Sokáig a Gerecse 50-et terveztem erre a napra, aztán... Pénteken este eldöntöttem, hogy nincs kedvem hajnal fél négykor kelni, csak azért, hogy 6-kor már rajtolhassak Tatabányán, elkerülve a több ezer fõs tömeget. Viszont túrázni kell, pláne így, néhány héttel a Tatai gyaloglat ;) elõtt, úgyhogy gyors túranaptár-lapozgatás, meg beszámoló-olvasás után döntöttem: szombaton nem Tatabánya, hanem Buják felé veszem az irányt.
Térkép szerint Budapest - 3-as út, Aszód, aztán Kartal felé tovább, bõ 70km...Másfél óra gondolta Stirlitz. Magyar utakon?! Gondolta a mindenki más... Botrányos minõségû mellékutakon sikerült bõ két óra alatt a cél közelébe jutni, és lerakni az autót Bujákon.
Úgy döntök, hogy nem rohanom végig ezt a cirka 40km-t, így természetesen a Kálváriához is fölsétálok a nyeregbõl - szép a panoráma, szép a kápolna - rövid nézelõdés után azért vissza a túrához, és robogok tovább - a térképvázlat gyengeségei okán a leírást olvasgatva. Végül is ilyen is kell: nem térkép, hanem leírás alapján túrázni.
A túra végére kiderül, hogy a térképvázlat sem nagyon kell, hiszen príma a szalagozás...
A bujáki erdészet területe sokáig fehér zóna volt a turisták számára, azonban változnak az idõk és már 9. éve nyílt túrát szerveznek ide minden „kikeletkor”.Idén a Cserhát Kupa része, így „hivatalból” is illett ott lennünk, másrészt kíváncsian vártuk a nagyrészt jelzetlen, egyedi útvonalat.
Szombat este érkezünk a szállást adó iskola tornatermébe. Mivel napközben jelzést festettünk bokától nyakig fehér-sárga-lila színekben pompázva érünk ide, de azért beengednek:-). Hatan alszunk a tornateremben, elõtte persze közösségi élet zajlik:)
Reggel 7:45-kor több mint 3 liter folyadékkal kelünk útnak. Ezzel csak kihúzzuk Bokorig, hiszen addig érdemi vízvételi lehetõség nem lesz.Alig hagyjuk el az iskolát máris kivonatot kapunk a falu életébõl: kockalada vágódik ki a kanyarban, ablakok letekerve, rádióból a „hosszú még az éjszaka” mulatós dallamai szólnak, balkáni „Macskajaj”-hangulatot teremtve: -) Szabó Karcsi (BBTT) jön szembe, õ egyszerûen lereagálja: „Ez Buják”.
Az elõbb virtuális zöld tölgylevél tanösvény jelei elõkerülnek az emelkedõ során és a bujáki Kálvária alá mászunk. Megtesszük a kb. 100 méter kitérõt a Kálvária épületeihez, ahol az ódon falak mellett írisz és jó kilátás nyílik a falura és az andezitjérõl híres béri Nagy-hegyre.
Visszaereszkedünk az útvonalra és rövid hullámzással a bujáki vár alatt vagyunk. Felkanyargunk a kis ösvényen a megmaradt várfalak közé. Szilviék pontõrködnek, láthatóan nagyon vidámak és még ostyaszelet is van náluk, amitõl mi is vidámabbak leszünk:)
Rövid oda-vissza szakasz után ráakadunk a kis ösvényre, ami a folytatást jelenti a zöld tölgy jelzésen. A Selyem-réten koponyát találunk, majd a kiszáradt Eigidus-forrást. Jelzetlen úton folytatjuk, ahol átkelünk két árkon, az egyiken összedõlt híd - de ezúttal nem Vagdalthús tehet róla. Nyílt mezõ fogad Virágospuszta és a Hotel Andezit elõtt. Vagdalthús itt befektet egy doboz sörbe. A hotel elõtt a tavaly nyáron átadott „Magyarok Útja” emlékparkban fotózunk, ámulunk és bámulunk a vezérek faragott szobrain, Turulon.Majdnem tovább is szaladunk a mûúton, szerencsére épp idõben olvasom a leírást. Két átkelés a Bér-patakon s a fényét vesztett zöld sávon menetelünk.
Elérjük a Nagy-hegy alját, innen a 2 héttel ezelõtti Andezit útvonalán folytatjuk Ordaspuszta felé. Árnyék nélküli, nyílt szakaszon többször megállunk inni, állandóan szomjazunk a hirtelen jött melegben. Ordaspusztától balra fordulunk a mûúton, Jákotpuszta irányába rójjuk a kilométereket. Az itiner néhol elég pontatlan a mai állapothoz képest, itt is. De a szalagok néhány kivétellel mindenhol a helyükön voltak. Cservölgypuszta után utolér a Tinca-Never85 páros. Õk már a pampuskán gondolkodnak:) Késõbb pedig az útirányon, velünk együtt. De Bell Sanyi emlékezete nem csal és hamarosan Szanda várát támadjuk. Itt viharos erejû szél fúj, ezért a pontõr leköltözött a csúcs alá. Fotózni azért feljebb merészkedünk.
A felújításra szoruló zöldön folytatjuk, a Peres-hegy gerincén. Utána a Ficsor-kút közelébe haladunk el, majd a Jákoti Jójárók útvonala szerinti kavicsos úton. A hõség egyre melegebbnek tûnik és égünk, és égünk a végtelen nyílt részen, mert a naptej otthon pihen.A Sas-bércre vezetõ mûutat elérve benyakaljuka maradék vizünket és pár deci édes, meleg lötty marad, amire csak szomjasabbak leszünk.
A szalagokat kergetve ballagunk a kilátó felé, ahol oázis fogad: VÍZ! A kilátó üzemel, épp elõtte nap nyitották meg ismét a felújítás után. Alaposan szétnézünk,hiszezelõtt nem találtuk egyszer se nyitva.
Innen a mûúton bõ fél órás lejtmenet lenne Bokor- de a rendezõk izgalmasabbat találtak ki.Úgyhogy eleinte a tervezett P4-en haladunk útba ejtve a Káva-hegyet és társait, majd arról letérve a Meredek-hegy oldalán át ereszkedünk Bokor felé. A patakon átkelve nem vesszük észre a szalagozást jobbra a patak mellett és továbbmegyünk a földúton. Késõbb olvasom, hogy arra kellett volna.. kb. plussz egy kilivel sikerült megtoldani a kirándulást ezzel. A kajapont elõtt még a faluban kitérõt teszünk a temetõdomb felé, a középkori eredetû õrtorony irányába. Ez a létesítmény a ravatalozó közelében leledzik, de különösebb késztetést nem érzünk a sírok közötti keresésére. Úgyhogy a patakon át ismét vissza a házakhoz, ahol végre a bokri asszonyok vendégszeretetét élvezhetjük! Kérésünkre a konyhán feltöltik friss, hideg vízzel kiürült palackjainkat és végigkóstoljuk a pampuska választékot. Nekem a 3 közül a fahéjas a favorit.
