Túrabeszámolók

 Eger Csillaga 60 teljesítménytúra 2021.08.15

Tegnap sikerrel teljesítettem az Eger Csillaga 60, 60km-es teljesítménytúrát a Bükkben tizenegyedszerre is. A hivatalos kiírás szerint 57.1km-es távot én 59km-nek mértem. Kerek 11 órámba „került” ez az erdei kaland.

Sikerült reggel ½ 7-kor „elstartolnom”. így nagyon kellemes reggeli utazás kezdődött a Barát-réti Tanösvényen. Hamar a Varró-ház kisvasút megállónál termettem, ahol nagyon sok kellemes emlék tolult fel bennem a régmúltból. Az idén felújítják a felsőtárkányi kisvasutat, 2021-ben nem üzemel. „Félek”, hogy ez a megállóhely, ez a kis esőbeálló is megújul, ami egyébként ráfér. Ezzel viszont elsüllyed a múltam egy darabja, ahol oly sokat voltam, ha esetenként csak pillanat hosszan is boldog. De nem sokáig évődtem ezen tegnap, hamar a Peskő-ház felé vettem az irányt. Az út kilométereken át szelíden emelkedik a régi vasút nyomvonalán a hűs völgyben. Míg a völgy alján még árnyékot vetettek a hegyek, a tetőt már beragyogtatta a reggeli napsütés, ami nekem, napimádónak pompássá varázsolta a hangulatomat. Aztán az Őr-kő, a Bükk-fennsík elérése előtt még egy gyors frissítés következett a Peskő forrásnál, ennél a fix erdei megállóhelynél, ami turisták számos nemzedékét örvendeztette már meg erdei csatangolásaik során „édesvízével”. Most csend uralkodott a Peskő-ház környékén, a tavalyi nyüzsgéshez képest, csak egy két „akarnok” fiatal futót láttam felfelé igyekezni.

Örvendtem a Bükk-fennsík köveinek, tavaly ilyenkor jártam erre utoljára, szoros kötődésem ellenére, nagyon hűtlen lettem mostanában szeretett hegységemhez. Lényeg, hogy most nagyon élveztem az egészet, s ez kárpótolt a kihagyott hónapokért. Belül büszkeséggel töltött el, hogy ez a 60km még a kihagyások ellenére is „simán” megy nekem, bennem van, részemmé vált ez a képesség, teljesítési vágy.

Később a nap, hogy toronymagasra kezdett felkúszni, éreztette roppant energiáját, nem csak a nyílt részeken, de az erdőben is, hogy igazából más nem is meleget éreztem. Erre a sugárzásra és hőre már más megoldásokkal reagált a szervezetem, így a forróság átlényegült valami nagyon kellemes eufórikus lebegéssé, amire a hűsítően csobogó források jelentettek pár percre kijózanító ellenpontot. Örömmel raktároztam el ezt a kivételes élményt a hosszú-hosszú sötét hónapokra, amikor majd nélkülözni kell a nyár éltető szabadságát.

Tizenegyedik alkalommal is köszönet az Egri Kárpát Egyesületnek a túra megrendezésért. És köszönet Juditéknak és Zsoltnak a társaságért, a fiatalos lendületért. Egy élmény volt!

A bevezetőt írta és fotók: Szegedi József

Link: fotók (3) Facebook

Éeletem első százasának jó választásnak tűnt az egyszeri rendezésű Eger Csillaga 115, bár azért rendesen berezeltem, mire rá került a sor. Végül sikerült teljesítnem, legnagyobb örömömre, bár ezért meg kellett küzdenem a vízhólyagjaimmal és egy csúnya eléhezéssel is. Bár tartottam az éjszakai szakasztól, szerencsére még frissen és ismert terepen került rá sor és nagyon élveztem. A Bükk rengeteg olyan részére jutottam el, ahol még sosem jártam ezelőtt. A szervezéssel is nagyon elégedett voltam a frissítőpontok is nagyon rendben voltak.

Beszámoló

 Százával gyűltünk össze Felsőtárkányban a Kárpát Egyesület központja előtt az indító szóra várva, mégis annak elhangzása olyan takarékos reakciókat váltott ki, hogy azt hittem rossz irányba indulok. Magamban attól tartottam, hogy nem fogunk elférni a településről kivezető járdán, de tévedtem. Egy sporttárstól kérdeztem, hogy most mi is a helyzet erre idézte az örök mondást: Lassan jársz, tovább érsz. Nem vitatkoztam vele. De mivel én nem is akartam tovább érni (a táv adott volt) beálltam magam zsírégető tempójára és kocogni kezdtem. A családom autóval kísért, szurkoltak, buzdítottak. Kórusban énekelték az 1 egy almafa kezdetű slágert, ami sokáig csengett a fülemben. Sprinteltünk egy közöset az Egeres-völgy végében és nekivágtam a terepnek. Kicsit egyedül éreztem magam, de sebaj – gondoltam – majd csak utolér valaki. A Pes-kő házig dilemmáztam kell-e már a világítás. A fák takarásában sötét volt, máshol inkább csak szürkület. Miután megkaptam az első igazolásomat, még mindig ez volt a kérdés, de az első botorkálás után nem volt kérdéses: fénysebességre kell váltani. Ezzel egy időben megérintett az esti erdő varázsa. Azok a helyek, ahol százszor jártam már új színben tűntek fel. Az út mellett csillogó szempárok meredtek rám, valószínűleg nappal is ott vannak, csak nem vesszük észre őket. Felkocogtam az Őr-kőre, ahol elkezdtem a bizonyos kódot keresni, bevallom azt hittem egyszerűbb lesz, el is piszmogtam pár percet mire sikerült rábukkannom egy töredékes csúcs-jelzésre, aztán indultam tovább. A csúcsról lefelé érdemes volt maximálisra állítani a fényerőt, mert a sziklás, ágakkal keresztezett ösvény a szlalomos részekkel odafigyelést igényelt. Ehhez képest a kék jelzésen jól lehetett haladni egészen a pihenőhely előtti kidőlt fáig. A Kálmánhegyi útról letérve még néha visszapillantottam jön-e már valaki. Mögöttem senki nem bukkant fel, viszont előttem fényeket pillantottam meg. Mint kiderült a fiatal pár egy morcos (sötétben legalábbis) fekete kutyával vadkempingezni készült. Felvilágosítottam őket, hogy ezen a diszkrét helyen hamarosan még százan jönnek, ettől eléggé lelombozódtak. Rövid együttérzés után kocogtam tovább. A Katona-sírok előtti szlalom szakaszon meglepő fényeket láttam, aztán rájöttem hogy nem a túrázók, hanem Bélapátfalva fényei. Számtalanszor jártam erre, de eddig nem tapasztaltam ilyen látványt. A Katona-síroktól dózerolt út vezetett a Szalajka-völgy aljáig. Hát ez kicsit unalmas lehet, gondoltam aztán ki is bicsaklott a bal bokám. Ennyit az unalomról. A Szalajka-völgyben feltöltöttem a kulacsokat és nekivágtam az emelkedőnek, elmajszoltam egy sport-szeletet, legyen hajtóanyag a csúcsig. Az emelkedő mellett itt is ott is emelet magasságban feltornyozott farakások, a tavaszi erdőpusztulás mementói magasodtak. Az erdészeti munkák viszont jót tettek a sárga jelzést viselő emelkedőnek. A munkagépek ledózerolták az utat, széles lett és jól járható. Persze, hogy mi lesz ezzel némi erózió után még kérdéses. Jobb lett volna az eredeti útvonalon felhágni az Istállós-kőre, de ott tényleg tragikus a helyzet. Az Olasz-kapu környékén mintha 10 fokot hűlt volna a levegő, de legalább lazán el tudtam majszolni az első szendvicsemet, közben lazán ismét sikerült egy kavicson meghúzni a bal bokámat. Innen Bánkútig már élmény volt a menet, ott pedig pazar vendéglátás várt, amivel csak csekély mértékben éltem. Innen laza kocogás következett Csipkés-kútig, csak egy jópofa borz állított meg szemezésre. A Csipkés-kúti ménest viszont valószínűleg a sátán kutyája őrzi. Hang alapján legalábbis. Bár ellene vagyok a kutyák helyhez fixálásának, nagyon reméltem, hogy ez az eb nincs túlságosan szabadjára engedve. Mély hangú öblös ugatása sokáig kísért az úton. Jávorkút felé közeledve aztán volt némi fáramászás is. Szerencsére nem a korábbi sátán kutyája miatt, hanem mert az ösvényre voltak dőlve. Jávorkút után viszonylag laza szakasz vezetett Ómassára. Előtte a kidőlt fák kreatív kerülgetése közben érdemes volt pár pillantást vetni a völgy felé. A fenyőfék egy szakaszon kb. 2 méter magasságban, mintha el lettek volna kaszálva. Ómassa után vadregényes szűk ösvény vezetett Szentlélekre. Útközben jól megijesztettük egymást egy szépszál vaddisznóval, aki (gondolom) a reumáját kúrálhatta a csalánosban. Tudom ezektől a jószágoktól félni illene, de Zrínyin és Robert Baratheonon kívül nem tudok senkiről akinek vaddisznó okozta volna a végzetét, és azok is kanok voltak, míg a köznyelv szerint a kicsinyüket féltő kocák a végzetesek. Tudja manó. Szentléleken kaptam egy jó pohár kólát és házi perecet, utána pedig jött egy kis bujkálás a piros jelzésen. Innentől kb. Bükkszentkeresztig nagyjából fehér folt volt a belső térképemen. Jártam már arra, de hogy ismerem, az túlzás. Ettől függetlenül jól esett a következő pár kilométer az országutas szakaszok ellenére is. A Magos-kő után kicsit meglepett, hogy mennyi rovar szunyál a bokrok között, és hogy mennyire nem szeretik a korai ébresztést. A piros kereszt jelzés felé fordulva egy sátrat pillantottam meg. Futólag beugrott a gondolat: mi van ha a tömeg elől a korábban, még a Katona-sírok előtt látott páros költözött ide? A Dante poklát sajnos nem találtam meg. Igaz, nem meglepő. Éjjel barlangot elkerülni olyan, mintha valaki az ösvényre figyelve elmegy egy alagútnak öltözött szerecsen mellett. A Hámori tó csodálatos látványt nyújtott. A szálló fényei csillogtak a sötét vízen. Egészen addig bambultam, míg egy denevér majdnem meghívott egy pofonra. A lillafüredi pont helye előtt kissé elkavartam, de ezzel szerencsém volt, mert így pont jó helyre érkeztem. Ellenőrzés után számomra nosztalgikus szakasz következett. A Fehérkő-lápa emelkedőjén valamikor a 90-es évek elején mountain bike hillcimb versenyt rendeztek, ahol éppen jó szelem volt. Most viszont a laza emelkedő jó lehetőséget kínált a második szendvicsem elmajszolására. A szerpentinen néha visszapillantottam, jön-e már valaki látótávolban? Fények látszódtak, mintha mozogtak volna is, de ez csak a helyzet-változtatásom miatt látszott így. Bükkszentkeresztig sikerült egy részt benéznem, de rá kellett jönnöm, a települések fényei remek navigálási lehetőséget adnak. Az ellenőrzőponton a srácok ínycsiklandó sült burgonyával kínáltak. Nehéz volt ellenállni, mert egyébként kedvelem a sült krumplit (pláne hagymás-paradicsomsalátával), de tudtam, hogy nekem ez nem futás-kompatibilis étel. A települést elhagyva a Tortúra adta rutinból majdnem rossz felé fordultam, de időben észbe kaptam, és a szalagokat követve a műúton kocogtam Hollóstető felé. Elvileg rókafarm közelében haladtunk, de rókát nem, őzeket annál többet láttam. Hollóstetőtől a Hór-völgyben jól lehetett haladni. Az út mentén több vaddisznóval egymásra röffentünk. Úgy tűnt, egyáltalán nem zavarom őket, nem kizárt hogy az illatom alapján tesónak gondoltak. A völgyben több helyen erős ködfoltokban haladtam, ami elég érdekes látvány így fejlámpával. Répáshuta újabb település volt a néptelen falvak sorában, persze nem annyira meglepő, hajnal háromkor én is inkább az ágyat nyomom. A Bányahegyi elágazó legalább ennyire kihalt volt, amin kicsit meglepődtem. Viszont el kellett könyvelnem, túl korán jöttem. A pont 4 órától üzemel, addig viszont volt pár perc. Vártam egy ideig aztán a kiírt idő után 10 perccel továbbindultam. A biztonság kedvéért csináltam pár fotót, igazolandó, hogy ott jártam. A következő pontig elvileg csak 5 kilométert kellett megtenni, azonban számomra ez volt az út leghosszabbnak tűnő része. Az ösvény jórészt lejtett ugyan, de nem esett jól, pár helyen pedig eltűnt az ösvény. Tavasszal a Bükki Kilátáson ez még egy gyorsító szakasz volt, most viszont akkora volt az aljnövényzet, hogy futni sem mertem. Sajnos az erdő-pusztulásnak egyik járuléka ez. Ahol az óriások kidőlnek, a helyüket a szapora lágyszárúak töltik ki, egészen addig, amíg a földből néhány szunnyadó magonc ki nem tör és kizsarolva a talajból a tápanyagot fel nem nő, az árnyékában pedig visszatér az élet a korábbi kerékvágásba. A Tamás-kúthoz szintén kissé korán érkeztem, de a terített asztal mellett szívesen időztem. Kulacstöltés közben elmajszoltam egy banánt, ittam egy alkoholmentes sört. Ez rám is fért, mert kicsit kipurcantam. Ugyan már elkezdett felkelni a nap, de mégis most hűltem le. A hidegrázás ellen felvettem a szélmellényemet, a fejemre kendőt. Futólag még az izolációs fólián is gondolkodtam, de szerencsére izmos emelkedő következett, ami segített újra bemelegedni. Induláskor még hallottam, ahogy a rendező telefonon profin tisztázza az előzőleg kihagyott pont kérdését. Rövid aszfalt rész után a Pazsag erdészház mellett haladtam, eléggé átalakult ez a környék is. Gondolom, a turizmusnak köszönhetően épültek újabb objektumok. A kék jelzésen visszatértem a Hór-völgybe, ahol végképp eltettem a fejlámpát, azzal együtt a szélmellény és a kendő is hátizsákba került. Valamiért úgy gondoltam ott kell lennie a bélyegző pontnak, de a Füzér-kő melletti elágazónál bukkantam rá. Az Ódor-vár emelkedőjén betermeltem az utolsó szendvicsemet az esőbeállónál pedig régi, kedves ismerős a Nu Pagagyi feje Sütő Laci köszöntött. Tovább haladva a lejtők már eléggé megviseltek. Vagy nagyobb cipő kellene (ami bajos az erdő közepén), vagy rövidebb lábujjak (ami végülis megoldható), vagy… Köztes megoldásként a Völgyfő-háznál megigazítottam a cipőfűzőket és ez az apróság rengeteget segített. A Török-útról Síkfőkútig elég kínlódós lett volna a korábbi állapotban.  Visszamászva Várkútra az utolsó szakaszt már inkább kigyalogoltam. Az ellenőrző pont után pedig lankás út az Eged csúcsáig. Az utolsó pontnál sósmogyoróval kínáltak, de az sajnos nem csúszik nálam ilyenkor. Viszont innen már csak 7 km a cél! Örömtelien eseménytelen szakasz volt ez számomra, az utolsó kilométereken kerülgettük egymást a rövid távon indulókkal az erdő szélén pedig ismerős szőke buksik tűntek fel. Apa!!! – kiáltották a srácok kezembe nyomva frissítőt, tuning-anyagot és kéz a kézben vágtáztunk be a központba.

Nagyon komoly kihívás volt az Eger Csillaga 115, komoly erőpróba, nagyon örülök, amiért nekivágtam.

Gondolataim az Eger Csillaga 50 túrán! :)

filebalazs.blogspot.hu/2017/08/eger-csillaga-teljesitmenytura-50-km.html

Eger Csillaga 15 vs. Vadrózsa 20

"Majd hozzátette Jézus: A szombat lett az emberért és nem az ember a szombatért" Márk evangéliuma 2,27

Bőszen mondogattam a rajtban magamban míg sorban álltunk nyugtatásképpen. A szervezők kicsit lebecsülték a létszámot, vagy egyikük beteg lett, nem igazán tudom, csak azt hogy olyan sor volt, mint a tescoban a pénztárnál. Istennek hála, mire sorra kerültünk Sógival, pont akkor szállt be a főszervező is a nevező lap feltöltésébe, rajtolásába. Nem tett annyira jót a fél óra állás bemelegítésnek.

KÖVESDI KILÁTÓ - "Dopping" nélkül

Míg elindultunk felfelé a kanyargós járdán a Z- jelzést követve, azon gondolkodtam, hogy kerültem én ide. Eredetileg a Vadrózsa 20 etapjára szerettem volna nevezni, de aztán szólt az asszonykám, hogy leszeretne menni hétvégén a szüleihez, én pedig úgy gondoltam, akkor most végre kimozdulok a Mátrából és megnézem van e Bükkben valamilyen a teljesítménytúra. Amúgy is régóta vágyálmom, hogy a szép bükköt is jobban megismerjem...talán már gyerekkorom óta, amikor nagybátyjaimmal másztuk meg Bánkutat.

Akkor valahogy könnyebbnek tűnt felfelé lefelé nem is úgy mint most. Sógorom Csabi velem tartott, vagyis inkább előttem...

