Túrabeszámolók


Less Nándor emléktúra (Nomád terepfutás/No megállj csak!)

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2023
FureszAndiTúra éve: 20232023.10.17 20:19:43
megnéz FureszAndi összes beszámolója

 Az én No, megállj csak!-om 


 


Tavasszal jött a hír, hogy megint lesz hosszú táv és innentől ez volt nekem az év projektje, a túrák túrája. Még élnek az előző 2016-os emlékei, ahol sikerült végigmenni időben, aminek a végére teljesen elfáradtam, de mosolyogtam, mert megcsináltam, mert éjjel 80 km-nél fel tudtam menni Szalajkából Istállóskőre, mert 110-nél még tudtam futni, amit alapból utálok, mert egy bottal és sérült kézzel is sikerült.


Most az esélytelenek boldog nyugalmával (hülyeség, mert egész héten, szombat reggelig frusztrálódtam) neveztem be és indultam el a 126,65 km-re és 5842m szintre, amit 32 óra alatt kellett volna teljesíteni.


Reggel együtt a szokásos csapat  Dia, B.Zoli, kiegészülve P.Lacival, T.Tamással és rajt után még hozzánk csapódik M.Balázsunk is. Illetve itt van még az egész hosszútávos MAG 


 


Cserépfaluból lendülünk neki Nyomó-hegynek, innen még sosem mentem, mert a többi táv mindig másik irányból, itt végződött, lefelé nehézkes is a száraz úton nem elesni. Utána Bükkzsérc szélén sikerül majdnem elmenni jobbra a másik távok szalagozásán, de itt még többen vagyunk és páran előbb rájönnek, ezért sikerül időben korrigálni tévelygésünk.


Lendülünk felfelé a következő gerincre neki a Kövesdi-kilátónak, ami mindig kissé megizzaszt, de most meglepő módon nagyon kevés megállással sikerül fellendülni. Túl oldalon Dolomitbánya kilátóhelyén is megkapjuk csokinkat és suhanunk tovább, de sikerül meglátnom a tanösvénynek azt az ágát, ahol nem kellett volna elmenni, de azért Laci és én viszünk magunkkal 3 plusz embert, hogy ne egyedül kavarjunk el :) Idővel észreveszem, hogy ez az irány nem egészen jó, okosságok megtekintése után felfedezzük, hogy igen, a Z-ön vagyunk és nem itt kéne, de jön a Bükki K, amin tudjuk korrigálni tévelygésünk és így más irányból, de megérkezünk a felsőtárkányi-tóhoz.


Sétálunk tovább a fennsíknak Pes-kő-völgyben, ahol Laci meg is jegyzi milyen jó a tempónk, 6 felett megyünk. OK, de hát ez kicsi dőlésszögű és még hosszú a nap. Meg aztán lesz még a fal. Visszaemlékszek milyen jó is volt mikor Pes-kő házban töltöttünk pár napot Tamással, olyan csönd és nyugalom kevés más helyen van.


Na, de jön a fal, amin fel kell lendülni! Itt már többször megállva sikerül felküzdeni magunkat Őr-kő-rétre, ahonnan kilendülünk Őr-kőre, hogy megnézzük a Bükköt.


Sétálunk tovább Katonasírok felé, előtte még páran elmennek „geoládát keresni”, de mire odaérünk már korrigálták magukat, leérve a Fátyol-vízeséshez nagyon kedves pontőrök fogadnak minket, akik képesek voltak még elugrani nekünk koláért, mert az előző adag elfogyott és gondolták mi is örülünk majd neki. Örültünk :) Gyors evészet és erőgyűjtés után fellendülünk a barlang felé (amúgy itt lazán le lehetne vágni ezt a kitérőt a forrás felé, de most mégiscsak egy TT-n vagyunk, ahol nem illik) kerülgetve a kultúristákat, akik el vannak foglalva saját küzdelmeikkel. És nekilendülünk hazánk első öt leghúzósabb emelkedőjében szereplő Szalajka-Istállós-kő turistaútnak. Magamhoz mérten egész jól felérek, de nem nézgelődök nagyon úgyis ismerem, robogok tovább Szilvási-kőhöz a pontra.


Innen lefelé megyek Holló-kőig, ahol rákanyarodok a Tótfalusi-völgy – Bánkút S jelzésére és megint csak elgondolkodok a Leány-völgyön, milyen jó lenne egyszer bemenni ide. Faktor-rétnél elnézek a Madonna felé, de takarják a fák, nem látszik, egy balossal felmegyünk a Bálványra, ahol vidám pontőr család fogad minket, gyerekek kiélhetik mindenféle szurkálódásaikat a szúróbélyegzővel 


És jön lefelé a Z Nagyvisnyónak, ahol 2016-ban felfelé jöttünk vaksötétben és több helyen félre mentünk a jelzésről, de azóta már voltam erre, így nem kavarunk el róla. Laci elmélkedik, milyen jó lesz majd a kocsmában beülni a ponton. Jelzem neki, hogy úgy rémlik nem kocsmában lesz a pont, hanem a semmiben, a falu után. Ne nagyon élje bele magát, hogy majd vígan sörözgetünk. Lejjebb visszatekintve megcsodáljuk a Bálványt és a bánkúti radart, illetve Dédes várát és Kisvárat, ahova mingyá megyünk 


Le is érünk Nagyvisnyóra, de robogunk tovább ki a faluból tovább a Boróka táborba, ahol gyorsan frissítünk, mert az idő szűkös. Itt már az izgalom tetőfokára hág, mert pont zárásig még jók vagyunk, de konkrétan negyed óránk marad a dédesi pontzárásig, ami abszurd, mert 2 km felfelé. De bízunk a várúr jófejségében és tovasuhanunk bevenni a várat. Itt is nagyon rendes pontőr fogad minket, aki roppant türelemmel, nyugodtan jelzi, hogy ő nem siet sehova, megvár mindenkit. Nem tartjuk fenn sokáig, suhanunk tova Kisvár utáni nyeregből lelendülve a Mártus-kőhöz. Na, ez a szívatások szívatása, mert hogy más értelme nincs  mivel innen mehetünk vissza onnan, ahonnan lejöttünk csak kicsit arrébb, egy faölelgetős tornagyakorlatokkal kombinált brutál emelkedőn.


A K-re visszaérve megyek tovább (természetesen az emelkedőknél mindig lemaradok, de nem okoz gondot, hogy egyedül sétálgatok) Bánkútra, itt már érzem, hogy feltétlen ennem kell majd, mert kezdek eléhezni. A parkolóban, a ponton gyorsan le is nyomok 2 kenyeret, meg egy csomó banánt és már jól is vagyok. Az időm még OK. Innen kicsi fel, de aztán lefelé lesz, gondolom majd ott megnyomom és akkor Ómassáig szerzek egy kis plusz időt. Gondolom én.


Boldogan robogok is tovább mellőzve a radart Csipkés-kútig, ahol szúrok egyet. Innen balos a S-n, ami egyszer csak belevisz a Garadna-patakba. Nem a mellette lévő útra, az nincs, a patak közepébe. És végig a patak közepében visz a csodálatosan, frissen festett jelzés  Még szerencse, hogy nincs nagyon benne víz, de a köveken bukdácsolva rájövök, hogy ez nem az a rész, ahol majd jól megnyomom… Szóval itt sikerül Ómassáig összeszednem +20 percet a pontzárásra, amiből megállapítom, hogy akkor eddig jöttem. A ponton T. Tamás meditál magában, akinek kijött, ami bement, tehát eddig jött. Dia mereng az élet értelmén és hogy értelmes-e még Mályinkáig menni. Úgyhogy hárman itt maradunk. Pontőr fiúk kedvesen jelzik, hogy mindjárt jön egy busz, ami megy Miskolcra, ami tök jó, na, de ottan mit csinálunk  Javaslom, hogy ha esetleg Hollós-tetőre eldobnak minket, akkor onnan elsétálunk reggelig Hór-völgyön keresztül Cserépfaluba, de T.Tamás lázad, hogy ő nem sétál sehova. Kedvesek a fiúk  rendelnek nekünk egy autót, ami majd kb.1 óra múlva ideér. Ennek örömére én rendelek a kocsmában egy sört, amit nem érdemlek meg, de jólesik.


 


Szóval eddig tartott, de legalább nem épültem le, nem lett semmi bajom, csak hát az idő… Viszont szereztem újabb sok szép emléket, amiről lehet majd sok-sok év múltán is sztorizgatni!

 
 
DJ_RushBoyTúra éve: 20232023.10.17 20:02:02
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

Less Nándor Emléktúra 125 km - 5825 m szinttel, sikeresen teljesítve 29 óra 12 perc alatt.

Kalandosan indult a péntek délután, mivel realizáltam hogy valahogy a lakáskulcsomat elhagytam, így a délután 14 órás indulásnak lőttek. Szerencsére sikerült megoldani a pótkulcsot, de így végül 15 órakor tudtunk csak elindulni Krisztával, és akkorra már rendesen beállt az autópálya. Végül még így is pontban 18 órára értünk le Cserépfalura, ahol a tornaterem szerencsére már nyitva volt, így becuccoltunk, majd társasági életet éltünk kicsit a többiekkel.

Szombat hajnalban állítólag a rövid távos fiatalok már 4 órakor zajongtak és pakolásztak.. Én jó mélyen aludtam, és szinte pöccre az ébresztőórára keltem viszonylag pihenten. Naivan azt hittem hogy ugyan innen fog indulni a túra is, de nem, pár száz méterrel odébb, így kicsit kapkodósra sikerült a reggelünk, mivel a kocsiba mindent vissza kellett még vinni. Végül 10 perccel az indulás előtt Sütő Laci elmondja a fontosabb instrukciókat, majd 7:05-kor nyakunkba vesszük a Bükköt.

Kellemes tempóban túrázva haladunk Krisztával, közben Márkkal vitatjuk meg az élet nagy dolgait. Első emelkedőnk és egyben ellenőrzőpontunk a Nyomó-hegy tetején volt, ahol Geri pontőrködött. Hamar leveszem a pulóvert, megint felesleges volt elhozni, elég lett volna depóztatni, mert gyönyörű napsütéses időnk keletkezett közben. Lefele toronyiránt szalagozáson haladunk. Kriszta óvatoskodik, nem kellene egy nagyobb sérülés a Vadlán után. Bükkzsérc előtt meglepően jobbra mutatnak a szalagok, de Márk szerint balra kell menni. Valószínű a rövid távos szalagok tévesztettek meg minket, de azért nem ártott volna ide egy kis tábla hogy ki-merre-hova tart.. Óvatosan lekocogunk a faluba, közben ismerősöket köszöntök akikkel még többször kerülgetjük egymást a túra során.

A S- jelzésen emelkedünk ki a faluból. Az egykor szebb időket megélt Novaji kunyhónál P+-re térünk, majd a Vasbánya-nyeregnél balra Z-. Végre ismerős rész a Tortúráról. Krisztának mondom hogy a Tortúrán a Kövesdi kilátóhelynél vagy sötét volt eddig, vagy óriási köd. Most pazar időben haladunk, de sajnos a párás idő miatt a kilátás így is korlátozott. Elérünk egy Dolomitbánya tetejéhez, ahol csokit, és pecsétet kapunk. Kicsit odébb somfordálva pazar panoráma kínálkozik, élek is vele, megcsodálom hogy mi vár még ránk a túra folyamán, közben nagyokat nyelve, és kicsit izgulva.

A K-tanösvény jelzés adja magát egy jó kis kocogásra, kellemes úton érünk le a Felsőtárkányi-tóhoz. Gyönyörű hely ez, a Bükki Kilátások 65-ös futóversenye sejlik fel emlékeimben, ami innen indult. Folyadékot töltünk, majd innen jó sokáig a P- jelzés a követendő. Hosszú aszfaltos részen kocogunk lightosan, sorban érjük utol a gyorsabb lábú gyalogosokat. A Pes-kő-völgy erdeje csodaszép, és kellemes emelkedővel fajuk a szinteket egészen a Pes-kő-forrásig. Megállok, vizet vételezek, mert innentől nagyon meredek emelkedő következik az Őr-kő rétig. Tempósabban haladok felfele most egyedül, Krisztát a réten leülve egy padra várom meg.

A K3-ön már közel van az Őr-kő 880 m-es csúcsa, ahol mesebeli panoráma fogad minket, na meg pontőr, és ellátás. Innivaló nincs, de nekem nem kell, a forrás vize még éltet. Finom nassolnivalók viszont akadnak, vagyunk rá elég sokan most itt hirtelen. Visszamegyünk a rétig, majd a P- jelzésen haladunk, kellemes lejtőn a Katonasírokig. Innen jobbra S-, szalagozással megerősítve érünk le a Szalajka-völgybe, a Fátyol-vízeséshez, ahol túránk első komolyabb frissítőpontja van (28,8 km - 1290 m szint). Lekváros kenyereket majszolok, banán, alma, édességek, és kóla! Nagyon jó hogy sok helyen volt kóla, egy ilyen hosszú távon ez kell a pontokon!

Na és most jön a nemulass! Idézem az itinert: JÁTÉK: aki Fátyol-vízeséstől 45 perc alatt felér a Szilvási-kőre dupla csokit kap!

Úgy voltam vele megpróbálom. Az ország egyik legmeredekebb emelkedője következik az Istállós-kőre fel. 2,63 km-re 554 m szint + a Szilvás kőig még 0,44 km - 22 m szinttel. Az a baj hogy elég rég jártam erre. Nagyjából ismerem az emelkedőt, de teljesen nem vagyok már képben vele.

Megpróbálom ezt a kihívást teljesíteni. Belakva a ponton egyből erősebb tempóra kapcsolok. Az Istállós-kői barlangig nyakig van turistával, de előzékenyek. Hallom párszor a hátam mögül hogy "nekünk is így kellene menni máskor felfele" :) De hiszen csak kirándulnak, akkor én is csak nevetnék ezen a sok őrülten :)

A barlang után Z3 jelzésre váltok, és elkezdem a brutális emelkedőt. Itt szükség lesz a légzéskontrollos taktikámra. Kanyar, kanyar és kanyar. Az egyiknél muszáj megállnom egy nagy korty kólára, de itt most semmire sincs idő, így sebtiben haladok is tovább. Folyamatosan nézem az órámat, és nem.. Nem akar kibukkanni az Istállós kő teteje, így szép lassan kezdek lemondani erről, és magamban morfondírozok hogy ki a fene tudja ezt megcsinálni ennyi idő alatt...

Azért becsületből nem hagyom alább, és csodák-csodájára felérek a csúcsra. Egy nagy levegőt veszek, ránézek az órára, és mint az őrült futok immár lefele a S3, Z3-ön. Balra S3, itt is futok, és amikor jobbra invitálnak a jelek, ki van írva hogy a pont csak 100 m. Bakker meg lesz ez. Hamar fel is érek a pontra, 40 perc. Juhúú.

A pontőr közli hogy csak Őrsi Bálintnak sikerült eddig felérni 43 perc alatt, ezen nem lepődök meg, mert Bálint elképesztően erős fölfele. Végül csak mi kettőnknek sikerült ez a "játék".

Hamar lerogyok a csúcskőre, megkapom a dupla csokimat (majd a célban még egy extra Pécsi meggyes sört is kaptam ezért). Kedélyesen beszélgetek a pontőrrel amíg szervezetem kicsit megnyugszik. Várom Krisztát, de nem jön. Szarvák Szabi is felér, ő mondta hogy előtte volt. Húha. Félő hogy nem vette észre a jobb kanyart pont a csúcs előtt, és tovafutott lefele. Na akkor ismét feladat van, jó 20 perc ücsörgélés után fogom a sátorfámat és futásra váltok lefele a S3-ön. A Holló-kői műútnál érem csak utol, Salap Julival együtt. Sajnos mindketten kihagyták pont azt a mindössze 100 m-t :( Julika visszamegy, Krisztával haladunk tovább, neki az órája tudja igazolni hogy tényleg ott járt szinte a ponton. Félő hogy a szervező e miatt kizárhatja őt, de reménykedünk hogy nem lesz gond. Sajnos ez innentől eléggé kedvetlenségbe ment át, és a tempónk is lelassult. Böngészem az itinert, hívja fel a főszervezőt, de nem leltem egy telefonszámot sem, ami elég fura volt egy ilyen hosszú távon.

Jurijjal haladunk hármasban, ő a nap folyamán végig a környékünkön mozgott amúgy hasonló tempóval. A Bálvány 957 m-es csúcsát ostromoljuk. A réten S- jobbra, szalag egy darab sincs egyenesen, de mivel a kilátó arra van, dacosan tovább mentem, és később megleltem a szalagot. Érdekes elveket vallhatott a szalagozó, nem értem.. Felérünk a kilátóhoz, szerencsére a pontőr felhívja a főszervezőt. Kriszta beszél vele, a célban meg kell mutatni a tracket. Nem lesz itt gond, próbálom vigasztalni. Kis frissítés után hosszasan Z- jelzésen haladunk egészen Nagyvisnyó településig. Pár száz méter után Kriszta mondja hogy fent hagyta a botját.

Mondom visszamegyek érte, addig haladjon csak, majd jövök utána. Sajnos nem lett meg a 6000 m szintem a túrán, mert csak kb 50 m-t kellett visszamásznom szintben :) István és Csaba csodálkozik hogy szemből jövök, elmondom a sztorit, majd kis beszélgetés után rongyolok Kriszta után az igen kellemes és jól futható Z-ön. Nagyon hosszú az út érzésre is Nagyvisnyóig, de ez most végre igazi pihentető szakasz. Bele-bele kocogunk azért. Utolérjük Jurijt, a falu előtt, majd a faluban meglátva egy egységet beinvitál minket, nem kell most győzködni. Hú de jól esik leülni végre. Elfogyasztjuk a söröcskét, közben hamar megjönnek a többiek akik mögöttünk voltak.

Hosszú aszfaltos részen érünk ki a faluból, majd a Boróka Tábornál következik a kánaán frissítőpont (47,4 km - 2168 m szinttel). Meleg levest kapunk, teli van krafttal, nem csak ám a leve.. A többiek jót derülnek, a hátsó asztalon a kirándulók hagytak "némi" húst és sült krumplit salátával. Nem is én lennék ha nem potyáznék rá :) Persze hogy jól esik. Kicsit mérges voltam rájuk hogy ilyen jó étvágyuk volt, maradhatott volna több is :) Na de a túra ellátás sem volt kismiska, a leves mellett szilvás sütemény, banán, alma is volt, na meg az elmaradhatatlan kóla!

Nehezen is megy a tovább indulás. Jurij még kicsit marad, Krisztával bevetjük magunkat ismét az erdőbe, és elkezdődik a Dédesi vár ostromlása. Végül a K-rom jelzés adja meg az igazi szintkülönbséget. Ez egy oda-vissza rész, jópár ismerőssel találkozunk. Felérvén ismét a panoráma remek, majd visszafele haladva sorban jönnek a többiek. Jurij, Szabi, L. Attila, Adri, Évi, Sz.Attila, Nóra, Márk, Julika, Józsi, és túratársa. Jó sokan vagyunk egymás közelében még ennyi kilométer után is.

Szép lassan közeledik az este. A Mártus-kőnél önigazolás történik szúróbélyegzővel, majd a K+ hosszantas emelkedőjén haladunk fölfele a Baróc-patak völgyében. Egy darabig viszonylag nyugis volt a menet, de jobbra fordulván brutál meredek emelkedő jött, ráadásul teli kidőlt fával. Már sötét van, de én még látok lámpa nélkül. Akkor sem kapcsolom be, amikor a K-ra érkezünk, amin balra fordulván kaptatunk föl egészen Bánkútig. Én csak Bánkúton kapcsoltam fel a lámpát végül. Itt ismét szuper frissítőpont lakozik, lekváros kenyerek, banán, alma, kóla, izó, 0,3-as Fanta. Megint nagyon jól esik leülni, és kicsit húzni az időt. Immár tényleg a sötét éjszakában csapatjuk tovább a P-on, majd a S-n. Hardcore rész következik a Vadász-völgyben. Kidőlt fák, sziklák, alig követhető út. Szerencsére a jelek rendben vannak, de Krisztának a lefelék nagyon nem esnek jól, így inkább óvatosban nyomjuk. Végül leóvatoskodunk Ómassára, ahol a Kövi Rózsa Presszóban vár minket a következő frissítés. kapunk egy 0,3-as kis üveges kólát, és túrós batyut (nyámm). Kriszta hamarabb tovább indul, én még kicsit húzom az időt, milyen meglepő, megint tök jól esik kicsit ücsörögni. Meglepően hamar utolérem Krisztát, nem értem miért állt meg, de mondja hogy az előtte menő csapat jobbra ment a K-en, pedig a S+ lenne a követendő út, és még fényvisszaverő szalagok is voltak. Valószínű tudtak egy rövidebb utat, nem is restellem véleményemet az éjszakába belemondani.. Ha nem így volt, akkor sorry. Mi természetesen útvonalkövetők vagyunk, és a Meteor-forrás után erős emelkedőn folytatjuk utunkat a Po jelzésen.

Mondom Krisztának hogy talán egy "o" jelzést ismerek ami ennél erősebb, az a Hétvályus forráson keresztül visz fölfele a Vörös-kőhöz a Pilisben. Különböző jelzéseken érkezünk fel a Kapu-bérchez ahol fagyoskodnak a pontőrök, de a jutalmuk mesés kilátás legalább. Szalagozás, S-, majd visszaérünk a Mártus-kőhöz, ahol a seprű már leszedte a kódot, szerencsére nem előttünk. K- jön egészen Mályinkáig. Az út jól követhető, és megérkezünk az Ökocentrumba, ahol meleg tésztaleves a jutalmunk, puszedlivel, milka csokival. Elsőrendű az ellátás ezen a túrán hiába. Páran indulnak tovább, de meglepetésre hamar megérkeznek a többiek utánunk, akik a dédesi vár környékén voltak körülöttünk. Belakmározván jön a nekem ismerős K+ a Csondró-völgyén keresztül fölfele. Kicsit gombóc van a gyomromban, mert tudom hogy nappal is nehezen követhető az út nem hogy éjjel. Eleinte még rendben van, de utána szó szerint a patakmederben kell menni, millió fakidőlés, és sziklák között. Alig várom hogy a Mária-forráshoz érjünk, kicsit leszedált ez a rész, de tudtam hogy így lesz. Egy rosszul felfestett jelt követően rossz irányba megyünk, de Krisztának gyanús lesz, és szerencsére hamar korrigálunk viszonylag. Az Arany-lépcső borzasztó meredek lefeléje jön a S+-en. Megint nagyon óvatosan haladunk, soha nem akar eljönni a garadnai műút. Végül ezt elérve jobbra fordulunk, ahol egy nagy kutya hozza ránk a frászt, de meg volt végül kötve. L. Attila ér minket utol, kicsit dumcsizunk, majd a Sebesvíz Panzióhoz brutális emelkedő következik a S-n, ahol tényleg gyök kettővel haladunk. A panzió előtt utolérnek a többiek, és közösen kezdünk lakmározni a frissítőpont kínálatából (81,3 km - 4273 m szint). Csak hogy még nehezebb legyen a túra, az eső is rákezdett.. Az itiner nem valami jó anyagból készült, genothermem meg nem volt, így úgy voltam vele, maradjunk a többiekkel, amúgy is több szem többet lát. Innentől Adri, Évi, Julika, és Sz.Attila társaságában haladtunk sokáig. Én örültem, tudtam hogy mindegyikőjük nagy százas ölő, látszott most is rajtuk, hogy egy hurrikán sem állítaná meg őket.

Nálam az volt a gond, hogy mindössze egy pulóver volt rajtam, így nagyon fáztam, de mivel haladtunk, így azért kevésbé éreztem. A Tortúráról ismerős S+ következett a Sugaró réten keresztül. A cipők persze már rég beázva, a szél fúj, az eső esik. Na most kell ott lennem fejben nagyon. A Rejteki kutatóház a következő frissítőpont. Ismét meleg levest kapunk, minden kortya vérré válik. Közben megjönnek Márkék is, jó sokan vagyunk most, de végül Attiláékkal haladunk tovább ismét. A Csúnya-völgy következik a K-tanösvény jelzésen. Én is eléggé csúnyákat gondoltam amikor a nyolcszázhuszonötödik fakidőlésen kellett átverekedni magamat. Nem ez lesz életem legszebb része.. Kiérünk egy széles kövesútra végre. Mindenki befele fordul, Attilával dumcsizunk azért kicsit. A Balla-barlangot elérve nápolyi és ropi fogad minket a pecsételés mellett, majd ez után beérve Répáshutára eltehettük végre lámpáinkat. Ahogy kivilágosodott az eső is elállt végre. A Tar-kő mászásától kifejezetten izgultam, de a Z4 végül nem olyan meredek mint aminek hittem. Erősebben haladok fölfele immár egyedül, Adriék kicsit elléptek, de egyszerűen a lábaim már nem képesebbek a gyorsabb menetre, így tisztes távolságból megyek utánuk ugyanolyan tempóval. Hosszú gyaloglás után érkezek meg a Három-kő 904 m-es csúcsára. Elképesztően pazar panoráma fogad, lőttem is két fotót az albumba. A többiek is fotózkodnak, a túra legszebb kilátópontja mellett nem lehet csak úgy elsétálni.. Én picit hamarabb tovaindulok, és hamarosan már a Tar-kő 950 m-es csúcsán állok. Szegény pontőr mondta hogy még a sátra is beázott az esőtől. Nem akartam elkeseríteni de ahogy jobbra elnéztem látszódott hogy hamarosan jön a következő adag.. Szó szerint a felhők olyan gyorsan érkeztek, mint amikor egy opera első felvonásánál legördülnek a függönyök.. Megjönnek a többiek is, de én rongyolok tovább, minél lejjebb akarok menni a zuhé elől. Futni nem tudok, marad a gyaloglás a K-en, majd a Z-ön. A Lambot 614 m-es csúcsán végül elkap a zuhé második felvonása, ráadásul tüskés, rossz, benőtt úton haladok, így egy pillanat alatt szétázok. Végre kiérek egy széles útra, innen viszont beindul a futómű, és egy csomót tudok futkorászni. Végeláthatatlan út következik a P+-ig, többször ránézek a térképre nem hagytam-e el az elágazást, de nem.. Végre elérem, és hamar megérkezek az Oldalvölgyi halastó házikójához (116,4 km - 5484 m szinttel). Bent ropognak a fahasábok a kandallóban, kellemes meleg áramlik testembe, közben somlói galuska az ellátás, puszedlivel. Ki a fene akar innen már tovább menni? Gondolom senki, de aki ide eljutott már dacból is megcsinálja a túrát! A házban utolérem Szabit és Zolit, de ők hamarabb tovaindulnak. Én is szomorúan szedem a sátorfámat, közben meglepetésre befut L.Attila is. Aszfaltos rész következik, megbontom az isteni Hellt, bár nem vagyok nagyon álmos. Az aszfaltos rész után megelőzöm Szabit és Zolit, fitten, jókedvűen mozognak. A Völgyfőház után lemegyek a forráshoz (csak tudnám minek), aztán jön a P-romon túránk utolsó keménykedése az 545 m-es Ódorvárra fel. Viszonylag kényelmes tempóban haladok, de a vár előtt az a borzalmas benőtt rész már egyáltalán nem hiányzott.

Elérem a túra utolsó pontját, ahol ropit, nápolyit, na meg sajtot majszolhatok. Itt nagyon megkönnyebbültem, mivel már csak 6 km várt rám, gyakorlatilag nulla szinttel. Ennek örömére beindítom a futóműt, és csak hébe-hóba gyalogoltam bele a jól jelzett szalagozáson. De azért hogy ne legyen minden perfekt a bal cipőm belsejében elszakadt egy gumi, így minden lépésnél irritálta a cipő oldala a talpamat. Ezzel még kezdeni kell valamit a következő hétvége előtt..

Végre elérhető közelségben Cserépfalu. A kerékpárúton még elfutok Péter és Marci mellett egy nagy gratuláció kíséretében, és vasárnap 12:17-kor megérkezek a célba. Huhh, ez igen kemény menet volt. A gyorsabbak már rég bent, jönnek az élménybeszámolók, majd egy darabig rabul ejt a közösségi ház varázsa, aztán végül Szabival és Zolival hazafele vesszük az irányt, sok-sok emlékkel gondolatainkban.

Ha olvassák a szervezők (de ha nem akkor is), szeretném megköszönni ezt a varázslatos túrát. Az útvonal is pompás volt, és az ellátások is. Most föladtátok a leckét melyik lesz nekem az év túrája, pedig azt hittem a Communitas Fidelissimával nem lehet már versenybe szállni. Pedig de...

 
 
 Túra éve: 2022
marton4Túra éve: 20222022.10.10 22:02:18
megnéz marton4 összes beszámolója
LESS NÁNDOR 66, 66km-es teljesítménytúra a Bükkben 2022.10.08

Két év kihagyás után újra megrendezték a Less Nándor emléktúrát a Bükkben, több távon, nagyon sok résztvevővel. Ez régebben igazi népünnepélynek számított, s hogy elkerüljék az erdő túlterhelését korlátozni kellett az indulók számát a rövidebb távokon most is. A hosszú távon, a 66km-en nem volt szükség ilyen megszorításra, az 60 feletti jelentkezőből végül 50-et nevet láttam az eredménylistán feltüntetni. Nekem ez volt a 13. Less Nándor teljesítésem a hosszú távon, ez már hagyományként beépült az életembe. Most a két év kihagyás miatt újra felfedezés hangulatba kerültem, mindennek örültem, mindenre rácsodálkoztam, mintha először láttam volna. S mint már annyiszor, a legszebb arcát mutatta meg az október elején színesedni kezdő ősz. A napunk sem spórolt erejével, csak a tartósan árnyékos helyekre nem tudott fűtést biztosítani. Igazi főnyeremény volt ez annak, aki vállalkozott erre a hosszú menetelésre ezen a szombati napon. Most először hoztam jó döntést az öltözködés tekintetében, gyakorlatilag a nyári felszerelésemben indultam el. Hamarosan olyan melegem lett, hogy végig egy szál pólóban folytattam az utamat, igaz, az első két „Hór-völgyes” szakaszon hiába emeltem a tempómat, már kezdtem lefagyni, érdekes legjobban a nagyujjam fázott a bal kezemen. Aztán végig semmi, örömmenet volt az egész. Leszámítva azt, mivel a 13. teljesítésem volt, a babonásság átsuhant a gondolataim között, de elhessegettem. A 13.-at végül megúsztam 2 szerencsés kimenetelű elzuhanással, pedig az utóbbi időben ez nem volt jellemző rám terepen. 2x hagytam el a GPS-m, egyszer a fényképezőgépemet, pedig aki ismer, tudja, mennyire betegesen vigyázok a tárgyaimra, 2 percenként leltárt tartok menet közben. Szerencsére némi bolyongás, és pár plusz kilométer után visszakerültek hozzám, a Kéktúra napján becsületes természetrajongók hadai lepték el az erdőt. Ennyit a 13. teljesítésről, ezzel megúsztam. Ezeket leszámítva boldogan telt az utam elejétől végéig. Néhány kedves baráttal, ismerőssel való találkozás már az elején feldobta a hangulatomat, majd hosszan, két újdonsült ismerős, futó srác aranyozta a napomat, akikkel egy jó időre társul fogadtuk egymást. Sokáig senior aranyérmesként végeztem rendszeresen a Less Nándoron, de, ahogy megy előre az idő, nagyobb lett a konkurencia, meg lassultam is, így nagyon boldog lettem, hogy sikerült most megcsípnem a senior bronzérmet a hosszú távon két élfutó mögött. Voltak holtpontjaim a 66km során, de mindig visszatért az erőm, igaz a mumus Nyomó-hegyen, az utolsó erőpróbán durván begörcsölt a bal combom, de némi nyomkodásra és rábeszélésre lelazult, jól duruzsolt alattam aztán a célig. Lámpagyújtás nélkül értem be az iskolába 11:55 perc kutyagolás után.

Bevezetőt írta és fotók: Szegedi József Pétervására

Képek: Facebook




Láthatóság: Nyilvános

 
 
 Túra éve: 2017
nussyTúra éve: 20172017.10.31 22:15:26
megnéz nussy összes beszámolója

Két év 38-as után idén egy kis változattosságra vágytam, ki szerettem volna próbálni másik útvonalat is, így végül a lightosabb 20-as táv mellett döntöttem. A rövid táv ellenére lementem a 38-ason induló ismerősökkel Cserépfaluba még péntek este. Valószínűleg a túrázók többsége velünk ellentétben a szombati lejövetel mellett döntött idén, mivel nemcsak a tornaterem, de a kocsma is szinte teljesen üres volt :(


Szombat reggel szép meleg, napsütéses időben indultunk, és indulás után szinte azonnal elérkeztünk az első EP-hez, a Milleniumi kilátóhoz. Itt sajnos akkora tömeg volt, hogy a kilátás helyett inkább mentünk is tovább. A következő EP sem volt messze, egy kis séta, majd egy rövid de meredek emelkedő legyűrése után meg is érkeztünk az Ördögtorony nevű kaptárkőhöz. Ezután is szép tájakon át vezetett az útvonal, elmentünk a Mész-patak szurdoka mellett, majd nemsoká jött is a Subalyuknál levő ellenőrzőpont. Mivel nem siettünk, így felmentünk a barlanghoz is :)  Innen szinte csak szintbe kellett menni a következő pontig, Oszláig, ami egyben frissítőpont is volt. Jóllakottan nehezemre esett továbbmenni, főleg mivel tudtam, hogy mi vár rám a következő szakaszon... Aztán küzdöttünk kicsit, de végül csak elfogyott az emelkedő, és már ott is voltunk az Ódorvár csúcsán. A pecsételés és csúcs-csoki elfogyasztása után a hegy oldalában menő, széles, szép panorámás úton ment tovább az útvonal. Az utunk egy idő után lefelé folytatódott, a lejtő aljára érve pedig megérkeztünk Bükkzsércre. Innen már nem sok volt hátra, még le kellett küzdeni a túra utolsó emelkedőjét a Nyomó-hegyre, innen pedig becsorogni a célba.


Szép volt ez az útvonal is, járjátok végig ti is!


Képek: www.flickr.com/photos/142735914@N07/albums/72157686816284772

 
 
 Túra éve: 2016
atomcatTúra éve: 20162016.10.28 12:46:44
megnéz atomcat összes beszámolója
Végre kigyógyultam a másfél hetes megfázásból, ez a seggfej meg bejött, és itt köhög. Mint egy tüdőbeteg tőkehal, ontja magából a bacikat. Pedig senkinek egy szava sem lett volna, ha inkább otthonról dolgozik ma a helyett, hogy fertőzne itt bőszen az egylégterű munkahelyen. Ma este megy a gépem, a jegyem már fél éve megvéve, nem betegedhetek le újra. Holnap után 120 km-t kell gyalogolnom…

Egész nap nyomom a forró teát, és a råmelk tablettát, hogy elkerüljem tüdőbeteg tőkehal kollegám bacilus-vírus kombójának támadását. A törzsidő végeztével, délután háromkor tiplizek is haza, hogy megszűnjön a további kitettség.

A taktika szerencsére jórészt bejön. Másnap reggel kicsit érzem a torkom, de a propolisz-råmelk kúra sikeresen írtja ki a tegnap átvett expedíciós hadsereg maradványát a garatomból.

10.40-kor indul a gép. Hulla fáradt vagyok. Megint nem sikerült kialudni magam az újabb százas előtt. Az újabb százas, ami ha sikerül, a 25. lesz. Tiszta számmisztika: 20. rendezés, 10. teljesítés, 25. százasom, és - csak hogy meglegyen a ráadás - a 300. workout a movescounton. Ezt be kell hozni, ilyen konstelláció csak egyszer van egy ember életében:)

Otthon megindul a rohanás. Budapestről kikavarni nem túl egyszerű. Péntek. A sok udvarias autós gyorsan ripityára törte egymást az összes főbb kivezető úton. Végre autópálya, és csodák csodája, itt még egy kamikáze sem szállt bele senkibe. Jó tempóban érek Miskolcra, ahol a begyűjtött időelőnyt effektíven számolja fel a sorbanállás a Prakrikerben. Sebaj. Este fél nyolcra otthon vagyok. Lacit begyűjtöm az állomáson fél kilenckor. Otthon pakolászás, sörözés, depócuccolás, és fél 11-kor már ágyban is vagyok.

Az a hülye típusú álmom van, amikor meg kell oldani egy problémát, amin egész éjjel kattog az agyam. Reggel negyed ötkor szinte fáradtabban pattanok ki az ágyból, mint amikor lefeküdtem. Gyors öltözés, tojásrántotta, Laci is megérkezik, apukám is kiverve az ágyból, és 5-kor már robog is a kocsi Cserépfalura.

Útközben a reggeli 6-os start kellemetlenségeiről beszélünk, de végül is így, hogy az ember már ébren van, egész tűrhető a dolog:)

Odaérve gyorsan átvesszük a nevezési lapokat, majd bevesszük a WC-t. A ragasztott pulzusöv nem akar működni. Gyorsan a Tacx sokkal jobb konstrukciójára váltok - szerencsére elhoztam magammal. Ennek csak annyi hátránya van, hogy picit dörzsöl, de lagalább működik és nem törik el… Talán:)

A két betűs kitérőt letudva örömmel tapasztaljuk, hogy a mezőny még nem ment el. Gabival futok össze, gyors puszi, és fel is szívódik. Mint később kiderül, ma utánunk takarít: seper és szalagot szed. A suli kapujában tornyosul a tömeg, a kb. 100 fős résztvevőtábor. Valamivel hat után eldördül a képletes startpisztoly, és megindul a 20. Less Nándor Emléktúra 120 km-es távja. Csak hogy legyen mivel elütni az első kilométereket, a pulzusöv nem működik. Bízom benne, hogy csak beindul, de tojik működni.

A mezőny együtt halad az első EP-ig, ami előtt a felszökésben egy kisebb tumultus alakul ki. Ez még semmi az első EP-ben várakozással töltött percekhez képest. Tulajdonképpen újra elstartoltatnak minket:):) A várakozást kihasználva meghackelem a pulzusövet, ami végül az EP után pár méterrel elkezd mérni. Jó reggelt!:)

A hajnal hűvös. Sokat vacilláltam a felszerelést illetően. Estére fent biztosan fagyni fog. Sokkal hidegebb van, mint általában a Less Nándikon. A szokásos 20-25 fokos napi maximum helyett a 10 ha meglesz, de fent, a hegyekben jó, ha az 5 fokot megütjük. Végül hosszú nadrág, merino aláöltözet, technikai póló és széldzseki mellett döntök. Bánkútra előre küldtem a lámpát, és estére egy plusz merino aláöltözetet egy vékony sapkával. Ez elég lesz biztosan.

Az első EP után egy szűk lépcsős lemenetelt hátrahagyva végre beindul a menet. Lacival egy kisebb csoport élén haladunk. Dózerutak kombinációján átkelve végre kiérünk a vadonba, az Ördögtorony előtti tisztásra. A fű deres, a környező hegytetők a felkelő nap sárgás fényében fürdenek. Bizony mi is szívesen kapnánk már a meleg aranyfényből, de az még várat magára. Az Ördögtornyot egy kevéssé jól kijárt úton vesszük be. Gyors pecsét, majd a pontőr mond egy nagy marhaságot, hogy merre menjünk le, de szerencsére már korábban láttuk a lefelé tartó emberhurkát:)

A mezőre kiérve támad második technikai nehézségünk: Laci cipőfűzője elszakad. Pár perces kötözködés következik, aztán már állunk is tovább. Szerencsére meg tudtuk oldani a dolgot. Elég szerencsésen szakadt az a fűző.

Tovább egy gyönyörű szurdokvölgy mellett haladunk. Egy futó hagy el minket, majd rátérünk a klasszikus Less Nándi nyomvonalára. Reggeli torna következik a nap első, komolyabb emelkedőjén. Eléggé gyorsan kettéharapjuk. Kiírtott kökényes (pedig ma milyen jól jött volna, már dércsípte lenne!!!), aztán le a Hór-völgybe. Egy sráccal akadunk össze, aki amolyan újrakezdő. Túrákról esik szó. Durva távokat ment, 200 feletti teljesítései is voltak.

Oszla. Az Ódor-vár a rétről nézve fürdik már a napfényben. Az első kaja- és piautántöltés. Lacinak mondtam, hogy majd a Zsilibes-forrásnál töltünk, az első 10 km-t simán kihúzzuk víz nélkül, főleg hogy Oszlán a mászás előtt tudunk tölteni a bendőbe.

Az Egres kicsit idén messzebb van, mint ahogy emlékeimben élt. Balos, aztán ismét balos, és beleállunk az Ódor-vár 250-es szintjébe. A M115-ös taktikánkat követjük: a pulzusom 150 alatt próbálom tartani. Ez ezen a brutál meredeken úgy-ahogy sikerül, kicsit belecsúszunk a 155-be, de az még elfogadható.

Felérünk a dózerre, és enyhül a kaptató. Hamarosan a pontban vagyunk, ami idén nem költözött ki a várba. Nem bánjuk:) Futókaja, aztán irány a forrás a nap 3. technikai nehézségével: amikor megtöltöm a vizestatyót, a Jóistennek sem tudom lezárni. Rászorul a műanyag zár, se ki, se be. Lacival ketten húzzuk, tépjük… Jó 5 perces huzavona árán végre lebügyköljük a műanyag sínt, és végre le tudom zárni a tasakot. Laci meg is jegyzi, hogy ez a technikai nehézségek napja. Aztán helyesbít, hogy reggele… Szerencsére igaza lett:)

Laza szakasz következik egy kellemes dózerúton, a végén jó rálátással a Tábor-hegy-Ódor-vár kettősre. Balos, és le jobbra egy kevéssé járt ösvényen. Ahogy nézem, a cserjék sikeresen hódítottak tavalyhoz képest, de azért még járható az út.

A Hosszú-völgyben újabb EP. Szerencsére elsőként érünk, így gyorsan túl vagyunk a pecsételésen. A mezőt éppen kezdi meghódítani az őszi reggel napsütése. A fűszálakon a dér és a napfény kergetőzik egymással. Már megérte eljönni:)

Kis Herman Ottó Emléktúra utánérzés egészen Pazsagig, ahol szűnik az emelkedő, és átvágtatunk a sárga sávra. Lacinak mondom is, hogy itt már jártunk májusban, de nem hagyott benne túl sok nyomot. Persze akkor tök sötét volt kb. éjfél körül, és eléggé fáradtak voltunk már.

A sárga szívatós parakmederrel indul Répás bevételére a Pazsag-völgyből kikapaszkodva, ami pár kilométer után végre normalizálódik. Nem bánom, hogy a faluban levágunk két telek között a főútra, a sárga tekergése májusban annyira nem jött be. A presszót megnézzük, de nincs EP. Indulunk is fel a Bánya-hegyi Parkolóhoz.

Odafent EP, és kicsit meg is pihenünk. Kaja, kóla, gyümölcs, minden van. Panaszra semmi ok. Pár fotó, és usgyi tovább.

A műúttal kacérkodunk a fennsíkra kapaszkodva, majd elérjük a zöld kiágazását Imókő felé, ahol majd valamikor hajnal felé fogunk ismételten járni. Egy kis közös szakasz, aztán meglepetésünkre újabb EP a zöld háromszög kiágazásánál.

Nagy-mező csodálatos töbrei között lépdelünk a kellemes őszi napsütésben. Ipari mákunk van az idővel, mint ezen a túrán olyan sokszor. Nándi ismét kibulizott egy szép napot nekünk a nagy őszi esőözönben.

Műutat fogunk megint, és bánkúti irányra fordulunk. Az igencsak folytonossági hiányban szenvedő műúton caplatunk, miután átvágtunk a mezőn. Balos, és bevesszük magunkat a Csalánosi Parkolóhoz vezető kisebb mászásba. Felfelé menet a népszavazásról és Európa jövőjéről - ami talán még akad - beszélgetünk:)

A parkolóban unott fejú, autóból kiszállt, hájas seggű kocatúristákkal találkozunk, akiknek a nap némi kőolajpárlat elfüstölése után 900 méteren, Bánkúton kezdődik. Legalább kitolták az arcukat a természetbe - lehet így is nézni.

Fehér Sas. Mesélem Lacinak, hogy hogy nézett ki ez a hely a rendszerváltás után. Beázottan, kiraboltan, betört ablakokkal állt évekig. Szerencsére a mostani idilli állapot ennek a leromlottságnak pont a negáltja.

Gerincpont, és le a síházhoz. Odabent kedves pontőrök és a személyzet zöldséglevessel fogad minket. Pont dél van - tökéletes időzítés:) Természetesen a leves kötelező. Ide küldtem depócuccot, de a kibontás várat magára - az 53. km-ben, a 2. körben bizony jobban fog esni a sör és egyéb földi jó:)

A kisebb pihenő után toljuk tovább a távot. Az átlag valahol 4.7 körül tanyázik. Egy tizedet vesztettünk a pontban, de az energiafeltöltés szükséges volt. Még bőven a halálvonat előtt vagyunk, ami 4-es átlaggal caplat mögöttönk valahol virtuálisan 4.2 km-re.

Bánkútról a Czékus úton hullámzunk. Ez is egy Herman Ottó Emléktúra betétszakasz. Lacinak mondom is, de nem vágja annyira a témát:)

Mályinkai kiágazás, és egy kisebb kavarás, mert pofázás miatt elnézzük  a jel jobbos lemenetelét. Szerencsére a hibára a track miatt kb. száz méter alatt fény derül, és korrigálunk. Hát igen, az Észak-bükk ezen része a kevéssé járt területeim közé tartozik - látszik is.

Az úttal körbetáncoljuk egymást, mígnem megérkezünk a Kapu-bércre. A pontőrök jól lemagáznak minket, de azért csak sikerül kiegyezni egy tegeződésben:) Pár kép a tényleg csodálatos panorámáról: bárányfelhők alatt fürdenek a ragyogó napsütésben a közeli bükki lankák, a háttérben pedig a Felvidék hegyvonulatai - pompás.

Vissza a nyeregpontba, és usgyi levelé a Recem-völgybe. Ez a lazább szakasz addig tart, amíg meg nem érkezünk a vár alá - figyelmeztetem Lacit. Így is lesz. Megjön a kék-sárga, és indul a Recem-völgy-Kis-vár mászás. A lejtszög nem gyenge, és a talaj is sáros picit, de szerencsére az út lenyom egy pár szerpentint, ezzel javítva helyzetünkön. A pulzust nézem, de már könnyű tartani a 150-es határt, már nem is akar felé menni. Hát igen, lassan elértük a 40 km-t, ahol ez általában be szokott következni. Fáradnak a futóművek.

A felszökésnek vége, elérjük a gerincen haladó fő túristautat, amin majd pár óra múlva Nagyvisnyóra fogunk lefelé szambázni. Addig még azért egy Mályinka-Szentlélek és egy Ómassa-Bánkút előttünk van:)

A várba vezető utat átrakták. Jobb helyett balról kerüljük a tömböt, és meg kell hagyni, értelmes az útvonalmódosítás: ez az irány fényévekkel könnyebben járható, mint a régi. Odafent egy antiszociális túristamuff fifike típusú kutyával, és egy magányos pontőr pogácsával felszerelkezve vár ránk. Gyors pecsét, vizslatjuk kicsit a Kapu-bércet, amit ki is szúrunk, majd usgyi le.

A Recem visszaereszkedés talán nagyobb szívás, mint a felfelé. Ipari meredek. Lényegében esésirányba zuhanunk a völgyre, amit térdből kell kifékezni. A völgy aljára rendesen érezzük is a futóműveket, és bizony pár kilométerbe beletelik, míg helyreáll rendszereink belső egyensúlya, a Csí a lábakban:)

Mályinkáig letolom ez első szendót. Kell a kraft, és itt lazább szakasz következik. A faluban a pont a szokásos buszmegállóban. Kettő lány el is kavar, és későbbi túratársunkat, Misit is magukkal viszik. A pontban kóla, kaja, alma - röviden. Sürgetem Lacit, hogy menjünk. Szerintem már picit biztos utál:) Egy gyönyörűen lenyírt domboldalon kapunk bele a kék keresztbe. Lacit készítem lelkileg a völgy alsó szakaszára, ami simán versenyez a Szo-patakkal a Muzsla alatt a Mátrában. Szerencsére az erdészet jelentősen konszolidálta a kidőlt fák alkotta akadálypálya nehézségét - sokat átvágtak -, így a korábbi évekhez képest istenes a haladás. Lentről felfelé az csapást is könnyebb követni, jól haladunk. Laci bírja a tempót, csak egy picit marad le. Elhagyjuk az Odvas-követ, és kiérünk a pát éve vihar sújtotta volt erdei szakaszra. A fiatalos próbálja kitölteni az ajándékba kapott életteret, de azért még jópár évebe beletelik, mire itt újlból öles fák lesznek…

Hamarosan enyhül a kaptató, hátra is kiáltok Lacinak, hogy itt jön a teteje. Odafent a Mária-forrás hűsítő karsztvize a jutalom, amit bűn lenne kihagyni.

A Látó-kövek felé gyorsan átvágunk, pikk-pakk Szentlélek, és máris a kolostor mellett koptatjuk a lefelé vezető dózerutat. Egy túratárs előttünk vadul keresi a Jubileum-forrást, de megnyugtatom, hogy még a Kohász-utat sem értük el. A Jubileumnál pont, s persze itt is inni kell:)

Ómassa felé caplatva Lacinak a jó 10 éve volt óriási vízözöntől mesélek, ami keményen átrendezte ezt a völgyet. Helyenként 2 méteres mederben zúgott alá a patak átmeneti medrében, ami korábban dózerútként tengette mindennapjait.

Megjön a sárga kereszt, és benyel minket a Száraz-völgy. A volt focipályát már igencsak visszavette a természet. Nehéz elképzelni, hogy pár éve milyen idillikus kis grund volt ez. Kár, hogy hagyták veszni.

Vízmű, az előttünk haladók éppen visszatérőben az aktuális extra kitérőből. Máris sípályák aljánál vagyunk. Kis kaptató, majd újabb kör leves, nomeg a depócsomag vár ránk. Én egy pitével is meglepem magam, Laci egy kávéra nevez be. Lassan féltáv, azt latolgatom,  hogy meg lesz-e a 60 lámpa nélkül. Arra tippelek, hogy talán megcsípjük.

Bánkútról továbbindulva hamarosan három fősre duzzad a csoport: kiegészülünk Misivel, aki mostanában kezdte újra a túrázást. Kicsit tart tőle, hogy nem fogja bírni a tempót, de végül alaptalaok lesznek gondolatai.

Az Ördög-oldalon csapatunk lefelé. Próbálom a 4.7-et 4.8-ra feltornászni, hogy minél nagyobb előnnyel menjünk bele az éjszakába. A halálvonal valahol 11 km-re lehet mögöttünk, de hosszú még az este. Jó tartalékolni, amíg van rá lehetőség.

Hamarosan a közös szakaszhoz érkezünk. Persze poénkodunk egy sort, hogy menjünk-e egy ráadás Recem-völgy Dédesi-vár kört, de valójában nagyon nem lenne hozzá kedvünk. A kék vár kimegy, mi meg caplatunk tovább Nagyvisnyó irányába. Érdekes módon még sosem jártam a Bükk ezen részén, pedig Miskolcon nőttem fel. Valahogy kiesett a szórásból ez a régió.

Odalent végre fények és kutyaugatás szűrődik át a fák között a völgyből. Végre leértünk. Kis meglepetésként a faluig egy elég hosszú bitumenes bevezetőszakasz vár ránk, ami így, a 60. km felett már nem éppen a szívem csücske. Nagyobb csoport verődik össze, és úgy caplatunk a főút szélén. Érdekes, hogy az autósok mennyivel jobban figyelnek ránk az éj sötétjében, mint nappal.

Falu, aztán végre a presszó. Víztöltés és erőfelszívás. A túra legnagyobb egybeszinje vár ránk: 750 méter 7.5 km-en. A csoport jó része beveszi magát forraltborozni, mi inkább indulunk.

A bitumentől egy határozott balrával válunk meg, és hamarosan a falu határában járunk. A Bálvány adótornya a távolban, jóval felettünk hirdeti az aktuális cél helyét. Több hegyhátat is harántolnuk, aminek nem örülünk - nem szívesen adjuk le a begyűjtött szintet -, mígnem végre egy jó minőségű dózerutat fogva megindul a menet. Elől megyek, és adom az ütemet. A srácok veszik az adást, tolják ők is, ami kifér a motoron. Meglepően jól megy a hegymenet. Attól féltem, hogy a 2. 60-ban ez a szint jobban meg fog ütni, de végül nem: 5-ös átlaggal, 1.5 óra alatt a csúcson vagyunk. Este 9-et mutat az óra. Misi hitetlenkedik. Laci mondja, hogy ő egyedül ezt biztos nem csinálta volna ilyen tempóban, amivel Misi is egyetért. Nem sokat vacakolnuk, a pontból szinte rögtön indulunk tovább. A Nagyvisnyói 4.7-es átlag megmaradt, jó tartani amíg tudjuk.

Picit már mattul az agyam a 14. menettel tölrött órában, majdnem elmegyek rossz irányba az erdészlak felé ereszkedve. Szerencsére Misi rámszól. Erdészlak, kis kaptató. Laci lassulni kezd. Még nem vészes a dolog. Háromkút, és a kaptató a Hordóhoz. Laci sajnos picikét lemaradva utánunk tartja a tempót, aminek nem örülök. A 70. km-ben ez még nem így szokott lenni. Hordó, és megkezdjük a sárga táncát az országúttal. A Leány-völgyi kilátóban egy túrapárossal találkozunk: a Szalajka-vögyből jöttek vissza, pontkihagyás miatt. A páros férfi tagja ölni tudna, jobb vele nem beszélni.

Rövidke ismétlés, aztán usgyi le a Szalajka-völgybe. Leérve részemről depó nagyáldozattal. Mondom a többieknek, hogy menjenek, majd követem őket. Nem emlékeztem, hogy az út ennyire a völgy elejébe köt be, de amikor meglátom a vadasparkot leesik, hogy itt a fáytolig még van mit menni. A pont előtt érem be Lacit, Misi pár méterre, a pontban vár minket.

Itt újabb depó. Szomorúan tapasztalom, hogy elfelejtettem küldeni MagneB6-ot, pedig a következő horror előtt jól jött volna: most jön az Istállóskő-mászás. 2,5 km, 570 m szint. De lagalább van sör és marcipán:):) A fent látott túrapáros éppen kiszállóban. Kár értünk ,még bőven szintidőn belül vagyunk! Nem tett jót lelkileg nekik a visszamászás.

A feltöltés után start tovább. A pontőr intelmét követve nagy ívben kerüljük a rétet, ahol valami rendezvénycucc miatt minden be van riasztózva (a mókusok, rókák és egyebek is valszeg figyelembe veszik ezt itt, az erdő szélén:):)).

Kisvasút végállomás, még egy tó, és indul a tánc… Az Ősemberbarlangig egy kis előételt ad a horror, amit egy kis desszert követ némi lejtővel, majd megjön a szivatás: a völgy alja kidőlt fákkal fogad minket Szerencsére csak egy pár. Elég itt a szint is, nem kell akadálypálya, köszi. Laci és Misi kicsit lemaradnak. Én sem repülök, próbálok egyenletes tempót tartani. Az első kaptató tetején fogok be egy túratársat, akit útba igazítok, aztán együtt kaptatunk tovább. A szintútnál bevárom Laciékat, ott viszaelőz emberünk, azán a csúcs előtt újra elmellőzöm. A csúcson beszélgetünk picit. Szegénynek combizomszakadása volt tavaly, és még nem jött teljesen helyre. Laciék is hamarosan betoppannak. Szusszanunk egyet, aztán átlépünk a Bükk tényleg legmagasabb pontjára, a Szilvás-kőre. A pontőr a kő alatt picivel, mi Misivel és az Istállóskőnél öszeszedett átmeneti túratárssal fellépünk a csúcsra. Laci erőt gyűjt inkább a pontban. Nagyon megütötte a Nagyvisnyó-Bálvány szakasz, sajnos nem javult az állapota az elmúlt 10 km-ben:(

A pontból start tovább. Egyik nagy kedvenc részem következik: gimis korunkban mindig erre szántottuk az erdőt Pes-kőre menet. Sajnos Laci egyre lassul. El-elmarad egyre lámpája fénye, egyre többet kell be-bevárnunk, hogy nehogy eltévedjen az éjszaka sötétjében. Misinek szólok, hogy hogyha gondolja, ők ketten nyugodtan menjeken, én nem tudom, Lacival hol és hogyan végződünk. tényleg kritikus a helyzet. A halálvonal is egyre közelebb kerül hozzánk. Örülök neki, hogy nappal elég nagy tartalékidőt sikerült felhalmoznunk. Misi végül nem tágít, azt mondja, hogy Pilisvörösváriként a biztos eltévdés várna rá a Bükkben, így inkább velünk tart.

Átcsűrünk a zöld négyzetre, és toljuk a fenyőerdőben, ezen a hajdanán jezetlen úton. Lejtő, kis pukli, és már meg is érkezünk Pes-kő és Cserepes-kő közé. Felcaplatunk a pontba. Nagy megdöbbenésünkre Laci egyedül ér utol minket, istállós-kői túratársunkat elnyelte az este. Remélem, rendben beért végül!

A pont utáni kedves lementetelre mát előre készítettem a népet, de arról nem tudtam, hogy sikerül az út alá mennünk, és így plusz 30 méter szintet beletennünk. Sebaj, végül csak elérjük a Bükk talán legszebb tisztását, ami a Vörös-kő völgyéhez visz át minket. Sanos a helyzet legyengült túratársunnkal nem javul sokat. Az átlagunk beesik 4.3-ra, és a sok bevárás miatt a jövő sem ad okot túl sok bizodalomra. Azért még több, mint 30 km van hátra, és lesz benne több, mint 1000 méter szint. Nem túl rózsás a helyzet:( Szorgosan megy a bevárogatás, mígnem elérjük az Őserdőt. Innen már elérhető közelségbe kerül Tar-kő. Az őserdő túlsó végén várunk Lacira. Nagyon lemaradt, már épp azt fontolgatom, hogy visszamegyek érte, amikor feltűnik végre a magányos lámpakéve. Eltévedt. Eltévedt, és finoman szólva is ki van a két lába között lógó bizonyos nemesebbik szerve. Nem szeretne tovább menni, kérdi, hogy hol a legközelebbi falu. Innen sajnis messze… Nem marasztalom, mert sok túrán voltunk már együtt, nekem a 25. százasom, én is voltamm ár így, és ilyen kipurcantsági fok mellett tényleg nincs értleme tovább erőltetni a hátralévő részt. Mondom Lacinak, hogy jöjjön fel velünk Tar-kőre, ott a pontőröktől kérünk segítséget. Közben gondolkodom a lehetséges kiugrási helyeken. Tárkány ipari messze van, legalább 15 km. Az nem megy. Ennyi erővel szinte be is jöhetne. Répás: végig kell hullámozni a zöld háromszögön, utána meg le a faluba a Bánya-hegy felé. Az sem egyszerű, és még el is tévedhet. Végül a legegyszerűbbnek az tűnik, ha valaki fel tudja venni a Keskeny-rét végén, ahol a kék kereszt beköt a szilvási műútba.

Mire erre a végkövetkeztetésre jutottam, fel is értünk Tar-kőre. 90 km, 4000 m szint. Még 30 km, 1200 m szint van hátra. Odafent a pontőrnek szólok, hogy van egy kiszállónk. Egyből telefonálni kezd a pontőrlány, és pár percen belül körvonalazódik, hogy Lacinak valszeg a Bánya-hegyre kell mennie, hogy levigyék. Sajnos az átlagunk 4.2-re esett, nem tudjuk vállami, hogy addig elvisszük. Mikor lépünk az ország talán legszebb panorámájú kövéről, még ez a terv. Később szerencsére mégis a Keskeny-rétes verzió valósult meg, mert szerencsére jött arra valaki kocsival.

Misivel tovább indulunk. Jó tempóban szántunk át a Büszkés-hegyre, Három-kőről visszanézünk a tar-kői pontra, amit a rakott tűznek köszönhetően könnyű kiszúrni Tar-kő sötét sziklatömbjén. Misinek mutatom a háttérben meghúzódó Mátrát, de mindezt csak úgy menet közben, meg nem állunk.

Hullámvasút a zöld háromszögön, a hajdan volt reggeli pont hűlt helye, és már csűrünk is lefelé a zöldön. Pont. Kis pihenő, szusszanunk egyet, de gyorsan tovább is állunk. A pontig sikerült egy tizedet felfelé faragnunk az átlagon. Latolgatjuk a 28 órás célt, amit amolyan ex-has módon találtunk ki még Lacival a túra elején. Nem tenném rá a fejem, de ki tudja!? Alapvetően ami hátra van, azért már nem hlaálos. Misi tart a Tábor-hegy-Ódor kombótól. Megnyugtatom, hogy az valahogy amolyan kedvező szögű emelkedő, és szinte észrevételnül a tetejére fogunk érni. Nem tudom, mennyire hiszi el, pedig tényleg így van.

A Hárs-kútnál újabb kétbetűs kitérő nagyáldozattal. Remélhetőleg több nem lesz:) Caplatunk le az Imó-kőhöz. A jó tempónak köszönhetően gyorsan a Lambot-lápa alatt vagyunk. A pontban kóla és futócsemege. Sikerül ott hagynom az itinert, de 30 méteren belül észreveszem. 70 méternyi kaptató (szintben), és már fent is vagyunk a gerincen. Újabb hullámvasút a Bújdosó-kőig. Végig dumcsizunk, így gyorsan telik a táv. Balos, és le a viszonylag friss írtáson. A Bujdosó-kövön mutatom Misinek a korábbi eroziós szinteket. Hamarosan már látjuk az utat. Misi elcsodálkozik, hogy még milyen magasan vagyunk, de gyorsan leadjuk a szintet. Buszmegálló és már a Karthauzi kolostornál is vagyunk a hajnali álmossággal küzdő pontőröknél. Igen, közbek kivilágosodott, ami igencsak jót tett a menetkedvünknek. A pontban újabb depó vár rám. Laci sörét odaadom az egyik pontőrnek - Misi nem iszik alkoholt.

Start tovább. Bitumenbetét, aztán be jobbra. Az első kaptató jön, amit sikerül annyira elpofáznom, hogy szinte észrevétlenül jutunk a tetejére:) Völgyfő-ház, Szent Erzsébet forrás, és az utolsó komolyabb felszökés a Tábor-hegyre. Ezt is gyorsan ledolgozzunk, és innen már csak le kell gurulni az utolsó előtti pontba, ahol már jártunk úgy 26 órával ezelőtt:) 

Sajnos nem a klasszikus úton megyünk le, hanem Bükkzsérc felé. A start előtt még felélem az itteni depócuccom is, és a sört is legurítom végül. A másik egy pontőr markát üti ismét:)

Török-rét, Mákszem kapuja, és caplatunk az Előhegy nyergéhez. Kellemes reggeli napsütésben haladunk. Emlékeimhez képest sokkal jobb a lefelé vezető út, és hamarosan Bükkzsérc aszfaltját koptatjuk. Az utolsó kis 50 méter szint, a Nyomó-hegy “tornyosul” előttünk. Ha eddig 5100 m szintet letoltunk, ez az 50 már belefér:) Műút, jobbos, menet a bokorsor mellett, majd megjön az utolsó keményebb kaptató. Odafent két elnyűtt pontőr vár ránk. Gyors pecsét, és megyünk tovább. Jól jöttünk, innen már biztos, hogy be fogunk érni 28 órán belül. Tökéletes. Az utolsó 30-at 6,5 órán belül hozzuk. Az átlagunk stabilan 4.3 lett. Jól behozzuk a szekeret.

Végső cserépfalvi megközelítés, az utolsó szőlődomb. Laci csörrent. Végül Bánkúton kötött ki. Megnyugtatom, hogy Miskolcra menet begyűjtünk:) Végre a faluban vagyunk. Jobbos, célegyenes. Végül 27 óra 51 perc, 36,6 másodperc gyaloglás után leálltom az Ambitot a karomon. MEGVAN!

Sikerült a 10. teljesít;s a 20. jubileumi rendezésen, ami egyben a 25. 100-asom, és a 300. workoutom a  movescounton. Misivel gratulálunk egymásnak. Sütő Laci megkösözni a GPS hackelést, és lázasan keresi a 10. teljesítésre járó plusz jutalmat. Nem mintha a célcsomag nem lenne kiadós: bor, az alkalomra készült speciális mézeskalács, teljesítői póló, egy nagy méretű, nemzeti szalagos érme és egy földgömb magazin, mindez egy izléses teljesítői tatyóba rejtve. Azt hiszem, megdolgoztunk érte rendesen, de a rendezők is kellően komolyan vették a feladatot, mint minden évben.

Köszönjük ezt a nagyszeű élménytobzódást, és jövőre ismét!:) 
 
 
nussyTúra éve: 20162016.10.23 23:47:52
megnéz nussy összes beszámolója

Less Nándor emléktúra 38


Tavaly nagyon megtetszett ez a túra, így gondoltam idén ismét nekivágok. Már péntek este leautóztunk Cserépfaluba, szállás az iskola tornatermében, ahol szerencsére még szivacs is jutott :) Szombat reggel így is csak a rajtidő közepe felé sikerült elindulni, valahogy nem akaródzott kimászni a hálózsákból a csípős időbe. Aztán csak sikerült elindulni, de a késlekedésnek meglett a böjtje, a futók pont a kaptárkövek előtti szűk és meredek ösvényen értek be minket. A hidegtől eltekintve végig szép idő volt, nagyrészt a nap is sütött. A tömeg sem volt vészes, egyedül az Oszlai erdészháznál volt nagyobb zsúfoltság, mivel itt a rövidebb távokon indulók is feltüntek. Jóllakottan vágtunk neki a túra számomra legdurvább emelkedőjének, az Ódorvár megmászásának. Szerencsére tavalyhoz képest kevésbé akartam meghalni mászás közben :) Megnéztük a szép kilátást és indultunk tovább, immár barátságosabb terepen. Hamarosan elértünk a kedvenc kilátópontomhoz, a Kövesdi-kilátóhoz, innen pedig már közel volt a következő EP, ahol feltankoltunk puszedlikkel. Síkfőkúton áthaladva felmentünk a GSM toronyhoz, majd pár kilóméter múlva megérkeztünk a túra utolsó emelkedőjéhez, a Nyomó-hegyhez. Innen már közel volt a cél, ahol megkaptuk az oklevelet és a kitűzőt. Este bónuszként még elmentünk borozni az egyik helyi pincéce.


Mindez képekben: www.flickr.com/photos/142735914@N07/albums/72157675607222295

 
 
Norbert AlexanderTúra éve: 20162016.10.08 17:03:22
megnéz Norbert Alexander összes beszámolója

 Zsiványtúra a Bükkben



"Szemeimet a hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem.Az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és földet.Nem engedi, hogy lábad inogjon; nem szunnyad el a te őriződ." zsoltárok könyve 121,1-3


 


Üveges szemekkel ébredtem. Egész héten kerülgetett valami nátha és éjszaka sem hagyott nyugton. Kicsit honvágyam volt az Őszi Mátra túrára, de most úgy éreztem itt az idő, hogy az Őszi Bükkbe is bepillantást nyerjek.


2 sógival indultam útnak...Cserépfaluig. Csak egy negyedórát kellett várnunk, köszönhetően a remek szervezésnek, és már spurizhattunk is...vagyis ők spuriztak is. Alig pittyegett le az Ítinerük, már egymás hegyén hátán suhantak ki a kapun. Ekkor már tudtam, hogy legközelebbi találkozási pontom velük, ugyanitt lesz. A célban


MiILLENIUM KILÁTÓ


Koptattam felfelé a cipőmet Cserépfalu utcáján, ami csakhamar elért a kisamerikaiak barlanglakásaihoz. Ezúttal üres volt, valószínűleg fáztak és mivel én is fáztam, tovább indultam felfelé a fakorlát mellett. Nem telt sok időbe és fogadott az első állomás a Milleniumi Kilátó. 


ÖRDÖGTORONY KAPTÁRKŐ


Pecsét csekkolás után folytattam a túrázást a dózerúton. Először  a pincesorok fogadtak,  majd egy hatalmas veteményes,végül pedig egy hatalmas rét mellett folytatódott utam.. Itt igencsak elgondolkoztam, hogy minek menjek be az erdőbe, hogy ha a rét túloldalán folytatódik az út. Úgy éreztem ez csalás. Így hát bementem az erdőbe, Istennek hála jól tettem. Mert nem sokkal egy jobbos vezetett felfelé az első emelkedőn a Kaptárkőig. Csekkolás után megszemléltem e fura sziklának arcvonásait, miközben kortyoltam meleg teámból. Aztán irányt vettem lefelé az első lejtőcskén és lendületből el is nyargaltam a rét közepéig, ahol egy birkanyájban gyönyörködtem.


SUBA LYUK


És sajnos elvétettem az irányt, de legalább nem sokkal. Élesen kellett volna lekanyarodni balra a szurdokba én viszont a műútat válaszottam. A bokrok között fedeztem fel a szurdokat, nagy bánatomra, nagyon kiváncsi voltam rá. A műútról jobbost vettem szalag mentén, minimális szintemelkedéssel. Majd egy picit nagyobbal. Kezdett végre alakulni, mert még mindig fáztam, és szükséges lett volna egy jó kis izzadás felfelé. De sajnos már fennt is voltam a Perpác réten, ami nagyon szép volt, de nagyon is hideg. Nyugtáztam hogy valószínűleg biztosan megfáztam már, mert már a napnak is melegítenie kéne. MIkor elhagytam ezt a csodás helyet, csakhamar beérkeztem a K+ leagázásra. Nagyon tetszett az, hogy az út mellett hogy hatalmasodnak a sziklák. Sőt találtam egyik beugrónál egy sziklavölgyet, amiben percekig ámultam és fényképeztem. Visszatérve az ösvényre hamar elérkeztem a Suba lyuk ellenőrzőpontjához. Mivel nagyon vonzott az ősember barlang ezért nekirugaszkodtam ennek is. Első komolyabb megpróbáltató emelkedő itt tornáztatott meg, bár nem volt hosszú, de sziklavájt lépcsőkön vezetett felfelé a lyukbarlanghoz.  Kis fújás pár keksz és meleg tea után, vissza vittem az irányt lefelé. 


OSZLA


Mintha örökkévalóság telt volna el ezen pár perc alatt mire leértem álló tömeg fogadott és lebaktatásom közbe majdnem el is sodortam valakit. Ez volt az első torlódási pihenő pont úgy látszik. Visszafelé menet K+ jelzésen, még gyönyörködtem megint a az ég felé meredő sziklákba, az elágazás után pedig a két hegyoldal zöld pompájában. Az út viszont monotonná vált,  de Isten közbelépett és jó gondolatfutattásokat váltottunk. Míg nem balra átkeltem a fahídom és fogadott az Oszlai ellenőrző pont, minden földi jóval: zsíros lekváros vajas kenyérrel. Míg beburkoltam belőlük egyet,majd hogy másnak is maradjon a saját szendvicsemet is, megpillantottam a távolban gyönyörően égnek meredő két hegycsúcszot, Ekkor még nem tudtam és nem gondoltam, hogy az egyiket meg is kell majd másznom.


ÓDORVÁR


Keksz rágcsálás meleg tea szeánszom után folytattam az utat vissza az ösvényen balkanyart véve a K+ elágazásnál. A morvás út csak azért nem volt monoton, mert Istennel volt még megbeszélni valónk. Utána pedig azért nem mert megkezdődőtt KL jelzés emelkedése....lightosan az éles bal kanyarig...aztán pedig...


Erre a részre külön készültem hisz majd 1 kilométert alatt kell letúrni 250 méter szintet. Megpróbáltam felvenni egy viszonylag közepes de inkább lassú tempót, egyenletesen támasztva magamat túrabotaimmal két oldalról. Libasorba meneteltünk a túristatársakkal, nem sok előzés történt, aki nem bírta az úgyis megállt. Csak a földet néztem és igyekeztem nem keresni a végét. Eddig fáztam, de nagyon jó érzés volt hogy itt aztán bemelegedtem mint a kazán. Nagyon szép volt az avar:)


A tüdőszűrős emelkedő mászás dózerútnál ért véget, ahová már nem sokatt kellett caplatni és egy valóságos elágazóponthoz értünk az ellenőrzőpont előtt. Úgy voltam vele mint a többség nagyrésze és a csekkolás után felmásztam az Ódorvár romjaihoz. Ekkor láttam meg a kis házat, ahonnan néztem azt a gyönyörű hegyet ahol most vagyok. Ekkor láttam meg a környékbeli hegyek csodás vonulatait...Mákszem oldalát...egyszerűen úgy éreztem a világ tetején vagyok, el is olvastam a 121. zsoltárt, mközben na mit csináltam? Teát ittam és kekszet rágcsáltam:)


NYOMÓHEGY


Nagyobb pihi után visszaereszkedtem az ephez, majd elágazáshoz ahol mindegyik útvonal összefutott és ezrért jól kellett figyelni merre is megyek. A legkönnyebb a hegyek között kanyargó dózer út vezetetett át a szemközti hegyre(ami gondolom a Mákszem oldala lehetett). Itt már ritkultak a körülöttem levő túratársak. Majd búcsúpillantást vetettem Még Ódor hegyétől, és befordultam a hegy másik oldalára. Be , majd le az erdőbe a kanyargó szalagozást követve. Lábaim már érezték a terhelést, főleg ahogy egyre nagyobb és nagyonbb lejtmenetbe kapcsolatam, Most telt el először vagy negyedóra, hogy senkivel se találkoztam, de mire leértem a szép Református templomhoz már több mindenkit beértem. Míg átcaplattam a falvon, még több lézengő túristát. A falu szélén újra eszmecserét folytattam Istennel élvezve simogató áldását: a langyoskás levegőt.


Nem sokáig mert műút átkelés után már erőteljessebb és hűvösebb szél fogadott a domboldalán való felfelé menetkor. Nem tartott sokáig, csak a szántóföld széléig, hogy aztán Nyomóhegy kis termete megmosolytasson. Majd a megmászása megtornáztasson. Annyi különbség volt Ódor és közte, hogy nem volt olyan hossúságú. Felérve a tetejére, már csak csekkoltam és próbáltam az 5 órás szintidőt megcsinálni.


CÉL


Könnyű volt a hátralevő út, hiszen már csak a kanyargós földutat kellett követni. Csak már kezdtem fáradni,így nem tudtam olyan nagy lépésekben haladni,mint az elején. Az a kis emelkedés a pincéknél is nagyobb fájdalmakat kezdett okozni lábízületeimnek. De aztán már el is kezdett lejteni és már a távolban láttam első ep-t a Millenium Kilátót. Nem sokára Sógikat is megpillantottam, a cél elágazásnál. Míg elértem a célig, közölték, hogy kevesebb mint 3 és fél óra alatt letolták.  Ejha, akkor én még Ódoron jártam:)


Nem sokkal léptem át 5 órás szintídőmet, ezért elégedetten vettem át az oklevelet és a kitűzőket. A bónuszkitűzőt a mátrai Vidróczik túra teljesítése végett. Míg megettem a babgulyást, Sógiék mesélték kalandjaikat az élen a mezőnyt vezetve. Örültem, hogy nem tévedtek el és hogy ennyire tetszett nekik. És annak is örültem, hogy most ezt a túrát választottam.


 

 
 
 Túra éve: 2015
atomcatTúra éve: 20152015.10.22 17:49:37
megnéz atomcat összes beszámolója

Less Nándor Emléktúra 2015. - 66 km


Szinte Miskolc óta szakad. Az elmúlt napokban is esett. Kiíváncsian várom milyen lesz a pálya. Tardi elágazás, jobbos. Cserépváralja elõtt kis reggeli technikai szünet:) Hirtelen az esõt mintha elvágták volna. Lehet, mázlink lesz és mégsem ázunk? Az elmúlt hetet tekintve már abban is kiegyeznék, ha nem esne. A  napfényben fürdõ aranyszínû õszi Bükkrõl már rég letettem. A faluban a korán kelõk már koptatják az aszfaltot. Szõlõhegyek és Cserépfalu célegyenesében újra szembetalálkozom a mezõnnyel. A sulihoz közel kapok parkolóhelyet. A helyi polgárõr rábólint, és irány a suli. Nevezés az udvar hátuljában. Leperkálom a díjat (a külföldrõl érkezõk helyben fizethetnek). A feleségemét is, bár õ betegség miatt otthon maradt. Úgy érzem, ez így fair.


Papír megvan. Telefon Zalánnak. Most ér be a faluba. Megcsörrentem Lovas Lacit. Épp most kászálódik ki a szállásról. Felveszem a túrafüzeteiket, de az aláírás miatt meg kell várnom õket. Végre 7 elõtt 5 perccel összeáll a csapat. Gyors rajtidõ, óra indít, és spuri. A kocsimba bedobjuk Laci cuccait, és már tépünk is ki a faluból. Zalánnal legutoljára a Mátrahegyen futottam össze - ott is rohamtempóban -, van mit megbeszélni.


A reggeli tornát letudva szûk, bozótos ösvény, ahol szerencsére elengednek minket a lassabbak. Hamarosan Cserépváralja. Az idõ kitart, a reggeli esõnek se híre, se hamva a környéken.


Jobbos, és fel a templom mellett. Zalánnal a tájfutás finomságairól beszélgetünk, míg a meredekebb kaptató vissza nem vesz a társalgási kedvünkbõl.


Jó tempóban haladunk, a futók kivételével elõzzük szinte a teljes a mezõnyt. Hamarosan a Mangó-tetõ kaptárkövéhez ereszkedünk. Gyors pecsét, aztán vissza a mélyútra. Laci kicsit elkalandozik az út mentén, de végül visszatalál hozzánk. Örülök, hogy a kalsszikus Mangó-tetõ kerülõ útvonalon megyünk, jobban szeretem, mint a szembemenõs verziót.


Hamarosan a Felsõ-szoros bejáratában vagyunk, ahol Zalánnal annyira belemerülünk a beszélgetésbe, hogy el is felejtem felhívni Laci figyelmét a vulkanikus Dél-Bükk itt megnyilvánuló csodálatos formavilágára. Szerencsére - mint utóbb kiderült - nyitva tartotta a szemét:)


Dobi-rét. A szürkeség kitart, de megvan a 2. pecsét. Kis kapaszkodó, aztán szintút a sárga kiágazásáig. Nosztalgiázunk a régvolt rét emlékérõl, aztán be a bozótosba, hogy hamarosan Hidegkút-laposára kapaszkodhassunk. Idén se gúlyás, se szarvasmarha. Mondjuk ahogy indult a reggel, megértem:)


A Hór-völgyet már csak egy nagyobbacska domb választja el tõlünk. Felérve meglepõdünk, hogy a szokásos bozótrallyt, a kökénybokrokat teljesen kiírtották. A haladás könnyebb, de azért én hiányolom õket. Zalán elõre fut depózni, Laci beér minket, és pár perc mnúlva újra együtt a csapat.


Hór-völgy, és jön a 3. EP. A pontban rövid kajálás-piálás, de hajtom a népet, eddig 6-os az átlagunk, nem kéne itt az elején ellazsálni:)


Egres, aztán indul a reggel utolsó küzdelme, az Ódor-vár. Zalán valahol féltávnál ellép, mire felér, kb. 50 méter ver rám. Laci valahol mögöttem liheg, de mire odafent lecsapolom a fáradtolajat, már utol is ér minket.


A pontoban búcsú Zalántól. A szokásos 38-at tolja: innen futhat végre:)


Lacival a forrás felé vesszük az irányt. Veszek két liter vizet, beletolom a 2 literre való Isostart. Sajna nem rázom kellõen össze, így a következõ tízenpár kilométeren elég tömény izót tolok:)


Az Ódor-hegy gerincláncolata mentén kanyargunk végig az enyhén lejtõ dózerúton. Balos, és hamarosan bozótos: a KSH házhoz futunk lefelé. Kényelmesebb, mint keccsölni, és az átlagot is szépen helyrepofozza. Lent a háznál egy váratlan EP, de sebaj, gyorsan pecsételtetünk egyet.


A bitumenúton visszakötünk a Hór-völgybe. Menetközben elmellõzünk egy csoportot, akinek nõi tagja folytonosan “dudál” a nadrájgával:) Biztos nem idegesítette a túratársakat:)


A mezõny örömteli módon megritkult, az összes rövid táv elkanyarodott, így végre nyugalmasabb az erdõ.


Monoton menet következik Tebe-pusztáig, amit idén nem is unok annyira. Jól haladunk, és a következõ pontban már a futócsemegéket is tukmálják:)


A Csúnya-völgyben érünk utol egy futót, akivel végül egészen a Nyomó-hegyig elõzgetjük egymást oda-vissza.


A szürkeségben a völgy nem a szép arcát mutatja, a lehullott levelek alkotta aranyszõnyegen sétálás ma kimarad a programból.:)


A Pénz-pataki nyelõ elõtt eldöntjük, hogy a pont után eszünk. Laci meg sem várja, míg véget ér kaptató, már tolja is a szendvicsét. Én megvárom a dombtetõt, de kicsit késõbb jön el, mint ahogy emlékeztem.


Lejtmenet, majd az utolsó kaptató Répásra. A faluban hétvégi nyugalom. Végre van térerõ: életjelet tudunk adni magunkról.


A falu végi közkutat nagyon várom, de az ott álló két helyi kisgyerek közli, hogy ezt is lekötötték. Hurrá. Jó lett vola izot hígztani:)


A következõ kapaszkodón egy érdekes futópárt elõzünk, akik ezután a vízszintesebb szakaszokon mindig elfutnak mellettünk, míg a kapatatókon menetrendszerint elmellõzzük õket:) Mindez egészen az Imó-kõ völgyéig tart, onnantól már kevesebb a szint:)


Végre megvan a mûút, innentõl lazsálás a pontig, aztán majd vivát Fennsík:)


A pontot 5.9-es átlaggal érjük el, ami 5.8-ig romlik, mivel vételezünk némi ellátványt és szusszanunk is egyet. Az izo végre hígul:)


Sokat azért nem pepecselünk. Jó tempóban vesszük be a fennsíkot. Három-kõ felé hullámzunk. Laci elesik, de azon kívül, hogy kicsit kidekorálja magát sárral, semmi baja. Mázli, könnyen letérdelhetett volna egy követ a sziklás terepen. Ezen a szakaszon csak egy-két túrázót mellõzünk el, nomeg néhány futó minket:)


Három-kõ elõtt ipari köd van. Sejtelmes az erdõ. Sötét szürkeség ül a tájon, annyira elnyeli a napfényt a mindent beborító nyirkos vízpára.


A kõ tisztására érve átemelkedünk a rétegfelhõn, ami miatt igencsak kivilágosodik. Szûrt napsütésben érünk a csúcsra, de azért ipari mennyiségû, több rétegû felhõ van alattunk és felettünk is. Tar-kõ orma fennségesen emelkedik a ködpára fölé.


Csúcsról le, Büszkés-hegy, aztán nosztalgiázunk: a kék kb. 20 évvel ezelõtti vonalain megyünk:)


Tar-Kövön Gabi vár rám. Jó újra talizni, mint mindig. A csokit tukmálja, de rendesen:) Az Iszinik 100 is szóba kerül. Gabi is jön, majd ott talizunk. Jól állunk, a fennsík csak egy tizedet rontott az átlagunkon, még 5.7.


A csúcsról ledöngetünk. Egy túrázó figyelmeztet minket, hogy hiányos a jelzés. Talán így, a 100. alkalommal nem fogok itt elkavarni, de ki tudja?:) 


Becsatlakozunk a zöldbe, a Toldi-kapu “kellemesen” nyirkos, de azért lehet haladni. A közel szintben kanyargó dózerúton egy kesztyûbe botlunk, de mire észbe kapunk, már túlhaladunk raja, így nem vesszük fel és visszük el a pontba.


A Hereg-vágás kezdetéig szedjük a tappancsot, majd laza kocogásba kezdünk. Elmellõz minket a korábban említett érdekes furópár, aztán bevetjük magunkat az Imó völgyébe. A nyíltabb részen haladva begyûjtünk egy kabátot, amit Lacinak adok át megõrzésre - õ nem botoz. Párszáz méter után egy fáslit találunk. Az elfér a zsebben is, csak el ne felejtsem leadni a pontban! Azon filózunk, hogy hogyha így megy tovább, egy teljes túracuccot összegyûjtünk a célig.


Az EP a forrástól lejjebb, egészen a Lambot-lápára mászás lábánál van, mint újabban mindig. A pontban töltünk egy kis kólát, megfürdetem sárban a kulacsom, aztán indulunk is tovább. Persze hogy elfelejtem leadni a fáslit. A felmászás kezdetétõl fordulok vissza, plusz 100 méter:)


A kaptató jól megy, nem fáradt még az izomzat. Laci picit lemarad, de nem vészes a dolog. Hullámvasút a Bujdosó-kõig, aztán rally a tárkányi úthoz. A következõ helyen újabb adag kedves pontõr. Sokat itt sem idõzünk. Titkon még reméljük, hogy egy tizedet tudunk javítani a napon:)


Halas-tó, aztán mûút. Pár túratárs feltûnik elõttünk, akiket lassacskán befogunk. Jobbos a dzsungelba. Laci végre lemossa a sarat a kezérõl a patakban, aztán nekiállunk a Völgyfõ-ház kaptatójának. Szeretem ezt a részt, nem túl halálos, jó tempóban vehetõ emelkedõ, és egészen hamar a háznál van az ember.


Az Erzsébet-forrás mellett koptatva az aszfaltot érünk be egy újabb adag túratársat. Nekilátunk az utolsó komolyabb szintnek, az Ódor-hegynek, aminek a túloldalán a reggel már megismert pont vár ránk. Egy sráccal együtt érünk fel a csúcsra. Õ is ismeri a M115-öt, arról beszélgetünk a csúcsra érve.


Laci futva ér be minket a pont elõtt pár méterrel. Gyors pecsét, és örömhír: mehetünk a kalasszikus úton, mert a vadkerítés le van már zárva a Mákszem felé. Király! A bükkzsérci verzió nem a szívem csücske:)


A pontból a lefeléket megfutjuk. Most Laci megy elõl, és húz egy picit, ami jól is esik így a vége felé. Vadetetõ, és rátérünk a hétvégi házakhoz vezetõ célegyenesre. Sikerült, felkúszott az átlag 5.8-ra.:) Ezt innen már tartani tudjuk:) A csúnya-völgyben utolért futót fogjuk be ismét. Kb. egy tempót haladunk egészen a bükkzsérci mûút Nyomó-hegyi kiágazáaásig. Itt elõre enged minket, mert õ már nem siet, kiesett a szintitdõbõl.


A Nyomó-hegy az utolsó finomság a napban, de szerencsére kellõen rövid:) Pár rövidebb távos túratársnak nem esik már annyira jól, meg-megállnak a meredeken, pedig itt már nem szabad (vagy talán helyesebben fogalmazva itt sem szabad:)):)


Felérve gyors pecsét és húzok tovább, tartani kell a tempót 5.8 felett:) Laci gyorsan beér, majd kocogva-sétálgatva kanyargunk le a szõlõsdomb utolsó kaptatójához. Felérünk, célegyenes, cél. Ismét megvan. 11:37 perc. Örülünk.


Köszönjük szépen a rendezést, és remélem, jövõre is kapok jó árban repjegyet a túrára:)


Utószó: a 9. jelvényem a nevezési lappal és kitûzõvel együtt sikerült elhagynom, míg a kocsiba kászálódtam be… Szerencsére a kitûzõ pótlás alatt, a track õrzi a menetet, az élmény pedig elvehetetlen.


 


 
 
 
 Túra éve: 2014
kulcsTúra éve: 20142015.09.06 11:21:47
megnéz kulcs összes beszámolója

2014 október Less Nándor Emléktúra 66


Elõnyök:


- nagyon szép útvonal, sok látnivalóval

- jó ellátás


Hátrány:


- viszonylag szûk szintidõ (4.4. km/órás sebességre van szabva)

 
 
ToteszTúra éve: 20142014.10.17 10:10:00
megnéz Totesz összes beszámolója


Mivel a Börzsöny 50 túrán nagyon bevált, a Less Nándor emléktúra elõtt is lent éjszakáztunk. Görög Józsival, Erdei Lacival és Totesszel négyen töltöttük lent az éjszakát Cserépfalun egy kis túra elõtti sörözéssel egybekötve. Ez egy kicsit tovább tartott, mint elõzetesen gondoltuk, így a rajtidõnk is némileg csúszott 6:00-ról 7:20-ra.



http://blog.turafuggo.hu/2014/10/17/less-nandor-emlektura-38/





 
 
 Túra éve: 2013
atomcatTúra éve: 20132013.10.31 15:43:23
megnéz atomcat összes beszámolója

Less Nándi 66.


A szeptemberi ex-BEAC Maxihoz hasonlóan a Less Nándorra is egy esti gépet sikerült lefoglalnom: menetrend szerint 22:05-re kellett volna Budapestre érkeznie. A szeptemberi jó 30 perces késés tapasztalatával a hátam mögött jó elõre legyártottam még Norvégiában a túrára a szendvicseket, és mindent összekészítettem, hogy maximalizáljam a minimálisnak ígérkezõ túra elõtti alvásidõt.

Félelmem beigazolódott. A Ryanair ismét hozza a formáját: jó 40 perces késéssel szállunk le feleségemmel Budapesten. Gyors találka apóssal, rohanás a Suzukiért, búcsú feleségemtõl, és rohanás tesómhoz. Idõközben még Bori is bejelentkezik, hogy másnap vigyem már le. Reggel 5:20-as árpád-hídi találkában, és szigorúan 0 perc késésben maradunk:)

Tesómnál gyors átpakolás és alvás a maradék 4 órában. Mint túra elõtt mindig, most is rosszul alszom, már várom a Bükk õszi lankáit:) Végül csak sikerül kb. 2 órányi lóbõrt húznom, mire kirántja alólam az ágyat a telefonom kolompolása. 15 perc múlva már a kocsiban ülök és megyek az Rendõrpalotához. Borival elég könnyen összeszinkronizálunk, autópályamatrica, és már meg is nyílik az út a Bükk felé.

Régen találkoztunk, van mit megbeszélni, így gyorsan repülnek a kilométerek. A terv  és megvalósítása tökéletes: 7 elõtt 10 perccel a startnál vagyunk. Laci és Sanyi, akit otthagytunk elõttem 20 méterre toppan be a suli udvarára. Gyorsan nevezek, leperkálom a lóvét, Bori betársul Pötyihez a 38-as távra. Laci megérkezik két betûs reggeli kitérõjérõl, startidõztetünk, és el is indul a 2013-as Less Nándi.

A startban összefutok ex-norvégiai, most már magyarországi házaspár barátainkkal (Zita és Hari), akiket sikerült meggyõznöm a 20-as helyett a 38-as távról. 20 kilométerre minek is megy ki az ember az erdõbe, nem?:) Sok idõ nincs, puszi-kézfogás, jó túrát, és húzunk is tovább.

Az idõ kiváló. Az elõzõ esti heves budapesti vihar errefelé nem is járt, csak keleten látszik egy messzi felhõvonulat. A hõmérséklet durva: épp kel a nap, de már a 17 fokot verdesi a higanyszál. Laci öltözéke tökéletes, én viszont a szokásos õszi aláöltözet+rövidnadrág kombómat már így a legelején kicsit soknak találom. Sebaj, menni kell. Most indultunk, nehogy már megálljunk vetkõzni!:)

Mûútat elhagyjuk, indul a szokásos kis reggeli torna elsõ felvonása. Idén az emelkedõ végén másfelé visznek le minket Cserépváraljára. Az emelkedõ tetei balost kihagyjuk, és egyenesen szántunk tovább az erdõben. Az út dallamra hasonló, csak a végén némileg több bitument kell leküzdenünk, míg becsatlakozunk a szokásos, klasszikus útvonalba. Útközben egy türelmes autóssal is találkozunk, aki szépen kikérdez minket a túráról, majd jó utat kívánva óvatosan elhajt mellettünk. Bár minden autósba ennyi türelem és figyelmesség szorulna gyalogos társaikkal szemben Magyarországon!

Megcsodáljuk a szombati kirakodóvásárt a faluközpontban. Bár ígéretes a bakancsfelhozatal, mégsem cseréljük le hû Meindl és Hanwaag társainkat:) Utoljára a Kaptárkövek túrán jártam itt. Akkoriban a Duna áradása miatt itthon maradtam segédkezni az árvíz ellen a Mátra 125 utáni hétvégén. Most sportolásra alkalmasabb a hõmérdéklet:), bár kezdek nagyon beleizzadni az aláöltözet nadrágba. Fõutca, és jobbos, fel a Római Katolikus templom felé. Kis mászás a mûútig, majd lazítás az elsõ EP-ig. Sanyi még sosem járt ezen a túrán, így számára az újdonság erejével hat az õszi színpompába burkolt vulkanikus Bükk-alja. Az elsõ EP-ben Sanyival megragadjuk az alkalmat, és megszabadulunk a fölös roházattól, míg Lacit elõre küldjük, hogy metronómként tartsa az ütemet és tempót:) A pontban közben azon viccelõdünk, hogy jövõre rendezhetnének nudista verziót is a túrán, annyira meleg van.:)

Visszakapaszkodunk a dózerútra, és hamarosan befogjuk Lacit. Mire a következõ elégazáshoz érünk, újra együtt a csapat. Becsatlakozunk a pirosba, és hamarosan a túra elsõ felének egyik legszebb részéhez érkezünk, a Felsõ-szoroshoz. Sanyinak külön fel is hívom a figyelmét, hogy tartsa nyitva a szemét, mert eléggé magávalragadó az õszi színkavalkádba búrkolódzó erdõ és a festõi szikla-formavilág összhangja. A társalgás épp a súlyemelés és súllyal guggolás témakörében forog, miközben benyel minket a festõi szurdok. A látvány - mint minden évben - megunhatatlan, és ismét hálát adok az égnek, hogy sikerült eljönnöm az idei rendezésre:)

A szorost hátrahagyva a Dobi-rét és a 2. EP következik. Gyors pecsét, és menet tovább. Sárga jelzés, majd be az igencsak megnõtt cserjésbe. Ha nem lenne kiszalagozva, bizony idén igencsak nehéz lenne megtalálni az utat. Hideg-kút-laposán egy szürkemarha csordába futunk. A tagok békésen legelésznek, és szemmel láthatólag ránk se hederítenek. A gulyás szintúgy, a TF mezõny kapcsán már valószínûleg megszokta a látványt:)

Mûút, majd újabb kaptató, ami Laci emlékezetébõl kiesett, de felfelé menetben bizonyára könyebben ment a rész felelevenítése:) Ökörfõ mindig gyönyörû tisztása következik, és már lent is vagyunk a Hór-völgyben. Itt pár futó kétségbeesetten tudakozza, hogy merre van Oszla, de csak sikerül elhinniük, hogy jó irányba megyünk:)

Oszlán - mint minden évben - terülj-terülj asztalkám vár ránk. Ivólé, zsíros- és vajaskenyér, uborka, savanyúság, és sok egyéb nyalánkság. A feltöltés után az Egres felé vesszük az irányt, hogy az Ódor-mászást kihagyva a jelzett úton kapaszkodjunk fel a várhoz. Ez a verzió némileg hosszabb, de cserében nagyságredekkel jobban járható. Ütközben összefutok egy nyomozó túratárssal, akivel egyik éven együtt harcoltuk végig a Tortúra esti részét a Völgyfõ-háztól. Itt még gyorsabbak nálunk, bár a srác túratársán már látszanak a fáradtság jelei. Sok lesz neki ez a tempó. A monoton kapaszkodásban Sanyit ismét kicsit otthagyjuk, de nem vészes a lemaradása. A fenti szintútról lemegyek a forráshoz vizet tölteni, és felfrissülni. A többiek picit elhúznak, de az újjászületéssel felérõ mosdás, és a friss forrásvíz bõven kárpótol az azt követõ szaporább léptekért.

A várban kiküldenek minket a szirt fokára, így megcsodálhatjuk az elõttünk álló kihívást, melynek méltó záróakkordja a távolban magasodó, tiszteletet parancsoló Tar-kõ sziklatömbje. Vissza, pecsét, és irány - a korábbi évekkel ellentétben - a KSH pihenõházhoz. Ezen az úton elõzõleg már többször jártam Andival, jólesõ érzéssel töle el a helyismeret. A házhoz némi rövidítéssel, egy enyhébb bozótharccal jutunk le. Itt újabb EP a biztonság kedvéért, és visszakötünk a Hór-völgybe. 

A völgy, mint minden évben eleinte elragadtatja az arra túrázót, majd a csodálat egyre inkább monotonításaba fordul, míg az ember Tebe-pusztáig ér. Az Ódor-várral ellentétben itt nem harapják le Laci fejét, kapunk kólát, és minden egyéb futócsemegét a pontõröktõl. A pont után újabb csapatdepó:), majd én fotózok picit, míg a többiek nyomják a távot. A nevét meghazudtoló Csúnya-vögyben érem utol õket, ahol hamarosan a túra legcsodálatosabb szakaszához érünk: az erdõben egy fiatalos következik, ahol az õsz sárgította levelek jó része még a lombkoronát dísziti csodálatosan kék égi háttérrel, ugyanakkor sokuk már a talajt varázsolja aranysárga színbe. A látvánnyal azt hiszem, lehetetlen betelni.

Az erdõbõl kikapaszkodva hangos iskolás csapatba futunk, akik kis útbaigazítást kérnek, majd spuri tovább részünkrõl - õk csak lõdörögnek:). Ismét utolérjük az Oszlánál látott volt túratársamat, azonban barátja már igencsak küzd a versenyben maradással. Lehagyjuk õket, és a túra hátralevõ részén már nem találkozunk újra. Remélem, azért mindketten beértek!

A Pénz-pataki víznyelõnél megjön a vadmotorosok erdõt õrjítõ hangorkánja. Kiváncsi volnék, hogy a 2000 túrista, vagy a sok száguldozó barom okoz-e nagyobb kárt az élõvilágnak, dehát ugye a túristákat könnyebb korlátozni:)

Rövid fel-le Répásra, Laci majdnem visszamegy a Hór-völgybe (Tebe-pusztán túl jó volt a koszt!:)), majd végül csak elérjük a falu feletti ösvényt, ami a Pénz-patakhoz visz fel minket.

Az EP-ben újabb ellátmány hegyek. Szokásomhoz híven betolom az egyik sokat látott szendvicsemet (nem sok norvég élemiszernek jut ilyen kalandos végzet:) Repülés, autózás, gyaloglás, majd bendõ). Isostart is keverek, majd indulunk fel a Nagy-Fennsíkra. Útközben Sanyinak végig mesélem, hol járunk - bár olyan érzésem van, mintha szegény kissé telítõdött volna a nevek tengerétõl:)

Többször harántoljuk a mûutat, majd meggyõzõdünk róla, hogy Laci nagy kedvence, a 48-as táv tényleg nem került megrendezésre idén - az elágazásban nincs erre utaló tábla.

Hamarosan a zöld háromszögre térünk, és a globális felmelegedésrõl folyik a diszkurzus egy közösen olvasott könyv kapcsán. Telik a táv, bár ezen a csodálatos részen beszélgetés nélkül is repülne az idõ. Három-kõre érve varázslatos panoráma tárul elénk. Belátható innen minden - amerre jártunk, és amerre még járni fogunk. Sanyit újabb névtengerrel árasztjuk el, de azért kb. fogja, hogy merrõl jöttünk, és merre tartunk:) Szegény órajele kicsit kisebb, mint a mienk, így a mai nap kiváló edzés számára: mindig, mikor lemarad, utánunk kell futnia picit, de hõsiesen teszi a dolgát.

A Büszkés-hegy felé gyorsan átvágunk Tar-kõre, ahol a pontban régi ismerõsöm, Gabi vár. Öröm újra látni, legutoljára a Mátra 125-ön, a Hevesen találkoztunk. Míg mi beszélgetünk, Laciék elvonulnak élvezni a panorámát. Bizony szakbarbárság lenne Tar-kövön nem megállmi:) A csúcsról - immáron sokadszorra - újra próbálom hívni Harit és Zitát, de nem elérhetõek. Csak remélem, hogy anyukám nem csuklik sokat amiért rábeszéltem õket a hosszabb távra.

