Túrabeszámolók


Mátrahegy

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2023
OttorinoTúra éve: 20232023.03.06 14:21:55
megnéz Ottorino összes beszámolója
MINIMUM A HARMINCASRA KELLETT VOLNA MENNÜNK A MÁTRAHEGY TÚRÁN.

Három, a korábbi években teljesített Mátrahegy 40-em után ötödmagammal a húszasra mentem 2023.03.04-én, szombaton. Verőfényes reggelen indultunk kis csapatunkkal Gyöngyössolymosról. A rajttól nem mesze levő első ellenőrzőpontnál, a Csepegő-forrásnál alig lehetett lepkehálóval elkapni egy futót, aki füldugóval a fülében nem hallotta a pontőrök kiabálását. Selátsehall Dömötörben nyomta, mert a piros-fehér bóját sem vette észre. Kellemetlen lett volna, ha a célban sajnálattal közlik, hogy nix díjazás, mert már az első ellenőrzőpontot ki teccett hanni. Egy nem túl megerőltető emelkedővel felmentünk a Kövesbércre, ami tényleg köves volt, sőt néhol sáros is. Az ellenőrzés után egyre meredekebb, majd nagyon meredek lejtőn jutottunk le Lajosházára. A lejtő alján közvetlenül egy kb. 1,2 m magas fal van, ha netán valaki nem tudna lefékezni. A patak hídján, majd a kisvasút sínjein átkelve megérkeztünk a vendégház előtti ellenőrzőpontra. A ponton megnyugtattak, hogy az apró, barna falatkák az asztalra rakott zacskóban, amiből kettőt bekaptam, nem kutyakaja volt. Hosszadalmas, már-már reménytelenül hosszú emelkedő következett. Amikor a fák között megláttad a kék eget, azt hitted, hogy nemsokára fent vagy, de csalódnod kellett, mert egy kanyar után újabb emelkedő következett, és ez többször is megtörtént. Egy nem igazán rövid szakaszon bő sárral is meg kellett küzdeni. A Mátraházára felvezető utolsó emelkedő előtti kanyarban az egyik fába pihenésképpen a következőket véste valaki:

SZEX ITT? → NANÁ

Részemről a szexből csak a lihegés valósult meg, a beteljesülés pedig akkor következett el, amikor a kopár ágak között végre megpillantottam a parkoló szélén álló, alacsony épületek deszkafalait.

Fújtunk egy nagyot, és le is ültünk egy pados asztalhoz, miután az ellenőrzőponton vételeztünk a felaprított kekszekből. A rövid pihenés után nagy erőfeszítésembe került eltántorítanom a többieket attól, hogy valami ultrafelesleges biszbaszt vegyenek a bazárban.

Túránk lájtos szakasza következett; lefelé indultunk a sárga háromszögön. Sejtettem, de Zoli megerősített abban, hogy a túra emelkedőinek a 90%-át már legyűrtük. Trükkös áttérés volt a háromszögről a sárga keresztre; elfért volna ott egy árva szalag, de szerencsére nélküle sem tévedtünk el. Sok kiránduló jött felfelé; pazar kirándulóidő volt. Meglepő, hogy van még olyan, aki nem busszal, vagy autóval megy fel ebédelni a Kékesre. Ütemesen gyalogolva jutottunk le a Sás-tóhoz. Csak a csücskét láttuk megcsillanni, mert az ellenőrzőpont távolabb, egy bezárt büfé, vagymiaszösz teraszán volt. Amelyik lány szépen mosolygott a pontőrre, pályinkát is kapott.

Innen rögtön a kis parkolóba mentünk, majd átkeltünk a 24-es úton, és célba vettük a Rákóczi-forrást, ahol a sárga sávra váltottunk. Vakondtúrásnál alig nagyobb emelkedőn jutottunk fel a Muzsla-tetőre. Na most, ez a Muzsla, nem az a Muzsla! Nem az, amelyiken ki szoktak feküdni a túrázók a Mátrabérc túrán. Ez annak a karonülő kistestvére, de még inkább csak egy zigóta. A kis kilátója mellett székelő pontőröktől egy újabb bélyegzést kaptunk az itinereinkbe. Meredeken ereszkedtünk le Mátrafüredre. Bogi nagyon szemezett a bazársorral, de szerencsére itt nem volt nagy üzleti tevékenység. A zöld sávon folytattuk. Marasztaló sár nem volt, de látszott, hogy - feltehetően a Téli Mátra mezőnye jóvoltából – igen csak fel van gyúrva a fekete földes ösvény. Alacsony fák és cserjék között kanyarogva jutottunk el nagy örömünkre a Haluskáshoz, ami nem más, mint egy rét. A haluskák kiváló rejtőzködő hírében állnak, most sem mutatkozott egy sem. A ponton két szem szőlőcukrot csippentettünk, és nekivágtunk az utolsó, nem durva emelkedőnknek a zöld kereszten. Jobbra hegyoldal, balra semmi. Elöl mentem, valaki halkan megszólalt hátul:

- Bicikli.

- Bicikli? - kérdeztem kétkedve, majd hátranéztem.

Tényleg bicikli közelített, mégpedig kettő. Én a hegyoldal felé tértem ki, bátrabbak a semmi felé rebbentek. Kisvártatva futó csörtetett el mellettünk. Összerezzentem.

- Jaj, azt hittem, már megint bicikli! – motyogtam.

- Gyorsabb vagyok, mint a bicikli – szólt vissza a futó, és tényleg már túl is volt árkon, bokron.

Kiérve az erdőből jó volt látni mélyen lent a jellegzetes hatszögletes templomtornyot. Amilyen gyorsan a köves lejtőn csak lehetett, leereszkedtünk a rajt/célba Gyöngyössolymosra.

Örömmel láttam, hogy a művház udvarán a pados asztaloknál virslit fogyasztanak a már célba-értek. Pofára esés volt, amikor kiderült, hogy csak a 30-asok és a 40-esek kapnak virslit jutalomfalat gyanánt. Nekünk, proli 20-asoknak csak zsíros, vagy lekváros kenyér jár. Ezért említettem az elején, hogy minimum a 30-asra kellett volna neveznünk.

Jut eszembe, kicsekkolás:

- Oklevél nyema???

- Le lehet  tölteni az internetről! (Röhögő szmájli.)

- Jaaa, köszönjük Emese!
 
 
 Túra éve: 2017
Norbert AlexanderTúra éve: 20172017.03.15 15:58:30
megnéz Norbert Alexander összes beszámolója

 Mátrahegy 20 - a tavasz szele


"Aki körülvette magát világossággal, mint egy öltözettel, és kiterjesztette az egeket,mint egy kárpitot..." Zsoltárok könyve 104,2


RAJT - MUZSLA KILÁTÓ - MÁTRAHÁZA


Kicsit tartottam attól, hogy idén sem úszom meg az esőből hóba, hóból esőbe effektust, azonban Istennek hála sikerült és egy kis talajmenti fagyon kívül, virágzó napsütés köszöntött reggel.


És kiváló szervezés, a leggyorsabb parkolás fogadott a helyszínen, köszönhetően a polgárőrök felkészültségének.