Nem nagyon akaródzik kimenni a napra, de nincs kívánságmûsor hátra van még bõ 18 km. A ház elõtti árnyékban cica nyújtózik ernyedten, tud valamit.. A távok szétválása utánkellemes árnyékban felfrissülve megyünk tovább. Elérjük Cserkútpusztát, ahonnan sámándobok hangja sokáig kísér, késõbb tudjuk meg, nekünk volt csak ilyen szerencsénk, az elõttünk járóknak beszóltak , hogy ez magánterület.
A Szuha-patak szurdokában nosztalgiázunk a tavalyi Cserhát50/30-on. Ilona-vár dombja messzirõl meredek, közelebbrõl megszelídül. Szegény pontõrök unatkoznak, elõttünk csak 4-en jártak itt, nem sokan neveztek a hosszabb távra. Kissé nehezen találjuk meg a merre tovább-ot, mivel az itiner „visszagyalogolunk a vizenyõs területhez (kb. 70 m) és balra kanyarodunk”. Ehhez képest kell menni olyan 300 métert száraz úton az ominózus elágazásig. Na de meglett karjelzésekkel a pontõrök segítségével:)
Ösvény, majd egy vadles után meglepetés,hosszabb mászás a Cseres tetõ-Bokri-hegy oldalában. Vagdalthús itt már emlegeti, hogy a megadott 1000 m szint van 1500 is.Kiérünk a sûrûbõl és a távolban feltûnik Buják, majd a Bokri-kereszt. Innen át a Kesely-réti vadászházhoz, utána a bujáki várdomb reggel nem érintett, másik oldalában haladunk. Kibukkanunk az erdõbõl és a köves domboldalon lesétálunk Buják szélére. Ekkora már a vádlink ropogósra sült. Elhaladunk a kocsma elõtt- vigyázva, hiszen a hûsben bukni lehetne a szintidõt- és pár méter múlva a célban toporgunk. Kellemesen elnyomva a melegtõl és a levestõl könnyû az alvás a tornateremben, csak ki kell találni, hogy feküdjünk úgy, hogy ne az aszalt részeink legyenek alul. Köszönjük a rendezést!
A május elejei hosszú hétvégére sikerült elég sok mozgást beiktatnom. A vasárnapi napon egy duatlonra vállalkoztam Vincze Gábor (Somi) kollégámmal. Az apropóját az adta, hogy idén indultam a „Cserhát kupában”, ahová a két szakág külön-külön is beleszámít és ráadásul ez volt életem 300. teljesítménytúrája. A fõszervezõvel elõre leegyeztettem szándékunkat, aki szívesen látott bennünket erre az erõpróbára.
Elsõ megmérettetés a „Bujáki kikelet 17” gyalogos teljesítménytúra volt. A bringákat leraktuk egy sarokban, neveztünk mindkét távra, majd gyalogos felszerelést vetünk magunkhoz. Az idõjárás igazán kedvezõ volt, talán túlságosan is, már ami a meleget illeti, hiszen már a reggeli rajtnál húsz fok felett volt a hõmérséklet.
Kezdésként a falu felett magasodó Kálváriát vettük célba.
Ez az építmény már messzirõl fehéren csillog a hegyek között. Amikor odaér az ember, akkor szinte rögtön kétszáz évvel korábbi helyzetben érzi magát. A falak annyira történelmiek, de mégsem romosak.
Innen a Bársony-hegy érintésével a mûútig ereszkedtünk és következhetett a legnehezebb kaptató, fel a bujáki várba.
Kicsit hasonlítgattuk az emelkedõt a „hazai” Salgó várához, mert vannak egyezések a stílusban. Felérve rögtön kaptunk egy nagy nápolyi szeletet és persze egy bélyegzést is az igazolófüzetünkbe. A kilátás pazar volt.
Innen, a már megismert úton visszatértünk a mûútra és elindultunk a Sas-bérc irányába. Hangulatos kis ösvényen kanyarogtunk és élveztük, hogy idõnként árnyékban tudunk maradni. A vizet be kellett osztani, mert tudtam, hogy az útba esõ Egidius-forrás már régen kiszáradt. Útközben érintettük a Selyem-rétet, mely vakítóan zöld színben fénylett a fák között.
Bár már szétszakadozott az indulók java része hol elõttünk, hol utánunk azért akadtak hangok, zörejek. Egy kisebb hullámvasutazás következett, ahogyan két – elég mély – árkot is át kellett másznunk. Aztán kiértünk egy mezõre és megcsapott bennünket a hûsítõ szél. Nagyszerû volt a kilátás innen is. Ezen az úton leereszkedtünk Virágospusztára.
Szabó Karcsiék voltak a pontõrök, akik egy napernyõ alatt hûsöltek. A bélyegzés után a vendéglõ mosdóját használtuk felfrissülésre. Innen a már megismert úton kellett visszatérni az ún. „Gyarmati útra”, mely már Bujákra vezetett vissza bennünket. Útközben nem sok árnyék volt, de a sapkám és az ötvenes faktorú fényvédõm megfelelõ védelmet adtak.
Elértük ismét a Kálváriát, de most a jobb oldalán elhaladva, hamar Bujákra értünk.
Ezzel meg is volt az elsõ felvonás. Következhetett a bringázás. Öltözködés és frissítés után már a bringáinkon ülve hagytuk el a rajt/cél területét.
Elsõ mászásnak a bujáki vár következett, amelyet most egy jóval könnyebb (tekerhetõbb) emelkedõn közelítettünk meg. Természetesen az utolsó métereken itt is tolni kellett a gépet. Pontõrök már nem voltak, így igazolófénykép készült rólunk. Az ellátást pedig már a rajt/cél helyén megkaptuk, egy vaníliás croassan formájában.
Érdekes, ugyanakkor hullámzó terep következett. A terep hajtható volt, ami nagyban segítette a haladásunkat.
Egy helyen érdekes irányba mutattak a szallagok, de végül egy domb megmászásával feltûnt Bokor faluja. Már tudtuk, hogy itt hatalmas frissítés vár ránk.
