, itt egy magasles kivételével ez a helyzet. Rövid gyönyörködés a tájban, aztán indulás tovább.

A Szõke-forrás völgyében biciklisek jönnek szembe, megjegyzik, hogy de nagy a forgalom... Hát igen, vagyunk egy páran, bár én az 50-es táv (talán) utolsó indulójaként 64-es rajtszámot kaptam -- gondolom azért a babatávosok többen voltak.

Dömösig egy megálló van, a Szentfa-kápolna fölött egy feltételes EP, aztán némi aszfalt, és végre-végre a dömösi kajapont. Az asztal mindkét oldalán sok-sok ismerõs arc, egy biccentés ide, egy köszönés oda, de nézzük, mibõl élünk: margarinos kenyér, felvágott, vegyes savanyúság, és némi speciálisan kezelt :-)) mazsola -- sajnos a kezelésére használt folyadék már elfogyott :-( így be kell érni kétféle szörppel.
Bónuszként kapok egy tejkaramellát is, majd nehezen, de nekivágok az túra egyik nehéz szakaszának. Az, hogy tele pocakkal kell menni, az csak az egyik nehézség... A Szakó-nyeregig ugyanis 4,6km-en kapunk a lábunkba bõ 400m szintet.
No, ez a szakasz sem lesz "szívemcsücske", de sikerül abszolválni, bár 2-3 helyen be kell iktatni némi pihenõt. Az egyik ilyen Kristófcsik Ottó erdész kopjafája (Üdv az erdésznek!), bár itt nem elsõsorban pihenési céllal áll meg az emberfia...

Szakó-nyeregnél pont, bélyegzés, majd nekivágok a majdnem utolsó kaptatónak. A gerincen itt-ott kellemetlenkedik a szél, de ez csak arra jó, hogy picit gyorsabban lépkedjek :)

Dobogókõn 15:57 kerül a lapra, banán a pocakba, és nyugalom a lélekbe, hiszen a célig van kb. 17,5km, amire a cél zárásáig maradt öt órám, bár a lámpás/elkavarásra alkalmas szakasz még elõttem van. Röpke soproni eredetû frissítés a Matyiban, majd elindulok lefelé. Fagyoskatona után utolér Jazzkedvelõ topictárs,aki a 85-ös távot célozta meg, Kopárig gyakorlatilag együtt megyünk.

Pilisszentkereszt után éjszakai üzemmódra váltunk, lámpákat bekapcs, és egyesült erõvel figyeljük a jelzéseket, és a szalagokat. Pilisszántó szélénél egy pici bizonytalankodás, megnyugtatásként elõkerül a GPS, bár csak annyira, hogy lássuk, hol vagyunk -- késõbb még egy-két alkalommal amúgy biztatás vagy megerõsítés gyanánt elõveszem.

A Csévi-nyereghez hatra odaérünk, pecsételés, majd belemarkolhatunk a cukorkás dobozba. Kicsit késõbb szembejövõ forgalom -- majdnem elkerülték a pontot. Az Iluska-forrásnál elõbb morcos ugatást hallunk, majd meglátjuk a fényt az esõbeállóban... Khm... Nem kéne éjjel az erdõben szabadon engedni a kutyákat... No mindegy, nem ep, úgyhogy megyünk tovább, a most már tényleg utolsó kaptató következik, utána mégegy apró, ott, ahol a gázvezetéket építették... Aztán a forgalom zaját meghalljuk, egyre erõsõdik, aztán autók fénye... kis híd balra, majd parkoló, sátor, cél, adminisztráció, gulyás...19:50-et mutatott az óra, amikor beértem.

Szép, a rövid távon teljesen jól követhetõ útvonalon haladó túra, profi szervezéssel. Az éjszakai szakasz kritikusabb részein a szalagozás rengeteget segített, köszönet érte. Bár elfáradtam a végére, de egy csodálatos élménnyel gazdagabban buszozhattam hazafelé.

 
 
 Túra éve: 2007
SpotTúra éve: 20072008.01.16 19:01:15
megnéz Spot összes beszámolója
Piros 85

5:53. Lassan bizonytalanul indulok a hév sínjei mellett, nézem a lámpák fényénél megcsillanó, távolbafutó fémpárt, az elhúzó autók álmos vezetõit.
A hajnali párától tompán szürke beton torzan tükrözi a derengõ hajnal árnyait. Az erdõ világosodó ösvénye, nedves, csúszós, vállaimmal vizes leveleket súrolok.
Izzadok, testem párás gõzt lehel, fennsíkon távolodó embereket kísér tekintetem. Megyek utánuk, a messzi hegyek felett gyülekezõ felhõket figyelem. Talpam alatt a füvek, gazok hajlanak, tapadnak a sárba, próbálnak kiemelkedni, csöpög róluk a mocskos víz, latyak.
Murvás utat követek a hegy teteje felé, köveit rugdalom, lassulnak lépteim, fák egyre színesebb lombjait fürkészem, lehulló levelet fogok el markommal és eresztek tovább.
Útkanyarulatban tekintek a völgy felé, de nem látom tisztán, közelebb megyek, fehér, habos tenger hömpölyög ameddig a szem ellát, átellenben a Hármashatár-hegy csúcsa szigetként emelkedik ki. Virágos-nyeregbõl tajtékzó felhõfolyam igyekszik feltölteni a köztünk tátongó hatalmas medencét.
Mászok a Nagy-Kevély oldalában, sziklákat kerülgetve, sós izzadságot a szemembe kenve, bércre érve ereszt gyökeret a lábam a látvány gyönyörûségétõl. A tejes pára az egész völgyet takarja, csak néha bukkan elõ egy-egy falu piros tetejû házerdeje, hogy azután ismét elnyelje lakóival együtt. A nap sugarai fehéren verõdnek, árnyékos szürkével keveredve. A Kis-Kevély, a Hosszú-hegy és a Pilis óriási tömbjét körbefogja a ragyogó tejfel, a dombok õsz által megmart színes oldalain erõs kontrasztot alkotva.
Ezzel a ritka látvánnyal a lelkemben folytatom utamat az avarral borított, köves talajú erdõn át. Ütemesen verõdik hátizsákom izzadt testemhez, kocogva igyekszem Csobánka erdõszéli házai felé, a hosszú ereszkedéstõl fáradtan pásztázom az alólam kifutó terep egyenetlenségeit, buktatóit, igyekszem elkerülni a nagyobb köveket, kiálló gyökereket, ettõl a mozgásom cseppet sem nevezhetõ harmonikusnak, inkább esetlennek, de idõt kell megtakarítanom a nehezebb, emelkedõ terepekre gondolva.
Hullámzó aszfaltcsíkon, hallgatom a kutyák csaholását, fejsze fába csapódó, tompa hangját, ahogy valaki tûzifát vág, beszédfoszlányok párás szüremlését. Élvezem a reggeli ébredés halk neszezését, hangulatát.
Patak felett kõhíd, bordázott vaskorlát autók számára, alul levelekkel takart patak, távolabb, szürke, kopasz erdõ.
Gyaloglok, hátamon a zsákom ütemesen mocorog, hozzá állítom a lépteim ritmusát. Ellenfényben nézem a romos épületek fölé boruló hatalmas platánok méltóságteljes õrködését.
Viszontlátásra tábla mellett hagyjuk el Csobánka omladozó határházait, kastélyát. Gyorsan haladnak el mellettem a hosszú betoncsíkon az erõsebb vándorok.
Õszi erdõ párás csapásán kanyargok, szívom be a rothadó levelek jellegzetes szagát, gombák áramló illatát. Figyelem a kiirtott bozótos otthagyott, földön heverõ tetemeit, mögöttem érkezõk elõl lépek félre, folytatom utamat.
Azokra gondolok, akik kivágták az aljnövényzetet, kemény munkával, a sok hajlongástól fájó derékkal, és az otthagyott faanyagra, tüzelõre. Persze még ki kell száradnia, hogy el lehessen égetni. Gyermekkoromban sok fát gyûjtöttem Sopron-Bánfalva erdeiben, és sok tobozt, azzal lehetett könnyedén begyújtani a sparheltba. Elmélázok kicsit az emlékek erdejében, a kályha mellett fõzõ nagymamám izzadó homlokán, nagyot változott azóta a világ.
Átballagok a Holdvilág-árok itt már szelíd teknõjén, és megindulok, a Tölgyikrek irányába. Nézem a felfelé kanyargó ösvényt, az innen-onnan befutó, jól kitaposott csapásokat, vajon hová vezethetnek, merre tartanak, kik járhatnak, rajta, talán a forrás vízét hozzák erre az itt lakók, lehet, ez is egy lehetõség.
Hangos beszéddel szóval tartott társaság közeledik, menekülnék, de nem tudok, zeng az erdõ az okosságot osztó, rendkívül tájékozott turista igaznak vélt teóriáitól, a többiek csendben ballagnak mellette, csak egy-két halk közbeszúrást lehet hallani!
Nem tehetek róla, szeretem az erdõ csendjét, csicsergõ madárhangjait, a fák zúgását, elég zaj van a városban, itt nem akarom hallgatni mások tiszteletlenségét, kivagyiságát!
Lassan kifogy a szusz, a folyamatosan emelkedõ út szekérútra vált, és tovább emelkedik, nem könnyû, de volt már sokkal nehezebb is, amikor sártenger borította az egész utat, csúszkáltam, dagonyáztam.
Az erdei csapásra, csak ketten megyünk be, a többiek a szekérúton maradnak, már meg sem lepõdök, a zajongó társaság inkább a könnyebb utat választja. A Salabasina-forrás víztelen csöve csendesen mered felém, egy ideje már nem csordogál belõle szomjat oltó nedû, kiszáradt, lassan benövi az erdõ növényzete, a fák gyökérzete a köveit repesztgeti.
Tölgyikreknél pecsételek, cukor a jutalma annak, aki ideért idõben, aki hozzáfér marokszámra viszi, nem gondolva azokra, akik késõbb érkeznek majd ide. Elnézem a sáskahadat, a hangoskodók is köztük vannak, ismét nem lepõdök meg.
A sárga jelzésen visszakapaszkodó eltévedt társunk kanyarodik a helyes irányba. Botladozva kocogok lefelé a levelekkel takart köves talajon meg-megbicsakló bokával. A mélyút vízmosta talaja mindig megdolgoztat rendesen, de gondolok az elõttem álló sok-sok kilométerre, és nagyon óvatos vagyok.
Kiérek egy keskeny tisztásra, a magasra nõtt fû teteje õszre száradt piszkos fehér, az alja még zöld. A szegélyezõ fák ágain rozsdabarna, száradt levelek himbálóznak, vagy még az sem, csak kopaszon nyújtogatják lombtalan ágaikat, a cserjéken még vannak zöld levelek.
Állok a kis tisztáson, és a szívem megtelik szeretettel, pedig semmi különös, csak magyar, a mienk, és szép, és kedves, jó a levegõ, tiszta az ég, mi kell még, jól érzem magam, ez az enyém, mert idejöttem és képes vagyok értékelni azt, amit a természet nyújt, nekem és mindenkinek aki vevõ rá!
Tovább botladozok, nézem az elõttem haladókat, és jó hogy nem vagyok egyedül, jó hogy együtt gyalogolhatok olyanokkal, akik ugyanazt gondolják, érzik az erdõben, amit én!
A Sikárosi-mezõn álló vadles most üresen pihen, ha vadak tévednek erre, nyugodtan legelészhetnek, túrhatnak táplálék után, a vadászok most valahol másutt vannak! A rét felett õrködõ rozsdabarna erdõ nyugodt, csak a turisták csapnak kisebb-nagyobb zajt, de azt már megszokták a lakói.
Király-kút után még megyünk egy kicsit felfelé, hogy átbukhassunk a nyergen. A lábaim, idõnként teljesen kikészülnek, aztán csak visznek tovább, néha úgy érzem valahol kezd feltörni a lábam, ilyenkor azt a részt próbálom kímélni, már nem akarok Dömösig megállni.
Csodálom a fantasztikus völgyeket, hatalmas árkokat, bedõlt fatetemeket. A szélein egyensúlyozva haladok a piros vonalán, földcsuszamlás által leszûkült csapást kerülök a hegy meredek oldalába kijelölt úton, de nem jó, még veszélyesebb, mint lent menni, sáros talaja csúszós, nincs bevágva a hegy oldalába, és ha itt valaki megcsúszik…
Az erdõ fái pöttyösek a betörõ nap fényétõl, az avar pedig csíkos a növények földre vetett árnyaitól, az aljnövényzet zöld színfoltjai üdítõen hatnak, élénkítik a tájat.
Híd elõtt kis pocsolya befagyva, mellette sárba fagyott lábnyomok, elõttem egy fényesre világított facsoport kapaszkodik a szakadék szélébe. A kõkorláton piros jelek felfestve, gerendái között jókora lyuk tátong. Lepillantok az öt-hat méteres mélységbe, alul apró vízfolyás, csörgedezik, kerülget sziklákat.
Ballagok az avarszõnyegen, sercegve repülnek szét a száraz levelek, töredeznek, hajlanak. Keskeny csapáson ereszkedek a meder alja felé, itt már a Rám-szakadék vize is duzzasztja a patakot, partjain kisebb-nagyobb mohás sziklák õrködnek a gyöngyözõ, köveken átbukó folyam felett, hogy idõnként az áradó, tomboló erõk martalékává váljanak.
Egyensúlyozva, botjaimat a meder aljára támasztva jutok a másik oldalra, a kanyargó völgy újra és újra próbára teszi ügyességemet, míg végül békés turistaúttá szelídül.
Rengeteg kiránduló halad velünk szemben, a Rám-szakadék felé tartanak, kerülgetjük egymást, néha meg kell állni, hogy a szûk helyeken átférhessünk.
Az aszfaltúton haladva gyönyörködök a Duna túloldalán magasodó hegyekben.
Dömösön, a kék kútnál feltöltöm a palackomat, a pontnál szörpöt szürcsölök, párizsis kenyeret majszolok, zoknit cserélek. Kocsi áll meg mellettem, egy bokasérült turistát emelnek ki belõle, leültetik egy padra, menni nem tud, valami rokona jön majd érte.
Szedelõzködök, megigazítom a ruhámat, hátizsákomat a hátamra kanyarítom, próbálgatom az új zoknimat nem nyom-e valahol, mindent rendben találok, indulok.
Botom kopog a járdán, elhagytam róla a tappancsokat, kimerült, elfáradt izmaimat vizsgálom, latolgatom, hogyan fogok az utam végére érni, ha már most úgy érzem, nem tudok tovább menni, de csak lépkedek tovább és tovább, makacsul a következõ célra összpontosítva.
Meredek falusi úton ballagok, küszködök felfelé, mígnem egy kerítés állja utunkat, mellette felirat, visszafelé kétszáz méter, balra megint vagy száz, aztán megint balra megint kétszáz… Számolgatom, az közel egy kilométer kerülõ, inkább mászok, mint a többiek, kész akadályverseny.
Átjutok, körülnézek, a kilátás fantasztikus, a nap süt hétágra, fordulok, megyek tovább, jobbra virágoknak látszó fehér pamacsokkal teliszórt cserje, balra: magasra törõ jegenyefa, karcsú alakja nyújtózik az ég felé, turisták tûnnek el az út kanyarulatában. Arra tartok én is, erdõ lombkoronái alatt baktatok a nem túl durván emelkedõ hegyi csapáson.
A sárgás nap sugarai bevilágítanak az avarra, fényt vetnek levelekre, gyaloglókra, ellenfényes varázst teremtenek a nézelõdõk számára. Kibukkanok egy kis tisztásra, mezõre, nézem a hegyeket, mehetek még felfelé eleget, megyek is.
Feltûnik néhány pocsolya, veri a fényt, kerülöm, akácok kíséretében haladok, ugrok árkot, tölgyek között mászok meredek falat, lassan, szuszogva, remegõ izmokkal. Csigalassúsággal ballagok pihenõ társak mellett, küzdök a határaimmal, elfogyó levegõmmel, ritmust keresve mozgásom könnyítésére.
Fenn vagyok, megállnék, de nem, megyek tovább, enyhén emelkedõ széles úton lazítok, de nem sokáig, ismét durvul, szenvedve érkezek Szakó-nyereg ellenõrzõ pontra. Nem kell felnéznem, hogy tudjam mi vár rám, az éppen lefelé ereszkedõk szánakozva néznek, ahogy felfelé indulok. Egyenletes léptekkel haladok, érzem, ahogy lassan felhevül a testem az erõlködéstõl, gyöngyözni kezd a homlokom, lehúzódok a szembejövõk elõl, lépkedek, padoknál pihennek, nézik a tájat, fordulok, lépcsõk jönnek, minden lépés egy fok, túl nagyok és túl kicsik, kettõt nem lehet lépni, egyre nem jön ki. Inkább nagyokat lépek, így nehezebb, de gyorsabb, aztán felérek, a levegõm elfogy, izmaim kimerülnek, kicsit tántorgok, kóválygok.
Ahogy egyre feljebb jutok a levegõ egyre hidegebb, helyenként fázok, átfúj a szél a bükkfák magas törzsei között, bámulom a Dunát messze a völgyben, meg a napsütötte, sárgás hegyeket, kidõlt hatalmas fát kerülök bozóton keresztül, mögöttem valaki neki fut, ugrik, enyhén megtántorodik, de megáll a törzs tetején, aztán leugrik.
Dobogókõn banánt kapok, köszönöm és rögtön be is falom, futni próbálok, de nem megy, túl fáradt vagyok, úgyhogy próbálok nagyobb tempóban gyalogolni, aztán Fagyoskatona után mégis kocogóra váltok. Pilisszentkereszten betérek egy kocsmába, veszek egy rostos üdítõt és zoknit cserélek, mások is itt keresnek egy kis enyhítõ pihenõt.
A száraz zokni jól esik a lábamnak, csodálom az izmok regenerálódási képességét, ahogy egy-egy nagyobb terhelést képesek kiheverni és tovább vinni az utamon. Elgyaloglok a temetõ mellett, lombokkal takart mélyútban kerülgetem a szemetet, kiszórt téglákat, törmeléket. Tisztásra érve gyönyörködöm a Pilis hatalmas tömbjében, visszafelé tekintve a távolabbi hegyekben, aztán megint csak a földet bámulom, a lépéseimet figyelem és a légzésemet próbálom beállítani. Hunyorgok a szembesütõ naptól, figyelem a gyülekezõ fellegeket, vajon megint lesz valamilyen csapadék, mint az elmúlt években minden alkalommal?
A gerincen keresztezem a Kinizsi 100-as zöld jelzésének tovafutó sávját, pillanatra elmélázok az emlékeken, aztán lassan kocogni kezdek lefelé és csak az aszfaltnál váltok gyaloglásra, miközben egy motoros fûrész síró hangját hallgatom, ahogy idõnként megragadva a fában lassul a pörgése, majd ismét felsír.
Hosszan emelkedõ, egyenes murvával fedett úton baktatok felfelé, nézem a templom hármas keresztjét, a különbözõ emlékhelyeket az út szélén. Idõs emberek dülöngélõ mozgását, ahogy lefelé ereszkednek a nem könnyû talajú szekérúton, babakocsit toló asszonyt, miképpen küzd a kövektõl beforduló kerekekkel.
Krosszmotorok kerekeitõl kimart csapáson igyekszek a völgy irányába, nyaktörõ, bokagyilkos terepen. Piros sávval festet kõ felett bámulom a tájat, a Nagy-kevély tömbjét, és a pilisi völgyet.
Szúrós bozótok mellett haladva érek egy keskeny erdõsávhoz, megtévesztõ jelzés próbál egy a fák között futó csapásra terelni, de ismerem a járást.
Enyhén felfelé haladó szekérúton keresem a megerõsítõ jelzéseket, kisebb völgyeket szelek keresztül pocsolyákat kerülve, ugorva. Vannak völgyek, melyek mindig vizesek, mindig állnak bennük pocsolyák, ez a terep pontosan ilyen.
Keresztezõdéshez érek, balra megyek és rögtön jobbra, az egyik oldalon kilátás a másikon erdõ, szemben a Csévi-nyereg, kapom a pecsétet egy sátorbejárónál készülõ tábortûznél, köszönök és indulok tovább.
Gondolataimba merülve fogynak a kilométerek, mélyútban ereszkedek földes szekérútra, magas gazban gázolok futónövények szorításába font kerítés mellett, erdõ partján keskeny ösvényen, fás szárú, durva, embermagasságú gyomnövények karcolnak, szúrnak. Tágas úton ballagok gázlón keresztül, erdei sorompónál büdösen füstölgõ motorost kerülök.
Sokáig tartó felfelé gyaloglás fárasztja izmaimat és idegeimet, vánszorogva kesergek, hogy meddig tart még a mászás, de ezzel nem rövidíthetem azt. Hiába, hogy nem vészes az emelkedés szöge, már nem akarom, fenn akarok lenni.
Fenn vagyok, mellettem mély völgy húzódik, benne erdei út, árván, egyedül ballagva csodálom a táj szépségeit, változásait. Iluska-forrás, letérek az útról, odaballagok, de most sincs benne víz, pedig nem volt szárasság mostanában, inkább sok esõ, ennek végleg befellegzett állapítom meg a diagnózist.
Agyagos falu mélyútból mászok erdei mezõre, néhányan mászkálnak a túloldalán, nem hozzánk tartoznak, nézik, ahogy keresztülvonulok a kitaposott csapáson.
Kanyargó apró ösvényt taposok, hírtelen emelkedni kezd, visszaveszek a tempóból, lassan, ütemesen emelem a lábamat, keresem a biztos, csúszásmentes részeket, karjaim a földbemélyesztett botjaimon feszülnek, támaszkodnak. Szaporodó szuszogásomat hallgatom, szívem dobogását füleim erõsítik. Csak az emelkedõ tetejére koncentrálok, szemeimet az útra szegezem, csak azt nézem, idegeimet kímélem, nem akarom látni, mennyi van még hátra. Érzem, ahogy bekeményednek az izmok, inak, görcstõl tartok, pedig eddig még nem volt benne részem.
Fenn vagyok, kóválygok, próbálom visszanyerni az erõmet, kisebb emelkedõk jönnek, de teljesen kikészítenek, aztán facsemeték között oldalazott csúcs után meredek lejtmenet. Gördülõ köveken csúszkálok, fáknak rohanva fékezek, érek le.
Megint kapaszkodok durva hegyoldalon, elõttem néhányan lefelé mennének, nem tetszik nekik, amikor megjegyzem, nem jó felé mennek, nekik sem esik jól az újabb mászás, de köszönik az útbaigazítást.
Fenn szemetes, kidobok egy csokoládés papírt, az esõházat nem veszem igénybe, pedig nagy a kísértés a finom kis padjaival.
Lassan sötétedik, igyekeznem kell, futni kezdek lefelé, sántikáló embert érek utol, kérdezem segíthetek-e, mondja: Kopár csárdánál kiszáll, vége van a lábának, de odáig még valahogy leballag. Futok tovább, már teljesen sötét van, lassítok, nincs értelme összetörni magamat.
17:04-kor érek a fák között felvert sátorhoz, elemlámpák fényénél étkezõ emberek között ballagok, érek a pecsételõkhöz. Ledobom a zsákomat, forró levessel égetem a számat, próbálom hûteni, szürcsölni, finom mint mindig, ha nem hideg. Üdítõt is tankolok rendesen.
Elõveszem fejlámpámat, zoknit cserélek, hátamra kanyarítom a zsákom és már megyek is keresztül a parkolón. A fák között a homokos talaj most nem porhanyós, a nedvesség megkötötte, így könnyebb a haladás. Egyedül ballagok a sötét erdõben, minden hangra ki vagyok élezve, idõnként egy-egy hang irányába rántom a fejemet.
A kényelmes utamat, a Kakukk-hegy oldala keseríti, iszonyatosan meredek és a puha felszíne omlós, csúszós. Kapaszkodok egyre feljebb és feljebb, megcsúszik a jobb talpam, visszacsúszok vagy húsz centit, nem sok, de rengeteg energiát vesz ki belõlem.
Pilisszentiván sötét utcáin ballagok, nézem a világító ablakokat, a hazafelé tartó embereket, õk is megnéznek engem. Látszik rajtuk, hogy nem értik hová tartok, így turista felszerelésben, esti sötétségben.
A szürke aszfalt, tompán veri vissza a lámpák fényét, árnyékom körbe-körbefut, ahogy elhaladok a fényforrások alatt. Sportpályán nagy az élet, reflektorokkal van kivilágítva, kapura lövöldöznek, cseleznek, futnak.
Ismét eltûntek a fények, csak én meg a lámpán, ez a szép, az erdõ fái lassan ballagnak el mellettem. Emlékszem itt balra kell fordulnom, hangokat hallok, valaki kiabál: Találtál jelet? Erre nincs – hallatszik a válasz. Bizonytalan vagyok, de megyek az emlékezetem után, nincsenek jelek, csak egy-egy fehér négyszög, nem tudom, hogy nekünk vannak idefestve, vagy egy másik túra jelzései. Aztán találok egy levakart jelzést, ha egyáltalán levakart, rettenetesen érzem magam, nincs kedvem eltévedni a sötét erdõben egyedül.
Keresztezõdés, jobbra kanyarodok, sehol semmi, csak a kopasz, sötét törzsek, növekszik a feszültség bennem, a tehetetlenség ereje, a mi van, ha eltévedtem és rossz irányba megyek kegyetlenül kínzó érzése, ugyanakkor a menni kell kényszere. Aki volt már ilyen helyzetben, az tudja mirõl beszélek. Az izmok megmerevednek, nem akarnak mûködni, mintha rettenetesen megijedt volna az ember, persze, ha nem egyedül vagy, akkor ezt nem így fogod megélni.
Aztán egy újabb keresztezõdés, vadonatúj kerítéssel és frissen festett jelzésekkel, a megkönnyebbüléstõl szinte repültem tovább az utamon. Hosszú völgynél szóltam, ha tudják értesíteni az elõzõ pontot, figyelmeztessék a többieket, hogy ne kóvályogjanak feleslegesen.
Akkor, ott felmerült bennem egy olyan lehetõség is, hogy esetleg egy új utat jelöltek ki a régi helyett erre a szakaszra, nem tudom, de lehet.
Hosszú völgyön meglepõen gyorsan végig érek, aztán amikor emelkedni kezd a terep, akkor visszaveszek a tempóból, és lassan egyenletesen lépkedek felfelé. Idõnként hátra-hátra nézek, hátha jön valaki, de senki, még csak fényeket sem látok sehol. Az utolsó szakasznál már alig bírom emelni a lábamat, de nem állok meg, feljönnek az elõzõ évek mászásai, igyekszem nem gondolni a jelenlegi szenvedésemre, irigykedve gondolok azokra, akik itt könnyedén haladnak tovább, én nem tartozom közéjük, szó szerint félholtan érek fel, a lábaim nem mozognak, merevek, görcsösek, a keskeny ösvényen, a meredek szélén, kis híján a mélybe tántorodok.
A pontnál lerogyok a padra, de a pecsételés után rögtön indulok tovább, ismét mászok a Nagy-szénás oldalában, már a lépcsõknél alig bírok egyik fokról a másikra lépni. Aztán megindulok lefelé, gyûrõdik a lábujjaimon a bõr, hozzáér a bakancs bõréhez.
Joggal kérdezhetnék a beavatatlanok, hogy: Ebben mi a jó? A felelet, hát ez, legyõzni a nehézségeket, hazamenni és azt mondani, megcsináltam, iszonyúan nehéz volt, de megcsináltam, hát ezért jó!!
Vízmosta, mély árkokban haladok, bukdácsolok, rúgok gyökérbe, kõbe, szisszenek fel, megyek tovább. Túl nagy falépcsõkön „szökdelek” Nagykovácsi lámpákkal világított sötét utcái felé. Meredek aszfalton, baktatok, kínlódok lefelé, figyelek, hogy a közlekedõ autók ne üssenek el.
Parókia udvarán kerülök ki éppen induló embereket, nem tudom, tovább mennek-e, vagy csak a buszmegállóba. Lenyomom a kilincset és belépek a több asztalból összeállított, terülj-terülj asztalkámat kínáló helyiségbe, mert egy ilyen túrán bizony remek látvány egy szörpökkel, zsíros kenyérrel megrakott asztal.
Becsukom magam mögött az ajtót és ismét a sötét utcákat járom, indulok tovább, fel a sötét hegyekbe. 20:15 van, ilyenkor már nem járnak az emberek az erdõben, kivéve persze minket.
A faluszéli emelkedõ után már nem fázok, izzadok. Botladozok a köves avarral fedett szekérúton, továbbra is egyedül baktatok. Csend van, néma csend, a hó szállingózik, a madarak, ha vannak, meg sem mukkannak, a csend halálos, csak a lépteim vernek némi éket a semmibe, még a lehulló levelek hangját is hallani, és ijesztõ, minden zizzenés ijesztõ.
Baktatok és igyekszem nem arra gondolni, hol vagyok és mit csinálok, csak megyek és megyek a fejlámpám ütötte fényfolyosón. Gondolataimat a következõ pontra összpontosítom. Ló karám korlátja felett a János-hegyi Erzsébet kilátó fényeit bámulom fáradt szemeimmel, oda is fel kell még másznom, mormolom magamban a tényt.
Átballagok az aszfaltúton egy autó fényszórójától megvilágítva és bevetem magam a túloldali erdõ fái közé, vajon mit gondolhat a sofõr – villan át az agyamon.
Ismét mászok és mászok felfelé, lassuló, fáradó lépésekkel, szuszogva, szédelegve a fáradtságtól, és megint fenn vagyok. Fenn vagyok, milyen jó fenn lenni, de már indulok is lefelé, iszonyúan meredek és hosszú úton, elõrecsúszó, dörzsölõdõ lábujjakkal, félve, hogy most fog felszakadni a bõr rajtuk. A lábizmok most ellentétes csoportja kerül pattanásig feszült állapotba, a térdek pattognak, az inak nyúlnak, fájnak. Remegõ lábbal érek az aljára.
Aszfalton a hátulról érkezõ autókat igyekszem elkerülni, nincs hová menekülni, alig várom, hogy túl jussak ezen a szakaszon, aztán ott állok a lámpa alatt, átkelek a kocsiúton, hogy ismét magába fogadjon az éj sötétje.
Agyagútba mélyedõ, vízmosta árok partján, alján, mindkét partján széttett lábbal egyensúlyozva igyekszem felfelé. Lámpám fénye kalimpál elõttem, látok is, meg nem is. Vége az ároknak, kemény sziklákkal szórt úton folytatom, fák gyökereibe kapaszkodó kövek hátán vánszorgok, a nagyobb lépések szinte lehetetlen feladat elé állítanak, fáradt izmaim csak szenvednek, kínlódnak. Sötét törzsû fák tûnnek ki a periférikus látósugárból, összeszorítom a fogaimat, és konokul nyomulok tovább és tovább, még egy pár méteres meredekebb rész és padok, lerogyok, szuszogok, még a vállaim is lejjebb esnek, nem bírják a hátizsákomat, a kezem súlyát.
Kezdek fázni, felállok, kikotrok a lelkem mélyérõl egy kis akaraterõt és megmozdulok, elõre, már csak tíz kilométer, gyerünk, a sötét utak üresek, csak én és a lámpám, sehol senki, egész éjszaka egyedül, nem találkoztam csak a pontõrökkel. Lefelé botladozok, meredeken, sajgó lábakkal, iszom egy korty vizet, eszek egy müzli szeletet. Kutyák távoli csaholását hozza a párás éjszakai levegõ, jobb oldalon feltûnik a faiskola lámpákkal megvilágított területe. Átbotladozok a Gyermekvasút sínpárján, elballagok a kékkút mellett és irány a János-hegy oldala.
Eleve lassan indulok neki, állapotom nem engedi a gyorsabb tempót. A fejemet csak akkor emelem fel, ha látni akarom, hogy merre kell menni. A hó egyre jobban esik, idõnkként a szemem is megtelik vele. Utakat keresztezek, kisebb tisztáson nézem a város távoli fényeit, aztán sötétség. Néha rám tõr a félelem, ilyenkor csak forgatom a fejemet, hátha többet fogok látni, de nem, reménykedek, hátha jön valaki, de nem jön, eszembe jut: nem normális dolog ez, egyedül, éjszaka a sötét erdõben, jöhetnek kutyák, vaddisznók, szarvasok, vagy gonosz emberek, de végül midig elterelem a gondolataimat és megnyugszom.
Felébresztem a kocsijába szunyókáló pecsételõ srácot, vetek néhány pillantást az Erzsébet-kilátóra, és már lépkedek is ruganyosan a gumitéglával fedett járdán.
Nem veszek fel esõkabátot, minek, a hó nem áztat el olyan intenzíven, mint az esõ, megyek és átázok, azon gondolkozom, miközben keresztezem a sötét sínpárt, vajon miért nem veszem fel a vízhatlan kabátomat, de nem állok meg, nincs erõm hozzá, már csak menni tudok, ha megállok, még nagyobb erõ kell, hogy újra elinduljak, nem állok meg.
Budakeszi felõl beköt a Virág-völgy murvás útja, kicsit felfelé araszolok, aztán jobbra, nagy ívben, alig emelkedõ útra térek. Már nem gondolkodok, csak megyek és megyek, már a sötét sem érdekel, már nem félek, csak megyek, még a fejem tetején a bõr is zsibbad a fáradságtól, útra belógó ág csap az arcomba, de szinte nem is érzem, nem kerülök semmit, iszom egy kis vizet, és csak megyek.
Lámpák fénye, családi házak ablakain kiszivárgó szökevény fények, a sötétséget oszlatni próbáló halvány kísérletek. Két szempár velem szemben, macska indul vadászni az éj leple alatt. Templom tornya, Makkosmária, sorompó rúdja, kerülöm, 23:45. Mindjárt itt van a szellemjárás ideje, de már ez sem izgat, érzéketlenné váltam.
Figyelem a fejlámpán fényénél a hópelyhek szállingózását, és rugdalom a murva apró köveit az irtásra ültetett csemetésen keresztül. Az erdõ útja ismét emelkedik, csak az forog az agyamban, hogy ez az utolsó emelkedõ, igaz ez még egy embert próbáló, hosszan felfelé haladó szakasz, de utána már csak lefelé kell menni.
Balra lassan halad el mellettem a Végvári szikla fénytelenségbe süllyedõ jókora tömbje, és feltûnik a hegy tetejére telepített torony piros fénye, valamerre arra kell menni, valahol ott bukik át a nyergen az út, tûnõdök szuggerálva a távolság mennyiségét.
Bejön balról a sárga sáv, együtt megyünk egy darabon, aztán már el is búcsúzik, hogy folytassa magányos útját a Sorrento kiálló tömbjei, szirtjei felé. Átvágok az aszfaltcsíkon, nézek a Fizikai Kutató felé, taposom az erdõ köves talaját, minden lépéssel közelebb kerülve az emelkedõ végéhez, és az utam végéhez is.
Még néhány lépés, most már inkább havas esõ esik, érzem a vizes kezemen az átázott ruhám állapotát, még egy lépés és fenn vagyok, megkönnyebbülést kellene éreznem, de nem érzek semmit, indulok tovább, már alig látok, a folyamatosan rángatózó fénykör, az állandó vibrálás megviselte szemeimet.
Mélyútban haladok, alattomban meghúzódó kõre lépek, a bokám bicsaklik, reflexbõl engedem utána a testemet, futok néhány lépést az egyensúlyvesztés következtében, de elkerülöm a sérülést. Akkor belerúgok egy másikba, felszisszenek, sántítok egy rövid ideig, és azt gondolom nyolcvanöt kilométernél kõbe rúgni, borzasztóan igazságtalan dolog, de szinte törvényszerû.
Jobbra térek egy szûk ösvényen, szinte az egész keskeny járat egy szûk vízmosás, amibe a lábam nem fér bele, de a szélén sem lehet haladni, az esõ, pedig feláztatta az agyag felsõ rétegét, mivel most már esõ esik.
Botladozok, bukdácsolok, csúszkálok lefelé a soha véget érni nem akaró ösvényen, mikor az utolsó pillanatba rántom le a fejemet egy keresztbe álló vastag ág elõl, ettõl megtántorodok, és kis híján belezuhanok a vízmosásba, miközben ismét bicsaklik a bokám. Megállok, vállaimat a botjaim végére helyezem, és gõzfelhõket fújok a lámpám fénycsóvájába, erõt gyûjtök, sírni tudnék a fájdalomtól, de nem teszem, indulok tovább. A talpaimon a bõr minden lépésnél húzódik, nem sok kell nekik, hogy leváljanak, elhagyják a húst és szép kis vízzel telt párnát alkossanak, de ezt nem szeretném, ezért kímélném õket, de minél jobban kímélném, annál többször történik meg, hogy lecsúszik a lábam egy kõrõl, vagy az út partjáról, végül magasra törõ sziklák közt, kisebb szurdokon keresztül kiérek Budaörs legszélsõ házai közé, lámpái alá.
Kikapcsolom a fejemen lévõ, egyre halványodó világításomat, és a szakadó esõben megindulok, hogy legyûrjem a túra utolsó szakaszát. Figyelem a házakat, dühöngök a hangoskodó kutyákra, a dobhártyám remeg az ugatás hangerejétõl, arra gondolok, hogyan képesek így aludni a gazdáik, de az én idegrendszerem ki van élezve a hosszantartó csendtõl, magánytól és a kimerültségtõl.
Behúzom a nyakamat, caplatok keresztül a sötét utcákon, tereken, a patak kõhídján, átázott ruhámról folyik a víz, már nem számít, itt vagyok, mindjárt vége, a közlekedési lámpa sárgán villog, autó érkezik, éppen átérek elõtte, nem fékez, nekem meg nincs erõm megállni.
Kis közért mellett megyek el, nyitva van, szeretnék bemenni, meginni egy üdítõt, de nincs erõm megállni, be akarok érni végre a célba.
A sarkon jobbra fordulok, átmegyek az úton és vége, megérkezek, lezuhanok az odakészített székre és így várom a szenvedéseim jutalmát, megkapom a 85 grammos piros csokimat, az oklevelet és a jelvényt. Nézem a beérkezés idejét: 00:57.
Átballagok egy másik terembe, a csurom vizes kabátomat a forró radiátorra helyezem, száraz ruhát veszek, és nekiállok az elém helyezett virslinek és a meleg teának.
Hajnali négy óra van, bámulom az érkezõ busz lámpáit, álmos szemeim elõtt összefolyik, elmosódik a jármû, leülök egy székre, és fáradtan, jó érzéssel zötykölõdök a bárhová igyekvõ hajnali utasokkal együtt.



 
 
ZETúra éve: 20072007.11.29 09:12:07
megnéz ZE összes beszámolója
Ha már Vaddino megemlékezett "egy úriemberrõl, akivel sörökröl beszélgettek", akkor talán eme úriember szemszögébõl is egy rövid beszámoló :-)

Reggel némileg álmosan, de dupla adag izolöttyel, lámpával felszerelkezve neveztem a piros 35-re. Az álmosság érthetõ, hiszen 6:30-kor már túl voltam a nevezésen, ekkor még elmentem az autóhoz, hogy bakancsra cseréljem a félcipõmet -- aztán némi hezitálás után maradtam a félcipõ mellett. Az igazolófüzetre került 6:40-es rajtidõt azért nagyjából sikerült tartani. Apropo nevezés: sokan, nagyon sokan voltunk, a távonként külön asztalnál "veszed meg" a nevezési lapot, majd azt kitöltve másik asztal(ok)nál kapod az igazolófüzetet megoldás jónak tûnik, ha az asztalok fölé (a sorok végénél is látható módon) kikerült volna, hogy melyik asztal melyik táv, akkor még jobb lett volna.

A rómaifürdõi rajtból némi városi sétával érkeztem a csillaghegyi hév-megállóba, ahonnan a Kinizsirõl ismerõs útvonalat követve kellett megmászni a Kevélyeket. Az idõjárás kellems volt, a völgyekben még megült a köd -- csodás látványban volt részünk. A kevélyi ponton gyors pecsételés, majd tovább a Kevély-nyeregig. Itt az OKT-s bélyegzõvel is megtiszteltem az igazolófüzetet, és máris lehetett zúzni lefelé Csobánka felé. Ezen a szakaszon egy kedves nagymamával beszélgettem, majd Csobánka szélénél a csobánkai ovodások fájánál lemaradtam fotózni egy picit. Csobánka mellett elhaladva ér ki a piros jelzés a mûútra, amit keresztezve az út szélén libasorban halatunk a többi túrázóval együtt. Még a Csikóváraljai elágazás elõtt némi szerelvényigazítás, majd irány felfelé, elõször a Csikóvráaljai menedékház bekötõútján, utána pedig normál ösvényen. Itt sikerül egy elágazásban jobbra felfelé egybõl a helyes utat meglelni, a túratársdak csapatostól érkeznek a hegyláb felõl -- õk egyenesen mentek tovább.

A Tölgyikrek ep-n egy szem cukorka, két bélyegzés (bonuszként a Szurdok túra "Tölgyikrek" bélyegzõje is az igazolólapra kerül...). Megyek tovább, és hamarosan az egyik legszebb részre, a sikárosi-rétre érek. Itt készül egy panorámafotó, bár az erdõ színeit nagyon nehéz visszaadni... A piroson továbbmenve korábbi túrákról ismert szakasz következik, egészen Dömösig. Szerencsémre ahol el lehetne kavarni, ott mindig van valaki, aki szól, hogy nem arra :) Dömösön kajapont, ismerõssel, akitõl kapok némi turbósítót is :-)) a savanyúságos szendvics (két szelet rámás kenyér közé vegyes savanyúság) mellé. A mintegy 10-15 perces frissítés végén még megiszok egy pohár szörpöt, aztán nekivágok Dömös fõutcájának, ahol egy ódivatú kilométerkövet fotózhatok. Ez után balra felfelé tart a jelzés -- sajnos az önkormányzat a régi temetõ köré az igazolófüzetek elkészülte után kerítést építtetett, így némi kóválygással sikerült kijutni a faluból, és nekiindulni a Szakó-nyeregbe vezetõ rövid, de szép szinteket tartalmazó útnak. Körtvélyespusztánál nagyon szépen látszik, hogy hova megyünk, mondom is az érkezõ túratársaknak "bátorítás" gyanánt. Kristófcsik Ottó erdész kopjafájánál megállok egy picit (Üdv az erdésznek!), megadni a kellõ tiszteletet, majd egyedül indulok tovább.
Nem sokkal késõbb egy bozótost követõen fától-fáig, meredek emelkedõn kapaszkodhatunk fölfelé -- ez inkább meredek, mint hosszú szakasza a túrának, szerencsére hamarosan a Szakó-nyeeregnél és az ep-nál liheghetünk (egy picit). Innen szinte már becsukott szemmel is feljutnék Dobogókõre, persze nem csukom be a szememet, mert a táj, az õszi erdõ csodálatos arcát mutatja, készül egy pár fotó is.

Dobogókõre felérve frissnek érzem magam, a banánt átvéve megkérdezem, hogy át lehet-e nevezni az 50-es távra? A válasz igen, az anyagiakra rákérdezve a válasz annyi, hogy "köszönjük, hogy itt vagy" --Köszönöm, hogy itt lehetek, mondom, és gyorsankeresek egy tovább induló túratársat, vagy társaságot, merthogy nálam csak 35-ös itiner van, a túra további részének a leírásával nem rendelkezem.

Innen tehát vaddino-ékkal megyek tovább, egészen addig, ameddig vissza nem érünk a "szorgalmi feladatból" az ominózus vasoszlopig (pechünkre visszafelõl látszik rajta a jelzés...), ahol többen utólérnek minket. Innentõl a "csanyapontig" több, apró, és erõsen bosszantó elkavarás, útkeresés következik sajnos, immáron sötétben, de azért a Csévi-nyeregbe csak eljutunk épkézláb idõben. Itt Röviden beszélgetek Megyeri Lacival, aztán õk elporoznak, én maradok egy másik csapat mellett, erõs lámpámat kihasználva záróemberként.

Csapatunk szerencsére rendelkezik tapasztalt vezetõvel, így nyugodtan, magabiztosan lépdelek a nyomukban, bár azt egyre inkább látom, hogy az idõvel ha nem is nagyon, de gondok lehetnek... A P-P körtúra találkozásáig megmászunk néhány kisebb (meg néhány nagyobb) emelkedõt, majd a fenyves szélén gyönyörködhetünk Pilisvörösvár fényeiben. Innentõl kezdve egyre erõsebben halljuk az autók zaját, és nem túl meredek ereszkedést követõen elérjük a parkolót, a sátrat -- nekem a célt. Nem hittem volna, hogy a két nappal korábbi Monoton Maraton 42km-e után ilyen jól fogom bírni az 50-es távot, de sikerült.

A célban némi adminisztrálás, majd az oklevél és a kitûzõ átvétele következik, meg egy szelet lekváros kenyér -- nem akarom megvárakoztatni azt a kedves túratársat, aki felajánlotta, hogy autóval bevisznek a Flóriánig. Így is lett, Laci is elsántikált az autóig, majd elindultunk hazafelé.

Röviden: Az útvonal nagyon szép, egy-két helyen lehetne jobban jelzett, vagy akár némi szalagozással megspékelt is. Az itiner (túl)részletes, néhol szájbarágós, azonban a méterben megadott távolságokkal fõleg éjjel, sötétben nem sokat lehet kezdeni (lehetne lépéseket számlálni, de most számolunk, vagy túrázunk???).
Az itinernél maradva táv- és szintadatokat, valamint hosszmetszetet tartalmaz, szintidõre vonatkozó adatot viszont én nem találtam benne -- ezt egyébként is kellõ rugalmassággal kezelik a szervezõk. Az ellátás remek, a kitûzõ szép, úgyhogy itt is csak azt tudom mondani, hogy örülök, hogy résztvehettem ezen a túrán, és köszönöm mindenkinek, aki ezt lehetõvé tette.
 
 
OttorinoTúra éve: 20072007.11.23 09:10:37
megnéz Ottorino összes beszámolója
TÚRABESZÁMOLÓ PIROS »50A« 2007.11.03.

Rómaifürdõ HÉV megálló - Kopár csárda

Hajnalban az utcára kilépve szélcsendes idõ, kissé párás levegõ fogadott. Minden remény megvolt rá, hogy szép idõben tehetjük meg ezt a könnyûnek éppen nem nevezhetõ túrát. A HÉV megállóba 20 perccel a 6 órai rajt elõtt sikerült beérni. Mintha egy bányásztalálkozó közepébe csöppentünk volna; a korom sötét megállóépületben hideg fényû fejlámpák pásztázták a sötét alakokat. A csarnok mennyezetén egy szál nem-világítótest. A rendezõk részérõl lassan elõkerültek az elõzõ napról (halottak napja) megmaradt mécsesek és elkezdõdhetett a nevezés. A korai idõpont ellenére sokan álltunk a 85-50-es sorban. Örültem, hogy 6 elõtt egy perccel kezemben volt az itiner és egészkor már nekivághattunk a flaszternek a HÉV nyomában. Ilyen korán még a kutyák sem nagyon törték magukat az ugatással. A Csillaghegy megállónál rátérhettünk a pirosra. Tudtam, hogy erõs kezdés lesz, de a kevélyektõl nem szabad megijedni, mert bár magasan hordják az orrukat, de megfelelõ mászósebességet felvéve szép egyenletesen fel lehet rájuk hágni. Persze ez akkor igaz, ha rögtön kezdésnek kapjuk derékba. A túrák elején még nem nézzük az óránkat, még nem gyötörnek fájdalmak, így gyorsabban múlik az idõ. Ennek szellemében hamar elértük a

Nagy-Kevély csúcsát 1. ep.

a bélyegzést begyûjtve a tumultus elkerülése végett rögtön tovább álltunk a magyar zászlóig, ahol túratársammal elköltöttük szerény reggelinket, miközben páratlan látványban gyönyörködhettünk; a környezõ dombokat, hegyeket tejföl sûrûségû és fehérségû köd övezte és a kilátszó kúpjukat már aranylóan melengette a nap. Erre a látványra még a legelvetemültebb gyalogkakukk is megállt, még ha csak egy felvétel erejéig is.
A gyors reggeli után elindultunk lefelé fékezve a nyereg felé. Kövek által megnehezített, hosszas szlalomozás után, kiérve a nyereg kis rétjére túlszaladtunk a piroson és mikor hátra néztünk láttuk, a mögöttünk egy percre érkezõk mozgásából, hogy élesen jobbra kellett volna fordulnunk. Korrigáltuk a hibát és a vastag avarszõnyegen, most már gyorsabban ereszkedtünk lefelé Csobánka irányába. Az avar alatti kövek, gyökerek most sem könnyítették haladásunkat. Elérve a települést, némi házak közötti kóválygás után elértük a Csobánkát a pomázi úttal összekötõ aszfaltutat. A flasztert koptatva értünk ki a pomázi útra, ahol balkanyarral még több, mint fél kilométert patkoltunk arccal Dobogókõ felé, amíg végre jobbra rátérhettünk egy bekötõ útra. Kevés haladás után balra fordultunk és a pomázi úttal párhuzamosan haladtunk Pilisszentkereszt irányába egy lábnyomnál alig szélesebb ösvényen. Õszintén szólva itt nem is láttam pirosat csak mentem a többiek után. Egysoros vonalban haladtunk, mert másképp nem is nagyon lehetett. Nemsokára derékszögben jobbra fordultunk és hosszan, meredeken fölfelé tartottunk. Itt már kicsit szélesebb volt az ösvény, elõzni és kiállni is könnyebb volt egy fokkal. A felfelé való kapaszkodás érzésem szerint kissé hosszú volt és még az is nehezítette, hogy egy túratársunk hegy-völgyön átívelõ érces tenorját politikai nézeteinek kikiáltására használta. Többen félre is álltak. Nagy nehezen eljött egy plató, egy info táblával, ahol a

Tölgyikrek 2. ep. volt.