Pontban 8 kor engedtek el majd háromszáz emberrel egyszerre. A Z+ jel hamarosan átment az út másik felére az egyik zebrán, és a másik zebra előtti átkeléskor már a ragyogó tiszta időben lehetetett látni az első ep kiemelkedő Muzsla kilátót.


Visszatérve az S- jelen az út másik felére, hamarosan kiértünk Mátrafüredről, a régi panziók szállók mellett, és kezdetét vette az első igazi emelkedő. A Mátrahegyi túrákban ezt szeretem igazán, hogy nincs sok beetető szakasz, hanem 1 km után, rátér egyből a lényegre, és bumm bele bumm irány felfelé. Az utat már jól ismertem,többször jártam errefelé, így hát nem jelentett nagyobb feladatot a feljutás, bemelegítőnek kiváló volt, ahogy a környékbeli hegyekre a kilátás is.


Annál inkább a Mátraházára vezető maradék táv. Majd 100 méterrel magasabb szintemelkedéssel több volt, mint az előző távon, és az első tüdőszűrós emelkedő a Hanák Kolos Kilátó kitérő előtti földútra jutással megtörtént. Előtte azonban érintettük a Rákóczi Forrást, ahol most nem vesztegettem sok időt, volt nálam elég muníció még. Innentől kezdve már túra nagy részén egyedül voltam Istennel, már nem volt körülöttem túratömeg.


A hegyoldali bokrosban vezető útvonal az egyik legszebb rész, ahonnan már lehetett látni a magasló Kékesi tornyot. Hamarosan átváltottam az S körre, majd még egy kis emelkedéssel visszatértem az S- jelzésre. Az utunk folyamatosan vitt felfelé, a Lifestyle az Ózon Hotel és végül a Tüdő szanatórium mellet, míg nem végül megérkeztünk Mátraházára, ahol az egyik bazár előtt már vártak az ep-sek.


KŐRIS MOCSÁR-PISZTRÁNGOS TÓ


"Aki vizeken építi föl az Ő palotáját, a felhőket rendelii az Ő szekerévé, jár a szeleknek szárnyain..." zsoltárok könyve 104,3


Egy kis keksz, egy kis korty, egy kis imádságos torna után, folytattam utam a "szelek szárnyain'. A műút alatti jelzés hamarosan jobbost váltott a 30 távról, kiérve a műút egyik éles kanyarához s parkolójához. A szél itt már hatványozottan rákezdett. Figyelni kellett átkeléskor a kocsikre, már csak azért is mert előttünk egy szép ici pici de látványos vízeséske alakult ki az ottani egyik patakból. Egy két kanyaros emelkedő után, egy combosabb következett, míg utána sík terepig jutottunk át a Som bokor nyerge mellett az S kör jelzésre váltva. Ez volt a legmonotonabb szakasz, igyekezetem Istenre figyelni, mit üzen a szelek szárnyain. 


P+ jelzéskor egyértelmű volt az útirány, mellettünk először a Kőris Mocsár kezdeti pocsolyája, majd a távolban a füves része leledzett, hogy aztán egy kis patakátfolyással megjelenjen utunk két szélén. Még egy kis sivár szakasz után, betértünk a Pisztrángos tavacskához, ami leginkább Harry Potter utolsó fejezetében levő erdei tóhoz hasonlított, amelybe hősünk fejessel belevetette magát a fagyos vízbe, egy horcrux pusztító fegyverért.


KÉKES TETŐ


" Aki a szeleket teszi követeivé, a lángoló tüzet szolgáivá" Zsoltárok 104,4


Én is szívesen belevettetem volna magamat egy zsíros kenyérért, mert sajnos azt most nem találtam az ep-n. Mialatt megpihentem a környéken levő erdei házacskába(amiben kifejezetten tetszett, hogy valaki a sok ordánéré szó tetejére felírta: hogy JESUS IS THE LIFE), elmélkedtem kicsit ezen igéken, és a gyomromat is feltöltöttem egy sport szelettel. Tudtam, a legnehezebb szakasz következő: Tüdőszűrős emelkedők, egymás hegyén hátán.


Áttérve a K+ jelzésre Gabi haláláig mindössze két dolog történt: bemelegítettem magamat a kisebb emelkedőkkel a nagyobbikig, és egy túrán átívelő vízet kikerültem...úgy hogy bokáig elmerült az egyik lábam az átázott lápban.


Még jött egy hórakó sziklás kanyar, miután beindult bennem a lángoló tűz. Ezen az oldalon nagyon hideg északi szél fújt, viszont a fülem, mint egy forróvizes teáskanna úgy sípolt az immár jelentős emelkedésnek köszönhetően. Kértem Istent, magyarázza meg ezt az igét nekem. Folyamatosan mormoltam magamban, míg felértem Sötét Lápa nyergig. És folyamatosan ízlelgettem míg a Kékes tetőig. Kemény menet volt.


VÁLYUS KÚT


" Ő fundálta a földet, az ő oszlopai, nem mozdul az meg soha örökké" Zsoltárok 104,5


Szükségem is volt egy legalább negyedórás szünetre. Az étterembe beérve csekkolás után, levetkőztem addig míg bemajszoltam egy almát, meg egy snickerset egy kis folyadék kíséretében. Kilépve a Kékes tornya előtt, már nem volt olyan mint megérkezésemkor, amikor fáradtan úgy éreztem, mintha mozogna a föld. Isten tett is róla, hogy az eszembe vésse:)


Leereszkedés következett, a P, Z - jelzésen, háromszor keresztezve a műutat, hogy aztán belevesse magát az erdőbe. Egy minimális emelkedés még következett, majd a Z jelzést követve lejtés vette kezdetét. Először a kialakított fadeszkás rollerpályán csodálkoztam egyet, majd pedig hogy új Z jelzés útvonalmódosítás történt, egy szép hegyi fennsíkot(amely nyári napokon igen forró) kikerülve, hiszen drótkerítás zárta el. Reménykedtem benne, hogy az oka, a faültetés volt.


Egy két vadászutat átvágva, továbbra is lejmenetbe térve, egy éles balos kanyarral elértem a legvidámabb ellenőrző pontot, ahol túráim során megfordultam.


MÁTRAFÜRED-CÉL


"Vízáradattal, mint egy ruhával borítottad be azt, a hegyek felett is vizek állottak vala." Zsoltárok 104,6


A kút feletti erdészháznál vártak boldog pontőreink. Csekkolás előtt, közben és után is megkínáltak engem egy kis erősítő nedűvel, azonban én megköszöntem és Isten Áldását kívántam rájuk. A kúthoz leérve észleltem, hogy sajnos minden hol folyik a víz belőle, csak a csövön nem,de viszont valaki frappánsan kialakított egy tölcsért egy fakéregből.