Nem sokára elhagytuk a települést, átcaplattunk az Ökoparkon, és egy huszáros vágással követtük a jelet be az erdőbe. Egy még huszárosabb emelkedőbe.

Igazából a Vadrózsa minitávját azért választottam volna, hogy elkerüljem Nagy Hársas emelkedőjét. Itt is tudtam, hogy lesz elején szintemelkedés, de ekkorára nem számítottam. Nem úgy Sógi aki, nyargalt mint egy fiatal Zerge. Lehet az erdőben vezető kavicsos kanyargós emelkedő feléig tudtam tartani vele a lépést, aztán hagytam hadd menjen, s próbáltam stabilizálni a légzésemet az út hátralevő részében. Megint túrabot nélkül próbáltam ki a távot és bizony ez is megtornásztatta tüdőmet, testemet.

Elhaladtam egy majd két csoport mellett akik tuningolás képpen pálinkát adagoltak magukba. Mi enélkül mentünk, indultunk és végeztünk és jól elfáradtunk. De ezzel még nem volt vége  a "dopping" szernek.

Mire megmásztuk a hegyet, csalogatott a Zháromszög jelzés, de egy nylt egyértelművé tette, hogy nem kell felmászni rá. Az elágazásnél viszont nehezen találtam meg PZ helyes útvonalát. A fára fehérrel festett kilátó jelzés segített a balos bevételében. Egy kicsi ereszkedés egy kicsi mászás és ott voltunk a ...Kilátónál.

BARÁT RÉTI ŐRHÁZ - barátságos lejtőben

A Kilátónál, ami nem is volt olyan kilátó. Bár kilátni lehetett,gyönyörű sziklás fennsíkos kis kilátást nyújtó hely volt, de számomra a kilátó valami építmény. Bár ha beleszagoltam a levegőbe, lehetett volna építményként egy kocsmának felfogni, annyira egybefolytak a sör pálinka adalék szagjai.Mindenesetre rajzoltam egy keresztet a zsírkrétával írtam egy smsest Sóginak hogy figyelje a jelet és go tovább.

A PZ jó darabon lejtett lefelé, majd stagnált és egy széles földúton vezetett a hegyoldalban gyönyörű kilátást biztosítva a szomszédos hegyvonulatokra. A Mátrában ritkán látok ilyet. Nem sokára elértük egy útelágazáshoz, ahol S+ kissé köves kopár hegyoldala vezetett lefelé az erdőbe, ahol a Barát rét előtt a patakocskán átkelve, hívott be a S- jelzés az út folytatására. Ami nemsokára kivtt a réthez ott pedig a közepén az Őrházhoz.

BUJDOSÓ-KŐ elágazás- jól elbujdosott

Egy finom műzliszelet kicsi szusszantás és a réten vitt tovább a jelzés. Míg nem ki a műútra, majd vissza be a P+, ahol pár házacsak és két tó után egy műúton folytatódott utunk a völgyoldalban. Ekkor jött velem szembe visszafelé Sógi, mondván hogy nem tudta hogy jó irányba jön e, mert régóta nem látott már senkit.

Nem gondoltam hogy Isten őt küldi első jelnek. Majd mikor továbbmentünk és hátulról is egy csoport előre szólt, hogy szerintünk rossz irányba megyünk, ez már bogarat ültettet a fülembe és felhívtam a rendezőt. Igen Valóban. A P+ az út felőli másik oldalát követtük. Örültem, hogy Sógival találkoztunk és hogy ő is eltévedt erre, mert nem egy jártas túrista, és nem tudom, hogy találtuk volna meg valamelyikőnket ha eltévedünk. Tehát vissza műútig ott tovább pár métert és márjelezte is a P+ beugrót az erdőbe jobbról. Sógival újrafelvettem a ritmust, egy csoportot leelőzve, de mikor újra emelkedő vette kezdetét, újra lelassultam hozzá képest. Csakhamar útelágazához értünk a BUJDOSÓ KŐNÉL(ami egy szép kis nagy sziklácska, patakátkeléssel) és megpróbáltuk azt K/ jelzésen menni a patakmederben ami nem is ment. Se a jelzés sem mi. Nehéz volt a szurdokban lépkedni, mígy mások fent mentek a P+ sima jelzésén. Ráadásul ez be sem ment volna az elágazához így kénytelen voltam felmászni oldalazva a jelhez. úgy könnyebb volt. Még mindig felfelé tartot az elágazásig az út , majd odaérve nem igazán értettem a matrica igazolást.

CÉL-Túraközpont -

Pedig egyszerű volt, csak lekellett csippenteni a szatyorból és beragasztani. Ezután leültem az árnyékba, bevágtam egy pizzás csigát és tanulmányoztam a további utat.és a hátralevőt is ahol megtaláltam az ítinerben hogy a P+ kellett volna folytatni, és nem ot a hol a jelzést írták.

Z - jelzésre visszatérve előbb kicsit emelkedett, majd fokozatosan ereszkedett lefelé kis fennssíkocskákat, réteket érve. Jól kellett figyelni a jelet, mert több útelágazás volt. Szép kilátások hívták a tévelygőket. Majd az utolsó beugró után a lejtő lejtesebbre:) váltott és mire belejöttem a suhanásba, már Felsőtárkány szélén is voltam. Olyan hihetetlennek tűnt először azt hittem ez egy másik falu. De aztán ahogy továbbmentem rájöttem hogy már itt vagyok és pár száz ház választ el a céltól. A vadrózsa befutója is hosszú, de itt legalább volt árnyék és rövidebbnek tűnt. Bár a S- jelzést a végén nem értettem, mert egyrészt nehezen(fehérrel volt lefesve) és csak bevitt a faluba és vissza se hozott. Egszerűbb lett volt a KPZtovábbmenni. De legalább visszataláltam, mikor már gondoltam hogy egy fölös kitérő.

4 órás szintidő előtt nem sokkal estem be a célba, Sógi már fél órája várt rám. Nekem pedig további félórát kellett várni az oklevél kiosztásáig. Mai napon olvastam az eredményeket és meglepődtam, hogy benne vagyok az első tízbe ilyen idővel.

Összehasonlítva a Mátrái túrákkal, a szervezés nagyon le volt maradva itt a Bükkben. A látvány viszont sokkal szebb volt a Vadrózsához képest. Bár a táv kevesebb volt,de a szintemelkedés nagyobb és ezen a csillagos túrán bizony mászáskor olykor már csillagokat láttam. Az ítiner részletes leírás hiányzott, a térképről való olvasásról még van mit tanulnom. Összességében nem bántam meg, hogy ezt választottam, így hát folytatása következik....Less Nándor emléktúra, Jövök!

Eger Csillaga 40

Látogatás, Eger. Idén õsszel az elsõ. Ez megtévesztõ lehet, mert az elmúlt hetekben feltûnõen sokat mászkáltunk ide, egyéb irányú teendõk kapcsán. Ha a Bükköt nézem, sokkal rosszabb a mérleg: idén még nem jártam kedvenc hazai hegységemben teljesítménytúra keretében, mea maxima culpa. Amikor reklámozom az õsznyitó, szombat reggelre ütemezett túrát odahaza, meglepõ tömeg áll össze a családból: Kerek repkényhez és hozzám ezúttal mindkét testvérem – Patti, Bese – csatlakozik a 40-es távra; édesanyám és egy barátnõje pedig életük elsõ teljesítménytúrájaként az esemény 15 km-es távján terveznek indulni. Meg vagyok lepve a szó jó értelmében. Reggel kiszállítanak Felsõtárkányba, amely jópofa falut képez a Bükk kapujában, a jármûbõl a kisvasúti teleptõl nem messze szállunk ki. Autó hátra el, mi pedig tovasétálunk teljesítménytúrázni. Az útbaesõ tavat az északi oldalon kerüljük, megérkezünk a rajt helyszínére, túrázók bóklásznak, neveznek, indulnak. Nagy tolongás nincs. A rendelkezésre bocsátott íróeszközök közül találomra kiválasztok egy filctollat, kitöltöm a kék papírra nyomott nevezési lapot. Sorbaállunk, benevezünk. A kapott itiner egyik oldalát térkép foglalja el, a másikon köszöntõt, távadatokat, szintmetszetet találok. Elsüllyesztem valahová a papírt, elindulunk.

A kisvasút mentén hagyjuk el Felsõtárkányt, nem is olyan távol a Bükk-fennsík déli letörése magasodik elõttünk. Az ég komor, inkább szürke, mint kék színû; tömött felhõk ülnek felettünk. A kisvasút mellõl térünk be a Pes-kõ-völgybe, mellettünk munkagép árválkodik, sárgán, leeresztett kanállal. Elhasadt tábla mutatja Felsõtárkány és Bélapátfalva távolságát, nemsokára sûrûbbé válik az erdõ és elkeskenyedik a völgy. Elhaladunk a csendes Napsugár-vendégház mellett, odébb a Vasvári-forrás kõtömbje szürkéllik a patakmedren túl. A fák alatt, a mély völgyben szürkületi sötétség ül felettünk. Hosszan elnyúló emelkedõ végénél találjuk a Pes-kõ-házat, a nagy ritkán megritkuló lombon túl látszik a névadó Pes-kõ sziklafala is. A sárgára festett falával a tájba némi vidámságot csempészõ háznál a pontõr társaság fõzéshez készülõdik. Megkapjuk az elsõ aláírást lapjainkra, illetve egy-egy banános csokival is ellátnak. A lentebbi Pes-kõ-forrás után jön egy fentebbi is, itt kezdõdik az igazi kaptató, kikanyargunk a völgybõl, fel a Fennsík szélére. Kõrakás fogad és kiszáradt fa csonkja. Továbbmenve mellettünk a Hegyes-kõ magasodik, elõttünk az Õr-kõ tömbje, de most egyikre sem térünk ki. Az Õr-kõ-réttõl az Õr-kõ-házhoz viszont igen, vízzel kínál a pontõr, miközben szignózza papírjainkat.

Pes-kõ-kapu, Pes-kõ oldala, Cserepes-kõ jönnek sorra. Elõbbitõl szép, bár párás-kiégett kilátás, a légvonalban alig 15 kilométerre lévõ Nagy-Eged tetején nem látom az adótornyot. Amíg én a szemem romlásán bosszankodom, Repkény a sziklák repedései között növõ varjúhájat fényképezgeti. Felettünk néha elvékonyodik a felhõréteg, átdereng némi napsütés, de a borús, szürke idõ kitart mellettünk. Jól fokozza a sûrû bükkerdõben a sejtelmes hangulatot, ahogy a Pes-kõ, a tiltott hegy északi oldalában botorkálunk a csapáson. A Cserepes-kõ barlangjánál kitérünk bélyegezni és megvizsgálni a Kéktúra-bélyegzõket: üzemel az enyhén törött gumibélyegzõ és az újszerû fémbélyegzõ is. Nem egyedül térünk ki – a trió, akikkel a túra végéig kerülgetjük egymást, szintén megvizsgálja a barlangot. Tovabotorkálunk, karrmezõ, majd jó kilátású rét következik, nem elõször bánom meg, hogy régen vetõdtünk utoljára ide. Rákanyarodunk az Õserdõ felé vezetõ útra, az út valamely pontján épp elõttünk magasodik a Kis-Virágos-hegy, amelyre még fel kell talpalni. Fel is talpalunk, Besével elõrehúzunk az Õserdõt kerülõ kerítés mentén, hogy a hegytetõ alatti nyeregben, az elpihenõfélben lévõ táblánál várjuk meg a lányokat. Együtt ballagunk le, a Tar-kõ alatti elágazásban azonban hiába kacsintgatok fölfelé, senki nem társul be kitérni, egyedül meg nekem sincs kedvem hozzá. Leballagunk: a Toldi-kapu következik, majd a hosszú, köves-kavicsos-poros ereszkedés. Az út mentén gombák, ma nem elõször és nem is utoljára. Lent gyerekcsoport cihelõdik, indulásra készen, pontõr urak adminisztrálnak és kínálnak másikfajta csokival. Lányok lehuppannak és ennivalót keresnek a csomagjukban, fiúk vizet hoznak, mûködik a munkamegosztás. A rövid megállás után felsétálunk a Samassa-házhoz, alig több, mint két kilométer séta a Kós-völgyben, az egykori kisvasút nyomvonalán. Itt öcsém régi ismerõsként üdvözli a pont ifjú, magányos õrét, aki almával lát el minket.

Almaevéssel nehezítve sétálunk fel a Lök-bércre, ahol nagylétszámú, sok gyerekbõl és kettõ (?) felnõttbõl álló csoportot látok bizonytalankodni már messzirõl. Amire odaérek, már elhatározzák magukat, és a vezetõ után erednek valami egészen lehetetlen irányban, éppen nem a kék, de nem is a zöld sáv jelzésen, hanem a kettõ között. Elismerem, hogy a kék itt nincs túl jól kifestve, de az elágazásban elhelyezett tábla nyílegyenesen mutat a helyes irány felé. (A rend kedvéért itt jegyezném meg, hogy édesanyámék is itt húztak el egyenesen, mert valaki arrajáró azt állította nekik, hogy a Samassa-ház a zöld jelzésen van...) A srácok után sietek, megkérdezem, milyen útvonalat terveznek bejárni. A kéket, a ház felé. Az jó, mert ez az út nem az az út. Remélem, az információ eljut a csoport elejére is, és még idõben korrigálnak. Visszalépek az elágazásba, ahonnan a többiek már sétálnak le, a Lök-völgy felé. Sétálok én is velük, mögöttem a hangok alapján a sokfõs társaság kelletlenül tér vissza az elágazásba.

A völgybõl kényelmesen emelkedõ úton battyogunk fel a Tamás-kútja felé, közben az idõjárás számunkra kedvezõ fordulatot véve megváltozik, egyre határozottabban kisüt a Nap. Megnézem közelebbrõl a kétkifolyós forrást, majd bevárva mindenkit, együtt sétálunk be a turistaház udvarába. Látásból ismerõs pontõrök fogadnak, tetszõleges mennyiségû zsíros kenyérrel kínálnak, hozzá profi módon vékonyra vágott lilahagyma a kísérõ. Jóllakva indulunk tovább, és ütközünk rögtön akadályba – a megyehatárhoz és egyben a pazsagi úthoz felvezetõ ösvényre dõlt fákkal elõször a tavalyelõtti Tortúrán volt szerencsénk találkozni. Akkor a körülmények összehasonlíthatatlanul rosszabbak voltak, már csak azért is, mert tök sötétben és hóban pillanat alatt elvesztettük a helyes utat, és mindenféle hülye módon értük el a tetõt. Most szerencsére könnyebb dolgunk akad, kidõlt bükköket keresztezünk alulról, felülrõl, keresztben és hosszában. Röpke negyed óra alatt tesszük meg az ötszáz méteres utat, ami nem valami világrengetõ sebesség. Fent aztán megilletõdve majdnem a zöld sáv jelezte Török úton akarom folytatni a túrát, amikor eszembe jut, hogy még mintha Pazsagra le kellene menni. Le kell menni, le is megyünk. A mûúton már távolról észrevenni egy magányos, sárga pólós személyt, aki egy jókora husángot forgatva ûz unalmat. Eleinte azon töprengünk, hogy a Kaland-Játék-Kockázat-könyvek világa jött el, vagy Gethe mester Sámson túráról szóló beszámolója folytatódik a Bükkben, és meg kell küzdeni Pazsag Õrével, de nem, csak a pontõr az, aki csokit is ad, lapot is ír alá.

Pazsag eldugott telepére így nem is kell betérni, a sárga jelzésen kapaszkodunk ki a völgybõl egy inkább hosszú, mint meredek emelkedõn. Oldalt rengeteg gomba, a Boszorkány-kõnél csaknem szabályos boszorkánykör tenyészik, de utóbbit ma már mindenféle síkidomra illeszthetõ változatban láttunk. Elérjük a soron következõ elágazást, ahol a zöld jelzés csapódik mellénk, majd az azután következõt, ahol elbúcsúzunk egy idõre a sárgától. Közben különösebben érdekes dolog nem történik, szép az erdõ, kellemes délutáni napsütést látok, ha elõre nézek, és kellemetlenül sötét felhõt, ha hátra. Keresztezzük a gerzsényi aszfaltutat, jócskán elõttünk autót látok parkolni, nyitott tetõdobozzal. Arra gondolok, hogy valaki nagyüzemi gombabetakarításra érkezett, aztán hamarosan megcáfolnak az események, mert az itt piknikezõ Vakond87-ékkel találkozunk. Kellemes meglepetés – beszélgetünk egy kicsit, aztán elsietünk, mert a nemrég még távoli mennydörgés egyre közelebbrõl hallatszik. Szerencsére megússzuk pár csepp esõvel, annyival, amennyiért fölösleges elõvenni a kabátot. Remélem, a bográcsozó Vakondékat sem mossa el a víz. Elérjük a térképen még Zsuzsa-forrásként, a terepen már Csipkés-kútként jelölt víznemvételi lehetõséget, és nem sokkal késõbb a Völgyfõ-házat. Itt vidám pontõrök fogadnak, akik hiába próbálják elpasszolni a kutyájukat, az semmi hajlandóságot nem mutat a túra folytatására, pláne ilyen gyanús társasággal.