Itt nagyjából már kiégett belõlünk a reggeli és a gõzt is pótolni kellett egy kis ücsivel. Könnyebb útszakasz következett, kicsit magunkhoz tértünk. Egy mezõre kiérve megint csak örömömnek adtam hangot, hogy milyen szép idõ van. Ismét betértünk az erdõbe, ahol változatos út várt ránk magas szürke törzsû fákkal, impozáns mélységû árkokkal övezve. Egy szélesebb, kényelmes erdei úton kedélyesen cseverészve haladtunk, amikor észrevettük, hogy a piros már balra elhagyott minket és egy jó mély árokban folytatja útját. Uccu neki még idõben leereszkedtünk a csúszós avarszõnyegen a helyes útra. Fahídon mentünk át, majd híd nélkül mentünk át egy patakon, mígnem egyszer csak jólöltözött embereket pillantottunk meg egy asztalokkal és padokkal kialakított pihenõhelyen. Ismerõs volt a hely, késõbb az info tábláról meggyõzõdtem róla, hogy tényleg a Rám-szakadék lenti bejárata közelében vagyunk. A padok jól jöttek, beiktattunk egy zokni- és anyagcserét. Az operett-turisták rántott csirkét falatoztak uzsonnásdobozból. Egy kis kápolnánál még fel kellett kapaszkodni egy lépcsõn, de utána már "lájtosan" sétáltunk le

Dömösre 3. ep.

egy templom (lehet, hogy ez van az itiner elõlapján) mellé, ahol nagymálna és parizeres szendó várt minket. Ha ezt elõre tudom, nem parizeres menázsit hozok az útra. Dél körül járt az idõ és a nap is kellemesen sütött, így egy kicsit elidõztünk itt, annál is inkább, mert túratársam kisboltot keresett, hogy újabb töltényeket vásároljon. A kiürültek hüvelyeit már elõzõ pihenõnk alkalmával elhelyezte a szemétgyûjtõbe. Ismét a Duna szintjén voltunk, mint elinduláskor és ismét felfelé indultunk, méghozzá dobogókõi magasságokba törtünk. Már a faluba felfelé irányult az utunk, jócskán haladtunk, mire bevehettük magunkat az erdõbe. Túratársam azt is megérezte, ha egy levél fonákjára lépett a színe helyett; vízhólyagok gyötörték. Nekem pont megfelelt az elõttem haladó üteme, így beálltam mögé és az õ ritmusában kaptattam fölfelé. Végre kevésbé meredek szakasz következett és tisztások is változatossá tették a tájat. Egy szélesebb útról élesen balra letért a piros egy tisztásra, nagyon könnyû eltéveszteni. Be is vártam kissé lemaradt túratársam, nehogy tovább menjen. Ismét benn járva az erdõben balkéz felõl egy kopjafát mellõztünk, majd nemsokára kiértünk egy mûútra, de pár méter után ismét be kellett menni az erdõbe a pirosat követve és keskeny ösvényen haladni felfelé. Jobbról még egy megerõsítõ piros is látható volt, amikor egy kidõlt fán átmászva úgy leszûkült az ösvény, hogy tüskés növényekkel kellett kardozni. Eléggé körülményes módon küzdöttük felfelé magunkat egy jó darabon, míg egy elfogadható útra tértünk, amelyen még sokáig tisztességesen nyomtuk felfelé egészen a

Szakó nyeregig 4. ep.

Pecsét begyûjtés után benyomtam egy sport szeletet, mert Dobogókõig még hosszú és emelkedõkkel bõven tarkított volt az út. Látványban azonban nem volt hiány; érdekes alakú, egyenletesen szürke színû sziklák mellett haladtunk el, csodálatosan szép, magas fák alkotta erdõben. Egy ritkásabb helyen rá lehet látni a Dunára is. Ebbõl láttuk, hogy milyen hatalmasan elemelkedtünk már a szintjétõl. Kisvártatva sûrûsödni kezdtek a slusszkulcsos turisták, így tudtuk, nem lehet messze Dobogókõ. Sajnos a felhõk is sûrûsödtek, így a kilátó mellett csak elgyalogoltunk. Ilyen fáradtan már bosszantó a csatárláncban közlekedõ sétifikálókat kerülgetni, de látva a jól ismert kerítést minden nyílásunkat összeszorítva belehúztunk és elértük a

Turista Múzeumban székelõ 5. ep.-t.

A boldog 35 km-re nevezettek itt fellélegezhettek és rétest nyamnyogva várhatták a buszukat. Mi pedig bélyegzés után, banánpisztolyokkal felfegyverkezve kicsi pihenés, szerelvény igazítás és vízvétel után ismét nekivágtunk. Amíg a padon ültem, bár a kiskabátomat vissza vettem, mégis rám fagyott a veríték, mire azonban leértünk a Fagyoskatona mûútjához ismét ingre vetkõztem és ezt a viseletet a célig meg is tartottam. Fékezve farolgattunk lefelé Pilisszentkeresztig, ahol egy kocsma mellet kijõve értük el a reggel már koptatott pomázi utat. Nem messze innen rátértünk a Pilisszántó felé vezetõ útra. Hol a keskeny járdán, hol a forgalomban tudtunk tovább haladni, mígnem a temetõ után jobbra rátérhettünk egy homokos útra, ahol felfelé kellett menni egy jó darabon. Egy mezõ szélén gyalogoltunk tovább, amíg az út balra be nem kanyarodott az erdõbe. Itt utolértünk egy sporttársat, aki a 65-re nevezett és legnagyobb sajnálatára nem állhatott meg ötvennél, mert a kocsiját Nagykovácsiban parkolta le elõzõ nap. Egy Algopyrynt adott hólyagoktól elcsigázott túratársamnak, majd tovább mentünk lefelé a pilisszántói mûútig. A mûúton megint a forgalomban haladtunk egy kicsit, majd jobb felé rátértünk egy földútra. Felfelé menetben elhaladtunk egy kõbánya mellett. Már kissé szürkült és elég nehezen lehetett nyomon követni a pirosokat. Egy helyen nagy szerencsénk volt, mert a jelzés szerint balra fordultunk egy akácosban és még megerõsítõ jelzés is volt az egyik fán, de tovább menve szembe jött két sporttárs és közölték, hogy nem jó úton vagyunk, mert a GPS rossz irányt jelez. Vissza mentünk az elágazásig és följebb mentünk kb. 20-30 m-t, ott is piros jelzés volt de ezúttal a jó irányba vezetett. Innen már "csak" kitartóan kellett menetelni változatos úton a

Csévi-nyeregig. 6. ep.

Itt már a pontõr is elfáradt, mert bent feküdt a sátrában és pecsételés közben azzal vígasztalt, hogy mindjárt a célban leszünk. Hát enyhén szólva füllentett. Megittam üdítõm maradékát és tovább indultunk. Csípõm már alig akart forogni, sík terepen mintha fék akadályozott volna abban, hogy egyik lábamat a másik után rakjam. Hosszú erdei út következett, majd 5 órakor már sötét lett, (téli idõszámítás) elõkerültek az elemlámpák. Kiérve egy mezõre több felé lehetett menni, de sehol nem találtuk a pirosat. Megint szerencsénk volt, mert megelõzött egy spori, aki tudta az utat és mi utána mentünk. Kapkodtuk a tappancsunkat, hogy lépést tartsunk vele, addig sem kell a tájékozódásra ügyelnünk. Elértük az Iluska-forrást, amit a tök sötétben egy kõkockának érzékeltünk. Nem sokkal utána az elemlámpák fényfüzére letért az útról egy mezõre. Hát ezt majdnem biztos, hogy elböktük volna, ha elõttünk nem világítanak. Ahogy megint beértünk az erdõbe, fáradt tagjainkra iszonyú emelkedõ várt és jól megizzasztott minket. A hûvös este ellenére folyt rólunk a víz. Volt, aki az emelkedõn lámpaszó mellet, egy fának támaszkodva ült és gyûjtötte az erõt kaja és üdítõ képében. Felértünk egy fenyvesbe, ahol elkezdõdött egy keskeny ösvény, fenyõfákkal körítve. Mögöttem jött egy sporttárs, aki elmondta, hogy õ 85-öt megy, mire én a legnagyobb elismeréssel adóztam és bevallottam, hogy én "csak" az 50A-t csinálom és a célból rögtön a buszmegállóba megyek; mire megkérdezte, hogy hol van a buszmegálló Pest felé. A kanyargós ösvény hol betért az erdõbe, hol kiért egészen a szakadék szélére. A sötétben a tájban nem, de Budapest fényeiben gyönyörködhettünk. Már-már unásig sok kanyargás után végre meghallottuk a motorizáció zaját és nem olyan sokára kiegyenesedett az út majd egy kivilágított ház parkolójába értünk ahol a

Kopár csárda

feliratot olvashattuk. Pecsét, oklevél, a finom gulyást már csak a földre rogyva tudtam elfogyasztani. Még egy elismerõ pillantás azokra, akik a még elõttük levõ harmincegynehány kilométernyi utat beszélik meg egymással és irány a buszmegálló. Bónuszként két percen belül jön a busz. Most már nekem is fáj minden tagom, de örülök, hogy megcsináltam ezt a piciny 54,81 km-es résztávocskát 2063 m szintkülönbséggel.
Végül: Jó lenne, ha a félrevezetõ piros jelzések nem az itinerbe kerülnének, hanem a terepet bejárók egyszerûen lefújnák feketével.

Köszönök mindent: Ottorino.
 
 
TriacTúra éve: 20072007.11.20 10:12:35
megnéz Triac összes beszámolója
Kedves túratársak!

Idén a Beac Maxira szerettem volna menni, mert tavaly megvolt a Magyar Vándor 105. És hát milyen az ember? Mindig újabb kihívásokat keres. Én is ilyen vagyok, de túl nagy kihívásnak tartottam a táv és a szintemelkedés mellett az elõtte egy hétig katartóan esõ csapadék hatását. Remélem jövõre kicsit jobbak lesznek az "útviszonyok".
Ám mivel valamivel azért mindig le szoktam zárni a túraévadomat, így immáron negyedszer a lefáradás ezen formályát választottam. A Pilis hegységet kiváltképp kedvelem, viszonylag közel is volt, így erre a túrára minidg szívesen jövök. Mivel én abban hiszek, hogy a túrista vigye magával a felszerelését, élelmét és szemetét, így sosem depózok. Jókora puttonyommal iramodtam neki tehát a távnak. Azt mondjuk nem értettem, hogy mi szép van abban, hogy a sínek mellett kell gyalogolni az elején. Én jobb szeretem magamat minél elöbb bevetni az erdõ sûrûjébe. Na mindegy. 6_15-kor indultam el Rómaifürdõ állomásról. A szokásos tempómban hamar elértem a Nagy-Kevélyt. Az erdõ ilyenkor õsszel kimondottan gyönyörû, jó érzés volt végigtekinteni a közeli hegyek rozsdabarna takaróján. Innen gond nélkül sikerült vennem az akadályokat a Tölgyikrek ellenõrzõpontig. Onnan azonban magabiztosségomnak köszönhetõen sikerült nem letérnem balra kis ívbe a sárgáról, és késõbb ezt észrevéve a dzsungelen átvergõdve toronyiránt jutottam el egy csatlakozó társammal sikárosi vadászházhoz. Ahol nagy nehezen rátaláltunk a helyes útra, amely egy ponton keresztezte is a piros útját, de ez a kitérõ sajnos kb 1 órás veszetséget okozott. Mivel célbavettem a 11:45-ös vonatot, amivel hazamegyek Tatára, Pihenõ nélkül kellett tovahaladnom Dömösön. A Zsírosdeszkámat is csak útközben fogyasztottam el. Apropó Dömös. Nem tudom ki volt az a paraszt, aki a halottakat azzal próbálja megvédeni, hogy fix kerítést épít a túrístaút eddigi vaskapuja helyére. SZakónyeregig nagyon lihegõsre vettem a figurát, de aztán jó lendületben érkeztem Dobogókõre. Jól esett a gyümölcs. Tovább-tovább, mert "a vonat nem vár", ezt Rózsi óta mindenki tudja. Hogy nekem Pilisszántóról mindig más úton sikerül akaratomtól függetlenül a Csévi-nyereghez jutni, már nem is csodálkozok. Egy szó mint száz, annyira megörültem, hogy odaértem, hogy ott is hagytam az útlevelemet. Hála egyik kedves túrázónak, csak egy keveset kellett viszafelé haladnom, mert utánam hozta az elengedhetetlen okmányt. És külön hála egy másik túrázónak, hogy ellátott egy szem Algopirinnel, mert megint irgalmatlanul kezdett el fájni a térdem. A fenyveserdõ és ammellette elterülõ szakadékos látvány mindig megdobogtatja a szícvemet, és eszembejut, hogy én nem értek mindenben egyet Petõfivel a hegyvidékekkel kapcsolatban. Az azért nagy öröm volt, hogy a Kakukk-hegy és Pilisszentiván is megvolt világosban. (Tavaly elött azért sikerült Nagykovácsiig eljutnom lámpa nélkül) Nagyszénás kitartó emelkedõjét sikerült egy szusszra magamalá gyûrnöm. Ez akkora örömmel töltött el, hogy a karamelláscukor tápanyagcserébeillesztése után vígan bandukoltam Nagykovácsi plebániájáig. Innen már végleg magamramaradtam szándékommal, hogy teljesítem a távot. A hátralévõ szakaszban még mindig nem voltam biztos, hogy meglesz a vonatig, de Cromwell mondta "Bízz Istenben és tartsd szárazon a puskaport" jelszóval a fejemben próbáltam tartalékolni a nagy rohanást az utolsó 10-15km-re. János kilátónál már fel kellett vegyem a pulóveremet, mert nagy volt a szél odafenn. A tavalyi vaddisznóval most nem találkoztam a budaörsi hegyekben de kárpótolt a piktortégla üregek mellett lefele vezetõ bokaigazgató vízmosás. (Tavaly valahogy nem erre jöttem le) A lényeg, a nagy öröm, hogy 11-re lent voltam a célban. A virsli elfogyasztása után az egyik szervezõ kirepített az állomásra (hálás köszönet mégegyszer). Nagy örömmel ültem fel a vonatra, hogy idén is sikerült teljesítenem a távot. Mindnekinem gratulálok, aki teljesítette az embertpróbáló távot. Én úgy érzem, ez egy olyan túra, amely akármilyen körülmények között kihívás mindannyiunknak.
Köszönet a szervezõknek a sok cukorkáért, színesvízért, gulyáslevesért, virsliért, és bíztatást adó pontõrért. Na meg köszönet a természetnek, hogy ilyen szép pompába öltözött a kedvünkért. És SZent Péternek, hogy másnapra tartogatta könnyeit, így száraz lábbal érhettem célba.

Tanczer Szabolcs
 
 
Kerek repkényTúra éve: 20072007.11.19 23:22:37
megnéz Kerek repkény összes beszámolója
Piros 85 (g) helyett 88,4 km :)

Pénteken egy igen elszánt versenyzõ közeledik a vasútállomás felé. Mindössze 27 perc áll a rendelkezésére, hogy az A épülettõl eljusson a fenn említett helyre. Mivel a 4-es számú helyijáratot lekéste, ezért egyetlen reménye, hogy a buszpályaudvaron utoléri, avagy elcsíp egy 2-es buszt. Mikor már minden remény elhomályosulni látszik, felbukkan egy ismeretlen járat, mely 1-es számot visel, s hõsünket egyenest és teljesen pontosan leszállítja a vasútállomásra, ahol a sípszó elõtt még épp van idõ felugrani a komótosan induló Bz motorvonatra. (Az a kár ebben az egészben, hogy ez a vonatelérés nem a piros elõtt volt, csak azért írtam ide, hogy hátha feldobja a sztorit :D) Szóval elértem a vonatot.

Igen-igen, megint egy hétvége, megint rohanás, megint túra. :) Kékdroid Kelenföldön szedett össze, hogy aztán ketten indulhassunk el a Vándorköszörûs-lakba, ahol a túra elõtt szállást kaptunk. Esti programként Sir Rumcival (aktív-macsek) és Miss Francival (õ volt a passzívabb, egész idõ alatt, szinte mélydepresszióba zuhanva várta gazdái hazatértét a lépcsõn fekve) edzettünk, aztán jól elaludtunk, mert majd az erdõbe megyünk kirándulni egy majdnem 90 km-t, vagy mi… :)

Reggel nehéz volt kelni. Vállamon éreztem az iskolahét súlyát, pedig igazán elszállhatott volna már, de hát ez van, kevés a négynapos hétvége. Olyan, mintha csak egy ámítás lenne, állítom, kevesebbnek tûnt, mint egy kétnapos. Mikor mindhárman összeszedtük magunkat, Vándorköszörûs, Kékdroid és én is, szépen elindultunk a HÉV megállóba, hogy Rómaifürdõ megállóhelyre jussunk. Pomázon volt már néhány túrázó-gyanús alak, s koncentrációjuk célunkhoz közeledve egyre nõtt. Már beszereztük a papírokat, ami az induláshoz szükséges, de idõt nem kértünk, mivel a HÉV-vel újabb emberek érkeztek, akik elõször rossz oldalról próbáltak átjutni a síneken, majd visszafordultak. Köztük volt Gethe úr is, akivel teljes lett a csapat, s így elindulhattunk. Vándorköszörûs, RitaB, Kékdroid, Gethe valamint egy növény.
Nem sokkal késõbb Vagdalthús az út szélén állva várt minket. Õ is betagozódott.
Elhaladtunk valami Csillaghegy megálló mellett, ami valahonnan ismerõs volt, majd fel a mûúton, be az erdõbe és fel. A fákon most nem voltak mókás feliratú papírok (Kinizsi), de nem is volt átláthatatlan köd (Pilis). A többnyire kedves saras út néhol antiszociálissá változott, olyannyira, hogy mindenki balról kerülte a föld szélében.

Hamarosan elkezdtünk mászni, s az emelkedõn felfelé elõzött meg minket Álmos, Sétálós Bácsi és Feri. Pár mondatot váltottunk, de hamar elsuhantak. Az ezüstös felhõk mögül csak gyengén világított elõ a Nap. Az ég amúgy tiszta volt, itt még semmi nem utalt arra, miféle látvány fogad majd minket a Nagy-Kevélyen. Talpunk alatt ropogtak a frissen lehullott õszi falevelek, majd egyszer csak a ritkás lombok mögül a Hármashatár-hegyet pillantottuk meg, melynek lábánál ködfüggöny úszott. Alig akartam hinni a szememnek. Mint valami díjnyertes természetfilmben. Ahogy felértünk a Kevélyre, a sziklákról fantasztikus kilátás nyílt számunkra. A fehér massza teljesen elnyelte magában az alattunk levõ vidéket, csak a magasabb csúcsok látszódtak ki. Varázslatos volt. A ponton Cr_Lupin és Petami teljesítettek szolgálatot, kínáltak innivalóval, de az még volt bõven, így nem éltünk a lehetõséggel. Hamar elkezdtünk ereszkedni (és láttam boroszlánt hohó! :D)

A nyeregben lepörgött elõttem életem filmje a Beac vége, ahogy ott ültünk/feküdtünk/csoffadtunk. :) Lefelé jobb volt menni, mint az elõbb említett túrán ugyanitt felfelé. Elhaladtunk a csobánkai óvodások fája mellett, Gethe úrtól kaptunk hobbits kekszet, majd ráfordultunk a mûútra, ahol a túloldalon megpillantottuk Olahtamast és Annamáriát, akik egy spontán depópontként túrórudit, s egyéb finom ennivalót és innivalót kínáltak nekünk. Igazán kedves. :)

Hamarosan ismét bekanyarodtunk az erdõbe, az út a Szurdokról is ismerõs lehet. A falevelektõl sárga avarszõnyegen kellemes volt a séta, közben átkeltünk egy patakocskán, majd mentünk-mendegéltünk, közben történeteket és szóvicceket regéltünk, majd odaértünk Bubuhoz, meg a Tölgyikrekhez. Lehetett enni Tescos savanyúcukrot, amitõl most nem haltam meg, pedig emlékszem, hogy 4 éve az olajos körúton úgy fuldokoltam tõle, hogy a szemem is kigúvadt. Cejas és Krysta is errefelé jártak, váltottunk velük pár szót, majd odébbáltunk.

Sikáros, ismerõs a Vasasról, a Beacról, megyünk át szépen, kellemesen süt a nap, az idõjárással szerencsénk van. Gyönyörû az erdõ, mindig másképp szép, betelni vele, létezhetetlen ;) (by Droid).

Dömösön a pontõrszemélyzet alig gyõzi kenni a kenyeret az érkezõ éhes szájaknak. Pygmeától kapunk bónusz-ajándékot (marcipánburgonya, nyamm). Köszönjük szépen!
Míg nagyban lakmározunk, befut a másik TTB szekció, Aleszka elmodja, hogy kerítés miatt valami ravatalozónál kell majd elmenni. Ahogy megyünk a házak mellett, gondolkodunk, hol lehet a ravatalozó, de azért mégsem kérdezzük meg a kertben kapáló nénit, hogy „Csókolom, elnézést! A ravatalozót merre találjuk?” :)

Jó kis mászás után megérdemelten tarjuk pecsétre az itinereket. Igen, ez már a Szakó-nyereg. Még szerpentinezünk kicsit, rácsodálkozunk a Szakó-hegyre, a vörösen izzó lombokra, majd felfedezni véljük egy kidõlt fába vésve Vándorköszörûs nevét (nem õ volt! :D). A kilátást Dobogókõrõl megnézzük. Kicsit homályos. A ponton sorban állunk a pecsétért, meg a banánért. Ismerõs arcok vannak itt is, Laci069 és Moiwa. A felfelé menetben összetagozódtunk Vilivel is.

Pilisszentkeresztre leereszkedünk, ott, ahol a Pilis túrán fel kellett menni. Getha úr javaslatára betérünk egy cukrászdába. Mindenki visz egy kis szénhidrátot a szervezetébe, majd indulunk tovább.

A mezõnél jön egy idõsebb korosztályból álló túrázó-sereg. Némelyikükön kosztümnadrág van. Kemény. A Nap egyre alacsonyabbról világít. Egyszer csak a felhõben érdekes alakzatot vélek felfedezni (lyuk a felhõn, amin át világít a Nap), én bélyegzõnek vélem látni, kíváncsiságból felteszem a többieknek is a kérdést, szerintük mire hasonlít az a lyuk. Mikor kivétel nélkül mindenki a bélyegzõt vágja rá, nem kicsit nevettünk. :)
Kóválygós rész után elérjük Csanya pontját, akinek nagyon csinos pomponos sapkája van, s még meleg levessel és csokival is kínál minket. Vándorköszörûs, mivel neten foglalt helyet, leülhet a kempingszékre.

A Fehér-hegy elõtt a nagy beszélgetésben, meg a fenyves csodálásában véletlenül elfeledkezünk a jelzés követésérõl, így elvétjük az utat, de hamarosan korrigálunk. Már egészen besötétedett, hiába, már nem nyár van. Fehér-hegyre felmászunk, majd legördülünk Kopár csárdához, ahol ott van Vili, Vagdalthús, meg a kedves pontõrök, s kapjuk a pecsétet, meg a gulyást. Úgy zabálunk, mint aki egy hete nem evett. Jólesik a meleg étel. Vagdaltnak itt véget ér a túra, Rita is átveszi a díjazást. Innen öten indulunk tovább együtt, Vándorköszörûs, Kékdroid, Vili és Gethe Laci. Ja, meg nyilván én. :D

Kakukk hegy inkább meredek, mint messze és fel, de azért jól bemelegszem, mire felkapaszkodok. A pontõrök pecsételnek, mi meg indulunk tovább. Innentõl arra emlékszem, hogy jó sötét van. Kékdroid akkor ébred rá, hogy a teafilterek biza’ reggel óta áznak a teában, mikor valami forróra szomjazunk. Valóban üt a tea, de legalábbis átlendít a vadkerítésen, amit meg kell mászni. Közben elhaladtunk a Hosszúvölgy elején elhelyezkedõ pontnál. Állítólag most egy nem túl kellemes szakasz fog következni… Majd nyilatkozok késõbb… Tényleg nem egy kellemes szakasz. Nem túl meredeken, de irtózatosan hosszan mentünk csak mentünk és elfelejtettem mondani, hogy mentünk felfelé. A végén meredekebb lett, meg lettek mindenféle kanyarok. Azt hittem, nem érünk fel. Fölöttem láttam a fényeket. Nem, nem a csillagok voltak. Aztán megbotlottam. Elõször sikerült megállnom, meg kiegyensúlyozni magam, de másodszorra úgy igazán szépen kiterültem, mint egy béka az aszfalton. Kékdroid felépített hamvaimból, majd Balázs bácsi elõzött meg minket, közben azt mondta, uff. Gyorsan visszaelõztük. A ponton még ott voltak a többiek, de én csoffadt voltam és kértem õket, menjenek le, majd megyünk mi is. Így hát Vándorkösziék lementek, mert ott volt Nagykovácsi, meg Lükepék is, megrakodva finom palacsintával. Gyõri Péter és társa nagyon kedvesek voltak, kínáltak teával is, de addigra pont összeszedtem magam, így elindultunk lefelé. Amíg Nagykovácsit el nem értük, rendesen próbára tettem szegény Kékdroid idegrendszerét. Olyasmit mondhattam neki, hogy kiszállok, mert álmos voltam és nem volt kedvem a hideg nyirkos idõben menetelni.

Nagykovácsiban a pontõrök Groba és párja voltak. Pygmea adott kávét (ezer hála), Panni meg palacsintát (köszi szépen). Gethe úr széles mosollyal az arcán kijelentette, hogy köszöni a társaságot, meg a túrát, de neki most ez a 65 km épp elegendõ volt. Ekkor elmosolyodott a durcás ráncos fejem, s elmeséltem, hogy lefelé a Nagy-Szénás oldalából egész végig ezzel tömtem Droid fejét, hogy jól kiszállok. Ekkor Panni meleg ágyat, fürdõt és tiszta ágynemût ígért nekem, Pygmea pedig egy rigójancsival csábított, ha továbbmegyek. :) Végül egyik mellett sem horgonyoztam le, de továbbmentem. Négyen maradtunk. Vili, Vándorköszörûs, Kékdroid és én. Ahogy mentünk a Vöröspocsolyás-hát felé, még visszanéztünk Nagykovácsira, ami most már csak fénypontokból álló valamiként terült el elõttünk. Szitált a köd. Beszélgettünk. Aztán kicsit el-elszakadoztunk egymástól. Soha nem ment senki egyedül ketten-ketten haladtunk együtt, bevártuk egymást. A távolban láttuk János-hegyet, rajta az Erzsébet kilátót, azaz a ködben egy fény-plecsnit. Ajjaj, még ott a ködben is kell majd menni… Tettünk egy értelmetlen kanyart a Fekete-fej elõtt, majd felmentünk. A sátorban Joeyline aludt, társa látta el akkor a pontõri feladatokat. Kaptunk tõle szõlõlét.

Aztán jött a Hárs hegy, vagyis ott arrafelé valami út. Szépjuhásznéig jó meredeken fel kellett kapaszkodni. Féltem ettõl a szakasztól, talán ezért történt, hogy Kékdoid elõre megfontolt szándékkal a kontakthibás lámpáját nyomta a kezembe, mert így az emelkedõn nem annak meredekségével, hanem sokkal inkább a lámpával és annak rázogatásával, illetve dicsérésével voltam elfoglalva. :D Hihetetlen hamar felértem. :D
Aztán jött a János hegyi emelkedõ. Ahogy egyre feljebb értünk, egyre inkább semmit nem láttunk. Nem mertünk gyorsan menni, mert féltünk, hogy letérünk a szerpentinekrõl. Ha világított a lámpa, azért nem láttunk, ha nem, akkor azért. Ijesztõ, de egyben kalandos is volt. Fenn a homogén ködmasszából kilátszottak a lámpák fényei, majd egy autó sziluettje is. Itt a pont. Itt ettem egy kis édeset. Nem ezzel volt a baj, hanem hogy kétfélét. Ettõl nagyon rosszil lettem. :S

Megvártuk Andit és Vilit. Négyen indultunk lefelé. A Makkosmáriáig tartó 3-3,5 km nekem legalább 10-nek tûnt. Sajnos rám jött a ne szólj hozzám, mert én úgysem válaszolok rosszullét. Makkosmáriát akartam. Vagy valami ágyat. Csak azért nem ültem le, mert olyan nedves volt minden. Meg nem volt optikailag leülõs rész. Kékdroiddal mi hamarabb leértünk Makkosmáriára. Kaptunk a pontõrtõl csokit. Elnyelte a táska mélye. Egy padra ültünk és én András vállán aludtam. Nagyon kimerült voltam. (nyáron milyen jó volt, hogy a túrák elõtt hét közben nem minden nap csak 5 órákat aludtam…) Közben Vili és Andi elmentek tovább. Talán negyed órát is alhattam, mikor fel lettem rázva, hogy megfázunk, ha nem indulunk el.

Feltápászkodtunk, s elindultunk a homályba. Ha a jelzés egy kicsit is eltûnt, egybõl visszamentünk leellenõrizni, jó úton haladunk-e. Már csak egy lámpánk volt, de kitûnõen egybehangoltan figyeltünk. A köd arra jó volt, hogy visszatért az éberségünk, ugyanis olyannyira semmit nem lehetett látni, hogy nem mertünk elaludni. Pásztáztuk a fényben a 3 méteres látótávolságban a jeleket, amik világosabb szürke pacák voltak a szürke ködben a fákon, amik kicsit sötétebb szürke pacák voltak. Felértünk az utolsó magaslatra. Azt hittem, innen már legurulunk. De én ezt nem szó szerint gondoltam! A vízmosásban leereszkedni, közben figyelni a nemlátható jeleket, a nemlátható rögöket a V-alakú úton, meg egyensúlyozni… Hát, felért egy rémálommal. Ahogy lejjebb értünk, tisztult az idõ. A sziklatömbök mögött ott voltak Budaörs fényei. Majd a csúszkálós útról bezuhantunk a település szélére, s én boldogan ültem le a piros sáv jelzés mellé. :)
Kékdroid gyorsan összeadta (! Hoppáhoppá !, hajnali fél 3 körül), hogy mennyi van még hátra a célig. Út közben örültünk magunknak. Egy bácsi a jobboldalon dülöngélt és azt mondta nekünk, hogy õ nem részeg. Aztán jött Álmos egy nagyobb csoportosulással. Bizonyára már régen beértek. És ott a körforgalom, ott a jobbkanyar, ott van a cél. Elégedetten és kellemesen elfáradva vettem át a díjazást, a jelvényt, meg az oklevelet, meg a Piros 85 grammos csokit. Nagyon tetszett a túra, minden elismerés a rendezõké és a pontõröké.

Hátul ott volt Rushboy, aki már benn csücsült, meg Petami, aki végül Kopár csárdáig söpört csak. Vándor Csillag nagyon kedvesen és figyelmesen adott nekünk enni és inni, még arra is figyelt, hogy a tea hõmérséklete megfelelõ legyen. :) Köszönjük neki. Sajnos nem voltam túl kommunikatív, de nagyon boldog voltam. :)

Aztán Vándorköszörûssel, Vilivel és Droiddal felnyaláboltuk egymást, s elindultunk
Pomázra, de vissza kellett fordulni, mert egy hátizsák ott maradt a célban. Így Sancimanó is elõbújt az autóból, hogy mit keresünk már megint ott, aztán néhány pillanat múlva Aleszka és Krysta érkezett a körforgalom felõl. Volt nagy öröm. :)
Aztán újra elindultunk és elaludtam. :D

Köszönet Vilinek, aki éberen vezetett és épségben leszállított minket (alvókat) Pomázra, s olyan rendes volt, hogy kapuig vitt, így mennünk sem kellett (elég volt elvánszorogni az ajtóig :D).

Köszönöm útitársaimnak a társaságukat, a közös élményeket, és hogy elviseltek. :)
 
 
qvicTúra éve: 20072007.11.11 13:30:26
megnéz qvic összes beszámolója
Piros 85(g) 2007

A Piros túrák felett hosszú éveken keresztül mindig csak átsiklott a tekintetem. Nem fogott meg igazán benne az útvonal, meg a Budapest környéki turistautak. 2005-ben piedcat barátom viszont nagyon készült a P85-re, és engem is belerángatott a dologba. Elhatároztuk, hogy együtt indulunk rajta. Aztán es sajnálatos baleset miatt én nem voltam üzemképes a túra napján, így piedcat egyedül vágott neki, és sikeresen teljesített. 2006-ban aztán Ritchy elhívott az 50/A-ra futni egyet. Bár a futás nem ment valami fényesen egyikõnknek sem akkor, és az idõjárás sem kényeztetett minket, azért az meglepett, hogy alapvetõen milyen kellemes kis túra ez. Akkor elhatároztam, hogy jövõre mindenképp jövök a hosszútávra. Sajnos a jobb térdemet megint sikerült leharcolnom három héttel korábban, és még mindig nem százas. Koránt sem az, de van olyan állapotban, hogy elinduljak a túrán vele, és tudjak tartani egy 6-os átlagot. Ezzel persze kockáztatom, hogy utána nagyobb gondjaim lesznek, de ezt most bevállaltam. A túra elõtti tervezés oroszlánrészét megintcsak piedcat vállalta magára. Készített remek idõtervet is. A fáma arról szólt, hogy korán indulunk és próbálunk a pontokra nyitás környékén megérkezni és a végén egy 15 órás teljesítéssel zárunk. A sors fintora, hogy végül piedcat nem tudott idén eljönni a túrára. Akkor hát eljött az idõ, hogy kiegyenlítsem a mérleget.

Szombat reggel egy kis autós kavargás után fél 6 körül parkolunk le Feróval a Rómaifürdõ hév megállónál. Õ és Laki az 50/A-t vállalták be mára, egy jó kis kilépõs tempóban. A szervezõk még az elõkészületi munkákkal vannak elfoglalva, de hamarosan beindul a nevezési procedúra. Mivel próbáltam minél inkább véghezvinni piedcat terveit, ezért most én is igénybe vettem a csomagszállítást, amit egyébként nem szokásom. Semmi olyat nem bízok soha szervezõkre, amitõl mondjuk a teljesítésem függhet, azokat inkább cipelem (fejlámpából rögtön kettõt is), ezért csak egy doboz sört meg egy kis ennivalót csomagoltam egy szatyorba, amit aztán kis keveredés után sikerült oda elhelyeznem, ahonnan majd Nagykovácsiba szállítják. Laki 6-ra ér a starthelyre, így végül 6:07-kor vágunk neki a távoknak együtt. Ekkorra már kisebb tömeg gyûlik össze a résztvevõkbõl is.

Az új rajthelytõl nem túl izgalmas az a plussz 1 km Csillaghegyig, de beszélgetve hamar lezavarjuk. Csillaghegyen végre rátérünk a lényegre, a piros jelzésre. ;) Most már csak ezt kell követnünk, más dolgunk nincs. A K100-ról ezt az utat már jól ismerem. A Hegymászó utca környékén egy futó robog el mellettünk, de az emelkedõ aztán Õt is megfogja. Ahogy beérünk az erdõbe kilépek én is. Ha tartani akarom piedcat idõtervét, akkor most le kell dolgoznom azt a 7 perces hátrányt, amit a késõbbi indulással összeszedtem. Magárahagyom Lakit és Ferót, és adok a Róka-hegynek keményen. A József-hegyi tanyák mellett végigkocogok. Az enyhe emelkedõn a térdem kifejezi nemtetszését. Rögtön gyaloglásra váltok.. ez így veszélyes lesz. Az Ezüst-Kevélyt óvatos mászom, nem sietek túlzottan, a lejtõkön aztán gyorsítok. Az idõ kellemes, nincs túl hideg, nem fúj a szél sem. A Nagy-Kevélyre Zsotyekékkel együtt érek fel. Olyan kilátás fogad, hogy szóhoz is alig jutunk. A felhõk alattunk úsznak, egy-két magasabb hegy csúcsa ki-ki kandikál belõle a távolban. Gyönyörû szép. Tovább galoppozok a pontig, ahol aztán csinálok pár képet is a csodás kilátásról. Az elsõ emberek egyike lehetek, mert a rendezõk egy "apa, kezdõdik" kétségbeesett felkiáltással fogadnak. :) 7:15 van, 5 perccel a hivatalos nyitás elõtt kapom a pecsétet. Az elõzetes terv szerint pont nyitásra ( vagy pontnyitásra? :)) ) kellett volna érkeznem, szóval a kis hátrányt sikerült bõségesen ledolgoznom. Ennek én nagyon örültem, a térdem kevésbé.

Alig indulok tovább pár méterrel lejjebb megint cibálom elõ a fényképezõt, mert a Ziribár irányában még elképesztõbb látvány fogad. A hegyen felszínét követve folyt rajta a felhõréteg, úgy nézett ki mint valami megboldogult kémia órai kísérlet. Lefelé visszafogott tempóban ereszkedtem, és szép lassan beleérkeztem a felhõbe magam is. A nyeregbe érve kiértem belõle. Innen hosszú kényelmes lejtõs út következett Csobánkáig. A tempót is nagyon kényelmesre lehetett most venni, idõm bõséggel volt, ha nem sietek, még akkor is pont nyitás elõtt érek a Tölgyikrekhez ezt tudtam. Itt fogalmazódott meg bennem a már fentebb említett szójáték, miszerint nem pontnyitásra szeretnék megérkezni a ponthoz, hanem pont nyitásra (ami mondjuk azt jelenti, mikor kiér a pontõr a posztra). Az lenne az ideális. Útközben egy elágazásnál kutyák tûnnek fel az úton, aminek nem örültem nagyon, de pár pillanat múlva elõkerültek a gazdik is. Leérve a Csobánka melletti hegyekrõl Topiék érnek be és húznak el mellettem. Arra gondolok, hogy mennyit kellesz várniuk a pontnál, ha ilyen tempóban nyomják végig. :) A mûúton gyalogolva haladok kifelé a településrõl. Közben még egy futó beér. Együtt érjük utól Bubut, aki egy hatalmas hátizsákot cipel. Topiék megállnak beszélgetni vele. Rögtön gyanús volt, hogy ekkora zsákkal Bubu nem végigmenni készül a túrán, hanem mondjuk pontõrködni. Hamar ki is derül, hogy Õ a pontõr a Tölgyikreknél, beállunk hát mi is a sorba. Itt most nem fogunk sietni sehova. :) Bubu zsákja láthatóan jó nehéz, ezért felajánlom neki, hogy ha van benne külön cipelhetõ valami, akkor adja ide belõle. A második próba után sikerül rávennem, hogy osszuk szét a cuccokat a zsákból. A többiek is bevállalják a cipekedést, így mindenkinek jut valami cipelnivaló, leendõ pontõrünket sikeresen tehermentesítjük. Jó érzéssel tölt el a "közmunka", így mi is részt vettünk a túra szervezésében. Ez az öt kilóméter így komótosan, cipekedõsen, de jókat beszélgetõsen telik el. Kitárgyalunk pár túrát, felidézünk pár mulatságos pillanatot 'jókedvû' pontõrökrõl. :) Természetesen jelen túra sem ússza meg történetek nélkül, különösen a budaörsi cél változékonysága ad okot némi derült eszmefuttatásra. A Salabasina kútnál Bubu megáll és megnézi közelebbrõl is a forrást. Mi tovább cammogunk, már kicsit türelmetlenül a pont felé. Azt találgattuk, hogy vajon melyik szatyorba rejtette Bubu a pecsétet... khm.. Idõben voltunk még persze, ami a nyitást illeti, sõt meglepõen pontosan számította ki az érkezést Gábor, mert végül 3 perccel a hivatalos nyitás elõtt érkezünk meg. Végre lerakjuk a nehezékeket, nyithat a pont. A cipekedésért járó dupla adaggal nem élek, de a cukorka igazán jól esik most. A pecsét mégjobban. ;) Közben viszont Laki és Feró tûnnek fel az úton. Vigyorogva konstatálják, hogy jól beértek. :)) Na de most már pecsét mindenkinek, aztán induljunk.

Együtt indulunk ismét tovább jó tempóban. Sikárost hamar elérjük, ami után jön az elterelt kék jelzés, majd fordulunk is rá Dömösre. Egy darabig még emelkedik az út. A nagy beszégetés közben a piros háromszög mellett úgy megyünk el, hogy észre sem vesszük. Nem mintha arra kéne menni, csak az is szóba került pont. Utána aztán megnyílik a Szõke forrás völgy és elkezdünk ereszkedni. Kocogásra váltunk. Egy kis csoport a mûutat választja a jelzés helyett. Mi maradunk a köves és hullámosabb ösvényen. Gyorsítok lefelé remélve, hogy a Dömösi pont hamarabb nyitva lesz valamivel. Távolodok a többiektõl. A térdem már érzi a terhelést újra, fáj a tempó köves úton, de makacsul rajta maradok végig. Elérem végül a mûutat, nemsokkal késõbb viszont újra lezúgok róla, most már egyenest a patakvölgybe. A táj pazarr, megállok fotózni. A sziklákon átugrálok a patakon és iparkodok tovább. Elrobogok a forrás, majd a kápolna mellett és kis kanyargás után visszaérek a mûútra. Útközben elég sok turista jön velem szembe, a Rám szakadék irányába. A hely népszerû, mint mindíg. Bekocogok a faluba, és a megszokott kanyarban már én is röhögök, mikor újra meglátom Topiékat. Szólnak, hogy akár le is dõlhetünk egy félórára... annyi van még nyitásig.. a pont sehol. Nagyon szép idõ van, a nap hétágra süt. Leveszem a felsõmet és leülök a padkára. Furi, hogy egy évvel ezelõtt itt majd meg fagytam olyan hideg volt. Szépen érkeznek a többiek is sorban. Tanakodás indul, hogy a templom felé el kéne azért néznünk hátha most ott a pont. Elindulunk, és tényleg ott találjuk a már teljesen mûködõképes személyzetet. Larzen 10:25-kor nyomja a pecsétet. A terülj-terülj asztalkám nagyon jókor jön, éhes is, szomjas is voltam már. Neki is álltam a kenyereknek, meg a piának. Tök jó, hogy még szép választék is volt, nagyon jól esett a frissítés. Negyed óra alatt sikerül feltankolni.

Elköszönök a ponttól és jókedvûen indulok tovább. A jelzés kicsit megy a fõút mellett, majd felkanyarodik balra. A temetõnél nem várt akadály állja el utunkat, a turistautat elkerítették, így kerülni kell a ravatalozó felé. Ezt egy kis táblára ki is írták. Hátra arc. A kis kitérõ után újra a jelzésen nyomulok felfelé. Jó tempóban haladok és a térdem is csendben van, aminek nagyon örülök. Az út hosszú és eseménytelen a Szakó-nyeregig, ahova fél 12 fele érek. Pecsét.

Onnan aztán jó kis szuszogós mászás, majd hosszú enyhébb emelkedõk jönnek. Ahogy közeledek Dobogókõhöz, úgy nõ meg a szembe jövõ vasárnapi (na jó, szombati) turisták száma. A köszönés teszten több mint a fele elhullik... A Rezsõ kilátó dugulásig megtelve, majd onnantól már a jelzett ösvény is végig. Kocogok a pontig egy kicsit. Pont dél van, mikor a bélyegzõt rányomják a lapomra. Még egy két ember éppen nevez a huszas távra. Ez klassz, piedcat tervei tovább élnek és virulnak, sõt van 10 perc tartalékom is.

Olyan viharosan indulok tovább a pontról, hogy elfelejtek vizet inni a kék kútból, persze itt még nem tûnik fel a dolog. Helyette viszont elõkotrom az egyik banánt a zsákból és azt majszolom lefelé kocogás közben. A Matyi büfében nem panaszkodhatnak a forgalomra, rengetegen pihennek a padoknál. Elég forgalmas a jelzett út is, kerülgetem az embereket lefelé. A Fagyoskatonáig elhagyok pár rövidtávos túratársat is. Innen meredek lejtõn zúgok lefelé Pilisszentkereszt irányába, ez megint nem esik jól a térdemnek. Itt kezdem el érezni, hogy szomjas vagyok. Iszok a camelbak-bõl, de reménykedem benne, hogy találok majd egy csapot is. A faluban a lejtõ egy utcában folytatódik, amin leérek az elágazáshoz. Itt kiszúrok egy csapot, amit meg is rohamozok. Nincs elzárva. Jól esik a tiszta hideg víz, megtankolom magam. A kifelé vezetõ hosszú egyenes úton szerelést igazítok, rendezkedek kicsit. A nagy bal kanyar után egy útjelzõ tábla figyelmeztet, hogy ketten együtt futni veszélyes. Még szerencse, hogy egyedül vagyok és nem is futok. :)) Végre elérem a földutat és letérek a betonról. Emelkedõ kezdõdik és az út hosszan halad egy szép nagy mezõ szélén mielõtt egy kanyarral bevág az erdõbe Pilisszántó felé. Egy kis lejtõ, egy kis beton és máris elérem az egyik eltévedés veszélyes helyet a falu fölött. Egy rövidtávos páros itt meg is kérdezi tõlem, hogy biztosan jó úton vagyunk -e még. Megnyugtatom, hogy igen, miközben rámutatok egy éppen elõbukkanó jelzésre. Kis ösvényen haladok lefelé, ami elég köves, viszont pazarr kilátás van a hegyoldalból a környezõ tájra. Az ösvény végén, ahol tovább lehet ereszkedni Szántóra éppen piknikezik egy kisebb társaság. Az elõttem haladók szépen befordulnak a benõtt ösvényre, ahogy kell. Most nem kell senkit útbaigazítani. Gondolom én... aztán mikor utólérem õket, akkor rákérdeznek, hogy az az út megy -e Pilisvörösvárra. Hmm.. válaszommal kicsit lecsaptam a magas labdát.. oda sok felé haladva eljuthat az ember, de ha a túrán vannak, akkor jó úton haladnak. Továbbhaladva az egyik elágazásnál egy nagyon rossz helyre festett piros jelzés elvisz a málnásba. Utánam is jönnek, de aztán észreveszem, hogy az ösvény nem jelzett és visszafordulunk. Meg is lett utána a helyes leforduló. Hosszú enyhe emelkedõ után érem el a Csanyapontot a Csévi nyeregben. Kapom az infót tõle, hogy negyedik vagyok a hosszúsok között. Na jó, igazából harmadik, mert az elsõ futó pecsétek híján csak a távot teljesíti, nem a túrát. ;)

Kellemes lejtõs hosszú egyenes erdei út jön, ahol kocogok tovább. Amint kiérek az újabb hatalmas mezõ szélére beugranak a tavalyi emlékek, így tudom, hogy merre tovább. Ezen a szakaszon megint sok embert utólérek. A rét végére is emlékszek szerencsére, ezért most a jó úton fordulok jobbra. :) Jön egy két rövid de szikár emelkedõ, ahol kiköpöm a tüdõmet, de innen már hamar elérem azt a gyönyörû részt, ami a huszas táv leválása után következik. A fenyvessel tarkított kopár hegyekrõl ámulok-bámulok kicsit. Felhívom piedcat-t, hogy elmondjam neki hogy halad a piros project. Jól halad. Kis kanyargózás után leérek a Kopár csárda parkolójába, majd kicsit arrébb a pontra. 14:25 van, idõm mint a tenger. Topiék éppen indulnak tovább. Leves még nincsen, de már szállítják errefele Pilisvörösvárról. Pecsételés után lehúzok pár pohár üdítõt és leülök az asztalhoz pár megfáradt túratárs mellé. Sorra érkeznek az emberek a pontra és egy negyed óra múlva befut a levest szállító autó is. Húú, épp idõben, már sokan várjuk a jó meleg leveskét. :) Épp kezdtem dideregni, mikor végre belekanalazhatok a szuperre sikerült gulyásba. Nyammnyamm, ez isteni. 14:55-kor intek búcsút a pontnak, ez jó kis pihi volt, de most már indulás tovább.

Bár még hivatalosan nem nyitott ki a következõ, nagyon közel lévõ pont sem, de biztos voltam benne, hogy már ott is fognak tudni fogadni. Átvergõdök a nagy forgalmú tizes úton, majd bevetem magam az erdõbe. Most érzem, hogy hideg van. A kezem fázik, így elõkapom a vékony kesztyûmet, ami aztán szépen visszamelegíti azt. Csak úgy szép komótosan, jóllakottan sétálgatok felfelé a Kakukk-hegyre. Odafent már várt a pontõr.

Nem idõzök, most inkább be kell újra melegedni. Pilisszentiván házai tûnnek fel a távolban. Egyenesen bevezet az út a faluba. Egy hosszú utcán haladok, a házakban kutyák ugatnak, a helyiek furcsán néznek rám, valahogy nem illek bele a szombat délutáni képbe. Az utca fogy és egy jobbkanyar után már kifelé haladok. Itt a Vadászrét környékén még sosem jártam. Kisebb turistaparadicsomot építettek ide, tetszett a hely. A falu szélén hatalmas focipálya, ahol éppen meccset játszanak, mellette büfék és egy hatalmas parkoló. A Jági tanösvény indul két irányba, az út mentén pihenõhelyek és információs táblák vannak kialakítva. Ahogy elhagyom a tanösvényt, a turistaút prózaibbá válik. Hosszú jellegtelen erdei úton haladok. Menet közben beér két futó, Szilvi és János. Elhúznak mellettem, a Hosszú árok elején lévõ ponthoz akkor érek, mikor õk épp indulnak. Na innen már ismerõs terep jön, nem kell annyira figyelni sem gondoltam ott akkor.

Jánoséktól kicsit lemaradva indulok utánuk. Egy tisztáson munkások fát pakolnak és szóváltásba keverednek egy arra járó turista párossal. Kicsit ordítoznak egymással a fatolvajlás témájában, aztán megindulnak egymás felé. Hmm.. Én inkább tovább haladtam a helyszínrõl. Az események közben egy elágazásnál Jánosékat követem mindenféle aggodalom (és bevallom körültekintés) nélkül. Ahogy haladunk a völgyben azt vesszük észre, hogy a jelek megszûntek. Õk ketten elõl megállnak és Szilvi visszakiállt, hogy szerintem jó úton vagyunk -e. Válaszolok, hogy igen. Semmi kétségem nem volt, a Hosszú árokban haladunk, itt nem lehet eltévedni. Tovább indulnak Õk is, de jel még mindíg nincs. Elbizonytalanodok. Lehet, hogy mégis el lehet tévedni? A technikát hívom segítségül, betájolom magunkat, és láss csodát tényleg rossz helyen vagyunk.. ez a völgy nem az a völgy. Elindulunk a helyes út felé, a probléma csak annyi, hogy egy hegyen kell átkelnünk közben, ami nem volt benne a tervekben. Sebaj, ennyi idõveszteség belefér. Végre feltûnik az út, és az úton Anna siet felfelé. Odakiáltunk neki, örülünk, hogy végre újra sínen vagyunk. Együtt veselkedünk neki az egyre meredekebb útnak. Kis küzdelem után felérünk a nagyszénási emlékfalhoz, ahol újabb ellenõrzõ pont vár ránk. 16:25-t mutat az órám.

A Nagyszénás megmászását nem ússzuk meg, ismét kemény emelkedõ jött, de már legalább látjuk a végét. Odafent óriási meglepetésre szélcsend fogad minket a Nagyszénáson. Ilyet itt én még eddig nem tapasztaltam, Szilvi is nagyon csodálkozik a dolgon. A hegy másik oldalán felbukkan Nagykovácsi látképe, már csak le kell csorognunk. Már elkezdett szürkülni erõsen, de a pontig még leérünk világosba simán. Iparkodunk lefelé, Szilvi diktálja a tempót elõl. János és Anna kicsit lemaradnak. Már az utcákat rójuk, mikor olyanokat érünk utól, akik egyébként mögöttünk voltak.. no igen, ez a kis kavarásunk eredménye. Háromnegyed ötkor berongyolunk a plébániára, ahol afféle turista oázis fogad minket, kenyerekkel, üdítõkkel. Pecsételünk, és nekiállunk falatozni. Beérnek szépen sorra a többiek is. Már a második pohár üdítõt húzom le, mikor eszembe jut az ide szállíttatott csomagom. Meg is találom rögtön. Pár dolog benne maradt, amit eredetileg a start elõtt akartam megenni, szóval egy részét csak bepakoltam a camelbak-be, a sört viszont lehúztam rögtön. Elõkaparom a fejlámpát is, és otthagyom a remek kis pontot.