Több féle fánkból és teából lehetett választani. Én megettem két fánkot, hármat pedig betáraztam a maradék távra.
Innen már végig aszfalton kellett kerekeznünk a célig, négy automata pont érintésével. Ez azt jelentette, hogy személyzet nem volt kint, a feltett kérdések válaszait kellett feljegyeznünk. A terep bizony nem volt könnyû. Voltak nehéz és még nehezebb emelkedõk is. A szél pedig (ami gyaloglásban jó érzés volt), most bizony szembõl fújt és jelentõsen lassított bennünket. Tudtuk azonban, hogy Kisbágyonig kell kibírni. Onnan már emelkedõ sincs és a szél is hátulról fog fújni.
Nagyszerû érzés volt ilyen túrák után megérkezni Bujákra. A szervezõk nagy lelkesedéssel fogadtak bennünket.
Idén,mint az utóbbi pár évben az április hónap volt számunkra a túra szezon kezdete. Utóbbi években megküzdöttünk a Hanák Kolossal,de idén úgy gondoltuk kipróbálnánk valami mást is. Így esett a választás a Bujáki Kikeletre. Mellette szólt,hogy a környéken még nem jártunk,és az is,hogy kíváncsiak lettünk a mások által már többször leírt híres fánkos vendéglátásra.
A fél nyolcas rajtnak köszönhetõen nem kellett túl korán kelnünk,és így frissebben indulhattunk el az ismeretlenbe. Az indulási pontot könnyen megtaláltuk,hiszen elég sokan érkeztek kocsikkal és így ezen a napon az iskola volt a legfelkapottabb hely a városban. Nevezés után az utunk a boltba vezetett,amit nevezhetnénk elsõ ellenõrzõ pontnak is,hiszen sok túrázó itt állt meg elsõnek a készleteiket feltölteni.
Az út sok helyen keresztezte a mûutat,de ez nem vont le a túra értékébõl semmit. A jó idõnek köszönhetõen nem sok helyen volt dagonya,de ahol volt ott is könnyen ki lehetett kerülni azokat a széles útnak köszönhetõen. A részletes és gondosan leírt tájékoztatónak köszönhetõen gyakorlatilag nem lehetett eltévedni,annak ellenére,hogy nem sok emberrel találkoztunk a várhoz vezetõ kaptatóig. Itt az emberek egymásnak adták a "kilincset" az ellenõrzõ pontnál,ahol csoki volt a jutalom azoknak akik felmásztak a hegyoldalban. A várból sajnos elég kevés maradt meg,és remélem egyszer még valaki lát benne fantáziát,és egy kicsit rendbe teszi a környékét.
A vártól leérve jött számomra a legkellemetlenebb rész. Maga az út nem volt vészes,csak akkor amikor a Sas bérci kilátóhoz mentünk felfelé a tûzõ napon az alacsony növényzetben. Ekkor mit nem adtam volna egy kis esõért,ami felfrissített volna. Esõ nem volt,csak a második pecsét és egy jó állapotban lévõ kilátó,amit szépen rendbe hoztak az utókornak.
A kilátótól Bokor felé már az motivált,hogy nemsoká megkóstolhatom a sokak által emlegetett fánkot,így gyorsabban és senki által nem zavartatva haladtunk a falu felé. Megkerülve a falut,könnyen megtaláltuk a harmadik pontot,ahol meg is kóstolhattuk a bokri ellenõrzésnél a valóban kellemes ízû,és omlós finomságot.
A falut teli hassal,és bõven szintidõn belül hagytuk el,így nem kellett sietnünk a célig.
Összességében csak pozitív dolgokat tudok mondani a túráról. Szépen kidolgozott tájékoztató füzet,változatos táj és az a tény,hogy gyakorlatilag nem lehet eltéveszteni az utat annak ellenére,hogy a Cserhát térképemen nem is volt jelölve a szervezõk által kitûzött útvonal. Örültem neki,hogy nem olyan úton kellett haladni,amin már elõttem jártak,hanem sok helyen az állatokkal egy úton járhattuk.(szinte végig,bakancs helyett állat nyomok voltak az úton.) Néhol bujkálni,néhol pedig derékig érõ fûben kellett sétálni. Ezek miatt mondom én,hogy jövõre visszatérünk,reméljük már egy kisebb társasággal.
Ezen a hétvégén a Bujáki Kikelet 25-ös távját választottam túratársak és barátok elbeszélése nyomán. Nem kevés szerep jutott a gasztronómiai indíttatásnak. Errõl majd késõbb. A cserháti túrák romantikájához tartozik többek között a tömegközledéssel vaó nehéz megközelítés. Így végül is Attila barátommal abban maradtunk, hogy autóval érkezem Jobbágyiba és ott õt felvéve indulunk tovább. Így sem volt zonban rózsás a további utazás, mert a kátyús út szlalompályává alakította a közutat. Mindenesetre sikeresen megérkeztünk Bujákra és az iskolát is sikerült megtalálnunk. Egy kis várakozás után a teljes csapat együtt volt és nekivágtunk a 25-ös távnak. (A magyarnándori csapat két tagja a 45-öst választotta. ) Az elsõ pont a bujáki várrom volt. Elõtte még érdemes megemlíteni a Buják fölötti kápolnát és az úgy nevezett Kálváriát. A népi vallásosság iránt érdeklõdõknek igazi csemege a szerény kis építény. A várba való feljutás során igen nagy számú emberáradattal találkoztunk. Fentrõl igen szép a kilátás és nyugodt a láthatár. Aki a családjával szeretne egy szép délután eltölteni festõi romok között, annak bátran ajánlom. A várból leereszkedve a Sas-bércig rengeteg szép növényt és érdekességet láttunk. A kis szurdokvölgyek újabb romantikát szolgáltattak. A Sas-bércen igen szép kilátás tárult elénk. (Szanda-vár többek között) Utunk következõ állomása Bokor volt. Egy gyönyörû kis réten ereszkedtünk le a faluig, amit többször is meg kellett örökíteni annyira szép volt. A faluban jött a túra lényege és a gasztronómiai indíttatás magyarázata. A hét faluban híres bokri fánk. Mennyei ízek, gyönyörû napsütés, lelkes asszonyok, régmúlt emlékeit idézõ palóc házak. Siekerült is 5 fánkot megennem egy ültibe. :) Nagyon ízlett az összes ízesítés és meg is jegyeztem a módját annak, hogy hogyan tegyük majd mi is itthon a kakaóba való hempergetést. A faluból kiindulva a Bokri keresztig kisebb emelkedõ volt, majd többnyire lejtõs térszín következett. Sajnos az egyik letérést elnéztük és így volt egy 40 perces kitérõnk, de legalább többet is láttunk. Bujákon egy újabb meglepetés várt: népviseletbe öltözött néni ment el elõttünk. Lehet hallotta a túra hírét és gondolta megmutatja milyen az igazi palóc menyecske. A célban egy helyi gazda az ott termelt mézeit árusította és gyorsan vettem is egy gesztenye-orbáncfû mézet. Ma biztosan kipróbálom.
