Végül felbukkan az állomás, meg a mellette lévő nagy rét. Ámulunk: a reggeli egy-két tucat autóhoz képest most teljesen teli van! És beérkezés, nahát, ez pont öt óra lett, perc-pontosan. A táv meg (60 méter híján) pontosan 25 km. Egészen szép; ötös átlag! Kellemes egy olyan túrán, ahová úgy érkeztem, hogy 60%-ot tettem arra, hogy fel kell, hogy adjam – és 30%-ot, hogy le kell neveznem. Megvan, sikerült! És a lábam sokkal jobban érzi magát, mint akár az előző napokban, akár ma reggel. Bónuszként pedig az esőt is megúsztuk. Oklevél, kitűző, és persze pecsét a kupa-füzetbe is. Fél órával később pedig – akkor már a szigligeti Várkávézó teraszán – leszakad az eső… Minden jó, ha jó a vége; megint. 

Kislepke fotókkal, röviden itt:

 Lepke 40

"Azt kell, hogy mondjam ez idáig rendkívül változatosan alakul számomra az idei túraév, hiszen eddigi 7 teljesítménytúrám során már 6 különbözõ tájegységben sikerült tiszteletemet tennem. Szerencsére március utolsó szombatjához érve is folytathattam tovább eme jó szokásomat, és jöhetett a legújabb kaland a sorban. Ez alkalommal a Keszthelyi-hegységre esett a választásunk, ahol egy könnyednek ígérkezõ "lepkevadászat" keretén belül szerettük volna bebarangolni a Balaton Ny-i szegletét, illetve felfedezni annak rejtett értékeit. Keszthely és környéke egyébként abszolút ismeretlen terület volt számomra, így elõzetesen már nagy izgalommal vártam, hogy jöjjön végre a hétvége, és ismételten új vizek felé evezünk....."

A részletes túrabeszámoló képekkel az alábbi linken érhetõ el: itin3r.blogspot.hu/2015/03/lepke-40.html

 Remek szervezésû túra egy csodálatosan szép hegységben. Részletesebb beszámoló itt.

Beszámoló a 40-es távról

 

Lepke 40.

2014.03.22.

Keszthelyi-hegységben jártunk,nézegessetek képeket az utunkról:

https://picasaweb.google.com/108946185154098013811/Lepke402014?authuser=0&feat=directlink

Köszönjük a lehetõséget!

dnvzoli

Lepke 25-ös táv

GPS-el mért távolság 24,6 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 595 m.

Reggel szolgálatból mentem túrázni, így, illetve tekintettel a vasárnapra tervezett birkapörkölt fõzésre, csak a 25-ös távra neveztem. A nevezés nem kicsit lassú. 09.25-kor álltam be a sorba, amely csaknem a sínekig ért. Körülbelül 30–40-en lehettek elõttem. 09.55-re sikerült beneveznem. A túrában ez bizonyult az egyetlen kellemetlen dolognak. Még némi készülõdés, s végre úton.

Ahogy a Vértesben is, itt is bemelegítõ emelkedõvel kezd az ember. Ez esetben 4,5 km-en 265 m szintet szedtem össze, ebbõl 2,4 km-t tettem meg lakott területen belül. Ennek egy része éppen csak emelkedik, majd fokozatosan válik egyre meredekebbé, de sehol sem válik igazán azzá. Nem kellett túl sokat mennem a Hosszú-völgyben, s az idei elsõ tavaszi héricset fényképezhettem. Megelõztem egy zajos csoportot, s igyekeztem minél hamarabb halló távolon kívül tudni õket. Az elsõ ellenõrzõ pontnál természetesen fölmentem a kilátóba, majd fotózást követõen, szaporáztam tovább lépteimet.

A sárga jelzés mentén megálltam néhány tavaszi kankalint lefényképezni. A Büdöskút elõtt kellemes fenyvesben vezet az út egy rövid szakaszon. Büdöskútnál, érdekes az ellenõrzõ pont. Két helyen pecsételnek, de ez csak akkor derül ki, miután az elsõnek megpillantottól elküldtek, hogy ott majd akkor kapok pecsétet, ha másodszorra érek ide. Jó megvan a második igazolás is és egy rövid szakaszon aszfalton folytattam, majd újra földúton mentem. Jó sok medvehagymát láttam. Az út közelében favágók dolgoztam. Utolértem egy gyõri párost, s mivel hasonló a tempónk, a túra hátralévõ részét együtt tettük meg, természetesen végig beszélgetve azt. Így sokkal gyorsabban telt az idõ.

Nem kellett sokat mennünk, s egy ellenõrzõ pontot követõen visszaértünk a Büdöskúthoz, ahol meglehetõsen sok dologból válogathattunk, frissítésképpen. Míg társaim frissítettek, én a meglátott ismerõsökkel beszélgettem. Sem éhes, sem túl szomjas nem voltam, így kihagytam, ráadásul a kíváncsiság is arra sarkalt, hogy kipróbáljam, a gyenge reggeli után (1 db tepertõs pogácsa, 1 db fahéjas csiga és 1 db banán), a túra elején elfogyasztott energiaszelet mennyire tart ki. Még a túra végére sem éreztem különösebb éhséget.

A Padkõ elõtt nagyobb gyerekcsoportot elõztünk meg, majd az ellenõrzõ pontot követõen megint. A Z+ jelzésen egy munkatársamat és fiát hagytuk le. Hamarosan visszaértünk Vonyarcvashegyre, s ettõl kezdve lakott területen, aszfalton talpaltunk. A Szent-Mihály-dombról is szép a kilátás. Végül, a vártnál hamarabb értünk vissza a vasútállomásra, ahol átvehettük az emléklapot és kitûzõt. Készítettem magamnak egy kávét, s hazafelé vettem az irányt, kicsit irigyelve a gyõrieket, akik átmentek az „Óbudavár éjjel”-re.

Szép idõben gyalogolhattunk. A túra útvonala nem túl látványos, de a Keszthelyi-hegységre jellemzõen kellemes sétaterepet jelentett. Természetesen láttam néhány lepkét is.

A túra ár/szolgáltatás aránya jó. 800 Ft-ért színes térképes igazoló lapot (a saját térképemet elõ sem vettem), emléklapot és kitûzõt kaptunk. A Büdöskútnál zsíros kenyér, tea és üdítõ volt az ellátmány, más egyéb inni- és ennivaló vásárlási lehetõségével.

Lepke 40

2012.03.24.

2009 után ismételten Lepke 40, ez évben Bazsi nélkül. A szombat – úgy, mint tavaly – az idén is munkanap, de egy nap szabadság feláldozása mellett a teljesítés kivitelezhetõvé válik. Az elõttem szólók már mindent elmondtak és fényképek segítségével megmutattak a túráról, így csak szösszenetnyi gondolatot írok le. Az idõ valóban nyárias volt, az ég kék, a fák virágoztak, a madarak csicseregtek és sok jó ember  gyûlt össze aránylag kis helyen. A feltételek adottak voltak egy jó kis testmozgáshoz. Az igazat megvallva, kicsit féltem a távtól és a szintemelkedéstõl, mert a PITE túra óta nem voltam túrázni, akkor pedig még 30 centiméteres hó volt a Mecsekben. Végül is nem törtem annyira derékba, mint amennyire számítottam rá, a nap végére kellemes fáradtság uralta testemet. A szervezés színvonala és az ellátás a megszokott volt, nekem újdonság a színes itiner és rózsaszín szélû kitûzõm sem volt még. A pontõrök mindenhol a maximumot hozták, a Büdös kútnál korlátlan étel-italfogyasztás. Egy jól sikerült túrán vagyunk túl, köszönet a szervezõknek!

 Lepke 40

Tavaly már bejártuk ezt a távot és remekül éreztük magunkat, így idén is a hosszabb utat tapostuk végig. Kora reggel jött értünk Gábor, aki idén a sofõrünk volt, amit ezúton is köszönök. Gyorsan összeszedtük még Pistit és Ildikót is és már haladtunk is Vonyarcvashegy felé. A reggel hidegnek ígérkezett, de Pisti már induláskor megjósolta, hogy mire odaérünk már közel fog járni a hõmérõ a 10 fokhoz, így fázni nem fogunk. Jóslata be is vált, mire 7 óraután pár perccel kiszálltunk a rajtnál az autóból már a 8 fokot is elhagyta a hõmérõ. Útközben már láttuk, hogy jópáran nekilendültek, így mi is igyekeztünk a szerelvény igazítással és a rajthelyre siettünk, hogy minél elõbb nevezhessünk. A korai idõpontnak hála nem túl sokan voltak még, így gyorsan végeztünk a szokásos adminisztrációval. Itt azonban meg kell, hogy jegyezzem, ha kicsit többen lettünk volna, közel nem ment volna ennyire flottul, ez a végén érezhetõ is volt, de ezt majd késõbb.