Nagy kedvencem, a Toldi-Bükk hozza szokásos formáját. A Hereg-vágáson régi sztorik, amikor még állt itt az erdõ. Volt már vagy 20 éve, de máig elõttem van, mennyivel másképpen is nézett ki e rész a (pár)százéves bükkfákkal megspékelve… Hatalmas, nyugalma tárasztó erdõség volt ez, míg az erdészet láncfõrészei szét nem szaggatták az idillt.

Imó-kõ felé vesszük az irányt, majd a forrást elhagyva az EP-ben újra összefutunk Az Év Teljesítménytúrázója emberünkkel. Lacival egész túrán heccelik egymást, akárhányszor csak találkozunk. A Lambot-lápa kedves kis felkapaszkodása következik, majd megkezdjük monoton utunkat Bujdosó-kõ felé. A szokásosnál jobban megy ez a rész. Ehhez az a csodálatos, szokatlanul intenzív színkavalkád is hozzájárul, ami az egész Bükkrõl visszaköszön. A Bujdosó-kõ zeg-zugos sziklatömbje varászlatosan szép az õszi, sárga falevelek ruhájába öltöztetve. Völgy, buszmegálló, mûút, majd újabb EP. Töltõállomás az Ódor-hegy megmászásához:) Mint minden évben, most is kihasználjuk a lehetõséget.

Uncsi rövidebb bitumenes szakasz, és lemenõfélben lévõ nap következik. Azért még messze a lámpakapcsolás, de látszik, hogy a táv hosszabb, mint a korábbi évek bármelyikén. A Völgyfõ-házhoz kapaszkodva Lacit kifaggatom az izület-védelmi kúrákról:) A háztól Attillával, Év Teljesítménytúrázója emberünkkel haladunk tovább. Téli kintalvásokról és erdélyi teljesítménytúrákról megy a beszélgetés - már amennyire bírjuk tüdõvel a kaptatón:)

Végre elérjük a túristaút következõ lokális maximumát, majd ledöngetünk az Ódor-várhoz. A pontban közlik velünk, hogy mehetünk a régi, kalsszikus úton. Mi kapva kapunk az alkalmon - Lacival midketten utáljuk a Mákszemes verziót. A pontból elindulva viszont a sötét már nem kegyelmez: lámpakacsolás. Az utolsó 8 km-en az éjszaka az úr.

A terep ismert, de szokatlan éjszaka. Itt eddig még sosem kellett fejlámpáznunk. Érdekes, a sötétben mennyive unalmasabb az egyénbként csodálatos klasszikus Less Nándi befejezõ út. Leérünk a vadetetõ erõs balosához. Csörög a telehon: Hari az. Jól sikerült a túra, 9:51 alatt beértek, és már otthon dõzsölnek. No, csak nem csuklott akkor anyukám:) Hamarosan kutyák hangjára leszünk figyelmesek, ami a nyaralók közeledtét jelzi. A nyaralóövezeten átvágunk, sikán, és már a mûúton is vagyunk. Itt összefutunk pár fejlámpás alakkal, akikkel Laci szerint egy kicsit marconán beszélgetek, dehát így van ez már a 63. km felé közeledve:)

A mezõ idén eléggé bokatörõ, de csak elérjük végre a Nyomó-hegy alját, és leküzdhetjük az utolsó szintek egyikét. Idén nincs troll, se atomvillanás. Úgy tûnik, nem a viccesebbik fajta pontõrök várnak ránk:)

A pontból kilépek, kicsit húzom a többieket, akik ennek hangot is adnak, de azért jönnek becsületesen. Pötyi jelentkezik be Lacinál, elénk jön a faluba. Kedves tõle. Az utolsó dobon összevárjuk magunkat, és kollektíven robogunk be a faluba pár meglehetõsen ittas, de jókedvû, rövidebb távon induló túratárssal. Õk már koradélután beértek, majd a kezüket is erõsítették a borospoharakkal.

A közvilágítással együtt Pötyi is megérkezik. A célba így, négyesben battyogunk be 12:55 perccel reggeli indulásunk után. Odabent gyors regisztráció, amit Sanyi meg sem bírt várni, mert rohamtempóban benyelte egy WC. Míg Lacial átvettük a 7. teljesítésért járó érmet kiderült, hogy nincs bableves. Én nem is rendeltem, Laci pedig letett róla, miután megtudta, hogy közel fél órát kellne várnia. 

-Rendben, akkor induljunk!-, majd fordult, és már a kijárat felé is vette az irányt, amikor szóltam neki:

-Laci, a botod!

-Ja, tényleg, a botom! - majd begyûjtötte, és indult volna újra, mire én:

-Sanyit nem viszitek?

-Ja, tényleg, Sanyi, akit otthagytunk!:)

Így történt hát, hogy szerencsére Sanyi, akit otthagytunk nem lett Kétszeresen Sanyi, akit otthagytunk:)

Köszönjük szépen a szervezést és a csodálatos õszi Bükköt! Emberfeletti munka lehetett azt a rengeteg levelet leszedni, sárgára-vörösre festeni, és egy részét még vissza is aggatni!

Jövõre újra!
 
 
Tiger ZoltánTúra éve: 20132013.10.21 21:49:53
megnéz Tiger Zoltán összes beszámolója

Sziasztok!


Én nem szeretek litániát írni egy-egy eseményrõl, túráról. Most sem teszem. Nem azért nem teszem, mert nem lenne mit írni, sõt, nagyon is lenne...De...IDE MINDENKINEK EL KELL JÖNNI, MERT EZ EGY BITANG JÓ TÚRA. Számtalan tájegységet bejártunk már, van km bõven a lábunkban, de a Bükk, az mindent visz. Ja, és a rendezésért (vonalkódos cucc a rajtban és a célban, kedves emberek, netén diákok a legtöbb ellenõrzõ ponton...stb) a megszerezhetõ legmagasabb osztályzatból a dicséretes ötösbõl simán hatost adok. KÖSZÖNJÜK!!!


Tisztelettel: Tiger Zoltán

 
 
TiberiusTúra éve: 20132013.10.17 13:47:04
megnéz Tiberius összes beszámolója

  Less Nándor 2013-as évrõl 



        Még sötétben indulunk, hogy megcsodálhassuk a napfelkeltét, ami Bogács környékén ránk talál. A hajnal cirógatja a határt, a hegytetõn magányos feszület áll. Mögötte bukkan fel a Nap, és fölfúvódott bíbor gömbje dicsfényt rajzol köré. Néhány szétrostált felhõ úszik az égen, közülük az ég kékje ránk kandikál.


        Cserépfaluban jó helyet találunk magunknak, az evangélikusok templománál. Szürreális nyugalom és látvány fogad. A fák sûrûn hullajtják levelüket, zizegnek úgy hegedûlnek. Alattuk sürgõ forgó emberek fordulnak, térülnek.


       Jó ötlet az elõnevezéses rendszer. Emiatt az indulás pikk-pakk torlódásmentes. Marcsi indul fél nyolckor, én megnézem elõbb a futók rajtját. Szeretem látni, ahogy ezek a nyulak meg õzek boldogan elkutyagolnak. Visszatérek a rajthelyre. 8 óra már jócskán elmúlt, és mivel a 38-as táv indítása  hivatalosan 8-kor zár, el sem indulhatnék. Némi szervezõi tanakodás után, mégis kapok rajtidõt.


      Régóta bajlódom különbözõ gyengeségekkel, de ma a szokásosnál kicsit stabilabb vagyok. Ezért mint jó étteremben szokás, egy pályacsúcsot rendelek meg mára magamnak. Ha jól osztom be amim van, talán összejön.


      Az elsõ két emelkedõt kényelmesen teljesítem. Itt-ott a  levegõben piros-eres levél röppen, a földön száraz levél csörren. Az úton, a fák  alatt libasorban fiúk-lányok, fiatalok és idõsebbek osonnak. Sóhajtoznak, kapaszkodnak,  botladoznak, bukdácsolnak.


     Nagyon tetszik a pálya újítása, ahogy Cserépváraljára érünk. Kitûnõ a szalagozás, finom a talaj érintése. Kellemesen érkezem  a kaptárkövekhez. Nagy szerencsémre nem áll sor, ámbár a visszamászás a dózerútra körülményes. Vesztettem az ideális tempóból talán 1 egész percet.


    Könnyû lejtmenet a kõvölgybe, ahol a bukdácsoltatós rész miatt óvatosan és lassan haladok. Nem szeretném összetörni magam.  Figyelem, amint a zeg-zúgos kõoszlopok között, néma túratársak álldogálnak. Fényképeznek és fülelnek. Vajon mit mond a csönd, amikor beszélni kezd?


    Magam mögött hagyom az áhítat völgyét és kiérek a Dobi, illetve azt megelõzõ, nem tudom milyen nevû rétre. Itt még nem köszöntött be a fagy. Láthatóan kevéssé kókadtak és göndörödöttek a fûszálak. A Dobi réten kisebb torlódás, de már túl is vagyok az ellenõrzésen. Ránézek az órámra, csak homályosan látom, hogy a reménykeltõ 50-52 percnél tartok?


     Irány az egyenes, ahogy ezt anno katona koromban parancsként kaptuk. Felkocogok az emelkedõn, áthaladok egy kiszáradt csalitoson, ahol egy nem látott gödörbe lépek majd hasamon, hátamon hentergek. No ez fájt, húzom el a számat, de visszatér optimizmusom és hipp-hopp a Hideg-patak völgyébe érkezem. Ma minden távolság rövidebbnek tûnik, mint máskor.


      Melegszik az idõ, de lanyha szél enyhíti. Az út mentén, lusta marhák legelésznek, sehol köztük ugri-bugri, mint járomban cammogó tulkok, oly nehézkesek.


      A Túrbucka emelkedõjén visszafogom magam. Néhányan fölfelé, látom erõsen szenvednek. A tetõn rögtönzött majálist találok, sétálgatnak, gyerekek szaladgálnak, üldögélnek, énekelnek.


      Oszlánál zsíroskenyér piramisok tövében, zsibongás között keresem az ellenõrzõ pontot. Olyan vidámság vesz körül, hogy hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Bezzeg az Ódor mászásnál nagy a csend. Egyáltalán nem harapós a kedvem,  fölfelé én is csak sétálok.  A forrást nem hagyom ki, egyrészt mert arra visz a szalagozás, másrészt elfogyott az ásványvizem, amit pótolni kell.


     Ahogy látom, 10 emberbõl 9 nem jön le a forráshoz. Nekem ez jó, mert nem kell sorban állnom. A mászás ma nem esik jól. Mire felérkezem a jó útra, kezdek ismét ellazulni, és a futómozgás hamarosan gördülékeny lesz. Még mindig 2 órán belül vagyok, ami terveimnek megfelel.


      Az esõeresz alatt szeretném, ha rögtön pecsételnének, de nem, a pontellenõrök kényelmesen üldögélnek, és kedvesen mutatják elõbb menjek fel a várba. Itt ez a hagyomány,  mindenkivel ezt teszik, de kicsit olyan íze van, mintha csicskáztatnának.


     Legalább 50-szer jártam már odafenn,  jól tudom  milyen onnan a kilátás. Másfelõl  zsúfoltság van a sziklákon, ott féllábon is alig lehet állni, a kerülgetésnél meg hosszasan kell egymásra várni.  Szomorúan látom ez a mászás több mint 3 percet vett el tõlem, és úgy összetörte a ritmusomat, hogy 3-5 újabb perc kell ahhoz, míg ismét visszaáll az eredeti állapotom.


      Találkozom Marcsi lányommal, ami fellelkesít egyébként elkeseredem. Kínálgatnak, elfogadni, enni sincs kedvem.  Megpróbálom összekapni magam. Ha 2.55-n belül odaérkezem Várkútra, akkor meglehet a pályacsúcs. Jólesik a mozgás, az elkövetkezõ hullámvasútozás nem fáraszt  túlságosan, de érzem hogy hibáztam. Rövid nadrágban kellett volna jönnöm, jobb lenne akkor a hûtésem.


     A Török-úton újabb ellenõrzõ pont + idõveszteség vár rám. Nem csak futásról szól a mai nap. Nézelõdöm, amitõl jól érzem magam, de erõm még nem kezd ettõl gyarapodni. Beérek Várkútra. 2.59 percet mutat az óra. Sajnos túl sok. A pont õrök ajánlgatják, nem kellene annyira futnom. Elfogadok tõlük egy szelet kakaós nápolyit, a forrásnál iszom rá majd feltöltöm kulacsom. Kevéssé reménykedve, inkább remény vesztve folytatom. Normálisan a cél eléréséhez 55 percnek elégnek kell lennie.


     Lefelé óvatosra veszem, félek a sérüléstõl. Síkfõkúton, bánatomra társul szegõdik a kimerülés.  A GSM torony felé már többször bele-bele gyalogolok. Pedig ez az emelkedõ csak egy nulla!  A tornyot elhagyva, van még mindig van 39 percem a célig, de fejbe vág a meleg. 1-2 technikai szünetet is tartok, miközben összeakadok egy rózsabokorral. Bosszant az ügyetlenségem. 4-szer 5-ször kell újrakezdenem  a kigabalyodást.


       Bükkzsérc alatt már zsugorodik az árnyék, dél közelében járok, nyakamon a holtpont, bele-bele sétálok. Vizem ismét elfogyott, kell valamennyit találnom. A Nyomó aljában még jobban elvész a motivációm. Rossz felé kószálnak gondolataim és bennem a lélek. Látok két megviselt kollégát. Ábrázatukról nekik is lerí, hogy bitang nehéz az élet, de ne panaszkodjunk, távoli harangszóval magához hív minket is az isten.


     A Nyomó tetején nézem az órámat így is úgy is, de a pályacsúcs nem érhetõ el!  Csak 5 percem van  a célig, ettõl elmegy a kedvem. Már mindegy mikor érek be, habár kezdek ismét egy kis erõt érezni. A dolgokat korábban, sõt még annál is korábban, a nem megfelelõ  edzésekkel  szúrtam el.


     Másfelõl meg igen kellemes érzés kerít hatalmába, jólesik a faluba  leereszkedni. A célban nincs víz, tkp. semmi sincsen. Kicsit szokatlan, ámbár az iskolában akad vízcsap. A papír leadása gyorsan megy, de itt is történt felesleges idõveszteség, amíg megtalálom a megfelelõ asztalt újabb 20 másodpercet veszítettem.


     Zeng-zúg a fejem, lemerültem. Régóta tudom, jó teljesítményhez nem elég az ásványvíz, enni is kell, de sajnos nem tudok betartani egy sor okosságokat. Az ésszerûség inverzében, néha eléggé erõs vagyok.


     A cél közelében a füvön jóízûen heverésznek. A vásár is idillikus képet fest, talán azért, mert szerényebb a tavalyinál. Visszafordulok és elindulok Marcsi lányom elé a Nyomó irányába. Szembe velem, terepmotorosok száguldoznak. Nagy port vernek fel. Fitogtatják erejüket. Dübörög bennük az izgalomvágy. A kurázsi tombol-rombol, ügyesek, erõsek, bátrak,  de lelkiismeret-furdalás nélkül ellopják a csöndet. Visszafordulok, az iskola udvar  most kellemesebb.


     Lányom is megérkezik, elfogyasztjuk a bablevesünket majd hazaindulunk. Szeretem a  rövidebb távokat. Egyrészt, viszonylag gyorsan kipihenem, másfelõl mint ma is, visszamegyünk Egerbe, és annak környékén, feleségemet vihetem egy másik  könnyebb túrára.


     Ami a szervezést illeti,  eddig is nagyon jó volt az útvonal kijelölés, sõt nem várt módon, még a korábbinál is jobb lett. A szalagozás kitûnõ, a lebonyolítás számomra tökéletes. Ott lehetne  egy picit elõrelépni, hogy bevezetnék az önkiszolgáló ellenõrzõ pontokat, amiket elõzõ nap, vagy reggel 6-kor kitennének. Pecsételjen mindenki saját magának ahogy akar, és akkor nem lennének torlódások, viták, ki érkezett a ponthoz elõbb, ki késõbb.


    Úgy tûnik a Less Nándor túra, a résztvevõk számát tekintve, tavaly érte el csúcsát. Szerintem nem baj, nem kell a létszámnak évrõl évre növekednie. Még egy kedves eseményrõl kell megemlékeznem.  Vejem 3. lett a Top-futókategóriában, és eredményhirdetés után a rendezõk átadtak Neki +1-1 érmet, Marcsi számára és nekem. Igy családon belül összejött  3 db érem.


     Ami vejemet és lányomat illeti, õk rászolgálnak az elismerésre, nálam viszont nem ilyen dicsõséges a helyzet. A rendezõk kedvességbõl utólag kitaláltak egy testre szabott  és mondva csinált kategóriát, amiben talán elsõ lehetek. Kicsiben olyan ez mint a Nobel-díj. Örülök  neki, talán nem teljesen jogtalanul, habár nem szolgáltam rá. Elfogadhatom, mert  senkit sem  károsítok meg vele, sem anyagilag, sem erkölcsileg. Remélem, hogy ezt jól gondolom.


    Marcsi lányommal az úton hazafelé a túráról beszélgettünk. Említette, milyen jó szövegük van az embereknek. Pl. amikor az egyik emelkedõn kapaszkodott fölfelé, háta mögött a túrázók mondogatták:  Fussunk már mi is! Ne legyünk már ilyen nyúl-nyál ! Tréfás megfogalmazás,  tetszik nekem, alkalmazni fogom magamra is, de itt nincs hierarchia. A túrán minden résztvevõ (futó, gyalog-túrázó, rövid ill. hosszú távos) teljesítménye egyenrangú. Nem feltétlenül egyenértékû, de egyenrangú! Az már más kérdés, hogy ki mennyire elégedett/elégedetlen önmagával.


 


Tiberius, 2013.okt.17.


 


 


 


 


 


 
 
L.a.slowTúra éve: 20132013.10.15 09:42:04
megnéz L.a.slow összes beszámolója

Less Nándi emléktúra 2013. október 12.


(Metamorfózis I.)


„Bölcsõnk a romokon állt

Rokonaink mind körülvettek

Fogakat rejtõ bájmosollyal

Néztünk, ha ránk nevettek”


A rajthelyre utazva, illetve a regisztráció környéki görcsölgetés közepette már megint felvetõdött bennem a kérdés: Mit keresek én itt? Ez a téma elég rendszeresen felmerül nálam, de most némi kézzelfogható oka is van. Az idei Mátrabérc Trailt leszámítva tavaly március (Benike születése) óta nem futottam ultra távot. Futogatok, készülgetek a mennyiséggel talán nincs is gond, de mivel az 5-6 órás tréningek kimaradtak nem vagyok bekalibrálva erre a terhelésre. Így aztán bõrt húztam a fogaimra és beálltam a sorba a starthelyen. Sütõ Laci felbukkant megdicsért minket, amiért felvezetés nélkül is odataláltunk az iskolától (született pedagógus), tájékoztatott minket pár változásról és elindította a futamot.


„Tetszett a verekedés

Moziban lestük, hogy csinálják

Kirakatok közt álmodoztunk

Fentrõl a gazdagság figyelt ránk”


A start után a mezõny jó része elég óvatosan kezdett. Nekem viszont valamitõl elszálltak az aggályaim és beálltam az elõttem haladó két srác nyomába. A másodikban Olipapára ismertem volt az élen Kiss Miki vágtázott. Olira viszonylag könnyen fel lehetett zárkózni a Cserépváralja után emelkedõkön. Õ lazára vette a figurát, mögöttem viszont lihegés hallatszott. Biga zárkózott ránk, mint kiderül õ egy rövidebb távnak gyûrkõzött neki. Az elsõ ponthoz együtt érkeztünk az azt követõ kreatív sziklamászás kifejezetten kalandosra sikerült, majd vágtázás a downhill részeken Oli szélárnyékában. Kicsit erõsebb volt a tempó, mint a kigondolt, majd tartható. Az egyik réten Oli kiszállt a menetbõl, Biga élre állt, ami nekem segített a sziklás szurdokon való átkelésnél. Jó volt mögötte, de kicsit hektikusan váltogatta a tempóját, így a Dobi-rétnél elváltunk egymástól. Itt még feltûnt elõttem Kiss Miki, de nem voltak illúzióim a megfogásával kapcsolatban. A pálya tökéletesen ki volt szalagozva, ahol korábban bizonytalankodtam, most ott is szalagtól szalagig kellett csak navigálni. Bizonytalanság csak a legelõn átkocogva tört rám az ott legelõ szürke marhák jó gyorsító partnernek bizonyultak. Vicces lett volna valamelyik szarván jelölõ szalagot felfedezni. Utolértem a sógornõmet is. Marcsi csak fél órával korábban startolt és nagyon jó tempót nyomott. A Hór völgyben viszonylag népes túrázó csapatok haladtak a következõ pontjuk felé. Kis szlalomozás köztük és poénok, ahogy kell ilyenkor.


„Késõbb a füstkarikát

Közösen fújtuk szép kerekre

Valaki fogta s átjutottunk

Sorban, szédelegve”


Az oszlai pontnál Miki akkor fordult ki az etetõ zónából, amikor én betértem. Lehet, hogy meg tudom fogni? Á, hosszú menet még ez. A völgybe fordulva kuksizok, hol lehet Oli, de meglepetésemre Kalotai Levi vette be a kanyart nagy lendülettel. Hmmm…. Tovább a Hóron, majd az Egresnél fel az Ódorra. Jól esik a feltiplizést, nem hiába erre készültem egész nyáron. A forráshoz letérve viszont majdnem lezúgok az ösvényrõl. Az Ódorvár elõtt pár méterrel jön velem szembe Miki, erõbõl nyomatja a lefelét is, ha így megy tovább akkor már nem látom ismét. Vele szemben én lazázom a lejtõn, kivéve az új ösvényszakaszt, ami elõször nem túl szimpatikus, de aztán belejövök az útkeresõ ugra-bugrálásba. A völgybe érkezve azonban mélypontra kerülök sajnos nem csak fizikailag. Elõször nagyon lassúnak találom a tempómat (bár tudom inkább csak a nyílt térnek köszönhetõ), aztán magam sem tudom mitõl, egyre jobban lelombozódom. Valahogy visszakúszik a rajt elõtti bizonytalanság. Megvan a Tebe-pusztai pont, a kanyartól visszanézek, ki jön mögöttem. Igazából nem azért, hogy harcoljak a helyért, hanem hogy tudjam ki fog lenyomni. Aztán a Csúnya-völgy megint feldob egy kicsit, a rétek csodaszépek, de megint visszajön a bizonytalanság. Répáshuta le-föl, az egyik ház elõtt nyuszik rohangálnak. Úgy látszik ellesték a módszert a Gyaloggaloppból. Az aszfaltos szakasz tetején visszapislantok, valaki jön mögöttem. A Bányahegynél aztán látom Levi nyomul, mintha tolnák. Tovább fel a hegyen, már rég jártam erre. Sajnos. A Három-kõ felé vezetõ elágazásnál aztán Levi utolér, váltunk pár szót. Mint kiderült az utóbb két évben megint komolyabban fut. Lehet, hogy újabb Spartathlon lesz belõle. Én viszont pont az utóbb két évben vettem visszább és ez látszik is a kettõnk tempóján. Nem is próbálok mögötte haladni. Az ugrálós szakaszon majdnem lekoccolok egy fát, és ez az a pont, amikor az Omega Metamorfózisa beakad nálam.


„Gyönge az anyai kéz

Vihar elõl már senki nem véd

Anyai kézbõl szertehullva

Körmünk az élet húsába tép”


Az ösvény keresése az avarral borított ösvényen nem könnyû, bár persze mindenkinek ez a pálya. Ezt az ugrándozást pedig gyakorolnom kellene. A Három-kõ csúcsán túrázók tömege fogad, átporoszkálok a Tar-kõre, ahol a pontunknál Balázs bukkan fel, õ most túrában nyomja a távot, de korrektül tájékoztat, ki mennyire van elõttem. „Levi két perc, Mikit inkább nem is mondom.” No innen jön a lejtõs szakasz, ami talán gyorsabb, de hogy könnyebb lenne az erõsen kérdéses. A Toldi-kapunál Levi tötyög az úton. Tudja, merre menjen, de bizonytalan. Én megnyugtatom, erre mintha puskából lõtték volna ki. Én pedig kocorászom. A Hereg-lápa alján tartok egy technikai kitérõt és meglepõdök. Ennyire ki vagyok száradva? Pedig ittam (szerintem) eleget, ennyire meleg lenne? A következõ pontnál legurítok 3-4 pohárral, majd tipegés fel a Kaló Gábor fájához. Legutóbb itt már gyalogoltam, vidítom magam. Igaz az a 100-as táv volt, szólt a démon. A Lök-bérc sosem volt igazán a kedvencem, most pedig mintha sosem érne véget. De aztán csak leérek a mûúthoz. Tulajdonképpen csak 5 perccel voltam lassabb, mint a korábbi legjobb Tar-kõ/Barát-rét távon. Akkor meg mi a bajom? Tûzés tovább, nem megállni sehol, a mûútról letérve egy gombázó páros rácsodálkozik, hogy honnan-hová, de én nem tudok sem túl informatív, sem eléggé lelkes lenni. A Völgyfõ ház felé félúton nagy hangú lelkesítés: - Gyerünk Laca! Az apukám az. A család kijött szurkolni nekem a Völgyfõhöz. Odaérve Benike kacag Anyácska karjában, Zazaöcsi pedig úgy reagál, ahogy egy 4 hónapos férfitól elvárható. Lóg a nagymami karján. Puszi, pacsi, buzdítás, találkozzunk a célban.


„Sírhatsz, ha megölelünk

Szavaink ízét úgysem érzed

Fiaid voltunk távozáskor

Mások, kik visszatérnek”


Az Ódorra vezetõ ösvényt becsületbõl kijoggolom, sok túrázó jön velem szemben, talán a vérben forgó szememnek köszönhetõen, még a szûk helyen is utat engednek. Az Ódornál újabb dugókázás, majd a rendezõ srác elküld jobbra, lefelé. Én úgy emlékeztem, hogy a Mákszemen keresztül Bükkzsércre kellene menni, de ha õ mondja úgy lesz (utóbb kiderült neki volt igaza). A beszélgetés hatására felkapok egy kókuszos csokit, és egy szuszra betermelem. Elõször émelygõs az érzés, de aztán érzem: jön az energia. Talán korábban kihagytam valamit? Út közben a szokásos banán-keksz kombinációt fogyasztottam, elképzelhetõ, hogy nem volt elég. A lejtmenet után kiérek a mûútra, majd az ösvény. A Nyomó-hegy már rutinból, a lejtõ pedig minden-mindegy alapon. A célban pedig ott vár Miki és Levi, nagyon kedves tõlük. Jót derültek a homlokomra ragadt muslicákon. Hiába a sebesség. A család sajnos lekéste a berobbanásomat, de aztán õk is elõkerültek komikus körülmények között.




„Borból mi nem ihatunk

Poharat szánkkal összezúznánk

Te, aki szültél szenvedéssel

Többé te sem ismerhetsz ránk”


Nagyon jól megszervezett verseny volt az idei Less Nándi futam, évrõl évre egyre profibb a rendezés.  A hibáimból pedig tanulni kell. Hiba volt az is, hogy mivel „komolyabb” célok álltam elõttem az utóbbi idõben elfeledkeztem arról, hogy a szépség, és a kihívás itt hever a küszöbömön. Hálás vagyok a futamnak, mert olyan korábbi kedvenceimre is elvitt, amit egy ideje már hanyagoltam. És végre a Metamorfózis is véget ért.

 
 
marton4Túra éve: 20132013.10.14 19:22:56
megnéz marton4 összes beszámolója

 Less Nándor 66 teljesítménytúra beszámoló 2013.10.13


 „Lehet, hogy hosszú az út a végsõ célig, de minden apró lépéssel


közelebb kerülsz hozzá. És minden lépés, amit megteszel,


attól Te magad is több leszel…”  (www.futotars.com)


  Szokatlan, hogy reggel a rajtnál a cserépfalui ált. iskolában nem nyüzsög olyan hatalmas tömeg, mint, amit zsigereim várnak. A „díszletek” és a mindenütt orrolható jó hangulat persze ugyanolyan emelkedett légkört teremtenek, mint elõzõ években, és sok jel, közöttük rejtélyes funkciójú feliratos mûanyag kukák és egy egyéb kapcsolódó ügyességi verseny elõkészületei mutatják, hogy a még „békésen szundikáló” rövidtávosok rohama még hátravan. A más irányba ívelõ útvonalak miatt azonban túra közben sem találkozunk a lelkes gyermekcsapatokkal, sõt ami elõzõ években szinte lehetetlennek tûnt volna, hosszú szakaszokon teljesen magamra maradtam. Még a rajt elõtt szerencsém van, mert találkozom végre Tamással (és társaival), de egy nagyon rövid beszélgetés után megegyezünk abban, hogy ma más tempót fogunk diktálni, ezért gyorsan elviharzok. Ilyen ez a teljesítménytúra, hogy gyakran még az együtt induló társak sem egyszerre érnek célba, mert mindenkinek van egy optimális lendülete (sõt pördülete), amellyel a leginkább képes kihasználni a szervezete energiáját. Ha tartósan gyorsabban vagy lassabban halad ennél a sebességnél, az a vége felé igencsak érezteti a hatását, mert mindkét esetben plusz energiákat kell felhasználni, aminek a forrása azért véges tud lenni egy 66km-es túrán. Ha csak néhány szót váltok is egy régi ismerõssel, vagy csak egy kézfogás, egy mosoly, egy pillantás is jut csak aznap egymásnak, felsejlenek bennem a régi nagy közös túrák. Végig érzékelem, hogy társam itt van elõttem vagy mögöttem a mezõnyben, agyhullámaink, ahogy a többi kedves ismerõs túratárssal, de az ismeretlenekkel és ismeretlen ismerõsökkel is, a mai napra összekapcsolnak minket egyetlen nagy ziháló organizmussá, és egy ide-oda tekergõdzõ vonal mentén, lassan araszoló emberi kígyóként felfûznek minket a pompázatos õszbe hajló hegység, a Bükk nyakába. Így ha külön-külön is, de mégis csak együtt teljesítjük a túrát!


 „Nyakamba veszem” a Bükköt, vagy Õ vesz a nyakába, elindulok. Az ütemem jó. Elõttem kocog felfelé az úton szép színes, fess futóruhában egy srác. Jó a tempója, nem sokkal gyorsabb, mint az enyém. Elmellõzöm Lacit, aki a teljesítménytúrázás egyik „nagy öregje”, de most csak egy üdvözlésre telik, követem a futót. Néha elvesztem szem elõl, de a Kaptárkövek után törvényszerûen egymásra találunk. Együtt mászunk ki a falon, és ugrunk le sportosan a mészkõbe vájt mélyútra Jánossal. Elõször, ahogy ez lenni szokott igyekszünk elszakadni egymástól, de a nagyon hasonló tempó összeragaszt minket Ódor-várig, ahol Õ majd leválik a 38km-es útvonalra, én pedig haladok tovább a 66km-en. A Kõ-völgyben elõzzük meg Lajost (és társát), akivel már két közösen teljesített emlékezetes túrám kapcsol össze, de most nem kapcsol rá, más, kirándulósabb tempót tervezett mára. Ingerlem egy kis futkározásra, de nem megy. Sajnálom, mert nagyon jó futó, aki dinamikus, húzó társam lehetne végig a túrán. De nincs mit tenni, itt a feladat, robogunk tovább a festõi szurdokvölgyben, amit akárhányszor pillantok is meg, egy pillanatra elakad a lélegzetem a gyönyörûségtõl, a meredek kõfalak között húzódó, hatalmas, zölden mohásodó sziklákkal teledobált szûk völgy megkapó dimenzióitól. Aztán hirtelen áttör a fák közül, és beömlik a résen keresztül az erdõbe, az ébredezõben lévõ októberi nap fénye, majd a fénykapun átjutva, egy másik, nem kevésbé szédítõ dimenzióba jutunk, a hosszan elnyúló, erdõk övezte Dobi-rétre. A hatalmas zöld kárpiton, ameddig a szem ellát, túrázók hangyahadakként vonulnak a megjelölt cél felé. A rét szélén, a szalagon befordulunk az erdõbe. Társammal rendesen húzunk felfelé, nagyon jól esik a futás, miközben bõven akad levegõnk a beszélgetésre, kezdjük egymást megismerni. A most kötelezõen következõ mindkét mocsár az aszály miatt kiszáradva, így némi szomorúsággal veszem tudomásul, hogy száraz lábbal érek a Hidegkút-laposára, pedig már annyira vártam a gyöngyvászon futócipõmbe beömlõ hideg, sáros vizet, hogy szinte elvonási tüneteim vannak tõle. Elmondhatom, hogy az idei Less Nándor túrából ezt az egyet hiányoltam csupán, de ezt nagyon. Legközelebbre kérem a rendezõséget, élessze újra a mocsarakat, ami most divat a civilizált országokban. Az 50-es 60-as években az emberiség nagy diadallal lecsapolta a még véletlenül megmaradt mocsarakat, ami nem kis üzletet jelentett, ma pedig megpróbálja visszaállítani õket, hiszen ma a környezetvédelem, természetvédelem vált húzóágazattá, óriási üzletté. És ez nem csak a mocsarakra érvényes. Ami valamikor természetes volt, ingyen volt, mint pl. a tiszta ivóvíz és a levegõ, ma már csak súlyos költségek árán biztosítható, így jó üzletté vált. Itt van pl. az abasári ívóvíz-katasztrófa pl., hogy ne menjek messzire. Hogy ki a „sáros” ebben, ki tudja. Majd rásütik valami szerencsétlen flótásra, ahogy ez lenni szokott. (Közhely, de igaz!) De nagyon leragadtam a mocsárban, bocs. Egy hatalmas, gyönyörû tölgyfa elõtt fotót készítek a társamról az õ gépével, bár némi erõfeszítésembe kerül, hogy elsüssem a különös gépet. (A sztárfotóm profilképeként debütált tegnap délután a Facebook-on). Megmásszuk a Hór-völgytõl elválasztó utolsó „kicsi a bors, de erõs” hegyet, nem sokáig csípi a szánkat, és már megint egy csodálatosan panorámás réten szaladunk át, az Ördögtorony Tanösvényen, ami utal a 358 méter magasan, most elmellõzött kaptárkövekre. De az már egy másik túra, kaptárkõ ma csak egyszer szerepel az étlapon a „kötelezõ reggeliben”. Már a Hór-völgyben kocogunk tovább. A jármûforgalom gyér, de azért elhúz egy-egy autó a közútnak számító, rusztikus makadám-úton. Egy kis teherautót, ami a gödrök között szlalomozik követek egy darabig, persze lehagyni nem tudom, jót vidul az erõsködésem a platón utazó két munkás. Váltunk néhány mondatot, amiben a mûnyúlra és az agárversenyre asszociálnak újdonsült ismerõseim. „Csaholva, lógó nyelvvel” érkezem az Oszlára, jól jön a frissítõpont. 2 kenyér jár mindenkinek, legyûrök egy „lekiset”, a másikat meghagyom az éhezõ ifjúságnak. Társam tanakodik, de látva kígyó technikámat, dönt, õ is legyûr egyet. Italból is megengedett a repeta, de nagyon helyesen a mûanyag pohárból nem. Így, mivel a társam még egyszer megszomjazik a kenyér után, a szemétbõl guberálja vissza a poharát (vagy egy poharat?), amit elõzõleg lazán bedobott. Elindulok, követ. Ecsetelem neki a táj szépségét, de egy pár 10m után gyanús, hogy nem válaszol, megfordulok, persze nem Õ van mögöttem, az ismeretlen túratárs furcsán nézeget rám. János beér, együtt kocogunk, csak a húzós emelkedõn hagyom magam mögött egy idõre. Fent az Ódor-váron elbúcsúzom tõle és magányosan indulok lefelé a szekérúton. 


Az elsõ 19km és a „magashegyi” túra már érzõdik a lábamban, a tempóm nem olyan, amit ezen a kellemes szakaszon kívánnék magamnak, de nincs mit tenni, megyek, ahogy tudok. Élvezem a gyönyörû õszi, napsütötte színpompát, pár fotót is készítek, így kárpótolom magam azért a szívfájdalomért, ahogy néhányan a futómezõnybõl elhúznak mellettem. A szederlevelek mindenütt vérpirosra színezõdve festik át az út melletti rézsût. Némelyik fa citromsárga köpenyben virít, mások, mint a juhar, a piros-mályva színt választották maguknak a szemem gyönyörködtetésére. Egyeseknél már a színanyagok is bomlófélben vannak, megjelenik a barnás-vörös és a barna minden árnyalata. Sok helyen a színek a levélen belül is kombinálódnak, vannak inverzek és az inverzek inverzei a tarka-barka forgatagban, amelyben kiötölhetetlen szín- és formakombinációkat „eszelt ki” a természet. Kontrasztként pedig a még itt-ott zöld színanyagaikhoz ragaszkodó zöld növények szolgálnak, tovább erõsítve a színek kavalkádját, s mindezt burokként fehér jóidõ-felhõkkel bepamacsolt, égszínként égbolt csomagolja be a szemnek tetszetõsen. Így elmélázva észre sem veszem, máris a Hosszú-völgyi erdészházhoz jutok, elõbb persze leküzdöm magam egy szûk ösvényen, ami után halászgatom ki a nyakamból a rám pottyant, most újra éledõ hatalmas kullancsokat. Egynek sikerült csupán talajt fognia, este szedte ki az „oldalbordám” az oldalamból, azután szörnyû gyilkosságot követtem el, de ezt már itt a gyengébb idegzetûekre is gondolva, nem részletezem. Az erdészháznál nagyon vidám pontõrökkel találkozom, és végig a túra során lelkesedésben, kedvességben és ellátásban nincs hiány, mindenhol elbeszélgetek egy kicsit, ez jó! Visszakocogok az erdei úton a Hór-völgybe, ahol beérem, az Ódor-vár elõtt már visszafelé haladtában egy pillanatra felbukkanó Józsit. Régen (nem) találkoztunk, nagy örömmel üdvözlöm a teljesítménytúrázás óriási teljesítményeket felmutató „nagy öregjét”. Olyan ütemben gyalogol, hogy csak bele-belefutva tudom tartani az ütemét, a mostani „lecke” jól jön, késõbb még hasznosítom a túra során. Egy darabig elbeszélgetünk, jó tudni egymásról, hogy jól vagyunk, és elpusztíthatatlan szellemként járjuk töretlenül az ösvényeket. A Tebe-pusztai ellenõrzõpont után találkozom egy 3 fõs csapattal, akik futólag már mindhárman ismerõsök, de itt az idõ, hogy egy kicsit elmélyítsük barátságunkat. Fõleg Ferivel, a 2013-as Mátrahegyi forrástúrák nagy sztárjával beszélgetek, akirõl egy nagysikerû fotó készült, amint egy kiszáradt forrás foglalókövei között prófétaként üldögél. Most gyengélkedik egy kicsit a lába, de mindnyájan éltünk már át hasonló állapotokat, ez a hosszú távú túrázásnak szinte velejárója, biztos vagyok benne, hogy hamar kijut a „válságból”. Aztán gyorsabbra veszem a tempót, elkocogok mesebeli tájakat átszelve a Pénzpataki víznyelõ irányába. A víznyelõ most úgy látom, barlangászokat nyel el, egy nagy csapatnyi sisakos nyüzsög lent a „tálban”, a barlang bejáratánál, készülve, hogy ledobják õket, a barlang szellemének, így most a pontõrök fent várnak minket. Nagyra becsülöm az amatõr és hívatásos barlangászokat, de el sem tudnám képzelni, hogy olyan szûk lyukakba préseljem be magam, amin talán visszaút sincsen. Mivel kevés barlangi eseményrõl lehet hallani mostanában, gondolom, megvan a csínja-bínja, ahogy az ilyen esetek elkerülhetõk legyenek, de azért a külsõ szemlélõ számára mégis félelmetesnek kalandnak tûnik az ilyesmi.


  Répáshuta elõtt egy futócsapat elõz meg, egy darabig tartom az iramukat még a faluban is a meredek emelkedõn felfelé, de lassan-lassan lemaradozok, ki kell állnom, frissíteni. Aztán addig erõsködök, amíg az egyik futót hosszúra nyúlt léptekkel legyalogolom, beszélgetni kezdünk. Egy darabig tolna maga elõtt a következõ vad meredélyen, többet néz ki belõlem, mint én magamról valaha kinéztem, majd fent az úton leolvad rólam, még az ellenõrzõponton látom egy pillanatra. A bableveses célban találkozunk újra, ahol elbeszélgetünk, nem csak a futásról, de azért fõleg arról. A Bánya-hegyi ellenõrzõponton, ahol a Less Nándor 100-on 80km-nél életet leheltek belém, és ezt nem gyõzöm elégszer megköszönni, most is jól mûködik a rendszer, sikerrel lehelik az életet az idáig 35km megtétele és a húzós emelkedõ után holtpontra jutott túrázókba, mint én is vagyok. Terülj-terülj az asztalkám itt is, bárki-bármit vehet, de személyre szabott külön, király(i) kiszolgálásban is részesül minden túrázó a karakteres „fõnöknõ” részérõl. Persze, mielõtt valaki autóba ülne és megkeresné ezt a helyet, tudatnom kell, hogy ez a pont az élet vizével és táplálékával (sajnos) nem üzemel mindig, csak a Less Nándorokon van nyitva. Bennem még sincs a zárva tábla megfordítva. Ha arra az októberi éjszakára gondolok, amikor hirtelen feltámasztották a bennem szunnyadó erõt, az életem legkeservesebb pillanataiban is lábra kapok, és folytatom utamat tovább keményen, töretlenül, mint azon a jubileumi Less Nándor Emléktúrán tettem. A pont után sodródom össze egy igazi nagy egyéniséggel, Zsolttal, akivel együtt haladunk egy darabig, Három-kõnél válik le rólam végleg, amikor a szokásos pihenõmet ejtem meg, a megejtõ környezetben. Kieszek két súlyos almát a zsákomból, eltart egy darabig, amíg elnyamnyogom. Bár párás az idõ, de a kilátás így is pazar, hatalmas kékesszürke monitorra vetítik elénk a Déli-Bükköt. Van nézõ is a moziban éppen elég, szépen összegyûltünk, a jó idõ kicsalogatta a természetbe a „polgári lakosságot” is az otthonukból, a meredek sziklafalon sorakozó páholyok szinte már mind megteltek rácsodálkozókkal, akik láthatólag nem tudnak betelni a látvánnyal, mert nem is lehet. Hogy is lehetne?  Biztos vagyok benne, hogy szép õszi napokon, amikor már eleget gyûjtögettek és vadásztak télire, õseink is feljöttek ide, kiültek ezekre a sziklákra, és megnyugodva legeltették a szemeiket a békés tájon. A természet szeretete nem csak annyi, hogy feljövök, megnézem és kész, hanem etetni kell a bennünk megbújó õsembert, akik egy kicsit mai is vagyunk. Ha az idõk során eltemetõdött is ez az õsi réteg, szükségünk van a megnyugvás ösztönének a kielégítésére. Amíg fantazmagóriálok, megetetem két piros  almával és egy jó darab csokival az õsembert (ez utóbbi ízlik neki, ilyet még nem gyûjtögetett), és a civilizáció által megviselt szememet a távolba fókuszálva ellazítom. Közben elhúz mellettem valaki, megbámulom, aztán jövök rá, ez Tibor lehetett, de bottal üthetem a nyomát a Barcika 65-rõl megismert nagyszerû túratársamnak. De már bottal sem. A Tar-kõig sem túl nagy a tempóm, de azért kielégítõ, nagyon bízok az utána következõ gyorsasági szakaszokban. Igazán emlékezetes a Tar-kõi ellenõrzõpont, kellemben szinte egymásra tesznek rá a helyek. Itt is nagyon sokan vannak, mint Három-kõn, nem vagyok magányos ma, az biztos. Még egy fénykép is készül rólam, valami szuper masinával, sajnos elfelejtettem visszalõni a fiatal pontõr lánynak. Kár.


 Futókkal indulok meg lefelé, óriási a vágta a hosszan elnyúló köves ösvényen, az Országos  Kék jelzésen. Nagyon odaverem, jól esik ez a szakasz. Hogy melyik kõ veri ki a térdemet a százezer közül, már soha nem tudom meg, de amikor leérek, fájlalni kezdem a balt. Sokat akart a szarka… Semmi gond, két boka(talp), két csípõ és két térd közül már nem tudom hány variáció létezik, de már szinte minden kombinációt kipróbáltam. A május óta szedett kurkuma kapszula viszont egy-csapára elfeledtette velem az ízületeimet, azóta ez az elsõ komolyabb visszajelzés lentrõl. Nem vagyok ezért elkeseredve, tudom, hogy nincs gáz, de ettõl kezdve kicsit hátráltat ez a tünet, fõleg a lefelé futásoknál, így gyakrabban kell visszaváltanom gyalogmenetbe, amikor ugyanis semmilyen kellemetlenséget nem érzek. (Mára, amikor ezeket a sorokat írom, minden panaszom elmúlt, a térdem baba.) Kipróbálom a Józsitól tanult gyorsmeneteket, aminek különösen a végén veszem hasznát. Erõsnek és legyõzhetetlennek érzem magam, így ez az eset csak fokozza az önbizalmamat. Imó-kõig gyenge kocogás, de most már eléggé görcsös mind a két lábam, gondolom az egyenetlen terhelés miatt. A ponton mindent fogyasztok az ott felkínált vegykonyhából, H2O, magnézium, kalcium, glükóz, kálium (banán), kevés poliszaccharid és só, NaCl. Ezt tanácsként kapom egy beérkezõ futó lánytól, mert szerinte a sóhiánytól keletkezõ dehidratáció is felelhet a görcsökért, ami könnyen meglehet, mert meleg van, és eléggé engedem a gõzt. A só egy kis tálkában fehérlik, nyalogatok a banánhoz belõle, mint a kecske, és eszembe jut, vén kecske is megnyalja a sót. Nyalom én, ha csak ezen múlik, és ezen fog. A zöld jelzés, ami az örömszakaszom szokott lenni Imó-kõ után most elég nyögvenyelõsen telik el, különösebb dinamizmust nem tudok felmutatni magamnak. A gyönyörû idõjárás és a helyenként csodálatos panoráma és fotózás nyújt vigaszt az „elvesztegetett” percekért most is. A Karthauzi ponton a vén kecske megint megnyalja a sót. Még a végén só-függõ leszek. Mindig ezt hallom stop só, de most a „soksó” jön be. Azért vigyázzunk, 250g a só halálos dózisaJ Nem azt mondom, hogy eszeveszett sebességgel, de az zöld jelzésen tapasztalt holtpontomhoz képest az erõmet fokozatosan visszanyerve, annál könnyebben jutok fel a hosszú, meredek emelkedõn az Ódor-várig, mint ahogy reméltem. Dolgozik a só, ez már szinte hihetetlen. És most jövök rá valamire. A már sokat emlegetett Less Nándor 100 80. kilométerénél a ponton elfogyasztott bableves sótartalma támasztott fel annyira, hogy lazán futni kezdtem, és tényleg, mintha nem lett volna a lábamban az a 80km.


 Az Ódor-vár után ismét egy több kilométeres örömszakasz következne, bár a térdem miatt kicsit bice-bóca vagyok, a visszatért erõm miatt mégis rettenetesen élvezem a dolgot. A mögöttem lévõ 2 futó srác, akik még a Karthauzinál kolbászoltak (sült kolbásztól elkezdve, tubusos ûrhajós kaja és még ki tudja mi minden került elõ az egyik túratárs hátán viselt mozgó spájzából), néha hátranézek, sehol nincsenek, nem tudom, hol „kolbászolhatnak” most. Ebbõl gondolom, nem lehet rossz a haladási ütemem, mert a túra végéig hátulról már nem jön senki, csak a Nyomó-hegyen elõzök meg rövidtávos túratársakat. A sûrû növényzettel benõtt „hegy sötét gyomrába” belépve véres papírzsebkendõk hevernek a bejáratnál. Bíztató kezdett, de azért nyomom felfelé az orrvérzésig. A rövidtávosok leállnak, kifulladnak, de rajtam nem fog ki, ez Sütõ Laci által utolsó akadálynak „összelapátolt” mini hegyecske, egy csapásra felérek. Fent tréfásan kérdezem a pontõröket, hány ilyen levegõ után kapkodó eltorzult arcot láttak ma már? Sokat, mondják, de ilyen vidámat, egyet sem!!!


 

 (Epilógus)


 A célban kisebb tumultus van a bablevesért, most már az udvar felé osztják, nem kell a pincébe lemenni érte, ez kellemesebb. Én nem kértem kajajegyet, a túra végén általában soha nem vagyok éhes, eltelek a sok élménnyel és a becsomagolt hazaival. Meglátom azt a kis rézsût, ahol annyit ejtõztem már túratársakkal a túrák után jó hangulatban évek során. Most üres, nincs nagy tömeg. Leülök egyedül a földre, jól esõen kinyújtóztatom az ízületeimet az otthonos helyen, a pici dombomon, a világnak ezen a zsebkendõnyi lakatlan szigetén, ahol most nagyon otthon érzem magam, mintha egy hosszú utazás után érkeztem volna haza. Egyáltalán nem vagyok fáradt, csak megelégedett. Elértem a célomat, az évek során oly sokat hullámzó teljesítményem, az erõm is visszatérõben van. Sokat tanultam, tapasztaltam túraközben, hogy csak a só-nyalogatást említsem, és nagyon sok kellemes emberrel, pontõrökkel, túratársakkal találkoztam, ismerkedhettem meg. A természet is csodás, a nap során megint „ingyen” ajándékként élvezhettem megkophatatlan ragyogását, eleven õszi színpompáját.


Meditálás közben veszem észre, hogy két túratársam, akikkel egy darabig együtt haladtam a túra során az egyik asztalnál bableveseznek. Átülök hozzájuk a padra, magára hagyva a „szent földet”. Ingyen jegy is akad bõven, folyik a repeta. Engem is kínálnak, de továbbra sem indul meg a nyálam. Zsolt, a Vadrózsa teljesítménytúra fõszervezõje, nagy iramot ment a túra második szakaszán, nem bírtam behozni, bár az idõm jobb lett valamicskével, mivel én késõbb indultam. Az élményekrõl beszélgetünk. Jólesõ, hogy a másik túratársammal, a „répáshutai futóval”, Istvánnal több kapcsolódási pontot felfedezünk a másik életünkben is, végül telefonszámot cserélünk. Aztán lassan elszivárog mindenki. Várok még, eltelik egy jó idõ, de Tamásék, és azok a túratársaim, akiket a beszámolómban emlegettem, még mindig nem érkeznek be, pedig nagyon szerettem volna még egyszer találkozni velük, így ejtõzõs hangulatban. Majd legközebb. Végül befut Ferenc, a lába elég jól van, egy pontõr orvostól és persze másoktól is kapott tanácsot eleget, gyõzze feldolgozni, plusz bekapott valamit, ami használt. Így felvillanyozva a nyomomba eredt, de nem ért utol. Beszélgetünk, majd elbúcsúzom tõle, és kilépek az iskola kapuján.


 Szegedi József


Pétervására


-marton4-


 2013.10.13


 Néhány õszi hangulatfotó, amiket a legkisebbik gépemmel készítettem a túra alatt.


https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/LessNandor66Teljesitmenytura20131012?authuser=0&authkey=Gv1sRgCJKHtefBlvzVwAE&feat=directlink


 


 

 
 
 Túra éve: 2012
atomcatTúra éve: 20122012.11.11 18:10:54
megnéz atomcat összes beszámolója

Less Nándor 63


Az egyik fapados légitársaságnak köszönhetõen Norvégiából a Less Nándor emléktúrán való részvétel költségeinek nagyobbik része - a repjegy - egy Budapest-Szeged vasútvonal árából kijön. Ezt kihasználva idén ismét el tudtam jönni az ország egyik legjobban szervezett túrájára.


A túra elõtti napokon örömmel láttam, hogy hiába próbálták a túristáktól "védeni" a Bükköt a BNP - szerintem elvileg nem erre hivatott - "szakemberei", ugyanis a 2000 feletti elõzetes regisztrációs szám a korábbi évekhez méltó népszerûséget vetített elõre...


Talán a BNP ezen okulva elgondolkodhata, hogy nem a túristáktól kellene védni az erdõt, mert bozony egy szál jóltermett illegális szemétlerekó jóltermett utánfutójával nagyobb kárt okoz szeretett Bükkünkben, mint a 2000 fõs látogatók talajerróziója, és egyéb "környezeti terhelése" együttvéve... Dehát odahaza ilyen "furcsa" természetvédelem folyik. Mellesleg azt sem értem, hogy hogyha a kormányzat kiemelt célul tûzte ki a népegészségügy javításának érdekében a tömegsport népeszerûsítét, akkor a BNP ezen akciója mennyire is van e törekvéssel összhangban. Mindig is szerettem a bürokráciát:)


No, ennyit a BNP-rõl. A túra.


Csütörtök este érkeztünk haza, és egy csapásra semmi sem alakult a terveknek megfelelõen. Egy nyúzós péntek után este 8-kor vágódtam be az ágyba, hogy a másnap korai kelésig legalább némi esélyem legyen a pihenésre. Hajnali kelés Zebegényben, be a kocsiba, és indulás Cserépfalura. Zalánnal elvileg 7-es találkát beszéltünk meg. Neki könnyebb a dolga, csak a szomszédos Gyöngyösrõl kell átugrania.


A Suzuki bõszen gyûrte a kilométereket, és egy kissebb súlycsökkentõ kitérõ után hét óra elõtt pár perccel meg is érkeztünk Cserépfalura.


Gyors búcsú akkor ébredezõ feleségemtõl, bot beállítva, és már mentem is a starthoz.


Zalán épp eltûnt a helyi WC útvesztõiben, de végül csak sikerült összetalálkoznunk:) Gyors startpecsét a lapra, és 7:09-es idõvel el is hagytuk az iskola udvarát. 


Zalán szokás szerint az Oszláig tartott velem. Addig volt idõnk megbeszélni az elmúlt év történéseit. Mint mondta, az elsõ 15 km-t totál nem ismeri, mert ott mondig én szoktam elõl menni, és így soha sem kell az útra figyelnie:) Azért a Felsõ-szorost elhagyva, a Dobi-rét után sikerült benéznem egy átvágást egy réten, ahova egy futót is becsalogattunk, de a malõr két percnél nem okozott több kellemetlenséget:)


A kis tévedés után hamarosan a Hór-völgy közelébe értünk, ahol az utolsó nagyobb mezõn átvágva 2-3 vadméh begerjedt, és szép kis csípéseket ejtett a lábamon. Ennek emléke a túra végéig elkísért, még a cél elõtt is lüktettek a csípések egy-egy izmoabb mászás közben.


Az idõjósok sokmindent ígértek a túra elõtt, de végül kellemes, felhõs, de esõmentes idõt kaptunk odafentrõl. A Dobi-rét után az idõ egyre iknább naposra fordult, és igazi Less Nándis túraidõben haladhattunk:) 


Oszla szokásához híven minden földi jóval kényeztette a résztvevõket. Ivólétenger, zsíros és lekváros kenyér, savanyúság és hagyma könnyítette az Ódor-mászásra való felkészülést.


Az Oszlát hátrahagyva már csak párszáz közös méterünk volt. A 65 visszatörõ balos kitérõjénél Zalánnak odaadtam a cuccait, és indultam is a minden évben kellõen "kellemes" mászás irányába. Felvezetõ cikk-cakk, a vár megmutatja magát - annyira nem is elérhetetlen -, balos, és rövidke átmeneti enyhülés után indul is a kapaszkodó. A kapaszkodó elején levõ jellegzetes, dél-bükki erdõcskében nem tudtam megállni, hogy menet közben ne lõjjek pár képet. Eltettem egy kis napfényt a telefonomba a szürke norvég november napfényszegény idõszakára:)


Bevágódtam a völgynyiladákba, és kezdõdött a végsõ roham a vár bevételére. Felfelé menet érdekes módon nem túra résztvevõkkel, hanem a rendezésen kívüli túrázókkal találkoztam csak.


Hamarosan egy utolsó kis kellemetlen pár méter a dózerútig, és szintben lényegében a várnál is voltam. Rövidke kis séta az EP-ig, pecsét, csoki, indulás tovább. Az EP után pár méterre megint összefutottem Zalánnal. Egy újabb, immáron végleges búcsú, és a forrás felé vettem az irányt. A korábbi évek tanulságai alapján a 1.5-es palackomban csak pár deci vész esetén használható víz lötyögött. Tudtam, hogy a forrásnál bõven elég a vízvételes.


Vissza a dózerútra, és már toltam is a meredeket lefelé, az Egres irányába, itt-ott bele-belefutva. A felfelé jövõk szokás szerint némileg irigykedve néztek. Akik beszóltak,  azokat megnyugtattam, hogy mi a túloldalról egy jóval nagyobb szíváson vagyunk túl, szóval inkább csak szedje a lábát tovább...


Az Egresben idén nem volt EP. Egy hölgy igazította útba a túristákat, ami valószínûleg nem sikerült 100%-osan, mert egy adag túrista épp mérgese lépdelt felé Tebe-puszta irányából, és már jó távolról nemtetszésüket nyilvánították az illetõ felé. Reméljük, azért tetlegességig nem fajult a dolog:)


Kicsit feljebb egy srác lépdelt fáradtan, és az itinert olvasgatva vadul anyázott, és káromkodott. Mondtam neki, hogy a Hór-völgy tényeg gyönyörû, és az a formavilág, ami hamarosan elénk tárul tényleg a bükkiek egyik legszebbike, de ez szemmel láthatólag nem hatotta meg. Azt hiszem, nem voltunk egy hullámhosszon: én hálát adtam a Jóistennek, hogy a távoli északról részt vehetek a szívemhez egyik legközelebbi túrán, míg õ inkább egy sör mellett nézte volna az altuálus valóságshow-t. Csak azt nem tudom, mit keresett a Bükkben?:)


Az emítetteket hátrahagyva megkezdõdött magányos menetelésem a csodálatos, õszi Hór-völgyben. Itt-ott a nyári nagy hátizsákos túra emlékei rontottak rám a kellmes napsütésben. Magányomat csak egy rövidke beszélgetés szakította meg két bicajossal.


Hamarosan a Pazsag-völgy kiágazásánál voltam. Fotó a régvolt túraútvonal felé (a Pokol-völgy nagyon jellegzetes része volt a túrának a korábbi rendezések során), majd hamarosan három ember nyomába érve Tebe-puszta következett. Az elõl lépdesõ ember hirtelen ismerõssé vált. Laci jellegzetes járását messzirõl fel lehet ismerni. És igen, õ volt az. Nem is tudom, mikor futottunk össze legutoljára, talán az egyik Tortúrán. Jól jött a társaság a nagy magány után, és végül a táv hátralevõ részét együtt tettük meg.


Az EP-ben újabb kis terülj-terülj asztalkám fogadott minket. Pepsi kóla, banán, szõlõcukor, alma, és még sorolhatnám. Egyre csökkent az esélye, hogy az otthon készített szendvicsek száma jelentõsen megcsappanjon:)


Örömömre idén a Csúnya-völgy felé vettük az irányt Tebe-pusztát hátrahagyva. Pont meséltem Lacinak, hogy ez a túra valahogy minden évben úgy változik, hogy érintse azokat a részeket, amikre éppen aktuálisan kíváncsi vagyok:) Pont nyáron, ottjártunkkor mondtam feleségemnek, hogy ezt a Csúnya-völgyet is meg kéne nézni egyszer, tényleg méltó-e a nevéhez:) És íme: itt az õsz, és a Less Nándi 60 bemegy a Csúnya-völgybe:)


A völgy névadója irónikus alkat lehetett, mert a szépséges kis völgy minden volt, csak a neve nem. A beszélgetéssel vegyített természetjárás gyümölcseként pikk-pakk a Pénz-pataki nyelõnél voltunk, ahol a gyors pecsét után Répás felé vettük az irányt.


Azt hiszem, ekkor hallottuk felbõgni egy terepmotoros paripáját valahol a közeli erdõségben. Mindketten egyre gondoltunk: biztosan õ is elõzetesen regisztrált, és így már minden rendben a BNP oldaláról:)


Répást egy kis völgy, és az abból kivezetõ mászás választotta el tõlünk. Hamarosan a falu szélén koptattuk az aszfaltot, és a kocsmát hátrahagyva megkezdtük a kapaszkodót a Bánya-hegyi Parkolóhoz. 


Az EP-ben imét bõséges ellátmány fogadott minket. A készleteket alaposan utántöltve, és némi telefonálást letudva nekiláttunk a fennsík ostromának. Laci eredetileg a 48-on indult volna, az a kedvenc távja ezen a túrán. A rendezés körüli bizonytalanságok végén a 63-ra nevezett, mert azt hitte, nincs idény 48-as táv. A dolog egyre gyanúsabb lett, aztán a mászást letudva, a 48-63 elágazásánál igencsak úgy tûnt, hogy idén is volt 48 km-es rendezés. Sebaj.


A mûútra kiérve, Nagy-mezõ kapujában erõs balos, és hullámvasút Három-kõ felé, egy csodaszép gerincen. Három-kõre érve népes túracsoport fogadott minket kutyákkal. Laci azt hitte, itt a pont és kereste a pecséthelyet, de mondtam neki, hogy az még picit arrébb van, a némileg távolabbi magasodó Tar-kõ csúcsán.


Tar-kõre hamar átcaplattunk. Kedvenc bükki csúcsaim eggyikén Gabi, és egy barlanbgász srác volt a pontõr. A pont, mint minden évben nagyon jól fel volt készülve a túristák fogadására a cûgölés szempontjából kevéssé kényelmes megközelíthetõség ellenére is.


A csúcson picit beszélgetve, sztorizgatva pár percet töltöttünk, majd már adtuk is lefelé az orrunkat a Toldi-bükk felé. Itt egy részen a Tortúra nyomvonalán haladutnk, persze kellemes, õszi körülmények között. A jeges-havas viszonyokra még szerencsére picit várni kell:)


Az Imó-kõ EP-je kiköltözött a Lambot-mászás elé. Jól esett a frissítés itt is!


A gerincre érve hosszas menetelés kezdõdött a Bujdosó-kõig. A hullámvasúton hosszas beszélgetéssel múlattuk az idõt. Szóbak került többek között az is, hogy idén mintha nem Bükkzsérc felé vinnék le a túra végét. Igazából mindketten jobban szerettük a hagyományos befejezést, a Mákszemes kitérõ nem tartozik nagy kedvenceink közé. Megnéztük az itinert, de sajnos a Mákszem kitörölhetetlenül ott virított benne...


A Bujdosó-követ elhagyva a völgyben hamarosan újabb, jól készült EP fogadott minket a Karthauzi Kolostornál. Ez az egyik kedvenc EP-m, igencsak jól jön a frissítés így a táv vége felé közeledve, a második vármászás elõtt. A pontban idén sem kellett csalatkozni, és kellemes kis beszélgetést a hátunk mögött hagyva vágtunk neki a bükkzsérci mûút bitumenjének.


A bitumenútról sajnos az idõk folyamán lekopott a jobbra térést jelzõ nyíl. Nyáron - bármennyire is röstellem -, feleségemmel elmenten a jobbra térés mellett, és pár többletkilométerrel értünk fel a Völgyfõ-házhoz. Ennek okán most tényleg nagyon figyeltem, bár a hibára kissebb volt az esély, mert most Laci is velem volt, aki szintén sokadszorra tolta a távot. Szerncsére a nyári malõr után most sikerült a letérés. 


Kapaszkodó felfelé, megenyhülõ lejtõ, és máris a háznál vagyunk. Rövidke bitumen, majd kapaszkodó az igencsak megerõsödött, már-már erdõvé avanzsáló fiatalosban. Az Ódor-hegy meghódítva, indulás a reggel már meglátogatott EP-be. Az EP-ben örömhír: lehet menni a régi úton, mert (ez nem túl örömteli) valami barom szabotálni akarta a túrát, és össze-vissza  kavarta a szalagokat. Hogy egyesek mire nem érnek rá! Termelne inkább GDP-t a barom, abból úgyis túl kevés van mostanság...


Mindenesetre a hírt mi örömmel fogadtuk, mindketten jobban szerettük a kalsszikus befejezést:)


Végiggyalogoltunk a jellegzetes dél-bükki fás-cserjés, ritkás erdõben, erõs jobbos, a Nyomó-hegy megmutatja magát, be balra, majd a hétvégi telkek.


Lacit némileg utolérte a munka, de mire a Nyomó-hegy felé koptattuk a rétet valahol csak befejezte a telefonálgatást. A Nyomó-hegyre menet már lehet, hogy elkelt vola a lámpa, de mi inkább mégsem vettük elõ:)


Egyébként az idõ a szokásosnál jóval melegebb volt, elmaradt a tél hidegjének elõérzete, ami ennek a túrának annyira jellegzetessé teszi a naplemente utáni szakaszát.


A csúcsra érve az utolsó EP, majd hosszas ereszkedés a szõlõskertek között. Cserpéfalura érve furcsa kis hifi az út szélén egy laptoppal, és két nagyobbacska hangfallal. Mulatni készülnek a fiatalok:)


Utolsó mászás, majd kis ereszkedés, jobbos a falu fõutcáján, és ismét, 2012-ben is teljesítettük:)


Köszönjök szépen a rendezést, idén is pontosan annyira jó volt ez a túra mint a korábbi évek mindegyikén!


Reméljük, a BNP jövõre rádöbben, hogy jobban áll neki ha szponzorál, mintsem mondvacsinált indokokkal hátráltat egy ilyen csodálatos rendezvényt!

 
 
ÓraTúra éve: 20122012.10.17 21:06:02
megnéz Óra összes beszámolója

Már régóta terveztem, hogy újra írok beszámolókat a megtett túráimról, de aztán elsikkadt bennem eme írói véna, az újabb túrára készülés elzavarta fejem felõl a múzsát. Ez a bükki csoda viszont már nem engedi a halasztást! :-)


Az elõeste.


Megérkezünk Mezõkövesdre a vonattal, ami természetesen késik. Pont annyit, hogy épp elérjük a buszt, amit már egy hmmm... "spicces" fiatalokból álló társaság vár, leszámítva egyik tagjukat, Dórit, aki egyenesen matt állapotban leledzik, ott a megállóban köpi ki a sárkánylevet. Amúgy rendesek, pálinkával kínálnak, és õk is a holnapi túrára jönnek. Nem úgy, mint a szokásos BAZ-megyei esti mûsor elõadója, a központban felszálló és balhézó cigó családfõ, aki pont a személyijét hagyta el, ami ugyebár kell a közgyógyos igazolvány mellé. Vajon mennyi lehet egy személyi a feketepiacon? -tûnödöm, olyan öt rugó körül taksálom. Az már egy közepes kommersz szeszes berúgás, meg némi játékgépezés. Hát na. Azért mi sem vetjük meg a rendeset, ugyanis egy kedves Csángóföldön megismert túratárssal, Márkkal is összefutok még a vasútállomáson, aki szerényen elõveszi a sajátot, ami ugyan kicsit még nyers, de a busz hátuljában sörrel tökéletes. Így érkezünk meg Cserépfaluba, berontunk a tornaterembe, ahol számomra megdöbbentõen sok embert találunk. Azért van még hely hátul, lecsapjuk gyorsan a cuccunkat, és irány a pincesor! Hála a kitûnõ TTT-honlapnak (éljen, éljen!) még idõben értesültem róla, hogy a község polgármestere, Kósik István úr borkóstolóval várja a már elõre elszomjazott vándorokat. Némi keresgélés után berobbanunk a pincébe, ahol nem más, mint az Év Turistanõje, a Nagy Hajcsár, A Száguldó Piros Kabát... szóval Mezeiné Dobó Klári ül ott nagy vidáman pár szintén boldog ember társaságában. Polgi úr rögtön Leánykával indít, õ is hajcsár, hogy behozzuk a sort. Ennek nem örülök, e nemes nedût nem illene csak úgy felhajtani. De hát az õ bora... Aztán Pinot Noir, majd Cabernet Sauvignon különféle évjáratai a folytatás, sajnos a többire nem emlékszem, mert miután Klári is eltávozik pihenni, mi még maradunk, pedig már igazán mindegy mindenkinek.


A másnap. Na jó, a túra. :-)


Rosszkor szólal meg az ébresztõm, még négy óra körül, gondolom, mindenki örömére. Gyorsan kinyomom, ennek az lesz az eredménye, hogy bealszom, és óriási disznóólat hagyok magam mögött a kapkodásban. Mindegy, 6.02-kor rajtolok. Klári sehol, holott megígérte, hogy együtt megyünk. Sötét van még, benézek egy hátat magam elõtt, és követem. A falu szélén elõveszem a lámpát, sz...t sem ér, lemerült az aksija, kábé egy métert világít elõre. Ennek is hasznát veszem, egy meredek fenyvesfélében kapaszkodunk fölfelé, legalább nem bukom orra a gyökereken. Cserépváralján már világosodik, itt fogadom meg, hogy a mai cél a sötétedésre beérés, na meg a Klári utolérés, hogy felvegyem a sebességét. Félszegen megkérdezem a pontõröket a kaptárkõnél, láttak-e egy gyors piros kabátot, bíztatnak, hogy még csak öt perce ment el!


Innen már a táj is kibontakozik, hiszen nem akármiért jöttünk el ilyen messzire. A kaptárkövek riolittufa-kúpok, ugyanis a Bükkalja nem mészkõbõl épül fel, -az ugyan ott van ezer méterrel alatta-, hanem összetett vulkáni mûködés eredménye. Andezit, riolit, dácit, rotyogott minden rendesen a régi szép idõkben. Némi kavargás után egy csodaszép szurdokba érünk, aminek a neve Szurdok a térképen is. Nekem a Velencei-hegység szurdokvölgye jut eszembe róla, bár annál munkásabb, a kidõlt fák miatt. Sajnos, még nincs elég fény a fotózáshoz, ajánlom a késõbb ideérõk -pl. Bubuék- fotóit. Viszont Klári sincs még meg, élek a gyanúperrel, hogy talált valami loholós csapatot magának. De nem, megvannak a Dobi-rét túlsó végén! A Dobi-réti pontõr egy vidám leányzó, még lámpával jött ki a pontra. Vagány. Begyorsítok, és végre utol érem a csapatot, na jellemzõ, Zsemba úr és neje, mint a gyorsvonat, a mozdony meg Klári. De hagyjuk a vasutat inkább, egykori hagyásfás rét, ma magról nõtt kis tölgyek között kavargunk, és kezdõdhet végre a menet.


Kiérve a tehén- és birkalegelõre, elénk tárul a Déli-Bükk, a maga fennségében. Haladunk tovább a Sárgán, majd egy hirtelen emelkedõ következik az Ördögtorony Tanösvényen. Egy vadles elkorhadt és bedõlt az ösvényre, Klári szerint tavaly még állt. A meredekrõl kifújtatva, némi gazolás után kaszált rétre érünk, szép kilátással a közeli hegyekre. Szalagozás segíti utunkat, ami amúgy végig kitûnõ. Az Ökörütõ-völgy ingerel egy kis kocogásra, kellemes terep. Leérünk a Hór-völgybe, a szétjárt mûút néhány pocsolyát leszámítva jól járható. Oszlára érünk, ahogy megállunk enni-inni, mindjárt fázom. 


 


 folyt. köv...

 
 
TiberiusTúra éve: 20122012.10.16 23:26:27
megnéz Tiberius összes beszámolója



Less Nándor 2012


Áldást nem lehet pénzen venni, de lehet érezni, illetve benne részesülni.  Elég csupán a Less Nándor túrára eljönni. 4.-ik alkalommal járok itt, a “Nu Pogogyit” az érzések miatt sem tudom kihagyni, elfelejteni.


Maródi vagyok, emiatt a 35-ös távot is csak félve reszkírozom, és azt sem futom. Fél-8 kor indulok MM lányommal, és a Mangó tetõig történetekkel traktálom. Olyanokkal mint például, hogy a Mangó tetõ honnan kapta nevét?  A megfejtésére 7 elképzelésem is van, melyekbõl  egyet felidézek:


A török idõk után, az 1700-as évek közepén készült katonai térképeken már szerepel a Mango felirat, miközben angol világutazók csak a XVIII.-ik században hoztak h?írt Indiából Európába  magáról a gyümölcsrõl.  Nehéz elképzelni, hogy az itteni népek akkoriban tudtak volna valamit is errõl az egzotikumról. A térképészek  gyakran kérdezgették az adott hely eredeti lakóit a hegyek, források neveirõl, hol húzódtak meg korábban a birtok-határok,  majorságok  stb.  majd lejegyezték ezeket. Vélelmezhetõ tehát, hogy a Mangó-tetõ név is, ily módon népi eredetû.


Másfelõl viszont, a Bükk-alján (is) számos tájszót használtak, melyeknek jelentése mára feledésbe merült. Ezek közé tartozik a manka, mango, mankus is. Mindegyike ugyanazt jelenti. Kurta lábú, õsi eredetû fekete sertés, amelyik jól bírta a rideg tartást. Gyakran kicsapták õket az erdõkbe (makkoltatásra).  Minden helybéli tudta, hol van az a hely, ahová  kihajtják a mangókat egy kis hízlalásra. Talán innen ered az elnevezés is. Ravasz módon gondoskodtak róla, hogy a disznók sok sót nyaljanak, miáltal kényszeredve többet egyenek-igyanak, majd gyorsabban hízzanak. A jó kövér malac utáni vágy hozta elfeledésüket is, mert a 1800-as évek elsõ évtizedeiben helyükbe léptek, a náluk is hízékonyabb mangalicák.


A kaptárkövek után,  a környezetre összpontosítok. Gyalogtúrázó és futó szempontból is tökéletes az idõjárás. A talajviszonyok álomszerûek. A pálya csúcs javításhoz jobbat kívánni sem lehet. Mégis, jobb szeretem a zordabb, kalandosabb körülményeket, a sárosabb, cuppogósabb erdõs részeket. A kõvölgy is világosabb a szokásosnál, a Dobi rét is túl szép. Mintha pázsiton járnék, sehol egy tocsogó, sehol alattam ropogó jég, vagy vizes harmat. Szokatlan számomra.


 A cserépi legelõ szélén ma a csalitos-zsombékos sem a régi. Teljesen száraz. Ellenben  kitûnõ szalagozás mutat utat. A Hideg-kút völgyéig többszáz-éves iker-tölgyeket lehet megcsodálni. A marha-legelõtõl balra, a lápás patak-völgyében számolatlanul facsemeték vannak sárga hálóval körbefonva. Elég drága dolog ennyi kis fát egyenként körbe karózni,  védõhálóval felruházni. Valószínûnek tartom, hogy természeti különlegességnek lehetünk szemtanúi. Tölgyfajták közti spontán hibridizáció? Jó lenne  errõl többet tudni.


A legelõrõl ma hiányoznak a szürke marhák. Tehenészt, terelõ kutyát látok, de tehenet egyet sem. Talán a túra miatt, másutt legeltetnek? Amennyiben így van, jó ötlet. Láttam már kórót (bizalmoskodó turistát)      széltõl   (komisz  marhától)    kergetni.


Túljutok a Túrbucka tetején, a nagy tisztás után rátérek az Ökörütõ-völgy lejtõjére.  Képszerûen megjelenik elõttem az   Indul a Bakterház Bendegúza, amint a Szabó bakter tehenét nem ütlegeli kellõ buzgalommal. Igy az mindig betéved a tilosba. Talán itt is ütni kellett az ökröket anno, hogy jó felé menjenek? A lejtõ alján a Hór-patak teljesen száraz. Volt év korábban, amikor fürdés nélkül átkelni se lehetett rajta.


A Hór patak völgye kedvencem, de most átvitt értelemben a túraút leglaposabb része. Olyan mint egy szépen mutató erdei korzó. Lovas kocsi halad rajta, motoros legény bõgeti motorját, és sokadalom grasszál rajta. Ez is kirándulás, jó is, szép is, de kaland nincs sok benne.


Az Oszla-tájháznál látom, mennyire jólesik sokaknak a bõséges ellátás. Nekem viszont még ennél is jobban Egeresnél, az ifjú pontõr-hölgy kedves szava, ahogyan MM-hez és hozzám szól.  A jó szó igazi ajándék!  Jól jön az Ódor mászás is. Ha ez nincs, ki sem bírnám a túrát végig. Fájós-görcsös térdem, a fölfelén most kilazul.  A néphit szerint, az Éger-fa levelébõl fõzött lé-borogatás nagyon jó mindenféle lábfájásra, de ezt most nem tudtam kipróbálni. (A hely neve Egres, vélhetõen sok –volt- errefelé  az éger fa.)


Az Ódor ez oldali részét Zsilibes-oldalnak hívják. Az elnevezés kissé téves?, Ma azt mondanánk inkább, hogy zsilipes. A Hór patakot is (sõt a Bükkben sok más patakot is), ahol tudták, megduzzasztották. Részben a víz erejének hasznosítása végett, másfelõl hal nevelési, és egyéb haszonszerzési okok miatt. Ma is látni (a Bükkben) több kiszáradt tó-medret, ahol már víz  nincs, de a duzzasztás nyomai megmaradtak.


Felérek az Ódor tetejére, és remélem, innentõl nyugalmasabb lesz a túra. Az elmúlt bõ három órában, alig lehettem egyedül.  Ismerõs és kedves részek következnek. Völgyfõ-ház, Török-út, Kövesdi-kilátó, Várkút. Aki erre jár, nem csalatkozik.


Illetve Várkút nekem csalódást okozott. A forrás ez elmúlt 100000 évben mindig üzemelt,  még a legnagyobb szárazság idején is, de a mai napra –állítólag a turista ház tulajdonosai- lezáratták. Nem tudom, igaz-e a hír. Ha nem igaz, bocsánatot kérek tõlük, de ha igen, akkor az nem szép dolog.  Mindenesetre ma a szomjas turisták, nem a forrásnál oltották szomjukat, hanem az említett helyen vásároltak sört és kólát.


A pontõrök itt is nagyon emberien aranyosak voltak. Szeretném, ha külön dícséretet kapnának. A jó szó mindenek felett! Akinek fontos az ellátmány, elsorolom: Várkúton kürtõs kaláccsal,  Oszlánál üdítõvel, lekváros kenyérrel, Ódornál csokoládéval, a célban bablevessel és teával várták az érkezõket. A folyadékról csak annyit, a futókhoz képest a gyalogtúrázónak nincs is folyadék igénye, ráadásul az útvonal mente tele van forrásokkal, Síkfõkút, Bükkzsérc karoskúttal. (Most  Várkút volt a kivétel)


A szervezõk jól kitalálták a 35-ös táv vonalát. Látványban, tájékozódási és vízvételi lehetõségek szempontjából is. Nagyon jól dolgoztak a szalagozók is, ámbár úgy gondolom, a felkészülés mindenkinek a maga dolga. Szalagozni, csak 1-2 nagyon kényes vagy félreérthetõ helyen kellene. Aki eltéved, vessen magára. Én is szoktam, de az eltévedést is szeretem. Többnyire ilyenkor csak magamra haragszom. A tájékozódást is tanulni kell.


Futók esetében  más a helyzet. Nekik 5-6 szor annyi folyadékra van szükségük, mint a normális embernek, ráadásul módosult tudatállapotban futnak. Az útvonal tévesztésnek  számukra súlyosabb ára van. Õk joggal várhatják el a pontos szalagozást.


Sajnálom, ha egyáltalán volt valakinek panasza vagy rossz élménye. Együtt érzek vele, de én azt mondom el, amit én  tapasztaltam. Mindenre csillagos 5-öst adnék, még a hibák javítására is. A Nyomó-hegynél egy idõre valaki(k) eltûntették a szalagozást, amit a szervezõk amint észrevették, megpróbálták mihamarább orvosolni. Ennek éppen szemtanúja voltam.


A beérkezés most is örömteli, ámbár  -nem elítélésképpen-  említem meg, egyre több árus kezd  a Less Nándor túrára RáRepülni.  Süteményeket, gyümölcsöket, emléktárgyakat, csecsebecséket árulnak a célban. Bizonyára sokak örülnek ennek. Jól van ez így, de kétpólusos a dolog. Mialatt egyesek missziót vállalnak, jóérzéssel szabadidejüket áldozzák ellenszolgáltatás nélkül, mások eközben egy kis aprópénzt kaszálnak.


Befejezésül azt tudnám mindenkinek tanácsolni: A rosszat szabad elfelejteni, de a Jót Soha!  Ez utóbbi  vár nálam a Rendezõkre, Szervezõkre, Túratársakra, és az egész túrára.


Tiberius


Okt.15.


 


 
 
marton4Túra éve: 20122012.10.15 20:24:02
megnéz marton4 összes beszámolója

 Less Nándor 60 túrbeszámoló 2012.10.13


„LESS NÁNDOR -  Újratöltve Ötödször"


“Nem kell ahhoz semmi különleges ok, hogy jól érezd magad – egyszerûen elhatározod, hogy azonnal boldog leszel, egyszerûen csak azért, mert élsz, egyszerûen azért, mert így akarod.” (Anthony Robbins)


Ami beépült az életembe, részemmé vált, most már ezzel együtt vagyok az aki. Ez volt az 5. „Less Nándorom”, s a jubileum miatt engedek meg magamnak egy pár sort így az elején. Kevés dolog miatt hagynám ki ezt a túrát. Nekem nem is egy teljesítménytúra csupán, hanem valami, ami beépült az életembe, részemmé vált, most már ezzel együtt vagyok az aki. Nehéz lenne belõlem kiszakítani anélkül, hogy valamelyik nemes szervemet ne érintené, ne rántanánk ki vele együtt azt is, mondjuk a szívemet. Volt néhány elõjele annak, hogy ezt a kegyetlen operációt el kell végeznem magamon, de sikeresen legyûrtem a nehézségeket, és most itt vagyok megint, immáron ötödször. Minden túrának megvan a sajátos színezete, amitõl összekeverhetetlen lesz az elõzõvel. Az idõjárás, a túratársak, akikkel összefutok, vagy együtt haladok idõnként (mennyiféle személyiség!), a lelki, fizikai állapotom, a felszerelésem, ruházatom, a pontõrök és még tudja mennyi egyéb rejtett tényezõ határozza meg aznapi hangulatomat, amitõl 2012-es „Less Nándorrá” változik, a 2012-es Less Nándor teljesítménytúra. Most itthon ízlelgetem a számban ennek a túrának a sajátos zamatát, s ha nem is kérdés, elemzem magamban, megérte-e elmenni, újra „feláldozni” egy napot az életembõl. Milyen újat hozott, vagy hozott-e valami új minõséget ez a túra, vagy csak körben jár a számláló, és most ugyanarra a pontra mutat ötödször is. Nem tudom. Talán kiderül ebbõl a beszámolóból nekem is…


Valahogy minden évben fenntartják nekem. A szokásos helyemre parkolok úgy ½ 7 tájban. Ezt a templom melletti helyet, holott garmadában állnak mindenütt az autók az út szélén is, valahogy minden évben fenntartják nekem. Talán kapubejárónak látszik, de nem az, vagy nagyon a sarokban van, így amikor az érkezõ reménykedõ pillantással néz végig a tömött kocsisorokon, remélve, hogy jó szerencséjére megpillant egy valahogy kifelejtett parkolóhelyet, ezt a legvégén már nem érzékeli. Így nem is gondolkodom sokat, és beállok a szokott helyemre. Futó ruhát húzok, most elõször a túráim történetében, gondolva, hogy a futó ruha majd csak fut helyettem, azért „futó ruha”, ha már én nem is tudok, de szeretnék. Itthon, esténkénti kocogásban elég jó fejlõdést mutattam be az utóbbi idõben, de „más ez a szerelem”, ez a 63km, ami késõbb fényesen beigazolódik a túra során. Elõzõ idõszakokban gyakran elõfordult, hogy a résztávokon produkált formámat az egész hosszú távon, minden szakaszon képes voltam megismételni, de most ez nem sikerült. Futói ambíciókkal indultam el, de erre a gyakran már csak a ruha emlékezetett a túra során, ami végig áramvonalasan feszült kétségtelenül izmos, kidolgozott combomra, még a lekattant idõszakokban is. A hely bûvölete miatt, mint említettem egy templom mellett parkoltam le, ájtatosan szállok ki a kocsiból, és lépek a „Szent földre”, a Less Nándor teljesítménytúra rajt-cél helyszínére Cserépfaluban. Az iskola közel, és nem látok tömegeket, mint elõzõ években, így nagyon hamar lezajlik az adminisztráció. Még egy pár mondatot váltok Péterrel, akivel a Gémes 50-en ismerkedtem meg, most örömmel üdvözöljük egymást. Azt mondja, hogy elolvasta a Gémes 50-rõl írt beszámolómat. Ezek szerint rajtam kívül még egy ember olvasta, ez már haladás. 6:48-kor végre „börtönébõl szabadul sas lelkem”…


Legjobb lesz, ha a saját ütememet tartom a túra során, és nem szaladok senki után, mert így nem húzom sokáig. „Kocorászok” a szõlõhegyen felfelé, elhúz mellettem egy jó ütemû futó. Tartom az iramát, de a szalagnál tovább követi a balra kanyarodó utat. Rákiáltok kétszer, mire végre felfogom, hogy reggeli kocogóról van szó csupán, aki Cserépfaluból átszalad Cserépváraljára. „Cseréptörés történt”, így lefordulok a szalagon, azon morfondírozva, hogy legjobb lesz, ha a saját ütememet tartom a túra során, és nem szaladok senki után, mert így nem húzom sokáig. Nem tudtam azonban ezt betartani, a vetélkedés és magamutogatás ösztöne nehezen viseli el, ha tõle az adott pillanatban csak egy kicsit jobbak lehúzzák, és végig kerestem magamban a tartalékokat, de sokszor hiába, mert valahogy ma nagyon-nagyon tartalékolni akarta azokat a szervezetem jobb napokra, és semmilyen könyörgésre, bökdösésre nem adta elõ. Sõt a túra során elfogyasztott töménytelen „cukrot” is a lábam helyett könyörtelenül a zsírraktárakba irányította a szervezetem logisztikusa, a végére jelentõs tekintéllyel gyarapítva engem hasi tájon, mintegy felkészítve a téli hidegre, amikor a belsõ szerveimet majd ezek a zsírpárnák óvják meg az átkos kihûléstõl. „Bélhûlést” már nem kapok az biztos. Legalább ezt már sikerült elérni a túra során, de a fotelben nassolva még könnyebb dolgom lett volna, „mások” nem szenvednek ennyit ezért. „No sport!”. „Yesss nass!”.  Nálam ez: „Yesss Sport Yes nass!”, de a „No Sport – No nass sem rossz verzió, de talán a legcélszerûbb a Yesss sport NO Nass. Ezt kiveséztem alaposan. A Mangó-tetõig, az elsõ emelkedõkön megtörténik a szokásos vetkõzés, amikor az óvatosságból magamra húzott felsõk a derekamra és a nyakamba csavarva landolnak, temperálva az úton, míg egy szál pólóban töltöm végig az egész napot.


Szenvedélyes, eredményes, remek túrázó, így rengeteg jó ismerõse van. Átélem újra a természeti csodát, amíg áthaladok az óriási sziklákkal telehajigált Felsõ-szoros szurdokvölgyön. Azon gondolkodom, hogy ezek a sziklák mikor szakadhattak ki a völgy fölé meredezõ óriási függõleges sziklafalakból, mert én még, hála az égnek, egyet sem láttam lezuhanni, pedig hát elég sokat jártam ilyen helyeken az évek során. Talán a földtörténet során bizonyosan elõforduló nagyobb földrengések segítettek rá. A másik magyarázat szerint óriások dobálóztak velük, mint valami kavicsokkal, ez sokkal hihetõbben cseng. Ebben megegyeztem magammal. Keveset fényképezek, szeretném tartani a még meglévõ jó ütememet, amivel egyelõre nincs gond. Sorban elõzöm le a korábban indult gyalogosok tömegeit. Egy helyütt olvad meg csupán fagyos, célratörõ szívem, amikor valaki a 2010-es Téli Mátrás emlékeit meséli „nagy hangon”, itt már nem lehet megállni, hogy ne kapcsolódjak be a beszélgetésbe, közösen nosztalgiázva az aznap leesett 40cm-es hó fölött. Szerencsére(?) ma semmi nem esik, még egy csepp esõ sem az országnak ezen a részén, és a nap is gyönyörûen kisüt, az ezen a túrán már szinte garantált jó idõt adva ajándékba. A Dobi-rét sarkán érem utol Istvánt és „kis csapatát”, akikkel egy pár km-t együtt teszünk meg. Jó minden alkalommal újra felfedezni egymást, az évek során egyre többet tudunk meg a másikról, a másiktól. Ha sokszor hónapokig nem találkozunk is, ott folytatjuk a beszélgetést ahol abbahagytuk, továbbszõve „Ariadné fonalát”. István kemény, vezetésre termett ember, de egy óriási tiszta, nagy lélek és szenvedélyes, eredményes, remek túrázó, így rengeteg jó ismerõse van. Nagyra becsülöm! Már-már leválok róluk, hogy továbbkocogjak, amikor kiderül, hogy István társaságában „utazik” egy fiatal srác, aki kollegám, egy másik „méregkeverõ”. Nem sokan vagyunk a teljesítménytúrázók között, nagy élmény a találkozás. Tovább utazok az „István expresszen” új élményekkel gyarapodva. Van még belõlünk egy az tuti, akivel 4 évig voltunk szobatársak, és egymástól teljesen függetlenül találtunk el a teljesítménytúrázás csodálatos világába. Ha még ezen kívül is van valaki más, kérem, írjon! A Hideg-kút laposa szélén (se kút, se mocsár), már a mûút közelében megugrok, és átadom Istvánt, hogy tovább szövögesse a beszélgetés fonalát egy újonnan érkezõ túratárssal. Ami a logikai feladatok mellett a legjobban edzi az ember szellemét az éppen a beszélgetés, amire a hétköznapok során egyre kevesebb idõt szakítunk, de ilyenkor túra közben bõven van rá idõ, így egyszerre és együtt edzhetjük a testünket, szellemünket, ha alkalom nyílik rá. És István jó edzõpartner mindkettõben.


Minden bajra szinte egyedül a pálinkába áztatott fokhagymát tartják üdvözítõnek. Most valahogy minden szakasz gyorsan telik el, meg vagyok elégedve a haladási ütememmel. Az Oszláig tényleg nem gond, bár ezt az elsõ szakaszt még gyorsabban, intenzív futással szoktam eltölteni. Már messzirõl látom az ellenõrzõ ponton az óriási, zsíros- és lekváros-kenyerektõl roskadozó asztalokat. Kiválasztom a lehetõ legkisebb lekvárosat, és miközben egy „falintásra” lenyelem, felnézek a fölénk magasodó Ódovár napsütötte szikláira, ezzel a látvánnyal soha nem tudnék betelni. Már indulnék, amikor a pontõrök beszélgetésére leszek figyelmes. A gyógyszerek átkos hatásairól és az általuk okozott függõségrõl folytatnak élénk vitát, és minden bajra szinte egyedül a pálinkába áztatott fokhagymát tartják üdvözítõnek, persze szigorúan az áztató-lével együtt. Ebben végül egyöntetûen megegyeznek. Akit nem öl meg, annak biztosan használ, gondolom. Amit a gyógyszerekrõl mondanak, bár közhelyes, azért van benne némi igazság, a fokhagyma pedig, referenciaként mondva, egyéb jó hatásai mellett legfõbb antibiotikumként minden ausztrál katonának ott lapult, mint kötelezõ felszerelés a tarisznyájában a II.vh során (antibiotikumok elõtti korszak). Szóval jó anyag. A pálinka szintén fontos hadi felszerelés lehetett, mert józan ember nem igen tud géppuska tûzben rohamozni. De szokás szerint elkanyarodtam. Olyat teszek, amit nagyon ritkán, és csak a poén kedvéért felfedem inkognitómat a pontõröknek, már ami a civil életemet illeti, és megígérem, ha hazaérek, kihányok minden gyógyszert, és csak pálinkás fokhagyma, vagy még inkább a fokhagymás pálinka marad a raktárban, az tuti. Így a vámpírokkal sem gyûlik meg többé a bajom.


Eszembe jutnak a fiatalkori kirándulások, amiknek gyakran volt célpontja éppen ez a vár, amikor még olyan új volt a világ, új volt minden. Elindulok felfelé a hegyen. A kanyargós, egykor a várhoz tartozó szekérúton felkocogok, és az új nyomvonalon a „Feketelevest” is könnyen beveszem. Bár szabódom, a legtöbben udvariasan félreállnak, mert érzik, hogy óriási erõvel jövök hátulról. Legalább egy kis levegõhöz jutnak. Nekem nincsenek légcsere gondjaim, amikor felérek, azonnal kocogni kezdek felfelé a várig. Kimegyek a sziklákra, ahol jelenleg valamilyen barlangkutatás, vagy régészeti feltárás zajlik. Az imént lentrõl néztem fel ide, de nem kevésbé csodálatos az sem, amit most látok. A Hór-völgy természeti szépségeit már többször „megénekeltem”. Gyakran jutok el erre a sziklára, hogy a gyönyörû kilátáson nyugtassam meg elfáradt szemgolyóimat, messzire nézve ellazítsam szemmozgató izmaimat. Ez a kedvenc helyem a Bükkben, ahol igazán otthon érzem magam, ha csak néhány percre is alkalmanként. Eszembe jutnak a fiatalkori kirándulások, amiknek gyakran volt célpontja éppen ez a vár, amikor még olyan új volt a világ, új volt minden. Ma, jó 40 év elteltével sem kopott meg ez az érzés, sõt feltöltõdött új tartalommal, most épp a Less Nándor túrával. Mellettem épp egy két kisgyermekes család készít örök emléket állító családi felvételeket csodálatos tapétával a háttérben. Az enyémek, amiket az én két kisgyermekeimrõl készítettem ezen a helyen, valahol egy hatalmas doboz mélyén lapulnak már vagy 15-20 év óta, ami tele van hagyományos fényképekkel. Ma a digitális korszakban, már senki nem néz ilyen hagyományos képeket. Ideje elõkeresni õket, és digitalizálni. Visszatérve a családhoz. A pici kislány nagyon aranyos, de igencsak sérelmezi apukájánál egy távcsõ hiányát. A családfõ egyébként is egy málhás öszvér egy ilyen családi kiránduláson, így jogosan méltatlankodik a mi a családapánk is, hogy már csak az kellett volna, hogy még egy távcsövet is cipeljen magával. Ebbõl a kislány megtanulta, hogy nem minden vágyunk teljesülhet ott, akkor és úgy, ahogy mi szeretnénk, és hogy semmit sem adnak ingyen. Egy jó távcsövezést egy jó cipekedés elõz meg és követ (ha csak nem hagyjuk ott a távcsövet a helyszínen). Lekapok egy-két, október közepén is gyönyörûen virító növényt a sziklán, majd kifordulok a Hór-völgy pompázatos látványából és a családi idillbõl, hogy tovább folytassam a „Feladatot”. Nagyon jól leszaladok a hegyrõl, még mindig jó a lábam. Mellettem elzúg egy farmeros srác, mint a szélvész, aki egy rúdon, a vállán, hetykén átvetve, mint valami tarisznyát egy piros felsõt cipel. Bizarr látvány annyi szent, és azon imádkozom, orra ne essen. De nem, stabilan áll a lábán, stabilabban, mint én. Könnyen lejutok, görcs sem jelentkezik a hegy lábánál, ahogy elõzõ években már elõfordult, igaz, nem volt olyan erõs a kezdés, mint akkor.


Itt minden olyan csodaszép! Nem hiába hívják úgy, ahogy, Csúnyavölgy. A Hór-völgybe leérve felmérem az erõimet és a távolságot. 5km laza kocogás Tebepusztáig. Ez semmi perc alatt teljesítem gondoltam akkor még. De a sunyin emelkedõ, köves terepszakasz igencsak megkínoz. Jó néhány gyalogos csapatot megelõzök, de ez sem boldogít, mert nem úgy haladok, ahogy terveztem, ebbõl már nem lesz 10 (9!!!) órán belüli teljesítés, már itt eldõlni látszik. Látom, azért a mellettem elhaladó futókat is megdolgoztatja ez a szakasz, idõnként én is új erõre kapok. Végül minden elkövetkezik, hát Tebepuszta is eljön, és innen megyek a végtelenig és tovább. Itt összesodródom egy fiatal gyalogos sráccal, akivel egy idõre társakká szegõdünk. Közben fényképezgetek, majd elõreszökkenek utána, mint a kiscsikó. Néha lelassítom, amikor a Csúnyavölgy természeti csodáiról áradozok, köztük egy fatörzsön fehérlõ gyönyörû korallgombáról, amit jól rosszul lefényképezek. Nehéz egy ilyen vakítóan fehér, amorf teremtményt csak úgy kutyafuttában jól beélesíteni, nem is sikerül túl jól. Itt minden olyan csodaszép! Nem hiába hívják úgy, ahogy, Csúnyavölgy. Javaslom az átkeresztelését. Mutogatom az üde völgyben mindenütt látható erdei holdviolák terméseit is, arra gondolva, milyen nagyszerû illat terjenghetett itt pár hónappal ezelõtt éjszakánként, a növényt beporzó éjjeli lepkék nagy örömére. Eszembe jut, péntek este egy vetélkedõ mûsorban, egy kérdésben említett testvére, a kerti holdviola, amelynek ezüstösen csillogó kerekded becõtermését júdáspénznek nevezik, mint magát a növényt is. A vetélkedõ nézésekor még azt gondoltam, hogy az én erdei violámról van szó, csak késõbb jöttem rá, hogy a kerti a júdáspénz, az erdeinek hosszúkásabb a termése és inkább barnább, nem ezüstös. Na, ezzel sok mindent „elárultam” a „mély” természetismeretemrõl, és még júdáspénzt sem kaptam érte. Amíg utána néztem ennek a „pénzkérdésnek”, beleakadtam egy tudományos fórumba, ahol valaki a júdáspénz felõl érdeklõdött. Valaki, szintén sokat elárulva önmagáról, ezt a választ adta neki: „Ezt tényleg egy tudományos rovaton kellett kérdezni?  A vallásos rovatokat szerinted mire találták ki? Már megint egy sunnyogó térítõ...” Ha tetszik, most én is azzá léptem elõ. Felfelé összeverõdik egy gyalogos csapat, amiben a sûrûjében utazom. Ideje robbantani! Kölcsönös bemutatkozás után érzékeny búcsút veszek új ismerõsömtõl, és elhúzok melegebb égtájakra. Elismerõen szólnak utánam, hogy felfelé még ilyen plusz energiám támadt gyorsítani, de mit szóljak én arról a futóról, aki pillanatok alatt 150métert összeszedett elõttem. Azért jól haladok, gyönyörû tájképi elemek váltják egymást a pompás napsütésben, sûrûn kattan a fényképezõgépem. A „Júdáspénznyelõ barlangnál” (Pénzpataki víznyelõbg.- szerk.),- hátában a barlang hideg leheletével egy srác hûsöl, magányos szoborként áll egyedül a különös bemélyedésben.