Odakint már sötét van, de itt még nem kell lámpa, van közvilágítás. A kesztyût viszont másodszor itt veszem elõ ismét. Elindulok a piros jelzés felé, majd azon át a hídon és megkezdem a mászást felfelé. Elõttem ketten mennek látotávolságon belül. Jánosék is hamar utólérnek és elhúznak immáron hármasban. Én most úgy feltankoltam, hogy jobban esik a raérõs tempó. Egyedül haladok immáron az erdõben. A többiek lámpafénye kezd távolodni. Az út folyamatosan emelkedik, de jól ismerem minden szegletét ennek a szakasznak, úgyhogy tudom mire számítsak. Mire felérek a piros háromszög elágazásához már nem látom a többiek fényét. A kesztyût itt visszarakom a zsebembe. Helyreállt a rend a hasamban is, úgyhogy kocogásra váltok. Az ismeretlen párost hamar beérem, elzúgok mellettük. A Vörös pocsolya elõtti nagy emelkedõt is lendületesen mászom és a tejérõl újabb lámpásokat pillantok meg a távolban. Vadkerítés, piros kereszt balra el, és máris lefelé zúzok a piroson. Itt megjön a kedvem a futáshoz, és nappali tempóra váltok a sötétben.. :) Nem okoz gondot a terep, hamar befogom a hármas bolyt is. Most én hagyom ott õket. Mikor kiérek az erdõbõl egy tisztásra, a távolban feltûnnek Budapest fényei. Visszaértem hát. Arra gondolok, hogy most már csak annyi a feladat, hogy átjussak a város másik végébe. Lámpám fénye kutyákra esik rá az egyik elágazásnál, megtorpanok. Három kutya iszogat egy nagy pocsolyából az úton, az egyik felém szalad. Remek. A kutyák ugatnak, de meghallok egy hangot is, aki azt mondja, h nem bántanak. A gazdinál nem volt lámpa, így én nem is láttam, csak mikor még közelebb értem. Óvatosan haladok el mellettük, és újra kocogásra váltok. Elérem a Petneházy lovasklubot és a Fekete fejt. A hegy mászása errõl az oldalról nem gond, a másikról lenne nehezebb. Odafent Joey üldögél egy sátorban. Négyen jártak itt elõttem eddig.

Lefelé köves meredek út vezet, ahol nagyon figyelni kellett végig. Kiérek a mûútra, amin még nappal is kellemetlen haladni az autók és a kanyar miatt, de most így a sötétben fokozottan. Mivel nem akartam a belsõ íven haladni, ahol még kevésbé látnak meg az autósok, ezért maradtam a jobb oldalt, ahol viszont hátulról jöttek a kocsik. Levettem a fejlámpámat, és kézbõl hátrafele is világítottam, mikor jött valami. Szerencsére nem hosszú ez a szakasz és hamar visszatér a jelzés az erdõbe. A Hárs hegy vár meghódításra. Lavírozok a sziklák és kövek tömkelege között felfelé, útközben megint kutyaugatást hallok a közelben. Próbálok egy bot után nézni az út szélén, de nem járok sikerrel, sehol egy használható darab. Felérek a körútra, ahol lassú kocogásra váltok és beérek Szépjuhásznéra. Még itt is folyamatosan keresgélek, de az erdõ szinte steril mellettem. A budakeszi úton elég nagy a forgalom, kicsit várnom is kell amíg átérek. Követem a jelzést, ami szép lassan elkezdi mászni a Jánoshegyet. Mögöttem lámpák fényei tûnnek fel a távolban. Most lassabban haladok, és végre találok egy szép darab husángot is. Szilvi, Gyuri és János érnek utól felfelé menet. Beszélgetni kezdünk, mialatt az emelkedõ egyre intenzívebb és elkezdõdik a szerpentin kanyargása is. Hirtelen a semmibõl feltûnnek a kilátó fényei. Mesés látvány a kivilágított Erzsébet kilátó. A ponton egy autó vár minket, ahol megkapjuk a 13. pecsétünket is. Váltunk pár szót a pontõrökkel, aztán indulunk is tovább.

Gyurival kezdünk el beszélgetni arról, hogy melyik túráról vagyunk olyan ismerõsök egymásnak, aztán végül Õ jön rá a megoldásra, a Less Nándor 100-on mentünk együtt éjjel. A Piros útvonalát Õ már nagyon jól ismeri, most csinálja nyolcadszor a túrát, szóval rá hagyatkozunk ami a navigálást illeti. Nagyon jól haladunk, együtt kocog a vonósnégyes, közben Gyuri már elõre vázolja az elkövetkezõ útszakaszokat. Útközben elhajítom a méretes botot a kezembõl, ha együtt megyünk, akkor biztosan nem lesz rá szükség. Az élre állok, és diktálom a tempót. Jól megy mindenkinek a futás, vágjuk az utat a lámpákkal a sötétben magunk elõtt. Keresztezzük a gyermekvasút sinjeit, majd még jó hosszan nagyon kényelmes széles földúton szedjük a lábainkat. Olyan gyorsan megy az idõ így beszélgetve, hogy hirtelen feltûnik egy templom, majd valaki azt mondja, itt vagyunk. De hol is? Ez már Makkosmária? -kérdem én. Igen. -jön a válasz. Alig hittem el a dolgot. Nagyon jól állunk, 19:10 van. A ponton újra Larzen fogad minket a mondeóban. Kapunk egy meglepetés táblacsokit, amit alig bírok betuszkolni a zsákba. Kicsit beszélgetünk vele, most nem sietünk továbbindulni. Aztán mikor összeszedjük magunkat, elköszönünk, és ugyanolyan ütemes tempóban indulunk tovább, mint ahogy érkeztünk.

Jön egy-két trükkös elágazás, amit megjegyezni nem tudtam, mert még mindíg Gyuri irányított minket, úgyhogy csak átsuhantunk mindenhol. Az egyik lejtõ aljában olyan szerencsétlenül lépek, hogy a másik térdem is megfájdul kicsit. Nem számít most már, nem kell sokat kibírniuk. A Végvári sziklána szép darab, jól meg is nézem magamnak. Azon töprengek, hogy jártam -e már erre. A többiek segítenek, hogy erre még a Meteor túra vezet, de arra sem emlékszem, hogy azon voltam -e már. Késõbb rájövök, hogy nem, csak terveztem valamikor. Szóval ismeretlen tájak suhannak el mellettem. János lemaradozik tõlünk, látszik rajta, hogy elfáradt. Bevárjuk többször, ahol elágazáshoz érünk. A Piktortégla üregek után átmegyünk egy mûúton, ahol csak visszakiálltunk neki, hogy majd egyenesen jöjjön át, és haladunk tovább tempósan. Elérünk egy bányaszerûséget, ami balra esik az ösvénytõl, és hatalmas sziklák merednek a hegyoldalban. Csodás látvány még így sötétben is. Kicsit elmélázunk, mikor hirtelen egy fénypont tûnik fel a sziklák szélén odafent. János, te mi a fenét keresel ott? -kiálltunk oda neki. Õ kétségbeesetten keresi a levezetõ utat, kérdi is, hogy mi hogy mentünk itt le... Hát mi sehogy, a mûút után Õ másfele jöhetett. Hajmeresztõ látvány nyújt innen lentrõl. Szólunk neki, hogy meg ne próbáljon ott lejönni, menjen vissza a mûútig, és ott keresse az egyenesen továbbinduló jelzett ösvényt. Vissza már nem mászunk, úgyhogy mi továbbindulunk, innen már egyértelmû az út. Hamar ki is érünk egy utcába, ahol már van világítás. Lekapcsoljuk a fejlámpákat, és robogunk tovább az utcákat falva. Szilvinek nagyon megy a futás, most Õ diktálja a tempót elõl. Átkelünk a fõúton, ahol Õ majdnem elfelejt balrakanyarodni. Együtt érjük el a Károly király utat, és pár méter után Szilvi nyit be a Városi klub ajtaján. Megérkeztünk. 20:08 van, szuper. Jobban ment mint amire számítottam, és egy órával jobb, mint amit piedcat betervezett mára. Topiék is itt vannak még. A díjazás része a gratulázió, kézfogás, és egy PIROS 85 grammos mogyorós táblacsoki, ami nagyon nagy ötlet volt. Jelvényt kapunk, ami nagyon szép. Az Erzsébet kilátó van rajta, és pont úgy fénylik, mint ahogy a Jánoshegyen elõbukkant a sötétben. :)

Pihegünk kicsit, majd besétálunk hátra, ahol virslit és finom forró teát kapunk. Nagyon jól esik leülni és falatozni. Miután megvoltam mindennel elköszöntem és indultam is hazafelé. A buszmegálló nagyon közel van a céltól, és a busz is hamar megérkezik.. már úton is vagyok hazafelé. Ez egy nagyon jó kis nap volt.

A túra maximálisan beváltotta az elképzeléseimet és elvárásaimat. Nagy köszönet jár a szervezõségnek ezért. Külön örültem, hogy egy icipicit én is segíthettem a szervezésben az ellátás pontra cipelésével. A Piros túrák véglegesen átkerültek a 'nem vonz' kategóriából a 'tetszik, szeretnék jönni még máskor is'-ba. Köszönöm a társaságot azoknak, akikkel együtt mentem bármilyen szakaszon is. Jövõre veletek végig a piroson! ;)
 
 
vajonmerreTúra éve: 20072007.11.09 11:42:34
megnéz vajonmerre összes beszámolója
p85

Csak tényeket próbálok közölni, mert nem szeretném vagdalkozással megbántani a sok kedves túrázó, illetve rendezõket segítõ ismerõst. Minden tiszteletem az Övék.

6.45-kor indultam és 15.30-ra értem a Kopár-csárdához, ahol nem tudtam átvenni az odaküldött csomagomat, mivel nem volt ott! Kaptam egy kb. 1 kilós katonai lámpát, amivel percenként villantva keltem át a sötétbe boruló Nagy-Szénáson. Közben reménykedtem, hogy talán Nagykovácsiban átvehetem az éjszakára szánt meleg ruhámat, lámpámat, túrabotomat, esõbakátomat, elemózsiámat. Közben a túrakedvem is lassan keserûségbe csapott át. Sajnos Nagykovácsiban sem volt a csomag. Bár felajánlottak egy újabb kölcsönlámpát, de a az elõzõ nap egy órán át jó hangulatban kitalált,rendezgetett felszerelésemmel szerettem volna a túrát teljesíteni. Bementem végül a rendezõkkel Budaörsre, és ott elõkerült a cuccom a Dobogókõre vitt holmik közül. 19 órakor tehát a visszaszerzett holmimmal hazabuszoztam.
 
 
vaddinoTúra éve: 20072007.11.07 17:27:52
megnéz vaddino összes beszámolója
Piros85-2007

Elõzmények: Beszámolót még nem írtam,pedig már sokan javasolták,hogy errõl-arról a túráról ugyan írjak már.
Ez a túra már tavaly belopta magát a szívembe,annak ellenére,amilyen idõ volt…
Készülni nem igazán készültem,október 22én voltam októberi emléktúrán,elõtte,21én pedig Tatabánya30on.Ezekre a távokra amúgy is mentálisan érdemes felkészülni,fizikálisan nem igazán lehet - legalábbis tapasztalataim szerint.

A túra elõtti nap minden lehetõ idõjárás-jelentést megnéztem/hallgattam,szurkoltam hogy jó idõ legyen. Pesten aludtam,Kockánál,a 6:20as HÉVen 5fõs csapatunk gyûlt össze: Ildi,Marci,Zoli 35ön,Tomival mi ketten 85ön indultam.
Gyors nevezés után 6:55kor elindultunk vidáman beszélgetve a hûvös,friss reggelben.
88,5km - biztos voltam magamban,Tomit azonban féltettem egy kicsit,mert ekkora távot még sosem csinált..Másfél órával,és kb egy tucat fényképpel késõbb megérkeztünk a Nagy kevély csúcsára (08:33 / 8,14km)

Gyors pecsét,majd robogunk lefelé. A Kevély-nyergi tisztáson természetesen jobbra, Csobánka felé fordulunk,nem sokkal ezután csúnyán elrúgtam egy követ bal nagylábujjammal,ami már amúgy is fájt,és így kegyetlenül kezdett hasogatni. A Zolinál lévõ szívmelegítõ szerencsére fájdalomcsillapítónak sem utolsó… A Pomáz - Pilisszentkereszt mûutat magunk mögött hagyva a Holdvilág-árok bejárata körül eléggé elkavartunk néhány túratárssal,azonban némi tanácskozás és dzsungelharc után a helyes úton folytattuk túránkat Tölgyikrek,Salabasina - forrás felé,majd nemsokára elértük a Lom-hegyi nyeregben mûködõ ellenõrzõpontot (10:48 , 18,31km).

Hamarosan folytattuk utunkat Bükkipuszta irányába,a Szõke-forrás-völgyébe érve azonban Tomival lemaradtunk,mert sokat fényképeztünk. Rövidesen feltûntek az egykori úttörõtábor elemei,a Szentfa kápolna,és már Dömösön is voltunk. Ildiék pár perccel utánunk értek ide,mert abban az elágazásba,ahol tavaly az EP volt,õk elkanyarodtak jobbra,annak ellenére hogy a piros jelzés balra tart. De mint utóbb kiderült,csak sétáltak egyet.
Pecsét(12:55, 29,15km)evés,ivás,boltban feltankolás( késõbb már nem nagyon van rá mód).
Fél kettõ körül indultunk el. Szakó - nyereg(14:27, 33,79 km) rendesen megizzasztott,szokás szerint,de menni kellett,Dobogókõ felé caplattunk. Felfelé menet egyre több kirándulóval találkoztunk,a kilátás pedig egyenesen gyönyörû volt,fõleg a Rezsõ - kilátóból. Elértük a menedékházat (15:21, 37,29km-1600m szintemelkedés),ami csapatunk jelentõs hányadának a célt jelentette. Banánt majszolgatva ücsörögtünk egy kicsit.

Csatlakozott hozzánk egy úriember,így hárman bandukoltunk tovább,igen hamar Pilisszentkeresztre érkeztünk,A Magas-hegyi-nyereg felé sörökrõl beszélgettünk,megérkeztünk Pilisszántó szélére.
A „a P a gázvezetéket jelzõ oszlop és egy útszéli kõ mellett balra kanyarodik”- de nem nekünk,ezt az elágazást ugyanis csúnyán benéztük,és az egyenesen haladó S+ jelzésen talpaltunk jó 10 percet,majd vissza mégannyit. Lesz ebbõl a túrából 90 km is bõven…
Emiatt a malõr miatt utolért minket egy társaság,több ismerõssel. Innen a P ösvényen haladva könnyen megtaláltuk a Csévi - nyeregben (17:57 , 46,70 km) lévõ ellenõrzõpontot.

A pecsét után öten robogtunk tovább a Fehér-hegy irányába,majd tovább.
Kopár Csárdánál( 19:53 , 54,81 km )mesés volt a leves,egészen erõre kaptam tõle.
Zoknicsere,bakancshúzás,majd a Kakukk-hegy felé vettük az irányt( 20:13 , 55,87 km),ahonnan a pecsét után azonnal indultunk is. Pilisszentivánon kavartunk egy kicsit,Hosszú-árok felé menet pedig aggódva figyeltünk a hátunk mögé,mert csúnyán felhõsödött.Hosszú-árokban (21:10 , 60,44 km ) a pecsét után kerítésmászás,majd a Szénás masszív tömbje felé vettük az irányt,ami számomra a legnagyobb mumus ezen a túrán.Már az elején tévedésbõl a S jelzésre kanyarodtunk,amin ugyan szintén elérhetõ a tetõ,igaz félúton a K-re kell kanyarodni. De nemhiába Piros ez a túra:vissza kellett menni az elágazásig,majd a P-on újrapróbálni az egészet. Mire felértünk,a tüdõm majd kiköptem.(22:12 63,32 km ) Fenn egyébként finoman havazott.

Pecsét után már indultunk is Nagykovácsiba,iszonyú meredek lejtõn. Az ellenõrzõponton ( 22:46 , 66,10 km) Csabáék vártak minket,jó sokat ettem,ittam is,mert ki voltam kicsit száradva. Csapatunk egyik tagja itt kicserélõdött,23:30 körül újfent négyen vágtunk neki a hûvös éjszakának. Fekete-fejre (01:04 , 73,39 km )könnyen megérkeztünk,nehezebb útra emlékeztem. Tomi itt már önmagával és a szüleivel viaskodott-ugyanis féltették,nagyon...
Másfél óra alatt másztunk fel János-hegyre (02:28 , 78,10 km )ami egyébként ködben és/vagy felhõben állt,a kilátó nem is látszott –annyit fényképezték,hogy már eltûnt =) .

Innen továbbindultunk,már csak 10 kilométer a cél!Nem sokkal késõbb utolért minket egy 85-ös pajtás,(aki fél órával utánunk pecsételt Fekete-fejen és behozta a lemaradását–ment mint golyó), nem sokkal azután, hogy Tomi kiszállt-hazavitték autóval. Sajnáltam szegényt,hõsiesen helytállt élete elsõ hosszútávú túráján.
Makkosmáriára érve ( 03:25 , 82,41 km )pecsét után tábla csoki,ami nagyon jól jött nekem. Innen lépnem kellett volna,hiszen már csak másfél órám volt 6 km-re. Meg is próbáltam sietni,bele-bele kocogtam,de a Végváry - sziklától megint akkora volt a köd,hogy megelégeltem a szólózást,s bevártam a többieket a S-S+ elágazásnál.
Ahogy megláttam azonban az elsõ utcát Budaörsön futásnak eredtem- 20 percem volt már csak,s féltem hogy nem érek be.
04:44, cél - másodikteljesítõs jelvény.
Pár perccel utánam megérkeztek társak is,együtt költöttük el reggelinket,ami rendkívül jólesett.

Köszönöm a túrát a szervezõknek,mindazoknak akik a túra közben segítettek,és akikhez csatlakozhattam.

Jövõre ugyanitt,ugyanekkor…
 
 
tiltonTúra éve: 20072007.11.05 21:44:56
megnéz tilton összes beszámolója
Magyar Vándor 20

Több hónapos munka, sérülés miatti kihagyás után - végre újra itt. Már napok óta sántikálás nélkül tudok járni, itt az idõ formába lendülni, közeleg a kedvencünk a "Börzsöny vulkán". A biztonság kedvéért csodakenõcs, fásli, viszem Z. a fekete lovag túrabotjait is. Gabival indulunk el, a többiek alibit igazoltak. Heveny gõzfürdõ a dobogókõi buszon, de már fent is vagyunk. A rajtig éppen annyi idõnk van, hogy megcsodáljuk a tejszínhab alá bújt Dunát és a felhõpamacsokat a völgyekben és már indulunk is. Elég jó tempóban haladunk, de féltem a bokámat, nem merem nagyon terhelni. A botok a második órától segítenek, addig fõleg csak gáncsoskodnak, nehezen szokunk össze. Csoda idõnk van, gyönyörû az erdõ. Már csak a fagyal és a gyalog bodza zöldell. Átsüt a nap a mezei juhar élénksárga levelein, rozsdaszínû csertölgy avaron gázolunk. Virágzó lágyszárúakat már csak elvétve látunk, néhány elkésett cickafark és vajszínû ördögszem, fázós, kistermetû katángok. A pár hónapja még habos, fehérruhás kökénybokrok mára hamvaskék terméseik tömegét érlelik, mellettük vadrózsa, márcsak a színkompozíció miatt is. Az itiner intelmei ellenére néhány percig eltévedünk, elvétjük a lapppangó bal kanyarat a kõbánya mellett. Szerencsére jön néhány tapasztalt túratárs, õket követve megint a piroson vagyunk. És újra a szépséges erdõ, csend, a nedves avar illata, sûrû földszag, simogató napfény. Egy bátortalan holló klok-klokja a Csévi-nyereg elõtt, késõbb egy ölyvet is hallunk, a nagy fakopáncs pedig engedi, hogy megbámuljuk piros nadrágját és tarkófoltját. A Fehér-hegy kicsit megizzaszt, de máris lefelé visz az út. Fekete fenyõ mindenfelé, aggódva gondolok a dololmit sziklagyepre odaát a Szénásokon. Máris a Kálvária, bent vagyunk Vörösváron, itt a cél is. A megszokott kedves gratuláció, szép kivitelû oklevél és kitûzõ, szívélyes vendéglátás. Fél háromkor már a buszról nézünk vissza. Jó kis bemelegítõ túra volt, köszönjük a szervezõknek. Jöhet a következõ!
 
 
kekdroidTúra éve: 20072007.11.05 17:32:35
megnéz kekdroid összes beszámolója
Piros 85

Kis csapatunk vidáman haladt fel a hegyekre, majd le a völgyekbe, közben sokat nevettünk, beszélgettünk, majd végül célba értünk, ahol a kedves rendezõk... na, itt azért még nem tartunk.

Kora hajnali ébresztõ utáni HÉVezés (még mindig khm, furcsa a pálya állapota), az ajtó becsukására figyelmeztetõ sípoló hang távozásának ugyancsak örülök. A rajthelyül szolgáló Rómaifürdõ mh. két fedett teraszának két különbözõ funkciója van, a déli teraszon nevezhetünk, az északin itinert és rajtbélyegzõt kapunk, így vélhetõen csökkent a tumultus. Azért írom a vélhetõent, mert nem láttunk túl nagy tömeget. Elõttem nevez Kerek repkény és Vándorköszörûs, majd megérkezik RitaB és kicsivel késõbb Gethe úr, sõt Vagdalthús sporttárs is. Így, hatosban indulunk el a helyiérdekû pályája mentén, gyorsan elérve a névadó piros sávot, Csillaghegyen. A meredeken emelkedõ utcákon Kerek repkénnyel elõre számûzzük magunkat, közben a táska fogantyújára számûzöm a pulóvert. Ismerõs fenyves, majd ismerõs, "csendélet magasfeszültségû távvezetékkel és a Kevélyekkel" címû látkép következik. Keresztezzük a mûutat, majd hirtelen felindulást követünk el a hegy irányában, közben elõz: Sétálós bácsi, Feri és Álmos. Az eligazító táblától válik igazán érdekessé a szakasz, kényelmesen emelkedik és nem mellesleg szép is.

A nyílt részre kiérve Kerek repkény elkezd ipari mennyiségû fényképet készíteni, elég elnézni dél felé, hogy rájöjjek, miért. A Budai-hegység tömbjének a hegycsúcsai bukkannak fel csak a ködbõl, majdhogynem magashegységi a hangulat. A hegytetõ elõtt további általános, nyíltvonali fotómegállást tartunk, kicsit megállunk kigyönyörködni magunkat, megérkeznek a többiek is, aztán tovalépünk az elsõ ellenõrzõpontra, ahol Petami és Cr_lupin adnak bélyegzést. Innen enyhén barátságtalan lejtõn kocogunk lefelé, azért a jelzõ, mert itt menet közben nem tudom a tájat figyelni, viszont kiosztok magamnak egy ügyességi pirospontot, mert nem vágódok orra. A Kevély-nyeregben hirtelen szembe megyünk magunkkal, Kerek repkénnyel és RitaB-vel nosztalgiázunk egy sort a Beacról, nem sírjuk annyira vissza az akkori állapotunkat. Gyorsan eljutunk a mûútig, ott Gethe terel minket a szabályos oldalára az útnak, valamint kinyit egy csomag hobbit-kekszet.

Rövidesen forgalmasabb országútra térünk át, ahol is a szembejövõk közt Olahtamas-t és Annamáriát véljük messzirõl felfedezni, akik Depo Expert Superiorként segítik utunkat minden létezõ földi jóval, valamint mennek leitatni Petamit a Kevélyre. A biztonságosabb útpadkáról, ahol megálltunk a kevésbé barátságos, viszont nagyon forgalmas úton még megyünk 364 métert a Csikóvár alatti turistaház bekötõ útjáig. Lidérces emlékeinket itt hátrahagyjuk, Kiskovácsi felett talpalunk eleinte egynyomos ösvényen, alapfokú patakátkeléssel egybekötve. Az õszi erdõ fái lassan kezdik elveszíteni leveleik maradékát is, az avar pedig több helyen a múltkori tiritarka helyett egységes rozsdabarnává alakul. Útközben párszor bevillan egy-egy kép a Szurdok túráról, akkor mintha melegebb lett volna, de most sincs okom a panaszra az idõjárás felé, süt a nap és egyelõre a felhõket közvetlenül a fõváros felett hagytuk.

Tölgyikrek egyfajta fordulópont, idáig nem esett jól az emelkedõ, talán mert fejben sosem készülök rá fel. Itt Budai-H.G. sporttárs adja körbe a bélyegzõt, valamint feljegyzi a rajtszámokat, szolgáltatásként T...O-s cukorkával kínál, ami nem túlságosan finom :), viszont folyamatossá teszi az ellátást, ugyanitt futunk össze Cejasszal. Továbbmenve kiérünk Bükkipuszta mellé, nem elõször idén, a réten túli erdõ már kevésbé színes, a környezõ hegyek viszont még mindig gyönyörûek. Erdei szakasz következik megint, a Szõke-forrás völgyével, amelyrõl még mindig nem tudok épkézláb fényképet készíteni. (Érdekes, minél hosszabb egy túra, fajlagosan és abszolút értékben is kevesebbet fotózom rajta.) Egy mûút elágazásánál hölgyek jobbra, urak balra, én most maradok középen, addig is eltüntetek egy csokit, ami valahogy csütörtökrõl felejtõdött nálam. Megérkezik Krysta, akivel párszor már elõzgettük egymást az úton. Avarrugdosós, elbújt köves utakon, ösvényeken jutunk el Dömösre (megint). A Rám-szakadék felé pedig rengeteg kiránduló megy a mûúton (megint) és a turistaúton (megint), egy kisgyerek olyan keserves hangokat ad ki, hogy akármi is legyen a baja, már nekem fáj.

A faluba érkezve megtaláljuk az elsõ komoly frissítõpontot, Larzen pecsétel, Pygmea pedig a zsíroskenyéren túl gumicukorral kínál minket. Itt elég szerencsétlenül viselkedem, elõször Kerek repkénynek adom át úgy a kenyeret, hogy a parizer a földön köt ki, majd régi ismerõs sporttárs kezébõl rázom ki a csalamádét. Ejnye. Rövid pihenõt iktatunk be, delet harangoznak indulásunk elõtt, valamint Aleszka tart rövid tájékoztatót, temetõrõl, ravatalozóról és egy kerítésrõl. Kintebb érve megvilágosodunk, a piros átvezet ugyan a temetõ szélén, de az új kerítés fölé még nem épült létra, vissza kell menni. Ezt csak részlegesen bánom, fantasztikus kilátás kárpótol azért a plusz egy-kétszáz méterért, a Börzsöny és a Dunakanyar felé. Most kezdõdik a tánc, mondja Kerek repkény és belehúz az emelkedõbe, úgy kapkodom utána a lábaimat. Aztán kicsit alábbhagy a lendületünk, így egy kicsit a többiek mögött érünk fel Szakó-nyeregbe, ahonnan gyors igazolás után már együtt sétálunk fel Dobogókõre.

Fent szokásos kép, óriási tömeg, motorosok a turistaúton, giccsparádé, ilyesmi, a kilátót azért sem hagyjuk ki. A turistaháznál Moiwa és pontõr társa pecsétel és banánt ad nekünk, tavaly alma volt, nálam (is) a banán kap magasabb pontszámot. A Matyi-büféhez Vándorköszörûs elõremegy, amíg mi vizet töltünk, de alig halad a sorral, így Gethe javaslatára Pilisszentkereszt cukrászdáját tesszük meg a következõ egyéni frissítõpontnak. RitaB közben utolér minket, Vagdalthús viszont megáll még a hegytetõn, ennyit változik a társaság. A lefelé vezetõ út kényelmessége néhol vitatható, nem kocogunk, inkább kényelmes tempóban gyaloglunk. Beérünk a faluba, majd a cukrászdához, itt jelentõs mennyiségû szénhidrátot fogyasztunk, kávéval és kólával leöblítve. Tovább. Magas, hosszúhajú sporttárs csatlakozik egy ideig, nem mond semmit, csak jön mellettünk egy ideig, aztán valahol ellép. Pilisszántó felett Gethe pecsétel a nagy égi bélyegzõvel, ez jelzi elõre a következõ ep.-t, ahol Csanya igazolja ottjártunkat, valamint megajándékoz némi csokoládéval is sötétedésre :).

Újra ismerõs szakasz következik, csak itt nincs túl sok jellegzetes pont. Haladunk az erdõben, közben szép lassan beszürkül az ég, az eddigi néhány kósza felhõ is egyre inkább besûrûsödik. Eljutunk Iluska-forrásig, ahol annyira belefeledkezünk a beszélgetésbe, hogy valamilyen módon engedünk egy fenyves csábításának és beleteszünk oda-vissza max. 500 métert az útvonalba, csak gyakorlásképpen. Elõkerül az éjszakai felszerelés: lámpa, mellény (már nem csak én hordok jólláthatóságit, kérem szépen :)) A helyes útra való visszajutásban (vissza az utolsó látott jelzésig) sincs sok vigasz, mert a Fehér-hegy emelkedõje nem kis mértékben veszi ki az erõmet, fõleg, hogy észreveszem, a két túrabotom közül egyik sincs nálam :). Kerek repkénnyel becélozzuk Gethe irányfényét, õ a csúcskövön gubbasztva vár ránk. Rövid tanácskozás után megyünk tovább Kopár csárda felé, már messzirõl hallva a 10-es út forgalmának zaját.

Levonatozunk a csárdához, elhaladunk mellette a sátorral fedett etetõponthoz, gulyás vár minket és különféle szörpök. RitaB bejelenti, hogy kiszáll, Siményi Vili pedig beszáll, legalábbis csatlakozik hozzánk, ahogy továbbindulunk. Megérkezik Vagdalthús is, neki itt van a cél, most még nem irigylem õket, ahogy Ritával eszik a levest, amikor mi elbúcsúzunk. Átkelünk az úton (szabályos "Megállj!" jelzést kéne leadni, hátha bedõlnének az autósok), majd felsétálunk a Kakukk-hegyre, a peremérõl itt-ott szép kilátás nyílik, viszont innentõl kissé ingerszegény úton túrázunk. Pilisszentiván szélén ballagunk, el a helyi focipálya mellett, fel a Hosszú-árokhoz, nincs különösebb látnivaló, inkább csendben vagyunk, ki-ki a maga módján készül a hátralevõ szakaszra. Az ellenõrzõpont most nem a völgy közvetlen bejáratánál vár, hanem kicsit kintebb, ez legyen a legkisebb gond. Végre iszunk egy kis teát, a filter hajnal óta ázik a vízben, mert elfelejtettem kivenni, így elég erõs mellékíze lesz a löttynek. Hosszú-árok bejáratánál "ahol vidám történetekkel szórakoztatjuk útitársainkat" megint benézünk egy elágazást, rövidesen korrigálunk (alig mentünk elõre 200 métert, szerintem), viszont a vidám történetekrõl lemondunk.

Ez az emelkedõ eléggé kényelmetlen fejezete a túrának. Inkább hosszú, mint meredek, mégis, pont nem esik jól, fõleg a gulyás súlyát is cipelve :). Viszont felérni az emlékfalhoz nagy öröm, kedves pontõrök fogadnak, leülünk Repkénnyel pihenni. Vándorköszörûs, Gethe és Vili továbbindulnak Nagykovácsiba, ahol reményeink szerint Lükepék vár palacsintával. Nem várjuk meg a teát, pedig nagyon kedvesen kínálnak, próbálom lebeszélni útitársamat a kiszállásról, tudhatnám pedig, hogy csak hülyéskedik. Induláskor még van egy kicsi emelkedõ, majd a hosszú, szaladós lejtõ a falu felé (most nem futunk, inkább tempósan gyaloglunk). A hegység szemközti magaslatai látszanak, viszont az ég a korábbi csillagos helyett már inkább borult. Lent a plébánián általános megálló, pecsét, bodzaszörp, magán-palacsinta (köszi, Lükepék!) és magán-kávé (köszi, Pygmea!). Gethe vidáman bejelenti, hogy õ itt most bizony kiszáll, apelláta nincs, pont jól érzi magát, de nem lenne kedve továbbmenni. Õt már kicsit irigylem, de végig akarok menni. Kerek repkény is hasonlóképp érezhet, de õ is a "tovább" gombot nyomja meg, indulunk gyorsan, megújult lelkesedéssel.

Tehát négyesben tovább, Vándorköszörûs és Vili, Kerek repkény és jómagam, nagyjából ilyen bontásban, majdnem végig innen a túrán. Vörös-pocsolya emelkedõjén aránylag hamar túlesünk, itt már inkább haladunk, mint akármit is nézegetünk, sietünk a cél felé. Közben ismerõs érzés fog el. Ez a ködszitálásnak köszönhetõ, tavalyi horrorisztikus emlékek törnek fel, amikor csontig fagytam a János-hegyen. Nem kellemes érzés, de hamar rájövünk, hogy ez nem hó, még csak nem is esõ. Pedig Repkény direkt havat kért. Kiérve Petneházy-réthez, próbálunk találgatni, hogy melyik lehet a János-hegy, nem látni a kilátó jellegzetes alakját, viszont az egyik tetõt fénygömb veszi körül. Köd van fent, dekódolom az üzenetet. Ha köd, akkor legyen köd, nekünk olyan mindegy, megyünk tovább. Fekete-fejre felfele nem is tûnik annyira veszedelmesnek az emelkedõ, a tetõn zoknicsere, megvárjuk Vándorköszörûséket, aztán letalpalunk. Majd a mûutat elhagyva, fel, egészen a Hárs-hegyi körútig, útközben Kerek repkényre rábízom a pótlámpám megszerelését :).

Fent kis nosztalgia a Monoton Maratonról, akkor még igen frissen róttam a köröket, most kissé kevésbé vagyok lelkes, de azért nekivágunk a szerpentinsorozatnak János-hegy felé. Nem tévedtünk semmit, valóban köd van fent, leülünk pár pillanatra, közben egy úriember lép hozzánk és tétován kérdezi: "Valami... valami éjszakai túra?" A válasz láthatóan meglepi, csendben eloldalog. Kis éji jelzéskeresést hajtunk végre, majd lebotorkálunk Makkosmáriához, két csoportban, a fent írt felállás szerint. A helyzeten már nem ront sokat, hogy közben kettõnk három lámpájából csak egy maradt életképes. (Érdekes, de elfelejtünk kérni mind útitársainktól, mind a pontõröktõl.) A templomnál megint Larzen pecsétel, de ezt már úgy tudom meg késõbb, csak egy autót érzékelek, ahonnan egy kéz beveszi az itinereket, valamint kiadja õket két tábla csoki társaságában. Kerek repkény egy padnál vár, leülünk és alszunk, közben Vándorköszörûsék is áthaladnak a ponton, kérem, hogy ne várjanak, majd megyünk.

Valami tíz perc elteltével kezdek fázni és kis itinerolvasás után rávetjük magunkat a piros maradék hat-hét kilométerére. Rögtön párszáz méter után el is bizonytalanodunk, a fiatalosban már régen láttunk jelzést, vissza az utolsóig, ellenõrzés, majd újra elõre. Ha továbbmentünk volna húsz métert, ott lett volna a táblán a jel, legyintünk, inkább ez, mint egy esetleges eltévedés. A Végvári-sziklát megbámuljuk (sziklaaaaaa......), majd felgyalogolunk a ködbe, ahol a látótávolság néha tíz, néha három méter, de az utóbbi a jellemzõ. Hirtelen felébredünk, a helyzet nem hagyja lankadni a figyelmet, nem hagyhatjuk el magunkat. Néha a lábunk elé nézünk, de inkább botladozunk és figyeljük a fákon a jelet. Megváltás, amikor pár elágazás után végre elkezdünk ereszkedni és kitisztul a levegõ. Már látjuk a város fényeit és hegyeit, de még elõttünk van a meredek, csúszós, nyirkos vízmosás, esés nélkül megússzuk, de az adott helyzetre nem mondjuk, hogy élvezetes. Elérve az elsõ igazi utcát, megállunk, összeadjuk, hány méter még a cél, fellelkesülünk és elindulunk.

A fõúton, éppen a cél elõtt Álmosék jönnek szembe, mutatják, hol keressük a célt, és valóban, ott is van, nem vízió. Megérkezünk. Útitársaink gratulálnak, mi is nekik, Moiwa adja át a díjazást (jelvény, oklevél és egy 85 (!) grammos Piros mogyorós, áá, semmi nyílt utalással), Vándor Csillag ad teát és virslit, ott találjuk DJ_Rushboyt és Petamit is. Vili pedig felajánlja, hogy elvisz minket Pomázra (indulás után vissza kell menni egy táskáért, találkozunk Sancimanóval és az épp beérkezõ Aleszkával és Krystával), nagy köszönet neki!

A túráról a magam részérõl igen pozitívan tudok nyilatkozni, nagyon szép útvonalon jártunk, segítõkész rendezõkkel és pontõrökkel. Köszönöm a társaságot mindenkinek, aki csak velem túrázott, a bónusz depókat, amelyekrõl nem is tudtam :), és természetesen a rendezést! Gratulálok mindenkinek, aki nekivágott bármely távnak!!

-Kékdroid-
 
 
csibaTúra éve: 20072007.11.05 15:54:07
megnéz csiba összes beszámolója
Piros 85 (ami az idén, már inkább 90)

Rég óta készültem erre a túrára. Még a NaHáT-on határoztam el, hogy biztos nem fogom kihagyni, és ez lesz az idei utolsó hosszabb túrám (bár ez még nem biztos). A hosszú távú túráknak egy nagyon szép zárója lehet ez a Piros 85.

A szokásos készülõdések megtörténtek a túrát megelõzõ napokban, ráadásul még megvolt a kellõ bemelegítés is. Ugyanis pénteken a Mátrában barangoltunk egy kicsit. Mondjuk alvás szempontjából nem jött ki legjobban a dolog, de ebben a szép idõben nem lehetett otthon ülni.

Szombat reggel nehezen kelek, valószínû kevés volt a 4 óra alvás egy pénteki Mártázás után. De több embernek megígértem, hogy ott leszek, szóval menni kell. Indulást nem terveztük túl koraira, mert nem láttunk rá esélyt, hogy beérjünk úgy a célba, hogy még aznap haza tudjunk jönni. 7:30-as találkozó lett belõle a Rómaifürdõnél. Bár a találkozó sem volt teljes. Úgy terveztük, hogy 5-en megyünk, aztán ebbõl Dömösig lett kettõ, és ott egészült ki a csapat. Karesz és Bella már elindultak olyan 7:15 körül, mondván, hogy úgyis utolérjük õket. Én megvártam Gps Zolit. Viszont Sanyi meg elaludt, és így csak 8:30 körül indult el, jóval utánunk. Szóval ketten Zolival 7:45 körül nekivágtunk a távnak. Csillaghegyig hamar eltelt az út, és nem sokára már bent vagyunk az erdõben. A város még csak most ébredezik, bár egy két ember jön velünk szembe, kifelé az erdõbõl. Itt ér egy kellemesnek nem mondható „meglepetés”. Tönkrement az egyik botom. Nem lehet megszorítani, és így csak olyan max 1m-es. Hú de jó, legalább lesz mit cipelni végig magammal. Zoli mondta,hogy adjam le az elsõ ep-nél, és kérjem meg, hogy vigyék be a célba. Én inkább cipeltem magammal, ki tudja mire lesz még jó:)

Rövidesen kiérünk az Ürömi út elõtti tisztásra, és feltûnik elõttünk az embertömeg. Vagyunk egy jó páran, masírozunk a Nagy Kevély felé. Felfelé jól kimelegszünk, megváluk a kabáttól is, és csak egy pólóban toljuk tovább. Úgy néz ki, hogy tényleg jó idõnk lesz, bár az este az még messze van. Jó pár túratársat megelõzünk felfelé, és elérkezünk a csúcsra. A kilátás az pazar. A völgyekben még megül a köd, amit át – átböknek a hegycsúcsok. Kicsit elidõzünk itt, fényképezgetünk, mert ezt nem lehet csak itt hagyni. Pár méter múlva a romos fatákolmánynál megkapjuk az elsõ pecsétet. Zoli vált egy pár szót a pontõrökkel, majd indulunk Csobánka felé. A nyeregben mi is majdnem benézzük az utat, de szerencsére észrevesszük a hirtelen jobb kanyart. Csobánkáig szinte lefutunk. Bár azért vigyázni kell, mert elég csúszós a talaj, néha majdnem el is esünk. Kiérünk a mûútra, ahol egy - két túratárs épp tüzes vízzel kínálja társait: ) Elég jól tolták. Volt egy kb 5 decis üveg náluk, aminek már csak épp az alján volt valami.

Nagyon nem szeretem az aszfaltos részeket, bár szerencsére ez még az elején volt, és nem visel meg annyira. Hamar túljutunk rajta, és betérünk az erdõbe a P jelzésre. A következõ pontig egy elég emelkedõs szakasz vár ránk. Itt is majdnem benézünk egy elágazást, de szerencsére a gps ismét csak segít. Kapaszkodunk felfelé, közben a botokat meg cipelem a kezemben. Biztos páran érdekesen néznek rám, hogy miért nem használom. Zoli összefut egy pár geocachinges ismerõssel, és utána feltûnik neki az igazi éden kert :) Copfos lányok elõttünk. Nem is kevés, mindjárt 6. Bár õk nem a teljesítménytúrán vannak, meg nem is sietnek annyira, így elég hamar lehagyjuk õket. Zolinak meg meghasad a szíve :)

Pár perc, és Tölgyikreknél vagyunk. A pecsét mellé jár egy finom cukorka is. Ami elég tartós darab, mert nem igen akart elolvadni az ember szájában. Rágni kell, nincs mese. Copfos lányok itt utolérnek minket. Micsoda élvezet a szemnek :) De ismét hamar lehagyjuk õket, mert lekocogunk a Sikárosi rétig. Ez a hely mint mindig, most is csodálatos. Sajnos már a fák többsége elveszítette szép õszi színét, de így is csodálatos a panoráma. Innen Dömösig az út is ismerõs, pár hete a Vasas Maraton is erre vitt. Fájó szívvel, de búcsút kell inteni a rétnek, és ismét az erdõben folytatódik utunk. Szinte elsüppedünk az avarban, ahogy haladunk elõre. Nagyon hangulatos, de sokszor meg is tréfál, mert nem látjuk mi van a levelek alatt. Elhaladunk Király – kút mellett, ami sajnos ki van száradva, és nemsokára egy szép patakmeder mellett folytatjuk utunkat egészen Dömösig. Néhol belefutunk a lejtõbe, de inkább gyalogolunk. Meg amúgy is olyan szép a táj, hogy fényképezgetni is leállunk. Kis idõ múlva lent vagyunk a Rám szakadék aljánál. Érdekes, hogy most mennyire „kihalt” a táj. A Vasas Maratonkor nyüzsögtek itt az emberek. Ahhoz képes most szinte alig van valaki. Mondjuk nem mintha hiányozott volna az - az embertömeg. Ismét lehagyunk egy pár copfos lányt Zoli legnagyobb örömére, és már Dömös útjait koptatjuk. Elérkeztünk a következõ ellenõrzõpontig, ahol a pecsét mellé jár inni- és ennivaló is. Jól esik a sós, vajas kenyér, meg a citrom lé szerûség. Kicsit pihenünk itt, mindenki rendbe hozza magát. Itt áll össze elõször az ötös csapat. Karesz és Bella már bent voltak, Sanyi csak késõbb jött. A következõ szûk 10 km sem lesz egy leányálom. Fel kell menni Dobogókõre. Kb egy 20 perces pihenõ után folytatjuk utunkat, egy kis akrobatikus gyakorlattal tarkítva, mert át kell mászni egy kerítésen. Nagyon szép réteken, tisztásokon keresztül vezet felfelé a P jelzés. Egyik helyen még geoládázni is megálltunk, de nem lett meg. Szakó – nyereg elõtt még egy kicsit le is térünk a jelzésrõl. De egy kis dzsungelharccal visszajutunk. És végre elérkeztünk a nyeregbe, megvan a következõ pecsét. Innen már lényegében csak egy durvább emelkedõ van, az is itt elõttünk, és onnan már kényelmesen be lehet jutni Dobogókõre. Ahogy közeledünk, úgy nõ az emberek száma. Nem is csoda, hiszen nagyon szép az idõ. Rendesen kerülgetni kell az embereket, sõt még nekünk kell vigyázni, mert Sanyit majdnem elütik bicajjal.

Dobogókõ hozza a szokásos formáját. Irdatlan embertömeg, árusok, autóhegyek. Célba vesszük az ellenõrzõpontot, ahol kapunk egy banánt is a pecsét mellé. Nagyon jól esik ilyen emelkedõ után. Kicsit megpihenünk a turistaházban, majd haladunk tovább. Könnyû szakasz következik, minimális emelkedõvel. Pilisszentkereszten csak átrobogunk. Itt már kicsit jobban érszem az aszfaltos út hatását. Kezd sajogni a talpam. De szerencsére rövidesen ismét erdõben folytatjuk utunkat. A következõ szakaszon kétszer is eltévedünk, de mindig idõben észrevettük, és így csak pár száz métereket raktunk a távhoz. Sötétedni is itt kezd el igazán, lassan a lámpák is elõkerülnek. Csévi – nyeregnél begyûjtjük a következõ pecsétet és robogunk tovább. Vár a finom gulyásleves. Utolérünk két túrázót, akik kedvesen megkínálnak minket a csokijukból, sõt még oda is adják. Nagyon rendesek voltak. Sötétben faljuk a kilométereket, de ez a rész még így is nagyon szép. Milyen lehet még nappal… fent a fenyvesek között, félig kopasz hegygerincen haladva, csodálatos kilátással.

Aztán az éjszaka csendjét megtörik az autók hangjai. Már tényleg nagyon közel vagyunk. Pár perc, és a csárda elõtti nagy parkolóban találjuk magunkat. A sátrat nem vesszük észre, így bemegyünk a csárdába, ahol a pincér kicsit furán néz ránk, de rögtön eligazít, hogy merre tovább. Gondolom nem mi voltunk az elsõk, meg nem is az utolsók, akik oda mentek be elõször. És tényleg ott a sátor mellette, ami nem is pici. Kapunk itt pecsétet és finom gulyáslevest is. Jól esik a pihenõ, és már a fél távon is túl vagyunk. De menni kell, mert nem jó sokat pihenni. Így hát folytatjuk utunkat. Alig indultunk el, és máris megkapjuk a következõ pecsétet.

Áthaladunk Pilisszentivánon és újra kiérünk az erdõbe. Kicsit homokos a talaj, amin nem a legkellemesebb menni. Meg már fáradt is vagyok, és csak követem az elõttem haladókat. Egy lépcsõs rész után jól belelépek az ott tátongó gödörbe. Bokám majdnem ott marad, de szerencsére megúszom. Zakatolunk tovább az éjszakában Hosszú – árok felé, és lélekben már készülünk a következõ, talán a legnehezebb, emelkedõre. Megkapjuk a pecsétet, Sanyi még szeretne mellé egy lábcserét is, de azzal sajnos nem tudtak szolgálni. A dolgunk az egyszerû, csak fel kell jutni a Nagy – Szénásra. Elején még egész barátságos az emelkedõ, de késõbb bedurvul. Az idõ eszméletlen jó, még a kabát is lekerül, és ismét egy szál pólóban toljuk felfelé. Megállni nem akarok, mert elindulni annál nehezebb lesz utána, így egyhuzamban felmegyek, felmegyünk az emlékfalhoz. Pecsét mellé jár még szõlõcukor, sós apróságok és citrom is. Kicsit pihenünk, de nem túl sokat, majd legurulunk Nagykovácsiba. Kocsma a láthatáron, ezt nem lehet kihagyni. Igaz az árak azok nem épp a legbarátibbak, de muszáj bemenni. Elmegy egy újabb 20 perc. Elég lassan tettük meg ezt az utolsó pár kilométert ezekkel a megállásokkal. De jön az egyik legrosszabb pillanat. Mikor kilépünk érezzük, hogy csöpög az esõ (szerencsére csöpögésnél sosem lett erõsebb). Itiner olvasása nélkül folytatjuk tovább, és csak a csapat egyetlen lány tagjának lesz gyanús, hogy a templom az nem erre van. Még jó, hogy velünk volt, mert akkor szépen benéztük volna a pontot. Úgyhogy hátra arc, és irány a plébánia. Kapunk itt is inni és ennivalót a pecsét mellé. Sanyi meg sajnos kiszáll. Úgy érzi, hogy elég neki ez a 66 km is.

Innen már csak négyen folytatjuk tovább. Kicsit kezdek befordulni. Fáradt is vagyok, sötét is van, még az esõ is esik. Karesszal azért toljuk az elején, Bella és Zoli kicsit lemaradva követnek minket. Beszélgetünk, így hamarabb elrepül az idõ, és a Fekete – fej lábánál találjuk magunkat. Egy újabb kis emelkedõ, ami nem is olyan sok. De így már 70 kilométer után más a helyzet. Fölfelé lehagyunk egy idõs bácsit, aki az 50 km-es távon van. Végre feltûnik a csúcs. Megkapjuk a pecsétet és kicsit lepihenünk. A pontõr szõlõlével kínál minket, köszönjük! Zoliékat itt bevárjuk, majd együtt folytatjuk az utunkat lefelé. Oda kell figyelni rendesen, mert az esõtõl igen csak csúszós lett minden. Néha majdnem elesünk, de szerencsére egyben lejutunk az aszfaltos útig. Ezen pár méter, és újra bent az erdõben. Ismét egy emelkedõ, ami megint csak fáj egy kicsit. De mégis jobban esik felfelé menni, mint lefelé, vagy sík terepen. Fent vagyunk a körúton. Annak ellenére, hogy már este van, meglehetõsen meleg az idõ. Viszont nagyon nagy a pára. Szépjuhásznénál pihenünk egy kicsit. Már minden pihenõ jól esik, és kell is, hogy egy kis élet kerüljön a lábakba. Majd nekivágunk az utolsó emelkedõnek, fel a János – hegyre. Alig indulunk el felfelé, a köd egyre sûrûsödni kezd. Még féltávnál sem járunk, és szinte már semmit sem lehet látni. A fejlámpákat is levesszük, megpróbálunk alulról világítani, mint a kocsikon a ködlámpa, hátha hatásosabb lesz. De sokat nem jelent. Küszködünk felfelé, már nagyon fáradtak vagyunk, de ez az utolsó komolyabb emelkedõ. Végre feltûnik a kilátó, és elõtte a pontõrök a kocsiban. Megkapjuk a pecsétet, 1-2 percet pihenünk, és megindulunk lefelé. Itt nem a P-n mentünk, mert úgy láttuk, hogy jobb ha ilyen nyirkos idõben inkább a futópályán megyünk le. Valószínû, hogy seggre ültünk volna egy párszor. A ködtõl szinte semmit sem látni, de az út menti lámpák azért mutatják az utat. Makkosmáriáig viszonylag hamar elérünk. Szerencsére, ahogy haladunk lefelé, a köd is egyre csökken. Feltûnik a pontõr, akitõl megkapjuk a pecsétet és mellé egy tábla csokit. Kicsit furácsáltuk, hogy ilyenkor adták a csokit. Persze jól esett most is, de adhatták volna olyan 60 km körül. Azt hinnénk, hogy már vége a szívatásnak, de még van azért emelkedõ. És így már 80-on túl a kicsi is sok.