Köszönöm a lehetõséget, hogy részt vehettem ezen a napon. Már régen éreztem magam ilyen jól!
A túrán túl pár dologról elgondolkoztam. Ezek a kis települések még képviselnek valamit a régi gazdálkodó emberek nyugalmáról és néphagyományairól. A túra napján ez valahogy fokozottabban is a látóterembe került. A párhuzamosan megrendezett Mátrabérc túra miatt volt valószínûleg inkább családias hangulatú a rendezvény, ami igen jót tett neki. Sokat vesztett volna az élményszerûségébõl, ha nagy emberáradat lett volna. Ezeknek a kistelepüléseknek a jövõje eléggé bizonytalan. A varázserejük lenyûgözõ, de Isten ments, hogy a tömegturizmus áldozataivá váljanak. Talán itt élnek azok az emberek, akiktõl nem csak hogy érdemes, de kell is tanulnunk. Most ugyan csak ez a két település volt név szerint érintve, de számtalan kis falu van, amikre ez érvényes.
Eredetileg a Gerecse 50-re készültem, de néhány – számomra mértékadó- túratárs, aki ismeri értékrendemet, óva intett e nagy hagyományokkal bíró, de a lényegét régen elvesztõ rendezvénytõl. Így találtam rá a Bujáki Kikelet túrára, mely minden tekintetben kiváló minõsítést érdemel.
A kapott itinerben fellelhetõ térképvázlat tényleg csak vázlat, de a szalagozással és az útvonal-leírással együtt hibátlan tájékozódásra ad lehetõséget. A szövegben szereplõ információk pontosak, a helyszínen egyértelmûen megmutatják a helyes útirányt.
A túra 90%-ban szalagozott útvonalakon haladt. A szalagok mennyisége és elhelyezése profi munkára vall. Az irányváltásoknál több, jól látható szalag vezeti a szemet, egyébként csak egy-egy megerõsítõ jelzés, hogy megnyugodhassunk, jó úton járunk.
A túra vonalvezetése szenzációs, látnivalókban gazdag. Minden volt benne, ami szép lehet így tavaszidõben. Gyönyörû kilátást biztosító várromok (Bujáki vár, Szanda-vár), kilátó (Sas-bérc), kanyargós patakvölgyek, változatos erdõállományok, virágos rétek és cserjések, löszdombok.
A túra mentes volt mindenféle hivalkodástól. A szervezõk fiatal, lelkes csapata nagy munkával a háta mögött, szerényen, nagy odaadással tette a dolgát.
Az idõ is kegyes volt hozzánk. Ideális túraidõben, napsütéses, hûvös idõben, sármentes (ez a Cserhátban külön szerencse) utakon, ösvényeken haladhattunk.
Utunk részét képezte Bokor település, mely a maga egyszerûségében rendezett portáival nagy hatást tett rám. A település közösségi épületében felállított ellenõrzõponton volt a túra egyik ékköve. A friss, meleg pampuska. Ínyencként nagyon értékeltem a leheletkönnyû, ízletes „kõttes” fánkocskákat, amit itt kaptunk. Volt egyszerû porcukros, lekváros, továbbá fahéjas, kakaós, diós és mákos. A tálcákon nagy hegyekbe rakva és hozzá finom meleg tea.
A jó idõ, a szép táj nagyon pozitív hatással volt rám. Testileg elfáradva, szellemiekben feltöltõdve, lelkileg megtisztulva értem haza.
Mindenkinek ajánlom ezt a túrát, aki szereti a nem túl szintes, de változatos, családias hangulatú túrákat. Hálás vagyok a rendezõknek, hogy részt vehettem rajta.
Ez a túra már tavaly is szerepelt a „célpontjaink” között, de akkor valamiért lemaradtunk – idén nem!
Õszintén bevallom, én nem kifejezetten rajongok az olyan túrákért, amelyek javarészt jelzetlen utakon haladnak, mert ilyenkor teljesen ki vagyok szolgáltatva a rendezõk lelkiismeretességének, s azért voltak már e téren nem kifejezetten pozitív tapasztalataim is…
Leszögezném, ez a túra nem ezek közé tartozik! Bár az útvonal minimum fele jelzetlen utakon halad, a szalagozás hibátlan, így a leírást is olvasva az eltévedés esélye gyakorlatilag minimális! Bátran ajánlom ezt a túrát bárkinek, függetlenül a jelzetlen utaktól, itt nem fog eltévedni!
Sajnos hiába volt szombaton tök szép idõ, a szinte egész héten át tartó esõzés nyomai nem múltak el varázsütésre, Bujákról kiérve szinte rögtön egy jó kis sárdagasztásba kezdtünk, de nem ám olyan kis szürke mezeibe, hanem abba az igazi, ragadós, csúszós, néhol bokáigérõsbe. Sajnos ez a túrán késõbb is sokszor visszaköszönt, de hát a vizes talaj már csak ilyen… Ne menjen túrázni esõ után, aki nem kedveli a túra utáni bakancstisztítást! J
Szóval a talaj néhol kicsit mély, de a táj „cserhátos” volt, aki szereti ezt a vidéket, az szerintem ezt a túrát is szereti. Útba esett, az andezitömlés, a sas-bérci kilátó és a Bujáki vár, szóval azért látnivalók is akadtak, de ahol nem volt „semmi”, ott meg voltak a Cserhát lankái.
Érdekes módon eddig nekem valahogy kimaradt a Sas-bérci kilátó, nem jártam még ott soha, most legalább ide is eljutottam, de az egy kicsit furcsa volt, hogy bár nyitva volt, csak 250 Ft-ért engedtek fel… Jó lenne ezt a szervezõknek „leboltolni” valahogy a kilátó tulajjal (már persze ha van fogadókészség), hogy ne kelljen már ezért plusz fizetni, mert így a nagy többség természetesen nem megy fel… s kinek jó ez így?
A Bujáki várért kicsit sír a szívem, soha nem esik jól, mikor valamit ennyire elhanyagolva látok, nagy kár érte, ebbõl talán egy kicsit többet is ki lehetne hozni… Biztos nem lenne könnyû ezt felújítani, de kicsit rendbe tenni és legfõképpen kitakarítani azért valszeg lehetne...