Ahogy lejjebb ereszkedtem, a szél és az idő is egyre melegebb lett. A patak széli részhez érve, úgy érzem Isten egy olyan dologgal bízott meg, amit még máig se értek, de próbálok benne elindulni. A kanyargós patak szurdok felett, egy két saras részt átugorva sokat álmélkodtam rajta. Míg csak nem azon elmélkedtem hogy keljek át a patakon amely most keresztbe vágta magát előttem. Nem az útvonalat hanem lejjebb való részt választottam, ahol már két sziklaszökdécselés után túl voltam a vízen.


Még egy kicsi emelkedés következett az újboli P,Z jelzéssel együtt a fenyőerdőig, ahol aztán köves, sziklásabb út vezetett le újfent a patakig, ahol már híd segített az átkelést. A célba éréskor most nem vesződtem az úton való átkeléssel maradtam a vasút mellett, olykor a vasúton, míg viszatérve az erdész suli utcájára, majd 25 perces szintidőn belüli csekkolással beértem.


Sajnos a célnál az oklevelek hívásán valami gubanc volt, mert míg hívtak volna, nem hogy átöltözni, enni tudtam, de még lazítani is. Fél óra után felfedeztem hogy tollal is kitöltik az okleveleket így hát azt választottam.


Ezt leszámítva, csillagos 5ös a túra, Köszönöm a szervezőket, hogy megáldotta őket Isten ennek a lebonyolításával.


 

 
 
 Túra éve: 2016
nagypapaTúra éve: 20162016.03.24 14:37:35
megnéz nagypapa összes beszámolója

Mátrahegy 10


 


Tisztelt Olvasók,


Teljesen botrányos, amit művelek. Mindenki láthatja, hogy még a tavalyi beszámolót sem irtam meg, akkor hogyan merészelek a számológép elé űlni. És hát mi újat, egyáltalán miféle közleményt fogalmazhatok meg egy gyermekhez illő teljesitmény kihirdetésére? Annyi biztos, hogy sok új nem lesz. Szerencse, hogy az én koromban már nem tolonganak az irástudók, hogy 24 órán belül méteres jelentéseket készitsenek, igy gyengécske művemnek is oszt lapot a gép. Önök először egy mogorva vénember elkésett megjegyzéseit olvashatják. Az első egy jelszóra tesz javaslatot. Igy: "Magyar tájba magyar szállodát!"


 Nem szaporitom a szót. Korábban sem tetszett, de most leirom: Csatlakozom azokhoz, akik a 19. század elejétől azért küzdöttek, hogy az idegen szavak helyett magyar kifejezéseket használjunk. Nincs olyan sajátos magyar név, földrajzi, nemzeti vagy egyéb, amit szállodáinkra irhatnánk? Amit esetleg megjegyezhetne egy ide látogató külföldi a lifestyle helyett. Mire gondoljon az a vendég, amikor a Mátra tetején járkál? Hortobágyi csikósok ostorpattogtatására? Azt talán más helyen kellene felirni és természetesen magyarul. A forditást megtalálhatja a külföldi, alkalmas idegenforgalmi tájékoztató füzetben. Nem rossz, ha külföldön tanuló vagy dolgozó idegenforgalmi szakemberek élnek a lehetőséggel, hogy megmagyarázzák: milyen életstilust tud kinálni hazánk a bel- és külföldi látogatóknak. Életstilus sokféle van és egyetlen népet sem óhajtok megsérteni az általa - lehetségesként - kialakitott életmód birálatával.

 
 
 Túra éve: 2015
nagypapaTúra éve: 20152015.10.19 17:22:51
megnéz nagypapa összes beszámolója

  


  Mátrahegy 2015


  Helyet akarok foglalni, nehogy könnyelmûen elszalasszam az évet. Igy majd nyugodtan irhatok beszámolót késõbb is a "bérelt hely" jóvoltából. Szörnyû ez a lustaság. Vagy más baj van?


   Hivó szavak:


   Angol nevû szálloda


   Obeliszk


   Tormay Cécile


    Rengeteg idõ kellett, amig a lángos megsült.


    Utána keresgélni kellett az utat a felszántott talajon


   Sástó kemping, kávé, nagy harkály fából.


   Idõben beértem

 
 
atomcatTúra éve: 20152015.03.18 18:21:42
megnéz atomcat összes beszámolója

Reggel kellemetlen meglepetés fogad: egy csonttáfagyott Suzukui a ház elõtt. A jégkaparás nem volt betervezve. Ez tovább rontja az amúgy is karcos indulást. A régi technológiák újrahasznosítátának jegyében egy magnókazettával takarírom el a hívatlan vendéget az üvegfelületekrõl, majd pár perc késéssel már robogok is ki erdei utunkon.


Mátrafüredig magamba töltöm az elõzõ este elõkészített szendvicsemet és a hozzá való, elengedhetetlen kakaót.


Füredre pár perc késéssel érkezem és meglepõdök a fokozott rendõri és polgárõri jelenléten. Pillanatok múlva kiderül, hogy ez a rengeteg ember a parkolást segíti, illetve utána vigyáz a leparkolt négykerekûek tömkelegére. Fáradságot nem kímélõ munkájukért ez úton is köszönet:)


Némi terelgetés után a sulitól kb. 5 percnyire kapok parkolóhelyet. Gyorsan kipattanok, bot elõ és már capatok is befelé kb. 10 perccel lecsúszva a Lacival megbeszélt idõponthoz képest. Laci a suliudvaron csörren rám. Odabent nagy tumultus, de túratársam már elõre nevezett, így ezt megúszom (köszi ismét, utólag is!:)). Startregisztráció, és meg is kezdjük a 2015. évi Mátrahegy 40-et.


A reggeli nap sugaraiban, ideális körülmények között hagyjuk el Füred aszfaltútjait, és vesszük az irányt a Múzsla-tetõ felé. A reggeli frissesség teljében hamar felérünk az EP-be, ahol a pontõrök szemmel láthatóan éppen saját maguk kifüstölésén ügyködnek.:) Az enyhe füstmégezés mellé szerencsére pecsétet is kapunk, és irány Sástó. Elágazás, Kiss Péter Emléktúra utánérzés. Mecsodáljuk a pár hete oly végtelen hosszúnak tûnõ lépcsõsort (gy. k. a KPE itt ér véget), mûút, és máris Sástón vagyunk.


A természet szemmel láthatólag lokálisan jobban a helyén van, mint tavaly. Az elõzõ évben már-már zöldellõ szomorúfûz még téli nyugalomban. A reggeli enyhe fagy is teljesen pariban van a régen megszokottal. Ha az ember nem tudná, hogy az Adrián éppen vihar rak partra hajókat és Norvégiában, 1200 méteren, Finsében - ahol anno Amundsen készült az Arktiszi expedícióira - épp 2-3 plusz fok és esõ van, egészen rendbenlévõnek is gondolhatná a dolgokat:)


Gyors átkelés egy réten, majd egy dózerúttal kacérkodó hangulatos kis erdei szakasz következik. Sokan az utat választják, mi inkább az ösvényt preferáljuk. Laci hívást kap és lemarad picit. Végül a sárga kör kiágazásban ér utól, ahol egy kisebb kavarást okoz az egyik rossz irányba haladó túratárs.