Gondolom ez az alakzat a légellenállás miatt fontos, és tényleg húznak is rendesen ék alakban, mint a vadlibák. Kiállok egy pillanatra a sárgán, akkor ér be három sorszámos futó, akik szorosan együtt haladnak, de csak késõbb derül ki, nem ismerik egymást. Gondolom, ez az alakzat a légellenállás miatt fontos, és tényleg húznak is rendesen ék alakban, mint a vadlibák. A nyomukba eredek, végre vetélkedhetek egy kicsit. A répáshutai emelkedõ vége felé már az élre török. Az egyikük futni próbál, de a gyilkos emelkedõ legyõzi, lemarad. Lefelé is átveszem néha a vezetést, bár egy klasszissal jobbak nálam, csak kacérkodom azzal, hogy talán még egyszer, ha jól csinálom, még én is lehetek igazi futó, bár ez a napom egyáltalán nem errõl szól. Nemrég jelent meg a Futók kézikönyve, ami pulzuskontrollos edzésmódszert helyezi elõtérbe, küszöbértékkel, meg miegymás. Elkezdtem tanulmányozni, de még nem döntöttem el, melyiket veszem meg a „hatezerféle” pulzusmérõ közül. Addig maradok amatõr, és legfeljebb arra hagyatkozhatok, amikor „a szívem már a torkomban dobol”, akkor biztos gáz van. Répáshután felfelé is belekocogok, bár fotózgatok is egy kicsit, közben elismerõleg jegyzem meg egy helyi lakosnak, aki épp a kapunál tevékenykedik, hogy nem semmi ide kikapaszkodni a faluközpontból vagy a buszmegállótól hazafelé jövet, igazi teljesítménytúra. Vevõ a „humorra”, ami jól esik. Közben szóba elegyedek az egyik „üldözött” futóval. Mint, kiderül Szegedre való, ahová 4 ott töltött csodálatos év emléke fûz. Na, ez jó téma alap is lenne, de felfelé, az országútig úgy megdolgoztat az emelkedõ, hogy csak a Szeged környéki túralehetõségeket és túraútvonalakat tudjuk teljes részletességgel kitárgyalni a tartalék levegõ segítségével. Felérve újra az élre török, amibõl a Nagybányai parkolóig aztán már nem is engedek, ahová nagyjából egyszerre futunk be. Itt aztán emlékek rohannak meg, a tavalyi Less Nándor 100-on, úgy éjfél felé járhattam itt, nagyjából 80km-nél, és már kivoltam, mint a „vadliba”. Már-már feladásra gondoltam, mert semmilyen tartalék erõt nem éreztem magamban a tovább haladásra. Mégis, az itteni kedves és sokrétû ellátás eredményeképpen hirtelen hihetetlen metamorfózison mentem át, s a maradék 20km-t túlzás nélkül lazán, játszi könnyedséggel teljesítettem, megszerezve az öregfiúk ezüstérmét. Ez volt az én feltámadásom helye. Ha az életben valaha még le leszek kattanva, visszatérek ide, megkeresem a lócán azt a helyet, amin azon a különös éjszakán túratársaktól körülvéve egy pár percet kucorogtam, és leülök ide. Mert ez a hely, ez pad, erõt sugároz, energiával tölt fel, feltámaszt. Ahogy nagy hangon történetemet mesélem, jelentkezik a „becsületes feltámasztó”, az egyik pontõr hölgy, aki tavaly is itt teljesített szolgálatot, és nagy szerepe volt a helyrepofozásomban. Hálás vagyok neki, és leszek is mindig. Közben az egyik társam, a szegedi (furcsa a nevem csupa kis betûvel látni, de a mai teljesítményem alapján csak ezt érdemlem) kiragad egy óriási lekváros-kenyeret a hatalmas stócból, és kenyerestõl, „szegedestõl”, mindenestõl elinal, és talán örökre kilép az életembõl. De, lehet, hogy nem, mert olyan szimpatikus, amolyan filmsztár-szerû „figura”, akit egy életre megjegyez az ember magának, s ha futó leszek egyszer, akkor még biztosan találkozom ezzel az óriási energiával rendelkezõ sporttárssal.


De a kutyák megérzik szeretetteljes pillantásaimat, és legkevesebb ügyet sem vetnek rám, nemhogy rosszallnák a közeledésemet. A zöld négyszögön, a jelzésen haladva magányosan vágdosom le a szerpentineket, a jelzés szinte nyílegyenesen visz felfelé egy darabig, az utat több ponton átszelve. A Hármashatár után találkozom egy színpatikus kutyás csapattal (értsd kutya, ember), akikkel egy kicsit hosszabb idõre megállok beszélgetni. Elõbb az általam fényképezett gombákat mutogatom, van köztük egy „kis” szakértõ ugyanis, rögtön nyomja is a meghatározásokat. Majd a bull terriekre terelem a szót, van velük három ilyen tündéri kutya. Ezek nem azok a „gyilkolászásra” is beidomítható fajták, hanem a világ legbékésebb állatai, fehér színûek, különös, birka-szerû ábrázattal, amitõl olyan mesebeli lénynek tûnnek. A nõvérkém tenyészt ilyeneket, nagy sikerrel, akit persze õk is ismernek. Készítek néhány emlékfotót a kutyákról, akik birka módra tûrik a fényképezést. Egyáltalán nem félek tõlük, de azért a gazdáik gondosan a kezük ügyében tartják õket, mert sohasem lehet tudni, hogy reagálnak, ha egy idegen hirtelen túl közel merészkedik hozzájuk. De a kutyák megérzik szeretetteljes pillantásaimat, és legkevesebb ügyet sem vetnek rám, nemhogy rosszallnák a közeledésemet. Másképp jártam egy jó hónapja a Leshely réten, ahol szintén egy bull terrieres csapattal találkoztam, de ez a „vadabb” fajta, és egy néhány mondatot már beszélgettem a gazdákkal, így feljogosítva éreztem magam egy pár emlékfotót készíteni a kutyákról. Megkérdeztem ugyan, hogy lehet-e, de vesztemre nem vártam meg a választ, már csattogott is gépem. Az addig békésen játszadozó kutyák a gazdáik tiltakozása ellenére azonnal rám támadtak, alig-alig tudtak megvédeni tõlük. Mint kiderült, szívbõl utálják, ha fényképezik õket. Na, én megyek szóltam, és lassan elsomfordáltam a helyszínrõl, amíg a gazdák heroikus küzdelmet folytattak, hogy a kutyákat féken tartsák. Ahogy eltûntem az ösvényen a szemük elõl, õrült sprintet vágtam le, miközben a távolból még hallottam, hogy valaki kétségbeesetten felkiált: Úristen, vigyázz, fogd meg, de már akkor egy gepárdnak sem lett volna esélye ellenem. Eredmény: utána érezhetõen jobban mûködött a lábam. Terv: beveszek az edzésprogramba néha egy kis sprintet. Hatékonyabb persze az edzés, ha egy pitbull csimpaszkodik az ember ülepébe. Ha arra a két felbõszült kutyára gondolok, az olimpiai csúcs sem teljesen kizárt, de ha még sokáig fényképezgettem volna õket, akár paralimpikon is lehetett volna belõlem. De visszaváltok erre a békésebb, mostani képre, és jól esõen megyek tovább az utamra, magam mögött hagyva az aranyos kutyákat és méltán büszke gazdáikat.


Egy jó ideje követem a Facebook-on megjelent edzésnaplóit, és nem tagadom, nagy hatással van rám, borzasztóan inspirál. Miközben a beszélgetés kellõs közepén tartottunk, húzott el mellettem „Futó” Feri, akivel már a Facebook-on „randevút” beszéltünk meg arra az 1 másodpercre, amíg majd elrobog mellettem, mert tudom, hogy fontos a szintidõ, és nem akarnám lelassítani egy rövid idõre sem. Egy jó ideje követem a Facebook-on megjelent edzésnaplóit, és nem tagadom, nagy hatással van rám, borzasztóan inspirál. 2007-ben, amikor még mindketten zöldfülûek voltunk a teljesítménytúrázásban, a Less Nándor 60 egy jó részét együtt tettük meg, s bár már akkor is gyorsabb volt nálam, még hosszabb idõkre is képes voltam tartani az iramát, és ha lemorzsolódtam, késõbb mégis behoztam. Gondolom, annyi még van bennem, hogy gyorsan utolérem, és pár km-t talán együtt szaladozhatunk. Megindulok a kutyakalandom után, de hirtelen földbe gyökerezik a lábam, egyáltalán nem megy a futás, teljesen lerohadtam, vége. Szomorúan nézek magam elõtt három közepes iramú futót, akik messze alulmúlják a tõlem elvárható átlagsebességet, de még velük sem tudom tartani az iramot. A répáshutai kalandom a futókkal most alaposan megkéri az árát. Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, de az én lábam már teljesen kilóg és kivan. Marad a mindent felõrlõ, 30km-es gyaloglás a célig, csakhogy ennyit gyalogolni könnyed futás helyett, irtózatosan fárasztó, nem is tudom, hogy bírja ezt valaki 60km-en át. De hát nincs mit tenni, kész a lábam. Említettem, hogy a héten már kétszer nagyon elfutottam magam esténként, talán ezt sem kellett volna. A gyaloglás elég jól megy, jó az iramom, de ezeken a köves részeken, mint amilyen a zöld háromszög Három-kõ felé célszerûbb mozgás a futás, hiszen az akadályok jó része felett át lehet suhanni, míg gyalogosként sokat „megbotlok két szárnyamban, ha lépek”. Azért jól érzem magam, nem temetek semmit, most ez így jött ki, képes vagyok gyorsan áthangolódni. (V)Érmes reményeim elúszni látszanak, bár reménykedem, hogy más öregfiúnak sem olyan könnyû ez a túra. Ferit azért szívesen utolértem volna, hogy legalább egy pár szót váltsunk. Számomra Õ már amolyan ikon, és nagyon élvezem a beszámolóit és kalandjait is, amibõl akad egy jó pár. Kemény srác viszont, nem olyan kenyérre kenhetõ valaki (mint én), igazi egyéniség. Az ember a barátaiban a hasonlóságot is keresi, ez nálunk a futás (szeretete), de a különbözõséget is, azokat a tulajdonságokat, képességeket, amelyekkel szívesen rendelkezne, de nincs meg benne, és ezért még jobban felnéz a barátjára. Különbözõség is van bennünk jócskán. Amíg így morfondírozok, és épp egy követ veszek ki a cipõmbõl, „fekete” futó jön hátulról, lép G4, sakk. Feri az. Mint kiderült, ki kellet állnia egy idõre, és ez elég volt hozzá, hogy nagy igyekezetemben elé kerüljek. Találkát beszélünk meg a célban, szalad tovább, igyekszik utolérni futótársát. Három-kõ elõtt még behozom, és akkor tudunk egy néhány percet beszélgetni. Aztán kiállok, élettani kísérletet folytatni, ha „cukorral” öntöm el a szervezetem, mi történik. Az eredményrõl az elején már beszámoltam, az izomsejtek teljesen lezárnak, védekeznek a beömlõ cukor ellen, ami ilyen mennyiségben sejtméreg számukra, és a szénhidrát molekulákat a zsírraktárakba terelik, aminek eredménye a mélyvízben már nekem nem kell mentõmellény. Ahogy a raktárkészleteimet szétpakolom, többen feltételes etetõpontnak néznek, de el kell keserítenem õket, mert itt csak az én etetésem folyik. Alaposan beetetem magam azzal, hogy ezután jobb lesz, és Ferit is lazán utolérem. És ezt mind beeszem. Matt.


Amikor „kihúzom” a sebbõl a nyilakat, mint valami patak úgy folyik a vér lankadatlanul mindkét ujjamból. A Tarkõ emelkedõje elõtt ér utol két hatalmas ütemben érkezõ, szemrevaló futónõ (láttam ma már egy jó néhányat az erdõben!!!), akiknek ez az elsõ Less Nándoruk, és útvonal megerõsítést kérnek tõlem. Mutatok egy szalagot, nem a kalapomon, hanem fán csüng úgy átlag egy méterenként. Akár behunyt szemmel, csak a szalagokat kitapogatva is simán végig lehetne menni a pályán, próbálok meg tréfálkozni, ezzel hozva a szokásos szellemi szintemet. Sebaj, ez már ok a beszélgetésre. Magam elé engedem Õket, és szépen, mágnesként felhúznak a hegyre, miközben élénken beszélgetünk. Hogy „futok” a nõk után, csak itthon meg ne tudják. A pontõrnek is tetszenek az erdõben feltûnõ tündérek, ebben gyorsan megegyezünk, de mire felnézek, a varázslat örökre eloszlik, a két lánynak már híre-hamva sincsen, mintha nem is léteztek volna, csak a képzeletemben. A Tar-kõrõl lefelé méregetem a lábam, vajon beindul-e, vagy sem, egészen a kék keresztig semmiben nem vagyok biztos. Itt aztán rám tör a bizonyosság, mert szinte egy csapásra hatalmas görcs áll mindkét lábamba. Semmi baj, megiszom még a Három-kõn készített Ca-Mg koktélomat, és várom a hatást, hamarosan roboghatok Feri után, de ez az egész szint-utas, jól futható szakasz ezzel a spazmussal küszködve telik el. A szívem már elszorul a kétségbeeséstõl, mert ez az egyik gyorsasági szakaszom, de most lassúsági szakasz lett belõle. Sõt még egyéb esemény is történik. Kínomban véletlenül belekapok egy útszéli tövises bokorba (nem tudom milyen volt, a rendszámát nem írtam fel a gázolónak), és jobb középsõ és gyûrûs ujjamba egyszerre egy-egy hatalmas tövis fúródik, de olyan szerencsétlenül rántom el a kezemet, hogy szinte csontig hatolnak. Puff, lenyilaztak. Amikor „kihúzom” a sebbõl a nyilakat, mint valami patak úgy folyik a vér lankadatlanul mindkét ujjamból, aminek lényegében örülök, mert az ilyen mélyen szúrt sebek akkor veszélyesek, ha túl hamar bezáródnak, és a szúró eszköz szennyezett volt. Most látom, hogy még mindig milyen világos, híg a vérem, de már egy picit sötétebb, mint 1,5 évvel ezelõtt, amikor súlyos vashiányt „diagnosztizáltam” magamnak. Nézem a kibuggyanó véremet, és nem viszolygok. Megnyugtat a látvány, az élet nedve, ami oly sok oxigént és tápanyagot szállít sejtjeimnek, és segít megtisztítani a szervezetemet a salakanyagoktól. Íme, felszínre bukkant, megmutatta magát, mint ahogy a Föld kérge is felszakad idõnként, hogy megmutassa a mélyben áramló magmát. Csupa vér a jobb kezem, de a másikra is „átterjed”, úgy nézek ki, mint egy veszedelmes gyilkos. Esélyem nincs rá, hogy megmossam, mert a környéken minden vízfolyás csontra kiszáradva. Majd Imó-kõnél panaszkodok errõl egy túratársnak, aki megjegyzi, ne csodálkozzak, csupán 300 „milli” csapadék esett az idén. Hát ez tényleg kevésnek tûnik, hiszen ennyit egy slukkra megiszok, ha szomjas vagyok. Valahogy levergõdök a kék kereszt meredek szakaszán, ahol néhány éve még simán felfutottam, de a völgyben az elõbbinél sokkal nagyobb görcs áll a lábamba, de olyan, hogy a zsákomból sem tudom elõvenni a pezsgõtablettákat, mert üvöltenem kell a fájdalomtól. Mondtam én, hogy a gyaloglás nem tesz jót nekem. Itt állok ég és föld között, sajátos pózban, mint egy élõszobor reménytelenül, miközben vérben úszok. Ezt mondtam az elején, minden túrának megvan a sajátos arculata. El is keseredhetnék, de tudom, hogy nincs nagy vész, csak ijesztõnek tûnik a helyzet. A sok-sok éves rutin megtanított rá, minden helyzetbõl van felállás. Lassan kihalászom a pezsgõtablettákat a zsákomból, közben összevérezve mindent, és víz híján a nyelvem alá teszem, szépen feloldódnak. Aztán az almám következik, a véres alma, amivel rögtön a vaspótlást is elkezdem. Az alma egyébként tuti görcs ellen, mindig viszek magammal egyet. Pár perc sem kell, a görcs végleg elmúlik, és nem is jön vissza többé, még éjszaka sem, visszanyertem az egyensúlyomat. A két kis kígyó-harapás az ujjamon még mindig be-bevérzik, de már nem törõdöm vele, megszoktam, a véres kezem látványát úgyszintén. Imó-kõig néhol belekocogok, jól érzem magam, ahogy hatalmas folyamban zúdul be a koradélutáni, októberi napsütés a szûk völgybe, és a sûrû vegetációban csillognak-villognak, fénylenek a zöld minden árnyalatában tetszõ növények, és virítanak a kitartóan, kései virágok.


Helikopterek érkeznek a találkozópontra, és kimentik a szegény kommandósokat a közeledõ „zombik” (az egyik én vagyok) gyûrûjébõl. Lent az Imó-kõi pontõrök elszörnyülködnek a látványomtól, de megnyugtatom õket, nincs vész. Azért kihívják az ejtõernyõs kommandót, akik percek alatt bekerítik és átfésülik az erdõt, hogy rám találjanak. Miközben a helyszíni DNS-es vizsgálat nem talál idegentõl származó nyomot a kezemen, helikopterek érkeznek a találkozópontra, és kimentik a szegény kommandósokat a közeledõ „zombik” (az egyik én vagyok) gyûrûjébõl. Erre a pontra így szoktam érkezni. Tavaly az ujjamat törtem el még Imó-kõ felett éjszaka egy nagy esésben, de ezt akkor a ponton be sem vallottam, nem akartam ügyet csinálni belõle. Végképp kiemelkedõ hangulatba jutok, amikor a Lök-völgybõl kiemelkedem a kemény emelkedõn a zöld jelzésre. Itt, a megszokott „edzõpályámon” szinte eseménytelenül zajlik a következõ 5km, leszámítva, hogy egy jó darabig próbálok versengeni két futóval, de hiába, a lábam már nem jön vissza, amit sérelmezek, mert ezt a szakaszt könnyedén, jóval nagyobb ütemben szoktam teljesíteni. Az Oldal-völgyi ponton összegyûlünk egy páran, mindenki készül a nagy, végsõ küzdelemre, támadás a vár, az Ódorvár ellen, amihez ettõl a szinttõl számítva, 345méterre magasra kell felemelnem egy 75kg-os testet. Ha fizikus lennék, most kiszámolhatnám, mennyi energiára, van szükség, ill. milyen teljesítményt kell nyújtani hozzá, elvégre ez egy teljesítménytúra, nem energiatúra. De nem vagyok fizikus (sem diák!), ha valaki ki tudja számolni, a korrekciós tényezõkkel együtt írja meg. Én ezeket „tudom”: „egy joule az a munka, amely egy newton erõ kifejtéséhez szükséges egy méter távolságon. Egy másik módja a joule meghatározásának: az a munka, amely kb. 102 g tömeggel rendelkezõ test egy méter magasságba történõ felemeléséhez szükséges a Föld gravitációs mezejében, a felszín közelében (Ez természetesen nem precíz tudományos definíció). Ugyancsak egy joule az egy watt teljesítménnyel egy másodpercig végzett munka”. Ha csak 102g-os lennék, és csak 1méter magasra kellene felmenni, most okosabb lennék valamivel, de nem sokkal. A felszín közele stimmel, mert már padlón vagyok. De maradjunk annyiban, hogy a Karthauzi kolostortól, az Ódorvárig felmenni: J nagyobb mint 0, szóval „nem semmi”!  Ne ebbõl készüljetek azért az egyetemi záróvizsgára.


Az „Ódor-hegy” hatalmas tömbje, mint egy óriási szõlõprés még mindig képes a kiszáradt törkölybõl, a hegybõl levet kisajtolni, nem is tudom hogyan. Ezen a ponton feltûnik egy deres ló is, egy kalapos úrral a nyergében, amit a végén túratársak visznek le a hegyrõl, éppen elõttem érkeznek a bükkzsérci országútra. A tulajdoni és személyi viszonyokkal nem nagyon vagyok tisztában, de a kalapos vadnyugati úriember, mint valami Old Shatterhand egyben az ódorvári pontõr is. Ki érti ezt? Én nem. Annyit azért mondhattak volna, hogy a túra lóval vagy vasalóval is teljesíthetõ, akkor elhoztam volna én is a lovamat (a vasalót nem, mert az kell a feleségemnek), és nem kötöm meg szomorúan egy fûzfához. Még az oldal-völgyi ponton próbálom szélesen magyarázni, hogy ez az én helyem, hiszen bükki túráim egyik állandó kiinduló pontján vagyunk, sõt az egyik pontõr épp a helyemen parkol, de nem sérelmezem, mára „megengedem” neki. Megkezdem a kikapaszkodást a völgybõl. Nagy erõt ad, hogy elõttem 1-200 méterrel két futó srác is láthatólag nagyon szenved felfelé. Akkor itt ez a normális, és már nem is szenvedek. Ahol a piros kereszt levág a mûútról, ujjongva fogadom, hogy a kis a kis oldal-völgyi patakban csordogál a víz, végre vizet látok, és nem csak ívót. Az „Ódor-hegy” hatalmas tömbje, mint egy óriási szõlõprés még mindig képes a kiszáradt törkölybõl, a sziklából levet kisajtolni, nem is tudom hogyan. Mindenesetre ezen túl Mózes-pataknak keresztelem el magamban ezt az ódorvári szikla irányából lefelé igyekvõ, kitartó kis patakocskát. Végre megmoshatom a kezemet, pedig olyan jól rászáradt már a vér, mintha egy harci dísz lenne csupán. Beteszem mindkét tenyeremet a patak piciny kiöblösödésének hûs vizébe. A víz csobban egy kicsit, megnyugtat ez a hang, jólesik a találkozás a lágyan simogató, selymesen hûs õselemmel. Most értem meg csupán, átélve a kétéltûek örömét, mit is jelent a víz. A kezemet a patakban tartom, és lassan megmosom. Az ujjam most is kivérzik egy kicsit, a vérem elkeveredik a vízzel. Vérszerzõdést kötünk, én és a víz, miközben a vértestjeim a gravitációtól hajtva rohannak lefelé a vízmolekulák szoros ölelésében. A bensõséges, „szakrális” pillanatokat egy belsõ hang szakítja meg, ami a Feladatra figyelmeztet. Kihúzom a kezem a vízbõl, elhagyva az „élet erét” és tovább indulok felfelé a kapaszkodón. A Völgyfõ-háznál még egy kis erõt gyûjtök, és az Ódorvárig már különösebb erõfeszítés nélkül érek fel. Ez jó. Lefelé egy nagyon kellemes szakasz következik, ahol már gyakran belekocogok, és egyáltalán nem szenvedek, jól érzem magam. Négy km utazás után végre megpillantom a távolban a Nyomó-hegyet. Elég messzinek tûnik. Eszembe jut a klasszikus székely vicc: Messze van még a Nyomó-hegy? Innen már messze. Már ennyire fáradt az agyam, csak erre telik. Persze, ha szép lassan is, de lefaragom végre a távot magányosan a Nyomó-hegy lábáig, ahol majd végstádiumban lihegõ rövidtávosok tömege nyit utat nekem a véghajrámban…


A különbözõ távok résztvevõi keresztül-kasul járták a mai nap során az erdõt. Most még a Nyomó-hegy felé tartva, visszanézek egy pillanatra a Bükk hatalmas mészkõtömbjére, ahonnan az imént érkeztem. Sok túratársam még kint van a hegyen. A különbözõ távok résztvevõi a mai nap során keresztül-kasul járták az erdõt, mint a hangyák, amik látszólag céltalanul rohangásznak ide-oda a hatalmas területen. De ez csak a látszat. Minden hangyának határozott célja, feladata van, amit szigorúan végrehajt, erre sarkalja a biológiai programja. Gyakran találkozik hangyatársaival, hogy közösen végezzék el a feladatot, néha felfedezõként egyedül rója a kis „hangyaösvényeket”. De nem magányos, hiszen a bolyhoz tartozik, ahová mindig hazavárják. Mint ahogy, minket is, a Célban.


Szegedi József                                                                                                                               -marton4-                                                                                                                                 Pétervására


“Fájdalmas a vereség, de még fájdalmasabb, ha nem a legjobb formádat adtad!” (Andrew Matthews)


Beteszek a beszámoló végére 3 linket, amelyek a képtáramba vezetnek.


1. A Less Nándor 60 túrabeszámolón készült képek. Kicsit „embertelenek”, nagy részük elkapkodott, de talán hangulati aláfestésnek megteszi. Feliratozás még folyamatban…


https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/LessNandor60Teljesitmenytura20121013?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOKdi43z_ZWRVg&feat=directlink


2. Mivel lóról is esett szó a beszámolómban, és biztosan akad közöttünk valaki, aki rajongásig szereti a lovakat, a szép lovas képeket, beteszem ide a múlt hónapban a városkámban rendezett lovas napról készült galériám linkjét.


https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/ALovakatLefenykepezikUgyePetervasaraiLovasNapok20120922?authuser=0&authkey=Gv1sRgCO6Hgs_m8NO97gE&feat=directlink


3. Mivel a túrázók általában természetszeretõk, talán lesz olyan is, aki szívesen belekukkant a Vácrátóti Botanikuskertben október 5-én készült galériámba. https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/OsziSetaAVacratotiBotanikusKertben?authuser=0&authkey=Gv1sRgCN7f5vSqrK3wbA&feat=directlink


Ráadás: „Közkívánatra” még küldöm az idei Gémes 50 teljesítménytúrán készült képeket is. https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/Gemes50TeljesitmenyturaBorzsony20120915?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOjQ3NfckPWEmwE&feat=directlink


 Pogány Zoltán: Szeretlek, õsz... 


Szeretlek, õsz... mikor enyhet hint a táj,


minden, mi zöld, földbarnává ernyed,


a köd langy, gomolygó táncra gerjed


s már tüzes nap harapós ajka se fáj.



(részlet)


 


 


 


 


 


 

 
 
tetova hegyi teveTúra éve: 20122012.10.14 18:12:02
megnéz tetova hegyi teve összes beszámolója

 Ôregedô teve poroszka


Az ôszi bûkk egyszerùen leírhatatlan, azt làtni kell. Korai indulâs egy rövidebb ès kevésbè ismert tàvon volt a napi cèl. Az eleje a megszokott Mangô tetôn keresztûl vezet a sziklãs szorosba. Prìma az idô s a kikerülendôk szàma sem sok. Erô is van bôven s takarékoskodnom sem kell. A Dobi rèt szèpen letakarított tisztås most, kônnyedén robogok ãt rajta. A tisztàs elôtt èr el a 60TF eleje Balàzs szemêlyèben. Tüdôszaggatôan jò levegõ a rèten. Az ôszi illatok mint a köd lepnek be s csak robogunk elôre. Szèp rèszeken àt èrek a Hôr völgyèbe s èrem el Oszlàt. Csak egy picinyke lekvàros sarkot tolok le nèmi alma lèvel. Èlvezem, hogy most tovàbb a vôlgyben. Igaz a kaptatôt nem ûszom meg csak kèsleltetem. Egresnèl nincs feltèt pont. De màr jôn is a màszàs. Fentrôl meg a futôk. Odorvàrnàl egy csoki, amit rögtön le is gyûrôk. Völgyfôhàzig csupa lefelè. Nèmi bûntudat, hogy most nem fordítva. Azèrt nem esik rosszul. A Török ût kellemes hullàmvasùt, az elejèn inkàbb màszàs, aztàn viszont lejtôk. Vàrkúton màr nem eszem. A zöld nègyzet egèsz jôl követhetô, Síkfôkùton meg a szalagok segítenek. Aztàn megjön hirtelen a pont is. Innen kissè unalmasabb szàntòk, Bükkzsèrcen pedig 2  futòt elôzök. A Nyomò hegy is a helyèn. Szerencsère vagy sajnos csak rövid màszàst jelent. A màsik oldalon pedig jò erôben zùgok le a faluba, ahol màr Cica vàr. 


Príma kis tùra, kivàlò szervezès, gyönyörû idô. A Bükköt pedig, azt làtni kell. Köszönet a szervezèsèrt.

 
 
 Túra éve: 2011
kekdroidTúra éve: 20112011.10.24 12:48:22
megnéz kekdroid összes beszámolója

Nu pagagyí! 100 – Less Nándor Emléktúra



„She says: We've got to hold on to what we've got

'Cause it doesn't make a difference if we make it or not.”

(Bon Jovi: Livin' on a Prayer)




Bevezetõ



Szürke égbolt, szakadó esõ, szomorúan zúgó villanymozdony a sebesvonat elején. A Mátra felhõk mögött rejtõzik, egyedül a Sár-hegy oldala sejlik ki az egyre sötétebb láthatáron. Besötétedik. Megérkezünk Egerbe, hazavisznek, kérdezõsködnek, megyünk-e holnap túrázni. Szeretném bátrabban mondani, hogy: persze, naná! Kipréselek magamból egy erõtlen „aha”-t. Elalvás elõtt hosszan hallgatom az ablakon kopogó vízcseppek zaját: holnap túra.



Méghozzá nem akármilyen: „a túra” idénre. A bükki százas. Amely felvisz Dédes várára, és levisz a kék rom jelzésen. Amely felmegy a Csondró-völgyön. És a Száraz-völgyön. Amelyen sok kilométernél kell majd fölmenni az Istállós-kõre. Meg minden. A túra, amelyen féltem elindulni öt éve, és amelyen majdnem nem indultam el idén sem. Végül gyõzött a kíváncsiság, sõt, sikerült meggyõzni Kerek repkényt is, aki szinte az utolsó pillanatig ellenállt. A felkészülés jórészt fejbéli kellett volna, hogy legyen, (ha már más túrákra nem jutottunk el a nyitrai kaland óta) ez fõleg arra korlátozódott, hogy nagyjából végigkövettük az útvonalat a térképen, és sorra hüledeztünk, hogy jajtejóég, ott is fel kell majd menni, meg ott is, meg ott is. Másik lényeges eleme volt a mentális edzésnek, hogy elolvastam qvic, Czimbály, Laslow, Rush beszámolóit a 2006-os rendezésrõl, hiába tudtam, hogy az idei útvonal másképp alakul. Mármost õk legalábbis gyorsak, én meg lassú vagyok, ám az sincs megírva sehol, hogy egy futó, vagy egy gyors gyalogos tapasztalatait egy lassú gyalogos ne hasznosítsa...



Kiránduljunk teljesítményt



Reggel kíméletlenül szól az ébresztõ. Egy másik dimenzióban majd kialszom magam. Kávéfõzés, teafõzés, mindkettõ egyelõre a termosznak. Aztán egy-egy pohár porkávé le is szalad. Megégetem a nyelvem vele. Szedelõzködés, öltözködés, odakint hideg van, és éjjel a Fennsíkon még hidegebb lesz. „Ha eljutsz odáig” – gonoszkodik bennem egy hang. Követem Kerek repkényt, halványfehér fénykörök kísérnek végig Felnémet utcáin. Odafent csillagok ragyognak sápadtan az égen, a tegnapi sûrû felhõrétegnek semmi nyoma. Ez legalábbis biztató. Felsõtárkányi elágazás aut pont váróterem, a Vakond vezette autó épp érkeztünkkor fékezõdik állóra. Beülünk hátra, elöl sétáLós bácsi mesél élményekrõl, tervekrõl az 1520 mm-es nyomtáv birodalmából. Vakond kellemes tempóban kanyarogtatja a jármûvet Cserépfalu felé, majd épp az iskola elõtt megáll. Még bõven van idõ hatig, elõszöszöljük a felszerelést a csomagtartóból. Odabent mérsékelt számú túrázó gyülekezik, nem érezni a napközben majd eluralkodó tömegtúra-hangulatot. Összefutunk viszont Bubúrral, Lestattal, Vándor Csillaggal, moiwával, Rudi Istvánnal, régészlánnyal... – legalább néhány ismerõs jelen van. Benevezünk, Sütõ Laci türelmesen instruálja a nagyszámú rajtoltatót. Kapunk útleírást, majd digitális rajtidõt. Hat óra pár perc van, induljunk, kellemes dolog kirándulgatni õsz elején az erdõben.



Kisétálunk a lassan ébredezõ Cserépfaluból, a szalagok a Cigány-dûlõ felé térítenek, borospincék mellett trappolunk el a bukdácsolósra kövezett úton. Kellemes, hûvös a levegõ, az égen felhõnek nyomát sem látni. Ez örvendetes. Lassan elénk tárul a Hór-völgy bejárata, rákanyarodunk az aljában futó, személyautóval nehezen járható országútra. A patak vékonyan, haloványan csörög mellettünk, sietõsre vesszük a lépteket a mélyülõ völgyben. Rövidesen kitérõ következik, meredek, csúszós kaptató a Subalyuk-barlanghoz, oldalán vaskorlát segít. Többnyire. A túrabotok (helyett hozott síbotok) akkor segítenek, amikor a korlát elfogy. Odafent sötét üreg ásít az érkezõ szemébe, nem szûk, nem tágas, hanem szinte szabványos lakóépület-belmagasságú. Két vidám pontõr áll a bejárat mellett a platón, elmondják, korábban még hidegebb volt. Begyûjtjük az elsõ bélyegzést, lekapkodjuk a lábunkat a lépcsõn, szembejövõkkel kerülgetjük egymást. Balra át, folytatódik a völgybéli utazás, kísérõnk az erdõ és a szerényen folydogáló Hór-patak. Megérkezünk Oszlára, tábla jelzi az ellenõrzõpontot. SétáLós bácsiék társaságát reggelijük végén, indulóban találjuk. Legurítok pár pohárnyi almalevet a pontõrök jóvoltából, majd legyûrök egy nagyobb szelet zsíros kenyeret. Az oszlai rétrõl tökéletes a kilátás, az Ódorvár méltóságteljesen tornyosul a völgy fölé. Visszasietünk az útra, kezdõdik a hosszú, meredek kaptató, a mai nap elsõ komoly szintemelkedése. Eleinte kényelmes szekérúton oldalazunk föl, majd egy árkon való átkeléssel az arcunkba kapunk néhány tucat tizes szintvonalat. A lábam elé nézek, a botokkal húzom magam, elõttem Repkény kapaszkodik lassan, õt inkább zavarja a két bot, nem annyira segíti. Törmelékes, csúszós finálé zárja le a vödröt, feltámaszkodunk a szekérútra, amely elvezet a vár alá. A pontõr csokival kínál, elropogtatjuk (~-ra kerül, sérelmére). Közben, a kiírással összhangban, kikapaszkodunk a vár fokára. Nem egy elhibázott ötlet: elképesztõ, gyönyörû kilátás nyílik észak, kelet és dél felé, a Bükk völgyeiben felhõ úszik, a felkelõ Nap beragyogja délen a bükkaljai dombokat, a Kövek felett pedig ragyogó, kék ég virít. Fellelkesülve térünk vissza a vár alatti pihenõhöz, ahol rég látott ismerõs, marton4 szólít meg – innentõl Répáshuta széléig együtt haladunk. Elolvastam a beszámolóját, valamiért „Nagy Kettõs”-ként referál ránk, ez igen kedves, bár erõsen túlzó megfogalmazás, szép számmal tudnék nálunk sokkalta „nagyobb” kettõsöket sorolni, ha már mindenképpen. A mai túra után pedig pláne. Útba ejtjük a Zsilibes-forrást, ezúttal nem állunk meg vizet vételezni, visszamászunk a szekérútra, hogy alig valamivel késõbb újra elhagyjuk azt. Lekocogunk a Hór-völgybe. Jólesik a mozgás, frissít, éppúgy, mint az arcomba vágó hûs levegõ.



Bükkátszelés, odaút



Odalent az Egres nevû ellenõrzõpont õrei várnak, bélyegzõjük ugyan nincs, de kikönyörgök egy-egy aláírást a pontõr leánytól, ne maradjon üresen a vonatkozó négyszög. Kapunk mellé egy idõpont-felírást is. Újabb balkanyar, fölfelé ballagunk a Hór mentén. Idelent még hûvös a lég, párafoszlányok szálldosnak, pókhálók tucatjaira fagyott rá a harmat, kellemes fotótémát szolgáltatva – a pók nyilván másképp nyilvánítana véleményt a helyzetrõl. Elérjük a Bükki Kék becsatlakozását, majd a Belvácson át a Dobi-rétre vezetõ, rettentõ hosszú P+ kiágazását. Eszembe is jut, ma kimarad a hangulatos-szép Felsõ-szoros. Utána megközelítjük Tebepusztát: a pontõrök pavilonja messzirõl látszik, itt újabb lelkes társaságot találunk, mindenfélével kínálnak. Közös kép is készül, ha a pontszemélyzet értesül róla, a képtárból letölthetõ. Alig néhány perces pihenõt tartunk, sietni kell, tartani a saját magunk által megszabott tervet – ez egészen féltávig sikerül, mellesleg. A Balla-völgy felé kanyarodunk, széles, merészen emelkedõ út vezet. Erdészeti gépjármû közlekedik velünk szemben, félreállunk, a vezetõfülke ura szájáról világosan leolvasom a „Köszi” szót. Igazán nincs mit. Trappolunk tovább, rövidesen bõséggel kitáblázott elágazáshoz érkezünk, a vonatkozó papírtábla minket a Csúnya-völgy felé irányít. A völgy bejáratát sziklaóriások õrzik, aljukban hasadékok, barlangok tátonganak, részei a Bükk kiterjedt vízelnyelõ rendszerének. A völgyben futó út ritkán járt, de követhetõ és „haladható”. Megelõz néhány futó, õk még nem a terepfutó változat résztvevõi, hanem a százaséi. Néhány pillanat elteltével már nyomukat sem látni.



A Csúnya-völgy végében tanösvény csatlakozik hozzánk, rekonstruált mész- és szénégetõ boksák ácsorognak egy ismertetõ táblánál. Nem sokkal késõbb belefutunk egy ellenõrzõpontot hirdetõ papírlapba, a pontõrök a Pénzpataki-víznyelõbarlang bejáratánál ácsorognak, fázósan. Megtárgyaljuk, hogy bár gyönyörûek a barlangok, számunkra épp elég a felszín felõl megvizsgálni õket. Egyébiránt ez a képzõdmény látványosan nyeli a vizet: keskeny ér folydogál ide valahonnan, hogy aztán mindenestül eltûnjön a föld mélyén – a hasonló elnyelt vízfolyásokból alakul majd a bogácsi, mezõkövesdi, kácsi fürdõk gyógyvize. Kimászunk a víznyelõbõl, tágas réteket keresztezünk, hosszan emelkedõ úton. A közeli Eger-Miskolc hegyi országútról néha ideszûrõdik egy-egy erre tévedõ autó motorhangja. Hosszantartó emelkedõ végén huppanunk fel a répáshutai elágazáshoz, itt marton4 begyújtja a rakétákat és elporoszkál, kölcsönös jókívánságokkal válunk el. Mi megállunk, színes, cukros vizet vételezünk saját készletbõl. Leballagunk Répáshutára, szinte teljes hosszában végigjárjuk az eldugott falut. Nénikék köszönnek vissza, nézik, hová ez a nagy rohanás? Utolér a nagy lendülettel haladó vasssalmos, egészen az emelkedõ aljáig lelassít hozzánk. Az itiner felhívta a figyelmünket a falu szélén található, mûködõ kék kútra, nosza, használjuk ki a lehetõséget. Mohón kortyolunk a jéghideg vízbõl. Utána jöhet a zöld négyszöggel jelzett kapaszkodó erdei folytatása, mélyúton, melyet néha vízmosás keresztez. Felérkezünk a már említett bükki fõútvonalra, sétálunk egy kicsit az aszfalton, nagyjából szintben. Ritkaság ez ma. Bányahegy elágazásához érkezünk, az országút itt éri el a legnagyobb magasságot, innentõl hosszú kanyargással ereszkedik mind Eger, mind Lillafüred felé. Másik, elméletileg lezárt irány vezet Nagymezõn, Olasz-kapun át Szilvásváradra – ezt az utat ma (és holnap) még fogjuk párszor látni, aszfaltját tapodni. Térjünk vissza Bányahegyre, a jelenbe: itt tábortûz lobog, a pontõrök ellátnak mindenféle finomsággal. Még itt érjük az épp induló marton4-et és KuJoMit, ma utoljára találkozunk. Leülünk falatozni, az étek jólesik, az ülés kevésbé, fázom, pedig nem vagyok éppen alulöltözve. Tovasietünk, a Bükk-fennsíkra vezetõ következõ emelkedõ segít helyreállítani a hõháztartásomat. Kerülgetjük a nálunk kevésbé céltudatos mûutat, amely kényelmes szerpentinnel küzdi le a szintkülönbség maradékát. Nappal is sötét fenyves, majd bükkös jõ, végül Nagymezõ következik, napsütésben, az enyhe szélben hullámzó fûvel.



Végtelenül nyugodt a táj, sehol semmi mozgás, kettõnk lépteinek zaján, a síbotok halk puffanásán és a légzésünkön kívül semmi zajt nem hallani, semmi mozgást nem látni. Egy darabig csendben trappolunk, elképzelem, hogy nagyjából most milyen tumultus lehet például az oszlai etetõponton. Elérjük a zöld sáv elágazását, betérünk az erdõbe, a bánkúti radar golflabdaszerû kupolája eltûnik szemeink elõl. Az erdõ még nem vette fel az igazán õszies színeit, a lomb nagyrészt még zöld, különösen hatnak a színek, a fények ilyentájt. Megérkezünk Bánkútra, sok kiránduló járkál erre-arra, a többség a Bálvány felé kanyarodik. Lesétálunk a síházhoz, az egyik pontõr célzottan köszön: „Szia András!”. Mivel Repkény lány (tehát nem András), más hím humanoidot pedig nem látok a környéken, lassan felfogom, hogy a köszönés címzettje én vagyok. Hûha. Nem láttuk egymást körülbelül nagyon sok éve, talán utoljára akkortájt, amikor én voltam egy fejjel alacsonyabb kettõnk közül. Elbeszélgetünk, megtárgyaljuk, hogy a következõ alkalommal, amikor/ha itt járunk, kapunk levest is. Fellelkesülten folytatjuk az utat, nagy léptekkel trappolunk lefelé, a sípálya mentén... hoppá. Erre Ómassa van, vissza az egész, a sárga kereszt rögtön a síháznál válik ki az országjáró kék útból. Csúnyán benéztük, a plusz párszáz méteres kitérõ rombolást vált ki Repkény moráljában, melynek hangot is ad. Visszakapaszkodunk a síházig, rátérünk a helyes útra. Hamarost meredek lejtõn trappolhatunk, gyönyörû, magas bükkösben. Mellettünk mély völgy, a fák között még nem látni le az aljáig. Jó újra erre jönni, már szinte elfeledtem, milyen szép ez az út. Valahol odalent rakodó bukkan fel, rakodásra váró rönkökkel, a szomszéd völgy útjának a vége. Megérkezünk a kék romjelzés elágazásához, jobbra az eltörölt irány vezetne a Nyír-kõ és Farkas-nyak felé, balra pedig a kellemes szintút Dédes vára alá. Naná, hogy maradunk a kék sávon, amelyik tovább ereszkedik, keresztbedõlt fák nehezítik a haladást. Hármas csoport ad utat, ezúton is köszönöm szépen – egyikükben felismerni vélem Zsuzsát, akivel tavaly ezen a túrán tettünk meg hosszabb-rövidebb szakaszokat. Ma még egy ideig kerülgetjük egymást, majd késõbb, a Látó-köveknél végleg ellépnek elõlünk.



A kidõlt fás szakasz végére érünk, szalamandrák szegélyezik az utat, Repkény sorra sztárfotót készít róluk, a veszélyeztetett helyen lévõt visszapiszkáljuk az út menti avarosba, nehogy egy késõbbi errejáró véletlen kilapítsa. Megérkezünk az út fölé magasodó Mártus-kõhöz, odébb ellenõrzõpont vár, eligazítanak a követendõ úttal kapcsolatban. Megtudjuk, hogy nagyjából a mezõny közepét képviseljük. Még. Most következik azonban a három rettegett északi emelkedõ, melyek közül az elsõ a Dédesvár megmászása, andante, két tételben, közte szünettel. Megállunk, elkortyolunk egy bögrényit a Vár-forrás vizébõl, majd komótos, fontolva haladó technikával felaraszolunk a Kisvár alatti nyeregbe. A szürkés mészkõtömb komoran magasodik fölénk. Felérünk a nyeregbe, majd elkanyarodunk, összevissza mászkáló családot kerülünk, akik nagy lelkesedéssel rohannak le minden taplógombát. Megérkezünk a következõ, immár a vár alatti nyeregbe, odébb hiányzó táblájú elágazásban nyílik rövid oda-vissza szakasz. A hiányzó tábla a KL jelzés lefelé vezetõ irányára vonatkozna – talán nem véletlen hiányzik. Itt újabb kirándulócsoport tagjai érkeznek, szembõl. Hosszan ívelõ, egyre meredekebbé váló kanyar vezet fel a vár romjaihoz, a pontõr a romok alatti tisztáson ül egy félsátorban. Neki van az egyik legszebb kilátású õrhelye ma, a panorámába belefér a Bükk északi oldalának egy jókora szelete, elõtérben a Kisvárral és az általunk ma kihagyott gerinccel. Odalent a Mártus-kõ fehérlik a zöld lombok között. Fellátogatok a romokhoz, körbejárom a falmaradványt, megnézem a ciszternát, lefotózom a kódot a Bükk Szirtjei mozgalomhoz, lassan, de biztosan érik a második teljesítés. Visszatérek a pontra, begyûjtöm a pihenõ Kerek repkényt, elindulunk lefelé – az elágazás környékén találkozunk Bubuék triójával, alig vannak kicsivel mögöttünk.



Mályinka, fordítókorong



Következik a lejtõmumus, a rettegett KL jelzés. Egy régebbi, nullapontos sétán feljöttem rajta, arra emlékszem, hogy poros volt és kényelmetlen, és a völgytõl a várig kereken egy órát vett igénybe a feljutás. (Kis álnosztalgia, a régi szép idõkrõl, amikor a szerzõ még nem is hallott a teljesítménytúrákról. :)) Lefelé sem számítottam jobbra, ám kellemes csalódás ér: az út sokkal szebb így, ráadásul az esõnek köszönhetõen egész jól járható, nem csúszik, a botokra jól lehet támaszkodni. Egyedül a kidõlt fák alatt szívok, mert ahhoz magasan vannak, hogy átmásszak rajtuk, ahhoz pedig, hogy átbújjak alattuk, nincs valami sok hely. Végül átszuszakolom magam, nehezen. Odalent meglepetés ér: már itt volnánk, semmi elesés, semmi jajmeghalok? Már szinte kezdek elégedett lenni magammal. A Pirító-kõ masszív tömbje üdvözöl a völgyben, amelybõl kikapaszkodva elindulunk Mályinka felé. Ez az út hosszabb, mint amire készültem, pihenõsre, kényelmesre fogjuk lépteinket. Így is utolérjük a Dédes vára elõtt látott kirándulókat, kérdezik, mi is a százason vagyunk-e. Elhûlten hallgatják az igenlõ választ, lelkesen kívánnak jó utat a továbbiakra. Odébb gyümölcsösök mellett sétálunk el, közben kilátáson legelhet a tekintet, elõttünk hever az Upponyi-hegység, a Lázbérci-víztározó víztükrébõl egy részlet szürke, tompa színnel csillan meg. Letrappolunk Mályinkára, házi halnevelde mellett érjük el a falut. Család igazít útba, mutatják, ha a túrán vagyunk, az ellnõrzõpontot arra keressük. Nem mintha sokáig keresni kéne: a buszmegállóban várnak a pontõrök, mielõtt el tudnék venni egy pohár üdítõt, az úriember a kezembe nyomja, társával szinte tukmálják az ételt, italt. Jólesik a gondoskodás – és ez az egész túrára igaz, minden egyes ellenõrzõpontra: kedvesen fogadnak, egy-egy lelkesítõ szóval buzdítanak – holott nekik sem egyszerû az egész napos egy helyben ácsorgás. Itt is tartunk egy hosszabb leülõs szünetet, lélekben felkészülünk a végtelen Csondró-völgyre. Megérkeztünk a túra északi határára, távban, szintben egyharmadnál tartunk, a pihenõvel ezt ünnepeljük egy kicsit. Fél három elõtt pár perccel útra kelünk.



Mályinkáról rögtön egy meredek kaptató vezet ki, amely kényelmesen emelkedõ, hangulatos erdei útra térít rá, hosszú ívvel érjük el a Csondró-völgy alját. Leereszkedünk a völgy aljára, hogy azonnal megkezdhessük a hosszú, monoton kapaszkodást. A monotónia csak az emelkedõ dõlésszögére jellemzõ: maga a völgy most aránylag nehezen járható, kidõlt fákkal tarkított, és látnivaló is van bõven. Rögtön ott az Odvas-kõi barlangszállás alatti rész, majd az Ámor-forrás, a lélektani félutat jelzõ, különös alakú sziklaalakzatok... majd legvégül a vihar által letarolt szakasz, ahol gondos kezek már követhetõ, járható utat vágtak a burjánzó aljnövényzetben. Ez a völgy a mai második mumusom, a látvány azonban kárpótol a megerõltetésért. Felérkezünk a Mária-forráshoz, iszunk egy bögrényit a Bükk legtisztább vizû forrásából. Finom. Hideg. Ideje továbbmenni, betérünk az erdõbe, rövidesen becsatlakozik hozzánk a Bükki Kék, amely itt éri el a Kis-Fennsíkot Varbó felõl. A vihar megrendezte a Látó-kövek környékét is, a valószínûtlen alakú sziklatömbrõl elõször el sem hiszem, hogy az volna, ami. Pedig az. Megtesszük a kitérõt, érdemes: elõttünk-alattunk terül el az egész Csondró-völgy, továbbá a hegység összes északi nyúlványa. A hegyeken túl pedig a Bán-völgy az elfeledésre ítélt vasúttal, az Upponyi-hegység, az Ó-Bükk, azon is túl pedig ismeretlen, távoli csúcsok sorakoznak szürkén. Nyugaton, északon felhõk sorakoznak, felettünk még néhány pillanatra kitisztul az égbolt, abba a hitbe ringat, hogy még akár tiszta esténk is lehet. Elszakadunk a kilátóhelytõl, visszasétálunk az útra, óriási-vén bükk mellett érjük el a Szentlélekre vezetõ aszfaltutat. Elsétálunk a menedékház mellett, kigyúrt keménylegények és túlzottan dekoratív hölgyikék túráznak keményen a parkolótól a büféig. A turistaházon túl megállunk egy pillanatra, elmélázni az egykori Bükkszentlélek pálos kolostorának romjain. Eszembe is jut, ma zajlik a Pálos zarándoklat-teljesítménytúra, néhány hegységgel odébb. Mélán sétálunk tovább, a leírást böngésszük – a szentléleki „kettes számú” Látó-kõ mellett kell letérni a jelzett útról, állítólag szalagok nyomában. Az út, bár szalagot nem látunk, mégsem járatlan: gyerekcsoport sivalkodik lefelé a Szuszogón, hang alapú navigáció is elég lenne, ha nem lenne itinerünk-térképünk-tájolónk. A kis társaság és kísérõik hangulata legalábbis vegyes, hosszú léptekkel suhanunk el mellettük a meredek oldalon. Többen a botokat fixírozzák, de a szokásos „síelni mentek?” helyett most azt hallani, hogy „nekünk is jó lenne egy olyan...”. Repkény meg is jegyzi késõbb, hogy most, amikor direkt síbottal vagyunk, senki nem jön elõ a síelõs poénnal. Igaz, ha Laslow-hoz hasonlóan mi is a kirándulók febukkanásának idején járnánk a Szalajka-völgyben, biztos mi is megkapnánk a magunkét valami humorheroldtól.



A Szuszogó véget ér, ellenõrzõpont fagyoskodik a Száraz-völgy aljában. Megkérdezzük, eddig hányan jöttek a Szuszogón, és hányan a KK+ jelzésû, köves úton – a válasz alapján fele-fele a megoszlás a két változat között. Mindkettõnek vannak elõnyei – az egyik szebb és kényelmesebb, a másikon ott a bõvizû Jubileumi-forrás. Nagyzsákos túrázók érkeznek Ómassa felõl, velük egy idõben mi is meglódulunk. Következik a bánkúti betétkör utolsó szívatása, a Száraz-völgy. Eleinte meredek és nagyon szép, sziklafalakkal szegélyezett, trükkös útszakasz. Aztán kicsit lazábbra vált a kaptató, erdei úton érjük el az Ómassa – Farkas-nyak út hajtûkanyarát. Itt leülünk pár pillanatra, iszunk pár kortyot a tartalék nedûbõl. Repkényt a leves ígéretével veszem rá az út folytatására. Elhaladunk a bánkúti vízmû alsó épülete mellett, rövidesen a sípályák tövében járunk, felismerni vélem azt a helyet, ahonnét a betétkör elején visszafordultunk, észlelve a hibás tájolást. Felzuhanunk a síházhoz, elõször bélyegzés Edináéknál, másodszor leves, amely bõséges, sûrû és forró. Mohón elkezdem falni, mire olyan fájdalom vág az összes ínyembe, mintha olvasztott ólmot kortyoltam volna. Nem akarom elhinni. Itt van elõttem egy tál gõzölgõ, finom paprikás krumpli, és nem tudom enni. Idõközben megérkezik Börcsök András, javasolja, hogy egy pohár vízzel javítsam az étel hõmérsékletét. Megteszem (miért is nem jutott ez magamtól az eszembe?), de már késõ, olyasmi érzés van a számban, mintha valaki felrobbantott volna odabent egy miniatûr kézigránátot, és a fogsorom szilánkjai ide-oda repkednének. Lassan legyûröm az estebédet, közben Repkény kitérõt tesz a mosdóba és megérkeznek Bubuék, sõt, elõször Bubu, aki a bélyegzés elõtt étkezni óhajt. Enyhén morcos üzemmódban értekezik, amelyet ezúttal a kelleténél morcosabban reagálok le, ezúton is elnézést kérek. Odakint szürkül, lassan továbbállunk.



Lendületvesztés



Elsõként a Bálványt vesszük célba, kényelmesen emelkedõ út vezet a hegytetõre, közben Vakondot próbálom elérni, sikerrel. Õ már otthon van, valami tíz és fél óra alatt végigment a 60-as távon... hûha! Felnézek az égre, felhõk gyülekeznek, lóg az esõ lába. Kicsit irigylem a srácot. A telefonos értekezés végére megérkezünk a tetõn álló adótoronyhoz, majd a kilátóhoz. Két nagyzsákos túrázó tukmálja a pontõröket Metaxával, meg minket is, de hõsiesen ellenállunk (mondjuk ennek nem nehéz ellenállni...). Elbeszélgetünk, a pontõr elmeséli, merre kell menni, a két srác meg elmeséli, hogy õk is voltak már bizony a Tortúrán, és elmondják, hogy a Várkút – Nagy-Eged szakaszon márpedig „inni kell!” Most már ezt is tudjuk. A kilátómászás a hideg szélre való tekintettel kimarad, elszakadunk a Bálványtól, a túra elsõ kilencszázasától, és lesétálunk a szánkópálya felé. Az Egri Bükk ötvenes távja épp ugyanitt jön le, s ezen emlékek nem is jönnek most rosszul. Rálelünk a sárga sávra, a csurgói erdészlaknál tanakodunk pár sort, módjával bizonytalan, összeverõdött társaságként, ugyanis páran elvétettek egy kanyart, s hiába indultak korábban Bánkútról, most ismét találkozunk. Velük megint sokat fogjuk kerülgetni egymást, innentõl nagyjából Bányahegyig. Tehát Csurgónál végül sikerül kiválasztani a megfelelõ utat, gyors léptekkel trappolunk az egyre sötétebb erdõben, majd a sötétszürke ég alatt oly komorrá váló Faktor-réten. Csodálkozom: ez a Bükk egyik legbarátságosabb, legbékésebb vidéke, de most, a szürkület végén járva, sûrû felhõk alatt, erõs, metszõ szélben haladva kifejezetten félelmetes a hely. Elhaladunk Hármaskút mellett, a ház ablakán lágy fény szûrõdik át. Jó lenne most ott bent – gondolom, majd próbálok erõsebb lenni, és trappolok Repkény után. Lassacskán elérjük a gerennavári csomópontot, lesétálunk a Leány-völgyi kilátópontra. A pontõrök a parkolóban várnak, puszedlit kapunk a bélyegzés mellett. Kinézek a kilátópontra, Nagyvisnyó fényei pislákolnak odalent, masszív felhõtömbök kergetik egymást odafent. Összehúzom a kabátomat. Visszasétálunk a sárga sávra, kimarad Gerennavár, leereszkedünk a hosszan kanyargó szerpentinen. A völgyben a szél nem fúj, eleinte földúton, majd országúton érjük el a Szalajka-völgyet. Sötét van és sehol senki – különös így ez a völgy, a Bükk egyik legnépszerûbb kirándulóhelye. A számtalanszor bejárt (családi séta, iskolai kirándulás, miegyéb) völgyi úton haladunk fölfelé, keresztezzük a kisvasutat, elsétálunk a múzeum, a szobor és a halastavak mellett, nosztalgiával gondolok vissza a füstölt pisztráng ízére. Felsétálunk a Gloriette-tisztás szélére, itt vár az ellenõrzõpont: rétessel, kólával, mindenfélével kínálnak. Falatozunk, benyomok pár mákos rétest, elkortyolok egy bögre kólát. Lányos zavarában még Repkény is iszik a kólából. Jó itt ücsörögni, erõt gyûjteni, összeszedni fogyatkozó tartalékainkat. Lassan folytatjuk a teljesítményszakmai sportkirándulást: következik az Istállós-kõ, amelynek a Szalajka felõli megközelítése számomra világosban, frissen is épp elég nehéz.



Nem meglepõ, hogy sötétben, hatvanakárhány kilométer után még nehezebb. Megkerüljük a legfelsõ tavat, elhaladunk a barlangforrás felett-mellett, gyorsan magunk mögött hagyjuk a korláttal védett ösvényt az Õsember-barlang felé menet – hirtelen kanyar térít le róla, csúszós lejtõvel egy völgy aljába. És itt kezdõdik a tánc, két kilométeren, ötszáz méter szintemelkedéssel. A zöld háromszögek viszonylag jól követhetõek, figyelni kell az ösvényt és a jelzéseket egyszerre. Lassan vonszoljuk magunkat, halovány fényû lámpáink alig tucatnyi méteren világítanak elõre, apró porszemek vagyunk a Bükk végtelen, éji rengetegében. Felérünk az elsõ kaptató végére, ezt még meredekebb követi. Mászunk. Mellettünk beláthatatlan mélység tátong, szürke fatörzseket világít meg a fény, mielõtt elnyelné a sötétség. Mászunk. Többször megállunk, kifújjuk magunkat, majd összeszorított fogakkal kapaszkodunk tovább, egyre feljebb, egyre magasabbra. Ködfoltba gyaloglunk bele, s a köd egy idõre állandó kísérõnkké válik. Mászunk. Találunk egy kanyart, kicsit enyhül a meredély. Balra a mély sötétség, a távolban, alattunk fények pislákolnak, majd újra erõs emelkedõ köti le a figyelmet. Mászunk. Felismerni vélem azt a helyet, ahol J a a t mesternek kellett szúróbélyegzõvel igazolást szerezni, még januárban. Mászunk. Repkény szerint még nagyon sok van hátra. Mászunk. Fény hasít a felhõbe fentrõl, ott a hegytetõ. Felérünk. El sem hiszem. Emelkedett hangulatú pontõrök kínálnak csokival, izolöttyel, utóbbiból felhörpintünk egy-egy pohárral. A csokit zsebre vágom. Útitársam nem akar megállni a hidegben, én sem – megyünk tovább, elõkerül a frissen feltöltött telepû kézilámpa, a sok apró led fénye sikeresebben szeli át a sûrû ködöt, mint a fejlámpa hasonló eszközei. Lebotorkálunk a Fennsíkot átlósan átszelõ kék kereszt útjára, megteszünk rajta párszáz métert, majd egy alkalmas, szélvédett helyen lehuppanunk pihenni. Fáj a fogam (nagy szám, eddig is fájt) és álmos vagyok. Repkénynek nem a foga fáj, hanem a lába, és álmos. Utóbbin tudunk segíteni: elõkerül az egyes számú termosz, kávét kortyolunk. Jólesik és felébreszt, mintha egy vödör vízzel öntöttek volna nyakon. Szerencsés fordulat, hogy idáig nem kávéztunk ma. Felugrunk, utolér egy túratárs, még a Bálvány után látott társaságból. Együtt haladunk egy ideig, ki a ködbõl, be a ködbe. Elhagy minket a zöld sáv, ahogy elérjük a Kopasz-rétet, majd a K+ szalagozással megerõsített útján haladunk tovább, felismerni vélem a kis hágót, ahol a LeFaGySz-on Repkény épp sietõsen gyalogolt, miközben -rafter- épp telefonált. Utána elhagyjuk a töbrök vidékét, jelzetlen átkötés visz tovább, kapuszerû szalagozásnál folytatjuk az utat egyenesen, lefelé... Még mindig lefelé... míg egy fáról szép, szabályos zöld négyzet vigyorog szembe. Hibát vélünk felfedezni a rendszerben, térkép elõ, homlokra csapás, visszafordulás a cselekedeteink sorrendje. Visszamegyünk a kapuszerû szalagokig, ahol eredeti irányunkhoz képest derékszögben jobbra kellett volna kanyarodni. Most tehát balra kanyarodunk, kiszabadítom a helyes irányt jelzõ szalagot a susnya fogásából, hadd lengjen szabadon. Más fénypontok hordozói is érkeznek, néhányan egészen valószerûtlen irányból. Ezek szerint más is benézett pár kanyart. Folytatjuk a túrát, immár a szalagozáson, s így rövidesen elérjük az OKT útját, felkapaszkodunk a Pes-kõ-kapu szikláin. Bubuék jönnek szembõl, köztük immár Cam Mogó is, majdnem elmegyek mellette, az utolsó pillanatban ismerem fel az arcát. Jó társaság gyûlt itt össze. Odafent, egy sátorból pedig Zsotyek keze nyúl ki a papírokért, majd adja vissza lepecsételten.



Átütemezés



Fordulópont következik, elbúcsúzunk Zsotyektõl, visszaevickélünk a lejtõn a Pes-kõ aljára, rátérünk a bükki Kövek hosszú és hullámzó útjára. Elhaladunk Cserepes-kõ mellett, sietõsen bukdácsolunk a sziklás ösvényen. A hosszú réten rácsodálkozunk a gyönyörû kilátásra, elhagyjuk Bubuékat, most – és még körülbelül tizenkét percen át – úgy tûnik, tudjuk tartani a szükséges tempót a szintidõn belüli beérkezéshez. Ezúton is elnézést kérek minden érintettõl a meglehetõsen antiszociális viselkedésünkért! Betérünk az erdõbe, még lejjebb trappolunk, majd ráfordulunk az Õserdõ felé vezetõ, hosszan emelkedõ útra. Itt fogy el Repkényben az erõ és a kedv, az Õserdõ bejáratánál lerogy egy fadarabra és intenzív csoffadásba kezd. Fél tizenkettõ van: ahhoz, hogy szintidõn belül maradjunk, másfél óra múlva Bányahegyen kellene lennünk és utána is folyamatos, tempós haladást kellene megvalósítani. Ez, láthatóan már nem menne. Ücsörgünk, meditálok azon, hogy miképp és hol lehetne kiszállni úgy, hogy mihamarább Egerbe érjünk. Arra jutok, hogy sehol sem érdemes kiszállni, de ha már mindenképpen, akkor legközelebb a Karthauzi kolostornál: onnan lesétálhatunk Felsõtárkányba, majd busszal hazamehetünk. Akkor viszont már érdemes végigmenni, hiszen a kolostorromtól a cél már „csak” 12 km. Ücsörgünk tovább. Ismét utolérnek Bubuék, Cam Mogó biztat, de még nem tudunk továbbmenni. Inkább ücsörgünk még, végül a következõ döntés születik: végigmegyünk, lesz, ami lesz. Ha fel tudunk gyorsulni, felgyorsulunk, ha nem tudunk, akkor meg nem tudunk. A lényeg, hogy mindenképp végigmegyünk.



Felkászálódunk, elindulunk az Õserdõt kikerülõ, kerítést követõ ösvényen. Megyünk, megyünk, eleinte fel, aztán le, majd hirtelen azt veszem észre, hogy kikerültük az Õserdõt. Nem is volt olyan vészes. Következik a Tar-kõre vezetõ hosszú part, útközben leülünk arra a keresztbedõlt fára, amelyik már nem sokkal a tetõ alatt pihen az ösvényen. Megpihenünk, majd felsétálunk Tar-kõre. Lelkes pontõrlány fogad, elmondása szerint párja épp alszik – valóban, odébb hallatszik a halk horkolás – és mindenfélével kínál, a mindenféle közül pedig kiemelném az izolöttyszörp jelentõségét. Már kevés vizünk van, ehhez kapunk még egy kicsit, valamint némi szörpöt bele: kicsit tömény, de nagyon jólesik. Nézzük a kilátást, Tar-kõ lenyûgöz, mint mindig: Eger fényei csalogatóan remegnek valahol messze lent. Azon túl a Mátra tömbjére süt le fényesen a Hold, a Kékes adótornyáról piros fények kacsintanak felénk. Csendben elõtör belõlem a „miért is jöttem erre a távra?”-kérdés, de a pontõr megnyugtat, hogy ezt nem tõlem hallja elõször. Továbbállunk, átlavírozunk a Három-kõ csúcsára, megnézve a csúcsoszlopot és persze itt is a kilátást. Tar-kõ most sötét és üres, lehet, hogy mögöttünk már nem jön senki? Keleten felhõk zárják a láthatárt, ez nem valami biztató. Belépünk az erdõbe, a hosszú szintútra a Bánya-hegy feletti hágó felé. Rájövök, hogy ezen a túrán a Bükk 900-as csúcsai közül mindegyiken jártunk, amelyre jelzett turistaút visz.



Végigkanyargunk a helyenként sziklássá váló ösvényen, majd ráhuppanunk az aszfaltútra, pár lépés erejéig. Majd folytatjuk a lejtést, intenzíven, hosszan, eleinte a zöld sávon, majd a négyszögön. Az elágazásban Zsuzsáék jönnek szembõl, õk már megjárták Bányahegyet, majd az ellenõrzõponton Bubuék készülnek indulni. Lemaradásunk innentõl kezdve egyre csak növekszik, ennek ellenére leülünk, levessel kínálnak és izoitallal is. Elképesztõ, milyen sokat tud jelenteni egy tányér meleg leves ilyenkor. Például, rögtön elmúlik az éhségem, viszont elõtör belõlem az álmosság. Túl vagyunk Istállós-kõn, Tar-kõn, meg azon, ami mindezek elõtt történt, innentõl már nagy meglepetés nem érhet, tehát jön az álmosság. Szûk fertályórát szöszölünk indulás elõtt a ponton, majd magamat is meglepõ lendülettel visszakapaszkodunk az emelkedõn a zöld sávig. A túrán harmadszor van szerencsénk bejárni ezt a szakaszt – ha a bányahegyi leves messzebb lett volna, akkor is megérte volna ez az oda-vissza. A Kõkapu következik, a hatalmas sziklák között, a Bükk déli peremét õrzõ óriások lábánál tartunk pár perc alvásszünetet. Itt ér utol futva a túratárs, akivel a Fennsíkon bolyongtunk pár órával ezelõtt. Kérdezi, hogy megyünk-e vele tovább, el kell õt keserítenünk, mert képtelenek vagyunk gyorsan haladni, de még csak úgy tettetni sem tudjuk a gyorsan haladást. Belép a hipertérbe – remélem, sikerül neki szintidõn belül beérni. Iszunk még egy kortyot a kávéból és tovaballagunk Imó-kõ felé. A kávé képes furcsa dolgokat mûvelni az emberrel. Most azt mûveli, hogy idiótánál idiótább vicceket kezdünk mesélni, beleértve azokat a borzalmas poénokat is, amelyeken már általános iskola második osztályban sem nevet az ember. Így hagyjuk most magunk mögött a Hárs-kutat, az Imó-kõ felé vezetõ lapulevelest, a sziklás, botladozós szakaszt, és vicceket mondunk még akkor is, amikor megállunk, felnézni az Imó-kõ óriási, fehér sziklájára. Csend van, a forrás most idõszakosan nem üzemel – elvégre az utóbbi idõben csak az a tegnapi kis esõ adhatott volna vizet neki. Leérkezünk az ellenõrzõponthoz, már viszonylag kevés cuccal várnak, nekünk azonban az is elég most. Elrágok pár szem ropit a kínálatból, Repkény almát harap.



Hajnalodik



Emelkedõ következik, újfent, nem nagy szám ez egy olyan túrán, ahol szûk négy és félezer méter az összes szintemelkedés. Felérünk a zöld sávval jelzett hosszú gerincútra, néha feltámad a szél, olyankor fázom. Mellettünk, mögöttünk idõnként kilátás nyílik, a Bükk tömege sötétlik a csillagok alatt. Kezdünk kifogyni a viccekbõl. Repkény néha megáll és berohan az erdõbe, aztán visszajön, folytatjuk az utat, és tíz-húsz perccel késõbb megismétli a mutatványt. Közben a fogfájásomat istápolom. Idõvel elérjük a Bujdosó-kõ alatti elágazást, elhagyjuk a nyugat felõl besötétedõ Lök-bércet. Itt is tartunk tíz perc alvást, majd utána egy ébresztõ kávézást. Jót tesz, újult erõvel döcögünk le az országúthoz, mellettünk óriási sziklák tornyosulnak a völgyben, majd a lejtés és a völgy is megszelídül, leérünk az útra. Tereprendezés történt, vadonatúj korláton lépdelünk át, betérünk az Oldal-völgybe, az ellenõrzõpont a halastó túlsó végében vár. Itt is adnak enni, enyhén kormos zsíros kenyeret falunk, jólesik. Belegondolok, hogy a pontõrök tegnap kora délelõtt óta terepen vannak – sõt, Ódorváron kereken egy napos a szolgálat. És még én nyafogok. Minimális pihenõt követõen menetelünk tovább, hosszan emelkedik velünk a bükkzsérci országút, amelyet trükkös, de jól jelzett letérõn kell elhagyni. Lecsoszogunk a patakhoz, áthuppanunk a túloldalra. Folytatódik a fölfelé, hosszan, de egyre inkább világosban. Amire felérünk Völgyfõ magányos házához, már van annyi természetes fény, hogy lekapcsolhassuk a lámpákat. Völgyfõtõl elkanyargunk a Szent Erzsébet-forrás mellett, majd rátérünk a mai nap utolsó elõtti meredek emelkedõjére, felhúzzuk magunkat a nemrég kialakult irtás szélére. A látvány még egyszer eszünkbe juttatja: a Bükk nagy, mi kicsik vagyunk – felhõk gyülekeznek északon és keleten, a Fennsíkból semmit sem látni. Végigvonszoljuk magunkat az irtott részen, leereszkedünk a köves úton Ódorvár alá. Túrázó érkezik mögülünk – még van mögöttünk valaki? S tényleg, ráadásul az illetõ – Csaba, ha jól emlékszem – felismer minket, bemutatkozunk egymásnak, lelassít hozzánk Ódorvárig. Ahol aztán ellép, mindenképpen be akar érni szintidõn belül. Ódorváron nekünk erre pontosan huszonnégy perc állna rendelkezésünkre.



Begyûjtjük a csokit és a bélyegzést, kisétálunk a vár fokára, kilátni. Egyébként szép a látvány: továbbra is felhõ ül a hegyeken, Oszla alattunk csak egy fehér folt a szürkészöld folton. Visszabotladozunk az útra, elõször rosszfelé indulnánk, de a térkép kijavít, s a szalagok is megvannak. Sûrû szalagozás és a tavalyi emlékeink alapján követjük a látványos erdészeti utat a Mákszem oldalában, alattunk a Hór-völgy húzódik, mellettünk, mögöttünk felhõ játszik üldözõset. Létrákat mászunk, elkerített erdészeti terület két határán, a szokatlan mozgás ellen tiltakozik az izomzat. Hosszan kanyarodunk, keresztezzük a vonulat gerincét, és végetérni sosem akaró lejtõre térünk, hangulatos tölgyerdõben. Az alján kell lennie valahol Bükkzsércnek, de az alja mintha nem akarna közelebb kerülni. Fájós térdekkel döcögünk a poros szekérúton, hosszan, egyenletesen. Végül kerítést látok, majd házakat. Bükkzsérc. Templomok, majd temetõk mellett haladunk el, odébb szorgalmas gazda szántogat. Képzelem, mi a véleménye a mindenféle jöttment kirándulóról. Kiérünk a mûútra, majd gyorsan elhagyjuk: szántás szélén, majd erdõsáv mentén ballagunk a Nyomó-hegy felé. Érdemes megfordulni: mögöttünk a Bükk hegyei sejtelmes felhõtakaróból néznek vissza ránk, a Hór-völgy bejárata felett is páracsomó kavarog. Felérünk a Nyomó-hegy aljába, most már tényleg a majdnemlegutolsó emelkedõ következik. Ránézek az órára. Felcaplatok, csúszik alattam az ösvény, a botokkal szilárdítom meg a helyzetem. Repkény kitartóan jön mögöttem, az erdõ szélénél megvárom, együtt érkezünk a pontra. A srácok már láthatóan fáradtak, de így is biztatnak, már nincs sok hátra. Beszerezzük az utolsó terepi bélyegzést. Hosszasan, szõlõsorok között ereszkedünk Cserépfalu felé, a köves út lassan aszfaltra vált, a faluban egy utolsó, enyhe emelkedõvel teljesítjük a túra szintemelkedésének a legvégét.



Cél



Megérkezünk, megnézem a buszmenetrendet, elkeserítõ, amit látok. Az iskola bejáratánál Csaba integet lelkesen, sikerült beérnie, gratula neki! Aztán besétálunk az épületbe, s láss csodát, maga Sütõ Laci fogad, oklevelet ír, kitûzõt ad, majd érmet, pólót, ajándék üveg bort... meghatódok, tényleg. Hiszen nem értünk be idõben. Szabadkozni próbálok, de a torkomon akad a szó. Találkozunk Börcsök Andrással, László Szilvivel, gratulálnak, és mi is nekik. Elõkerül a sokkal jobb kedvében levõ Bubu és Lestat, lekísérnek az ebédlõhöz, elkanalazzuk a levesünket. A szokásosnál is bambábban nézek kifelé a fejembõl, majd telefonos segítséget kérek a hazajutásunkat illetõen. Szerencsére pozitív a válasz. Lassan – de még milyen lassan! - visszamászunk az aulába, itt még találkozunk Wehner Gézáékkal. Elbúcsúzunk a társaságtól, kisétálunk a templomhoz, leülünk, várunk – közben a két túratárs, akikkel a Bálvány – Istállós-kõ szakaszon kerülgettük egymást idõszakosan, felajánlják, hogy elvisznek, de megnyugtatom õket, hogy már úton a segítség. Ezúton is köszönöm nekik. Végül begördül az autó, édesapám hazafuvaroz, innentõl mechanikusan, rutinszerûen zajlanak az események. Fürdés. Pakolás. Utazás. Fõzés. Alvás.



Köszönetnyilvánítás következik, de nem azért a végén, mert nem fontos. Sõt. Éppen, hogy nagyon is fontos. Köszönöm a DHTE-nek és Cserépfalunak a rendezést: ilyen lelkes, kitartó és jószívû társaság túrájára öröm visszajönni. Az útvonal, a szervezés, az útvonal, meg az útvonal... csillagos ötös! Külön köszönöm a pontõröknek a sok biztatást és a kitartásukat, hiszen õk végig mozdulatlanul voltak a terepen, hidegben, szélben. Köszönöm Kerek repkénynek a társaságot, nélküle nem indultam volna el ezen a túrán, s köszönöm marton4-nek és minden ismerõs és ismeretlen túratásanak is a közösen megtett szakaszokat. Köszönöm a mégis-megadott-díjazást, bár még lehet, hogy eltart egy darabig, amíg ezt lemeccselem magammal.



Utóhang



Motorvonat suhan kora délután Füzesabony felé, még nem alszom, menetiránynak háttal nézelõdök, hogy ne süssön szembe a Nap. Lassan eltûnik a Bükk-fennsík hullámos letörése, majd a távolba vész a Nagy-Eged távolról felismerhetõ, jellegzetes púpja. Gondolatban elbúcsúzom a Bükktõl, amely gyönyörû és félelmetes, és amely ezúttal legyõzött. És ahová mindig visszavágyom.



-Kékdroid-


Képek

 
 
marton4Túra éve: 20112011.10.13 14:12:37
megnéz marton4 összes beszámolója
Less Nándor 100 túrabeszámoló 2011.10.09

 

„Tudod, az elsõ 100-as a legnagyobb, aztán a többit lassan megszokod.”

 

123930 lépés Magyarországon.

 

(Nem tudom, hogy ez a nap az enyém volt-e vagy sem, tényleg nem tudom. )

 

 

6:18-kor indulok el a cserépfalui iskolából, de az idén a kapuban jobbra fordulok, hogy a jubileumi alkalomból megkezdjem 102,23km-es utazásomat a Bükk vadregényes tájain, közben érintve a hegység szinte összes régióját és kiemelkedõ pontját, és hogy felkapaszkodjak összesen 4460m szinten, mondjuk az alaptáborból a Himalája csúcsára. Nem indultam még 100km-es túrán, ez a betegség valahogy elkerült idáig, bár megfertõzött néha a 75km. A Less Nándor túra a kedvenceim közé tartozik, sõt most már a legkedvesebb a szívemnek, amin mindenképpen el kell indulnom, és hogy nem fordult még elõ az 5 éves „pályafutásom” alatt, hogy az adott túrán ne a maximális hosszra kiírt távot válasszam, most adott volt a ziccer, a 100km. Ez lesz az „én százasom”, ami átejt a tûzkeresztségen, és végleg „férfivá” avat, ha „nem öl meg”. Mint késõbb látni fogjuk, kis híján megölt, de a végére kibújt belõlem az „ördög” és talán végleg „feltámadtam”. Volt, aki óva intett, jogosan, hogy ezzel a keménynek ígérkezõ túrával kezdjem az „extra távok” sorozatát, de mivelhogy életem elsõ teljesítménytúrája a Mátrabérc volt, így ez a vállalás sem lógott ki túlzottan a sorból.

 

Most itt vagyok, és gyenge „kocorászással” elérem a Bükk „Keleti Fõcsatornáját” a Hór-völgyet, elnyel a rengeteg, az én vadonom.. Újra itthon vagyok. A „bélcsatorna”(ez szépen mondtam!) ma még túrázók ezreit fogja magába szippantani, és megemészteni, (mint ahogy mi a pontokon a rengeteg szívélyesen felkínált élelmiszert, ami rendesen elgázosít mindenkit.), de most még csak néhány tucat korán-kelõ, fõleg hosszútávos túratárs tapossa McAdam elmúlhatatlan találmányát, a zúzott-kõ utat. Reggeli bemelegítésnek felszaladunk a Suba-lyuk barlangba, ahol személyes emlékek rohannak meg, és repítenek el (poén a kiadóban, vagy Józsinál), és csak a csúszós köveken lefelé zuhanás közben válok amnéziássá, ha élni szeretnék, és nem „repülni”. „Betyáros” volt innen lesinkózni. Végre újra szilárd kõzet van a lábam alatt, 25cm vastagságban elterítve, ami tán már 100 év óta stabilan tûri, hogy nyílt forgalmú országútként funkcionáljon. Régebben még távolsági autóbusz járattal is végig lehetett itt zötykölõdni, de a zötykölõdés akkoriban máshol sem volt furcsaság, bár útfelújítási alapok gyökösítése miatt, újra reneszánszát éli közútjainkon. Ma már személyautók is ritkán tévednek be a gödrös terepre, én is utoljára a 80-as évek végén jártam itt a „kispolszkimmal”, míg le nem szakadt a futómûve, azóta nem kísérletezem csak gyalogosan. (Ja! Ismétlés a tudás anyja!) Hála így csak egy erdõgazdasági autó próbál sáros hidegzuhannyal megkínálni, de célt téveszt. Majd legközelebb. Ahogy haladok, beérem a teljesítménytúrázás egyik „zászlóshajóját” Vándorcsillagot, aki ugyan nem ismer engem, bár már találkoztunk futólag, de én a rengeteg beszámolóból, amit róla és tõle olvastam, már régen „családtagnak” tekintem. Most veszem a bátorságot és megszólítom, bemutatkozom, és jólesik, hogy elbeszélget velem. Majd következik Bubu, akirõl már szintén sokat olvastam a túrabeszámolókban, és neki is bemutatkozom. Jól indul a napom, jó kedvem támad. Az Oszlánál összeverõdünk újra, de gyorsan tovább állok, bizsereg a talpam, a hegyoldalban szeretne már végre csúszkálni.

 

Ez most valahogy „vér nélkül sikerül”, bár hozzánk szegõdik egy 12000 éves kutya (most olvastam, hogy 12ezer éve társa az embernek), amilyen könnyen õ szalad fel a „meredélyen”, mélyen elgondolkodtat fizikai korlátaimról, amikor a hozzá képest óriási testemet végre lihegve dobom ki a szintútra. Rögtön kocogni kezdek, ez viszont jó. Ebbõl még lehet valami jobb teljesítés. Már indulni készülök az Ódor-vártól, amikor Kékdroid és Kerekrepkény éppen leereszkednek a sziklákról, ahol néhány felejthetetlen képet készítettek az ország egyik legszebb panorámájáról. Kis híján elkerüljük így egymást, de nagy örömömre mégsem. Répáshutáig társulunk, van mit mondani, január óta nem találkoztunk. Jó ütemben haladunk a két fáradhatatlan túratárssal, és közben persze fényképgyártásra is jut idõ, valahogy mégsem veszik a lendületünk. Tebe-pusztán például az út melletti csenevész bokrokon és elszáradt „kórokon” mindenfelé nagy mûgonddal „legyártott”, bonyolult mintázatú pókhálókat rajzol ki, néhol tömegesen, a reggeli párán átszûrõdõ ébredõ napsütés. Közelrõl szemlélve látszik, hogy a páracseppek piciny igazgyöngyei, amelyek közepén valóban fekete lyuk látható, hogy tényleg felfûzhetõk legyenek, a pókfonalat szép sorjában körbefonva, a „pusztai” ékszerbolt útszéli kirakatát díszítve, különleges mintázatú, tünékeny nyakékeket varázsolnak a hálókból, hogy mi „járókelõk” tátott szájjal bámulhassuk azokat. (Nem kamu! Lsd képgalériám!) Belépek én is a „fotóklubba”, ami a rét sarkán található ellenõrzõ ponton további emlékképek készítésébe torkollik. Közben Kékdroid „felvilágosít” mindnyájunkat arról, hogyan kell az „asztalon dugni”. A futók „dugóka” nevû készülékérõl van szó, amivel a ponton igazolják megjelenésüket és a mûvelet, amit ilyenkor elvégeznek, a „dugás”, mondja. Majd betérünk a Répáshuta felé vezetõ Balla-völgybe, amit egy „jobbossal” a Csúnya-völgyben folytatunk, vadregényes, „ember nem járta régi jelzésen”. Egy késõbb megismert túratársam, akivel végül a túra zömét együtt teljesítettük, valahol Hármaskút környékén még mindig a Csúnya-völgyrõl áradozott a feleségének a telefonban, ilyenképpen: „és voltunk a Csúnya-völgyben is, ami Nagyon szép”. Nem kell több kommentár a völgyhöz. Amíg az érintetlen természeti környezetben fürdünk, hátulról hirtelen igazi gyorsvonat érkezik, István, aki néhány mondat után gyorsan köddé válik, mintha csak egy pillanatnyi látomás lett volna. Õ már csak ilyen. Mi pedig „zselé gyalogbékák” vagyunk, hogy idézzem a tõlem éppen nem messze lépdelõ „klasszikus” szerzõt. (Ha már nekem semmi eredeti nem jut eszembe!) Egyébként a Tárnics Tanösvényen haladunk, amit egy késõbbi családi kirándulásra máris „betáraztam”. Szeretem a tanösvényeket, olyan meghitt az egész, és tényleg minden annyira érdekes lesz tõlük, de valahogy ritkán adatik meg, hogy úgy „istenigazából” egyet is végigjárjak, inkább csak véletlenül akadok bele 1-2 stációba. Leggyakrabban a saját tanösvényeimen bolyongok, ahol számtalan képzeletbeli információs tábla lebeg elõttem. Tanösvény az egész természet, hiszen még nem jártam olyan, akár az elsõ pillanatban érdektelennek és unalmasnak tûnõ zugában, ahol ne fedeztem volna fel valami érdekeset, valami újat, valami nagyon elgondolkodtatót és szépet. Mostanában gyakran letérek a kijelölt utakról, ahol szabad, és így szinte elveszve a vadonban érzem meg az igazi szabadságot, támadnak teljesen új gondolataim. (A múlt vasárnap fényképeztem virágzó prémes tárnicsokat a fennsíkon. Nagyjából hasonló kitettségben, a megszûnt kisvasutak nyomvonalán lehet õket megtalálni, szórványosan, az út szélén, az északi oldalon. A jelzett utak mellett én sehol nem láttam belõlük, mintha csak „tudatosan” szeretnének elbújni a világ szeme elõl ezek a törékeny, kicsiny virágok lsd képgaléria.). A Bükkben egykor oly gyakori szénégetõ és mészégetõ boksákat, amik fiatalkori kirándulásaim visszatérõ elemei voltak, lassan már csak ilyen „szabadtéri múzeumokban” lehet megtekinteni, mint itt, az egyik rét sarkában. Aztán elérjük a tanösvény sarkalatos pontját, a Pénzpataki víznyelõbarlangot, ahol a pontõr sráctól kapunk részletes és kielégítõ (és lelkes!) tájékoztatást a „komplexum” lényegét tekintve. Ezt egyébként egy nagyon komoly információs tábláról is megismerhetnénk, de ezt csak lekapom, tökéletesen kielégít az idegenvezetés. Az egész hely nagyon emlékeztet a Szent György hegyen található jégbarlangra, ami még a legmelegebb nyári napokon is hûtõszekrényként viselkedik. Ha leereszkedünk, amitõl a pontõr óva int, megérezhetjük a Bükki Sárkány utolsó, jeges leheletét (miért nekünk nem lehetett saját sárkányunk?) folytatom tovább a szokásos képzelgéseimet. Mindesetre elhatározom, hogy a mai napon az utolsó jeges leheletemig küzdeni fogok, na nem Szent György, hanem a szintidõ ellen. A falu határában megugrok. Hálás vagyok a „Nagy Kettõs” társaságáért. Tõlük, sok minden más mellett a természetszeretetet, a szilárd emberi tartást és kitartást és a következettséget igyekszem átoltani személyiségembe.

 

Kipróbálom futó izmaimat, de Répáshután beérem Józsiékat, akik „befognak”, így újra csak „gyalogbéka” leszek. A túra elsõ szakaszában, a jó idõtõl és az elszántságtól feldobódva élénk társalgásba fogunk, ami a hátralevõ majd 20 óra során is csak ritkán lanyhul. Józsi mesélte, hogy volt egyszer egy túratársa, aki egy alkalommal 130km-en át szóval tartotta, és soha nem fogyott ki. Nos, egy teljesítménytúra így válhat szellemi tornává is, ahol, ugyanúgy, mint a sportban, kisebb holtpontok után mindig újra indul a beszélgetés fonala. Hamar a Bánya-hegyi parkolóhoz érünk, ekkor még nem sejtve, hogy még ma éjfél körül, ez a hely lesz a tanúja életem egyik fordulópontjának. Közben megismerem közelebbrõl Józsi partnerét, akit Tamásnak hívnak, akkor még szintén nem sejtve, hogy sorsunk fonala egy jó idõre összekapcsolódik majd. Milyen érdekes, hogy a tavalyi Less Nándoron is éppen „egy Tamással” ismerkedtem meg, és kötöttünk jó barátságot. Mondom én, hogy ez a kedvenc túrám! Nagymezõig kirobbanunk, már érzem, „nem piskóta” csapatba csöppentem. Aztán Tamás valahol lemarad egy idõre, de egy ilyen túrán a vonat csak lassít, soha nem áll meg, a vonat nem vár, különösen, ha Józsi a mozdony, aki az egész mezõnyt húzza maga után, megyünk, mint a Transzszibériai expressz. Most kettesben haladunk tovább, a mozdony és a kocsija én (hogy tovább folytassam a képzavart és a túrát). A Nagymezõrõl már egyszer leírtam minden szépet és jót még 2007-ben, így bármilyen csábító lenne is eltölteni itt egy „oldalacskát”, most nem teszem. Beszéljen helyettem egy gyönyörû természetfotó a galériámban, amiért minden felelõsséget áthárítok a Nagymezõre és a NIKON cégre. Így fájó szívvel, de töretlen lendülettel távozunk. Néhol õszikéket (õszi kikerics) látok „színleni”, amikrõl Arany János híres versciklusát elnevezte. (Hatóanyaga a colchicin köszvény ellenes szer, szilárd tumorok ellen vethetõ be, tönkreteszi a daganatot ellátó ereket. Most olyan megoldást találtak ki, hogy a szervezetet ne mérgezze meg). Innen már csak egy ugrás Bánkút, a Bükk-hegység szíve és idegközpontja (2n1-ben), ahol minden évszakban lüktet az élet, most is. Józsi nem lassít, az expressz a turistaháznál nem áll meg, de én kiugrom belõle egy kávéra, a „restibe”. Türelmesen kivárom, amíg lefõznek elõttem vagy 30 capuccino-t, de eljön végre az én idõm, és most nekem fõznek 30-at. Délutánra asztalt foglalok, és úgy döntök, hogy egy jó 4 órás, 20km-es, 1100m szinttel megkínált kirándulást teszek az északi-keleti Bükkben, hogy aztán visszatérjek ugyanide, hogy folytathassam végre a túrát. Az ablakból látom Tamást elhúzni az épület mellett. Utána eredek, de bottal üthetem a nyomát, érezve a „tét súlyát”, ma itt mindenki irtózatosan nyomul. Megszaporázom lépteimet, de igencsak pörögnöm kell egy darabig, hogy végre megpillantsam Tamást, amint lefelé kocog a kéken, majd egyesülve, közös erõvel pár perc alatt befogjuk Józsit, együtt végre a csapat, ami „Bánkút-Isoráz”-ig együtt is marad most már, egy nagyon kellemes hangulatú kora délutánt töltve együtt a hegyekben.

 

Most vagyok csak igazán bajban, mert rájöttem arra, hogy egy 100km-es túrán dupla annyi esemény történik, mint egy 50km-esen, tehát, ha mindent részletesen szeretnék megörökíteni, ami nem lenne rossz, ez az iromány messze meghaladná a tõle elvárható terjedelmet, és a végén még nekem is itt kellene éjszakázni vele, ha szeretném végre befejezni. Ezért kénytelen leszek sûríteni az eseményeket, vagy egyes részeket kihagyni, hogy beleférjek a „szintidõbe”. A Mártus-kõnél azért mégis elidõznék. Na nem a felénk magasodó geológiai jelenség ejt rabul minket, hanem az a ránk mosolygó erdei virágszál, aki mellékesen pecsétet osztogat, és ráírja a papíromra 12:15. 6 órája vagyok úton, és nagyjából az út 1/3-át tettem meg idáig, ami egyelõre elfogadható teljesítésnek látszik. Majd nekivágunk a Dédeseknek, és hegymászó falak mellett elhaladva rövid idõ alatt összeszedünk jó 200 szintet. Egy futó srác itt éli át az egyik holtpontját, és most gonosz leszek, megnyugtat, hogy nekem még nagyon jól megy. A gerincen várom (nem gerincem vágom) a többieket, a várat mégiscsak túlerõvel illik elfoglalni. Kis kanyargás következik az õsi szerviz-úton. Mi elfekszünk a tisztáson a pontõr sátra mellett, és elirigyeljük tõle a szép kilátást, de Józsi egy újabb feladattal, „hegyes botját lándzsaként elõreszegezve” megostromolja a fellegvárat, a magasba tör. A vár falán keres egy kis táblácskát, arról kellene leírnia valamit, bár állítólag a többiek látták régebben, de sehogy sem találja. Lehet, hogy még a törökök csenték el bosszúból, amiért kifüstölték innen õket egy pár mázsa lõporral még annak idején. Most „bottal ütheti a nyomát”, s elkeseredésében „nagyot ütne a szamár fejére” (de elugrok). Sebaj majd visszajön, hoz erõsítést. A várból egy (ki)irtó meredeken rohanunk le a Pírító-kõig, de ez nem akadályoz meg bennünket Tamással abban, hogy a hazai állatvédelem helyzetét ne vesézzük ki gyökeresen. Egyetértünk abban, hogy az erdei vadállatok számát az ember és az erdõ (és nem a lelõtt állatok) érdekében szabályozni kell, persze nem mindegy milyen módszerekkel. Én kipróbálnám azt is, lehet e még valahogyan önszabályozó az erdõ. Elképzelhetõ, hogy egyes szakmáknak áll érdekében, hogy ez a felfogás legyen a köztudatban, most már a mienkben is. Bár az emberszabásúak után a disznók a legközelebbi rokonaink (némely embert látva nem nehéz elhinni), az ember és a sertés törzse nagyon hasonló, és a szervei is hasonló helyen vannak, azért a vaddisznókat szerintem sem árt kordában tartani, ezt nem úgy „tudományosan” mondom. Már azt is kitárgyaljuk, hogy mélyen elítéljük az élõ-csalis, „bébihalas” horgászatot, mire a völgybe érünk. Kicsit álszentek vagyunk, mert a halételeket mindketten imádjuk, különösen „BB”, aki nagy vehemenciával kezdi sorolni, miket szeret, ill. tud készíteni (megjegyzés: Cserépfaluban még a B betûnél tartott.) A völgyben cipõtakarítás, bokaigazítás, futómû zsírozás következik (ez utóbbit teljesen szó szerint értve!!), majd elindulunk egy nagyon kellemes sétára Mályinka irányában a kéken. Csapataink frontális támadással behatolnak a faluba, de csak a kék kereszt által határolt kicsiny területet vesszük birtokba egy pár percre. A ponton ismét találkozunk egy szimpatikus párossal (fiú+lány) (Miklósék), akikkel egy jó darabig felváltva „üldözzük” egymást. Talán a Szalajkában látom Õket utoljára, amikor „depóznak” (ez nem a narkózás egy formája!). Sõt akkor látok utoljára, mert lassan besötétedik!

 

De most még a Csondró-völgyben járunk, a (Mikes)Kelemen erdészház felé tartva meredeken emelkedik háromfõs csapatunk a kék kereszttel együtt. Társaim már elõre beharangozzák, hogy milyen élményekben lesz részem, s én, aki mindenáron azt szeretném elhitetni magamról, hogy mennyire szeretem és ismerem a Bükköt, bevallom, hogy itt még nem is jártam. Tehát maradjunk inkább a „szeretemnél”. De azt nagyon. Az ilyen szép helyeket meg különösen. Józsi megy töretlenül elõl, mint egy nagy felfedezõ, egy India Jones, majd csak az erdészház elõtt 1-2km-el török az élre és teszek egy „robbantási” kísérletet. Most, hogy írok, próbálok visszaemlékezni arra, amit láttam, és szavakat keresek hozzá, de helyette érzések és hangulatok támadnak fel bennem. Hallom a sziklák közt csörgedezõ patak hangját, ami esõzéseknél, mohával borított, meredek sziklafalak között rohanó vad hegyi folyóvá dagadva sodor magával mindent, köveket, gallyakat, fatörzseket. De most békés, és nem esik nehezünkre itt-ott átkelni rajta. Látom magam elõtt társaimat, mintha egy brazíliai õserdõben törnének elõre rendületlenül, elszántan, erõsen, minden félelem nélkül, távol a civilizációtól. Nem áthaladnak a tájon, hanem beleolvadnak abba, részévé, lényegévé válnak, jelenlétükkel értelmet a adnak a jelenségnek, a szépségnek. Eltörpülnek ugyan a sziklák mellett, mégis óriásoknak érzem õket. Nagyszerû társak. Ahogy kinyílik az egyre színesedõ erdõ, és hirtelen éles kontúrokkal mutatja meg magát az a sokféle zöld, piros és sárga a kék háttér elõtt, nem kisebb érzelmeket kavar fel bennem, mint elõbb a völgy. A legszebbek a juharlevelek, amelyek klorofilja már elbomlóban van, és így foltokban elõbukkannak az idáig rejtve tárolt színanyagok. (lsd képgaléria). Elidõzök a Kelemen erdészház forrásánál, ahol a nyár utóvédjeként virágzó boglárkák mosolyognak rám, amíg leiszom magam. Aztán újabb menet Szentlélekig, útközben a Látó-köveket már látni és fényképezni is élmény, nem még kilátni róluk. Szentlélek után, ahol egy a tatárjárás elõtt már létezõ kolostor romjai mellett haladunk el, egy nagy zuhanással érünk Ómassára a Száraz-völgybe, valami Józsi által emlegetett szalag nélküli szalagozáson. Hát a bokánkkal nincs gond az biztos, ha ezt kibírta. Itt tudom meg az ellenõrzõponton, ahol egy erdélyi kopó üdvözöl minket, hogy 9 magyar kutyafajta van, de nem sorolom fel, melyik az a nyolc, pedig Tamás és a pontõr egymást túllicitálva sorolták fel. Még egy nagy menet Bánkútig. A sípályák mellett Józsit követjük, aki rezzenéstelenül nyomul. Egyszer csak hátranézek Tamásra, és azonnal összebólintunk, lekapcsoljuk a mozdonyt, és önjárók leszünk, nem bírjuk ezt az iramot. Persze Józsi max.1 virslinyi és pár szem krumplinyi elõnyre tesz akkor még csak szert, de mi Bánkúton tovább megülünk. Józsi minden áron „sóhoz szeretne jutni”, csak nehogy a Bálványon sóbálvánnyá váljon a „soksótól”. Elõkerül a só, és ha már nem hull a hó, amivel ijesztgettek a meteorológusok, legalább „sózik” mindenki, mint „állat.” Kell az ilyenkor. Nyalósó kéne az útra, mint a kecskéknek. Ennyit a Na és Cl ionok pótlásáról. Szólok Tamásnak, hogy nekem foglalt helyem van az étteremben, így ketten betérünk. Itt aztán mindent felvásárolunk, ami vélhetõleg plusz energiát szolgáltathat. Tamás a sörre esküszik, és lehet benne valami, mert ha jól emlékszem a kéken Józsi is bevágott egy 3dl-es Heineken-t, és azóta nem lehet bírni vele. Oroszországban élelmiszer helyett még csak most kapott szeszes ital besorolást kapott a sör. Eddig minden 10%-nál alacsonyabb alkoholtartalmú szert élelmiszernek nyilvánítottak. Na ja, ez a megoldás: hiszen a sör folyékony kenyér. Legközelebb kipróbálom, de azért nem egy 100km-es túrán kísérletezek. A Bálványra fel, és a Szalajkába le már könnyebben lejutunk, néhol belekocogunk egy kicsit, és közben lassan megismerjük egymást, ami nem árt, ha sötétre társak maradunk. Eleinte Tamás „robosztus” testét nézve van egy kis félszem, hogy le fog lassítani, ezt az aggodalmamat vele is megosztom, de közben kiderül, hogy a „nagy test” (amelynek nagy része erõs és kitartó izomzat) óriási erõt rejt magában (serpa versenyen is indult!!!!), így gyakran nekem kell összeszedni magamat, hogy tartsam az iramát, ami különösen a Fennsíkon feszes. Az utolsó pontot az éjszaka és az Istállós-kõ elõtt a Szalajka-vízesésnél találjuk, ahol aztán igazi terülj-terülj asztalkám vár, még Sûtõ Laci „süttette”/sütötte? rétest is kapunk bármennyit, bármilyen ízesítésben. Én 3 mákosat, mások másokat szednek ki egymás után, én már hót mák vagyok. Az elfogyasztott koffeines italok hatására a hangulat a tetõpontjára hág, dõlünk a röhögéstõl, sõt még egy idõközben megérkezõ kissé komolyabbnak (komorabbnak) tûnõ túratárs is megereszt 1-2 poént. Most már mindenen röhögünk, mialatt az idõközben beállt sötétségben komoran felénk tornyosul a Bükk legmagasabb csúcsa, az Istállós-kõ. Ránk vár. Azon gondolkodom, hogy a nevetésnek valami õsi szerepe lehet abban, hogy az embert megnyugtassa, felkészítse a következõ nagy teljesítményre, elûzze belõle a félelmet. Talán ezért nevettünk mi is ennyit. Emlékszem a januári Lefagyszon, éppen sötétedéskor valami hasonló felszabadultságot éltem át a Peskõ-forrásnál. Villanyt gyújtunk, és elindulunk. Nem mondom, hogy nagyon könnyen, de valahogy feljutunk. Mit is mondhatnék az Istállós-kõrõl. Aki ismeri, annak kár bármit mondani. Aki nem ismeri, annak is kár, hiszen hogyan is lehetne átadni azt, amit ezen a hegyen érzünk. Nem beszélve arról, hogy ezt a küzdelmet mindenkinek magányosan, segítség nélkül kell megvívni a heggyel és önmagával szemben. Ez a küzdelem csak a miénk, nem megosztható. Hiába vesznek körbe társaink, egyedül kell megélnünk, mint a halált. Mi az Istállós-kõ? Egy hegy, ami roppant gravitációjával, arra az egy órára, amíg felérünk, maga lesz a „szingularitás”, a mi saját „szingularitásunk”, a végtelen görbület a „téridõ kontinuumban”.