A túra „legendás” fánkjai szerencsére idén sem maradtak el, így van módomban igazolni, hogy minden olyan legenda, amely a Bujáki Kikelet túra fánkjait dicsõíti, bizony, cseppet sem túlzás! A bokori ellenõrzõponton három iz (kakaós, diós, mákos) várja a túrázókat, s miután kellõen pofátlan módon mindhármat megkóstoltam, bizton állíthatom, hogy mindegyik nagyon finom! S ami a legjobb benne, hogy FRISS! Valószínûleg ott helyben vagy a közelben valahol sütik, mert még langyos, mire az asztalra kerül és tényleg kihagyhatatlan!
Már mindenki megírt mindent, ezért csak pár mondatot fûznék a Bujáki Kikelet túrához:
40-es távot választottam.
A tények:
Szervezés: kiváló. Itiner, térkép, útvonal a szalagozással: hibátlan. Ellátás: több mint tökéletes (isteni volt a fánk, és a citromos tea). Útvonal, táj, látnivalók: csodaszép. Idõjárás: remek.
Próbáltam hibát keresni, de egyszerûen nem találtam.
Nekem ez volt az idei legszebb túrám. Tavaly nem voltam, de a 63 túrám közül csak egy múlta ezt felül.
Tehát: MINDENKINEK AJÁNLOM!
Utóirat: Kedves bébielefántos barátaim (www.bebielefantok.hu) más távokon is jártak (50, 30) ebbõl volt aki futotta a 30-as távot. Akit érdekel a futás, itt tudja majd nyomon követni az útvonalat: http://www.futoterkep.hu/
Egy kevés nosztalgiát érezve szántuk rá magunkat a túrára (persze nem volt nehéz, ahogy szoktuk: "Megyünk? Naná!"). A nosztalgia onnan fakad, hogy kb. nyolc évvel ezelõtt 10 kellemes napot töltöttünk el a Honvéd Üdülõben, megszerettük a táj nyugodt szépségét, az emberek közvetlenségét, becsületességét (errõl késõbb).
Arra számítottunk, nagy tolongás lesz a rajtnál, de rá kellet jönnünk, hogy a 9:40-es indulás már a mezõny végéhez szegezett minket. A jó értelemben vett káosz uralkodott az iskolában, ahonnan elindultunk a Kálváriához vezetõ úton, a szép templom mellett.
A rendezõk kitettek magukért, az itiner ígérete szerinti szalagozás pontosan mutatta az utat, az eltévedés veszélye messze ûzetett. Azért megemlítem, bár nem akartam, hogy sajnos voltak olyanok, akik nem gondoltak arra, hogy utánuk is jöhetnek még túrázók. A szalagokat szép sorban letépdesték, és ami a legbosszantóbb, el is dobálták az erdõben. Az az érzésem, belõlük nem lesz környezetüket szeretõ és védõ felnõtt.
Hegymenetben már a 15-ösrõl visszafelé ballagó társakkal találkoztunk. Ez jelentette az életet, mert különben a tájból a tejszerû köd miatt semmi nem látszott. Az itinerbõl tudtuk meg, hogy mit is kellene látnunk valójában (no és persze a délutáni visszatérõ szakaszban, a csodálatos naplemente fényeiben). A Sas-bércet elérve a csodálatos kilátás helyett frissen sült szalonna illata csalogatott bennünket közelebb (a pontõr invitált minket, de el kellet döntenünk: lakmározunk, vagy megyünk. A Mátrahegy-túra lángosozása után már ismertük a következményeket, így megköszönve a szíves invitálást továbbálltunk). Azért kapunk egy olyan infót, hogy a bokori EP-n friss fánk lesz a nasi. Nem tudom más hogy volt vele, minket gyorsabb haladásra ösztönzött a tudat.
A Káva-hegy felé menet kocogva megelõztünk egy csapat iskolást. A nyiladékon kapaszkodva észrevettük, hogy a köd eltûnt, látni kezdtük a környezõ magaslatokat. A Meredek-hegyrõl leereszkedve átkeltünk a Bokor-patakon, balra indulva tovább a gyönyörû völgyben (jelentem a kék Robur a helyén van!). Az erdei úton haladva annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy majdnem elvétettük az átkeléshez a lemenetelt. Szerencsére volt egy túratárs, aki pont itt elõzött meg minket, Õ figyelt.
Kikapaszkodtunk a vízmosásból, kijutottunk egy nyílt terepre a Német-oldalon. Megtaláltuk a Nelásdpuszta tetõtlen hodályát, majd erdõbe be, mezõre ki, balra jobbra, majd ki egy fennsíkra, ahonnan szép kilátás nyílt Kutasóra, a völgyre és a környezõ hegyekre. Lecaplattunk a betonúton a település közepén elhelyezkedõ palóc kemencéhez, a 2. EP-hoz. Itt különleges meglepetés várt mindenkit: Juci, a jókedélyû csacsi, szintén jókedélyû gazdájával. A lányom 3 másodperc alatt már a hátán volt, szamaragolt (vagy csacsigolt?) egy keveset, cserébe Juci megkapta a szendvicsét + egy kis szõlõcukrot. A helyi "Különleges Mentõszolgálat" gondolt a megfáradt gyaloglókra, frissítõket és gyorsítókat lehetett tõlük beszerezni, ami sokak számára jól jött. A túra szépségei mellet a településeket is szoktuk osztályozni. Kutasót nem tudom hová sorolni, ilyen tiszta, rendezett kis falut régen láttam, azon gondolkoztam, hogy ezt a tényt hogyan tudják megvalósítani (a túra végén kaptuk a magyarázatot: a polgármesterük talpraesett ember, aki szívén viseli a falu dolgait, a lakosokat pedig ösztönzi a rend fenntartására). Mindenesetre példaként szolgálhatna sok más település részére!!
A túra egyetlen negatívumának tudnám említeni a Kutasó és Bokor közötti közút használatát. Sohasem szerettem betonon menni, túrázni fõképp nem, de látva a mezõgazdasági mûvelésû területeket, valamint a zsombékos rétet, be kell ismernem más út nem választható. Szerencsére rövid a szakasz, hamarosan a Bokori Közösségi Házhoz érünk (3. EP). A beígért fánk halmokban hevert az asztalon.Egy sima-egy kakaós fánk elfogyasztása után elbúcsúztunk a többiektõl, és elindultunk tovább. Kis "svédcsavar" után rátértünk a Buják felé vezetõ kijelölt útra.