Leballagunk az Oldal-völgy felé, majd azon keresztül, eleinte egyre mélyülõ úton, majd mindenféle vízmosás mentén, végül aszfaltútra térve. Megnézzük a halastavat, nagy csobbanással bukik valami a felszínre, és tûnik el azon nyomban. Oldal-völgyi szörny. Leérünk a Barát-rétre, besétálunk a füves csapásra, amely elvezet a BNP õrházáig – itt nincs ellenõrzõpont, csak a lehetõsége. Biztos, ami biztos, megállunk három percre pihenni. Utána beleszaladunk a túra útvonalának egyetlen sáros tíz méterébe, amelyet szerencsére nem lehet kikerülni rendesen. Sikerül belecsúszni a pocsolyába, de egyrészt nem ázik be nagyon a cipõm, másrészt, innen már úgyis hamar bent vagyunk a célban. Még feltrappolunk egy enyhe emelkedõn, fent megtekintjük az újonnan emelt esõbeállószerû tanösvény-állomást, majd leballagunk a tóhoz. Cél, oklevél, kitûzõ, pihenõ, alma, csoki, fröccs, végül távozás. Ezúton is köszönöm a túrát a rendezõknek, még sok ilyet kérek szépen.

-Kékdroid-

Képek

 Eger Csillaga 50 teljesítménytúra beszámoló 2013.09.07

 Ez még nem az õsz, nem az a nyirkos, levélhullós féle. Még itt van a nyár, s a nap mintha bizonyítani szeretné erejét, most mindent latba téve ontja ránk kifogyhatatlan atomkohójának éltetõ sugarait. Fecskéket is látni még. Csapatokba verõdve köröznek, mintha nem tudnák eldönteni, menjenek-e vagy maradjanak. De elõbb-utóbb menniük kell. Ez a természet rendje, a törvény. A bokrokon már sok helyen kivillannak a vérpirosba hajló bogyók, de a zöld levelek még óvóan rejtegetik õket, nem tágítanak. Még nem jött el az a gyönyörûen színjátszó programozott halál, amit lombhullásnak neveznek. Most látszólag még minden változatlan, úgy billentünk át szeptember „kalendáján”, hogy szinte semmit nem vettünk észre. Valami mégis megváltozott. Hiába a pompázatos jó idõ, a nyárutó, a levegõt megtölti egyfajta furcsa várakozás, alattomos feszültség. Elõbb-utóbb történnie kell valaminek. A születés és elmúlás végtelen ciklusában hamarosan az elmúlásnak kell következnie. Még szinte el sem kezdõdött a természet lassú agóniája, még teljes erejével itt „lángsugarú” nyár, máris a virágpompás, üde leheletû, friss tavasz utáni olthatatlan vágyakozás kezdi kitölteni sejtjeimet. De elnyomom ezt az édesen-fájdalmasan vágyakozó érzést, átadom magam a korai õszi nyárutónak, és boldogan veszem be magam az erdõbe az Eger Csillaga 50 teljesítménytúrán.

 Újra itthon vagyok. Ez a túra az egyik otthonom, ahol évente egyszer egy napig, már évek óta kihagyhatatlanul az életemet élem. Jó itt nekem. Mi kellene jobb ennél. Igyekszem felfelé a piroson a Peskõ-ház irányába. Kicsit fázósan indul a reggel, még a kezemet is a vastagpólómba húzom vissza, mint csiga a házába. Csak a Peskõ-háznál vetkõzök neki, pedig felfelé is kocogósra veszem a figurát. Menet közben összefutok még „Plecs”-csel, amit ritka szerencsének érzek. Rendszeres fogyasztója vagyok a teljesítménytúrákról készült fotógalériáinak, ami Magyarország és a környezõ országok legkülönbözõbb zugaiba kalauzol el minket, sokszor olyan helyekre, amikrõl nem is álmodnánk, miközben fanyar humorral fûszerezi a képekeit. Sok túratársam és jómagam is sokat köszönhetünk neki. Amolyan fáklyavivõ élharcosnak tekintem, s követem mindenhová képzeletben, mint a „lángoszlopot”. Egy ideig együtt haladunk, beszélgetünk, de ma olyan futós napom van, így végül felvillanyozva elröppenek, hagyom a mestert nyugodtan szemlélõdni. Majd újra találkozunk valahol, valamikor, valamelyik túrán, valamelyik ösvényen. Ebben bizonyos vagyok. (Galéria/túranapló címe: www.plecs.hu)

 Peskõ-házig magányos kocogás. Aztán a túra legmeredekebb kaptatója következik, az Õrkõ irányába, fel a Bükk-fennsíkra. Elõttem egy korombelinek vélt túratárs igyekszik, néha még bele is fut a kevésbé meredekebb részeken. Lassan legyûröm a köztünk lévõ távolságot. Mellé érve azonnal beszélgetni kezdünk, és tesszük ezt végig a meredek szakaszon felfelé, levegõvel úgy látszik, egyikünknek sincs gondja. Kiderül, hogy ketten együtt pontosan 125 évesek vagyunk, kitelne belõlünk akár 5 fiatalabb túratárs is. Próbálok megugrani, de az Õrkõ-háznál elbeszélgetek a pontõrrel, így beér. Megint egymásra találunk. A köveken furcsán, imbolyogva jár, olyan érzésem van, mintha szüntelen orra próbálna esni, de az utolsó pillanatban valahogy mindig visszanyeri az egyensúlyát, akkor alábbhagy a „halálfélelmem”. Késõbb rájövök, ez egy begyakorlott laza stílus. Cserepeskõnél aztán végleg elhagyom a mai túra talán legkülönlegesebb „figuráját”, s csak a célban találkozunk újra. Jó, hogy megismerkedhettünk. Szokatlanul gyorsan végigvágtázok a fennsíkon, közben még mindig újdonsült túratársamon morfondírozva. Vajon, ha én 70 éves leszek, tudok-e még így rohangászni, mint Õ. Mindegy, nem törõdöm a jövõvel, csak a jelennek élek. Most nagyon jól érzem magam, és az a lényeg. Az Õserdõ után máris a kedvenc szakaszomhoz érkezek, ahol a kék kereszt jelzés meredeken bezuhan Stimetz-házára jó pár kilométeren át. Ez az igazi örömszakasz. Mielõtt nekilódulok, tartok egy kis szünetet. Kiiszom a vizemet, hogy könnyebb legyen a zsákom, igazán légies legyek lefelé. Közben elfut mellettem egy srác, és megkérdezi. hogy nem vagyok-e esetleg egy ellenõrzõpont. Azért gondolhat erre, mert a zsákom tartalmát kipakolva, olyan berendezettnek tûnik itt az erdõ. Ingatom a fejem. Majd 20 perc múlva lejjebb Stimetz-háznál lesz, bár Neked 15, mondom. Nekem „8”, hogy mennyi neki, a srác elrobog, néhány tíz másodperc alatt százmétereket vágtázva. Tudom, hogy a teljesítménytúra nem verseny, de ezen a szakaszon se rövid- se hosszútávosokat nem nagyon lehet látni kettõnkön kívül, így elhatározom, hogy befogom a jó futót. Hazai pályán, a kedvenc gyorsulási szakaszomon, nálam gyorsabb ne legyen senki. Kényelmesen bepakolgatok a zsákomba, további elõnyt adva a srácnak, majd indul a kedvenc vágtám. Borzasztóan élvezem, jól is megy. Utolérem a srácot és darabig a nyakába lihegek, majd lehagyom nagyképûen. Persze egy klasszissal jobb futó nálam, és okosabb, így Õ beosztja az erejét. Nyugodtan leér. Én nagy árat fizetek a kis gyõzelmemért, mire leérek, rendesen elsavasodik a lábam, de azért futni még tudok vele végig. A sráccal még további 25km-t együtt haladunk, persze nem mindig látjuk egymást, és szinte együtt érünk a célba. Társakká nem válunk, mert végig megmarad ez a kimondatlan versenyzõs hangulat, ami látom neki is tetszik. Stimecz-háznál az a kedves pontõr fogad, akivel az Egri Bükk 50-en még az Istállós-kõ alatt ismerkedtünk össze. Ott magányosan töltötte a szolgálatot az erdõben, itt viszont, állítása szerint 300 gyerek hangja töri meg az erdõ meghitt csendjét. Külön kisvonatokkal hordták fel ide õket Tárkányból. A károkról még nem érkezett jelentés. Ki gondolná, hogy az erdõbe füldugóval érdemes elindulni. Legközelebb teszek a zsákomba, de ha én nem, a pontõr bizonyosan. Mindegy legalább nem kell magára hagynom, amikor tovább indulok. A Samassa-ház elõtt beérem újra a srácot, majd a Tamás-kútjánál húz le megint. Itt felfelé haladtomban szembe jön az egész rövidtávos mezõny. Szorgalmasan köszöngetek mindenkinek, mustráljuk egymást. Szépen összejöttünk. Hosszú idõ után végre találkozom Kékdroiddal, de nem sokat beszélgetünk, a dolog természeténél fogva, ugyanis ellenkezõ irányba haladunk. Ez bekorlátozza a lehetõségeinket, mert a társai robognak tovább. A Samassa-háznál kapok egy barackot a pontõrtõl, pedig nem csináltam semmi rosszat. De, lenyelem J Aztán jön a túra egyik legdurvább kaptatója, de elfogy. Mivel hazai terep, az áttûnések nagyon gyorsak, már a Tamás-kútjánál vagyok. Szeretek itt elidõzni a hûs forrásnál, most is ezt teszem. Iszogatok, eszegetek. Érdekes, legtöbben nem jönnek le, sietnek tovább. Egy rövidtávos túratárs férfiú jelenik meg egy videó-kamerával, és mindent felvesz, ami él és mozog, és ami mozdulatlan azt is. Amikor végre egy kis szünetet tart megszólítom. Tudod, hogy ez egy Emlékhely. Nem tudja. Elmagyarázom, hogy ez az a hely, ahol 1985 tavaszán, egy hosszabb bükki túrát követõen, a feleségemmel elfogyasztottuk az otthon gondosan becsomagolt húsvéti kaják maradékát, sonkát, tojást és mákos süteményt, jó vastag mákkal. Iszonyúan jól esett az a kaja, amire otthon már rá sem tudtunk nézni. Hát, azóta emlékhely ez. Annak az anyósom által sütött mákos sütinek még most is érzem a számban a felséges ízét. De van több ilyen emlékhely a Bükkben, mondom, de a túratárs azt már nem várja meg, hogy ezekrõl is részletesen beszámoljak, hanem videó-kamerástól együtt gyorsan „elpárolog”. Gondolom, azóta is azon morfondírozik, micsoda alakok vannak az erdõben. És igaza lehet! Tamás-kút ellenõrzõponton megkapom a Király Nagypecsétjét két tündéri kislánytól, akik fontosságuk teljes tudatában végzik felelõs munkájukat. A felkínált kaját kihagyom, már tankoltam a hazaiból, meg elteltem a 28 éve megevett kaják emlékével. Innen már sima az út hazáig, gyorsan elfogy a táv az ismerõs terepen gondolom én. De tévedtem, elõttem, a meredek emelkedõn iszonyú mennyiségû kidõlt bükkfa torlaszolja el a turistautat, szinte áthatolhatatlannak látszik az akadály. Sajna a rosszabbik oldalra sodródok, ahol a legvastagabb törzsek gerendáin tornászbajnokként ló-lengéssel haladok át, néha már reménytelennek látva a továbbjutást. De szerencsére felszínre tör a majom ösztönöm és viszonylag könnyen leküzdöm. A dzsungel szélén található utolsó nagy fatörzs tetején egyensúlyozva forgalmi rendõrként rövidtávosokat irányítok a helyesnek vélt irányba, mert arra szeretnének elindulni, amerrõl én jöttem, és az gáz. A végén nagy buzgalmamban lecsusszanok a gerendáról, de talpra esek, mint a macska, végül jön a megszabadulás. Pazsagig kocogok az erdei mûúton, bár az akrobatikus túraelemek miatt némileg ingerlékeny a lábam, de bicegek-kocogok, ahogy csak tudok. A Pazsag ellenõrzõ-ponton utolérem a már említett srácot, az enyémet. Az itt kapott alma teljesen kiold mindent az izmaimból, mintha kicseréltek volna. Lehagyom a srácot felfelé, s legközelebb majd a Barát-réten látom viszont, amikor egy gyönyörûen virágzó alkörmöst fényképezgetek. Innentõl kezdve egyedül haladok. De ez megszokott nekem, mert erre a tájékra gyakran járok ki futogatni, el is felejtem, hogy teljesítménytúrán vagyok. Így érek el a jól ismert Völgyfõ-házig, és robogok le az Oldalvölgyi tavakig. Az erdõ szélérõl kikandikáló Barát-réti õrház után egy iramodással a Felsõtárkányi-tónál található célba érek, „versenytársammal“ nagyjából egyszerre érünk be. Már azt gondolnám, ezzel vége, indulok haza, de megismerkedem az egyik túratársam (barátom) ismeretlenül is ismerõs feleségével, és barátnõjével, akik a rövidtáv teljesítése után a hosszútávos fiúkra várnak. A fiúk ma sétálósra veszik a napot, és nem jönnek. 2,5 órát beszélgetünk, közben befut „öreg barátom” is, a 70 éves, és „Tiberius-om”, aki most nagyon siet, így csak egy rövid „összekacsintásra” telik. Majd a Less Nándoron újra látom, remélem.

 Beérkezik a 15km-es távról egy nagy adag kisiskolás, és mindegyikük egyszerre nyújtogatja az ellenõrzõlapját Köves Gyulának, a jól megtermett fõrendezõnek, aki nagy szeretettel és türelemmel csillapítja a hevületüket. Még a túra során azon gondolkodtam magányos pillanataimban, mi motiválhatja a szervezõket, hogy szabadidejüket, energiájukat nem kímélve, teljesítménytúrákat szervezzenek a szabadba vágyó embereknek. Nézem a túralapokat szorongató, magasba emelt gyermeki kezek erdejét, a meredeken felfelé nézõ lelkes tekinteteket, és megkapom a választ.

Szegedi József

Pétervására

-marton4-

Kányádi Sándor: Még süt a nap…

Még süt a nap, még sütöget,

 csak reggelente van hideg,

 csak estelente kéldegél

 újra és újra föl a szél.

 Csak az éjszakák, csak azok

 hûvösek, mint a csillagok.

 Napközben meleg van, meleg.

 Sütkéreznek a verebek.

 Duruzsolnak a darazsak.

 Napfényben fürdik a patak.

 Gúnárok, gácsérok, tojók

 élvezik még az úsztatót.

 De a reggeli hideget

 feledni többé nem lehet,

 sem az esték, sem a sötét

 éjszakák csillag-hûvösét;

 tudják mindezt a levelek,

 s a fáknak búcsút intenek.

Eger Csillaga – Bükki Házak 25 20

A hasonló esetekben szokott a beszámoló azzal a résszel kezdõdni, hogy már régóta várjuk, indulás, örülünk, de sajnos családi, okán, rövidebb táv, jó, hogy így is egyáltalán, öcsém nem tud jönni, húgom igen, meg ugye Repkény. És én. Reggel tétován készülõdünk, pakolászunk. Az ablakból mintát veszek az idõjárásról. Nekem már kell a hosszúujjú. Õsznyitó túra lesz a mai, hûvös hajnallal, napsütötte, csupakék éggel. Átautózunk Felsõtárkányba. Parkolóhelyet keresek, majd visszagurulok az idáig mögöttünk haladó, de jó helyet elcsípõ autó mellé. Itt már látom, Cam Mogó és lánya utaztak a jármûvel idáig a távoli Szegedrõl. És még én panaszkodtam a korai kelésrõl. Beszélünk kicsit, õk még készülõdnek, mi megyünk nevezni. Átsétálunk a tóparti pihenõnél kialakított kényszerrajthelyre – mint az itinerbõl kiderül, az utolsó pillanatban végrehajtott változtatás pár kilométerrel megvágta a túra hosszát. (Innen a címbéli rövidülés is, a tényleges táv 19,8 km lett.) Szerencsére a szintidõ nem módosult, a leírás is kiemeli, hogy a rendezõk szeretnének idõt adni a nézelõdésre, fényképezésre, ismerkedésre. Nekem tetszik. Benevezünk, kapunk itinert: az egylapos dokumentumon köszöntõt, néhány tudnivalót találunk, továbbá részletes táv- és szintadatokat, szintmetszetet, igazolásgyûjtõ négyszögeket és térképet. Indulunk.

Mai elsõ célpontunk a Barát-réten található õrház, a papírforma szerint itt lenne ellenõrzõpont, de a rajtban szóltak, hogy nincs, ne keressük. Nem fogjuk. Elindulunk a sárga jelzésen, ez egy tanösvénnyel együtt még a tópartról felkapaszkodik egy közepesen meredek csapáson megközelíthetõ magaslatra. A lillafüredi országút szorosa, a Kõ-köz felett haladunk, a fák lombján át idesejlik a szemközti sziklafal. A hupli túloldalán hosszan elnyúló lejtõn érünk le a Barát-völgybe. Lent még árnyék ül a réten, a hegyoldalak viszont élénken zöldellnek a napsütésben. Mellettünk balra vízmû kerítése látszik, azon túl, bent található a tárkányi buszok fordulóhelye. Széles dózerút érkezik mellénk a vízmû után, odébb pedig sárga kereszttel jelzett ösvény vág neki a mellettünk húzódó hegygerincre vezetõ kaptatónak. Elérjük a most nem ellenõrzõpontként mûködõ, szép állapotban lévõ õrházat, kicsit késõbb pedig az Oldal-völgyi elágazást. Ígéretünkhöz híven nem keressük az ellenõrzõpontot. Az út túloldalán a karthauzi kolostor emlékére emelt kereszt áll az erdõ határán. Táblát találunk, az egyik út a Völgyfõ-ház felé vezet, pár éve még ez a túra épp onnét érkezett le. Na, nekünk most nem az az út kell, hanem a sárga sávval jelzett Jubileumi Körtúra, kezdõdik a kapaszkodó a Szuszék-kõ oldalában. Feloldalgunk, kényelmesen. Mellettünk meredek vízmosások rohannak alá a gerinc felõl, mi köves-poros, az évek alatt kimélyült ösvényen battyogunk egyre fentebb. Szép lassan kisimul az emelkedõ, felérünk, lehet reggelizni, a táskám tartalma egy szendvicsnyivel csökken.