 

Na bekómáztam, az már biztos. Ahogy néha rá-rá nézek arra, amit írok, látom, hogy nagyon gyengécske, ráadásul fölöslegesen és erõltetetten poénkodó, pedig ugyanúgy, mint a teljesítménytúrázásban próbálom átlépni saját korlátaimat, elszakítani béklyóimat, hogy szárnyaljak és szárnyaljon a fantáziám, de nem mindig sikerül. Egy mentségem van csupán, hogy próbálok õszinte lenni. Nagyon szeretem pl. azt az részt, amit „Kékdroidékról” és „Józsiékról” írtam. Õszintén gondoltam. Korunk hõsei Õk, a teljesítménytúrázás „éllovasai” (félreértés ne essék, magamat nem sorolom ide, ez csupán az idei 4.túrám, míg mások már túl vannak a 40.-en is!) és senki más nem tudja elismerni Õket, csak mi saját magunk. Néha úgy érzem magam, mint egy botcsinálta „haditudósító”, aki fényképezõgéppel és „virtuális” jegyzettömbbel indul a csatába, de a füle mellett ugyanúgy süvítenek a golyók, és mellette csapkodnak a bombák. És csak ez a tudósító, aki bõrén érzi az egészet, és képes hiteles jelentést írni a „harcmezõrõl”, megismerni a „katonákat”, állíthat örök emléket ennek a generációnak, míg végül a szervert le nem törlik utódaink. De hátha nem törölnek, és egyszer, egy szép napon, a távoli jövõben valaki majd beleolvas az írásokba, és láthatja, hogy „ilyenek voltunk”…

 

„Mintha „tábortûz” ég õszi éjszakákon…” A lobogó tûz mellett kapjuk meg a pecsétet és az ellátmányt a Bükk tetején, és indulhatunk a következõ rohamra a Peskõ-kapu irányába. Társam térkép nélkül is tudja, mit akar, így gondtalanul lépkedek mögötte vagy mellette, a váltásokat is azonnal észleli, láthatólag itthon van, és otthon van a sötétben is. És most, hogy az Istállós-kõ gravitációs nyomásától megszabadult szinte szárnyalni kezd, most még nálam sincs baj, így önfeledten beszélgetünk. A legérdekesebb témákból csak kettõt. A sport szerepe a társadalmak életében. Ismeretei szerint Németországot a labdarúgás feltámadása segítette kihúzni abból a mélypontból, amibe a háború után került, segítve a nemzeti összefogást, a foci szeretete összekovácsolta a nemzetet. Lehet, hogy ez a bajunk, hogy soha nem sikerül bekerülni még egy „nyavalyás” EB-re sem, mondom. De társam megfed, mert szerinte ígéretes, ami most a magyar fociban zajlik. Úgy legyen. A másik: a korabeli Szabad Európa rádió magyar tudósítói dicshimnuszokat zengtek a „rákosi-féle” magyar Aranycsapatról, sõt a meccsekre is kijártak Svájcba. A többi „keleti” nemzet tudósítói (szlovák, román stb) nem értették ezt a viselkedést. Elég, ha mi értjük, és mi értjük. Bocs a kitérõért. A Peskõ-kapu közelében az elõttünk orrhossznyival járó Józsi egy helyes info-t kiált, de mivel a pozíciónk még nem az, amire Józsi messze a sötétbõl gondol, így tévesen dekódolt az üzenetet, és mindenhol keressük a pontot csak ott nem ahol van. Végül egy túratársnak gyanús lesz egy iszonyú nagy szikla, ami majd kiüti a szemünket, és végül is egy iszonyú nagy sziklát keresünk, amibõl nincs túl sok a közelben, tehát bingó. Tény, hogy az egyik szalagot elkötötték, és a mezõny jó részét elvitte téves irányban, így kisvártatva már mi kiabálunk az utánunk jövõknek, remélem, megértették, mit akarunk. Hamar átrándulunk a fennsíkon, a Cserepes-kõn, és a „Szép Kilátáson, elsuhanunk az Õserdõ mellett, de a Tar-kõ, az oly sokat megjárt Tar-kõ most megfog. Nehezen jutok fel, talán nehezebben, mint az Istállós-kõre. A Három-kõ felé már rosszul leszek, és görcsölni kezd a lábam, de kiáll. Elfáradtam. Elér egy iszonyatos holtpont, még szerencse, hogy lefelé menetben. Innentõl kezdve csak keservesen haladok elõre, bár az ütemem nem csökken. (Inkább jelentkeztem volna a hirdetésre, amit a minap láttam az újságban: Szarvasbõgés a Bükkben- 33000ft 3 éjszaka, félpanzióval, csak azt nem írták, kinek kell bõgni.). A zöld háromszög valahogy nem akar elfogyni, olyan végtelennek tûnik. Nem is beszélek, már csak egyre tudok gondolni: a Bánya-hegyi parkolóra, ahol meleg étel vár. De messze van. A társam bíztat, segít, Õ jól érzi magát. Ez erõt ad, és az, hogy tudom, innen a saját lábamon kell lejutnom, nincs más lehetõség. Az úton beér egy társaság, összevegyülünk, a sötét kezdi összegyûjteni a túrázókat. Mindenki ütemesen veri az aszfaltot, lassan összehangolódunk, mintha egyszerre mozdulnánk mindnyájan, szó nélkül haladunk. Leszûkítjük a tudatunkat, senkit sem érdekel már más, csak a következõ ellenõrzõ pont. Árgus szemekkel kémlelem a távolt, szeretném minél elõbb megpillantani a tábortûz fényeit, de semmi. Csak az ide-oda himbálódzó lámpáink fénye hasítja szét az éjszakát egy pillanatra, majd hátunk mögött a „szakadás” újra egybeforrad a sötétséggel. Megfogalmazódik bennem a gondolat: a parkolónál kiállok, feladom,vége. De ezt csak a racionális elmém diktálja, mintha csak próbára tenné, tesztelné a szilárdságomat, de az õsi limbikus kéregben még ott a küzdeni vágyás, a tudatalattim már elszánta magát a végsõ küzdelemre, bármilyen áron is. Kilibbenve szenvedõ testembõl Kolombusz jut eszembe, az Õ küzdelme, az Újvilág felfedezése. Hány és hány napon és éjszakán keresztül állt a fedélzeten a távolt kémlelve, de nem pillantotta meg a szárazföldet. Míg nem 42 napi reményt vesztett hánykolódás után, 1492.okt.12-én éjfél is elmúlt már, amikor a Pinta kormányosa távolban különös fényeket vélt felfedezni. Hamarosan felhangzott az árbockosárból a kiáltás: „Föld a láthatáron.” Nem örülhettek annyira Kolombusz és matrózai a Bahama-szigetek megpillantásának, mint én, amikor megláttam a Bányahegyi-parkoló tábortüzének különös lidérceit. Magamban ujjongva kiáltottam fel: Föld! Föld! Föld!

 

Most az ellenõrzõ ponton ülök végre, egy kényelmes asztalnál, és a babomat eszegetem. A „leves-molekulákat” mohón szedi ízekre a szervezetem. Tea is kerül, meg kóla, a koffein pedig jótékonyan árad szét ereimben. Könyörgök Tamásnak, aki folyamatosan remek állapotban van, hagyjon itt, és szegõdjön az új csapathoz, nekem idõ kell, míg összeszedem magam. A zöld jelzéstõl elérjük a rendszeres edzõpályám határvidékét, innentõl kezdve akár behunyt szemmel is hazatalálnék Cserépfaluba. Tanácsolja, hogy igyak Ca-Mg pezsgõtablettát, így teszek. Közben egy túratárs elemet kér tõlem a GPS-ébe, és igen-igen elcsodálkozik, hogy nem kérek érte semmit. Így a túrák során egy család vagyunk, s így neki is, mint egy családtagnak nyújtom át az elemeket, sõt Õ tisztel meg ezzel a kéréssel. Végül elfogadok tõle egy szelet Cerbonát, ilyen fajtát még nem ettem, legalább kipróbálom. Majd a poharamba vizet kérek, és belehajítom a pezsgõtablettáimat. Ahogy nézem a pezsgésüket, szinte elbûvölve várom, hogy feloldódjanak. Hirtelen különös érzés fog el: az elõbb még jó néhányan nyüzsögtek itt körülöttem, de mire felnézek, megszûnik a „pezsgés”, a tábor már kiürült, csak a kedves pontõrökre nézek kissé bárgyún. Azt hiszem, egy pillanatra elaludtam. És talán ez volt a szerencsém. Majd Tamást keresem, de hamar rájövök, megfogadva tanácsomat Õ is továbbállt. Lehajtom az italomat, megköszönöm a vendéglátást, és futva vetem magam az imbolygó fények nyomába. Csoda történt, egy szemernyi fáradtságot sem érzek, jól vagyok, és a lábam is tökéletesen mûködik. Egy darabig még Tamással haladok, de látva, hogy biztonságban van a többiekkel, leválok róla, és elindulok a kedvenc futópályámon futva. Érzem az erõt, mintha csak egy nagyon hosszú pihenés után kezdenék edzeni, az elmúlt 80km minden fáradtságát ott hagytam a Bánya-hegyi parkolóban. Az egész mezõnyt „lehajrázom”, és most már egyedül futok felszabadulva az éjszakában, és a hangulatomat még a rövid idõn belül bekövetkezõ szerencsétlen esemény sem tudja elrontani (mindmáig sem).

 

Kedvenc futószakaszom az Imó-kõ felé vezetõ kék kör, amit százszor megtettem már. Igaz most egy kicsit bozótosabb, gallyasabb, mint máskor, de ez itt nem szokatlan. Futás közben már évek óta nem estem el, az egyensúlyérzékem tökéletesen kifejlõdött, a szemem pedig folyamatosan lokátorozza az akadályokat, és legtöbbször a tudatom kikerülésével közvetlen információkat nyújt a mozgató szerveimnek a megfelelõ manõverekhez. Ami most történt velem, annak nem sok köze van a 100km-hez, sem az éjszakához, sem a futáshoz, egy vasárnap délutáni sétafikálásnál is megtörténhetett volna. Egy kisebb dupla fatörzset lépek át, és éppen, amikor a bal lábammal a hátulsó fatörzsrõl próbálok elrugaszkodni, hirtelen görcs áll a bal lábamba, de mivel a jobb lábam éppen a levegõben tartózkodik, a fatörzs tetejérõl, mint egy darab krumpliszsák egy pillanat alatt elõrezuhanok. A bal lábam beszorul a két törzs közé, a talpam nem tudom letenni, így az egyik lábujjam alám törik a puha orrú futócipõben, a másik oldalon, amerre zuhanok, a jobb kezemet nem tudom kinyitni, hogy a tenyeremre érkezzek, mert egy lámpát szorongatok a kezemben, így a jobb kezem gyûrûs ujja, ami az egész test energiáját csillapítja, rögtön eltörik, és a középsõ is nagyot kap. Majd végül a bal vállamra zuhanok, amit csak késõbb veszek majd észre a kolostornál. A zuhanás utáni elsõ gondolatom az, hogy vége, idáig tartott az út, innen már csak mentõkkel jutok ki. A következõ pillanatban felugrok, és bár elõször irtózatosan fáj a lábujjam, mégis futásnak eredek. A lábujjam csak a nagyon meredek részeken fáj jelentõsebben, amikor a cipõ orrához nyomódik, egyébként különös terhet nem visel, törött „kezem” pedig továbbra is markolja a lámpát. (Megjegyzés: megmaradok! Egyébként is a közelmúltban sikeres kettõs láb-transzplantációt hajtottak végre Spanyolországban, elsõként a világon. Úgyhogy fel a fejjel. Lehet, hogy szerencsés kéz- és lábtörést kívánt nekem valaki?) A pontnál beér Tamás, egy kisebb kavarás miatt, amibõl Õ kiált ki, így elém kerül. Az útra érve egyedül eredek futásnak, talán a senior aranyérmemet, amit évek óta megnyerek a Less Nándoron, még sikerül megmentenem. Jól érzem magam. Az 5km zöld nem gond, ezt a részt nagyon szeretem, jól futható, de a piros keresztre érve, a meredekebb részeken nagyon fáj a lábujjam, így furcsán pipiskedve szaladok lefelé, de megy a dolog, még jó, hogy a sötétben nem látom a szakadékot, amitõl egy pár centire kell elpipiskednem. A Barát-völgybe érve átszelem az új „gyalogbékaterelõt”, vagy átjárót, még nem fogtam fel, hogy is van ez. Nem baj, majd jövõre megfigyelem, merre ugrálnak a békák, arra ugrálok én is.  A Völgyfõ-háznál érem utol végre Józsit, az egyetlen túrázót, aki még a mezõnybõl elõttem van. Nagyon könnyen feljutunk Ódorvár-hegyre, és innentõl kezdve is jó hangulatban, változatos témákkal múlatjuk az idõt. Elmondja, hogy Õ is elesett még Cserepes-kõnél, de néhány karcolással megúszta az esetet. Aztán beérünk a kihalt Bükkzsércre, furcsa érzés átszelni az alvó falut, ahol egy lélek sem mozdul (hajnali 4 óra van). Itt már gyorsan elérkezik a végkifejlet, a kihagyhatatlan Nyomó-hegy. Még a feliratokat is elolvasom hûségesen, de valami baj van a felfogásommal, vagy a humorérzékemmel, mert semmit sem értek belõle. Az egyik pontõr éppen most jött a kilátóból, és azt mondja, látja az üldözõ boly lámpáit fényleni, valahol Bükkzsérc elõtt sorjában menetelnek az ösvényen. Kezdõdik a finis. Most bezzeg a pincék sem hangosak, csak a murci illat szûrõdik ki az útra. Bent pedig csendben gyûlik a széndioxid, a szorgos élesztõsejtek buzgón gyártják az etilalkoholt az éjszakában.

 

A buszmegálló táján járhatunk már, amikor személyesen Sütõ Laci, a „nagy fõszervezõ”, aki éppen néhány, a hajnali buszra váró túrázót búcsúztat, üdvözöl minket õszinte, kitörõ örömmel. A mi örömünk sem kisebb, hogy végre beértünk. Emlegetem neki a beszámolókat, amirõl annyit „ímélezgettünk” elõzõ években, de még személyesen nem beszéltünk egymással. Megköszönjük a rendezést, azt a félelmetes logisztikát, amivel a szálakat mozgatta, a hihetetlen jó, színvonalas és szívélyes ellátást. Hirtelen eszembe jut a hazafelé út, amit a megpróbáltatások után egyedül, autót vezetve kell megtennem, és siettetni próbálom az eseményeket. Végül a kedves invitálásnak nem tudok ellenállni, különösen így, hogy maga a fõszervezõ szolgálja fel személyesen az ételt. Némi szellemi torna árán én és Józsi is kisütjük, hányadik Less Nándorunk ez, majd átadhatjuk magunkat az önfeledt evésnek. Józsi még vasárnap valami forrás túrán vesz részt Miskolc környékén, de nekem ez már extrém, még hallgatni is. Egy miskolci túratársa még jól emlékszik rám az egyik Via Dolorosa-ról. Ez jó! Közben lassan beszivárognak a többiek is, legalább látom még egyszer Õket, jó hogy nem siettem. Lesz még idõm a volán mellett „aludni.” (Útközben hazafelé 2x kell megállnom egy pár percet szundítani, tényleg.) Elköszönök mindenkitõl, bár kezelni egy darabig nem fogok. Tényleg mindenki számít most nekem, azok is, akiket közelebbrõl nem ismerek, de az arcuk örökre belém vésõdött a túra során, és gondolom, hogy nem utoljára találkozunk. Külön köszönetet mondok Tamásnak a társaságért, és a bíztatásért, nélküle nagyon keserves lett volna. Jó, hogy megismerhettem, és bár eleinte úgy tûnt, hogy egy más világból érkezett, kiderült, hogy rengeteg kapcsolódási pontunk van. Például mindössze 30km-re élünk egymástól, és közöttünk egy gyönyörû domb- és hegyvidék terül el, amelyet mindketten rendszeresen látogatunk, akár az erdõben is összefuthatnánk néha. Meg hát Neki is a Bükk az igazi!

 

Hûen tükrözve a túrát, ez a beszámoló is hosszúra nyúlt, mint a rétestészta. Ideje befejezni végre!

 

Minden élõlény létrehoz nyomokat élete során. Ezek az életnyomok. Az életnyomok tudománya az életnyomtan (ichnológia). A napjainkban kialakuló nyomokkal a neoichnológia foglalkozik. Mi teljesítménytúrázók is ott hagyjuk mindenütt „nyomainkat” a világban, a hegyekben. A legtöbb nyom gyorsan elenyészik, örökre eltûnik. Talán néhány mégis megmarad, és emlékeztet majd arra, hogy itt jártunk….

 

 

Ez a link abba a kicsiny galériába visz, amely képeket a túrán és az azt megelõzõ vasárnapon a túra helyszínén vagy annak közelében készítettem. A Nagymezõs és a „nyakékes” képet szerintem mindenképpen érdemes megnézni.


 

Szegedi József

-marton4-

Pétervására

2011.10.12

 

 

 

„Az életet már megjártam.

Többnyire csak gyalog jártam,

Gyalog bizon’... „

 

(Arany János: Epilogus részlet)

(vers az Õszikék versciklusból)

 

(Most olvastam Tiberius beszámolóját. Ha valami csoda folytán idáig eljut az olvasásban, üzenem neki, hogy az Eger Csillaga túra után én is nagyon feldobott voltam, és még vagyok is.)

Ez olyan, mint a filmek végén, hogy soha nem akar véget érni, még mindíg jön egy újabb felirat, vagy piktogram.


De most már tényleg vége! Tényleg vége? Nem! Eszembe jutott valami: „Tudod, az elsõ pofon a legnagyobb, aztán a többit lassan megszokod.”

 
 
L.a.slowTúra éve: 20112011.10.13 08:13:30
megnéz L.a.slow összes beszámolója

Less Nándi 100


2011.


 


A kíváncsiság Nagy Úr. Akárcsak a szomszédom. És, hogy miért is jut eszembe a jóember egy 100 km-es kocogás kapcsán? A történet a következõ:


Az egyik utóbbi hosszú távú megmozdulásom után kicsit merev léptekkel cipeltem fel magamat a negyedik emeletre, amit a mindenre szemfüles házmester-pótlék ki is szúrt magának.


-Túra volt, túra? – kérdezte a korlátra könyökölve.


-Az bizony. – feleltem, mert nem volt kedvem, idõm, energiám magyarázni azt, hogy voltaképpen versenyezni voltam.


-Az jó.


-Jó bizony. – reagáltam Gárdonyi Géza beszédstílusában.


-Kell, az a kis mozgás – folytatta – már ebben a korban.


-Kell bizony. – nyugtáztam jobb híján és otthagytam a szomszédot, aki rábólintott a megnyilatkozást megerõsítendõ. Slukkolt egy mélyet a cigijébõl és továbbra is bámulta a szomszédos ház falát a röntgenszemeivel.


Szóval kíváncsiság: ha valakiben ég a vágy hogy megtudja, milyen érzés 100 kilométert futni, gyalogolni legjobb, ha rászánja magát és nekivág. Velem ez eddig csak egyszer történt meg életemben éppen öt évvel ezelõtt. Ez a bûvös táv azóta is kimaradt a programból, így igencsak megörültem, amikor megtudtam, hogy a Less Nándor emléktúrán ismét lesz 100 km táv kitûzve. Kár lenne kihagyni.


Szombat reggel egy utolsó pillantást vetettem hitvesemre és sógornõimre, akik „ki tudja látlak-e még” mosollyal búcsúztak tõlem, és Repka Pisti társaságában nekivágtam a Bükknek. Az együtt futás sajnos csak pár percig tartott, mert Pisti jelezte neki más ambíciói vannak, és komótosabbra veszi a tempót. A hideg mozgásra ösztönzött így hamar elhagytam Cserépfalut. Jópofa pont a közeli Subalyuk, fõleg ha a vizes sziklákon való közlekedést szeretnénk tanulmányozni. Lefelé ereszkedve a barlangtól magam is bemutattam pár látványos figurát, mire rájöttem, a kritikus részeken legjobb tolatásban, a korlátba kapaszkodva leereszkedni. A Hór-völgy kellemes, szép futóterep, aminek a viszonylagos egyhangúságát az Ódor vár megmászása szakítja meg. A csúcsra hatolást nagyon jól segítette a piros fehér szalagozás, fent pedig jól esett a Horalky (korábban sosem ettem ilyen édességet). A Tebe pusztánál szintén terülj asztalkám fogadott, nem beszélve a látványról, amit szerintem a korábbi meleg idõtõl eltérõ hõmérséklet is okozott. Lehet, hogy csak az én szememmel van probléma, de ebben a csípõs, szeles, szûrt fényes idõben mások a színek, kontrasztok, mint amihez eddig hozzászokhattunk. Persze ha azt veszem, hogy pár nappal korábban még topless-futva néztem a naplementét… A Pénzpataki víznyelõ is gyorsan meglett nem kis részben a pazar pályajelölésnek köszönhetõen. És meglett két kutya is, egy pumi és egy beagle-szerûség. Nem tudom, hogyan kerülhettek az erdõbe, talán hozzácsapódtak valamelyik túratárshoz. A pumi túláradó szeretetét sajnos egy pofonnal kellett leszerelnem, a kishaverja viszont egészen Répáshuta végéig kísért. Remélem mindketten hazaértek. A lillafüredi mûút elõtt még elmentem 2 srác elõtt, és ha belegondolok, innen magányos túrázóként folytattam az utam. A Bányahegynél pazar ellátást mellékeltek a pecsételéshez. Halmokban állt az enni- innivaló, és az üdítõ. Leküldtem egy kólát és feltöltöttem a kulacsomat, majd menjünk tovább.


-Még találkozunk!- búcsúztattak a pontõrök. Tudtam igazuk van, csak éppen ilyenkor az ember elkezd számolgatni: mikor is? De ott a Nagymezõ környéke, ahol kocogás közben elmajszoltam az elsõ szendvicsemet. A táj pazar, a fényviszonyok játékosak voltak az égen száguldó felhõknek, és az elõ-elõbukkanó napnak köszönhetõen. Bánkúton mint, az elsõ 100-as túrázót köszöntöttek, kaptam egy kulacs vizet (feltuningoltam izotóniás porral), és kocogás tovább. Eddig elég jól haladtam, igaz a terep nem is okozott nehézséget. A továbbiakban eleinte szintén jól ki lehetett lépni az Ördög oldalban, ahonnan pompás kilátás nyílt a lenti vidékre. De ez az édelgés gyorsan véget ért, amikor a Mártus-kõ felé ereszkedve dobtam egy hátast a vizes gyökerekkel átszõtt lejtõn. Innen egy jó ideig fától fáig haladtam, mint a pecázni készülõ vuki. Lentebb a szûk ösvényt bedõlt fák tették komplikálttá. Alatta bújni, fölötte mászni. Valamiért azt hittem a pontõrök megpillantásával újra lendületet nyerek, de egy perecelés közeli helyzet elgondolkodtatott. A pontõröket kicsit meglephettem, amikor az elõttük lévõ hasadékon pár bedõlt fán egyensúlyozva keltem át.


- Ott egyszerûbb lett volna.- mondta a srác, és el kellett ismernem igaza volt. De az is meglepett kissé, hogy az utóbbi szûk 4 kilométert milyen lassan tettem meg. Fõleg, úgy hogy lejtõs úton haladhattam. A Dédesi-vár felé szintén kalandos út vezetett. Meredek emelkedõ, csúszós talaj, kidõlt fák, a háttérben fehérlõ sziklatömeg. No ez a terepfutás, még ha kicsit szenvedõs is. A jelzések követhetõek, de kicsit ritkák. Márcsak ezért is örültem az útmutató tábláknak. Az egyiket egy kiránduló csoport szinte eltakarta, és amikor jeleztem, hogy érdekelne az információforrás az egyik hölgy megnyugtatott: ha netán elvesznék, majd õ megkeres. Vajon mire gondolhatott? A Dédes-vár megközelítése felfelé nem volt egyszerû, lefelé viszont hasznát vettem a síelõ rutinomnak. Igaz hasznát vehettem volna egy harapósabb cipõnek is. Reggel némi vacillálás után aszfalt-futó cipõ mellett döntöttem. Nem is bántam meg kivéve ezen a pár kritikus ponton. Mályinka felé a völgybe leérve már szépen lehetett haladni. Igaz a kis település becsapós. Néha nem tudtam, hogy tényleg jó helyen futok-e vagy valakinek a kertjén vágok keresztül. A faluban egy szökõkút mellett feltankoltam a kulacsomat, majd miután tettem egy kurflit a mini Twin Peaks-ben megkérdeztem egy helyi lakost, hol a buszmegálló. Itt megint kínáltak minden jóval, és a szalagokat követve nekivágtam a Csondró völgynek. Ide már az elsõ kaland óta tervezem a visszatérést, de eddig nem sikerült. Az ösvény néhol nemcsak futásra, hanem szinte gyalogos közlekedésre is alkalmatlan, de fantasztikusan szép. Mintha a Rám-szakadékot és a Kõ-völgyet ötvözné magába. Komótos kocogással kerestem a haladásra alkalmas helyeket, szlalomozva a fák, sziklák között, átmászva a hódvárnak látszó torlaszokon. A csúcs felé haladva túrázó páros jön szembe. A srác megjegyzi: ne menj arra, nincs ott semmi. Azt hiszem, Hannibal Lechter ezért a humorért simán meghívná vacsorázni. Így icikézve értem a csúcsra, elhaladva egy méltóságteljes fa mellett, amire emléktáblát erõsítettek. Próbáltam elolvasni menet közben minek a tiszteletére, de ez a bepótolandók listájára került. Elérek Szentlélekre. Itt valahol szalagnak kellett volna lennie a következõ pontig, de nem találtam. Végül maradtam a turista ösvényen (át a szálló udvarán, ahol kutyára figyelmeztetett a tábla, de csak egy macsek nézett rám mérgesen). Hosszabb út, de a völgy felé visz. A Száraz-völgy pontnál megkaptam a bélyegemet, és elindultam Bánkút felé. Az út köves, rögös, vízmosásos, de sokkal jobban kocogható az eddigieknél. Bánkúton el kell könyvelnem: kemény szakasz áll mögöttem. Tény: az elsõ ideérkezésemig megtett 30 km 3 órába tellett, a második szintén ennyi ideig tartott, de csak 20 kilométert tettem meg. Elgondolkodtató. A pontõr hölgyek marasztalnak a paprikás krumplira, de úgy gondoltam: inkább megyek tovább. Feltöltöttem a kulacsomat és elköszöntem. A Bálvány innen csak macskaugrás, a kilátás is pazar, de inkább a kilátóból, oda viszont már nem hágtam fel. Kocogás lefelé a sípályán és hamarosan elém tárult az a vidék, ami miatt nehéz engem kiebrudalni a Bükkbõl. A Hármaskút környéke mindig is lenyûgözött. Futva, bringán, sífutólécen, vagy mint legutóbb a családdal sétálva. Elmajszoltam Anyácska második szendvicsét, és tettem még egy kavicsot az emlékpontra. Jól ment a futás, bár a lábam állapotán már éreztem, keveset futottam szintes helyeken mostanában. Pedig a lejtõ java még csak ezután következett. A Leányvölgyi kilátónál kunyeráltam egy kortyot a pontõr páros Kofolájából. Elképesztõ ital, engem leginkább gyerekkorom köptetõjére emlékeztet, de az sem volt rossz. A Szalajka felé vezetõ köves lejtõ helyre teszi a lelkivilágomat, a cipõmet pedig én magam a lejtõ alján. A völgy a morcos idõ dacára is tele volt kirándulókkal, sõt velem szemben egy futó is felbukkant. A rajtszámán láttam, hogy õ is Cserépfaluból indult. Csodálkozom magamban, mert nem gondoltam hogy arra is visz pálya. Szurkoltam neki és irány tovább. A Fátyol vízesésnél pazarul felszerelt ellenõrzõ pontra bukkanok. Kicsit gondolkodtam egy rétes betápolásán, de aztán maradtam a kólánál. Az Istállós-kõ aljánál belegondoltam mi áll elõttem, és beugrott a régi vicc fõ mondata: Doktor Úr heréljen ki! Aztán a felfelé kocogás közben rá kell jönnöm az emelkedõk sokkal kevésbé fárasztóak számomra, mint a lejtõk. A barlang felé közeledve kirándulók jöttek velem szembe, és ahogy az lenni szokott (velem legalábbis) jönnek a jó kis viccek a humor önjelölt nagyágyúitól. Elég érdekes jelenség ez. Vajon a harcmûvészeti jártasság, a zsebben lapuló 45-ös Colt, vagy az alkarba épített Hattori Hatto penge tesz valakit annyira merésszé, hogy fennhangon élcelõdjön valakin pusztán azért mert az fut? A bátorság szép dolog, de én legalább kétszer meggondolnám a poénkodást egy ronda, kopasz emberrel szemben, aki 20 centivel magasabb, és szemlátomást jobb kondiban van nálam. De több kilométer, mint humorzsák. A populáris részek után már csak egy lefelé ereszkedõ családdal találkoztam, tõlük pedig elment a: látod kisfiam, így kell itt felfutni. Az emelkedõ egyébként elég komoly odafigyelést igényelt, mert a jelzése nem mindig követhetõek. Szerencsére a kirakott szalagok sokat segítettek. Vajon azok, akik esetleg sötétben jártak itt hogyan boldogultak? Meglepõ módon az Istállós-kõre csak 2-3 perccel lassabban értem fel, mint egyébként, pedig ez már több mint 60 km kocogás után következett. A csúcson pazar ellátás, majd ismét olyan helyen kocoghattam, ami szinte második otthonom. Egy helyen azért megakasztott egy félreérthetõ szalag, de az itiner segített a helyes irány nyugtázásában. A Kopasz réttõl pedig végig jelzés a Pes-kõ kapuig. Innen már olyan ösvényen haladtam ismét, amit jól ismertem, pl. a Bükki Kilátásokról. Ismerem, szeretem, de jól futhatónak végképp nem mondhatom. Az ördögszántás, a Cserepes-kõ környéke varázslatos de fel kell kötni a gatyát. Egy újabb olyan hely, ami elgondolkodtat: milyen lehet itt éjszaka. Gyors nem, az biztos. A Cserepes-kõ után meg kellett állnom megcsodálni a panorámát. Fantasztikus, de itt futva bambulni életveszélyes. Túljutva a rázós részeken, az Õserdõ felé közelítve Papp Gergõ kocogott velem szembe. Kérdésemre megtudtam, hogy szegény kihagyta a Pes-kõt és most ment vissza a pecsétért. Sajnálom a srácot. Ezzel az egyébként nem hosszú, de nehezen járható oda vissza kitérõvel legalább fél órát adott magának. A Tar-kõn megtudtam (ismét) hogy én vagyok az elsõ a 100 kilométeresek közül, aki erre járt. Nem sokkal késõbb már a Három-kõrõl nézek vissza erre a pontra, majd a fenyvesben a Bánya hegyi pont felé célzom magam. Az aszfaltra érve betermeltem az utolsó szendvicsemet. A sziklás szakaszon beugrik mennyivel ruganyosabb voltam itt pár órával korábban felfelé. Kicsit botladoztam, a fékezõ izmaim rugalmassága talán egy Viagrával kezelt éticsigára emlékeztethetett. Az ellenõrzõ ponton újabb kulacstöltés következett, majd ellenállva a kedves kínálásoknak vissza még egyszer a fenyvesen keresztül. Kíváncsi voltam jön-e velem szembe 100 km-es túrázó, de nem volt ki elõl menekülnöm továbbra sem. A zöld jelzésen kocogva már kezdtem kicsit immúnissá válni a lejtõk nehézségeire, bár a mozgásom nem éppen a Matrixot idézte. Leérve a Lök völgybe, már nem csak kövek jelentenek akadályt, hanem a viszonylag sûrû aljnövényzet is. De az erdõk már csak ilyenek. Az Imó-kõ pontnál némileg elbizonytalanodtam, mert kicsit odébb került a korábbi helyrõl, de az ellátást itt is kihasználtam. A Lök-bércen futva tippelgettem, vajon meddig jutok világosban. Beugrott egy párhuzam a fõ égitestünk és jómagam között: a lenyugvó napnak is van ereje. A Bujdosó kõ után már talán kicsit rizikós volt lámpa nélkül futni, de a Karthauzi pont elõtt még boldogultam világítás nélkül. Innen tovább rövid ideig aszfalton vitt az út, majd visszatérve a terepre, a Völgyfõ-ház felé, egyértelmû volt a világítás szüksége. Az új fejlámpám remekül teljesített, pompásan boldogultam vele. Ezen a szakaszon értem utol egy futót. Meglepetésemre az a srác volt, aki a Szalajkában szembe jött velem. Mesélte, hogy rossz felé vette az irányt és teljesen a völgy bejáratáig visszafutott. Szomorú. Az erdõbõl kiérve felhívtam a páromat, próbáltam elmondani neki, hogy várhatóan mikor érkezek a célba, de társalgásunk a térerõ-játék áldozatává vált. Az Ódor-vár elõtti utolsó emelkedõ szépen futható volt, akárcsak a következõ szakasz. Itt legutóbb a BükkiKi alkalmával jártam, és az akkori erdõ-kitermelésnek köszönhetõen tragikus volt itt közlekedni. Az Ódor-várnál megkapom a pecsétemet. Ide együtt érkeztem egy 75 km-en rajtoló futóval. Nem volt túl jó bõrben. Jött az utolsó lejtõ Bükkzsércig. Eleinte pazar a kilátás fentrõl a kivilágított településekre, majd létramászás, magas növényzet, köves talaj nehezítette a körülményeket és pár túrázó, aki a stramm lámpájával el-elvakított. Szerencsére a szalagok sûrûn voltak kirakva, talán csak az erdõben csörtetõ vadak vonhatták el a figyelmet. Bükkzsérc utcái szinte kihaltnak tûntek, csak egy futónõvel találkoztam, mint megtudtam gondjai támadtak és éppen az érte érkezõ autóra várt. A falu szélén elbambulhattam, mert nem vettem észre hol ment be a jelzett ösvény a Nyomó-hegy felé, így toronyiránt vágtam keresztül. Szerencsére a tarló már le volt aratva, és még nem volt felszántva. A Nyomó hegy oldalát még megtiszteltem egy eséssel, majd az ellenõrzõ lapomra is megkaptam a pecsétet. A csúcsról megpillantva a település fényeit érdekes érzés fog el, aminek hatására (befelé legalábbis) vigyorgok a célig. Megtettem, teljesítettem, Sajgó lábbal, izzadtam, koszosan de ezer élménnyel gazdagabban. Fantasztikus helyeken jártam. Kedvenc célpontjaim, fûszerezve pár kuriózummal, ráadásul olyan kombinációban, amelyek igencsak próbára teszik az embert. Az idei pálya kialakítás szerintem nehezebb volt, mint az elsõ Less Nándi 100-as(vagy csak a kor teszi). Talán éppen emiatt is tetszett. Köszönet érte a rendezõknek.


 

 
 
TiberiusTúra éve: 20112011.10.11 20:07:53
megnéz Tiberius összes beszámolója

Less Nándor 2011


        Az utolsó napig vártam, nem tudtam eldönteni, melyik távot válasszam. A 35, 44, 48, 60, 75 és a százas, mindegyike kísértést jelentett számomra.  Álmaimban fellegekben jártam, és mindegyiket bejártam. A ráhangolódás  hete végetért, és ott  találom  magam a rajthelyen.


     Velem vannak lányaim is. M. indul a 35-ös távon. Mulatságos jelenetek ismétlõdnek,  Emberek rázzák egymás kezeit, köztük én is. Amúgy jó a kedvem, de a találkozással járó események még felhangoltabbá tesznek.  


     Szemlélõdve figyelem a résztvevõket, a szervezõket. Jelentéktelen dolgokról, mintha  valóban  fontosak-komolyak lennének,  szót váltunk-váltanak.  Kellemesen,   szelíden, virtust csiholó hangulat telíti be a levegõt. Fél 9 körül, nyári futóruhában ott állok a 44-esek rajtjánál, és mint gyík a napfényes sziklán, úgy élvezem a reggeli nap érintését. Érzem, melegíti véremet.


      A rajthely mellett naspolyát árulnak, másutt szõlõt, birsalmát,  térképet. Fázós helybéliek égetõ tekintete, kíváncsisága  fûti a levegõt. Kb. 30-40-en lehetünk az induló zónában, mire megérkezik Sütõ Laci, és ¾ 9 körül utunkra bocsájt minket.


      Úgy 10 Km/órás átlagot szeretnék teljes?íteni, és ennek megfelelõen indulok el. Meglepõdve tapasztalom, hogy a mezõny nemigen akar rákapcsolni, megállok, és bevárom a mögöttem lévõket. Gyertek már, nem akarok (már most az elején) elsõ lenni, (amúgy a végén sem tudnék). Végre 3-an megelõznek, hagyok mögöttük kb 100 métert, és úgy gondolom, ez egy ideig jó lesz.


     A faluból kivezetõ úton a napsütés a legkellemesebb. Az utat beborítja valami vörös építési törmelék, (az emberi alkotás dicsõséges emlékei), amitõl az még göröngyösebb és járhatatlanabb lesz. Hamar megfeledkezem róla, mert  körbevesz a verõfény. Az ég tiszta, és szépen látszanak a hegyek kontúrjai.


     Betérünk a Hór-völgybe. Kissé sötétebb errefelé a tónus, figyelgetek erre-arra, de legfõképpen arra, hogy beállítsam a megfelelõ utazósebességet. Kezdek kissé befelé fordulni, mert majdnem elmellõzöm a Subalyuk mellé telepített ellenõrzõ pontot. Vissza kell fordulnom 30 métert, nehogy már a legelején érvénytelenné tegyem indulásomat.


     Jó érzés itt futni. Szokatlan számomra a sok túrázó. Általában magányosan szoktam az erdõt járni. Nemsokára feltûnik két szürke pufi-dzsekis lány és egy zsemlyeszínû kutya. Nagy öröm villanyoz fel! Hát ezek ez én (kismama) lányaim! No és a Bóci kutya! Mosolyuk-vidámságuk elsöprõ erõt ad nekem. Mintha az elsõ 4 Km lefutása légypiszoknyi erõkifejtésbe sem került volna.


     Jobbról becsatlakozik a 35-ös táv jelzése. Sok-sok szép emlék villan belém, de már látom is az Oszlai tájházat. Sajnálom, hogy ilyen gyorsan tellik az idõ. Szívesen maradnék. Ránézek az órámra, és megnyugvással látom, megfelelõ a tempó. A csekkolás gyorsan megy, de a frissítõ ital fájdítóan hideg. Gondjaim lehetnek: Ha nem iszom belõle az baj, ha meg igen, akkor az.


        Oszla után 4-500 méterre jó hogy kitették a szalagozást, mert egy magamfajta beszûkült tudatú futó, könnyen elsöpör egy ilyen leágazás mellett.    


      Ránézésre az emelkedõ erõsnek látszik, de megnyugvással tapasztalom, hogy a szívem nem tartja nehéznek. Lehet a tempót tartani, és a pulzusom sem emelkedik. Jólesõ innen a Hór völgyre visszapillantani. Itt nemcsak a látvány, hanem az út is felemel.


      Az Ódor mászás úgy 400-500 méter lehet. Bírnám, de úgy gondolom,  nem szabad nagyon erõlködni. Úgy kell a felsõ utat elérnem, hogy teljesen laza maradjanak. Nem könnyû feladat ez, mert itt a séta is komolyan megerõltetõ.


      Végre felérek a felsõ útra, ám közben ketten beelõznek. Nem bánt a dolog, mert érzem, hogy nálam minden oké, de õk nem teljesen acélosak. Van még egy kis emelkedõ az Ódor várig, addig nyugodtan lazsálhatok. Gyorsan frissítek, no de itt aztán a durva lejtõ szakaszáig kötelezõ a határozott iram-váltás.


       Érdekes ez a túra!  Nemcsak a futásról és nemcsak az egoizmusról szól. Az útvonal minden egyes szakaszán úgy érzem, mint amikor valaki az utcán váratlanul egy kellemes ismerõssel találkozik. Minden egyes szeglete, szakasza az erdõnek, a terepnek szép és érdekes. Ugyancsak üdítõ dolog, amikor ismeretleneknek odaköszönünk, vagy bátorítóan odaszólunk vagy mindez fordítva történik. Mindkettõ nagyon jól esik. Azonnal elfelejtjük minden fáradtságunkat.


     Az Ódor vár után következik egy csalafinta kis szakasz, ami levisz egy kiépített forráshoz. Most is jelezték, hogy 100 m múltán ellenõrzõ pont lesz, pedig a fenét. Ez kedves trükk  volt a szervezõk részérõl, remélve, mindenki erre veszi útját, különben a takarékosabb üzemmódot választva, a dózer utat választanák. Az illem, de a hely szépsége is azt diktálja, menjünk arra, amerre a kiírás szól. Jól jár vele aki betartja. Lehet, csak a véletlen hozta,  egyetlen embert látok a forrásnál, akinek nagyon jó a torka, mert mohón iszik belõle.


     Ismét felkapaszkodom a kocsi-útra, majd egy durván lejtõs rész jön Egeresig. Itt találkozom M. lányommal, aki a 35-öt tolja. Mosolyog, és ez hosszú percekre feledteti  nehézségeimet. Csúszósak a falevelek, botladoztató gyökerek akadnak errefelé. Taktikai okokból visszafogom magam, pedig a szembejövõk erõsen bíztatnak, húzzak bele, mert a mögöttem levõk elhagynak. Ez be is következik, talán 5-en 6-an elmellõznek. A lejtõ alján aztán mindannyian, nem szándékosan rátévednek az egeresi kanyart rövidítõ tisztásra. Utánuk szólók, a jelzés másfele visz. Visszafordulnak. Kissé bánt, hogy tévedésük miatt kerülök elébük.


     Az egeresi fordítónál ránézek órámra. A 10 km/órát  tartom. Most egy enyhén emelkedõ hosszú rész következik. Itt nem szabad lazsálni. A szintemelkedés nem sok, de a murvás útburkolat miatt nem lehet takaréklángon futni. A gödrök, kisebb pocsolyák kerülgetése egyáltalán nem  pihentetõ.  


          Többnyire jókedvû, korán kelõ túratársakat mellõzök el. Világosan érzem, hogy megbecsülést és tiszteletet érdemelnek. Nem futók, talán nem fanatikusak,  mégis itt vannak, és ez nagyszerû dolog!


      Vannak közöttük, akik jószívvel viszonozzák odaköszönésemet, biztatásomat. Ez nekem is jót tesz. Legutóbbi túrámon Marton4 volt az, aki ismeretlenül megszólított, és napokig tartó felemelõ pillanatokat okozott.  Megint mások némi zavarral, legföljebb dörmögnek valamit, mert nem ismernek.  Ha a jövõben sokat túráznak, rájönnek, a jó szó akkor is használ, ha olyasvalakitõl kapjuk, olyasvalakinek adjuk,  akit éppen nem is ismerünk.


    A Füzérkõnél a levegõ sokkal hidegebb mint másutt. Már-már kutya hideg van. Tán még meg is fázom. Szóba se jöhet, csak mozogni kell. Elérem a Hideg-patagi elágazót, a Pazsag-völgyet, Tebe-pusztát. Nagyon érdekes történelmi hely ám ez. Lehetne egy ki tud többet Tebe-pusztáról versenyt is rendezni. Sok titokzatos dolog lappang a fák között.


     Kicsit sajnálkozva látom, hogy a Tebe-tó egyszerûen eltûnt. Helyén semmi víz, ellenben látok egy festõien üde tavaszi zöld mezõt. A szép színekkel, az erdõkkel formázott frizurát viselõ hegytetõk látványával nem tudok betelni. Eszembe se jut, hogy most futni jöttem ide. A Balla-völgy bejáratánál már vár a frissítõ állomás, ami  a rajttól kb. 15,5 Km-re van.


        Futó szempontból nagyon okosan lett összeállítva az ellenõrzõ pontokon az ellátmány. Nem a mennyiségen van a hangsúly. Mazsola, sós ropi, néhány karika banán, kis darab csokoládé, víz. Nem is kell nagyon más. Esetleg kalciumos víz. Tehát az ellátmány tökéletes,  talán csak a víz 3-4 celsius fokos hidegsége volt rossz, de ezen nem nagyon lehetett segíteni. A kezemben mégsem melengethetem sokáig.


    Még egyszer körbenézek, és gyönyörködöm a szép napsütésben, majd önismereti leltárt tartok. A tervezett átlag-sebességet tartom, ami a Bánya-hegyig fenntartható. Folyadék hiányom, energia-hiányom nincs, pillanatnyilag a 4. helyen állok. Nem  olyan rossz ez, bár a Balla-völgy azért nem olyan könnyû, mint amilyennek látszik. A murvás út, és a szintemelkedés engem is, mást is próbára tesz.


      Most érezem elõször, hogy a felfelé haladás kezd izom-dolgoztató lenni.  Répáshuta alján utolér két srác. Bámulva látom, milyen jó alkatuk van a terepfutáshoz, sokkal jobb a testsúly magasság arányuk, mint az enyém. Nem mennek gyorsan, de nem akarom felvenni a tempójukat, nehogy elszálljak. A falu legtetején van kb 100 méter elõnyük, ezt elég lesz tartanom. Késõbb aztán beleerõsíthettek, mert a Bánya-hegynél már nem látom õket.


     Érdekes szakasz  ez, sõt kalandos. Mintha üdülésen lennék. Szépen süt a Nap, imitt amott kíváncsiskodó tekintetek, kocsmák, kaszálók, farakások, fûrészelõ, favágó emberek, tehát tipikus falusi élet. Még egy kakas is vígan kukorékol. Nagyon tetszik minden, de még a falu elején átver egy mosolygó tekintettel felém rohanó, békésnek látszó farkas-kutya, aki majdnem jó nagyot harap a fenekembe!  Még jó, hogy hallgat a szép szóra, és csak ijesztget.


      Felérve az Eger-Miskolc országútra, újdonsággal szembesülök. Eddig azt hittem, itt jön el majd a kánaán. Olyan fárasztó  volt az útburkolat eddig, gidres-gödrös stb, ami észrevehetõen zavart  Most meg tökéletes és sima, és pont ez zavar engem. Nem tudok kedvem szerint ritmust váltatni, pedig szárnyalni kellene. Unalmas ez az egyhangú talajfogás. Odaérek a Bánya-hegyi parkolóba. 2óra 3 perc, talán egy kicsit beljebb. A távolság kb 20,5 km, tehát a 10 Km/óra még éppen megvan, és erõben is jól állok.


     A frissítésnél ismét torokszaggatóan hideg a víz, viszont a mazsola, ropi, banán-karikák nagyon jól jönnek. Markolok is belõlük valamennyit, a következõ néhány száz méter út emelkedõs szakaszán csipegetek belõle. Itt megelzõz egy 75 Km-es srác. Õ mondja, hogy a 75-km-en indult. Jó ezt tudni, mert akkor még mindig a dicsõséges 6. helyen tanyázom.


        No most aztán legyen már vége a pihenésnek! Ott ahol a 44 és 75 Km –es táv szétválik, Futni kell!  Be kell hozni az eszegetéssel-nyammogással elfecsérelt veszteséget.        Mellesleg nagy kedvencem ez a hely. Csak lelkesedni tudok érte. A kõkapu és környéke, varázslatos és misztikus hely. Jó lenne órákat itt eltölteni, elmerengeni. Ez utóbbi piciben sikerül is.


       Kissé meglepett néhány harcos teljesítmény túrázó, mármint hogy ennyire jók õk. Ilyen koránra nem számitottam, hogy õk is eljutnak errefelé. A talaj puha, felettem a Három-kõ, alkalmanként elkap a Nap egy-egy beszüremkedõ sugara. Elõttem egy kalandosan szûk ösvény, majd leszakad a hegyoldal. Kár érte, mert az ilyen lejtõk nagyon   lerontják a km átlagomat, de az még rosszabb, hogy elfáradok tõlük.


      Hamarosan a Kõháti oldal tisztására érek, miutána egy kis hullámzó útszakaszon megint lehet ritmust váltani. NEm tart sokáig, mert hamarosan a Juhász-kút brutális lejtõjén találom magam.  A nap idesüt, melege nagyon jó, erõt és vigaszt nyújt fáradalmaimért.


      A Juhász-kúttól az Imó-kõig elvileg prímán lehetne haladni, de most még  nincs kitaposva. Sûrû, gubancos, szúrós a növényzet. Könnyen elgáncsolhat a cipõfûzõ effektus. Úgy járhatok, mint mikor futás közben rálépek a cipõfûzõmre. Egyszer megkérdeztek egy magyarul tanuló kínai diákot,  szerinte melyik a legszebb magyar szó, mire õ, hát a cipõfûzõ.


      Van dallama a szónak. Dallama sõt ritmusa is ennek a hosszú ereszkedõnek. Lenne miért  itt nézelõdni, ám minden figyelmemre szükség van, nehogy túl nagyot tanyázzak ( anyázzak).  Igy is durván belerúgok két nem látott kõbe, még jó, hogy egyben maradt a lábújjam.  Az Imókõi ellenõrzõ pontot arrébb helyezték. Jó ötlet, kisebb az elsõ túrázók eltévedési lehetõsége. Itt is segítõkész ellátásban van részem.


         Jó erõben hiszem magam, ezért most szépen felfutok a Kaló Gábor fájáig, de nem megy. Éhséget, fáradtságok érzek, kõdarabkák nyomják a talpamat. Kétszer is leülök az emelkedõn, és kitisztítom cipõmet. A Lambot-bércen helyreáll minden, és talán még  tudom tartani a 10 Km/óra sebességet. A hullámvasutazás kifejezetten jó, különben elkényelmesednék. Általában nem szeretem a tarra vágott erdõket, de most látom elõnyét is. Nagyobb távokat be lehet látni, és szép a fiatalos is.  Érzem, Bujdosókõig tudnék gyorsabban  menni, de arra gondolok, jön még kutyára dér, jó lesz azt ami még megmaradt belõlem, beosztani.


     A Bujdosókõi lejtõ nekem durva,  mellesleg elmondhatatlanul szép. Kicsit sötét, van aki félelmetesnek tartja, de én szeretem a félelmetes helyeket is. Itt már erõsen érzem a folyadék hiányát, de a Pisztrángos tónál szép remények várnak. Ott eddig mindig terülj asztalkám várt fogadott, hátha most is így lesz. Nos, tévedtem, bár van mindenbõl elég, ami fontos és célszerû. Itt már megiszom egy pohár Kólát is, hogy doppingszerhez jussak.


    A Pisztrángos tótól a Völgyfõ házig egy egyszerûbb, amolyan völgyfenéki útvonal, amirõl túl sok mindent nem tudok elmesélni. Akad itt egy-két emelkedõ, amibe már részben belesétálok. Kezdek beletörõdni, hogy a tervezett átlagsebességet nem tudom tartani. Jó lenne viszont a vélt 6. helyezésemet megõrizni.  Egyáltalán nem dicsõséges tempóban, elkocogok a Völgyfõ-házig, majd onnan le és felfelé az Ódor-hegyig. Az emelkedõn ismét sétálok, amikor egymásután elhalad mellettem két nagyon szimpatikus versenytárs. Bíztatnak, jól is esik, de az az igazság, hogy jobbak nálam. Igyekszem nem túlságosan lemaradni, a távolságot kontroll alatt tartom, mert ha majd látom rajtuk a fáradtság jeleit, akkor meccselni akarok velük.


     Míg elérek az Ódor-várig, nagyjából visszatér minden erõm, talán a csodás panorámának, vagy a frissen érkezõ turisták látványának köszönhetõen. Itt viszont szem elõl tévesztem futótársaimat, másfelõl akkora tömegbe keveredek, amiben egyenesen elveszek. Alig tudom átverekedni magam rajta, kérdezgetem itt is ott is, hol van a futóknak kitett ellenõrzõ  dugóka. Senki se tud róla semmit.  Már-már feladom,  gondolom, befutok így a célba, de aztán mutogatnak, menjek erre, menjek arra. Elveszkelõdöm a szervezõk asztaláig, itt még egy fél pohár vizhez is hozzájutok, amire igencsak szükségem volt.


     Kissé téblábolok. Nehéz visszaszerezni a futó tempót. Megyek a Mákszem hegy felé. Versenytársaimat nem látom, amit nem bánok, legalább nem kell emiatt is erõlködnöm. Demoralizálódok. Nem érdekel a célidõ, és más sem. Az sem izgat, ha közben 10-en megelõznek. Mindezek mellett, öröm lappang a szívemben. A Mákszem hegy kellemes, szép és ritkán járható hely. Az is tetszik, hogy zavartalanul lehetek a terepben, továbbá senki sem látja meglassulásomat, amit a hiúságom nehezen visel.


     A Mákszem nyergében még egy körülpillantás, és betérek az erdõbe. Ez lesz számomra az út legnehezebb szakasza. Fáradt lábaimnak, ízületeimnek durva, bár is nem annyira durva, mint inkább hosszú lejtõ következik. Nem vagyok elég erõs ahhoz, hogy lazán kiengedve fussak, emiatt még nehezebb lesz. Minden egyes lépést ellen kell tartani. Alig várom, hogy Bükkzsércre beérjek.


      A templom közelében frissítõ pont, 3 helybéli nénike fogad. Kedvesen kis ásványvízzel traktálnak. Szükségem is van rá. Kegyes hazugsággal bátorítanak, hogy elsõ vagyok. Nagyon szép ez tõlük, de tisztában vagyok helyzetemmel. Fújok hármat vagy négyet, és tovább trappolom utamat. Rápillantok a Nyomó hegyre. A futás viszonylag könnyen megy, de a látvány borzalmas. Az hagyján, hogy a Nyomó hegy mekkora, de elõtte az a domb milyen hatalmas? Tõle teljesen ki fogok  készülni.


       Érdekes módon, az optikai csalódás csak addig tart, amíg odáig érek. Amikor az országúton, majd a sövényen átbújok, felkészülésképpen sétálok 30 métert, és utána már a domboldalt jelentéktelennek látom. Felkocogok az erdõ-zónáig, ami nem ver tönkre, majd azon keresztül felsétálok a tetõre. Közben jól kipihenem magam. Jópofa dolog ez a Nyomóhegy, Elhelyeztek oda mindenféle viccesnek szánt feliratot. Ezek ugyan nem hatottak rám, sem pozitívan, sem negatívan, de az emberek tréfás beszólásai annál inkább. Röpködnek  a levegõben a Szentistenek és az Atyaúristenek.


     Felérek az ellenõrzõ pontra, jó végre belátni a terepet. Ilyenkor már nem a környezet szépségét keresem, de a jó érzés megvan. Kezdem érezni, már itthon vagyok. Ha már egyszer futogatást mímelek, akkor illik megfutni a pincesor melletti utolsó emelkedõt is, pedig nagy kedvem lenne már inkább csak sétálni. Majdnem teljesen kifulladok, mire felérek a tetejére, de utána már visz a lobogó  elégedettség érzése.


      Befutok a célba, és kedves fogadtatás vár. Hangos üdvrivallgás egy érdemtelen ismeretlennek. Nagyon szép a szervezõk részérõl. Van aki, mire célba ér, rettenetesen elkészül  erejével, ilyenkor sokat számít egy kis lelki fröccs.  Megkapom a pólót, az ajándék bort, meg még beszélgetünk, amikor beérkezik mögöttem az a két srác, aki korábban megelõzött.


     Fantasztikusan sportszerûek. Késõbbi beérkezésüket egy kisebb eltévedés okozta. Több túrán, elég sok emberrel találkoztam, akik eltévedtek. Csalódottságukban mindenkit csak szidtak, bíráltak, de ez a két srác mosolyogva  jön, nem panaszkodik, és még arra is van erejük,  hogy gratuláljanak  a gyengébbnek.  Aki futónak képzeli magát, még a magamfajtának is, fontos az elért idõeredmény, hiszen némelyik emelkedõn majdnem belepusztulunk az erõfeszítésbe. Nekem nem sikerült a hõn áhított 10 Km/ó –t elérnem. Nem vagyok túl messze tõle, de most még gyenge vagyok hozzá. Nem bánkódom, sõt örülök, mert sok-sok  pozitív élmény ért út közben.


      Más szempontból is ünnep számomra ez nap. Olyannyira, hogy a Less Nándor emléktúrát, amennyire lehet, szeretném életem rituáléjává emelni, és azon minden évben részt venni. Ami viszont a szervezõket illeti, helyénvaló róla jó szívvel, hálásan megemlékezni, hogy õk a túra, a verseny igazi mecénásai, még akkor is, ha a szervezés nem mindenben hibátlan. Nem mellesleg, ezen a rendezvényen én csak jót tapasztaltam.


 Tiberius


 2011.okt.11.


 


 


 


 


 


   


 


 


  


 


 

 
 
 Túra éve: 2010
TiberiusTúra éve: 20102010.10.13 23:08:07
megnéz Tiberius összes beszámolója

Less Nándor 2010, 60TF



      Jó érzés, egy ilyen túrán elindulni. Örömömet fokozza, hogy lányaimmal együtt láthatom a bogácsi tó fölött magasodó párát, majd a napfelkelte szebbnél szebb színei mellett a hegyek fölött lebegõ felhõ-foszlányokat. Sejtelmes és valóságos élmény. Megilletõdés és felhangoltság kerít hatalmába. Így érkezünk meg Cserépfaluba, az indulás helyszínére.


    A nagy-templom közelében letáborozunk, majd átsétálunk az iskolába. Jólesõn nyugtázzuk, hogy bár csípõs a levegõ, ám süt illetve sütni fog a nap. Egyenlõre még alacsonyan jár, de jó idõnk lesz. Közben sietõs léptekkel, turisták mellõznek mindenfelé.  Kedves látvány. Mindenik arcából sugárzik valami, valami megnyugtató és örömteli. A sürgölõdés emberrõl emberre ragad, szeretetni való dolog ezt látni.


      Sokan vagyunk, tülekedés nélkül. Részben a rendezõknek köszönhetõen, részben  annak, hogy mindenki amint lehet, azonnal útra kél. Én és MM lányom az elõnevezettek asztalát keressük fel, (MM 35Km-t futni akarja, én 60TF-en indulok), O. és I. lányom most egy kutyasétáltatós kirándulást választanak, 16 Km-en indulnak. A nevezés gyors, flottul megy, az ismerõsökkel rövid a beszélgetés, majd beöltözés. Egyetlen szempontból hiányérzetem támad. Az iskolában 6 mosdó is található, ezekbõl 4 zárva van. Értem én, hogy egész nap ott az erdõ, de azért a mosdó elõtti sorbaállások nem szívderítõk.


       Lányaim úgy döntenek, hogy MM a futók tömegrajtja elõtt indul 5 perccel, míg I. és O. utána 5 perccel. Egy picit csúszik a rajt, de nem vészes. Megkapjuk a tájékoztatást, a buzdítást, és a szomorú hírt, hogy a szervezõk tavalyi kulcs-embere eltávozott az élõk sorából. A közúti forgalmat le kell állítani, nehogy nagyobb baj essék, de a helyi autósok ezt nehezen viselik. Sütõ Laci végül kimondja a bûvös szót, hogy rajt. Optimistán és bizakodva nekiindulunk.


     Úgy látom, az élmezõny is óvatoskodik. Az én taktikám egyszerû. A Mangó tetõig bemelegítõs tempót választok, és csak ezután fogom a lábaimat  szaporábban kapkodni. A falut elhagyó aszfaltos részen libasorba rendezõdünk, az elsõ erdei emelkedõ szakaszon meg még annál is jobban.  Megismerkedünk a talaj minõségével, ami már itt is ragad. Tudjuk tehát, mire lehet majd számítani.


     A levegõ a lehetõ legjobb ízû és hõmérsékletû. Megfázás esetén mindig ilyet kellene inhalálni. A taktika részeként az elsõ két emelkedõ felsõ traktusában belegyalogolok. Egyrészt a libasor lassít, másrészt be kell melegedni, harmadrészt, ez nem okoz jelentõs idõveszteséget. Csak a hosszú emelkedõkön nem szabad pihengetni. Azokat rendesen meg kell futni.


      Kellemes meglepetések érnek. Az elsõ emelkedõ tetején, majd utána, a szölõ-ültetvény és az erdõ jelleghatárán a talaj nem is olyan rossz, mint amilyet vártam. A harmatos aljnövényzet rendesen leszedi cipõmrõl a sarat. A rendezõk szépen szalagoztak, a Cserépváraljára ereszkedõ ösvényt metszõollóval megtisztították. Nekünk ezt nem kellett volna, de mégis jobb így, mert kevesebb a visszacsapódó ág. Szegény túrázóknak kellemetlenséget okozunk, mert udvariasságból és kedvességbõl félreállnak, elengednek minket. A türelmüket késõbb módomban áll viszont gyakorolni.


     Cserépváralján alig található néhány tucat ház. Mégis jókora kirakodó-vásár közepén találom magamat. Az árusok, talán csak nem miránk számítanak?  A kis templom felett a második emelkedõ már meredekebb. Ezen ismét nézelõdés és séta. Megtörtént a bemelegítés, fenn vagyok a Mangó tetõn. Balra egy fatornyos kápolna, szemközt  6-szög alapú ásott kút, még inkább balra farkasvermek, és vármaradványok találhatók. Érdemes lenne kicsit elidõzni, de most a futásnak van itt az ideje.


    Lihegõsre veszem a tempót, de nem feledkezem meg a tájról. Érdemes minél több látványt befogadni, elraktározni. Az 1-es ellenõrzõ pont közelében szép kaptárkövek emelkednek, ezekrõl tengernyi történet villan be, de most nekem leginkább az jön be, hogy milyen jó ez a dugókás rendszer. Az e.p.-t általa sokkal gyorsabban hagyhatjuk el. Meredeken mászás vissza, ami kisebb tornával is felér. Jól futható szakaszok következnek. Itt igazi örömfutásban lehetne részem. Elengedem magam, de nem sokáig, mert egy keresztbe faágon összeakadok, és egy gurulós bukfencet bemutatok. Nem lehet csak úgy lazán futogatni, figyelni is kell néha.


     A mezõny szellõs körülöttem. Kerülgetem a sarat, de addig és addig, amíg a felsõ szoros alján beletapicskolok a legmélyebb dagonyába. Cipõm lejõ, a sárba beleragad. Elvesztettem egy illúziót, derülök rajta. Most már tudom, hogy nem lehet megúszni beázás nélkül.  Nem törõdöm vele, inkább a kõ-sípok látványában gyönyörködöm. A kövek miatt magasan kell kapkodni a lábakat, nem volna jó itt eltanyázni, de nem hagyom ki a lehetõséget, a ritka látványt nem szabad elszalasztani. Egyik emelkedõ közepén elõ a kulacsot, kicsi séta, és kortyolgatok. A folyadékpótlásra idejében figyelni kell. Nem mindig az e.p-ken a leghatékonyabb inni. A legszerencsésebb az, ha ott csak feltöltünk, és menetközben idõ- és terhelés arányában fogyasztunk.


      Kezdek aggódni. MM lányomat már rég el kellett volna hagynom, és eddig nem láttam. Talán annyira beszûkült a tudatom, hogy elmentem mellette, és nem vettem észre? A  szorosban a futás jól esik, de azért a tér annyira szûk, hogy lelkileg terhelõ. Mintha csapdában lennék, nem szeretnék egész nap ezen az egy helyen kalamolni. A kitáruló Dobi-rét  látványa meghozza a felszabadulás érzését. Jó lucskos itt a fû, a cipõket remekül tisztítja, úgyhogy örülök neki. A nap is szépen süt, minden vidám és jó. Itt már szóba elegyedünk, futók és túrázók egymással.


     A frissítõnél vételezek egy kis utánpótlást, és meglátom MM lányom. Nagyon megörülök neki, alig indult elõttem pár perccel, és csak itt érem utol. Remek tempót megy. Gyerünk tovább a szalag mentén. Fizikailag itt minden jól esik, és a látvány sem utolsó.


       Szeretem ezeket a lankás emelkedõket. Hosszúak, de nem fárasztóak. Felérek a tetõre, és lám, a rendezõk megint kitettek magukért. Korrektül, nem a csalitoson vezették át az útvonalat, hanem elkerülték. Megvolt rá az okuk. A csalitos ilyenkor igen mélyen  vendég marasztaló.


     Kiemelkedõen szép ez a kis tisztásos-ligetes. Elsõ ránézésre csupa elhanyagoltság, de nem így van. Magára hagyott természetesség, és benne fel-felbukkan egy-egy megdöbbentõen szép öreg fa. Kedvem volna a futást félbehagyni, és ezeket alaposan körbejárni, közelebbrõl megszemlélni, megölelni. A kerülõ szalagozáson kicsit bizonytalankodom, vétek vagy 100 métert, de azért hamarosan megtalálom a folytatást. Ezután kellemes erdei szakaszok, vízmosások, és terepbringásoknak való hullámzás következik.


      Nagyon szeretem ezt a részt.  Liba-legelõ, gémeskút, csahos-kutyák, szürkemarhák, napsütés, messzirõl belátható lankás dombok, kisebb hullámvasútozás, … mi kell még?  Többek között emiatt is választottam a 60-as távot. Az az igazság, hogy legszívesebben a 35-ön indultam volna, mert leginkább ahhoz van meg a fizikai felkészültségem. Nagyon szerettem volna indulni a 48-on is, mert nagyon érdekel a Répáshutát elkerülõ sárga. Végül a 60-ast választottam, mert nincs szívem kihagyni a Három-kõi részt. Sajnos nem indulhatok mindhárom távon, pedig e három útvonal együttese lenne a legszebb és legemlékezetesebb.


     Mielõtt kiérek a Túr-buckára, szembesülök a hõmérsékleti viszonyokkal. Nemrégiben itt még fagy volt, látom a jéghártyás pocsolyákat. Persze hideget, csak a cipõmön becsurgó lébõl érzek. A Túrbuckás ösvény mentén a rendezõk megint alaposak voltak. Pontos volt a szalagozás, így a tetõn, a lehetõ legrövidebb úton vezettek ki minket a szúrós tövises cserjésbõl. Könnyû és laza mozgással, szép mezõn, és erdei szakaszon kellemesen jutok el a Hór-völgyébe. A patakon frissen épített bürü, hála a rendezõk kedvességének.


     A Hór-völgyben Oszla felé rengetegen araszolnak. Bizonyára így is szép a kirándulás, de én jobban szeretem a magányt. Jó lenne minél elõbb elinalni. A frissítõ pontnál találkozom másik két lányommal. Nevetõ arcuk feldob, mintha a fáradtságnak legkisebb jelét sem érezném. Kocogok tovább felfelé, kis emelkedõ szerpentin az Ódor-mászás elõtt. Jól futható rész, egészen addig, amíg be nem fordulunk az erdõbe, a vízmosásba. Visszatekintve Oszla felé, jó látni, hogy egész csinos szintet sikerült kellemesen kifutni.


      Az Ódor mászás viszont  nem örömteli. Egyrészt nekem is nehéz, fárasztó, másrészt helyenként csak négykézláb tudok haladni, harmadrészt kellemetlen a túristák mögött beragadni. Ugyanakkor jól megértem õket. Tényleg akadnak szakaszok, ahol annak is örülhet az ember, ha a lábán  valahogyan meg tud állni. Az Ódor mászás összetöri a futó-tempót is. Amint felérek a kocsiútra, tapasztalom, nem megy jól a mozgás, kb. az ellenõrzõ pontig kell elfutnom, mire újra rendezõdik.


    Az ellenõrzõ pontnál találkozom P.Zolival. Tavaly kb. 4-500 méterrel arrébb jött velem szemben, tehát most egy kicsit lassúbb vagyok, vagy õ lett gyorsabb? (Idén kicsit rövidebb távon indult) Most megtakaríthattuk a sziklaperemre mászást. Kis frissítés után, ideje behozni a tavalyihoz képesti lemaradást. Kissé bátrabban futok, és úgy érzem, mintha jól menne a dolog.  Lefelé haladtamban sok-sok túrázóval találkozom, köztük nagy örömömre MM-mel. Vidám arca felderít.  Ahogy elnéztem a velem szemben jövõket, egy se sápadt közülük.     Valóban nagyon nehéz nekik, megpróbálom bátorítani õket, hogy hamarosan túl lesznek a nagyján.


     Talán itt rontottam el a tempó-választást, mert félúton lefelé érzem, hogy erõsen fáj a bal combom. Ilyen hamar nem szabad problémákat begyûjteni. Itt sétálnom kellett volna, vagy talán sokkal inkább, edzésekkel rendesen felkészülni. Leérek az egresi-hídhoz, remélem, utána majd csak kilazulok.


     A Hór völgyben kívánatos lenne jó tempóban haladni, de érzem, nem megy. Valamit elég hamar elszúrtam. No mindegy, a legfontosabb, hogy nem szabad az órámra nézni, csak a belsõ állapotomhoz kell az iramot? á nem iramot, csak a lassú tempót igazítani. Ismerem ezt a részt, a bõvizû Hór-patakot, a Hosszú-völgyi elágazást, a Füzérkõt, Hideg-pataki elágazást, stb. Turista szempontból nagyon szép, nem lehet vele betelni.  Feleségemet is ki szoktam ide hozni, egy kis léleküdítõ sétára. Sõt, a cserépfalvi szafari-busz is errefelé szokott elviharozni.


    Elég szépen röpül az idõ, haladok is egy kicsit, mások sem elõznek meg, talán a tempó is relatíve elfogadható? Elmellõzõm a Pazsag-völgyet. Kicsit sajnálom, hogy az útvonal most nem visz be a Pokol-völgybe. Tavaly még prüszköltem a terep-viszonyok és a keverés miatt, de belátom, hogy minden szempontból az új útvonal-vezetés átgondoltabb. Kár lenne azt a ritkán látogatott szép patak medert turisták és futók által megtapostatni. No meg itt van ez a gyöngyszem, a Tebe-tó. Már csak emiatt is érdemes ide kijönni.


     Tebe-pusztán frissítés, és irány északnak. Az út erõsen murvás. Mint terep nem komoly, de mégsem igazán jó. Nincs laza pihentetõ talajfogás, billeg a láb, feszülnek a feszítõ izmok, és az emelkedõ sem a legkellemesebb. Eszembe jut, nem volna itt kényelmesebb sétálni? De bizony, de megfogadom, nem fogok belegyalogolni. Szép a Balla-völgy is, de kicsit irigykedem a 48-Km-esekre, mert jobbra elviszi õket a szalagozás az erdõbe, és arrafelé  szívesen elmennék. Összeszedem magam, nézelõdve tartom a ritmust, és beérek a faluba. Sajnos már nem vagyok acélos, kezd már melegem lenni.


     A falu szépen emelkedik, de a legteteje elõtt 100-méterrel elfáradok, és jó ürügyet találok a megállásra. Eszembe jut, hogy egyek-igyak valamit. Az erdei útszakasz meg csúszós sáros, tehát megint csak nem lehet, nem érdemes futni, fundálgatom a mentõ érveket. Azért futogatok egy keveset, kiérek a lillafüredi mûútra, majd balra a Bánya-hegyi parkoló felé. Megérkezem a frissítõ ponthoz, ahol csinos kis társaság gyûlt össze. Erõnlétileg jobban állok, mint tavaly. Kb 3ó 25 perc alatt értem fel, csak a bal lábam ne fájna annyira. Ekkor még egy kedvezõ befutási idõ lehetõsége is felrémlett bennem, mert nem tudtam, hogy a továbbiakban szenvedés-történetben  lesz részem.


     Nem sokat idõztem a helyszínen, ismerõs és szeretett vidéken járok, nem jöhet itt probléma. Nem is jött, 1-2 km-en keresztül, de utána egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy közel állok a sérüléshez. Ezért minden futogatást vissza kell hogy fogjak, különösen a sziklás lejtõs részeken. A parkolóban utolért futók csapata mostanra utolér engem, és nehezen tartom velük a lépést, kis lemaradással a Tar-kõ tetejéig, s utána még néhány 100 méterig. A Háromkõrõl, a Tarkõrõl a kilátás mindenért kárpótol. Nem lehetek annyira fáradt, sérült, beteg, hogy a látványtól azonnal helyre ne jöjjek. Itt említem meg, hogy az ellenõrzõ pontokon az ellátmány nagyon okosan van összeállítva. Mindenütt található sós ropi, kis kocka keserû csoki, folyadék bõségesen, és kis szelet banán. Ennél több nem is kell.


     Tapintatból, nem úgy, mint tavaly, a Háromkõ és a Tar-kõ között sem emlékeztetett a nagybetûs felirat, hogy lajhár vagy. Ez is jól esett. A Tarkõtõl a Toldi-bükkig szebb fákat  látni, mint az Õserdõben, úgyhogy nagyon becsülje meg magát az, aki erre jár. Nekem a megbecsülés helyett viszont azon jár az eszem, hogyan fogom a számomra fájdalmas lejtõket abszolválni. Végül sikerül, sõt a Toldi–bükkben kezdem már magam jól érezni, amikor „elõjön a Malom hegy. Jobbról leirtott meredek hegyoldal, balról az útmentés óriás-bükkös sorakozik. Jobbról és szembõl szépen-melegen süt a nap, és pazar a kilátás. A baloldali erdõk különleges helynek számítanak, valójában turisták számára elzárt terület, amire figyelmeztetõ tábla hívja fel a figyelmet. Állítólag ritka ragadozók elõfordulási helye, és állandó természetvédelmi megfigyelés alatt áll.


         Az ötös elágazónál rátérek az imó-kõi nyomvonalra. Találkozom néhány pályatárssal, akik a 48-ason indultak, váltunk néhány szót, majd elmellõzõm õket. Itt megint futóképes állapotban vagyok, de az Imó-kõ elõtti sziklákon inkább csak lépegetek. Lemászom a forráshoz, közelrõl megcsodálom a bõséges víz-hozamot, és a függõleges (talán-agyag-pala) falat, majd visszaküzdöm magam a helyes útra. 100-méter múltán elérem a frissítõt, kis beszélgetés és felcuccolás. Egy hosszú, könnyen futható lejtõ után jó szalagozással megvan, a Kaló Gábor fájához felvezetõ, gyengén jelzett út


    No itt fölfelé eszünk-iszunk, legyen egy kis dínom-dánom. Sétálgatok, mert így takarékos. Felérek a tetõre, közben egy futó megelõz, de úgy látom, a hullámzós részeken már õ sem virgonc. Sokáig követem, közben szépen repül az idõ. A kilátás elfeledteti minden bajom, no meg a lábam alá is kell néznem. Nem olyan hosszú ez az út a Bujdosó-kõig. Balról elmellõzõm az erdõgazdaság tájékoztató tábláját, miszerint itt nem erdõ-irtásról, hanem szakszerû fiatalításról, felújításról van szó. Körülnézek, és úgy találom, tarra vágták az erdõt. Nem haragszom rájuk, igazuk van. Nekik is kell valamibõl élni, az erdõkkel tényleg gazdálkodni kell, de azért álszent a fogalmazás. Mindenesetre innentõl már közel van a Bujdosó kõ, és örülök ennek.


     Az e.p.-nál magamhoz veszek egy puszedlit, és érzem, nemsokára kanalazhatom a fekete levest is. Erõs lejtõs rész következik, a bal lábam csak szenvedõsen bírja. Lassan telik az idõ, de valahogyan legyurmázom magam a patakig. A patak megáradt, de hála összeeszkábáltak és kiszalagoztak egy átkelõt.  Kiérek a mûútra, túloldalon frissítõvel várnak. Itthon vagyok, minden csak egy béka-ugrás távolságra, úgyhogy örvendezhetnékem támad. Elmegyek a halastó mellett, és megpróbálok futni. Az a bizonyos Ódor-vári lejtõ, most beint nekem. Úgy tûnik, nem adtam meg anno, neki a kellõ tiszteletet.


      Ránézek az órámra, és nagyon elkeskenyedek. Olyan rossz részidõt látok, amitõl mélyen demoralizálódok. Ilyen rossz lennék? Csak ennyi telik tõlem? Így-is úgyis beérek 10 órán belül, akkor meg hát minek fussak?  A környék szép, kedves emlékek tolulnak fel, csak magammal vagyok elégedetlen. Fizikailag gyenge vagyok, ez tény, és hogy túlértékeltem a képességeimet.


         Innentõl minden célidõmet feladom, és a Mákszem-hegy túloldaláig, majdnem Bükkzsércig, csak sétálgatok. Az idõ mégsem telik kínkeservesen. Jól átvilágított szép erdõ vesz körül, utolérek egy gyalogos párt, s valahogyan jobb hangulatba kerülök. A Völgyfõ-háznál már van egy kis térerõ, és lányaimnak megtelefonálom hol tartok, ne aggódjanak, késni fogok.


     Az Erzsébet forrástól balra felfelé visz egy jó kis emelkedõ. Sokan érkeznek felülrõl, bizonyára délutáni indulók.  Talán nem is tudják, milyen különleges és ritka jelleghatár mentén vezet utunk. Tõlem jobbra (mint felfelé haladónak), vörös-fenyõ erdõ látható. Több kiemelkedõ sajátossága van. Egyrészt lombhullató tûlevelû, ami fenyõk esetében ritkaság. Másrészt ez egy olyan erdõ, amit nem kell (talán nem is szabad) gondozni. A fák versenyeznek egymással a megélhetésért, a gyengébb elhullik, az erõsebb megerõsödik. Más fafajok esetében ez másképpen mûködik. Ott muszáj ritkítani, különben egyetlen fa sem vastagszik kellõképpen. Velence városa is vörösfenyõ cölöpökön nyugszik. Olyan szívós fafajta, hogy még a tengervíz sem tudja tönkretenni. Az is tudvalevõ, hogy alig akad hazánkban hely, ahol a vörösfenyõ egyáltalán meg tud maradni.


    Felérek végre a nyeregbe, de a futás nem megy. Csak sétálgatok és nézelõdöm. A kilátás valóban jó, bár a nap jobbról süt, és a hegytetõ leárnyékol mindent. Leérkezem az Ódor vári e.p-hoz. Itt megint újítottak a szervezõk, és nekünk jobbra, a Török-mezõ felé vitték el az utunkat. Nekem ez kellemes, mert tovább élvezhetem a magány szépségét. Csak most bánom igazán, hogy nem vagyok 100-as, mert innentõl nagyon jól futható terep következik. Egy kis gyors lépkedés, futás sajnos nuku, de egy gyalogost ezért beérek. A kerítésen lépcsõ vezet át, és bizony nehezebb dolgom támadt, mint a túra elején annak a túrázónak, aki majdnem a Hór patak medrében rekedt. A bal lábamat már a kezemmel kell emelgetnem, így is 3-szor indulok neki ennek a lépcsõnek. Az elõhegy nyergénél utolér egy futó, akivel korábban többször visszaelõzgettük egymást, biztat, tartsak vele, bátorít, menni fog.


     Nos nekem nem megy. Életem legnehezebb lejtõjével van dolgom. Mákszemnyi a hegy(?) és akkora lejtõje van, olyan hosszú és meredek, amilyennel még sosem találkoztam. Le tudok ezen egyáltalán valaha menni? Újabb két futó húz el mellettem, mire meghallom Bükkzsérc kakasainak kukorékolását, kutyáinak ugatását. A lejtõ meredeksége is enyhül. Rápillantok az órámra, és nem hiszek a szememnek. Kitûnõ részidõt mutat. Hogy lehetséges ez? Hiszen egészen jól állok!


     Biztosan korábban valamit elnéztem. Hûha, akkor érdemes egy kicsit küzdeni, és lám-lám, már a futás is megy. Bükkzsércen karos-kút, megment a szomjhaláltól, és nemsokára frissítõ pontot is találok. Jó ötlet volt, márcsak a víz miatt is ez a Bükkzsérci kitérõ. Idõs nénike  biztat, magyarázza merre fussak, így a Nyomó hegy lábáig meg sem állok. Valahogyan mégis beindult a futás? Ennyit tesz a lelkesedés? A Nyomó hegy oldala már fáraszt. Bele-bele sétálok.


        Szép kilátás nyílik jobbra, és mintha UFO gabona-köröket látnék, különleges mintázatú bordák, mélyedések, kacskaringók, szimmetrikus képletek látszanak tõlem majd egy km-re. Mások is felfigyelnek rá. Én nem UFO-kra gondolok. Úgy vélem, valamikor itt egy kiépített katonai gyakorló terep állhatott, és most annak nyomait látjuk. A Nyomó hegyig a szántásban elég nehéz futni, de néha azért elõre engednek. Ez ismét futásra kötelez. Sõt, az erdõ zónában is erõlködnöm kell, mert kedvesen elõre engednek. A leggyorsabb haladást itt négykézláb mászással lehet elérni.


         Most a feliratok vidámítóak, üdítõek, tréfásak, kedvesek. Igazán segítenek, nincs bennük semmi bántó.  A tetõn fiatalok küszködnek a sziklákon való átmászással, itt rájuk várnom kell. Örüljek csak annak, hogy nekem könnyebben megy. Végre kiérek a toronyhoz, a dugókát belenyomom a megfelelõ dobozba, és még futni is van kedvem. Igen zúzalékos az út, a talpaimnak már-már fájdalmas. Turisták, fõként gyerekek hada vonul elõttem. Tanáraik, és õk is segítõkészek, utat engednek, szurkolnak és kérdezgetnek. Válaszolgatok nekik. Kellemessé teszik a megérkezést. Váratlanul elém toppan 3 lányom is, mosolyognak, vigyorognak, nagyon örülök nekik.


     Megbeszéljük, hogy együtt az egész család bekocog a célba. Csak 1.5 Km van addig, de éppen hátranézek. Hát a semmibõl elõbukkan L.Csaba barátom, s látom, hogy már a nyakamon van. No itt muszáj lesz meccselni, nincs mese kapcsoljunk nagyobb fokozatra. Megpróbálok elhúzni, de nem tudok, sõt még közelebb is jön hozzám. Mondom neki, no akkor meccselünk? Erre Õ, a pincesori emelkedõig mindenképpen. El is megy mellettem, de valahogyan az az érzésem, az emelkedõ nem ízlik Neki, nekem meg kezd jobban menni. A tetõn már csak fél méter a hátrányom, tehát lehet gyorsítani. Nekem jót tett a verseny, mert az emelkedõ nehézségérõl megfeledkeztem.


     Nem tudom miért, de barátom tovább nem erõltette a párharcot. Talán kedvességbõl, hadd legyen meg az örömöm. Egyébként lényegében egyformát teljesítettünk. Az a néhány méter ezen a távon nem számít. Beérek a célba, az eredményt megbeszéljük. Azt állítja, hogy most 20 perccel rosszabbat ment, mint tavaly, én meg azt, hogy 15-tel jobbat. Mutatom az órámat, de hajthatatlan. Sajnos Neki lett igaza. Most veszem észre, hogy az órámat ismét (véletlenül) elállítottam. Megint zóna-idõt mutatott, csak egy másikat. Amikor korábban elkeseredtem, akkor 1 órával késõbbit láttam, most a végén, amikor meg fellelkesültem 1 órával korábbit, tehát egyik esetben sem a valódit. Egyébként jó hogy így történt, mert így is eléggé elfáradtam.


     A célban minden gyorsan zajlik, a részidõkrõl listát kapok, érmet, pólót, emléklapot, stb. Legjobban az éremnek örülök, amit egy szerény nemzeti színû szalagra fûztek fel. Máig sem tudom pontosan, hogy a távot mennyi idõ alatt teljesítettem. Úgy 7ó50 körül lehetett. Ez kb 15 perccel kedvezõbb mint a tavalyi eredményem. A célban nagyon kedvesen szól hozzám Laslow is. Mindig ezt teszi. Sokat segít vele, de tudom, hogy nem érek fel az elismerések szintjéhez. Szembe kéne már egyszer néznem az önhittséggel, és a felkészületlenséggel. Amit elértem, az nem futóhoz illõ eredmény. Azért a legmélyén mégis örülök neki.  Annyira nem is rossz, és a lehetõséget, az ajándékot valahonnan fentrõl, meg embertársaimtól, a szervezõktõl kaptam.


     A napsütéses délutánban kellemes a hazautazás. O. lányom vezet, így folyamatosan szürcsölgethetem italomat. A szervezésrõl minden elismerésem. Amikor belegondolok abba, hogy nekik ez a nap milyen fárasztó lehet, adósnak érzem magam. Csak abban bízom, hogy valami módon õk is megtalálják az elégedettség jóérzését, a jól végzett munka örömét. Õk most adtak, és az vigasztal, hogy adni is jó dolog.


 Tiberius


 Eger, 2010. október 11.

 
 
tétova hegyi-teveTúra éve: 20102010.10.12 21:01:20
megnéz tétova hegyi-teve összes beszámolója

Teve kiéhezve


Kegyes égiek ajándékozta szép idõben kezdtem a futást nagy számú és illusztris résztvevõ kíséretében. Már az elsõ dombokon volt kis dagonyázás, amibõl késõbb is kaptunk. De a Mátra 115-höz képest sivatagi körülmények voltak. Bosszankodtam az SI kártya miatt mert a kaptárkõnél sem hang, sem fényjelzést nem adott. De sokat totoyázni nem lehetett, mert gyûlt mögöttem a futók sora. Finom volt a Dobi rét elõtti mocsaras, aztán a szoros és végül a fél-dérben úszó mezõ. Idén elmaradtak a tehénszarok és valahogy nem ért utól annyi futó sem. Oszlán jól bezabáltam, de gondoltam a hegy majd lekapja rólam a felesleget. Szerencsére nem kellett kimenni a sziklákra, elég volt a kedves pontõr mosolyának látványa. A Hór völgy második etapját kicsit untam már s Tebe puszta elõtt kezdtem megreccseni. Elkeseredésemet csak fokozta egy szimpatikus, hórihorgas fiatal futó elmenése. Kicsit bekezdhettem gondoltam, s elkapott a csak túlélni érzés. De Répáshuta felé az út tényleg szép volt, bár a köves utat s a faluban felvezetõ betont inkább felejteném. Bánya hegynél összeakadtunk vagy 5-en. A felfelék viszont újra szétszórtak bennünket. A 3-Kõ és Tar kõ szakasz gyönyörû volt és itt valamitõl nagyon megindultam. A lefelén persze visszaelõztek a fiatalok. Hiába, öreg tevetestem inkább a felfeléken teljesít. Imó kõhöz lefelé majdnem estem egy retteneteset. S utána elkapott a gyönyörû könnyedtség érzése. Ejszen ezért jöttem és jövök mindíg. A hullámvasút Bujdosókõig kivett egy keveset, így most bedobtam egy mézest az EP-n. Utána újra csak lefelé a kivételes meglepetés pontig, ami most az út mellett volt. Ez jó, ez az évrõl-évre megjelenõ meglepetés. Ugye jövõre is lesz? Aztán végre megint felfelé Völgyfõ házig, s fel Ódorvárra. Ismét egy új szakasz következett. Majdnem sírtam, hogy nem lefelé megyünk, mint a régi útvonalon. Aztán összeszedtem magam s mikor beértem az erdõbe újra jó lett. Bükkzsércen csak átrohantam némi vizet locsolva magamba. A Nyomó hegy errõl az oldalról jobban esett. Innen is elnézést a felfelé félrelökdösött túratársaktól. Aztán csak száguldás lefelé a célba. Magam sem értettem, de nem a lábam fájt, hanem hogy véget ért. Kicsit rövidnek tûnt most.


A rendezés és szervezés kiváló volt. Nekem csak az SI kártya nem jött be. A dugóka talán jobb és megbízhatóbb. A Bükk pedig elmondhatatlanul szép és örök szerelem marad. 

 
 
kekdroidTúra éve: 20102010.10.12 17:57:07
megnéz kekdroid összes beszámolója

Nu pagagyí! - No megállj csak!


Less Nándor Emléktúra 60 – Szívós János Emlékév a túrán


Röviden csak annyit, hogy a Bükk még mindig ugyanolyan gyönyörû, Ódorvár még mindig ugyanolyan meredek, a rendezõk még mindig ugyanolyan kedvesek és Három-kõre még mindig ugyanolyan borzasztóan sokáig tart felérni, mint három évvel ezelõtt. Inkább néhány képet emelnék ki az idei túrából, amely jobban megmaradt.


Képek, most ide linkelve, mert.


Utazás, odafelé. Kicsit gyengélkedik mindkét motor. Az autóé nyomatékilag, a droidé meg reakciósebesség szempontjából. A társaság illetékes közlekedésmérnökének is ötven kilométer gyaloglás kell, hogy feldolgozza az utazás viszontagságait.


Cserépfalu, rajt. Kevés számú idén az érdeklõdõ, vagy csak jobban eloszlanak és ezért nem feltûnõ a tömeg? Moiwa, Vándor Csillag és Lestat1758 várakoznak indulásra készen, kicsit arrébb Bell Sanyival futunk össze, meg odakint Nagy Attilával. Az elõnevezés erõsen életképes megoldás, egyetlen ronda, olvashatatlan tollvonást sikerül csak produkálni egy íven a nevem mellé és máris benevezésre kerülünk. Kerek repkény, a hosszú kényszerszünetrõl mostanában visszatérõ Kisklifli és Vakond87 társaságában a hajnal elsõ fényeivel elindulunk, kirándulgatni az erdõbe. Hideg van, a kezem körbefagyja a síbotok markolatát.


Cserépváralja elõtti emelkedõ. Erre nem is emlékeztem, hogy egyáltalán itt van, pedig itt van. És meredek. És hogy siet mindenki! A fülemen veszem a levegõt, de közben arra gondolok, hogy az elalvás kényelmes, ám zselé megoldás volt tavaly a hosszútáv elbliccelésére.


Cserépváralja utáni emelkedõ. Hohó! Erre készültem, nem is érint annyira meg, mint az elõzõ. Vakond87-ék múlt héten megedzõdtek az Egyeskõn, Repkény most amúgy is szárnyal, én meg vánszorgok utánuk. Elérjük a tetõt, balra kis templom, jobbra párás, ködpamacsos kilátás a Bükkalja dombjaira. Hexasakkfigurák mutatják az elsõ ellenõrzõpont irányát, letérünk.


Kaptárkõ, elsõ ellenõrzõpont. A kaptárkõ magas és szép is, Kisklifli pedig a ponton összefut egy régi túratársnõjével és az õ fiával, az egyszerûség kedvéért innentõl Zsuzsa és Péter néven referálok rájuk. Innentõl aztán a lányok megtáltosodva elhúznak elõre, Vakond87-tel a fontolva haladás technikáját valósítjuk meg.


Dobi-rét és Oszla között. A Felsõ-szoros elõtt is adódik némi közlekedési nehézség a felázott zsombékoson, de az igazi móka a sárga sávra való visszatérés után kezdõdik. Néhány új patak keletkezett az elmúlt idõk esõzésének a hatására és most ezeken mindegyiken át kell valahogy kelni. Moiwa újra utolér és elsuhan, patakon, zsombékon keresztül, miután az elsõ ellenõrzõpont környékén véletlen a „Körbe-körbe a Mangó-tetõ körül” címû alternatív túramozgalmat teljesítette. Valahogy mi is kiérünk a lápvidékrõl, dombok sorozatán mászunk át. Piros tanösvény jelzésen is sétálunk, a növényzet állapotából úgy ítélem, nem ez a Bükkalja legnépszerûbb útvonala a földrajztanárok és az érdeklõdõk körében. Innen már csak egy kis kapaszkodás és sok ereszkedés megérkezni a Hór-völgybe, a névadó patak bõséges vízhozammal, sebesen száguld lefelé. A rendezõk elõrelátóan hidat építettek a zúgó patak fölé, a híd korlátját eredeti megoldással rögzítették a környezethez.


Oszla, globális etetõpont. Látszik Ódorvár és ez mégsem keserít el: az emelkedõn kevésbé fognak fázni átfagyott kezeim és még talán a magammal cipelt síbotoknak is hasznát veszem. Még itt érjük Vándor Csillagékat, aztán õk hamarabb ellépnek, amúgy is nagy a forgalom, erre talán minden táv elkószál. A lekváros kenyér világbajnok. Az üdítõ is.


Ódorvár, régi KL jelzés. Szerencsére erre a szakaszra csak úgy emlékeztem, hogy valami ocsmányul meredek parton kellett felmenni. A meredekség stimmel, de most igyekszem beosztani azt a kevés energiát, amely felett diszponálok, így van idõ élvezni az erdõ, a vízmosásban csörgõ patak látványát. Más kérdés, hogy közben a többiek úgy elhúznak hegynek fel, mint a vadlibák délnek. Repkény azért megvár a vödör tetején.


Ódorvár. Párás a levegõ, ennek ellenére elképesztõen szép a kilátás, a patak görbén kanyargó vonala fémszínûen veri vissza a napfényt, mintha olvasztott ezüst csordogálna a völgyben. A ponton kapunk delfines csokit, a forrásnál pedig utolér marton4. Továbbá utolér a civilizáció is, egy darab mobiltelefon formájában. A beszélgetés után kikapcsolom a masinát, majd azt mondom, hogy nincs térerõ. Ördögöm van, tényleg nincs térerõ. Loholok a társaság után, mert mindenki bekapcsolta ma a turbó fokozatot, csak én nem. A KL meredek lejtõjénél pont találkozom Kerékgyártó Petivel, majd elegánsan kiküszöbölök egy esést a síbotokkal. Mégsem volt haszontalan ötlet elhozni õket.


Tebepuszta elõtt és Tebepusztán. Leérek a völgybe, nagyjából összébb tagozódik a társaság. Megtudjuk, hogy az Egres feltételes ponton csak pontõrt találunk, pecsétet nem, így aztán az itiner kicsit hiányos marad. A leányzótól azért egy autogramot kérhettünk volna. Sétálunk felfelé a Hór-völgyben, a mocsaras szakasz óta dédelgetett föld- és iszapdarabkák a cipõmben Ódorvár alatt némi kaviccsal egészültek ki, meg kell állnom, hogy megszabaduljak a potyautasoktól. Utolér Zsuzsa és Péter, egy ideig rámbíznak egy marék ritka és értékes gombát, (amelyiknek elfelejtettem a nevét) hogy majdan ruházzam rá Kiskliflire, de végül a lányok utolérésre kerülnek és nem kell gombahordozóként funkcionálnom tovább. Elszalad mellettünk VadMalac, kiengedett fékekkel. A terepjáró tavaly lassabb volt. A túra idén a Pazsag-völgy / Pokol-völgy kombináció helyett a Balla-völgyön keresztül közelíti meg a mûutat Bánya-hegy alatt, így érintjük Tebe-pusztát is, végre látom világosban. Van mit pótolni: tó, völgy, hegyek. Vadregényes környék, valóban. A pontõrök kólával kínálnak, felhajtok pár pohárral, úgy érzem, szükségem van a cukorra.


Répáshuta. Itt található az ország talán legnagyobb, használatban lévõ UAZ-gyûjteménye, hovatovább az az érzésem támad, hogy valami helyi népszokás lehet UAZ-t tartani. Nem is igazi ember az, akinél nem áll az udvaron legalább egy UAZ. Egyébként takaros, kicsi falu, körbe mindenütt hegyekkel.


Bánya-hegyi parkoló. Hurrá, megint etetés. Kihasználom az alkalmat és megint lecsapok a lekváros kenyérbõl épített hegyre. Kerek repkény elsõ látszatra a „zsíroskenyér+alma egyszerre” trükkel próbálkozik, aztán kiderül, hogy csak helyhiány miatt állította össze a különös szendvicset. Elétkezgetünk valami húsz percig.


Három-kõ elõtt, Három-kõ, Három-kõ után. (Az már Tar-kõ.) Díjnyertes útszakasz, az év bármely szakában csodaszép, még akkor is, amikor sár van és köd. Márpedig most nincs sár, gyönyörû, tiszta az ég és kicsit kevésbé párás a láthatár is, mint reggel volt. Elõször itt van a zöld négyszög emelkedõje, ahogy levágja a nagymezõi mûút kanyarjait. Aztán az érkezés a nyeregbe, ahol a mûút megérkezik a hegyre. Aztán az egynyomos ösvény, ahogy kanyarog és közben hol kényelmesen, hogy erõsebben emelkedik. Aztán az erdõbõl hirtelen kihuppanás Három-kõre és a kilátás mindenfelé, majd visszabújás az erdõbe. Rátérés az OKT-ra és a séta Tar-kõre. Tar-kõn leülünk pihenni, nem sokáig, mert közben Vakond87 utánaszámol a szintidõnek és illene legalább azt tartani. Lelépünk.


Imó-kõnél. Ne rohanjunk ennyire elõre. Elõször még le kell ereszkedni a Fennsíkról, meredek, poros ösvényen. Kénytelen vagyok gyorsan szedni a lábaimat, ha nem akarok szánkózni egy jót. Elkanyargunk, jelzések váltják egymást, a kék kör kissé hiányos, de a szalagozás bõven kárpótol érte. Átvágunk egy közepesen hosszú csalánoson, dobok egy könnyed esést oldalra, majd a hegy gyomrából kizúduló víz egyre hangosabb moraja mellett megérkezünk Imó-kõ alá. Sosem láttam még ennyi vizet lezúdulni innen.


A végtelen zöld sávon. Elõször még jó meredeken felkapaszkodunk a gerincre, ez eléggé ingergazdag. Utána az út kezd kissé kevésbé ingergazdaggá válni: pedig visszatekintve szépen sorakoznak a Bükk kövei és a mellettünk húzódó hegyhátakra is van kilátás. Mégis, egyre csendesebbek leszünk, a végén csak menetelünk némán elõre. Vakond87-tel végsõ mentsvárként a vasúthoz fordulunk, mint ébresztésre alkalmas témához. Mûködik. :) Megérkezünk az újabb pontra, itt mézes puszedlival kínálnak, bátran vehetünk sokat.


Oldal-völgy elõtt. Leereszkedünk a Bujdosó-kövek felé, az út meredek és kissé sötét, annál jobb érzés kiérni a Barát-rét felsõ végére. Az országút mellett fakultatív frissítõpont vár, elvileg a futók frissítésére vannak kint, gyakorlatilag a maradékból bármennyit vehetünk, Tar-kõ óta nem láttunk rajtszámos futót. Megint kóla, majd irány a völgy. Itt egy sporttárs csatlakozik hozzánk, a bokáját fájlalja és nem ismeri a terepet, csak csendben sétál mögöttünk.


Ódorvár, most a PL jelzésen. Innen kicsit könnyebb. Lemaradunk Kerek repkénnyel, sok így hirtelen az emelkedõ mára. A várnál aztán megint kifogjuk a futók hazatérésre váró frissítõpontját, sõt, gyalogosként alapból jár megint egy-egy szelet csoki. Helyrehozom a múltkori hibát: kimegyünk Ódorvárra megint, Vakond87-ék már a várfokon ülnek. A kilátás a naplemente fényeinél is csodaszép. Észak felé az egész hegység, a Füzér-kõ közelebbi, és a Három-kõ távolabbi kibukkanó sziklafalaival. Nehéz, de el kell indulni innen is.


Új út Bükkzsércre. Bevallom, nem sok maradt meg a régibõl, de ez valóban gyönyörû. Szinte végig van kilátás, elõttünk Cserépfalu és a tõle délre húzódó falvak sorozata fekszik. Kikerüljük a Mákszemet, amely most egy hegy neve, majd jó meredek ösvényen megérkezünk Bükkzsércre. Egy utcában jól megfér egymás mellett a református és a katolikus templom. Örömmel látom, hogy legalább az utóbbinál nem sikerült az áramszolgáltatónak a „Hogyan tegyük fotózhatatlanná a hazai templomokat, sok kábellel és hülye helyre rakott trafókkal” kiírású feladatot teljesítenie.


Nyomó-hegy, a meredek. A papírfeliratok jól jönnek. A trollok miatt ráadásul komolyan aggódom, mert már kezd egészen sötét lenni és azért a síbot nem éppen elégséges fegyverzet néhány éhes troll ellen. Szerencsére megússzuk a támadást, odafent a pontõrök kapnak tõlünk is némi fát, nehogy megfagyjanak. Innen már csak be kell gurulni a faluba. De hogy került ide ennyi ember? Aztán rájövök, hogy a túrának az egyik nagy elõnye a rövid távok bõségesre szabott szintideje.