El is indulunk felfelé, mert minél többet ülünk, annál rosszabb. A jelzések elég gyatrák ezen a részen, de szerencsére a gps kisegít azért minket. Ráadásul még a köd is kezd visszajönni, ami ismét megnehezíti a tájékozódást. Sokszor még annyit se látunk, hogy merre megy az út. Lehagyunk a Végvári – szikla körül egy idõs párt, akik már visszafelé jöttek, mert azt hitték, hogy eltévedtek. Tényleg nagyon nehéz volt rajtamaradni az úton. Szerencsére a kilométerek azért gyorsabban fogytak, mint ahogy fáradtságunk nõtt. Bár az utolsó métereken még rendesen megszenvedtünk az erdõben, mert igen kellemetlen úton kellett lejutni Budaörs határáig. Aztán a hab a tortán még ez a kellemes 1,5 km aszfalton, bent a városban. Azért nem volt annyira vészes, és hamarosan bent voltunk a célban. 03:36, de jó volt benyitni a jó melegbe. Bent pár igen csak fáradt arcot látott az ember, de hát ez mégsem volt egy könnyû túra.

Beálltam a sorba az oklevélért meg a kitûzõért, ami igen csak szép. És kaptunk mellé egy Piros 85 grammos csokit:) Mintha direkt erre a túrára fejlesztették volna ki.
A meleg tea és a virsli is nagyon jól esett, amit itt kaptunk. Majd egy jó 30 perc után az elsõ buszok valamelyikével hazazötykölõdtük.

Egy nagyon jó kis túra volt, ami igen csak igénybe veszi az embert. Köszönet a szervezõknek érte!

Grat mindenkinek, aki valamelyik távot teljesítette!
 
 
Rush2006Túra éve: 20072007.11.04 20:04:27
megnéz Rush2006 összes beszámolója
Megkértek hogy írjak egy blogra beszámolót, úgy hogy laikusok szemszögébõl is érthetõek legyenek a fogalmak. Megpróbáltam, remélem jó lett.
Topikosokat nem írtam, mert gondolom nem sokan tudnák ott hogy ki-kicsoda.
Amúgy pedig köszönöm gudlukingnak, és Beugró lánynak hogy velük mehettem éjszaka, illetve gud-nak hogy elviselt:) sancinak meg a hazafele utat köszönöm!


Piros 85

Immár 13. alkalommal került megrendezésre a Piros 85 teljesítménytúra. Természetesen rövidebb távok is megrendezésre kerültek, ki-ki hogy mérte fel az erejét. Az útvonal azért "Piros", mivel a túra immár Rómaifürdõtõl egészen Budaörsig a P- turistajelzésen halad végig 3205 m szintemelkedéssel, szóval a gyakorlottabb túrázók csemegéje ez a táv.

Piros 85 az én szemszögömbõl:

Sajnos a csütörtöki 3:58-as hegyi maratont nem sikerült kipihennem úgy ahogy terveztem, így már a reggeli kelés is nehéz volt. Félve indultam el, néha sántikálva, de erõtõl duzzadva, mert ez bizony egy kemény kihívás volt a javából.

Reggel sikerült az 5:20-as hévet elcsípnem, így a rajt elõtt negyed órával már ott voltam. Egyre többen jöttek, köztük sok-sok ismerõs. Ezekkel az emberekkel az ország különbözõ pontjain majdnem minden hétvégén találkozok.

Mire jött a nagy tömeg szerencsére az útvonalleírást már a kezemben tartottam, és nekiindultam a hegyeknek. A Nagy-Kevély tetejérõl megkapó volt a kilátás. Alattunk mindenhol felhõk, mintha a világ végén járna az ember.

Ellenörzõpont következik. Pecsétet kapok ismerõsöktõl. Ezek a pecsétek azért kellenek, mert sajnos nem mindenki tartja az adott útvonalat.

Robogok tovább a Kevély-nyeregbe, ahol több turistajelzés is elágazik, természetesen a P-n maradok. Jó kis lejtõs rész jön Csobánkáig, próbálok bele-bele kocogni, de a lábam most nem engedelmeskedik, így rájöttem hogy inkább maradok most a gyaloglásnál. Ismerõsöket érek utól, aztán engem is utólérnek, ismét egyedül maradtam. Nembaj, azért szeretek így is túrázni. Következõ ellenörzõpont a Tölgyikrek volt, ám elõtte egy hosszú emelkedõn kellett átvergõdni magamat. A jelzések nem mindig jó helyen voltak, így 1-2 kavargás bizony volt. Nekem az a taktikám, ha kb. 2-300 méteren keresztül nem látok jelzést, akkor érdemes visszafordulni a legutolsóhoz, hisz lehet hogy éppen most rontottam. Persze ha az útvonal adja magát akkor érdemes ennél többet menni jelzés nélkül.

Felérve a Tölgyikrek ellenörzõponthoz (18 km-nél jártam) ismét pecsételés, és a pontõr finom cukorkát ad.

Ismét könnyebb rész következik, leérünk a Sikárosi-rétre, ahol már sokszor jártam, és mindig gyönyörûnek találom. Az Országos K- jelzést itt elterelték fakitermelés miatt, így aki kéktúrázni szeretne menni az itt nagyon figyeljen. A kerülõ jelzés amúgy szépen fel van festve.

A Szõke-forrás-völgyében gyalogolok, vadregényes rész. Patakon átkelések, meredek völgyek elõttem, így figyelni kell mikor és hova lépek.

Leérek Dömösre.(30 km) Itt vár egy frissítõpont megannyi finomsággal. (zsíros,vajas,májkrémes kenyérhegyek, illetve narancs, és málnaszörp)

Egy negyed órát eltöltök itt, nem tudok betelni a szendvicsekkel. Nagy nehezen rászánom magam az indulásra, elõtte azért beugrom a boltba veszek 3 fél literes üdítõt, mert bizony éjszaka nem sok lehetõség lesz rá.

Most jön az egyik kemény és meredek rész, a Pilis kedvenc kirándulóhelyét kell felkeresni mégpedig Dobogókõt. Gondolom ezt a nevet a szakmában nem jártasok is hallották már. Elõször a Szakó-nyeregbe mászok föl meredeken, majd jön Dobogókõ.

Útközben rengeteg kirándulóval találkozok, talán ennyi embert még nem is láttam itt.

Jó dolognak tartom hogy hétvégén kikapcsolódnak az emberek, és Dobogókõ erre alkalmas hely. Van itt kilátóhely, büfé, szálloda, étterem stb. Kapok egy pecsétet a turistamúzeumban, majd kicsit pihenek. (37 km 1600 m szint) Továbbra se oldódik föl a lábam, és egyre jobban kezd fájni a lábfejem. Dehát így jár az aki maratonozik elõtte..

Erõt veszek magamon és indulok tovább, hiszen még megannyi érdekesség áll elõttem. Áthaladok Pilisszenkereszten, majd most nagyon figyelem a leírást, mert egy becsapós, kavarós rész következik. Történt ugyanis hogy a régi P- jelzés tovább megy egyenesen a mûúton be Pilisszántóra, de nekünk elõtte le kellett fordulni az új jelzéseken egy nyílt terepes részre. Ez eddig jól volt jelezve, de utána a réten nem lehet jelzéseket fölfesteni, így hagyatkoztam a leírásra. Kicsit tévelyegtem, de ez nem volt több pár percnél, meglett a helyes ösvény. Innen szintben megyünk a következõ pontig a Csévi-nyeregig. Na, most már megvan több mint a fele (46,7 km)

A lábfejem továbbra is hasogat a fájdalomtól, de errõl már nem írok, hiszen minden mondat végére odatehetném, mert sajnos a célig nem nagyon változott a helyzet.

Következik egy viszonylag hosszabb rész, ilyenkor már az ember elkezd általában fáradni, velem sincs másképp. A Vörös-hegyi-nyereg gyönyörû, csak ajánlani tudom mindenkinek. Könnyen megközelíthetõ Pilisvörösvárról.

A P- illetve a Pkörsétaút jelzéseken haladtam mesebeli fenyvesek között több kilométer hosszan magasan, gyönyörû idõben, megkapó kilátással. Kell ennél több?

Ilyenkor érzi az ember azt hogy már megérte eljönni. Leérek a következõ ellenörzõponthoz, Kopár Csárdához. Itt az egyik fõrendezõ pecsétel, és vár minket a leves(!!). 54 km után a legjobban ez tud esni ezt elhihetitek nekem. Sajnos a depócuccom nem érkezik meg a helyszínre (lehetett még a rajtban elõreküldeni dolgokat amik éjszaka jól jöhettek), bár mindössze a nagykabátomat küldettem elõre ami nem is kellett mert szuper idõ volt, de azért belegondoltam hogy mi lett volna ha mondjuk a fejlámpámat küldöm ide, és a kocsi még sehol.. Voltak is ebbõl problémák, de a szervezõk megígérték hogy jövõre ezen a kis malõrön javítanak. Megittam még a Csárdában két multivitaminos üdítõt, majd rászántam magam a továbbindulásra. Egy kemény mászás után 1 km múlva ismét ellenörzõpont, itt nem szöszmötölök, indulok egybõl tovább. A lejtõn utólérek két ismerõs túratársat, velük is maradok egészen a túra végéig, meg amúgyis kezd már sötétedni, nem szeretnék egyedül bolyongani az erdõben. 58 km-nél kap minket el a sötétség, innen már lámpázni kell. Az éjszakai túrázásnak van egy külön feelingje amit át kell érezni. Sok teljesítménytúra direkt az éjszakára van specializálódva, ezzel is fölkészítenek a keményebb, és hosszabb távok teljesítésére. Örülök hogy társaságban vagyok, mert jó társaságban nem csak az idõ, hanem a kilométerek is repülnek.

Jött az egyik legmeredekebb emelkedõ a túrán, a Nagy-szénásra (550m) kellett felmászni. Valahogy erõre kaptam, és gyors tempóban fel is értem az ellenörzõponthoz. Itt ismét rengeteg édesség, nem gyõztem válogatni (süti, sós, füge(!). A csúcs után meredeken ereszkedtünk le Nagykovácsiba. Tavaly óriási hóvihar tombolt errefele, most gyönyörû nyugis idõ. Nagykovácsiba (65 km-es résztáv célja) ismét kenyér és üdítõhegyek. Feltankolunk rendesen a maradék 23 km-re. Innen már a Budai-hegység P-jelzését szeljük tovább. Az aszfalton egybõl meredek emelkedõ vár, de felérve az erdõhöz jó ideig szintben megyünk, és bizony toltuk neki rendesen. A rétnél természetesen nem vágunk át, megkerüljük a P- jelzésen, majd egy kis kaptató után felérünk a Fekete-fej nevû ellenörzõponthoz.

Itt már bizony 73 km a lábunkban volt. Fölérünk a Hárs-hegyi körútra, ahol két napja a maratont futottam, majd le Szépjuhásznéhoz, és irány Budapest legmagasabb pontja a János-hegy.

Innen már belassultam kicsit, nem ment már a lábam, minden izom fájt. De küzdöttem, és mentem. Azt hittem sosem lesz vége, de a semmibõl egyszercsak elõbújt a gyönyörûen megvilágított Erzsébet-kilátó, a János-hegy csúcsa. Ezt a csodás kilátót Budapestrõl is rengeteg helyrõl láthatjuk sötétben, az erõs fényei kiemelkednek a környezetbõl. Leülök a földre, próbálom megiszogatni az itt kapott energiaitalt, de csak a fele megy, a többi nem csúszik már. Menni kell tovább nincs mese, amúgyis hideg szél van itt a csúcson. Kellemesen lejtõs úton megyünk, és minnél lejjebb érünk annál jobb lesz az idõ is. Beérünk Makkosmáriára, itt egy óriási templom elõtt vár minket az ellenörzõpont. Kapunk egy tábla csokit is, plusz szolgáltatás! Innen 6 km a cél, de az apróbb szintemelkedésekkel is már nagyon meg kell küzdenem. Vonszolva viszem fel magam, de mikor fölérek konstatálom hogy még közel sincs vége. Megint szintek és szintek. Nem nagyok, de nekem már óriásinak tûnnek. Egyszercsak vége! Még mielõtt mindenki a szívéhez kapna nem adtam föl, és még csak nem is nekem lett végem :-)) hanem a szintemelkedéseknek lett vége, és innentõl már csak lefele kellett menni. Azért nem repestem az örömtõl, mert ez a lefele is köves, csúszós, benõtt úton vitt, de már jártam erre, és tudtam hogy már közel a vége. Egyszercsak leérek az aszfaltútra, még 1,5 km gyaloglás a Budaörsi Városi házba, ugyanis ez volt a cél. És igen! Beérek a célba! Elcsigázva, meggyötörve, sántikálva, de itt vagyok. Reggel még alig bírtam fölkelni az izomláztól, gondolni sem mertem a 85 km-re, de milyen jó érzés ilyenkor a gratulációkat fogadni.

A célban korlátlan szolgáltatás, virsli, és meleg tea kíséretében. De jól jön ez ilyenkor. Megkapom a jelvényemet és az oklevelemet, és boldogan ülök le vacsorázni.

Összességében ez egy kemény túra még izomláz nélkül is, kitartó és lelkes szervezõkkel. Mindenki büszke lehet aki teljesítette ezt a küldetést. Nekem jövõre is itt a helyem.



Adatok:
Táv: 88,5 km
Szint: 3205 m

Márton Dániel
 
 
yoyoTúra éve: 20072007.11.04 19:42:10
megnéz yoyo összes beszámolója
Piros 65!

A tavalyi téli idõjárásnak ,nyoma sem volt idén . Szép napos idõben indultam 6:20 kor.
Nagyon megszerettem ezt a túrát.
Fõleg ezért ,mert vagy lefele ,vagy felfele lehet menni :)
Cserébe odafenn remek kilátások vannak .
A túra csodaszép ,aki nem volt még , feltétlen menjen el egyszer .
a legszebb rész: Nagy-kevély kora reggel... ,Sikárosi-rét ..,Szõke forrás völgye, a Vörös -hegy fenyvese ..,és a Nagy-szénás .
A legnehezebb .Dömösrõl -Dobókõre ,és a Hosszú-árok .
Eltévedés minimális ,még nekem is ..de Pilisszentkereszten ,érdemes jobban figyelni.
A jelzés nyilt terepen bokrokon van ,amit a levelek takarhatnak !! Idén megint tovább mentem .

A szolgáltatás nagyon jó . kezdetben cukorka,aztán Dömösön 29 km nél "teljes"ellátás van .
vajas kenyér parizel,zsíroskenyér csalamádé ,2 féle innivaló . Dobogókõn 37km banánt kaptunk .Kopár csárdánál 54km , gulyás leves vár.
Nagykovácsi 66km ,cél uaz mint Dömösön .

Hát ennyi igy röviden ,most inkább ,csak ilyen ajánlót írtam .






 
 
 Túra éve: 2006
SpotTúra éve: 20062007.09.06 22:35:06
megnéz Spot összes beszámolója
Magyar Vándor 105

Fázósan érkezek csillaghegy hévmegállójához, nem öltöztem melegen, hogy ne kelljen rögtön a rajt után vetkõznöm.
Még korán van, de néhányan már kabátjukat összehúzva ácsorognak a sárgás fényüket árasztó kandeláberek fényköreiben. A rendezõség csendesen készülõdik az indításhoz. Hat óra, minden kész, az egyik szervezõ feláll és nagy hangon közli, hogy a százasok húsz perc késéssel indulhatnak, mert csak akkor fognak ideérni a rajtpapírok. Na ettõl aztán kissé ideges leszek, mert abból az elõnybõl, ami a korán kelésbõl adódott, nem lett semmi.
Jókora tömeg kezd gyûlni, a késõn jövõk, ügyeskedõk és az indítók ismerõsei szinte észrevétlenül tolták háttérbe a már ott várakozókat. Az indulási feszültség, ami a résztvevõk arcán feszül, könnyen szóváltássá fajulhat.
Reszketek, az izmaim teljesen elgémberednek a hidegtõl, fogaim vacognak, nem tett jót a késõbbi indulás, de csak a lustaságomat okolhatom, amiért nem vettem magamra valami melegebb ruhát.
Megérkeznek a papírok, kezdõdik az indítás. Aránylag gyorsan sikerül elrajtolnom, botot bontok, a hegyére védõ gumit illesztek, hogy a betonon ne sérüljön, ne kopogjon, és már araszolok is Csillaghegy derengõ utcáin a Róka-hegy ösvényei felé.
A bemelegítõ emelkedõ most is megteszi hatását, már nem reszketek, de nem is izzadok. A falépcsõ hatalmas fokait lépkedem, nem tudom, kire szabták ezeket. Felérve, fenyõfák között, keskeny csapásokon haladok, idõnként cserjék ágai kapaszkodnak, rántanak aprókat ruhámon.
Kilépve a fák közül, alacsonyabb bokrok szorításából szép kilátás nyílik a környezõ tájra. Elõttünk piros tetõs házak, fölöttük a Nagy-Kevély impozáns csúcsa magasodik a Kõ-hegy fölé, mellette a Visegrádi-hegység távoli szürke tömbjei vonzzák a tekintetet. Rögtön keresem az ismerõs csúcsokat. Hátteret a felhõk szürke, piros sávos, türkizes színei adnak.
Rálépünk egy szekérút széles és kényelmes sávjára, halkan zizegõ távvezeték alatt törjük a hajnali szürkületet. A hétvégi házak melletti jelzett utat kevesen választjuk, kutyák ugatását hallgatva ballagok, keresztezem egy fekete macska útját, remélem nem lesz rossz napja, egy hölgy kocog el mellettem laza ritmikusan emelt lábakkal.
A nap lassan elõbukkan és pirosra festi a tájat, egyenes, nyiladékszerû út halad a Kõ-hegy felé, murvával megszórva. Rugdosom a köveket, nem szándékosan, csak úgy beléjük akadva. Pakolgatom a lábamat felfelé, megkerülöm a sorompót, amely a természetvédelmi terület kezdetét jelzi, beállítom a lépésem ritmusát, és a légzésemet, ekkora távnál már az elején is érdemes odafigyelni ilyesmire.
Viszonylag könnyedén érek fel az Ezüst-hegy, szinte egyenes sétaútjára, kibámulok a fák között a félig ködbe burkolódzó Hármashatár-hegy tornyára, belefeledkezem a völgy szabályos parcelláinak látványába. Fenyõk és tölgyek lombjain keresztül szemlélem a Zsíros és a Nagy-szénás tömbjeit. Élvezettel lépkedek a kellemes, napfényes csapásokon, ösvényeken, csupa jó dolgok jutnak eszembe.
Az emelkedõ ösvény egyre jobban ágaskodik, sziklás talaj váltja a puha fenyõtûs, avaros utat. Kanyargó, összevissza kitaposott csapásokon baktatok egyre lassuló léptekkel, verejtékcseppeket kipréselõ homlokkal egyre feljebb és feljebb. Utolérek néhány srácot, nem tudok mellettük elmenni, felveszem a ritmusukat és lassan követem a lépteiket. A sziklás lépcsõsor lassan véget ér, a hegy kezd domborúvá szelídülni, aztán felérünk a gerincre.
Letekintek a fehér sziklák tetejérõl, le a mélybe, alattunk a filmre vett török csaták helyszíne, az egri vár makettjének romjai, a barnuló erdõk koronái.
Szûk ösvényen, szikláról-sziklára lépkedve, ágak leveleit sodorva, leverve érkezek meg az elsõ ellenõrzõ pontra, a Nagy-Kevély tetejére.
Pecsételek, hangulatos képet készítek, és már indulok is tovább a Kevély-nyereg felé vezetõ, nyaktörõ úton. Kocogva haladok át rajta és futok tovább egészen a Csobánka határán végighúzódó aszfaltcsíkig. Gyaloglásra váltva, lassúnak tûnik a haladás, de ennyit bírtam. Az Oszoly sziklái alatt, a házakat, kerteket csodálva haladok vissza az erdõbe, hogy egy újabb lejtmeneti futás után megérkezzek a csobánkai mûútra.
Két futó turista, halad el mellettem, nézelõdök, szembejövõ autó elõl húzódok padkára, romos épületek bús hangulata távolodik, jobb napokat látott kastély áll szomorúan, üres parkkal, apró domb tetején.
Ütemes lépteim zaját hallgatom, szembejövõ dombok oldalát csodálom. Szamárhegy árnyékában, Csikóvár irányába távolodok.
Kedvenc sétautam a Holdvilág-árokig, most is kellemes pillanatokat szereznek számomra. Átkelek az árkon, ez itt még egyszerû feladat, a túloldalon elkezd emelkedni az út és kitartóan emelkedik is. Folyik a homlokomon a víz mire a szekérútra lépek, ám ezzel nincs vége a felfelé baktatásnak, haladok az ég felé, idõnként kicsit lefelé.
Ismét szûk erdei csapáson nyomulok elõre, sûrûn átlépkedve a kidõlt fák heverõ törzseit. Keresztezek egy földutat, a túloldalon folytatódik az ösvény, kígyóként tekereg felfelé, egyre meredekebben, kidõlt fákkal, szûkülõ bozóttal, verejtékes háttal, reccsenõ, száraz, talpalatti ágakkal, csicsergõ madarakkal.
Sok embernek, ez is a kihagyható szakaszok közé tartozik, inkább az úton maradnak és szekérnyomok helyett, autókerék nyomokat követve, nyomulnak felfelé. Számomra viszont eljött ennek a résznek a végsõ, legmeredekebb szakasza, fáradt izmaim alig visznek elõre, csak akarattal, lassú megfontolt léptekkel haladok, míg végre a murvás útra léphetek.
Felfelé haladva itt-ott hófoltok jelennek meg, mutatva, hogy nincs túl meleg. Tölgyikreknél pecsételek, aztán indulok is lefelé, nem sokkal késõbb letérek egy keskenyebb csapásra, bokatörõ, köves, kicsit havas, csúszós úton haladok tovább. Kiérve egy füves, kis mezõre, meglepõ csend fogad, csak a kevéske hó talpalatti ropogása töri meg a hallgatag rét fagyos világát.
Az erdõ fái közé érve, avarral vastagon terített, barna szõnyeg fogad, ezen haladok egészen a Sikárosi - rét széléig. A nagy mezõ teljesen kihalt sehol senki, egyedül baktatok keresztül kedvenc tisztásomon.
A Király-völgy keréknyomokkal szabdalt, helyenként sáros útját egy ismerõssel teszem meg, aztán a forrásnál búcsút veszünk egymástól, mivel nem bírom tovább a tempóját.
A Szõke-forrás-völgy most sem okoz csalódást, a széles egyenletes, falevéllel takart útja, a szûk csapások, sziklákkal, kövekkel, kidõlt fákkal tûzdelve, helyenként hóval megszórva, mintha pórcukor takarná, a mély völgyek, szakadék szélén futó ösvények, zöld mohával takart jókora sziklák és kisebb kövekkel megszórt erdõ, hatalmas élményt nyújtanak.
Újra barna szõnyeges aszfaltúton rugdalom a fák feleslegessé vált lombját, kõhídon festett jelzések mellett haladok, csodálom a patak sötét vízét, a völgy kövekkel teleszórt, falevéllel borított medrét.
Patak mellett lépdelek, vízével kísér csobogva, elvarázsol szépségével, hangjával, változatos medrével. Helyenként zöld növényzet festi széleit.
Gyors ütemben haladok Dömös kedvenc túraútvonalán a falu felé, rengeteg kiránduló, jön, bámul, vonul tovább. Kocogásra váltok, sietõs az utam. A községben kaja, üdítõ, zokni csere, kis pihenõ és már megyek is, koptatom a távot.
Egy kocsmánál balra fordulok, emelkedõ aszfalton, betonon, macskakövön pakolom botjaimat egyre csak elõre, elõre. Régi temetõ kövein, régi neveket betûzök, olvasok. Kapu nyikorgó pántjait koptatom, becsukom. Mélyúton, bodzák árnyékában, lépdelek, sorompót kerülök, súrolok.
Haladok felfelé hegyi kaptatón, emberek hátát bámulom, ahogy imbolygó mozgással távolodnak, vagy közelednek, lemaradok, vagy utolérek valakit. Tisztások jönnek, távolodnak, szélesednek, szûkülnek.
Havas utat akácok õriznek, õszi hidegben lombjukat hullatják, Dobogókõ hegyét takarják, haladunk felé, én egyedül, van akik elõttem és vannak akik mögöttem.
Átugrok egy árkot, padon pihenõnek intek, emelem a lábam, lépdelek beljebb és feljebb, tovább. Köves, rögös úton, ferdén dõlõ keréknyomokon botlok gyökérbe, ütközik a körmöm a cipõ orrával, szisszenek, felérek.
Szakó-nyereg sátorral, nyolcvanötös távon továbbhaladók, pecsételek, fordulok, kapaszkodok, Szakó-hegy oldalában mászok, fáradok, tüskék karcolnak, tépnek, cserjeháború dúl, vesztésre állok. A hegyes ágak, a ziháló emelkedõ, a visszacsapódó gallyak suhogása tépázza idegeimet.
Idegen terület, erre még nem jártam, nem látni ki a bokrok zárt falai közül, hiába vagyunk magasan, semmi. Hosszú kimerítõ ereszkedés után, pilismarót határában frissíthetünk, csomagolt süteményt falhatunk, nekem nem kell.
Hosszan gyalogolunk a falu takaros házai között, sorompónál elhagyjuk, csodás völgy aszfaltját döngetjük bakancsos, sportcipõs lábainkkal. Millenáris emlékmû mellett rigók rugdossák az avart, nagy zajt csapva, nézem õket és haladok tova. A végtelen betoncsík nem akar elfogyni, nem nézem, nem gondolkodom rajta, csak megyek, verem a talpam a kemény felszínébe, és csak megyek és megyek, a talpam sajog, egyre jobban fáj.
Csapás nyílik balra, rátérek, lépdelek, élvezem a kényelmes talajt, haladok át a tisztáson az erdõ felé, az égen apró hópihék jelennek meg. A nap korongja, szürke felhõk mögött, egyre halványulva halad tova. Az emelkedõ csapás egyre meredekebb, lassulnak a lépteim, súlyosbodnak a tüdõ terhei, nehezedõ testemet vonszolom a tetõ felé, a hópihék egyre sûrûbben esnek, hullanak.
A komor táj lenyomja lelkem, egyedül vagyok, sehol senki. Nem állok meg, lassan emelem görcsösen mozgó végtagjaim, kényszerítem a munkára, a mászásra. Köd üli meg a fák lombjait, ágait, nem nézek fel, nem akarom látni, mi vár még rám, csak megyek elõre konokul, és reménykedek: nem sok van már, aztán lesek, és megyek tovább és tovább, még egy kicsit és még egy kicsit. Aztán fellépek az emlékmûhöz, és olvasom: Magyarország ezer éves fennállása alkalmából… Hát ez volt a Hirsch-orom. Nyilván remek lehet a kilátás, amikor nem takarja a tájat sûrû köd.
Tovább kapaszkodok, nem akarom elhinni, sose lesz vége a felfelé mászásnak, kínlódok, szenvedek, de végül, csak sikerül feljutni elõször az Alsó-Ecset, majd a Felsõ-Ecset-hegy tetejére és végre megindulhatok lefelé, hosszan, kitartóan ereszkedek, egyre jobban sajgó lábujjakkal, fájó talppal.
Nem tudok tovább gyalogolni a meredek szekérút kõtörmelékes talaján, lassan kocogni kezdek és így kocogva érkezek meg a tábortûzzel jelzett Égett hárs ellenõrzõpontra.
Továbbindulva egy szembe jövõ turistával akadok össze, keresi a helyes utat, tanácstalan. Mondom neki: – Jó irányból jössz, szerintem, arra kell menni. – és már indulok is, õ követ és még mások is.
Bozótos sûrûjében kanyargó szûk ösvényen csörtetünk keresztül nagy zajjal, jelzés sehol, aki ezt nem ismeri, nem tud végig menni, az biztos. Apró völgyben erecske csobog halkan, hatalmas mocsár közepén, ki-ki más módszerrel próbál átjutni, több-kevesebb sikerrel. Korhadt léc, nem jó, roppan halkan, süllyedek, ugrok, nagy sár, újból ugrok, végre keményebb talajon landolok, mogorva képpel ballagok azzal a lendülettel tovább.
A cserjés szélén, hatalmas bükkfák magasodnak szürke törzsükkel a lehulló hópelyhek felé. Araszolunk, mászunk néhányan a domb teteje felé, a ritka erdõ impozáns látvány. A szûk ösvények után ez a tág tér szinte telipréseli a tüdõm levegõvel.
A Hoffman fogadó mellet, csalános, tüskés csapásra térünk, zöld illat csapja meg az orrom, a hó most már rendesen esik. Hideg van, fázok, sötétedik, a többiek gyorsabbak, mondom nekik, menjenek nyugodtan, itt már nem tévednek el. Szinte azonnal lemaradok, megállok a Hoffman-kútnál és pihenek, frissítek. Elérem az aszfalt utat, visszahívok egy eltévedt túratársat és már mászok is felfelé, fenn Szakó-nyereg ma már másodszor. Pecsételek és mondom: ma már nem jövök többet.
Ismerem a terepet, így lassan indulok neki az emelkedõnek, fáradt izmaimnak a kisebb terhelés az ideális. A hó most már rendesen hullik, gyûlik az ösvényeken. Átfúj a szél, izzadok és fázok, szinte folyamatosan öltözhetnék, de nem teszem, ezért rengeteget fázom.
Leküzdve a meredek részt, enyhébb terepen baktatok, elõttem és mögöttem is emberek araszolnak. A hóesés, a sötétedés és a köd ezen az ismert terepen is óvatossá tesz, figyelek, megnézek minden keresztezõdést, elágazást, csapást. Valami ügyes gyerek lefestette a jelzéseket, ezért ritkábban lehet ráakadni. Minden fejemben lévõ emléket felhasználok a táj azonosítására, és idõrõl idõre megerõsítem magamban a helyes útirányt.
A kilátótól kiépített sétaúton folytatom az utamat, széldzsekim átázott, lámpák fényénél figyelem a havazás intenzitását. Megérkezek a turistamúzeumhoz, jó meleg fogad, türelmes pontõrök pecsételnek, adnak almát, még nem tudjuk, hogy egy hét múlva szerencsétlen baleset kényszerít mindenkit kegyeletre, és figyelmeztet, hogy bizony a túrázás veszélyes üzem, és minden odafigyelés ellenére is történhetnek tragédiák. Ez a beszámoló állítson Robinak is emléket, hiszen az utóbbi években mindig találkozhattunk vele a Piros túrák pecsételõjeként, most pedig utoljára kaptam tõle Dobogókõn igazoló plecsnit az ellenõrzõ lapomra.
Szerencsémre találok egy üres széket, amire lerogyok, elõkotrok egy csokit, megeszem az almát, kicserélem az üres vizespalackot. Leveszem az átázott dzsekimet, pulóveremet, pólómat és szárazat veszek mindenbõl, közben ismerõsök érkeznek, váltunk néhány szót, zoknit húzok, bakancsot fûzök, esõkabátba bújok, hátizsákot kanyarítok a vállamra, felveszem botjaimat a földrõl és indulok az ajtó felé.
Ismerõseimet kérdem jönnek-e, de még maradnak, kilépek az ajtón, jéghideg fuvallat vág az arcomba, megborzongok, érzem libabõrös lesz a karom, egyetlen idegszálam sem óhajtja a hideg, havas, magányos, sötét erdõt. A Matyi büfé üres padjait hó takarja, átballagok közöttük, talpnyomom ott marad dideregve, ott jártamat jelezve. Utcai világítás gyér fénye világítja be a település peremutcáit, lámpámat pihentetem, vacogva, nyakamat behúzva, figyelem az elvonuló épületeket, kerteket.
Már csak az erdõ, sötétje, meg én küzdök, erõmmel, idegeimmel, tûrõképességem határaival. Elõttem a lámpám fénye világít halványsárga fényével, ugrálva, lüktetve. Széles kapuk szemben, zárják az utat, balra kerítés mellett követek két éji vándort. Szekérútnál elõzök, köszönök, köszönnek. Jó iramban érkezek Fagyoskatona aszfaltcsíkjához, meredek falán megcsúszok, seggel érkezek az aljához, kászálódok, kimászok az árokból, felmászok a túloldalon. Bokrok ágait hajtom félre, szûk csapás után széles út zuhan a mélybe.
Pilisszentkereszt sötét utcáit rovom fáradtan, 18:45 van, kocsma elõtt ácsorgó embereket kerülök, megyek tovább, néznek, látszik rajtuk, nem értik, nem baj. Templom, temetõ követik egymást, betonútról földút jobbra, magányos gyaloglás egymás mellett sorakozó fák türelmes sorfala között a vastagodó talpalatti hó roppanása közepette. Halottak kerítés mögött, nem mozdulnak, fegyelmezett rendben fekszenek hideg földben.
Pilis-hegy alatti tág tér, botjaim halk koppanása, távolban eltûnõ fény. Gondolataim elõrébb járnak, emlékeket ébresztenek, útvonalat elevenítenek. Zöld sáv halad a hegyre fel, most üres, átvágok rajta és lekocogok az aszfaltútig.
Murván taposom a sötétet, távolban falu házai, kandeláberei, világítanak mintát az éjbe. Emelkedõ utam fáraszt, zihálok, párafelhõket pipálok, már csak a vibráló fényt figyelem a lábam elõtt, végre fenn vagyok, motorok szabdalta csapáson csúszkálok lefelé, hamar kihûlök, fázok.
Minden elismerésem a pecsételõé, Csévi-nyereg, ismerõseim érnek utol és hagynak hátra, gyorsan távolodó lámpáikat bámulom. Indulok utánuk, próbálom tartani a lépést, de minden hiába.
Egyedül maradok, a hó beterít mindent, továbbra is esik, leszegett fejjel töröm a sötétet az erdõ mélyén. A havon csúszkáló lábam megnehezíti a haladást, de egyébként ez egy könnyû szakasza a túrának. Úgy két kilométernyi gyaloglás után, néhány méteres meredek lejtõ, leérve balra, azután jobbra fordulok. Kerítés mellett, gazos, havas szekérúton, didergek, a vízszintes terepen nem termelek elég hõt, hogy felmelegedjek.
Az út elkanyarodik, keskeny ösvény, embermagasságú gazzal a folytatás. Hullik a hó a növényekrõl, ahogy súrolom õket, helyenként tüskés gallyak rángatnak. Iszkolok tovább, idõnként rám tõr a félelem, ilyenkor elõre menekülök, ezt nem tudom megszokni, próbálom kikapcsolni az agyamat, de nem mindig sikerül.
Kiérek a gazból, jobbra fordulok, hosszan kerítést követek felfelé, fáradó lábaim alig bírnak, kedvem lenne megállni, de nem lehet, a hideg ellenség, nem enged pihenõt, legalábbis itt nem. Taposom a havat, szenvedek, csak az emelkedõ végére gondolok, pedig ez a rész nem is olyan kemény, csak sokáig tart.
Felérve kényelmes sétány, messze alattunk egy másik út kanyarog, nem látom, csak tudom, bámulom a sötétet, a fehér hóról visszaverõdõ lámpám fényét. Taposom az egyre vastagodó takarót, a hópelyhek meg csak esnek és esnek, jobbra a Juliska-forrás sötét téglafala.
Keresztezõdésnél, balra fordulok, távolabb lámpák fénye villan, ez jó, biztonságot ad. Felkapaszkodok egy kis mezõre, keresztbe csapás, én is taposom, az erdõben jelzés, kanyargó ösvény, egy nyomtávos, egyre emelkedõ, magasodó, nem szeretem. Hírtelen a havat zápor váltja fel, felszisszenek, ez már sok, megindulok felfelé, figyelem a kopogó cseppeket, megborzongok, csúszok vissza, megkapaszkodok egy fában. Egyre lassuló léptekkel haladok, szuszogok, szenvedek, már nem megy, de csak lépek még egyet, aztán még egyet, nem bírom, nem bírom. Az agyam zakatol, csúszok, megállok, indulok, fázok, esik az esõ, végem van. Elképzelem, hogy kiszállok, nem csinálom tovább, de tudom, hogy nem teszem.
Csurom vizes vagyok, felérek, havas ág csap az arcomba, jéghideg hópehelyzuhatagot szór a nyakamba, egy pillanatra megmerevedek, ez már sok, sírni volna kedvem, a lelkem teli bizonytalansággal, mi van, ha valami történik és nem tudok tovább menni, itt vagyok összefagyva, vizesen, egyedül az erdõ közepén. Aztán összeszorítom a fogamat, emelem a lábam és megyek tovább a motorok által árkolt csodás sétányon, kifújom magam. Fenyõk által borított úton haladok tarvágott domboldal felé. Megérkezve, apró csemete fenyõkkel ültetett nyílt terepen kapaszkodik belém a szél. Most megint havazik, szálnak a pelyhek lámpám fényénél, szemem egyre nehezebben tûri a vibrálást. Szakadékos úton csúszkálok lefelé, nem látható kövek nehezítik, botladozó utamat.
Jobbra csapás, megindulok felfelé, Vörös-hegy, most fehér, de nehezebb, mint eddig valaha. Tolom felfelé, lassan komótosan, megfeszített kar és lábizmokkal, nem hiszem el, hogy fel tudok jutni a tetejére. Szívem a torkomban dobog, vizes ruhám tapad, most nem fázok. Csak tovább, csak tovább, bíztatom magam, ne állj meg, csak addig a fáig, aztán csak addig a másikig, magam sem tudom, hogyan végül fenn vagyok, térdem megroggyan, tüdõm páráját a sötét hegyre hulló hópelyhek közé fújom.
Megindulok lefelé, lassan engednek az izmaim görcsösségei, és elkezdek fázni. A vizes ruhám pillanatok alatt áthûl, most lefelé haladok, kevesebb a hõtermelés. Eszembe jut a tüdõgyulladás, elhessegetem a gondolatot, gyorsabban haladok, szaporázom a lépteimet, hallom az autók zaját, a meleg leves tartja bennem a lelket.
Parkoló fényénél bámulom a sûrûn hulló havat, olyan tíz, helyenként tizenöt centis lehet a vastagsága. Az országúton hosszú sorban állnak az autók, idehallatszik a pörgõ kerekek sistergése, figyelem õket, a faruk kifordul, ahogy küzdenek az emelkedõvel a Kopár csárda elõtt.
Megérkezek a ponthoz, vizes pecsétet kapok. A padokon, asztalokon vastag hó. Levest, nedves kenyeret kapok, innivaló is van. Lesöpröm a padot, amennyire tudom, a hóba rakom a levest, amely így is csak langyos, a zsír a számra fagy, nem esik jól, de megeszem. A vastag hóval küzd mindenki, összefagyott rendezõk könyörögnek telefonon valakinek, hogy jöjjenek ide, legalább tudjanak idõnként egy kicsit melegedni.
Minden elismerésem az övék, bár a mi helyzetünk sem könnyû, ha arra gondolok, hogy vissza kell mennem a hideg erdõbe, egyedül, vizesen, kimerülve, hát õszintén megrémülök. Sóvárogva nézem a buszmegállót, most kiszállhatnék, két órán belül meleg fürdõt vehetnék. Van, aki már ott ácsorog és várja a volán járatát, néhányan eszik a langyos levest. Aztán megint a telefonbeszélgetés jut el a tudatomig: Nem, a százasok közül mindenki megy tovább, kemények, nem szállnak ki, az idõjárás ellenére sem.
A szavak jól esnek, megyek tovább, átvágok az araszoló autóoszlop között, és eltûnök a sötét erdõben, ballagok, és arra gondolok, hogy nem vagyok normális, a Vörös-hegyre már alig bírtam felmászni és most itt koslatok. Felsóhajtok és rátérek a Kakukk-hegy majdnem függõleges csapására. Kínlódok, csúszok vissza, botomat belevágom a havas hegyoldalba, karizmaim megfeszülnek, megtartanak, testsúlyom lassan átbillen a holdponton, lépek tovább, fákat kerülök, ágak elõl hajolok.
Fenn vagyok, megint feljutottam egyre, ezt neked, gondolom és látom már a sátrat a sötétben, egy újabb önfeláldozó pontõr, erõt adva, jókedvûen, összefagyva. Megbeszéljük a kemény helyzetet, nem szeretne a helyemben lenni, hát… én sem az övében. Mindketten tiszteljük a másikat, azért amit véghezvisz.
Haladok tovább a sötét ösvényen, inogva csúszkálok a fejlámpám fényénél, veszélyes lenne elvágódni. Pilisszentiván tompa fényeinél haladok lefelé a nedves utakon, sportpálya mellett tocsogok bele újból a sötétségbe. A hó alatt homokos talaj, a homokon is nehéz lenne, de így sem könnyû.
A félelem ismét besurran a lelkemben, gondolataim minden rosszat felvázolnak, a tavalyi Piros 85-ös túrán, két ember egy-egy megvadult pitbullt tartott pórázon, sétáltatott, amikor megláttak berángatták a csupa izom dögöket az erdõ fái közé, már akkor is halálra rémültem a gondolattól, hogy mi lenne, ha ezek kiszabadulnának, simán utolérnének és kivégeznének. Ráadásul olvastam, hogy pitbullal vadásznak az erdõben egyes orvvadászok. Nos, ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, miközben, szakadó hóban, a sötét éjszakában rovom a kilométereket. Hát rendesen kiver a víz, hiába próbálom elhessegetni a gondolataimat, nem sikerül. Idõnként, lépni is alig tudok a félelemtõl, aztán, végre ott van a Hosszú-árok ellenõrzõ pont és megkönnyebbülök.
Pecsételés után, jobb állapotban indulok utamra, az egyik elágazásnál utolérem az ismerõseimet, eltévedtek és most jönnek vissza a helyes útra, de hamar messzire távolodnak tõlem, mégis jó tudni, hogy valaki van balátható távolságon belül.
A Nagy-Szénás hosszú emelkedõje, mindig megeszi minden erõmet, már elõre stresszelem magam, de csak megyek elõre, igyekszem az emlékeim alapján beazonosítani, hogy hol is járok. Araszolok, fáradt lábaimat pakolom, nem akarok megállni, utolérnek, lehagynak, eltûnnek. Hogyan bírják? Teszem fel a kérdést, írom le magam, már sokadszor, mióta túrázok. Mennék, de egyszerûen nem tudok gyorsabban, mindegy, adom fel és lerogyok egy keresztbefekvõ, kidõlt, havas fára. Szuszogok, figyelem, ahogy a szívem egyre lassúbb ütemben ver, ahogy nyugalomba kerül a testem. Álmosan majszolok egy csokoládét, kis csapat lépkedi át a kidõlt fát mellettem, és kérdezik minden rendben van-e. Persze – felelem – csak pihizek egy kicsit.
Hamar elhal beszélgetésük, ahogy jó ütemben haladnak a csúcs felé.
Kászálódok, indulok én is, fázok, reszketek, muszáj mozogni, mert megfagyhat az ember, fõleg ilyen vizes ruhában. Nekilódulok, de ugyanolyan fáradtnak érzem magam, mintha nem is pihentem volna semmit. Kicsit szédelegve, kapaszkodok, tornázom magam feljebb és feljebb a hegy oldalában. Eszembe jut, hogy hány dombra kell még feljutnom, és a lelki teher miatt, kis híján sírva fakadok, szégyen ide vagy oda. A Fekete-fej, Hárs-hegyi körút, a János-hegy és az emelkedõ a Piktortégla-üregek felé.
Fent, keskeny ösvény, köríves csapás, rogyadozó térddel, végtelenül kimerülten, de megállás nélkül támolygok a turistaház emlékfala felé. A tábortûz meleg parazsánál pecsételek, és indulok is tovább, még egy kicsit feljebb, de aztán lefelé sem könnyebb, sajgó talpamnak minden lépés rosszul esik, és lefelé gyûrõdik a talp bõre. A falu fényei átfestik a sötét terepet, a hó nem esik már, de erre nem is olyan vastag a takarója.
Nagykovácsi sötét utcái után a plébánián találom a következõ pecsételõ helyet, kajálok, szörpöt iszok, zoknit cserélek. Egy társunk jelzi, nem megy tovább. Nem csodálkozok rajta, legszívesebben én is abbahagynám, de nem tudom, egyszerûen nem tudom abbahagyni, de nem tudom elmondani sem, milyen érzés ismét a hideg, havas, sötét erdõben gyalogló önmagamra gondolnom. Szinte fáj, megrettenek, és ijedség lesz úrrá rajtam, és mégis szedelõzködök és megyek tovább, magam sem hiszem, amikor megint, reszketve a hidegtõl, a sötét utcák nedves talaját taposom az erdõ felé vezetõ utamon.
És ismét a magány, a fekete nem látható erdõ, csak az alagút, az alagút, amit a lámpám fénye fúr a feketeségbe, csak az létezik, meg az út felvillanó kövei, meg a gondolataim, a fáradságom, a kimerültségem, a kínlódva továbbhaladó önmagam, a küzdelem, amelyet a lényem ellen vívok. Veszítek, vagy gyõzök, veszítek, vagy gyõzök!? Ha nem tudok veszíteni, akkor gyõzök, és… mi van, ha nem tudok veszíteni és veszítek, akkor felbukok, meghalok, tehát veszítek.
Kínlódok a Vörös-pocsolya felé, az akaratom visz, az erõm már elfogyott. Sötét, hideg, ennyit még sohasem fáztam, talán megúszom, és nem fogok tüdõgyulladást kapni. Már gondolkodni sincs erõm, csak a következõ cél lebeg a szemem elõtt, mindig kiválasztok egy következõ célt, most a Vörös-pocsolya. Elvonszolom magamat mellette, újabb cél: Fekete-fej.
Belerúgok egy kõbe, nem láttam, megbújt a hó és az avar alatt, kedvem lenne felüvölteni a fájdalomtól, az amúgy is sajgó körmöm most biztos levált, ismét elveszítek egyet, beletörõdök, a következõ lépésnél újból belerúgok egy kõbe ugyanazzal a lábammal, könnyek szöknek a szemembe, nem sírok, csak a fájdalom csal ki néhány cseppet.
Hétvégi telkek tûnnek fel a fák sötét árnyékában, nem is látom õket, inkább csak tudom, hogy ott vannak, csak tudom és kész, látom õket, de csak az emlékeim miatt.
Keresztül vágok az országúton, be a bokros, sziklás, alacsony növésû fák közé. Kacskaringós csapás kerülgeti a halk rezzenéstelen törzseket, sziklákat, centiméterenként veszem be a csúcsot, hajnali 01:10. Fekete-fej, pecsételek, és már csúszkálok is lefelé a meredek hegyoldalban, meggördülõ köveken, havon, a nem látható mélység felé. Mikor leérek már lépni is alig bírok. A sötét aszfaltcsíkon araszolok a kandeláber sárgás fénye felé, most nincsenek sem bogarak, sem hópelyhek csak a rezzenéstelen halványsárga fény, és egy szelet erdõ, amelyet a fény vágott ki a többi közül.
Keskeny, mély vízmosással kettévágott, agyagos ösvényen kapaszkodok botomra támaszkodva a nagy hárshegy oldalában, a pihenõpadokat vizionálva lelki szemeim elé, hogy így inspiráljam a még alvó tartalékaim mozgósítását. Az erdõbe érve sziklás talajon, botladozok, vonszolom magam a végtelen sötét éjszakán át, míg végül ott vannak a padok.
Megállok, a hátizsákomat nem tudom ledobni, pedig ezt szeretném, a sajgó vállaim kidörzsölõdtek, bevágódtak, megiszom utolsó energia italomat, a hideg folyadék égeti a torkomat, torokgyulladás: gondolom.
Pillanatok alatt merevednek az izmaim, jár át a hideg, indulnom kell, lassan nekiveselkedek, meredek lejtõn ereszkedek fájdalmasan, aztán sosem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú tud lenni az emelkedõ a Szépjuhászné felé, de végül odaérek. Átkelek a Budakeszi felé vezetõ úton és elkezdem megmászni a János-hegy jókora tömbjét.
Nem nézek elõre, csak szigorúan a lábam elé, így védekezve a látvány ellen, csak a következõ lépésre koncentrálok, amikor felérek, az szinte hihetetlen érzés.
Pecsételek, jó érzés valakivel beszélni néhány szót, megnyugtat. Indulok tovább, ismét sötétség, ridegség, hó és víz vesz körül, ismét fázok, reszketek, de az érzékeim már tompulnak, elfáradtak, emlékezni is alig emlékszem. Makkosmáriánál az esõházba van felverve egy sátor, ott zörgetek, apró rés nyílik, fény szökik a sötétbe, kéz nyúlik utána, beleteszem a papírom, eltûnik, aztán megjelenik újra, kérdem, hogy bírják, mondják: van sátorfûtésük, meleg ruhájuk, de még így is nehéz, hideg.
A sátoron nyílt rés bezáródik, a kiáramló fény visszahúzódik, a templomot világító kandeláber sárgás fénye hosszú árnyékokat húz a hó rideg felszínére. Vetek egy pillantást a kegyhely felé, aztán lassan beballagok az erdõ fái, bozótjai közé.
Kutyák nyüszítése hallatszik a távolból, talán egy macska ólálkodik a territóriumuk körül, a csendes erdõ fáiról aprókat neszezve hullanak a gallyakra rakódott fehér lepel lecsusszanó darabkái, ebben az idõben még az állatok is védettebb helyekre húzódnak várva a jobb idõket.
Balra feltûnik a Végvári-szikla impozáns tömbje, lassan halad el mellettem a jobbra megjelenõ régi irtás, a hegytetõn piros fénnyel jelzi egy magas oszlop, hogy ott áll a sötétben.
Már nem tudom, mi visz elõre, csak megyek és megyek, már semmi sem számít, gallyakat nem kerülök, még a fejemet sem húzom el, csak a szememet csukom be, átgázolok mindenen, számolom a lépéseimet, fától-fáig araszolok, megcsúszok, zihálva lépek tovább, merítem ki utolsó tartalékaimat.
Piktortégla-üregeknél sziklás, törmelékes úton rúgok ismét kõbe, iszonyatos fájdalom nyilall a lábujjaimba, kis híján hasra esve rohanok néhány lépést, megbicsaklik a bokám egy másik kövön, aztán megállok. Már csak két kilométer, már csak kettõ, indulás, motyogok magam elé, miközben sántikálva járásra ösztökélem fáradt, nyilalló lábaimat.
Szûk vízmosásban, oldalra billenõ bokákkal, araszolok lefelé, mozgásom már rég nem hasonlít egy ember járására, utánozhatatlan, egyedi lett a hosszú út során, kilépek az erdõbõl, sziklafalak között, nehezen járható természetes sziklalépcsõkön botladozva, a sötétbõl elõbukkanó utcai lámpák fényét bámulva.
Furcsa hullámzó mozgással araszolok Budaörs aszfaltozott utcáin, szerencsére nem sokan járnak ilyenkor erre. A Városi Klub helyiségébe 04:48-kor lépek be, lehúzom a kapucnimat, leveszem a sapkámat, ázott hajam a fejemhez simul.
Lezuhanok a pontõrök asztala elé egy székre, és néhány percig csak szuszogok. Aztán fényképeznek, díjat adnak, gratulálnak, én is gratulálok minden résztvevõnek, teljesítõnek, nekem talán életem legnehezebb túrája volt, minden méteréért meg kellett küzdenem, de itt vagyok és végig mentem, ezért az érzésért érdemes küzdeni, harcolni.