7:20-kor vágtunk végül is neki a távnak. A túra eleje és vége sajnos nem éppen lábat kímélõ, mivel elég sok aszfalt van benne (kb. 8km), de kora reggel ez meg sem kottyant. Hamar letudtuk a szebbnél szebb nyaralókat és bevetettük magunkat a falu feletti dombok közé. Kapásból egy húzósabb emelkedõvel kezdtünk egészen a Petõ-hegyen található Berzsenyi-kilátóig. Remek idõ volt, gyorsan lehetett haladni, az elmúlt hetek nem hoztak csapadékot, így nemhogy sár nem volt, de szabályosan porzott az út felfelé. Tavaly ilyenkor nagyon hideg volt és viszonylag sáros is volt az útvonal, most viszot virágoztak a fák és felérve az elsõ ponthoz már könnyíteni is kellett a ruházaton, mert igencsak megizzasztott bennünket a túra ezen szakasza és a remek idõjárás. A kilátóhoz érve megkaptuk elsõ pecsétünket és felmásztunk a kilátóba körülnézni. Sajnos kicsit párás volt a levegõ fõleg a Balaton felett, de azért remek kilátásban volt részünk. Készült pár fénykép és már indultunk is tovább.

Az út következõ szakasza kisebb lankák között vitt minket, miközben az idõ egyre melegebb lett. Megállapítottuk, hogy tavallyal ellentétben idén biztosan nem fogunk fázni és mivel tiszta volt az ég, elázni sem. Gyorsan megérkeztünk a Büdöskúti pihenõhelyhez. Ez a túra nagy etetõ pontja, bár az elsõ alkalommal még nem élhetünk ezzel a lehetõséggel, kár. Viszont kárpótoltak minket a lelkes pontõrök, akik igencsak jó hangulatban voltak és miután minket is megkínáltak jó hangulatuk forrásával, ránk is átragadt. Jófajta zalai borral kínáltak. Túratársaim éltek is a lehetõséggel és immár egy újabb pecséttel és jó hangulattal indultunk tovább. 

Elhagyva a pontot, elõbb kicsit felfelé, majd lefelé idultunk meg. Az erdõ még csak most ébredezett, így még téli arcát mutatta, azonban már voltak zöld foltok az aljnövényzetben. Ahogy haladtunk lefelé ki is derült, hogy mi a zöld növényzet, miután kellemes fokhagyma illat ütötte meg orrunkat. Hatalmas medvehagyma foltok terültek el mindenfelé. Több túrázó ki is használta a lehetõséget és fogyasztott a csemegébõl. Túratársaim is nekiálltak "legelni", így kényszerû pihenõt tartottunk. Gábornak mondtam is, hogy baj lesz még itt a reggeli kávé, majd bor és medvehagyma fogyasztás után, de õ mit sem törõdött ezzel, jókedvûen gyûjtötte be otthonra is az adagot. Miután befejeztük az "aratást" tovább indultunk Bélap-völgy felé, melyet hamar el is értünk. Újabb pecsét került az itinerre, majd elindultunk a Szerelem-dombon felfelé, mely nem egy nõi testrész, melyet a férfi túrázók biztosan szívesebben másztak volna meg, mint ezt az emelkedõt.

Az út a Szerelem-dombra egyben egyfajta tanösvény is érdekesebbnél érdekesebb táblákkal, de felfelé menet nem igen van az embernek ideje olvasgatni, hacsak nem ez a kimondott szándéka, vagy éppen pihenni támad kedve. A dombtetõt elérve gyorsan ereszkedésbe is kezdtünk a másik oldalán. Hamar feltûnt egy kõfejtõ, majd a Balaton sziluettje. Itt az ellenõrzõ pontok elég sûrûen követték egymást, így a Bélap-völgyi ellenõrzõ pont után alig 2km-rel máris megérkeztünk a Szépkilátói büfésor szokásos pontjához, ahol a már szokásos Balaton szelet várt minket a pecsét mellé. Itt kicsit többet idõztünk, bekaptunk egy szendvicset és rápihentünk az elõttünk álló két komolyabb emelkedõre.

Elsõként a Pap-hegyi Batsányi-kilátó következett ami csak 1km-re volt az elõzõ ponttól, de több mint 150m-rel magasabban. Útközben gyöngyörûen kivirágzott mandula fákat fényképezhettünk és persze az egyik legcsodálatosabb kilátást a Balatonra, a háttérben a kissé párába burkolózó Badacsonnyal. A kilátónál ismét pecsét, majd pihenés nélkül indultunk tovább.

A kilátó után pihentetõbb szakasz következett, mivel egy viszonylag sík, inkább lejtõs úton gyalogoltunk tovább. Útközben Gábor érdekes virágra hívta fel a figyelmünket, ez a tavaszi hérics volt. Egy csodaszép védett növény. Már tavaly is mutatni akart, de akkor sehogy sem akaródzott neki kibújni, most viszont a meleg elõcsalogatta és útban a Márványkõfejtõ felé egyre többel találkoztunk, melyek kínálták magukat a fotózásra. A virágokat elhagyva értük el a már említett Márványkõfejtõ alját és kezdtük meg az emelkedést a túra legizmosabb és egyben legmagasabb hegyére felfelé. Félúton népes iskolás csoporttal találkoztunk, láthatóan õk is élvezték a meleg idõt. Nekünk azonban tovább vitt az utunk a második, még keményebb emelkedõ felé, hiszen maga a Márványkõfejtõ Pisti szerint trükkös, amikor az ember már azt hiszi, hogy túl van a nehezé, akkor jön még csak a második még meredekebb fele. Na de ezt is legyûrtük és ott lihegtünk a tetején frissítõ után kapkodva. Amint kicsit pihentünk, már indultunk is tovább a következõ pont felé. Itt már túl voltunk a túra nagyján és fõleg a szintemelkedés nagy részén. A viszonylag egyenes terepen gyorsan elértük a vékonycseri elágazást, ahol a 25km-es táv visszacsatlakozik a 40-es szakaszba. Újabb pecsét került az itinerre.

Ez után a pont után jelentek meg az elsõ futók, köztük páran egybõl egyenesen futottak tovább, ahol balra kellett volna fordulni, de még idõben szóltunk nekik, mielõtt újabb nyomvonalat alakítanak ki a már megszokottak mellé. Széles erdei úton haladtunk és egyre melegebb lett, Gáborban meg elkezdett dolgozni a kávé-bor-medvehagyma kombó. Meg is állt a rekettyésben, hogy segítsen szorult állapotán, mi addig is tovább haladtunk. Sajnos a túra ezen szakaszán elég komoly tarvágások között haladtunk, ami egyrészt nagyon nem szép látvány, másrészt az erõs napsütés miatt nagyon meleg is az árnyékot adó fák nélkül. Szerencsére azért minden fát nem vágtak ki, a Szent-Miklós forrás elõtt már erdõben jártunk. A forrásnál újabb pecsétet kaptunk az itinerünkre, Gábor pedig megpróbált vizet facsarni az alig csöpögõ forrásból elég kevés sikerrel, így legnagyobb meglepetésünkre nekiállt eltakarítani a forrás elõtt. A jelenet elég viccesre sikerült.

Tovább indultunk, ismét felfelé. Népes csapat verõdött itt már össze. Hamar elértük a rendõrkutya temetõt, majd azt elhagyva viszonylag vízszintes szakaszon gyalogoltunk be a Büdöskúti pihenõhelyre. Itt már vagy százan pihentek és a pecsét mellé komoly ellátás is járt, ki-ki választhatott zsíros és margarinos kenyér közül, valamint tea és almalével öblíthette le azt. Miután jól belaktunk és köszöntöttük az ismerõsöket is, tovább haladtunk az alig fél km-re lévõ következõ pontig, mely a padkõi kilátó volt.

A pecsétet követõen a Csereze-hegy felé vettük az irányt. Tavaly ez a szakasz kimaradt, így újdonságként gyalogoltam a szakaszon. Igazából elég eseménytelen volt a túra ezen szakasza, azonban az ellenõrzõ ponton található remek kilátás kárpótolt a látnivalók hiányáért.

Innen hamar beértünk a faluba és a már említett ilyenkor már az ember háta közepére sem kívánt aszfaltos szakasz következett. Bár csak 2 km volt a két pont között, mégis sokkal többnek tûnt, mivel egyrészt látnivalóban itt is szûkelkedett az útvonal, valamint a meleg és az aszfalt másfelé terelte a gondolatokat. Fõként a fájó lábakra, de hát aki nem akarja, hogy fájjon a lába, az ne túrázzon. Szerencsére a Szent-Mihály dombot már árnyékban másztuk meg, melynek tetején kaptunk egy újabb stemplit a papírunkra. A jó idõt kihasználva rengetegen voltak fent a kápolnánál és gyönyörködtek a kilátásban. Pár fotó erejéig mi is megálltunk, de aztán indultunk is tovább, hiszen már nem volt sok hátra, de annak nagy része aszfalt és gyorsan magunk mögött akartuk tudni.