Cserépfalu, cél. Zsuzsa és Péter épp a falu határán érnek utol, így hatan érünk kábé egyszerre célba, ahol találkozunk az épp indulni készülõ Moiwáékkal. Közben kapunk díjazást, újságot, gulyást. Nem tudom, mire a sok kritika ez utóbbival kapcsolatban, de szerintem bõségesen jutott hús bele, ráadásul finom volt. Vagy csak én fogom ki mindig a jó kört? Mindegy. Köszönöm a társaságot mindenkinek és külön a túrát a rendezõknek, nagy feladatot vállalnak magukra és – számomra – látható hiba nélkül rendezik meg nekünk a Nu pagagyít. Nem utolsósorban, gratulálok a teljesítõknek, mindegyik távon! Még elüldögélünk egy darabig, majd kényelmes, 20 km/órás átlagsebességgel hazagurulunk. Odakint újra hideg van, ragyognak a csillagok az égen, de már elég csak a házig befutni, vár a forró fürdõ, a vacsora és a jól behûtött ostorosi bor.


-Kékdroid-


Utóhang – Szívós János emlékére. A túra után nézem meg jobban az itinert, amelyet az elején, mint általában, lazán zsebre vágok és legfeljebb a távadatokat nézem meg a hátoldalon. Amikor elolvasom a nevet, régi, gyerekkori emlékek szaladnak át a fejemen. Az emléktúrák jelentõségét akkor lehet átérezni igazán, ha személyes élmény, emlék kapcsolódik ahhoz, akinek az emlékére a túrát rendezik. Ezt én egészen addig nem értettem meg, amíg meg nem láttam az idei igazolófüzet borítóját.


Lassan kezdem megérteni.

 
 
marton4Túra éve: 20102010.10.10 23:00:45
megnéz marton4 összes beszámolója

Less Nándor 60 2010.10.09


 


Mottó: „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret.”


 


„Nézd! Mint egy kerék, ami forog,


Szinte soha meg nem áll,…”


 


Átvillan a „szerveremen” még a túra legelején, amikor kissé vacogva az elsõ bemelegítõ lépéseket teszem, mivel harmadszor járok ezek a túrán, lehet e még valami újat mondani róla. A gondolat gyorsan elsiklik, mint egy kígyó a fûben, és csak most, hogy a klaviatúrát „simogatom”, és próbálom összeszedni a gondolataimat ötlik fel újra. Ahogy nézem a begépelt szöveget, Less Nándor 60 2010.10.09 már látom is a megismételhetetlent: bevillan, hogy ma, a túra msánapján három tízes áll sorban a húszas után a dátumban. Nem foglalkozom ugyan számmisztikával, de az ilyen érdekességek mindig is vonzottak egy kicsit. Még érdekesebb volt ez a dátum 1000 évvel ezelõtt, 1010.10.10(4 igen, 4 nem bit), ahol négy tízes állt egymás mögött, bár nem tudom ezen a napon, elsõ királyunk megkoronázásának 10. évében (éppen 1000!!!!! éve) rendeztek e teljesítménytúrát valahol az országban? Bizonyára, csak akkor még nem így hívták. (Idén is pajzsra emeltünk magunknak egy új „királyt”, minden bizonnyal Mátyás óta nem kapott ilyen sanszot ez az ország. Drukkoljunk magunknak! Hajrá Magyarország!). De véget vetve a „kalandozásnak” visszatérve még egy kicsit a számokhoz, legközelebb 2110.10.10-én áll össze újra a három tízes, ebben az évben lesz a „Less Nándor” 114. rendezése (ott leszek, ha más nem a klónom támad majd), bár ez már korántsem lesz olyan „helyes” dátum, mint a mai, vagy még inkább az 1000 évvel ezelõtti. Próbáltam megnézni nagy hirtelen a Windows XP-ben vajon ez a nap szombatra fog e esni, de a „Uiendauizom” csak 2099-ig ismeri a naptárt. Akkor mindenképpen le kell majd cserélnem, már elkezdtem gyûjteni rá.


A kicsit kimerítõ bevezetõ után, kezdjünk már el végre túrázni, elvégre azért jöttünk  össze…


 


„Így az ember tipeg-topog,


Örök útvesztõben jár,…”


 


2007-ben teljesítettem elõször ezt a túrát, abban az évben gyulladtunk szerelemre egymással, én és a teljesítménytúrázás, bár néhány éve flörtölgettünk már. A láng sokáig tüzesen lobogott, 2007-ben, a csúcs évében 17 „nagy aktusunk” is volt, aztán vágyainktól független külsõ okok miatt mérsékelni kényszerültünk az együttlétek számát, de soha nem szûntem meg egy pillanatra sem teljesítménytúrázónak lenni, a legnagyobb külsõ nyomás alatt sem. Azt olvastam valahol, hogy a nagy szerelmek felfokozott hormontermelése úgy 30 hónapig tart, azután átadja magát egy stabilabb, kiszámíthatóbb tartós kapcsolatnak. Letelt a 30 hónap, és az idén átkerültem ebbe a kiegyensúlyozottabb állapotba, ami ugyanolyan nagyszerû érzés, mint a mézes hetek idõszaka, csak ez már nem múlik el.


 


„Mint a mámor, ami kerget,


Ami ûz és visszatart,”


 


Ahogy elhagyom a „bilincses” iskolát, és kiszaladok az örök szabadság, a felszabadult mozgás világába, a fenti gondolatok „forognak-kergetõznek” tekervényeimben, hát újra itt vagyok, és most egy pillanatra megint a földön, illetve egy aszfaltúton kocogok felfelé. 8:30-as teljesítési tervvel jöttem el, de szokás szerint megint elfutottam magam a túra elõtti csütörtökön (25km 9,2 átlag terepen), így a mai beállításból érzem, 61km „koci” nem fog menni, az már tuti. Tök mindegy mert gyalogolni is szeretek, de azért  minden mozgás királya (beleértve az összes-összes sportot) csakis  a futás, ezt mindenki érzi. Ez volt az elsõ igazi sportja az emberiségnek, minden csak ezután következett. (Talán csak a fára mászás elõzte meg, de az még nagyon régen volt, és akkor még nem is voltunk emberek. Igaz gyerekként mégiscsak ez volt a kedvenc sportom  és nem a futás, de akkor még nem voltam ember.) Ott tartottam, hogy szaladok felfelé, és a kisebb elkaparásokat leszámítva a Mangó-tetõig meg sem állok. Késõbb hallom, hogy egy  páran elmentek a piroson egy néhány km-es „büntetõ körre” a Dobi-rétig, ahonnan visszairányították õket, hogy egy kis kerülõ árán ugyan, de átadhassák magukat a geológia „csodáinak”, vagy a csodás geológiának. Engem most inkább a mészkõbe vájt mélyút fog meg, olyan történelem szaga van. Ez az elõnye annak, hogy már harmadszor vagyok a túrán, így más részletekre kezdek figyelni, mint amikor elõször teljesítettem…


 


„Mint az óra, mit a percek,


Szédült karneválja hajt.”


 


A mai nem tûnik olyan tömegtúrának, vagy csak jó idõben indultam. A Kõ-völgyet is egyedül hajtom végig, csak a legvégén elõzök le 2 túratársat. Az idén a kövek helyett a mindent elborító gomba-telepek vonják magukra a tekintetemet. A gombák hatalmas csoportokban állnak, ahogy a spórák éppen szétszóródtak. A „gombaüzemet” elhagyva a végén már kisebb „gombamérgezés” kerülget. Épp a múlt héten tévedtem el az erdõben, amikor a gombákat nemcsak a szememmel, hanem a fényképezõgépemmel kóstolgatva, mint „Piroska”egyre mélyebbre jutottam az erdõben, amíg felnézve már gõzöm nem volt merrõl jöttem. Persze ez nem a brazíliai õsvadon, például Heves megye egész területe 3637km2, ebbõl erdõ 872km2. Még ha az összes erdõ egyben lenne is, nem lenne több, mint egy 30km oldalú négyzet, aminek a közepébõl is könnyûszerrel ki lehet sétálni. Mérsékeltövi erdeinkben eltévedni mûvészet, de büntetõköröket azért lehet menni. Visszatérve a gombákra: az alapszíneken kívül kék, zöld, piros, változatos formájú gombákat lehet most mindenütt felfedezni. Nagyon érdekesek a szintén változatos korall gombák, épp az Ódor-mászás útvonalán teremnek tömegével, amik nem olyan normál gombaszerû élõlények, hanem a nevükbõl következõen olyan szálas, korallszerû termõtesttel rendelkeznek, különféle színûek, világosabban leírva „Pizza a la Hut-ra hasonlítanak az Ûrgolyhókból, aki végül abba halt bele, hogy megvonták tõle a ketchupot.”


 


„Látod, mindig egymást váltva


Jön az árnyék meg a fény,…”


 


Kilépek a sötétség birodalmából, a reggeli napsütés szinte letaglóz. A fagyos talaj már kezd felengedni. Most örülök, hogy az indulás elõtti utolsó pillanatban a rövidnadrágomat becseréltem a hûséges mackómra, egy pár hónapig elhanyagoltam, de most egy jó ideig társak leszünk. Itt az õsz. Nem szálldosnak már a „csillérek, tarkályok, szöglenczek, szónyák, csalmászok” és más pillangók, ami néhány héttel ezelõtt még megszokott „utcakép” volt. Az a néhány kései, vagy optimista módon másodvirágzásba fogott növény most fagyosan dideregve húzza össze szirmait, hol van már a tarka rét.


 


„Míg a világ körbe-körbe


Forog fáradt tengelyén,


Vihartépte szárnyakon,


Mint egy régi szélmalom…”


 


Talán nem szokatlan tõlem, de megint egy dal fészkelte be magát az agyamba. Nem kérdeztem még meg más szintén magányt kedvelõ futókat (pont ezért), vajon õk is elszórakoztatják e magukat ilyetén módon az erdõben, de nálam rendszeres, hogy valami kellemes dal vagy egyéb háttérzene piszkál, de nem kellemetlen mértékig. Most éppen Michel Legrand-Bergman: Szélmalom címû dala a soros, (még jó hogy nem a Szomorú vasárnap), aminek a teljes szövegét természetesen nem tudom kívülrõl, de még az ismert részekbe is bele-bele kell blabláznom. A dal szép, és annak ellenére, hogy van valami nem egészen optimista kicsengése, engem jó kedvre derít, mert szép, és a mûvészet pozitív üzenetet hordoz, még akkor is, ha szomorú.


 


De hol járok most? Térjünk vissza hõsünkhöz. Az idén újdonsült mocsarak keletkeztek többfelé a túraútvonalakon. Szalagok is figyelmeztetnek, de a fán lógó sárga póló jelentését is csak akkor értem meg, amikor kis híján belegázolok a vízbe. Visszavonulót fújok tehát, nemcsak magamnak, de a mögöttem habozó néhány túratársamnak is, és „csapatvezérként” átkalauzolom õket  „Szibérián”.  Lentebb a völgyben egy túratárs téblábol egy megkerülhetetlen mocsaras rész mellett, átjárót keres. Nem habozok megmutatni neki, hogyan kell egy ilyen helyen átkelni, és lyukacsos, jól szellõzõ teremcipõmben keresztülvágok a mocsár kellõs közepén, a cipõmbe azonnal beárad a sáros víz. Visszanézek a túratársra, hogy követ e, és tréfásan a „Forest Gump”-ra utalok, arra a részre, ahol a hadnagy felkészíti az újoncokat a dzsungelharcra: „ ha nem vigyáznak, a Mekong lezabálja az ember lábát.” Az enyémet már zabálja, ha nem is a Mekong, csak a Hideg-kúti forrás vize. De én még jól jártam, mert, ahogy utóbb hallom, ezen a napon volt akit a pásztor kutyája is megkergetett, úgyhogy változatos élményekben részesültünk már az elsõ szakaszon is.


Aztán végre a Hór-patak völgybe érek, ahol a rövidtávos túrázók és a megszokott kerek pocsolyák tömegén szlalomozok át. 7:25-kor indultam, de itt már kezdenek beérni a gyorsabb futók. Érzem, hogy ebbõl már nem lesz nagy futó eredmény. Próbálom 1-2 futóval egy darabig tartani az iramot, de reménytelen, a fiatalok gyorsan elzúznak a messzeségbe.


 


„Mint egy barlang, mit az esõ,


Ezer kristálycseppje vájt,


Mint egy sebhely, mintegy rossz szó,


Ami tegnap még úgy fájt,…”


 


Hamar az Oszlánál találom magam, az idõm lényegesen rosszabb, mint a tavalyi. Az idõközben a „csárdába” betérõ futók nem esznek semmit, csekkolnak, és rohannak tovább. Sóvárogva az elviharzó futók után nézek, majd zsíros kenyérbe ölöm a bánatom. Ha jól megy, akár az egész túrát könnyedén kibírom kaja és víz nélkül, de ha elveszik a könnyedség, el kezdek enni, amitõl mindig azt remélem, hogy visszatér a kívánt energiaszintem, de még soha nem jött be. A túra során így összesen lecsúszik a torkomon: 1 zsíros kenyér csalamádéval, 1 lekváros kenyér, 1 csoki, 1 termetes banán, 2 közepes sóskifli, kb. 6dk sovány sajt, egy csokis jégkrém, néhány szõlõcukor, 1 szelet alma, 1 mézes puszi (puszi nélkül) és itt még nem említettem a kalóriás italokat. Ugye felsorolni is sok, nem még elfogyasztani. De ami történt megtörtént, a jövõ héten majd lefogyózom. Továbbindulok még kocogva, egészen a durva emelkedõ aljáig. Most változott egy kicsit az útvonal áttereltek minket a túloldalra, valamivel könnyebb, mint oldalazva haladni. Azért dagadnak a combizmok, egy fiatalember igyekszik vetélkedni velem, de hiába engedem magam elé, nem bírja, újra kiáll. Ez a szakasz megtréfálja az edzetteket is. A „Feketeleves” bármennyiszer teljesítem, újabb erõpróba, és mindig úgy érzem, hogy nem ad, hanem minden alkalommal egy picit inkább elvesz tõlem, mégis betegesen vágyom rá, hogy újra és újra megpróbáljam.


 


 


„Mint egy furcsa, keser-édes,


Félig elfelejtett íz,...”


 


A „szekérút”, a megváltó szekérút, kijutottam. Innen már csak egy „parasztköpés” a következõ stáció, az Ódorvár, ahol a pontõrök méltatlankodnak, mert pecsételés, csoki, és mindenki rohan tovább, szinte senki nem megy fel a sziklára. Én sem. Igaz nekem igazolásom van róla, hogy már múlt vasárnap jártam itt. Ha tehetem, hetente kijövök, ez a rész a kedvenc „edzõpályám”, „full” hazai terep. Pár héttel ezelõtt augusztus legvégén is jártam itt, úgy este 6 óra körül. Kimentem a sziklára, mert természetesen mindig kimegyek, ahonnan az ország egyik legszebb (nekem egyik nélkül a legszebb) kilátásában gyönyörködhetünk az év minden szakában. Nem akarom most elmondani mit érzek, amikor végignézek a Hór-völgy hegyek között ide-oda imbolygó keskeny vonalán, és a mára már lassan átfestõdõ hegyeken, vagy „kiegyengetve begörcsölt szemlencséimet”, hogy megnyugtassam, dél felé, az apró falvakon át a messzi síkságokra vetítem tekintetem, az ég aljáig megpróbálva kisilabizálni a kisilabizálhatatlant a messzeségben, mert már tavaly leírtam, inkább egy másfajta élményemet szeretném megosztani azokkal a kitartó túratársakkal, akik képesek voltak idáig eljutni a beszámolóm olvasásában, ami nem lehet könnyebb, mint maga a túra teljesítése. Ott tartottam, hogy valamikor augusztus végén kiléptem az Ódorvár szikláira, de a tekintetem, most nem a távolba szaladt, hanem egy a sziklából kinyúló kisebb fácskára, tõlem mindössze pár méterre. Sokszor jártam már itt, láttam ezt azt, ragadozó madarakat, még tovasikló kígyót is, de velük még nem találkoztam. Egy néhány fõbõl álló õszapó csapat pihent a kisebb bokorszerû fácskán. Idõnként egyik-másik felröppent, és helyet változtatott, de egyébként nagyon jól tûrték a váratlan felbukkanásomat, és nem menekültek el, jó hangulatban töltötték a késõ délutánt társaságomban. Hogy írjam le szerény képességeimmel, adjam át, azt amit akkor éltem meg. Vannak az életünkben sorsfordító események. Én ezt most annak éreztem. Azelõtt soha nem láttam még ilyen madarat. Olyan a kis pelyhes, mintha valaki csak úgy hevenyészve rakta volna össze, vagy nagyon sietett, és nem ügyelt különösebben a részletekre, vagy nem is voltak számára fontosak a részletek, mint egy kis plüssfigura, egy kis puha fehér gömböc, fekete szárnyakkal és hosszú fekete farokkal, két kis gombszemmel, minden extra színt kispórolt belõle a természet, mégis annyira a helyén van minden, annyira befejezett, annyira tökéletes, olyan jópofa az egész. Közben persze folyamatosan, nyugodtan társalogtak egymással, pedig biztos voltam benne, tudják, ott vagyok. Még egy pár fényképet is sikerült készíteni, bár a megvilágítási viszonyok miatt nem indítom természetfotó pályázaton, de emléknek megteszi. Csak álltam ott, nem tudtam meddig tart ez a varázslat, ez a madárcsapatból áradó boldog, megelégedett harmónia, ami egy pillanat alatt helyrerakott bennem mindent. Az idillnek a zsákomból kiszivárgó Nokia-hang vetett véget, a lányom hívott a Kanári-szigetekrõl ( a munkahelyérõl!), pár perc múlva hívtam vissza. Persze nem bántam, mert már nagyon vártam ezt a hívást. A madarak elõször, mintha nem reagáltak volna a csengõhangra. Aztán megkezdõdött a furcsa elvonulás, mintha csak egy színházi elõadás ért volna véget, úgy vonultak le sorban a szereplõk. Az egyikük egy oldalágra rebbent, majd egy rövid üldögélés után a sziklák alatti sûrûbe állt tovább. Következett a második, ami szintén ugyanarra az ágra libbent, majd kis várakozás után ugyanabba az irányba el. Végül mindegyik sorban ugyanarra az ágra röppent, mintha egy bagyakorolt koreográfia szerint zajlana az egész, míg az utolsó szereplõ is elvonult a többiek után, és végleg véget ért az elõadás. Ez a színházi élmény egy életre bevésõdött. Valahol olvastam ( a franc, minek is olvasok össze-vissza mindent), egy angliai kórházban kiegészítõ terápiaként madárdallal gyógyítják a gyermekeket, jelentõs eredményekkel. Az ötlet onnan jött, hogy amikor a „Oneworld” rádióadó beszüntette mûködését, de a frekvencia megmaradt, madárdalt kezdtek sugározni, amit végül is többen hallgattak, mint az eredeti mûsort. Azt hiszem nálam is bevált a terápia, ami képi élménnyel még hatékonyabbnak bizonyult.Nekem is van otthon valahol egy madárhangos CD-m, de idáig csak az igencsak fülsüketítõen "csahos" nimfa papagájom megnyugtatására használtam, nem tudtam, hogy értékes "gyógyszer" van a kezemben. Bár a "csirregõ nádiposzátánál" általában már én is jobban lettem.. Kár, hogy ez az élmény amit az Ódorváron átéltem csak keveseknek adatik meg, és hogy nekem is ritkán. Egy ilyen túranapon például szinte reménytelen bármilyen állatot is látni, persze a teljesítménytúra nem is azért van. Visszahívtam a lányomat,és az Õ gondjaira is némi enyhülést hozott a madarakról forró dróton leadott friss élménybeszámolóm, legalábbis azt hiszem.


 


„Mint a könnyek, miket sírnak


Kint a lombjuk vesztett fák,


Mint egy lábnyom kint a porban,


Amit elsöpört a szél,


Mint az álmok, miket sorban


Megöl, elhervaszt a tél.”


 


Leszáguldok az Ódorvárról, miközben „örök barátom”, Kékdroid és „csapata” mellett zúgok el mint az a bizonyos „gyõzelmi…”. Õ telefonál, én nem fékezek, igyekszem barátságosan integetni ki a "vonatablakon", remélem sikerült. Tavaly begörcsöltem a hegy lábánál, cserébe a görcsmentes periódusokban gyorsabb voltam. A Hór-völgynek kocogva indulok neki, ahol Tebepusztáig sorra felfûzöm korábban indult három gyalogos túratársamat (és társaikat), mint három igazgyöngyöt a 61km-es zsinórra. Igaz, hogy csak rövid ideig haladok velük, mert én mindig erõlködök, gyors akarok lenni, mert ez nekem fontos, de gyakran „futva” sem teszek szert jelentõs elõnyre, mert mindhárman, akárcsak Kékdroidék irtózatos ütemben, töretlenül haladnak a cél felé. Némi beszélgetés után - „én a nagy futó”-  „nagyképûen” elrohanok, miközben legázol az egész futó mezõny. A Tebe-pusztától  Répáshutáig tartó „alattomos” köves emelkedõn - ahogy „K.Józsi bácsi” késõbb megjegyezte – még próbálok felfutni, ez aztán végleg leamortizál. (Józsival, druszámmal egyébként ezen a napon 5x találkoznunk a túra során, ezért jövök neki még vagy 2 sörrel, mert azt mondtam egy ponton, ha még egyszer találkozunk akkor valaki fizet, és én „valakinek” érzem magam). A Vadászba már úgy esek be, hogy kell tartanom egy hosszabb pihenõt. Jégkrémet, ásványvizet és kávét rendelek, majd kiülök a teraszra, ahol „ráakaszkodok” egy pihenõjét töltõ futóra, késõbb már nem bánja, „belémtörõdik”. Miközben a fenséges csokis jégkrémemet eszegetem, elmesélem neki legújabb TV-s élményemet, amit tegnap este láttam vacsora közben: Szibériában egy  X faluban, ahol télen -50fok nem egy rendkívüli hideg, senkinek nincs hûtõszekrénye, arra a kisidõre kár venni, így, mivel õk is szeretik, télen -50fokban eszik a jégkrémet, persze gondolom nem kint, mert akkor úgy kellene leoperálni a nyelvükrõl, vagy a nyelvüket a jégkrémrõl. Mutatták, hogy egy pohár forró teát kiöntve a szabadban, abban a pillanatban szinte robbanásszerûen ezernyi tûkristályokra szétesve megfagyott a levegõben. Már nem is érzem furcsának, hogy jégkrémet eszegetek, amikor azért még futás közben sem érem könnyen az üzemi hõmérséklet. Mondanom sem kell, hogy közben sorban érnek utol gyalogos túratársaim, és ettõl a pillanattól kezdve én is leállítom a turbót, és már csak sétálgatok a hegyekben…


 


„S mint egy kerék, ami forog,


Szinte soha meg nem áll,


Így az ember tipeg-topog,


Örök útvesztõben jár!


Ezen gondolkodom


És a szívem fáj nagyon,


Mint egy fáradt szélmalom…”


 


Elhagy a dal (Gondolom nem csak én örülök neki.) Átküzdöm magam a Magas-Bükkön, egy-két helyen már pl. a Tar-kõ elõtt vontatókötélbe kapaszkodom, és két energikus túratárssal húzatom fel magam a hegyre (Az egyikük hátizsákjából kivillan a Marlborough doboz. Szóval ez a titkuk. Valaha én is ezt szívtam, lehet, hogy vissza kell szoknom?) A gyalogosok közül csak Józsi van elõttem, még  a Vadásznál elsurrant „elõlem”. Alkalmi társát még Háromkõ elõtt mellõzöm el, s mindketten megállapítjuk, ma kirobbanó formában van „az öreg” (bocs).(A mozgása alapján huszonéves fiatalnak látszik, és lehet, hogy az is.) Az is meglehet, hogy „turbódiétán” van, vagy sok spenótot eszik, ami állítólag mindenre jó, azért utálják annyian (mármint a spenótot!!). A spenót egyébként ártalmatlan ekdiszterodiokat is tartalmaz, ami hihetetlen módon erõsíti, fejleszti az izomzatot, már rövid idõ alatt is.Itt a Popey történet valóságos alapja. Mivel fejleszti az izomzatot átmenetileg súlynövekedést okozhat. Tényleg, a jövõ héten kipróbálom, mustárral nem is olyan borzalmas. Gyalogszerrel nincs azaz ember aki behozná Józsit, érzem, hogy nõ a távolság közöttünk. A Tar-kõrõl lefelé, már legalább lefelé, idõnként, mint késõbbi újdonsült túratársam is elmondta, nem vagyok benne biztos, hogy hol is vagyok. Imókõig lekocogok az ismert terepen, de izomból nem megy. Mindegy akármilyen is, ezt a szakaszt nagyon szeretem. Az Imókõ „jól adja”, mármint a vizet. Aztán a ponton állófogadásban veszek részt, de azért egy csinos gyökérre ledobom magam csak úgy gravitációsan, amíg izotonizálok. Az ital meghozza az étvágyamat, kihalászom a maradék kiflimet, és felfalom. Közben megelõz egy túratárs, akit elengedek, udvariasan megköszöni. Hálából felhúzatom vele magam a hegyre, nem haragszik. Innen következne a gyorsasági szakasz Bujdosó-kõig, ezért futásnak eredek. Pár ember mellett elhaladok, de közben érzem az elõzõ túratárs nem tágít, s miközben végre rábukkanok a „megelégedett” Józsira, elhúz mellettem. Pár perc múlva beérem, de ekkor már meg kell szólítanom. „Láttál volna egy pár nappal ezelõtt (a csütörtöki remek futásomra gondolok), nem szenvedtem így, mint egy beteg tehén”. Az ilyen „veszélyes” közeledési kísérleteim egy részét gyakran csak egy „vicsor jutalmazza”, de nem úgy nála, így megindul a beszélgetés fonala, közben idõnként belekocogunk, késõbb már csak sétálgatunk, de a túra végéig társak maradunk. Valahogy nagyon hasonló kategóriának bizonyulunk, a motiváció, a teljesítmény, a korunk nagyságrendje terén, ezt a túratársam késõbb deklarálja is a Nyomó-hegyen. Ahogy minden utazás egy lépéssel, minden barátság egy mondattal kezdõdik, s ha ebbõl esetleg nem is lesz az, azért ez egy jó gondolat. Közös haszon a jó beszélgetésen kívül, hogy az Ódorvárra felfelé menet teljesen elfelejtjük a lábunkat, ami így 50km után, már nem kis dolog. Miközben felfelé „szenvedünk” sok túratársat megelõzve, a sport jótékony hatásait emlegetjük. Tartózkodjunk sokat a szabad levegõn, ez már önmagában is egészséges. Van egy talajlakó baktérium például, Mycobactérium vaccae a neve, amit a szabad levegõn a porral folyamatosan belélegzünk. Fokozza a immunrendszer mûködését, az agyban emeli a szerotonin szintjét, ami a tanulási képességet jelentõsen javítja. USA-ban gyártanak pl. „koszinjekciót”, amit porból állítanak elõ, remekül emeli az immunrendszer aktivitását. Ennek az ingernek folyamatosan jelen kell lenni, a steril levegõ ezért kifejezetten ártalmas az egészségre. Legalább 3 hetente ki kell menni a szabadba (kirándulás), mert a jó hatás addigra teljesen elveszik. De hát ezt nekünk nem kell mondani. Tudjuk mi ezt, és megyünk.


Ódorvár elõtt utolérjük Moiwa-t, akivel az elmúlt években idõnként kerülgettük egymást, de utoljára 2007-ben túráztunk együtt hosszabb távon (Az Õ hatására kezdtem túrabeszámolókat írni. Más hibája nincs.) Hármunk egyik közös kapcsolódási pontja a kémia, így szabad vegyértékeinket reagáltatva a túra végéig egy vízmolekulává rendezõdünk. Ez úgy néz ki, hogy elõl halad Moiwa, már csak a testi adottságai miatt is õ az oxigénatom,  mi ketten hátul a két keréknyomban, mint két hidrogénatom kovalens kötéssel tapadunk rá, és ez a formáció „tûzön-vizen”, az „oxigén” által diktált óriási tempóban halad elõre, a rengeteg elõzésnél sem esik széjjel. Egyszer disszociál le róla az egyik hidrogénatom, mármint én, egy kis prosztatagyötrésre, addig a hidroxilgyök továbbhalad, de hamar kiegészülünk. Jól elbeszélgetünk. Többek között szóba kerülnek a Moiwa-ék által szervezett teljesítménytúrák ( Magyar Vándorok Teljesítménytúrázó Egyesülete).  Az egyik legismertebb a Piros túrák okt.30-án lesz. Az õsz sajnos továbbképzésektõl „terhes”, megnéztem ez nekem megint ütközik. Egy másik a Hegedûs Róbert emléktúra és emlékséta november 20-21, amit a tragikus balesetben Dobogókõn elhunyt túratársunk emlékére szerveznek, aki Moiwa barátja, harcos társa volt. Megrázó történet, de mivel nem hatalmaztak fel rá, amit megtudtam, most nem illik továbbadnom. Közben beérünk Bükkzsércre, ahol a református templom elõtti itató- és etetõpontnál jutunk egy kis édesvízhez, amit most kifejezetten annak is érzek, gondolom kezdek száradni. Bükkzsércnek még van egy katolikus temploma, egy baptista imaháza. Nem részletezem tovább, Nyomó-hegy, pincesor, a „vízmolekula” együtt maradva sodródik az örvénylõ rövidtávosok folyójában, miközben Moiwa bemutat egy mindkettõnk részérõl mély elismerést kiváltó igazi gyalogos sprintet (a lábmérete csak 2-vel kisebb, mint a korom), majd révbe futunk. 9:40 lett a vége, a körülményekhez képest nem rossz, és a többiek is elégedettek. Aztán eszünkbe jut Józsi, ahogy Õt ismerem, nem lehet 1 percnél távolabb mögöttünk, mert gyaloglásban nem lehet túltenni rajta. A mondatot még be sem fejezem megjelenik Józsi, szélesen mosolyogva, jókedvûen. Az aulában van egy kis tumultus, de nem vészes, hamar megkapjuk a számítógépek túlterheltsége miatt kézzel írott lapokat. Új túratársamtól, akitõl most írás közben vasárnap délután kapok egy sms-t, elválok, várják az övéi. Nem nagyon érti elõször mit akarok, amikor így búcsúzok: nem mondom, hogy „örülök, hogy találkoztunk”, mert ez valahogy olyan klissé szöveg, üres, nem jelent semmit. Inkább csak azt mondom, hogy további jó túrákat kívánok, remélve, hogy egyszer még összesodródunk valahol. Most azért mégis kimondom, örülök, hogy találkoztunk, tényleg örülök. Közben Józsi elmegy a kocsijába pakolgatni, mi Moiwa-val indulunk a bablevesért, ami nem pusztán egy sima bableves, hanem valami más. Ebbe a bablevesbe nemcsak babot, hanem jó érzést is fõztek, amitõl az ember megnyugszik, feloldódik, kitárul, barátkozik. Leülünk a rézsûre, s amíg a rohamosan lehûlõ levegõ át nem járja kissé izzadt testünket, kitartunk, beszélgetünk. Sok témát elengedünk, amit jó lenne kibeszélni, de majd legközelebb, mert bízom benne, hogy lesz legközelebb, ha három év múlva is megint, de lesz. Közben befut egy túratárs, aki nem mellesleg az idei Kazinczi 200 gyõztese. Régóta kacérkodom a gondolattal, hogy egy ilyen extrém túrán rész vegyek, vajon mit éreznék mondjuk 150km-nél, amikor biztos vagyok benne a test és a lélek is csak pihenésre vágyik. Csodálattal adózom ezeknek az embereknek, vajon mi motiválja õket, amikor újra és újra nekivágnak a 100-200km-es távoknak. Most, hogy társával beszélget értem meg Moiwa titkát. Minden figyelmét a túratársának szenteli, abban a pillanatban amikor vele társalogsz, úgy érezheted, hogy te vagy a számára a legfontosabb a világon. Ezt érezhette Hegedûs Robi barátja is, és Õt ugyan nem ismerhettem, de Moiwa elmesélése alapján hasonlóan nagyszerû embernek gondolom. Holnap, okt.10-én lesz a Lelki Egészség Világnapja, és örülök, hogy engem már ma, egész nap kivétel nélkül  egészséges lelkek és testek vettek körül. Elbúcsúzok Moiwa-tól, jó, hogy, annyi év után,  megint összejöttünk egy kicsit. Neki, aki az egész országot járja, és szervez is, talán minden kikötõben vannak kedves ismerõsei. Én itt vagyok, ez az én kikötõm, az én birodalmam, és aki idejön az mindig találkozni fog velem, mint most, ezt megígérhetem. Távozóban  még összefutunk Attilával-val, aki 2007-ben elsõként megismert túratársaim közé tartozik, idõközben a futók élvonalába fejlõdött. Az egészségemrõl kérdez, mert mintha az utóbbi túrabeszámolómban írtam volna valamit errõl. „Megnyugtatom”, hogy egészséges vagyok, nagyon egészséges, testileg, lelkileg. Közben megérkezik állandó társa "Sanyi bátyám", akinek még a Tebepuszánál azt mondtam, hogy 30 éve nem jártam itt, akkor néhány napot sátorozgattunk miskolci barátaimmal,  de most jutott eszembe, hogy 2007-ben végigkerékpároztam a Hór-völgyet, egészen Lillafüredig oda-vissza. Idõnként korszakok esnek ki a fejembõl. A hagyományokat ápolva gyönyörû hátizsákot veszek akciósan a Nomádnál a feleségemnek (tavaly vettem magamnak), mert szeretném ha õ is gyakrabban juthatna az erdõbe egy kis Mycobacterium vaccae-t  belélegezni.


 


A kocsimhoz indulok, ahová a szokott módon összegzõ hangulatba ülök be. Egy telefon, megnyugtatom a otthoniakat, örömmel újságolom az új hátizsákot, egy új élet kezdetét, ami remélem rengeteg boldog pillanatomnak lesz szemtanúja az életben.


Felidézem az egész napot, minden kedves túratársam, az újonnan megismertet is és ezt a nagyszerû népünnepélyt, az egészség és a jó lélek diadalmenetét.


 


 Majd Moiwa-ra és az elhunyt „harcostársára” gondolok. Ahogy minden utazás egy lépéssel, úgy minden barátság egy mondattal kezdõdik, akárcsak egy regény. A barátság is csak egy hosszú utazás, egy vaskos regény, aminek - Máté (Moiwa) és Robi a példája - még a halál sem vet véget, pusztán virtuális pályára kanyarodik.


 


"Minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól."


(Ernest Hemingway: Akiért a harang szól regényének kezdõ mondata)


 


 


 


Szegedi József


 


Pétervására


-marton4-


 


 


„És a szívem fáj nagyon,


Mint egy fáradt szélmalom…”


 


 

 
 
 Túra éve: 2009
SierraTúra éve: 20092009.10.20 21:56:46
megnéz Sierra összes beszámolója
Az elsõ alkalom

Az elsõ alkalom, hogy indultam ezen a szép tájon teljesítménytúrán és az elsõ alkalom, hogy mindezt igyekszem is megörökíteni írásban. Továbbá az elsõ alkalom, hogy 48 km-es távon indultam (hiába, no, szeretem fokozatosan szoktatni magam a nehézségekhez).

Az indulás. A hajnali vonathoz igyekvõk közül némileg kitûntem a túraöltözékemmel - de ezt már megszoktam -, különösen, hogy most elõször (már megint egy elsõ alkalom :D )nem hátizsákban cipeltem a cuccomat, hanem egy un. taktikai mellényben. Kissé ugorva az idõben: meg is jegyezte az 5. EP pontõre, hogy nem kényelmetlen-e a mellény, de mind az Õ, mind a magam megnyugtatására tudtam közölni, hogy egyáltalán nem. Sõt, most volt elõször, hogy egy ilyen hosszú túrán nem fájdult meg a jó kis gerincferdüléses hátam... No, de visszakanyarodva: leszállás Mezõkövesden a vonatról és némi keresgélés a cserépfalui busz indulóhelyét illetõen meglepõen kevés túratársat láttam felszállni. Meg is lepõdtem, hogy ennek a népes túrának ilyen gyér számú a látogatója. A buszsofõr is mondta, hogy tegnap sem voltak többen a délutáni járaton. Kezdtek kicsit rossz sejtéseim támadni... Aztán a rajt elõtt a regisztrációnál megnyugodtam. Bár, amikor láttam, hogy komoly informatikai háttere van a dolgoknak kicsit megint aggódni kezdtem. Hiszen Murphy óta tudjuk, hogy a dolgokat igazán csak számítógépekkel lehet összezagyválni. No, de az indulásnál tartottam. Iskolakapuból jobbra el, majd némi szerelvényigazitás és itiner olvasgatás után utolért egy kedves tizenéves pár. Kérdésemre, hogy melyik távon indulnak lelkesen felelték, hogy a 48 km-en. No, gondoltam, hogy menjünk együtt, de aztán a saját tempóm gyorsabb volt, lemaradtak. Ezúton szeretném megtudni a szervezõktõl, hogy tudnak-e valamit egy térdig bõrkabátban induló fiatalemberrõl, mert sem az út további részein, sem a célban nem láttam õt viszont.

Az út. A Subalyuk barlanghoz felmenni kis könnyed hegymászásnak bizonyult, szegény térdeim ott kezdtek megfájdulni. Tovább az Oszla házhoz gyönyörû volt a táj, közel az EP, mi gondom lehetett volna? Még kósza túratársak is akadtak az úton. A pontban rengeteg innivaló, ennivaló, ezért kicsit bohókásan a poharak tömegébõl középrõl választottam :). Továbbhaladva utolért egy túratárs, akivel aztán elõzgettük egymást egy darabig, aztán végleg utólért az Ódor mászásnál, sõt az utolsó kaptatónál, közvetlenül a dózerút elõtt ott is hagyott. Fent a pontban meglepõdve hallottam, hogy pecsételés után még fel is kell menni a várhoz. De, teljesítettem ezt az utasítást, amit nem is bántam meg, mert remek fotótéma volt az alanti táj. Lejövetel után találkoztam elõször az itiner elsõ nagyobb hibájával, amikor az útvonalat egy kerítés sarkánál jobbra fordulva kellett volna folytatni... Csak éppen nem volt kerítés, egy méter sem. Továbbmenve az úton jött is velem szembe korábbi túratársam, továbbá még két kolléga, akik némileg korábban indultak, de õk sem találták a lefelé vezetõ utat, mert hiába keresték azt a bizonyos kerítést. Aztán közösen megállapodtunk abban, hogy lesz, ami lesz, maradunk a túrista úton... És lõn, helyesen cselekedtünk, sõt a hegy alján még az Egresnél található meglepetés pontot is megleltük. Szegény, árva kislány, aki a pontõr volt, nagyon magányosnak tûnt. Tudom, hogy kevesen voltak a szervezõk - egyikükkel beszélgetve a hazafelé vezetõ buszon tudtam ezt meg - de, akkor is ki volt képes otthagyni õt az úton egyedül?!
Innen tovább a Hór völgybe. Érdekes tapasztalatom volt, hogy idõnként a nálam levõ gps olyan helyeken vezetett, ahol nem volt meg az út. Illetve megvolt egy fél cm-el eltolva kicsit jobbra. Nem is jött arra sokáig senki (kezdtem izgulni, hogy gps ide, gps oda megint elkeveredek a susnyásba), aztán nagy megnyugvásomra utolért néhány futó. Aztán lehagytak, aztán meg szembejöttek, mondván, hogy nincsen meg a következõ EP. Szóval a 4. EP keresése megint összehozta a mezõny egy részét. Szerencsére jött - a változatosság kedvéért most mögülem - megint a két korábban induló sporttárs, hogy tettek egy kis kitérõt a P+ jelzésen, de hiába, mert nem lelték az EP-t. Közösen továbbindulva, komoly pillantásokat vetve a gps-re, nagy nehezen végül megleltük álmaink netovábbját a Csúnya völgy bejáratának közelébe települt pontot. Szerencsére bõséges ellátás lágyította a szervezõk irányába tett megjegyzéseket. Innen tovább Répáshutáig szinte eseménytelen volt az út. A faluban aztán csatlakozott triónkhoz két jámbor falusi eb. Egy keverék, akiben valószínûleg a falu kutyáinak összes génje megtalálható volt és egy csodaszép növendék husky. Õ el is kísért minket utunkon, mignem gondolva gazdáira, a falu szélén a mûködõ kútnál - ami nem jobbra (az itiner szerint), hanem balra esett az útvonaltól, de kicsire nem adunk - néhány imitált kavicshajítással visszatessékeltem hazafele. Aztán meglepõdve tapasztaltam, mind a 6. EP-n, mind a 8. EP-n, hogy a mi kedves kutyusunk kocog néhány futó nyomában. Itt jegyezném meg, hogy a "mézes" pontnál, ahol éppen a fûben agonizáltam akut térdproblémáimmal, a bekocogó futó "sporttárs" poénkodva jegyezte meg, milyen kellemes négylábú túratársa keveredett az úton. Azon gondolkodok, hogy azóta is ilyen jókedvûen gondozza-e a hozzácsapódott ebet, netalán a célba érve berakta az autójába és hazafuvarozta Répáshutára - ahol minden bizonnyal aggódva kereshetik/kereshették nem olcsó kedvencüket -, vagy pedig azóta is a Bükkben kóborol-e a szegény pára?!
Ezután jött a nap fénypontja a frissítõ pont a halastó után, majd egy rövid aszfaltos kaptató az újra az Ódorvárhoz vivõ meredek emelkedõhöz. Itt egy kedves futó sporttárs, a vele kocogó sporttársnõje hatására, érdeklõdést mutatott a nálam lévõ felszereles hasznosságát firtatva, mire kellemesen eszmét cseréltünk a távon töltött idõtartamok mértékét illetõen és remélem belátták mindketten, hogy mégiscsak szükségesek azok a felszerelések egy "normál" túrázónál. Kicsit visszakanyarodva volt egy érdekes megjegyzése a 7. EP-nél egy futó hölgynek a pontõr fiatalember felé. A hölgy ugyanis kérdéssel illette az illetõ kamaszt, hogy ugyan mondaná már el neki részletesen, hogy most aztán merre tovább. Szegény srác nem tudott kielégítõ választ adni, erre megjegyeztem, hogy talán el kellene olvasni az itiner leirását, de erre kaptam egy lesajnáló tekintetet és egy megjegyzést, hogy csak nem képzelem, hogy futás közben van neki ideje az olvasgatásra?! Mea culpa, erre nem is gondoltam, hogy esetleg a maga erejébõl is megtudakolhatná, hogy merre kell mennie... No, de ezek a kis közjátékok csak színesítették az utat, a mezõnyt, a tájat. Ezen érdekességek után már csak egy két apróság lepett meg (kellemesen természetesen). Az elsõ, hogy az Ódorvánál lévõ EP-nél milyen sok iskolás korú gyermek falta a métereket, teljesítve a távot. (utoljára a Népek tavasza ttúrán találkoztam ennyi lelkes gyerkõccel) A másik a Nyomó hegyen levõ akadálypálya és a poénos feliratok. Némileg erõt öntöttek az emberbe, részemrõl köszönöm õket! :)A célba beérni maga volt a megkönnyebbülés, a jelvény nagyon tetszik, jól mutat a többi mellett a kalapom szalagjára tûzve.

Összességében egy remekül megszervezett, nagy számú embert megmozgató túrán volt szerencsém részt venni. Köszönöm a lehetõséget! Jövõre lehetõleg megint eljövök...

Csak azt a fránya itinert kellene némileg frissíteni....

ui: esetleg valaki megírhatná, hogy a Nyomó hegy elõtt az káposzta, avagy karalábé föld volt-e?
 
 
atomcatTúra éve: 20092009.10.14 23:38:54
megnéz atomcat összes beszámolója
Less Nándor 60.

Szombat reggel. 24 oraval ezelott meg a repteren varakoztam Osloban, hogy felszalljuon a gep, most meg a Citromot hajtom, hogy odaerjunk a startba, es meglegyen a szokasos 7 ora koruli indulas, hogy lampa nelkul bent legyek gyalogosan. Az ido miatt aggodom kicsit, felhos, es elozo nap nem jott meg a beigert egi aldas. Tartok tole, hogy rafaragunk. Az eg alapjan meg barmi lehet. Cserepvaralja, ralli a szolohegyen, es mar Cserepfalun is vagyunk. Pont beletrafalunk a TF startjaba. Atcsorgunk az embertomegen, kiugrok a kocsibol, felesegem parkol, en megkeresem Zalant, es nevezek.

Gyors bucsu Anditol, es mar toljuk is a tavot. A ket honapos fix tavollet boven kinal beszelnivalot, a tarsalgassal gyorsan daraljuk a tavot - gyalogtempohoz viszonyitva.

Hamarosan a Mango-teton vagyunk, pecset, es indulas a sokak altal tavaly annyira nem preferalt hegykerulo uton a piros jelzeshez. Par kanyar, tisztas, es mar a Felso-szorosban is vagyunk. Utolagos sajnalatomra annyira belemerulunk a beszelgetesbe, hogy el is flejtetem kello alapossaggal megcsodalni a volgy lenyugozo formakincset. Pedig az meg 4. alkalommal is csodalattal tolti el az embert!

Fiatalos, es ki a Dobi-retre. Az EP-ben gyors pecset, es indulas a sarga jel becserkeszere. Az oszi reggelben jo ertelemben vett pikans hangulatot kolcsonoz a pasztorkunyhoknal a frissen hatrahagyott tehentragya jellegzetes szaga:)

Keresztezzuk a muutat, szembol egy eltevedt futo erkezik, es mar capaltunk is felfele az elso komolyabb emelkedon. Felerve atvagunk a reten, es hamarosan a Hor-volgybe erunk. Nagy oromomre a szokasos nepmozgalom elmarad, csak egy-ket ember lezeng a volgyben. Oriasi otlet volt a rovid tavokat kesessel inditani, es hogy csak a 48, es a 60 maszta az Odor-maszast, igy nem volt tumultus erzese az embernek.

Hamarosan Oszlara erunk, ahol poenbol beszolok a szolgaltatas minosegere, amit az egyik idosebb rendezo kicist mellre sziv, de utana kapcsol, hogy nincs az a hulye, akinek barmi kifogasa lenne a felkinalt tobb kilo kenyer, hagyma, csalamade, sok liter udito, es egyeb nyalanksagok lattan:)

Az EPbol meg egyutt indulunk el, de hamarosan kulon valik utunk baratommal, mert o mara csak a 35-ot celozta meg nemi futassal.

Gyors bucsu a nem tul tavoli voszontlatas tudataban, majd kikanyarodok a volgybol, es start felfele. Az elso visszatores elott utolerek ket lanyt, akik a ruhazat es a tempo alapjan garantaltan nem a 60 vagy a 48 mezonyehez tartoznak. Rakerdezek, emlekezetbol mentek, visszafordulnak a 15 nyomvonalara. Egy kanyarral feljebb hallom vidam nevegelesuket, ahogy a sajat bakijukon mulatnak. Odor-var meg utoljara megmutatja egyre csokkeno magassagi folenyet, es kezdodik a brutal maszas. A dozerutig befogok egy kisebb bojt, es az EPbe kozel egyszerre erunk be. Ki a csucsra, pillantas Tar-kore. Az ido meg mindig elegge lutrinak tunik, sot a fennsik feletti lila egszin nem sok jot sejtet.

Visszafele, a kunyhonal osszefutok Zalannal meg egy kezfogasra, es indulok le, nomeg feltolteni a viztartalekot a forrasnal. A forras nem hazudtolta meg onmagat, az aszalyos ido ellenere boven adott vizet. Bekeverek egy Isostart, es usgyi tovabb. A kek L-en lefele galoppozok kicsit. A rovidebb tav versenyzoi nemi irigykedessel neznek rank, pedig felesleges, a tuloldalt legalabb ekkorat szivtunk, ha nem nagyobbat :)

Leboritas az Egres fele, a jutalom EPbe. Kis szemeteles az egbol, de azert meg kandikal a nap. Meg is jegyzem, hogy tavaszias az ido kicsit:)

Pecset, es indulas a Hor-volgy festoien szep szin- es sziklakavalkadjaban. Kicsit hianyolom a napsutest, ami most igencsak bearanyozna a lekemet. A Pazsag-volgy fele kozeledve a sziklak egyre fogynak, es "csak" a cseppet sem unalmas oszi szinkoronak maradnak a fakon. Vegre elerem a Pazsag-volgyet. Alkalmilag szegodott 48kmes utitarsamtol mindkettonk meglepetesere bucsut veszek (nem tudtam, hogy a 48 kimegy Penz-patakra, mindig a 60-on megyek, o meg nem tudta, hogy a 60 kiborit a volgybol).

A Pazsag-volgy mint mindig, most is kicsit nedves, akarmennyire is porszaraz a videk tobbi resze. Megerkezik a sarga, jobbra le is borit. Sietek tovabb a Pokol-volgy fele. A Pokolban meglepetesemre egeszen sok viz van. Hat igen, a karszt nagy viztarolo szivacs! Felerek a gerincre, le Repasra, es ujabb maszas a zold negyzeten. A muutra erve utolerek par embert, es egyutt erunk be az EPbe. Itt szokasomhoz hiven elkezdem befalni a sajat szendvicseim, hogy ne kelljen tovabb cugolni. Rovid piheno, mert mar kozel feltavnal vagyok, aztan hamarosan ujra a lovak koze csapok.

A zold negyzeten felfele hirtelen fajdalom a bal combban. Valszeg meghuztam Odorvarrol lefele galoppozas kozben. Eleinte nem torodok a fajdalommal, tovabb megyek, de hamarosan ujabb hullamban tamad, es a gerincemig hasit az eles tuszuras. Meg kell allnom, kisse lemaradok az iment befogott embercsoporttol. Lassan probalok ujra elindulni, a fajdalommal nem torodve. Hamarosan kiderul, hogy felfele nem, csak vizszintesen, es lefele huzodik valami, de akkor nagyon. A kinlodassal egybekotott eroltetett menet egeszen Tar-koig kitart. Szerencsere a fennseges panorama nemi vigaszt nyujt a szenvedesre:)

Tar-ko utan jelentosen javult a helyzet, helenykent bele-bele is futok, hogy a muszaki hiba miatti csorban hozzak picit:) Eleinte egy ujabb alkalmi tarssal haladok, aztan a Hereg-vagason lefele lemaradok tole. Az o tempoja tul sok lenne, es azert meg tobb, mint 20 km hatra van, nem kene "veghajrazni". Az Imo-forrasnal alma, es a szokasos plusz tabletta. Kihagyhatatlan. Titkon mar a tarkanyi ut melletti halastonal tavaly lebecolo frissitopont ottleten kattog az agyam. Nagyon jol esne a frissites a Volgyfo-haz elotti maszasnal. De elotte meg ott van nagy kedvencem, a Bujdoso-ko. Lelekileg probalom felkesziteni magam, hogy bizony ez hosszu menet, es hogy minden evben parszor mar azt hiszem, hogy ott vagyok, mig vegre tenyleg elerem az EPt. Sajnos ennek ellenere iden is sikerult lyukra ugranom, es az EP egy heggyel arrebb volt, mint szamitottam:) Azert a monoton gyaloglast ezen a szakaszon nagyban feldobja a Pes-ko es Voros-ko nyujtotta panorama, es az echte venasszonyok nyara napsutes - vegre stabilan jo idonk lett. Elerem a pontot, a kedves pontor lanynak koszonhetoen ket kokuszos "mezes" is uti a markomat.

A Bujdoso-ko mellett futok lefele, hozni akarok az elveszettnek hitt idon (az oram nem ellenoriztem, hogy hogy allok). A tonal szerencsere ott az EP. Megdobom a vercukrot egy kis kolaval, es az izmoknak is juttatok egy kis kaliumot a bevitt banannal. Monoton gylaoglas a bitumenen, boritas jobbra, es maszas a Volgyfo-hazhoz. Utolerek egy turaban hitet vesztett futo lanyt, majd egy elso turas sracot, aki a tekreppel bajlodik. Kb. Odor-hegyig kerulgetjuk egymast, mivel en veszek nemi vizet a kihagyhatatlan Szt. Erzsebet-forrasbol. A mar latott EP-ben gyors pecset, es megtudom, hogy meg csak 16:40-re jar az ora. Ez nemileg feldob, igy a tavalyi ido megjavitasanak remenyeben ugrok neki az utolso 7.5 kmnek. Lejtokon belefutasokkal hamarosan elerek a jellegzetes, Nyomo-hegyi 90 fokos kanyarhoz, ahonnan az utolso megprobaltatas mar oly vegletesen kozelinek tunik, aztan usgyi, le a nyaralok kozott, es mar irtom is a kaposztat a kaposztafoldon, hogy mihamarabb elnyelessem magam a Nyomo-hegy bozotos oldalaval. Felfele a szokasos atomkiserletekre, es Trollokra emlekezteto tablak kozott haladok. Az EP alott "Nem jovok" kialtassal jelzem erkeztemet, es hamarosan megkapom utolso elotti pecsetemet.

Futas kovetkezik a szolok kozott. Egy terepjarot latok meg, benne apuka, anyuka. Az auto mellett gyermekuk csoszog, szemmel lathatolag faj nei minden lepes. Apuka meglehetosen elitelendo modon gyermeket arra probalja rabeszelni, hogy uljon be a kocsiba, es leviszi a celba... Rakialtok a gyerekre, hogy "Csak kemenyen!", es latom a szemeben a lenyeget: nem fog beulni:) Apuka meg elgondolkodhat, hogy a gyerek hany "kocsit" fog kapni az eletben, amibe csak ugy beleulhet:) Inkabb tanulja meg, hogy hogyha elkezdett valamit, azt be is kell fejeznie!

Arrebb egy 7 eves 26 kmes gyerkovel futok ossze, toljak a tavot anyukaval. Az elozo pelda ellentetje - szuloben.:)

Hamarosan pincesor, es nemi utcarally utan a foter, es mar latom is a sulit.

Cel. Ujra megvan. Mit ujra, 10:40, az eddigi legjobb idom.

Koszonom szepen a rendezosegnek, hogy ismet ennyire szinvonalasan megszerveztek a turat! Velemenyem szerint ez a legjob tura jelenleg hazankban. Jovore ugyanitt, mar foglalom a repjegyet :)
 
 
kekdroidTúra éve: 20092009.10.14 10:17:27
megnéz kekdroid összes beszámolója

?? ??????!


Less Nándor Emléktúra 35


Ébresztõ szól kora reggel, jóval korábban, mint kellene. Hmm, öcsém ma megy valami erdei iskolába, vagy mi... na, elbúcsúzom tõle. Hmm, még korán van, mi legyen... például felnézek topikra, olahtamas már meg is elõzött. Vissza kéne feküdni, de csak egy kicsit... A következõ, amit hallok: „Akkor most mentek túrázni, vagy mi lesz?” Mindezt reggel kilenckor. Tízig van rajt, az is csak a rövidebb távokon. Kerek repkénnyel rekordsebességgel elkészülünk, édesanyám rekordsebességgel eljuttat minket Cserépfaluba, ahol az autók sûrûségének növekedése indikálja a rajthely pozícióját. Gyorsan benevezünk, az utolsók között, megkapjuk a sok részletre kiterjedõ itinert, leginkább a térképvázlat bizonyul hasznosnak, valamint az, hogy a pecsétek helyénél ott van a vonatkozó résztáv és részszint adat. Három perccel, de lehet, hogy néggyel az érkezés után már úton vagyunk, Cserépfalun belül szalagok navigálnak, no meg M. szomszéd az utcából, akivel kölcsönösen rácsodálkozunk egymásra. Én nem tudtam, hogy neki itt van víkendháza, õ meg nem tudta, hogy én ilyen fura jeleket hajkurászok az erdõben, hogy estére visszajussak oda, ahonnét reggel elindultam. :) Tehát kiérünk a faluból, borús az idõ, reménykedem, hogy a hátizsákban maradhatnak a kabátok, néhány kósza esõcsepp elbizonytalanít reményemben. A sûrû fenyvesben már az esõ helyett a sûrû aljnövényzet piszkál, hõsiesen töröm az utat Repkény mögött haladva. Összefutunk Berzsóékkal, õk most a 26-os távon mennek. A dombtetõrõl gyorsan leérünk Cserépváraljára, ahol a piacot már csak egyetlen árva virágárus képviseli, hiába késõre jár. Az érdekes formájú templom mellett kapaszkodunk a Mangó-tetõ felé (jó lenne tudni, mirõl kapta a nevét, lehet, hogy a környék régi mangóültetvényeirõl?) A kilátás a Várhegy tömbjére pazar, mögötte a Bükk-fennsík körvonalai látszódnak a felhõalapszint alatt. Addig jó, amíg a felhõ le nem száll rájuk – gondolom, aggódva latolgatva a ronggyá ázás esélyeit. Repkény elképesztõen siet, valószínûleg õt is az esõ gondolata hajtja. Elérjük az elsõ pontot, a Kaptárköveket, gyönyörûszép kõképzõdmény, a pontõrök kedvesek, még közös képet is alkotnak rólunk, gyorsan lepecsételik a papírokat és már suhanhatunk is tovább. Felkaptatunk egy sziklapárkányra, az út alattunk érkezik fel, úgy vájhatták régi idõkben a puha tufába. A párkányon egy kisebb csoport pihen, elkapok egy mondatfoszlányt, amely a sietés okát firtató kérdésre adott válasz lehet: „...mert egy teljesítménytúrán vagyunk, azért!” Mosoly, tájfotó, indulás. Csodaszép erdõben haladunk, át a Felsõ-szoroson, élvezem az erdõ hûvös, párás levegõjét, a csendet, amelyet csak néha törünk meg egy-egy mondattal. Ha nem is az egész túrának, de ennek a résztávnak az egyik leginkább megkapó szakasza ez a néhány kilométer a ponttól a Dobi-rétig. Itt a pontõrök a rét kellõs közepén ücsörögnek, még van szûk fél óra a pontzárásig, addig reméljük mindnyájan, hogy nem áznak meg. A rét elején találkozunk még egy szembejövõ családdal, akik valamit morognak, hogy milyen sok ma a „kiránduló”, apukánál egy íj és néhány nyílvesszõ van. Hûha, jobbnak látom nem szólni semmit, mert az önjelölt Legolas még a végén célba vesz. Letérünk a piros sávról, hadd menjen tovább Kács felé, mi a szalagokat választjuk, át egy dombon, le egy völgybe, ahol szürkemarha-gulya legel békésen, a pásztor vizet mer a kútból a gulyának. Ebbe a bukolikus idillbe alig tud belerondítani a épp itt megelõzött ifjú sporttársak által hallgatott hip-hop zene, sietve növeljük a távolságot hegynek fölfelé is. Aztán gyönyörködünk egy kicsit a panorámában, ami a soron következõ dombról nyílik, elõttünk már a Hór-völgy sejteti magát. Addig azonban le kell jutni egy sietõs lejtõn, amelynek az alján már a régi ismerõs egykori országút (nehezen járható – mondja a térkép; akkor menj gyalog – mondom én) fogad. Észak felé kanyarodunk a völgyben, sétálunk, húz az etetõpont ígérete, meg a másik mobilos-zenés trupp, két tízévesforma lányka, náluk a death metal a nyerõ. Elõzünk, csendben. Találkozunk RitaB-vel, vele is régen futottunk össze, most a völgyben sétál visszafelé, váltunk pár szót, elbúcsúzunk, irány a reggeli. Vagyis, az ebéd. Itt legurítunk pár pohárral a gyümölcslébõl, valamint eltûnik Repkény által egy zsíroskenyér, jóvoltomból pedig egy nagyobbforma vajaskenyér, hagymakockákkal. A pont felõl a Füzér-kõ masszív orma tornyosul a völgy fölé, ahonnét alig néhány helyrõl látni, az erdõ jótékonyan elfedi az eget az út fölött. Alig öt perc tartózkodás után elsietünk, Ódorvár nem viccel és még itt is nagy az esõ valószínûsége. Tavaly a Bükki Kilátásokon elég volt szembemenni a KL jelzésen a hömpölygõ sárral, most nem kellene megint ugyanez. Elérjük az Egres feltételes pontot, elõször enyhe hidegrázást kapunk, amikor azt hisszük, hogy a sok ott pihenõ túrázó éppen sorbanáll. Pedig nem, szerencsére nem, villámgyorsan megkapjuk a pecsétet és már suhanhatunk is felfelé. Suhanás, az hál'Istennek nem sok van, attól, hogy nem a régi útvonalon kell felvánszorogni az erõsen erodált úton, még mindig nem ölben viszik fel az embert Ódorvárra. Meg kell érte szenvedni így is. Felfelé van néhány mókás pillanat, a legjobb, amikor egy hatodikos-forma srác így szól: „jövõre tíz másik hülyét küldünk ide, én vissza nem jövök!” Felérünk a szekérútra, aztán ott is hagyjuk, le a forráshoz, szinte egyedüliként a környéken, mert mindenki csak furán néz fentrõl ránk. Az ösvény kényelmesen kapaszkodik vissza az útra, csak a végén tör fel meredeken és már meg is érkezünk a vár alatti esõházhoz. Kapunk egy-egy csokit, kimászunk a szirtre, a kilátás még a régi, olyan, mintha az egész Bükk déli része a lábunk elõtt heverne, és valóban ott hever. Nyugat felé fordulunk, úgy megyünk le Ódorvárról, hogy voltaképpen felfelé megyünk, szembõl már a 60 km-es távon érkeznek a futók, köztük VadMalac, kicsit késõbb LászlóSzilvi és még sokan mások. A lejtõn hamar leérünk, az õszi színorgia minden elképzelhetõ árnyalata megtalálható az erdõben. A Völgyfõ-háztól rátérünk a szinte végig emelkedõ Török-útra, a piros sávon elsétálhatnánk Egerig, a zöldön meg Felsõtárkányig, de most elég a Kövesdi-kilátóig eljutni, errefelé már lassítunk, szépen süt a Nap, nem hajt a tatár, a pontzárást még csak nem késsük le. Észak felé szépen megszámolhatjuk a Bükk Köveit, megvan még mind, nagyon helyesen, elõbb-utóbb oda is újra eljutunk. A ponton még mindig lelkes pontõrök kínálnak zsíroskenyérrel, hagymával, eltüntetünk néhányat, itt indulóban még van vagy tíz percünk pontzárásig, nagyon jó. Összeszedjük maradék erõnket, lesétálunk az elágazásig, onnan pedig a Novaji-kunyhóhoz, amely magába roskadtan várja az egykor elkövetkezõ jobb idõket, közben pedig csendben mélázik az elmúlt jobb idõkön. Jelzést váltunk, Bükkzsérc felé terel a sárga sáv, széles szekérútra érünk ki, hirtelen küllõsurrogást hallok, még idõben lépünk ki a lezúduló kerékpárosok elõl. Értem én, hogy hülyén szól a csengõ, meg cikin néz ki a többszázezres bringán, de ha már nincs (a KRESZ-rõl nem is merek szólni), akkor legalább annyit kiáltson, hogy „jobbról/balról jövök!”. Sajnos, sem csengõ, sem kiáltás nem jellemzi ezt a társaságot. Leporoszkálunk egy völgybe, a völgybõl kifelé már széles, gyakran járt út vezet, Kerek repkény az út túlfelén lévõ pulykákkal áll le beszélgetni, egész addig, amíg a tanya mogorva tekintetû Vahurja el nem csendesíti az õrizeteseket. Bükkzsércen hamar átérünk, kedves, csöndes kis falu, a szalagokat pontosan követjük a falun túl a karalábé-föld mellett. Megérkeztünk a Nyomó-hegy aljába, mókás feliratok fogadnak a fákra erõsítve, az egyiken tûzifát kérnek a pontõrök, a másikon atomkísérletre, valamint trollokra hívják fel a figyelmet. Nyilvánvaló marhaság, trollok nappal? Aggódjanak a hosszútávosok, akik majd sötétben érnek ide! :) A tetõn hatalmas tömeg, jókora csoport tagjai várják épp be egymást, sietõsen elslisszolunk a pecsétek megszerzése után. VadMalac megtévesztõ hadmozdulattal szembejön a hegyrõl lefelé vezetõ úton, kibõvíti a távot kissé. Végül leballagunk Cserépfalura, a szélsõ házak egyikénél idõsebb bácsi kérdezi, hogy melyik távon voltunk – a válasz hallatán elégedett mosollyal bólogat. Lesétálunk az iskolához, Vándorköszörûsék érnek utol, aztán el is tûnnek, mielõtt még többet tudnánk beszélni. Megkapjuk az igen szép oklevelet, a kitûzõt, a kajajegyet, amit aztán épp egy üres idõszakban sikerül beváltanunk. Összefutunk még sok-sok ismerõssel, de sietnünk kell, mert már jön is a telefon, hogy hol vagyunk, mert itt a fuvar, megérkezett. Hazaúton aztán az jár a fejemben, hogy milyen jó is, hogy kijöttünk, mert nagy hiba lett volna kihagyni egy ilyen napon egy ilyen túrát. Köszönöm a szervezõknek a szokásosan jó rendezést, Kerek repkénynek a lelkesítõ társaságot és természetesen gratulálok minden teljesítõnek, futósnak, gyalogosnak, mindenkinek!


-Kékdroid-

 
 
TiberiusTúra éve: 20092009.10.14 00:07:41
megnéz Tiberius összes beszámolója
Less Nándor TF60 Útóhatása


Mire számítson a kezdõ, ha a Less Nándor TF60-at választja? A Túra utáni gyönyörökrõl írok, hátha éppen ez lesz majd a fõ attrakció és vonzerõ .


A Túra végére annyira elfáradtam, hogy enni és beszélgetni sem kívántam. Azonnal beültem az autóba, és – amúgy jókedvûen- hazautaztam. Jó nehéz volt belõle kikászálódni, és még inkább az elsõ emeletre felvánszorogni! Utána már jól jött a fürdés, ellazulás, de a felkelés és a járkálás nem. Zúgott a fejem a tiszta hegyi-levegõtõl (és a portól). Másnap ajándékképpen hatalmas nagy elefánt-puszikat éreztem combjaimban, fájtak az achilleszeim, a sarkam és a talpam. Izomláz-oldó könnyû futásról szó sem lehetett, nehezemre esett minden lépés, még járni is alig bírtam.

A fordulat hétfõn következett be.

Minden enyhült, de még voltak fájdalmaim. Egész nap munka, utazás Pestre, hazaérkezés este 10-után. Kedden már éheztem a futásra, vágytam rá, és nagy örömmel este 8-10 Km-t lefutottam. Minden, ami a TF60 alatt kicsit rossz volt, mára már megszépült. A túra képsorai elõttem egyre gyakrabban leperegnek, és egyre szebbek lesznek. Már semmiben sem találok kivetnivalót, a szalagozásban, az ep. elhelyezés szívatós megválasztásában, az általam meg nem értett tréfákban. A túra is hiányzik, és bosszantó, hogy munkával kell az idõmet tölteni. A túra elõtt-alatt és annak hatására most is úgy gondolom, hogy sose leszek híve az ultra-futásnak. Nem Én! Soha! Ám annyira szép a Less Nándor TF60, annyira jó rá visszagondolni, hogy akár passzióból, akár versenyen, de nagyon szeretném még sokszor lefutni.

A szenvedésrõl.

Van aki nyafog, van aki sajnálja vagy sajnáltatja magát, van aki dicsekszik vele, van aki panaszkodik, és van aki mindenrõl hallgat. Pedig a szenvedés velejárója a terepfutásnak. Nem mindig, és nem folyamatosan, hanem csak egyes idõszakokban. Futottam már futó-nagyságokkal is, akik megengedték, hogy tartsam velük a lépést, és ekkor láttam, hogy alkalmanként õk is kínlódnak. Összeszorított fogakkal, be-becsukódó szemekkel küzdenek, s úgy szenvednek mint egy haldokló kutya. A különbség köztük és a magamfajta között az, hogy õk ilyenkor is megtartják szép vagy majdnem szép mozgás-ritmusukat, míg a magamfajta elveszíti azt. A kínlódás vagy helytállás, a küzdés tisztessége egyébként ugyanaz. Aki nem szenved, nem ismerheti meg az örömet sem. Talán Ez a Less Nándor TF60 egyik nagy titka. Mindkettõt ajándékul nyújtja.

A gyõztesekrõl.

A gyõztest nem becsülöm vagy tisztelem csak azért mert gyõzött. Az a dolga, hogy gyõzzön. Ez az õ magánügye. A gyõzelem nem közügy. A futás sem az. Mi a futást a magunk örömére tesszük. Ám a mostani verseny élmezõnyében (ha jól tudom a gyõztes is az akire gondolok és) ismerek, több klasszis van, aki csodálatos ember. Szerények, csendesek, becsületesek, egyszerûek. Emiatt nagyon tisztelem õket. Nem a futó teljesítményük az igazán nehéz (ámbár képtelen vagyok õket megközelíteni), hanem a helyes emberi viselkedés, amibõl példát mutatnak. Mellesleg azt várom tõlük, hogy írjanak minél több beszámolót, tanítsanak, segítsék a kezdõket, adjanak kedves és jó tanácsot mindenkinek. Tanítsanak meg minket is arra, amit õk tudnak.


A rendezõkrõl.

Elõzõ írásomban kicsit többet okoskodtam a rovásukra, mint kellett volna. Tudjátok meg kedves rendezõk, hogy mi résztvevõk szeretünk, tisztelünk titeket. Észrevesszük, hogy mennyi mindennel próbáltok kedveskedni nekünk. Hálásak vagyunk ezért Nektek, de mi, telve hibákkal odamondogatunk. Nézzétek ezt el nekünk, de néhány dolgot szívleljetek meg, mert néha nekünk is van egy kicsi igazunk.


Less Nándorról.

Csak a rendezõk jóvoltából, és néhány írásból hallottam-olvastam felõle, és hogy mennyire elkötelezett ember volt. Különösen fájdalmas, amikor egy elkötelezett ember megy el. A világot minden tekintetben az õ lelkesedésük viszi elõre. Becsüljük meg emlékét, gondoljunk rá tisztelettel, és kövessük odaadásban, küzdõképességben, elhivatottságban, az élet minden területén és a természet szeretetében.


Tiberius

2009. október 13.









 
 
Kona HossTúra éve: 20092009.10.11 21:53:38
megnéz Kona Hoss összes beszámolója
Less Nándor emlékére
Elõször ezen a túrán

Hetekkel ezelõtt a kolleganõmtõl hallottam errõl a túráról, hogy milyen jól szervezett és milyen szép ilyenkor az erdõ, és hogy milyen sokan vannak. Hát tényleg sokan voltak. Alig találtunk parkolóhelyet fél 9 magasságában, amikor megérkeztünk Debrecenbõl Cserépfaluba. Kicsit borongós volt az idõ és féltünk, hogy elmossa majd a várva várt túrát az esõ, de az a néhány csepp, ami túra közben esett, még jól is esett:) 8.45-kor rajtoltunk el párommal, Robival és Bekivel, a vizslánkkal, aki már nagyon izgatott volt, ahogy kiszállt az autóból és megérezte azt a tömérdek új szagot, amit a friss bükki levegõ adott. Alig bírtam visszafogni a pórázzal, amíg elrajtoltunk és beértünk az erdõbe, ahol már nem fenyegette az a veszély, hogy a nagy kóborlásban elüti egy autós. Az elsõ ep. Mangó-tetõ volt. 9.36-kor értünk fel a kaptárkövekhez. Beki meglepõen jól mászott a nagy sziklaköveken. Ekkor találkoztunk pár debreceni túrázóval is. Utána Dobi-rét következett végig a piros jelzésû túraúton. Mivel elõször voltunk ezen a túrán két dolog tûnt fel igazán: hogy tényleg nagyon sokan vannak (néha tiszta majális hangulatunk volt emiatt) és hogy végig volt szalagozva a túra útvonala. Itt tényleg csak az idõ volt a döntõ. Egyszerûen nem lehet eltévedni. Egy óra alatt értünk a Dobi-rétre. Már ekkor levettük a polárfelsõt, mert nagyon jó idõ volt és mert néha felfelé is kellett menni. A 3. ep. az oszlai tájház volt, ahol Less Nándi emlékoszlopa is áll. Körbe - körbe sárgás-zöldes-pirosas lombú fák, szép nagy sárga diófa és rengeteg túrázó. Az oszlai tájháznál kaptunk ivólevet és zsíros, vajas, lekváros kenyeret. Nagyon jól esett!!! Bekinek is adtunk, mert amit ettünk, persze mindig azt nézte ki a kezünkbõl. Megitattuk, pihentünk egy kicsit, aztán megálltunk egy percre Nándi emlékköve elõtt. Hatalmas és nagyon nemes tett volt az övé. Feltérképezni a Bükk teljes növényvilágát és a BNP-ot bejárva megalkotni egy térképet, nem kis feladat volt, fõleg olyan fiatalon. Fájdalmas veszteség volt a halála, de ez a túra úgy gondolom méltó köszönetet és emléket ad a munkásságának. Fejünk meghajtása után tovább indultunk a feltételes ep felé, mely Egres volt. A túra kezdetén, ahogy nézegettük az itinert, nem igazán értettük, hol van ez az Egres. Amit mi találtunk Egeresi völgy és Egres-völgyi rom, majdhogynem még 20 km-re volt, és ahogy számoltuk, sehogy sem jött volna ki a 26 km. Mikor odaértünk az ep-hez a pontõrök azt mondták, hogy nem is Egres, hanem talán Egeresnek hívják, de hogy mit, azt még most sem tudjuk. Mindegy. Megkaptuk az igazoló bélyegzõt és indultunk tovább a majd 270 m-rel magasabb szinten lévõ Ódorvár felé. Nem igazán rémlett nekem ez az útszakasz, addig míg meg nem láttam, pedig már egyszer az idei Bükki kilátások elnevezésû túrán megmásztuk ezt az emelkedõt. Ha akkor sikerült csak most is feljutunk valahogy! Hát 40 percbe került! Fõleg miattam kellett megállni, de felmásztunk! Itt találkoztunk újra a debreceni kis csapattal. Bekinek is nagyon lógott már a nyelve. Meleg is volt, szomjas is volt már. Az ódorvári ep-nél a pontõrök nagyon aranyosak voltak, adtak vizet a kutyusunknak, és kapott egy kis szeretetet és simogatást is. Mi meg kaptunk marcipános csokit! Szintén csaknem egy óra múlva már az 5. ep-nél voltunk a Nyomó-hegyi ep-nél. Itt picit felgyûltek a túrázók, és a pontõröknek a bélyegzõjük is feladta a nyomást, nem úgy a túrázók. Nem jött be a bozótos emelkedõ, megcsináltuk! Bírtuk! Aztán már csak az utolsó pont volt hátra, a cél! 15.11 lett a vége. Szintidõn belül, de számunkra elég rossz idõvel érkeztünk meg. Ha nem fotózok annyit és a kutya nincs velünk, talán jobb idõt is mehettünk volna, de azért ez sem olyan rossz így elsõre. Ráadásul több hónap kimaradt most mióta az utolsó túrán voltunk, nem edzettünk, nem készültünk rá a túrára. De nagyon szép nap volt a mai. A Bükk ezer arca közül ismét megismerhettünk egyet. Egy bánatunk volt csak: a babgulyásból sajnos nem tudtunk enni. Annyian álltak sorban az iskola aulájában, hogy nem volt már türelmünk kivárni. Talán megérte volna. A túrát köszönjük, azért így is nagyon megérte! A jelvényt eltettük a többi túrán kapott jelvény közé. Köszönjük neked is Nándi!

Beki, Sziszó és Robi.

A túráról képeket itt találsz:
http://indafoto.hu/Sziszo/less_nandor_emlektura_26_km
 
 
TiberiusTúra éve: 20092009.10.11 21:31:43
megnéz Tiberius összes beszámolója


Less Nándor TF60

2009. október 10.EMLÉKTÚRA A BÜKKBEN


Indulás:

Vidáman keltünk MM lányommal tele lelkesedéssel. Elfogyasztottuk szokásos reggelinket és kakaónkat. Összekészített holminkat még egyszer átfutottuk, aztán irány Cserépfalu. Ez volt életünk elsõ “Less Nándora”, melyrõl eddig csak jót hallottunk. Õ 35-ön, én meg 60km-es távon indult. Még sötét volt, mikor beértünk a falu központjába, de már ekkor fürge léptekkel megindultak a túrázók elsõ csoportjai fényvisszaverõs matricákkal felszerelve és nagy ügybuzgalommal. Nagyon ösztönzõleg hatott ránk, és alig vártuk, hogy mi is elindulhassunk. A kedves ismerõsökkel egy rövid kézfogás, néhány mondat, közben kezdett kivilágosodni. A levegõ kellemesen száraz, és langyos, tehát nem kell komolyan beöltözni. Több futó rövid pólóban és nadrágban készült a távot teljesíteni. „Nem lesz ez így jó –gondoltam magamban-, kellemetlen lesz majd a vizes csalánosban”. Mint utóbb kiderült, nagyjából igazuk volt, mert az útvonalon viszonylag kevés volt a susnyás, a hiányos felöltözés meg éppen jót tett a hûtésben. MM ¾7-kor indult, én meg vártam a tömegrajtot. A rajt elõtti percek egyfajta feltöltekezést, felerõsödést jelentenek számomra. Egyre erõsebb ilyenkor a jókedv, a meccs-vágy, és az az érzés, hogy ez a verseny kell nekem.

A rajttól az 1.ep.-ig:

Nagyon helyesen rövid beszéd hangzott el, majd vidáman indult el a mezõny. A helybéliek kíváncsi és kérdõjeles tekintete kísért minket, de csak õk tudták, mit gondoltak felõlünk. Talán azt, hogy megint ennyi a ráérõs ember itt? Mint mindig, a mezõny eleje most is bekezdett, és elég jól elhúzott elõlünk. Õk tudják, miért teszik, de nem lenne okos dolog tartani velük a lépést, tehát fussunk csak lazán. Az országúti kanyar után az elsõ fenyves, igazán üdítõ, és nagyon finom a levegõ. Az emelkedõben nincs nehézség, de nem visszük túlzásba, spórolunk az erõnkkel. Cserépváralján hasonló a helyzet. Az elsõ e.p. felé haladva léleklazító a szelíd táj. Az aszfalt mellett füves rész, kihasználom a lehetõséget, inkább azon futok. Kíméli a talpakat.

A 2.ep-ig:

A kaptárkövek környékén egy kis mászás, ez kissé megtöri a futó-ritmust, de utána hamar helyreáll, mert hosszú, a talpnak is jólesõ, jól futható terep következik a kõvölgy felé. Még ezelõtt utolértem MM lányomat. Jó volt látni mosolygós arcát, és ismét elcsodálkoztam, hogy csak úgy edzés nélkül micsoda tempót képes diktálni. A kõvölgy tényleg szép, kellemes a szemnek, de kevésbé jó a lábnak. Ez nem futóterep. Igenis a lábak alá kell nézni, a térdeket magasabbra kell emelni, a kövek között ugrálni kell, de nincs még baj, mert jó erõben vagyunk. Közeledünk a Dobi-réthez. A bezárt szurdok után üdítõen hat egy belátható, tágas sík-zöld mezõ. Itt viszont elszakadt a hátizsákom pántja, és egy darabig kézben kellett vinnem, majd késõbb meg kellett kötöznöm. Mint késõbb kiderült, a jó ellátás miatt egyáltalán nem is volt szükség útravalóra. Kishitûségemnek ez a felesleges 1-2 kg teher lett az ára.

A 3.ep-ig

A Dobi rét után változatos, nagyon csekély emelkedõkkel tarkított hullámos táj fogadott, amit lehetett lazán és jól futni. A kiírás szerint errefelé található egy Ökörütõnek nevezett mezõ. Hogy melyik volt az a sok-sok mezõ és rét közül, nem tudom, de az egyiken egy nagy szürkemarha gulya legelészett. A szalagozás errefelé érthetõ volt, nem okozott gondot. A Hór-völgy az Oszla-házig jól futhatónak bizonyult, de már itt is lehetett látni, hogy a völgy murvás burkolata nem az igazi. Ehhez már megfelelõ cipõt kellett választani. A 3. pontnál az ellátás pazar volt. Irány a 4.e.p. : az Ódor vár!


A 4.ep-ig.

Igencsak meglepett, hogy a hegyi szerpentin milyen sokáig jól futható, és a talajra sem lehetett panasz. Igaz a végén volt egy néhány 100 méteres átkötõ szakasz a felsõ dózer felé, amin csak mászni lehetett. A felsõ dózer-úton túl az Ódor várig könnyû futóterep. Az ellenõrzõ pontot szerintem kár volt felvinni a várba, legalábbis futók számára, mivel az a kicsi mászás is összezavarhatja a ritmust.

A feltételes ellenõrzõ pontig:

Az Ódor-vár után jobbra található forrásba belekóstoltam. Nem sok értelme volt, csupán annyi, hogy megtudjam, ízletes-e a vize? Ennyit megért a kis kitérõ, de okosabb útválasztással (a forrás kihagyásával) meg lehetett volna spórolni fél percet. Innentõl kezdve szerintem a lejtõ aljáig nehéz futóterep következett. A nehézség nem közvetlen, hanem közvetetten jelentkezett. Aki itt nekiszalad, az hamar szétüti a (tartó) combizmait. Tehát érdemesebb itt óvatosan futni. Sokan jöttek fel szembõl (a 25-35kmesek), és csalódottak voltak a válaszomat hallva, amikor affelõl érdeklõdtek, hogy messze van-e még a csúcs? Látszólag nagyon jól esett többeknek, amikor kedves hangsúllyal ‘Hajrá! Vidáman!’-köszönéssel bíztattam a felfelé jövõket.

Az 5.ep-ig:

A feltételes e.p. után ki kellett piszkálni a cipõmbõl a felszedett kõtörmeléket. Innentõl a Hór-völgy következett. A táj szép, az emelkedése könnyû, de a kocsiút a talpakat sem kíméli. Ami jó még ebben az útban az az, hogy nem lehet rajta eltévedni. Bár ez sem teljesen igaz. Már nagyon vártam az ep-t, és már a Tebe pusztánál jártam egyre jobban bizonytalankodó érzésekkel, amikor végre rátaláltam. Az asztalnál pár futó méltatlankodott, mert kiderült, hogy a szervezõk egy picit hibáztak. Az ellenõrzõ pontot nem a tervezett helyre tették ki. Szegény jelenlévõk, nekik kellett lenyelni mindazt, ami a versenyzõkbõl elõtört. Pedig a panaszosoknak sem volt teljesen igazuk. Az útvonal-hosszabbítás mindenkit egyformán érint, belõle elõnye csak az erõsebbeknek, hátránya meg a gyengébbeknek származik. Az ellátás itt is nagyon jó volt, még banánt is kaptunk, de az már kellemetlenül hatott, hogy az ott levõk sem tudták hol vagyunk pontosan. Azzal biztattak, hogy forduljunk vissza 500 métert, és majd ott megtaláljuk a Pazsag-völgyet.

A 6.ep-ig:

Az az 500 méter valójában 1000 is volt, ráadásul honnan tudjam, hogy a sok völgy közül melyik a Pazsag. Az itiner írt valami sarokkövet, meg egy útszéli kerítést, de kõ itt mindenfelé akadt, és kerítés is. Találtunk egy nagyon foszlányosat, de csak erõs képzelõerõvel volt nevezhetõ kerítésnek. Nem volt más választásom, be a völgybe, és az elõttem futókat követtem. Bíztam bennük, õk meg bennem, de mindannyian tévedtünk. Egyikõjük szidni kezdte a rendezõket, hogy nem tisztelik a futókat…stb. Ezt nem helyeseltem: SPORTEMBER NE MÉLTATLANKODJON! Végülis jó völgybe fordultunk be, de az elkövetkezõ nagy keresztezõdésnél, a befutó sárgánál nem mentünk el jobbra. Igaz, szalagot sem találtunk. Mentünk egyenesen, a jelzés 50méter múlva megszûnt, ahogy az itiner írta, tehát jó helyen vagyunk?! Elég sokat futottunk felfelé, de úgy tûnt, hogy se szalag, se jobbról újabb völgy, ami a Pokol-völgy lenne. Elég bután nagy távot mentünk felfelé, míg hosszas tanakodás után úgy döntöttünk, visszafordulunk. Vissza az elsõ sárgáig, majd lekanyarodtunk róla. Ezt követõen mintegy 300 méter múlva került elõ az elsõ szalagos-jelzés. Utána már sokáig követhetõ volt a szalagozás a Pokol-völgyben, meg tovább is, ahol el sem lehetett volna tévedni. A szalagozással késõbb is akadtak gondok. Pozitív csalódás volt viszont, hogy a Pazsag és a Pokol völgy meglepõen jól futható terepnek bizonyult, csak a patak-medret kárhoztattam. Jó lett volna azt szalagozással elkerülni. Általában is azt gondolom, hogy nem jó csak úgy feleslegesen vizenyõs, köves, saras, vagy ágtörmelékes, más szavakkal sérülés-veszélyes helyeken vezetni az útvonalat. Mi történik akkor, ha valaki tényleg megsérül? Hogyan hozzuk õt onnan ki? Ott hagyjuk??? Az õ baja? Véleményem szerint ebben a rendezõknek is van némi felelõssége. Répás-tetejétõl a Bánya-hegyi parkolóig megint könnyû volt az út. Elvileg itt teljesítettük a féltávot, de töredelmesen bevallom, hogy a fáradtság elsõ jeleit már tapasztaltam magamon. Ezért úgy döntöttem, hogy nem rohangálok mint egy versenyzõ, hanem az ellenõrzõ pontban rendesen eszem, iszom. Benyomtam két zsíros kenyeret, ettem sok-sok savanyúságot, és kedvemre üdítõztem. Nem érdekelt, hogy ez mennyi idõbe kerül, hiszen a több km-es téves bolyongásom értelmetlenül nagyobb idõhátrányt okozott. Itt viszont jó lett volna valamiféle sós harapnivaló, pl. ropi. Volt ilyen késõbb, de már 30km tájékán is kellene az elvesztett sót pótolni!


Bányahegytõl a Tar-kõig:

Ez a kedvenc útvonalam, már amikor sétálva teszem meg. Fizikailag igazándiból nem is nagyon nehéz, ha az ember pihent, de fáradtan egészen más a helyzet. Rengeteg sok helyen bukdácsolósan köves a talaj, a térdeket rendesen meg kell emelni, és ide nem jó az „igazi „futócipõ. Az ember megpróbál takarékos üzemmódban futni, ami természetesen lehetetlen. Következmény a gyakori botladozás, esetleges eltanyázás. A legjobb lenne itt egy megerõsített talpú nagyon passzos Nike vagy hasonló kvalitású cipõ, ami viszont más részeken hátrányos. Itt találkoztam az elsõ kellemetlen viccel is. A Három-kõ elõtt ki volt írva egy papírra, hogy „Lajhár Vagy”. Nem bántott, de sajnáltam, hogy valaki ilyesmire fecsérli az erejét/idejét.


Az Imó-kõig:

Tar-Kõ: Kedves beszélgetés a pontõrökkel, szerencsére volt folyadék is, sós-ropi is. Szerintem a Tar-kõtõl következett a pálya legnehezebb szakasza. Köves, hosszú, meredek lejtõk, a Toldi-Bükk kivételével egészen az Imó-kõig. Nagyon baleset-veszélyes rész. Nem lehet úgy megfutni, hogy az ember közben ne verje szét a combizmait és a térdszalagjait. Próbáltam óvatos lenni, de szinte lehetetlen kíméletesen futni. Az Imó-kõ elõtt 100 méterrel már csak sétálni tudtam. Nem tudom, hogy a szervezõk miért csinálják azt a poént, hogy az ellenõrzõ pontot beleteszik a forrás szájába. Mi, akik már szétstrapáltuk magunkat idáig, nagyon nehezünkre esik lemászni az ellenõrzõ pontig, és onnan a helyes útra visszajutni. A pontõrök egyébként mindenütt nagyon rendesek és segítõkészek voltak.

A Bujdosó-kõig:

700 méterrel az Imókõtõl lejjebb jobbkanyar, amin elindulok felfelé. Biztos voltam benne, hogy ez visz a Lambot-Bércig. Már futok vagy 100-150 métert, mikor meglátom, hogy a völgyben balra messze elõre lent a szalagozás. Vissza a völgybe, majd látom hogy jó lett volna az elõbbi út is. Azt viszont nem értem, hogy a szalagozás miért a dzsuvás rész felé vezet, amikor van jó út is. A Lambot-bérc felé vivõ emelkedõ jól joggolható, de ennek felét már gyalogolva teszem meg. Felérkezem a gerincre, leltárt csinálok. Elõttem senki, mögöttem senki, a lábizmaim egyben, csak éppen fáradt vagyok. Baj nincs, a Bujdosó-Bércig kicsit hullámzós részt futva teszem meg. A máskor oly szép táj most nem tetszik annyira. Nem a kirándulók miatt, akik mellett elmegyek, hanem a fáradtság miatt. A Bujdosó-Bércnél meglepetés ér. Csoda-szép sziklafalakat lehet arra látni, gyönyörû a Barát-rétre lefutó völgy, de a lejtõ majdnem megadja a kegyelem-döfést. Imitt-amott már bele kell gyalogolni.

Barát-rét, halastó, frissítõ-állomás:

Ez kellemes meglepetés volt számomra, nem írtak róla az információs füzetben. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Legszívesebben leülnék, és mindent, amit csak lehet végigkóstolnék. Nem is kellene itt futni, jobb lenne inkább eszegetni. Szinte önkínzás, hogy a kellemes helyett a kellemetlent kell választani.


A Hosszú-völgyi mûút:

Enyhén emelkedik, nincs is vele baj, de az aszfaltot már nem szeretik a lábaim. A felfestésnél lekanyarodok az erdei jelzésre. Egy-két helyen tényleg emelkedõs, de azért futható. Talán 100 métert kellett belesétálnom. Viszont egy-két keresztezõdésnél nagyon elkélt volna a szalagozás. Bizonytalan rossz érzés kerülget, vajon rossz felé megyek? Ilyenkor már sokat számít plusz 1-2 km is. Hurrá! Megvan a Völgyfõ-ház, innentõl már talán nem tévedek el. Megint elkezdõdött az Ódor mászás, csak a másik oldalról. Szégyenlem, de itt már nem volt elég erõm ezt az emelkedõt is megfutni. A nyeregben jobbra: már futható rész számomra. Sõt, nagyon jó futóterep, de a lefelé menet itt is erõsen próbára tett.

Ódor-vár:

Rendesek voltak a pontõrök, elláttak mindenféle jóval, együttérzésük és támogatásuk jólesett, de mi a fenének kellett nekünk futóknak megint felmásznunk a szikla-kiszögellésre?!

Ódorvártól vissza a zsérci-útig:

Nagyon vegyesek voltak az érzéseim. Kirándulók tömegével találkoztam. Ez nagyon nagy elismerést váltott ki belõlem, mert ugyebár 1000 embert rávenni arra, hogy családostul, baráti köröstül együtt sétálgassanak a természetben, elõttem kiemelkedõen nagy és becsülendõ dolog. Le a kalappal a szervezõk elõtt. Ezt így megoldani rendkívüli dolog. Ugyanakkor ez nekem mégis kellemetlen volt. A gyerekek mindenütt végig rúgták a port, és így az út nagy részét porfelhõben tettem meg. A port nem szeretem: futásnál nem mellékes a belélegzett levegõ milyensége. Az emberek kerülgetése is fárasztó volt, mert mindenki a legjobban járható részen szeretett sétálni, nekem meg többnyire a leggödrösebb, leggazosabb részek jutottak. Mit mondjak, ez többet rontott a lelkesedésemen, mint a megelõzõ 50Km.

Nyomó-hegy:

Amíg jól futható volt, nem volt vele semmi bajom. A végén a mászásnak semmi értelmét, sport-értékét nem találtam. Ráadásul a fákat teleagatták mindenféle jópofának tûnõ felirattal. A kiírás-készítõk ereje másutt jobban érvényesülhetett volna, például a precízebb szalagozásnál. Sõt, volt aki bosszantónak tartotta a sok sületlenséget. Azt hiszem, hogy a helyzet azért nem ennyire fekete-fehér, sõt, elképzelhetõ, hogy a 10-12 éves túrázó gyerekek számára ez derültségre adott okot, és õk jópofának találhatták a feliratokat. A Nyomó hegy tetején a futók számára jólesett volna 1 pohár víz.

A Nyomó-hegy tetejérõl :

A célba megint egy rossz, murvás út vezetett, de azt hiszem, nem is az útban, hanem a lábaimban volt a hiba. A versenyközpontban a befutók fogadásában akadt némi zökkenõ, de ez nem csoda, hiszen a túrázók tömegeit kellett fogadniuk. MM lányommal is találkoztam. Nagyon örültem neki, hogy okosan teljesítette a távot. Odafigyelt arra, hogy a lejtõket takarékos üzemmódban fussa. Nevezetesen, hogy a súlypontot alacsonyan tartjuk, lépéseket rövidítjük, nem csapjuk a sarkunkat, s ha fájdalmat érzünk a térdszalagjainkban, akkor szerpentinben futunk, nem emeljük magasra a vállunk, stb. és figyelünk a helyes légzésre is. Jól csinálta. Ami a bablevest illeti, én kihagytam. Egyrészt, mert nagy volt a tömeg, továbbá fáradtság okán nem volt kedvem enni, és siettem is haza. MM lányom nagy kritikus lévén megjegyezte, hogy a bableves nem volt nagy szám. Volt benne néhány szem bab meg virsli-karika. Érthetõ, ahol 1000 embert kell etetni, ott nem lehet jót is, és egyenlõ mértékben jól elosztani. Viszont azt is el kell ismerni, hogy a rendezõktõl nagyszerû gesztus, hogy az alacsony részvételi díj ellenére is, mindenféle módon megpróbáltak a résztvevõknek kedveskedni.

Tanulságok:

Ami a szereplésemet illeti, úgy érzem, hogy jól sikerült számomra. Sok szép új hellyel és útvonallal gazdagodtam. A versenybõl rengeteget tanultam. Megerõsödtem korábbi meggyõzõdésemben, hogy nem tartozom az élen futók táborába. Engem már a nõk is megelõznek. Ezt bizonyítja az eredményem: 8óra 4 perc. Nem lettem az ultra-futás híve, és nem is leszek az. Nekem maximum 40-42 km ízlik. Az ilyen hegyi terepre nagyon jól fel kellene készülni. Nem elég a síkon futás, a résztáv, a fartlek, akármennyit is végzünk belõle. Ehhez vagy kerékpáros combok, és az úszók lazasága kell, vagy nagyon komoly és rendszeres erõsítés és gimnasztika szükséges. Ezek hiányában már az is szép, ha az ember, akárhogy is, de lefutja a távot. Ezt ugyan megtettem, de nem emeltem a futók fényét és dicsõségét. Akik látták a mozgásomat, komolyan gondolhatták:” Nohát, már ez is futás? Ez is valami?” És igazuk van! A verseny alatt még azt hittem, hogy legalább kitartásból jól vizsgáztam. Aztán hazamentem, és megtudtam, hogy legidõsebb lányom elõzõ nap délután kórházba került, és 28 órás küzdelem után egy fiú-gyermeknek adott életet. Mi az én küzdelmem az Övéhez képest? Mi az én küzdelmemnek értelme az Övéhez képest? Nem merek erre a kérdésre válaszolni, de azt tudom, hogy az erdõket, a hegyeket és a futást mindhalálig szeretem.

Tiberius, 2009.okt.11.












.




 
 
marton4Túra éve: 20092009.10.11 20:29:40
megnéz marton4 összes beszámolója
Less Nándor 60

„Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet…”
(Petõfi Sándor)


(Mottó: „Csak az jöjjön aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja, csak az jöjjön…”)


Nos én jöttem, láttam, „görcsöltem”.!!! 6:55-kor, 5 perccel a futók elõtt megugrok. Folyamatosan hátrasandítgatok, vajon mikor dolgozzák le rajtam azt az 5 percet az elsõ fecskék. A Mangó-tetõig azonban hátulról facér maradok, míg végül 2 futó mutatja nekem az utat a Kaptárkövekig. Közben összesodródom egy fiatal, rendkívüli szépségû túratársnõvel („hogy mik/kik nem teremnek itt az erdõben!”), Õ „nem enged a 48-ból”, így nagyképûen elzúgok elõle, majd a kaptárköveknél csendben elillan mellettem, alig-alig tudom visszaelõzni. Az Oszláig jól haladok, de a válság jelei már rögtön az elején kezdenek megmutatkozni. Illetve már tegnap jelentkeztek, amikor lábköröm ápolás közben lábgörcsöt kaptam. Otthoni, „hétköznapi görcs” szinte soha nem fordult elõ velem már évek óta, így gondoltam jól nézek ki, mi lesz holnap. Az elmúlt idõszakban elkövettem azt a hibát,amit a sportszakkönyvek az elsõ pontban tárgyalnak, miszerint minél jobban megy az edzés, annál nagyobb adagokat iktatunk be, lehetõleg regenerációs idõszakok nélkül. Végül teljesen kizsaroljuk a szervezetünket. A múlt vasárnap a Mátrában adtam magamnak egy Sirok-Kékestetõ-Sirok 40-es combost, csütörtök 22km terepfutás, plusz megvolt a heti 3x35km zsírégetõ (és „prosztatapusztitó”) terepkerékpározás. (Ennek ellenére mégis „Mr. 28% testzsír” vagyok. Ehhez hozzájárul a közelmúltban 2 születésnap és a 25-ik házassági évfordulóm megünneplése, összesen 4 egész torta és 2 doboz bon-bon rombolta le az egész éves, a dietetika tudományában elért kimagasló eredményeimet.)

Lassan kezdenek jövögetni a gyorsabb futók, bár az Oszláig még nekem is megvan a 10-es átlagom. A Dobi-réten már egy csomóan „versengünk.” Egy futó srác úgy megindul a csábító szekérúton, hogy ha nem kiáltok utána a sárga jelzés kanyarjában, bizony pár percen belül újra Cserépfaluban találta volna magát. Hálásan megköszöni. A tanösvény T-jén egy fiatal sporttárssal vetélkedek, aki keményen nyomja, de a „gyilkos” emelkedõn egy kicsit „leiskolázom” (itt már alapozok a késõbbi görcsökhöz).
Az Oszlánál a szokásos tömeg és zsíros-, vajas-, és lekváros kenyér hegyek fogadnak. 2 lány folyamatosan gyártja õket, egyelõre a termelés és a fogyasztás egyensúlya az elõbbi javára tolódott el, így a kupacok fokozatosan nõnek, sokat sejtetve arról, hogy a mai napon még mennyi embert várnak ide. Közben az egyik rendezõ megjegyzi, hogy aki még nem látta nézze meg a Less Nándor emlékoszlopot. Én úgy gondolom, hogy a „hasunk mellett” (vagy helyett) gondolhatnánk egy kicsit arra is akiért itt vagyunk, így ebbõl a csoportból egyedüliként elsétálok az emléktábláig, egy tiszteletteljes, néma fõhajtásra.
Majd nekiszaladok az Ódor-várnak. A elõbb leírt válságjelek között még elfelejtettem említeni, hogy a héten váratlanul totálkáros lett az egyetlen bejáratott futócipõm (nem csoda). Ezenkívül van vagy 4-5 új otthon, de egyiknek ez a baja, a másiknak az a baja. Kiválasztottam egyet, s ezzel mintegy hagyományt teremtettem. 2007-ben ugyanis a Less Nándor 60-on ugyancsak egy teljesen beavatatlan túracipõben indultam, ami szépen felzabálta a lábamat. Ez a mostani egy kicsit jobban viselkedik, de bokatájon valami furcsa nyomást érzek benne, ami lefelé fog csak igazán kiteljesedni. Most azonban felfelé haladok még. A vár õsi szerviz útján még felkocogok, majd az ösvényen beállok a libasorba. Egy túrázó (sõt nem is egy!) nagy feltûnést keltve, egy mély „avarcsapdába lépve” szabályszerûen lehullik az útról, , mint egy elsárgult falevél, a humuszt gazdagítva. Én lányok között menetelek. Az emelkedõ meredekségét jellemzi, hogy az elõttem szorosan haladónak a nemesebbik felével szemezek egy darabig. A 2007-es Less Nándor 16-on az egyik családtagom futókat látott itt felsuhanni. Én nemhogy futni nem tudok, de inkább járni tanulok. Idõnként úgy dülöngélek, mint akinek a torkán már lecsúszott vagy ½ üveg törkölypálinka (vagy valami hasonló kegyetlenség), és a „a csíkon” már sehogy sem tudok végigmenni. De végre felérek, és gyorsan kijózanodom.