 
 
PSPTúra éve: 20062007.03.05 21:08:40
megnéz PSP összes beszámolója
A "Piros 50B" Teljesítménytúra (2006.11.04.)

táv: 48,728 km - szint: 1624 m - menetidõ: 11:16 (forrás: GPSmap 60 CSx)

Már hetekkel a túra elõtt elhatároztuk Tomival (amikor már a 42 km is "lazán ment" és sorozatban mindig 30 km fölött túráztunk), hogy megpróbáljuk, úgyis telihold lesz, meg még hó sincs november elején, így biztos buli lesz! Eszter is kacérkodott a gondolattal, de aztán lekésett valami metrót (ha minden igaz) így inkább visszafordult. Tette ezt abban a tudatban, hogy estére már havat, esetleg havasesõbe, esõbe átváltó csapadékot ígértem. De errõl majd késõbb. Kivételesen nincs elõttem térkép, nem útvonalleírás lesz, hanem élményleírás!

Nem kellett olyan nagyon korán kelni, a 9:30-as HÉV-et kellett csak elérnünk, így egész jól kialudtam magam és még elõzõ este össze is pakoltam mindent. Nem volt olyan sok cuccom, csak egy kis kaja, GPS, fejlámpa, pótelemek, meg egy kis meleg ruha. Magamra alulra aláöltözõ réteget, meg egy vászonnadrágot, felülre ugyancsak egy aláöltözõréteget, egy hiperszuper új polárpulcsit és a kabátomat vettem. Persze már a HÉV-en világossá vált számomra, hogy a polárpulcsi jóval hatékonyabb, mint gondoltam, így a kabátom bélését és a tartalékpulcsit végig a táskámban cipeltem - de hát milyen is lenne 50 km némi felesleges súly nélkül... Pomázon szemfülesen beálltunk a buszra váró sor elsõ harmadába, így még ülõhelyünk is lett, és nem kellett egész Dobogókõig állnunk, mint a többi pancsernek :-) Bocsi... A csúcson megtekintettük a kilátást, ami az érkezõ front ellenére is pazar volt - Tomi meg is jegyezte, hogy természetesen ilyenkor nincs nála fényképezõgép - illetve konstatáltuk, hogy itt bizony van egy kevés hó is. Gyors regisztráció után megkaptuk a jubileumi kitûzõnket, majd 11:30-kor elstartoltunk. Csak egy ember haladt elõttünk, de õ már jóval elõbb elindulhatott (protekcióval :-)). Egyébként a túrát 17 indulóból 14 teljesítette - nem sok õrült jött erre a távra... érdekes módon itt volt a legkevesebb induló - valószínûleg az éjszakába nyúlása miatt. Meg az elõrejelzéstõl biztos sokan elbizonytalanodtak...

Szóval Dobogókõrõl gyorsan lerohantunk, kissé csúszott a hólepel is, vigyázni kellett, aztán átrobogtunk egy falun, meg egynek a szélén, még a GPS-es térképen még nem szereplõ utat is megtaláltuk, így eltévedés nélkül jutottunk a Csévi-nyeregbe. Mások nem voltak ilyen szerencsések, egy kocogó páros és egy idõsebb hölgy is többször ment el mellettünk... Amíg õk eltévedtek, mi szépen kényelmesen lehagytuk õket :-) Az elsõ ponton nem kaptunk semmi csokit, de volt három ló! Tomi GPS-e következetesen fél kilométerrel többet mutatott az enyémnél, amit egy ideig nem tudtunk megmagyarázni, de aztán kiderült a turpisság (állításával ellentétben nem nullázta le a megtett utat a start pillanatában...). Jó kedvvel indultunk tovább, továbbra is hatalmas iramban, az elsõ 10 km szinte észrevétlenül elrepült :-) Aztán volt egy igen durva emelkedõ, amin már majdnem elkezdtem lihegni is, szegény Tomi itt kicsit lemaradt, így nem hallhatta, amikor aztán a tetején lihegtem, úgyhogy rossz lehetett neki, hogy amikor felért, én már kipihentem magam - ennek az elkeseredettségének hangot is adott ("legalább lihegj már egy kicsit...!"). Innen nagyon szép, magashegységeket idézõ, hullámzó gerincen haladtunk enyhén lefelé, majd bekövetkezett az, aminek akkor még nem kellett volna - elkezdett szállingózni a hó... Ekkor volt kb. fél kettõ, én meg azt jeleztem elõre, hogy csak 17:00 (Tomi szerint du. 7-et mondtam...) körül kell rákezdenie... Na nem baj, gondoltuk amíg nem esõ, addig nincs gáz.

A Kopár-csárdánál azért kicsit fura volt, hogy levest (ami jó meleg volt, és nagyon jól esett!) a csárda mellett a szabad ég alatt kaptuk a hóesésben... Még szörpöt is kaptunk! Itt kicsit megpihentünk, majd nekiindultunk. Átkeltünk az országúton, majd Tomi GPS-e elkezdett ugrálni, így nála igen gyorsan letudtuk a következõ km-t :-) A következõ pont a Kakukk-hegy volt alig 1 km-re, de olyan emelkedõ vitt fel rá, hogy majdnem elõvettük a hegymászó-felszerelést! Aztán a csúcson már egész intenzíven szállingózott, a pecsét megszerzése után egybõl tovább is álltunk... Itt megint valami Pilisakármi nevezetû falun haladtunk át, volt szép mûfüves pálya, meg egy akkora terepjáró, hogy a "mi autónk" matchboxnak tûnt mellette... A Hosszú-árok bejárata elõtt megint találkoztunk pacikkal, az út itt egyébként elég unalmas volt, és egyre kevésbé pazaroltuk erõnket beszélgetésre... A hó meg egyre inkább csak erõsödött, a magányos pontõrt elhagyva már szinte havazott. Aztán a Nagy-Szénásra felmenet már meg is maradt, az utolsó métereken alig bírtunk felmenni, feltámadt a jeges szél is, már-már hófúvásban haladtunk. Megváltás volt az emlékfalnál a pihenõ, sajnos az nem, hogy szakadt a hó, és nem volt semmi kaja, vagy fedett hely, pedig vízálló nadrágomat is szerettem volna felhúzni. Lévén itt nem pihenhettünk, elindultunk lefelé. Ekkor már legalább 2 cm-es friss hóban haladtunk, így meg-megcsúsztunk, majd a teljes sötétség beálltával felvettük a fejlámpáinkat is. Tominak itt jött el a mélypont (nekem is, de befogtam a számat, mert tudtam, hogy ha most én is elkezdek beszélni róla, akkor tuti Nagykovácsiból a BKV támogatásával jutunk haza...). Szó mi szó, még a fejlámpa is Tomi ellen volt, így elõ kellett halásznom a bicskámat, hogy megszorítsam rajta a csavart, hogy ne a saját szemébe világítson. Próbáltam jó érveket keresni, hogy miért is menjünk tovább:

1. Már túlvagyunk a felén.
2. Már a szint felén is túlvagyunk!
3. Ilyen körülmények között nem szégyen feladni, de dicsõség megcsinálni!

Szerintem utóbbi volt a nyerõ, meg az, hogy miután Nagykovácsiban elhagytam a kesztyûmet telefonálás közben (és tehettem plusz háromszáz méter kitérõt visszafelé, hogy megtaláljam), a buszmegállóban legalább húsz percet szenvedtem, mert a vízálló nadrág felvétele után a sáros kamásli sehogy nem akart összezipzárazódni... Aztán sikerült... Tomi ezalatt jól kipihente magát, így benne volt a folytatásban. Az ellenõrzõponton meleg volt! És hagymás párizsis kenyér! És ivólé!!! Hú, nagyon jó volt mindegyik, új erõre kaptunk. Amikor kinyitottuk az ajtót, hogy induljunk, a lámpák fényében csak a hófúvást láttuk... Bíztató volt. Elég meredeken indult meg az út, de a hó miatt csak az elõttünk haladó 2 futó nyomát kellett követnünk, így igen könnyû volt a navigálás. Megkerestünk egy geoládát is, hogy élvezetesebbé tegyük a kirándulást :-) Aztán a következõ pont a Fekete-fejen volt, na ez is kellemesen meredeknek adódott, sõt... A tetõn a tábortûz mellett Tomi kapott egy kis szíverõsítõt, így neki is jobb kedve lett :-) Na addig is az volt, de ezt nem tudtam kihagyni! Utána nagy ereszkedés, majd beton, majd a Hárs hegy elõtt kellemesen bazi meredek rész már megint, arcba vágó hóval, ami ráadásul egyre vizesebb lett, így a kabátunk is szépen nedvesedett... Aztán a János-hegy elõtt tartottunk a szakadó hóban öt perc pihit, ittunk és ettünk egy keveset, tudtuk hogy az elõttünk álló emelkedõ hosszú lesz és nehéz. Hát az is volt. Itt volt a legdurvább idõ az egész túra alatt. Szó szerint olyan volt, mint a Delta elején... Olyan hófúvás volt felfelé a szerpentinen, hogy alig láttunk valamit, a szemüvegem a szél által visszafújt meleg leheletem miatt bepárásodott, úgyhogy isteni volt... Aztán a csúcsról lefele belevéstem a TTVV feliratot a hóba, itt már nagyon élveztem az egészet, itt lettem igazán biztos abban, hogy könnyedén beérünk szintidõn belül, és Tomi is ekkor hitte el szerintem, hogy tényleg meg tudjuk csinálni! Azért ez egy igen kellemes érzés volt. Ráadásul innen nagyon sokáig lefelé mentünk, ami jó. :-)

Makkosmáriánál háromféle csokiból választhattunk, Tomi meg szerencséjére pont amikor már feltápászkodtam volna, eszembe juttatta, hogy meg akartam igazítani a zoknimat, így öt perccel tovább pihentünk :) Itt csatlakozott hozzánk egy 85 km-es távot csináló túrázó is. Volt még a KFKI elõtt egy bazi hosszú emelkedõ, aminek sehogy nem akart vége lenni, de amikor oda felértünk, az volt az a pillanat, amikor már úgy éreztem, hogy innen már csak laza séta, amolyan tiszteletkör, amolyan ajándék a hátralevõ rész, hisz csak lefele kellett mennünk. Ennek örömére Budaörs határában párszáz méteren nem a piroson, hanem egy azzal párhuzamos utcán haladtunk, de ezzel természetesen nem rövidítettünk, hanem majdnem 100 méterrel még meg is növeltünk a távot... A városban már nyoma sem volt a hónak. Csöpögõ esõben értünk be a célba, ahol megkaptuk a kitûzõket és az okleveleket, majd végre leülhettünk! Na ez legalább olyan jó volt, mint a forró tea és virsli, amit még kaptunk. Ja, a tea gondolata repített minket Makkosmária után, azért ez fontos tényezõ. Tomi volt olyan rendes, hogy kocsival bevitt a Móricz-ra, így két éjszakai busszal már 1 körül otthon voltam, és gyors fürdés után bedõltem az ágyba! Nagy teljesítmény volt, büszke vagyok magunkra. Utána semmi izomláz, semmi vízhólyag! Legközelebb gyertek Ti is :)

Ja, és ez volt az elsõ TT-m! Jó kezdés volt :-)

PSP [kektura.eu]
 
 
CzimbályTúra éve: 20062006.11.21 12:05:51
megnéz Czimbály összes beszámolója
Magyar Vándor 105

…már megint egy százas, de sajnos muszáj, ez is jubileumi rendezés. A Less Nándor 100 után úgy gondoltam, hogy ez jó kis „levezetés” lesz, hasonló színvonalas rendezés mellett egy nagyságrendekkel könnyebb, a 85-ös távon már korábban sikerrel letesztelt útvonallal. A fentiek közül minden igaznak is bizonyult, kivéve a „nagyságrendekkel könnyebb útvonal” tényezõt.

Éjjel indultam autóval és akárcsak a bükki túra elõtt itt is a „lakókocsis” megoldást választottam szállás gyanánt. A túra gyengéje - amirõl persze a rendezõk nem tehetnek -, hogy nem körtúra, így elég kacifántos módon sikerült a rajtba jutás, de ez nem okozhatott gondot. A Budaörs közeli Annahegyi pihenõ kamionos parkolójában vertem tanyát, az autót hajnalban a cél melletti parkolóban hagytam. Kétszeri BKV átszállással már fél 6 elõtt sikerült megérkezni Csillaghegyre, kicsivel a rendezõk elõtt. Ekkor következett be, amitõl tudat alatt tartottam, mégpedig az MVTE túrákra olykor-olykor jellemzõ adminisztrációs nehézségek. Elég sok idõt vett igénybe a dobozok ide-oda tologatása és egyéb töszörgés miatt a rajtoltatás kezdése, sokak idegeit borzolván. Mindenki a korai sötétedés miatt akart volna idõben elindulni, a sor viszont csak nõtt, nõtt… Végül jött a jó hír Ebolától, hogy a 105-ös lapok késnek, mert még csak most készülnek…

Kissé bosszúsan, 6:20-kor sikerült is elindulni a még ropogós, meleg itinerrel a zsebemben. Nyomtuk is neki felfelé a Kevélynek tisztességgel. A cél az volt, hogy minél többet menjünk világosban, ezért a magunkfajta „alibifutók” által kocogható utakon futottunk. Ruházkodással, kajával nem veszõdtünk, a kemény téli túrákon bevált szélálló polár + aláöltözet kombináció adott volt, kaját meg úgyis adnak…
Egy órán belül fent is voltunk a DNy felé szép kilátást engedélyezõ csúcson. A pont után irány tovább lefelé és a szép õszi erdõben hamarosan elértük Csobánka peremét.

Az erdei sétaúton végighaladva kiértünk a mûútra, azon egy jobbos után meg se álltunk a csikóváraljai elágazásig. Jól ment a futás, de az aszfaltról letérve a terep már nem engedte meg igazán a szaporázást. Tölgyikrek felé keményebb kaptató volt, mint emlékeztem, de túléltük. Gethe Úr pecsétje után tovább futottunk szinte egyfolytában Dömösig. A táj lenyûgözõ volt, fõleg a Szõke-forrás-völgye, melynek sziklafalakkal övezett szurdoka mellett vezetett az út sokáig. A völgy tán legszebb arcát mutatta a kissé havas napsütéses õszi napon, kár, hogy sietni kellett, de sajnos a sötétség nagy úr. Persze így is minden lehetséges pillanatban gyönyörködtem a tájban. A Rám-szakadék bejárata után sokakkal ellentétben a jelzésen maradtunk, hátha a Lefagyszhoz hasonlóan itt is megtréfálnak minket a rendezõk... Nem volt pont és 10 óra után egy-két perccel bent is voltunk a faluban, korgó gyomorral. A templomtól nem messze egy ház elõtt terülj-terülj asztalkám fogadott minket, sajnos kint az utcán… Ez nem igazán volt kellemes a Dunakanyarra jellemzõ csípõs széllel felturbózott fogvacogtató hidegben. A rendezõk, ha másért nem is, de a saját érdekükben bevihették volna a pontot valami kocsmába (fagyoskodtak is rendesen). A svédasztalos reggeli értékét a fentiek persze nem csökkentették, végigkóstoltam a háromféle kenyeret, akárcsak a különbözõ színû szörpöket pártpreferenciára való tekintet nélkül.

A reggeli túl jól sikerült, így kissé kómásan araszoltam felfelé a Szakó-nyereg irányában. A körtvélyesi mûút után a jelzések össze-vissza mutattak, de kis tanakodás után meglett az út. Ide elfért volna egy szalag a gyengébbek kedvéért. Furcsa is volt a ’99-es rendezéshez képest a szalagozás hiánya. A nyeregben a pontõr nagyot nevetett, amikor megkérdeztem, hogy „akkor a zöldön lefelé ugyebár…” Az elején volt minden, csak lefelé nem, mert a Szakó-hegyet nem takarították el sajna az útból. Ezen a szakaszon borús fellegek kezdtek a fejem felett gyülekezni, éreztem, a kocogós stílusnak befellegzett, a LN 100-ason szétment bal térdem nem fogja bírni. Így váltás gyaloglásba, úgy komfortos. Sebaj, szereztünk annyi elõnyt, hogy ebbõl lehet gazdálkodni a jövõben. Nem sejtettem viszont, hogy a feketeleves majd csak ezután fog jönni... Egyébként sem volt túl könnyû lefelé haladni, a falevéltakaróra hullott vékony hólepel igen csúszóssá tette az utat. Pilismarótot csak érintettük, a szélsõ házak melletti ponton a szokásos italválaszték és 3-féle croissant fogadott. A faluból kifelé hosszú mûút, a térdek pihentetése következett.

A Hirsch-orom megmászása nem volt egyszerû feladat, a végén szinte csúszni kellett felfelé az igen meredek, havas ösvényen. Egy kis szusszanás, panoráma és fel tovább a Felsõ-ecset-hegyre. A hegyrõl igen nyaktörõ lejtõ vezetett az Égett-hárshoz, de a Pilisszentlélek felé nyíló kilátás feledtette mindezt. A ponton csoki, kis beszélgetés a kedves pontõrrel. Osztottunk-szoroztunk, de végül is a hírhedt Z+ mellett döntöttünk. A vadászházig nemigen van jelzés (ide is lehetett volna szalagozni, nem mindenkinek van a fejében ez az útvonal), de gond nélkül, bár kicsit izgulva megérkeztünk. A ház mögül ki tudja milyen jelzésen, de felvánszorogtunk a Szakó-nyeregbe újból. A már jól ismert pontõrnek ott aztán bevallottam, hogy kicsit lenéztem korábban ezt a hurkot, keményebb volt, mint gondoltam. A nyeregbõl kényelmes emelkedõ visz fel, jól ismert úton Dobogókõre.

Félúton pedig bekövetkezett, amire nemigen számítottam: megkezdõdött a hóvihar. Az idõjósok által „rendelt” havazást nem vettem komolyan, ez meg is bosszulta magát.
Kutya hidegben, hófúvásban értük el a Turista Múzeumot 3 óra körül, ahol pecsét és alma várt, meg persze a depó. Zoknicsere, a korábbi croissant, fejlámpa felmarkolása volt a menetrend. Utólag persze összetehetjük a két kezünket, hogy a víz szilárd és nem folyékony halmazállapotban zúdult ránk. Az éppen megfelelõen meleg múzeumból nem volt túl kellemes a kilépés, de muszáj volt. Féltávnál jártunk, sietni már nem kellett, a Kopár csárda világosban történõ elérése elillant az idõjárási viszonyok ismeretében. A Fagyoskatona érintésével lesiettünk Pilisszentkeresztre, a faluban csatlakozott hozzánk Tamás, akivel ezek után végig együtt haladtunk. A falu és a következõ pont között szépen ránk is sötétedett, elõ a fejlámpákkal! A lámpával jól taktikáztam, mert a zsebbe süllyeszthetõ elemtartós fejlámpát hoztam magammal, ami becsülettel bírta végig, bár a hófúvásban egyik lámpa se túl hatékony…

A Csévi-nyeregnél a pontõr majdnem elvesztette a pecsétjét a sötétben. Kerestük mindannyian és próbálkozásunkat végül siker koronázta. Onnan monoton, unalmas szakasz vezetett a Kopár csárdáig. Már megint nagyon éhes kezdtem lenni, vártam a beígért levest. Emiatt igen hosszúnak tûnt az út, különösen a piros körút jelzéssel közös szakasz. A hó pedig csak esett, csak esett, de inkább fújta a szél bele az arcunkba. Kiérve nagy nehezen a mûúthoz, már több centis hó fogadott minket. Közben imádkoztunk, hogy a pontõrök húzódjanak be a csárdába ebben az ítéletidõben. Sajnos ez nem történt meg… Igen nagy káosz uralkodott a ponton, valami sátorfélét akartak Jávor Zoliék felállítani, nem sok sikerrel, közben a kaját se reklámozták. Végül rákérdeztem, így kaptunk a mûanyag hordóban tárolt finom gulyásból. A depózott csomagokat pedig nem kis bosszúságunkra belepte a hó. Ekkor úgy döntöttünk, hogy drága vagy nem drága, beülünk egy kólára a vendéglõbe. Bent éppen egy, a túrát feladó túrázó üldögélt, rövidesen el is indult hazafelé. Az étterem üres volt, a zenészek maguknak vagy a személyzetnek bazseváltak, ki tudja... Kikértük az italokat, levetkõztünk, zoknicsere, sapka- és kesztyûszárítás a radiátoron. Jó 20 percet üldögéltünk, feltöltõdtünk testileg és lelkileg egyaránt. Nagyon rossz volt belegondolni, hogy még 35 km vár ránk, sötét van, hófúvás, hideg… Brrrr!

Gyorsan a pesszimista gondolatokat elhessegetve tovább is indultunk kissé dideregve. Tamás kiválóan húzott minket, az utat is a tenyerébõl olvasta. Szerencsére a Kakukk-hegy emelkedõje hamar jött és pár száz méter után el is értük a megfelelõ üzemi hõmérsékletet, köszönet ezért a pontért! A pecsételést követõen Pilisszentiván érintésével megkezdtük a Nagy-szénás meghódítását az Antal-árok gyilkos emelkedõjén. Jó kis erõdemonstráció volt ez a hegy részérõl, nem esett jól. Elõtte persze útba esett a hosszú-árki pont, ahol a pontõr csak úgy põrén álldogált a sötétben, se lámpa, se sátor, se tûz… Nem semmi! Mindezt hajnali 3-ig! Minden elismerésem, igazi Rambo! A Nagy-szénásra felvezetõ emelkedõ gyilkos volt, de fel voltam rá készülve, nem viselt meg különösebben, mint például a Hirsch-orom. A csúcson kegyetlen szélben Vései Attila barátom fogadott, váltottunk pár szót és gyors indulás errõl a csendes idõben egyébként csodálatos helyrõl. Innen már tudtuk nem lesz ilyen kemény emelkedõ már a túrán, jobb hangulatban siettünk le a kellemetlen idõben a parókiára. A paplakban kellemes meleg, szörp, kenyér, sajnos padlófûtés… :-) Újabb zoknicsere után rövidesen indulás. Mint kiderült, ez a mûvelet megpecsételte a sorsomat. Balga módon a legrosszabb állapotú túrazoknimat hagytam a végére, aminek komfortfokozata az újabbakét meg se közelíti már, így bajlódtam is vele. Vízálló futócipõm persze ekkorra már teljesen vizes volt belül, felülrõl nedvesedett át, nem több centis havas utakra tervezték, fõleg kamásli nélkül. Így a talpam teljesen elázott, vízhólyagok kezdtek domborodni a sarkamon, fájt minden lépés. Igaz legalább a térdem ekkorra már nem sajgott egyáltalán.

Tartottuk a lépést Tamással, remélem, nem húztuk vissza nagyon. Nekem nem úgy tûnt visszagondolva, mintha türtõztette volna magát. Ekkor már csak szállingózott a hó, a Fekete-fejig vezetõ unalmas szakasz után a hegy tetején még ránk is ijesztett az idõjárás néhány esõcsepp formájában. Itt Gethe sporttárs kólával kínált, örök hála érte!!! Már csak 15 km! Egyenként számoltam a kilométereket, a métereket, a lépéseket… Szerencsére Tamás így is ránk kényszerített egy kb. 5-ös tempót, ismerte az utat az utolsó kanyarig, vele KELLETT haladnunk! A Hárs-hegyi körút homokkõtömbökkel teleszórt bokatörõ emelkedõje után jó volt elérni a Szépjuhásznét.

A János-hegyre felfelé persze most nem vágtuk át a kanyarokat, mint általában, szépen araszoltunk fel a csúcsra, ahol egy papír fogadott, a pont 300 m-re egy Suzukiban vár :-) (ez itt a reklám helye). A pontot meg is találtuk a parkolóban. Innen már csak 10km!! Egyenletesen haladtunk Makkosmáriáig, a pihenõben sátrat vert pontõröktõl megkaptunk az utolsó csokit (kellett is), és irány a cél. Kis emelkedõ, aztán le a kegyetlen szûk, görgeteges ösvényen a célba. A városba beérve vettem elõ elõször az itiner szöveges részét, vagyis vettem volna, de mint kiderült, ez a szakasz nyomdai malõr miatt hiányzik. Tovább lapozva viszont kellemes meglepetés ért, egy Budaörs térképrészletet találtam, rajta berajzolva a nem túl bonyolult útvonal. Innen már gond nélkül begyalogoltam a célba, sõt annak közelsége annyira megörvendeztetett, hogy gondoltam kocogok egyet. Három lépés után egybõl meg kellett, hogy gondoljam magam, mert annyira szúrt a talpam. A célba 1:50-kor értem, leadtam az igazoló füzetet, és az adminisztráció ideje alatt kimentem a kocsiba a cipõmért. Minden simán ment, vettem 85-ös jelvényt is a korábbi teljesítésért, próbáltam vigyorogni Ebolának a fényképezéshez, megcsodáltam az elõnevezés híján a remélhetõleg késõbb birtokomba kerülõ serleget (egy jelvénynek jobban örülnék, de ez se rossz). Levetve a nedves cipõt észrevettem, rendesen tudok járni! Ekkor döbbentem rá, hogyha ez "szerencsétlenség" nem jön közbe, különösebb fájdalom nélkül tudtam volna le a túrát :-(. Sebaj! Végül korlátlan mennyiségû virsli és tea várt. Három virsli leerõltetése annyira feldobott, hogy egybõl ugrás az autóba és irány Szeged. Sajnos a kezdeti lendület a monoton autópályán hamar elmúlt, 3 óráig tartott az út, háromszor kellett megállni pihenni :-(, de megérkeztem élve.

A túráról összegzésképpen annyit lehet elmondani, hogy egy-két kis szépséghiba ellenére példásan megrendezett esemény volt. Az útvonal ugyebár adott annak minden szép és kevésbé szép részletével. A bónusz hurok is kellemesre sikeredett, különösen a havas kapaszkodás a Hirch-oromra, ami örök élmény marad. Gondolkoztam, meg lehetett volna-e körtúra formájában rendezni, de nyílván a Budai-hegységben több macerával járt volna a dolog (több pont például). Ezen kívül a kis kör a Visegrádi-hegység egy kevéssé bejáratott részére vitt, ezen okból is érthetõ a vonalvezetés (ja, meg azon a szakaszon is volt piros sáv!). Az itiner pontos precíz, kissé lehetne olvasmányosabb is :-). Az adatok korrekt terepi mérések eredményei, a pontok száma is kellemes, amihez igen komoly rendezõi apparátus szükségeltetett. A pontõrök végig kedvesek segítõkészek és tájékozottak voltak, köszönet érte. A korábbi 85-öshöz képest hiányoltam a szalagozást, persze nem kellett volna végigdíszíteni az erdõt (messze még a karácsony), csak néhány helyen, mondjuk összesen 10 szalagot tartottam volna szükségesnek kirakni. Végül is mindegy, így se tévedtünk el. A depózást több helyre is megoldották, kiválóan segítvén a zsák nélküli haladást. Az egyetlen negatívum a nevezésnél a hercehurca, kis fejetlenség, mintha elsõbálos szervezõkkel álltunk volna szemben, az itinert is ajánlatos kicsivel korábban kinyomtatni, mert a technika ördöge ugyebár… :-) Persze ezt követõen már nem volt semmi gond, a szolgáltatás pedig minden igényt kielégített (azért leszurkoltunk 2 rugót, de tudjuk, sok helyen a nevezési díj el-elvész). Tehát egy kiváló túrán vagyunk túl, amit az idõjárás különösen pikánssá tett, növelve a teljesítés értékét. Köszönet a rendezõknek a sok fáradtságért, fagyoskodásért, kiváló rendezvényt tudhatnak a hátuk mögött, soha rosszabb túrát!
Most a két egyszeri százas után pihi, legközelebb talán a gödöllõi éjjeli „macsós” bolyongás következik…

Egy utóirattal még kibõvíteném ezt az így is már hosszúra nyúlt írást. Sajnos nem jókedvembõl írom, hanem egy szomorú kötelességnek akarok eleget tenni, mégpedig a minap elhunyt Hegedûs Robi emléke elõtt szeretnék fejet hajtani.
Mivel sosem voltam benne a teljesítménytúrázás igazi vérkeringésében, talán ezért csak úgy „látásból” ismertük egymást, persze rengetegszer találkoztunk túrákon. Az MVTE túrákra mindig szívesen ment/megy az ember, mert ott garancia a jó rendezés és ez Robi érdeme is volt. Mindig jó kedvû, vagány srác volt, aki szervezõként tényleg mindent megtett, hogy az egyesület rendezvényein jól érezzük magunkat. Túrázóként pedig a szûk krémhez, a legjobbakhoz tartozott.
Pont Dobogókõn illetve a budaörsi célban láttam utoljára, ahol a kései idõpont ellenére is próbálta a meggyötört túrázók kedvét kicsit feldobni. Miközben vízhólyagjaimmal és a virslikkel szenvedtem, a Felix ketchup rejtelmeirõl magyarázott nekem. Utána fél füllel hallottam, hogy valamilyen céges összetartásról is mesélt valakinek, akkor még nem sejtettem, hogy az számára egy végzetes program lesz. A sors fintora, hogy pont kedvenc idõtöltése, túrázás közben érte a halál.
Nyugodj békében, Robi!
 
 
Pap GáborTúra éve: 20062006.11.13 19:44:53
megnéz Pap Gábor összes beszámolója
Himbi-Limbi a hóban (Magyar Vándor 105)

Azért azt nem gondoltam, hogy az idõjárás ilyen gyorsan meg fog változni. Két hete még pólóban lehetett nyomni az ipart a hegyek között, most meg már a kesztyût, téli nadrágot pakoltam szerda este. Amikor megjelentem az egyetemen a nagytáskával, oldalán a botommal azt hitték síelni megyek. Mondjuk közelebb jártak az igazsághoz, mint az a kalauz a vonaton Kinizsi után, aki megkérdezte, hogy volt-e kapás…
Csillaghegyen, a rajtnál metszõ szél és egy rakás turista volt, mire elindultam, sikeresen szét is fagyott a kezem. Az ég egyébként még nagyjából tiszta volt, a nap is sütött gyengén. A Kevélyre menet gyorsan bemelegedtem, és nyomtam neki, ami kifért a csövön, valami hajtott belülrõl. Olyasmi mint, amikor az ember úgy érzi, ha nem adja ki magából a maximumot, akkor szétrobban. Ez a belsõ erõ szinte végig kitartott.
Dömösön a helyiek bevetették a sokkolót. Képzeljetek el egy embert a ’90-es évek elejérõl származó halványkék, suhogós melegítõben, színes betétekkel, harmincéves bõrbakancsban, õsmagyar süveggel a fején. Drámai.
Frissítés után nekivágtam a Dobogókõ felé vezetõ útnak. A Szakó-nyeregnél egy huszáros mozdulattal jobbra húztam el, Pilismarót irányába. Ez a kis 20 km-es kitérõ jelentette nekünk a különbséget a Piros 85 útvonalához képest. A falubeli ellenõrzõ pontnál többen összeverõdve indultunk tovább. Az idõ egyre borúsabbá vált a csapat pedig egyre lassabbá, így visszaérve a Szakó-nyereghez, ismét egyedül nyomultam tovább.
Sûrû apró szemekben kezdett el havazni, amihez erõs szél társult. Necc. A Dobogókõig megtelt a jobb fülem hóval. A Csévi-nyeregig tartó szakaszon a Pilisre és a Kevélyek vonulatára nyíló fantasztikus kilátásról tudnék beszámolni, ha azt nem takarták volna el a felhõk és a havazás.
Pilisszántónál autentikus kavargás a pusztában, a jelet keresve, aztán valaki hirtelen leoltotta a napot, úgyhogy elõkotortam a fejlámpát, bár a sûrû hóesésben nem láttam sokmindent.
Az ellenõrzõ ponton beért egy túratárs, akit történetünkben hívjunk csak Gézának, mert az a neve. Többször találkoztam már vele a nap folyamán, vele mentem tovább. Szerencsére jól ismerte az utat így a kényes pontokon nem tévedtem el. Jó tempóban haladtunk, az egyre zordabbá váló idõben.
Kopárcsárdánál (70km) vízszintesen esett a hó. A bélyegzõpárnák és a bélyegzõk nem látszottak ki a hóból. Perverz élmény volt forró gulyáslevest enni abban a ramaty idõben, a szabad ég alatt.
Újult erõvel vágtunk neki a hátralévõ 30 kirnyának. A nagy döngetésben majdnem sikerült felrúgni a Kakukkhegyi pontõr sátrát, némi magyarázkodás után gyorsan szedtük is a sátorfánkat (tényleg a sajátunkat). Kezdett ritkulni a hóesés, úgyhogy ezt kompenzálandó, a Nagy-Szénás oldalában elõször belegyalogoltunk egy olyan sûrû felhõbe, hogy a lábamat is alig láttam, majd a hegy túloldalán orkán erejû szél fogadott minket. Szerencsére nem tartott sokáig leereszkedni Nagykovácsiba, ott pedig már várt minket a plébánián a frissítõállomás és egy darab zoknicsere. Az állomáson többen a haláltusájukat vívták, voltak, akik már fel is adták, inkább elkérték a rövidebb táv díjazását.
Indulás után meglepõen hamar bemelegedtem. Szeretem ezt a szakaszt, ott megy el a cserkészpark háta mögött, abban az erdõben, ahol életem elsõ tájékozódási versenyén áztam péppé harmadmagammal. Menet közben jól lehet már látni az utolsó hosszabb emelkedõt, a János-hegyet kilátójával, ami most felhõbe burkolózott, a felhõt pedig alulról megvilágította a díszkivilágítás. Úgy nézett ki az egész, mint valami kitörni készülõ vulkán.
A Feketefeji ellenõrzõpontot elhagyva értük egy idõsebb párost, akik 85-ös távon indultak. Egyébként mindenki ismerte õket és csak annyit mondtak, ha kérdeztünk felõlük valakit, hogy: „ja, a Béla bácsi, meg a Marika nénire gondoltok?”. Egyébként, megfigyeltem, hogy az ilyen idõsebb turisták, akiket arcra inkább egy fotelben ülve újsággal az ölében bóbiskolva, vagy épp kötényben a tûzhely mellett tudnánk elképzelni, csuklóból lenyomják az erejük teljében fiatalokat. Ha valaki nem szokott ehhez hozzá, az ott helyben összeszégyelli magát.
Nekünk azért sikerült a csúcsig lehagyni õket, ahol a pontõrök helyett orkán erejû szél fogadott. Az õrök inkább lejjebb menekültek és formás fémlemezekkel burkolták be testüket (autóban ültek).
Makkosmáriai kegytemplomig könnyed ereszkedés következett, ahol az esõbeálló alá felvert sátorba kellett a pecsétért bekopogni.
Utolsó hat kilométer plusz néhány idegösszeomlás szélén álló sétáló lehagyása volt hátra. Persze az utolsó kanyart sikerült elvéteni Budaörs elõtt, szerencsére ez nem jelentett rövidítést, viszont nem a száraz idõben is csúszós bányában kellett leereszkednünk.
A célban (hajnali fél háromra értünk be), már csak mosolygós arcok voltak, meg meleg tea és virsli.
 
 
yoyoTúra éve: 20062006.11.12 08:52:15
megnéz yoyo összes beszámolója
Piros 65

Juditot negyed hatkor felvettük,és hamar csillaghegyre értünk .Vettem egy egy tábla Piros mogyorós csokit ,hogy tudjuk milyen túrán vagyunk:) Rengetegen voltak a rajtnál Zolóval is találkoztunk,meg Lupussal , asszem a 85 re mentek ,valamint egy csomó futóbolondal .

6:45 kor rajtoltunk fel egy meredek utcán, Juditkám itt kötötte ki ...majd be a cipõjét elõsször ;) Annyira beszélgettünk,hogy nem kanyarodtunk jobbra ,hanem egyenesen tovább mentünk az erdõ felé ,magunkal rántva még két túrázót .
Na gondolhatjátok ,kitört a vihogás annyira nevettünk,hogy potyogtak a könnyeink , az eszünkbe sem jutott,hogy esetleg nemkéne rögtön zsebre vágni az itinert . Edith is épp ekkor hivott ,hogy nemsokára õk is indulnak .jó utat kivánt ,és örült,hogy jó kedvünk van .
A Nagy-kevélyre is futva gyalogolva felértünk szinte röpüt az idõ beszélgetés közben .
Nem volt valami napos idõ , de azért szép volt a kilátás . Cipõkötés ekkor már kb tizedszer ,majd pár méter után megint, mert akkor már kõ is volt benne :)Egyébként ez kötözgetés kb Dõmösig kitartott ,mire belett állitva :)

Nagyon szép helyeken folytattuk utunkat tovább ,ettünk ittunk ,élveztük a gyönyörû erdõt . A Tölgyikreknél (17km),rengeteg túrázó volt ,itt megismertük getét , Tzh-t,és Rusht .Ezután jött a Sikárosi -rét ,a Király -völgy ,és a Szõke -forrás völgy ,majd kiértünk az erdõbõl Dömösre (27km)ahol libazsiros kenyeret hagymával,csalamádéval,vagy parizeles kenyeret lehetett enni ,meg 3 féle innivaló is volt . Szóval belaktunk, hogy legyen erõnk Dobogókõre felmenni .
Judit itt már sajnálta ,hogy neki nemsokára véget ér a túra ,de ha nemfárad nagyon el,akkor tovább jön velem 50 -ig . Hát sajnos elfáradt ,megrostált minket a hegy majdnem 10 km mentünk felfele .
El is csendesedtünk szépen , na ná mivel Judit zenét hallgatott ,aztán bedugta az én fülembe is ,hogy nekem is jó legyen igy ketten hallgattuk a titanikot ,folyt a fülünkbõl a romantika :)nevettünk,hogy milyen csöpögõs,de illett az erdõhöz .Mire felértünk Dobogókõre (35km)mindketten kicsit elfáradtunk.
Judit itt megkapta az oklevelét a kitûzõt ,és elbúcsúztunk egymástól .

Bár nem mutattam ,de nagyon rossz volt nélküle tovább menni ,alig volt túrázó elõttem.. aki volt az is gyalogolt ,még 30 km hátra volt ,és tudtam,hogy rámsötétedik ,ezért iparkodni kezdtem,hogy minél kevesebb idõt legyek sötétben . egy futó fút láttam és próbáltam utól érni ,bár nekem a kövek közt nem ment olyan jól a futás ,azért Plisszentkeresztnél (40) utól értem,és le is hagytam ,mivel õ gyalogolni kezdett . Asszem itt már szitált a hó is ,nagyon szürke volt az ég . Pár méter után beértem RushBoy-t végre volt egy fiú társaság . Együtt futottunk ,gyalogoltunk a csévi nyeregig (45)
Nagyon hirtelen cudar idõ kezdett lenni ,hirtelen lett szürkület ,ezért Rush elindult elõre a kopár csárdához ,ami innen még több mint 7 kilóméterre volt ,sietett mert oda küldte a fejlámpáját .
Egyedül folytattam utamat ,még mindig tudtam futni ,bár talán inkább kocogás volt .
Iluska forrás ,Fehér-hegy ,Vörös-hegy következtek .A vöröshegyen nagyon szép szerpentines fenyõerdõben folytattam utam itt hivott Judit érdeklõdött mi újság ,mondtam elkezdett esni a hó ,és nagyon hideg van . De nemsokára a Kopár csárdához érek, (53,5)és lesz meleg gulyás.

Megmondom õszintén,én azt hittem benn a csárdában lesz a gulyás ,nem pedig az erdõ szélén ami egyébként egy szép napos idõben nem is lett volna gond ,de mivel itt már erõsen havazott, hordta fújta, a jéghideg padon a langyos gulyás nemesett jól,pedig izre finom volt ,a húst ,és a krumplit kiettem belõlle ,és hamar tovább álltam . Alig mentem párszáz métert az erdõben ,mikor balra egy majdnem "függõleges " emelkedõn kellett felmenni a kakukk -hegyre .(54,5km) Szerencsére csak 200 métert kellett megtenni ,itt a pontõrök már sátorban feküdtek ,kinn megkezdõdött a havazás .
Pilisszentivánon kiértem az erdõbõl,és több utcát kellett keresztezni ,mig a következõ erdõs részhez érek. Elég jól követtem a jelet ,de egyszer csak eltünt . Na ekkor elõvettem az itinert ,amit idáig még alig kellett . Szerencsére hamar észre vettem, igy csak egy utcát kellett vissza futnom . Amint beértem az erdõbe sötét is lett ( 56km) leültem a hóba ,és levettem a zoknimat ,tiszta viz volt ,és tele volt szeméttel ,egy vérhólyagot is össze szedtem,ezért ráhúztam egy szoritó zoknifélét ami fogta a bokámat és a talpamat .

Kényelmes volt, igy indultam tovább mostmár bekapcsolt lámpával egyedül . Persze idáig is egyedül voltam ,csak a sötétben ez félelmetesebbnek tünt .
Ahogy telt az idõ egyre jobban esett ,alig láttam a jeleket a fákon,mert az apró hó vágta a szememet . Igazi túlélõ túrának néztem elibe .Közben Gábor hivogatott ,mi újság anyukám ,mennyi van még stb .Mondtam neki hivjon sûrûn ,mert félek .Én nemhivtam ,mert mire kesztyû le ,telefont kiold addigra szétfagy a kezem .igy is pillanatok alatt lehültem ,ha néha megálltam jelet keresni ,vagy kotorászni ennivaló után .
Futottam amennyire erõm engedte , sokszor felakadtam bokrokra ,vagy a lábam akadt be ágakba ilyenkor feltettem magamban a kérdést ,hogy mi a francot keresek én itt ?
Miután jól megválaszoltam magamnak, mentem is tovább .
Egyszer csak egy vadrácshoz értem rajta az ismert Tájvédelmi körzet a Nagyszénások .Bár itt még nemjártam,de már kicsit otthon éreztem magam .
Ez jó érzéssel töltött el ,de az nem mikor megláttam a pontõrt .Gyerekek képzeljétek el, mikor egy fekete ruhás megtermett férfi áll terpeszben, zsebre tett kézzel egy fa tövében .Semmi világitás nélkül sötétben hóviharban. Én is véletlenül világitottam rá ,mert épp kanyarodott az út ,hát mondtam is neki mindent ,de azért sajnáltam,hogy igy kell még állnia pár órát ,és azokat is sajnáltam akik majd ezután ijednek meg tõle ;)

Tovább indultam a hosszú árokban felfelé (59km) ,el is dicsekedtem a pontõrnek,hogy ez már a fõdem ,és tudom az utat.Jött egy Y elágazás ,én meg mentem balra , Gabi hivott megint beszélgettünk ,én meg csak mentem mentem rossz felé , mondom neki te apa én asszem elvagyok tévedve ,még nemteszem le a telefont egészen addig amig vissza nem érek az elágazásig ,és megtalálom a pirosat ,aztán elköszönünk .Mondom neki hivjon még késõbb . Olyan gondolataim vannak,hogy milenne ha most egy fa rám dõlne ,vajon agyonnyomna? ;)
A Hosszú-árokban 3km kellett felmenni ,de komolyan mondom azt hittem sosem érek fel a Nagy-szénásra .Kin keserves volt, csúszott a hó a lábam alatt ,a combjaim is kezdtek merevedni , Végre nemkellett meresztenem a szemem ,és lehajthattam a fejemet , elég volt a "csillagokháborújából" a szememnek . Apa megint hivott ,csodálkozott ,hogy még mindig a hosszú árokban vagyok. Háát ezek a hosszú árkok már csak ilyenek :)
Az utolsó métereken megpróbáltam valami futómozgást produkálni,hátha hamarabb felérek ,lábújhegyen tudtam valamicskét kocogni,de egyszer csak felértem ,és balra bekanyarodva egy ösvényre elértem a 9.ellenõrzõ pontot a nagyszénási emlékfalat .(62km) Két pontõr tüzet rakott ,gondolom nem szalonna sütéshez .Gyors pecsét apát felhivom , mondom neki durván fél óra múlva otthon lehetek .

Ezután az emelkedõ után még mindig felfelé mentem majdnem a csúcsig ,mivel itt nincsenek fák ,csak a sok sok domb ,és a szép kilátás ,most a kilátás elmaradt , helyette kegyetlen szél, és hóvihar fogadott , mintha a felhõben lettem volna ,volt ahol már elis merült a cipõm úgy össze hordta a havat ,de nemérdekelt . Sajnos lefelé alig tudtam futni ,meredek is meg nagyon csúszott , ekkor hivott Edit ,örült hogy már mindjárt vége ,mondta hogy õk is kaptak a hóból .
Mikor kiértem az erdõbõl futásnak eredtem ,és csak futottam futottam lefelé Nagykovácsiba ,tiszta hó volt minden , szép volt nagyon ,reggel mikor elindultunk még kelt fel a nap ,és szép idõnek tünt ,most meg tél lett a gyerekek már hogolyóztak . Kiérek a fõ útra ,és elszaladok a házunk elõtt ,majd pár házzal odébb a parókián nyitok ajtót a célban .Beértem 11:30 al

Megkapom az oklevelet kitûzõt ,majd szépen haza futok ,felszaladok a lépcsõn (direkt kipróbáltam ) majd ahogy belépek rögtön a kezembe nyomnak a fiúk, egy tányér forró kocka levest sok tésztával. Gyorsan felhivom Juditot ,sikit örömébe ,utánna forró fürdõ ,majd bevonulok a vackomba ,és elõveszem az itinert ,és olvasni kezdem :) Hihetetlennek tünik,de foggalmam sincs mit olvasok ,még jó ,hogy alig vettem elõ az úton , olyan részletes,hogy szinte nemis értem .A túra szerintem elég jól követhetõ ,olyan ,hogy elkavarás mindig is lesz ,ez benne van, mi is durván egy kilit rádobtunk ,de ez semmi ilyen távon . Eccerû ! követni kell a piros sávot oszt kész:)
Háát ez volt az én elsõ ,65km-es túrám ,jövõre újra nekivágok,de nemegyedül!
 
 
vajonmerreTúra éve: 20062006.11.10 16:27:06
megnéz vajonmerre összes beszámolója
Piros 105 (ez kérem hosszú lesz, mint a túra)

Kezdeném azzal, hogy miért "Piros 105"-özöm a Magyar Vándort. Én úgy gondolom, hogy így évek múlva majd jobban beazonosítható lesz ez az esemény a túrázók között.
Nagy készülõdés elõzte meg a túrát, a legnagyobb gondot a megfelelõ ruházat, felszerelés jelentette. Eleve hidegre és csapadékra, frontos idõjárásra kellett készülni. Tehát a ruházat legyen vízálló, meleg de persze ne túlságosan, mert belesülni sem kéne. Utólag belegondolva viszonylag jól sikerült felöltözni. Nagyon fontos még egy jó lámpa. A Csanyától kapott, ruha alatti elemtartós Zoom Artic tökéletes választás hideg idõben. A lábamat (párom nagy örömére) már napokkal elõbb elkezdem alaposan szarvas-faggyúzni (nem is lett egy vízhólyagom se). A legfontosabbnak viszont a bõséges kajálást gondoltam, tekintettel a hideg idõre. Kellett az energia nemcsak a haladáshoz, hanem a test fûtéséhez is. Így deréktáskám szendvicsekkel, kabátom zsebeit pedig tartalék laposelemekkel és csokikkal tömtem tele. A sok szint és csúszós útviszonyokra gondolva felemás túrabotjaimat is felnyaláboltam. Innivalómat a 2 literes Camelbak zsákban hoztam, amit reggel langyos vízzel töltöttem fel (és egy kis izoporral).
Próbáltam 6 óra elõtt a rajtba jutni. A HÉV állomáson már toporog egy-két túrázó. A szerelvényen Tzh-val és kedvesével Krystával, valamint Jámborral találkozom, de Joeylinet is hallani lehet. Már itt elkezdem a táplálkozást. A rajtban már sok túrázó fagyoskodik és rossz hír vár bennünket: a 105 félórás késéssel indul majd, mert nincs itiner. Elszörnyedek Vándorköszörûs könnyû ruházatán, de neki még ez is sok, hja kérem, aki futni készül :-) Végül a TTB-s csapat után nevezek, kapok egy szép jubileumi kitûzõt, és rajt (idõ 6:35)!!!

Gyors kapaszkodás a Róka-hegyre, majd irány a Kevély. Larzen húz el mellettem a sík részen, jó futást kívánok neki. Jönnek az elsõ komolyabb emelkedõk, majd a Kevély meredek részei. Itt robog el a Csanya-vonat a szokásos fél tucat emberrel. A pont elõtt utolérem Krystát és Tzh-t, jó utat kívánva nekik. A kilátás mindig szép a Kevély tetejérõl, most is az. Alattunk az egri-vár, ahol a gyerekek jót játszottak a "Kevély alatti Bolyongáson". De merengeni nincs idõ: itt az 1.ep Nagy-Kevély (6,8 km). Még egy kis cukorkát is kapunk.

Gyorsan tovább is haladok, és szerencsére a nap is kisüt végre. Ezúttal DieM robog el mellettem, dicséri a "Monoton Maraton"-os félmaratonomat, hát köszönöm ez jól esett! A nyereg után utolér Summer Comfort, beszélgetve haladunk tovább. Gyorsan leérünk a hegyrõl. Eszembe jut, hogy ugyanitt a "BEAC MAXI"-n kicsit érdekesebb volt feltámolyogni félholtan, bóbiskolva :-) Jön az aszfaltos rész, és jön Tibet és Vadmalac, a 65-ös távon futva. Én egy kicsit lemaradok a beszélgetõk mögött, 100-asokon nem szabad sosem sietni az elején (sem), sok van még hátra, csak szép kényelmesen :-) Az erdõbe visszaérve kicsit hidegebb lesz, befagyott pocsolya is van bõven. Nem kellemetlenül, de szinte folyamatosan emelkedve elérek Gethe úrhoz, és a 2.ep Tölgyikrekhez (17 km).