Valamivel késõbb elérjük a gerzsényi elágazást, a zöld sávval jelzett Török út itt érkezik fel a Völgyfõ felõl. Az eddigi északnyugati irányt északira váltjuk, és újabb emelkedõt is kapunk a nyakunkba, pontosabban a lábaink alá. A sárga jelzés kicsatlakozik tõlünk és eltér Pazsag felé, mi pedig majdnem a megyehatárig felsétálunk. Elágazásban hagyjuk el a Bánkút felé tartó turistautat, meredek lejtõ áll elõttünk, elõttünk a Tar-kõ sziklatömbje látható a fák között felnézve. Sok lehetõségünk azonban nincs a felnézegetésre: a lejtõs út a rádõlt famennyiség hatására trükkös akadálypályává változott. Az ilyen helyzetek megoldására még emlékezõ Kerek repkény áll be a sor elejére, fatörzseken egyensúlyozunk végig, bozóton bújunk át, aztán hirtelen vége a mókának, újra komoly turisták leszünk. Szerencsére akad még egy keresztbedõlt fa, de ez már igazán nem jelent kihívást, letrappolunk a Tamás-kúti-menedékházig. Az ellenõrzõpontot négytagú család õrzi, igazolásként az Agria spec. mentõsök bélyegzõjét kapjuk, valamint egy aláírást, amelyet azóta is hiába próbálok megfejteni. Ellátmány is jár itt: zsíros kenyér, hagyma, só, inni pedig forrás- és ásványvíz. Itt az utóbbit választom, de amikor a rövid pihenõ után továbbállunk, és a Tamás-kútnál mégiscsak iszom egy kortyot. Lefotózom külön a forráshoz tartozó kódot is, mert valamikor a múltkor csak valami papírfecnire firkantottam, és ezt a fecnit sikeresen elvesztettem. Repkény lemossa a lábát, amelyre sikerült három hosszú karcolást szereznie az akadálypályán.

A forrástól visszalépünk az országútra, majd keresztezzük azt, és Eger felé indulunk a Bükki Kék névre hallgató úton, és Felsõtárkányig nem is hagyjuk el. Impozáns méretû sziklatömbök alatt sétálunk egyre ereszkedõ ösvényen, érintve a Fekete-len idõszakos forrást. Az itt található tájékoztató tábla tokjának a tetejére valami nagy és nehéz zuhanhatott, de maga a tábla szerencsére ép maradt. Leérünk a Lök-völgybe, annak is a felsõ végéhez, de alig teszünk meg itt pár métert, a követendõ út a Lambot oldalának megy neki. Ez újabb meredek emelkedõt jelent, a mai túránk során az utolsót a mûfajban. A hegygerincet elhagyva szépen lebattyogunk a Samassa-házhoz, itt újabb ellenõrzõpontot találunk, õszibarackkal kínál a szívélyes pontõr. Begyümölcsözve battyogunk tovább, párhuzamos utak haladnak lefelé a völgyben, egyik jelzett, a másik nem. Sikerül elmenni a nem jelzetten, birka módra, de rövidesen kijavítjuk magunkat. Futók érkeznek szembõl, ketten, a sorban másodikként marton4. Nagyon szalad, de lefékez néhány szóra, majd már csak a lábai nyomát látni. A következõ ellenõrzõpontot a Stimecz-háznál találjuk, itt is kapunk ellátmányt, egy-egy szelet csoki formájában. Pár lépéssel odébb az egykor kiterjedt hálózattal rendelkezõ felsõtárkányi kisvasút maradékának a felsõ végállomását találjuk. (Érdekesség: a mai nap a Barát-réten és a Samassa-háztól idáig is egykori kisvasúti nyomvonalon haladtunk. Sõt, Felnémet és Felsõtárkány között az országút menti kerékpárút szintén kisvasúti nyomvonalat követ. A hálózat megmaradt szakaszát Felsõtárkányig végigkövetjük. Méginkább sõt: a hosszútávosok az egykori Esztáz-kõi nyomvonal mentén indultak el a Pes-kõ-völgy felé.) Vonat várakozik a végállomáson, nagy létszámú gyerekcsoport egyik fele már elfoglalta a két kocsit, a másik fele pedig a peronon várakozik. Még le sem jutunk szinte a kitérõig, amikor jön a következõ vonat. Együttállás Stimecz-háznál, ilyen képért vissza kell menni – gondolom, és így is teszek. Készítek egy béna képet, a két, egymással szemben álló vonatról, és a lányok után sietek.

Az út hátralévõ szakaszán a fõ érdekességet a két, egymás után lehaladó vonat jelenti, a személyzetnek szinte csak a féket kell kezelnie a vasúti szempontból meredeknek számító pályaszakaszon, a motorzajt túlzsibongják a gyerekek. Vicces. A varróházi megállótól aszfaltúton ballagunk be a faluba, közben, hogy teljes legyen a boldogságom, még egy szerelvény jön. Lehet, hogy maradt még odafönt egy szerelvényre való gyerek. Beballagunk a célba, alig múlt dél, kapunk kitûzõt, és rövid várakozást követõen szép oklevelet, frissen a nyomdából. A célból a szokásos fröccs sem hiányzik, de Droid dönt, nem iszik, hanem vezet, mert marha kényelmetlen lenne hazáig tolni az autót. Köszönöm a túrát Köves Gyuláéknak – végül a célban vele is összefutunk – és köszönöm a társaságot Repkénynek és Pattinak.

-Kékdroid-

Képek

Eger Csillaga 50,  2012.szeptember.8.

    Hétágra süt a nap, miközben a Ráchegy vonulatán szaladok, és rácsodálkozom,  milyen szép  errefelé minden. Felnémet felett búcsút intek a szõlõs-hegyeknek, és a napsütés hevítõ melegének. Apró, hûvös fenyvesbe érek. Kíváncsiság piszkálja oldalamat. Tõlem jobbra  vadregényes kesze-kusza töbör.

    Fenyõ-illat, majd gyenge lombos erdõ vesz körül.  Imitt-amott szalagozás mutat utat. Csönd  van, még madár se szól. Könnyû, hullámzó, puha érintésû erdei út kanyarog elõttem. Lassan oldódik magányom, túratársakkal találkozom. Barátságos szavakkal kívánunk egymásnak szép napot, jó utat.

 Látványosságokat mellõzök el (baktai-tó, Eger-látó stb). A kék+plusz mentén könnyen rátalálok a sima-kékre, de túl is szaladok rajta. Szarvaskõbõl már sejtek valamit, mikor megérkezem  a nagy 5-ös bonyolult elágazáshoz. Itt egy lejtõs pusztán kell átvágni, amin  tavaly  vaddisznó horkantott rám. Mostanra  letisztították ezt a részt és áttekinthetõ minden.

 Szép szurdokkal társult aszfalton lazítok lefelé Szarvaskõig. Igazán pompás ez a hely. Vizet keresek. Az elsõ karos kúton tábla áll: NEM IVÓVIZ! Van másik is, amirõl ez hiányzik. Mi van, ha ezen is volt, csak tréfából leszedték? A víz íze pocsék, de most nem kényeskedem. Beérek az Öko-parkba, az ellenõrzõ pontra. Órámon látom,  van egy szolid 10-es átlagom.

 Nem erõltetem az emelkedõt, ami szintben legföljebb 100 méter. Rendesen enni , inni és pihenni is kell.  Szarvaskõ tömbje  mélytengeri eredetû, vulkános olvadék kõzet. Tudtommal az afrikai kontinentális alaphoz tartozik. Érdemes nézelõdni. Pazar látvány, az ellentétek kereszttüze fogad. Mélység és magasság, közeli és távoli múlt. Belearaszolok az idõtlenség tudatállapotába.

 A bazaltban vízér vájta hasadék. Lám, a víz erõsebb még ennél a kutya kemény kõnél is. Elérem a tetõt, majd röpke körpanorámás pillantás után hullámvasutazás következik. Tempózgatok Gilitkáig, de egy két emelkedõ megszívja a vérem. Közben elfogyott a vételezett vizem.  Hála az égieknek, a Gilitka-forrás nem apadt el.  Csordogáló jóízû vízével feltöltöm készletem. Ismét húzós az emelkedõ, megint sétálok, és hagyom, hogy egy kis áhítatot érezzek.

 Felérek a Zöld jelzésre, és napos bérci úton haladok. A Homonna tetõig már nem lazsálok.  Megvan a balról bejövõ piros, jobbról a kopjafa. Tõle egy-két méterre jelzetlen út.  Ezen kell lemenni. Senki sem gondolná, hogy ezt kell választani. Több tétova útitársat útbaigazítok, és a megkönnyebbülés jeleit látom rajtuk.

 Többnyire lejtõ következik, akár repülni is lehetne. Nem  feszítem a húrt legyen inkább egyenletes és haladós. Kényelmesen kocogok 5-6 Km-t a Guba-rét feletti kanyarulatba.

 A Mész-völgy erdõgazdasági mûútjára érkezem. Látnom kellene a piros keresztet, de sehol semmi. Már kezdenék aggodalmaskodni, mikor 1.5 Km után megtalálom a piros-kereszt jelzésû kaput.  Kicsit trükkös hely. Aki nem ismeri, annak elmondom. A mûúttal párhuzamosan, de visszafelé kell haladnunk a patak vízfolyásának irányában. Kiérünk egy lapuleveles rétre, ahol nagy bal-íven kb 100 métert kell haladni. Utána már megtaláljuk a jelzést.

 Kupán ver a meleg. Az emelkedõn pihenek, eszem-iszom, majd ismét felveszek egy laza tempót.  Az erdõben õszi kökörcsinek nyílnak. Porzik a föld alattuk, és mégis virágoznak. Tavaly itt futottam össze Marton4-gyel. Vajon Õ most merre lehet? A tárkányi tóig meg sem állok.

  Feldobott vagyok, de hirtelen elfogy a kedvem. Erõsen fájnak az achilleseim, pedig még idõbéli céljaim is teljesülhetnének. Iszom egy jó nagyot, de már lemondóan folytatom. A 8-as átlagot is alig-alig tartom. Többnyire sétálok. Fizikai erõm közel nulla, a talajérintésekre nagyon kell koncentrálnom.  

 Várkúton  dicséretet kapok: ’Hû de jól tolod, eddig a 2. vagy!’. Nem  sejtik, mi zajlik bennem. Az Egedig kifejezetten fáradtságos, a tanösvényén lefelé  már kínlódás az élet.  Rogyadozó léptekkel, a lábamon is alig-alig állok. Minden egyes kõ velõig és sarok-csontig hatol.  Egóm   összezsugorodott. Jó alkalom az ilyesmi egy kis  önnevelésre.

 A városban tyúk-lépéses kocogással közelítek a célhoz. Látom már, hogy valaki fut elõttem. Talán az Elsõ? Nagy az elõnye, de úgy érzem, gyorsabb vagyok nála. Próbálok ráfutni, de már késõ, pár másodperccel  megelõzött. Õ ismer meg elõbb. Tudatom még nem tiszta. Nagy örömmel ill. Marton4 –gyel találkozom. Õ az elsõ. Beszámolóit szeretem olvasni. Mindig tanulok belõlük valami. Kedvesen elkísér egy darabig, és beszélgetünk egy kicsit.

 A személyes élményen túl:

 A túra lebonyolítása kifogástalan és korrekt. Hála a rendezõknek! Ami az 50-es távot illeti, tapasztalt túrázóknak találták ki. Kell hozzá kudarc-tûrési, és útvonal-keresési képesség. Itt-ott jól jött volna egy kis plusz szalagozás vagy bõvebb leírás az itinerben. (Szarvaskõre levezetõ mûút elõtti tisztás, Homonna-tetõn kopjafa, Mész-völgyi piros-kereszt kapu)

  Egy ilyen túrán részt venni, a hazaszeretetnek egy kedves, szép és szelíd formája. Számomra kellemesen pozitív tapasztalat, hogy sok fiatal, ezen belül nõ teljesítette a távot. A közel 50Km  mindenkinek becsületére válik. Túrázni sokkal fárasztóbb, mint futogatni. Elismeréssel gratulálok minden teljesítõnek. Ami engem illet, szerettem volna 30-40 perccel  gyorsabb lenni.

Tiberius

EGER CSILLLAGA 50 2012.09.08 túrabeszámoló

„A megpróbáltatás olyan, mint az erõs szél. Mindent letép rólunk, ami letéphetõ, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk.” (Arthur Golden)

A bokrok mostanra már kihordva terhüket, kilépve az összemosódott zöld biomasszából, büszkén mutogatják felénk, és lógatják sokszor az orrunk elé termésekkel megrakott színes ágaikat.

Megmondom õszintén, valami jó kis, vidám õszi versidézetet keresgettem a beszámolóm élére, ami megadja az alaphangulatot és tükrözi azt, amit én éreztem ezen a napon a Bükkben. Most jöttem rá viszont, hogy szinte minden õszi vers a fájdalmas elmúlás allegóriájaként használja az õsz fogalmát, egészen a depresszióig fokozva. Ideje szakítanunk ezzel a felfogással, hiszen, különösen nekünk teljesítménytúrázóknak az õsz, ezen belül a kora õsz az egyik legszebb idõszakunk, amikorra már elmúlnak a „40fokos” kánikulák, és megszûnnek a percek alatt mindent elmosó zivatarok és jégesõk. Így szeptember eleje idõjárás szempontjából az év legkiegyensúlyozottabb idõszaka, amikorra a tenger és a szárazföld közötti hõmérsékletkülönbségek kiegyenlítõdnek, és végre beáll a monszuncsend, vágni lehet a jó idõt. Lassacskán kezd színesedni az erdõ. A bokrok mostanra már kihordva terhüket, kilépve az összemosódott zöld biomasszából, büszkén mutogatják felénk, és lógatják sokszor az orrunk elé termésekkel megrakott színes ágaikat. A nap még magasan jár, de már különös, aranyló színnel vonja be, tükrözteti a felénk mosolygó számtalan színes bogyót. Jó érzést kelt bennem ez a látvány, és „nem tudom mi okból, de szeretem, de szeretem”…..

S ha nem megyek túrázni egy darabig, már nem csak az olthatatlan vágy gyötör, hogy mehessek…

Az a maroknyi teljesítménytúrázó, aki személyesen ismer, és követi „pályafutásomat” tudja, hogy az utóbbi pár hónapban eltûntem a pástról. Volt rá okom elég, most nem akarom ezeket részletezni. Talán annyit: ugyan tökre nem érdekel senkit, mit csinálok, és ez így van jól, mégis, és ez furcsán hangzik, érzek valami kötelezettség félét, sõt elkötelezettséget. S ha nem megyek túrázni egy darabig, már nem csak az olthatatlan vágy gyötör, hogy mehessek, hanem valami lelkiismeret-furdalás is erõt vesz rajtam, mintha valami kötelezettségemet mulasztanám el. Olyan erõs kötelék ez, amit nem tudok, és nem is akarok szétszakítani. Remélem, elkísér majd egész életem során.

Ekkor tûnik fel István és kis csapata. A napom már jól indul.

A Szent Erzsébet kollégium bejárati folyosóján nevezek be az 50km-es távra. Minden távnak külön nevezés lapja van, eltart egy darabig, amíg felfogom. De túlesek végre a mai megterhelõ szellemi munkán, és végre benyújtom a lapomat. Nem vagyunk túl sokan, ismerõst még nem látok. Ekkor tûnik fel István és kis csapata. A napom már jól indul. Váltunk néhány szót, bár közben komoly adminisztratív terheket cipel a vállán, mert egy túra-egyesület nevében intézkedik. 7.26-kor indulok. Nem várom meg Istvánékat, mert a mai napot olyan futósra tervezem, aminek kedvez az is, hogy nem látok tömegeket. Mára, szerte az országban rengeteg népszerû teljesítménytúrát hirdettek, pl Vadrózsa, amire én is kacsintgattam, ez megosztja a résztvevõket. Végigkocogok a fõutcán, majd a Viadukt alatt szólít le egy (ceglédi) túratárs aki, az útvonalról és az ellenõrzõpontokról érdeklõdik. Ez a 3. teljesítménytúrája, és ezen a környéken még soha nem túrázott. Egy darabig együtt haladunk, beszélgetünk, majd abban a reményben válok le róla, kölcsönösen bemutatkozva, hogy elõbb-utóbb összefutunk valamelyik túrán megint. Nem szívesen hagyom el, mert biztosan jót társalogtunk volna, vevõk voltunk egymásra, de teljesítménytúrán a tempó nagy úr, mert mindenkinek a saját tempóját kell mennie, különben nem bírja sokáig, akár lassabban, akár gyorsabban megy, mint az a számára ideális. Az emberi kapcsolatok is ehhez igazodnak jobbára, barátságok is múlhatnak rajta.

Ez a minimum, hogy egriként az itt termelt szõlõfajtákat kapásból felsoroljam.