A rögtönzött átkelõn túljutva már napsütötte tájon ballagtunk tovább, elértük a keresztet, a kétszer jobbra helyett helyesen háromszor jobbra fordulás után lefelé haladtunk a völgybe. Az erdészház után már jól látható volt az Õr-hegy tetején lévõ várrom. A várt emelkedõ nem is volt olyan életveszélyes, mint amire korábbról emlékeztünk (persze most azon mentünk le :)). Itt felfelé igyekvõ terepmotorosokkal találkoztunk, valamint egy gazdátlan kutyával, aki Bokor óta követte szíve hölgyét, s persze vele együtt a túrázókat is. Leérve a hegy tövébe átmentünk a Bujáki-patakon, befordultunk az erdõbe, és kényelmes mászás közepette feljutottunk a Selyem-rétre. Menet közben ismerõs volt a honvédségi erdei tornapálya, a fazsilip. Az elkerített erdõirtások között áthaladtunk a Szurdok-árkon, majd rátértünk az immár lefelé vezetõ erdei útra. A lemenõ nap fényében csodálatos fényjátékban fürdött a hegykarély különféle zöld árnyalata. Leérve a kereszthez úgy döntöttünk, megnézzük a rég látott Kálváriát. Nagyon sajnálom, amiért olyan lepusztult állapotban van, ahogy, pedig igazán megérdemelné a felújítást.
Beértünk az iskolába, ahol a rendezõk zsíros kenyérrel vártak (vegyes savanyúság volt hozzá, de kérésünkre pillanatokon belül az asztalra varázsolták a valójában ide dukáló hagymát, köszönet érte!).
Megköszönve a kitûnõ szervezést, a szép túrát, elbúcsúztunk a rendezõktõl. Betértünk a templom melletti cukrászdába, a jutalomként magunknak megígért fagylaltra. Az ott levõkkel szóba elegyedtünk, megtudtuk az elmúlt idõszak természeti csapásainak történetét, azt hogy az élet itt sem fenékig tejföl. Kellemes élményekkel távoztunk.
Post scriptum:
Már sötét este volt, mire hazaértünk, s a kipakolás közben rájöttünk, két túrabotunk valahol megvált tõlünk. Elszomorodtunk ezen, kicsit rombolva is az emelkedett hangulatot.
Vasárnap délelõtt hirtelen ötlettõl vezérelve, felhívtuk a megadott telefonszámon a rendezõt, elmondtuk a panaszunkat. Épp indulóban volt, de még visszaugrott a kedvünkért a cukrászdába. Tõle tudtuk meg, hogy nemcsak a túrabot várja a tulajdonosát, hanem még több más ruhadarab is. Szóval ez a becsületesség kategóriájába tartozik. Tiszteletem a Bujákiaknak és köszönet a rendezõnek!
Minden tiszteletem a rendezõ csapaté.Egy rendkívül jól szervezett napot sikerült összehozniuk.A szalagozás szerintem több volt mint elég,gyakorlatilag a leírás olvasása nélkül is végig lehetett menni,ami már kissé "túlzás" is.
A fánk-(nálunk pampuska) olyan volt mintha itthon csinálták volna:).
Az idõjárás remek volt,a végére már túlzottan is.
A végére kellemesen elfáradtam.
Tavalyihoz hasonló szép idõben vágtunk neki barátnémmal a 30-as távnak. Megint sikerült az év elsõ leégését összehoznom, a nyakam színe, mint a ráké. Pedig reggel kilenckor még minden ködben úszott, attól féltem nem látunk majd semmit. A falu fölött a hegygerincen már jobb volt a helyzet, láthattuk a távolban az elsõ pontot, a Sasbérc kilátót. Egy óra alatt fent is voltunk, de itt a köd megint betakarta a tájat, és bár nyitva volt a kilátó, nem mentünk fel. Inkább haladtunk tovább, megmászva a Káva, majd Meredek hegyet. Mire ideérünk, a köd is eltûnik.
A Bokor patak völgyében aztán jöttek a plusz kilométerek a tavalyi 25A távhoz képest. Most ugyanis nem két 25-ös, hanem egy harmincas volt. Szerintem jól sikerült a változtatás, mert egy ruhaszaggató bozótost kerülünk így el. Tizennégy kilométeres erdei séta után újra civilizáció fogad Kutasón, házakkal, autókkal, de lovakkal, kutyákkal, csacsival is. Páran még fel is ülnek az utóbbi hátára, mi inkább az árnyékba, pihenni és tápolni. Negyed óra mulva a mûúton átballagunk Bokor faluba és nyomtatéknak egy halom finom fánkot falunk fel.
Ezután hosszú emelkedõ a bokori kereszthez, majd egy lejtõ a völgybe és kapaszkodó a várba. Elõttünk vadul fényképeznek valamit a földön, közelebb érve mi is látjuk már a sütkérezõ szalamandrát. Remélem nem lett baja, mert az út közepén tanyázott. Nekiveselkedünk és hamar felérünk a várba, de itt nem nagyon nézelõdünk, mert Eszter elfáradt - nem baj, majd jövõre. A negyvenes távon talán ?
A célba kicsit fáradtan, de elégedetten érünk be hét és fél óra után. Beburkolunk pár zsíros deszkát és indulunk is haza. Nem veszünk a házi mézbõl sem, még maradt a tavalyiból. Megint csak azt tudom mondani, hogy megérte eljönni, csak ajánlani tudom a túrát.
bye, krajo
Megjegyzés: tömegközlekedéssel el lehet érni a rajtot?
sok látnivaló, érdekes útvonal vár arra, aki nekivág a Buják kikelet 25A-nak. Szokás szerint riogatott a meteorológia, hogy majd szélvihar és jégesõ lesz. Ebbõl nem lett semmi, olyan szépen sütött a nap, hogy a végére pirosra sült a nyakam. Nagyon korrekt volt a rendezés, akár végig lehetett volna menni a távon itiner nélkül, úgy meg volt jelölve az út. Kellett is a szalagozás, mert túrista jelzést nem nagyon láttam.
Tetszett, hogy gyakorlatilag egy nagy medencét kell megkerülni ezen a távon és minden csúcsról látszott a többi ahol már jártam. Bokor faluban pedig a ponton kaptunk nagyon finom friss fánkot.