A piros jelzés innen egy kellemtelen csúszós, köves, faleveles, bokatörõs ereszkedéssel folytatódik. Futók elõznek óvatosan, de már végre itt a rét, irány Dömös! De sajnos még hosszú út vezet odáig, viszont az egyik kedvenc helyemen, a Szõke-forrás-völgyében. Itt mindig sok emlék rohan meg : gyerekkor, szerelmek, ez nekem már mindig noszalgiaút lesz! DJ_RushBoy rohan el mellettem, majdnem visszazökkentve a bajnokság komor gondjaihoz :-))) Úgy döntök, hogy az elsõ Szakó-nyereghez most kell energiát gyûjteni, tehát jöhet szendvics, és csoki, sok innivalóval. Lassan leérek a faluba. Itt Joeyline pecsétel, Vándor Csillag kedvesen kínálja a jónépet. Zsíroskenyerezem, és innivaló is van bõven. Jó kis ep. ez a 3.ep Dömös (27,8 km).

De már indulunk is SC-vel és társával tovább. Megállok a temetõnél vizet tölteni az ivózsába, de sokat tökölök az izoporral, viszi a szél mindenfele. SC-t már nem is érem utol, találkozom viszont Lpr-el és Jámborral, akivel megegyezünk abban, hogy nem lenne jó, ha ezen a túrán még egyszer összefutnánk, lévén õk rövidebb távon. Hosszú és kellemetlen kapaszkodó ez Körtvélyesig, ha lassan is de haladni kell, nem szabad megállni. A rétnél idén is sikerül a rossz úton továbbmenni az aszfaltig, ezúttal Cr_Lupin-t "rántom magammal" a keverésbe. Jön az utálatos meredek a nyeregig, de lassan fent vagyunk, pecsét Laci069-nél és én már vágok is neki a Szakó-hegynek. 4.ep Szakó-nyereg (32,5 km).

Valami elõzõleg azt súgta, hogy a zöld jelzés csak lefelé indulhat a nyeregbõl. Hát ez súlyos tévedés volt! Nagyon megszenvedek a mászással a csúcsig, és az ezt követõ meredek lejtõ sem esik túl jól. Innentõl viszont jutalomjáték az út, kellemes, egyenes enyhe lejtõ végig Pilismarótig. Itt lehet késõbbi pihenésekre, mászásokra tartalékidõket gyûjteni. Lassan beborul az ég. Az 1.ep-n kapott PEZ cukorkát is el lehet nyugodtan majszolni. 5. ep Pilismarót (38,2 km).

A faluban egy mikrobusz az ep. Van megint enni és innivaló is. Hosszabb aszfaltos szakasz következik, megint lehet (sõt kell) inni és enni is. Egy kicsit beszélgetünk Elsõalkalommal, majd irány a patak és kezdõdik a visszakapaszkodás a Szakó-nyereg felé. Elkezd havazni. Enyhe emelkedõk után, jön Hirsch-orom, nagyon kemény, de szép meredeke. Itt tényleg nem szabad megállni, mert csúszik nagyon a lefagyott sár. Levegõért kapkodva jutok fel az emlékmûhöz. Égett-hárs felé találkozom Attilával, aki térdfájdalmakra panaszkodik, de semmiképp sem szeretné feladni. Együtt érünk a pontra, ahol csokit is kapunk. 6. ep Égett-hárs (45,8 km idõ:15:22).

Nekivágunk a nagyon "zizis" Z+ jelzésnek. Jártam már itt többször is idén az ellenkezõ irányból, tehát ismerõs a susnya. Az egyik cseles leágazónál csatlakozik hozzánk Melinda, akinek ez az elsõ 100-asa, nem nagyon ismeri az utat, viszont borzasztóan elszánt! Gyakorlatilag vele fogok végigmenni a túrán. A Hoffman vadászház utáni nagyon rossz úton leszakad tõlünk Attila. Sajnos rosszul emlékszem arra, hogy hol "vág föl" a Z+ a nyeregbe, kavarunk vagy 20 percet, jujj! Aztán meg lesz a "feljáró" és én nagyon haragszom magamra. Ezt tudni kellett volna, a hó ellenére is, ami most már egyre jobban mindent beborít. Lõttek a "világosban Dobogókõre" akciónak :-( Innen már gyorsan újra a nyeregben vagyunk. 7.ep Szakó-nyereg (48,4 km). Itt még 35-ös távon lévõk is idõznek. Majd hirtelen betoppan Kékes, aki majd felkíséri õket, mivel õ a 35-ös távon a seprû.

Szakadó hóban kapaszkodunk fel a sziklához, és irány Dobogókõ. Lámpa nélkül, de már sötét homályban jutunk el a Turista Múzeumig. 8.ep Dobogókõ (51,9 km). Irány a Turistaház, itt még van kaja. Lecuccolás után kérek egy nagy kenyeret, sört és meleg teát is. Melinda semmit sem eszik-iszik, de nagy nehezen belediktálok egy kis forró teát :-) Aztán nagyon nehezen összecihelõdöm, innentõl már fontos a sorrend. Elõbb a lámpa, mivel a ruha alá kell tenni az elemtartót, sál, aztán a kabát, rá deréktáska, Camelbak, sapka, kesztyû. Ez a mûveletsor majd Nagykovácsiban kb. ötször ennyi idõt fog majd igényelni. A teremben lévõ többi 105-ös túrázóval megegyezünk, hogy most kezdõdik a túra!

Kicsit nehéz elindulni a hideg hóesésben, innentõl mindig kell majd egy félórás bemelegedési idõ. Kicsit csúszkálva, de legalább ereszkedve jutunk le Pilisszentkeresztre. A fákon néhol fényvisszaverõ pöttyök segítik a tájékozódást (már a BEAC-on is látni lehetett õket). Átgyaloglunk a falun, könnyen meglesz a jelzés leágazása is. Innentõl kell nagyon figyelni, de innentõl az elõttünk járók nyomai is segítenek. Pilisszántó határában összejön egy kb. 10-es csapat, valaki szerencsére mindig tudja az utat. Itt egyszercsak megint találkozunk a térdfájós Attilával, aki a Szántóra kért mentéséhez igyekszik. Feltámad a szél, keményen verik az arcunkat a hópelyhek. Az ivózsák "szopókájában" jeget érzek. A hó már több centi lett közben, sajnos a cipõm megadja magát a természetnek, és elkezd átázni :-( Együtt nyomul, csúszkál a csapat, a pont van egy becsapós elágazás, de tavalyról világos a helyzet, és már ott is vagyunk B_Feri-nél, és a lobogó tûznél. 9.ep Csévi-nyereg (61,3 km).

Már nagyon vágyik mindenki a gulyásra, úgyhogy azonnal indulunk tovább. Megint összejön a kis csapat. Sajnos a nappal triviális szakaszon jönnek a gondok sorban. Szerencsére megint van mindig olyan, aki tudja az utat. Ezen a szakaszon döbbentem meg a legjobban. Tavaly még világosban, száraz idõben, egyedül semmilyen gondot nem okozott. Itt viszont most semmi sem egyértelmû. Néha már a nyomok is össze-vissza vezetnek. A hó lassan havas esõre vált. A "menetoszlop" elkerülhetetlenül szétszakadozik, egyszercsak egyedül maradok a legvégén. Elérkezem a túrán elszenvedett egyetlen, de nagyon kemény holtpontomhoz. Egy nagy emelkedõ elõtt egy földön guggolva pihenõ idõsebb túratársat érek utol. Jön a legnehezebb emelkedõm a túrán. Nagyon lassan vonszolom magam egyre feljebb, sose ér véget ez az átkozott mászás! Aztán persze véget ér, és- biztató vonatfüttyöket hallgatva- a fenyves-gerincen átkelve elérem a csárdát. 10.ep Kopár-csárda (69,4 km). A csárda elõtt feladásra készülõdõ, talpfájós túrázókat próbálok a továbbhaladásra rávenni. Sajnos a fejemben lévõ "idilli kép" a csárda melletti pihenésrõl gyorsan összomlik. Az idõjárás itt nagyon betett! Pecsételés után leülök Melindához, aki még a levesét eszegeti. Sajnos az én adagom is enyhén szólva langyos (de azért finom). A pad hideg, vizes, úgyhogy minél gyorsabban próbálunk továbbindulni. Észreveszem a hó alatt szétázott "ikszelõ lapokat". Elemcseréhez sem érzünk túl nagy kedvet, elhalasztjuk Nagykovácsiig. Hirtelen a fejemhez kapok: el kellett volna kérnem a Pilisszántón feladó Attila rajtszámát! Szerencsére a nevét tudom, tehát gyorsan lejelentem a rendezõknek.

A padról való felkelés és elindulás megint nem egyszerû mûvelet. Aki ekkor látott a latyakban csoszogva, nem sokat tett volna a beérkezésemre! Átkelünk az úton, majd jön Kakukk-hegy. Minden Kakukk-hegy fantól elnézést kell kérjek, de a meredeken való kapaszkodás közben nagyon csúnyákat gondoltam! Melinda sikeresen kirúgja a sátorcöveket, én pedig azonnali pecsételést követelek, a sátrat összerakni próbáló pontõröktõl. Biztos örültek nekünk :-) 11. ep Kakukk-hegy (70,5 km).

Kicsit kevergünk Pilisszentivánon, itinert is kell nézni, de elérünk a már bezárt Villa Negrához. Latyakos sárban haladva, eseménytelenül érjük el a 12. ep Hosszú-árok (75 km)-t. És a magányosan ácsorgó pontõrt.

És jön az elõre rettegett mászás Nagy-Szénásra. Elõtte majdnem elnézünk egy elágazást, de szerencsére résen vagyok, és visszafordulunk. Mások is jönnek szembõl, együtt vágunk neki a soha véget nem érõ szerpentinnek. Én is arra szavazok, hogy tavaly óta, megnõtt a hegy, nem ilyen hosszú mászásra emlékeztem. Kanyar kanyart követ, a szél rázza a fákat. Persze megint lemaradok, de csak mászom és mászom. Itt most már nem szabad megállni, gyerünk tovább! Néha látom az elõttem járók fényeit egy-egy kanyarban. Eláll a csapadék, és sajnos nincs töksötét, a hegy belátható. Mindig van még feljebb, mindig van még egy kanyar. Már nagyon magasan vagyok, de még mindig a hegy nagy tömegét látom magam felett. De hopp! Ez már csak egy pár méteres dombocska, és egy éles kanyar mögött itt is az emlékfal, a 13. ep Nagy-Szénási emlékfal (77,9 km). Mindenki a tûznél melegszik, de ráveszem Melindát, hogy inkább zárt helyen pihenjünk Nagykovácsiban.

Még sajnos fel kell mászni a hegy tetejére, ahol persze tombol a szél. Kellemetlen ereszkedés után, nem túl jólesõ aszfalt jön, de végre itt van a 14. ep Nagykovácsi (80,6 km idõ:0:45). Azt javaslom Melindának, hogy félkettõkor induljunk tovább, így a marad 7 óránk 23 km-re. Tehát már "csak" egy "Téli Teljesítménytúrát" kell teljesíteni! Az lett a rögeszmém, hogy ezen a nagykovácsi pihenõn múlik minden! Itt jól kell csinálni a dolgokat. Tehát lecuccolok, kabátot kifordítom, hogy száradjon a belseje, sokat eszem, iszom, feltöltöm a Camelbak-et félig. Elemcsere, mindkettõnk lámpájában. Hihetetlen, de mire ezeket elvégzem lepereg a 45 perc! Így pihenéskor, hihetetlenül pörög az idõ!!! Közben elmegy egy nagyobb csapat. "-Úgy indultok, mintha kivégzésre mennétek!" szól rájuk, egy még humoránál lévõ túratárs. Hát szegények tényleg nagyon keservesen indultak el! Közben befut a TTB-s csapat is. Tartani kéne a kitûzött idõt, mert már fázni kezdünk, tehát mi is összekészülõdünk. Felveszem a nehéz, hideg, vizes kabátot és egybõl vacogni kezdek.

Az elsõ lépések kint az éjszakában nagyon keservesek, nagyon lassan melegszünk át. Most szinte jólesik a mászás is, a piroson felfelé. Pár hete fiaimmal szép napos idõben haladtunk itt az "Ördögkeréken", meséltem nekik, hogy erre megy a "Piros85" . Hát nesze nekem!!! :-) Lassan azért kezdi éreztetni a hatását az evés-pihenés: viszonylag jól haladunk. A távolban, magasan már látható a kilátó. Elérjük az aszfalt utat is, és egy kis kapaszkodás után már itt is van Gethe úr és Kékes azaz a 15. ep Fekete-fej ( 87,8 km). Kapunk kólát, ami jól jön, így hajnali fél négy körül. A többi éjjeli ep.-hez képest õk a legfrissebbek!

Ereszkedés után mászás a Hárs-hegyi körúthoz. Még ez is jól megy, de aztán jön a mumus a tavalyi "vesztõhely" a János-hegyi szerpentin. El sem hiszem, hogy valóban csak 1,6 km-t kell mászni, hiszen ez is végtelen mászásnak tûnik az orkán erejû szélben. De most viszonylag könnyen fent is vagyunk, a kivilágított kilátónál. Csak a pont nincs sehol! Keressük össze-vissza a kilátó körül, bekukkantunk az ott parkoló kocsiba is. Majd észrevesszük az irányítótáblát: "Ep. a Suzukiban", csak ez is megtéveszt, mert a szél miatt megpördülve rossz irányba mutat. Végül lesétálunk az úton, és valóban itt a Suzuki és a 16. ep János-hegy ( 92,5 km).

Latyakos utakon indulunk tovább Makkos felé. Még mindig jó tempóban haladunk, jó erõben érzem magam, átlendülök egy lélektani ponton, most már biztos meglesz a teljesítés! Nagyon csodálom Melindát, hiszen kettõnk közül szerintem sokkal jobb formában van most is! Egy 100 km-es túra vége felé is olyan könnyedén sétál, mintha csak a Körúton tenné! Ezek az "új túralányok" mennek, mint az atom, tehát uraim jobb, ha felkötjük a gatyamadzagot!!! :-) Node egyenlõre Makkos felé tartunk, egyre álmosabban, hatalmasakat ásítok. Elõhalászok tehát a deréktáskából egy - a direkt erre az alkalomra magammal hozott- koffeintablettát. Ez segít. Egyszercsak meglátjuk a templomot, és elérjük Joeyline sátrát, azaz a 17. ep Makkosmáriát (96,8 km). Joy lassan és morgolódva adja a pecsétet, ó minek is kellett felébresztenünk! :-)

Tehát gyorsan tovább, itt most biztos nem adom fel, mint tavaly a P85-öt :-))) Még 6 km! Elkezd lassan világosodni, és jön a Gethe által beharangozott nagy mászás (férfiasan bevallom azt hittem viccelt!). Most viszont ezen a túrán semmi sem állíthat már meg, nem ezért küzdöttünk ennyit! Legyûrjük ez emelkedõt! Egy nehezen kapaszkodó lányt próbálok bíztatni az emelkedõ végén. Aztán utolérjük a Nagykovácsiból elõttünk negyedórával induló csoportot is. Néhányan közülük sántikálnak, néhol már nem hajlik a térd sem. Próbálok valami bíztatót nekik is mondani. Lámpa végre tizenvalahány óra után lekapcs. Egy sáros, csúszós ösvényen végre leereszkedünk Budaörsre. Nagyon szép ez a város, és a dombok is körülötte, egyszerûen minden szép és tökéletes!!! Egyszerre besétálunk a célba. Egy srácot az édesapja vár, és elkíséri az utolsó kilométerre. Cél Budaörs, Városi Klub (102,9 km idõ: 6:54). Szép volt, nehéz volt, elég volt! Jön az elég szerencsétlenül "elsülõ" fényképezkedés: Ebola úgy terelgeti össze-vissza a népeket, mintha csak most keltünk volna fel, és idesétáltunk volna fényképezkedni. A kupa speciel nekem tetszik. A virsli, és a forró, finom tea viszont kárpótol a hercehurcáért. Vándor Csillag ugyanolyan mosolygós, mint Dömösön. Nagyon jót reggelizem, majd elbúcsúzom Melindától, a fantasztikus lánytól, aki szerintem bármilyen túrának nekiugorhat innentõl kezdve! A buszmegálló szerencsére közel, tehát viszonylag gyorsan, kényelmesen hazajutok.

Hejj-hajj, ezért jövõre is kéne ez a 105-ös táv :-) Ha nem lesz, akkor a még "élõ" revans következik a 85-ön.
 
 
(budai-)H.G.Túra éve: 20062006.11.07 03:11:18
megnéz (budai-)H.G. összes beszámolója
Magyar vándor 105 - beszámoló a seprû szemszögébõl

A túra elõtt nem igazán aludtam sokat, éjjel nagyrészt topikokat olvasgattam és adminisztráltam, így csupán 4:25 és 6:55 között volt szerencsém aludni egy keveset. A 7:40-es HÉV-vel közelítettem meg a rajt helyszínét, KÉKES topik- és seprûtárssal, így 7:59-re értünk menetrend szerint Csillaghegyre, amelyet a rendezõség egy része nem fogadott töretlen lelkesedéssel (Miért jöttünk ilyen késõn?)

Végül 8 óra után pár perccel tudtunk elindulni (a 105-ös itinerek elfogytak, így eleinte egy 85-öset kaptam, végül groba adott egy 105-ös itinert is, ami lényeges volt abból a szempontból is, hogy figyelemmel tudtam kísérni a kiírt zárási idõket). Jó tempóban haladva az ürömi mûút után, a kõbánya elõtt értük utol a 35-ös távon indult mezõny végét, így gyakorlatilag õket felkísérve értünk fel a Nagy-Kevélyre a hivatalos zárás elõtt 5 perccel, ahol többek között v63 152 teljesített pontõri szolgálatot.

Itt elbúcsúztam KÉKEStõl, aki a továbbiakban a 35-ös távot söprögette (valamint Dobogókõig az összes távot a 105-ös kivételével), és a 105-ös mezõny nyomába eredtem. Csikóváralján értem utol Edyth, povyági és Varacskos Disznó topiktársakat, akiket felvezettem gethe pontjára, a Tölgyikrekhez.

Gethe úr megkínált jégkockákat is tartalmazó almalevével, közben a többiek leléptek. Már éppen továbbindulni készültem, amikor megérkezett a rajtot lekésõ gjekler és kis csapata, akik egy, a seprû kollegától kapott cetlire gyûjtötték a bélyegzéseket. Nagyjából õket követve értem el a Bükkipuszta utáni K - P elágazásba, ahol egy egyéni túrát teljesítõ csóványossal találkoztam. Innen jó tempóban továbbsietve értem Dömösre, itt már több mint egy órás elõnnyel a megadott pontzáráshoz képest. A zsíroskenyérbõl már csak egy szelet jutott, de a májkrémesbõl Vándor Csillag még összeállított egy-egy szendvicset. Az üdítõk közül a halványzöld és a narancssárga színûbõl lehetett válogatni, ezen a ponton a vörösbõl épp nem volt hígítva.

Innen felfrissülve haladtam tovább felfelé, megtekintve a felújított Veres Gyuri-pihenõt és a hozzá tartozó EET-kódot, majd a régi PO elágazásnál értem utol a 105-ös mezõny végén haladó anti01-et és túratársnõjét.

Komótos tempóban haladtuk tovább fel a Szakó-nyeregbe, ahol laci069 várt bennünket egy hatalmas sátorban, melyben bakancsboginak is jutott hely a rövid várakozás idejére. Õ ugyanis a bajnokság miatt a 35-ös távra is benevezett, majd a célból visszasétált a nyeregbe, hogy onnan társaságunkban folytassa a 105-ös táv teljesítését.

Innen egy rövid, de meredek mászással jutottunk immáron sûrû hóesésben a Szakó-hegyre, majd onnan tovább jó tempóban le a Vasas Maratonról ellenkezõ irányban megismert zöld jelzésen Pilismarótra, ahol OT Roli várt bennünket az ismerõs mikrobusszal. Itt kaptunk egy-egy csokit, és volt korlátlan mennyiségû vörös színû üdítõ (valamint kb. 1,5 óra elõnyünk a hivatalos záráshoz képest).

Ezután egy hosszú mûutas szakasz következett a piros jelzésen, közben ránksötétedett. Kb. 8 éve jártam ezen az úton utoljára, szerencsére azóta a jelzéseket felújították, így a sûrû hóesésben is viszonylag könnyen megtaláltuk az utat. A Hirsch-oromra nem volt könnyû felmászni, kezdett csúszóssá válni a meredek, vékony hóréteggel belepett ösvény. Rövid szusszanást követõen indultunk tovább a Felsõ-Ecset-hegy érintésével az Égett-hárshoz. Itt én a Felsõ-Ecset-hegyre javasoltam eredetileg a pontot, mivel így a Felsõ-Ecset-hegy alatt a murvás úton lehetett elvileg kispistázni, megspórolva némi szintet és az Ecset-hegy utáni meredek lejtõt - remélem, nem sokan éltek vissza a lehetõséggel. Az Égett-hársnál Dodó és Roli várt minket a tábortûznél a Rákoskerti Lemaradás TSSZE képviseletében (korlátozott mennyiségû csokival).

Ezután következett a meglehetõsen rosszul jelzett Z+ jelzésû szakasz, ahol a bozótosban két újabb bizonytalankodó túratársat gyûjtöttünk be, így már 6 fõsre duzzadt a karaván. Negyed 8-kor, vagyis egy órás elõnnyel zártuk másodjára a Szakó-nyeregben laci069 pontját, akinek a sátrába jó volt behúzódni kis idõre a tomboló hóvihar elõl.

Anti01-ék közben elhatározták, hogy Dobogókõn feladják a túrát a kialakult extrém idõjárás és az átázott cipõjük miatt (ekkor mondjuk már én is cuppogtam a túracipõmben). Az aznapi utolsó, 20 órakor induló autóbuszt nem sikerült elérni (amúgy november 1-én változott a menetrend, elõtte negyed órával késõbb indult ez a járat...), így a Turista Múzeumhoz felérve a gondnok, OT Ádám javaslata alapján elkezdtek telefonon szálláslehetõségek felõl érdeklõdni. Itt egyébként a fûtött múzeumban volt ezúttal a pont, és herobertoék vártak bennünket korlátlan mennyiségû almával.

Kb. 20 perces pihenõt követõen tovább is indultunk bakancsbogival és a két sráccal, akiket a Z+ jelzésen szedtünk össze, és jó tempóban értünk le Szentkeresztre, ahol még éppen nyitvataláltuk a zárni készülõ kocsmahivatalt. Benyomtam egy kávét, azonban mintha altatóport tettek volna bele, úgy elnyomott késõbb az álmosság - kénytelen voltam elõvenni késõbb a kisrádiót. Pilisszántó határában egy autóból Szepó adta nekünk a következõ pecsétet, miután b_feri nem tudott a Csévi-nyeregben megvárni, így ott már csak az õ, és a tábortûz hûlt helyét találtuk. Közben alkalmi társaink sajnos elcsoffadtak, így elõször a Kopár csárdához kértek autós mentést, majd az Iluska-forráshoz felvezetõ murvás úthoz érve már nagyon nem ment nekik az emelkedõ, így javasoltam, hogy inkább forduljanak meg, és a murvás úton menjenek vissza Pilisszántóra és oda kérjék a mentést.

Ezután már többnyire bakancsbogival ketten folytattuk a söprögetést és a túrát. A Kopár csárdához érve már a havazás nem, csak a hideg volt kellemetlen, miközben langyos, ámde korlátlan gulyáslevesünket kanalaztuk. JZ és egy csomó rendezõ közben a mikrobuszban üldögélt, amíg megettünk néhány lekváros kenyeret is. Közben a rendõrség is megjelent, azt hitték hogy lerobbant a mikrobusz és segítségre van szükség (amúgy teljesen udvariasak voltak).

Az etetõponton negyedórára zsugorodott idõelõnyünk a hivatalos záráshoz képest, így indultunk tovább a Kakukk-hegyre, ahol éppen e b o l a húga és annak barátja kezdte el lebontani a sátrat. Továbbmenve a Hosszú-árok bejáratánál egy magányos pontõr ácsorgott a sötétben és hidegben, tájékoztatása szerint 20 perce haladt el az utolsó túrázó.

A következõ emelkedõt továbbra is utálom, mind a Piros 85-rõl, mind az egykori 3x50-rõl kellemetlen emlékeket õriz meredekségével és hosszúságával. Ez az emelkedõ Kocsis Janit is megviselte, ugyanis a K+ jelzés elágazása elõtt sikerült õt utolérni, miközben alkalmi túratársa 20 percet várt rá fent az emlékfalnál. Itt amúgy OT VSanyi és VAttila volt a pontõr. Továbbhaladva végül 20 perces idõelõnnyel értünk Nagykovácsiban a plébániára, ahol groba. és OT Kati várt a ponton sárga és zöld színû üdítõvel, valamint ilyen-olyan kenyerekkel.

Wolf úrral a zárás szerinti idõpontban indultunk tovább, majd Wolf úr elõresietett, míg Kocsis Jani ekkor még nem indult el és nem is ért utol, vele furcsamód csak Budaörsön, a cél elõtt kb. 100 méterrel találkoztunk. A továbbiakban mindenesetre átalában a kiírt zárási idõben, vagy azt néhány perccel megelõzõen haladtunk át a pontokon. Így jártunk a Fekete-fejen Gethe úrral és az immáron pontõrré avanzsálódott KÉKES topiktárssal, tõlük kólát kaptunk topikmeglepetés gyanánt. Az életveszélyes Szépjuhászné úton vasárnap reggel negyed hét körül egyetlen autóval sem találkoztunk, a rég nem látott Hárs-hegyi körút felé felkapaszkodva pedig végre kikapcsolhattuk lámpáinkat. A János-hegyre érve Toperczer Andrással találkoztunk, aki jött leszedni a figyelmeztetõ táblát, majd lent a nyeregben OT Nád Béla és spurizó várt bennünket a Szigethalmi TE képviseletében egy autóban. Nagyrészt jeges-latyakos úton ereszkedtünk tovább a Virág-völgybe, majd onnan egy kutyasétáltató nénivel találkoztunk, mint egyetlen sétálóval háromnegyed nyolc körül Makkosmária felé továbbhaladva. Ott Joeyline várt bennünket az esõházban felállított sátrában, és meglepõ módon nem kellett õt felébreszteni.

A Végvári-szikla környékén sárra számítottam (egy régebbi Normafa 20-ról származó emlékeim alapján), de a sétautat itt felszórták, így inkább csak a Budaörsre levezetõ meredek ösvény bizonyult sárosnak. A célba végül 9:38-kor léptünk be, ahol megkaptuk az oklevelet, e b o l a készített rólunk egy-egy holdkóros felvételt, majd átöltözést követõen az étkezõbe fáradtunk, ahol a még mindig mosolygós Vándor Csillag kínált bennünket korlátlan mennyiségû (és ezúttal elfogadható minõségû, nem vacak T**** gazdaságos) virslivel és teával. Ezenkívül heroberto jóvoltából kaptunk VIP szolgáltatást is, kakaót és capuccinot. A hálóteremben ekkor már kevesen tartózkodtak, pl. highlander88, míg a rendezõk között moiwa, groba. és az idõközben beérkezett Joeyline képviselték a topikot.

Képek: http://www.kep.tar.hu/budai_hg/50390462#2
 
 
larzenTúra éve: 20062006.11.06 22:11:20
megnéz larzen összes beszámolója
Magyar Vándor

A Mont Blanc-kör jobban lefárasztott, mint gondoltam volna. Tíz hét telt el a verseny óta és csak mostanra pihentem ki. Voltak bíztató jelek, mint a két órás BUÉK kör és a szerdai Monoton Félmaraton, de ezek még nagyon rövid távok voltak. Nemrég volt a Less Nándor 100, ahol féltávnál fogyott el az erõm.

Emiatt örültem, hogy most nem akadtak társaim, legalább nem kell senki után tempóznom, mehetek a saját erõbeosztásom szerint. Nem vittem órát, nem tûztem ki nagy terveket, csak a biztonságos célbaérkezést, lehetõleg 18 órán belül. Meglepetésként ért, hogy nem találtam a pénzem, a fõrendezõ személyes ismeretségét kihasználva hitelbe' indultam.

Kicsit hideg volt a reggel, bíztam benne, hogy azért majd melegszik az idõ. A Róka-hegyen a felkelõ nap sugarai már világítottak mögöttem, de a Kevélyre felfelé menet még nem igazán melegedtem be, a csúcs elõtt Szakee-ék vissza is elõztek. Lefele aztán sorra hagytam el az embereket, végül Csobánka határában az utolsó gyalogos párost is utolértem.

Innen egy hosszú, magányos futás kezdõdött, alig találkoztam emberekkel, volt idõm a csöndes téli erdõben gyönyörködni. Tölgyikrek elõtt pár õzgidát ijesztettem meg, hiába mondtam nekik, hogy nem kell tõlem félni, csak elszaladtak. Király-kútnál értem utol pár kocogót, köztük Vándorköszörûst. A Szõke-forrás-völgye az egyik kedvenc részem a túrán, szerencsére most az avar sem volt túl mély, lehetett látni a köveket az úton. Dömösön egy kisebb csapat frissített a pontnál, a gyorslábúak elõõrse. Nagyon katonás frissítõpont volt: kenyerek gúlába, üdítõspoharak mátrixba rendezve. Épp falatoztam, amikor beért Diem, aki kb. 10 perccel utánam rajtolt. Egyedül indultam tovább, a körtvélyesi emelkedõt minden erõlködés nélkül sikerült kocogni, itt hagytam el az utolsó két embert. Szakó-nyeregbõl kis betétkör indult, lefele Pilismarótra nagyon szép, jól jelzett útvonalon, visszafele már kissé problémásabb vonalvezetéssel. Sikerült is egy keresztezõdésben benézni a jelzést, rossz irányba mentem tovább. Diem itt ismét utolért, pár perc keresgélés után megtaláltuk a jelzést. Együtt mentünk tovább az Égett-hárson keresztül a Hoffman-kunyót érintve. Ezen a szakaszon is sokszor kellett gondolkodni, hogy merre is kellene menni, a leírás nem nagyon segített, jelzések is csak alkalomszerûen voltak. Szerencsére az emlékek nem hagytak cserben, visszaértünk Szakó-nyeregbe, majd onnan már ismét a jól ismert P- jelzésen Dobogókõre.

Fent nem volt víz, a kutat elzárták, a büfében meg nem volt kedvem vizet kérni, amúgy is hosszú sor állt, ezért úgy döntöttem, majd Pilisszentkereszten a kocsmahivatal mosdójában töltöm meg a kulacsomat. Diem viszont beállt a sorba. Szerencsémre lent a faluban mûködött a nyomós kút. Benyomtam egy Isostar gélt és ittam rá jó bõven. Szükségem is volt rá, mert itt nagyon ramatyul éreztem magam. A falu után a Pilis hegyet nagy sötét felhõ lengte be, gondoltam, milyen szerencse, hogy ilyen hideg van, legalább hó lesz belõle, nem esõ. Így is lett, Kopár-csárdától elkezdett esni a hó, elõtte azonban még kellemes meglepetésként ért a Csévi-nyereg ep. ahol b_feri mindenféle földi jóval várta az érkezõket, amibõl én egy pohár meleg kávét be is vállaltam. Nagyon jól esett, külön köszönet érte!

A Kopár-csárdát már nagyon vártam, éhes voltam, a gulyás gondolata húzott a pontig. Nem is kellett csalódnom, jól teleettem magam. Még világosban indultam tovább, de a lámpát már feltettem a fejemre, amit Pilisszenivánról kiérve be is kapcsolatam. Innen egyre erõsebb hóesésben haladtam. Szerencsére az elõttem haladók lábnyoma segített tájékozódni. A Nagyszénás emelkedõje kissé nehezebben ment, mint azt vártam volna, és lefele is elég görcsösen tudtam csak kocogni. Nagykovácsiban tartottam is egy rövid pihenõt, yoyo épp indult haza, frissen és vidáman, abszolút nem látszott rajta, hogy 65-öt futott elõtte! DJ_Rushboy hazafele indult, azt mondta, hogy erre a téli idõre nem volt felkészülve. Jó lehetõségeket látok a srácban, csak még kicsit tapasztalatlan. De hát senki nem születik annak. Kis evés-ivás-beszélgetés után nem esett túl jól kimenni a hidegbe, erõsen vacogtam pár percig, szerencsére ez volt az utolsó meleg helyen levõ ellenõrzõpont. :)

Vöröspocsolyánál jmte és lükepék társaságát élveztem pár percig, majd megint hosszú magányos sötét szakasz az általam olyan jól ismert útvonalon. Fekete-fejnél gethe és pygmea pontõrködött. Innen felhívtam Ákibácsit, hogy két óra múlva beérek, jöjjön értem a célba. Sajnos rosszul számoltam, 15 kilométer volt hátra, 500 méter szinttel, sötétben és bokatörõ budaörsi lejtõvel. Utánaszámolva inkább két és fél óra a reális. Gondoltam, majd a következõ ponttól újra felhívom, de inkább kicsit jobban nyomtam a tempót. János-hegyen Nád Béla pontõrködött, akkor még Szabó Józsi kocsijában, aki akkor indult hazafelé. Hát, nem irigylem Bélát azért az éjszakáért! Keményen fújt a szél, csapta a havat az arcomba, de én legalább mozogtam. Makkosmáriáig jó kis gurulás, majd az utolsó hegy következett, aminek tetejérõl már csak egy csúszós, havas, köves lejtõ választott el Budaörstõl. Az aszfalton már sajnáltam, hogy mindjárt vége. 15 óra 17 perccel értem be (Ákibácsi felhívása után 2:15-tel :), ha minden igaz én voltam a leggyorsabb, de maga az útvonal sokkal nagyobb élmény volt. A csodálatos téli tájak, a lombhullató fák, a behavazott erdõ, a lábam alatt ropogó hó, a jeges szél, az arcomra csapódó hópelyhek szúrása, a szakállamra fagyott jég, a jó ellátás, a lelkes rendezõk, a régi ismerõsök, a meleg kávé az erdõ mélyén, a beszélgetések mind-mind emlékezetes mozzanatai lettek ennek a jól sikerült túrának. A célban külön öröm, hogy JB-t is láttam, komoly sérülése után újra futott, nem is rossz eredménnyel.
 
 
kekdroidTúra éve: 20062006.11.06 17:11:30
megnéz kekdroid összes beszámolója
Piros 85
2006.11.04.

Szubjektív beszámoló

Kellemes dolog, ha az ember közel lakik egy ilyen hosszútávú túra rajtjához, még ha kollégiumban is. Sikerült is kiérnem két BKV-s átszállással a csillaghegyi rajthoz reggel 6-ra, majd a nagy tömeg ellenére gyors nevezés után 6:17-kor indultam - a 85-ös távon 4-ikként. Igen csípõs, hideg szél fújt, gyorsan kesztyût is kellett húznom, így vágtam neki, még elég kómás állapotban az útnak. Sosem jártam még ezen a túrán, de a jelzéseket nem lehetett eltéveszteni, ráadásul a tömeg egészen Nagy-Kevélyig akkora volt, hogy inkább az elõttem haladókat követtem.
Az ürömi mûútnál kicsit gyorsítottam a tempón (ekkorra sikerült felébrednem), részben a hideg, részben egy kellemetlen hangon üvöltözõ úriember miatt, aki meg akarta osztani világnézeti véleményét a teljes mezõnnyel:(. Amúgy ez volt a legkellemetlenebb dolog, ami a túrán ért:).
A Kevély tetejérõl csodás a kilátás, a szél miatti gyors pecsételés után indultam lefelé. A Kevély-nyeregtõl ismerõs volt az út a Csikóváraljai menedékház bekötõ útjáig, itt többször belefutottam a lejtõkön, pedig nem szokásom - most viszont jólesett.
Onnantól már megritkult kicsit a mezõny, akik voltak, azoknál is többnyire a Magyar Vándor 105-ös itinerét láttam. Tölgyikrekig - Lom-hegyi nyereg - emelkedõ, sajnos már borúsabb volt az idõ, itt csak baktattam az úton. Következett Bükkipuszta, majd a Király-kúti nyereg (sajnos a kútból nem folyt víz). Innen a Szõke-forrás völgyén vitt le az út - meglepõen szép táj, ide feltétlen vissza kell jönni fényképezõgéppel is, napos idõben! Ahogy közeledtünk Dömöshöz, úgy lett nagyobb a forgalom is, sok kirándulót láttunk, fõleg Rám-szakadék felé menni. (Többes szám = az itt engem utolérõkkel/megelõzõkkel/követõkkel, nem kívánt törlendõ, nagyjából egy tempóban haladtam.) Egy leány elõttem kb. 10 méterrel megcsúszott egy patakátkelésnél, nem irigyeltem, de úgy tûnt semmi baja - remélem tényleg nem volt probléma.
Dömösön etetõ-itatópont, zsíroskenyeret választottam sok hagymával, majd gyorsan tovább. A Dobogókõig tartó emelkedõtõl kicsit féltem, de végül nem volt olyan kemény. Szakó-nyeregnél vált el a 105-ös táv, minden elismerésem azoké, akik felvállalták ezt a plusz kört. A hegycsúcson alma, rövid beszélgetés a pontõrrel, majd tovább - immár ketten, csatlakoztam egy sporttárshoz, aki már sokszor volt a túrán - jót beszélgettünk, ráadásul minden lejtõn futottunk Kopár-csárdáig:).
Pilisszentkereszt és Pilisszántó között csodaszép panoráma, hatalmas hófelhõvel a Pilis felett - fele sem volt tréfa, nagyon a levegõben lógott a havazás. A Csévi-nyereg pontõre akkortájt rakott tüzet, remélem nem oltotta el a lassan eleredõ hó.
Kopár-csárdáig kétszer némileg eltévedtünk, egyszer magunk után húzva két leányt, egyszer pedig vakon követve a többi túrázót - akik a 20-as távon Pilisvörösvár felé mentek. Amúgy a piros/sárga elágazást nem lehet eltéveszteni, abszolút egyértelmû, ezzel a kis kitérõvel viszont legalább izgalmassá tettük a szakaszt:).
A csárdánál fantasztikus, sûrû gulyásleves, itt elváltam útitársamtól, aki az 50A-n indult, én pedig összeszedtem lelkierõmet és nekivágtam a hátralevõ szakasznak az innentõl egyre erõsödõ hóesésben.
Kakukk-hegyen induláskor kidöntöttem a pontõrök elõsátrának a póznáját:(, ezúton újfent elnézést kérek. Következett a Hosszú-árok, itt váltottam éjszakai módra, lámpa fejre, láthatósági mellény felhúz. A völgy természeti szépségére sajnos nem tudtam teljes odaadással figyelni, inkább a jelzést lestem - volna, ha a lámpám nem a szembefújó hópelyheket világította volna meg:). Az emlékfalnál két pontõr fogadott, tábortûzzel, nem irigyeltem õket, hosszú volt még az éj és sok túrázót kellett még leigazolniuk. A hegyrõl az elõttem járók nyomait követtem fõleg, egészen Nagykovácsiig.
A kellemes (padlófûtéses!:)) ponton ettem egy szalámis kenyeret (hagymával), itt értem utol az utat elõttem kijáró (köszönet érte, komolyan) egyik sporttársat, szintén a 85-ös távon ment. Elintéztem két telefonhívást, levéltelenítettem a bakancs belsejét, majd búcsút véve a szimpatikus pontõröktõl, indultam tovább.
Amint kiléptem a kapun, szembejött egy futó, akinél már a 105-ös igazolólapot láttam. Azért ezt a távot, ilyen idõben végigfutni nagyon szép teljesítmény.
Nagykovácsitól a nyomkövetõs módra álltam át, feltételezve, hogy az elõttem lévõk ismerik az utat és nem rövidítenek - szerencsére bejött, mindenhol láttam a jelzést és sikerült nem elkavarnom. Fekete-fejre felmenet a futó is beért, a pont után pedig lehagyott, én itt már csak ballagtam. Következett János-hegy, szépen felszerpentineztem a piroson, figyelmen kívül hagyva a különbözõ egyenes ösvényeket. A ponton megtudtam, hogy van elõttem két 50B-t teljesítõ sporttárs, két 85-ös és persze a futó (mint megtudtam, Larzennek nevezik bensõbb körökben:)).
Makkosmáriára innen aránylag hamar leértem, elállt a hó és a szél sem fújt már olyan erõvel. A pont után csatlakoztam a két 50-eshez, egyiküknek ez volt az elsõ ttúrája - rettentõ lelkesek voltak:).
Innen lazán, de igen jó tempóban értünk a célba, ahol átvehettük a díjazást, valamint nagyszerû teát és fõtt virslit kaptunk.
Köszönettel tartozom a szervezõknek, a pontõröknek a túráért, remélem jövõre is lesz alkalmam eljönni, továbbá gratulálok minden résztvevõnek, a 105-östõl a 20-as távokig!
 
 
piedcatTúra éve: 20062006.11.06 14:46:14
megnéz piedcat összes beszámolója
Magyar Vándor 20

2006. 11. 04.

Nemcsak a rendezõknek volt jubileumi a túra. A páromnak, Szilvinek ez volt a 20., nekem pedig az 50. teljesítménytúrám. Egy szóval kifejezve: frankó volt. Kicsit szomorkodtam, amiért messze formám alatt nem mertem bevállalni a hosszútávot. Ez egészen addig tartott, míg szombat reggel ki nem hajoltam az ablakon a hõmérséklet felmérése céljából. Uhhh! A szempillám pillanatok alatt lefagyott. De jó, hogy csak rövidtávon megyek. És én még tegnap, azon gondolkodtam, hogy csak polárt veszek, a téli dzsekit a szekrényben hagyom. Hát hülye vagyok én?! Elõ a téli sapkával, dzsekivel, a polár alá még két technikai póló, a nadrágom alá téli futós nadrág. Így csak nem fogok fázni. Szilvi azt tervezte, hogy a dzseki alá fél tucat pulóvert húz. Aztán késõbb, mikor estére beköszöntött a havasesõ és a viharos szél, már egyenesen örültem, hogy kihagytam a százast.
A buszpályaudvaron majdnem elment a kedvünk az egésztõl. Fél órával korábban érkeztünk az egyetlen dobogókõi buszhoz, de már így is rengeteg túrázó várakozott, és állt a sorban jegyért. Aztán a következõ percekben csak jöttek, jöttek és jöttek… Már azon törtem a fejem, hogyha nem férünk fel a buszra, akkor csak magántúrára megyünk, és hagyjuk a Magyar Vándort. Kár lett volna. Végül is felfértünk, de a peronon még maradtak vagy ötvenen, mint késõbb kiderült volt még egy busz, talán a rendezõk jóvoltából. Csobánkai elágazásnál két futó és egy gyalogos nyomult a piroson. Kicsit elfogott az irigység, nekem is mehetnékem támadt… Dobogókõn elõször a vécére, aztán még a reggelit is el kellett fogyasztanom.
Megpróbáltunk nevezni a menedékházban. Nem ment egyszerûen, mert a 40 fõs buszról leszállt 300 ember egyszerre akart nevezni, másrészt pedig a túratollam befagyott (!). Olyan hideg volt, hogy dzsekiben is fáztam. Nem is csodálkoztam, hogy itt megmaradt a hó. Teljesen téli túrás hangulatom volt. A tollra visszatérve, Szilvi segítséget kért néhány túratárstól, akik csak akkor adták ide a tollat, ha eláruljuk merre kell elindulni a túrán. Elmutogattam. Hálásak voltak, mi meg a tollért. Végre bent voltunk. Megkaptuk az itinert, illetve a részvételért egy óriási kitûzõt. Nagyon ötletesen rajzolták meg, tartalmazza az összes mvte-es túrát, középen az egyesület címerével. Mint késõbb kiderült, a Piros túrákon indulók nem kaptak. Mi nagyon örültünk neki.
Fél tízkor sikerült elindulnunk a megszokott piros útvonalon, amit még tavaly megszerettem. A lehullott falevelek és a vékony hóréteg kissé nehézkessé tette a terepet, különösen Pilisszentkeresztig, ahol elég sok volt a kõ. Ennek ellenére elég jó tempóban mentünk. Az itiner a szokás szerint (túl) részletesen tartalmazta az útvonalleírást. Jó lett volna az, ha egy kicsit tagoltabb a szöveg, illetve a fontosabb tájékozódási pontok ki vannak emelve. Így csak az a baj, ha egy pillanatra elveszem a tekintetem a papírról, utána két percig kell keresni, hogy hol a búsban járok. Szerencsére csak kétszer kellett elõvennem az itinert. Elõször az ellenõrzõ ponton pecsételés céljából, másodszor pedig már Pilisvörösváron, ahol eddig még nem jártam. Viszont a korábban megszerzett helyismeretnek köszönhetõen többeket sikerült a helyes irányba terelni. Elõször egy 6-7 fõs csoport a Magas-hegyi nyereg után mindenáron a Pilis meghódítására tört egészen addig, míg el nem árultam nekik, hogy nem feltétlen kell megmászni a hegyet, mivel az útvonal nem arra megy. Aztán Pilisszántó elõtt az ominózus elágazásnál mutattam meg egy srácnak az utat, végül pedig egy nagyobb csoport kért segítséget közvetlen Csévi-nyereg elõtt az S kanyarban.
Az egyetlen komolyabb emelkedõt a Fehér-hegy jelentette. Szilvi mondta is, mikor meglátta, hogy elõtte szeretne kicsit pihenni. Nem tette. Sõt, a felétõl felfele még bele is húzott, én csak azt vettem észre, hogy távolodik. Össze kellett szednem magam, hogy utolérjem. Még a végén várnia kell rám a hegytetõn. :)
A pirosról letérvén a sárga útvonal, ami bevezet Vörösvárra, valami egészen káprázatosan szép. Ezt már tavaly is láttam fentrõl a pirosról, de így közelebbrõl még szebb. Szinte megállás nélkül fotóztam, aztán meg loholhattam Szilvi után, aki továbbra is „duraceles nyuszi” stílusban kemény tempót diktált lefele. Mindenesetre már csak az útvonal ezen részéért érdemes volt erre a túrára jönni.
Az utolsó négy kilcsi már Pilisvörösváron haladt. Elég letaglózott minket a kálvária brutális emelkedõje. A településen az itiner alapján kavarogtunk az utcákon, a végére négyen-öten egyszerre érkeztünk a célba, nem sokkal egy óra elõtt. Ha jól láttam a rendezõi lapon, ötödik-hatodikként adtuk le az itinert, nyolcvanvalahanyadik indulókként nem is rossz. Szilvi eddig nem tudta, hogy hogyan lehet futás nélkül hatos átlagot produkálni. Hát így. :) Megkaptuk a kitûzõt és oklevelet. Aztán párizsis kenyeret ettünk hagymával, és nagyon finom teával. Nem sokkal egy után éppen elértünk egy Pestre tartó buszt, így kettõre már otthon is voltunk.
Remek kis túra volt. Jövõre ismét nyolcvanötözni szeretnék. Remélem nem lesz ilyen zord idõjárás, mint ami most a hosszútávosokra várt az esti órákban. Illetve jó lenne, ha az mvte, még a téli idõszámításra való áttérés elõtt rendezné a túrát.