A faluba való visszatérés után kicsit tanácstalanok voltunk a Z+ és a Z3 találkozását illetõen, mert nem igazán volt jól jelezve, de szerencsére megtaláltuk azt. Nem lenne rossz erre a részre szalagozás, vagy a Z3 kicsit sûrûbben való felfestése, mert négyen sem találtuk meg, csak egy utcával feljebb. Itt azonban gyönyörû faszobrokat találtunk az ottani kápolna udvarában, melyek remek fotótémát szolgáltattak. Ezután ismét átkeltünk a fõúton és túránk utolsó hegye felé, a Vas-hegy-re kezdtük meg a felkapaszkodást. A hegy tetején megkaptuk utolsó pecsétünket is.

Meredek lejtõn indultunk meg lefelé, immár a cél felé. Újabb aszfaltos szakasz következett, melyet hamar letudtunk és megérkeztünk a célba. Itt már elég sokan vártak és kicsit fejetlennek tûnt az érkeztetés, sokáig is kellett várni, ezért vagy 10 perccel több került pl. az itinerre érkeztetési idõként, mint ami valójában lett volna, de ez csak kukacoskodás. Jobban fájó az, hogy egy gratulálok sem hangzott el, csak kvázi átadták a kitûzõt és az emléklapot, bár lehet, hogy a sok túratárs után erre már nekik sem volt energiájuk.

Összességében a túra kellemes, az útvonal gyöngyörû, bár a végén a Szent-Mihály domb eléggé kiszúrás, csak azért beletenni a túrába, hogy meglegyen a 40km szerintem teljesen felesleges, fõleg a rengeteg aszfalt miatt. Az ellátás nagyjából ugyanaz, mint tavaly, az itiner és a kitûzõ semmit nem változott. A szervezés a rajt/cél tekintetében kissé kaotikus, azonban az ellenõrzõ pontokon a pontõrök remekül helyt álltak és nagyszerûen felkészültek voltak.

Túratársaim nevében is köszönöm a remek túrát, a kellemetlenségek ellenére is biztosan eljövök jövõre, ha nem jön közbe semmi.

Túra trackje

Lepke 40.

2012.03.24.

A túra képekben:

https://picasaweb.google.com/108946185154098013811/Lepke4020120324?authuser=0&feat=directlink

Jó kis gyaloglat volt,szinte nyári melegben,a déli tájolású domboldalokon szerintem volt vagy 30 fok:)

Úgy érzem,mivel legutóbb megfogalmaztam némi bírálatot is kötelességem megjegyezni,hogy a körülmények javulást mutatnak,kiszínesedett és használható minõségû lett a térképkivonat,és már nem kezdõ túrázóként az útvonalvázlat is segítségemre volt:)Azért a Csereze-hegy és a Szent Mihály-domb között most sem sikerült rátalálni a kijelölt útra,bár Kiss Pisti még mondta is,hogy egyenesen le a dzsindzsán át a zöld kereszten,de nekünk szimpatikusabbnak tûnt a jobbos ág....:)De azért meglett-a domb:)

Köszönöm a lehetõséget!

dnvzoli

LEPKE 40

Sokat nem kellett gondolkodni, hogy hova megyünk a hétvégén túrázni, mert ezen a szombati napon csak a Lepke teljesítménytúrát rendezték az országban. A szokásos péntek esti szervezkedés során lebeszélt forgatókönyv (plusz egy kis csúszás) szerint indultunk szombat reggel Vonyarcvashegyre. A viszonylag késõi indulás miatt nem rajtoltunk korán. 9 körül értünk fel és 9:15-ös rajtidõvel vágtunk neki a 40-es távnak 3-an; Évi, Csabi meg én. Két másik utastársunk, Ágota és Imre a 25-ös távot választották. Hogy ne kelljen sokat várniuk ránk a végén, megbeszéltük, hogy haladósra vesszük a figurát. Ez sikerült is J de erre késõbb visszatérek.

Szóval 9:15, rajt. Az elsõ pontig egy kisebb emelkedõt kellett leküzdeni a Berzsenyi-kilátóig. A 4,8 km-t le is tekertük egy 6,4-es átlaggal. Évire vártunk 2 percet, addig én kiláttam. Pecsételés után indultunk is tovább. A 2. pontra hamar odaértünk. Meg is lepõdtünk hogy már elment 11 kilométer. Itt kicsit rontottunk az átlagon, mert kajapont volt. Jól belaktunk zsíros kenyérbõl, meg isteni finom, meleg teából. A térképrõl látszott, hogy jövünk még ide vissza. A következõ pontra leereszkedve, nem húztuk az idõt, siettünk tovább. Ez a szakasz meglepõen száraz volt, ahhoz képest milyen lehetett volna. Reggel sokat töprengtem, hogy cipõt húzzak, vagy bakancsot. Végül cipõre esett a választás, érthetetlen módon, mert otthon szakadt az esõ. Viszont utólag, a túrán nagyon nem bántam meg, hogy cipõben jöttem, mert szinte egyáltalán nem volt sár. A pálya haladhatósága miatt kicsit le is szakítottam Csabiékat. Gondoltam a következõ ponton megvárom õket, de ott meg pécsi ismerõsöket értem utol, akik pont indultak tovább, így velük tartottam. A következõ, 6 ep. nem volt messze, de ez is egy kilátó volt. Ebbõl sejtettük, hogy lesz egy kis szint. Nem is volt hosszú, viszont elég meredek. Itt lemaradtak a Szilárdék is. Gondoltam, fent tényleg megvárom már a Csabiékat, de ez most sem sikerült, mert most engem értek utol. A szomszédból egy helyi ismerõs érkezett a pontra, R. István. Mivel már régen találkoztunk, úgy döntöttem, hogy velük megyek. Egy zalaegerszegi sráccal ment együtt. Kérdeztem, hogy-hogy ilyen késõn indultak. Erre õk: Reggel elõször lefutottuk a 25-ös távot! Hát ehhez csak gratulálni tudok! Rudit ismerve, sejtettem, hogy nem fogunk lassan menni. Egy picit bele is futottunk a lejtõkbe, de alapból is szedtük a lábunkat! Mivel Rudi helyi gyerek, nem is kellett néznem a térképet, ezért nem is maradt annyira meg az útvonal. Egyszer csak azon kaptam fel a fejem, hogy visszaértünk a reggeli kajapontra. Itt ugyanaz a finom tea és a zsíros deszka várt. Ez jó volt! Mivel eléggé fújt a szél nem ücsörögtünk sokat. Már csak 10 km és bent vagyunk. A táv valamivel rövidebb lett a kiírtnál, mert a végén levágtak egy szakaszt fakidõlések miatt. Volt még egy-két pont, az utolsó a Kitaibel-kilátónál volt. Itt kicsit gyönyörködtünk a ködös, de így is szép kilátásban. Innét már csak le kellett ereszkedni a célba.

Reggel Csabival beszéltük, hogy ha 5-re beérünk az egész jó, mert akkor mentünk egy 5-ös átlagot és akkor még idõben el tudunk indulni haza. Hát nekünk sikerült 3:20-ra beérni. Ezt akárhogy is számolom 6 feletti átlag. Hát nem csalódtam Rudiban! Évire és Csabira sem kellett többet várni 20 percnél. Így 4-kor már indítottuk is az autót. Néha kell egy haladósabb túra is.

Az ellátás kifogástalan volt. A hozott kajából a célban ettem elõször. A pálya meglepõen jó volt. Az idõ lehetett volna picit jobb is, de ez nem húzta le a túra hangulatát.

Az egyetlen dolog, amibe talán bele lehetett volna kötni, az a rajtoltatás volt. Lehetett volna külön sorban indítani két távot, mert rengetegen voltak és viszonylag sokat kellett várni.  De ez eltörpült az egész túra rendezése mellett.

Köszönet mindenért a rendezõknek.