Legközelebb biztos megpróbálom a 40-es távot, de azt már fényképezõgép nélkül, mert így elég sûrûn meg kellett állnom kattinteni egyet. Néhány kép itt: http://picasaweb.google.hu/George.Krajcsovits/BujkHungary
Nem rég értem haza az idei Kikeletrõl, a céltól kb. 100 méterre lakom. :)
Elismerésem a szervezõknek, bár szerintem elszámolták, többnek tûnt a táv 26,5 km-nél. Mivel helyi vagyok, kételkedve indultam neki a túrának, hogy milyen útvonalat jelöltek ki a szervezõk, aztán kitettek magukért. Szép helyeken vezették az utat, volt panoráma bõven, bár több "csúcsra" is fölvihettek volna. Most elél tiszta, jól járható utakon vonult a táv. Az idõjárás jó volt, folyamatosan sütött a nap, meleg volt, és fúlyt a szél, ami nagyyon jól esett, eléggé kimelegedtem, a végére pedig fáradtam is. De hát ilyen a Cserhát mifelénk.
Gratulálok minden indulónak és célbaérkezettnek és persze a szervezõknek is!
Aggódva figyeltem az idõjárásjelentést, valamint az autópályán szaakdó esõt, de csodák csodája, már Jobbágyinál elállt. Innentõl már csak az okozott izgalmat, hogy (jó magyar szokás szerint) nem a szomszéd falvakat (Szarvasgede, Kisbágyon, Nuják) írták ki, hanem Galgagutát, ami a térképem szerint jó 5 faluval odébb van és semmi különleges jelentõsége nincs. Mindenesetre mindig Galgaguta felé mentem, így végül odaértem Bujákra. 9.40-kor enyhén csepergõ esõben indultam el, a szokott és eddig fényesen bevált szerelésben: surranó, rövidnadrág, pulóver, hátizsák. A túra jellegzetessége, hogy errefelé nincsenek túristaösvények, így az itiner kénytelen nagyfokú eufemizációt alkalmazni. A földút errefelé gyalogösvényt, az ösvény pedig vaddisznócsapást jelent. Ha ezt elõre tudom, melegítõben és kabátban megyek, akkor nem lenne a lábszáramon Nógrád megye részletes hegy - és vízrajzi térképe. Indulást követõen a falu szélén álló temetõhöz simán odataláltam, itt azonban a "menjünk el mellette" kifejezés értelmezése gondot okozott. Tanulság a jövõre nézve: ezen a túrán a bujáki temetõt jobbról, a köves út felõl kerüljük, mert a balra letérõ dûlõút pár száz méter után visszafordul. A temetõ sarkától (a helyes sarkától) már látszik a Kálvária, az elsõ célpont. Ide jól futható ösvény visz fel, bent meg lehet nézni a palfonra festett népmûvészeti motívumokat. Ezután szalagozás vezet (kész szerencse, másképp pár év remeteélet után hosszú szakállal keveredtem volna elõ a bujáki erdõbõl) a Sas-bérc felé, melyre felfelé menet az ember saját bõrén (szó szerint) tapasztalja, mennyire elõnytelen az erdõirtás. ugyanis a régi irtás fák helyett különféle szûrós bokrokkal és ha nem is elefánt-, de mondjuk szamárfûvel van tele. A Sas-bércen lévõ második ellenõrzõ (és csokoládéosztó, ezúton köszönet érte) pontot követõen kezdõdik az anabázis. A helyzet az, hogy a Sas-bércrõl balra lefelé vezetõ ösvény egyenesen kivisz a mûútra, és azon jobbra (az itiner szerint lefelé, csakhogy az út sík) kell menni egy szûk kilométert, és az út másik oldalán folytatódik az ösvény. Ezt az ésszerû számítást írta felül az a tény, hogy az útkezelõ szerint ez az út veszélyes, nagy sebességgel szoktak itt autók száguldozni. Így a mûút helyett két kis kunkor erejéig is bele kellett gyalogolni a susnyásba, ahol az eddigiektõl eltérõen még vaddisznócsapás sincs. Itt sikerült egy tüskés szárú bokor révén a csuklómon díszelgõ sebeket beszereznem, úgy nézek ki velük, mint egy frissen megmentett öngyilkosjelölt. Itt nem érzem csalásnak azt, ha valaki - már csak biztonsági szempontból is - a mûúton gyalogol, látnivaló ugyanis a susnyásban sincs. A mûút túloldalán érkezünk azonban a túra legszebb részéhez, a gyönyörû patakmederhez, melyben (illetve részben mellette) óvatosan végig lehet menni. Kalandtúrára is nyílik alkalom, lévén egy ponton át kell kelni a patakon, a rendelkezésre álló híd pedig két, egymástól mintegy másfél méteres távolságra lévõ gerendából áll. Halált megvetõ bátorsággal lehet tehát átkelni a vékony gerendán, élvezni az alant örvénylõ (mintegy fél méter mély és egy méter széles) folyót és a szédítõ (legalább másfél méteres) mélységet. Ezután egy valahavolt erdei tornapályán haladunk, a tornapálya jelleget a néhány száz méterenként kihelyezett, különbözõ állapotú eligazító táblák adják. (Egyikük pulzus számlálására, másikuk az ott álló két oszlopon való húzódzkodásra ösztökél.) Megérkezve az üdülõ kerítéséhez, a túra legnagyobb akadályát, egy csipkesövényt kell leküzdeni, nekem ezt kúszva sikerült. Innentõl sima utunk van a bujáki várhoz vezetõ ösvényig. Most jön a feketeleves! Tekintve az utóbbi hét túlnyomóan esõs idõjárását, a felfelé mászás komoly problémákat vetett fel. Emelkedõn menni önmagában is nehéz, a csúszós, sáros úton való közlekedés sem könnyû, na de a kettõ együtt - esett-kelt mindenki, mint a keljfeljancsi. Szerencsére, a meredekebb részen kissé felszikkadt az út, értsd, itt már nem 5-6, csak 1-2 centire süppedtem a sárba. Az út utolsó szakaszán lépcsõk vezetnek felfelé, mellette tábla figyelmeztet a felmászás veszélyes és tilos mivoltára. Mit van mit tenni, a jó ügy (itt a harmadik EP) érdekében szabályt szegek, és felmászom. A pecsét megszerzését követõen ugyanez az út visz vissza a mûútra, ahonnan már valóban egy könnyû séta a bujáki iskola. (Mely a templom mellett áll, s mivel épp most volt dél, a harangszó alapján be tudtam magam tájolni. Bár szalagozás a faluban is volt, de biztos, ami tuti!) Összességében egy érdekes új élmény volt számomra a túra, a megszerzett tapasztalatokat a jövõben igyekszem hasznosítani. Az idõm (2 óra 40 perc a 12.8 kilométerre) a tanú rá, hogy tényleg nehéz volt a terep: a monoton félmaraton 21 km-én nagyobb szintkülönbség mellett elõbb beértem. Egyszer azonban a túraösvény-mentes túrát is ki kell próbálni, ajánlom mindenkinek!