Kocogóra fogom, de az elõttem gyalogló sehogyan sem akar közeledni. Megnyújtom egy kicsit és végre utolérem. Egy régi ismerõsöm az, akivel az egyik legemlékezetesebb túrámat csináltuk végig. A hátizsákjával bajlódik (akárcsak én), pedig a futók közt indult. Azt hiszem az eredményes futás és a hátizsák valahogy üti egymást. Már egy pár kiló plusz is letaglózza az embert, a légiesség érzete tûnik el. Lehet így is futni, csak az élvezet jóval kisebb. Már megpróbáltam azt is, épp a múlt hétvégén a Mátrában, hogy a meredek emelkedõkön felfelé a súlypontomon javítandó a hasamra vettem a hátizsákot, de ekkor meg úgy éreztem magam, mintha egy terhes nõ lennék, s õk mondjuk nem arról híresek, hogy futóversenyeken jó eredményeket érnének el. Az Ódor-várról leérve, éppen a hegy lábánál bekövetkezik az a „crack”, amire már miden elõjel mutatott, és ami évek óta nem nagyon fordult elõ velem. Mindkét lábam „full görcsbe rándul”. A boka tájról indult ki. Az új cipõ miatt meg kellett változtatni az egyensúlyozási módomat, talán ritkán használt izmok is beléptek a mûsorba. Semmi gond, bekeverem az italomat, kieszem a zsákom felét, hogy könnyebb legyen, s pár perc múlva már a Hór-patak völgyében kocogok felfelé. Azt nem mondhatnám, hogy mintha mi sem történt volna, és ráadásul a történet még nem ért véget.
Füzérkõnél bejön a piros, lemegy balra a kék kereszt. Az elágazónál van egy tábla, szállás 500 méterre, a közeli Hosszú-völgyi erdészházra gondolhatnak. Valaki kézzel ráírta a táblára „b..zd meg, ez nem 500 méter volt!". Egy pár hete egyébként megmásztam a Füzér-követ. Túlélõ túrának sem rossz, ha valaki túléli. A vár már annyira sem vár, mint az Ódor-vár, pedig már az sem valami bástyákkal és rondellákkal, lakótornyokkal ékesített építészeti csoda.
Persze minél kevesebb látszik valamibõl, annál jobban beindul az ember fantáziája, bár a Füzérkõn már az is nehezen. Az emlékek, a bõrömön lévõ hatalmas csikarások már lassan kezdenek elhalványulni.
A Pazsag-völgy bejáratánál kisebb csoportosulás támad. Örömmel látom, hogy maroknyi ismerõsöm közül jó néhányan feltorlódtak itt. Társalgással töltjük az idõt, amíg az elbujdosott pontõröket sikerül végre valakinek „elõvezetnie”. Az egyik túratársam miskolci, Õ az innen nem messze lévõ Tebe-pusztáig szokott elkirándulgatni, az én felségterületem az oldal-völgyi tavaktól nagyjából idáig tart. Õ elindul Miskolcról, én Egerbõl, és már csak 2 km választ el minket egymástól. Nagy shaw lesz, ha egyszer csak úgy összefutunk, „találkozás az Elbánál”. Kicsi a világ! Találkozom egy lánnyal is, akinek a 2007-es Szent László 33-on már elõre beígértem egy túrabeszámolót. Most megemlítette, hogy akkoriban elolvasta. Örömmel konstatálom, hogy az „olvasótáborom”, engem is beszámítva, két fõre dagadt. (Gyermekeimnek mondom: a legfrissebb túrabeszámolóm már fent van az interneten, olvassátok el. Válasz: apa, na ne hülyéskedj már!!). Rövid ideig együtt haladok a teljesítménytúrázás egyik oszlopos senior tagjával (évi 60 nagy túra sem ritka nála!!), majd végleg leválok a gyalogos mezõnyrõl. Ettõl kezdve, míg be nem lépnek a negyvennyolcasok, már csak futókkal kacérkodok. A sárgáról a Katalin-völgy bejáratánál válunk le, amerre a Bükkfennsík 50-es távja visz, de most a Katalin-völgy helyett a Pokol-völgyön jutunk Répáshutára, ami a patakmederben való botladozás után, beszédes névnek tûnik.

Jobb helyen nem is lehetne ez a kút, Répáshuta sarkán. Leiszom magam, majd szert teszek egy új társra, egy kamasz, szánhúzó szibériai husky kutya személyében. Gyönyörû ezüstös szõrzet, puha szalonnák, ferde vágású szemek, értelmes és barátságos tekintet jellemzi. Felérünk az útra, de hiába próbáljuk visszaküldeni, nem tágít. A jármûforgalom viszont erõs, idõnként kétségbeesetten integetek a száguldozó autósoknak, hogy lassítsanak, nehogy elüssék az ide-oda szaladgáló kutyát. Néha Õ is szót fogad, ha az út szélére parancsolom, de félek, hogy valaki hibázik. Végre épségben eljutunk a Bánya-hegyi parkolóig, ahol a rendezõk egy zsíros kenyérrel kínálják meg, amit lelkesen elfogyaszt. Majd sóvárogva néz az almaleves poharamra, olyan „azt mondja az öreg Kis, ne csak együnk, igyunk is” tekintettel. A kutya további sorsa itt kiúszik a látóterembõl, remélem épségben hazatalált. Olyan értelmes, hogy el nem tévedt az tuti. Nem tudom, hogy lesz e még valaha kutyám, most 7 macskám van, de ilyet szeretnék.
Futókkal indulok tovább. A kb. 10 fõs csapatban senki sem veszi a fáradtságot, hogy elõvegye az itinert, s bár van némi bizonytalanság, mégis hajt minket elõre a kollektív emlékezet. Idõnként egy-egy fehér hollónak számító „igazi” kirándulót is „legázol” a mezõny. Vadállatot egy „darabot” sem látni, még a madarak is szabadságot vettek ki a mai napra.
Három-kõ elõtt végül lemaradok a társaimtól, és araszolok tovább a „planéta” hátán „lonely.” (Szójáték szorgalmas tanulóknak!) Végül kiülök egy sziklára és Három-kõ fõ nevezetességévé válok. Minden futó aki elmegy mellettem, tesz egy megjegyzést rám, már ami az étvágyamat illeti, szóval, hogy az legyen jó. Ez segít abban, hogy a szép tájon elmerengve, magamba tömjem a megmaradt kajámat, közte egy energiaszeletet is. Ez gondolom azért energiaszelet, mert jócskán kell hozzá energia amíg megrágom, mert erõm nem lesz tõle több az is biztos (legfeljebb hájam), meg le is járt már a szavatossága a szerencsétlennek. Mentségemre szóljon, hogy egy pár napja vettem egy túra szakboltban. A lejárt cikkek árusítása gondolom az állóképesség emelésére szolgál. Tar-kõnél benyomok egy fekete Picket, "pichemre", mert a fekete csoki felborítja a vérem ionháztartását, ami úgyis labilis a mai napon, de erre csak lentebb jövök rá. Újabb futócsapat verõdik össze a ponton. Leválok róluk.
Lefelé megint megvisel az új cipõ. Egy kis fûzõigazítással orvosolom a helyzetet, jól haladok, (lehetne jobb is) amíg a kék kereszt jobbra fordul. Ahogy megindulok lefelé a meredeken, egyet lépek, s beáll megint a görcs. Se le, se fel, itt állok ég és föld között tanácstalanul. Fölöttem topog az úton 3 izgatott futó, mennének tovább, de Laokoón-csoportként állom el az utat. Mondom nekik, hogy kerüljenek ki, mert begörcsöltem, de nekik az a fa kell a lejutáshoz, ami ebben a pillanatban nekem is az életem egyetlen támasza. Így hárman lenyúlnak értem, s egy mozdulattal kidobnak az útra. A görcsöm kiáll, s már rohanok utánuk a falgyomok sûrû sövénye között robogva. A négyes keresztezõdésnél megállok,hogy egy követ kivegyek a cipõmbõl, bár ne tettem volna, lábra már nem tudok állni. Megint összepofozom magam, lekocogok az Imó-kõig. Ezt a szakaszt szeretem a legjobban. Itt olyan lendületesen lehet haladni, a szûk ösvényen jól érvényesül a mozgásélmény. Megérkezem a ponthoz, ahol életem egy nagy felfedezését teszem. Munícióként kapok egy szép piros almát is, amit Blend-a-med doktorként azonnal magamba tömök. S csodák csodája, minden „spam!” kiszáll a lábamból, és nem jelentkezik többé, bármit is csinálok.
Felérek a gerincre. Most jöhetne egy jó kis gyorsasági szakasz. Jöhetne. Látok magamon kívül is 1-2 „60-as” futót, aki kisebb nagyobb válságokat él át. Próbálom tartani az iramot, idõnként elõzök is. Itt már a „48-ok” is belépnek a képbe. Egyik pár férfi tagja egy piros szatyrot cipel. Állításuk szerint én már a sokadik vagyok, aki tréfás megjegyzést tesz rá. Pedig hát nekem jó emlékem van egy fiatalkori barátomról, aki mindig piros szatyorban hozta a hazait az erdõbe, ha kirándulni mentünk. A sok zöld mellett, nagyon jól mutatott az piros szín a felvételeken, helyreállítva a színegyensúlyt.
A Bujdosókõ ellenõrzõ ponton, mint 2007-ben, megint csinos pontõr fogad, és a "puszi" is ugyanolyan édes. Lehuppanok, amíg elmajszolom a két „mézest”. Közben a keresztezõdésben jelzõtûz készül annak a helikopternek, ami a sültszalonnát hozza majd. „De bárhogy is kérlelnek”, hogy maradjak, a nyálam csorog ugyan, mégsem tudok maradni, mennem kell.

Az oldalvölgyi tavacskáknál békés horgászokat látok. Nyugodtan ülnek, szinte egy mozdulatot sem kell tenniük, szerencsére kapás sincs. Azon tûnõdöm, lehet hogy mégsem jó hobbit választottam? A frissítõ ponton újabb almaszelettel stabilizálom a helyzetemet. A felkínált kólát sem tudom visszautasítani, pedig a foszfor Ca-ot von ki a vérbõl. Szerencsére most nem jelentkezik ez a mellékhatás. Biztosan az alma segít! Amíg egy közeledõ futó meg nem érkezik, elmesélem a kedvenc kólás történetemet a pontõr srácoknak, nem törõdve vele, hogy érdekli e õket vagy sem. (Íme a sztori. Egy férfi az Atlasz-hegységben kirándulva elszakadt a csoportjától, rossz ösvényen indult a hegyrõl lefelé. Mire észrevette a hibát, teljesen eltévedt. Megpróbált lejutni, de minden alkalommal hatalmas szakadékokhoz, zsákutcába jutott. Végül 3 nap étlen szomjan bolyongás után (a helikopter sem találta), valahogy lejutott. Találkozott egy beduinnal, s valahogy elmagyarázta neki, hogy szomjas. A sivatag kellõs közepén a beduin elvezette a közeli sátrához, s a férfi nagy megrökönyödésére kihozott belõle 3 palack jégbehûtött kólát. Ez megtörtént eset, nem reklámfilm!) Valahogy így esett nekem is ez a kóla. Egyébként is régen volt már reggel 1/2 5, amikor az utolsó koffein adagomat megkaptam.
A piros kereszten kicsit nyögvenyelõsen jutok elõre. Az egyik lelépõnél eszembe jut a pár héttel ezelõtti Eger Csillaga teljesítménytúra, hogy kifricskáztam egy kirándulót, aki alig tudott itt lejönni. Most akasztják a hóhért, csak félve lépek le én is a görcstõl tartva, de hál’istennek többé nem jelentkezik. A Völgyfõ-háznál azért 2 percre hátast dobok a padon, s utána tényleg jobban kezdem érezni magam. Összejövök egy triatlonos futóval, aki nemrég teljesítette az Iron Mant, és olyan jól elbeszélgetünk, hogy ripsz-ropsz felérünk az Ódor-várra, még szenvedni is elfelejtünk. Itt aztán megint terülj-terülj asztalkám, alma, banán, izotóniás ital, meg ami csak kell. Most kell megemlítenem, hogy valamikor azt mondtam, hogy idõnként kicsinyes dolognak érzem ezt az ár/érték arány elemzést, de most mégis azt mondom, ami ezt a túrát illeti, ár/érték arányt tekintve is! ez egy „full extrás” rendezés (a reggeli „Tumultus a WC-n” kis „snittet” leszámítva, bár ez nehezen korrigálható helyi adottság, no meg nagy az erdõ…). Visszatérve az ellátásra, aki fogyózik, azért jobb ha odafigyel, s kihagy egy-két etetést, máskülönben nagyon meglepõdik a „mérlege”, amikor rááll túra után.
Következik a pár perces kényszerkiállítás a „boxutcába”. Felmegyünk a társammal a várba. Már régen jártam itt, úgy 6 órája. Mielõtt elkezdenénk hõbörögni, lenézünk a Hór-völgybe, s a látványtól, mint annyiszor életemben, újra elakad a lélegezetem. Társam egy fotót készíttet magáról, a gyönyörû színes tapétával a háttérben.
A klorofill betöltve szerepét, a rövidülõ nappalok és a hideg hatására szép lassan lebomlik, így elõtûnnek a levelek más színanyagai, amit a zöld szín idáig magába rejtett. A sárga, narancssárga karotinodiok, karotinok, amelyek kék fényben fotoszintetizálnak is és antioxidánsok, a xantofillek pedig a túl erõs fénytõl védik a növényi szöveteket, majd a hideg hatására antociánok képzõdnek, amik vörös színbe öltöztetik a fákat. A flavonoidok, antociánok a termések sárga, piros, kék, lila színét adják, így válnak azok a természet díszeivé. (Forrás: IPM 2009.okt. Õszi színek). Egyszóval gondoskodnak a mindent betöltõ impresszionista hangulatról, ami ezen a gyönyörû õszi napon, a délutáni napfény különös összetételével színezve, minket is elkapott. A Hór-völgy tovatûnõ hullámvonalán és a csodálatos panorámán elmerengve hátrálunk le végül a meghódított várból. Köszönjük a kényszerpihenõt!!

Hárman indulunk lefelé. Próbáljuk felmérni magunkat, mire leszünk még képesek a maradék 8km-en. Felkeresek egy antociánoktól színes bokrot, majd „megtáltosodom”. Társaimat magam mögött hagyva egyhuzamban lefutok a hegyrõl, miközben megelõzöm az ország összes általános iskolását. Minden elõzés simán megy, a legtöbben udvariasan le is húzódnak, mindössze egy kisfiú próbál levadászni alkalmi furkósbotjával, de elvéti a zsákmányát. Leérek az útra végre, s máris a Nyomó-hegy felé vezetõ szántóföldi ösvényre térek. Mintegy visszavonuló hadsereg, szétszakadozva, hosszasan kígyózik a messzeségbe a túrázók menetoszlopa, s ahogy jövök hátulról, láncreakciószerûen terjed tovább egy szó, futó! Valakitõl megkérdezem milyen termény lehet ez, csakhogy tudjam, milyen szántóföldön purcantam ki, de nem tudja a választ, a karalábét rögtön elvetjük (mivel nagy baromság volt megemlíteni is a részemrõl). Így aztán közvélemény-kutatást tartok, s a legbiztosabb választ egy fiatalember adja, repce. S ez még beérik, vagy mi lesz kérdezem, de ezt már senki sem tudja. Egy biztos, egyikünk sem a mezõgazdaságból jött.
A Nyomó-hegyen nyomakszom elõre ahogy tudok, jobb minél elõbb túlesni rajta, a legtöbben elõzékenyen elengednek. Egy magam korabeli túratárs még meg is jegyzi, hogy Õ nincs keresztezve a zergével, úgyhogy én menjek csak nyugodtan. Én sem a zergével vagyok keresztezve, inkább a lajhárral, úgy érzem. A feliratokat azért elolvasom, s némelyik kicsit fel is dob az akadálypálya leküzdése közben. Sõt a BÍRJUK! táblánál fel is üvöltök, hogy bírjuk!!!???, amiért 1-2 ember egy kicsit furcsán néz rám, talán mert egyedül vagyok.

A hegyre felérve végstádiumba kerülök, s valami kínos kocogásba kezdek. Még két futótársamat is próbálom ingerelni, hátha behúznak a célba, de Õk már csak sétálgatnak. Okosan teszik. 16:18-kor „csekkolok” a remekül kialakított start-célhelyen. A terv 9h volt, reálisan elérhetõ 8:30, teljesítve 9:23. A biológiai határom kb. 8h (izomrosttipus, testfelépítés, lúdtalp, artrosis,diéta problémák, motiváció, szabadidõ, életkor stb.) A görcsök lelassítottak, de megtaláltam a csodaszert, az almát. 2 évvel ezelõtt, amikor már az 50. életévembe lépve, mindenféle sportmúlt nélkül elkezdtem a szervezett teljesítménytúrázást, a "kapuzárás" szindróma kerülgetett, nagyon "öregnek" éreztem magam a rohangászáshoz. Most, hogy egyre fiatalodom, köszönhetõen a rengeteg kedves, fiatal sporttársnak, akik elfogadnak egynek maguk közül,s valahogy olyan kortalannak is érzem magam, eljött az idõ, hogy tudatosabb formában foglalkozzak a sporttal. Majd meglátjuk!! Találkozok még egy kedves túratársammal, aki szintén Mr. 60 túra már 2009-ben, idáig. A BEAC MAXI 110 azért még Õt is megnyúzta egy kissé, görget maga elõtt egy kis fáradtságot, de nincs megállj.

Ezt szeretem ebben a teljesítménytúrában, hogy a beérkezés után sincs vége a küzdelemnek, hanem újabb állóképességi próba következik, sorban állás a bablevesért, ami ugyan önkéntes, de hát itt minden az. Igen, de ha csak úgy egybõl megkapnánk, nem örülnénk neki annyira. Így kezemben a hõn áhított zsákmánnyal, boldogan megyek ki az udvarra, ahol két ismerõs túratárs mellé telepszem le. Kellemes beszélgetéssel telik az ebéd. Igazán megnyugszom, jó volt ide eljönni. Egyébként is ma van a Lelki Egészség Világnapja, s úgy érzem ezt méltóképpen megünnepeltem.
Kifelé menet egy csinos kis hátizsákot sikerül választanom a „kirakodóvásárban”. Boldogan meg is mutatom a társaimnak, akiket már a „kocsmában” érek utol, sörözgetés közben. Még visszamegyek a „nomádhoz”, mert kinéztem egy futó övtáskát is magamnak. Hogy sikerüljön dönteni, feladatom magamra. Csak itthon jövök rá a honlapot böngészve, hogy talán egy futóbajnok adta fel rám életem elsõ futó övtáskáját. Nem rossz kezdet!

Elbúcsúzok még két másik túratársamtól is, majd beülök az autómba. Mialatt a sejtjeim az átélt „trauma” miatt berzenkedve megkezdik többnapos karbantartó munkájukat, még egy pillanatra Less Nándorra gondolok. Nem lehet nem észrevenni a párhuzamot közte és Petõfi Sándor között. Úgy mentek el fiatalemberként, hogy már életmûvet alkottak. Tisztelet és néma fõhajtás mindkettõjüknek…

„Elhull a virág, eliramlik az élet…”

2009.10.11
 
 
laslowTúra éve: 20092009.10.11 15:56:15
megnéz laslow összes beszámolója
Újra terepen!

A Montrail óta nem indultam futóversenyen, akkor elkönyveltem, hogy amíg sérült vagyok nem állok rajthoz. Most mi is a helyzet? Az ilyen teszteléshez kiváló helyszín a Less Nándor emléktúra. A korai rajt miatt még alig voltak túrázók a suli területén, de a sok ismerõs arc látványa feldobott. A nevezés a tavaly tapasztalt gyorsasággal zajlik, így a szokásos görcsölgetésre is van idõ. 7 órakor Sütõ Laci ezúttal felvezetõ-autóként kiterel minket az udvarból, felhívja a figyelmet a pálya változásaira (igaz ez az elsõbálozóknak talán nem sokat jelentett), és 7:05-kor elindítja a futamot. Bevallom kicsit kínosan érezem magam, mert olyan arcok vesznek körül, akik mellett nagyon kispályásnak számítok. Terep-Ultra bajnok, UTMB klasszis, VB harcos… hát igen. Hogy kikerüljek a társaságból, kicsit változtatok a tempón, és így mindjárt lazábban érzem magam. A hûvös idõben jól esik a futás a szalagok pedig kiválóan jelezik mi, hol, merre. A dimbes-dombos közegben gyorsan elértjük az elsõ pontot, gyors bélyegzés és vissza a csúcsra. Hátra sandítva sötét szerkót pillantotok meg. El is könyvelem, hogy megint Gergõ ragadt rám. A kaptárkövek teteje tele túrázókkal így alternatív utat keresek a gerincen. Ez nem szerencsés ötlet, mert egy kisebb csúszás után pont a fülembe áll egy gally. Kis reccsenés és el kell könyvelnem: mi egriek kemény fülû népek vagyunk. Tovább az úton a rét felé azonban érzem, hogy valami meleg csordogál a nyakamon, és csöpög a mezemre. De még ez is jó lehet valamire, pl. ha az üldözõm nem bírja a vér látványát. A rétek nagyon szépek és mintha direkt nekünk lennének lekaszálva helyenként. Legalábbis a korábbinak csak a töredékét kapom csalánból. Nagy kedvencem a Kõ-völgy. Itt az egyik bedõlt fánál hátrapillantva meglep, hogy nem is Gergõ fut mögöttem, hanem Balázs. Bíztatom, menjen ha akar, de nem él a lehetõséggel. Elég kreatív ténykedés tempót futni ezen a részen, fõleg hogy ilyen csodás a látvány. Jól esik az ugróiskola, de az egyik földetérés után Balázs megállít. Hozza utánam a kulacsomat. Próbálom visszatenni, de sajnos a tartója elszakadt. A Dobi-rétig kézben viszem, ott kiadom a rendezõknek. Ezzel viszont lõttek a szisztematikus frissítésnek. Kocogunk tovább, a jelzések nagyon jól láthatóak, az ösvények tiszták. Mielõtt leérünk a Hór völgybe ismét találkozom „énmegazthittem,hogytudokfutni” sporttárssal. A korábbi ugra-bugra után a Hór-völgy tiszta fõútvonal. Itt csak futni kell. Balázs elég hangos mögöttem, néha az az érzésem, hogy többen vagyunk kettõnél. Az Oszlai tájháznál felajánlanak egy elsõsegélyt tekintettel a fülem állagára, de nem élek vele. Nyomulunk tovább, a fordulóban velünk szemben felbukkan Futóapuka Atosz. Következik a mai torta elsõ habja az Ódormászás. Elõször csak alulról sandítunk fel a csúcsra, majd nekiugrunk a szuszogtató emelkedõnek. A piros-fehér szalag nagyon jól mutatja az irányt némi joggolás, és négykézlábazás után pedig kibukkanunk a dózerútra. Az Ódor-vári beállónál csokival kínálnak, de én épp fogyózok. A csúcson szétnézünk és tovább. Itt találkozunk Sz.Zolival, aki laza mosollyal gyûri a 48-as távot. Az Ódorról lefelé az egyik jelzést nem veszem észre, így Balázs elém kerül. Az alján becélozzuk az új pontot, de a srác nem akar sietni így megint én leszek a duó vezetõje. Velünk szembe P.Zoli nyomul lelkesen. Az új ponton megkapjuk a magunkét és tûzés tovább. Terepfutásként nem nagy kihívás a Hór-völgy, de a táj az szép. Toljuk tovább, a sziklás rész után megvan a kék jelzés ezután kell jönnie a következõ pontnak. Itt vagy mégsem? Kicsit tovább megyek, de a Tebe puszta már ismerõs, biztos, hogy tovább jöttünk, mint kellett volna. Itinert elõ: aha egyértelmûen látszik a helyzet. Futás vissza, közben utolért Balász és Atosz is. Ilyen közel vannak? Ráadásul ketten „helybeliek” vagyunk. Kocogás vissza, megvan a leágazás de a pont nincs. Sebaj volt már ilyen máshol is, mi maradunk az itinernél. Kocogás az emelkedõn. Itt még tavaly is szinte térdig érõ keréknyomokban futottunk, most szinte komfortossá van simítva a terep. Megvan a jobbos kanyar, és szépen látszik onnan a szalagozás. A Pokol-völgy kalandos hely, a sárban tapicskolás is feldob. Répáshután hátrapislantok, de már senki sem követ. De vajon elõttünk ki lehet? A Bánya-hegynél profi módon szolgálnak ki, megiszok egy gyümölcslét lenyúlok egy banánt és a kínálás ellenére tûzök tovább. Kicsit feszélyez már a nyúl szerepe. A Három kõ felé futás számomra mindig álomszerû, semmi monotonitás, frissen bedõlt fák nehezítik a haladást és a szokott ugróiskola, aminek a jutalma a pazar panoráma a csúcsról. Nomeg a Tar-kõ látványa. Olyan messzinek látszik pedig csak néhány perc. A Tar-kõn extra kiszolgálás: kaja, pia, nõk (bocs…). Úgy emlékszem máskor itt nem volt itatás. Köszönet érte a rendezõknek, fõleg így kulacstalanul. Nyomulás tovább szép szolidan. Hamar a korábbi pontok alá kerülök, majd egy meredek rész és szalagozáson az Imó-kõ felé. Itt az útra dõlt egy fa. A felsõ ágban kapaszkodva rambósan átlendülök az alsó fölött. A másik oldalon azonban kapok egy kokit egy ágtól amit nem vettem észre. (Koki: fiúgyermekek játéka. Lényege a következõ: 2-3 gyermek lefogja egy pajtását, akinek a combjára a következõ játékos ökölbe szorított kezének elsõ ujjperceivel erõteljes ütést mér. Siker esetén a lefogott kispajtás combja lezsibbad, akár egy hétig is sajog. De persze kellõ gyakorlás nélkül ilyen hatásra ne számítsunk.) Miután felsejlenek a derûs gyermekkor emlékei kicsit Mr. Bean stílusában kocogok tovább. Ez a mozgás megmarad még az Imó-kõtõl felkapaszkodva is, a srácok arcán látszik a döbbenet. Tovább a Lök-bércen kicsit egyhangú a menet, fõleg a korábbiak fényében. Többször is látok kisebb völgyet, amire azt hiszem, hogy ott a következõ pont, de aztán csalódnom kell. A kilátás szép, de az erdõ mintha elfogyogatna errefelé. A Bujdosó-kõ pontnál benyújtom a sátorba a lapomat és meglepetés ér. Van, aki ír, van, aki pecsétel és valaki még mézes-sütivel is kínál. Sok jó ember kis helyen is elfér. Kicsit odébb ellenõrzöm a dehidratáltságot, és látom az érzés nem csal tényleg ki vagyok száradva. Átérve a mûúton a tavalyihoz hasonlóan terülj-terülj asztalkám vár. A két pohár kóla és az ásványvíz a legjobbkor jött, köszi srácok. Pilickázás tovább. Laza emelkedõ a Völgyfõ-házig, majd egy kicsit erõsebb és ott az Ódor-vár ismét, valamint még egy pohár víz. Lefelé eleinte örülök, mert viszonylag kevés a túrázó, de aztán akadnak szépen. Ismét mûút, majd Nyomó-hegy, ami nekem akkor inkább már Nyögõ-hegy fõleg, amikor elcsúszok a porban. Innen már csak lejtõ a célig, és a rég áhított bableves.
Ismét nagyon jó túrán vehettünk részt, még az idõjárással is óriási szerencsénk ellenére az októbernek. Bár biztosan van, aki vizesen szereti.
 
 
tétova hegyi-teveTúra éve: 20092009.10.11 13:43:40
megnéz tétova hegyi-teve összes beszámolója
bükki terepfutó ünnep
Tulajdonképpen tavaly óta készültem erre a versenyre, amikor is elsõ alkalommal futottam le a távot. Minden adott volt akkor is és most is egy igazi futóünnep átéléséhez. A gyõnyörû tájat az õsz ecsetje festi ekkora még pompásabbra, az útvonal jól elosztva kínál fárasztó emelkedõket, s pihentetõ lejtõket, a rendezõk pedig elszántan lelkesek s igyekszenek megfelelni a futók extra igényeinek is.
A szokásos 7 órai (+5 perc csúszással)tömegrajttal indultunk neki kellemes idõben a távnak és a tájnak. Hamar elértük Cserépváralját, ahol most nem néztem be a pirosat. Fel a Mangó tetõ felé némi kanyargás után hamar jöttek a kaptárkövek is. Vissza az útra jobbra kanyarodva (tavaly itt eltévedtem a szerintem hiányos szalagozás miatt) haladtam tovább. Aztán kiérve a pirosra gyönyörködtem a felsõ-szoros mentén. A Dobi réten bedobtam egy kis vizet s tovább az Ökörütõ völgy felé. Itt ért be Nedus és Ezüsthegyi, akikkel egészen a Túr buckáig sikerült együthaladni a szaros legelõkön át. Közben beért bennünket JB és csapata is. A Hór-völgyi úton aztán lemaradtam, mint a bórravaló. Hiába a síkfutás nem az én világom. Az Oszlai etetést követõen jött az elsõ finom emelkedõ Ódorvárig. Itt hagytam el Nedust és új társát mtb.-t. Aztán Egeresnél a feltételes pont és újra a Hór völgyi nem szeretem út. Itt befogtam egy srácot, aki JB-éktõl szakadt le. A Pazsag völgy teljesen megzavart benünket is. Pont, ami nincs a Less Nándi-n? Ez példátlan. Kb. 500 métert futottunk még elõre, de mivel a táj annyira ismeretlen volt vissza a völgyhöz s fel. Kb. egy Km. után jött az elsõ szalag s onnan már ismét minden rendben volt. Itt Nedusékkal futottunk felfelé, akiket a technika ördöge (GPS-ük) megzavart. Nem is láttam õket aztán csak a rajtban. Én a piros felsõs (Hór völgyi fiuval) nyomtam fel a gyönyörû Pokol-völgyön, Répáshuta mellett, s jutottam el a bánya-hegyi dõzsölõbe. Jól bekajáltam és beittam. Annyira, hogy alig bírtam továbbmenni. Szerencsére a többiek is sétával abszolválták a következõ emelkedõs részt. Bánya-hegy amúgy kb. a fele az embertpróbáló távnak. Következett az egyik kedvenc szakaszom, a Tar-kõre és a Három-kõre vezetõ kacskaringós, kövekkel-sziklákkal alaposan megszórt útvonal. Az eleje kicsit nyögvenyelõsen ment, de aztán a táj elfogadott és magára vett. Tar kõnél 2 kedves lány töltött fel innivalóval (enni itt már nem bírtam) s kedves szavakkal. S kitekintve innen a Bükkre..., na azt látni kell. Ezekkel az élményekkel rohantam le Imó-köre. A Kis-lambot lápán fel a zölddel jelölt hullámvasútra. Ez most eszetlenül hosszúnak tûnt. Egy helyen el is bizonytalanodtam, de szerencsére jött a puszedlis sátort elõrejelzõ felirat. Busjdosó-kõ-n már a lefelé sem esett túl jól. Kedélyállapotomat azonban a kis tó melletti terülj-terülj asztalka és a két készséges srác dobta fel. Õk tudatosították bennem, hogy már csak 12 Km. Mondjuk innen még Ódorvárig szépen húz felfelé. A betont még megtudtam futni, de az erdõben már csak hellyel-közzel. A Völgyfõ ház után még egy kis brutális emelkedõ, amin persze csak sétáltam. Ódorvárnál a pontõrök felfuttatak a kilátóra is. Mivel mindenki felment én is, de nem igazán értettem minek is ez? Ekkorra ugyanis a szikla teli volt családokkal, gyerekekkel. Én nem ereszteném össze a futókat velük, mert csak zavarjuk egymást s balesetveszélyes is a dolog. Innen lefelé már csak a perecelés elkerülése a legfontosabb feladat. Nekem majdnem sikerült. 3 éltes, az utat teljes szélességében elfoglaló hölgyet kerültem, mikor majdnem sikerült eltaknyolnom. A hölgyeknek viszont tetszett a bukdácsolásom, hangos nevetéssel jutalmazták a kis produkciót. A Nyomó-hegyig most is fel tudtam futni, aztán némi kapaszkodás és jött cél.
Összességében jól esett ez a futás bár voltak apró fiaskók. Ezek azonban a legjobb rendezés és szándék mellett is elõfordulhatnak. Spongyát rájuk tehát.
Valszeg az évközben futott számos túrának hála jobban mentem mint tavaly. Kb. 20 percet hoztam az idõmön s kevésbé is fáradtam el.
A bükki erdõ pedig újra lenyûgözött. Ez a futás továbbra is a kedvencem s ha tehetem jövõre újra eljövök. Az ünnep igazi ünneppé lett tehát, s ezeket jól meg kell becsülni, hiszen olyan kevés van belõlük.
 
 
 Túra éve: 2008
laslowTúra éve: 20082008.10.27 08:57:12
megnéz laslow összes beszámolója
Terepfutó 60km.

No megállj csak! No akkor én megálltam. Az elmúlt két hetem nyílászáró-csere és az azt követõ restaurálás jegyében telt. Összeroskadva a még mindig poros bútorok között felvetõdik a kérdés: mikor is voltam erdõben legutóbb? Ja, igen a Less Nándor túra. Majdnem két hete.

Immár negyedszer vettem részt a debreceni Hexasakkosok rendezvényének, de szerencsémre hexasakkoztatni még senki sem próbált. Nem mintha bármi kifogásom lenne az ilyen szellemi kihívások ellen, sõt. Fiatalkoromban rendszeresen sakkoztam is, de miután egy futó-bábut kisebb mûtéttel kellett eltávolítani a jobb szemüregembõl némiképp lelohadt a lelkesedésem. Maradtam hát az olyan sportoknál, ahol nincs az ellenfelek keze ügyében hasonló tárgy. Lehet, hogy ezért kezdtem el futni is?
A Cserépfalui központban, részben a neten történt elõregisztrációnak köszönhetõen percek alatt sikerült túlesni a nevezésen. Ha pedig az ember összeráncolta a homlokát elõbukkant Sütõ Laci és azonnal helyre tette a dolgokat. Kézbe kaptuk az igazolólapot is, ami voltaképpen kis könyvecske tele érdekes információkkal és egy olyan térképpel, amivel valóban végig lehet navigálni a pályán. Talán épp a névadó emlékének tisztelegve? OK máshol is adtak már jó térképeket, de a magamfajta térkép-analfabétáknak az ilyesmi segít igazán.

Hát akkor futás!
Sütõ Laci és Nomád Atosz vezénylése mellett összegyûlt a jónép 7 kor az iskola kapujában, és pár perccel késõbb nekivágtunk a távnak. A hõfok a rajt elõtt kissé didergõs volt, késõbb zinzergõssé módosult, egészen az elsõ emelkedõkig, ahol már mondhatni lihegtetõvé is fokozódott. Az elsõ 1-2 km-en nem igazán akaródzott megindulni a társaságnak. Kisvártatva azon vettem észre magam, hogy elõl kocorászok Pisti barátommal a nyomomban. A többiek megfontoltabban haladtak, beosztva az erejüket. Így ment ez egészen az elsõ pontig. Ott miközben visszapillantottam, mintha tarka lavina zúdult volna le a szekérútról a kaptárkõ aljába. Mászás föl a csúcsra, kis kocogás a csúszós gerincen. Valaki méltatlankodik az irányválasztásom miatt. Hát igen barátom, ha engem követsz, érhetnek meglepetések. Megkerüljük a Mangó-tetõt és vissza a piros jelzésre. Érdemes volt a „kupak” útról kicsit bámészkodni, mert jobbra a mélyen fekvõ völgyek fölött szürkés párafelhõk lebegtek. Ezekbe aztán bele is futottunk, nedves rétek, némi csalánnal. Ez utóbbi elõre is vetített néhány vakarózással eltöltött estét. Egyik kedvenc helyen a Felsõ szoros. Igaz nem az a kimondott sprintelésre késztetõ rész, a sziklás keskeny ösvény, bedõlt fákkal igénybe veszi az ember ugróizmait. A Dobi rét elõtt hátrasandítok. Mögöttem tömött sor. Németh Csabi, Repka Pisti, Karlosz, Hajduska Balázs, Papp Gergely, próbálom nem feltartani a mezõnyt. A második pont után végig a szalagokat követve lehetett haladni. Akár ismerõs pálya, akár nem számomra kincset ér a jelzett út. Az egyik réten átvágva oldalt sandítok. Mellettem Papp Gergõ fut, talpig feketében. A srác három héttel korábban egy terep versenyen lenyomott, mint a bélyeget, hát most sincsenek illúzióim. Párosban érjük el a Hór-völgyet, és az Oszlai pontot is. Nem eszünk, nem iszunk, amivel megmosolyogtatjuk a pontnál ténykedõ lányokat. Irány az Ódor-hegy. Ahogy az alsó lankásabb részeken kocogunk, elõ-elõ tûnik következõ célpontunk. Hát oda bizony fel kell mászni. Nekirugaszkodva a mászós résznek elvétem az irányt, de utána a lehetõségekhez képest könnyedén megy az avaros emelkedõ tiprása. Megint sokat segítettek a jelölõ szalagok, mert azok a legcélszerûbb haladás mentén voltak felaggatva. Több turistát is megelõzünk, a csúcs elõtt az egyik valamit dünnyög, nem értem mit, de vigasztalom:
- A bablevesért meg kell küzdeni.
- Lesz bableves? – kérdi.
- Aha! – válaszolom. Az arca felderül, és mintha könnyebben harcolna tovább. Kis ejtõzés után az esõbeállótól már lendületbõl koccanunk fel az Ódor-várhoz. A pecsételés közben érdemes szétnézni. A párafelhõk alatt látszik az Oszlai tájház. Még csak 17 perc telt el, azóta, hogy ott jártunk? Tûzés vissza. Ahogy ereszkedünk lefelé, szembe jön az üldözõ trió. Németh Csaba, Karlosz, Hajduska Balázs. Szurkolunk egymásnak, õk fel mi le. Az Ódor hegy lejtõi próbára teszik a fékezõ izmokat. Mire leérek a Hór-völgybe Gergõ mintha le maradna. Csak nem? Hát nem, megint itt kocog mellettem. Az út lankás, alig emelkedik, de a csuszamlós köveken nehéz jól rugaszkodni, sebaj lesz ez még így se. A Pazsag-völgyi elágazónál Gergõ kicsit sokáig idõzik az itatásnál. Nem várom meg, én menet közben frissítek. Innen viszont sár a pálya. Az autók által letaposott keréknyomban érdemes haladni, de ez a negatív kötéltánc nem az erõsségem. Csámpázgatok, rugdosom a vádlimat. Hiába kérdezem, Gergõnek nem akaródzik elõre menni. De aztán jön a Pokol-völgy. Ez a kies hely, vajon mivel érdemelte ki ezt a nevet? Az út emelkedik, persze saras, de egész jól futható. Jókat toccsanunk a csordogáló vízerekbe, legalább lemossa a korábbi trutyit. Elérünk Répáshuta északi-sarkába, ahol követjük a turistajelzést. Ide mondjuk, egy-két szalag nem ártott volna. Az emelkedõket végig joggolva érünk ki a Lillafüredi mûútra, azon tovább és itt a következõ pont.
Már majdnem elvétettem az irányt a Bányahegyi ellenõrzõ pontnál, de Gergõ figyelmeztetett és egy hajtûkanyarral befordultunk az etetõ ponthoz. Az ellátás, mint mindig bõséges, de én most sem élek a kínálattal csak egy pohár vizet küldök le. Megkapom a pecsétemet, nézem Gergõt. A srácnak nem akaródzik moccannia. Marokszámra gyûri be a szõlõcukrot, a jelek szerint kicsit elkészült. – Majd utolérsz. – mondom (talán kicsit részvétlenül, de õszintén), és nekivágok a terepnek. Az utunk keresztezi a hegyi szerpentint, majd egy balossal a Három-kõ felé fordulunk. Ez a rész egyik kedvencem, de így õsszel, amikor avar borítja az ösvényt nem könnyû a nyomon maradva futni rajta. Az egyik megakadásnál hátra sandítok, jön-e már Gergõ, de a fekete szerelés helyett narancssárga virít, és közeledik. Németh Csabi a sarkamban. Hát ez van: minden követ másik követ a bajnok meg engem követ. A Három-kõnél még mögöttem jön, aztán én állok be az árnyékba. A Tar-kõ elõtt utolérünk egy csoportot, mint kiderül õk a pontõrök. Megkapjuk a pecsétünket, kicsit hamarabb, mint vártuk. Kocogás közben Csabi el-el húz a technikás helyeken, ahol meg csak menni kell, utolérem. Így haladunk az Imó-kõig. Eddigre már megcsappant a kulacsom tartalma, jól jön itatás. A pont után, mintha kicsit módosítottak volna a pályán, de a szalagozás egyértelmûvé tette az irányt. Az emelkedõ tetején technikai szünet, Csabi pedig meglép. Elkönyvelem, hogy nem is látom ma már, és a Bujdosó-kõig csak néha-néha látszik a távolból. Érdekes, hogy eddig a pontig pontosan egy óra alatt értem le a Három-kõrõl (4 óra telt el a rajt óta), vagyis sikerülhet a tervem, és 6 órán belül teljesíthetem a távot. De ez persze nem hajt különösebben fõleg a lejtõkön, ahol erõsen sajog a sarkam környéke. Régóta kínoz ez a kórság, de bízom benne, hogy az elõzõ napi jegelés hatása kitart a célig. Az Oldal-völgy aljában itatópont, ahol meglepetésemre utolérem Csabit, épp egy kólás flakon felbontásában segít be a lányoknak. Leküldök egy pohárral én is, majd kocogunk tovább felfelé. Rövid aszfalt szakasz után be az erdõben. Maradok a saját tempómnál, de Csabi sem repeszt már. Jobb, ha nem a hátával szemezek, próbálok a lábam elé figyelni az avarban, de így is elvétek egy lépést. A következmény: izomgörcs. Ráadásul olyan helyen (a lábszáram külsõ oldala), ahol eddig azt sem tudtam, van-e minek begörcsölnie. Mire újra felveszem az iramot, Csabi szépen eltûnik elõlem. Sebaj, a Völgyfõ-házig feljoggolok, utána kis lejtõ, majd erõs emelkedõ. Nem öltöztem túl vastagon, de itt már azt az egy felsõt is soknak találom. A dombra felérve erdõs szakasz, majd kies kilátás és végül az Ódor-vár vár. Itt már nagy tömegben vannak túrázók, átsuhanok köztük, és felfedezem Bugi öcsémet is a bringájával. Megkérem, hogy mire visszajövök kérjen nekem egy pohár vizet. A kulacsom a Völgyfõ-háznál teljesen kiürült, már nagyon ideje innom. Fel a csúcsra, ahol elakadok, mert a túrázók tömege épp velem szemben akad el a szorosban. Elõzékenyek, amikor látják, hogy versenyben vagyok, de ha nincs hely, akkor nincs hely. Azért csak felérek, és az oldalsó egérúton lecappanok. Alul Bugitól megkapom a vizemet, és az infót, hogy Csabi kb. 4 perccel korábban ment el. A következõ kilométerek lejtõn haladnak. Az utat túrázók borítják sûrû bolyokban. A figyelmeztetésemre sokan félre állva elengednek, de azért kell szépen szlalomozni is. A legviccesebb az, amikor „légy szíves” jelzésemre a két soros oszlopból mindkét oldal hátrafordul, hogy megnézzék ki az, mi az, és a hátizsákokkal pont összezárnak elõttem.
Valaki megkérdezi: Te 66-os vagy? Jé, ennyire látszik a kor, mit tagadjam, nem vagyok egy Gábor Zsazsa.
Az idõ továbbra is szép és a cserépfalu elõtti mûútra viszonylag gyorsan le lehet érni. A Nyomó hegy felé tarkállik a csapás a túrázóktól és a távolban Csabit is látom, ahogy elhúz mindenki mellett. A hegy elég trükkös, de a rendezõk táblái figyelmeztetnek a mászós-kúszós szakaszokra. A csúcson a srácok látva, hogy a hatvanas távon indulok, gratulálnak, mondván én vagyok az elsõ. Furcsállom a dolgot, de kötik az ebet a karóhoz. Nem dob fel a gondolat, mert akkor hová lett Csabi? Morfondírozgatok futás közben, de a sajgó sarkam eltereli a figyelmemet a kérdésrõl. Lejtõ, pincesor, a falusi pályán éppen meccshez készülõdnek, fõ utca, iskola, az udvaron Németh Csabi (ezek szerint mégis megvan, örülök neki).
A célban megkapom a pecsétemet, de leginkább a meleg leves izgat, amihez a feljogosító jegyet a sor elejére kuncsorogva megkapok. Pofátlannak érzem magam, hogy így beállok a sor elejére, de a túrázók kedvesen gratulálnak nekem. Beszélgetés, mosakodás után meg is kapom a magamét.
A túra, mint mindig, jól szervezett volt. Ismét szép helyeken kocoghattunk, az idõjárással szerencsések voltunk a szalagozás pedig hatalmas segítség, legalábbis számomra. Itt leszek jövõre is.
 
 
atomcatTúra éve: 20082008.10.13 13:51:33
megnéz atomcat összes beszámolója
Egy újabb éven vagyunk túl, és megint eljött a Nap. A Nap, amikor újra Cserépfalura gyülekezhet az õszi Bükköt kedvelõk hada. A távolságskála bõséges: bárki választhat hozzá illõ távot a 16, 26, 35, 48, és 60km-es (utóbbiból terepfutó változat is!) távokból. Feleségem a 26-os távot tervezte be aznapra, én pedig a szokásos 60-as adagomra pályáztam.

Start 7:06-kor, a tervezetthez képest 6 perc csúszással, de azért ennyi még nem torpedózza meg a lámpa nélküli teljesítés lehetõségét. Gyors búcsú, és már koptatom is a kilométereket. Cserépváraljára egy szempillantás alatt odaér az ember, a kocsmából épp egy frissen utántöltött túrázó vetõdik elém. Gyors köszönés, és már jön is a piros kiágazás, egy izmosabb kis reggeli átmozgatás kezdete. Hamar a mûúton vagyok, ki a Kaptár-kövekhez. A pontban ér a nap egyik pozitív élménye: a pontból nem kell visszamenni a mûútra, mint anno 2006-ban (és elõtte), hanem egy szalagozással becsatlakoztatnak minket a pirosba, valahol a Felsõ-völgy bejárata elõtt. Örültem, hogy nem kell dupláznom, és a már ismert táj helyett egy csodaszép, õszi erdészeti úton caplathatok. A szalagozást nem túl sokan választották - legalábbis az út kijártságából erre következtettem. Érdekes módon volt némi szembeforgalom is (páran elvétették az útirányt). Elértem a pirost, bal kanyar, majd egy rét után bevetettem magam a Felsõ-szoros vadregényes völgyébe. Ezzel el is értem a túra Ódorvárig tartó szakaszának egyik gyöngyszeméhez. Felejthetetlen élményt nyújt a vulkanikus formák végtelen kavalkádja, a sárgálló falevelekkel telehintett túristaút, és az az õsi vadság, amit ez a völgy sugároz. A Dobi-rét is csodaszép élményekkel ajándékozta meg a korán kelõ túrázót: a felkelõ Nap sugarai minden egyes pókhálót csillogó gyémántsorrá varázsoltak. A pazar látványhoz az õszi rothadás jellegzetes illata társult, ami kétséget kizáróan jelezte az elmúlás gyõzelmét az idei nyár felett. Az õszi Dobi-rét emlékét jövõ évig jó mélyen a szívembe zárva hagytam el a 2. EP.-t. Könnyû, javarészt fiatalosban haladó szakasz, egy újabb nagy rét a szokásos pásztotokkal, mûút, egy izmosabb mászás, majd lejtmenet a Hór-völgybe. A völgyben bejöttek a 16-os, és a 48-as táv emberei is. Hirtelen furcsa volt a már megszokott magányból ebbe a "nagyvárosi forgatagba" cseppenni, de tudtam, hogy a közös szakasz hamarosan véget ér, és újból a nyugalom lesz az úr a tájon:) Némi caplatás után megérkeztem a 3. EP.-be, ahol bõségesen volt kaja-pia. El is kellett a népnek az energia, mert bizony az Ódor-mászás kiveszi az erõt az emberbõl. Pecsét és tankolás után egy kis ifjuságnevelést követõen (nem illik csutka hangerõn zenét bömböltetni mobilon az erdõben) már nyomattam is a szintet. A mászás egy baráti dózerúttal kezdõdik a megmászandó heggyel pont ellentétes irányba, így a visszatörést követõen a delikvensnek kellõ ideje marad egy realtíve enyhén emelkedõ szakaszon szembezéni a jóval fölé tornyosuló várheggyel. Az enyhe szakasz azonban hamar tovalibben, és az út emberválogató emelkedõbe megy át. Külön fintora a dolognak, hogy az eleinte csak meredek út egy vízfolyás medre felett folytatódik, ami némi firssen hullott avarral is meg van spékelve. Persze aki nem elõször jár itt, annak ez nem meglepõ. Ezt a szakaszt le kell tudni, és utána gyorsan a szebb dolgokra koncentrálni. A várhoz felérve sajnálattal láttam, hogy a reggeli pára még takarja a túra csúcspontját, Tar-követ. A várat hátrahagyva gyors vízvétel a forrásnál, aztán usgyi le a völgybe. A Hór-völgy azon szakasza, ahová a PL beköt egy gyönyörú, sziklafalakkal tarkított, izgalmas kis erdészeti út. Aztán szépen lassan a Pazsag-völgy felé haladva a táj egyre kevésbé lesz izgalmas, és egyre inkább az ólmos "mikor jön már az EP.?" végtelennek tûnõ várakozása veszi át az uralmat. Kellõ kitartással azért el lehet érni az EP-t, és bevágódhatunk a Pazsag-völgybe. Sajnos idén a völgy alja sár tekintetében elég tragikus volt. Felfelé haladva a helyzet javulni kezdett, és a Pokol-völgyben már egészen jó volt a terep. Répás felé érve a sár élménye hamar a feledés homályába merült, és kiváló körülmények között haladva érhettem el a Bánya-hegyi parkolót. Itt már ettem a saját készleteimbõl is - bár ezen a ponton is bõséges volt az ellátmány. Negyed óra pihenõ a megtett közel 30 km tiszteletére, 1 liter Isostar, majd neki a fennsíknak. Egy alkalmi négyes csoport tagjaként indultunk neki a hegynek, majd a fennsík szélére érve kellõképpen szétszakadoztnuk, hogy ezt követõen Tar-kövön újra összeverõdjünk az EP-ben:) Három-kõrõl, és Tar-kõrõl kissé ködös, de azért csodaszép táj tárult elém. A nehezen jött vénasszonyok nyara sok családot kicsalt az erdõbe. Rengeteg ember volt a zöld háromszög-Három-kõ-Tar-kõ útvonalon. Tar-kövön találkozás egy régi ismerõs pontõrrel, némi trécselés, aztán indulás le a költõi nevû Toldi-Bükkbe. Térdszaggató lemászás után enyhén lejtõ dózerút kövekezett. A kék kereszten ismét megnéztem egyik tervezett barlangbontási helyszínemet, aztán már csörtettem is lefelé az Imó-forrás barlangjához. A pontban multivitamin+alma. Mindkettõ jól jött a Lambot-lápa meghódítása elõtt. Az Imó-kõ-Bujdosó-kõ szakasz simán megkaphatná a "Pont túl messze van" címet; legalábbis számomra mindig egy kicsit túl hosszú ez a majd' 4 km-es hegygerinc. Szerencsére pár helyrõl csodálatos panoráma nyílik a hátrahagyott fennsík déli letörésére, és azért ez némi kárpótlást nyújt a végtelennek tûnõ gyaloglásban:) A Bujdosónál mézespuszedli, és számolás: össze kell szednem magamat, ha 11 órán belül be akarok érni. Le a völgybe, útközben egy kedves öreg pár caplat felfelé, átrohanok rajtuk. Sürget ez a 11 órás mumus... Szerencsére a mûút után még ott találtam a bónusz kaja-pia pontot, akik elvileg csak f4-ig lettek volna. Nem mondom, jól jött a kóla+szõlõcukor! Unalmas bitumenes szakasz, aztán végre be az erõbe, és mászás a Völgyfõ-házhoz. Felértem, újabb átvezetõ szakasz, aztán az utolsó mászás az Ódor-hegyre. Az erdõszélet elérve átvillant az agyamon, hogy még van egy kis hullámvasút, míg a pontba érek. Közben odabent eszmecserét folytatok önmagammal, hogy miért nem lesz meg a 11 órán belüli teljesítés. Végül arra az eredményre jutok, hogy ráfogjuk a sárra, aztán kész... Végül csak elérem az utolsó pontot. Gyors óranézés: 1:05 pecem maradt az utolsó 8 km-re. Fenébe a sárral, ez csak rajtam múlik! Futni kezdtem. Eleinte rosszul esett a gyaloglásra beállt izmoknak a másfajta munka, de végül beadták a derekukat, és jól kezdett esni az ellazító testmozgás. Fogyott a táv. A célom az volt, hogy a Nyomó-hegy tetejét minél hamarabb elérjem, és még maradjon elég idõm az utolsó 2 km megtételére. Az egyik kanyarban végre elém tárult a Nyomó-hegy. Csodálatosan közelinek tûnt, minek hatására odabent pakoltak még egy pár lapáttal a tûzre, és megálíthatatlanul robogtam a cél felé. Végül 17:43-ra sikerült elérni a csúcsot. Ekkor már tudtam, ha nem üt be valami váratlan, megleszek 11 órán belül. Egy utolsó futás a szüretre várakozó szõlõtõkék borította kertek között, fel a pincesoron, és be a célba. Végül 10:53 alatt sikerült teljesíteni a távot.

A célban külön öröm ért: a feleségem átnevezett 35-re, és lenyomta, mint a bélyeget. No, csak megérte hajtani a lányt, lassan beérik:)

A túra szokásához híven tökéletesen meg volt szervezve. Mindkettõnk nevében köszönöm a rengeteg munkát és fáradozást a szervezõk részérõl, akik lehetõvé tették számunkra ezt a csodaszép bükki napot!

Jövõre ismét!:)
 
 
qvicTúra éve: 20082008.10.13 09:40:28
megnéz qvic összes beszámolója
Less Nándor 60 TerepFutó 2008 (60,78 km, szint: 2122 m)

Az utolsó napokig nem tudtam dûlõre jutni abban, hogy melyik távot válasszam az idei No megállj csak!-on. Gyûjtöm a távokat, már mindegyik megvolt (16, 35, 48, 60, 100), kivéve a 26 km-est (bár magánban, már azt is lefutottuk piedcat-tel). A 60-on 2000-ben voltam utoljára, és szerettem volna visszatérni egy jó idõvel. Azonban itt volt a 60TF is, ami új távnak számított. Így végül, hogy megmaradjon a 26 az egyetlen kimaradtnak, úgy döntöttem a 60TF lesz a befutó. Csütörtökön elõneveztem.

Hajnalban 3:35-kor csörög a vekker. Szerencsére sikerült korán lefeküdnöm, így nem olyan vészes a kelés. Feró még visszazavar egy fejlámpáért, hátha szüksége lesz rá. Elmegyünk piedcat-ért, majd átszállunk Ákoshoz, aki Lucával érkezik. Az úton egy 3 fogásos reggelit nyomatok be, ami az otthonival együtt már 4. A többiek viccelõdnek, hogy így már semmit nem is kellesz ennem a túrán. Kicsit én is aggódok, lehet, hogy túllõttem a célon. Fél 7-re érkezünk Cserépfalura. A futáson tömegrajt lesz 7-kor, a maradék fél óra éppen csak elég felkészülni az induláshoz. Feró és Ákosék hamarabb elrajtolnak. Nekünk kicsit csúszik az indulás, Szilvi robog be még 7 után, õt még megvárjuk. Sütõ Laci tart egy gyors eligazítást, Athos mond egy köszöntõt, aztán 7:08-kor mi is elrajtolunk.

Kellemes tempóban indul a mezõny. Kényelmesen kezdek én is, nem futom el az elejét, erre nagyon figyelek. Az élboly kezd távolodni, egy nagyobb csapat mögöttem kezd leszakadni, hárman maradunk középen Szilvivel és egy sráccal. A nagy kanyarhoz közeledve már én nyomom elõl, a többiek szakadoznak. Az erdõbe beérve ez jól jön, van tér a szûkebb ösvényen is. A szalagok szépen átvezetnek Cserépváraljára. Az utolsó métereken utólérek egy szakadárt az elsõ bolyból. Elrobogunk a szokásos kirakodó vásár mellett, majd indulunk fel a vár felé. Egy helybéli szemlél minket az út szélérõl. Mikor közelebb érünk, lejátszódik a kedvenc párbeszédem:
bácsi: - Honnan?
én: - Cserépfaluból.
bácsi: - Hova?
Én már vigyorgok... az elõttem futó sporttárssal egyszerre válaszolunk:
- Cserépfalura.
:)

A srác, aki elõttem zúz felfelé, elköveti az itt szokásos hibát. Felérve balra indul a piroson, nem pedig egyenesen tovább a mûúton. Odakiálltok neki, de már nem hallja. Mögöttem Toperczer Andris érkezik. Nem néztem át a füzetet (8év alatt akár még változhatott is valami...) ezért kicsit elbizonytalanodtam. Úgy emlékeztem, hogy a mûúton kell menni, de azért rákérdeztem nála. Megerõsített. Együtt indultunk tovább. Legurulunk a kaptárkövekhez, itt az 1. EP. 7:30 / 0:22.

A pontõrsrác eligazít minket, hogy menjünk tovább a háromszög jelzésen, másszunk vissza a szalagozott útra, és azon tovább a Mangó tetõt megkerülve haladjunk a pirosig. Így is teszünk. Megyek elõl, Andris mögötten kicsit lemaradva. Elõzgetjük a túrázókat, majd kiérünk a piros jelzésre. A Kõ-völgyben egy ismerõs arc jön szembe az úton. Feró az... csak lesek. Kimaradt a Kaptárkövek pont neki, most megy vissza, hogy megszerezze. Kellemetlen. A Felsõ szorosban én is kellemetlen perceket élek át, szétrázódott a gyomrom, úgy érzem technikai szünetet kell tartanom. A szurdok gyönyörû, vadregényes. A haladás kicsit nehézkes a hegyoldalban haladó ferde ösvényen. Kidõlt fákon kell átmászni, majd leérünk a szurdok aljába. Itt a sziklákra kell nagyon figyelni, meg hogy a bokánk egyben maradjon. A srác, aki a Mangó tetõn elkavart elõttem, itt ér utól. Csak meglett az a pont. :) A Dobi rétre kiérve, még mindig az út menti bokrokkal szemezek, de végül helyreáll a gyomrom. A pontnál 7:59-kor nyomják a pecsétet. (0:51)

1,5 pohár vizet is bedobok. András utólér, ismét együtt indulunk tovább. Beszélgetni kezdünk, így könnyen telnek a kilóméterek. A szalagozott útról áttérünk a sárgára, át a Hideg-kút laposán. Kicsit nosztalgiázunk a régebbi túrákról. Ezzel együtt lassulunk is, fel is jön ránk egy 3-4 fõs csapat. Andrist nem zavarja, engem is csak azért, mert érzem, hogy nem õk gyorsultak, hanem mi lassultunk kicsit. A piros T jelzésnél rossz fele zúg el a banda, András kiált vissza mindenkit. Kemény emelkedõ jön felfelé. Itt sorra elõznek le a hegymenõk. Én nem erõltetem, a felfelé nem az én asztalom. Ahogy viszont átbukunk a tetõn, elkezdem keményen visszavenni a pozíciókat. A Hoór völgybe már úgy érkezünk le, hogy én diktálom elõl a tempót. Oszláig a keménymag persze befog, nagyjából együtt érkezünk a pontra. 8:38 / 1:30

A bõséges reggelinek köszönhetõen cseppet sem vagyok éhes, kérek gyorsan egy pecsétet, és a többieket hátrahagyva egyedül indulok tovább. Ódórvár tekintélyt parancsolóan magasodik a rét fölé. Oda kell most felmásznunk. A Hoór völgyet elhagyva emelkedni kezdek a visszaforduló szekérúton. Látom, hogy jönnek szépen a többiek is utánam. A fordulónál páran be is érnek, ahogy várható volt. Szépen haladok azért én is, jól megy a felfelé. Aztán jönnek az igazán meredek részek, ami már kevésbé vidáman telik. Itt el is ugranak az elõttem lévõk, felszenvedem magam. Andrásnak híre hamva sincs, pedig már vártam mikor ér utól. Végre felérek a dózerútra, ahol egy kis szusszanás után futok tovább a pontig. Fel kell mászni teljesen a sziklakilátóig. Szép a kilátás innen. Ódorvár elõször: 9:06 (1:58)

Szerencsére gyér a szembeforgalom a sziklás részen, haladok lefelé is. Odalent Szilvi jön szembe. Felcsillan a szeme, kéri, hogy várjam meg, mert fél, hogy elkavar. Köztudottan nagy eltévedõ, így értem az aggodalmát, de nem ácsingózok itt amíg megjárja a pontot, csak annyi mondok neki, hogy siessen. Tudtam, hogy hamarosan úgyis beér. Lefelé kicsit visszafogottan kocogok, térdkímélõ üzemmód. Fel is jönnek rám ketten. Mikor ismét ráfordulunk a Hoór völgyre, Szilvi is utólér. Örül, hogy lesz társasága, én kicsit tartok tõle, hogy nem fogom sokáig bírni a tempóját. A Hoór völgyben felfelé érzem is, hogy nagyon megyünk, Õ nézegeti az óráját.. 5 perces ezreket futunk emelkedõn. Jajj. A Derecske lápa környékén Lucát és Ákost érjük utól. Innen már nincs messze a pont. Szilvi elõreküld a papírjával pecsételni, amíg félreáll kisszervízre. A ponton végre megállok kicsit szusszanni. A terülj-terülj asztalkámról eltüntetek pár csokit és szõlõcukrot, egy almát, meg két pohár kólát. Közben Szilvi is csatlakozik. 9:45 van. 2:37

A Pazsag völgyben indulunk tovább. Ez enyhén meredekebb, mint a Hoór, viszont jóval sárosabb. Az elhozott almát itt szépen megeszegetem útközben. Szilvi az élre áll, én meg kezdek leszakadni. Erõs tempót nyom, túl erõset nekem. Úgy döntök, nem erõlködök, messze van még a vége, itt még nem szabad elfutni magam. Pár perc múlva már tök egyedül nyomulok a völgyben. A Pokol völgybe fordulva teljesen magával ragad az õszi táj hangulata. Milyen szép így az erdõ! A színes levelek folyamatosan hullanak a magasból. Olyan mintha esne. Levélesõ hull. Meg is állok egy pillanatra, ez gyönyörû. Keresztezek egy kis patakot is, amirõl egy régi küzdelmes emlékkép jut eszembe. Az 1999-es Imó 50-es túrán (amin több szint volt, mint itt a 60-n) annyira el voltam itt készülve, hogy innom kellett ebbõl a patakból. Akkor életmentõ volt, most szerencsére nem volt szükség erre a mûveletre. A camelbak-ben bõven volt még tartalék. Olyannyira, hogy még Répáshután sem álltam meg a kútnál, egybõl felfelé vettem az irányt a bányahegyi mûúthoz. Az úton egy nagyobb csapatot elõztem, õk a 48-at csinálták. A pontnál a szokásos remek ellátás fogad. 10:34 / 3:26.

Éhes még mindig nem vagyok, így csak 1,5 pohár üdítõt iszok meg, és már indulok is tovább. Útközben kaja helyett letolok egy gélt a saját raktáramból. Jó kis kaptató jön fel a fennsíkra, jól megy a mászás. Odafent ráfordulok a zöld háromszögre. Ez az ösvény elég kalandos. Az avartól alig látni, hogy merre kell menni, szinte jelzésrõl jelzésre szállok a fák között. Háromkõre felfelé menet T. Gyurival futok össze. Már a Piroson jár az esze, és jelzi, hogy jó lenne megint a tavalyi csapatot összehozni a túrára. Az is egy jó kis menet volt. Ahogy felértünk Háromkõre pazarr kilátás fogad minket. Ez már egy igazi õszi kép. Igaz messzire most nem lehet ellátni, de Tar-kõ innen lenyûgözõ. Akkor és ott meg vagyok gyõzõdve róla, hogy ez a legszebb hely a földön. Elbûcsûzok Gyuriéktól és futok tovább Tar-kõ felé. A pontra 11:40-re érek. 4:32

A pontõrség egy jó kedvû kis társaság, aki még itt is mindenféle jóval kínálnak. Nyitásnak 4db csokit nyújtanak felém. Uh, mondom az kicsit sok lesz, elveszek egyet, aztán addig gyõzködnek, amíg egy másodikat is le nem nyúlok. Egy-két szõlõcukor még, aztán nyomás lefelé. Megnyújtom a lépteket, jól haladok lefelé. Egy kiránduló páros odadob egy hajrát útközben, jól esik. Gyorsan változnak a jelzések, kékbõl zöld, zöldbõl kék kereszt lesz. Imó völgyének a bejáratánál szalagok segítik a letérést a kék körre. Innen technikásodik a terep. Én ennek persze örülök, a nehéz terep nekem nagyon fekszik, be is fogok két elõttem futót. Elérem az idõszakos forrást, ami most persze nem mûködik. A pont kicsit lejjebb van, leereszkedek a pecsétért. 12:08 / 5:00

Egy alma társaságában folytatom az utam. A meredek emelkedõn, ami felvisz a Lök bércre, ismét beérem azt a 48-as csapatot, akikkel a Bányahegyi mûútnál találkoztam. A felfelé szuszogás alatt szépen elfogyasztom az almámat. Odafent ismét futásra váltok a zöld sávon. Ez az a szakasz, amelyik mindig eseménytelen, monoton és nagyon nagyon hosszú. Ergó mindig nehéz, küzdelmes. Alig futok pár száz métert, mikor meglátom Szilvit magam elõtt. Azt tudtam, hogy remek tempót jöttem lefelé Tar-kõtõl, de azt nem gondoltam volna, hogy bármi esélyem is lett volna Õt mégegyszer utólérni. Szilvi ismét megörült, hogy jövök, nagyon nem akar egyedül menni. Nyomtuk ahogy a csövön kifért, beszélgetni már nem maradt erõnk. Többször le is maradtam tõle, mert elõször egy fadarab ugrott be a cipõmbe, aztán egy kavics, majd a cipõfûzõm kötõdött ki. A pontig nem is bírtam ledolgozni a hátrányomat. Itt a szokásos sátras, puszedlis pont fogadott, ami nem volt rossz, de egy oxigén sátorra nagyon szükségem lett volna akkor. :) 12:45 / 5:37

Szilvi lefelé sem aprózta el a tempót, most már nem akarta, hogy B. Andi utólérje. Lefelé loholva nekem kétségem sem volt affelõl, hogy ez nem fog bekövetkezni. A halastónál egy meglepetés pont vár ránk, ahol pecsétet nem, viszont frissítést kapunk. Ez nagyon jól esik, legalább van idõm kiköpni a tüdõmet. Szilvi már zúz is tovább. Utánaeredek. Ezt a szakaszt szeretem a legkevésbé. Az Oldalvölgyi alattomosan emelkedõ betonon általában már nincs sok erõm felfelé futni. Most van, de Szilvi olyan tempót diktál, ami nekem sok. Szólok neki, hogy menjen elõre, innen már nem fog eltévedni nélkülem sem. Elmagyarázom neki az utat is, de Õ csak nógat, hogy bírom én... :) Elkezdtünk kapaszkodni a Völgyfõ-ház felé. Itt már persze séta felfelé. Elfutunk a ház elõtt, le a mûúton, és már jön is az újabb Ódorvár mászás. Itt megint kezdek lemaradozni persze. Szembe itt már csapatokban jönnek a rövidtávosok. Jól megy még itt is a mászás, de Szilvit már csak a pontnál érem be, akkor indul, mikor én érkezek. Pecsét, idõ. 13:34 / 6:26

Innen egy óra alatt be lehet érni, azt tudtam. A saját elvárásom a 8 órán belüli teljesítés volt, úgy tûnt, ez bõven meglesz. Elkezdtem egy hosszú hajrát minden tartalékomat bevetve. Szilvit hamar beértem, mert egy futó elbizonytalanította, hogy rossz felé mennek. Szóltam nekik, hogy jó helyen megyünk. Hatalmas iskolás csoportokat kellett minden oldalról a bozótból elõzgetni. Kicsit elkapott a gépszíj, annyira mentem, hogy most Szilvi kezdett el leszakadni. Kiabált is, hogy most meg azért fog eltévedni, mert lemarad. Az Illés parlagnál a tüdõm besokallt, muszáj volt lassítanom. Szilvi utólért, és elõre állt. Na remek, most majd jól visszakapom. :) Most én próbáltam kapaszkodni. Olyanok voltunk a sétálgató túrázók között, mint két ámokfutó. A Bükkzsérci útnak nagyon megörültem, itt végre sétára váltottunk, és próbáltam egy kis levegõhöz is jutni. Ez brutál volt. A Nyomó hegy a végén hozta a formáját, messzirõl nem látszik, valójában milyen meredek is a kis csalafinta. A túratársak szépen elengedtek minket, köszönjük. Bejelentkezünk a pontra. 14:10 / 7:02

A maradék távot csöndben végigkáromkodom, mert egy kõ nyomja végig a cipõben a talpamat. Ez a köves úton igen fájdalmas, ha pont rossz helyen lépek rá egy nagyon kavicsra. Végig toljuk, ahogy bírjuk, és együtt csapunk be a célba. 14:22 / 7:14. Ez komoly volt.

A végére teljesen kifutottam magam, több mint fél óra kellett ahhoz, hogy újra normális tempóban vegyem a levegõt. :) Szilvi persze elsõ lett a nõk között, kapott egy szép nagy hátizsákot ajándékba. A rövidebb távokról nagyon sokan bent voltak már a célban, így kisebb sorbanállás már minden asztalnál volt. Kaptam egy emléklapot a túráért, egy érmet és egy pólót a futásért, egy jó fajta zoknit, egy vásárlási kupont és egy egyedi kitûzõt a 8. teljesítésért. Alig bírtam hova rakni a cuccokat... Aztán leültem egy székre és néztem a beérkezõket. Gratuláltunk egymásnak az ismerõsökkel és pihiztem. Amikor nem volt olyan vészes a sor az ebédlõben, akkor beálltam és megettem a remek levest is. Késõbb érkezett piedcat és együtt vártuk meg a többieket. Feró sötétedéskor toppant be.

A Less Nándor emléktúra toronymagasan a kedvenc túrám. Minden évben, amikor elmegyek rá csak még jobban megerõsíti ezt az érzést és minden kétséget kizár. Ez az a túra, ahol mindenbõl a legjobb lett összegyúrva, egy tökéletes egyveleg. A helyszín, a déli Bükk örök kedvencem, az útvonalválasztás, a szolgáltatás kiváló, a szalagozás, az itiner, a díjazás hibátlan. Érezni, hogy a rendezõk értünk vannak, és a több ezer indulót is profi módon le tudják kezelni. Minden 100%-ig benne van, és idén nekem is sikerült újra beleolvadnom, és beleadnom mindenem. Köszönöm ismét az élményt!
 
 
vaddinoTúra éve: 20082008.10.13 00:21:02
megnéz vaddino összes beszámolója
НУ ПОГОДИ!, Less Nándor emléktúra 60

Életemben ilyen szép õszi tájakat nem láttam mint most,a Bükk megint hozta a formáját...
Péntek este az utolsó vonattal zötykölõdtem Eger felé,ahol Csanáddal találkoztam,átszaladtunk a buszállomásra és elcsíptük az uccsó buszt Cserépfalura.Az iskolához érve Kocsis Jani és Álmos fogadott minket,Álmos finoman szólva szinten volt már.Ebola mindenáron rá akart beszélni hogy nevezzek a terepfutó változaton,ehelyett én éjféltõl hajnal háromig rendberaktam minden gondolatomat néhány sör és hubertus segítségével,majd álomra hajtottam a fejemet.
Fájdalmasan ért a hír,hogy fél 7 van,és lecsúsztunk a korai rajtról...07:13kor sikerült meglépni,zergeba...an hideg volt,rövidnadrágban vacogtam rendesen.Csanáddal vígan beszélgetve faltuk a kilométereket.Ahogy azonban a nap kisütött,szép idõ lett,pulcsi nélkül folytattam utam tovább.

Oszlán,naggyából a 15 kilométernél volt az elsõ mindenre kiterjedõ frissítõpont,amivel legnagyobb mértékben elégedett voltam.10:00 óra után nem sokkal nekivágtunk az Ódorvárnak,ahova nem kevés fújtatás árán értünk fel,de maximálisan megérte,a kilátás remek volt.Hamarosan megindultunk lefelé a hegyrõl,ami legalább olyan rossz volt,mint felfelé...A nap már túljárt a délen,amikor a Pazsag-völgyhöz értünk.Innen kissebbfajta dagonyában vezetett az út a Bányahegyi parkolóhoz,ahol ismét megtömtem a bendõmet.

Megint nem sikerült eléggé felkészülnöm a Tar-kövön rám várõ vizuális-imputra,ráadásul az õszi színek miatt az avarban húztam végig leesett államat.Gyönyörû volt a kilátás,bár a 2006os és a 2007es Tortúrán nagyobb csodában lehetett részünk a felhõk felett állva=)Volt egy kis kavarás Kocka sporttárs elhagyott telefonja miatt,ami a Tar-kõtõl utitársammá vált,majd gazdáját vasárnap délelõtt meg is találta Budapesten---Laci!!legközelebb a fejed hagyd el!=)

Lejtmenetbe kapcsoltunk,magunk mögött hagytuk a Tar-kõ impozáns tömbjét egészen az idei Tortúráig.Imõ-kõhöz érve már kiderült,hogy nem lesz világbajnok az idõnk,de ez igazából minket egyáltalán nem érdekelt.Bujdosó-kõnél lámpába kapaszkodva haladtunk tovább a szakadékszerüség mellett(köszönjük a figyelmeztetõ szavakat a pontõr hölgynek).Ódorvár könnyebbnek tûnt mint ahogy azt vártam,pecsét után spuri tovább,mert nem maradt sok idõnk beérni...

Jól haladtunk viszonylag hamar leértünk a Bükkzsérci mûútra,némi keresgélés után ráakadtunk a megnevezett táblára,majd át a szántón,a Nyomó-hegyhez.rövid meredek szakasz,majd az utolsó pecsét.Innen már csak a bõ két kilométer a falu,ahova a szõlõk között kanyarogva érkezünk meg,majd iskola(teljes idõ 14:17),elsõteljesítõs kitûzõ,kolosszális mennyiségû babgulyás teával,és alvás reggelig.

Remek túra,nagyon jó szervezés,kiváló ellátás,örültem hogy itt lehettem,jövõre találkozunk!!

vaddino

Nem ide tartozik,de menet közben Csanáddal kezdetleges vázat adtunk egy régebbi ötletnek:TÁTRABÉRC(info:vaddino@freemail.hu)
 
 
piedcatTúra éve: 20082008.10.12 11:49:41
megnéz piedcat összes beszámolója
No megállj csak! 60
Nomád terepfutó verseny a Bükkben
Táv: 60,78 km, szint: 2122 m

Nincs nehéz dolga annak, aki a déli Bükkben akar egy szép útvonal-vezetésû túrát rendezni. A dhte No megállj csak! 60-ja láncra fûzi a környék legszebb völgyeit és hegyeit. A terepfutó kategória is remek ötlet volt, így egyértelmûvé vált számomra, hogy ez bizony kihagyhatatlan.

Áki, Luca, qvic, Feró - ez nem egy népdal elsõ strófája, hanem azon arcok neve, akikkel fél hét körül érkezem Cserépfaluba. A Hór-völgyi Általános Iskolában már sokan vannak, nagy részük futó, mindenki öltözködik. Én is nekilátok gyorsan rendezni a soraimat, mert Sütõ Laci hevesen terelgeti ki az indulókat az udvarra. Hétkor a kapuban ácsorgok qvic-kal (a többiek már elindultak a gyalogos távokon), SC bíztat minket, Szilvi késik, de megvárjuk, majd végre rajt.

Erõs kezdés a mûúton, qvic rátapad Szilvire, magamban mosolygok: na most megtudod, milyen érzés egy gyorsabb futót követni. :) Végre elhagyjuk az aszfaltot, kapaszkodunk felfele. Ismerõs a táj, a 26-os távot már kétszer teljesítettem, egyszer túrán, egyszer magánban. Ezért mikor felérek a templomhoz, terelgetem az embereket, akik mindenfele mennek, csak arra nem, amerre kellene. Három futó társaságában érek a kaptárkövekhez (0:27). Visszafutok a mûútra, majd zúzás lefele a piroson, elõttem két futó, iszonyúan nyomják. Lassan le is maradok, jön az elsõ gyönyörû völgy: a Felsõ-szoros. Rövid ugra-bugrálás után kiérek a Dobi-rétre. Érzem, hogy valami nem klappol. A lábaim kezdenek merevedni, ami nálam ritkán fordul elõ. Ez viszont csak egyet jelenthet: nagyon gyorsan megyek magamhoz képest. A pontnál (0:58) pecsétet és jéghideg vizet kapok. Eddig 8,6-os átlag, na itt a bibi, gyorsan nyomok egy satuféket, és néhány percet sétálok, addig eszem egy csokit. Mikor újra futni kezdek, hamar rálelek a saját tempómra, így már sokkal kellemesebb. Még nem vagyok hozzászokva a tömegrajtokhoz, olyan csoporttal jöttem el, akik jóval gyorsabbak nálam. Erre máskor figyelnem kell.

A sárgán már magányosan futok lefele, látom a jelzéseket újra festették, a szalagok pedig nagyon jól kiegészítik a hiányosságokat. Rátérek a tanösvényre, újabb lélegzetelállítóan szép völgy: Ökörütõ. Kicsit köves a talaj, de remekül haladok, belefutok az ország legcsodálatosabb völgyébe: a Hór-völgybe. Hiányolom a patakon való átkelést, de csontszáraz a meder. Jó hangulatban kocogok be az oszlai erdészházhoz (1:45). Nagyon nem vagyok éhes, de tudom, hogy mi következik, így egy lekváros kenyeret eltüntetek. Közben érkezik ebola a társával (Gábor?), õket követve vágok neki az elsõ komolyabb próbának: az Ódorvárnak. Féltem az emelkedõtõl, ezért hoztam botokat, és nagyon jól beválnak. A két srácot szorosan követve, széles fogásokkal egészen könnyedén haladok felfele, és nagyon gyorsan fogynak a szintek. Ki kell menjünk a kiszögeléshez, amit a kilátás miatt nem bánok, viszont a szûk ösvényen alig férünk el, szemben futók jönnek. Megkapom a pecsétet (2:20). Remek, sõt kitûnõ. Visszamászom az útra, megkeresem a kék romjelzést, és porzás lefele. Eboláékat nem látom magam elõtt, aztán rájövök miért, mert mögöttem vannak. A nagy kavarodásban lehagytam õket. Ismét Hór-völgy, hosszasan kocogok, futás szempontjából rendkívül monoton, de a táj miatt mégsem unatkozom. Elérem a Pazsag-völgy bejáratát (3:07), ahol bekólázom a ponton. Befutok a völgybe, ismét csatlakozom a két sráchoz, küzdünk a sárral, ami nagyon meglep minket, hiszen eddig minden száraz volt. Völgyet váltunk (Pokol), és megkezdjük a mászást a Bükk-fennsíkra, 10 kili jön 600 méter szinttel, szép lesz. Nem tartom a tempót a srácokkal, inkább lemaradok, és szép lassan mászom tovább. Végre beérek Répáshutára, jobbra nézek, több futó is a falu közepe felé sprintel. Srácok, nem arra kell menni, gondolom magamban, mert kiabálni nem érdemes, már úgysem hallanák. Én balra fordulok, és a zöld négyzeten felmászom a mûútra, ahol lassan futogatva féltávhoz érek a Bánya-hegyi parkolóban (4:07).

Néhány percet lakmározom, megérkeznek az elkavart eboláék is, együtt folytatjuk az utat, továbbra is felfele. Gábor le-lemaradozik. Kalandos rész következik Három-kõ fele, az utat falevelek borítják, néha azt sem tudom hova lépek, a botokkal próbálom koordinálni a mozgásomat. Viszont nagyon jól haladok, elfogy az erdõ, kicsit párás a levegõ, nem látok messzire a teraszról, de még így is fantasztikus a látvány. Ugyanez Tar-kõn (5:14). Muszáj néhány fotót készítenem. Elindulunk lefele, duóra csappant a csapatunk. Nyomjuk a gázt, de valamiért mégsem érzem, hogy jól haladnánk. Bár sokat beszélgetünk, talán azért. Az Imó-forrás völgye szintén mély nyomokat hagy bennem, illetve az a zakózás is, amit a ponthoz vezetõ lejtõn ejtek meg. :) Finomságokkal várnak minket (5:49), ki is használom a lehetõséget. A zöldhöz vezetõ emelkedõn még nincs nagy változás, ebola távolodik, megint lemaradok, aztán azon a hosszú szakaszon már érzem, hogy jön vissza az energiám, és a lábaim visznek elõre. Szinte észre sem veszem, de elhagyom a társamat, és Bujdosó-kõhöz már egyedül érkezem (6:43). Várok két percet, hátha felbukkan a srác, aztán elindulok, majd csak utolér. A következõ völgy szépsége miatt ismét tátva marad a szám, pedig azt hittem, hogy ezt már nem lehet tovább fokozni. A halastónál egy nem várt frissítõ pontba botlom, persze nagyon örülök nekik, magamhoz veszek egy csokit és egy banánt. Újra emelkedni kezdek, és már elõre félek Ódorvártól, ahová másodszor is fel kell kapaszkodjak. Egyenletesen haladom, örülök a botjaimnak, aztán hirtelen az út lejteni kezd. Megijedek, talán rossz helyen járok? Szemben, nagyon messze és nagyon magasan meglátok egy gigantikus hegyet, és megfagy bennem a vér. Az lenne Ódorvár? Elsõ pillanatra bepánikolok, de aztán nyugtatom magam, ennyire azért nem számolhattam el a távot, hiszen az a hegy legalább két órára van innen. Lefutok a lejtõn, egy bokron meglátok egy papírdarabot: ep 100 méter. Elönt a megkönnyebbülés, nevetek magamon, és nagyon örülök, hogy végre itt vagyok (7:43).

Innen ámokfutásba kezdek, sajnos sok a rövidtávos a szakaszon, nagy részük iskolás, de szerencsémre a tanítók félre terelik õket, így szabad az út elõttem. Húsz percbe telik, míg lejutok a bükkzsérci mûúthoz, majd lassan, de egyenletesen megmászom Nyomó-hegyet, az utolsó próbát. Megkapom a pecsétet (8:24), és maradék erõmet összekaparva visszafutok Cserépfaluba. 8:39-es idõvel érek célba. Egy kissrác nyakamba akassza az érmet, kapok egy pólót is. Aztán bevánszorgok a zuhanyzóba, futókkal beszélgetek, köztük kutyÁ-val, aki a cipõmrõl ismer meg. :) Az enyhén hideg víz majdnem olyan jól esik, mint a futás. Felfrissülve beállok a sorba az oklevélért és kitûzõért, közben már ebola is beért remek idõvel, a srác visszatért. :) Hamar jutok kajához is, erre vártam már órák óta, nekem nagyon ízlik. Megjelenik qvic, majd szép lassan megérkeznek a többiek is.

Számomra teljesen egyértelmû: nekem a No megállj csak! 60 A TÚRA és A FUTÁS. Rendkívül jól éreztem magam, remélem minden évben eljutok ide.

piedcat

 
 
 Túra éve: 2007
LúdtalpTúra éve: 20072007.10.31 10:20:21
megnéz Lúdtalp összes beszámolója
Még szerencse, hogy JB csak a végén árulta el, hogy Õ valójában BB, azaz a Bakonyi Bivaly... :-)

Túrafutó szekcióban indultunk, a taktika a következõ volt: 160 alatt maradni, aztán a végén belehúzni. Próbáltam volna én de hát mezõnyversenyben? Esély zéró.

Az elsõ 8,5 kilit nagyobb csapat részeként, larzen vezetésével toltuk, leghátul kapaszkodtam és komolyan aggódtam a pozíciómért, mert úgy éreztem ezt nem bírom sokáig. 158-164 között mozgott a frekim, amire lelkileg most nem voltam felkészülve - kellett pár óra mire megbarátkoztam a gondolattal, hogy akkor ez most egy kemény nap lesz. A Dobi rét után arra lettem figyelmes, hogy JB angolosan ellépett. Több se kellett, tekertem utána. Innen már tapadtam rá. Sorra fogyasztottuk a kiliket, és féltávtól (Bányahegyi parkoló) 3:25-tel indultunk tovább. Vesztemre kikalkuláltam, hogy ez neccesen de meg lehet 7 órán belül. Na erre JB vérszemet kapott, és kb 50-ig (Bujdosó kõ) nyomta mint süket a csengettyût. Az emelkedõkben egyértelmûen erõsebb volt, csak annyi esélyem maradt, hogy a lejtõkben "fogom". Az Ódorvárra vezetõ kezdetben sunyi, majd késõbb nyíltan szemétláda emelkedõben kicsit én is vállaltam a vezetésbõl, így az Ódorvári utolsó pontról, kb 8 kilivel a cél elõtt 6:05-tel indultunk tovább. Na innen "ereszd el a hajam" ment. A lejtõs részeken is 165 körüli pulzussal diktáltam a tempót. Nagyon gyorsnak éreztem, volt, hogy azt gondoltam még egy lépés és begörcsöl a vádlim, de megúsztam. A Nyomóhegy utolsó meredek kaptatója elõtt JB-t kissé lemaradva láttam jönni, de töretlennek tûnt. Fentrõl aztán az utolsó kb. két kilin mindent bele. 160-170 között mászkált a freki terepviszonyoktól függõen, ahogy sepertem lefelé.

6:49 lett a vége, 1 ó. 5 perccel jobb mint két éve. Nagyon örültem neki.

Az õszi Bükk ismét csodás panorámákkal ajándékozott meg minket a túra alatt. Élvezhettük a sárguló avar kavargását a talpunk alatt, az érett õsz hûvös illatát. Szép volt, továbbra is az egyik kedvencem ez a túra.
 
 
kekdroidTúra éve: 20072007.10.16 11:47:30
megnéz kekdroid összes beszámolója
НУ ПОГОДИ! Less Nándor emléktúra 60

Sötét hajnali égbolt, telepettyezve csillagokkal, a láthatáron pedig a Bükk kontúrja. Ilyen látvány mellett jutunk el Cserépfaluba Kerek repkénnyel, ahol már rajtoláskor találkozunk ismerõsökkel: RitaB, Suvlaj, Nagyondinnye, valamint a majdnem meglepetésszerûen felbukkanó Vándorköszörûs. Sorállás nélkül tudunk nevezni, ami nem azt jelenti, hogy protekciónk van, hanem egyszerûen nem volt elõttünk senki :). Igényes itinert kapunk, térképvázlat, szintmetszet, táblázat, valamint rengeteg ismertetõ olvasható benne, igazán hasznosnak a táblázatot és a szintmetszetet tartom. Szalagozott úton kelünk át Cserépváraljára, egy kisebb emelkedõn való feltalpalással. Kicsit sajnálkozunk, hogy nem tér ide vissza a túra, mert akkor biztosan vennénk néhány mutatósabb ruhadarabot :). Érdekes modern kori "templomrom" mellett hagyjuk el a falut az emelkedõn, amely egészen a Cserépvár dombjának a gerincéig. A vár felé nem térünk ki, az igen gyéren felfestett, szintén szalagozással megerõsített piros háromszög jelet követjük a Dél-Bükkre igen jellemzõ kaptárkõnél lévõ ellenõrzõpontig. Maga a kõ impozáns méretû, magányos szikla, hasonlót találhat az ember bõven Szomolya, Bogács, Noszvaj környékén.

Itt a pontõrök két irányt is mutatnak, ahol fel lehet kaptatni, mi a szalagozott utat választjuk, az kevésbé tûnik meredeknek, kiérve az útra bizonytalankodunk egy sort, mivel a többiek a fenti iránnyal ellentétesen indultak el, végül úgy döntünk, hogy legkésõbb a következõ ellenõrzõponton bevárjuk õket, ha nem érnek utol addig. Legkorábban ezt Suvlaj teszi meg, nekivágunk a Felsõ-szoros sziklarengetegének, még elõtte ér utol a terepfutó táv mezõnyének jelentõs része, köztük Csanya és SC, valamint sok más ismerõs sporttárs. Kis réten átkelve, a jelzést mégsem annyira eltévesztve érjük el a szoros bejáratát. A szurdokvölgy nem olyan nehezen járható, mint amennyire emlékeimben élt, csak néhány, az ösvényre merõleges fa segíti tereprutinunk fejlõdését. Valamint az egynyomos ösvényen néhol félreállunk a gyorsabb lábú futók elõl. Enyhe emelkedõ után kiérünk a szurdok végét jelzõ völgybõl, feltûnik az egyre felhõsebb ég, hirtelen erõsen remélni kezdem, hogy nem kezd el esni az esõ. A Dobi-rétre érve pedig a névadó rajzfilmbõl ismerõs farkas jelzi elõre az ellenõrzõpontot, ahol kis étkezési szünetet tartva bevárjuk a társaság hátramaradt tagjait.

Rövidesen elkanyarodunk nyugat felé, néhol feltûnik egy-egy régi sárga sáv jelzés, erdõben, mezõn gyaloglunk, az egyik emelkedõ tetején a táskába számûzöm a pulóvert, még én is kezdem kimelegedve érezni magam. Ez részben az emelkedõnek, részben pedig a tempónak köszönhetõ, lévén a fent említett második ponton némi idõzavarba kerültünk, amit feltétlen korrigálni kellett :). Az egyik réten megmutatom Ódorvárat, hogy a Hór-völgybõl hová kell majd felkapaszkodni, nem úgy tûnik, hogy osztatlan a lelkesedés. Oszlát az eddigiekhez képest igen hamar elérjük, ez az összes táv számára frissítõpontnak számít, rengeteg a túrázó és ennek megfelelõen rengeteg a szolgáltatásként kirakott zsíros-/vajas-/lekváros kenyér, valamint a gyümölcslé. Gyorsan vételez mindenki ízlésének megfelelõ mennyiségû és fajtájú ellátmányt, majd nekivágunk a várnak. Ez az emelkedõ a túra egyik fénypontja, de csak miután elhagyjuk a kényelmesen kanyargó földutat és rátérünk a szalagozott kaptatóra. Itt mindenki körülbelül egy tempóban próbál feljutni a csúszós, nagyon meredek csapáson, nehezítésképpen néhol le kell térnem az útról, hogy ne huppanjon rám az elõttem feljutni igyekvõ úriember.

Fent lelkes gyerekek és kevésbé lelkes szülõk fújják ki magukat, a gyerekek már indulnának is tovább. Mi megvárjuk a sorrendben Vándorköszörûs - Kerek repkény duót, majd átsétálunk Ódorvárra, ahol Suvlaj már épp befejezte a romok meglátogatását. Repkénnyel körbefotózzuk a panorámát, éppen tisztul az ég, elõttünk az egész Dél-Bükk, észak felé pedig kicsit kapaszkodva még látszik Tar-kõ, valamint Három-kõ és a fennsík attól keletre elnyúló kiemelkedései. Hihetetlen látvány mindig, pedig nem elõször járok itt (teljesítménytúra keretében elõször:)). Sietve elindulunk a várról lefelé, érintjük a forrást, amelynek a térkép sem ír nevet, viszont szépen csorog a víz belõle. A következõ lejtõt pedig óvatos kocogással vesszük, a hajtûkanyarnál pedig igyekszünk nem kisodródni és már vissza is térünk a völgybe, amelybõl majdnem másfél kilométerrel délre másztunk ki. A teljesen száraz patakmeder mentén kapaszkodik az út - egykori országút, állítólag még menetrend szerinti busz is járt erre - a völgyben, hangulatos õszi erdõben.

A Pazsag-völgy bejáratánál a ponton megkínálnak csokival, pár kockát elfogadok, azt mondják, eddig összesen hat futó járt ott, ami eléggé meglepõ annak fényében, hogy mennyien suhantak el mellettünk. Nem morfondírozunk sokáig, indulunk fel a (jelzetlen, tehát szalagozott) völgyben, hátrahagyva a sziesztát tartó Nagyondinnyét. Többnyire járatlan völgyben talpalunk felfelé, avarral, faágakkal befedett úton, ösvényen. A Pokol-völgybe való letéréskor (feltérés, lévén emelkedik :)) pedig egy gyér vizû patak is néhol az ösvényt választja lejutásra. Répáshuta szélét érjük el, itt Kerek repkény és Vándorköszörûs jobban képben vannak helyismeretlieg, errefelé valahogy sosem jutottam el. Jelzett úton érjük el a hegységet gyönyörû vonalvezetéssel átszelõ fõutat, szerencsére nincs túl nagy forgalom, ezt kell követni egészen a Bánya-hegy alatti parkolóig, ahol megint frissítõponttal, kész lakomával vár a rendezõség. Készül egy közös kép is, amelyen Kerek repkény kivételével mindenki kissé nekibúsult arccal néz az optikába :), a pontõr bácsi pedig nem egészen veszi a lapot ;).

A kövek vonulatára kényelmes úton, szép erdõben lehet feljutni innen, egyetlen komolyabb kaptatóval találkozunk útközben, valamint érdekes sziklaalakzatokkal. A hely minden útitársam számára teljesen ismerõs, kicsit igyekszünk kilépni, hogy Tar-kõn legyen némi idõnk megpihenni és a kilátásban gyönyörködni. Közben elhatározzuk, hogy mégsem lesz szükség az "Itt pihent meg Vándorköszörûs" emléktábla avatására. Elõször azonban még útbaesik Három-kõ fennsíkszerû teteje, ahol a szél miatt csak néhány fotó erejéig állunk meg, továbbsietünk a magasabb hegyre, ahol az ellenõrzõpont mellett csodálatos kilátás vár. Nem lehet se leírni, se lefényképezni, nagyon hatásvadász hely ez a Tar-kõ, állunk (ülünk, fekszünk :)) is itt majd' húsz percet, de megéri. Alattunk az eddigi és a további útvonal részletei, egy festõi jellegû tisztás (Vándorköszörûs szúrja ki, késõbb éppen ennek a szélén megyünk majd lefelé), továbbá a Nagy-Eged - Várhegy gerinc, az Egerbaktai-tó, a Mátra tömbje, a Visontai erõmû... a pára mögött Eger, kicsit közelebb Felsõtárkány. Elképesztõ. (Ja, és ez a háromezer-kilencszázhuszonötödik alkalom, hogy itt vagyok. :))

Lefelé nem is olyan szaladós az út, mint amilyennek tûnik ugyanitt felfelé, elhagyjuk az Országos Kék jelzés útját, többszöri jelzésváltással igyekszünk eljutni az Imó-kõ pontja felé. Az erdõ õsszel szerintem ilyenkor, kora délután a legszebb (természetesen napsütésben), hangulatos fények, színek kísérik az utazót. Csak lefelé kell mennünk nagyon sokáig, igyekszünk is ennek megfelelõen belehúzni egy kicsit és csak néha állunk meg fényképezni. A ponton forralt borral kínálnak, egy faágra ülve elkortyoljuk, éppen észrevéve, hogy ez a faág pontosan a továbbhaladók útját is jelenti. Nemsokára vége szakad egy idõre a kényelmes lejtõs suhanásnak, "rövid, de velõs" emelkedõ veszi kezdetét a Lök-bércig, ahol újra beállhatunk üzemi sebességre. Itt még majdnem utol tudjuk érni az idõközben utazásügyileg ellépett Vándorköszörûs-Suvlaj kettõst, de muszáj tartani egy technikai szünet jellegû megállást. Bujdosó-kõ felett megint pontõrök várnak, gyorsan pecsételnek és itt is kérés nélkül írnak áthaladási idõt - mint eddig mindenhol.

A köveknél most meg sem próbálok fényképezni, az Eger csillagán itt bemozdult a kép, most pedig már túl sötét van egy rendes fotó elkészítéséhez. Nem mellesleg még sietünk is, közben azért megmutatjuk RitaB-nek a köveket (nem mintha nem lennének eléggé feltûnõek). Leérünk az országúthoz, majd nekivágunk az emelkedõnek az Oldal-völgyi halastó mellett. Nagy kedvencnek mondható út nekem ez, fõleg, miután letérünk a betonról és az erdõben talpalunk fel Völgyfõ-ház felé. Eme háznál meg kell állnunk egy pillanatra egyéni frissítõpontként szõlõcukrot vételezni, majd mehetünk is tovább, Ódorvár újbóli érintéséhez. Ebbõl az irányból ez egy rövidebb emelkedõt és egy hosszabb lejtõt jelent, közben muszáj megállni, az általunk éppen megmászott hegy vet árnyékot a szemközti hegyre, de annak a tetején az erdõt még éppen, hogy süti a nap, elképesztõ módon kiszínezve a tájat. Ódorvárnál a kissé átfagyott pontõrökkel beszélgetünk pár sort, megtudjuk, hogy kb. 1600 indulónak kellett pecsétet nyomni az igazoló lapra - ebbõl a hosszútávosoknak kétszer is. A vár fokára most nem megyünk ki, lassan kezd besötétedni, erre a gondolatra - és persze a hideg miatt is belehúzunk, igyekszünk még a teljes sötétedés elõtt leérni legalább a bükkzsérci mûútra.

Ez többé-kevésbé sikerül is, nagyjából tíz perccel az út elérése elõtt kell feltenni a fejlámpákat. Szerencsére az aszfaltkoptatás nem tart sokáig és a Nyomó-hegyre felfelé sem tévesztjük el az utat. Ez a hegy viszont még egy utolsó meredek emelkedõvel vár minket, de legalább távban rövidnek bizonyul. Fent az adótorony tövében sütkéreznek a "sugárzásban" a pontõrök. Pecsételünk, majd haladunk tovább, csak egyszer bizonytalanodunk el lefelé menet, útközben pedig újra a csillagos ég és a Bükk vonulata kísér minket a cél felé. A faluba leérve rosszfelé fordulunk el, hamar korrigálunk, a célban Vándorköszörûs levele (és "Kajajegy"-e (sic!)), valamint a kedves rendezõség vár, gratulálnak és mutatják, merre kell megközelíteni a babgulyás lelõhelyét. Itt vacsora közben pontosan öt perces követési idõkkel megérkezik RitaB, majd Nagyondinnye is, a vacsora után még befut az idõközben két sporttársat Mezõkövesdig elfuvarozó Suvlaj is. Eger felé minket pedig szinte ugyanaz a kép kísér, de már jó alaposan elfáradva figyeljük csak az utat...

Remek túrán vehettem részt, köszönöm útitársaimnak a szórakoztató társaságot és a rendezõknek a profi, de mégis kedves és figyelmes rendezést, jövõre remélem újra erre járhatunk.
 
 
Kerek repkényTúra éve: 20072007.10.15 15:29:47
megnéz Kerek repkény összes beszámolója
НУ ПОГОДИ! – Less Nándor Emléktúra 60 km

Szombat reggel vacogva szálltam ki az autóból Cserépfaluban. Azelõtt soha nem jártam itt, a Bükkben huzamosabb ideig pedig idén nyáron voltam elõször 5 napot nagyzsákkal, vándortúrázva. Nagyon magával ragadott a táj, így a távolság egyáltalán nem riasztott el a túrától (amúgy sem szokott :)), tudtam, hogy egy nagyon varázslatos helyre jövök. A táv kiválasztása sem okozott nagy gondot, hiába fáradtam el nagyon a hét folyamán, mindenképp a hosszútáv volt kitûzve, mert az megy fel egyedül Tar-kõre.