Kocogni kezdek felfelé a szõlõhegyre a kék kereszten, egy hosszan elhúzódó, enyhe emelkedõn. A szüret elõkészületének még nem látom semmi jelét, bár a meleg és a szárazság miatt jó két héttel korábban, már jövõ keddtõl szedhetõvé nyilvánította az egri hegyközség a területéhez tartozó dûlõkben termelt középérésû fajtájú szõlõket, így a Chardonnay-t, a Királyleánykát, a Leánykát, a Pinot blanc-t, a Rajnai rizlinget, a Rizlingszilvánit, a Sauvignon blanc-t, á Szürkebarátot, a Traminit, a Viognier-t, illetve a Blauburgert, a Blauer portugiesert, a Pinot noir-t és Syrah-t, „gondolom végig!” magamban, ahogy végigjáratom a szemem a távolba futó szõlõtõkék sorain. Ez a minimum, hogy egriként az itt termelt szõlõfajtákat kapásból felsoroljam, még ha a kocsma asztal alól keltenek is fel, beleértve az itt nem említett késõbb érõ fajtákat is. Az biztos, ez jó évjárat lesz, a szemeket szinte szétfeszíti a sok napsütés hatására keletkezett töménytelen tömény cukoroldat. (Eger Classicus, Eger Superior és Grand Superior szedésének külön szabályai vannak- szerk.) Ja, a szõlõnek óriási egészségvédõ hatása van, igazolták amerikai tudósok egy kiterjedt vizsgálatban, nem régiben. Szüretelés közben sorban húzom le a korábban indult gyalogosokat, akik egytõl egyik barátságosan fogadják az üdvözlésemet. A nyílt szakaszon egy pillantást vetek a völgyben húzódó, mellettünk hosszan „ballagó” és csak lassan elmaradozó Felnémetre. Az Egertõl elkülönült városrész felett a kora szeptemberi nyár már kezdi bontogatni a hajnali hûvösöktõl kissé meggémberedett szirmait. Tegnap este kiszaladtam egy 10km-es bemelegítõre, és bár az idõeredményem elég jó lett, éreztem, hogy nem a csúcsformámban vagyok. Talán elõzõ héten túledzettem magam, és az izmaim még nem regenerálódtak kellõképpen. Most töretlenül, egyenletesen haladok, de az a könnyedség, amit a futásban szeretek, sehol sincs. Inkább valamiféle kényszeredett kocogás ez, de nem mondom, jó haladok, és nem visel meg nagyon. Nem vártam maximális teljesítményt mára, hiszen hosszú hónapok kihagyását nem lehet rögtön az elsõ túrán behozni. A kék kereszten felfelé, még a kék becsatlakozás és jóval Szarvaskõ elõtt az utolsó csapat gyalogos is elfogy elõlem, ettõl kezdve az egész túra során egyedül, magányosan vezetem az 50km-es mezõnyt egészen a célig. Ez meghatározza további gondolataimat is. Nagy elõnye, hogy a ponton óriási örömmel fogadnak, mint elsõ befutót, az utánam jövõket persze szintén óriási örömmel fogadják, mint további befutókat.

Bocs az önarcképért, de én szóltam!

Szarvaskõbe befutva már látom, ébredezik a falu. A szélsõ házakban a fészerekben tevékenykednek a korán kelõ lakosok. Odaköszönök, fogadják. Aztán átvágtatok a vár alatti parkolón, ahol nagyobb létszámú motoros csapat tart éppen pihenõt. Rengeteg szempár szegezõdik rám egy óvatos pillanatra, ahogy a semmibõl hirtelen elõlépek, fényre sötétedõ lencséjû, „dögös” szemüvegemben, fess, piros Nike rövid-rövidnadrágomban, amiben imádok futni, csinos, (piros) légáteresztõ, kényelmes futópólómban, sárga, Jeszenszky feliratú sildes sapkámban, amiért egyszer 6km-t kutyagoltam vissza egy túra során, mert egy helyen ottfelejtettem, vadonatúj, 2 napos,  Nike airspan +8-as futócipõmben, mindez egy piros-fekete deuter márkájú, könnyû hátizsákkal megkínálva, jobb külsõ zsebében, régi kedves társammal, egy Nikon S8100-ás fényképezõgéppel. (Bocs az önarcképért, de én szóltam!). Az igazság az, hogy szerintem tojtak rám a motorosok, de azért jó volt képzelegni. Az Ökopark Centrumban, a ponton érdeklõdöm Károly, jó ismerõsöm után, akivel minden évben valahol itt, még a Gilitka elõtt szoktam találkozni, és egy jó darabig együtt haladni, szinte hagyomány már ez, de nem tudnak róla semmit, elõttem pedig nincs senki. Most megszakadt a hagyomány, így a kapott szelet csokiba ölöm a „bánatom”, A várba és vár feletti sziklákra iramban feljutni még a legjobb állapotban sem könnyû, de itt még azért pirítok. Sõt a Gilitkáig azokat a sunyi emelkedõket is megfutom, amik minduntalan jönnek és jönnek.

 A gerincre már nem tudok felfutni, hiányzik a koffein…

A Gilitkánál aztán keresem az energiaitalomat, koffeinre áhítozom, de most jövök rá, hogy reggel minden fölösleges kacatot kiszórtam a zsákomból, hogy ne fogja vissza semmi a lendületemet. Beérem így egy marék mazsolás-szõlõcukorral, amit jól leöblítek a közeli Gilitka-forrás csodák-csodája, a szárazság ellenére, valószínû egy gazdag vízérbõl töretlenül csordogáló, hûsítõ vizével. A gerincre már nem tudok felfutni, hiányzik a koffein, így felaraszolok, még viszonylag jó tempóban. Az egész teljesítménytúrázó pályafutásomat a lányom mentette meg, aki csütörtökön megvette a már jól bevált típusú és márkájú futócipõmet. A nyáron ezt akkor nem lehetett kapni, amikor kerestem, így más márkákkal is kísérleteztem, de sorra kudarcot vallottak ortopéd lábamon. Születésemtõl kezdve, dominánsan öröklõdõ, óriási lúdtalpam van ugyanis. Kérdezték is a cipõboltban, amikor ráléptem a tesztlapra, hogy tudok ezzel a lábbal egyáltalán futni. Tudok. Némi tornáztatás és alkalmas cipõ kell hozzá csupán, évekig nem okozott semmi problémát. Felérek a gerincre, majd a Homonna is gyorsan eljön, innen egy óriási, 5km-es futással be lehet zuhanni a völgybe.

Megszûnök önálló lény lenni, beleolvadok a körülöttem elsuhanó természetbe…

Ez az igazi mozgásélmény, az ember ilyenkor a gravitáció támogatásával borzasztó erõsnek, és legyõzhetetlennek érzi magát, ahogy robog gõzerõvel megállíthatatlanul. Ahogy futok lefelé magányosan, csak a madarak jelzik minduntalan a betolakodó közeledését, egyébként csend van. Az erdei út fölé boruló fák árnyékán átbuggyan a szeptember eleji napsütés, csodálatos árnyjátékot varázsolva az ösvényre, a környezõ bokrokra, fákra és megannyi rejtõzködõ lakójára vetülve. Futok, és lassan elemelkedek a talajtól. Az agyam teljesen kiürül, nem gondolok semmire. Megszûnök önálló lény lenni, beleolvadok a körülöttem elsuhanó természetbe, egylényegûvé válok azzal, átjár a mindenség harmóniája, az öröklét, a nirvána. Lábaim ritmusos dobogását hallgatom az erdei talajon, a legszebb zene a fülemnek, amelyet oly sokáig kellett nélkülöznöm. Az erdei aszfaltútra érek. Szeretem ezt a nyílt szakaszt is, ahol újra teljes pompájában találkozhatok a mindent elárasztó napsütéssel. A szerotonin, a boldogság hormonja mostanra már teljesen elöntötte a véredényeimet, homloklebenyemet, szinte bizsergek tõle. Bár a lúdtalpam némi jelt ad, és az izmok sem úgy veszik fel a cukrot, ahogy szeretném, mégis úszok a boldogságban. Újra teljesítménytúrán vagyok, ott, azon a helyen, ahol az elmúlt években már gyakran haladtam együtt kedves túratársakkal, vagy vetélkedtem, kajánkodtam leszakíthatatlanul más „akarnok” futókkal. Sok emlék fûz ide, és ha most magányosan futok is az úton, nem vagyok egyedül, itt vannak õk, és mögöttem az egész mezõny, elõttem ellenõrzõ pontok, és messze-messze tíz kilométerekre az áhított cél.

 Most minden kiszáradva.

 A piros kereszt átvág egy hatalmas acsalapuson. Ez egy kis patak vizenyõs területe, ahol az évek során sokszor áztattam már el a cipõmet teljesen. Most minden kiszáradva. A kis pataknak nyoma sincs, mint a legtöbb vízfolyásnak a Bükkben. Szarvaskõnél még az Eger-patakban is alig csordogál a víz, az összes mellékága kiszáradva, még a nagyobbak is. Kis hozam esetén, ahol még van hozam, a patak élõvilága még érzékenyebb a bekerülõ, feldúsuló szennyezõdésekre, rontva a túlélés, regenerálódás esélyét. A dimbes-dombos vízgyûjtõterületekrõl eltûnõ növényzet, és a patakok, folyók szabályozása, a lehullott csapadék gyors eltávozását segíti elõ a területrõl, tovább fokozva az aszály okozta környezeti károkat. Ennyit a környezetvédelem hatásairól. Remélem, nem minket túrázókat okolnak az aszályért „is”. Titokban elkergetjük a felhõket, hogy jó idõben túrázhassunk. Már nem olyan dinamikus gyalogmenetben felérek végre tetõre, a sárga piros kereszt találkozásáig, aminek Jánosháza a neve a térképen. Innen újra bezuhanás a Varró-házig, ami az utolsó 500 méteres köves szakaszát leszámítva még elég jól megy.

 Tiberiust ma mégis a „kezemre játszotta” a sors.

Tavaly itt találkoztunk, még a hegyen, Tiberiussal és futótársával, amikor Szt-vel rohantunk lefelé, akik, bár mi sem voltunk piskóták, lazán elszáguldottak mellettünk. És ennyi idõ elég volt, hogy összeismerkedjünk, hiszen beszámolóinkból már régen ismertük egymást virtuálisan. Most hiányolom õket, Szt-t és Tiberiust, ahogy itt robogok lefelé, de „legalább” Tiberiust ma mégis a „kezemre játszotta” a sors. Bár jóval késõbb indult, mint én, jobb futó lévén a legvégére ledolgozta a „hátrányát”, és éppen a célban, „becsekkolás” közben ért utol. Régi ismerõsként üdvözöltük egymást, holott mindössze néhány tízmásodpercre találkoztunk tavaly, és egy pár rövid e-mail-t váltottunk azután szigorúan a túrákról, beszámolókról. Hogy ne merevedjünk le az 50km-es szaladás után, egy közös sétát tettünk Eger belvárosában a mai túra után, közben jól elbeszélgettünk. Ezúton kérek tõle elnézést, ha esetleg egy kicsit sokat fecsegtem, de nagyon megörültem a találkozásnak, és a túra után egyébként is mindig túlpörgök. Ez nem is szûnt meg egész este, az azt követõ vendégeskedés során sem, éjjel 1 óráig, amikor végre erõszakkal ágyba parancsoltam magam. Most még Tárkány felé rohanok lefelé a piros kereszten, de lassan fogyni kezd az erõm. Leérve nekivetem a hátam a Varró-ház erdei vasúti megállóhely várótermének, ahol már annyiszor regenerálódtam az évek során, de most nem segít különösebben. Jól jönne egy energiaital, de nincs.

„Hagymakoktéllá” alakított italomat kortyolgatva múlatom egy darabig az idõt.

Így valami gyenge kocogással gyõzöm le a tengernyi aszfaltot a Felsõtárkányi-tóig, ahol 31km után végre elérem a 2. ellenõrzõ pontot. Itt a nyugalom szigetén, algáktól zöldre festett tavak karéjában, kedves, humoros társaságban, egy óriási hagymás-zsíros kenyérrel a kezemben, a behullott hagymaszeletektõl „hagymakoktéllá” alakított italomat kortyolgatva múlatom egy darabig az idõt, ezt a gyönyörû szeptemberi szombatot. Jól jön már ez a kis vízhûtés, mert a hirtelen nyáriasodó idõben a léghûtésem lassan kezd csõdöt mondani. A zöld tavat bámulva, ami nagyon megnyugtat, hiszen a zöld a nyugalom színe, jut eszembe, amit minap olvastam valahol. Állítólag kering valahol egy kép a hálón (szerintem megrendezett), amin egy ember fuldoklik a vízben, már csak a keze látszik ki a víz alól, a parton állók, pedig nem segítenek, hanem mobiltelefonjukkal fényképezgetik. Hirtelen a mobilomhoz kapok, de fuldoklót jelenleg nem látván a vízben, egy pár SMS-t rendezek el inkább.

 Már a Vasbánya-nyereg is valahogy messzebb van, mint máskor, igen-igen hiszen a Világegyetem tágul.

Az innen, a Kövesdi-kilátóig tartó brutál emelkedõt pihenõnek szánom, mert itt úgysem lehet futni, így a lábam legalább pihen, ráfér. De a dolog nem jön be. Már a Vasbánya-nyereg is valahogy messzebb van, mint máskor, igen-igen hiszen a Világegyetem tágul, és már régen jártam erre. Lépésrõl-lépésre küzdöm le az emelkedõt, és nem olyan lazán, ahogy terveztem. Naponta átlag 20ezerszer veszünk levegõt, én ezt a Kövesdi-kilátóig letudom. Ma már többet nem kell levegõt vennem, ennyivel is könnyebb lesz nekem, ezzel már nem kell törõdni. Felérve megpihenek a padon, a szép kilátást szemlélve, és egy pillanatra átsuhan rajtam a gondolat, lehetnék normál kiránduló is, elüldögélnék itt egy ideig ejtõzve, „de maradni úgyse mer”, elhessegetem magamtól ezt a gondolatot, mint egy alkalmatlankodó böglyöt, és lerohanok a közeli Várkútig, ahol a ponton már tárt karokkal fogadnak, mint elsõnek érkezõt. Lászlóék már ismerõsek nekem, hiszen minden évben itt találkozunk, most is elbeszélgetünk egy kicsit. Tavaly a Szalajkában is összefutottunk, amikor épp az Istállós-kõre tartottam öngyötrésre, egy mazochista pillanatomban. Laci emleget egy Vidróczki-barlangot, az én területemen, a Szarvaskõi-elágazás után, a 25-ös út közelében. Vidróczkinak ugyanis több rejtõzködõ helye volt a Bükkben és a Mátrában. Legközelebb megpróbálom megkeresni, ha arra járok, biztosan kalandos lesz. Hátha még Vidróczkit is otthon találom.

 Hirtelen elém ugrik valaki egy hatalmas vödörrel a kezében.

Kezdek a finis felé közeledni. A Várkút nagy-egedi elágazó közötti szakasszal ugyanaz a gondom, amit már az elõbb kifejtettem a Világegyetem tágulásával kapcsolatosan. Tény, hogy a melegben már a vörös-eltolódásom is egyre nagyobb mértéket ölt. Ahogy, kocorászok felfelé egy emelkedõn, hirtelen elém ugrik valaki egy hatalmas vödörrel a kezében, és szélesen, nagy vigyorral üdvözöl, mintha csak ezer éve nem látott ismerõsét látná újra. Eger Csillaga kérdezi, a vödröt lóbálva. Igen mondom, én vagyok az élboly, éppen szökésben. Rögtön lefényképez, tetszek neki. Együtt haladunk tovább az erdõben. Közben a vödör talánya is megoldódik, újdonsült barátom jelzésfestõ, a Tibához megy jelzéseket pótolni. Agitál, hogy menjek az általa szervezett Bükk-fennsík teljesítménytúrára. „Jelentem” neki, hogy már voltam többször, írtam róla beszámolót, kettõt is, ez az errõl a túráról írt beszámolók zömét teszi ki. Amikor a fedõnevemet említem, örömmel mondja, hogy olvasta a beszámolóimat. Erre mondják, kicsi az erdõ. Elindulsz egyedül, magányosan, és valahol az ösvényen barátságos emberekbe, barátokba ütközöl. Kölcsönösen bemutatkozunk egymásnak, majd elbúcsúzok ettõl a népmesékbe illõ kedves, rejtélyes „figurától”, akit nagyon nagyra becsülök tevékenysége miatt, és még most is azon gondolkodom, láttam-e õt valójában ott az ösvényen, vagy csak egy erdei jó-tündérrel találkoztam.

 Mintha két kis „Song-yoen” toppant volna elém a Korona hercegébõl.