Dpeti

Lepke 40

Süvít a szél a Bakony felõl, néha megsoroz egy erõsebb vízpermet-hullámmal, néha csak csendesebb, áztatóbb esõt kapunk, ahogy Kerek repkénnyel sétálunk az egykori Jutaspusztai pályaudvarra, amelyet eufemisztikusan Veszprém külsõre, majd egyszerûen Veszprémre rövidítettek a vasút története során. Két mozdonnyal érkezik a személyvonat Székesfehérvárról, a hátsó gép leeresztett áramszedõvel, hidegen utazik Szombathelyre, ezzel némi hasznos terhet is képviselve a szerelvényen. Bobán a veszprémihez hasonló, vágtázó északi szél fogad, megkávézunk a legutóbbi itteni kocsmázás óta kikupálódott restiben (értsd: azóta dupla áron mérik a kávét). Az állomás mögötti buszforduló tartozékául szolgáló nyomóskútból töltjük fel a Veszprém óta kiürült palackot, plüsskutya árválkodik a kék objektum mellett a sárban. Repkény megmenti a láthatóan párszor megtaposott jószágot, aki az internacionalista globalizmus jegyében angol nevet kap, õ lesz mostantól Lucky. Visszatérünk a peronra, befut a Szombathely-Kaposvár sebesvonat, ez röpít tûpontos indulást-érkezést tartva Vonyarcvashegyig. Leszállunk, meglehetõs nagy tömeget találunk a váróteremben és elõtte, amelyben nagyszámú ismerõssel sikerül találkozni: Vándor Csillag és Bubu igyekeznek már kifelé, valamivel hátrébb a sorban az ELTE SE képviseletében Lépéshiba, Szötske, cr_lupin, magasodnak ki a tömegbõl, késõbb Petamival is összefutok. Repkény vállalja, hogy egyedül küzd meg a rajtoltatókkal, kitolatok, a bejáratnál Tinca, Vinatti, R.Gellért és Lestat várják az elõttük lévõ sor elfogytát. Repkény diadalmasan érkezik a papírokkal, meglódulunk. Közben jut pár pillanat az itinerként szolgáló A/4-es lap tanulmányozására: õszinte bánatomra és meglepetésemre a Szent Mihály-domb kimarad, helyette a Lajos-völgyön húzódó jelzetlen utat kell követni a Vas-hegy tövébe. Ezáltal a táv valami három kilométerrel rövidebbé válik, de kíváncsi lennék egy pontos mérés eredményére is.

Kitrappolunk a fõútra, balkanyar, jobbkanyar, kevés autós járkál ilyenkor a 71-esen. Csekély marad a forgalom, ahogy végigballagunk az üresnek, lakatlannak tûnõ luxusnyaraló-soron. A házsor végénél iskoláscsoportot elõzünk, félhangos megjegyzések kísérnek a sietésre való utalásokkal, nem utoljára a mai nap során. Majd kinövik. A fenyõerdõ fortissimóban bömböl a szélben, mellettünk most és az egész túra során igényesen kialakított út- és helyzetjelzõ táblák informálnak névvel, földrajzi koordinátával hollétünkrõl és tszf. magasságunkról. Külön tetszik, hogy minden táblán más életformáról láthatunk kisalakú, festett képet. Megérkezünk a Berzsenyi-kilátóhoz, gyorsan túlesünk a pontõrök kérdésein (rajtszám, papír), az erõs szélre és a kilátást óhajtó nagyszámú érdeklõdõre való tekintettel kihagyjuk a panoráma megtekintését. Elsietünk, jórészt zúgó fenyõerdõben, néha még kopár fák között kanyargunk és emelkedünk a továbbiakban. Az egynyomos ösvényen iskolások vidámkodnak, pont abban a korban járnak, amikor ez már nem aranyos, de még nem jópofa. Türelemre intem magam, elvégre a többségük vissza is köszön, a lányok közül a többség csókolomot köszön, a vagányabbak csákányt kiáltanak, mire a társaik jókat vihognak. A fiúk nem vagánykodnak. Elhagyjuk a zsezsegõ csapatot, felérünk a Pad-kõ oldalában futó, széles gerincútra, jobbra adódik némi kilátnivaló: völgyek, dombok kopár tölgyerdõit színezik sötétzöldre elnyúló sávokban a fenyvesek. Elõttünk a Vándor Csillagból, Lévay Bélából és Bubúrból álló trió halad nagy sebességgel, távbeszélgetést tartunk pár mondat erejéig. Beérjük SzLA-t és a vele haladó Edinát, Repkény egykori iskolatársát és városbelijét, innentõl idõnként kibõvülõ négyessé válik a két kétfõs társaság, nem kell félni a beszédtéma hiányától. :)

A nagy beszélgetés közepette nézelõdök erre-arra. Felleljük például a soron következõ táblát, megtudjuk, hogy a h=357 m magas Gúla-tetõn járunk, a pozíciónk északi szélesség 46°48,430', keleti hosszúság 17°19,403', továbbá Büdöskút már csak 579 méterre található és a táv leküzdéséhez 8' áll rendelkezésünkre a sárga és a zöld sáv jelzéseken. Ijesztõ pontosság, és ez még csak a legfelsõ tábla a háromból. Mellettünk egy rét húzódik, a túlsó végében a tetõn az adótorony szinte karistolja a fel s alá száguldozó felhõk alját. Megérkezünk az eddigiekhez hasonló precizitással definiált Büdöskútra, a rendezõk épp rakodják az ellátmánynak valót, szemfüles résztvevõk már most hozzájutnak néhány szelet zsírospapihoz. Némi sorállás után elszabadulunk a kicsit belassult pontõröktõl, hosszan lejtõ szakasz áll elõttünk. Sikerül nem elvéteni a sárga sáv letérését, jutalmul sáros szekérutat kapunk, mellette minden oldalon zsenge medvehagyma-mezõkkel. Leszakítok pár levelet, elrágcsálom, elöl Repkény is hasonlóan cselekszik. A Szoba-kõ-barlangnál ifjú pontõrök ücsörögnek, megtekintésre ajánlják a pont névadóját, de a lefelé vezetõ csapásra valószínûsített sár- és susnyahelyzet miatt idén ez is kimarad. Ballagunk tovább, elõttünk két domb között kinézve a Balaton haragosszürke víztükre terül el. A lányok elõrehúznak, SzLA-val alig gyõzzük tartani a lépést mögöttük. Végigballagunk a völgyön, játszótérnél derékszögben balra indul egy ösvény, felkaptatunk rajta a Szerelemdombra. Kollektívan megtekintjük Pele apó tanösvényének azon állomását, amelyen Pele apó alvását a leírva bizarr látványt nyújtó „Hópityipû!” (sic!) szóval illusztrálták. SzLA visszakiabál (8€+Mwst.) egy túratársat, aki az amúgy logikusan adódó, ám jelzetlen úton folytatná a túrát. Dolomitbánya kínálja a visszatérõ fotótémát, onnan pár lépés és lent is vagyunk a büfésoron. Ezúttal is elnézést kérek a kinti asztalnál kávézgató túrázóktól, akiket elõször ellenõrzõpontnak vélek, pedig a pecsétet és az ajándék extra méretû Balaton szeletet a kocsmában osztogatják. A színen megjelenik egy bögre kávéval Pataporc, majd SzLA is megszervezi a maga koffein-utánpótlását. Utolér Tinca, a következõ néhány kilométeren erõs fékezéssel becsatlakozik hozzánk.

Megkapjuk a következõ emelkedõt, vízpermet-hûtéssel ballagunk fel rajta a Batsányi-kilátó tövében õrködõ ellenõrzõ állomásra. Mintha kevesebb lenne a fa az út mentén, de lehet, hogy csupán rosszul emlékszem. Bélyegzõ, kimaradó kilátózás, mert a társaság nagy lendületben közlekedne már tovább. Elhúzódó emelkedõ vezet a Márványkõfejtõ-hegy tetejére, a légmozgás jelentõs hûtõteljesítménye miatt azonban sikerül nem megizzadni rajta. Néha érdemes visszanézni: az eddig járt dombvonulat gerince mögött a Balaton higanyszínû víztükre nyúlik el, mögötte a somogyi lankák húzódnak a ködös távolban. Végre készülhet néhány, nem ellenfényes kép. A tetõn kikönyörgök pár kortynyi vízellátást Repkénytõl, pedig nálam van a bobai kútvíz, a táska mélyén – jól jön majd a visszaúton. Feltrappolunk a Vékony-Cserhez, a putriromot lassan nagyítóval kell keresni. Újabb ellenõrzõpont következik, buzgón diktáljuk a rajtszámokat. Visszacsatlakozik mellénk a 25-ös táv, ennek ellenére az elmúlt évekhez képest csekély mértékû létszámtöbblettel találkozunk a túra hátralevõ részében. Elkanyargunk a magaslesek földjén, dohányzó túrázókat elõzünk hirtelen kigyorsítással. Tinca megkínál eredeti, -Dilen-féle süteménnyel, megbeszélem magammal, hogy az egyik finomabb, mint a másik, ezúton is köszönöm. :) Elõrehúzunk kissé, a Szent Miklós-forrásig, ahol megcsodálom a forrásra telepített leendõ vízerõmû egyszerûsített makettjét. A pontõrök borral kínálnak, elkortyolunk Repkénnyel ketten másfél decilitert, hadd ártson. Csatlakozom a forrás völgyfõjébõl nagy lendülettel ellóduló Tincához, majd amikor utolér a második körét rovó Rudi István és útitársa, már nem tudom felvenni a hetes átlagú sétatempót, bevárom a Repkény-Edina-SzLA triót. Tartunk egy medvehagyma-szüretelõ szünetet, másnap leves és saláta készül a levélkékbõl, kapacitásnehézmény miatt az egész adagból ennyire futja.