Királyháza felé vesszük az irányt. Sajnos egyre inkább kiderül, hogy ma az erõnlét nem egymásnak teremtett minket. Valahogy nem akar menni az együtthaladás, és ez egyikünknek sem jó. Neki túl gyors a tempó, nekem várnom kell. Az egyik kapaszkodóra felérve meg is állapodunk, hogy ma inkább külön utakon járunk.


Hamarosan a Királyházára vezetõ sárga négyzeten vagyok, robogok lefelé. Friss erõben, jó, fagyott terepen, kitûnõen haladok. A völgybe menet találkozom vak túratársunkkal, Jeremcsuk Istvánnal, aki már a K100-at is megcsinálta. Melepõdök, milyen tempóban halad lefelé a könnyûnek cseppet sem nevezhetõ, bokatörõ terepen vezetõje segítségével. Gratulálok neki, és tolom tovább a gázt.


Lajosházán a vizet a patakmederben - de ami talán fontosabb - a híd alatt találom. Ez errefelé nem mindig van így:) Az erdészházból épp egy adag túrázó vágódik ki. Rá is kérdezek, hogy esetleg pontban jártak-e, de nem.


Átkelek a hidacskán, ínszaggató rövid kis felszökés következik. Túrakutya - túragazdákkal. A sínek mellett haladunk, magasságban majorálva, de el nem érve õket, mígnem erõs jobbos, és bevetjük magunkat a Köves-tetõ meghódításába. A terep egyenletesen emelkedik, mígnem megkezdjük az utolsó kapaszkodút, és egy majd’ 180 fokos fordulót letudva megérkezünk a pontba. A pontõrök nápolyival kínálnak. A citromos édesség telitalálat. Sokat nem idõzök, a nápolyit is menetben eszem meg. Ha jól haladok, még talán Miskolc is belefér a mai napba, és meg tudom látogatni szüleimet. Persze mindez még igencsak messze van.


A pontot elhagyva kevéssé járt “úton” harántolunk keresztirányú terepbarázdákat, majd egy enyhe jobbos fordulóval Galya irányra állunk. A lajosházai sárga négyszög bekötése elõtt valamivel 3-4 fõ épp heves eltévedésben, de szerencséjükre éppen arra járok. A négyzet bekötése után meglepõdök, hogy ennyire hosszú az átvezetõ a vaddisznórezervátum drótkerítéséig. Pár hónapja jártunk itt Szemivel, akor rövidebbnek tûnt. Valszeg átdumáltuk az uncsi szakaszt.


Vadkerítés, egy bandukoló túratárssal váltok pár szót, és már jön is a jobbos-fiatalos-balos kombó, amit idén kiválóan szalagoztak. Kisebb belefutásokkal ledöngetek a Karos-hídhoz. Indul a galyai mászás. A híd után tolok egy energiagélt, és hajrá. Hamarosan Zolit érem utol, akivel legutoljára az Isziniken küzdöttünk együtt. Egy másik túratárssal megy ma, így csak pár szót váltunk, míg elhaladok mellettük. Az Üvöltõ-bérc-Üvöltõ-hegy kombó következik a ragyogó tavaszi napsütésben. A mûutat elérve a 700 méteres magasság ellenére hónak nyoma sincs, kitûnõen lehet haladni. Az aszfalt adta kényelmet kihasználva felhívom feleségem, aki éppen felkel, de rögtön vissza is fekszik a kint tomboló szürkeséget és szélvihart látva. Szerencsére én itthon kiváló névnapi ajándékot kaptam a csodálatos, napsütéses mátrai nap képében.


Az aszfalttól egy erõs balossal búcsúzunk, majd kapaszkodunk a Nyesettvárra. Hamarosan megérkeznek Galya elsõ nyaralói és a jég. A helyzet kezelhetõ. Sok túratárs mellet megyek el, már-már az az érzésem, hogy a fél mezõnyön átkeltem Füred óta.


Hamarosan megjön a kék. Egy kissé elkámpicsirodott túratársnõt bíztatok, hogy mindjárt fent vagyunk. Talán segített neki picit a lelki fröccs - nem tudom. A pontban gyors pecsét, és elgondolkodom egy sörön, de inkább a továbbhaladás meleltt döntök. Az autós büfében 0 kitérõvel kaphatok egyet.


Galyától lefelé kapok egy átmeneti túratársnõt, akivel kb. a Lipótokig egy tempót megyünk. A Lipótok szokásos meredekségükkel üdvözölnek- szerencsére ma lefelé. Pár képet itt kell lõni, átlag ide - átlag oda:) Meglepõdve látom, hogy mennyi áfonya mõ a kitett hegyoldalban. Meg is jegyzem magamnak, hogy a M115-ön majd meg kell nézni, van-e a kék bogyókból errefelé. A fagyott talaj 680 méterig tart, onnan lágyul a pálya.


A csodálatos mátrai panorámából alábbadva hamarosan meredek erdei mélyútban haladok lefelé. Szabóék háza a tóval, egy kis kezelhetõ sárdagasztás, majd hajrá - lefelé a kiváló, építészeti törmelékekbe fulladó, Parádsasvárra vezetõ erdei utacskán.


A faluba érve az aszfalton elkezdek betermelni egy kiflit - talán a büféig letolom. Egy túratárs az évszázados ipari mûemlék szomorú romjait fotózza. Hamarosan szembõl túratársak, akik már a Sós-cseri tetõ ostromára indulnak. Szaporoodik a nép, a 30-as táv mezõnyével együtt megyünk a következõ ponttól. A büfében gyorsan pecsételtetek, kikérek egy sört, keverek egy izót, és kb. 5 perc elteltével már indulok is. Az átlag 5.7 a pont után, sok lazítást nem enged.


A tetõre menet könnyebbnek tûnik, mint tavaly. Igazából nagyon gyorsan felérek. A szúróbélyegzõnél egy kedves túratárs elõre enged. A pont után némi közel szinthaladás után lezúzok az útra. Itt épp egy csoport vetkõzik neki a szembeoldal meredekének. Megnyugtatom õket, hogy meredek, de cserébe rövid:)


A szintutat elérve a túra számomra egyik legszebb része következik. Egy enyhén emelkedõ, teljesen dél-bükkies hangulatú, jól járható, moha szegélyezte szekérút, ami nagyrészt tölgyerdõben, itt-ott fenyvesben halad. A látványt dél-dél-kelet felé a ránk váró Kékes innen nézve igencsak tiszteletet parancsoló tömbje uralja.


A szintutat letudva parádóhutára ereszkedem. A terep kissé sáros, de azért nem akadályoz a gyors haladásban. A pontba érve az átlagom 5.8. Van mibõl rontai a Kékesre menet:)


A pontból egy kis felszõkés után érkezem a kékesi mászás kezdetéhez. Nyomok egy köridõt, hogy meglegyen idén is a menetidõ. Sejtem, hogy idén több lesz, mint tavaly. Akkor sár- és jégmentes menetben volt részünk ezen a szakaszon.