Belehúzok egy kicsit, majd kisvártatva feltûnik elõttem két fiatal lány. Kiállok egy percre, majd a nyomukba eredek, gondolom, semmi perc alatt lefutom õket. De sehol sincsenek, mintha a föld nyelte volna el õket. Még egy ideig erõlködnöm kell, mire újra megpillantom a lányokat. Futnak lefelé, mint a szélvész az iszonyúan köves terepen. Még a távolból látom, az  elágazónál a táblán nézik meg, merre van a Nagy-Eged. Mindjárt gondolom, nem idevalósiak. Az emelkedõn érem be õket. 25km-en indultak, és irtózatos tempót mennek most is felfelé. Elbeszélgetünk egy kicsit, majd hamarosan a hegytetõn található ellenõrzõpontra érünk. Fent nagy a nyüzsgés, az országos sárkányrepülõ bajnokság zajlik. Olyan nagy a káosz, hogy éppen az egyik pontõr srác próbálja megmenteni földön heverõ, márkás bringáját egy ráfaroló kisbusz elõl, többet ér ez, mint a busz felkiáltással. Az ócskavassá préselés ezúttal nem sikerült. Mindegy, mert az acélgyártás úgyis mélyponton van. Közben felnézek az égre, fényképezgetem a sárkányrepülõket. Fent a végtelen kékségben tarka-barka, színes, széles szárnyú herkentyûk tucatjai úszkálnak keresztül-kasul egymáson. Most bánom már, hogy nem a 30x zoommal rendelkezõ gépemet hoztam magammal, de a szigorú súlykontroll természetesen kiejtette a napi felszereléslistából. Még egy darabig elmélázok Leonardo Da Vinci méltó utódjaira függesztve a szememet, majd lefelé indulok a hegyrõl még a lányokkal együtt. A véghajrá elõtt jól jött, nagyon feldobott a társaságuk, mert már kezdtem „lekuttyadni”. A két lány olyan tiszta szépséget, tisztaságot, fiatalságot és jó kedvet varázsolt a turistaútra, mintha két kis „Song-yoen” toppant volna elém a Korona hercegébõl. Végül kölcsönös bemutatkozás után, még egy búcsúfotót is megengedve nekem, elbúcsúzunk, majd levágtatok a hegyrõl, a 7 órán belüli teljesítés reményében (fénykép lsd a mellékelt galériában).

 Muris a növényeken látni a „fekete padlizsánokat”.

A mostani állapotomban már kezd necces lenni a 7 órás teljesítés, de, hála a jó cipõnek, azért szépen legurulok az erõsen köves, meredek, kanyargós ösvényen, de lent aztán teljesen elfogy a lábam. A Kis-Egedre csak felkínlódom magam, és lefelé is, igazi tempó híján a gyönyörû zöldségeskerteket, paradicsomokat, padlizsánokat fényképezgetem. Muris a növényeken látni a „fekete padlizsánokat”, amikkel ez idáig csak az áruház polcán találkoztam jobbadán. Leérek a fõútra, futásról már szó sem lehet, csak afféle gyorsmenetben haladok. Ez bejön, mert hamar elfogy az egyébként a túra vége felé már végtelennek tûnõ Vécseyvölgy utca. Visszametszem a vasutat, amit még Szarvaskõben léptem át, és Transz-Egerbõl, Cisz-Egerbe jutok végre, Jeriko (tervezett) testvérvárosába, és hamarosan a tömény belváros utcáit taposom.

 Egyszer mindennek vége szakad.

Még befényképezek egy kis mellékutcába, ahol különös módon tûnik fel a várfal, ahogy még nem láttam azelõtt. Ma vasárnap, amikor ezeket a sorokat írom, van 460 éve, hogy a török 70 ezer fõnyi támadó katonasággal megkezdte Eger várának 1552-es ostromát. A történet mindenki elõtt ismert, aki kijárta az általános iskolát, úgy hogy ebbe nem kezdenék bele, meg egyébként, ha akad olyan valaki, aki véletlenül eljutott idáig az olvasásban, már abban reménykedik, hogy egyszer ennek az írásnak is vége szakad, amire csak egyetlen-egy tény ad némi reményt a sorok közt fuldoklónak, hogy egyszer mindennek vége szakad. És akkor jövök én az egri várral, meg az ostromával. De, mivel Eger Csillaga teljesítménytúrán vagyunk, beteszek ide mégis valamit, amit nem régiben olvastam a helyi újságban, és nekem is újdonság volt.

Egyébként abban a korban a sebesült, beteg katona nem kapott zsoldot, addig, amíg nem tudott újra szolgálni.

Balásdeák Istvánról van szó, annak a végvári korszaknak a jellegzetes figurájáról, aki az egri dicsõséges ostrom és a vár eleste közti negyvennégy év alatt az egri végvár egyik legkiválóbb katonája volt. 1574-ben pl. 8 huszárral szolgált az egri várban, és jó jövedelmet kapott utánuk. Abban a korban, amikor Eger szigetként létezett a hódoltságban, Felnémet és Tihamér már a töröknek adózott.  Balásdeák a helyettes várkapitányságig vitte végül. A törökök ellen vívott 1588-as szikszói csatát az õ lélekjelenléte és idõben indított lovassági támadása döntötte el. Ekkor az 1596-os bevételéig még az egri vár is fellélegezhetett. Az1592-es szikszói csata viszont már fekete nap a végvári idõk történetében. Szinte a teljes magyar gyalogság elpusztult, 300 egri vitéz halt meg. Balásdeák is fogságba esett. A jászapáti birtokait és a jászi kapitányi címét Rudolf király eladományozta, semmit nem tett a kiszabadítására. A Mivel státuszfogoly volt, a Héttoronyból pénzzel nem, csak magas rangú fogolycserével lehetett kiváltani. 5 évet töltött ott. Egyébként abban a korban a sebesült, beteg katona nem kapott zsoldot, addig, amíg nem tudott újra szolgálni. Pálffy Miklós fõgenerális Hasszán koppányi bég ellenében kiváltja Balásdeákot, és tiszti állást ad neki. További sorsa nem követhetõ, valószínû a fogságban megromlott egészsége miatt hamarosan meghalt. (Forrás Hm.Hírlap) Bocs, hogy beszámoltam egy szerintem kevésbé ismert korszakhoz tartozó, kevésbé ismert személyrõl, egy igazi Egri Csillagról.

Jó fáradtan végre elõérem a „célkörletet”.

Miközben Balásdeákról gondolkodom, járókelõk kíváncsi szempillantásaitól kísérve jó fáradtan, végre elérem a „célkörletet” 7h órás teljesítéssel (terv: 6:30 volt). Idõugrással már beszámoltam Tiberiussal történt találkozásomról. Késõbb még visszatérve a helyszínre, elbeszélgettem a fõszervezõvel, Gyulával. Fõként a teljesítménytúrák szervezésének nehézségeirõl és bonyodalmairól esett szó, ami mostanában nagyon aktuális témává kezd válni.

 Az egészséges életmód, a szabadban végzett mozgás óriási jelentõséget kapott a betegségek megelõzésében.

Mit mondhatnék még így a végén, már-már kimerülve. Mi mást, mint még egy-két kimerítõ mondatot. Kívánom a teljesítménytúrázásnak és teljesítménytúrázóknak, hogy ma, amikor társadalmunk szinte minden negatív egészségügyi sztatisztika tekintetében az élbolyban, ha nem az élen található európai- és világviszonylatban, és amikor az egészséges életmód, a szabadban végzett mozgás óriási jelentõséget kapott a betegségek megelõzésében, kormányprogram is szól róla, hogy direkt és értelmetlen gáncsoskodások ne tegyék lehetetlenné ennek a nemes szabadidõs tevékenységnek a gyakorlását, vagy súlyos, értemetlen korlátozását. Kívánom viszont azt is, ha az indokolt, és tényleg veszélyben forog valamilyen természeti érték, a teljesítménytúrázók mûködjenek közre a hatósággal annak megóvása érdekében, még akkor is, ha nem õk veszélyeztetik, hogy unokáink is láthassák még. De, azt is kívánom, hogy ez a viszony ne egy parancsuralmi elven mûködjön, hanem egyenrangú félként tárgyaljunk a természetvédelmi hatósággal a minket érintõ, korlátozó kérdésekrõl, hogy az egészség védelme érdekében is, meghozható legyen az optimális döntés. Remélem ezzel a véleményemmel és kívánságaimmal még nem lõttem túl a célon.

 Szegedi József

-marton4-

Pétervására

 Ma újra a mesék birodalmában jártam, mesebeli tájakon, mesebeli emberekkel találkoztam. Ez volt az én mesém róluk…

 „ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!” FUSS, FUSS, FUSS….

 Most is nagyon szívesen veszek Facebook-jelöléseket minden kedves túratársamtól, akik ezúton is kapcsolatba szeretnének kerülni velem, eleinte esetleg csak virtuálisan, késõbb pedig a terepen találkozhatnánk, mint már ez sokszor megtörtént az elmúlt években.

Opcióként a végére még belinkelek egy néhány fotót a túráról, és néhány egyéb nem a túrán készült képgalériámat. Ha puszta véletlenségbõl valaki talál egy-két kedvére való képet bennük, már megérte megosztani õket.

 Eger Csillaga 50 teljesítménytúrán néhány kutyafuttában készült fotó 2012.09.08

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/EgerCsillaga50Teljesitmenytura?authuser=0&authkey=Gv1sRgCMD6h4nHiuruMA&feat=directlink

 Szarvaskõ és Felsõtárkány között a hegyekben 2012.09.01

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/SzarvaskoEsFelsotarkanyKozottAHegyekben20120901?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOeMucev8IGdDg&feat=directlink

 Hosszú-hétvége a Szlovák-karszton 2012.08.19-20-21

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/HosszuHetvegeASzlovakKarszton201208192021?authuser=0&authkey=Gv1sRgCO_j1MXD-NX9lgE&feat=directlink

Nyári hangulatok 2. 2012.06.15

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/NyariHangulatok2?authuser=0&authkey=Gv1sRgCI6gqPqp2__eVA&feat=directlink

 Nyári hangulatok 2012.06.09

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/NyariHangulatok?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOe8y5u929H4qAE&feat=directlink

 Önértékelés:

Ez a túrabeszámoló meglehetõsen lapos, unalmas, kevés benne az új ötlet és a humor. Fellengzõsen nyilatkozok benne olyan témákról, amikrõl gõzöm nincsen, pl. természetvédelem. El akarom hitetni, hogy valami jó fej vagyok, holott nem. Sok benne az unszinpatikus magamutogatás, önarckép, képgalériák stb. Más embereket jellemezgetek, bár lehet, hogy annyira azért Õk sem bánják a dolgot, de lehet, hogy egyszer valaki mégis jó fenékbe rúg. Azért nekem tetszik ez a beszámoló, hiszen az én gyermekem, és ha megveszek, akkor sem tudok jobbat írni.

 „Abban a pillanatban, amikor beéred kevesebbel, mint amennyit megérdemelsz,

még annál is kevesebbet kapsz, mint amennyivel beéred”. (Maureen Dowd)

(Hogy jön ez ide? Sehogy! De, azért jó nem?)

De most már tényleg vége!!!

 Ne örüljetek annyira! Hamarosan jelentkezem újra!

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/KoraOsziSzinekHangulatokABukkben2011091718?authuser=0&authkey=Gv1sRgCJrT0PbR4u_FpwE&feat=directlink

Eger Csillaga 50

Felkelek, kinézek az ablakon. A lendülettel vissza is fekszem. A közvilágítás lidércfénye valami híg löttyöt világít odakint bágyadtan, ahogy sûrûn, kitartóan áztatja az utcát, a kis teret az önmagában dzsungelt képzõ tamariszkusszal. Mégis fel kéne kelni, nem olyan nehéz az. Szakadt farmer, csoffadt, ezeréves cipõ, hasonló korú kabát, síbot a felszerelés. Most tényleg síbot, ez volt kéznél, na. Ilyenkor persze senki nem jön a poénnal, hogy voltunk-e síelni. Táskát keresnék, választhatok a fémvázas régi túrazsák, édesanyám sosem használt retikülje és öcsém régi, téglatest alakú iskolatáskája közül. Sóhajtok, lecsatolom a laptoptáska laptop nélküli elejét, majd vigyázok rá. Nehéz ám elindulni. Kerek repkény rutinos, õ hozott megfelelõ hátizsákot, megkap egy másfél literes palackot.

Rajthely a város szívében, ismerõs, kedves rendezõkkel, sorbanállás nélkül rajtolhatunk. Megkapjuk az új, módosított útvonalhoz járó új, módosított itinert: térkép, táblázat, adatok, miegyéb. Benne maradt a kitétel a fegyveres csõszökrõl is, ravasz. Elcsomagoljuk az egészet, az igazolások begyûjtésére szolgáló kartonlappal együtt. A fotógép is speciális, hermetikusan lezárható, polimerizált anyagból készült, áttetszõ védõburokba kerül, miután a nejlonzacsiból kirázom a morzsát. Indulhatunk végre? Igen. Akkor indulunk, irány észak!

Kitrappolunk a gyér forgalmú városból, a reggel látott lötty rendületlenül szötymörög alá az égbõl. Késõbb ez módosul, de csak annyiban, hogy olybá tûnik, hogy a föld felõl is esik. Elsétálunk a nagyképûen viaduktnak nevezett... ööö... viadukt alatt, konszolidált sorházak között trappolunk ki a városból, bejön a kék kereszt jelzés, nagy elánnal elkezdett, de talán örökre befejezetlenségre ítélt társasház-torzók között hasítjuk a ködöt. Ezzel egyidõben a szilárd talaj fogalmát próbálhatjuk visszaidézni, az elõrejutásra fordított energia jelentõs hányadát arra kell fordítanunk, hogy megõrizzük egyensúlyunkat. Amikor éppen alkalom adódik, elmerengünk a Nagy-Eged – Várhegy vonulaton és a felette átbukó felhõn. Vagy éppen a Bükk-fennsíkról leszaladó völgyekbõl felszálló párapamacsokon. Vagy éppen azon, hogy nyugat felé tekintve, a szõlõtáblákon túl, ahol a Mátrának kellene lennie, most csak egy szürke falat látni. Telnek a percek, Felnémet házai bukkannak fel a völgy végében, nem látom köztük a miénket, mindegyik egyenszürke. Fenyõcsoportot mellõzünk, régen errefelé is volt pont, most nincs, beérünk az erdõbe. Köszönést hallok meg a hátam mögül, a TTT-s beszámolókból megismert marton4 bukkan fel, az idõjárási körülményekhez képest meglehetõst alulöltözötten. Innentõl hármasban dagasztjuk az Agyagos-tetõ (nomen est omen) agyagos földjét.

Besétálunk az erdõbe, út vált ösvényt, víz terül el az úton, a leveleken, a levegõben. Utolérjük Lippai Beáékat, most kivételesen egyikünk sem eszik, aztán mégis bevallja, hogy már talált egy kis szedret. Egerlátónál elõkotrom a nejlonzacskóból a fényképezõgépet, a jó ég tudja, miért akarom lefotózni a fára rádõlt irányjelzõ táblát. Csodálatos, csodálatos fotótéma. Közben Kerek repkény és marton4 továbbhaladnak és én már csak a nyomait láthatom a marton4 által is megénekelt anyakocának és a süldõ malacoknak. Ezt bebuktam. Kiérünk a Szarvaskõ feletti nagy elágazásba, elõttünk a Major-tetõn álló adótorony köré épített fakilátó sziluettje még éppen kivehetõ. A Kéktúra ösvénye berongyol a susnyásba, berongyolunk vele együtt, útvonalkövetés kerül végrehajtásra. Az összevissza kanyargó ösvény vége szaladóssá gyorsul, egyre mélyebb a sár és egyre meredekebb a part, el is ülök egy pillanatra, hogy aztán felugorva és a mûútra leérve elgázoljak egy kiálló, hegyes fadarabot. Egyesült erõvel semlegesítjük a combveszélyes létesítményt, addigra lelibeg Kerek repkény is a susnyásból. Szilárd burkolatú úton sétálunk Szarvaskõre. Közben zárójelben eláll az esõ.

A faluban a sebességkorlátozást sok autós kötelezõ helyett opcionálisnak véli, komoly evolúciós küzdelemre kényszerítve Szarvaskõ kevéske lakóját. Átsuhanunk a 25-ös fõúton, egyelõre egy darabban át is érünk a túlpartra. Az elsõ pontõr itt fogad minket, aláírást és szúróbélyegzõs igazolást applikál a lapjainkra, közben félkilós szõlõfürtökkel tukmál. Elfogadjuk, a szõlõ élénkzöld színû és finom és jó adag energiát ad. Szükség is lesz rá, lévén innentõl a Homonnáig végig emelkedik az út, még ott is, ahol egyébként lejt. Ahogy a vár felé ballagunk, szõlõt cipelve, monoton kattogás üti meg a fülünket, a következõ pillanatban pedig lélekszakadva rohanok a vasúti átjáró felé, majd el a sínek mellett, a Bzmot után. „Elõzd meg a csehszlovák motorvonatot!” - jeligével lehetne új futóverseny-sorozatot indítani, könnyítés, hogy a Bézé sok helyen nem halad gyorsabban, mint egy jobb futó, nehezítés lehetne, hogy a futónak viszont zúzottkövön kéne mennie. Vagy a sínen. Nem érem utol a gépet, de egy gyengébb képet készítek róla, vasútfotós topikra azért nem raknám fel.