Érdekes sziklákat kerülgetve felsétálunk a Kutyasírokhoz. Nehéz eldönteni a helyszínen, hogy kitakarították-e, avagy tényleg új hantokkal kellett bõvíteni a szolgálatteljesítés közben elhunyt ebek nyughelyét. (Kitakarították, rendbehozták.) Elkanyargunk az adótorony mellett, irtások mellett kapunk ízelítõt abból, milyen a kilátás a Keszthelyi-hegységben a Keszthelyi-hegységre, ha éppen felhõs az idõ. Visszatérünk Büdöskútra, sportszakmai találkozásra kerülünk -rafter-rel és útitársával, sõt, Pataporcék is utolérnek. Felfalunk kettõ-kilenc szelet zsíroskenyeret, a forró teából a repetát a Pad-kõig hurcolom a fémbögrében. A hegytetõn jut eszünkbe megérdeklõdni a pontõröktõl, hogy mi motiválta a rendezõséget a túra lerövidítésére: a válasz a Z+ eddig is nehezen járható lejtõjének járhatatlanná lényegülésében rejlik. Vagyis nem lehet lemenni a fenyvesben, ezért történt a levágás és a Szent Mihály-domb kihagyása. Kár érte, lehet, hogy jelzetlen úton, szalagozással végig lehetett volna vinni a gerincen a túrát, a fenyvesbe veszõ út helyett az eddigi rendezések során többek által igénybevett kispista-úton – feltéve, hogy az nem vált magánterületté. Az viszont már a rendezõk javára írandó, hogy így a 25 km-es táv is felmegy a Vas-hegyre. Pad-kõn egy idõre elválunk a kilátóba vezetõ sort kiváró -rafter-éktõl, szinte egyedül vagyunk a hosszú, jórészt fenyvesben vezetõ úton (hülyeség, négyen nincs az ember egyedül...), kivéve, amikor oda-vissza elõzgetjük egymást Lévay Bélával. Megérkezünk a következõ ellenõrzõpontra, itt válunk el a Z+ jelezte gerincúttól. Az újjáélesztett Tanúhegyek nyomában elsõ kitiltott résztvevõje, önmagát már kellõen illuminált állapotba hozva, az igazi pontõrök borával kínál, viszont nekünk nem adja elõ a fokosforgatós mókát, amirõl késõbb Bubu beszél. Szerencsére. (Lehet, hogy veszélyességi pótlék járna a Lepke pontõreinek, mert a srácok dünnyögésébõl azt veszem ki, hogy a fokosos ember önszorgalomból van ott...)

Jelzetlen, abszolút egyértelmû, kavicsos út vezet végig a Lajos-völgyön, szép fenyõerdõt kapunk magunk köré. A völgy végében ellenõrzõpont fogad, pótlandó a kimaradt kápolnai pontot, itt térünk vissza az eredeti útvonalra, fel a Vonyarcnak utónevet adó Vas-hegyre. Felkanyargunk, Repkénnyel megvizsgáljuk a kilátót is, itt ér utol matus.petiék társasága. Elnézünk a felborzolt tûlevelû lombkorona felett, délen erõsen fodrozódik a Balaton vize, nyugaton Keszthely városának a jellegzetes épületeit sorolja egymásra licitálva Átol Csaba és matus.peti. A lejtõ tetején belépek három ifjú túratárs elé, egyikük lemondóan legyint a kilátó láttán, s így kommentálja a helyzetet: „Na, menjünk innen a büdös, retkes...”, szóval mindenki találja ki, hova. Ebbõl arra következtetek, hogy az illetõ immár kevéssé fogékony a kora tavaszi balatoni panorámára. -Rafter-ék is beelõzik a letargikus kis csapatot, letrappolunk a végére porossá, csúszóssá váló meredeken. Bevárjuk a túrabotot a poros lejtõvégen élesben tesztelõ Edinát, hátvéddé lényegülve trappolunk a cél felé. Az útról balra nyílik egy újonnan kialakított ösvény, padok és kivágott fák szegélyezik. Ezzel vissza is térünk a faluba. Megfigyeljük az épületeket: az egyik háznak nem eléggé aranyozott az ajtógombja, a másiknál ugyan kolbászból van a kerítés, de az nem elég csípõs, a harmadik pedig olcsó, pekingi kacsaláb-utánzaton forog. Egyszóval, csupa rozzant vityilló mellett haladunk el a fõútig. A vasútállomásra menet jobban van alkalmam megvizsgálni az utcát díszítõ elemeket, felfedezek egy EU-s csillagokat tartalmazó, csúcsára állított fémkockát. Ez mintha eddig nem lett volna, vagy nem figyeltem oda, utóbbi erõsen valószínû. Besétálunk az állomásra, odabent páratlan irányba közlekedõ Bz motorvonat motor+mellék összeállítású szerelvénye várja a szabad jelzést.

A célban ismét némi sorállás következik, aránylag hamar kézhez kapjuk a díjazást – idén újítottak, lila keretû a kitûzõ. A közösségi élmény fokozása érdekében nem utazunk el az elsõ személyvonattal Tapolcára, elbeszélgetünk -rafter-rel, Edinával, SzLA-val, a hosszú ideje már a célban várakozó Lépéshibával, befutnak mgruberék, velük utaznak haza útitársaink. Találkozunk a duplázó DJ_Rushboy-jal, késõbb Joeyline-nal, Petamiékkal. Visszaérkezik Vándor Csillag és Bubu is, utóbbi szemrehányón mondja, hogy akár velük haladva is elértük volna a vonatot. Közben megszakítom a forgalmista ebédjét, jegyvásárlás céljából, meg boltot is keresünk, de a jelek szerint õk sem tartanak ma munkanapot. Negyed hat körül megérkezik a 208-as Bzmotból és egy Bzx mellékkocsiból álló vonatunk, beszélgetünk, nézegetem a különbözõ vasúti felvételi épületeket. A fél órás, hiábavaló boltkereséssel eltöltött átszállási idõ leteltével Tapolcáról lendületesen húz ki a szinte üres kocsik élén a remot Csörgõ. Mellettünk a zord szürkületben a Tanúhegyek tornyosulnak a vaspálya fölé, nyugaton a Márványkõfejtõ-hegy hosszú fala zárja a láthatárt. Lassan besötétedik, majdnem elfelejtünk leszállni Balatonfüreden, aztán majdnem kockára fagyunk a szélben, amíg elsétálunk Balatonarácsig, hogy ott szálljunk fel a veszprémi buszra. Közben arról beszélgetünk, micsoda jó kis túra kerekedett a mai Lepkébõl is, köszönöm minden útitársunknak és a rendezõknek.

-Kékdroid-

Képek

Végre eljött idén is a Lepke-túra, amit már nagyon vártunk. Bevártuk a pesti haverokat, hogy együtt menjünk, kivételesen mi Kaposvárról most elõbb értünk oda. A parkolásnál találkoztunk egy természetvédelmi õrrel és az agarával.

Nevezésnél [25km] az elmúlt évekkel ellentétben nem kellett most sokat várni, picit kevesebben voltak idén, mint szoktak lenni és hiányoltam én is a fiatalabb korosztályt. Sebaj, ez majd változik, ahogy cseprednek.

Rajt után a kedvenc kis házainkat újra megnézhettük, s a Berzsenyi kilátó még mindig szép. Büdöskúton az elágazóban lekapcsoltak pár szlovén quadost, mert otthon kellene rongálni a természetet inkább.

Elmentünk a szokásos felsõ hurokra, ahol végre begyûjtöttük a környéken hiányzó geoládát [#239], aztán mentünk vissza a csomóponthoz, ahol a quadosok még mindig ott voltak tartva, hogy legyen egy kis szankció is, plusz ittunk egy igen kellemetes teát is, ezúton is köszönet érte. Valakinél volt egy argentin dog, szájkosár nélkül, és a természetvédelmi õr agarára támadt rá, csak a szerencsén múlott, hogy nem lett baja a kutyának - na meg a gazdiján, aki a legjobb idõben rántotta el.. Nemrég voltunk hasonló eset szemtanúi, inkább eljöttünk. Leellenõrztük a padkõi geoládát is, aztán a helyes úton felkapaszkodván a Szent Mihály-dombra, láttuk, hogy nincsenek a pontõrök, csak lent, nem sokan jöttek a helyes irányba :)

Besétáltunk a célba, ahol meglett a jelvény és a nem messzi gyorsétteremben pótoltuk a kalóriát.