Érkezéskor nem volt nagy tömeg a rajtban, három perc múlva már a kezünkben volt az itiner, megvártuk a Budapestrõl érkezõket, majd együtt léptünk ki az iskola kapuján 6 óra 25 perckor Vándorköszörûssel, Kékdroiddal, RitaB-vel, Suvlajjal és Nagyondinnyével.

Tempósan haladtunk, az idõ hûvös volt, de az elsõ kis emelkedõk után mindenki meglazította kissé öltözékét. Cserépváralján már kipakoltak a ruhaárusok, mi meg suhantunk tovább. Felmentünk egy kisebb dombra, ahol a kék felhõk alatt már látni lehetett a nap gyenge narancssárga fényét, majd hamarosan nagyon érdekes természeti képzõdményeket pillanthattam meg: a kaptárköveket. Ehhez hasonló kúp alakú hatalmas sziklákat ezelõtt még soha nem láttam. Itt volt az elsõ ellenõrzõpont is, ahol megkaptuk az elsõ bélyegzõt, ami nagyon ötletesen a „No megállj csak!” rajzfilmbõl a farkast ábrázolta, füstölgõ puskával. :)

Szalagozáson haladtunk el a kaptárkövek között, majd rátértünk egy szekérútra. Itt a többiek elkeveredtek kicsit, Suvlaj ért minket utol leghamarabb. Valahol itt elõztek le minket futó ismerõseink is, köztük László Szilvi, Csanya, Börcsök András, majd Summer Comfort „Hajrá TTB!”-t kiáltva egy népesebb sereggel.

Nemsokára egy nagyon hatásvadász úton haladtunk, jobboldalt egy mély szurdok, ahova le is kellett ereszkedni. Az idõ még kicsit borongós volt, így a sziklás, sárga levelekkel telehintett völgy elég misztikusan hatott. A fán lógó papír a cigarettázó, puskát tartó farkassal már a következõ ellenõrzõpontot hirdette, itt megvártuk Vándorköszörûst és RitaB-t, akik nemsokára fel is bukkantak.

Ahogy haladtunk tovább, az õszies erdõ megritkult, majd egy kedves dimbes-dombos tisztásra értünk ki, ami kicsit emlékeztetett a Gyûrûk Urából jól ismert Hobbitfalvára a domboldalakba vájt kis üregeivel. A dombokat hamarosan magasabb hegyek váltották fel, majd bekanyarodtunk az Oszlai házikóhoz, ahol többféle gyümölcslé és kenyér (lekváros, zsíros, vajas…) választhattunk. Miután mindenki evett kedvére, nekiindultunk a sziklás, meredeken felénk magasodó Ódorvárnak, ahova eleinte barátságosan emelkedõ szerpentin, majd a végén igen kemény kaptató vitt fel. Itt küzdöttem rendesen, a mezõny is eléggé összetorlódott, de mikor megláttam a végét, már mosolyogtam. :) Felfelé menet azzal szórakoztattam magam, hogy olyan, mintha egy vödör falán kéne kimászni, ahogy léptem, egybõl emelnem kellett a lábamat tovább, nehogy visszacsússzak, mert az avar igencsak lefelé tendált. Hiába, hatalmas mennyiségû túrázó ment már itt elõttünk is fel. A „vödörbõl” való végsõ kikapaszkodást az erdészeti útra pedig sokan négykézláb tették meg. :)

Ódorváron a pontõröktõl csokit kaptunk, kimentünk megnézni a kilátást, ami nagyon Pazar volt, a távolban láthattuk a sziklás oldalú Három-kõt, ahová még el fogunk jutni a nap folyamán, majd rövidesen indultunk is tovább. Meghitt kanyargós kis utakon haladtunk lefelé a völgybe, a végén igencsak kellett magamat fékezni a botommal, de nagyon tetszett, hogy bokáig gázolok a sárga levelekben. A Hór-völgybe visszaérve már nem volt olyan sok a túrázó, mint az Oszlai ház elõtt. Nemsokára elértük a pazsag-völgyi ellenõrzõpontot, ahol a kedves pontõrök megkínáltak minket a futók frissítõjébõl, mondván, hogy nincsenek sokan, és jut. :)
Dinnye itt leheveredett aludni, Kékdroiddal, Vándorköszörûssel és Suvlajjal mentünk együtt tovább. Emelkedtünk egy darabon, majd jobbra lenn a fák mögött Répáshutát vélem felismerni, és tényleg. :) Innen már ismerõs úton mentünk felfelé, majd egy mûútra értünk ki.

Füst illatát hozta a szél, mikor az ötletes rajzon mosolyogtunk, ami egy falatozó farkast ábrázolt. A „Futók” feliratú tábla az árokban hevert. Bekanyarodtunk a parkolóba, ahol a tûz körül túrázók ültek és ettek. Mi is magunkhoz vettünk némi enni- és innivalót, aztán befutott RitaB is. Kicsit még ültünk, majd indultunk tovább.

Boroszlánokkal szegélyezett úton haladtunk felfelé. A hely magával ragadott. Balról a kerítés mellett az õszülõ bokrok ugyanazok a bokrok voltak, amikrõl nyár elején vidáman falatoztunk a málnát. Most már csak néhány fekete szeder árválkodott a szederbokrokon, málnának nyoma sem volt. Vándorköszörûssel itt a nyári élményekrõl nosztalgiáztunk, ugyanis egy éjszakát a Toldi-kunyhóban töltöttünk, majd másnap reggel felmentünk Tar-kõre, s utána azon az úton ereszkedtünk le, ahol most épp fölfelé haladtunk. A Bükk õsszel is szép volt, most sárgásbarna, nyáron üdezöld. Az ég is egészen kitisztult, az élénk-kék ég és a barnuló táj nagyon szép kontrasztot adott együtt. Közben megvitattuk a kefir és a natúr joghurt rejtélyét, majdnem hanyatt estem egy fán való átmászáskor (köszi Vándorköszi, hogy elkaptál :D), aztán mind a 4-en eszeveszett ivásba kezdtünk, mert bizony a folyamatos felfelé meneteltõl elkezdett porzani a torkunk. :)

Az erdõ megritkult, majd egyenesen Három-kõre sétáltunk ki, ahol gyönyörû panoráma fogadott. Ez a rész egy alpesi legelõ érzését kelti bennem, ahogy a szép domború hegyoldalról látjuk a lenn elterülõ kisebb hegyeket. Aztán már látszik Tar-kõ is, szirtje mögött pedig ott a Kékes, csak kicsit messzebb. Elindulunk hát az ellenõrzõpont felé, hûvös szél fúj megint, ami enyhül kissé, mikor a fák közé érünk. Nemsokára népes kirándulócsapat jön velünk szemben lefelé, s az ellenõrzõpontot jelzõ papiros után kibukkanunk a fák közül egyenesen Tar-kõ tetejére, s gyönyörködhetünk a félkörpanorámában. Jobbra Három-kõ, alattunk a finom vonalú dombok-hegyek lankái. Csodaszép. Ezt egy fénykép sem tudja igazán visszaadni. A pontõrök pecsételnek, s ropival, meg csokival kínálnak minket. Ez a hely nem enged egyszerûen tovább, egy negyed órára legalább le kell ülni a sziklákra, s nézni-nézni a Bükk szépségét. Én még napozok is kicsit, legalábbis kinyújtom tagjaimat. :) Vándorköszörûs a mélyben észrevesz egy tisztást, melynek szélén a fák árnyékai hosszú árnyékot vetnek, tényleg olyan, mint egy festmény. Majszolunk egy kis csúcs-csokit, készítünk pár fényképet, megérkezik RitaB is, aztán lassan elindulunk lefelé.

Lentebb elhaladunk a szép tisztás szélén, amit Tar-kõrõl is láttunk. Jó tempóban érjük el az Imó-kõnél található ellenõrzõpontot, amit igen otthonosan berendeztek a pontõrök, még egy kis forralt bort is kapunk tõlük kóstolóba. Kedves. Rövid szusszanás után megyünk tovább Bújdosó-kõ felé. Az odaúton vissza-visszapillantva még gyönyörködhetünk a Tar-kõ és Három-kõ szépségében, aztán hamarosan elérjük a pontot. Egy kis mézes puszedli elfogyasztása után ereszkedni kezdünk Kékdroiddal és RitaB-vel. (Vándorköszörûs és Suvlaj itt elléptek) Völgyfõ házhoz felfelé Droiddal jobban tempózunk, bár a háznál leülök kicsit, hogy kérhessek szõlõcukrot, mert elkezdtem kicsit szédülni. Emlékszem a következõ emelkedõre, nyáron megjártam már, de most nem volt olyan kemény, mint akkor a nagyzsákkal. Ódorvár elõtt a magaslaton elrohan elõttünk az úton egy vaddisznó, majd megint egy nem mindennapi vizuális élményben van részünk, mikor meglátjuk a szemközti hegyeket, félig leárnyékolva azok által, amiken éppen mi állunk, de a teteje narancssárga a lemenõ nap fényeinek játékától. Gyorsan leereszkedünk a ponthoz, ahol a kitartó pontõrök dideregve állnak, s teszik fel maguknak fõni a vacsorájukat. Még mozgás közben, nemhogy egy helyben állva. Beszélgetünk pár percet, majd jó õk jó utat, mi kitartást kívánva nékik búcsúzunk el. Itt tudtuk meg, hogy a rendezvén összesen mintegy 1600 résztvevõt csábított ma ki a négy fal közül. Szép.

A Nap lassan eltûnt a horizontról rózsaszín színek közepette. Egyre hidegebb lett. Elõkerültek a fejlámpák is, egész hamar elértük Nyomó-hegyet, ami nem volt olyan magas, viszont annál meredekebb. A ponton gyorsan bélyegeztettünk, majd elindultunk lefelé, kissé bizonytalanul, mert sose tudtuk, hogy mikor kell már balra fordulni Cserépfalu fényei felé. :) Éhes voltam, már elképzeltem, ahogy a célban eszek, akármi is legyen az. :D

Közben Vándorköszörûs is hívott minket, merre járunk, õ épp akkor indult hazafelé, mondta, hogy ránk hagyományozta az ételjegyét, meg hogy írt nekünk levelet, amit a célban hagyott.

Egy kanyarnál, közvetlen az iskola elõtt véletlenül elvétettük az irányt, de még nem voltunk messze, szerencsére Kékdroid idõben észrevette, hogy nem jó helyen vagyunk. Vidáman léptünk be az iskola kapuján, ahol több lépcsõben történt a beérkezõk regisztrálása. Az elsõ asztalnál célbélyegzõt és célidõt kaptunk, majd a számítógépeknél nyomtattak nekünk névre szóló oklevelet. A harmadik helyen pedig megkaptuk a kitûzõt és az étkezési utalványunkat. Lesétáltunk, ettünk. Jólesett a bableves. Nemsokára csatlakozott hozzánk Rita, majd Dinnye is. Beszélgettünk még kicsit, majd hamarosan elbúcsúztunk. Szép nap volt.

Köszönöm a Rendezõségnek ezt a nagyon szép és nagyon jó túrát. A frissítõk mindig ott voltak, ahol szükség volt rájuk és minden rendezõ és pontõr nagyon-nagyon kedves volt.
Köszönöm a társaságot Kékdroidnak (meg a szállást is), Vándorköszörûsnek, Suvlajnak, RitaB-nek és Dinnyének is, még ha nem is mentünk sokat együtt.
Remélem jövõre megint itt tudok lenni!
 
 
nedus65Túra éve: 20072007.10.15 08:46:27
megnéz nedus65 összes beszámolója
Most indúltam elõsszõr ( hányadszor is írom ezt ? )ezen a túrán . Sõt , bár ezt egy kicsit szégyellem is , a Bükkben is most túrázom elösszõr .
Alig egy hete kaptam egy levelet az Ultramarathon oldalról , Balázstól , hogy ezen a túrán a futóknak is rendeznek futamot . Mivel futónak túl lassú vagyok , gyalogosnak meg kicsit gyors , gondolkozom egy kicsit ( olyan 10-15 másodpercet )és úgy döntök , hogy a Vasas maraton után , ami nagyon kellemes élmény volt , ott a helyem .
Szombat hajnalban , a csodálatos csillagos ég alatt , az Esthajnal-csillagot követve érkezem meg Cserépfalura .( mennyi "cs")Mivel a szervezõk tanácsát megfogadva már itton kinyomtattam és kitöltöttem a nevezési lapot , úgy 1,5 perc alatt végeztem is .
7-kor tömegrajt a futóknak . Kicsit kevesebben vagyunk , mint amire számítottam , de a minõséggel nem lehetett baj . Ott volt a Terep100 gyöztes Németh Csaba , vagy éppen a kiváló Zámbori Zoli is .
Meglepõen lassan kezdtük a távot , és ez az elsõ 15 km-en nem is nagyon változott , igaz , eleddig a terep sem volt túl nehéz.
Az Oszlai frissítõ pont után viszont kezdte megmutatni az arcát a Bükk . Ódorvár felé az emelkedõ kissé lelassított , és sajnos leszakadtam arról a jó kis bojról akik eddig segítették a tempómat .( Mint utólag kiderûlt , ez végül is elég rosszúl befolyásolta az egész utat !)
Némi keresgéléssel találtam meg csak a jelzést , de többen is kovályogtunk ezen a területen . Az elágazásoknál jöttek emberek minden irányból .
A Hór-völgyben viszont elkövettünk ( egy váci kenus sporttárssal verõdtünk össze , hátha tudunk segíteni egymásnak : vak vezet világtalant )egy végzetes hibát .Mivel a segítõ szalagok itt teljesen eltüntek , pedig eddig tökéletesen tették a dolgukat , mi elmentünk egy röpke 6 km-es tévútra . Mikor megfelelõen csalódottan megtaláltuk a Hidegpataki-elágazást , már csak a teljesítés lebegett a szemünk elõtt , a jó idõ elérése már nem .
Az õszi erdõ viszont megint gyönyörû . Tele fantasztikus szinekkel és csodás illatokkal .
Tar-kõ felé viszont megint elkavartunk ( most már négyesben keresgéltük az utat , közben túrístákat is inzultálva , a térképüket elkérve) , de a látvány ami elénk tárult , mindenért kárpótolt . Mivel már ráérünk , falatozás közben alaposan elgyönyörködöm a tájban . Idefel kell hoznom a lánykámat is !
Innen viszont több eltévedés már nem volt . Úgy látszik a táv elsõ és utolsó harmadában egy szorgosabb csapat csinálhatta a kijelölést , mert itt minden tökéletes volt .
Elérkezett az elmélyülés idõszaka , és lassan kizárva mindenkit , csak a saját tempómmal , érzéseimmel és a táj befogadásával törõdtem . Már elõbb is ez kellett volna , hiszen innentõl kezdve észrevétlenûl teltek a kilóméterek és az iramom teljesen egyenletessé vállt .
Nem sokkal Ódorvár elõtt értem utól Larzent és csapatát , nem sokkal késõbb Csanyával is összefutottunk .
Az Ódorvári pontonszomorúan néztem a GPS kijelzõjén a 60,4 km -es jelzést, már éppen a célban lehetnék...
Innen már csa egy gyors leereszkedés , egy kicsi mászás és ott a falú .
A célban óriási tömeg , nincs kedven sorban állni , csak a kitûzõt és a pólót veszem át és irány haza .
A túráról : eltévedésünk ellenére , nagyon jó szervezés , tökéletes ellátás , kedves és segítõkész szervezõk .
A táj : csodaszép , igazolta minden várakozásomat
Végül is 68,8 km -ert mentem 8 óra alatt .
Jövõre jövök!!
 
 
laslowTúra éve: 20072007.10.15 08:14:31
megnéz laslow összes beszámolója
Bócika elsõ teljesítménytúrája!

Az idei Less Nándi túrámat elég sok tötyörgés elõzte meg. Menni vagy nem menni, és ha igen akkor milyen távon. Ezek a témák rendszerint nem vetõdnek fel, ha a környéken teljesítménytúra készül. A menés kérdése nem kérdés, és mivel „ha már lúd legyen kövér” alapon kombinálok a táv sem. De most a szokásostól eltérõ a helyzet, ugyanis egy szûk hét múlva csapatváltóval lefutjuk a Bécs-Budapest maratont. Ropi ügy mondhatják, akik a teljes távot gyûrik, de én ilyenkor már nem szeretem kihajtani magam, nem beszélve arról, hogy a 60-ason azért a sérülés sem kizárt, márpedig így egy húzódás vagy ficam a team többi tagjának a teljesítményét is rontja. Kisebb tõrdöfés volt az is számomra, hogy a hosszútávon versenyt is kitûznek. Mindezek után, amikor szponzori gondok miatt úgy tûnt ugrik a BB nem akartam a kardomba dõlni. Búfelejtésnek ott a hosszú táv. De a támogatás végül megoldódott, így kompromisszumként bevállaltam egy olyan távot, ami semmiképpen nem okozhat gondot. A 35 km mellett szólt az is, hogy így legalább magammal vihetem Bóci kutyámat is. Õ az utóbbi 6 évben állandó edzõpartnerem, egy-egy harmincast minden hétvégén lekocogunk, kisebb versenyeken volt már velem, de teljesítménytúrán még nem. Hát akkor gyerünk.
A hexasakkosok által rendezett túra a parkoló autók száma alapján csúcsot dönthetett az indulók illetõen. Fél hét tájban érkeztünk így, szerencsére nekünk még nem okozott gondot a parkolás. Barátaimmal Csabival és Csabival gyorsan megoldottuk a regisztrálást. Ez nem is volt nehéz mivel több számítógépes pultnál is dolgoztak ezen, és a letölthetõ nevezési lap is jó ötlet. Az iskola auláját kitöltötte a sürgölõdõ sokaság, mindennek a középpontjában pedig ott állt árgus tekintettel Sütõ Laci, mint Thor dimenziónkbéli kitüremkedése.
Dolgaink végeztével 6 óra 50-kor Csabi&Csabi, Bócika és jómagam nekivágtunk a Bükknek. A futórajt 7-kor kezdõdött, ezt már nem szerettem volna megvárni, minek fájdítsam a szívemet. Jó tempóban hagytuk el a települést, az alacsonyan álló felhõzet ugyan ígért némi csapadékot, de Csabi szerint a net erre rácáfolt, joggal voltunk optimisták. A falu szélén javasoltam Csabiéknak, hogy a zinzergõs hõmérsékletet kompenzálandó húzzunk bele, de nem támogatták az ötletet, így Bócikával leváltunk a Csaba-csapattól. Cserépváralján keresztül szimpatikus ösvényeken jutottunk az elsõ ponthoz.
Itt 7:14-kor megkaptam a pecsétemet, majd megmásztuk a kaptárköveket és visszamentünk a szekérútra. Ekkor bukkantak fel Csabiék, ami némi gondot okozott annak köszönhetõen, hogy Bócika kisebb istenként tiszteli Csabi P-t. A rajongásnak az az oka, hogy míg én gonosz módon képes vagyok a városban pórázon tartani, megszidni, ha fuj dolgokat eszik, addig Csabi jelenléte mindig egy jó kis rohangálással kecsegtet, ami egy vizsla számára mindennél többet jelent. Így nem is lepõdtem meg, amikor kiskutyám úgy döntött, hogy apát vált. A ragaszkodóbb én voltam ezért elõkerült a póráz és egy ideig így összeköttetve folytattuk utunkat. Ezen a szakaszon bukkant fel a futó mezõny is élén Atosszal. 10 perccel késõbb indultak, mint mi, kíváncsi voltam utol érnek-e az Ódorvárig. A Dobi-rétig tartó szakasz ez egyik kedvencem, fõleg a Kõ-völgy. Itt Bócika keresõ üzemmódban mûködött, vagyis elõre rohangált, majd megvárt, hogy utolérjem. A bedõlt fák alatti bujkálás különösen tetszett neki.
7:40-kor megkaptuk a Dobi-réti pecsétünket és a szalagokat követve mentünk az erdõbe. Az út nagyon precízen ki volt jelölve, sokszor szalagtól szalagig lehetett látni. Ennek azért is örültem, mert egy-két éve bicajjal próbáltuk bejárni ezt a szakaszt és úgy eltévedtünk, mint a nyúl a porcelánboltban. Most megnéztük a legelõ teheneket, a tehenészkutyák pedig jól megnézték Bócikát. Ilyen kis kutyacsaj ritkán rohangál arrafelé.
Következett a Hór-völgy, majd az Oszlai tájház. Itt 8:15-kor megkaptuk a pecsétünket, majd megszemléltük az ellátást. Ahogy megszokhattuk már ezen a túrán a választék ismét bõséges volt, lehetett enni-inni, de én csak egy kisebb zsíroskenyeret nyúltam le Bócika részére. A betermelés nem okozott gondot. Továbbhaladva a szalagokat követve a régi kék L jelen jutottunk el az Ódor mászásig, a domb alján két srác bizonytalankodott kommandós szerkóban, de sikerült õket elnavigálni. Ez a rész a túra legnehezebb szakasza, nemcsak az emelkedés, de a talajminõsége miatt is. A csapás néhol kicsit eltért a korábbiaktól gondolom, hogy kelljen annyit bravúroskodni a kidõlt fákon keresztül. Az ódorvári pontnál lenn hagytam a füzetemet és felkocogtunk megkuksizni a kilátást. A panoráma, mint mindig, megkapó. Alattunk a Hór-völgy, mint egy terepasztalon látszik az Oszlai tájház. Negyedórája még ott voltunk, az idõ 8:33.
Az égen sûrû, szürke fellegek gyülekeztek, a napfény csak épphogy, alaposan megszûrve préselõdött át rajtuk. Nem örültem volna, ha eláztam volna, de nem is lepõdtem volna meg. Visszaérve a bélyegzõponthoz felkaptam a füzetemet és egy csokit. Bócika farok csóválva körbeügette a csapatot, majd becéloztuk az Ódor oldalát. A 60-as távon futók nem értek utol, de korábban egy srác piros felsõben nagyon jó tempóban ment elõttünk, reméltem, hogy elkapom, de a beláthatóbb részeken rá kellett jönnöm, hogy a rövidebb távon mehetett. Indulók száma ide vagy oda az Ódor vártól a Kövesdi-kilátóig embert sem láttam, ott is „csak” a rendezõket.
9:15-kor értem ide a Török-úton haladva. Számomra ez ezerszer megjárt hazai pálya sok újdonságot nem tartogat, viszont nagyon jól futható, igaz a kilátó elõtti utolsó száz méter jól megszuszogtatja az embert. Az állomáson menta tea és mézes süti várja a túrázókat. A tea az enyém a puszedli Bócikáé, aki viszont nem értette, miért kell innen visszafordulni. Némi kérlelés után megint elõkerül a póráz, így jutottunk vissza a Vasbánya elágazóhoz. Sajnos itt megint azzal a jelenséggel kellett szembesülni, amibe gyakran belebotlok. A szép új útvonaljelzés alatt teli szemeteszsák, körülötte pedig épülõ kupac. Épületes látvány, azt hiszem hazánkon kívül ilyet máshol nem igazán látni. Nem értem, hogy ha valaki van olyan jó kondiban, hogy teli flakonokat felcipeljen az erdõbe, akkor az üresnek miért nem veselkedik neki. Az elágazótól becéloztuk a Novaji kunyhót. Bócika ismét póráz nélkül nyomul, élvezettel gázolt bele az úton lévõ tócsákba. Kissé már unhatta a mûsort, de szépen követett. A Novaji kunyhótól lassan kibukkantunk az erdõbõl, elõttünk Bükkzsérc a távolban a Nyomó-hegy, tetején az erõsítõvel. Bükkzsércen egy kútnál megálltunk megitatni Bócit, nekem pont a település szélén fogyott ki a kulacsom, de nem bántam. A településen viszonylag lassan haladtunk át a sárga jelzésen, Bócika egyre motiváció hiányosabbnak tûnt. A mûútra érve gyorsan rábukkantunk a sövényen lévõ átjáróra, majd a következõre is. Itt Bócika nagyon meglepett. Addig néha szinte húzni kellett, de itt a friss szántáson rohan, mint a nyúl. Gyorsan megtaláljuk a Nyomó hegyre vezetõ ösvényt. Ehhez a helyhez kedves emlékeim fûzõdnek. Tavaly a 100-as távon már sötétben értem ide és a kipurcant lámpám helyett a telefonon fényével tájékozódtam.
A csúcson 9:55-kor megkaptam a pecsétemet és kocogtunk lefelé. Mitagadás Bócika nem osztozott a buzgalmamban és komótosan nézelõdve kocorászott mögöttem. Néha megálltam, hogy felzárkózhasson, erre õ is lassított. Az utolsó 2,5 km megtétele 15 percbe került, ami a túra negatív csúcsa, majdnem lassabbak voltunk, mint az Oszla – Ódorvár szakaszon.
10 óra 10 perckor befutottunk a célba, ahol éppen teltház volt. Valamelyik rövidebb táv résztvevõivel tele volt a helység.
A túra nagy élmény, a változatos tájon öröm volt a kocogás, a kijelölés pedig király, az eltévedés lehetõségét kizárta. De persze mindenre van negatív példa is. Kisebb csapattal az öcsikém is neki vágott a 16 km-es távnak, kiválóan manõvereztek egészen az iskola kapujáig, ahol jobbra fordultak bal helyett, igaz találtak kaptár-követ csak épp nem azt, amelyiket kellett volna. Ilyen az élet, majd jövõre.
 
 
marton4Túra éve: 20072007.10.14 18:01:19
megnéz marton4 összes beszámolója



LESS NÁNDOR 60

2007.október 13-a hajnali 5:30. Cserépfalu felé robogok az autómmal, miközben a Sláger Rádióban a Száguldás, Porsche, Szerelem címû dalt hallgatom.

„Száguldunk, élvezd az iramát,
Sólyomként kéklõ hegyeken át,
Zúgva süvít a szél, …
Érzem szédítõ vad mámorát…
Minden suhan, a lomb, az erdõ,
Fodros hajad a szélben,
Két szem sugara fent a felhõn,
Táncol kacag a fényben…
Esztelen a rohanás,
Hajrá megtörhet a varázs,
De mindez oly csodás..” (Részletek)

A dal, valahogy feltölt energiával, és egész napra meghatározza a hangulatomat. A dallam- és szövegfoszlányok még sokáig ott cikáznak idegpályáimon,vissza-visszatérve, agyam, mint egy õrült mozigépész,újra és újra játssza ugyanazt a jelenetet. Mégsem kellemetlen, mert pontosan arról szól, amit a teljesítménytúrázásban annyira szeretek…

Elõzmények.

Töredelmesen bevallom, 1 héttel ezelõtt még semmit sem tudtam Less Nándorról, s az emlékére kiírt teljesítménytúrákról. Október 6-án a Gödöllõ 60-on egy nagyon kedves túratársam hívta fel rá a figyelmemet, a búcsú pillanataiban, éppen végszóra. Az internetes kiírás alapján külföldön rendezett túrának véltem, s átsiklottam rajta. Amint megtudtam viszont, hogy a „saját vadászterületemen rendezik” (Bükk), azonnal lázas izgalomba jöttem, s elkezdtem készülni rá. Megvettem a legújabb térképet, s a vélt helyszínek közül néhányat (szórakozásból) le is jártam, így ismerkedtem a környékkel. Már a bejárás során is akadt egy-két kalandom. Íme egy kis ízelítõ, idõrendi sorrend nélkül.
Egy réten, ahol a sárga jelzés haladt, egy szürke-marha csorda legelt,pontosan a turistaúton. A pásztor látva tétovázásomat, kiváló terelõkutyái segítségével pillanatok alatt megtisztította az utat. Eközben az egyik bika egészen közelrõl a kutya felé öklelt szarvával, de az bámulatos ügyességgel,könnyedén kitért elõle. Ekkor a bika figyelme talán pirosba hajló melegítõ felsõm hatására teljes mértékben rám szegezõdött, s tekintettel arra, hogy nemrég halottam, hogy egy ilyen szürke marha bika(?) saját pásztorát is megölte (a hír forrása egy napilap), jobbnak láttam visszavonulót fújni.
Késõbb az Ódorvár környékén bolyongva úgy esett, hogy ne kelljen túl nagyot kerülnöm, dél felõl megmásztam a függõleges várfalat. Nekem nagy teljesítménynek tûnt akkor, s kicsit félelmetesnek is, mivel elõre pontosan nem lehetett látni mire vállalkozom, de a túra során (ezzel hencegve) két pontõr is felvilágosított, hogy ez nem is olyan rendkívüli dolog. Azért nekem mégis az volt.
A nyomóhegy bejáratánál egy kidõlt fenyõfa elõtt megbotlottam, s egy kiálló, lecsonkolt, hegyes gally csúnya zúzódásokat okozott combomon, csupán pár centivel kerülve el a legkényesebb (s legbecsesebb:) szervemet. Mivel minden lépésnél fájdalmat éreztem, s futni egyáltalán nem tudtam, kérdésessé vált képes leszek e indulni a túrán. Tudtam, hogy komolyabb károsodás nem ért, bár ijesztõnek tûnt a tenyérnyi (terjedõ) „hematoma”.
Az Ódor-váron egészen véletlenül egy leendõ pontõrbe és társába botlottam. Rövid, de tartalmas beszélgetés után, amiben a teljesítménytúrákról már-már „filozófiai fejtegetésbe” fogtam, az útvonalról érdeklõdtem, s kiderült, hogy a túra honlapján részletes leírás található, ami sokat segített a felkészülésben.
A Bükkzsérci út felé haladva megálltam az erdõhöz legközelebb álló hétvégi ház közelében (nem a hivatalos túraútvonalon!) folyóügyemet elintézni, de az istenháta mögötti helyen, ahol életnek semmi nyoma nem volt, tõlem 5 méterre elõször morgó hangokra lettem figyelmes, majd a kerítést szaggatva valahonnan feltámadt két dühös rottweiler. Nem kísérleteztem azzal, hogy megtudjam,van e lyuk a kerítésen, zúzódásomnak fittyet hányva, valószínû az idei évem legjobb futóteljesítményét sikerült produkálnom.
Felmentem Cserépvárra is, s örömmel tapasztaltam az ott folyó régészeti és restaurációs munkák jeleit. Egy helyütt kutatóárkot ástak, ahol újabb falat is felfedeztek.

A túra

Cserépfaluba érkezésemkor már a parkoló autók száma is sokat sejtetett, de az iskolába belépve megdöbbenésemre- bár a 6 órás tömegrajtot már lekéstem - valóságos „túragyárba” csöppentem, ahová az ajtón át folyamatosan érkezett a nyersanyag. Olajozottan folyt minden mûvelet, s hamarosan 6:31-kor már világosban nekivágtam én is a 61km-es útnak. Egy pillanatra láttam felbukkanni jellegzetes kalapjában az egyik múlt heti túratársamat, de ezen a héten a sors nem rendelt egymás mellé minket. Késõbb hallottam a pontõröktõl, hogy 1200 résztvevõ indult a túrán a különféle „számokban”. Nem kis vállalkozás és felelõsség a rendezõség részérõl ennyi ember megelégedésére, ennyi útvonalon, mindent jól teljesíteni. Ahogy én láttam, ez profi módon, ragyogóan sikerült is. Bár a beérkezéskor némi várakozásra kényszerültünk, ennek fényében ez tökéletesen érthetõvé válik.
Ami már az Eger Csillaga50 teljesítménytúra óta foglalkoztat engem az a sajtó. Ott a túrát még az önkormányzat is támogatta. Mégis míg pl. az egri „népkerti” 1,5km-es futószámról, (amit többen félig sétálva teljesítenek) több cikk is megjelent a sajtóban, elõtte és utána is, ezekrõl a sokszor nemes célból,jelen esetben tömegeket is megmozgató túrákról néma és süket a sajtó. Vagy ez jó nekünk? Hogy külsõsök ne férkõzzenek be a „mozgalomba”, csak zárt körben folyjon az egész, nem tudom? Miért nem adunk több embernek lehetõséget rá, hogy megmutassa magát azáltal, hogy a helyi lapok sportrovatában is elhelyezzük a túrakiírást vagy legalábbis figyelemfelkeltõként utólag megjelenne néhány sor a túrákról. Vagy talán az a nézet, hogy vagyunk így is elegen? Manapság amikor a magyar lakosság egészségi állapota a helytelen, mozgásszegény életmód, káros szenvedélyek, stressz, mentális problémák, rossz táplálkozás stb. miatt szinte a legrosszabb egész Európában, nem lehetünk elég sokan. Nem csupán milliárdos egészségügyi beruházásokkal harcolhatunk a betegségek ellen, hanem megelõzéssel is. A felsorolt problémák nagy részére gyógyírt jelenthet a teljesítménytúrázás, nem beszélve arról, hogy a szegények sportja is lehet, mert viszonylag kis költséggel ûzhetõ. Valaki erre azt mondja, hogy bárki kirándulhat. Anélkül, hogy megmagyaráznám, mindnyájan tudjuk, ez nem ugyanaz.
Haladok felfelé a mûúton. Beérem az egyik régi kedves túratársamat, akivel a Egri Bükk50-et csináltuk végig, vele azóta sem találkoztam. Egy kis kocogásra ingerlem, de társaságban van, így gyalogol tovább. Búcsút intek, s elszaladok. A zúzódásom a Diclac-os kenegetésnek hála tünetmentessé vált. Rengeteg gomba „virít” az erdõben, különösen a fenyvesekben. Vannak közöttük óriásiak is. Sokan fényképezik azokat. Az enyhe õsznek köszönhetõen még virágok is nyílnak szép számban. Szinte minden túrámon felfedezek egy-két újat. Az idén kezdtem amatõr növény-meghatározással foglakozni, mert utáltam, hogy évek óta csak úgy elfutok mellettük, s a közönséges növényeken kívül (plusz néhányat ismerek „hivatalból”) szinte alig ismerem õket. Rövid idõ alatt rájöttem, milyen sokféle növény van, s máris annyi kedves ismerõst üdvözölhetek közöttük, ha az erdõket-mezõket járom. Ami a legtöbb embernek egy unalmas, kopár táj, nekem gazdag lelõhely, ismerõs élettér. A környékünkön van egy gyönyörû völgy, ami geológiai különlegesség, s botanikailag is érdekes. A 21 millió évvel ezelõtt Pannóniában hullámzó Eggenburgi-tenger partvidékének turzásaiból áll. Nagy szenzáció volt, amikor nem túl régen, egy régészeti konferencián bejelentették ezt a felfedezést. A geológiai szelvény a nevét is a településemrõl kapta. Már régen védetté kellett volna nyilvánítani. Ha itt járok, olyan érzésem van, mintha az otthonomban lennék, ki se léptem volna a lakásom ajtaján.
Továbbhaladva geológiai jelenségek, a kaptárkövek, a Kõ-völgy, Felsõ-szoros szurdokvölgy kápráztatnak el. A szurdokvölgyben nincs kedvem elõzni, egy csoport mögé állok be, ahol élénk vita folyik a teljesítményekrõl, összetartásról. Ezek szerint nem csak én szeretnék jó teljesítményt elérni, másokat is hajt az önmaguk elõtti bizonyítás vágya, az erõ, a kitartás, a gyorsaság, s az összetartozás összhangjának megteremtése. Némi lelki veszteséget okozva, valahol elhagytam a lépésszámlálómat. Beérem az egyik túratársamat, akivel szinte minden túrán találkozok, s már sokat mentünk együtt, többek között a múlt héten is. Rövid beszélgetés után rohanok tovább. Szeretnék gyorsan beérni, abban reménykedem, hogy a túra végén a célban találkozhatok családom tagjaival, akik elõször életükben vesznek részt teljesítménytúrán, a 16km-en, s jelenleg talán még csak otthon ébredeznek. A feleségem, a lányom és egy kedves munkatársam fogja a csapatot alkotni.
Áthaladok a „bikás” mezõn, most a csorda távol, „nem szerencsés ugyan”, de jó ha a lábunk elé nézünk. Itt lehagy egy fiatal futó. A hosszútávfutók, ahogy a klasszikus film (és könyv) címében is benne van, gyakran magányosak, de nem mindig.
Feltámad bennem a vetélkedés ösztöne, nyomába szegõdök. Jobb és fiatalabb nálam. Többször eltûnik a túra során, de a végén mégiscsak egyszerre érünk be. A Hór-völgyben beérem egy másik túratársamat, aki szinte minden jelentõs túrán elindul, most is a 60-ason. Irtózatos ütemben képes menni szinte megállás nélkül, pedig már õ sem mai gyerek akárcsak én. Felhívja a figyelmemet az Ódor-mászásra, de ezt a helyet a héten már lejártam, s régebben is jártam már itt családi kirándulás keretében.
Azután túlesek a „fekete levesen”, s máris a szintúton vagyok. Rohanás le Kék L-en. Elõttem Nordic-osok, még nekik sem könnyû. Lentebb jó lenne, és könnyû lenne a kanyart levágni, de valahogy nem visz rá a lélek, csak egy piciny csücsköt nyesek le.
A Hór-völgyben összesodródunk az elõzõ futóval, s a túra során gyakran együtt haladunk. Eközben különbözõ témák bomlanak ki, a legkedvesebb mindkettõnk számára a nyelvtanulás. Õ spanyolban ért el jelentõs kezdeti sikereket, én pedig az olasszal kacérkodom. Egyelõre alapszinten állok, ami azt jelenti, hogy megvettem a nyelvkönyveket, kazettákat és kész.
A Pazsag-völgy bejáratánál az a kedves, fiatal hölgy fogad egyik pontõrként, akivel valamelyik nap az Ódor-várnál találkoztunk. Érdeklõdik, mi a véleményünk a szervezésrõl. Csípõbõl értelmeset nem nagyon tudok ugyan mondani, de természetesen dicsérem, különösen a tájat. Talán ezzel a beszámolóval pótolok valamit a válaszból. Több próbálkozás után sem fogadja el viszont, a teljesítménytúrázók között szokásos tegezõ viszonyt. 50 évesen ennyire öregnek látszom? Pedig pontosan ez az egyik célom, a mozgás segítségével megõrizni valamit a fiatalságomból. A beszámolómból még az is kiderülhet, hogy a dinamizmus nem jelenti automatikusan a környezettel és a túratársakkal szembeni beszûkültséget. Hiszen ha gyorsabb vagyok, adott idõegység alatt nagyobb távolságokat teszek meg, hosszabb túrát tudok biztonságosan vállalni, s több élményben is lesz részem.
A Pazsag-völgy és Pokol-völgy amitõl nagyon tartottam, a jó szalagozásnak köszönhetõen nem jelent gondot. Egy helyen bizonytalanodunk csak el, de ott is kiderül, a helyes úton járunk.
A fennsíkra felérve egy kicsit „elfogyok”, s talán a hideg miatt, tõlem szokatlan módon,a csupán vésztartaléknak magammal hurcolt élelmiszerkészleteimet kezdem felélni, amitõl valóban új erõre kapok. Sajnos az új túracipõm, ami oly jól bizonyított a meredek, köves helyeken, futáskor feltörte a lábamat, de a fûzõt teljesen meglazítva, még tudok vele kocogni.
Három-kõnél egy turista csapatot látva birka módra, a tömegvonzás törvényeit követve rossz úton futok le. Szembe jön velem egy srác, s érdeklõdik, teljesítménytúrázó vagyok e, a Három-kõröl jövök e, ismerem e az utat? Mindhárom kérdésre igen a válasz, sõt egy általam zöld háromszögnek vélt jelre mutatok, s mindketten futunk a rossz irányba. Pár tíz méter után már tudom, hogy baj van, de a srác addigra jó messze távolodik a helyes irányba, de rossz úton, a Tar-kõ felé. Utána kiáltok még, hogy visszafordulok, nyugtázza, de halad tovább, nagyjából a jelzés irányába, így nem lehet baj. Visszatérve egy ismerõs futónõvel találkozom, aki azon tûnõdik, miért jövök abból az irányból. Miután felvilágosítom ostobaságomról, továbbszáguld társával. Tar-kõn megemlítem a pontõrnek, hogy eltévedtem, s igen-igen csodálkozik, hol lehet itt eltévedni. Nekem sikerült!
Imókõ után az ösvény mellett elfutva, egy fentrõl jött kiáltás vezényel vissza a helyes útra.
Az út további része laza, magányos kocogással telik a Bujdosó-kõig, ahol két mézes puszi és egy kedves nõi mosoly új erõt önt belém, s lerohanok a tárkányi útra.
Egy kis potyázás után (örök hála az emberies viselkedésért) fel a piros kereszten. Itt érem utol alkalmi túratársaimat, akikkel, a Völgyfõ-házig sokat bölcselkedünk.
Ódor-vár után sima az út, zökkenõk nélkül. Még találkozok egy „régi” túratársammal, akivel, így a túra vége felé természetes módon, a Cserhát 40-es és Bableves csárda emlegetése után jutunk el a fõzési témához, jobbnál jobb étkeket vetítve magunk elé. Még most is itt van a számban a különféle különleges palacsinták íze, amiket Õ szokott készíteni. Elszáguldanak mellettünk elõzõ túratársaim, de most nem futok, jól esik egy kicsit sétálni.
A Nyomó-hegyre egy csapat kisgyermek kíséretében érünk fel, akik hõsiesen küzdik le az utolsó akadályokat is.
Az ellenõrzõpont után társamnak egy számomra még ismeretlen, ezen a helyen tömegesen elõforduló növényt mutatok (Aster linosyris- Aranyfürt(Arany gerebcsin) – száraz gyepeken, novemberig nyíló tetszetõs növény, fészkes virágú, nyelves virágok nélkül, végálló ernyõszerû fürtökben, keskeny lándzsás levelek, mézillatú – saját meghatározás a túra után). Õ erre egy jó történetet mesél egy botanika tanárról, akivel együtt túrázott, s akinek hirtelen nem jutott eszébe az egyik növény latin neve, s ettõl annyira kétségbe esett, ezzel azután sokat ugratták. Majd véghajrában lefutok a hegyrõl. Elhaladok a pincék mellett. Késõbb hallok egy történetet. Ezen a túrán az egyik teljesítménytúrázó igen-igen megszomjazva tért be az egyik pincébe. A gazda, egy paraszt bácsi már rendesen kimosta a lopót, s készült haza. Most mi lesz, szólt a srác? A lopó már kimosva, õ pedig szomjan hal. A bácsi felismerve a helyzet komolyságát, így szólt, ki lehet azt a lopót mosni még egyszer is. S így esett, hogy a srác mégis életben maradt. Itt a vége fuss el véle, s futok, mígnem utolérem korábbi társaimat, s élénk beszélgetés mellett érkezünk a célba.
Az iskola aulájába lépve, a fantasztikus filmekben gyakran látott ûrkikötõ látványa fogad. Mindenféle rendû, rangú, korú, foglalkozású ember nyüzsög itt. Ki idõpontért áll sorba, ki a menetidejét próbálja kiszámolni, több-kevesebb sikerrel birkózva meg ezzel a nem mindennapi szellemi feladattal. Ki azon gondolkodik, vajon melyik távon is indult. Ki a kitûzõt, s a „jól megérdemelt” étkezési jegyet veszi át büszkén, ki Less Nándor pólót vásárol, van aki beáll a sor végére a bablevesben reménykedõk klubjába (jó magam is késõbb),sokan beszélgetnek, telefonálnak, buszhoz rohannak.
A bablevesre várakozás nehéz idõszakában, sûrû „poenizálás” a mögöttem álló túratársnõvel.
A bableves és a tea után még gratulálok alkalmi társamnak, neki is sikerült a kb. 9:30 alatt beérnie, majd búcsút intek.
Az aulában még egy kis beszélgetés. Még nem vagyok fáradt, dolgoznak a véremben feldúsult endorfinok. Ahogyan ez a végén szokás, latolgatjuk a következõ túrát. Hallom, hogy valaki 2 kisebb gyermekkel kb.8 óra alatt ért be a 47km-en, s amikor elhangzik a számból egy õszintén elismerõ félmondat, a gyerekek szemében egy másodpercre büszkeséget látok felcsillanni. S ez így van jól. Hallom a történetet a feleségemtõl, aki ma debütált 16km-en, hogy egy pár éves kisgyermek, láthatólag örömteli arccal, többször is elfutott mellettük a túra során. Neki is gratulálok.

Gratulálok a szervezõknek és minden túrázónak!!!

Száguldunk, élvezd az iramát,
Sólyomként kéklõ hegyeken át,
Zúgva süvít a szél, …
Érzem szédítõ vad mámorát…
Minden suhan, a lomb, az erdõ,
Hajrá megtörhet a varázs,
De mindez oly csodás..”

(Dalszöveg részletek)

2007.10.14












 
 
 Túra éve: 2006
qvicTúra éve: 20062006.10.29 20:05:23
megnéz qvic összes beszámolója
Less Nándor 100 - A bükki százas

1. Gondolatok, felvezetés

2005 decemberében hallottam elõször arról, hogy a 10 éves évfordulóra, 2006-ra egy extra hosszú, százas távot is terveznek a rendezõk. A közölt adatokból már akkor is kitûnt, hogy nem akármilyen túra lesz ez. Az útvonalvezetése elképesztõen jóra sikeredett. Rettenetesen örültem neki, mert kedvenc hegységemben nagy hiány van hosszútávú túrákból. Tudtam jól, hogy az ûrt pótolni nem fogja, mert egyszeri rendezés a túra, de mégis (vagy emiatt még annál inkább) úgy voltam vele, hogy ez az a túra, amit nem szabad kihagyni. 10 hónap hosszú idõ, de a túra folyamatosan visszetérõ beszédtéma és merengés volt ez idõ alatt. Az utolsó héten már nagy volt az izgalom. Látszott, hogy jó idõnk lesz, esõtõl nem kell tartani. Az erõnlétem nagyon jó, tudtam, hogy a teljesítés nem kétséges. Jó volt ezt érezni, tudva, hogy 4400 méter szint vár leküzdésre a százas alatt, amiben kedvenc mumusom a Szalajka völgy - Istállóskõ is benne van.

2. A túra elõtt
A túrára való odajutásra több lehetõségem is adódott, és folyamatosan változtak is az éppen aktuális verziók. 100km után nem vezettem volna, csak egy kis alvás után, ott aludni viszont nem nagyon akartam, így végül oda-vissza inkább betársultam. Odafele Ákos barátommal és hugával, Emesével indultunk. Jött volna még piedcat is párjával, de sajnos közben Szilvi lebetegedett, így hárman robogtunk hajnalban Cserépfalu felé. Útközben a hõmérsékletet néztuk több helyen, 5 foktól 10-ig változgatott. Brr.. 7 óra elõtt pár perccel parkolunk le az iskolával szemben. Ákosék tápolni kezdtek, én ezt menet közben már bõségesen megtettem. Kinyitottam az ajtót, de azzal a lendülettel vissza is csaptam. Vazz, itt hideg van. Õk csak nevettek, pedig nem vicceltem.. :) Tény, hogy nem öltöztem túl, két technikai alsó volt rajtam, meg egy póló, így aztán gyorsan meg is céloztam az iskolát. A szembe jövõk már indultak, páran próbálták kitalálni merre induljanak az utcára lépve. Egy nagyon tanácstalan embertõl megkérdeztem melyik távot csinálja, és miután megtudtam, megmutattam neki, merre megy a 60-as. :) Bent amíg egy-két dolgot elintézek megérkeznek Ákosék is, nem sokat vacakolnak, neveznek, indulnak. A nevezés most is profin zajlik, az indítás külön asztalnál. Nem sokkal utánuk, negyen 8 elõtt pár perccel már én is az elsõ pecséttel léptem ki a suli kapuin. A kedves rajtoltató hölgy még elkezdené magyarázni, hogy merre induljak, mert véletlenül rosszul nyomtatták ki a térképmetszetet, és rajzolva van korrigálva, de megnyugtatom, hogy nem fogom a papírt nézegetni, tudom merre megy a túra. A visszautat Larzen kocsija jelentette, így aztán szerettem volna beérni õket. Akkor még pontosan nem tudtam mikor, de azt igen, hogy korán indultak, és van mit ledolgozni. A cél a közös éjfél - 1 óra közötti beérkezés volt.

3. Nyomjuk padlóig, avagy az elsõ mászás
Kocogva indultam hát neki a túrának. Ákosékat hamar beérem, még a cigánydûlõ elõtt, õk az itteni kedvenc távomat, a 48-ast nyomják éppen. A dûlõn áthaladva egy két kutya üdvözöl ugatással, majd ráfordulok a Hór völgyre. Suba-lyuknál nem megy olyan jól a mászás és a lefele száguldás, mint tavaly, de rá se rántok. Begyûjtöm a második pecsétet és folytatom az utam lent a völgyben. Oszlág bejáródik a lábam is, élvezem a futást. A pontnál kínálnak mindenféle jóval, de nekem most csak egy pecsétre van szükségem. Sarkon fordulok és már Ódorvárat bûvölöm messzirõl. Aztán kicsit közelebbrõl, majd elkezdek kapaszkodni a szerpentinen felfelé. Itt egy bringás srác érdeklõdik, hogy jó fele megy -e Ódorvárra. Mondtam, hogy igen és elfutottam mellette. Pár méterrel arrébb az jutott az eszembe, hogy tulajdonképpen hülyeséget mondtam neki, mert Ódorvár nem ebben az irányban van.. bár az út odavisz. :) A fordulót elérve már én is irányba álltam és jól esett, hogy kicsit kisimultak a szintek. Ez persze csak addig tartott, amíg a hegy triplázott erõvel újra rá nem zendített, én meg felére lassultam. Hol volt már az a reggeli didergés.. ez bizony megizzasztott. A keresztbe dõlt fák miatt picit változott az út az évek során, de mondanom sem kell, könnyebb nem lett. Útközben Lutakot ismerem fel, éppen telefonál (vagy próbál), nem zavarom. Felvonszolom magam az utolsó küzdelmes szakaszon, majd ismét kocogósra váltok a pontig. Pont egy óra kellett a rajttól idáig. Többen pihennek a pontnál, ellátás itt is van, és rögtön kínálnak is mindennel. Egy csokit beteszek a táskába, és indulok tovább. Jó kis lejtõ következik vissza a völgybe, ahol igyekszek nem kitörni a lábamat. A visszafordító kanyar után több túratárssal is találkozok, ahogy leértem a Hór völgybe, ott pedig kisebb tömeg fogadott. Elõzgetve nyomom tovább a lankás emelkedõn. Valahol itt kezdett el szúrni a tüdõm. Kicsit zavart, de nem lassítottam. Az egyik kanyarban hatalmas cigifüstbe futok bele, az egyik túratárs nem bírta tovább.. ez rosszul érint, de gyorsan kiverekedem magam belõle. A tüdõm egyre jobban szúrt, mintha beszorult volna a levegõ. Egyre küzdelmesebben vettem a levegõt, és kezdtem elkeseredni, hogy ez így nem fog menni. Lassítottam. Két futó be is ér, beszélgetve elkocognak mellettem.. én meg már alig kapok levegõt. :) A PONThoz pár méter után félholtan érkezek. Próbálok nagyon mélyeket lélegezni. Pecsét, és sétálva indulok el, nagyon lassan. Így sem kellemes. A futótársak már a távolba vesznek, mikor fokozatosan újra kocogni kezdek Tebe puszta elõtt. Jobbra a kis tavacska úgy veri vissza a fényt, mintha egy nagy havas rét lenne. Fura látványt nyújt. Innen már hamar elérem kedvenc völgyemet, a Csúnya völgyet. Itt is kicsit nehézkesen megy még a futás, de megy és ez biztató. Menet közben Zsotyekkel találkozok. Megtudom tõle, hogy 6 körül indult Õ is, meg Vándorköszörûs és Larzen is. Tehát tényleg jó korán kilõttek. Azon viszont csodálkoztam, hogy Zsoltot már itt utólértem. A völgybõl kiérve sûrûsödtek a szalagok és a Pénzpataki víznyelõ felé vették az irányt. A furcsa az volt nekem, hogy ahol az ötvenesnek balra át kellett volna vágnia a rét szélén, ott is csak a mi útvonalunk volt kiszalagozva. És ugye ott szokott pont is lenni, ami most nincs. Ezek szerint módosult az útvonala a százas miatt. Lekocogok a barlanghoz, ahol újabb ponton pecsételnek nekem. Tovább felfelé a sárgáig. Ott aztán egy huszáros vágással megindulok végre Répáshuta felé. A falu tetejében csirkék között kell lavírozni, majd zúgás lefelé. Szomjaztam kicsit, ezért majdnem minden csapot megnyomkodtam. Csap rengeteg, szerencsém nem sok volt velük. Mind el van zárva. Tudtam, hogy a falu végében majd, ahol kilép a jelzés van egy csap, ami biztosan mûködik. Legalábbis nemrég a Bükk 50-en is ott vettem vizet. A vendéglõnél jobbra fordulva ismét emelkedésbe kezd az út. Itt most nem futok, megpróbálok még 1-2 csapot, de csak a legutolsóban (ahogy sejtettem) sikerült megfürdenem. Tulajdonképpen innen felsétálok egészen a falu felett futó mûútra. Onnan meg becsorgok a Bányahegyi pontra. Hû ez igen, itt most még nagyobb terülj-terülj asztalkám fogad, mint máskor, pedig az sem semmi. Többféle rostos üdítõbõl választhatok, a körte nagyon jól esik. A pontõrök kedvessége is, tukmálnak minden jóval. Lenyomok egy lekváros kenyeret is és kis szusszanás után indulok tovább felfelé. Az út itt párszor keresztezi a mûutat, pont velem együtt indul egy autó is fel, csak az ugye az úton. Az elsõ keresztezõdésnél elcsípem a jelzésen, pont elõttem megy el. A másodiknál már lemaradok pár méterrel a találkozásról. A harmadik szakasz már hosszabb, ott már esélyem sincs. :) A négyzet jelzés a zöldbe torkollik, kis táblák jelzik, melyik táv merre megy. A százas mindkét irányba, csak Imó felé még kicsit késõbb kell majd mennem.. Egy túratárs arra indul, gondolom ötvenes, késõbb derül csak ki, hogy nem ötvenes, hanem kispistazó. Emelkedek tovább az úttal. Lassacskán felérek a fennsíkra.. aznap akkor elõször. :)

4. Irány a Szalajka völgy!
A zöld háromszög jelzésen kocorászok Háromkõ felé, útközben kirándulókkal is találkozok. Közeledve Háromkõhöz az egyik kanyarban újra látom azt a túrázót, aki lentebb az ötvenes útvonalán indult. Porolgatja magát, most ugrott ki a bozótból. Hát így is lehet, de minek? Újra elkocogok mellette. Lassan felérek Háromkõre. Pazarr érzés a nagy réten végigsétálni miközben a kilátást bámulom. Lecsorgok a nyeregbe, és indulhat is a Tarkõ mászás. A tetejéhez közel egy párocska biciklit tol felfelé a sziklák között lavírozva... mással itt nem találkozok. Felérek az újabb ponthoz, ami kint van teljesen a szikla szélén. Mondták, hogy láttak Háromkõn.. már messzirõl figyelik az érkezõket. :) Itt kapok elõször a furcsa édességbõl, aminek valami olyasmi a neve, hogy guava és szárított banénlevélbe van csomagolva. Meg is jegyeztem a pontõröknek, hogy úgy néz ki, mint a szalonna, csak az íze nem hasonlít kicsit se. Ez egy nagyon cukros, édes nyalánkság. Nekem ízlett, mint megtudtam tõlük pár embernek nagyon nem. Elindulok lefelé, és hamar el is érem a lenti elágazást, az Õserdõ bejárata innen már közel van. Nem megyek át rajta, maradok a jelzésen és megmászom a kerülõutat. A másik oldalon ahogy leérek egy hölgy túrázó pihen, eszeget és mintha csodálkozna, hogy arról jövök, amerrõl. Maradva a kék jelzésen haladok tovább Cserepeskõ felé. A szép kilátásnál most csak átsuhanok, nem állok meg nézelõdni. Újabb emelkedõk jönnek, a végén egy meredek résszel a sziklák között, és fel is értem a ponthoz a Peskõ kapunál. Nem sokan voltak még itt, mint megtudom. Mondták, hogy innen visszafele kell indulni, aztán a szalagokat követni. Furcsálltam kicsit, én azt hittem valahol innen indul az az út, meg lent nem is láttam szalagokat. Visszamentem, és lám, tényleg ott voltak, elindultam követve õket. Kiértem egy keresztútra, de itt megszûntek a szalagok. Kicsit nézelõdtem, aztán megindultam balra. Száz méter után elbizonytalanított, hogy még mindíg nem volt szalag, így visszafordultam és megnéztem a másik irányt is. Ott sem volt szalag. Hát akkor térkép elõ, és arról már látszott, hogy az elsõ sejtésem volt helyes, arra kell menni. Újra elindulok hát abban az irányban. Kiérek egy rétre, ahol barlangászok készülnek éppen lemászni valahová. Végül elérem a kék kereszt jelzést. Futásra ingerlõ lejtõk következnek. Ahogy elhagyom a Kopasz rétet egyre meredekebben lefelé. Érdekes látvány tárul a szemem elé a messzeségben. Nem látni több hegyet abban az irányban.. a Bükk végéhez közelítek, mintha egy szakadék felé futnák. Szép látvány volt, de csak addig vigyorogtam, amíg bele nem gondoltam, hogy vissza is kellesz mászni majd onnan lentrõl, nem is akárhogyan. Ez a gondolat pedig nem váratott sokat magára, úgyhogy csak nyomtam tovább lefelé rezignáltan. Egy két meredekebb rész után elértem egy szintben haladó nagyon széles dózerutat. Elindultam rajta. Ez nagyon hosszan vezetett, és kacskaringózott. Nem is figyeltem nagyon a jelzést, csak haladtam rajta, ez hiba volt. Nem tudom hol, de letért róla a jelzés én meg észre sem vettem. Nagyobb kiránduló csoportok jöttek velem szemben, ezért nem is gyanakodtam. Mikor már a Szalajka völgybõl hallottam hangokat fellélegeztem, végre itt van. De az út csak nem fogyott. Haladt tovább a hegyoldalban. Jött a tó, amit jobbról került meg, majd végre bekanyarodott a völgybe. Nade várjunk csak! Az ott nem a Szalajka forrás? Dehogynem a fene vinné el, akkor tudatosult bennem, mint egy villámcsapásként, hogy nem is a jelzésen jöttem végig, és kicsit sem ott vagyok, ahol lennem kéne. Vágtába kezdtem immáron a völgyben visszafelé, a vízeséshez. Kirándulók százai sétálgattak a csodás helyen, furcsálló tekintettel mértek végig, mi bajom lehet, hogy fejvesztve szaladgálok ilyen szerelésben. Hosszú percekig tartott odaérni a ponthoz. Természetesen csodálkoztak a pontõrök is, hogy miért jövök az ellenkezõ irányból, elmondtam nekik a kis kitérõm történetét, majd indultam vissza arra, amerrõl jöttem. :) 15-20 percet veszthettem a nagy keringéssel. Nagyon bántott a dolog, de próbáltam elhessegetni, tudtam, hogy ennyi belefér, semmi baj nincs. Visszaértem a forráshoz, ahol immáron le is másztam vizet venni. Láttam, hogy több kétkedõ ember is nézegeti a mitagadás furcsán kifolyó forrásvizet, látszott rajtuk, hogy szívük szerint vennének. Az én camelback-em már porzott, mindenképp kellett vennem itt vizet magamhoz, de egyébként is szeretem ezt a forrást. Leszaladtam példát mutatni, táska le, a camelback betét ki, és merítettem két szép adagot a "patakból", amivel az meg is telt. Betét vissza, na akkor megvolnánk. Ezt látva egy-két ember már szaladt is oda ahol én vettem belõle. :) Kortyoltam egyet, jól esett, most már indulhat a menet.

5. A második mászás
Hát igen, ez a klasszikus, nem tagadom, errõl már mindíg a LeFaGySz fog eszembe jutni. Mármint az Istállóskõ megmászásáról ebbõl az irányból. Nem estem neki nagy hévvel, tudtam, hogy nem sokáig tartana, így inkább komótosan lépdeltem meredeken felfelé. Az úton itt is turisták tömkelege mászkált fel s alá. Mentek megnézni az õsember barlangot. Ahogy elhagytam azt, eltûnt mindenki.. Egyedül vágtam neki a hosszú emelkedõnek. Valahol Vándorköszörûs hív telefonon, hogy hol járok, õk most indultak Istállósról tovább. Kb 25-30 perccel még mögöttük voltam. Egy srác tûnik fel egy idõ után mögöttem, nagyon jól nyomja felfelé. Lassan utólér, és elhagy. Látom, hogy valamilyen bicajos egyesület logója van a pólóján. Tapadok rá, legalább van aki húz. Fentebb egy nagyobb iskolás csapattal találkozunk két részre szakadva. A lentiek még küzdenek a szintekkel, a fentiek nagy kupacban várják be a lemaradozókat. Egy fiatal tanár vagy kísérõ eltorzult arccal fordul a másikhoz mikor meglátja, hogy nyomjuk felfelé: Úr Isten! (..ezek nem normálisak..) A végére a srác is fáradt már nagyon, én sem nyomtam jobban. Végre felérünk.. a pontõröktõl megkérdeztem, hogy itt lehet -e összeesni, azt mondták, itt már bárhol. :) Helyette fújtam egyet és kocogtam tovább. A srác is indul nem sokkal utánam, mire leérek a kék keresztig, utól is ér. Dumálni kezdünk, megtudom, hogy miskolci és inkább bicajozik, mint fut, szóval ez kicsit idegen neki. Ahhoz képest jól nyomja... Egy idõ után hagyom is hagy menjen, mert nagyobb tempóba kezdett, mint ami nekem kényelmes lenne. Én nem erõltettem, most pihiztem kicsit. Az Olaszkapui lejtõ jól esik, aztán kis mászás, majd megint lefelé és már ott is vagyok a Hármaskútnál. Erre is több helyen kirándulókkal találkozok, egy bringás is jön szembe velem. A Csurgói erdészháznál kicsit összezavarnak a szalagok, és az alsó úton indulok el a felsõ helyett. Sebaj, a szánkópályán felvezetõ utat ismerem. Itt utólérek pár túratársat. Mászunk fel Bálványra. A kilátó aljában van a pont, újabb pecsét kerül a lapra. Megkérdezem tõlük, hogy Andiék mikor lehettek ott.. 15 perce volt a válasz. Azt is megkérdeztem, hogy Bánkúton lesz -e pont, mert úgy emlékeztem hogy nincs. A pontõrsrác azt mondja, hogy lesz. Furcsállom, ezért megnézem az itineren, pecsételõhely nincs neki. Mindegy, hamar kiderül, pár perc alatt odaértem. Pont nem volt, viszont frissítés igen. Akkor már értem.. Kedvesen beinvitáltak egy nagyon finom levesre és egy rétesre. A vendéglõben meglepetésemre Larzennel találkozok. Sajnos Õ még nem pihente ki eléggé a francia hegyeket.. ezt nem erõltette tovább. Andi kb 10 perce indult el. Megeszem a levest, rétesbõl almásat kérek, az is nagyon finom. Akkor már csak bõ negyed órát kell ledolgozni. Bíztam benne, hogy Dédesig utólérem.

6. Vár a vár
A vendéglõbõl kilépve fázok kicsit. Bent nagyon meleg volt, kint meg annyira nincs.. bakker mi lesz itt este? Szedtem is a lábamat a kék sávon. A mûúton átkelve indult egy szép nagy egyenletesen ereszkedõ út lefelé a rom jelzés irányában. Ez nagyon kellemes volt, menet közben még csodás kilátásban is volt részem, innen már látni lehetett a Dédesi várat és a kisvárat is. Oda is szóltam nekik, hogy jövök, kitartás. A romjelzésre leérve azon tûnõdtem, hogy mennyivel könnyebb dolgunk lenne, ha elõször kellene a várhoz menni, és utána a Mártus kõhöz.. de hát nem így volt, ez a túra nem is a könnyû útvonalakról szólt. Nyomtam is tovább lefelé a völgyben. Elég hamar le is értem, és már messzebbrõl megláttam a pontot. A pontõr srác is akkor látott meg, irányt is változtatott kis sétája közben. Kicsit beszélgettünk, tõle is megkérdeztem, hogy mikor jártak itt elõttem. A különbség még mindíg kb 15 perc volt. Ezt meghallva nem is idõztem tovább. Az út hamar emelkedõbe csapott át a várforrásnál, majd pedig még meredekebb lett. Meg is fogott kicsit, jó volt felérni. Odafent a kisvár szinte kéznyûjtásnyira volt, jó lett volna felmenni a gyönyörû 360 fokos panorámáért, de ez az aminek nem most jött el az ideje.. Ahogy mentem tovább a rom jelzésen hangokat hallottam. Biztos voltam benne, hogy Andiék azok, de mikor odaértem a tisztásra, ahonnan majd lefele kell indulni, már valahol félûton poroztak a lejtõn. Én meg elkezdtem mászni fel a várba. Itt találkoztam egy túratárssal, aki már szintén szembe jött velem, meg jópár kirándulóval, akiknek a gyerekei meg leginkább össze-vissza rohangáltak a keskeny ösvényen. :) Elhaladtam a barlang alatt, ahol egyszer régen az általam látott legnagyobb denevérrel találkoztam, és másztam tovább az egyre meredekebb úton felfelé. Odafent remek kilátás, és egy kis tisztáson pont fogadott. Aztán hátra arc, és poroztam lefelé. A nagy tisztáson ráfordultam a lejtõre végre én is. Jártam már erre, de elég rég lehetett, mert nem számítottam olyan nehézségekre, amiket itt átéltem. Ez a szakasz nagy odafigyelést és kis extra ügyességet követel meg magának ahhoz, hogy épségben leverekedje magát az ember. Iszonyú meredek és poros, köves, csúszós volt a lejtõ, több helyen csak fáról fára ugráltam mint a mókus. A fák viszont elég messze voltak egymástól, szóval néhol még imádkozni is volt idõm kettõ között, hogy majd meg tudjak állni a végén. Ez a rész kemény lehet azoknak, akik már sötétben érnek ide. Az aljából kis emelkedõ és máris a hegyoldalban haladtam Mályinka felé. Kicsit odébb, de a falutól még elég messze furcsa kurjangatásokra figyeltem fel, amik újra és újra ismétlõdtek. Elõször nem tudtam mire véljem, aztán arra gondoltam, biztos vadászat lehet.. már szinte vártam, ahogy az ösvényen kocogtam lefelé, hogy mikor ugrik elém balról a bozótból egy nyulat üldözõ vizsla. De volt valami fura ebben a kurjongatásban, valahogy mégsem olyan "vadászos" volt.. Késõbb újabb hangok érkeztek, de az már ordibálás, szurkolás volt.. valami meccs lehetett a közelben.. ezt jó volt hallani, mert ez azt jelentette, hogy már közel járok. És tényleg, már házak tûntek fel a távolban az ágak között. A camelback megint porzott, mindenképp venni akartam vizet még itt Mályinkában, nem akartam megvárni vele a Csondrót. Beérve a faluba az útról le kellett térni egy kis ösvényre, ami kertek mellett vezetett lefelé. Itt egy kis tacskó szerû kutya volt idegesebb a kelleténél, úgy kellett elhessegetni magamtól. Az egyik keresztutcánál megláttam egy kék kutat. Remek, itt akkor kis fürdés, meg víztöltés. Meg is volt, ez már kellett. Felfrissülve indultam megkeresni a buszmegállós pontot. Ott volt, ahol a jelzés már kifele indult a faluból. A pontõrsráctól megint az idõhátrányom felõl érdeklõdök. Már kezdek nem meglepõdni, mikor megint negyed óra a válasz. Hát akkor hajrá, irány újra a fennsík.

7. A harmadik mászás
A tanyát kerülve indul felfelé a jelzés, amit már jól ismerek, de emlékszek még, mikor volt, hogy itt kavarogtam. Menet közben csörög a telóm. Andi volt az, érdeklõdött hol járok.. megnyugtattam, hogy biztos 15perces távolságból követem már jó ideje. :) Az érdekes új infó az volt, hogy egy jó barátommal, Tamással ment együtt, akivel korábban még arról is beszéltünk, hogy majd együtt megyünk. Aztán lemondtam, mert Õ nem akart futni egyáltalán. Mégis ott nyomult elõttem felfelé a völgyben. Hihetetlen nyomja a srác, no persze nem is kell Õt félteni... :) Szóval most ketten húzzák egymást. Már kezdem érteni miért nem bírom az istennek utólérni Õket. A völgy maga nekem még kicsit lassan jön el, úgy emlékeztem ez rövidebb szakasz.. de nem. Hiába, már így 60 kili után.. Közben megint csörögtek, hogy az Ámor forrásnál majdnem elkavartak egy jobbra tartó úton. Szeremcsére azt az utat is jól ismertem, azon a jelzetlen úton még egy régi forrásos túrán kellett menni anno... de nem most. Kihasználva a pontos helyzetük ismeretét, most magam mértem meg a köztünk lévõ különbséget. 14 perc kellett, mire én is odaértem a forráshoz. Na hát csak csökken ez.. :) Odafent az Odvaskõi barlangszállásnál nagy készülõdés volt az éjszakára ahogy hallottam. Vágták a fát a kályhába. A forrásból eredetileg akartam inni, de a kicsit le van harcolva már szegény, és a forrásszáj felé úszó viziszörny visszariasztott annyira, hogy végül hagytam a fenébe. Nem sokkal ezután odaértem ahhoz a szakaszhoz, ami igazán szép és technikás a Csondó völgyben. Vizes nem lettem, gondosan ügyeltem a patakátkeléseknél. A meredek emelkedõkbõl már kezdett elég lenni, pedig volt még itt pár, vagyis igazán itt kezdett emelkedni úgy rendesen a völgy. Fáradt voltam, komótosan lépkedtem felfelé. Néha egy-egy nagyobb sóhaj szakadt ki belõlem, ami aztán már már nyögéssé fajult. Az idõ fél hat fele járt, a nap már az utolsókat rúgta az égen. Nagyon nehezen értem fel a Kelemen erdészházhoz. Szinte kiszakadt belõlem egy "Na végre" ott úgy a nagy semmibe. Odamentem a Mária forráshoz és vedeltem egy sort. Ez viszont egy mesés forrás, de ezt is tudtam már jól. Tölteni nem kell, indulok az erdészházat megkerülõ ösvény fele, ahol szalagok vezetnek fel a Látõkövek irányába. A ház udvarán nagyobb társaság tábortûzzel várja az éjszakát. Sanda pillantásokat vetnek felém. Újabb szörnyen meredek emelkedõn küzdök felfelé. Innen is vannak szép emlékeim nagy csúszkálásokról az extrém nagy hóban valamelyik télen. A látókövek lassan de biztosan közelednek. Eszembe jut a nagyszerû kilátás róluk, amit már sok ízben volt szerencsém megcsodálni, de most felmászni eszembe sem jut rá. Örültem, hogy felverekedtem magam a mûútra, ahonnan lejtõ indult Szentlélekre. A hotel és a kolostor rom körül sok kirándulóval találkoztam még, aztán pedig irány a szuszogó, ahol ismét szalagokat kellett követni. A lefele száguldást, a nehéz terep és a már kellemetlen nagy lejtési szög nehezítette sikeresen. Itt is kellett nagyon figyelni a lábamra a sok szikla és kidõlt fa, gyökér miatt. Nagyon nem esett jól már ez a lefele sem. Egy-egy kisebb odakoccanásnál már szidkozódtam rendesen. Megláttam az alsó jelzett utat, ahol egy kiránduló páros sétálgatott Ómassa felé. Egyszerre értünk le az elágazáshoz, ahol a pont is várt engem gyönyörû tábortûzzel. Valahogy sejtettem, hogy ezen a szakaszon nem hoztam Tamásékon, szóval már rezignáltan hallgattam, hogy a hátrányom ismét negyed óra volt. Innen Bánkútig végig mászás jött végig a Száraz völgyön, szóval valószínûleg addig ez nem is változik. Nem is változott. Itt már erõsen szürkült mikor elindultam, de egy jó ideig még lámpa nélkül tudtam menni. Találkoztam itt is pár a hegyrõl lefelé igyekvõ kirándulóval, biztos furcsállták, hogy én meg felfelé igyekszek éppen. Valahol menet közben elõkapartam a fejlámpát, kb félûton lehettem, mikor be kellett kapcsolni. Szép lassan fogyott az út, sokkal lassabban, mint a Bükk50-n nemrég. :) Fáradt voltam, éhes voltam, elegem volt a nagy intenzitású emelkedõkbõl és lejtõkbõl egy idõre, elcsigázva értem fel a sípályákhoz. Már messzirõl láttam, hogy a síháznál valami nyüzsgés van. Odabandukoltam az ellenõrzõ ponthoz, ami a ház elõtt az egyik fa asztalnál volt, és lerogytam a padra. Ekkor kiáltott oda Andi, hogy végre megjöttem én is. Hehe. Hja, végre. Õk éppen indultak, üdvözöltük egymást. Mondtam nekik, hogy most már hamar beérem õket, menjenek csak. A vendéglõbe ismét beinvitáltak egy újabb rétesre. Bent érdekes látvány fogadott. A biciklis srác ott pihegett az egyik asztalnál. Hmm.. én azt hittem már árkon bokron túl jár, de mint késõbb kiderült itt feladta. És rajta kívül is rengetegen voltak még bent túrázók. Túrázók, akik még most vannak itt elõször. Elborzasztott a gondolat, hogy mi lenne, ha még csak most indulnék neki ennek a gyilkos kis körnek. Brrr... No nem.. Az egyik idõsebb úr épp a térképet böngészte, hogy hol vannak emelkedõk ezen a szakaszon. Sorolta.. a várnál van, meg itt vissza Bánkútra.. meg még hol? Odaszóltam, hogy meg még a Csondró völgyet se felejtsék el. A Csondó völgy? Az emelkedik? :) Öööö.. igen. Bevágtam a rétest, iszonyú jól esett, és mondtam a kedves vendéglátóknak, hogy rohanok is tovább, mert iszonyat meleg van itt bent, aztán kint meg meg fogok fagyni. Fáztam is odakint, elköszöntem a pontõröktõl is, aztán futottam tovább felfelé. Az erõm visszatért, az egyensûly helyreállt, a kedvem sokkal jobb lett. Közben rájöttem, hogy az volt a baj, hogy már kezdtem magamba fordulni, ami általában nálam nem probléma, de most jól esett, hogy tudtam, minjárt utólérem Tamásékat és együtt megyünk a célig. Nyomtam is, mint süket a csengõt, és alighogy elindult a zöld kereszt lefelé utól is értem a kis háromfõs csapatot. Jól megbeszéltük, hogy is volt ez az üldözõsdi, miközben lassan elértük Nagymezõt. Közben még volt egy kis affér az egyik fejlámpával, amelyik darabokra esett, de aztán felajánlottam a pót lámpámat és már mentünk is tovább. Megtudtam, hogy mégis csak kocorászott Tamás is (mondjuk ezt gondoltam is), és Vándorköszörûs is nagyon jól nyomta a felfeléket, szóval tényleg jól tudták húzni egymást. A mûúton mentünk egy jó darabig, aztán egy földútra tért a jelzés és úgy végig a mezõn, ami egyre nagyobb ködbe burkolózott a sötétben. Újra a fennsíkon voltunk.

8. Az éjszakai járat
Mire a másik végébe értünk már az orrunkig sem láttünk. Hihetetlen volt, azt az utat sem találtuk amin éppen álltunk. A lámpa fénye semmit nem segített a tájékozódásban, csak a tejfelbõl álló falat világosította meg elõttem. Annyit kivettünk, hogy elõttünk úgy száz méterre valaki ugyancsak ténfereg az utat keresve. Kis csapatunk megállt kicsit káromkodni, majd kettészakadt, úgy kerestünk valami útnak látszót. Mindkét irányban volt valami, de eztán vissza kellett mennünk, azt volt a jó irány, amerre az elõttünk haladó is járt. Megtaláltuk a kerítés mentén futó utat, amin aztán lassan kiértünk a nagy tejfelbõl. Felértünk a mûútra, amin aztán csorogtunk lefelé. Rendesen elbeszéltük ezt a szakaszt, és észre sem vettük, hogy elmentünk a leágazás mellett. Egy idõ után persze gyanússá vált, mert tudtam, hogy nem lehet ilyen hosszú ez a szakasz. Jó késõn vettük észre, mikor már nem volt értelme visszamenni, így maradtunk addig ahol a zöld jelzésbõl leágazik a zöld négyzet. Ez egy kis hosszabbítás volt így persze. A négyzeten viszont már figyeltünk. Ez volt az a mókás szakasz, amit a túra folyamán ugye háromszor kellett abszolválni, amibõl két alkalom felfelé vezet. Most még csak a másodiknál tartottunk. Nem siettünk már, az éjszaka már nem arról szólt. Kényelmesen közeledtünk a ponthoz. Menet közben túratársak jönnek velünk szemben a sötétben. Kérem tõlük, hogy van -e még kaja, mire azt mondják persze, rengeteg. Hú, ez jó hír, lesz nagy eszem-iszom megint. És volt is. A pontõrökbõl még mindíg áradt a kifogyhatatlan kedvesség és odafigyelés, pedig nem lehetett valami kellemes itt annyit ácsorogni.. A társaim felveszik ide depózott cuccaikat. Idõközben Vándorköszörûs kölcsönkapott egy polárt Tamástól, amitõl nem is akart itt megválni, pedig itt volt a sajátja. Az viszont így feleslegben volt, Tamás zsákjába akarta beletukmálni.. :) Nem volt elragadtatva az ötlettõl, és jobb megoldást is találtunk. Én ugyanis majd szét fagytam a három vékony rétegemben.. döbbenet, nem gondoltam, hogy így fogok fázni. Így aztán nem kellett sokat gyõzködniük, már rajtam is volt a jó meleg polár... a pót fejlámpám is vissza került a helyére, a táskám mélyébe, mert lámpa utánpótlás is volt. Kis pihi után indultunk neki harmadszor a négyzetnek. Felfelé senkivel nem találkoztunk a zöld jelzésig. Utánunk jó hosszan nagy ûr keletkezett, sehol senki. Jókat beszélgetve haladtunk a lámpánk fényénél lefele. Az elsõ kör jelzésnél kicsit bizonytalankodtunk, azt hittük nem jó az irány, meg hosszabbnak is tûnt, mint kellett volna, de aztán kiderült, minden a legnagyobb rendben és elértük az Imó fele vezetõ kék kört. Hiába no, éjjel ismeretlennek tûnnek még az ismert utak is. A forráshoz érve örömmel tapasztaltuk, hogy a pontot feljebb hozták, mint ahol szokott lenni, így nem kellett le-fel mászkálni a sötétben. Itt is kínáltak mindenféle jóval, de én passzoltam mindenbõl, valahogy nem volt kedvem akkor semmi kajához már. Nem sokat álltunk, csorogtunk tovább lefele egy darabig, aztán pedig megkezdtük a Lök bérc mászását. Én álltam az élre, Tamás mögöttem, a többiek kicsit lemaradva. Na ez a mászás végre megint jól esett. Úgy látszik teljesen kipihentem magam a lefeléken ebben a kényelmes tempóban. Ezt jó volt érezni. A tetõn összeverõdött a csapat, és elindultunk a hosszú-hosszú szakaszon Bujdosókõ felé. Vándorköszörûs itt kezdett el álmosodni kicsit, ment az ásítozó verseny.. :) Hát nem volt egy izgalmas rész, az tény (még nappal is nagyon unalmas), de azért én próbáltam mindíg valakivel beszélgetve elverni az idõt. Én lepõdtem meg a legjobban, mikor hipp-hopp feltûnt a pontot elõjelzõ rajzocska, majd a pont maga. Ez rövidebbnek tûnt most, mint egyébként futva.. A sátorból elõkászálódó pontörõktõl Andi megpróbált egy kis kávét kunyerálni, hátha.. de Õk még nála is sokkal-sokkal álmosabbak voltak, és Õk is szívesen bevállaltak volna egy kis pohárnyit.. no nem mintha lett volna bárkinél is. Elköszönünk és nem sokkal a pont után utólértünk két túratársat. Meglepõdve konstatálom, hogy az egyik Remó. Örültem a találkozásnak, mert már ritkán látjuk egymást. A lámpájában nem sok szufla volt, úgyhogy most neki passzoltam át a tartalékomat, amit Õ már be is hozott a célig. A Bujdosókõnél odafigyelünk, le ne zúgjon senki a mélybe, nem lenne szerencsés. Most kicsit lemaradok az élen járó Tamástól, aki viszont leérve a hegyrõl túlmegy azon az elágazáson, ahol ki kellene mászni a mûútra. Mi sem vesszük észre, megyünk tovább az ösvényen, de egy idõ után már keresni kezdjük hol lehetne átvergõdni. Ahányan vagyunk annyi fele indulunk a dzsungel szerû rövid szakaszon. Én szerencsére egy elég jól járható részen haladok, végül Tamás járt a legrosszabbul, alig tudott kikecmeregni a sûrûbõl. A mûúton megvártuk egymást, és indultunk tovább kedvenc kutyám tanyája felé. Persze most nem volt sehol a dög. A hosszú mûúton Remóval nyomtuk mozdonyként húzva a vonatot. A Völgyfõház felé vezetõ meredekebb részen csatlakozott Tamás is. Megálltunk bevárni a többieket, akik kicsit lemaradtak. A háztól megint együtt egy darabon, aztán kezdett szétszakadni a csapat. Remóék lemaradtak, Ódorvárhoz éjfél után 10 perccel már Tamással és Andival értünk hármasban. Itt nem voltak álmos pontõrök, csak vidám frissnek tûnõk. Mi is vidámkodtunk kicsit velük. Jó ha tíz ember ment el elõttünk a százason, de mondták, hogy mi voltunk az elsõk, akik nem zombinak látszottunk. És tényleg jó állapotban voltunk. Kaptunk megint a finom guavából (itt már kicsit kérdezõsködtem is errõl a furcsaságról), meg egy nagyon érdekes de nagyon finom teából. Nagyon jól esett. Még abból a paprikáskrumpliból is megkínáltak, amit ott készítettek, de helyette inkább már indultunk az utolsó kilómétereket lenyomni. Sietni nem siettünk, már csak mentünk, ahogy jól esett, és szerencsére még jól esett. Andi mondjuk már nagyon várta a Kútvölgyi telkeket, meg is örült nagyon, mikor végre odaértünk. Jött egy kis beton a Bükzsérci úton. Itt is furi volt, hogy így sötétben nem nagyon láttuk mennyire vagyunk még a szántóföld végét jelzõ sövénysortól, és nehezebb volt kitalálni hol is kell bemennünk, de sikerült. Az út bent viszont vizes-füves volt, és a cipõnk szépen beázott ahogy kell. Kellemetlen, de már így a vége fele mindegy volt. Ahogy haladtunk a Nyomó hegy fele megláttunk két túrázót, akik a szántón átmászva a másik irányból közelítették a hegyet. Elõttünk jártak, hamarabb is értek fel. A Nyomó hegy már nem tudta utunkat állni, hamar felértünk mi is a ponthoz. A fiatalok forralt bort fõztek, és rögtön kínáltak is. Én természetesen kértem, irtó finom volt, nagyon jól esett. Tom érkezett utánam, Õ is kért, majd végül Andi, akinek szintén felcsillant a szeme hír hallatán. Szóval kicsit iszogattunk, és boldogan indultunk neki az utolsó picike kis szakasznak, és végül 2:05-kor toppantunk be az iskolába nagyon elégedetten. Az éjfél messze nem lett meg, bár lehetett volna, ha az éjszakát is futom, de így jobban esett az egész.

9. Endseq
A célban a szokásos meleg étel ugyanolyan jól esett, mint a rendezõk õszinte gratulációja, meg mint úgy általában mindíg. A 6. teljesítésért kaptam egy érmet, azaz nem kaptam, mert nem voltam elõnevezve és elfogyott, de postán utánam eresztik. Megcsodáltam azt is, hogy a bátyó mit kapott a tizedik teljesítésért. :) Hát nem semmi.. Ahogy végeztem a kajával megjöttek Remóék is, ismét visszakaptam csellengõ második fejlámpámat.
Azt hiszem a 9 év alatt amióta teljesítménytúrázok ennél jobban tetszõ túrán soha nem voltam, ezért nagy köszönet a rendezõknek ezért a csodáért és a sok munkáért és törõdésért. Tényleg látszott, hogy szívük lelkük benne volt. Nekünk már csak végig kellett menni.. Le a kalappal.
Larzennek is megathanx, hogy megvárt minket és hazafuvarozott, ez volt a hab a tortán a végére. :)
Hát nem is tudom mit kéne még hozzáfûzni.. egy élmény volt, és jövõre újra el szeretnék jönni Cserépfalura túrázni!
 
 
laslowTúra éve: 20062006.10.19 14:17:59
megnéz laslow összes beszámolója
Az elsõ százas.

Egy ideje már gondolkodtam azon, hogy milyen lehet lefutni egy szuszra 100 km-t. Erre persze van lehetõség, de az olyan versenyek, mint a Bécs – Budapest maraton nem vonzanak. A terepfutások, teljesítménytúrák jobban érdekelnek, mint pl. a sokak által emlegetett Kinizsi 100-as, de…
Sport és sorstársammal Repka Istvánnal korábban beszélgettünk már errõl a témáról. Legutóbb akkor, amikor a Miskolci hegyimaratonra utaztunk, abban egyetértettünk, hogy olyan helyen, amit nem ismerünk, nem próbálkoznánk. Magamat, és a tájékozódási képességeimet ismerve, ennek elég kézzelfogható oka van, de amikor hallottam, hogy a közelben rendeznek egy ilyen mókát, nem sokat töprengtem az induláson. Tavaly már részt vettem a Less Nándor emléktúrán, szép és ismerõs helyek, jó szervezés, bõséges ellátás, szóval itt az alkalom.
Cserépfaluba hárman indultunk: Repka Pisti a fia Dávid, aki a 60-as távon akarta kipróbálni magát és jómagam. Regisztráltunk, veckelõdtünk és a még reggelizõ Dávidtól elbúcsúzva nekivágtunk a távnak.

Cserépfalu 7 óra 20 perc.
Szalagozott úton indultunk a Hór eleje felé a nap már bõven fölkelt a hátunk mögött elõttünk viszont ködfelhõk takarták a tájat. Pihengetõs tempóban futva, illetve a Subalyuki emelkedõn fellépcsõzve elértük az elsõ bélyegzõ helyet.

7 óra 35 perckor Subalyuknál járunk, eddig 2,81 km-t tettünk meg, lazák vagyunk, Pisti kicsit nekivetkõzik. Leereszkedünk vissza a Hór-völgybe, és kocogva becélozzuk az Oszlai tájházat.

7 óra 50 Oszla 5,07 km. A tájháznál bõséges ellátás vár minket. Tea, narancslé, lekváros-, zsíroskenyér, a bõség zavara. Én csak egy rostos narancslét termelek be, Pisti egy lekváros papit is bekap, de sajnos nem kapott sok idõt a táplálkozásra, mert elég pofátlan módon indulást sürgetek. Én elõzõ este bõségesen bekajáltam. A korábbi tapasztalatokból okulva 4 pár virslivel, reggelire pedig sonkás zsömlével készültem a nagy strapára így nem igazán kívánom az ételt.
Rövid ideig még a Hór-völgyben kocogunk, majd belevágunk az elsõ nagyobb emelkedõbe. Irány az Ódorvár, egy ideig futunk, majd az emelkedéssel, és a bedõlt fák kerülgetésével csökkentjük az iramot. Mászás közben egy elhagyott bakancstalpra leszek figyelmes, remélem, nem most vesztették el. Az Ódor körüli dózerúton megint kocogunk, Pisti elõttem, úgy érzem, én fogom vissza.

8 óra 13 Ódorvár 7,86 km. Itt már én is vetkõzöm, a hosszú bringás mezemen eddig egy pamut póló volt, amit itt hagyok egy cölöpre akasztva. Ha szükség lesz rá, itt még felvehetem, ha nem, vagy ha elvész nem kár érte. Az Ódorról visszaereszkedünk, és kocorászunk tovább a Hór-völgyben. Lazán futunk, beszélgetõs tempóban, saccolgatva, hogy még mi várhat ránk.

8 óra 48-kor érintjük a Pazsag-völgy pontot túránk 14,29-ik km-ét, a tempó jó és még mindig a völgyben haladunk, amíg csak le nem térünk Répáshuta felé. Több túrázóval is találkozunk közöttük Ratter Rékáékkal is, akik 6 körül indultak Cserépfaluból. Megcsodáljuk Réka mosolyát, majd szalagozott úton megyünk a Csúnya völgybe, ami egyáltalán nem szolgált rá a nevére. Sziklák között szökdécselünk, én közben bekapok egy csokit, és bõségesen le is öblítem a falatokat. Szalagokkal jelzett réteken érjük el a következõ pontot. Illetve, majdnem elmentünk mellette.

9 óra 14-kor egy lányt szólt utánunk a Pénz-pataki-víznyelõbõl. Eddig 18,94 km-t tettünk meg kevesebb, mint 2 óra alatt, ez a teljesítmény nyújt némi optimizmust, de … Haladunk tovább alpesi jellegû réteken majd kiérünk a Lillafüredi mûútra, és leereszkedünk Répáshutára. A faluból a Pokol-völgyön keresztül mászunk ki, ismét a Lillafüredi mûútra rövid futás az aszfalton és elérjük a 6. ellenõrzõ pontot.

9 óra 47 Bánya-hegyi parkoló, 23,7km. Már közel a túra negyedénél tartunk. A pont ismét a bõség állomása, szíros-, lekváros kenyér, rostos gyümölcslé, tea, víz. Eszünk, iszunk, beszélgetünk Kalotay Leventével, akitõl megtudjuk, hogy egy jó futó van mögöttünk. Bialkó Gábor tavaly is elõttem ért be a célba a 60-as távon, biztosan most sem lesz lassú. Irány a Három-kõ, majd a Tar-kõ. Ez szinte hazai pálya legutóbb egy héttel ezelõtt futottunk erre, akadályokkal tûzdelt, de viszonylag jól futható szakasz kis szintkülönbséggel.

10 óra 36-kor érkezünk a Tar-kõre, utunk 30. km-éhez. Itt csemege fogad minket némi falevélbe csomagolt dél-amerikai eredetû édesség képében. A nasi leginkább birsalmasajtra emlékeztetett, jó ütõs, émelygõs falat, amit egyébként szeretek, de itt most hiába kínáltak nem kértem többet. Az egyik segítõ megkérdezte, hogy nem sajnálunk-e átrohanni a tájon. Arra gondolt, hogy megfosztjuk magunkat a látványtól. Mi erre elmeséltük, hogy a futás nem csak a pulzuskontrollálásból áll, és, hogy arra a helyre, ahol õ éppen olvadozik a vizuális élménytõl mi, van, hogy hetente többször is felfutunk. A kilátás egyébként a párás levegõnek köszönhetõen koránt sem volt olyan jó, mint egy héttel korábban, nem is beszélve egy szép fagyos, havas naptól. Haladunk tovább az Õserdõ felé, amit szépen megkerülünk a jelölt csapáson, majd a Cserepeskõ következik. Itt egy kicsit eltévedünk, de ott nem is nehéz. Ha az embernek folyton a lába elé kell figyelnie, a sziklás, el-eltûnõ ösvényen könnyen szem elõl tévesztheti a ritkás útjelzéseket. Maradva a kék jelzésen az ösvény egyre kevésbé volt futásra alkalmas így érünk a Pes-kõre.

11 óra 14-kor 34,45 km-nél tartottunk kis nézelõdés után irányba vettük egyik törzshelyünket a Kopasz-rétet, majd lefutottunk a Szalajka-völgybe. A lejtõs út jó haladást tett lehetõvé, az erdei-múzeumban pedig éppen kutyás szarvasgomba keresõ verseny zajlott. A kutyákat szeretem a gombát nem, így nem szállok be a viaskodásba. A kedvezõ viszonyoknak köszönhetõen 30 perc alatt tettük meg a Fátyol vízesésnél lévõ bélyegzõ pontot.

11 óra 45-ig 39,25km-t tettünk meg. Ezen a ponton szintén tengerentúli eredetû édesség vár minket ezúttal egy kókuszos, küllemében chokitóra emlékeztetõ falat. Az ízhatás itt is az ütõs-édes felé hajlott, így nem kérünk repetát, viszont bõven iszunk és tankolunk. Én kulacsba Pisti pedig az erre az alkalomra vásárolt Camelback stílusú hátizsákjába. Innen az irány a Szalajka-völgyön keresztül az Õsember barlangja felé vitt, majd szépen mászunk felfelé az Istállós-kõ tetejére. Pisti ezt a részt nem ismerte, lehet, hogy jobb is. Elõttünk egy félmeztelen srác nyomja az iramot. Úgy tippelek, hogy a tetejére utolérjük, de jól elhúz. Mi jót caplatunk fölfelé, a szûk 3 kilcsi megtétele 45 percünkbe telik. De – kábítom magam – a nehezén már túl vagyunk.

12 óra 31-kor bélyegeztünk Istállós-kõn letudva 42,22 km-t. Innen elindulva megeszem a szendvicsemet (1 zsömle benne 6 szelet pulykasonka), nagyon jól esik, a sok édesség után. Kicsit vacillálunk a továbbhaladással, mert én úgy gondoltam, hogy a sárga jelzést kell követnünk, de gyors térképnézéssel kiderül, hogy Pisti tudja jól és a Z a mi utunk, amit késõbb a fityegõ szalagok meg is erõsítenek. Hamar felértünk a Bükk-fennsíkra, itt utolértük a korábban követett félmeztelen fazont, eléggé elgyötörtnek tûnt. Jól ismert nyomon haladunk jó tempóban, de Pisti addig gyõzködött az elválás mellett, hogy a Hármas-kút elõtt megléptem. Nem volt egy nagy szökés, és innen jó darabig egyedül folytattam az utam. A Bálványt könnyû volt becélozni, leküzdeni már nem annyira.

13 óra 15-ig kb. 45 km-t tudtam magam mögött (az adattal azért vagyok bizonytalan, mert bár mindenhol tizedesjegy pontossággal határozták meg ezeket itt 42,22 szerepelt ott pedig már voltunk). Fent a kilátó aljában egy fiatal pár azzal vár, hogy én vagyok az elsõ a 100 km-en túrázók közül. Ennek akkor nem tudtam eléggé látványosan örülni. Innen 1,5 km-re a Bánkúti-síházban újra a rendezõk bõkezûségével találkozok. Tea, rétes és egy tál meleg leves várja a túrázókat. Ez utóbbival nem élek, mert tartok az esetleges kellemetlen következményektõl, viszont a leves helyett beszippantok egy kávét, ami mentálisan legalábbis sokat segít. Éppen túl esek a rétes utolsó morzsáin, amikor betoppan Pisti is. Gyorsan felvásárolta a ház ropi készletét, majd maga elé húz egy tányér levest. Megkérdezem, hogy megvárjam-e, de úgy gondolja, hogy egyedül jobban haladok. Nincs mit tennem becélzom a következõ állomást.
Az út következõ szakasza jószerével fehér folt a belsõ térképeimen, így bõven figyelem a netrõl letöltött itineremet. Eddig 90%-ban fejbõl navigáltam, és most, hogy magam maradtam az eltévedés réme igencsak kézzelfoghatónak tûnt. A szakasz elsõ része az Ördög-oldalon indul, viszonylag jól futható lejtõn. Legalábbis eleinte, mert mire a következõ ellenõrzõ ponthoz értem, a több km intenzív lejtõzéstõl, és az akadályok kerülgetésétõl kicsit túlterhelõdnek a fékezõizmaim.

13 óra 56-kor értem a Márkus-kõ tövében lévõ ponthoz (53,25 km). A bélyegzõs srác szerencsére korrektül elmagyarázta, hogy merre menjek így nem tévedtem el, pedig egy sárga jelzést majdnem nem vettem észre. Eddig a kritikus pontokon mindig lógtak szalagok, itt nem. Igaz ez a környékben bóklászóknak is köszönhetõ lehet. Korábban rá is szóltam egy 3 fõs társaságra, hogy nem a piros fehér jelzõszalaggal kellene kidekorálni a hátizsákjukat. Néhol bizonytalankodok, de jelzéseket szigorúan követve el lehet navigálni a következõ ponthoz.

14 óra 22-re érek fel a Dédesi-várhoz (55,22 km), ahol sikerül kiugrasztanom egy srácot a hálózsákjából. Megkérdeztem, mi az az impozáns szikla velünk szemben, de nem tudta. Viszont volt olyan elõzékeny, hogy zokniban lépkedve a sziklákon megkeresi a térképét, és meghatározza a pozíciónkat. Erre ugyan nincs szükségem, de megvárom, amíg végez, aztán pedig irány Mályinka. Lefelé ereszkedve szembe jött velem a miskolci Bialkó Gábor, majd mögötte Pisti. Az elõbbi a táv feléig 30 percet hozott be rajtam, ha a végéig még rátesz ugyanennyit, meg lehetek elégedve magammal. Pisti, ahhoz képest, hogy mennyire punnyadtnak adta elõ magát úgy ment, mint a zerge. Elkönyvelem magamban, hogy hamarosan megfognak, de soha rosszabbat. A versenyszellem addig mûködik bennem, amíg a Vár-völgybe ereszkedve dobtam egy hátast, majd hogy ellenõrizzem a gravitáció irányát még egyet. A meredeken lejtõ ösvény csúszós volt a portól, ráadásul, mivel ez le is kötötte a figyelmemet, a jelzéseket is elvétettem, szalagot (ha voltak is) itt nem láttam. Átkeltem egy patakon, ahol aztán csak nézek, hogy merre tovább. Feladom a keresgélést vissza ugrálok, és mivel tudom, hogy lefelé kell haladnunk arra is indulok. Nagyon feldob, amikor egy régi lekopott kék jelzés nyomát felfedezem, egy gazos ösvényen felkecmeregek egy dózerútra, ahol viszont a szalagok özöne zúdul rám és azt követve simán lekocogtam Mályinkáig. Itt egy kicsit elbizonytalanodok, mert nem tudom, hogy a buszmegálló, ahol a pont van, merre lehet. Felfelé indultam és igazam lett.

14 óra 44-kor bélyegeztek egy vízilovat a lapomra. Örülök egy kicsit, hogy már 59,14 km-t tettem, meg tehát kézzelfoghatóan túl vagyok a táv felén. Mert a táj szépsége ide vagy oda itt már bõven éreztem a terhelést. Fõleg a lejtõk érintenek fájdalmasan, így még örülök is, hogy emelkedõ következik. A jelzések követése viszonylag egyszerû, és a kék+ ösvény festõi szépségû völgyön vezetett felfelé. Eleinte rendületlenül joggolok, de a kidõlt fákon átmászva, vagy azokat, illetve a sziklákat kerülgetve egyre gyakrabban kezdek belegyalogoni az emelkedõkbe. A tempóm érezhetõen lassul, magamban számolgatom, hogy hány perces kilométereket megyek, de minden kalkulálásom kudarcot vall és még nemcsak a következõ pontig nem érek, de az emelkedõ tetejét sem látom. Lassan hagyom, magam mögött a völgyet, ami, mint minden hasonló engem a Jurassic Parkra emlékeztet. Egy turista-ház mellett a Mária-forrásnál megtöltöm a kulacsomat, majd lassan felérek a Lillafüred Szentlélek közötti mûútra, amin átkelve tovább haladok, ezúttal lefelé. A tömegvonzás segítségének csak pár percig tudok örülni, mivel a fékezõ berendezés állapota továbbra sem javul. A szentléleki kolostor mellett (amit egyszer érdemes lesz alaposabban megnézni) néhány turista rám köszön, ha jól sejtem Bánkút környékén találkozhattunk korábban. A rom után a Száraz-völgybe szalaggal jelzett meredek, portól síkos talajú ösvény visz le, amin végképp feladom a futási terveimet. Lehet, hogy van, aki ott le tud kocogni, de nem én vagyok az.