Visszatérek Repkényékhez, kezdõdik a vár felé vezetõ kaptató, amelyen lelkes önkéntesek beszélnek le arról, hogy visszavigyük a tekintélyes súlyú fadarabokat a hegyre. Volna egy tippem arra nézve, hogy miként lehetne gyorsabban lejuttatni a tönköket, de ez rontaná a mezõny túlélési statisztikáját. Felérve elbúcsúzunk marton4-tõl, belép a hipertérbe, elvégre igazából futni jött ki ma az erdõbe, mi meg zselé gyalogbékák vagyunk. Szarvaskõ várát így ismét meglátogatjuk, körbenézünk a zord várfokról, fejünk felett lobog a lobogó, alant jobbágyok hordják össze a dézsmának valót, s ihol, királyi címert hordozó vitézek poroszkálnak elõ Bél felõl, lovaikat kikötik... khmm, másik történet. Kerek repkényt rábeszélem, hogy nem is lenne olyan nagy idõveszteség, ha megvárnánk az elõzõ vonattal Eger-Felnémet állomáson keresztezõ szembevonatot, de ne itt, hanem a Tüzes-kõ oldalában, párszáz méterrel odébb. Odasétálunk, letáborozunk, hülyén hangzik, amikor valaki megkérdezi a hegytetõn, hogy mi mit csinálunk és a válasz az, hogy „Várjuk a vonatot.” Szépen érkezik a mezõny, megelõznek sokan, gyakorlatilag mindenki, még az apuka is a három gyerekkel. Érkezik egy idõsebb német házaspár, a bácsinál cirka félmilliós fotógép, a néninél ugyanolyan értékû kamera. Egymásra mosolygunk, a néni felveszi a tájat és a bácsit, ahogy fényképez, közben halkan narrátorkodik, egy szavát sem értem. Zakatolás, jön a Bzmot, sõt, két Bzmot, csatoltan. Repkény bólint, én is bólintok. Auf wiederseh'n, két meglepetten bámuló németet hagyunk magunk mögött.

Fölfelé kapaszkodunk, sûrû ködben egyre csak magasabbra és magasabbra az erdõben. Valahol elérjük a gerinc lokális maximumát, mert kicsit lefelé is sétálunk, még mindig szürke ködben. Nagy a csönd. A Gilitka-kápolnánál megállunk, hallgatjuk egy kicsit. Tényleg nagy. Még a felettünk húzódó 120 kV-os légvezeték is tapintatosan hallgat, nem zúg, nem zümmög. A kápolnával szemben ismeretlen katona sírja áll, egy félelmetes korszak mementójaként. Letérünk eddigi utunkról, irány a kék kör, amely a Gilitka-forrástól ravasz módon zölddé változik. A forrásból halkan, hidegen csobog a víz, úgy emlékszem, finom is. Tényleg az. Patak zúdul lefelé a völgyben, ahol nekünk fölfelé kell bandukolni, meglátunk néhány alakot a ködben, széles dózerúton menetelnek. A jelzés viszont egy nem várt, de látható kanyarral kitér az Antónia-vadászlak felé. Az épület kísérteties látványt nyújt, a nyitott ajtókon, ablakokon át dohos homály látványa szûrõdik ki. Végszükség esetén bemennék, ha tényleg nincs más menedék. Felsétálunk a gerincre, a tábla szerint ez az Ágazat-tetõ. Éljen, innen már közel a Homonna, onnantól végre több lesz a lejtõ. Valahogy nem megy ma a sietés, a sár sok erõt kivett az elején, hiába, hogy Szarvaskõ óta jól járható a terep. Magas, zöld ruhás alak bukkan fel hirtelen a semmibõl, a fõrendezõ manifesztálódik elõttünk, együtt sétálunk tovább. Felérünk a tisztásra, kopjafa állít emléket az itt dúló harcoknak, a zárómondat „Soha többé!”. Úgy legyen. Köves tanár úr frissítésrõl beszél, elõször nem értem, mert a hátizsákja meglehetõsen sovány. Valami bort is megpendít, elõször megpróbálom visszautasítani, kicsit félek a gyomromra gyakorolt hatásától.

Leérünk egy dózerútra. Aha, itt a terüljasztalkám. Mégis megkóstolom a bort, meg Repkény is megkóstolja, a királyleányka határozottan finom. Kicsit elbeszélgetünk itt a térképek és a jelzések közötti viszonyról, a telefonos résztvevõ-rendezõ interakció („Itt állok egy farakás mellett, meg van egy magasles, merre kell menni?”) nehézségeirõl, majd elporoszkálunk. Talán a bor teszi, de kezd egyre jobban melegem lenni. Érdekes, pedig nem ittam annyit. Akkor viszont a Nap sütött ki és tényleg. A piros sáv széles szekérútjáról csodaszép a kilátás a Mátra és a Várhegy vonulata felé. Újabb elágazás következik, aszfaltutat koptatunk és aszfaltút koptatja a lábunkat, nem sokáig, mert a P+ egy nem teljesen egyértelmû kanyarral betér újra az erdõbe. Patakot keresztezünk, óriási lapulevelek között. Repkény a síbottal gyakorolja a távolugrást. Sikerül, diadal, a következõ versenyszám a mûkorcsolya és a síelés sajátos kombinációja. A nyomvályúban békésen folydogál egy ideiglenes patak, halk csobogással kérdezi, miért fölfelé megyünk, amikor lefelé sokkal könnyebb? Õ már a Fennsík óta siet lefelé és mindjárt lent is van. Mi másik lejtõt választunk, elõttünk a távolban az Ódorvár környéki, néhol 600 méter feletti hegyek láncolata húzódik. Leérünk, még egy hupli, még egy kanyar, köves út, mûút, megérkezünk a Varróházhoz. Egy autóval érkezõ kiránduló pár néz végig rajtunk. Az rendben van, hogy combközépig sárosak lettünk, de miért örülünk ennek annyira? És miért van rajtunk kabát, amikor hétágra süt a Nap? Nehéz efölött napirendre térni. A kabát fölött nekem is.

Irány Tárkány, kisvonat sípja fütyül élesen, a falu szélén meglátjuk a szerelvényt is, a C04-404 pályaszámú mozdony cibál egy személykocsit, az viszont tele van. Integetünk egymásnak a masinisztával, aki elöl ül, õk tovapöfögnek a Stimecz-ház felé. Valami gyanús. Túl sok az autó az utcán. Vagy nagyon megszaladt a tárkányiaknak, vagy lagzit tartanak és a vendégek ott parkolnak, ahol éppen tudnak. Egyik sem, mert most bizony a Felsõtárkányi Rétesnapokba futottunk bele. Az ellenõrzõponton ennek megfelelõen zsíroskenyér és lilahagyma jár, töltekezünk, levesszük a kabátot, mert dög meleg lett, a fesztiválozók egy szál pólóban-rövidgatyában réteseznek. Elbúcsúzunk lassan a békésen sütögetõ pontõröktõl, még van elõttünk egy megmászandó hegy. Focipálya, erdõ, toronydaru, erdõ, üdülõ, erdõ, idõrendi sorban. Valami megint gyanús. Az a toronydaru eddig nem volt. Pláne a másik. Ezek párosával járnak?

Utolérünk pár sporttársat, néhányuknál vagy a királyleányka ártott meg, vagy a hirtelen idõváltozás, vagy az energiaital, vagy ezek együtt. Azt legalábbis nehezen bírom megállni nevetés nélkül, amikor egy összvissz harminc méteres hajtûkanyart – két méter szintemelkedéssel, bizony! - egy srác lendületbõl megpróbál levágni, de a lendület megtörik a meredek parton és ráhasal a földre. Nem csügged, azért is felmászik. Utána az emelkedõn elhúzunk elõlük, a távolság lassan, de határozottan növekszik, mint a lassan nyújtott rágógumi. Fõleg, mivel zenehallgatással és néhány kevéssé artikulált üvöltéssel próbálják egymásban tartani a lelket az emelkedõn. Ilyenkor nem lehet eléggé kilépni. Ennek eredménye, hogy a Vasbánya-tetõ alatti elágazásban a tüdõm úgy dönt, hogy õ mostantól passzív szemlélõje lesz az eseményeknek, levegõt meg vegyek úgy, ahogy akarok. Renitens dög. Felkapaszkodunk a Kövesdi-kilátóhoz, Repkény szorosan mögöttem halad, odafönt megállunk végre egy pillanatra. Végre, sikerül egy olyan pillanatot elkapni, amikor nem süti ki a szemünket a Nap és nem borítja pára a láthatárt. Így kivehetõ a Tisza-tó víztükre, csillogó sávként a messzeségben, a Tiszai Erõmû kéménye és persze Matyóföld falvai. Átsétálunk Várkútra, újabb ellenõrzõpont vár, Erdei Tanya fedõnevû, odabent igen vidám társasággal, csak szegény pontõr lassult már be délutánra. Olyannyira, hogy az idõpont négy számjegyének felírásához négyszer kell az órára néznie, fõ a pontosság.

A Török-úton trappolunk tovább, sûrû erdõben, sokáig. Nagyon sokáig. Még mindig. Olyan, mint amikor egy ezerszer járt úton ezeregyedszerre is végigmegy az ember és bár pontosan tudja, mikor, mi következik, mégis reméli, hogy most hamarabb vége lesz. Valóban vége lesz, már akkor, amikor úgy gondolnám, hogy sosem lesz vége. Felballagunk a Nagy-Eged tetejére, itt is igen vidám, mosolygós pontõrséggel találkozunk, õk csokiszelettel is megajándékoznak. A kilátózás kimarad, csupa sár a cipõnk és nem érezzük jó ötletnek, hogy az általunk összesározandó létrafokokon kelljen csúszkálni az amúgy is kissé labilis vasszerkezeten. Visszatérünk az elágazásba, köves úton, csodálatos panorámát bámulva ereszkedünk lefelé, elõttünk Eger, Ostoros, Novaj házai, messzebb az Alföld végtelensége, odébb a Mátra tömbje terülnek el. A szerpentinre térve elkezdünk kocogni, hogy ne csúszkáljuk ki az ösvényt, majd kihuppanunk a széles útra a hegy aljában. Végre. Még elõttünk van egy utolsó domb, még egy utolsó meredek lejtõ, és megérkezünk a városba. Eseménytelen kilométer áll elõttünk, egyedül a nemrég felépített csatorna okoz némi meglepetést, lehet, hogy mostantól nem alakul ki raftingpálya az úton? Lehet.

Egervár vasúti megállóhely, a kútnál megállunk inni, megnézem a vasút által kirakott információs táblát, kár, hogy valaki már próbálgatta a tábla szilárdsági tulajdonságait. Szomorú. Betrappolunk a városba, sok újat már nem mutat, egyszerûen jó érzés egy ismerõs közegbe visszatérni. A közeg reakciója mondjuk kissé furcsa, ha a járókelõk arckifejezését nézem. Meg azt, hogy mindenki kikerül minket, jó nagy ívben. A sár valóban szépen rászáradt a nadrágunkra, mindenhová. Besétálunk a célba, megkapjuk a díjazást, szép, fotópapíros oklevél és a szokásos kitûzõ jár. Meg bor, meg zsíroskenyér, meg szõlõ, tetszõleges sorrendben. Kicsit pihenünk a célban, aztán tûzés haza. Az Eger Csillaga szép, jó, kellemes túra maradt az új útvonalon is. Az egyik kedvencem. Köszönöm a rendezést az Egri Kárpátosoknak, a társaságot Kerek repkénynek és – azon a rövid szakaszon – marton4-nek!

-Kékdroid-

 

Képek

EGER CSILLAGA 50 2010.09.18

„Summáját írom Eger Csillagának,

”Teljesítésének, viadaljának,

„Szégyenvallását lustálkodóknak,

„Nagy vigasságát több száz túrázónak…”

„Ott a sok esõ, csak úgy ömlött vala…”

… 2010. nyarán megnyíltak az ég csatornái, és a Teremtõ hatalmas dézsákból öntötte ránk az áldást. Ennek köszönhetõen az  utóbbi idõben túrabeszámolók helyett gyakran inkább Vízözön (vagy Özönvíz?) legendákat lehetett olvasni. Szerte-szét mindenfelé új vizek keletkeztek, a turistautakon „süldõ” patakocskák és óriási tavak ütötték fel a fejüket, és csak esett, csak esett…

Ilyen várakozással néztünk elébe az idei Eger Csillaga 50 teljesítménytúrának is, de szerencsére nem így alakult…

Az idei Egri Bükk 50 teljesítése óta nem jártam szervezett teljesítménytúrán. Volt benne egy pár hónap építkezés is, meg hát maguk alá temettek egyéb ügyek… Közben meg kellett tapasztalnom, hogy még „mi” teljesítménytúrázók is megbetegszünk. De amikor a nyilvánvaló diagnózis ellenére a fõorvos úgy zavart el a kórházból, hogy tulajdonképpen mit is keres itt egy ilyen makkegészséges ember megnyugodtam, mivel rájöttem arra, hogy nem az egyes szervek gyengélkedése számít, hanem a szervezet egészének az összhangja, egyensúlya, amely képes kompenzálni a kilengéseket. És ebbõl a szempontból, mármint amit a szervezet összhangjának megteremtésén értek, beleértve a lelki egyensúlyt is, „mi” teljesítménytúrázók abszolút nyerésre állunk.

Az életünk is rendezett, annak kell lennie, hiszen, másképpen hogyan is tudna az ember nyugodtan futkározni az erdõben ha zavaros ügyei lennének. Azt a másik életünket, az igazit (vajon melyik az igazi?) jó karban kell tartani, hogy „jogosultak” lehessünk erre is, mint a matróz aki óceánokat szel át, hogy megérkezzen egyik családjától a másikig.

Persze a kényszerszünetben sem ültem folyamatosan otthon a TV távirányítóját nyomogatva. Excel táblázatba rovogattam a 10km feletti magányos teljesítéseimet, ami az Eger Csillaga 50-ig az idén már 1170km-t tesz ki, 7.5km/h átlagsebességgel, beleértve a fényképezésre szánt tetemes idõket is.

Nos, rabul ejtett az élet, és hogy Hoffival éljek, most „jöttem beszélõre”…

7:40-kor indulok a városközpontban lévõ „koleszból” 50km-es szombati „egészségügyi sétámra”. A kapuban az egyik fõszervezõ búcsúztat, egy kis beszélgetéssel adja meg nekem a kezdõ lökést. A hosszútávosok zöme már elrajtolt, de remélhetõleg a gyalogos mezõnyt hamarosan beérem. Itt-ott már kocogóra fogom, és a Rác-hegyre a hatalmas szõlõtáblák között még lazán kifutok, egy pár túrázót máris elmellõzve. Egyre erõsebb esõ permetezik, de nem kellemetlen, nincs rossz hangulatom, örülök, hogy eljöttem. Gondolom, bizony sokan meggondolták magukat a kedvezõtlennek ígérkezõ idõjárás miatt, fõleg a rövidtávosok közül. Pedig igazából „ez nem egy komoly esõ”, akár esõkabát nélkül is állható lenne, az ember hihetetlen gyorsan szárad futás közben. Jobbra az Eger-patak völgyében lassan leszakadozik a hosszan elnyúló Északi Lakótelep tömbje, ahol még gyermekkoromban kukoricaföldek és gyümölcsösök „tenyésztek”, ide jártunk valaha barátaimmal bringázni. Végül a távolban hatalmas piros betûkkel rikító TESCO-t és a narancssárga OBI-t („van kenobi, és most fél áron kapható”) is magam mögé gyûröm. Éppen ezen a hatalmas területen állt 1552-ben a egri várat bekerítõ török sereg Khadim Ali vezette északi tábora. A másik oldalon nyugat felé is lehet látni még máig is a török földsáncokat, amelyek egy felmentõ sereg ellen védték volna a törököket. A város nyaka vagy „tora”, átnyúlik egészen Felnémetig. Ez a török korban is létezõ falu ma Eger része, és ha a város a potroh, ennek a rovarszerû képzõdménynek a ma már igencsak megdagadt feje egyértelmûen a volt falu.

De mire Eger múltja és jelene lassan a ködbe veszik, kezdem sorra beérni korábban indult túratársaimat, aminek igencsak megörülök, mert remélem, hogy „ a nagy családból” kevésszámú ismerõseim közül ma is „ráakadok” néhányra. Így is történt. Nagy öröm látni az ismert és ismerõs arcokat. Közben mialatt élénk beszélgetés mellett az erdei földúton kialakult „Nagy Tavak” vidékét kerülgetjük a „turistamarasztaló sárban”, valahol a „Michigen-tó” táján kissé elérzékenyülök. Jól esik újra itthon lenni. Itt „menetel” a „tóparton” az a túratársam is, aki úgy szereti az erdei virágokat fényképezgetni. Aki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet, és most, itt ez a közmondás nemes értelemben új jelentést és értelmet nyer.

Majd elérkezik a nap csemegéje. Az erdõ közepén találkozom egy önálló gondolkodásra képes kék robottal és egy kedves kis kék növénykével. Ebbõl már könnyen kitalálható, hogy Kékdroidról és állandó társáról Repkényrõl beszélek (névsorrendben). 2007 óta, amikor a teljesítménytúrázást elkezdtem látom rendszeresen a „szorgalmas” Kékdroid beszámolóit felbukkanni, és bár Kékdroid jóvoltából a „hálón” már korábban kapcsolatba kerültünk,  személyesen csak a 2010-es Mátrabérc túra elõtt futottunk össze elõször, egy pár percre. Most mód nyílt arra, hogy egy kicsit elbeszélgessünk.

A szarvaskõi várig terjedõ szakaszt így hármasban tesszük meg. Közben leomlik róluk a lepel, és örömmel tapasztalom, hogy azok az emberek, akikre idáig csak mint a teljesítménytúrázás szimbólumaira gondoltam, a rendíthetetlen, örök páros, akik hóban, fagyban, szélben, szakadó esõben, cikázó villámok között, tengelyt akasztó sárban ott menetelnek kitartóan az ország összes létezõ erdejében, kedves, okos, mûvelt, aranyos hús-vér emberek.