Fotós bácsival több helyen is találkoztunk, reméljük a képek szervere kap majd egy kis sávszélesség-bõvítést idén...

Végezetül a trackünk: 

Lepke 40

Elõhang

Álmosan kevergetem a kávét, miközben körülöttem mindenki lázasan készülõdik a túrára. Azért remélem, még megvárnak az indulással. Lássuk, mi kell egy ilyen túrához... kéthetes újság, Budapest térkép, összecsomagolhatós szatyor, az nem. A csavarhúzón gondolkodom egy kicsit, aztán a táskában hagyom, ki tudja, még elfelejteném visszatenni. Fel kellene öltözni: amúgy sincs kifejezetten túraruhám, most azonban még a szokásosnál is alább adom, amikor a szokásos utcai holmimat veszem fel. Bedobok négy liternyi löttyöt a zsákba, felõlem mehetünk.

A nevezés

Vonyarcvashegy felé utazva a Suzukiban Kerek repkény széles mosollyal meséli a Lepkén elõször induló öccsének, hogy mi már ilyen meg olyan sokszor jártunk ezen a túrán és csukott szemmel is eltalálnánk... illene már tudnom, hogy ilyenkor kapitális méretû eltévedéseket szoktunk mûvelni, vagy legalábbis agyonjelzett elágazásokat, kanyarokat benézni. Rövidke sorbanállás, kitöltött nevezési lapokkal – Repkény édesapjának a papírján elnéznek valamit, besorolják a 40-es távra, holott a 25-ösön indul. Sebaj, majd magyarázkodunk a pontõröknek, hogy hová tûnt a köztes rajtszám. Ja, idén új itinert kapunk: színes térképpel, alatta a jól bevált útvonalvázlattal, a lap túloldalán éppen annyi információval, amennyire szükség lehet. Érdekesség, hogy nem az egyes pontok közötti szintemelkedést írják le, hanem az adott pont tengerszint feletti magasságát.

Elsõ szakasz: Vonyarcvashegy – Büdöskút I.

Furcsa név, de ha egyszer így hívják szegény Büdöskutat, amely ráadásul a Keszthelyi-hegység egyik jelentõs csomópontja a turistautak szempontjából. Kisétálunk a faluból, a szokásos Balaton-menti vityillók között, néhányuk árát összeadva már egész csinos használt villanymozdonyt lehetne venni. Lassan elszakadunk Repkény édesapjától, elérjük a fenyõerdõt, szinte észrevétlenül emelkedik az út velünk a Petõ-hegyre, ahol a pontõrök a kilátó lábánál unatkoznak, kapunk egy kettest a pecséten. Fellátogatunk a kilátóba, ha már erre járunk, ez a mai elsõ ilyen létesítmény: hibátlan körpanoráma tárul elénk, alig párás az ég alja, dél felé jól látszanak a Balatonszentgyörgyön túli dombok, az már Somogy. Olyan jól elbeszélgetünk, hogy elindulunk szembe a mezõnnyel, Repkényék édesapja érkezik szembe és nem érti, miért adjuk fel a túrát – nem égõ, ááá, nem. Két futó sporttárs minket követve szintén belesétál a csapdába, nagy elánnal húznak el újra mellettünk. Elkezdünk enyhén ereszkedni, nincs különösebb látnivaló, elég az erdõ, a csend és a nyugalom. Rövid idõre zökkenünk ki a nagy harmóniából, amikor megelõzünk három leányzót, egyiküknél egész diszkréten szól a mobilról a zene. De gustibus non est disputandum, tartja a mondás, én azért ezt mégsem nevezném zenének. Haladás viszont a tavalyi évhez képest, hogy nem mindhármuknál szól egy-egy telefon, hanem összesen szól egy. Gyorsan elõzünk, visszaáll a csend. (Személyes megjegyzés, nem csak errõl a túráról, hanem úgy általában a túrákon való zenehallgatásról: ma már olyan jó minõségû, kicsi, könnyû fej- és fülhallgatók vannak elérhetõ áron, hogy aki mindenáron zenét akar a természetben hallgatni, az vegye a fáradságot és használjon ilyet. Ezzel mást sem zavar és a zenét is hallja. Tényleg, énekelni ér? Az is zene, valamilyen szinten és lehet, az is zavar másokat.) Amíg a zenés témán tanakodunk, lassan kiérünk a Büdöskút elõtti réthez, balra a Köves-tetõn lévõ adótorony emelkedik a táj fölé, elõttünk fenyves sötétlik, azon túl már az ellenõrzõpont vár. Két pontõr pecsétel, mosolyogva, kedvesen.

Második szakasz: Büdöskút I. - Büdöskút II.

Innen elvileg nagy nyugalomban haladunk lefelé a Bélap-völgyi pontig. A gyakorlat ezzel szemben azt mutatja, hogy simán elhúzunk kelet felé a piros sávon, ahol egyébként a rövidebb táv halad. Alig ötszáz méter után kapcsolunk, Repkény bevallja, hogy õ tehet róla, nem kellett volna olyan magabiztosnak lennie a rajtban. Visszamegyünk a keresztezõdéshez, közben medvehagymát rágcsálunk, lelki sebeinkre gyógyírként. Irány dél, szépen ereszkedünk is a következõ pontig, ahol három lelkes ifjú adja a pecsétet és az útmutatást a barlang felé.

Közjáték: Szoba-kõ-barlang

Szépen kitisztított, poros csapás visz a völgy aljára, széles nyiladék vezet tovább felfelé, de nekünk az most nem kell. Inkább nehezen járható, alig kitaposott ösvénymaradékot követünk egy magas sziklahasadékhoz, ez a barlang, amelyet a fiúk odafent olyan lelkesen ajánlottak. A hasadék aljában nem olyan régi tûzrakás maradványai, oldalt sziklamászók által ütött lyukak, nyomok figyelhetõk meg. Megfigyeljük, nyugtázzuk, sziklát nem mászunk, visszakapaszkodunk az útra – utóbbit csak képletesen, amibe kapaszkodni lehetne, az mind szúr, csíp, harap.

Vissza a második szakaszhoz

Trappolunk tovább az úton, elõttünk fel-felbukkan a Balaton víztükre, szépen ereszkedünk, elérünk egy mûutat, egy idõ után elkezdek aggódni, hogy elfogyott a jelzés. Nem fogyott el, csak ritkás, különben is, a letérõnk nyugat felé eléggé egyértelmûen jelzett lesz – nyugtat Repkény. A legutóbbi benézés óta azért vannak fenntartásaim. :) El is érjük nevezett letérõt, valóban nem lehet eltéveszteni, de ellenõrzõpont most nincs, sõt, hivatalból nincs, a barlangos pontot a Szépkilátó követi. Felkaptatunk a Szerelemdombra, megelõzünk egy jólszituált társaságot, majd lebattyogunk a felhagyott dolomitbánya mellett Szépkilátóhoz. Sosem értettem, mitõl lehet ilyen nevet adni egy országúti pihenõhelynek, most már tudom – az út túloldalán van egy kilátópont, valóban szép kilátás nyílik a tóra és a Tanúhegyekre. Ehhez a felismeréshez elég volt valahol egy pillanatra visszanézni még a következõ emelkedõ eleje tájékán. Trappolunk tovább Pele apó tanösvényén, ez a part a bemelegítõ a Márványkõfejtõ-hegyre, ennek a túrának a hangulati (és földrajzi) csúcspontjára. A Batsányi-kilátón újra találkozunk a Szerelemdombon megelõzött társasággal, egy hölgy lelkesen magyarázza, hogy a Szent György-hegy a Somló. Ki kell ábrándítanom, alig tévedett 35 kilométert, légvonalban. Beszélgetni kezdünk, elmondja, hogy õk bizonyos Tõzike-túrára jöttek, ami nem indult, helyette valaki mások legalább 25 kilométert akartak megtetetni velük. Kellemetlen. Lentrõl vonat kürtje hangzik, a 9632-es személyvonat döcög Becehegy megállóhely felé, tisztán látszik a megálló kis, fehér kockaépülete, elõtte két piros téglatest: egy Bz motorkocsi és a hozzá tartozó Bzx mellékkocsi. Továbbindulunk, menetelünk egy ideig az impozáns gerincúton, aztán egyszerre Kerek repkény elbizonytalanodik – biztos, hogy nem kellett még elhagyni a piros sávot? Hirtelen mindhárman gyanút fogunk, még szerencse, hogy utolérnek a Fantom Tõzike-túra résztvevõi és kisegítenek némi helyismerettel. Nem tévedtünk el, csak túlságosan gyanakvóvá váltunk. :) Emelkedõ következik, alig érünk fel rá Danival, amikor a kissé lemaradó Repkény megnyugtat, hogy még kétszer ilyen meredek lesz a következõ.