A terep vizes, sáros, helyenként az út helyén patak folyik - itt az erdõben, kevéssé járt ösvényeken kell rambózni. A viszontagságok ellenére jól haladok, tovább elõzgetva a most már 30-asokkal is kibõvült mezõnyt:) A mûút kicsit meszebb van, mint emlékeztem, de csak eljön ez a pont is. Pár szó egy velem együtt bitument érõ túratárssal, és usgyi tobább - pihenõ a Pisztrángosig.


A pontban gyorsan regisztráltatok, és már bele is vetem magam a Gabi-haláláig tartó következõ szakaszba. A terep egyelõre ok. Gabi-halála a maga 770 méteres magasságával a havat és jeget is meghozza. Itt-ott jégdöntötte fák szegélyezik utamat, amit az erdészet téli ittjártam óta már szerencsére átvágott.


Elérkezik az erõs jobbos, és innen már tudom, hogy pikk-pakk a gerincen vagyunk. A Kékesre vezetõ utolsó felszökés kezdetben jobb, mint vártam, de a jég és hó hamarosan megérkezik, hogy nehezítsen picit a körülményeken.


Végül 79,5 perc haladás után érem el a síházat. Gyorsan be a pontba, veszek egy almát, és tûzök is tovább. A mászás 3 tizedembe került, 5.5-öt mutat az átlag. Ellenben innen már csak lefelé vezet az út.


A csúcskõnél pontosítom a magasságot, aztán kék-háromszög-piros vonalon megyek tovább. A Vályus-kút felé menet rácsörrenek Lacira, hogy tájékoztassam az északi oldal várható viszontagságairól:)


Az EP-be két túratársammal egyetemben a pontõrök adta füstjelek alapján, alternatív utvonalon jutunk. A pontõr viccelõdik is, hogy akkor most kizár minket, mire megnyugtatom, hogy a kék háromszög kb. pont annyi plusz volt, mint a célrarepülés miatti rövidítés.


Itt is csak a pecsétet várom meg, és rohanok tovább. Végre jég-és hómentes a terep, tavaszi körülmények között repül a táv. A tavalyi bokatörõ szakszokon átfutok. Füred elõtt pár kiloméyerrel ftalálkozom Zalánnal, aki a gyerekekkel tolja a 20-as távot (hajrá, kell az új generáció!):) Pár szót váltunk, miközben átfutok rajtuk, majd vészes gyorsasággal távolodunk egymástól:)


A Csepegõ-kútnál megállok, veszek vizet. Ez az egyetlen és egyben az utolsó a számtalan érintett forrás közül - legalább egy helyen megtöltöm a kulacsomat. A vizet szinte azonnal be is tankolom, és rohanok tovább.


A falu elõtt átszáguldok egy hétvégi túrán slattyogó családcsoporton. Mire a szülõk szólnak a gyerekeknek, az oldalban már át is ugrottam rajtuk:)


Patak híddal és már Füred fûutcáján is vagyok. Innen már csak egy utolsó roham a cél. Buszmegálló, kisvasút, és már a suli utcájában kioptatom az aszfaltot. A 7:30 már nem lesz meg, de azért a 7:33 miatt sem kell szégyenkeznem:)


Köszönjük szépen a szervezést és a csodálatos, napsütéses, természetben töltött napot:) 

 
 
 Túra éve: 2014
atomcatTúra éve: 20142014.03.14 12:15:18
megnéz atomcat összes beszámolója

M40


Egy tenger partján állok. A távolban fenyõfákkal borított szigetek vesznek a némileg ködös messzeségbe. Arcom dacol a tomboló déli széllel. A déli széllel, ami idén nem akar alábbahgyni. Egy erõs magaslégköri áramlás november vége óta nem hagyja a sarki hidegnek, hogy betörjön… Hirtelen nem is tudom, hol vagyok. Olyan abszurd. Abszurd, hogy majd’ 24 órával ezelõtt Lacival gratuláltunk egymásnak, és örültünk az ötös átlagsebességnek a Mátrahegy 40-en, Mátrafüreden. Most pedig itt állok. 2000 kilométerrel északabbra.


A reptéren pár órával korábban a szokásos, 9/11-es arcoknak köszönhetõ alaposságú biztonásgi vizsgálat után húztam a bakancsom, és megcsapott a Mátra sarának üdítõ illata. Igen, a szép magyarul SkyCourtnak elnevezett egyébként szemrevaló építészeti konstrukció mesterséges világában a tegnapi túra sarának a bakancstisztitás ellenére érzõdõ szaga üdítõ illatként hat, és elárasztja gondolataimat az elõzõ napi fennséges túra összes emléke.


Reggel, start Mátrafüreden. A 7-re becsületszóra igért reggeli a szálláson, ami azért csak nem sikerül, és így autózni kell a startba. A csúszás után további izgalom: a Suzuki ránk ijeszt, hogy nem indul. Azért csak bedörren az 1000 köbcentis “gépszörnyeteg”, és ha némi késéssel is, de üdvözöljük egymást Lacival a startban. Gyors nevezés (tényleg az volt, gratula a szervezõknek), és már fordulunk is ki a suli udvarára. A Suunto Ambit kicsit ijesztget, nem talál GPS jelet, de mire a kertkapun kilépünk, megtalálja lelki nyugalmát (vagy inkább a szívének oly kedves mûholdjait) a GPS chip is:)


Mátrafüreden gyorsan átvágunk. A póló-aláöltözet nadrág-rövidgatya trió teljesen bejön, már most látszik. A felkelõ nap sugaraiban fürdünk, és beszéljük át az elmúlt hetek történéseit. 


Az elsõ menet a Muzsla-tetõ. Pikk-pakk fent vagyunk. Sajnos magasság tábla nincs, pedig jó lett volna itt az elején kézzel rápontosítani a GPS magasságadatára. Gyors pecsét, és spuri tovább. Hátulról Laci régi ismerõse, GáborTamás köszönt ránk. Megosztja tavalyi lábtörésének történetét, amit még hallgatni is rossz, hát még átélni. Szerencsére már a 30-as távot nyomja, így szemmel láthatólag szépen felépült.


A túra a szintmetszetek alapján elég laza - a két nagy mászást leszámítva, amit a Galya és a Kékes testesít meg. Ennek megfelelõen repül is a táv. Sástón a szomorúfûz már nappkon belül zöldell. A természet jó hónappal elõbbre az ilyenkor szokásotól. A napsütéssel és a sármentes tereppel - a Kiss Péter Emléktúra és a Lefagysz iszappakolása után - egyszerûen nem tudunk betelni. Hihetetlen érzés, hogy szilárd talajról tudunk elrugaszkodni.


Sástóról dzsamburi Lajos-házára. Pár hete itt Gemaék nagyon jó kis barlangászos pontot nyomtak, most senki sem vár minket a patak hídjának túloldalán. Nem is vesztünk idõt, haladunk, mint akit dróton húznak. Kisvasutazunk egyet amúgy gyalogosan. Átkelünk egy rendkívül veszélyes és hosszú vasúti hídon, amit az erre járó nagy sebességû TGV szerelvények minden bizonnyal elképzelhetetlenül végtelenül életveszélyessé tesznek, de szerencsére túléljük a nem mindennapi kalandot. Jobbos, és belevetjük magunkat a Köves-bérc meghódításába. Fent pecsét, és csoki a jutalmunk. Sokat itt sem cécózunk. Szint még alig volt, szufla van bõven, eddig kb. csak folyadékot kellett pótolni.