Egész héten kínozott a vesekövem, úgyhogy nem nagyon akartam egy métert sem gyalogolni, de a hegyek közt csak másabb, mint az újpalotai panel lépcsõit mászni könnyítés végett, úgyhogy irány Buják!
Nyolc harmincra értem le, illetve, addigra végeztem a nevezéssel. Sajnos, egyesületemnél adminisztrációs problémák miatt még mindig csak folyamatban van az MTSZ tagságom, úgyhogy az 550.- Ft kifizetése után fel a bakancs és irány a Kálvária!
Menetközben vettem észre, hogy az egyébként kitûnõ, részletes, és a túra lejárása után nyugodtan mondhatom, hihetetlen pontos itiner csak 12,8 km-ben állapította meg a távolságot. Az eredeti kiírás szerint 16 km-t kellett volna megtenni, de utólag megtudtam, térképen lemérték a távolságot és ennyire korrigálták.
Köszönet érte Hevér Gábornak.
Egy picit a szakaszok emelkedõjének adatait hiányoltam egyedül, így az eredeti kiírás szerinti 400 méterrel számítottam ki az új pontokat.
A talaj sok helyen vendégmarasztaló volt, de igazi mocsárral nem nagyon találkoztam.
A Sas-bérc elõtti emelkedõ kicsit megfogott, hiába, a ketyegõm, de a kilátás kárpótolt mindenért!
Egyszerûen gyönyörû ez az ország, így, messzirõl nézve, amikor nem látszik a sok szemét meg az elhanyagoltság...
Utóbbi megjegyzés általános, nem erre a túrára vonatkozik...:)))
A bujáki vár felé menve eldõlt, nem hozom ide nyáron a családom, erre az útvonalra. A mezõ most is olyan aljnövényzettel bírt helyenként, hogy a túrabotjaim inkább csak akadályoztak sokszor, mint segítettek.
Az üdülõnél nehezítette az átkelést, hogy a patakon a hídnak csak a tartógerendái vannak meg, szédülõsek inkább ugorják át a patakot.
A vár elõtti emelkedõ iszonyat sáros volt egy szakaszon, utána a kõlépcsõ balesetveszélyes.
Különösen, hogy az itinerben ugyan pontosan le van írva hol kellene lejönni a várból, sokan mégis szembementek a forgalommal, nem kevés veszélyt okozva másoknak.
Pedig a másik oldalon a falépcsõn kényelmesebb is volt a lejutás.
A visszaút Bujákra nem nagy durranás, végig aszfalt, nem szeretem.
Összességében négy óra alatt tettem meg a túrát, talán, ha kevesebbet gyönyörködök a kilátónál meg a várnál, akkor jobb idõt futok. Kb. fél órát vesztegeltem el, mert lenyûgüzütt a látvány!
Igy sem éreztem lassúnak magam, kicsit csalódott voltam, szerettem volna elérni a 4 km-es átlagot, mégiscsak az a minimum egy teljesítménytúrán.
A rendezés kiváló, bár a várnál lehetnének szigorúbbak, az itiner tökéletes és pontos, csak el kell olvasni, a szalagozás tökéletesen látható volt végig.
Összességében csillagos ötös, bár a végén picit hiányzott a kézfogás valamelyik helyes lánnyal...
Köszönöm!
Ui.: legközelebb egy 35 körüli, gyönyörû, engem akaró hölgyet lehetne odarakni gratulálni, nem is értem, miért nem gondoltak még erre a szervezõk:)))))))))))))))
nemethlaci
UiUi a kismalac: kicsit szomorúan láttam, hogy sokan nem az erdõben mentek, hanem egyszerûen legyalogoltak a mûúton a várig. Nem értem. Minek neveznek be, ha nem is kjváncsiak az útvonalra? Saját szememmel láttam több csoportot, legalább húsz ember ment így végig, fájdalom, többségük gyerek.
Már ilyen korban kijátsszák a szabályokat, és még büszkék is rá. Fennhangon dicsérték magukat, amiért a sok hülye a sárban dagonyázik, bezzeg õk!
Kicsit elszomorított...
Csepergett az esõ, mikor fél nyolckor Bujákra értünk. A 8:05-ös rajt után a sok esõkabát már elriasztotta az esõfelhõket és ezután tökéletes idõben lehetett túrázni.
Közepes méretû sorállás a nevezésnél. (Rendezõi mottó lehetne: "Nyugtával dícsérd a rajtot" - ugyanis mindenki kapott egyet. Ennyi résztvevõ között -már csak statisztikailag is- elõfordulhat egy apeh-os ellenõr..)
Bujáki kálvária és kápolna, valamint a fa-feszület után kellemes emelkedõ a Sas-bércig. A csúcson szél, fagyoskodó nagyszámú pontõrök és kilátás a Szandavárra.
Ezután hullámvasútazás több km-es nyiladékokon.
Bokoron tábla csoki, fánk, tea, borbarát-tea.
Az út eddigi részén borult idõ, valamint hó, jég, egycipõs csúszkálós nyomok. További részén napsütés, latyak, víz, csermely, patak, folyam - mindez a turistaúton. A 25-ös táv csak egy -kevéssé technikás- patakátkeléssel bonyolódott.
Bokri-kereszt után az úton -úgy 1.5km-en keresztül!- 5cm víz, alatta jég, kerülni nem lehetett. Ha ott valaki elcsúszott...
Itt én is visszavettem a 4.5km/h-s tempómból :), így már csak a Bujáki vár megmászása és az onnan leereszkedés maradt, és az 1.5 (vagy 2??) km-es könnyû séta a faluig. Még megnézhettünk két szép geológiai feltárást.
14:07-re értem be, a végén Pygmea lehajrázott. Csak háromnegyed órával indult késõbb..
Azt hiszem, hogy sikerült az opimális 25km-es távot megtalálnom. Most vittem magammal fényképezõt, de túrabotot nem. Fordítva a térdeimnek kellemesebb lett volna.
A 6 óra gyaloglás után még várakoztam 5 órát a túratársakra, akik a legsportszakmaibb -50km-es- távot választották. Optika sporttársat is csak az este 7 órai harangszó tudta becsalogatni a tereprõl. :)
A túrán 432 résztvevõ volt, ebbõl topikos rengeteg, fáradt mégtöbb. Az itiner szerintem jó volt, a kitûzõ tetszett, az emléklap kicsit egyszerû, a szolgáltatás bõséges, a szalagozás kiváló, az útvonal vezetése, a táj gyönyörû.