Nevezett kaptató valóban meredek, mégis felérünk egy szuszra, szép óvatos léptekkel, a hegytetõtõl már lehet tempósabban lépkedni. Azért tartunk egy pár pillanatnyi szünetet, csodás a kilátás dél felé, a nyiladék szép keretet ad neki. Visszatérünk a zártabb erdõbe, nyílegyenesnek tûnõ út visz a következõ ellenõrzõpont felé, amelynél már messzirõl látszik, ahogy a rövidtávosok érkeznek a piros sávon, szép nagy csoportokban. Szerencsénkre éppen két nagyobb társaság között futunk be a pontra, elintézzük a formaságokat, aztán indulunk tovább.

Egészen harminc méter után Repkény kinéz magának egy szimpatikus kis fatönköt, hogy õ ott most zoknit akar cserélni. Rekordgyorsasággal végez, indulunk, fiatal fenyves, aztán irtás kíséri az utat, továbbá elképesztõen sok magasles, ahogy valaki már írta elõttem. Pap Gábor szokás szerint elrepül mellettünk, egyikeként a kevés általunk is látott futónak a túrán. Nem sokkal távolabb egy farakásnál pihengetõ gyerekcsoportot próbál indulásra bírni a tanító néni. Eltrappolunk mellettük. Aztán megelõzünk egy négyfõs társaságot, fetûnik, mennyire felöltöztek egy laza 25-ös túrára, ilyen cuccal legalábbis a Kilimandzsáróra indulnék el. Kellõen sérti is az önérzetüket, hogy meg merjük elõzni õket, a beszólásaikat még halljuk egy ideig. Kíváncsi vagyok, hogy aki ennyire nem bírja ki, hogy megelõzik, mit szólna egy Mátrabércen, vagy egy Kinizsin? Lassan, kanyarogva, ereszkedve megérkezünk a Szent Miklós-forráshoz, iszunk pár kortyot Repkény bögréje segítségével sorbanállás közben. A pontõrök itt is mosolygósak, vidámak. Kerek repkény vízmintát vesz az egyik pocsolyából, borzasztóan sajnálva, hogy a tavaly még vígan tenyészõ mocsár eltûnt. Késõbb derül ki, hogy ebben is voltak mágneses bacik, de nem olyan márkájúak, mint amilyet keresett. Haladunk tovább, keresztezzük az adótornyot ellátó távvezeték nyiladékát, majd elérjük a Kutyasírokat, szolgálat közben elhunyt rendõrkutyák nyugszanak itt. Széles utat követünk egészen Büdöskútig, megint.

Harmadik szakasz: Büdöskút II. - Vonyarcvashegy újra

A quadosok eddig sem voltak a kedvenceim és félek, már nehéz lesz megváltoztatni a véleményemet róluk. Amikor visszatérünk Büdöskútra, éppen egy népes szlovén quados társaság pislog tanácstalanul – késõbb tudjuk meg Mészáros Andrástól, hogy egy természetvédelmi õr megbüntette õket kemény tízezer forintra. Kíváncsi vagyok, Szlovéniában mennyi lenne a bírság, ha quaddal közlekednének egy nemzeti parkban, fogadnék rá tíz tolárban, hogy több, mint 40€. Visszatérve a puffogásról a túrára, a ponton elsõrangú zsíroskenyérrel fogadnak és hasonlóan elsõrangú a tea is, még egy repetát is kuncsorgunk a vidám pontõröktõl. Újabb emelkedõ következik, immár Pad-kõre, ahol újra elõvehetjük az itinert és újra kilátót mászhatunk. Különös, hogy ide nem nagyon akar feljönni senki, pedig az építmény távolról sem olyan ingatag, mint amilyennek tûnik. Körülnézünk, innen is szép a kilátás, ha kicsit magasabban lennénk a fák koronája fölött, az egész túra útvonalát szépen végig lehetne követni. Lesietünk a hegyrõl, Repkényt hívja az édesapja, hogy merre tartunk, mert õ most érkezik a célba. Késõbb még ránk telefonál néhányszor, erõsítendõ a motivációnkat. Mi azonban még a Z+ jelzés hosszú egyenesét tapossuk, tölgyerdõben és néhol fenyvesben.

Még a Csereze-hegyi pont elõtt megelõzünk egy néhány fõs diákcsapatot, nekik például borzasztóan elegük van már a túrából, bár ezt másképpen fogalmazzák meg. Annál nagyobb öröm lesz majd nekik célba érni, kitûzõt, oklevelet kapni – szól az egyik, türelmesebb énem. Minek kellett õket túrára hozni, elvégre a plázában megtalálnak mindent, ami õket érdekli, itt csak idegenül, kényelmetlenül érzik magukat (mint én egy plázában) – szól a másik, cinikusabb énem. Elhallgattatom õket/magamat, megérkezünk a pontra, ahol sokkal fontosabb dolgaink is adódnak, mint a tudathasadásos vitatkozás. Egészen pontosan meg kell kóstólni a pontõrök által oly kedvesen kínált házi fehérbort, igen ízletesnek bizonyul, köszönet érte! Így feltuningolva talpalunk lefelé, nem kihagyva a felhagyott bánya megcsodálását és a fiatal fenyvesen való átkelést sem. A trükk az, hogy kb. ötven méter után, amikor már csak alacsony fenyõfák vannak tõlünk keletre, figyelni kell a jelzéseket, egy szakaszon sûrûn festették fel õket a vékony fatörzsekre. Egy meredek, csúszós vízmosáson vezet le a jelzés, oda kell figyelni a lépésekre, hogy ne a fenyõ fogjon meg és lehetõleg én se a fenyõt. Nagy nehezen leverekedjük magunkat, a mezõny többsége a falu felé kerülve teszi meg ezt a szakaszt, nem hibáztatom õket.

Negyedik szakasz: Vonyarcvashegy széle – Vonyarcvashegy vasútállomás

Átszaladunk a 71-es úton, melyen kora tavaszhoz képest eléggé nagy a forgalom, majd ráfordulunk a part felé vezetõ keskeny mûútra. Népes csoport mellett megyünk el, a vasúti átjárónál Mészáros Andrásékkal futunk össze, itt még elhagyjuk õket, késõbb csatlakozunk egymáshoz. Keresztezzük a 26-os vasútvonalat is és nem figyelve a közeli padon ülõ két leányzóra, felkaptatunk a meredek, benõtt csapáson a Szent Mihály-dombra. Feltûnik, hogy senki nem jön utánunk, sõt, senki nincs a tetõn – a pont a fára ragasztott papír szerint leköltözött a szél miatt. Aha! Megvan, miért ültek lent a lányok. Néhányan becsületbõl felmásznak azért a tetõre, itt kapunk cukorkát Andrástól, bónusz szolgáltatásként, ha már nem jutottunk el a februári vasútmentõ túrára. Lesétálunk a ponthoz, megkapjuk a túra utolsó elõtti bélyegzését, a pontõrök azért igyekeznek mindenkit a domb megmászására buzdítani. Remélem, már csak a kilátás kedvéért is. Ballagunk tovább, újra vasúti átjáró, újra házak. Visszatérünk Vonyarcvashegyre, majd, sûrû forgalomban szocializálódott emberek módjára nem merünk lelépni a zebrára amíg erre egyértelmû lehetõségünk nem nyílik. Várhatunk egy darabig. Az utolsó emelkedõ van elõttünk a túrán, a falu névadójaként is mûködõ Vas-hegy. Jó meredek, a tetõn András mester most csokival örvendeztet meg, valamint egy ajándék kitûzõvel, hogy Repkénynek is legyen (az UKK Kisjubileumin én kaptam). A kilátóból megint megpróbálkozunk a „kompakt géppel távolról vonatot fotózni” címû mutatvánnyal, aránylag jól sikerül a mûvelet. A kilátó alján rápillantunk a pontõrök irodájára, tudjuk a résztvevõk számát és azt is, hogy hányan haladtak már át elõttünk. Nem mintha különösebben számítana. Leballagunk a hegyrõl, vissza az utcára, ismét át kell jutni valahogy a fõúton, egy nagyobb lélegzetvételni autómentes idõszakban ez sikerül is. Rákanyarodunk a célegyenesre, megérkezünk, lefékezünk. A rendezõktõl átvesszük a szokásos, szép díjazást, újításként mosolyognak hozzá. :) Köszönet a túráért nekik, és a társaságért Kerek repkénynek és tesójának.

Utóhang

Lentiig a szemembe tûz a nap a kocsiban, hiába variálok a napellenzõs és a manuális eltakarással, mindkettõ eredménytelen, ahogy kanyargunk a zalai dombok között. A beszélgetésbõl kiderül, hogy Repkény öccse is csatlakozik azok táborához, akiknek tetszett a Lepke. Vagyunk már néhányan.