Fotók: http://kep.tar.hu/piedcat

piedcat
 
 
 Túra éve: 2005
SpotTúra éve: 20052006.09.30 17:44:16
megnéz Spot összes beszámolója
Piros 85

Csillaghegyen, a gyér világítást biztosító utcai lámpák hangulatos fényénél fizetem ki a nevezési díjat, megkapom a papírokat és elindulok, hogy legyûrjem az elõttem tornyosuló 87 km-es utat.
Szinte azonnal belefeledkezem a gondolataimba, az utat nem kell figyelnem, nem egy túra kezdõdik ezzel a szakasszal. A lámpák sápadt fénye sárgára festi az aszfalt reggeli párától csillogó szürke csíkját. Gumitalpú bakancsom nem ver zajt, csendben súrolja az út burkolatát. A beton után, a kútnál egy balossal behúzok az erdõbe, a sötétben botorkálok felfelé, miközben arra gondolok, hogy ez az emelkedõ mindig kikészít, most sincs ez másként.
Kakas kukorékol, madár csettint kemény csõrével, lassan pirkad, a lámpámat elõ sem veszem, mire a fennsíkra érek már látni, és az izmaim is kellõ képen bemelegednek, a kezdetben kellemes öltözet alatt izzadni kezdek, leveszem a pulóveremet. A dzsekimet azért magamon hagyom.
A város egyes részei ködbe burkolóznak, fõleg a Duna mentén, lent a völgyben. Lefotózom a ködöt, az emelkedõ napot, és a piros ég alját.
Indulok tovább, szapora léptekkel ballagok a hûvös reggelben az enyhén balra billenõ szekérút nedves talaján. A kinizsi 100 jár az eszemben. Az utat egy nyerges vontató állja el, valamilyen földgépet pakoltak rá, egy ember szorgoskodik körülötte. Kikerülöm.
A lassan emelkedni kezdõ murvás utat egy sorompó zárja le, autóknak behajtani tilos. Az elõttem ballagókat figyelem, halk beszédfoszlányok szelik a csendes erdei utat. Hallgatom egyenletes légzésemet, hozzá igazítom a lépteimet, a bányánál jobbra fordulva a fák lombjaiból alkotott rozsdabarna alagútba jutok.
Egy nem túl régi történet szerint ebben a kõbányában négy kutya megtámadott egy õzet, vagy szarvast, a történet szempontjából nem számít. Szóval a kutyák nem igazán tanulták meg, hogyan kell megölni egy vadat, nem volt vadon élõ szülõ, aki megtaníthatta volna õket, ezért élve kezdték azt felfalni, ezek a kóbor kutyák az erdõben falkába verõdtek, és vadászni kezdtek.
Egy vadász épp arra járt és meghallotta a vad és a kutyák küzdelmét, ahogy közelebb ment, borzalmas kép tárult a szeme elé, a kutyák tépték-szaggatták zsákmányukat. Levette válláról a fegyverét, és célba vette az egyik kutyát, a kutya összerogyott a fegyver dörrenése szikláról-sziklára verõdve vízhangzott. A kutyák azonban a vér szagától megõrülve, csak tépték tovább az áldozatuk húsát. A vadász ismét felemelte a fegyverét, a téli csendbe belehasított az újabb dörrenés, a második kutya is összeesett, a vad sikítása, hörgése és a megvadult ebek csaholása tovább tartott, a tapasztalt vadász is megrökönyödött, a két éltben maradt kutya nem tágított, csak marcangolta és marcangolta áldozatát. A harmadik kutya teteme azután jobb belátásra bírta a megmaradt ebet és elmenekült, a vad nem élhette túl a támadást, sérülései olyan súlyosak voltak, a negyedik golyó kegyelembõl az övé lett.
Vajon mikor támad egy ilyen falka, egy az erdõben sétáló emberre? És vajon, ha még a fegyver sem riasztja el a támadókat, mi lesz a történet kimenetele?
A megbarnult lomb alkotta alagút az õszi idõ csodás képzõdménye, az avart rugdalva ballagok, és arra gondolok, hogy vagy három évvel ezelõtt sûrû hóesésben gyalogoltam erre egyedül, micsoda csend és nyugalom vett körül, a sûrûn hulló hópelyhek minden hangot kiszûrnek, félelmetes, de fantasztikus hangulata van, ezt igazán csak egyedül lehet megtapasztalni, távol a lakott területektõl.
Néhányan lazán elmennek mellettem, mintha én nem sietnék, hogy bírják, nem értem. Ballagok felfelé, a lábamat bámulom, kerülgetem a kiálló sziklákat, a talpam nem emelem magasra, majdnem súrolja a talajt, kapaszkodok felfelé, izzadok, szuszogok.
Lankásabb részre érek, meglódulok a hírtelen könnyebbé váló terepen, nem akaratlagosan, csak úgy, ahogy a nagy tehertõl hírtelen megszabaduló ember szokta. Beállok az elõttem felgyülemlett sorba, és felvéve az õ ritmusukat, együtt lépkedek velük.
Az ismét emelkedni kezdõ út, egyre nehezebben járható, egyre több energiát igénylõ, a továbbhaladás inkább kitartás kérdése. Tavalyelõtt idáig értek a hegyoldalt nyaldosó lángok, még mindig érezni helyenként az elszenesedett fák illatát, látni a megfeketedett törzseket.
Ligetes területre érkezünk, kisebb facsoportokat kerülgetünk, köves, törmelékes talajt taposunk. Felérve a fehér sziklás nyeregre, megcsodálom a tájat, alul az egri vár filmforgatásról itt maradt romjai, távolabb halastavak ezüstös tükre csillog a felkelõ nap sugaraiban. Elbûvöl a látvány!
A hideg fuvallatok, és az izzadságtól vizes ruhám miatt, összébb húzom magamon a dzsekimet és indulok tovább, a csúcs felé.
Szûk, bozótos csapáson haladok, köveket, ágakat kerülgetve. A réseken keresztül a tájat csodálom. Kiérve egy kis tisztásra meglátom a Nagy-Kevély kiszögelési pontot, és a pecsételõket.
Nyaktörõ, sziklás, törmelékes úton futok, csúszok, bukdácsolok lefelé. A Kevély-nyeregnél nem állok meg, kocogok tovább, lassan, ütemesen, fák, bokrok, húznak el mellettem, embereket kerülgetek. Meg sem állok Csobánka országútjáig.
Átballagok egy hídon, jobboldalon elhagyott házak álnak üresen, árván. Hangulatuk még mindig a régi, hatalmas fák árnyékában pihennek, de bennük már nincs ott az otthonteremtés melege, az ablakokon már nincsenek függönyök, az udvaron nem játszanak gyerekek.
Baloldalon egy fehérre meszelt kastély áll, kis domb tetején, látszólag ez is lakatlan.
Hol a betonon, hol pedig a padkán gyalogolok, bámulom a távoli hegyeket, és a régi, elhagyott õszibarackost. A buszmegállónál éppen odaér egy járat, megáll és vár, aztán tovább indul, látva, hogy nem szándékozom igénybe venni.
Csikóváralja felé roskadásig rakott almafa mellett haladok el, ágai majd le szakadnak a rengetek gyümölcstõl. Nem sokkal messzebb sáros szekérútra térek, talán valami földalatti ér nedvesítheti a talajt, itt mindig áll víz, széleit bodzabokrok nõtték be.
Keskeny csapáson karcoljuk a behajló ágakat ruháinkkal, néhány elszáradt levél válik le, és hullik lomhán hintázva az ázott erdei talaj felé. Túrabotjaim végei megtelnek felszurkált avarmaradványokkal. Menet közben próbálok rálépni, hogy lehúzzam onnan õket, nem sok sikerrel, úgyhogy jobb híján rajta maradnak, bár idõnként azért újra próbálkozom.
Ez az ösvény nagyon kellemes séta, nem megerõltetõ, enyhén hullámzó tereppel, és az õszi erdõ minden varázsával, a nedvességgel, a párával, a színes levelekkel, a vastagodó avarral, és az enyhén hideg, friss levegõvel. Talán vannak, akik elhúzzák a szájukat ezek hallatán, de megvan ezeknek a dolgoknak a szépsége, a titokzatossága.
Átkelve a Holdvilágárok apróvá szelídült mélyedésén, keresztezzük a felfelé vezetõ sétányt, hogy lassan megkezdjük a kapaszkodást a Tölgyikrek felé. Itt már leginkább csak a földet nézem, a szûk csapás lassan kanyarog felfelé, halk ágak reccsennek a talpam alatt, félre tolt, visszacsapódó gallyak surrognak. Végül felérek egy szekérútra, és jobbra fordulok, jól esik az enyhén emelkedõ erdészúton gyalogolni, többen magállnak, hogy megszabaduljanak a feleslegessé vált ruhadaraboktól.
Kissé feljebb, keskeny utacskán kanyargok a bozótos erdei aljnövényzet között. Sûrûn kell átlépkednem kidõlt fákon, elhajolnom belógó ágak elõl. Van, aki inkább a szekérúton marad. Kis idõ múlva összefut a két út, itt kezdõdik egy erõteljes emelkedõ, szitkozódnék, de nem teszem, csak mászok felfelé szótlanul. Miért is tenném, hiszen én választottam ezt a túrát, éppen úgy, ahogyan a többit is, gyõzködöm magam mindhiába. A sós izzadság belefolyik a szemembe, letörlöm, csak úgy a kezemmel, ujjaim alatt görögnek az apró só szemcsék, dörzsölöm, olyan érzés mintha kukoricát morzsolnék az arcomon, inkább abbahagyom.
A murvás út elõtti emelkedõ, na az aztán megeszi az ember erejét, felérve vizet vedelek, és Müzli szeletet falok.
Ballagok felfelé a murván, lefelé a murván, megint felfelé, jobbra óriási tölgyfák, de akkorák, hogy igazán törpének érzem magam, mintha meseországba értem volna, tátott szájjal nézem a gyönyörû tájat. Lassan cammog felém a Tölgyikrek, végül odaérek.
A lelkemnek jót tesz a pecsételõ hely, mert innen megint lehet egy új cél felé menetelni, a következõ pont felé. Ekkora távnál, de még a kisebbeknél is, pontról-pontra szakaszolom a túrát. És mindig csak a következõ pont lebeg a szemem elõtt, mint teljesítési cél.
Innen lefelé halad az út. Alattomosan megbújó kövek az avar alatt, bukdácsoló, botladozó emberek. Lefelé is nehéz! Fénypamacsokkal tûzdelt lombok fenn és lehullott levelek lent. Hatalmas pocsolyák, keréknyomokkal teli erdei tavak.
Sikáros hullámzó mezeje zöldell az õszi fényben. Valamiért, igazából magam sem tudom miért, megdobban a szívem, ahányszor csak meglátom, legyen az éjszaka, vagy nappal, olyan varázslatos, mesébe illõ.
Enyhén hullámzó, helyenként sáros úton ballagok a Király-kút felé. Eléggé lerobbant forrás ez, gondozatlan környezetben, talán megérdemelné, hogy felújítsák. Talán.
A hosszú forrás völgye viszont igazi csemege, gyönyörû környezetben haladunk hatalmas völgyek peremén. Barna avar lepel borít mindent. Rúgom a száraz leveleket, megigazítom a hátizsákom pántját, szívócsövembõl vizet szívok, müzlit rágcsálok. A széles kövesút sétára, elmélkedésre ösztönzi a vándort, hiába, hogy sietnie kellene.
Elhagyva az utat, leereszkedek a völgybe, köveket, kidõlt fákat kerülgetek, aztán lassan rászánom magam a futásra, a feltámadó emlékeken töprengve kocogok lefelé, szembejövõ turistákat kerülgetek, kis kápolna, lépcsõn futok felfelé.
Dömös. Pecsételek, kajálok, iszok, kajálok, iszok, zoknit cserélek, ücsörgök, iszok, telefonálok.
Temetõ mellett haladok, kapu nyitva, rajta felszólítás „A kaput kérjük becsukni!” Nem csukom, mögöttem jönnek, õk sem csukják. Faluszéli mélyútban haladunk, mindenféle dolgok elhajigálva, oldalát benõtte a bodza. Majdnem minden faluszélen találni ehhez hasonló utakat, sokat játszottam gyermekkoromban ilyen helyeken.
Baktatunk felfelé, elõttem és mögöttem is emberek küszködnek a hosszú emelkedõn. Kis réten nap süt, kivágott fák sorakoznak szép rendben egymásra pakolva, kirándulók pihennek rajta. Köszönök, kellemes pihenést mondok nekik, viszonozzák, és jó utat kívánnak.
Átmászok egy árkon, szólok néhány eltévedt embernek, hogy erre kell menni, köszönik és jönnek utánam.
Baktatunk a tágas erdõben, néhány levél hintázva ereszkedik a hûvös talaj felé, hiába lassan itt a tél. Merengve bámulom az erdõt, és az elmúláson töprengve nehezednek lépteim.
Erõteljes kaptatón araszolok, gyökérbõl készült lépcsõfokokat koptatok. Murvás út után vízmosta erdei út, Szakó-nyereg. Néhány szó a pecsételõvel és irány a keskeny ösvényen Ilona-pihenõ felé. A nyergen haladva egyre feljebb és feljebb mászunk a Dobogókõ felé. Hûvösödõ légáramlatok jelzik a szint emelkedését, összébb húzom dzsekimen a cipzárt. Fényképezõ fiatal párt kerülök, egymásra mosolygunk, köszönünk, jó turistákhoz illõn.
Erõsen dobogó szívvel érkezek Dobogókõre. Szignó a megfelelõ helyre, vízvétel a kék kútnál, át a parkolón be az erdõbe, lassú kocogásba fogok, a Fagyoskatona porladó szikláin leereszkedek az aszfaltútra és fel a túloldalon, széles sétányon haladok magas fák árnyékában, majd keskeny ösvényen, cserjék között.
Pilisszentkereszten gyors léptekkel rohanok keresztül, a temetõ mellett jutok ki a Piros-földekre. Megállok fényképezni a kilátás lenyûgözõ. Szemrevételezem Dobogókõ kimagasló kúpját és megcsodálom a Pilis csúcsa körül süllyedõ, emelkedõ siklóernyõsök hadát.
Az erdõ szélén még visszanézek egy pillanatra, aztán belépek a fák közé, elõttem a zöld sáv keresztezi az utamat, mielõtt megmássza a Pilist.
Futni kezdek az erõsen lejtõ, vízmosta terepen a Pilisszántói aszfaltút felé. Leérve, rövid aszfaltos séta után, poros, murván baktatok a bánya irányába. Bámulom a siklórepülõket, hogy kavarognak, forognak, az égen. Kissé untat, és nagyon fáraszt a hosszú, véget érni nem akaró szekérút.
Feljebb érve, kinyílik a táj, csodálom minden szépségét, csodálom a látványt, mekkora távot tettünk már meg, jó része látszik innen. Balra letérve, krosszmotorok szabdalta keskeny ösvényen ereszkedek lefelé, tüskés cserjék, törpefák kíséretében.
Messze elõttem, eltévedt turisták tanakodnak, indulnak rossz irányba, kiálltok, ne arra menjenek, megvárnak, köszönik. Tapossuk a szikes talajt, úton nõtt gyomot, szaladó bogarat. Érdeklõdnek: hol van a Csévi-nyereg. Mondom. Nem hiszik, azt mondják: a térképrõl mást olvasnak ki, valahol itt kell lennie a közelbe. Mondom: nyugodtan jöjjenek, jó felé megyünk, a keresett hely még odébb van. Kétely olvasható ki a férfi jelbeszédébõl, a hölgy hisz. Késõbb újabb kételyek, mondom: menjenek nyugodtan, amerre gondolják, én megyek a Csévi-nyereghez pecsételni, megértem õket, engem is vittek már el az erdõbe, olyanok, akik nagyon tudták merre kell menni.
A nyeregnél megkapom a szignót, és elindulok egy kellemes sétára, egy hosszú és aránylag vízszintes, szép erdei úton. A végén kiérünk egy nagy tisztásra, a szélén, kerítés mellett ballagunk elõbb szekérúton, majd keskeny ösvényen, magasra nõtt gyomnövények között. Murvás útra érve jobbra fordulunk, és sokáig megyünk felfelé, a fehér zúzott kõ porzik a lépteink alatt.
A Juliska-forrás mindig száraz kifolyócsöve búsan lógatja orrát, sóvárogva nézem a padokat, szívesen leülnék pihenni egy kicsit. Tûnõdve sétálok az igen szép és kellemes úton, keresztezõdéshez érve ballra fordulok, rövid séta után erdei tisztásra kapaszkodok meredek, vízmosta falon. A gondosan lekaszált kis tisztáson nehéz léptekkel ballagok az erdõ széle felé. Mielõtt belépnék a fák közé, megfordulok és megcsodálom a fantasztikus kilátást a Pilis hegy hatalmas tömbjére.
A lombos növények közé lépve, enyhén emelkedõ ösvényen kanyargunk, most el kezd emelkedni a csapás, és csak emelkedik és emelkedik, míg végül már nem hajlik jobban a lábfejem és oldalra kell fordítanom azokat. Felveszem szokásos meredekmászó stílusomat és lassan lépkedve, ziháló tüdõvel rimánkodok, hogy felérjek a tetejére. Fohászom meghallgatásra lel, fenn vagyok.
Sajnos az erdei utat a motorok vájta mély barázda szeli ketté hosszában, ami jelentõsen nehezíti a gyalogosok elõrejutását, így aztán folyamatosan ugrálva egyik oldalról a másikra próbálok túljutni ezen a szakaszon. Nagyon fárasztó! Sajnálkozok a gyönyörû, kellemes sétány tönkretételén.
Kijutva a fák közül, kopasz gerincen hullámzunk egyre feljebb, és feljebb, csodáljuk ez egyre jobban kinyíló táj szépségét, aztán meredeken le, majd keskeny lombokkal fedett ösvényen, hegyet kerülünk körívesen, hogy kijussunk a letarolt dombok közé A kivágott fák helyére csemetés van telepítve, a kilátás parádés, a kopasz hegyoldalba vezetõ szûk csapás igazi élmény, ha nem változtatja rémálommá egy szembe száguldozó motor.
Ez az út szebbnél-szebb helyeken vezet, végül felmászunk a Vörös-hegyre, ami egy kemény kaptató, de utána már, a Kopár-csárdánál elfogyasztható leves gondolata simán levisz minket a völgybe.
A csárdánál a leves, mint mindig most is kitûnõ, így energiával feltöltve folytathatja a kimerült turista hosszú vándorútját.
Az erdõben homokos talaj, igyekszem keményebb részeket keresni a puha felszínen. Mielõtt felkapaszkodnék a meredek hegyoldalon a Kakukk-hegyre, két hölgy után kiáltok, hogy rossz irányba mennek, jönnek utánam, kapaszkodok felfelé a fenyõk kiálló gyökerei között, szuszogok, markolom erõsen a botokat, jó hogy itt vannak, kisebb a visszacsúszás esélye. Apró tisztáson beüttetem a pecsétet, és már futok is tovább, leereszkedek a betonútra és lassú kocogást produkálva jutok el a sportpályáig, itt tempós gyaloglásra váltok.
Az út ismét homokos, de még nem nagyon puha, hosszú utat hagyok magam mögött mire balra kanyarodva az erdõbe térek. Az egyre süppedõsebb talajon bukdácsolok, csúszkálok, újonnan épített kerítés mellett ballagok az erdõben, az út szinte járhatatlan.
Házak elõtt fordulok jobbra, itt az elmúlt években egy kutya riogatott, most nincs itt, megkönnyebbülök. Tavaly kiirtott nyiladék után fordulok ismét jobbra, megint az újonnan épített kerítés mellett tekergek.
Kocsiablakban pecsételek, vadrácson bukdácsolok, Hosszú-árok felé bandukolok egyedül, senkitõl sem zavartatva, ezt az utat még sohasem tettem meg világosban, most körülnézek, keresem azokat a pontokat, amiket az éjszakában rögzítettem az emlékezetemben, kidõlt fákat, keresztezõdéseket, völgyeket. Furcsa érzés, az ember többnyire elõbb nappal látja a dolgokat, nagyon különleges lelkiállapot, amikor ez fordítva történik.
Nagy-Szénás elõtt az emelkedõn többen utolérnek, elhagynak. A földön egy kis fehér színû szatyrot látok, odaérek, felveszem, benne igazoló lap, mielõtt felérnék, jön visszafelé a gazdája, nagyon hálás, hogy magammal hoztam.
Az emlékfalnál pecsét és Csanyától meleg leves, jólesik, köszönöm és megyek tovább, falépcsõn fák között, keskeny, kopasz hegyoldalba vágott ösvényen. Lefelé ligetes, köves csapásokon, cserjék között, Nagykovácsi kövesútjain, járdáin. Plébánia, keresem a bejáratot, keressük a bejáratot, megvan. Pecsét, üdítõ, zsíros kenyér.
Besötétedik, a falu sötét útjain haladok, át a patak felett, meredek aszfalton, betonozott úton. Elemlámpa tapad a homlokomhoz, mutat irányt, világít vízmosást, köveket, gödröket. Kerítés mellett ballagok, Vörös-pocsolya dagonyái tûnnek tova az erdõ sötétjében. A köves talajon idõnként botlok, rúgok követ, nyüszít a lábam körme a fájdalomtól. A csillagok világítanak az égen, díszítik, ékesítik az éjszaka csendjét, nyugalmát.
A mûút után nekivágok a Fekete-fej megmászásának, botladozva, kimerülve érek a pontra több turista társsal együtt. Cukrot szopogatva megyünk tovább, kocogok lefelé a nyaktörõ meredélyen, ide felmászni sem semmi, de lejutni sem egyszerû menet. A Szépjuhászné felé araszoló aszfalt életveszélyes csíkját követve haladunk, amíg befordul a kijelölt ösvény az erdõbe. Az erõsen kimosott út nem könnyíti meg a mászást, feljebb kövek szétszórt szõnyege nehezíti az elõrejutást.
Kiérve egy kis pihenõhöz, leülök a padra és megiszom a Red Boolomat.
Szépjuhászné oszlopvilágítása jólesik a szemnek, végre körülnézhetek és nem kell vakoskodnom a lámpám fényénél. Az útnál egy srác visszafelé jön, nem találja az utat, velem tart, kétségei vannak, mondván, hogy arra már körülnézett. Baktatunk felfelé, keresztezünk, utakat, ösvényeket.
Felérve a János-hegyre pecsételünk, elmagyarázom alkalmi útitársamnak, merre menjen, aztán lassan kocogni kezdek és lefutok a Virág-völgyig. A sárga sáv elmegy Csacsi-rét felé, a piros sáv jobbra fordul és egy kellemes sétányon, enyhén emelkedve halad Makkosmária felé. Hallgatom, ahogy a kövek sercegnek a talpam alatt, idõnként szétrúgok néhányat, ilyenkor egymásnak koccanva görögnek tovább, az éjszaka ezeket a zajokat felerõsíti, kiélesíti. A feltámadó szél leveleket sodor le a fákról, a száraz avar zörög, idõnként olyan, mintha valaki közeledne felém, összeszorul a torkom, szaporázom a lépteimet, település közelében járok, lehetnek mások is az erdõben, nem biztos, hogy jóakarattal. Volt már, hogy féltem egyedül, éjszaka a fák között, de nem jellemzõ, most azonban elvesztettem a biztonságérzetemet.
Fellélegzek, amikor meglátom a templom körüli fényeket. Pecsételek, befalom a csokit, és már indulok is tovább, az idegeim megnyugodnak, helyreáll a rend, jó iramban haladok tovább.
Tavaly az irtás végén eltévedtem, jobbra mentem, most figyelek, és ballra térek a karónál. Fejlámpám imbolygó fényénél taposom a hosszú egyenes szekérút vízmosta talaját. A Végvári-szikla épp hogy csak látszik, az innen induló hosszantartó emelkedõt nem szeretem, mindig rendesen megkínoz, az mégis jó érzés, hogy ez az utolsó, és azután már csak lefelé kell menni.
Balról az erdõ fái szuszognak az éjszakai szélben, jobbra a tisztás vége csak alig-alig vehetõ ki. Beérve az erdõbe, rövid gyaloglás után ismét találkozunk a sárga sávval, amely a Csacsi-rét felõl érkezik, de csak röviden haladunk vele és máris jobbra letér, hogy a Sorrentó irányában a sötétbe vesszen.
Keresztezem a KFKI felõl érkezõ aszfaltcsíkot, majd ismét egy hosszú egyenes emelkedõ kezdõdik, a végén lámpák fényét látom felvillanni, odaérve egy éles balkanyart veszek, rövid séta után pedig egy jobbost. Most már egészen közel van valaki egy elemlámpával, a domb tetején érem utol, csatlakozik hozzám, nem nagyon örülök neki, mivel eléggé lelassít, nekem pedig mennem kellene, hogy elérjem az utolsó buszt, különben dekkolhatok 5-6 órát, amit nagyon nem szeretnék. Mégsem hagyom ott, mivel látom, hogy nem nagyon van kedve egyedül maradni az erdõben.
Végül kiérünk Budaörs szélére, és ekkor már elválok alkalmi útitársamtól és lefutok a Nyugdíjas Otthonig, a túra céljáig.
Itt megsürgetem egy kicsit az embert, aki az okleveleket adja ki, ez nem nagyon tetszik neki, de hát nem azért rohantam nyolcvanhét kilométert, hogy most késsem le a buszt, végül csak elkészül, lekapok két virslit a tálcáról, és már futok is a megállóba, ott felveszem a száraz ruhámat, és ahogy végzek, már jön is az utolsó menetrendszerinti busz, amelyik a végállomásig közlekedik
 
 
suvidaniTúra éve: 20052006.06.10 01:12:06
megnéz suvidani összes beszámolója

Mivel az öcsémmel a 85 kmes távra neveztünk, kénytelenek voltunk kicsit erõsebb tempót diktálni, így elnézést is kérek a többiektõl, hogy csak úgy leléptünk. A túra maga remek idõben zajlott: reggel a csillaghegyrõl megcsodálhattuk a napkeltét és amíg nem nyugvott le, amit a kopár csárda feletti fenyõerdõvel borított hegyrõl csodálhattunk meg, egy szem felhõ sem úszott a nap elé! Egészen a 40kmig tavaszt idézõ langymeleg idõben haladtunk, sajnos nem valami jó tempóban, így az éjjszakai
szakasz a kelleténél talán egy kicsit hosszabbra sikeredett. A csévi nyereg elõtt el is kavartunk, ami ugyan nem volt sok feleslegesen megetett km, de 50km közelében nagyon demoralizálóan hatott. A kopár csárdánál aztán vettünk egy hosszabb pihenõt, és mire belapátoltuk a gulyáslevest teljesen ránksötétedett. Itt találkoztunk néhány sráccal akikkel még egy nyári túrán ismerkedtünk meg, innen együtt folytattuk az utunkat, sõt még néhány idõsebb játékos is csatlakozott hozzánk. Gondoltuk, hogy ennyien biztos nem tévedhetünk el, de már pár méter után elkavartunk, és csak nagy nehezen találtuk meg a Kakukk hegyi ellenõrzõpontot.

Innen nagyon jól haladtunk: az a srác akivel indultunk gondolkodott azon, hogy átjelentkezik a 65ös résztávról 85re. De aztán a Szénás hegyi kaptató eléggé megviselte a csapatot: mire felértünk biztos volt, hogy mindenki marad az eredeti
távján:-). Nagykovácsiba minden különösebb gond nélkül leértünk, ahol aztán pompás
vendéglátásban volt részünk: 3 féle üdítõ, zsíroskenyerér csalamádéval, savanyúkáposztával, kenõmályas kenyér, opcionálisan torma. Itt is telezabáltuk magunkat. Itt kiszált a cimboránk, de csatlakozott hozzánk egy leányka, akinek a barátja akkor adta fel térdproblémák miatt. Innen a túra számomra, egyik legkönnyebb része jött, hiszen a Nagkovácsi - Fekete fej útvonalat már rengetegszer
megjártam így nem volt gond a helyismerettel. A meglepõ az volt, amikor kiderült, hogy ezt az utat s/nem tudom pontosan, mivel a jelzések nem megfelelõ felfestettsége okán, valahányszor erre jártam mindig levágtam egy oriási hurkot. Most nem. :-)

Fekete fej hegyen ismét találkoztunk Joeline-nal majd vettünk egy nagy levegõt és
nekiindultunk a nagyon durva lejtõnek... Ez a túra nem csak a hossza miatt nehéz, hanem a nagyon nagy szintkülönbség miatt is: 3205m aminek a fele az
utolsó 35 km-en van: 214m fekete fej re, 293m János hegyre ami nem tûnik túl soknak, de 70 kilóméter után.... meredeken le; meredeken fel: Hárshegyi körút; merdeken le: szépjuhászné; meredeken fel: jános hegy. Ezt az ellenõrzõpontot már könnyített útvonallal vettük célba: kicsit hosszabb táv, de finomabb emelekedés. Így olyan úton mentünk amin egy túrázó sem, ennek köszönhetõen belefutottunk egy vaddisznó csordába! (A János hegyen!!!) az ösvény két oldalán jobbról-ballról igen közeli röfögés-csörtetés hallatszott. Makkosmáriáig kipihenhettük a rengeteg szívást, mert addig szinte csak enyhe lejtõs út vezetett. Megállás nélkül mentünk tovább a célig... illetve nem teljesen.. itt már nagyon fáradtak voltunk és kénytelenek voltunk idõnként tartani egy-egy perc pihenõt. Aztán megpillantottuk a várva-várt Budaörs fényeit... rettenetes volt: ott terült el elõttünk szinte karnyújtásnyira, de iszonyú magasan voltunk: a táv utolsó pár kilóméterén így meg kellett küzdenünk egy nagyon durva köves lejtõvel. De meglett!! 20 óra valamennyi alatt...


Nagyon jól megszervezett túra volt (eltekintve egy-két apróságtól persze): színvonalas szolgáltatások (kaja, pia), jófej szervezõk :-D, szép kitûzõ, nagyon profi itiner, ami már néhol követhetelenül részletes.

A túra tanulsága a mentális felkészülésre:
\"A 85 nem kicsivel több, mint 50, hanem az már majdnem 100!\"
 
 
ZsacTúra éve: 20052005.11.27 23:45:40
megnéz Zsac összes beszámolója
ez ugyan nem teljesitmeny tura, de vegigmentunk ujra a pirosonon, dobogokoig, gondoltam leirom, ha belefer.

pentek este van, jovok haza edzesrol. mivel atompocokkel eggyut gyalog tettuk meg az utat, en a maradek miatt nem fogok villamosra szallni. az ejszakaira akarunk holnap menni, de tobben mondtak, hogy nem jo, nincs lehetoseg. felhivom aront, hogy menjunk holnap reggel, ugyanugy, ugyanoda, ugyanakkor, csak dobogokoig, nekem meg haza kell ernem (zalaba). azt mondja jo, ott lesz. a tobbieknek mind van vmi dolguk. meg ez nap elkeszitettema kajamat, masnap aludni akartam, hogy kialudtan menjek az ismeretlenbe. de ehelyett fel 6kor kelek, megyek a batthanyira. megerkezunk, immar rutinosan megyunk a piroson. aronnal nincs mas kaja par croissanon meg egy szendvicsen kivul. mondom, nalam van boven, ha ker, szoljon. leszalltunk, emlekezetbol mentunk, igy nem tevedtunk el az elejen. en megint poloban, o edzocipoben, kabatban. ilyenkor jottem ra, hogy azokon a holtpontokon, amiken eddig atvitt a tomeg, senki nem fog. mar az elso erdobol valo kieresnel eltevedunk. vissza. nagy nehezen megtalaljuk az elso emelkedot. meg nem ebredtem fel teljesen, izmaimban lassan tudatosodik, hogy itt munka lesz. tagjaimat atjarja a hideget, de mar az evek alatt megszoktam, nem zavar, nem gatol, gyerunk tovabb. az elso emelkedo utan viszonlyag jobban vagyok, kezdek teljesen rendbe jonni.

mire felerunk az elso hegyre, sokkal hosszabbnak tunik a tav. nem tudok ellazulni, kilepni ebbol az egeszbol. alig allok a labamon, folynak ossze a dolgok, az ut fagyott, csuszik. edzotaborbol mar nem idegen az erzes, tudom mennyit birok. barmennyit. az ember turokepessege annyi, amennyit elhisz magarol. en nem hiszek semmit. filozofalni otthon kell, befutott szobaban egy bogre forro (tejes) tea melett. nem kinn a terepen, hidegben, szelben. legutobb szellemileg teljesen maskepp alltam hozza. most ugy fogtam fol, hogy csak egy kicsi tura. visszaut. aron elkezd az elso lejtonel futni, nem nagyon tud megallni. en nekem tul meredek, gyalog megyek tovabb.csobanka. irigyelva nezzuk az uton keresztben allo subaru forestert. igy konnyu turazni, ules futessel, digitalis klimaval.be az erdobe. meg mindig nem tudok atallni szellemileg, itt tartom magam. ennek az az eredmenye, kezdek kimerulni.gyerunk tovabb. egy kis futas, haladjunk. kierunk az erdobol, be a masik erdobe. itt majdnem eltevedunk. itt kepes vagyok vegre egy kicsit atzokkeni, de aztan megallunk cipot kotni. aronnak mindig kikotodik. iszok egy kortyot, gyerunk tovabb. itt megint nem tudok elszakadni a gondolataimtol. csak megyek tovabb... de megerolteto. erzem. nem automatikus. gyerunk, eljutunk a pontbol b pontba.el kell jutni.nagy nehezen eljutunk az aszfaltos reszig, itt az emelkedonel rossz helyen kanyarodunk, vissza. sokat megyunk fol, aztan meredeken le. uton domosig, egyszercsak megszunik a jelzes. se erre, se arra semmi. menjunk at erre, itt van kb domos, erre.menjunk. leereszkedunk, majd fel. villanypasztorba utkozunk, ki keruljuk, tovabb.
hatalmas kerulovel elutunk vissza a piroshoz. tovabb. lepcsozunk, majd tovabb. az aszfaltos uton elerunk domosbe. itt be a boltba, veszunk csokit. megkerdezzuk, milyen messze van dobogoko? jon a valasz: hat busszal fel ora... jo, tovabb. itt meredeken fol, sokaig. temetobol ki. sorompomal kis piheno. ez a se itt, se ott allapot nem hasznos. teljesen kikeszulok. izmaim a magul eletet akarjak jarni. minden ellenunk fordul. egyszer csak megint eltunik a piros. probalunk korrigalni. nem jo. meg mielott barmit tehetnek ellene, belegondolok, belefolyok: eltevedtunk, itt a semmi kozepen. hatalmas szellemi erofeszitessel, egy artikulalatlan uvoltessel sikerul visszanyernem uralmamat magam felett. dobogoko nagyjabol arra, ott van egy ut, menjunk arra. arra megyunk. piros sehol. egyszer csak feltunik. megkonyebbules, gyerunk tovabb. igy a teljes ketsegbeesesbol, remenytelensegbol, kicsit felengedek. olyan nagyon rossz helyen akkor nem vagyunk. hatalmasnak tuno emelkedo, utra fel, piros sehol.bolyongunk, nagy nehezen megvan, felkuzdjuk magunkat.amikor eltevedtunk,egy villanypasztor meletti csapason kelett menni. minden tele vadroszaval, mindegyikbe beleakadtam, kozben a villanypasztorra majdnem raestem. tobbzsor aron kapott el. o valahogy kikerulte ezeket. minden tiszta levagott szalagozas. nem tudom mire velni, abban maradunk, hogy az eredeti utvonalat kovetjuk. igy iszonyatos terep utan jon vegre egy kicsit vizszintesebb, egyenletesebb. egy orokkevalosagnak tuno ido utan jon szembe vki, kilato messze van? messze, mondja. jo. gyerunk tovabb. nem tudjuk betajolni magunkat, nem tudjuk hova lyukadtunk ki.orak utan vegre eloszor tudjuk betajolni magunkatelerjuk a kilatot.innen mar dobogoko nincs messze, de alig visznek a labaim. a bufeben nincs almas deres, micsoda pofatlansag. dupla kv, aztan gyerunk buszra. busszal haza.

ezt is tuleltuk. nem adni fel, menni, nem gondolkodni.

grat aron, jol mentunk
 
 
ZsacTúra éve: 20052005.11.27 21:11:46
megnéz Zsac összes beszámolója
piros 50A

En teljes egeszeben le akarom irni, hogy mi volt, az legelejetol a vegeig. nem muszaj elolvasni...

es itt felhivnam a figyelmet, hogy amikor az ember megy, foleg ekkora tavot, egyszer csak kikapcsol. ilyenkor nem rogzit, nem gondolkodik, megy. ezt nem lehet leirni, at kell elni. ezer van az, hogy nem fogom tudni teljesen leirni, mer nem emlekszem. egyszeruen nincs meg. persze lehet, hogy csak nalam van igy, de ez van.

A teljesitmeny tura, mint olyan, (illetve ilyen) uj volt, nevezetesen ez volt az elso. De a tura, mint olyan nem volt uj, kisebbeken voltam mar. A harcmuveszeti edzeskrol az erofeszites, mint olyan sem volt uj. Ugyhogy, en mint a legnagyobb balfa*, osszehivtam a csapatot, hogy igy, a pentek esti edzes utan, egy cirka 50 kmt dobjunk be, mi az nekunk... de egy szot nem szolhatnak, joval elotte szoltam. sokan mondtak, hogy jonnek, de van akinek csak a pofaja nagy... gyulekezo hetkor volt a battyhanyin. mivel en kozel laktam, jo tiz perccel korabban kinn voltam. De raoo ugy latszik nem fekudt le aludni, meg nalam korabban is kinn volt... vele eggyutt kezdtunk el bolyongani, felkeresni a tobbieket. aronnal fenn talalkoztunk, kisember is ott volt mar, csak nem talaltuk. felhivtam, mondta, jon. mondom nagyon jojjon, 0659 van, a hetoras hevvel menni akarok... hat, nagy vinnyogas, lampa eges, de vegul felugrottunk. uton csillaghegyre csak a legfontosabbakra volt ido: kunyiztam szendvicset, feltoltottem a kulacsom a szinten nem magammal hozott vizzel, es bemutatas, mindenki mas mas helyrol jott. mivel nem tudtuk mire szamitsunk, mentunk a tomeg utan. ami volt, megtalaltuk a rajtot. eljen :D. miutan nemi uvoltozes aran megtudtuk hol kell az 50esre menni. megnezes, karteritest semmilyen formaban nem kovetelek resznel rohoges, alairas, pecseteles, menes. mindenki pulcsi, kabat, en polo. (A harcmuvesz nem fazik, csak erzekeli a hideget. :D) fel het elott elrajtoltunk. miutan ra lett nekunk mutatva a legkozelebbi fara, felfedeztuk a piros feher piros jelzest. hatalmas eljenzes utan utnak indultunk. amikor elertunk a beton utas szerpentinhez, reflexbol kanyarodtunk.(mivel jobb kez szabaly van) negyed ora mulva feltuno volt, hogy nincs jel. hat, mentunk foljebb, majd egy arra jaro nenit megkerdeztunk, mondta, hogy jo helyen vagyunk csak epp tettunk egy meretes kerulot. nem baj, mi az nekunk. ujabb hullamvasut utan, megtaltuk a pirosat, a tomeggel eggyut. mondom, skacok, soroljunk be vki moge, mer elfogunk tevedni. igy is lett. marmint besoroltunk. tovabb. amikor az elso nagyobb emelkedo fele ertunk, kezdtek lekerulni a kabatok pulcsik. mar akin volt persze. a nap pont hatulrol vilagitott, reflektor fenyben folytattuk utunkat. miutan szembe jott egy erdekes alak, hogy miket mondogatott, azt nem reszletezem, mentunk tovabb. innen mar csak az elso ellenorzo pont (vagy chekpoint charlie, ki hogy hivja) elotti sziklas szakasz a kov ami ugy megvan. ez igen erdekes volt, mer menni kelett, de nem lehetett, nehez volt a terep. itt volt az a pont, amikor kisember, megvalt tarsosagunktol, nem birja ezt a merteku hulyeseget. nem sokkal kovette peldajat raoo is.miutan legyoztuk ezt a reszt, itt tudatosodott bennem, hogy vki ezt igenis vegig futja. az hatszazezredik futo utan ami lehagyott minket kezdett idegesiteni, hogy ok mer birjak, en mer nem. es az effektus szinte vegig kitartott, vannak akik nem szoszmotelnek ennyit. mondom, hogy akkor lejton lefele fussunk mi is, legalabb annyival jobb lesz a szintido is, meg konyebb is. mar erosen avaros volt a terep, igy osztatlan figyelmet kovetelt. legfokepp aront feltettem, mer o edzo cipovel vallalta be, ami tulzottan nem tamasztja a bokajat ha kifordul... de hat ugye o is harcmuvesz, nem esett el. illetve itt nem esett el. csobankanal a metro tabla kiirasnal felvetettem, hogy mer nem megyunk metroba(aki nem ismeri: ez egy marha nagy kiiras, hogy metro, 10km, es egy nyil az ellenkezo iranyba), mi az nekunk, nehany plusz km. raoo erre, a legmuveltebb leven, felelevenitette, hogy nincs metro kartyak. nehany "kussoljalbe" utan vegulis a piros mellett maradtunk. az emelkedo megerkezesevel a dumalas is kezdett elhalni, mi meg meghalni... (szovicc hegyek, hova legyek)itt nehany nagyobb ugralas, futas lefele, es fakkozott, rengeteg avar kivetelevel nem volt semmi. amikor leertunk nagyon nagy tocsak voltak. az egyikbe el is tuntem bokaig, de hal isten kicsit magasabb, igy nem lett semmi. miutan kiertunk az erdobol idegesetivo valt, hogy nincs jel. mivel itt nincsenek fak, igy csak a kovetkezo erdos reszen talaltunk. na ezer nem jo kopar helyre menni. vhol ez elott volt megy ez ellenorzopont, ahol tesco gazdasagos cukrot osztogattak. a kovetkezo ami megmaradt az a volgyes resz. menet kozben vhol elhagytuk raoot. illetve o hagyott el minket. itt megtalaltuk. mi is felfele mentunk, majd mikor lattuk, hogy sokan mennek lenn, felmerult, hogy nezd mar, ez a sok hulye mind ott lenn megy... majd amikor a lenti uton talaltam jelzest, nyilvanvalova valt, hogy ki a hulye... a leereszkedes (szamomra) nem okozott kulonosebb gondot.innen mar nemi futas, es ember kerulgetes utan domoson voltunk. itt jol bekajaltunk, (parizsis szendvics) es ittunk par szorpot, tovabba nagyobb mennyisegu kexet veteleztunk, mentunk pecsetelni. kisember itt mar joval elorebb tartott. de nem baj, mentunk harman parbaaaaan (mar megint marha humoros vagyok...) a temetonel megtalaltuk a jelzest, mentunk tovabb. amikor ugy hirtelen lett az erdo, raadasul emelkedo, akkor meglepodtunk, de hat mentunk. ez egy nem megmaszhatatlanul meredek, de azer jocskan erezheto, de legfokepp baromi hosszu emelkedo. hat mentunk. amikor ennek vege lett, es nagyon felfele kelett menni, ott raoo lemaradt. mivel nem szolt, bevartuk, nehogy mar elvesszen itten... :D miutan megjott, mentunk tovabb, o vezetett. meglepoen gyorsan ment valoszinuleg o is kikapcsolt, hiszen kevesen tudnak alapban olyan gyorsan menni mint en (az onbizalom hiany komoly betegseg... :D)igy hat, nemi fakitermeles elhagyas utan megerkeztunk a kilatoba. egyedul itt vettem elo a terkepet, hogy megnezzem milyen messze vagyunk meg dobogokotol. hat, minden navigacios tudasomat bevetve megallapitottam, hogy nincs messze :D mondom, hat, ugy kb 2-3 km. na mindegy. vegul odaertunk a kajaldaba. na mar most tudni kell rolunk nehany dolgot: tudunk komolyak lenni, amikor a legnagyobb teljesitmenyt kell leadni, de ennyi. nem keszulgetunk kulonosebben, etrendet sem tartunk. en egy ideig probalkoztam, majd rajottem hogy felesleges, a szellemi resze a lenyeg. amikor a korulmenyek nem kovetelik meg, akkor nem vagyunk ilyen egyhegyuek(ez nalam a magas foku osszeszedettseget jelzi). tehat csak majdnem mindig vagyunk ilyenek. amikor nem kell, akkor ez a majdnem van. mint amikor beertunk a kajaldaba, akkor is ez a majdnem lett. ettunk almas retest, raoo bacsi meg egy zsiros kenyeret is bevallallt. ezt az almas retesre nekem nem fekudt, ugy hogy en maradtam a kvnal. kaja, pia, pihenes. ez utobbi abbol allt, hogy lerogytunk egy szekre, es elveztuk, hogy nem tortenik semmi. ilyen melyen pihentunk pontosan addig, amig ki nem hoztak a sutit... utana mentunk. kozben en elrohatam pecsetelni, hoztam almat, (megkaptam a mottot: almat vegyel hogy eros legyel...)felhivtam kisembert, mi, hogy van. mondta hogy o egy csoppet mer elorebb van, de kopar csardanal megvar minket. helyes. mivel kajalas kozben attanulmanyoztuk a magassag terkepet, kicsit felengedtunk, hogy innen mar konyebb lesz. nem kelett volna, hiszen pont a szellemi resze a lenyeg, es igy pont egy masfel oras kesest szereztunk. tehat kenyelmes(ebb) tempoban haldtunk tovabb a pilis mittomenmilyen faluk kozott, majd a sarkanyrepulok megcsodalasa utan elegansan eltevedtunk. itt felemeltuk hangunkat, hogy "nem tudja vki hol van a piros", majd az "itt" valasz iranyaba mentunk. mivel ez mar nem erdos,a jelzesek szama igencsak megcsappant. mentunk nagyjabol a jelzes utan, majd a feher, voros hegyek elotti ellenorzo pontnal feltunoen kezdett szurkulni. itt mar kezdtem hajtani a csapatot, hogy menjunk mar, gyerunk. raoo bacsi leblokkolt, hogy o nem, mi csak menjunk majd o is jon. gyengeden tajekoztattam, hogy ez ki van zarva, nem lehetoseg. ez abbol allt, hogy vissza mentem erte, es feltoltam, hogy de igen, mesz, megyunk, egy csapat vagyunk, osszetartunk, es kuss legyen. innen eros fegyelem uralkodott, mindenki ment, nem kerdezett, tudtuk, hogy most egyhegyuseg kell, hogy ne tevedjunk el. nekem nem volt hasznalhato lampam. az 1000ftos magnes lampaval emberek nem lehet elmenni turazni. erre max a 15000ftos magnes lampa jo. azer jo a magnes lampa, mer nem kell bele elem. de hat ugye, az most nem volt nalam, meg egyebkent sincs meg, igy hat jo alaposan kinyitottam a szemem, es ugy mentunk tovabb. inkabb erzekeltem, mint lattam, de mentunk, megtalaltuk az utat. a varos fenyei fontrol borzasztoan hivogatoak voltak, csak feltunoen messze. de mentunk.fel, le, de innen mar nem volt tul hosszu resz, bertunk kopar csardaba. a szintidot epphogy teljesitettuk. kisember aktivan aludt az egyik padon kinn, kozolte, hogy o cirka masfel oraja itt van, var rank. gulyas eves, tobbszor is. ez egy csoda. meleg volt, ize volt, es sok volt belole. ettunk, majd, mivel ezt elhataroztam, be mentunk a kopar csardaba, korul nezni. azt hittem csarda, olyan kajalda mint itt zalaban. hat nem. tobb szempontbol sem. nincs az kozvetlenseg a piner es az emberek kozt, es az arak miatt sem. mindenkinek az izlesere bizom, de ez szemelyes tanacs: a forro csokit a kopar csardaban ki kell hagyni. nem egy nagy elmeny ellenben jo draga. en meg mondom oszinten, nem birtam meginni. maradtam a viznel.na, menjunk, irassuk meg a oklevelet, hatha mar nincs sor. nem volt. megkaptuk, mentunk a busz megalloba. hat a busz most ment el. jellemzo. cirka fel ora mulva jon a kovetkezo. itt mar nagyon osszevoltunk torve, faztunk, de leginkabb ki voltunk. szocialis maz itt mar nem volt rajtunk, ektelen uvoltozesbe keztdtunk. hat, ilyenek vagyunk... elhataroztuk, hogy mivel az elozo busz nem allt meg, mindent megfogunk tenni, hogy ez megalljon. meg is tettunk. jott a busz, es mi kimentunk az utra, onnan integettunk, hogy alljon meg... megallt. fellszalltunk, elveztuk a meleget es azt, hogy igen gyorsan haladunk, anelkul, hogy gyalogolni kene.

vegul bertunk budapest nepligetbe. itt bevasaroltunk csokibol. a feher csoki volt a legjobb, aztan mindenki elszeledt, ki ki merre.

nagy elmeny volt, megyunk majd tobb hasonlo tavra is. egy 65-sel be kene probalkozni... van aki csak beszel rola. aron, kisember, raoo es en vegigmentunk. tudjuk hova rakni, hogy mennyi az, hogy 50km, mennyi az, hogy 2000m szint. gratula mindenkinek.
 
 
LúdtalpTúra éve: 20052005.11.12 07:02:01
megnéz Lúdtalp összes beszámolója
Piros 85.
Évek óta szemezgettem ezzel a túrával, de október végére, november elejére eddig mindig kifogytam a szuszból, s nem mertem bevállalni az indulást. Most sem lett volna ez másképpen, ha nyár végén SK-val és Tapírkával folytatott topicos eszmecserénk folytán, nem teszek egy könnyelmû ígéretet, miszerint idén ott a helyem. Ráhangolódásul többször elolvastam Balázs és Larzen korábbi években íródott beszámolóit, és SK szerelmi vallomását Piroshoz. Lelkesedésemet csak tovább fokozta egy véletlen találkozás Ferihegyen az éppen Spártába készülõ ultrásokkal, s egy rövidke beszélgetés Lõw Andrissal. Igyekeztem fizikálisan és fejben is ott lenni, és készültem a túrára. Mátra 60, Plus Maraton, Less Nándor 60 voltak a felkészítõ a hosszúk. Két könnyebb hét után aztán végre eljött a várva várt nap. Jó formában éreztem magam, s 11 órán belüli teljesítést tûztem ki célul. 1 héttel korábban egy vasárnap reggeli Fenyõgyöngyés futás végén megismerkedhettem két késõbbi futótársammal, Larzennel és Ákibácsival, akikkel a héten egyeztettük a közös indulás részleteit. Kissé aggódtam a formájukat tekintve, hiszen az idei Dupla Ironman, és a 4:47-es Meteor 50 tiszteletet parancsolt, de reméltem, hogy a ritmusunk közel hasonló lesz, és hát ne legyen a nevem Lúdtalp, ha becsülettel nem teszem oda magam. Aztán meg lesz ami lesz. 12 órán túl nem lenne esélyem, de azon belül van a verseny, így talán még partiban maradhatok. Miután Tapírkának 1 hét múlva OB-je volt, Alow és Balázs pedig az októberi kiliket már a lábukba rakták, :-))) Larzen és Ákibácsi lettek túratársaim, a "Nagy Csapat"-ból. Csípõs hidegben, és már világosban indultunk a K100-ról ismerõs piros szakasznak. Óvatosan, idõnként belesétálva haladtunk felfefelé, kerülgetve a korán kelõ gyalogosokat. Ákibácsi idõnként olyan tempóval résztávozott bele, ami aggasztó volt az elõttünk álló bõ 80 kilit figyelembe véve. Nem jártam jobban a gyalogos tempóval sem, ui. ebben a stílusban kifejezetten nehezemre esik iramot menni. Próbáltam gyönyörködni a kora reggeli nap szépségében, de idõ és szusz nemigen jutott rá. A hátunk felõl felkelõ nap reflektorként ránk tûzve igencsak begyújtott nekünk, így hamar lekerült a sígarbó felülrõl. Mindenestre a Kevélyre 47 perc alatt feljutottunk, ami megnyugtató volt, mert legalább az óra is gyorsnak érezte a tempót. A pontnál még jutott idõ egy kézszorításra SC-vel, aztán nyomtuk lefelé. Csobánkán tettünk egy nyúlfarknyi kitérõt a faluszéli kéknyomóshoz, aztán sepertünk tovább. Csikóváraljáig az aszfalt nem túl látványos, de legalább rápihentünk az elõttünk álló kitartó emelkedõre. Ákibácsi a Holdvilág árok elágazás után némi tollászkodásba fogott, így elkocogtam mellette, majd Rozita és trsa mögé beállva haladtam tovább, aztán õket is elhagytam. Dömösig, részemrõl is jól ismert az útvonal, amit kihasználva igyekeztem saját ritmusomat felvenni. Ez persze csak annyit jelentett, hogy nem haraptam ki Larzen fülét a sarkában nyomulva, hanem kissé távolabb haladtam. Tölgyikrekhez 1:54-gyel értem, de az egyenes végén már narancslottak a Futóbolondok, s egy perccel utánam meg is érkeztek. Midhárman gyors technikai szünetet tartottunk, aztán nekizúdultunk a lejtõnek Sikáros felé. Térdem ugyan kissé hûsnek jelezte az idõt de igyekeztem nem foglakozni vele, próbáltam ellazulni fejben és lábban egyaránt. Gyönyörködtem a Szõke forrás völgye festõi szépségében, a sûrû avarszõnyegen csillogó reggeli napsugár játékában. Az út játékos könnyed hullámvasútnak tûnt, jól esett a futás, elöntött az itthon vagyok érzés. Egy camelback-es futót kezdtem lassan beérni, miközben a Dömös ep-t a zsíroskenyér miatt már igencsak vártam, korgó gyomrom megtöltésének reményében. Ott is voltunk 2:52-re, ami nekem jónak számít, hiszen ezt a szakaszt edzésként is szoktam futni, s ettõl az idõtõl a 2:46-os rekordom alig jobb. Kaja pia nyújtás koreográfia, kb 10 perc tököléssel indultunk a mumus szakasznak. Nem is okozott csalódást, ömlött rólam a víz, fáztam, melegem volt, nem kaptam levegõt, de hát menni kellett. Ákibácsi ugyan panaszkodott, de szerintem csak engem akart vígasztalni, mert úgy ment felfelé, mintha sílift húzná. 4:07-nél voltunk a csúcson, és kényeztetésre áhítoztunk. Larzen és Ákibácsi bevállalták az almás deres, combo párosítást, én inkább maradtam a teánál. Kb 10 perc kávézás után Larzen "elindult". Kapaszkodtunk utána, kapkodtuk a lábunkat, próbáltunk átmelegedni. Szikrázó napsütésben, a paplanernyõsöket figyelgetve haladtunk át Szentkereszten, a Szántói nyergen, s tovább a piroson. Az út kellemetlen emelkedésbe fogott idõnként, amit megpróbáltam kocogással enyhíteni - jól rá is fáztam, mert a bozótosban sikerült egy jobbkanyart kihagynom, amire csak Szántón eszméltem rá. :-( Itiner olvasás, szentségelés, nyomás vissza, aztán toljuk neki, mert közben Ákibácsi és Larzen a jó úton igencsak elszaladtak. A Csévi-nyereg elõtt nem sokkal aztán meglettek, de ez a kis kaland eléggé megroggyantott, és a Kopár csárda ep. gulyáslevesééig nem is sikerült teljesen magamhoz térni. Addig még azért bejátszottunk egy aprócska elkavarást, "ha már lúd..." alapon. 6:07-kor nyomtunk részidõt a ponton. A gulyás meglepõen jól esett, bár féltettem a gyomromat, de az inkább hálás volt. Úgy tûnt elege van a milka kesudió hidegvíz "Kombi"-ból. Innen kezdõdött a számolgatás: világosban vagy sötétben érünk-e be? Lámpám nem volt úgyhogy az eldõlt, ha belepusztulok is rajta kell maradnom Ákibácsin és Larzenen. Persze a taktikám eddig is ez volt :-) A Nagy-szénás lábáig idõben ugyan nem volt hosszú az út, de nem akart fogyni. Ráadásul Larzen vérszemet kapott, addig számolgatott, míg kiókumlálta, hogy meg lehet világosban, csak "kicsit" nyomni kell. "Száz szónak is..." mire felértünk az emlékfalhoz, fekete pöttyök kezdtek megjelenni a kék égen. Ekkor láttuk meg Tapírkát, aki ügyesen leplezte aggodalmát félholt arcomra tekintve (vagy csak nem tudta, hogy ennél jobban néztem ki Csillaghegyen). Gyors kézfogás után aztán toltuk tovább Nagykovi felé. A faluban aztán újabb ismerõs arc, Balázs igyekezett velünk szembe (most nem a célból). Kettõjük társasága segített az „uncsi” kiliket feldobni , így "észre sem vettük" :-)) és már Szép Juhásznénál kellett fájdalmas búcsút inteni Tapírkának. Rövid frissítés és széldzsekibe bújást követõen veselkedtünk neki az utolsó elõtti hegynek. Fáztam, és nagyon fáradtnak éreztem magam, de sikerült csimpaszkodni Larzenbe, aki megint elõl nyomta, mint "a mai nap legerõsebb embere". Aztán Makkosmária felé a lejtõn lefelé sem volt ez másként, szaggatott, húzva minket is. A templom utáni utolsó emelkedõ hosszú és meredek. Idõnként szerencsére belekocogtunk, ui. a gyalogló izmaimat, már Kevélyre fel kimerítettem. És végül eljött a Frank hegy, még mindig világosban (valahol a Végvári-szikla körül lehettünk a Naplemente idején), és innen már csak lejt. Igaz kissé technikás, de hát világosban!!! nem gond. :-) Budaõrsön már felszabadultan örömködve rohanunk a várva várt Nyugdíjas házig a 74. es szám alá. Állj! Óra: 10:50 Álom!!! A kapu zárva. És? Ledõlünk a fûbe, lefekszem, szédülök, köhécselek, hallom ahogy kifelé sípol a levegõ, szóval jól vagyok :-) Némi idõ múlva a gondnok elõkerül, kedvesen beinvitál bennünket, kávét fõz, sütivel kínál, tejszínt, ásványvizet szervíroz. Álom! Fekszünk, didergünk, de nagyon örülünk. Lassan beérnek még néhányan (Toperczer Andrisék 4 perccel mentek jobbat), a rendezõktõl meg egy üzenet, hogy sajna késnek, gáz van. Egyszer csak én is fázni kezdek, elköszönök, édesapám hazavisz. Larzen Ákibácsi: köszi a futást, jó kis muri volt :-) Minden tekintetben szép, bár nem könnyû túra, fõ érdeme, hogy a világosban teljesíthetõ hosszúk közé tartozik. :-) Az ellátás kiváló: zsíroskenyér, parizeres szendó, gulyásleves, alma, innivaló, virsli. A pontok szinte mind idõben nyitnak, ami ilyen hûvös szezonban külön érdem.
 
 
larzenTúra éve: 20052005.11.10 11:49:25
megnéz larzen összes beszámolója
Mostanában kezdenek helyére rázódni a dolgok a fejemben. De mondhatjuk úgy is, hogy az elszúrt tavaszi/nyári versenyekre történõ felkészülésnek mégiscsak van valami hozadéka. Az sem utolsó dolog, hogy Ákibácsival újra vannak terveink, van motivációnk.