A Köves-bérc után hamarosan kis dzsungelháború következik, amit egy futó pár annyira komolyan vesz, hogy el is tévednek, és odaértünkkor lelkesen battyognak vissza a benézett balos letéréshez. Megnyugtatjuk õket, hogy lesz ebbõl Mátrahegy 60 is, de ha igazán tehetségesek, akár 100-ra is kihozhatják. Még többször találkozunk velük, mígnem a késõbbi Csevice-Kékes durvulásban végleg le nem hagyjuk õket.


A fiataloson átvágva újból játszunk az életünkkel a Karos-hídon. Szerencsére a TGV ismét elmulaszt minket.


Végre megkezdjük a mászást a Galyára, melynek elsõ szösszenete az Üvöltõ-bérc. Odafent vaddisznó - egyes vélemények szerint szarvasbika - vár ránk, de lehet hogy csak az egyik túratárs böffent egy döbbeneteset pár méterre elõttünk (a legvalószínûbb aláhúzandó - kis segítség: akkoriban a túristák száma lokálisan szignifikánsan magasabb volt a másik kettõnél). Laci elüvölti magát. Egy hölgy rémülten néz hátra, mire közöljük, hogy ez az Üvötõ-bérc. Én is üvöltök egyet, mire az illetõ hölgy ismét hátranéz. Legalább következetes:)


Hamarosan némi bitumen, majd komolyabban nekiállunk az addigra már jónéhányszor fel-feltûnõ Galya-tetõ bevételének. A tavasz 900 méter felett is kitart. Szinte hihetetlen, hogy március 8-án ennyire tavaszias idõ van az ország legmagasabb hegységében.


A pontban gyors pecsét, és irány a távolság szempontjából optimális legelsõ büfé a büfésoron:) Laci meghív egy sörre (köszi:)), õ egy kólát raktáraz be a zsákjába, és jeges teával öblíti le a Galyára vezetõ hosszú út porának garatjára rakódó ádáz szemcséit:) Gyors ellenõrzés: átlag 5.2 km/h, és a szint felén is túl járunk már. A büfést bátorítjuk, hogy nézze a ttt.tr.hu-r, és ajánlkozzon ponthelynek. A pontõrnek is megemlítjük a büfébõl vissza, hogy talán jobb lenne ott a pont, mire azzal válaszol, hogy akkor többet kéne gyalogolnunk. Nem tudom, oda vissza 50 méter, de cserébe frissítõbõl fel lehet tankolni így a 17. kilométerben.


Nosztalgiázunk a hamarosan elérkezõ Mátra115-ön. Milyen szép is lesz e két Lipót az Nagy Napon, felfelé. 3 km, 400 méter szint. Szerencsére ma lefelé:) Így sem lélekemelõ, de Laci a korábbi sokszos jeges 7 év emlékeit felidézve megnyugtat, hogy ez most még optimális.


Szabóék tava, a szurdokban gátat építõ gyerekek. Az erdõ minden szegletébõl egyre inkább elõ-elõbújik a tavasz, ahogy leadtuk a szintet a bércek magasából. Parádsasvár. Vízvétel egy közkútban. Tovább küldöm Lacit, hogy tartsa az 1 László sebességet, majd utána futok. Hamarosan a település szívszorongató látványt nyújtó bezárt ipari mementója mellett caplatunk. Nosztalgiával nézzük az M115 ellenõrzõpont helyét, majd megérkezünk a mai pontnak helyt adó Autós Büféhez. Veszek egy Pepsit, majd kint telepszünk le pár percre. Laci eszik, én az Isostarral töltöm az idõt. Végre készen vagyok, szendvics zsebbe, és indulás.


A Sós-cseri-tetõre menet némileg összekovácsolódik a mezõny. Ismét találkozunk Medveczki Gyuriékkal a pontban, szúróbélyegzõ és zárjuk az egyébként teljesen felesleges kört:)


Lefelé menet tovább dolgozom a szendvics feldolgozásán, ami azoban a mûút tulsó oldalán induló kaptatóig sem sikerül teljesen. A rövid mászás után némi lazázás, de a zsemle még itt sem adja meg magát. A következõ kaptatón pár szerencsés kolbászdarab kirepül az intenzív légzés nyújtotta hátszelet kihasználva, de felérve a többieknek immár végletesen beteljesedik a sorsa:)


Gyönyörû rész következik, ahol hamarosan egy vizslás úriemberrel haladunk egy darabon. A kutya tematizálja is beszélgetésünket a soron következõ parádóhutai Hubertus sörözõig. Pecsét a nap legelfolglatabb pecsételõs hölgyénél:), és megkezdjük felvonulásunkat az addig 78 perces horrorhoz: a Csevice-Kékes menethez.


A forrástól kis dombocska választ el minket, majd már a kutat fedõ kis házikónál is vagyunk. Emelkedõképességünk maximalizálása érdekében kieresztjük a ballasztvizet, elõre engedünk pár leelõzni való túratársat, majd stopper elõ, visszaszámlálás, és start.


Az elõbb oly kedvesen elõreengedett túratársakon hamarosan átgázolunk. Némileg értetelnül nézik lelkes tempónkat a Nap Szivatásának nyugodtan kinevezhetõ 6 km-es, 680 méteres szintkülönbséget magában rejtõ útszakasz elején, de õk nem tudják, hogy Lacinak ez a szokásos év eleji felkészültségmérõ gyakorlata.


Ezen a szakaszon életemben elõször járok. Laci elbeszélései alapján tarottam tõle, de végül szerencsére nem annyira horrorisztikus, mint amit lelki szemeim elõtt elképzeltem. Távolságot nem, magasságot kb. 50 méterenként nézek. Hamarosan elsõ 250 letudva.


-Most jön a java - nyugtat meg Laci, és usgyi tovább. A terep jól járható, csak itt-ott zavar be némi sár. A tempó jó, pulzus kb. 150, ezzel nem lesz gond. Hamarosan megérkezünk a szintúthoz, ami a Pisztrángoshoz vezet át minket. Pecsét az EP-ben. A pontõr az idõvel kezd molyolni, mire már Laci úton van. Kikapom a kezébõl a lapot - a tracken úgyis rajta lesz.