-Kékdroid-

Néhány kép

 

Peti immár a szokásosnak mondható Lepke 40-re készült immár ötödször, s mivel fájt a fogam egy kis zsenge medvehagyma levélre, úgy döntöttem, elkísérem a rövidebb távon. Editet hívtam, hogy ne egyedül kelljen gyalogolnom, tudtam, hogy nem mond nemet :o)

Fényképezõgépet szándékosan nem vittem, mert nagyon visszatart a haladásban,de rövid idõ után rájöttem, hogy telefonnal is lehet fényképezni. Sajnos.

Reggel fél nyolckor startoltunk, s mire kiléptünk a vasútállomástól, Petinek már a hátát sem láttuk. Eseménymentesen jutottunk a Berzsenyi kilátóhoz, itt fogyasztottuk el a reggelit, szétnéztünk a tetejérõl, de mivel fújt a szél, nem sokat idõztünk ott. A Büdöskútnál újabb pecsét, majd hamarosan a 7. ellenõrzõponthoz értünk, ahol apró tûzrakás égett. Útközben kankalinnal, hóvirággal, frissen elõbújt medvehgymával is találkoztunk, az utóbbi levelébõl szedtünk is a szendvicsünkbe. Lementünk a Szent Miklós - forráshoz, ahol újabb pecsét, - ezúttal lepkés ke- rül az itinerre. Elmentünk a szolgálat közben elhúnyt rendõrkutyák temetõje mellett, amelyet alaposan széttapostak már. Kár érte, megható kis hely. Innen ismét a Büdöskút következett, ahol immár a büfében kaptunk pecsétet, valamint- zsíros és vajaskenyeret, különsen ízletes teával. Több quados parkolt ott, külföldiek, a természetõr félreállította õket, de nem vártuk meg a végeredményt, így is elég sokat idõztünk ott. Felmentünk a Pad-kre, ahol egy vadkan volt a bélyegzõn, majd szép erdei fenyvesben haladtunk, amelynek az utolsó szakasza eléggélehangoló látványt nyújtott, így értünk el a Csereze-hegyi ellenõrzõ ponthoz. Itt újabb bélyegzõ, s egy kis fehér borral is kínálgattak a srácok, de nem éltünk a lehetõséggel. Továbbhaladtunk a zöld kereszten, s gyorsan egy házhoz értünk, ahol azt láttuk, hogy nem látunk jelzést. Elõvettem a GPS-t, amely szerint kissé elõbb balra kellett volna fordulnunk. Visszamentünk (itt be is értek bennünket mások is), s együtt bóklásztunk a fiatal fenyvesben. Eleinte még láttunk jelzést, aztán elfogyott. Itt kissé pánikba estem, mert egy óránk volt már csak vissza, hogy szintidõn belül beérjünk, egy német úr is kiabált utánunk, hogy most merre, s én  úgy döntöttem, hogy toronyiránt megyek. Becéloztam a Szent Mihály - dombot, végre elértünk a fõútig, innen már újra elõbukkantak a jelzések is.

Peti a Szent Mihály hegy alatti ellenõrzõpontál ért be bennünket, de neki még fel kellett mennie a szemközti dombra, mi pedig a cél felé vettük az irányt. 5 óra 50 perc volt a szintidõnk, örültem, hogy egyáltalán beértünk. Önbecsülésemet nagyban rombolta, hogy a 82 éves (vagy 83 már?) Göndöcz Pista bácsi már elégedetten üldögélt a váróban az 5 órás szintidejével. Remélem, még sok teljesítménytúrán összefutok vele! Itt kupica pálinkával kínáltak, de kihagytuk. Fél órát vártunk Petire, õ 6 óra 30 perc alatt végzett a 40-es távval. Másnap még levezette a Bia25-ön.Mindannyian átvettük kiérdemelt kitûzõnket, s ismét megfogadtam, hogy többet nem húzom az idõt fényképezéssel.

Maga a túra szép volt, jól szervezett, a tea finom, de abban a kis zöld fenyvesben valóban elkelne némi segítség. Köszönjük a szervezést! Jövünk még.

Sziasztok,

gondoltam elnézek erre a túrára, jó kis 40 km a Keszthelyi-hegységben, meghát gyönyörû idõt mondtak. :)

A rajtnál kis tolongás, de azért 8.00kor elindultam, naná hogy egyedül. Az elsõ EP-ig enyhén emelkedés, szép kilátó jó rálátás Keszthelyre, és a szél is kezd élénkülni ahogy azt mondták. Mindegy mert olyan meleg van hogy átváltok rövidgatya üzemmódra. Utána még dobunk a tengerszinten egészen a túraútvonal "keresztezõdéséig". Ide még egyszer jövünk ma. Utána rafinált módon :) vissza a 71-esig a jól ismert panoráma vendéglõ és a melléépült kajálók közt újabb EP (n+1-edik). Azért jó kis házak közt mentünk, jól el vannak dugva a külvilág elõl. Én is nézném a medencébõl Badacsony felé a napfelkeltét. A 71-es után tehát újra felfelé hosszú hosszú rész következett. A szél már erõs néha, bizonyítja is az egyik EP-n érezni lehetett hogy a kilátó dülöngél aladtunk. Ilyen ez a fizika. Egyszer az egyik elágazónál elmentem 100 métert de hamar észleltem hogy mi a helyzet, semmi gond. További emelkedés egyszer egész meredek lett pár méter erejéig, majd felérve érezhetõen egy fennsíkon élénk szél és szint nélküli menetelés. Utána ereszkedés. A Szt. Miklós forrásnál készletek feltöltése, majd tovahaladás egészen e keresztetzõdésig. Olyan finom teát, mint ami ott volt már régen ittam, ezért több is legurult a torkomon. A keresztezõdés után újjabb hosszú rész végig a gerincen, aztán egy EP egy dolomitgödörnél, és zöld keresztnek vége. De hol is van? Amerre a GPS mutatná ott bedõlt fenyõfák, tüskebokrok, járhatatlan út van. Jobbra kis ösvény amit valószínûleg mindenki használ. Szalagozás nincs, az egész túrán nem volt. Én megyek a GPS után egyszer élünk, meg persze van hogy hétköznap is ilyen helyeken járok. Nagy nehezen átrágtam magam a tüskebokrokon, akkor látom hogy minden fát kivágtak. A GPS és a zöld kereszt alapján  kiérek a 71-esig, utána le a bicikliútig. Ott közölték a lányok hogy csak a templomdomb megmászása után van pecsét. Mit nekem emelkedõ. Felfutottam néhány fotó, aztán már nyomták is. Utána bicikliút, majd jobbra a vasúti átjáró. 3 kollegának üvöltöttem hogy ne menjenek egyenesen tovább de már messze voltak és nem hallottak, így õk a célhoz értek ki ha nem korrigáltak. Nemsokára én is eltévedtem a nyaralók közt, pedig csak a szélsõ utcán kellett volna felmenni a fõútig. Nembaj azért visszataláltam a zöld háromszögre, és az utolsó emelkedõ is kezdetét vette. Ekkor már éreztem hogy valami nem stimmel a lábaimmal, mintha vízhólyag lenne. Jójó új a cipõm de már tettem bele 100 km-t és nem volt gond, most meg mind a két sarkamon érzem. Sebaj már csak ez a kilátó és beérünk. Nehezen kaptattam fel a meredek szakaszon, de már alig volt hátra és ez nyugtatta a bõrömet a sarkamon is. Még azért ezt a kilátót is megnzétem fenntrõl, egy se maradjon ki. Lefele jó volt, már benn Vonyarcon egy kis betonement és célegyenes. 7óra50perces idõvel, 5.1-es átlaggal, és két vízhólyaggal :( sikerült teljesíteni az útvonalat. Gyors adminisztráció és már indultam is haza, sietni kellett kajálni, meg persze fürdeni, mert nemsokkal késõbb már Tapolcán sírtam a nevetéstõl a Beugrón.

Szum:

A térképvázlat nem volt rossz, nem is jó minõség de el lehetett találni. Szalagozás nem volt, itinerszöveg nem volt, de nem nagyon lehetett eltévedni. A zöld keresztes akcióra kiváncsi lennék több túrázó véleményére/élményére.

Szép fenyõfás részeken mentünk, tetszett. Jó ez a nyolcas kialakítás, így lehetett több a szint is.

Jah és szerintem ezen a környéken a legnagyobb az egy fõre esõ magaslesek száma. Rengetegen voltak. Mindent összevetve jó kis túra volt, rengeteg indulóval, szép idõben.

Jövõ héten Bakony50.

Néhány kép a szokott helyen:

http://share.ovi.com/users/czuczaitamas