15 óra 45-kor érkezek le a Száraz-völgyi ellenõrzõ ponthoz, olyan tüdõhangokkal, hogy rendezõi vegyes-páros ijedtem riadt fel a hálózsákokból. Eddig 65,33 km-t tettem meg, ebbõl az utolsó szûk 6-ot közel 1 óra alatt. Ez minden eddigi negatív rekordomat megdöntötte, csak azt nem értettem, hogy a többiek miért nem értek még utól. Irány vissza Bánkútra. Kicsit filózok azon, hogy milyen jó száraz a Száraz-völgy, hátha még esett is volna. Egy ideig patakmeder-szerû csapáson folytatódik az ösvény, majd rátér a hegyimaraton versenyrõl jól ismert útra, végül a sípályán megyünk felfelé. Itt eleinte még kocogok, de némi tesztelés után rájöttem, hogy akkor sem haladok lassabban, ha jól kilépve gyalogolok, ráadásul a ritmusváltás jól is esik. Lehet, hogy korábban sem kellett volna erõlködnöm az emelkedõkkel?

16 óra 25-kor toppantam be a Bánkúti-síházba a túra 69,35-ödik kilométerénél. Itt már ismerõsként köszöntenek, lelkesen újságolják a lányok, hogy még mindig én vagyok az elsõ. Bent a melegben Réka és csapata bõszen kanalazza a levest. Végignézve rajtam Rékában gyorsan kialakulhatott a kép arról a strapáról, ami még elõttük áll, de ez talán csak másodpercekre tudta eltüntetni a mosolyt az arcáról. Én levest most sem kérek, de a tea mellé elmajszoltam egy túrós rétest. Amint végzek megérkezik Bialkó Gábor is. Kér egy levest, majd az asztalra rogy (Réka ekkor mintha egy kicsit megilletõdött volna). Mielõtt továbbindulok megérkezett Repka Pisti is. Laza, mint mindig, és mosolyogva meséli, hogy õ bizony bõven gyalogolt a Száraz-völgyben, de hallotta a turistáktól, hogy két fazon elõtte még képes volt futni, hát… Kilépve a turistaházból kiráz a hideg. Az egyszál bringás felsõ és a rövid futógatyó nem sokat szigetel, fõleg átizzadva. Páran elismerõen biccentenek felém, amikor nekilódulva futni kezdek a sípálya mellett. Igazából csak a hideg hajt. Viszont végre újra hazainak mondható terepen futok keresztül. A Bükk-fennsík ruganyos legelõjén átkocogva jól esik a mozgás, megkukkantom a távolban legelészõ ménest és mozgás tovább. A Három-kõi elágazástól még le kell menni a Bánya-hegyi parkolóhoz, és az elsõ köves szakasz ismét kényesen érint, pedig a sziklákon jobb nem csámpázni. Elég sok turista jön velem szemben, nem tudom ki a teljesítménytúrázó közülük, de a köszönésemet fogadják és elõzékenyen félre állnak az útból. Mindent összevéve ez az utóbbi 5 km futás volt a leglazább a napban.

17 óra 15-kor érkezek meg a Bányahegyi parkolóba a túra 75,32-dik km-éhez. A hely varázsa számomra abban is rejlik, hogy Bugi öcsém még az Istállós-kõre mászás közben felhívott és mesélte, hogy egy túlélõcsomagot letesz oda nekem. A benne lévõ Red Bullhoz nagy reményeket fûzök, és bár a hatékonyságáról akkor még nem tudok az ismerõs mûmálna íz azért jól esett. Betermelek még egy lekváros kenyeret, utána küldök egy rostos italt és megyek tovább. Ekkor jön velem szembe Bialkó sporttárs, Bánkúton még úgy nézett ki, hogy fel kell mosni, most meg üde, mint az ûzött kenguru. Lehet, hogy nekem is ennem kellett volna egy levest?
Ekkor éppen 10 órája, hogy elrajtoltam Cserépfaluból, és a körülményeket tekintve, minden okom megvan feltételezni, hogy az összes korábbi rekordomat megdöntöm, ami a folyamatos sportolást illeti. Az eddig csúcs a 2004-es 10 óra 23 perces ironman menetidõm álomszerû könnyedségnek tûnik, pedig akkor is fel kellett, hogy mossanak a padlóról.
A Juhász-kút-nyaki elágazóhoz közelítve találkozok Pistivel is. Másfél méteres lépésekkel fut lefelé az aszfalton és mosolyogva bíztat. Tényleg ennem kellett volna egy levest. Az út az Imó-kõ felé szintén ismerõs, ott futottunk egy hete. És itt ér utol Gábor a Hereg-rét környékén. Megbeszéljük, hogy innen együtt maradunk és próbáljuk kerülni a sérüléseket. Ha õ mondja, akkor úgy lesz. Az út könnyû, ha nem fájna, még élvezném is a lejtõzést.

17 óra 55-kor érintjük az Imó-kõt (80,19km). Ezúttal kicsit arrébb tették a pontot, nem az éppen kiapadt forráshoz, de egy-két hahó után megtaláltuk. Itt is kapunk almát és plusszos vizet, majd nyomás tovább. A Kis-Lambot-lápán tempósan felgyalogolunk, majd javaslom, hogy amíg látunk, próbáljunk meg futni. Ezen a szakaszon értük utól Repka Dávidot, aki mint késõbb megtudtam korábban legfeljebb 15 km-t futott le egy szuszra, dicséretes folytatás.

18 óra 29-kor érjük el túránk 85,8-dik km-ét a Bujdosó-kõ pontnál. Itt mire lepecsételik a papírunkat le is megy a nap. Elõ a lámpákkal és kocogás a Barát réti mûútig. Gábornak profi fejlámpája van, nekem csak a jó öreg marokfegyver áll a rendelkezésemre. Áldom a fejem, hogy elvittem, mert korábban úgy terveztem, hogy egy korábbi rajttal ugyan, de még világosban beérek a célba. A lámpámmal szórakoztató futni, de itt rá kellett jönnöm, hogy nem butaság, ha az ember nem szorongat semmit a kezében, fõleg ha a talaj nem stabil, A köves avarban kocogva sokszor hadonászni kell, hogy tartsuk az egyensúlyt, és ilyen szépen elmegy a kép. Ráadásul itt már tényleg fázok, egyre többet gondolok, az Ódorvárnál hagyott pólómra, remélve, még ott van, ahol hagytam. A Barát-réten átkelve a mûúton még kocogunk egy darabig, majd a piros + jelzést követve az erdõben már gyaloglásra fogjuk a menetet. Így viszonylag gyorsan és kevéssé fázósan érjük el a Völgyfõ házat és rugaszkodunk neki az Ódorvár megmászásának. Sok túrázóval találkozunk, akik a 60-as távon indultak, többen megkérdezik, hogy mi vajon a 100-ast teljesítjük-e, és ilyenkor próbálok kicsit büszkébben viselkedni.

19 óra 30-ra fel is érünk a 91,74-ik km-nél lévõ ponthoz. 1 óra alatt hagytunk magunk mögött 5 km-t, mondjuk jó gyalogos tempó, de akkor már nem érdekelnek az adatok. Lámpám fényét arra a helyre szögezem, ahol a pólómat hagytam, és amikor ott találom olyan örömmel öltöm magamra a lestrapált hegyibicaj-maratonos emlékpólót, mint kispap a fityulát (vagy akármi mást, aminek a kispapok örülnek). A bélyegzésnél iszok egy pohár meleg teát, majd felmászunk még egyszer a várba. Bevallom, ezt már kihagytam volna, de a rendezõk nagyon határozottak voltak a kérdésben, igaz a szavukra mintha csak mi hallgattunk volna, a 60-ason indulók részérõl nem sok érdeklõdés tapasztalok a „Bükk by night” jelenség tanulmányozására. Jól megnézzük a távolból Cserépfalu fényeit és nekilódulunk a lejtõnek. Szólok Gábornak, hogy ha tud, nyugodtan menjen, nekem már nagyon nem megy a lejtõfutás. Megkérdezi, hogy nem lesz-e gondom a lámpámmal? Miért is lenne? Akkor gyerünk, mi történhet már a hátralévõ 9 km-en. Jó tempóban kocorászunk lefelé, de akkor már nem tudtam, olyan izomcsoportot a lábamon, ami akárcsak a megszólításra is ne fájdalmasan reagálna. Gábor viszont szép tempóban távolodik tõlem, míg az egyik kanyarban végképp eltûnik a lámpája fénye. No sebaj, egész évben ékszakai túrát akartam szervezni itt van, élvezzem. És tényleg viszonylag jól esett, az idõ tiszta volt, mint egész nap. A csillagok szikrázóan ragyognak a felhõtlen égen, csak a holdat nem sikerül felfedeznem, igaz futás közben a röpke pillantásoknak köszönhetõen én is majdnem röpkézek. És ekkor jön a technika újabb csodája. Rá kell jönnöm, hogy a lámpám nagyon jó csak épp nem arra találták ki, hogy órákig bóklásszanak vele az erdõben. Eleinte csak mintha halványodni kezdett volna a fénye, majd romantikus derengésre váltott, végül a kilövellõ fotonokat elnyelte a sötétség. Én pedig állok a töksötétben, és mivel éppen benõtt részre értem még a csillagok fénye sem ösztönöz kalandos hangulatra. Mit lehet tenni? Megvan! A kobbojoknak ott volt a koltjuk, én pedig egy elegáns mozdulattal kitapogatom az övtáskámban a segélyhívásra magammal vitt Motorola V235-ömet, és mint egyetlen fényforrást segítségül hívom. A hatás a semminél nagyságrendekkel jobb, ezt fõleg akkor tapasztalom, amikor kihuny a kis fény és átesek egy göröngyön. Így érkeztem ki a bükkzsérci mûútra, ahonnan már látszódik az utolsó leküzdendõ pont a Nyomó-hegy. Az aszfalton még kocogok egy kicsit, és nagyokat köszönök az autósoknak, akik velem szemben közlekedve jól megnéznek maguknak. Gondolom, nem tudják mi imbolyog elõttük némi lidérces fénnyel a kezében, ezért aztán jól belereflektoroznak az arcomba hadd vakuljak még jobban. Egy idõ után balra letértetem az útról és sacc/kb alapon egy sövény mellett közeledve pontosan a Nyomó-hegy ösvényéhez érkezek. Addigra már a lámpámban is pihent egy kicsit a delejes erõ így egy-két percre, még láttam is. A hegy tetején a srácok megcsodálják a fószert, aki a telefonját maga elé tartva közelítet feléjük. Ez vagyok én.

20 óra 34-kor a 97,81-dik km-en lépek át. Bélyegzés és indulás a falu fényei felé, amelyek már úgy vonzanak, mint a lepkét. Az út ugyan lankásan lejt, de akkor már nagyon nem akaródzik lejtõn futni, igaz a telefonnal ez nem is célszerû. Menet közben több 60-as túrázóval találkozok, majd amikor beérek a faluba, újra kocogásba kezdek.

20 óra 58 perckor beérkezek az iskolába, és vigyorgáson kívül nem tudok mással foglalkozni. Ez volt életem leghosszabb sporttal töltött napja – EDDIG. Azt hiszem, megdolgoztam a befutóknak járó bablevesemért.
A teljes menetidõm 13 óra 37 perc volt, Bialkó Gábor kb. 40 perccel elõttem, Repka Pisti kicsivel utánam érkezett be. Dávid fia fél órával mögötte.
Ha mással nem is a telefonos sztorimmal sikerült kellemes pillanatokat szereznem. Na nem magamnak, hanem a hallgatóságnak, amikor elmeséltem a történetet miskolci cimboránk Kalotay Levente, úgymond, majd megszakadt a röhögéstõl, de egy spártai hõsnek ezt is szabad. És, hogy hogyan tovább? Ha ismét tudok járni, majd kitalálom. Egy biztos jövõre ismét jövök.
A rendezõknek ezúttal is köszönetet mondok a kiváló szervezésért, és az áldozatos ténykedésért.
 
 
CzimbályTúra éve: 20062006.10.17 21:48:41
megnéz Czimbály összes beszámolója
Less Nándor emléktúra 100km

Már az év elején a túranaptár elõzetesének böngészése során kiszúrtam ezt a túrát, ami a „bármi áron kategóriába” tartozott, azaz mindenképpen el akarok menni. Mostanság már nemigen jut idõm/lehetõségem rendszeresen teljesítménytúrázni, így a kihívást jelentõ rendezvényeket próbálom beiktatni a naptáramba, ez pedig igencsak annak ígérkezett. Tervezgettem régóta a stratégiát, mivel egy ilyen túrára azért kell olyan is, leíméleztem Sütõ Lacival a depózás kérdését, kitaktikáztam, mit hova is küldjek. Sajnos manapság egyre több a teljesítménytúra és egyre több a trehány rendezés, itt viszont tisztában voltam a 60-as táv korábbi teljesítése alapján, hogy a dolog csak rajtam áll vagy bukik, nem a rendezõkön.

Péntek este indultam autóval Szegedrõl egyedül, mivel mostani állandó túratársam lemondta az utat (bánhatja). Féltem kicsit az egyedül haladástól, különösen éjjel, de a korábbi százas tapasztalataim alapján bizakodtam, hogy a sötétség mégis összekovácsolja a társaságot, én is találok társat. Éjjel 11 felé meg is érkeztem, de nem aludtam a tornateremben, mert utálom a horkolást és a zacskócsörgetést és hasonló éjjeli hangeffekteket. Ennek okán kombiautóm csomagtartójában éjszakáztam az iskolához közeli parkban. Az éjszaka igencsak hideg volt, -15 °C-os hálózsákomban nem volt melegem, sõt…

Reggel 5-kor kelés, összelapátolom magam, irány a rajthely. Ott nevezés, leadom cuccaimat Bánya-hegyre, Bánkútra, barátkozás az itinerrel és néhány perccel hat után indulás. Nem vagyok futó, gyalogolni szoktam, de most úgy terveztem - nem kellett senkihez se alkalmazkodnom (vagy fordítva :-) ) - kocogok az elsõ felébõl amennyit csak lehet, akkor több esélyem van a végén. Az elsõ és az utolsó 25 km-re az új futócipõmet (csak 50 km-t futott eddig) gondoltam, a közepén pedig bakancsomat. A sötétség nagy úr, így kissé nagyképûen, de a második Bánkutat tûztem ki célul a sötétedésig. Bizakodó voltam, mert sok az ellenõrzõ pont, a szint és a táv adatai terepi adatok, tehát nem érhet különösebb meglepetés. Nekem elsõsorban ennek kedvezõ pszichés hatásai jelentenek sokat.

Tehát visszatérve, kis bizonytalansággal kijutottunk többedmagammal a faluból és kezdõdött a csodaszép Hór-völgy. Itt kocogásra váltottam és el is hagytam nagyjából mindenkit, aki gyalogszerrel ment. Kicsi, de annál keményebb emelkedõ vezetett a Suba-lyukig, az elsõ pontig, majd a völgy murvás útján tovább Oszláig. Jól ment a futás, a pontnál ötcsillagos svédasztalos reggeli és irány Ódorvár. A hegyre fel eleinte az egykori piros L nyomvonalán mentünk, ami kellemes is volt, de aztán, hogy ne legyen olyan könnyû a dolgunk, a szalag árkon-bokron keresztül felvitt a vár alá. Mit mondjak, a kidõlt fákon sokszor csak átcsúszni (nem átmászni!) tudtam… De természetesen sikerült felérni és rövidesen a vár alatti pihenõhelyen átvettem a csokit és a lepecsételt igazolófüzetet. Innen gyorsan vissza a völgybe és kocogás tovább Tebepusztáig. Közben a Pazsag-völgy bejáratánál lévõ pontnál megcsodáltam a leleményes pontõrök praktikáit (a patakvölgybe mutató illemhely piktogram, béka formájú légycsapó, stb.). A völgy ezen az õszi reggelen egyik legszebb arcát mutatta, gyönyörködtetõ érzés volt haladni a felkelõ nap fényében csillogó erdõben.
A Csúnya-völgyig kiválóan lehetett haladni, ott aztán átváltottam gyaloglásra a felhagyott jelzés bozótos ösvényén. A Pénzlyuki víznyelõ érdekes látványa után le Répáshutára, ahol bevállaltam egy kólát, vesztemre, mert az iszogatás közben elnéztem az elágazást a faluban. Szerencsére egy korábban lehagyott hölgyemény utánam kiáltott, kóla lett a jutalma.

A parkolónál megint terülj-terülj asztalkám, zsíros-vajas-lekváros kenyér, rostos lé többféle ízben. Sajnos itt jött az egyetlen pofon a túrán (késõbb kiderült még segített is), mivel a depó még nem ért ide :-(. Vártam 5 percet, a segítõkész úr telefonált és üzenték, hogy a csomagok úton vannak. Osztottam-szoroztam és úgy döntöttem, hogy eddig jól muzsikált a cipõ, biztos bírja 75-ig, egy zoknicsere azért jól jött volna... Mindegy, irány tovább fel a kövek vonulatára! Közben a zöldnek majdnem rossz ágán indultam el, ami nem is lett volna rossz döntés, ha 50 km-rel idõsebb lettem volna... Így viszont egy hasonló cipõben járó, már visszafelé haladó futó túratárs segített, akivel „fel is húzattam magam” a kövekig. A Tar-kõn egzotikus desszert, ami az elõítéletek legyûrése után jól esett. A kilátás pazar lett volna, ha nem rendeltek volna rendezõk a túrázók haladása érdekében párát az elõttük elterülõ, páratlan szépségû tájra. Továbbhaladva kis gondolkodás után kihagytam az Õserdõt és a Cserepes-kõ alatti botladozás, némi nézelõdés után a Pes-kõ-kapu tetején találtam magam, ahol egy fokkal már jobb volt a panoráma. A csúcs alatt balra indultunk többen a szalagozáson, de a szalagok egy idõ után eltûntek. Elõ az itinerrel, ami kiválóan kisegített (jobb oldalt fenyves, elvéthetetlen).

Innen a korábbiakhoz képest ingerszegényebb környezetben gyakorlatilag leszaladtam a Szalajka-völgybe, de azért sikerült elvéteni a végén a dózerútról levezetõ jelzést. Akkor döbbentem rá a hibára, amikor balra lent emberek és kutyák hangját hallottam nagy dózisban. Irány le, toronyirányt. A völgyben valami kutyás rendezvény volt, amitõl kutyafóbiában szenvedvén, távol tartottam magam. A vízesésnél levõ pontnál tiszta és pezsgõtablettás forrásvíz várt valami újabb kókuszos egzotikummal. Itt következett a túra elsõ sarokpontja a kettõ közül (négy lett utólag belegondolva), az Istállós-kõ. Két és fél km-en több mint 500 m szint, hááát… Erre csak akkor közlekedek, ha muszáj és akkor is csak fordítva. Utoljára ebben az irányban a ’98-as „szépemlékû” Denevér túrán jártam, de emlékeimben még frissek voltak az akkori szenvedés emlékképei. A futókkal szerencsém volt, egy társaságot elhagytam, miután felhúztak a kövekre, most egy másik, a ponton összeverõdött csapattal tartottam felfelé. Szép lassan lépésrõl-lépésre haladtunk egyenletes tempóban megállás nélkül felfelé. Eredetileg legalább egy órát számoltam erre a szakaszra, de a kitartásnak meglett az eredménye, kb. 40 perc alatt fent voltam. Itt a többiekkel ellentétben leültem, meg is jegyezték a pontõrök, hogy én vagyok az elsõ aki szóba áll velük. Az újabb dél-amerikai (?) finomság elfogyasztása és a fent bográcsozó társaság felvilágosítása után már csak a féltáv gondolata lebegett a szemem elõtt. A lelkesedésem kissé alábbhagyott, leesett a vércukrom. Ezt orvosoltam részben a zsebemben szétmorzsálódott péksüti betömésével. Átgázoltam fennsíkon a Bálvány aljáig és sûrû szentségelések közepette szakszóval dzsindzsában megkezdtem a régi sípályán a felkapaszkodást. Itt szalagok hiányában (utólag hallottam a helyi kaszálók áthelyezték a szalagokat, vagy valami ilyesmi történhetett) megcéloztam a kiválóan látható átjátszó állomást. A csúcs alatt kis sziklamászás és máris kaptam a pecsétet. A ponton kunyeráltam egy kis üdítõt, hogy le tudjak menni a ponthoz. Sok túrán jóformán ilyenkor elküldenek melegebb éghajlatra, de a fiatal hölgy készségesen adott a saját készletébõl „mivel mégiscsak értetek vagyunk itt…”. E szívmelengetõ jelenet után jókedvûen értem le a síházhoz, ahol pecsétet nem (csak visszafelé járt), de energiát annál többet kaptam. A menü zöldségleves volt - aminek nem vagyok nagy kedvelõje, de most jól esett -, desszertet pedig vagy négyféle rétes közül lehetett választani! A leves langyos volt, ami kedvez a gyors belapátolásnak, az ügyintézés pedig gördülékeny.

Az utánam öt perccel érkezõ kollegának, már felmelegítették rendesen, fújhatta is keményen. Közben gondolkoztam a lámpakérdésen, mivel volt még rá esély, hogy visszaérjek sötét elõtt. Tehát vigyem vagy ne vigyem, ez itt a kérdés! Az idõvel jól sáfárkodtam, mert fél három körül indultam tovább, azaz a következõ 20 km-t három és fél - négy óra alatt kellene megtennem. De aztán nadrágom zsebébe mégiscsak biztos ami biztos benyomorgattam a fejlámpát, persze tartalék elemek nélkül. Ebbõl következik, hogy a depó természetesen Bánkútra már megérkezett.

Aztán kocogás lefelé a kellemesen ereszkedõ, helyenként pazar panorámát nyújtó ösvényen. Alig vártam a Torma-völgybe levezetõ szakasz nyaktörõ lejtõjét, ahová ellenkezõ irányban tavaly kéktúrázás során csak a mályinkai gyöngyözõ Borsodi segített fel. Baleset nélkül abszolválva a szakaszt leértem a völgybe és a Márkus-kõ (ami szerintem Mártus-kõ) alatt a túra során az egyetlen (nem a Mikola-féle interpretációban) szingli pontõrrel pecsételtettem. Innen jött a második fekete leves, azaz meghódítani Dédes várát. Nem volt olyan szörnyû, mint emlékeztem, de persze megizzadtam. A várban kis nézelõdéssel egybekötött eszmecsere Kozma Gabival, hogy hol fogom még õket és a rokonaikat emlegetni és indulás le. A kilátás egyébként gyönyörû volt, az itinerben jelzett napkeltét szerencsére még megspóroltam késõbbre. A kék L lefelé maga volt a rémálom, ez volt az egyik bónusz sarokpont. Sokszor a szó szoros értelmében csak gatyaféken tudtam haladni a biztonságosság érdekében. A jelzést persze már rég nem figyeltem, csak azt, hogy épségben leérjek. Ez sikerült is, de kicsit korábban mint kellett volna, így a völgyben a régi kék jelzésen szépen felvánszorogtam a jelenlegire, ami elvitt Mályinkára. Ez a szakasz a regenerálódás jegyében telt el. A Mályinka bm. elnevezésû ponton (a bm. ezen a túrán a buszmegálló helyett más értelmet is nyerhet) kis pihi, az alma visszautasítása után viszont észrevettem, hogy valahol (nagy valószínûséggel a Tar-kõnél) a pontõrök elcserélték az igazoló füzetemet.

Késõbb görcsöltem is rajta kicsit, de végül is be kellett látni, hogy itt nem arra mennek rá, hogy megszivassák a túrázót, így bátran néztem a következmények elébe. Persze azért szorgalmasan kérdezgettem mindenkitõl a továbbiakban, hogy az igazolólapon található név az övé-e. Az órára pillantva láttam, hogy ha nem teszetoszáskodunk, van esély a teljes sötétség elõtt visszaérni Bánkútra. Megint futókkal húzattam fel magam a korábban szörnyû veszélyesnek kikiáltott Csondró-völgyön keresztül, ami nem volt különösen kellemetlen. Annál inkább a Szentlélek után a találóan Szuszogónak keresztelt lejtõ (negyedik sarokpont), ami a már nem éppen fitt térdemnek nem használt egyáltalán. Lecsúszkáltam a Száraz-völgy kezdeténél lévõ pontig, és megint elmondtam néhány miatyánkot, hogy túléltem. A völgy most nevéhez méltóan tényleg száraz volt és szép lassan - immár egyedül - felsiettem Bánkútra, ahova még szürkületben, lámpa nélkül fél hétkor értem. Ez egy nagy vízválasztó volt, itt éreztem, hogy megvan a túra, a maradék 30 km-t csak megoldom valahogy. Itt újra rétes, forró tea, amitõl megkíméltem a nyelvem és kis szusszanás. Ismerõs arcok a helyen, a futók egy-két kivétellel nem tudtak lehagyni. De volt aki levest szürcsölt, azt hittem megint van kaja, de felvilágosítottak, hogy õk még csak elõször vannak itt. Az asztalnál velem szemben ülõ, általam látásból régóta ismert felsõkategóriás túrázó, Szuromi István - akit megint csak sikerült befognom - felajánlotta, hogy töltsük együtt az éjszakát, persze gyaloglással. Kis tollászkodás, pólócsere és indulás, mert piszkosul meleg van bent. A Nagy-mezõn irdatlan köd, sokszor csak (nekem) szemmagasságtól felfelé, érdekes volt. Ez persze a jelzések szalagok megtalálását tette pikánsabbá, de ketten könnyen úrrá lettünk a feladaton. Segített a térkép és nem utolsó sorban a mûutak helyzete. A problémás keresztezõdésekben kétfelé indultunk, így nem volt gond. Így pontban 8-ra leértünk a már jól ismert Bánya-hegyi parkolóhoz, ahol a már-már ûberelhetetlen színvonalat tovább növelte a depó megérkezése. Kis gondolkodás után a bakancs maradt a hátizsákban, ahová a Bánkúttól idáig a kezemben cipelt reklámszatyor is került. Sajna 5 perccel érkezésünk elõtt vittek le cuccokat a célba, így nem mertem a zsákot ott hagyni, mert a célban egybõl akartam indulni haza kocsival. Letuszkoltam egy fél zsíros kenyeret, de a gyomrom már rég készen volt, nemigen kívántam semmit. Indulás, mert hideg az idõ, irány vissza az Z sáv elágazásáig, ahol reggel már sikerült egyszer balra elindulnom… :-) Most tényleg arra vezetett az út és néha beszélgetve anekdótázva, néha viszont néma csöndben, egyenletes tempóban róttuk az utat az Imó-kõig. Az ottani pezsgõtablettás ital gondolatát is elhessegettem, gyorsan mentünk is tovább. Lábaim már egyre nehezebbek voltak, bal térdem is szétment a brutális lejtõkön. Az idõ múltával egyre inkább

Pistire hagyatkoztam, de ha kellett kivettem a részem a tájékozódásból. A Bújdosó-kõ után a P+ mûút elõtti részén elnéztük az utat és vietnámi akciófilmek helyszínére emlékeztetõ susnyásban találtuk magunk. Támpontot a szokatlan idõben arra járó autós adott a továbbhaladásra. Az irány megvolt, keresgélés, de a bozót áthatolhatatlan. Elõ az iránytûvel, a szükséges irány K! Na és lám a mûúttól voltunk kb. 5m-re :-). Ezt követõen monoton emelkedõ a Völgyfõ házig, utána még 1,5 km az Ódorvárig, ami a túra mélypontja volt számomra, legalább 10-nek tûnt. Immár sokadszor felvontattam magam, és megízleltem a pihenõhelyen kínált egzotikus teát, ami majdnem visszajött, olyan édes volt. Leöblítettem némi vízzel és már csak valamivel több mint 8 km várt ránk. Ezt már kézen állva is meg lehet tenni különösen lefelé. A szalagok segítségével elértük a mûutat és a tarlón keresztül a Nyomó-hegy feljáratát. Kicsi a hegy, de erõs! Szörnyû meredek volt, sok helyen olyan vastagon lepte be a por az utat, hogy alig lehetett felkapaszkodni. Lehet, hogy a rendezõk hintették oda, akik persze tuti a legmeredekebb helyen vittek fel minket… J A hegy tetején már látszott a falu és újult erõvel lesétáltunk az iskolához. Sajnos a sprintre irányuló felkérésemre határozott és gyors NEM volt a válasz :-). Az iskolába 1:35-kor értünk kiváló idõvel és tisztázódott az igazolólap kérdése is egybõl, mert ott volt épp a kollega is, aki már feladta korábban. Az adminisztráció ideje alatt elfogyasztottuk az ízletes babgulyást, amitõl helyre állt lassan a gyomrom lelki egyensúlya. Végül megkaptuk a jogos díjazást összepakoltunk, irány az autó és indulás haza. Pistit elvittem Budapestig, ott némi szunyókálás egy parkolóban és reggel hétkor már otthon a gyerekeimmel néztem a reggeli meseösszeállítást, igaz kissé kómásan.

Persze következzen összegzésképpen a kritika, ami a fenti önfényezésnél jóval fontosabb. A túrával a rendezõk nagy fába vágták a fejszéjüket, de rátermett és rutinos társaság révén a százas távon is tudták tartani a korábbi 60-asok színvonalát. Nagy dolog, hogy rengeteg szponzort sikerült megnyerniük a túra támogatására, így kevesebb költség hárult a túrázókra (100 km-en a kedvezményes nevezési díj nevetséges 600 Ft volt…), akárcsak a jelentõs számú pontõr apparátus összeverbuválása. Az útvonalválasztás tökéletes a teljesség igényével, szinte minden lehetséges szép és kemény (!) helyet érintett a Bükk útbaesõ fertályain (én azért útbaejtettem volna még a Gerennavárat is :-) ). A nevezés, rajtoltatás, adminisztráció példaértékû módon, gördülékenyen zajlott, komoly technikai háttér igénybevételével. Az iskola is kultúrált otthona a rendezvénynek. Az igazolófüzet igényes, sok információval, sok olvasnivalót biztosít a hazautazáshoz vagy a következõ napok regenerációjához. Az itiner kellõen részletes, informáis, olvasmányos, nem jojózik tõle az ember szeme. Külön érdem a táv- és szintadatok precizitása, ami biztonságot ad a túrázónak. A szolgáltatás kiváló, változatos, nem az általában megszokott „mindenpontonteszkós-spáros-metrósolcsócsoki”, ami nyugodtan maradhatna a boltokban. Két alkalommal meleg étel, három alkalommal hideg étel nem semmi, szinte felülmúlhatatlan a szervírozott egzotikus különlegességekkel. A vízkészletek pótlása is szinte végig megoldható volt a pontokon. A rendezõk/pontõrök tájékozottak, segítõkészek és kedvesek voltak, még éjjel is. A szalagozás is kiváló volt, bár néha sántított, de az itiner és térkép használatával a hiányt könnyen orvosolni lehetett. Különben is szinte végig segítették szalagok az elõrehaladást, egy 100 km-es távnál ez pedig nem kis feladat, így elnézzük, ha néha elmarad néhány. Jómagam nem vagyok nagy tájékozódó bajnok, így megúsztam a komoly eltévedést. A célban mindenféle érmek várták gazdáikat és az elsõ beérkezõk ajándékok közül választhattak, nekem egy komoly és friss Magyarország autóstérkép jutott.

Nagyon jó túra volt, keménysége ellenére egy percig se fordult meg a fejemben, hogy feladom, vagy hogy „mianyavalyánakjötteménide…”. Nagy gratuláció az egész rendezõségnek és köszönet érte, hogy megrendeztétek, lehet így is szivatni a túrázókat :-)!
 
 
Rush2006Túra éve: 20062006.10.16 14:02:38
megnéz Rush2006 összes beszámolója
Less Nándor 100, avagy 21 óra szenvedés!



Prince-el, a barátnõjével, és OT Gergõvel indultam neki a túrának. Megfogadtam hogy itt nem fogok futni, mert az éjszakai résztõl nagyon féltem egyedül, meg társaságban jobb is! Még elõzõ éjjel megkaptam az itinert, hát enyhén letaglózott, és gondolkoztam hogy megéri-e a 100-as, de hát egyszer van a túra, és egyszer élek én is :-)

Reggel 6-kor indultunk az iskolától, szerencsére egy bolt éppen nyitva volt, így kicsit betankoltunk, és lámpa már nem is kellett. Az elsõ pont a Subalyuk bg. volt, ahol jó meredeken kellett mászni fel a pontra, de szerencsére csak kb. 100 m-t, majd ugyanitt vissza. Teltek-múltak a percek, a Hór-völgyben haladtunk több kilométeren keresztül, beszélgetéssel töltöttük el az idõt. 2. pontnál kaja, pia, majd kezdõdött az Ódorvár mászása, ami nem fog a kedvencem között szerepelni. Kidöntött fákon, fák alatt, fák felett :) kellett mászni 2,79 kilcsire volt 285 m. szint.. Izzadtunk fújtattunk mire felértünk. Prince-el hamar fentvoltunk, addig megnéztük a gyönyörû kilátást, amíg a többiek felértek. Innen viszonylag nyugis, és gyönyörû szakasz vitt tovább, néhány részt ismertem is a 2 hete megrendezett Bükk 50 túráról. A túrára általában ez volt a jellemzõ: piszok meredeken le, hadd rombolja kicsit a térdünket, majd piszok meredeken föl, hadd kapjunk combgörcsöt. És ez volt az egész túrára jellemzõ. A Fátyol-vízesés elõtt valami kutyamászó verseny volt, eleinte nem jöttünk rá minek van ott annyi eb.. Na, innen kezdõdött a gyilkosság!! 2,30 km-re 523(!!) m szint az Istállós kõre. Ez a szakasz Magyarország egyik legmeredekebb emelkedõje. Felkészültem a legrosszabbra de ez még annál is rosszabb volt.. Kb. minden 5 percben meg kellett állnom pihenni, Prince elõrehúzott, én meg a barátnõjével mentem a csúcsig (nem félreérteni :-)) Alig vártam hogy felérjünk, ömlött az izzadság rólam, ennyire talán még a cooper futás után sem izzadtam az általános iskolában 40 fokban. A csúcsra Prince 10 perccel hamarabb ért mint mi, majd bevártuk OT Gergõt aki meglepõ gyorsasággal fel is ért kb. 8 perccel utánunk. Ez az idõm se fog bevonulni a történelemkönyvbe: 2,30 kilcsit megtettünk 1 óra 22 perc alatt, de arra büszke voltam, hogy akárhol járok az országban ilyen szint már sehol sem lesz, és ha ezt bírtam bírom a többit is :) A csúcstól csatlakozott hozzánk egy fiú, gondolom félt az éjszakában, mert egyedül volt, de hát hadd jöjjön, ráadásul a tempója jó volt, várni sosem kellett rá, max. csak a pontokon néha amíg cipõt kötött, vagy zoknit cserélt. Innentõl 5-en mentünk jó sokáig. A Bánkúti síházig bírtuk világosban, innentõl ránksötétedett, de elõtte megettem a finom borsólevest, és a sütit, kb 20 percig elidõztünk itt. Kiérve a síházból elkezdtem piszkosul fázni, és a pulóver sem segített rajtam, szerencsére hamar továbbindultunk, és a fázás elmúlt egy idõre.

Érdekes dolog, hogy a BEAC-on éjszaka csúnyán ki voltam dõlve, és viszonylag a társaim után haladva kószáltam, a jeleket is alig figyeltem, csak néha aktiváltam magam, viszont itt legelõl mentem, és szuper erõben éreztem magam, tágra nyílt szemekkel figyeltem az utat, nehogy eltévedjünk. A Márkus-kõhöz meredek út vezetett le a kéken, a pontõrt sajnáltam, az éjszakában tök egyedül volt :-(

Aztán jött a Dédesi vár kemény megmászása, eleinte a sárgán, majd a kék rom jelzésen. Megszenvedtük a felérést, de volt már annyi szint bennem, hogy nem álltam meg egy percig sem útközben. Majd jött a rom jelzés másik ágán való lemenetel a várból. Itt azt hiszem csak a csodának köszönhetõ hogy épségben leértünk, ez már talán nem is túra volt ez a rész, hanem egy lábtörõ, hasraesõ, és piszkosul sz*r rész.. Kidõlt fákon át, rohadt meredeken le. Szerencse hogy észrevettem a jeleket, különben ki tudja hol jutunk ki.. Mindezt éjszaka.. Nappal is betojtam volna ettõl a résztõl, de éjszaka.. It kicsit lecsappant az önbizalmam.. Mire minden rendezõt leszidtam magamban :-)) addigra pont leértünk a kék jelzésre, ahol végre egy nyugis úton eljututttunk Mályinkáig, ahol két túrázó éppen kiszállt, mert nem bírta a térdük tovább:(

Innen gyorsan menni szerettem volna tovább, mivel a szintidõ szorított, de Prince-ék lakomázásba kezdtek, így megvártam õket. Itt is kb. 15 percet töltöttünk.. Tovább a K+on kellet mennünk egy darabig, majd szalag és ismét K+. Egyenesen mentünk fölfele a ponttól, de nekem vhogy gyanús lett hogy nincs jelzés egy idõ után, így kb 500 m múlva visszafordultunk, és lám igazam lett, egy Y kanyarban jobbra kellett menni, ott volt a szalag is. Innentõl kezdõdött számomra a legnehezebb, és a legdurvább rész, szerintem egy kalandtúra ehhez a részhez képest igazi semmiség.

Csak egy kis ízelítõ: Kidõlt fák tömkelege, kacskaringós út, rohadt meredek emelkedõ, 10x elázott cipõ, és az emelkedõ közben végig folyt a patak lefele, szóval feljutni a tetõre kész csoda lett volna. 4 kilcsire 393 m szint.. Tágra nyílt szemekkel mentem elõre, a többiek követtek. Rájöttem egyszerûbb ha leveszem a fejlámpámat, és kézbe viszem tovább. Ez jó döntésnek bizonyult. Útközben valami piszok részeg társaság ordibált föntrõl valami nyaralóból, de valahogy állatul nem érdekeltek a pofázásaik.. Nagy nehézségek, és tanakodások által felértünk a Kelemen erdészházhoz, ahol Prince azt hitte hogy a pont van, de az jóval arrébb volt még.:(

Persze megint rohadt meredeken kellett utána lemennünk a Szuszogó nevû lejtõn, kész szerencse hogy a térdem nem ment xarrá. Itt kicsit gyorsabban értünk le a sráccal, aki még az Istállós kõ után csapódott hozzánk. Megvártuk Prince-éket, majd beugrott egy kis idõ után a S+ amit a Bükk50-rõl ismertem, és így mivel biztonságban voltam, ezért a sráccal gyorsan felértünk ismét a Bánkúti síházhoz. Itt megettem vagy 4 sütit. Prince-ék is felértek, pihentünk kicsit a fényben, majd ismét ki a farkasordító hidegbe, ahogy kiértem, iszonyúan fáztam, és a pulóver sem csillapított, teljesen betegnek éreztem magam. Itt kicsit elkezdtem már fáradni. Prince ment most elõl, a Z+ jelzésen, ahol hirtelen piszok nagy köd kapott el minket, alig láttunk valamit az útból, de szerencsére jófele mentünk, egészen addig amíg ki nem értünk a Z-re a mûútra. Itt jobbra fordultunk, de ebben a völgyben volt már vagy -2 fok.. 2 pulóver is volt rajtam, de így is piszkosul fáztam. Prince-re utaltam magam, mert már eléggé kivoltam. A leírás azt írta hogy az ismeretterjesztõ táblánál balra fordulunk, ebbõl a táblából kb. volt vagy 4. Lehet hogy ki volt jól szalagozva tovább az út, de kb. a lámpával is az orrunktól tovább nem láttunk, így teljes tanácstalanságban voltunk. Prince barátnõje kezdett kiakadni, de én sem voltam már a toppon. Össze-vissza mászkáltunk, tanakodtunk, tájolóztunk, de semmire nem jutottunk, és kezdtem csúnyán beparázni hogy mi lesz így velünk. Teljesen át voltam fázva, és az eddigi önbizalmam lement a 0-ra. Persze a szintidõ ment és ment. Ez a rohadt köd tehetett szerintem mindenrõl, mert semmit nem láttunk, és lehet hogy a szalagok jó helyen voltak, és tiszta idõben láttuk is volna õket, így nem a rendezõk hibája volt szerintem. Bár azért megemlíthették volna a leírásban hogy mégis hányadik táblánál kellett volna lefordulni balra.. Itt eldöntöttem nagy nehezen magamban, majd a többiekkel is közöltem hogy nekem elég lesz a következõ pontig, Bányahegyig. Prince barátnõje, illetve OT Gergõ már Bánkúton eldöntötte hogy õk is eddig jönnek, de nekem ott még volt önbizalmam. Kb fél óra bóklászás, és a kihûlés határánál jött egy nagyobb csoport, szerintem õk voltak az utolsók, és együtt mentünk tovább, amíg nagy nehezen meglett a helyes út, és elértük a Bányahegyi parkolót. Itt kiszálltunk, Prince még ment tovább bízva a szintidõben, hátha meglesz, de sajnos 85-nél õ is kiszállt :( Mint ahogy megtudtam rengetegen szálltak itt ki, nem gyõzték hozni a kocsikat. A lábam bírta volna még tovább, de a lelkesedésem teljesen lelohadt, a szintidõ is csúnyán szorított, de a legjobban az egészségemet féltettem, mert teljesen át voltam fázva és remegtem mint a kocsonya, még 2 pulóverben is. Lefuvaroztak a célig, és átvettem a 60km-es táv kitûzõjét, illetve oklevelét, bár 75-öt mentem, de nem érdekelt most semmi.. Valahol büszke voltam magamra, valahol nem. A célban zsotyek munkatársa bíztatott és gratulált, ami azért jólesett nagyon. Találkoztam sétálós bácsival, aki még ment a Tatabánya 30-ra(!). Megettem a célban a bablevest, majd elhúztam a belemet aludni. Sokat tanultam ebbõl a túrából, nem tudom lesz-e ennél durvább túrám valaha, nem szégyelltem hogy feladtam, mert inkább egy ilyet adok fel mint egy sokkal könnyebbet. A 90-bõl kb. ha 20-an beértek. A 80% futó a többi meg a túrákon ált.ban 7-es felett gyalogoló zsotyekék, illetve egy két gyalogos, akik épphogy elcsípték a szintidõ határát. Grat nekik!

Én ennyire voltam képes, ez van..

Jövõ héten megpróbálok javítani Írottkõ 70-en.
 
 
kockaTúra éve: 20062006.10.14 22:44:43
megnéz kocka összes beszámolója
Less Nándor túra, 60-as táv, Õlustasága Kozka billentyûzetébõl (frissen mint mindig :) )

Péntek este kissé megkésve indultam el a munkahelyemrõl, mindenféle közlekedési dugókon vágtam át, épphogycsak elkaptam a Keletiben a vonatot. Szép nagy csapattal vonultunk le Cserépfalura. Szerencsére a tornateremben már nem volt hely, így a VIP szekcióban aludtunk (a menza ugyebár). Egész kényelmes helyünk volt.

Reggel 6, nekivágás, a nap még nem kelt fel, de nem is baj mert nagyon nagy hangulata van amikor út közben kel fel. Sajna az eltések közül csak én mentem 60asra. Viszont egybõl start után találtam ismerõs arcot, együtt toltuk egész sokáig, aztán mondta hogy õ ráér nagyon, menjek csak a saját tempóban. S úgy vala. Ekkorra eléggé széthûzott a mezõny, többnyire egyedül mentem. Aztán a parkolónál kifeküdtem napozni egy fél órára, jöttek ismerõs arcok, beszélgettünk, ilyesmi. Egészen kiválló idõ volt.

Na és ezután jött a szívás, mert Tar kõ elött valahol elkavartam, pontosan nem tudom már hol, de nem fordultam vissza mert szerintem irányban jófelé haladtam. Mégis valahogy 2 órába tellett eljutnom odáig. Pedig futottam is idõnként.

Egy túrán csak 1x lehet valamit így elfúrni, úgyhogy mégegy ilyet már nem tettem be. Visszafelé még a célnál betettem egy rövidebb futást, egy túrának ugyanis két méltó befejezése van: futás vagy egy túrázós kispál dal kollektív elüvöltözése. Hát most nem volt más kispál fan a közelben :)

A táj egészen csodálatos volt, akárcsak az idõjárás, persze készültek panorámaképek, ha találok nekik helyet valahol akkor lesz URL is hozzá.

A túra szervezése pedig mindent überelt. 60-as távon csak 500 forint volt, és tényleg majdnem minden ellenõrzõponton volt randiszendvics, csoki, üdítõ, vagy a délamerikai érdekességek közül valami (ezek a dél amreikaiak is tudnak valamit :)), célban menzaleves, és a EP-õrök is jó arcok voltak.
Ja és a pecsételõ lap és a térképvázlat is igazán kiválló munka.

update: panorama-kepek itt: http://people.inf.elte.hu/hornyakl/bukk/
 
 
 Túra éve: 2005
qvicTúra éve: 20052005.10.20 23:06:29
megnéz qvic összes beszámolója
No megállj csak! - Less Nándor emléktúra 48 2005
..avagy egy 5 óra 41 perces üldözõs jelenet..

Erre a túrára jól felkészülve érkeztem, a tavalyi aranyérem címvédõjeként. Alapozó edzések/túrák, gondos
elõkészületek, térképmagolás, helyismeret felelevenítés, idõterv, miegymás. Jó formában voltam, és még az
idõjárás is kedvezett, nagyon kellemes szép tiszta idõre virradt mire Cserépfaluba értünk.
Nagyon jól tudtam, hogy a tavalyi idõm nem volt egy erõs futóidõ, ezért annál lényegesen jobbat kell mennem,
ha a dobogó környékén akarok keresgélni újra. Ezt a lényegesen jobb idõt 6 órában állapítottam meg, ez volt
a kitûzött cél.
A startban még nem voltak nagyon sokan és elég hamar odaértünk, úgyhogy még volt bõven idõnk az indulásig.
Andinak volt egy pár fehér folt az útvonalon így azokat próbáltam neki felidézni, illetve a trükkösebb
részeket elmagyarázni. A térkép bújással viszont elég sok idõ elment, idõközben Bükk900 és Ákos útnak eredtek,
majd Andi is utánuk. Én gyorsan megreggeliztem és bíztam benne, hogy habár kicsit megkéstem is vele, de bent
fog maradni az elsõ pár kilóméteren.. utána már nem lehet baj. Ezután neveztem, és 7:15-kor útnak eredtem.

Nagyon bekezdtem az elején. Végig az utcákon, majd rá a dózerra a cigánydûlõn a Hór völgy bejáratáig és
onnan toltam fel a völgybe. Hamar elértem a feljárót a barlanghoz, ahol az egykori szép információs táblából
már csak a váz maradt meg az út mellett. Meg is eredtem felfelé, mikor szembetalálkoztam piedcat-tel és Szilvivel,
akik éppen lefele csorogtak a túra elõtti felfedezõ körútjukról. Lihegtem egy köszönésfélét, és pattogtam
tovább felfelé a köveken. Egy rövidnadrágos futó igyekezett lefelé a ponttól. Persze hiába siettem, hamar mászás
lett a vége, az emelkedõ nagyon intenzív volt. Odafent 2 pontõr ücsörgött, gyorsan elõráncigáltam a papirost,
pecsét, idõ, aztán elköszönés és zúgás le.

A technikás lefeléket nagyon jól bírom, mindíg meg szoktam húzni, de amit itt csináltam, attól már szinte én
magam is megijedtem. Az út lefele irdatlan sziklás, bokatörõs, nekem valahogy mégis sikerült szinte erõbõl
megfutni. A lábamra meg a lépésekre persze nagyon odafigyeltem, de így is ijesztõre sikeredett a mutatvány.
Egy középkorú pár topogott lefelé elõttem, mikor meglátták hogy jövök megálltak, és egy pillanatra elkaptam
a megrökönyödött arcukat. Leérve újra a barátságos Hór völgyi dózerút fogadott. Toltam Oszla felé, de itt már
kicsit visszavettem a tempóból, próbáltam egyenletes ritmusba állni, ami tökéletesen sikerült is. Tudtam, hogy
Bükk900 és Ákos nem lehetnek messze, és reménykedtem, hogy Oszláig beérem õket. Az út nem volt hosszú, már
elõbukkant az oszlai rét, mikor meglátom magam elõtt a távolban Ákost. Ott érem utol, ahol be kell fordulni Oszlára,
Õ elõretessékel, had menjek. Megköszönöm, és már be is robogok a pontra. Bükk900 éppen csemegézik a terülj-terülj
asztalkáról. A futó társam is itt találom, Õ is frissít és pihen egy kicsit. A pontõrök nagyon kedvesek, rögtön
kínálnak mindenféle jóval, de megköszönöm, mondván, hogy nekem elég lesz egy pohár itóka is. Úgy tele ettem
magam a rajtnál, hogy egyáltalán nem voltam még éhes. Le is nyomok egy almalevet, közben látom, hogy a futó srác
szedelõdzködik és indul. Váltok pár szót még Bükk900-zal, aztán indulok a bajtárs után. "No megállj csak!"
kiálthattam volna, de ehelyett azt vetettem oda a többieknek, hogy megyek utána és jól elkapom. Elköszöntem
a pontõröktõl is, és futásnak eredtem Ódorvár felé.

Az idõm itt már picivel jobb volt, mint az 1 évvel azelõtti, de tényleg csak picivel. Persze eddig jól lehetett
jönni, most kezdõdik a fekete leves. Látom magam elõtt a srácot, 100 méterrel elõttem fut. Jól nyomja, nem
tudom beérni. Ismét lefordulunk a Hór völgyébõl, csak most a másik irányba. Rátérünk a visszafordítós emelkedõre.
Nyomjuk keményen, felfele is futunk, itt már nem lehet elõrelátni olyan hosszan, elvesztem szem elõl a futót.
Újabb visszafordító a felfelé haladó szerpentinen, még mindíg futható a terep, nyomni kell. Aztán egy idõ után
bekezd a hegy. Itt visszavettem a tempót (nem mintha tudtam volna mást is tenni) és erõltetett menetelésbe
fogtam. Ismét meglátom a srácot elõl. Egy elég idõs sporttárs küszködik az egyik irdatlan meredek részen,
ahogy elhaladok mellette jó futást kíván. Én pedig jó utat neki. Felérek arra a részre, ahol az út a hegy
oldalában szintbe áll, és innen bekocogok a mellettünk jobbra fekvõ völgyig. Itt aztán újra mindent belead a
hegy, és megpróbál mindent, hogy megnehezítse a feljutásunkat. Az út néhol elképesztõen meredek, sokhelyen
ferde és keresztbe dõlt fákkal teli. Nehezen lehet haladni, zihálva próbálok jó erõs tempót tartani. Közelebb
is kerülök az elõttem haladó futóhoz, aki szintén erõlködik felfele. Mászás közben (mára már mókás) emlékek
jutnak eszembe, mikor annak idején pont itt bicajjal másztunk felfele egy jól sikerült bringás túrán. Hát most
nem hiányzott a bringa cipelés... :) A végén még beleerõsít a hegy egy utolsót, elõttem 50 méterrel a srác
már felért a dózerra és rögtön futni kezd a pont fele. Én is felmászok, és utána eredek. Pár túrázót itt is
beérünk, kerülgetem az embereket, de még messze nincs tumultus. A ponthoz érve sem kell várni a pecsétre,
csokival kínálnak. Választok egyet és bedobom az övtáskába. Itt már 15 perc elõnyöm van a tavalyi idõhöz képest.
Ez eddig eléggé bíztató. A futóval szinte egyszerre indulunk el a ponttól, de most gyorsan elsprintelek mellette
és én állok elõre.

Tudom, hogy itt figyelni kell nagyon a jelzést, mert könnyen pórul lehet járni a rom jelzésen lefelé. Az elsõ
letérõ nem okoz problémát, zúzunk a hegyoldalban a forrás felé. Itt pár túratárs megáll a szomját oltani.
Kortyolok egyet a camelback-bõl, hogy az érzés meglegyen, de meg se torpanok, megyek tovább, immáron felfelé,
vissza a dózer útra. A srác nem sokkal mögöttem. Odafent egy autó szépen takarta a jelzést, amelyik megint
leugrik a mûútról, de sikerült kiszúrni, így már robogtam is lefelé az újra lejtõ úton. Túlságosan is lejt
rendesen, a comboknak meg a térdnek nagyon megterhelõ rajta a futás. Nem is tudok rendesen hosszú lépésekkel
futni lefelé, csak apróbb fékezõkkel. Közben hallom, hogy megérkezik mögém a srác is. Jól haladunk azért így is.
A nagy jobbos visszafordítónál pár méterrel mögöttem jár mikor lekanyarodok. Futok tovább lefelé. Idõvel azt
veszem észre, hogy eltûnt mögülem. Lehet, hogy megállt valamiért a fordítóban. Futok visszafele, amíg le nem
érek újra a Hór völgybe, majd ismét irányba áll a jelzés, és megkezdõdik a hosszú enyhén emelkedõ dózerfutás
felfelé. Még innen visszanézve sem látom sehol a srácot, ekkor már biztos vagyok benne, hogy Õ levágott a
visszafordítónál a réten és már elõttem járhat. Egy család mellett haladok el, vígan mendegélnek felfele.
Emlékszem, hogy tavaly is futottam felfele a völgyben, de akkor nem esett olyan jól, és nem ment olyan simán.
Most viszont igen. Az emelkedést egyáltalán nem éreztem meg, és nagyon jól esett ebben a szép völgyben futni.
Mikor azt vettem észre, hogy önkéntelenül lassul picit a tempóm, akkor erõltettem és újra ritmusba lendültem.
Azt tudtam, hogy ez a "ha fáradok, akkor még feljebb kapcsolok eggyel" típusú kamikáze akció nem fog végig
mûködni, de itt még olyan jól ment, hogy nem is volt gond vele. Hosszú futás után érem el a Pazsag völgynél
lévõ pontot. Egy fiatal pár fogad mosolyogva. Megkérdem tõlük, hogy láttak -e elõttem egy másik futót elmenni,
és kiderül, hogy tényleg elém került a srác, 3 perccel korábban járt ott. Na bumm, van mit ledolgozni.

Pecsét után indulok is rögtön. Innen a csodálatos Tebe puszta már nincsen messzire. Egyenletes tempóban
haladok felfelé. Mikor kiérek a rét szélére a szokásos csodás látvány fogad, majd hamarosan elérem az elágazást,
ahol a túra lekanyarodik a Hór völgybõl balra. A szalagozás itt is kitûnõ, mint mindenhol a túra útvonalán,
nem is lehet eltéveszteni a letérést. Ezen az úton nem kell sokat menni, hamar újabb letérõhöz érkezek, ahol
be kell kanyarodni jobbra a Csúnya völgybe. Itt is bõséges szalagozás segít. Sosem értettem, hogy mirõl
nevezhették el ezt a völgyet, mert valójában gyönyörû szép. Sziklák ölelik az utat két oldalról, az út néhol
beszûkül és kicsit be van nõve. Folyamatosan emelkedik, nehezen futható, de itt még mindíg jól megy a futás,
bár itt már erõlködni kell. A völgy szép hosszú, de nem unatkozok útközben, végig van lárnivaló körülöttem.
Ahogy kiérek a völgybõl a hatalmas rétre, meglátom a pontot is. A pecsétet pont az indulás után 2 órával
kapom. A pontõröktõl megtudom, hogy ketten jártak már itt pár perccel elõttem, a rövid nadrágos srác, meg egy
túrabotos sporttárs.

Nekivágok az útnak, ami Répáshutáig még végig emelkedik. A szalagozás itt is javult, legutóbb itt kicsit
hosszítottam felfelé. Felérve Répáshuta határában találom magam. Elindulok lefelé nagy tempóban. Próbálok hozni
az idõn. Út közben egy-két helybélivel találkozok, egy bácsika a kert kapujából megjegyzi, hogy járt már
itt egy futó, de az rövid nadrágban volt. :) Mondtam neki, hogy tudom, köszönöm ;) Leérve a 2. buszmegállóhoz
meglátom a botos srácot a keresztezõdésben bizonytalankodik. Odaérek, mire érdeklõdik, hogy merre tovább.
Mondom, hogy csak felfele.. innen csak felfele :). Megindultunk az úton, közben kicsit beszélgetünk. Próbálom
meghúzni, de ezen az úton már nehezen megy felfele a futás, bele-bele kell sétálni. Végig a hosszú utcán egészen
a falu tetejébe, ahonnan erdei ösvényre térünk rá. Ez persze még jobban emelkedni kezd. A botos srác nagyon
ügyesen használja segédeszközeit, ott is hagy rendesen a meredekebb részeknél. Azért nem irígykedek, nekem a
bot csak hátrány lenne, hajtom így is magam ahogy tudom. Nagy nehezen kicsit már szentségelve felérek a mûútra,
tudom, hogy innen már nincs messze a Bányahegyi pont. A botos srác elõttem kocog az úton 50 méterre, én is
iramba állok. Utol is érem, itt már gyorsabb tudok lenni. Kb ugyanannyi távolságra van, mikor elérem a pontot,
csak a sorrend változott. Örömmel veszem tudomásul, hogy beértem a futóbajtárst, ott pihen a pontnál. Ez egy
nagyon kedves pont minden évben, evés ivás lehetõséggel és nagyon kedves pontõrökkel, akik kínálnak minden jóval.
Gyorsan nekilátok én is a kajának, benyomok egy kenyeret meg egy pohár üdítõt, aztán szinte egyszerre indulunk
tovább mind a hárman.

Innen a betonon indulunk el felfelé. Én megyek középen, a botos srác igyekszik mögöttem. A betonról hamar letér
az út balra, majd párszor keresztezi a mûutat. Egy meredekebb mászás után elszámolom magam és azt hiszem
hirtelen, hogy itt kell balra lekanyarodni a betonra, de valahogy nem rémlik a hely.. továbbmegyek, biztos a
következõ lesz még csak. Mászok tovább, de elfog kicsit a bizonytalanság és a túrán elõször és utóljára elõveszem
a térképet és megnézegetem a kanyarokat. Igen a következõ lesz az. Ej, kicsit bosszankodok, mert így lemaradtam
a futótól. Mikor felérek már híre hamva nincs. Balra végig a kanyarig, majd tovább egyenesen át a jelzésig, ami
elindul lefelé Imó irányába. Mögöttem a srác bizonytalanul odakiállt, hogy jó fele megyek -e, mire én vissza
neki, hogy jöjjön nyugodtan tovább. Aztán elindultam lefelé ahogy a csövön kifért. Útközben az egyik kedvenc
útszakaszom köszönt vissza, itt gyönyörû mohás természetes sziklakapun kell áthaladni. Egy régi magántúránk jut
eszembe, mikor még a régi praktica-mal jöttem erre fotózni, és pont a sziklakapunál álldogált egy szép fiatal
õz. A gép persze nem telére volt szerelve, és mire összecsavargattam az objektíveket már el is illant a pára.. :)
Ahogy átfutottam ezen a részen el is szállt az emlék, mert meredek lefelé következett, ahol nagyon kellett
figyelni. A lejtõ aljában valami cserkészcsapat araszolt felfelé az úttól 20 méterre bent a susnyásban. Hmm.
Jó volt leérni, innen egy darabig kényelmesebb volt az út a kör jelzésekig, ahonnan viszont kezdett kövesedni,
majd mikor már az Imó völgyét szántottam már kellemetlen bokatörõ tereppel kellett küzdeni lefelé. Amikor elértem
a pontot Imókõnél meglepetésemre elsõre nem láttam a pontõröket sehol. Aztán szétnéztem, és másodszorra sem. :)
Leszaladtam a forrásbarlanghoz, majdnem oda is benéztem, hátha ott bújkálnak, de sejtettem persze, hogy valószínûleg
még nem értek ide. Megnéztem az itinerben a pont nyitást, 10:15-tõl kellene nyitva lenniük, ami már 10 perce
elmúlt. No sebaj gondoltam, megyek tovább. Visszamásztam fel az útra és továbbkocogtam lefelé. Kicsivel lejjebb
2 srác meg egy lány jön velem szembe. A lány kezében ott a pecsét. ;) Az elõttem futó srác már elõszedette velük..
Nyomnak egy pecsétet az én lapomra is, és kapok egy nagyon finom almát is. Legalább annyival is kevesebbet kell
cipelniük a pontig (bár amennyit felvittek sztem ez nekik sovány vígasz volt..).

Robogtam is tovább lefelé, majd az elágazásnál jobbra letértem a kékre és megkezdtem az intenzív mászást fel a
Lök bércre. Az elágazáshoz érve gyorsan kifújtam magam, aztán balra kanyarodtam a zöld sávra és iramba álltam.
Innen kezdõdött egy jó hosszú kis hullámvasutazás egészen a Bujdosókõi pontig. Útközben számolgattam az idõt is.
Az elõzõ szakaszon nagyon jót mentem, több mint 10 perccel jobb volt a 2 pont közötti idõm, mint a tavalyi, a
korábbi megspórolt idõkkel együtt úgy számoltam, hogy negyed 12 körül oda kell, hogy érjek a Bujdosókõi ponthoz.
Legkésõbb. De amilyen jól mentem itt is, sejtettem, hogy hamarabb odaérek. El is kezdtem izgulni, mert úgy emlékeztem,
hogy csak negyedkor nyit ez a pont is. Már-már azon gondolkoztam, hogy lassítanom kéne - milyen vicces gondolat -
de vitt elõre a lendület. A srác úgyis elõttem van, legfeljebb majd várunk együtt pontnyitásig. Végül nem kellett
várni. Az ellenõrzõ pontot elõ-jelzõ "nyuszis farkasos" papírnak itt örültem a legjobban mikor megláttam, mert
ez azt jelentette, hogy már kint vannak a pontnál. Késõbb láttam, hogy hivatalosan 11-kor már nyitottak, de
valójában még korábban, mert én pont egészre értem oda végül. Megint hoztam több mint 10 percet. A puszedlis
pontnál az õrök egy sátorban várták az érkezõket. Adtak mézest és még egy kis ásványvizet is. Elköszöntem és
indultam lefelé, a srác után, aki megint csak pár perccel volt elõttem.

Ez a szakasz lefelé jól ment, bár nem könnyû a terep. Bujdosókõ olyan szép, hogy majdnem elbambultam amíg nézegettem
futás közben és kis híján lezúgtam a szakadékba ;) Az út aljára érve a szokásos kis dzsungel harc következett
a benõtt szakaszon, majd ki a mûútra és tovább a halastó mellett. Itt ezen az úton volt egy harmadik típusú
találkozásom egy fene nagy kutyával, amelyik majdnem megevett reggelire. A halastavat õrizte egyébként, csak
éppen kisétált a kerítésen tátongó hatalmas lyukon és az út közepén állva mérgesen csaholva és morogva épp engem
rémisztgetett. Lassan közelítettem meg az idõközben az út szélérõl felvett két féltéglával a kezemben. Ha netán
rámtámadna, akkor legyen vmi a kezemben.. Lassan hátrált és végül visszamászott a kerítés mögé, de még mindíg
morogva. Eldobtam a téglákat és haladtam tovább. Huh, ez meleg volt. Felértem a beton útra, amin hosszan kellett
haladni felfelé. Itt már nem bírtam futni felfelé, csak úgy, hogy gyaloglással váltogattam. Kellemetlen szakasz
volt, már alig vártam, hogy elérjem a letérõt. Tudtam azt is, hogy a beton után még jobban fog emelkedni, de
mindegy volt, ott legalább tudom mire fogni, hogy miért nem futok.. itt nem tudtam. Nehezen fogyott az út. Elértem
végül a letérõt, ahol egy fiatal pár igyekezett lefelé a patakmederbe. Elõzékenyen elengedtek. Õk persze nem a
túrán voltak. A mederbõl kemény hosszú kaptató kezdõdött. Itt nyomni kellett felfele, elég fárasztó volt. Igazi
megkönnyebbülés volt felérni a Völgyfõ házhoz. Itt egy parkoló autónál álldogáló pártól kérdeztem, hogy láttak
-e elmenni egy futót elõttem. Mondták, hogy nem, de csak 5 perce vannak itt. Ez kicsit rosszul érintett, bár
számítottam rá. Tudtam, hogy most lassabban jöttem, mint kellett volna, ha tartani akarom a lépést. Rövid lefele
jött a mûúton, majd a rom jelzésen ismét nagyon meredek kaptató felfelé. Itt útközben jöttek szembe a 35-ösök
szép számmal, még ismerõsökkel is találkoztam. Az emelkedõnek inkább az eleje ment nehezen, a végére egészen
felpörögtem. Felemelõ érzés volt felérni a gerincre, ahonnak pompás kilátás várt Ódorvárra. Láttam, ahogy az
emberek a sziklakilátónál pihennek, nézelõdnek. Innen már csak pár perc és ott vagyok. Zúzás lefelé, majd egy
utolsó mászás föl és már láttam is a pontot. Nagyon megörültem, mikor láttam, hogy nincs sor. Egyáltalán semmi.
Külön pecsételtek a különbözõ távoknak. Ez egy remek húzás volt, tavaly pont ezt hiányoltam. Nagy-nagy piros
pont a (már eddig is kiválló) szervezésnek. Nem is idõztem, indultam rögtön tovább.

Innen meg kellett hajtani, nincs mese. Hosszú jól futható szalagozott dózer következett, igazi futócsemege volt
ez az enyhén lejtõ út. Igaz itt már kerülgetni kellett a rövidebb távos túratársakat, de ez a legkevesebb. Néhol
vaddisznó módjára a sárban/pocsolyában futottam, ha nem volt máshol hely egy-egy nagyobb társaság mellett.
Élveztem a futást még mindíg és ez nagyon sokat számított már ilyen közel a vége felé. Újabb ismerõssel találkozok,
de pár szót váltunk csak. A hosszú kacskaringós lejtõ végig jól megy, jó idõt megyek az aszfalt útig. Innen
felfelé indul az út, ami már nehezen megy. Itt most pihizek, nem futok a Nyomóhegy felé. A hegyre fel meg pláne
nem. ;) A rövid kaptató után mosolygós pontõrök fogadnak az adótoronynál. Itt sincs sor, aminek nagyon örülök.

Tudom, hogy innen lefelé már csak negyed óra, ezért iparkodok is. Az tervezett idõm meglesz bõven, és nem is
hajtottam ki magam a végletekig. Így nyugodtan futottam lefelé. Cserép határában piedcat-ékkel találkozok akik
valószínûleg elém indultak a Nyomó hegy irányába. Jelzem, hogy minden a legnagyobb rendben, és tovább futok a
célig. Beérkezés 12:56-kor. Regisztrálok is gyorsan, majd megkapom átmegyek a másik asztalhoz, ahol az okleveleket
osztják. Itt vannak jópáran elõttem, ezért kicsit várni kell, de ez természetes. Kiderül viszont, hogy kitûzõt
nem tudnak adni, mert az ötszörös teljesítésért járó kitûzõk még nem érkeztek meg a helyszínre. De megígérik, hogy
pár órával késõbb már itt lesz. Az nekem nagyon jó, mondom, én egy darabig még úgyis itt vagyok, amíg a többiek
beérkeznek. Az oklevelet meg az ebédjegyet árvettem és lementem a gulyásért, ami nagyon jól esett. Egy meglepetés
sütit is kaptunk, ami szintén finom volt. Itt lent találkoztam a futó sráccal is, gratuláltam neki, emberes meló
volt. Végül 6 percet rámvert. :) Kicsit rendbe szedtem magam, aztán átkocsikáztunk Bogácsra, ahol elsétálgattunk
a Bogácsi tó fele.. kifeküdtünk a tópartra a fûbe, isteni érzés volt itt pihenni. A nap olyan melegen tûzött, hogy
szinte napozni lehetett volna fürdõgatyóban.. Közben rádión keresztül elértem Bükk900-t, aki még a túrán nyomult
valahol a Nyomó hegy felé. Aztán elsétáltunk a strand fele is, de be azért nem mentünk.. :) bár voltak bent sokan
a termál fürdõben. Végül megnéztük a remek kis kilátót a falu felett. Gyönyörû idõ volt, a kilátás is káprázatos..
Érdemes itt szétnézni, nagyon szép hely. Ezután vissza mentünk Cserépre, megkaptam a kitûzõt is, és átvehettem az
ezüstérmet is a második helyért. Közben beérkeztek a többiek is, és mindenki megelégedve, kellemesen elfáradva várta
a haza indulást.

Egyébként a célban vettem csak észre, hogy az út folyamán a magammal vitt kajából semmit nem ettem.. :)
Nagyon köszönjük a hibátlan túrát! Élmény volt idén is.
 
 
LúdtalpTúra éve: 20052005.10.18 20:18:41
megnéz Lúdtalp összes beszámolója
LESS NÁNDOR 60 2005. A Mátra 60, és a Plus Maraton után kétségeim voltak, hogy kellene-e ezt erõltetni. Még hajnalban az autópályán is, azon gondolkodtam, nem lenne-e még is jobb a 48? Sok más mellett, SK szavai kísértettek ördögien: "csak a 60-as megy fel Tar-kõ-re". Szóval az asztaloknál a 60-ashoz álltam. :-) Némi készülõdés stopperindítás, aztán: rajt. Jól indult, könnyedén, bátran futottam, aztán az 1. ep. után jött az 1. méreg. Felmásztam a Kaptárköveknél és tovább futottam a földúton, ahelyett, hogy a mûútig visszamentem volna. Pár száz méter után lett gyanús, hogy egyetlen egy túratárs jön csak erre, így belemélyedtem az itiner olvasásába, majd rövid szentségelés után nyomtam visszafelé. A Dobi rét után halovány újabb elkavarás következett, és némi mérgelõdés, hogy máris kicsúsztam a 8 km/órás tempóból. A bokatörõ ösvény játékossága, és a patakmeder köveinek szikláinak szépsége vígasztalt a bénázásért, ráadásul egy régi ismerõst is beértem: "Doki"-val néhány szót váltottam, aztán nyomtam tovább. Oszla felé éreztem elõször, hogy nem fog menni (de akkor még reménykedtem, hogy "majd csak lesz valahogy"). A lábaim fáradtak, a térdem merev volt, a lépések mintha nem hajtottak volna elõrefelé. Az oszlai ep.-n bekajáltam, ittam, aztán nyomtam Ódor felé. A szerpentin nagyon jól esett, aztán a fekete leves, a meredek, már kevésbé, de nem törõdtem vele. Belekocogva, fújtatva, izzadva nyomtam felfelé. Egyszer élünk gondoltam, és téptem fel, ahogy a csövön kifért. Egész jó állapotban értem fel, bár tovább mérgelõdtem a menetidõmön. A csúcscsokit a panorámában gyönyörködve bemajszoltam, aztán indultam tovább. A dózerutas második leágazásnál, persze túlmentem, hiába volt nálam SK útleírása is. Úgyhogy, ahogy kell, "a dagonyák kerülgetése után, amikor már az út erõsen balra, majd jobbra tendál", elõvettem az itinert, és visszafelé kezdtem futni. A leágazás persze ott volt ahol pár perce kerestem. A bosszantó az, hogy a jel nem látható az útról, csak ha lemegyünk róla, szalag pedig itt nem volt, pedig eddig mindig raktak. Így nyugodt lélekkel csesztem el. A meredek lezuhanás Ódorról aztán teljesen betett az amúgy is kikészült combizmaimnak, így az elvileg jól futható Hór- Pazsag- és Pokol völgy, egy reumás csiga kínszenvedésére emlékeztetett. Ide mindenestre el kell jönni máskor is: a csendesen csordogáló patak, az ideális montis út megérne pár napot a családdal. A bánya hegyi parkolóhoz az indulást követõ majd 4 óra elteltével értem fel. Elkenõdve, elgémberedve, fázva rogytam le egy padra. Betermeltem egy kis zsíros, meg lekváros kenyeret, számolgattam: még nincs meg a fele, és már túl vagyok a 4 órán - nem lesz meg a 8-on innen. Lesújtva indultam tovább, s az állapotomat tekintve a túlélést és a tisztes, becsületes, élet-halál harcot tûztem ki célul. Három kõ felé, a táj változatossága, evés, ivás, pár másodperc nyújtás, kissé helyrebillentett. Lenyûgözött Tar-kõ szépsége, a nagyszerû panoráma, az út romantikája. A fellendülés aztán nem tartott sokáig, a zöldön lefelé minden lépésnél mintha ólomhátizsák passzírozott volna a földbe. Fájt a talpam, sajgott minden izmom. Imó kõ felé, ketten megalázó tempóval tûztek el mellettem, de ez mégis inkább ébresztõleg hatott, s én is gyorsultam egy kicsit. A Lök bércen pár kilcsin keresztül, húzattam magam 2 másik sráccal. Újra felcsillant a remény a 8 órán belüli teljesítéshez, de tudtam, ehhez bele kell egy kicsit résztávozni, s ez kiváló lehetõség volt. Bujdosó kõnél aztán megléptek, de nem is bántam. Innen lefelé már nagyon fájt a futás, de mentem. Lefelé újra rácsodálkoztam az út szépségére, de idõ nem nagyon volt a gyönyörködésre, meg mód sem, ha nem akartam az árokban kikötni. Az aszfalt felé kijutásnál, aztán a piros kereszten még egyszer, megint bizonytalankodtam, de végül ráleltem a helyes útra és szedtem berozsdállt tappancsaimat. Számolgattam-számolgattam, hogy meg lehet-e a 7-es de neccesnek tûnt. A Völgyfõ ház felé tartva aztán teljesen végem lett. Vércukrom a padló alá esett, kiszáradtam, kifulladtam. A Szent Erzsébet forrásnál eldöntöttem: inkább az élet és a víz, nem érdekel az idõ. Vizet!!! Számolgatásom lényege az volt, hogy Ódorról 50 perc elég lehet a célig, így onnan 7:10-nél korábban kell tovább menni. Legnagyobb meglepimre 6:55-nél már rajta volta a pecsét a 10. ep helyén. Fellelkesülve kezdtem, futni, de a pecek nem akartak telni. A bükkzsérci út elõtt egy "Y" elágazásban persze megint rosszul döntöttem, s ezt sokáig nem voltam hajlandó belátni súlyos perceket veszítve. Visszafordulás, majd némi séta után, ismét futni kezdtem és újra számolgatni. Nyomó hegyrõl legalább 13 perc kell, úgyhogy 7:45-re fenn kellene lenni. Ez akkor már elérhetetlennek tûnt, aztán 7:40-re mégis felfuldokoltam magam, lélegeztetõ gép után hörögve. Két kilométer, köves, enyhén lejtõs út következett. A rövid távosok között szlalomozva arra gondoltam, hogy sokan ezt a szakaszt már lámpázva teszik majd meg a falu aprócska fényeit reménysugárként megpillantva. Az iskolába, feldobva, igen fáradtam fordultam be 7:53-mal az indulás után. A tea, a babgulyás, a süti mennyei csemegének tûntek végsõkig kizsigerelt szervezetem számára. A kitûzött cél sikerült, nem is voltam elégedetlen, de ezt az útvonalat illett volna kevésbé fogcsikorgatva, lazábban teljesíteni. Talán lesz rá alkalom...

A túra szervezése példás, az ellátás bõséges, a rendezõk szívüket lelküket beleadják. A szalagozás olykor foghíjas, így egy kis figyelem nem árt - fõleg a túra utána Bogácson a trafipax miatt. :-)

 
 
piedcatTúra éve: 20052005.10.11 15:48:29
megnéz piedcat összes beszámolója
Less Nándor emléktúrán

Megint eltelt egy hónap teljesítménytúra nélkül. Az elvonási tünetek hamar jelentkeztek rajtam. Felhívtam a dokit, hogy adjon valami gyógyszert, mire õ részvéttel teli hangon közölte, hogy sajnos a bajomra nincs ellenszer, a teljesítménytúrázás gyógyíthatatlan szenvedélybetegség, nem fogok tudni leszokni róla, mindig vissza fogok esni. A dohányosoknak létezik nikotintapasz, gondoltam veszek túratapaszt. A gyógyszertárban kiröhögtek. Ekkora hülyét már régen nem láttak. Nem tehettem mást, kénytelen voltam újra teljesítménytúrázni. :)

qvic beszélt rá a Less Nándorra. Tavaly elsõ lett 48 km-en, megint menni akart, és ajánlotta, hogy nevezzek valamelyik rövidebb távon, és begyûjtünk néhány érmet. Gondolkodtam a 48-on, de nem akartam, hogy qvic eggyel lejjebb csússzon a dobogón. :) A viccet félretéve, a fizikai korlátaim meghatározták, hogy melyik távon induljak, ugyanis lábaim (egyelõre) 30 km-ig bírják tartani folyamatosan a 7-es átlagot. Így maradt a 26. Egyébként is reméltem, hogy ilyen rövidtávon nem fognak ultrafutók sprintelgetni. Hát tévedtem.

A túra napjára végül is összeszedtünk még néhány embert. Szombat hajnali 3.40-kor, mikor felébredtem és belegondoltam, hogy csak 9-kor indulok a túrán, majdnem visszafeküdtem. Õrület, hogy egy kis szenvedésért milyen korán kell kelni. :) qvic kocsijával mentünk, szokás szerint. Az autóban ülõ ötös-fogat meglehetõsen heterogén volt a túra szempontjából. qvic 48-on (futott), Ákos 48-on (gyalogolt), Andi 60-on (futott), Szilvi 16-on (futott), jómagam 26-on (futottam). Cserépfalun csatlakozott a csapathoz qvic bátyja, a Bükk-i túrák nagy szakértõje: Ricsi (alias Bükk900), aki szintén 48-on gyalogolt.

A fõutcán már több túrázó nyomult a saját távján. Az iskolában is lézengett néhány ember. Csoportunk hosszútávosai készülõdtek az indulásra, én Szilvivel tömérdek idõ birtokában (9-ig még volt több mint két óra) felkerestük a Subalyuk barlangot. Kíváncsi voltam rá, és mivel a 26-os táv nem érinti a helyet, így még a túra elõtt meg akartam nézni. Szilvi pedig bejárta a 16-os táv elsõ két kilométerét. :) A barlangnál már pontõrök tanyáztak, várták a 48-asokat. Még fenn voltunk, amikor Ricsi nyomult fel elsõként, nem sokkal késõbb egy futó srác (neki még lesz jelentõsége), majd már lefele araszoltunk, amikor qvic söpört el mellettünk. Felfele. Megint csúcsformában volt a srác. A pontõrök azért még megkérdezték tõlünk, hogy nem kérünk-e pecsétet. – Még csak bejárjuk a túrát, nemsokára jövünk a pecsétért – mondtam. Egy kicsit talán hülyének néztek minket, de ezért „jó bejárást” kívántak.

Mikor visszamentünk az iskolába, a kép jelentõsen megváltozott. Gyerekek milliói özönlöttek be az épületbe, és mindenki nevezni akart. Mi még vártunk, eszegettem, lazítgattam, kikészítettem a csoki- és müzliszeletemet, illetve a fél literes izotóniás italomat. Kicsit bonyolult nevezési folyamat után elszántuk magunkat az indulásra. Az indító pecsétre várnom kellett, a rendezõ kicsit elaludt a laptop felett. Aztán megkérdezte: mire várok. Esetleg elindulnék, ha lehetne, választoltam. Ja, pecsét, idõ, futás. Így Szilvi 8.51-gyel, én 8.53-mal indultam az ellenkezõ irányba.

Gyorsan felvettem egy jó ritmust. Nyújtottam a lépéseimet, szerencsémre a jelképes lábizmaim lazaságával sosem volt gondom. Így izomgörcstõl és „bedurranástól” nem kellett tartanom. Kifele tartva a faluból valaki utánam kiabált: - Mindenáron meg akarod nyerni, azért futsz? Remek, már az elején beszólnak. :) Elhagytam a mûutat, jött a fenyves, meg a kaptató. Felfele egyenletesen kocogtam. Talán ezt nem kellene erõltetni. Agyam tiltakozott ellene, de a lábam vitt felfele. Viszonylag kevés emberrel találkoztam, amit furcsállottam, mivel a statisztikák szerint sokan indulnak ezen a távon is. Nem kellett sokat várnom. Ahogy felértem a mûútra, egy sereg túrázó jött velem szembe a kaptárkövektõl. Szemet szúrt nekem egy futó lány. Kitûztem célul, hogy majd valahol utolérem. A kaptárkövekhez vezetõ meredek lejtõ tele volt emberrel. Nehezen tudtam haladni. Közben az órámat sasoltam. Otthon idõtervet készítettem, elég húzósra sikerült. Kaptárkövekig fél órát engedélyeztem magamnak. Elõttem egy kisgyerek figyelt kifele egy hátizsákból, alig látszott ki a feje, hátizsák az apán, az apa félve araszolgatott lefele, többen próbáltak neki segíteni. Inkább nem néztem, egy nagyon csúszós részen kikerültem õket, és végre leértem a ponthoz. 9.22. Másfél perccel a tervidõ elõtt. Pont ennyi kellett a sorbaálláshoz. Mikor megkaptam a pecsétet, búcsút intettem az érdekes természeti jelenségnek, majd zúztam felfele, újra szlalomoztam az emberek között.

Mielõtt még letértem volna a mûútról, két futó srác érkezett lentrõl, és nyomultak az ep-hez. Talán 35-ön mennek, reménykedtem. Mindenesetre a piroson belehúztam, lejtõ következett. Újabb félórát szántam Dobi-rétig. Az egyik tisztáson a piros-fehér szalagot sárga váltotta fel. Elfutottam egy kisebb csoport mellett, az egyik lány a többieket kérdezte: - A sárga szalag is a mi túránkat jelzi? Nem, mosolyogtam magamban, a tavalyi Mátrabérc útvonalát. Eljött Dobi-rét, három perccel idõn belül. Sorbaállás. Itt már tovább tartott, a rendezõk szüttyögtek. Nem tudták eldönteni, hogy ki pecsételjen, ki írja az idõt. Így 9.53 lett az idõm, a tervbe még belefért.

Elindultam a szalagozott úton, kicsit lassítottam. Elmajszoltam a csokim felét. Megjött jobbról a sárga, figyeltem a jobb oldalt, nehogy elmenjek tovább egyenesen. Egy kisebb mélypontot éltem át, nem volt vészes. Aztán jött a meglepetés. A két futó srác utolért. Pont a letérõnél. Jó utat kívántak. Én is nekik, de mentem utánuk. Ha már itt vagytok, akkor húzzatok egy kicsit, gondoltam. Nagyon jól ment a futás, tapadtam a profikra, akik mindenféle maratonokról beszélgettek. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy melyik távon vannak, de nem akartam megkérdezni. Jött egy kemény emelkedõ, majdnem meglógtak elõlem. De csak majdnem. Újra beértem õket. Hór-völgybe zúztunk lefele, itt megint sokan voltak. Elõzgetés, köves a talaj, elég merészen ugráltam a köveken, de hajtottam magam. Mire leértem a völgybe, a két futó csak meglépett.

Kényelmesen kocogtam a széles úton, tudtam hogy Oszláig bõven lesz idõtartalékom. Azon gondolkodtam, hogy megálljak-e frissíteni, esetleg enni a tájháznál. Mikor közeledtem, és megláttam a tömeget a pontnál, már tudtam, hogy nem lesz frissítés. A pecsételésnél szerencsém volt, a 26-osoknak külön pecsételt egy pontõr. Senki nem volt nála, így Oszlán kb. 40 másodpercet töltöttem. Mikor kiértem vissza a K+-re, összejött a futó csapat. A lány és a két srác frissítettek, így beértem õket. Menet közben megettem a csokim másik felét. Az Oszla-Ódorvár szakaszra 5-ös átlagot terveztem, volt 5 perc idõtartalékom, így nyugodtan vágtam neki a szerpentinnek. Kellemes meglepetésként ért, nem volt túlságosan meredek, így lassan kocogtam rajta. Bár emlékeztem qvic szavaira, hogy ez még nem vészes, majd ami utána jön… Jött is.

Elértem a második ág végét, és felnéztem balra. Aztán még feljebb. Uhhh, ugye ez csak vicc?! Szólni kellene annak a 120 embernek, hogy jöjjenek vissza, az biztosan nem lehet a helyes út! Pedig az volt. De még mennyire hogy az. Nyugtattam magam: hiszen ez csak egy emelkedõ. Igaz kicsit meredek, kidõlt fák az úton, az út nem is létezett, porhanyós, csúszós talaj, de jó, hogy csak 5-ös átlagra terveztem. Az elején még ment is, egyenletesen és viszonylag gyorsan, alacsony népsûrûség volt a jellemzõ. Aztán minden megváltozott. Ahogy egyre feljebb másztunk, egyre meredekebb lett, egyre több túrázó torlódott egymásra, egyre több lett a kidõlt fa. Néhol célszerûbb volt laposkúszásban közlekedni a fák alatt. Nagyon lassan mentem, de nem bántam, legalább pihentem. Már ha ilyen emelkedõn felfele lehet pihenni! Az idõtervemre már nem is mertem gondolni. Felnéztem, de nem láttam a tetejét. Mindenhol csak fa és ember, a lejtõszög még mindig nõtt, ezt nem hiszem el. Kézsegítség nélkül már nem tudtam haladni, a földbe kapaszkodtam. Aztán megláttam a fényt. És a keresztutat. Õrület, itt a vég(e).

Néhány másodpercig azt sem tudtam, hogy hol vagyok, és merre kell menni. A tüdõm kicsit lemaradt, be kellett várnom, mert nem kaptam levegõt. A friss oxigéntõl kicsit észhez tértem, kilábaltam a sokkból, és elindultam jobbra. Néhány méter gyaloglás és kis ivás után újra kocogósra fogtam a tempót. Nem igazán hittem a valóságnak, de képes voltam az ódorvári emelkedõ után felfele futni. Belelkesedtem, de nem sokáig tartott. Ugyanis Ódorvár felõl, ami kb. egy percre lehetett, a két futó srác sprintelt lefele. Ajaj, ez azt jelenti, hogy mégsem a 35-ön futnak, hanem 26-on. Egyre távolabb kerültem a dobogós helytõl. Közvetlenül a faház elõtti kanyarból a futó lány is megérkezett, fél perces elõnye lehetett hozzám képest. Plusz a sorbaállás a pecsétért.

Ódorvár, 11.15. Nagyon jó. Bõven idõn belül voltam, és innen már csak lefele van, meg az a említésre se méltó dombocska, amit Nyomó-hegynek hívnak. A ponton a sok csokiból kikerestem egy epres szeletet, egy másodperc alatt eltüntettem a nyelõcsövemben, majd futásnak eredtem lefele. Ideje volt végre lehagyni a lányt. A túra legjobb része következett. Hosszú szakaszon enyhén lankás, remekül futható jó minõségû út fogadott, kisebb tócsákkal és sárfoltokkal tarkítva, amelyek fölött egyszerûen átrepültem. :) Próbáltam minél magasabbra emelni a lábam, hogy minél hosszabb legyen a lépéshosszom. Száguldottam, fák és bokrok suhantak el mellettem. Csak a szalagokra koncentráltam, nehogy letérjek az útvonalról. Egészen hamar eljött a bükkzsérci mûút, viszont a lányt még mindig nem értem utol, sõt még csak nem is láttam. Nagyon gyors volt.

Feltûnt Nyomó-hegy. Ez már nem lesz vészes. A távolban, a bokorsor mellett túrázókat láttam felfele araszolni. Befordultam a szántásra, elértem a bokorsort, és nem tudom, hogy milyen indíttatásból, de átküzdöttem magam rajta. Körülnéztem, sehol a hegy. Na most mi van. Aztán a homlokomra csaptam, ó én marha, minek jöttem át?! Vissza a susnyásba, a túloldalon jobbra meg is láttam a szalagot. Ahogy közeledtem Nyomó-hegyhez, kezdtem rájönni, hogy ez az említésre se méltó dombocska nem is olyan kicsi. Ráadásul a fél liter folyadékom elfogyott, így már egy ideje szomjaztam. Nekivágtam a hegynek. Kezdetben gyorsan haladtam, aztán lassabban, majd még lassabban. A fene, milyen hegy ez? Nemrég úgy tûnt, hogy a torony csak egy karnyújtásnyira van. Láttam a tetejét, de nem közeledett. Újra kidõlt fák keresztezték utamat. Végre felértem. Kis csoport éppen pecsételtetett. Addig elõvettem müzliszeletemet, és megettem. Már 3 km sincs. 11.53. Negyedórával idõn belül jártam.

Megkaptam a pecsétet, nekivágtam az utolsó szakasznak. Gyorsan futottam lefele, a pincesor emelkedõjét is sikerült megfutni. Beértem Cserépfaluba, be az iskolába. 12.07. Nagyon elégedett voltam magammal, hiszen 3 és félórás teljesítést terveztem, 3.14-es idõrõl nem is mertem álmodni. Valójában sokáig nem bíztam benne, hogy sikerül tartani a tervet.

A futó lány éppen akkor adta le az itinerét, amikor beérkeztem. Egy-két perccel érhetett be elõttem. Képtelen voltam megelõzni, nagyon jól nyomta. A gulyásevés közben felbukkant a két futó srác is. Õk már átöltöztek.

Szilvi már egy ideje bent volt a célban, 2.41-es idõvel õ is nagyon jót ment. Míg vártuk a többieket, eszegettünk, iszogattunk, és megosztottuk élményeinket a túráról. qvic-ra nem kellett sokat várni. A géppuskalábú túrázó még egy óra elõtt beérkezett, 5.41-es idõvel. Te jó ég, egy órát hozott a tavalyi idején 48 km-en. Megkérdeztem tõle, hogy hány pontot hagyott ki. Megvonta a vállát, és közölte, hogy egy pontot sem hagyott ki, és nagyon jó formában van. :) Viszont egy srác még így is megelõzte, az, akivel még Subalyuknál futottunk össze még a túra elõtt. Hat perc lett a különbség köztük. Pech.

A Bükk minden bokrát ismerõ Ricsi is megérkezett. 8.30 lett az ideje, ami nem is rossz, fõleg ha figyelembe vesszük, hogy bekötött szemmel ment végig. :) Kilencedszer teljesített Less Nándor túrát, jutalma egy rozsdamentes rumos flaska lett, nomegálljcsakos :).

Ákos kilenc óra körül teljesített, Andi pedig tíz óra körül, bár õ fakultatív lenyomott még néhány kilométert. :) Közben qvic érdeklõdött a rendezõknél a helyezéseink iránt. Végül nagy sokára kiderült, hogy õ második lett 48-on, én pedig harmadik 26-on. Az elsõre tippem se volt, hogy ki lehetett, a második pedig holtversenyben a két futó srác. 16-on az elsõ valami 1.20 körüli idõt ment. Csak lestünk. Méghogy nem indulnak jó futók a rövid távokon! Szilvi helyezését a lányok között nem tudták megmondani, mivel nem jegyezték fel ki volt a nõ és ki volt a férfi az elsõ tízben. Õ kilencedik lett az összesítettben. Talán egy hónap múlva kiderül, hogy dobogós-e vagy sem. Ugyanez a helyzet Andival is. Mindenestre a fõrendezõ qvic nyakába akasztotta az ezüst érmet, az enyémbe pedig a bronzot. Büszkék voltunk magunkra. :)

Nem sokkal 5 után indultunk haza, mindenki kellemesen elfáradt. Nekem nagyon tetszett a túra, az ellátás, a szalagozás jó volt. Azt hiszem a Less Nándor emléktúra kötelezõ évi program lesz számomra.

Fotók: http://kep.tar.hu/piedcat

piedcat
 
 
MúzslaTúra éve: 20052005.10.11 12:40:37
megnéz Múzsla összes beszámolója
Less Nándor 35

Eljött ez a pillanat is, hogy eljuthattam eme sokat dicsért ttúrára. Elõzményként annyit, hogy már sokszor tervbe volt véve, de másképpen alakultak a programjaim.
Miután a hét folyamán sorra lemondták kerékpáros társaim (nem kerékpárral készültünk) az indulásukat, egyedül terveztem az indulásomat. Úgy döntöttem, hogy nem is húzom fel az órát, mert másfél óra alatt úgy is odaérek és én bizony hétvégéken is 6 körül kelek. Sajnos a feleségem gyomra nagyon elkezdett fájni hajnalban, így egy idõ után már egyikünk sem aludt. Ekkor (3.40) döntöttem el, hogy felkelek. Kényelmesen megreggeliztem és elrobogtam Cserépfaluba. A Salgótarján – Eger közötti út állapota enyhén lepett meg. Azt hittem, hogy a kátyúzás már régen véget ért, de itt még el sem kezdõdött. Nem tudom, hogy van-e még az országban ilyen hányatott kapcsolatú három megye, mint ebben az Észak-Magyarországi Régióban, de nem hiszem. Ugye közvetlen vonatjáratok nincsenek – mivel vasút sincs – a közúti kapcsolatok pedig… Ez a három megyeszékhely így nagyon messze van egymástól. Na mindegy, ebbe nem akarok belemenni.
A hangulatom jó volt (találtam egy régi Depeche Mode kazit)és sikeresen megérkeztem 5.45-re a rajthoz. Mivel még soha nem indultam ezen a ttúrán, nem is tudtam, hogy hol van a rajt. Amikor már sok autót láttam az útszélén, akkor leraktam én is az enyémet, de egy benti szerviz útra. Az egyik udvarból többen is kijöttek, mire benéztem. Ekkor láttam, hogy a kocsmából siettek kifelé. Ezek után megleltem a sulit. Több ismerõssel is találkoztam (Megyeri Laci, Kelemen Laci, Sápi Endre), de ekkor rám köszönt Sétálós bácsi. Nagyon megörültem a személyének és meg is, egyeztünk abban, hogy ha 6-kor el tudok rajtolni, akkor Ódorvárig nyomhatjuk együtt.
Ez sikerült is és elsõkként robbantunk ki a hajnali sötétségbe. Én nyugodtan mentem Sétálós mellett, gondolván, hogy vagy századszor indul itt. Ekkor derült ki, hogy õ is elsõbálozó. Azért az utcai lámpák fényénél sikerült pár információt elolvasnia a lapról és a helyes úton hagytuk el a falut. Ekkor ért be bennünket egy sóstói (nyíregyházi) srác, akivel a végéig kerülgettük egymást. A szõlõktõl gyönyörû, napfelkeltés fotókat készítettünk, majd Cserépváralja után felnyomultunk a Mangó-tetõre. Hû, de szeretem az ilyen emelkedõket. A Kaptár-kõ nagyon tetszett, ekkor már hajnali szürkület volt. A pontõrök elégedetten nyugtázták, hogy mi bizony biztosan sokszoros teljesítõk vagyunk. Közöltük azonban, hogy tévednek, de köszöntük a dicséretet.
Innen egy talpig fehérbe öltözött, borsodnádasdi srác is mellénk csapódott. Sétálós lökte a 7-es menetátlagot, mi pedig igyekeztünk utána. Van igazság abban, amit Sütõ Laci írt a gyorsaság-kontra megfigyelésrõl. Sokszor álltam meg fotózni és bizony rengeteg látnivalót sikerült így is lekapnom.
A szurdokban még nem fotóztam, hisz a fény még nem volt elég, de az elõtte lévõ réten a virágokról is sikerült egy harmatos képet csinálnom. Dobi-réten Sétálós mindenfelé egykori szálláshelyét kereste, ahol egy éjszakát töltött, de a magasles csak nem akart elõkerülni. Itt ismét utolértük a sóstói srácot, de a lejtõn rögtön futásnak eredt és már vissza is elõzött. (?) Aztán elmondta, hogy most nagyon rá akar menni a jó helyezésre, ráadásul amióta tudja, hogy én is 35-ön vagyok, igyekszik elõttem beérni. Megnyugtattam, hogy miattam ne féljen. Én azért megyek ennyivel, mert most így esik jó gyalogolnom.
Oszlánál már több emberrel is találkoztunk. Szemben már az Ódor-vár sziklái csillogtak. Ennek érdekében csak pár falatot ettünk, hisz felfelé nem túl elõnyös az emésztést erõltetni. A Hór-völgybõl betértünk a szerpentin útra. Aztán mikorra már kezdtem úgy érezni, hogy ez nem lesz egy komoly emelkedõ, akkor bekezdett. Hú, de meredek volt! Vetekszik a Vár-forrás – Dédes közötti KL jelzéssel is. A Bükk 900-on pedig ilyen meredekség, ekkora hosszon nincs is. A kidõlt fák áthágása is megnehezítette a dolgunkat, de azért abszolváltuk a hegyet. Sétálós azért itt meglépett elõlem.  Fent jó utat kívántunk egymásnak Sétálóssal és kimentem nézelõdni a csúcsra. Ekkor futottam össze Lienkával és Talpalóval. Szomorú aktualitása is volt a legutóbbi találkozásunknak. Akkor ugyanis Tiszaújvárosban, a lovaggá ütésen voltunk érintettek. Azon a napon láttuk utoljára az élõk között Gyetvay Ivánt. Pár gondolatot még váltottunk ezzel kapcsolatban, aztán megbeszéltük, hogy Lienka élete leghosszabb tt-jére készül, ugyanis 48-ra neveztek.
Ódor-vártól a PL jelzésen bandukoltam tovább. Az erdõbe betérés szerencsére jól ki volt szalagozva. Egy kerítés mellett haladtam lefelé, amikor ütemes dobogásra lettem figyelmes. Megérkezett a sóstói srác. Az aszfaltra érve nyomult is tovább, én pedig letértem a Szent Erzsébet-forráshoz. A kódot lefotóztam, majd kicsit elnosztalgiáztam a Völgy-fõ háznál. Elsõ gyalogos tt-men jártam itt, még 1993-ban.
Az ismerõs piros, zöld sáv és kerékpár jelzésen meneteltem a Vasbánya-tetõig. Nem nyomultam már akkora sebességgel, mint Sétálóssal, de azért haladtam. Egy irtás szélérõl nagyon jó rálátás kínálkozott a „kövekre”.
A Kövesdi-kilátót már nagyon vártam. Az ellenõrzõ ponton ismét a sóstói sráccal akadtam össze. Természetesen azonnal futott tovább.  A pontõrök nagyon jó fejek voltak. Jól megetettek mézes puszedlivel. Kicsit még nézelõdtem a kilátónál, aztán ereszkedtem lefelé.
A Novaji-kunyhó meglepett. Valahogy többre számítottam, de azért így is elég érdekes volt. Párszor megálltam térképet egyeztetni a valósággal, aztán lassan kiértem egy gyönyörû mezõre. A jelzés a rét szélére invitált, de rájöttem, hogy a földúton kel maradni. Nagyon élveztem a panorámát.
Egy majornál kutyaugatásra lettem figyelmes. Gyorsan elõvettem a kutyariasztómat és határozott léptekkel nyomultam fel az emelkedõn. Végül egyetlen kutyus sem közelített, kettõ eleve kerítés mögött volt. A faluhoz érve elbizonytalanodtam, de végül jó irányba kanyarodtam. A templom mellett érdekes volt a régi, eltört kõkereszt. A mûútról aztán egy kis „lugason” át keveredtem ki egy rétre. Itt egy futó elment mellettem, de a domboldalon már nagyon lelassult. Szemben egyre közelebb került a Nyomó-hegy. Már vártam a találkozást.
Nagyon rövid bozótos után el is indult a mászás. Közben utolértem a futót, aki a hegyre panaszkodott. Fent tetszettek a sziklák is. Nagyon jó ötletnek tartom a vicces, ellenõrzõ pontokat elõjelzõ táblákat, mely itt is a legjobbkor „jött szembe”.
A pontõrök rendkívül kedvesek voltak. Szívesen maradtam volna még kicsit beszélgetni, de ekkor már haza húzott a szívem. A sóstói srác már megint megijedt tõlem és már futott is tovább. Azért ennyire nem kellene tõlem tartani.
A pincesorhoz érve ráköszöntem egy férfire, aki rögtön meg akart hívni egy pohár borra. Megköszöntem, de nem éltem vele, hisz még autóznom kellett. Már a bevezetõ úton nagyon sok autót láttam. Bíztam benne, hogy senki nem állt rám, ami szerencsére be is jött.
A célban nyugalmat tapasztaltam, de azért Sütõ Laci eléggé behavazottnak tûnt. Átvettem a (budai-) H.G. által beszerzett naptárakat, megkaptam az elismeréseket és még az ebédjegyet is felkínálták, de ezt visszaadtam. Ha már ilyen jól alakultak a dolgok, akkor úgy döntöttem, hogy a feleségemmel fogok ebédelni, az otthonunkban.
Így is történt és fél kettõkor már a levest kanalaztam.

Olvastam, hogy mentek oda-vissza érvek a túra rendezésérõl. Én nagyon jól éreztem magam és meg voltam elégedve mindennel. A kaja nekem elég volt, de az igaz, hogy én mindig nagyon erõs reggelit szoktam tartani.