A Pisztrángostól megkezdõdik a fõgerinc ostroma. Tucatszám hagyjuk el a nehézlégzéssel küzdõ túratársakat. Felszökéseket követõ kisebb pihenõ szakaszok sorozata követi egymást, mígnem egy hosszabb egyenletes felmenetel végén megkezdjük a fõgerinc végsõ ostromát. Fiatal, 11 éves sráccal váltok pár szót. A 40-et nyomja. No, mégsincs veszve a jövõ?:)


A Fekete-lápa-nyereg is beadja a derekát, és máris a 3 felszökkenésbõl álló utolsó menet elõtt állunk. Pillantás a stopperre: pontosan 1 órát jelez. Az eddigi rekort 78 perc. Meglesz. Ellentmondást nem tûrõen tépjük tovább az ínakat, és kapaszkodunk az Ország Tetejére. Laci végsõkig elszánt, az elé kerülõktõl pályát kér, akik ki is szédülnek utunkból - legalább van indokuk szusszanni:)


Végre lapul a pálya, az utolsó pukli is letudva. Most már közel szintben menõ hullámvasút a befutóig. Az élvezet fokát emelendõ itt-ott belefutunk, mígnem végre elérjük a célt. Stopper leállít, 1:11:14,79. Rekord megdöntve:) Én még tovább lelkesedek kb. 5 méter szintet a csúcskõig, majd irány a pont.


Sokat itt sem idõzünk. Játszom picit egy kis Isostar készítéssel, és irány le a zöldön. A 9 órán belüli teljesítés egyre reálisabbnak tûnik. A napi horrort a hátunk mögött tudva még mindig 5-ös átlagot jelez a karórám. Kiváló. Kiss Péter Emléktúra utóérzés, majd jobbra ki. Egy helyen tévútra visz minket egy jó adag kisiskolás, de szerencsére szinte nulla kitérõvel újból a jelen vagyunk. A Vályus-kútig relatíve jó a terep, de a pont után hamarosan ipari bokatörõ következik. Valamiért iszonyatosan megkívánom a forrásvizet. Több, éppen kiszáradt forrásszáj mellett is elmenetelünk, amik a hegy alapos vízhiányának megbízható bizonyítékai.


Végre kevéssé kínos a terep a bokának, és a víz is megjelent a völgyben. Már csak egy forrás kell. Laci szerint mát nem lesz. Végül a piros bekötésekor fordul a hadi szerencse: megérkezünk a Csepegõ-kúthoz.


Elõveszem 1.5 literes flaskámat, de Lacit elõre engedem, õ csak tenyérbõl akar inni. Újból elõre küldöm, hogy meglegyen a referenciatempó:)


A forrásnál vizet töltve jó adag túratársnak jön meg a kedve az iváshoz, így beállnak mögém a sorba. Kisebb szóváltás kerekedik a 1.5 liter víz szükségességérõl, de persze poénosra véve a figurát.


Pár perc, és ismét úton vagyok. Erõltetett tempóban hagyok le két túratársnõt, akik némileg meglpõdnek vitalitásomon így, a 42. kilométerben. Hamarosan egy sártengert leküzdve utolérem Lacit, és az utolsó pár harcfordulót letudva meg is érkezünk Mátrafüredre. Innen könnyed kis falusi séta, majd 8 óra 37 perc menetidõvel meg is érkeztünk a célba.


Köszönjük szépen a rendezést, nagyon gyönyörû túra volt!


Ha tehetem, jövõre is mindeképp jövök!

 
 
Norbert AlexanderTúra éve: 20142014.03.14 07:57:09
megnéz Norbert Alexander összes beszámolója

MÁTRAHEGY 10 TELJESÍTMÉNYTÚRA, avagy laza bemelegítés


Reggel


Korán reggel keltem, bekészítve kis túlélõkészletemet, szokásos mentateát, fokos túrabotomat, szigetelõszalagot és kisebb kötözõt, elindultam Mátrafüredre kicsi kocsimmal, asszonyt elvíve útközben melóhelyre, ZsuzsaMamát felszedve s közben hála neki sport szeletet magamba töltve. Kedves leányzóját, Lénát bevártuk a buszmegállóban és indultunk a rajthelyre.


Délelõtt


Szokás szerint sok induló volt az erdészeti iskolában. Gyorsan elrajtoltunk, csak egy kicsit kevertem össze a nevezésnél a nevünket, amit gyorsan szakszerûen korrigáltak a rendezõk. 9:37kor kezdetét vette a túra.


Gyönyörû idõ volt, hétágra sütött a nap. Tavalyihoz még csak hasonlítható sem volt, hisz akkor olyan köd volt sárral vegyítve, ami egy horror filmbe is beleillene. Mátrafüredrõl kiérve a Z+ jelrõl, a S- jelzésen emelkedett az utunk. Röpke félóra alatt felértünk a Muzsla tetõre, majd kisebb lejtõ után, a Rákóczi forrást is érintettük. Után töltöttem Mentateámat és levettem külsõ melegítõ felsõmet, hasonlóan tettek a  lányok is, és vígan másztunk tovább a S-on… Egyre nagyobb emelkedõk következtek, míg elértük az Ózon Hotelt csodás parkját, fotókkal megörökítve. Inenntõl kezdve mérsélõdött a szintemelkedés s vele együtt az idõ is.  Mire elhaladtunk a Szanatórium elõtt, visszakellett vennünk az imént levett felsõt. Bár hó nem volt, de meglepõen hideg lett az idõ. Itt a jelzés, szalagozásra váltott át a S körre, az okát pontosan nem tudom miért, bár a maradék emelkedõ ami még ránk várt, kellemesebb volt ezen a vonalon.


1 óra 40 perc telt el míg elértük Mátraháza parkolóját, ahol kis csoki és szendvics után folytattuk utunkat lefelé S háromszög jelzésen. Eleinte az út mellett, majd az erdei úton elértük Farkas-Kútat, ahol kicsit frissítettük magunkat. Ezután továbbereszkedtünk Sástó felé átkelve a réten, megérkezvén az újonnan épülõ út mellett a következõ EP-hez. A dzseki újralekerült, a nap újramelegített. S háromszögön folytatva ereszkedésünket a további 3 km során hamar elértük az Z-, majd Mátrafüreden a Z+ jelzést. Tavaly itt valahogyan eltévedtünk ,pedig most egyértelmûnek tûnt. Talán a köd tévesztett meg minket. Közben sok extrém sportról szó esett, amit Léna átélt már: mint például kanyingolás és egy keményebb teljesítménytúra az El-Camino.


Dél


12:43 kor értünk célba, 3 óra 5 perc alatt 13 kilométert megtéve. A tavalyihoz képest, majd félórát javítottunk. A túra rendezése kiváló és egyértelmû és talán a legolcsóbb is. A célban volt szerencsém egy prospektust szerezni a HÉRICSS TTSE-tõl amibõl megtudtam hogy kezdetét vette a Mátra Teljesítménytúrázója Programja, így hát ebben az évben zárásként kitûztem magam elé a 3. fokozatot, ahová már csak 137 km szükségesJ


Hazafelé bõven maradt energia nõnapi köszöntésre ezen a gyönyörû tavaszi nõnapon.


 
 
Ha AnnaTúra éve: 20142014.03.09 19:30:21
megnéz Ha Anna összes beszámolója

Képes túrabeszámoló!