2000-ben gyalog indultam, teljes szintidõ kihasználással értem be. 2002-ben 13:20-at mentünk Ákibácsival, tavaly nekem 12:30 jött össze, Ákibácsinak 11:45, referenciának -balázs- és alow akkor elért 11:25-ös idejét tekintettük.
Klasszikus duónkat ezúttal Lúdtalp egészítette ki, bíztunk benne, hogy tudunk közösen egy nagyon jót futni.

A rajtban nagy nyüzsgés volt, sok ismerõssel beszélgettünk pár szót, elintéztük a nevezést és a csomagszállítást, majd 7:12-kor nekivágtunk. Ezúttal megfogadtuk, hogy nem ugrunk neki ész nélkül a hegynek. Már a beton részen is gyalogoltunk. A földútra történõ letéréskor Güszi sporttárs számon is kérte a futás hiányát, mondtuk, hogy most az a terv, hogy a végén futunk. Bíztam abban, hogy azt a tiszteletet, amit a Kevénynek megadunk, a János-hegyen visszakapjuk.

Csodálatosan tiszta idõ volt, élveztük a panorámát is, a hegy mászása közben. Próbáltam minden esetben hátul maradni, hogy a többiek véletlenül se rohanják el az elejét. Ehhez képest meglepõen gyorsan, 47 perc alatt jutottunk fel a csúcsra, sõt, a Tölgyikrekhez is kicsit túl korán, 1 óra 55 perc alatt érkeztünk meg, ahol Joey fogadott minket. Dömösig nagyrészt lefele mentünk, ennek megfelelõen bõ egy óra alatt meg is tettük a 10,5 km-es résztávot. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, én ebbe annyira bele is feledkeztem, hogy elfelejtettem pecsételni. Mire észrevettem, már jócskán továbbindultunk, nem mentem vissza. Az emelkedõt Kiss Andris társaságában kezdtük. Ez a szakasz nekem mumusom, mondtam is a többieknek, hogy menjenek csak elõre, Dobogókõn a büfénél kérjék ki nekem az almás pitét, lehetõleg egy kávékóla combóval. Amúgy érzésre jól ment ez a szakasz is, sokkal kevésbé volt meredek, mint eddig bármikor.

Dobogókõn a frissítés után újult erõvel indultunk tovább. Ezt a részt nagyon szeretem, kevés túra jár erre. Pilisszentkereszten újabb futó csatlakozott hozzánk ideiglenesen Lõrincz Olivér személyében, nem sokkal késõbb, a Csévi-nyeregnél pedig aakrisz ért minket be. Kicsivel elõttünk indult, de valahol elkerültük egymást. Innen a lejtõs, jól futható úton Ákibácsi diktált nagyon jó tempót, Olivér lemaradt, így maratunk négyen maradtunk krisz társaságában. Kis (2x200m) eltévedés után elkezdtük a Vörös-hegy ostromát. Ezt kissé megnehezítette egy nagytestû kóbor kutya, aki persze hozzánk csapódott és aki persze legtöbbször keresztbe állt elõttünk az úton. Szerencsére a Vörös-hegyen talált magának másik csapatot.

Kopár-csárdához kicsivel hat órán kívül érkeztünk. Nagyon finom volt a gulyás, negyed órát tobzódtunk, mielõtt továbbindultunk. A ponton egy rendezõ megkérdezte, hogy mikorra érünk Nagykovácsiba. Mondtuk, hogy legkorábban negyed négyre. Mivel õ vitte oda a csomagokat, ezért azonnal beült a Wartburgjába és kipörgõ kerekekkel elviharzott, hogy idõre ott legyen.

Én itt már éreztem, hogy ezt már csak szándékosan lehet elrontani, de véleményemet megtartottam magamnak. A Hosszú-árokhoz kissé korán érkeztünk, Nagykovácsiig már csak 5,6 km volt, de még egy óra az autó érkezéséig. Arra gondoltunk, hogy ezt a részt gyalog tesszük meg, úgyis jön a Nagyszénás emelkedõje.

Aztán átgondoltuk a dolgot. Ha tartjuk a tempót, akkor beérhetünk világosban, viszont a pontõr talán nem ér oda Nagykovácsiba, így a kidepózott lámpáinkat ott kell hagynunk. Megkockáztattuk, újra futni kezdtünk. Daráltuk az emelkedõt, bár futni csak ritkán tudtunk rajta. Itt-ott A4-es lapok tûntek fel, Rozitát és a Futóbolondokat bíztatva. Köszönjük Yoyo! :) Nemsokára megérkeztünk az emlékfalhoz, ahol Csanya és - meglepetésünkre - Tapír várt minket. Tapírt megkértük, hogy várja meg a faluban az autót a lámpákkal, majd késõbb valahol találkozunk és átadja. Mégiscsak jobb a biztonság. Lefele újabb meglepetés: -balázs- jött szembe! Teljes a Sötét Oldal! A ponton szerencsére ott voltak a cuccaink, így Tapír is jött velünk tovább. Aakrisz a hegyrõl lefele jövet kissé lemaradt mögöttünk és elfelejtett bejönni a pontra. Vöröspocsolya felé az emelkedõrõl küldtük vissza - neki is szüksége van a lámpájára. Sajnos emiatt a kis tévedés miatt már csak a célban találkoztunk.

Vöröspocsolyánál Balázs visszafordult, Szépjuhásznétól Tapír is elköszönt, de innen már csak 12 kilométer volt hátra. A nap még fent volt, bár gyorsan szállt lefele. Ákos büfézett egyet, de a kólát a János-hegyi pontõrnek adta, mert úgy érezte, hogy a gyomra nem venné be. Makkosmáriáig 4,3 km, 27 perc, jórészt lefele, de toltuk teljes gázzal. Makkosmárián pontõr még nem volt, mentünk tovább. Még mindig fent volt a nap. Az utolsó emelkedõket eddig mindig kínkeservesen teljesítettük, most viszonylag könnyen mentek. Ritkán futottuk, inkább nagyon tempósan gyalogoltunk. A piktortégla üregektõl elkezdtünk lejtõzni. A kõgörgeteges ösvény sem fájt annyira, mint szokott. A kanyar után pedig feltûntek Budaörs szélsõ házai. És még mindig világos volt. Innen már csak pár perc és beértünk a célba. 10 óra 50 perc.

Itt kicsit várni kellett, míg a rendezõk megérkeztek, de a gondnok nagyon kedves volt, hozott nekünk kávét, teát, ásványvizet, kekszet. Lassan érkeztek a többiek, Lõrincz Olivér, Toperczer Andrisék nb-s csapata (Gaál Ferenc, Földi Mihály), aakrisz. Végül megjöttek a rendezõk, majd nagy sokára a csomagok is. Átöltöztünk és rátértünk a napi második programra: visszafutni Csillaghegyre az autóhoz. Ezt már régen elterveztük Ákibácsival, de nem nagyon akartunk elõre beszélni róla, hiszen nem tudtuk, hogy lesz-e bennünk annyi akarás, hogy még húsz kilométert bevállaljunk. Végülis volt, bár a célban nem volt még kaja, ezért elég éhesen indultunk vissza, ez vissza is ütött. Ráadásul Ákibácsinak az Achillese rendetlenkedett a végére. Három teljes órába telt, míg visszaértünk a rajthelyre. A cél az volt, hogy a túrán nem tartalékolunk a visszaútra, azt hiszem, ezt teljesítettük is.
 
 
piedcatTúra éve: 20052005.11.03 10:23:35
megnéz piedcat összes beszámolója
Piros 85

Még egy nehéz túra! Már tavaly is szemezgettem a pirossal, de qvic érdeklõdését nem keltette fel, én pedig egyedül nem akartam menni ilyen hosszú távon. Most a túratársam is szívesen velem jött volna, már tervezgettük is a túrát, de váratlanul egyik térdének elege lett a sok megpróbáltatásból, és kivett két hét szabadságot. Ezt mindketten bántuk. Így egyedül mentem.

Szombat reggel HÉV-vel utaztam Csillaghegyre, elfogott a „Kinizsi-érzés”, bár negyed 7 körül tömeg abszolút nem volt. Nem tudtam, hogy 7 elõtt is elengednek, de nem is bántam, hogy így történt, mert csípõs hideg fogadott, és nem akartam még háromnegyed órát téblábolni az orvosi rendelõ elõtt. Nevezésig elfogyasztottam még egy szendvicset fél liter csipkebogyó-teával, közben figyeltem a rajthoz érkezõket. Ismerõs arcokat véltem felfedezni, akiket minden túrán látok, amelyeken elindulok. Törtem a fejem, hogy mégis mikor induljak. Már kezdett világosodni. Felfigyeltem az egyik pontõrre, aki a célban lesz, és elmondta, hogy õt nem fogja érdekelni, ha valaki sietség miatt kihagy pontot, mert a nyitás elõtt ér oda. Ebbõl arra következtettem, hogy a pontok nem fognak hamarabb nyitni.

Gyorsan neveztem, kaptam egy idõt: 6.37. Lassan elindultam, közben átnéztem az itinert. Meglepõdtem, hogy Nagy-Kevély csak 8-kor nyit. Majdnem másfél órám van addig, tehát lassan kell menjek. Kigondoltam egy húzós idõtervet, amit a célból induló utolsó busz határozott meg. Rajt: 7, Dobogókõ: 13, Csárda: 16, Nagykovácsi: 18, cél: 22 óra. Ez közel 6-os átlagot jelentett, ami egy ilyen szintes túrán annyit tett, hogy nyomni kell, mint állat. Ezért furcsa volt, hogy az elején lassacskán bandukoltam az ismerõs Kinizsi-útvonalon. Vagy mégsem volt olyan ismerõs? Ahogy félálomban sétáltam, hirtelen egy középkorú hölgy futott velem szemben, és rám szólt: „Rossz úton megyünk!” Mi? Hogy? Ja! Tényleg! Már az elején elnéztem a letérõt jobbra. Hiába, a Kinizsin itt még ezren vagyunk, nem kell figyelni a jelzéseket.

A hölgy már többször járt a P85-ön, elmondta, hogy sietni akar. Amint letérünk balra az erdõbe, lemaradt tõlem az emelkedõn, Tibet és Vadmalac is elengedett. Az ürömi mûút fele már egészen világos volt. Ekkor elhúzott mellettem egy futó! Aztán mégegy! Mikor már a harmadikat láttam távolodni, kezdtem gyanakodni a pontnyitással kapcsolatban. A futók mindjárt odaérnek, pedig még negyed 8 sincs. Tehát vagy ott fognak toporogni Kevélyen 8-ig, vagy hamarabb nyit a pont. Mivel az utóbbit tartottam valószínûbbnek, ezért felkapcsoltam két sebességfokozatot. Jobban is esett, mint a séta. Nagy-Kevélyhez közeledve már futottam is, hullámvasutaztam föl-le. Utolértem egy férfit, aki inkvizítor módján hajtotta a lányát (vagy a párját?): „Gyerünk futás, mindjárt lejtõ következik!” A lány egy óriás hátizsákot cipelt, nem tudom hogy képzelték ebben a futást.

Gyönyörû volt a napfelkelte, ahogy az elsõ sugarak megvilágították az õszi erdõt. Bár a nyár a kedvenc évszakom, õsszel a legszebb a táj. 7.50-kor felérve a Nagy-Kevélyre fotóztam is egy párat, majd megindultam lefele. Sehol senki. Furcsa volt, hogy emberek kerülgetése nélkül zúzhatok lefele. Egy futó megelõzött, aztán valószínûleg elnézte a Kevély-nyeregbe vezetõ letérõt, mert késõbb újra megelõzött. Hacsak nem ikrek voltak. J

Tölgyikrekig simán ment minden. Szép a táj, jó a túra, 6-os átlag fölött vagyok, Tölgyikreket felismerem a Beac Maxiról (ellentétben Kevély-nyereggel), a pontnál kapok cukorkát, nem is olyan rossz. Szõke-forrás völgye elképesztõ látványt nyújtott. Már qvic is mesélte, hogy iszonyúan szép a völgy, de így „élõben” leesett az állam. Itt értem utol azt a túrabotos srácot, akivel késõbb együtt mentem egy darabig. A völgyben már keresni kellett a jelzéseket, az avar teljesen eltakarta az utat. Rövid szakaszon bukdácsoltam, majd hosszú szakaszon kényelmesen kocogtam a széles úton, miközben szájtátva bámultam a bal oldalon elterülõ völgyet. Mire leértem az aljára, utolért egy másik srác, akivel beszélgetni kezdtem. Közben felfigyeltem egy jelre, ami nem tûnt túl szívderítõnek: bal térdemnél oldalt valami tompán fájni kezdett. Már korábban is észleltem, de nem tulajdonítottam neki jelentõséget, gondoltam majd elmúlik. Hát nem múlt el, rosszabb lett. Dömösig rohamosan romlott az állapotom, a futás már nagyon kellemetlenné vált. Olyan rossz érzés kerített hatalmába, mint anno a Barcika 65-ön, amikor sérülés miatt fel kellett adnom a túrát. Éreztem, hogy villámgyorsan közeledik a tûréshatár, amin túl ez a kellemes túra túlélõtúrává változik.

10.50. Dömös. Jó idõben vagyok, kellemesen meleg van, csodálatosan süt a nap, és rohadtul fáj a lábam. A pontnál leültem egy padra, ettem, ittam, töprengtem, hogy mi legyen. Végül a döntést elhalasztottam Dobogókõig, legalább 35-ig menjek el, ott még mindig feladhatom. Szedelõdzködtem, a srác még maradt, felváltotta a botos srác, akivel Dobogókõig egymást kerülgettük. Gondolom felesleges ecsetelnem, hogy a Szakó-nyereghez vezetõ „kellemes” emelkedõk milyen hatással voltak a fájós lábamra. Minden gondolatomat kitöltötte a fájdalom. Már láttam magam elõtt, ahogy Dobogókõn gratulálnak a Piros 35 teljesítésért. Ez mind szép, csak én a 85-ön szeretnék végigmenni! Lassan haladtam, próbáltam tehermentesíteni bal térdemet. Többé-kevésbé sikerült is. Szakó-nyereg után azt vettem észre, hogy már jobban odafigyelek a tájra, mint a térdemben égõ fájdalomra.

12.37. Dobogókõ. 6 órája voltam úton, még így is tudtam tartani a 6-os átlagot. A hamarabb indulással szerzett elõnyömet megtartottam. Úgy tartják, hogy Dobogókõnek gyógyító hatása van. Talán tényleg így van. Mikor beléptem az Eötvös Házba, úgy döntöttem, hogy mégsem adom fel. Határozottan enyhült a fájdalom, csodaszerû dolog történt. Megettem egyik szendvicsemet, meg néhány puszedlit, és a ponton kapott almát. Megérkezett a botos srác is, a kútnál mosakodtunk, és ittunk. Együtt mentünk tovább. Lassan kocogtam lefele, elég furcsán nézhettem ki, ugyanis kitapasztaltam egy olyan futásmódot, amely segítségével egyáltalán nem érzetem a fájdalmat. A srác jól kezelte a botokat, lejtõn lefele gyorsabban nyomult. Aztán Pilisszántó fele már õ kezdett lemaradni. A település elõtt útbaigazítottam egy 50B-s sporttársat, aki simán lement volna Szántóra. Szeptemberben egy bejárás alkalmával én meg is tettem, jól el is kavartam. Körbe-körbe szaladgáltam Pilisszántón. Egy kutyában dé jávû érzést keltettem, kétszer is elmentem az általa õrzött kert elõtt, és mindkétszer megpróbált megkergetni. Az egész túrán nagyon jól jött a bejárások során szert tett helyismeret.

Csévi-nyeregnél pecsételtettem. Míg nassoltam egy kicsit a hátizsákom tartalmából, a botos srác is befutott. Kicsit fáradtnak látszott, de azért próbálta tartani velem a tempót. 50B-seket elõztem meg, közben engem is megelõzött valaki, akirõl késõbb kiderült, hogy Tamásnak hívják, és qvic ismerõse. Mivel jó tempót ment, igyekeztem tartani vele a lépést, aztán már beszélgettünk is. Mikor elmondtam neki a 10 órás célbaérési tervemet, felcsillant a szeme. Az neki is tökéletes lenne, így együtt mentünk végig. A Fehér-hegy emelkedõjén kicsit meglógott, de utol tudtam érni. Kopár Csárda elõtt lovasokba ütköztünk. Majdnem szó szerint. Egy szûk ösvényen utunkat állta három lovas, nem tudtak továbbhaladni, az egyik lóval bajlódtak. Szívélyesen invitáltak, hogy nyugodtan menjünk el mellettük, ezek szelíd lovak, csak a feketével vigyázzunk, mert kicsit ideges, és már majdnem két lábra állt, hogy szétzúzzon mindenkit, aki a közelébe mer menni. Pompás, mosolyogtunk, majd szó nélkül benyomultunk a susnyásba, és biztos távolságból megkerültük a pacikat.

15.27. Kopár Csárda. Nagyon jó idõ. Tamás hitetlenkedett. J Ráadásul õ 40 perccel késõbb indult, mint én. Kaptunk levest, ami bõséges volt és finom. A málnaszörpbõl is eltüntettem néhány pohárral. Kb 15 percet töltöttünk a pontnál, igyekezni akartunk, mert a Csárda-Nagykovácsi szakaszra szánt két és fél óra elég húzós, figyelembe véve a Hosszú-árok-Nagy-szénás nyerõpárost.

Kakukk-hegyre kissé nehézkesen sikerült felmászni, a leves és a szörp lötyögött a hasamban. A hegytetõn ugyanazt a pontõrt találtuk, mint Nagy-Kevélyen. Közölte, hogy õ is gyalog jött, és már néhány órája itt van. Persze nem hittünk neki. J Pilisszentivánból kifele jövet ismét 50B-seket igazítottam útba. Arrafele valóban kevés a jelzés, és nem is festettek fel újakat, mint az elsõ 50 km-en. Átléptük a Nagy-szénási Európa diplomás védett terület határát, és nekivágtunk Hosszú-ároknak. Tamás megint elõre ment, emelkedõn sokkal gyorsabb volt. Nagyon kemény ez az emelkedõ. Megizzasztott rendesen, különösen, amikor ráfordultam Nagy-szénásra. Igyekeztem egyenletesen és mélyen szedni a levegõt, magyarán szólva fuldokoltam. Egyre meredekebb lett, de szerencsére a hegy leküzdése nem vett el sok idõt. Tamás már szendvicset majszolt, mire felértem az emlékfalhoz. A pontnál négyen voltak, köztük Csanya, aki a pecsétet adta. Legközelebb sárgára kellene festeni a pirosat, lihegtem, legalább akkor a túra útvonala elkerülné Nagy-szénást.

Nem sokkal fél 6 után értünk Nagykovácsiba. Megkerestük az itinerben szereplõ általános iskolát, ami a plébánia volt. A pontõrökön kívül senkit sem találtunk a helyiségben. Pecsét, kaja, pia, elõ a fejlámpát, indulás tovább. Mikor kiléptünk, jött a megszokott hidegrázás, csak fél percig tartott, de nagyon kellemetlen volt. A lámpát végül az erdõben kapcsoltuk fel, ott ért utol minket a sötétség. Tempónk nem csökkent. Egyre jobban éreztük, hogy sikerülhet a célba érés 10 órára. Mikor kiértünk a fák közül, és megpillantottam Budapest fényeit, elöntött a lelkesedés. Aztán egy kicsit alábbhagyott, mert feltûnt a messzi távolban a szépen kivilágított Erzsébet-kilátó. Jézus, nagyon messze van. És az még csak nem is a cél. A Fekete-fej az általam leggyakrabban látogatott hegycsúcs. Gyorsan kiszámoltam: idén tizennegyedszer jártam a hegytetõn. Sátorozó pontõrök a fák közé bújtak a szél elõl. Elég hûvös volt már. Egy percet álltunk Szépjuhásznénál inni, és máris rázott a hideg. Hamar abbamaradt: megkezdtük a mászást János-hegyre.

20.00. Erzsébet-kilátó. A pontõrt nem irigyeltük. Egyedül a hideg éjszakában, ki tudja még meddig, brrr! Egy kellemes, hosszú, lejtõs szakasz következett, begyújtottuk a rakétákat. Áldottam magam a bejárásért, és szerencsére emlékeztem is minden letérõre. 40 perc alatt értünk Makkosmáriára. Pecsételtettünk az utolsó ponton, ettünk egy csokit. A Végvári-sziklától induló emelkedõ még tudatta velünk, hogy nincs vége a túrának, de már valóban nem sok volt hátra. Az utolsó letérõ után következõ egyenes szakasz nagyon kellemetlenül esett nekem. Lejtõ, szûk ösvény, vályus, a talpam alig fért el benne, kisebb-nagyobb kövek mindenhol. Kicsit már fájt a talpam, illetve a jobb bokám körül, még a bal lábam tehermentesítése miatt. Elöl csoszogtam lefele, Tamás türelmesen követett. Rugdostam a köveket, tüskés ágak csapódtak az arcomnak, már nem érdekelt, csak a bokámat nem akartam kitörni. Leértünk a kopár sziklákhoz, valamelyest javult a helyzet. Aztán végre kiértünk a mûútra. A 87 km-es piros útvonal végén, ahol becsatlakozott a fõútra Budaõrsön, egy férfi igazított minket célba.

21.48. Cél. Nagyon örültem. Talán jobban, mint a Kinizsi teljesítésekor. Talán mert még volt erõm örülni. Még a tízes buszt is elértük. Átvettem az oklevelet (mint másnap kiderült 50-es oklevél volt) és a jelvényt. A virsli még nem volt kész, várni kellett volna. Nem tettük. Hazamentünk. Jó túra volt. Jól elfáradtam. Talán jövõre is ott leszek. Biztos, hogy ott leszek.

Fotók: http://kep.tar.hu/piedcat

piedcat
 
 
 Túra éve: 2004
-balazs-Túra éve: 20042005.04.12 14:51:00
megnéz -balazs- összes beszámolója
Kedves Örököseim!

Sajnos az örökösödési folyamatot egy idõre napolni kell. Túléltem a Piros 85-öt ami valójában 87 kili volt de mert a mi piros jelzés értelmezésünk kicsit sajátos, így bõven túl voltunk a 90-en.

Nem mentünk hajtós tempóban. Dömösön és Nagykovácsiban zsíros kenyereztünk, Dobogókõn kóláztunk, ötvennél pedig vagy negyed órát üldögéltünk egy tányér gulyás fölött. Ez persze azt is jelenti, hogy a 11:25-ös összidõ nem feltétlenül a futótempót tükrözi de a lényeg az, hogy nem hajszoltunk idõtervet.

Öten vágtunk neki a távnak, mint ahogy ákibácsi említette. Ebbõl ketten Bécs-Budapesteztünk. Ebbõl is adódott a többszörös dézsávû érzésem. Itt vagyok az erdõben ákibácsival, túrázunk, és már az elsõ kiliknél fejreállással küzdünk. Volt már ilyen párszor idén. :-)

De a fáradtság rögtön az elején beállt egy tompa és elviselhetõ szintre. Dobogókõre, ami 36 kili, jobb állapotban érkeztem mint vártam és a gulyás ötvennél pont akkor jött amikor éreztem, hogy fogyogat a kakaó.

Andris (aka alow) pedig mindent megtett, hogy életben tartson minket. Pihenõknél zsíroskenyérért és cukros löttyökért rohangált és futás közben folyamatosan tömött minket. Amúgy ez egy fontos lecke volt számomra. Megtanultam, hogy sokkal többet és sokkal rendszeresebben kell enni egy ilyen hosszú futáson. Sõt, majdhogynem érdemes magamba erõltetni a kaját, még akkor is ha semmim se kívánja. Amit ettem bennem maradt, gyomrom teljesen jól bírta és ez is egy nagy plusz. Ez jelzi, hogy elég lassú volt a tempó ahhoz, hogy az emésztésem még bírja.

A tempó, számomra, igazából csak hatvan után változott. Andrissal ketten maradtunk és Andrásból ez egy lényegesen gyorsabb tempót késztetett ki. Vagyis inkább az történt, hogy a tempó maradt csak én fáradtam el nagyon. Hatvantól nyolcvanig eléggé kemény tempóban mentünk és csak a végén kértem, hogy vegyünk vissza mert megint a borulás határára jutottam.

Ez a futás két nagyon fontos dologra tanított. Az egyik az amit az evésrõl írtam. A másik pedig, hogy a végén sokkal több erõ maradt bennem mint hinném mert korábbi tempóimhoz képest veszett száguldást tartottunk a végén. Ehhez persze kellett egy olyan partner aki elég szépen húz de az adottság bennem van.

A vége azért nem volt a legtökéletesebb. Egyértelmûen túlhajtottam magam és ismét megtapasztalhattam a hidegrázás nem mindennapos élményét. Lemerültem és kiürültem. Egy liter forró tea, egy kávé két virsli és egy csomó kóla helyre rakott annyira, hogy haza tudjak menni de azért elõvettem otthon egy lázmérõt. Nem lepett meg az, hogy 38.0-t mutatott. Egy kis kálcium, egy kis amino sav és egy kevés c vitamin elég jól helyrerakott. Ezt annyival toldottam meg, hogy ma egy fél délutánt áztam a Lukácsban.

Izomlázam nincs és bár fáradt vagyok, úgy érzem, hogy ma is ki tudnék menni futni.

Larzennek, Tapírnak, Ákinak és Andrisnak köszönöm a tegnapit. És minden ígéretemmel ellentétben mégsem dobom a cipõmet a kukába és akár még túrázni is elmehetnénk valamikor. :-))
 
 
larzenTúra éve: 20042005.03.04 15:48:37
megnéz larzen összes beszámolója
Négy éve indultam elõször a Piroson, borzasztó kínszenvedés volt végigmenni. Makkosmária után egybõl eltévedtünk, így kicsit ki is csúsztunk a szintidõbõl. Következõ évben nem is mentem. 2002-ben próbálkoztunk elõször futva. 13:20 lett a vége, de a sötétben az utolsó 15 kilométert 3 óra alatt tettük meg, szóval volt mit javítani. Tavaly megintcsak nem indultam, és idén újra, hogy meglegyen a sorminta.

Hát, nem volt épp optimális a felkészültségem. Két hét nulla km futás, aztán az elég szintes B-Bp záró félmaratonja, jó gyorsan (én lassan akartam, de nem sikerült), csütörtökön még kocogtam egy átmozgatót, de éreztem, hogy még nem épültem fel.

Abban bíztam, hogy ha gyorsabb nem is leszek, de a végét jobban fogom bírni. Öten indultunk hétkor: Balázs, Ákibácsi, Tapír és Lõw Andris. Az ilyen heterogén csoport tempóját én már többször megszívtam, ugyanis ha a leggyorsabb megy a neki kényelmes tempóban, akkor a többiek követik, akik amúgy is alapból kicsit gyorsabbak nálam. A vége az, hogy nekem - magamhoz képest - eszetlen tempót kell mennem. Arra készültem, hogy majd valamikor beérek a többiek után.

A Kevély megmászása mindig is egy vidám dolog: ekkor még könnyen futkározik felfele az ember, alig bírja magát erõspórolásra bírni. 52 perc alatt értünk fel, pont mint májusban. Idén szép volt a kilátás, emlékszem egyik évben tejfölköd volt.

A nyeregnél nagy ívben elbúcsúztunk a K100 útvonalától, kocogtunk le Csobánkára. A nagy avar ezt kissé veszélyessé tette, szerencsére nem lett gond. A faluban töltöttünk vizet, hiszen hosszú száraz szakaszra számíthattunk.

A következõ, amire emlékszem, hogy a Lom-hegyi-nyereg fele emelkedve elõször szakadozott szét a csapat. A többiek olyan gyorsan tûntek el elõlem, hogy azt hittem, eltévedtek. Azért csak sikerült beérni õket a pontnál, együtt mentünk le Sikárosra. A vadászati elterelésnél, az aszfalton megint kezdtünk szétszakadozni. Andis elöl, utána Áki és Balázs, kissé lemaradva Tapírka, majd megint egy idõ múlva én. Nem is akartam õket utolérni, az alattomosan emelkedõ aszfalton semmi kedvem sem volt erõlködni. Ez jó döntésnek bizonyult, mert egy kanyar után a többiek szembefutottak velünk: túlfutottak a Szõke-forrás-völgyének bejáratán.

Lefele amíg lehet, a felsõ úton mentünk, valahogy nem volt kedvem beleesni a völgybe, meg fent is volt festve. Amikor kényszerûen bemásztunk, Balázzsal jó párszor megbotlottunk a néhol térdig érõ avarban. Ennek ellenére a völgy gyönyörû volt, az idõ kellemes futóidõ, úgyhogy panaszra nem volt okunk.

Dömösön meglepetésként ért engem, hogy a pont a templom helyett a volt vendéglõ teraszára került. Ha egy rendezõ nem áll ki irányítani, bizony igazolás és frissítés nélkül kellett volna továbbmennem. A két szigethalmi András valószínûleg ezért töltött fél órát a templom melletti kocsmában. A ponton, ahol jól bekajáltunk és szörpöt ittunk, beszéltem Zolival pár szót. Arra a kérdésre, hogy nyitva lesznek-e a pontok (számunkra) idõben, azt a diplomatikus választ adta, hogy nyitási idõre minden pont ott lesz. Hmmm.. ez nem tûnt túl biztatónak a nagykovácsira küldött lámpák tekintetében. A másik témánk a vadászat volt. Említettük, hogy vadászok tereltek le minket a jelzésrõl. Furcsa egy párbeszéd volt:
- A vadászoknak nincs joguk lezárni az utat - jelentette ki Zoli kissé korholóan. Úgy éreztem, azt akarja mondani, hogy saját magunkat okolhatjuk a hosszabbításért.
- Hallottuk, hogy lõnek - ellenkeztünk.
- De ha egy vadász rád lõ, akkor õ börtönbe kerül.
- Az nekünk már édesmindegy, ha lelõnek.
- Nem biztos, hogy belehalsz! Elég, ha megsebesülsz.
Itt részünkrõl lezártuk a vitát. Ha én túrarendezõ lennék, nem biztos, hogy mindig kérnék engedélyt az erdészettõl. De ha vadászat lenne a túrám közelében, legalább kussolnék, és nem hangoztatnám, hogy nincs joguk lezárni az utat...

A két évvel ezelõttihez képest tíz perces elõnnyel indultunk Dobogókõ felé. Gondoltam, hogy ez el fog fogyni, hiszen fõleg a hegymászó állóképességem hagy kívánnivalót maga után, pedig itt nem piskóta, ami jön. Így is lett, a többiek után 8 perccel értem fel Dobogókõre, épp akkor, amikor továbbindultak. Egy gyors kulacstöltés és már indultam is utánuk. Fagyoskatonáig beértem õket, ám éreztem, hogy borzasztóan megszenvedtem a felfelét. A lábam remegett, alig bírt el. Eléheztem, ismertem fel és gyorsan megettem egy Champion Bart. Kevés volt, így a Szentkereszti kocsmában még két csoki, egy kóla és egy kávé társaságában töltöttem el öt percet. Ezalatt a többiek természetesen tovatûntek, nem is láttam õket sokáig. Szerencsére az ötperces pihenõ helyre tett, és viszonylag jó tempóban indultam a Csévi-nyereg felé.

Itt már igencsak ritkán jártak túrázók. Pilisszántó felett egy helyen el is tévedtem, persze felfele. Az lett gyanús, hogy megint a Pilis alá kanyarodik az út. A korrekció után, nem sokkal a pont elõtt Tibet és Optika társaságában még egyszer keresgéltem a helyes utat, majd együtt értünk be a pontra. Innen az Iluska-forrásig elég jól haladtam - tökéletes magányban. A forrásnál megint rossz utat választottam, itt elõzött le két futó. Õket csak a Kopár Csárdánál értem utol.

A pihenõnél egy elég illusztris társaság fogyasztotta az ebédjét. Ákibácsit még láttam továbbindulni, a ponton Illés Bálintban felismertem a nemrég leelõzõ futó egyikét. Nem sokkal késõbb beért Toperczer Andás és Botosember Laci is. Igyekeztem mértékletes lenni a gulyás fogyasztásban, nagyjából ez sikerült is, de vigyázni kellett, mert nagyon bõkezûen mérték. A frissítés után egyedül indultam tovább. Kakukk-hegy, Hosszú-árok magányban telt, bár a szakasz hozott izgalmakat, tekintve a jelzések állapotát. A nagyszénási emelkedõt a Téli Teljesítménytúrán igencsak megszenvedtem, ezért most élveztem, hogy kissé jobban megy, a hatvanadik kilométer közelében. Kocogtam szép lassan, amikor Andris egyszerûen elgyalogolt mellettem. :) Egybõl vissza is váltottam gyaloglásra. Pár perc múlva Botosember is leelõzött, de még elmondta, hogy most végig a jelzésen megy (elõzmény ld. BEAC topik).

Az emelkedõ azért nem fogható ahhoz az emelkedõhöz, amit 2000-ben kellett teljesíteni, a nagyszénási emlékfal elõtt! Az emelkedõ volt, ez ahhoz képest semmi. Lefele kocogva a faluba pihentem egyet, bár éreztem, hogy túl rövidek a lépéseim. A temetõnél egyenesen átvágtam a sikátoron - ez az egyetlen hely, ahol nem vagyok hajlandó a jelzést követni - és elkocogtam a plébániáig. A ponton meglepetésre Tapírkát találtam pihenni, azt mondta, nem jön tovább, mert nem megy jól. Nem igazán értettem a döntését, hiszen bõven elõttem volt, együtt bejöhettünk volna. Botosember is ott volt még - ezen is csodálkoztam. Vele együtt tettük meg a maradék bõ húsz kilométert.

Bár azt ígérte, hogy a Király-kúti kerülõ miatt egyenesen fog átvágni a Petneházi réten, végül is velem jött a jelzésen. Többször is mondta, hogy merre lehetne 'optimálisabb' útvonalon menni, de végül még a János-hegy szerpentinjét is követte, már amennyire lehet ott, ahol nincs jelzés, és nem toronyiránt ment fel a csúcsra. Bravó, csak így tovább! :)))

Szépjuhásznénál még világos volt, János-hegyen már sötét. Bár a hold még nem jött fel, de elég jól tudtunk haladni lámpa nélkül is. János-hegyrõl lefele a sóderes szinte világított. Lacinak nagyon jó a helyismerete, alig világító lámpájával is megtalált minden letérést. Makkosmária után, az emelkedõ végétõl már kénytelen voltam világítani, mert megint kezdett kövessé válni az amúgy is avaros ösvény. Az utolsó, bokatörõ emelkedõ elõtt Laci el is húzott elõre, míg én kiöntöttem a cipõmbõl egy csomó kavicsot, de meglepetésemre az elsõ háznál megvárt, így együtt kocogtunk be a célba.

12:27 lett a vége, ebbõl 8 perc eltévedés. Sajnos az edzettség hiánya miatt esélytelen volt a 12 órás teljesítés, de nem bánkódom: kiadtam, ami ezen a napon bennem volt, és sokkal kevésbé haltam bele, mint két éve. A sebességem sem csökkent annyit, mint korábban kedden már kocogtam is egy átmozgató tízest a szigeten.

A túrán a két évvel ezelõttihez képest igen kemény futómezõny jött össze, részemrõl nagyon örülök, hogy velük együtt róhattam a piros sáv jelzés hosszú útját.
 
 
 Túra éve: 2002
larzenTúra éve: 20022005.03.07 15:40:07
megnéz larzen összes beszámolója
A szeptember végi maraton óta nem volt semmi nagy próbatétel. Mondjuk úgy, hogy ideálisan pihent és edzett voltam. Figyeltem a szénhidrátra, az edzésmennyiségre, a pihenésre, mindenre. Az elõzõ heti Vándortúra megnyugtatott, hogy nagyon jól mennek a szintek. Vártam a szombatot. Szerda este néztem utoljára idõjárás elõrejelzést. Akkor azt ígérték, hogy pénteken kitakarodnak a felhõk és szombaton napsütés lesz. Csütörtökön egy polárral erõsítettem meg a ruhatáramat. Pénteken mégsem mentem el bejárni a Dobogókõ - Kopár Csárda szakaszt, inkább egész nap pihentem. Ekkor jutott eszembe, hogy a fejlámpámban már csak egy elég lestrapált elem van, égõbõl meg csak halogén, valószínûleg nem fogja bírni. Pataporctól kértem segítséget. Azt beszéltük meg, hogy szombat reggel a 7.30-as HÉVen leszek. Az eggyel elõbbi járatot is elértem, ezért a kaszásdûlõi megállóban vártam 15 percet. Már gördült be a 7.30-as, amikor nagy rohanással megérkezett pp és aknot. :) Jellemzõ, hogy úgy mondjam. :)

A rajthelyen kis topiktali, nevezés, csomagleadás, majd 7 elõtt pár perccel begyújtottuk a rakétákat. Megint elõjött a melegítés hiánya, az ürömi mûút környékén kicsit megálltam nyújtani mielõtt begörcsölt volna a lábam. Aztán ahogy elkezdtünk kapaszkodni az Ezüst-Kevélyre, egyre jobban ment. A kilátást nem tudtuk élvezni, balra nagy-nagy ködfolt látható, de odaképzeltük a látványt. Az elsõ ellenõrzõponton Vadmalac és ifj. Esti Kornél adta a bélyegzést. Megerõsítettük, hogy a Bakonyi Mikulás után Kispál koncertre fogunk menni. :) Nagyondinnyét kicsit irigyeltük, hogy este Cranberriesre megyt (igeidõ Douglas Adams alapján). Kevély-nyeregbe 8kor értünk. Csobánkára lefele csatlakozott hozzánk az elsõ srác, õ az 50-esen volt, s a Kopárig együtt is mentünk. A Csikóváraljai bekötõútnál kalapos férje ült a kocsiban, sajnos kalapossal sem a nevezéskor sem késõbb nem találkoztunk. :-( A Holdvilág-árok bejáratánál újabb topikos különítménnyel találkoztunk, meg egy jófej kutyával, aki úgy gondolta, hogy velünk jön tovább. Elõször azt hittük, hogy valakié, de le sem bírtuk rázni magunkról, aztán végül megszoktuk. Ha valaki hiányolja azt a fiatal németjuhász-szerû kutyust, mi Dobogókõig vittük. Tölgyikrek, 17.5km és kerek két óra. Király-kút környékén bõvült csapatunk négyfõsre (nevet ne kérdezzen senki), a srác 65-ös távon indult. Dömösön elmentünk a bezárt vendéglõhöz is, de a pont most (is) a templomnál volt. Itt már mi nyitottuk a pontot (mármint elsõ áthaladók voltunk), s e jó szokásunkat végig meg is tartottuk leszámítva a Csévi-nyereg pontot, ahol pár 50B-s elõbb ért oda. A temetõnél megpróbáltam a kutyusunkat lerázni, konkrétan kizártam az ajtón. De amikor átmászott alatta, akkor láttam, hogy nincs mese, õ jön velünk. Szegény, nem tudom mit gondolhatott utána rólam. Itt felfele jól kipihentük magunkat, mert futni ugye nem futottunk.

Dobogókõre pont a tervezett idõre értünk fel, negyed órás pihenés után délben indultunk tovább. Szegény kutyus nagyon elfáradt, lefeküdt a padokhoz, nem akart velünk jönni tovább, pedig hívtuk. Gyorsan leértünk Pilisszentkeresztre. Nem mentünk el Klastromkútra (mint ahogy két éve kellett), de jól követhetõk voltak a szalagozások, úgyhogy gyorsan meg is érkeztünk a Csévi-nyereghez. Vadmalac és Kornél fogadott minket újra, topikosokként sós mogyorót kaptunk, ami felettébb jólesett! Köszönjük! Innen még kocogtunk egy csomót a kerítés sarkáig, ahol egy jobb kanyart véve elkezdtünk a Vörös-hegyre felmászni. Itt nekem már eléggé elfogyott az 'üzemanyag', borzasztó magas pulzussal mentem, igaz erõvel még bírtam. Mindenesetre intõ jel volt. (A gulyás után szerencsére egybõl visszaállt normálisra.) A Vörös-hegy után még két kilométer kanyargás és leértünk a Kopár Csárdához. Itt már eléggé esett az esõ. Alig pár perccel voltunk kívül a hét órán. 53 kilométer, 2000 szint és 7 óra!!! Hihetetlen!

Benyomtuk gyorsan a gulyáslevest (nagyon finom volt!) és indultunk tovább, mindössze 12 percet töltöttünk a ponton! Nem mertünk sokáig maradni a sötétedés, lemerevedés és menetidõ miatt. Párhuzamosítottam a feladatokat: a levest állva ettem, közben az egyik padra feltéve a lábam nyújtottam. Amúgy rutinosan fél adag gulyást kértem csak, Ákibácsi bevállalt egy egészet. Meg is lett a hatása: megfeküdte a gyomrát, úgyhogy kicsit gyaloglósra fogtuk a dolgot. Így is a tervezetthez képest majdnem egy egész órával, négy után kicsivel beértünk Nagykovácsiba. 9 óra, 65km, 2400 szint!!! Nagyon jó!

Ákibácsi mondta, hogy ha enni látom, akkor üssem ki a kenyeret a kezébõl. :) Nem is lett belõle kajálás, pár perc múlva nyomtuk tovább, immáron csak mi ketten. Vörös-pocsolya, Petneházy rét még világosban jött. A lovasklub elõtt az erdõbe bejáratnál találtunk egy papírt H.G.-tól, amin megköszönte, hogy nem kispistázunk. :) A lámpát a Fekete-fejhez felfele kapcsoltuk be. Innen lefele szörnyû nagy köd kezdõdött, ami többé-kevésbé ki is tartott a célig. Szépjuhásznénál vizet vettünk, égõt cseréltem a lámpában (sajnos csak a halogén van meg, Ákibácsi adott normál izzót) és érzésre/emlékek alapján elkezdtünk nyomulni a János-hegyre. Felértünk, a pontõr sporttárs igen kemény idõjárási körülmények között álldogált ott. Esõ, szél, köd. Ezek ellen talán kissé sok fagyállót vett be, de akkor is szeretem azt az embert. :) A szolgáltatásként kínált csokik közül a zselés még jó volt, de a banános erõsen büntetõ jellegûnek bizonyult: többször visszabüfizett a célig, sõt, még utána is. :-( Brrr... Lekocogtunk Makkosmáriára, szerencsére elég jó volt itt még a terep. Makkosmárián Joeyline osztotta a bélyegzést. Nem néztünk egymás szemébe, mert nagyon a sátor mélyén volt. :) Meg is értem, csúnya idõ volt. Mentünk is tovább, már csak 6 kilométer volt hátra.

Innen csatlakozott hozzánk a második eb, akit Bubunak kereszteltem el. Az elsõhöz képest ez egy kegyetlen hülye kutya volt, állandóan a lábunkra lépett, láb elõtt volt. Már mi is erõsen bénák voltunk, 80 perc alatt tettük meg az utolsó hat kilométert. Ismeretlen terep, 3 méteres látótávolság, talán kicsi esõ(?), keresztbekutya, elõbb emelkedõ, majd erõs lejtõ, avaros, köves, csúszós, saras, térdfájós. A legvégén már mint vérbeli kocsisok dicsértük a terepviszonyokat. Egyre közeledtek Budaörs fényei, persze az utolsó szakasz volt a legrosszabb. Itt egyszer csak valaki a sötétbõl ránk köszönt. Egy helyi lakos jött szembe az ösvényen (kivilágítatlanul), õ feljebb lakik, és 2 db 5 literes kannával jött le vízért. Mondta, h képzeljük el, hogy õ télen is itt jár le minden nap, amikor jeges, havas a köves ösvény. Minden tiszteletem mellett nem tudtam vele együttérezni. Akkor már készek voltunk, én legalábbis teljesen. Elõként értünk be a célba 13:18 alatt. Pár perccel utánunk beért Kerékgyártó Péter és Gazdag Tamás(?), de õk 10 perccel utánunk indultak. Hát ez van. A sötét már nem a mi terepünk volt. A Kopár Csárdánál még egy óra elõnyünk volt. Ilyen fáradt még soha nem voltam, a célban elõjött minden bajom: éhes, fáradt, álmos, büdös voltam és fáztam. Elkezdtem enni a virsliket, de csak nagy küszködés árán maradt lent. Úgyhogy gyorsan(?) haza is mentünk.

Bár a végén nagyon leültünk, azért az 50-es és 65-ös részidõnkre nagyon büszke vagyok! A hosszútávhoz nemcsak fizikai állóképesség kell, hanem szellemi is. De a szellemi is két részbõl áll: az egyik, hogy bírjad a túrát, bírjad a végefele a szenvedést, de a másik is nagyon fontos: tudni kell várni az eredményre. Ezt rontottam el tavasszal, amikor nagyon bátrat vállaltam a Lemaradásra. Most tudom, hogy szinttõl függõen 65-75 kilométerig megy jól a dolog, jövõre megy ez még feljebb is. (Emlékszem, hogy milyen fájdalmas volt az elsõ maratoni távú túrafutásom.)

A célba nem küldtem száraz ruhát, de az esõáztatta polár valami eszméletlenül jól tartotta a meleget, nagyon meg vagyok vele elégedve. Össze sem hasonlítható a másik polárutánzatommal, már megszolgálta az árát.

Nagy gratuláció mindenkinek, aki részt vett ezen a nem kicsit nehéz túrán! Mindenkire büszke vagyok! Külön köszönet a rendezõknek, akik a két évvel ezelõttihez képest is jobb túrát rendeztek. Amit én láttam: kartonozás nem volt (vagy ha volt, hát nem elõttünk) :)), szalagozás, pontõrök a helyükön a hivatalos nyitás elõtt már akár fél órával, sok egyszemélyes pont, elég zord körülmények között. Köszönjük!

Részünkrõl köszönöm mindenkinek a bíztatást és érdeklõdést!

Ja, és megvan a következõ cél, ami még nem publikus, de Ákibácsival már megalakítottuk a munkacsoportot. :)