A sok közös téma közül összemelegedésként,  a túrázók örök slágerét a „vaddisznós” sztorikat tupírozzuk fel a legnagyobb szenvedéllyel. Még azt is bevallom, hogy a kelleténél több vaddisznó kalandom miatt, szürkületkor a terhelt szakaszokon  pl. a Marseilles-t énekelve szoktam magányosan rohanni az erdõben (vadászok ellen is hatékony fegyver), amikor egyszer csak tõlünk 10-20 méterre vaddisznó anyuka kocog át az úton, a legnagyobb lelki nyugalommal, mintha a zebrán kelne át, mögötte libasorban 4-5 a nyáron felcseperedett süldõ utódjával. Ekkor azt javaslom váltsunk témát. Pedig a 2 évvel ezelõtti nyáron a Bükkben átnyaralt medvérõl, a szakemberek által elismerten létezõ bükki farkasokról, a hiúzokról még nem is esett szó. Mi lenne, ha egy medve jönne velem szemben valamelyik bükki turistaúton? Biztosan azt hinném, hogy ez valami vicc. De hát tapasztalati tény, hogy nem szoktak medvék és farkasok szemben jönni velünk az úton, és ez több mint megnyugtató. Magyarország gyér erdõsültsége nem is kedvez az ilyesminek. Kékdroid lemarad a „csatlakozásról”, mert éppen az útjelzõ táblát fényképezi, úgyhogy ez a mi elsõ közös élményünk Repkénnyel. Fényképezõt szándékosan nem hoztam magammal, mára már az idõjárás miatt is inkább „futós”, mint „fotós” napot terveztem.

Kiérünk az erdõbõl, és következik egy általam nem túlzottan kedvelt „susnyás” szakasz, amibe egy párszor már belekeveredtem. Pedzegetem, hogy kerüljük ki ezt az elkerülõ úton, de társaim habozás nélkül, rendíthetetlenül nekivágnak, én megadóan kullogok mögöttük. A sok kinyír-kanyarban Repkény valahol lemarad. Szólok Kékdroidnak, hogy Repkény lemaradt, még a végén eltéved. Erre, mintha a világ legnagyobb baromságát mondtam volna (mert lehet, hogy azt is mondtam), Kékdroid méltatlankodva válaszolja: ugyan már Repkény nem téved el, dehogy téved. És akkor hirtelen megértek valamit abból, hogy a legenda mégiscsak igaz, Kékdroid és Repkény mégsem csak olyan köznapi hús-vér emberek. Kisebb kétségekkel ugyan de Kékdroid után eredek, míg a folyócskává vált meredek, szûk ösvényen hátast dobva gyakorolom a földi gravitáció áldásait, ami egy kicsivel lentebb bizonyíthatóan ugyanolyan jól mûködik, mert Kékdroid hasonlóképpen jut le a „folyómederben”. Ekkor már nevetnem kell, mert borzasztó muris, hogy egymás után potyogunk le, mint az érett gyümölcsök. De aztán leérünk, ahol Kékdroid utolsó megpróbáltatásként éppen csak elkerüli a karóba húzást, egy tényleg veszélyesen kiálló hegyes facsonkot, amit közös erõvel végleg hatástalanítunk, hogy javítsunk a túra túlélési arányán. Közben Repkény is leér, akiért annyira aggódtam, s úgy néz ki, mintha skatulyából húzták volna elõ, míg én frissen dagonyázott vaddisznó, vagy még inkább rinocérosz látványát nyújthatom. Nem baj, hasznos az élõsködõk ellen, hogy a csupasz lábszáramra lassan vastag rétegben rászárad a sár.

Megérkezünk a szarvaskõi ellenõrzõponthoz, a parkolóba, ez számtalan egyénileg teljesített futásom kiindulópontja, szívemhez közel álló hely. Szõlõvel a kézben indulunk tovább a vár felé. Éppen lemaradunk az átjáróban áthaladó piros vonatról, de Kékdroid egy új oldalát bemutatva simán lehajrázza a vonatot, majd a szarvaskõi állomáson bevárja, hogy lefényképezhesse. Míg várunk rá felidézem azt a nyár eleji napot, amikor itt, éppen ahol most állok az árokparton találkoztam elõször az Orlay-murokkal ((Orlaya grandiflora), egy olyan különlegesen szép, fehér színû, ernyõs virágzatú növénnyel, amelynek a virágzatát nem sugárszimmetrikus virágok alkotják, de végül közös erõvel kialakítják azt, a mi nagy örömünkre. Felsétálva a várba, egészen a  vár felé magasodó sziklákig és tovább, számtalan különleges növénnyel találkoztam akkor, olyan ez a hely mintha botanikus kertben járnánk. Rövid idõ múlva visszatér Kékdroid a vasútállomásról, ahová a vasúti pályát követve szaladt el.  Enstein Speciális relativitás elmélete szerint a vasúti pályán egyenes vonalban egyenletesen haladó személynek lassabban telik az idõ, és ilyen sebességnél, mint Kékdroidé ez már számottevõ lehet, így egy pár trilliomod másodperccel megfiatalodva(vagy mi lettünk öregebbek ennyivel), boldogan tér vissza a sikeres „fotóhantingolásból”(bocs). Aztán felkapaszkodunk a várba. Útközben „erõs emberek versenyébe” botlunk, ahol a fatönk cipelés versenyszám zajlik éppen. Fel is ajánlom a segítségünket, hogy 1-2db „mázsás” fatönköt segítünk felvinni a várba, úgyis arra tartunk, ne menjünk már üres kézzel, de pechünkre lefelé kell vinni azokat, így ettõl a kikapcsolódástól sajnos ma elestünk. A várnál aztán „érzékeny búcsút” veszünk egymástól, mivel társaim várnézõbe indulnak, én pedig gyújtást adok a futócipõmnek. Végre kipihenhetik a velem eltöltött idõszak minden fáradalmát, kis csapatunk mára végleg szétválik.

Továbbfutnék, de rögtön defektet kapok. Háromszor kell lefejteni a lábamról a sáros futócipõmet,és a nem kevésbé sáros zoknimat, mire megszabadulok a tüskétõl. A Gilitkáig rendesen felszaladok, nem érzem a szintkülönbséget, jól futható a terep. Egyetlen akadályt csupán az utat napelemes kerti lámpaként szegélyezõ õzlábgombák, és más gombák látványa jelent, amiket jobb híján  a mobiltelefonommal kezdek megörökíteni. Mindenfélét látok. Van például olyan ami egy kifényesített fehér fiókgombhoz hasonlít, van olyan ami egy ökölbeszorított behajlított ujjú kézre emlékeztet, a kéz belseje kék, és mintha egy gyöngysor, vagy porcelán fogsor szegélyezné, olyan fogprotézisszerû , vannak olyanok amelyek egy  egész fatuskót teljesen betakarnak, és a számtalan különféle kalapos gomba, mindenütt amerre a szem ellát. Késõbb a Várkút utáni szakaszon, amikor már az izmaimnak egy kis nyújtásra is szükségük lesz, egy párszor leguggolok, és guggolás közben egy olyan „mikrovilág”, tárul elém újabb gombafajokkal, amit felülrõl egyszerûen nem lehet érzékelni. ( A gombák meghatározása jelenleg is folyik. Vannak már tippjeim, de egyelõre nem mernék galócát enni egyikre sem, azért nem írtam fajneveket.)

Ezután az Urunk „nagyijának” tiszteletére 1750-ben épült Szent Anna (Gilitka) kápolnához érek, ami a völgyrõl, a völgy pedig egy Kilit nevû püspökrõl kapta a nevét (becézett alak)- olvasom, utoljára július utolsó vasárnapján lehetett itt nagy nyüzsi. A padon megpihenek, és „némi oxigénnel vegyített szénhidrogént” veszek magamhoz kifli alakjában. Nem volt nagy az emelkedõ, de azért mégis megéreztem a felfelé futásokat. A héten már kétszer elfutottam magam, az egyik 25km-re sikerült, lehet hogy harmadszor már nem megy ilyen rózsásan. A kék-zöld kör(színvakok elõnyben) egy kicsit bevadul, majd hamar megszelídül. Fent a szintúton, éppen amikor egy irtózatos ütemben gyalogló idõsebb túratársat elõzök meg, ha nem is egy medve, hanem a fõszervezõ bukkan fel velünk szemben hirtelen az sövényen, aki olyan „mozi a moziban” kirándulásra indult a túraútvonalon, közben mindenkit kedvesen meginvitál egy „nagyfröccsre” a frissítõpontján. Fentebb a Homonna-tisztáson találkozom egy ismerõs túratársammal akivel a dózer-úton lévõ „itatóig” együtt haladunk, ahol csapra ütünk egy ásványvizes palackot. Ha a túraútvonalat, ami hozzávetõlegesen kör alakú, egy óra számlapjának fogjuk fel, nagyjából itt van dél, és az óramutató járásával megegyezõ irányban haladunk, míg az elõzõ években éppen az óramutató járásával ellenkezõ irányba haladtunk. A rendezõség megfordítva az irányt (némileg módosított útvonalon) gondoskodott róla, hogy be ne csavarodjunk végleg. Eddig két évet haladtam az elõzõ irányban, jövõre teljesen kicsavarodok, ha addig végleg be nem csavarodok (sanszos). A frissítõponton a nap végleg kisüt, és teljes pompájában megmutatja magát a kora õsz, azt az arcát, amit nagyon lehet szeretni benne. Nem rég hallottam, hogy a napnak van zenéje. A különbözõ nap által kibocsátott hullámok frekvenciáját hangszerekre alakítják át, és elõadják. Én most átalakítás nélkül is hallom a nap zenéjét. Lelkemet átmossa ez az égi fényorgonán elõadott különös „csillagszimfónia”. Megnyugszom. Elönt a béke, és a csend. Míg én révedezem a társam továbbindul. Fõszervezõ egy sportrendezvényen, úgy gondolom az Egri Testedzõ Klub által a hétvégén szervezett Barokk Futóparádéról lehet szó, csak közben beugrott egy gyors ötvenesre. Utána kocogok, egy darabig még beszélgetünk, majd gravitációs üzemmódban lezuhanok a hegyrõl a piros jelzésen. Egy helyütt valahol piros sáv helyett piros keresztet festett a jelzésfestõ. Errõl az a szakállas vicc jut eszembe, amikor a kalauz száll rossz vonatra. Az utolsó 50-es túratársat ezen a szakaszon elõzöm meg. Aztán végleg magamra maradok. De nem gond, mert ezen szocializálódtam. Egyedül szaladni az erdõben, ez nálam létállapot. Leérek a mûútra, ahol az úton futok. Nem tudom miért, de ezen a szakaszon akaratlanul is mindig Cseh Tamás: Petõfi halála címû dala tolul fel bennem, így ezt kezdem magamban hangtalanul énekelgetni. „Fehér zubbonyban,sötét nadrágban az úton futok, hátam mögött, vive la republique - két ló dobog. A hátam mögött vashegyek futó célra hajlanak, dzsidája végét kengyelbe akasztja a két lovas. Most...szembefordulni... Vive la...szembefordulni... „(Bereményi Géza)  Fájdalmas, de szép dal.

Letérek végre az útról,  a dal elhagy, majd egy meseszerû, mocsaras völgyben gigászi acsalapuk sorfala között haladok el, és a megduzzadt patakhoz érek. „Szegedi József átugrotta…” Jövõre a távolugrást is be kell gyakorolnom, mert ez most nem ment. Semmi vész, a cipõm teljesen vízhatlan,  a probléma csak az, hogy egy irányba, a víz szinte akadálytalanul jut be, de távozni már képtelen. A Varróházig udvariasan megelõz egy futó, stílusából ítélve valami „nagy ember” lehet(van tippem). Ezt a 4km-es szakaszt szeretem, de voltam már itt nagyobb „flow”-ban is, azért valahogy lekocogok. A lábam már savas egy kissé. A Varróháznál pont ott ahol tavaly, megdöntöm a hátamat úgy 2 percre, majd szombat délutánra összeverõdött baráti társaságok között evickélek elõre, még egy lovas kocsin vidáman sétakocsikázó társaságot is látok. Ekkor már irigykedek egy kicsit. Nem lenne jobb fent ülni, vagy pl. kocsiból pórázon kutyát sétáltatni, mint ahogy Kékdroidék hitetlenkedve látták a Meteoron. (Most jut eszembe, hogy nincs is kutyám.) A tó partján aztán megpihenek egy fagyökéren, egy óriási hagymás-zsíroskenyérrel a kezemben. A pontõrök mutatják, hogy üljek inkább a székre, de mondom, hogy nekünk teljesítménytúrázóknak nem való a szék, nekünk a gyökér dukál. A tó mellett felfedezek egy ásványmúzeumot, ahol szégyen még nem jártam, rövidesen családi programként pótolom.

Nekivágok az utolsó nagy hegynek, és felliftezem magamat a Kövesdi-kilátóig, ahol „kilátok”. A idõjárás stabilizálta magát, jó idõ van. Várkúton igazi vendégmarasztaló fogadtatásban részesülök, hangulatos társaság gyûlt itt össze, elbeszélgetünk. Aztán eszembe jut a küldetés, és tovább indulok. Az utolsó szakaszon 2 kimerült rövidtávos hölgy biztat, amikor elrobogok mellettük, és elkezdek felfelé futni. „Hátam mögött, hátam mögött, 2 nõ dohog…””, hallom még, hogy rám irigykedve azon tanakodnak, vajon felvenném-e valamelyiküket a hátamra, és elbírnám-e, végül az igenben egyeznek meg, olyan energikusnak látszom. Pedig ha tudnák…

Az Egedre felfelé menet a utat itt ott borító zúzalék között, néhány sárga macskaköveket pillantok meg. Ilyen macskakövek fedték valamikor a Kossuth utcát Egerben, emlékszem rá a gyermekkoromból. Mikor kerülhettek ide, nem tudom. Már tolul is a nóta, gondolom a fiatalabbaknak nem sokat mond:

„Járom az utam, a macskaöves úton… Sok régi barát köszön énreám…Mert én itt születtem, ez a hazám.” Ez már tuti „hipoxia”. Szerencsére közben felérek, ez megment, a dal kigurul a fejembõl. Mai utolsó produkcióm a célig a pontõröknek beleéléssel elõadott sportszelet reklám, majd 45 percet adok  magamnak, hogy a kollégiumba érjek, ez jelentené a 8 órán belüli teljesítést. A Egedrõl rendesen levágtatok, nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan is le lehet érni ezen a nyaktörõ köves ösvényen. Azért közben egy-két mosolygós pillantást küldök a virágoskertemben mindenütt kéklõ csillagõszirózsáimnak, és magamba iszom egy mézesen illatozó aranygerebcsin finom illatát.

Az utolsó erõpróba a Kis-Eged, hatalmas gyõzelem, hogy egy sarat kerülgetõ „lakkcipõs civilt” is sikerül megelõznöm felfelé, majd az úton találom magam, ahol újra a Petõfi dal „az úton futok” következik, amíg a járdára nem érek. Leszámítva a kerítésszaggató „vérebeket” gyorsan és eseménytelenül átszaladok az elõször reménytelenül hosszúnak tûnõ Vécseyvölgy utcán, majd a Várállomás mellett átkelve bezuhanok a városba, elhaladok az egri Minaret mellett, ami mintegy történelmi mementó, jelzõpóznaként mutatja az iszlám elterjedésének északi határvidékét. Büszkeséggel tölt el, hogy e terjeszkedés megrendítésében nagy szerepe volt az 1552-es hõs egri várvédõknek is. Mivel a török nem sokkal Eger ostroma elõtt csalta csapdába, és morzsolta fel az egyetlen bevethetõ, nagyobb létszámú(18 ezres) császári haderõt, 1552-ben Eger minden túlzás nélkül tényleg Európa védõbástyája volt. Ha akkor az egri várvédõk nem állnak ellen, az iszlám bekebelezhette volna az egész felvidéket, és talán a Magyar Királyság is összeomlik. Simán feladhatták volna a várat, mert a török olyan feltételeket kínált , ami a cselvetést kizárta. Mégsem tették, inkább dacoltak a világ legnagyobb birodalmának fõ erejével és császárával. Mivel hittek a gyõzelemben, ezért gyõzni is tudtak. Ez már igazi honvédõ háború volt, amikor a nagyszerû parancsnokok irányítása alatt Úr, jobbágy és katona vállvetve küzdöttek a falakon a közös balvégzet ellen. Ha felnézek a várfalakra, én most is ott látom Õket, mintha még ma is értünk harcolnának a nagy elõdök, az Egri Csillagok. Az idõ relativitásából következik, hogy azalatt a pár másodperc alatt míg a Minaret közelében elhaladok, sikerül a fentieket felidéznem.

Végül nem éppen szalonképes állapotban, nem kis feltûnést keltve átvágom magam a korzózó  egri „díszpolgárok” között. Ismerõseim, ha voltak közöttük, biztos nem ismertek föl, mert az anyám sem ismerne rám, olyan sáros vagyok.

Saját számításaim szerint 7:58 alatt teljesítettem a távot.

Köszönöm ezt a szép napot a rendezõknek, a pontõröknek és a túratársaimnak. Jó volt egy idõre itthon lenni megint, és nem „csak a testem” volt itt, hanem a lelkem is. Nagyon köszönöm!

„Summáját írtam Eger Csillagának,

Nagy vigasságát több száz túrázónak…”

(E sorokat az Úr 2010. évének Szent Mihály havában, a 19. napon vetettem winchesterre….)

Pax vobiscum! Salem alejkum!

Béke veletek!

-marton4-

Szegedi József

Pétervására