Mátrahegy 3O


Nem terveztem el elõre,hogy március 8-án a Mátrahegy 3O teljesítmény túrára fogok menni. Csak elõzõ napokban több  szabad autós hely  hírdetés is megjelent a facebookon.  Hirtelen ötlettõl vezérelve, egyikre bejelentkeztem. gondoltam ideje lesz megismerkedem a Mátra hegyi túrázással is. Ezt is el kell kezdeni egyszer.Bár többen riogattak, hogy milyen nehéz, azért belevágtam.  De ettõl a perctõl kezdve végig rettegtem,hogy vajon elõjön-e majd túrázás közben a tériszonyom? Mivel erõs tériszony betegségem van bizonyos helyeken. Például ahol keskeny ösvényen vezet az út, s mellette mély meredély van.  A terepet nem ismertem, nem tudtam mire számíthatok ilyen téren. Na, meg a táv választással is akadt némi gondom. Abban biztos voltam, hogy a 4O-es távot nem tudnám teljesíteni. A 10-est azért kevésnek tartottam, maradt tehát a 2O vagy a 3O.


Reggel idõben megérkeztük a rajt helyére. Gyors reggeli, kis táska pakolászás. Nevezés 3O-as távra! Miközben haladtam ki a városból csak a tériszonyomra tudtam gondolni, hogy fogom ezt túl élni, ha esetleg úgy adódik? Mindegy,most már visszafordulni nem lehet! Bár megfordult a fejemben a gondolat, el sem indulok, hanem maradok a városba és sétálgatok, míg a túratársam, aki levitt autóval vissza nem érkezik.


 Muzsla tetõre, enyhe emelkedõvel jutottam fel. S nagy megnyugvással tapasztaltam, hogy normális eredei úton haladtunk, semmi rám nézve veszélyes útviszony nem volt.  Elértem a 2. EP-t, Mátraházát is, a közbe esõ út is rendben volt, s már a 2. bélyegzésen is túl voltam. Menni fog ez Nekem - gondoltam -,s jó hangulatban folytattam utamat. Mátraháza és Télizöldes Ep. között fa kivágás miatt eltereltek minket a jelzett útvonalról. Így darabig aszfaltozott úton haladtam.  Nem voltam biztos benne, hol kell vissza térnem az eredeti útvonalra. Szerencsére akadt segítségem 2 túratárs személyében, akik éppen akkor értek oda. Így hárman folytatva utunkat, elérkeztün a 3.EP-re. 


Viszonylag gond nélkül eljutottam Parádsasvárra is. A túratársak jöttek-mentek mellettem. Mindenki szép lassan elhagyott engem. Nagyon ritkán Én hagytam el másokat!  Néha akadt akivel 1-2 mondatot azért tudtam beszélni. Sós-cseri-tetõn egy szúró bélyegzõt kellett használni. Ilyet én eddig még nem láttam. Parádóhutáig valahogy nagyon hosszúnak tünt az út, úgy éreztem, sose érek oda. De aztán mégiscsak sikerült.


Ami ezután jött, az volt a legnezebb út számomra, de nem a tériszony miatt! Olyan hosszan és folyamatosan emelkedõ út vezetett Pisztrángos tóig, hogy többször meg kellett állnom pihenni közben, sõt egyszer le is ültem. S olyan  nagy energia hiányban szenvedtem.  Csokoládéval próbáltam pótolni az energiát, de még az evés is nehezemre esett. Teljesen kimerültem, ettõl a folyamatosan emelkedõ úttól. Szomjaztam is,  már csak fél üveg vizem volt, amit kortyonként iszogattam, hogy kitartson a következõ Ep-ig.


Pisztrángos tónál megtöltöttem a forrás vízzel az üvegeimet, s ettem pár falat szendvicset és  egy kis csokit is. Megittam legalább fél liter jó hideg forrásvizet, így nyerve energiát, erõt,az út hátralévõ részéhez. Tudtam,hogy ezután jönnek a legnagyobb szintkülönbség, tehát össze kellett szednem az akaratomat és az erõmet. Gabi halála nevü pihenõ helyhez szép lassan eljutottam, majd az utolsó kb 300 métert Kékestetõig, nagyon lassan haladva, többször megállva, forrás vizet kortyolgatva tettem meg.


Kékestetõn bélyegzés. S szembesültem azzal, hogy nagyon rosszul állok az idõvel, valószínûleg nem fogok idõben beérni.Úgyhogy Kékes tetõtõl elkezdtem megállás nélkül rohanni,ahogyan csak még az erõmbõl tellett az utolsó  EP-ig Vályús kútig. Onnan tovább folytattam a rohanást a köves úton bukdácsolva , amíg vissza jutottam Mátraházára.


A 3O km-es távra 9 óra szintídõt kaptunk Én 9 óra és 9 perc alatt értem be! Tehát 9 perccel késõbb, a kelleténél! Azért gratuláltak, és megkaptam az oklevelet és a kitüzõt is. Ez a 9 perc késés abból adódhatott, hogy menet közben elég ráérõsen és sokszor megálltam fényképezgetni, valamint a vége felé a brutális emelkedõket is csak úgy tudtam leküzdeni, hogy gyakran megálltam pihenni.


Ez volt az elsõ túrám, ahol nem sikerült szintídõn belül beérnem!  Eddigi kb 2O teljesítmény túrámon mindíg  1-2 órával elõbb értem be! Megküzdöttem rendesen a Mátraheggyel!!! Jó kis tapasztalat szerzés volt! De semmiképpen nem bántam meg, hogy elmentem rá, s azt sem, hogy a 3O-as távra neveztem. :)


Köszönet a rendezõknek és segítõinek a túráért, s a túratársaimnak akik segítettek a tájékozódásban!


Aki ezek után megnézné a túráról készült képeimet az alábbi linken teheti azt meg!


https://picasaweb.google.com/118029603304874160089

 
 
GEONEOTúra éve: 20142014.03.09 10:51:14
megnéz GEONEO összes beszámolója

Mátrahegy 10




(Mátra Teljesítménytúrázója 2014)











Az eredeti beszámoló elérhetõ a www.geoneo.hu oldalon, vagy közvetlenül ITT.











A Mátrahegy túra napja, nem más volt mint a Nõnap. Ezúton is (utólag) kívánok mindenkinek Boldog Nõnapot Kívánok!





A túrát megelõzõ napon sikerült beszereznem egy igazoló füzetet a Mátra teljesítménytúrázója 2014-hez, most már indulhatok a túrákon „hivatalosan”.





Elõzõ este már sokat rágódtam a Mátrahegy távokon melyiket is válasszam. A 20-as jó lenne kezdésnek, de a 10 is elég lesz ha néha futok kicsit. (A felmenet után úgy is lefelé kell gurulni.)




 



A döntésem a 10 (13) km -re esett, elég lesz az nekem, hátha kifulladok így újra kezdõként.





Reggel 6-tól már az idõjárást vagyis az eget kémleltem, mert elõzõ este igen sok csapadék esett, lehet majd sarat dagasztani gondoltam.






Pontban 7:00-kor neki is indultam autós logisztikával a Mátrának, irány a rajthoz Mátrafüredre (Erdészeti Iskola). Legnagyobb meglepetésemre tömeg volt már fél 8-kor. is Rengeteg autó és rengeteg ember. Ebbõl is látszódik, hogy mindenki a szabadba kívánkozik és egy jó kis túrára. Számos érdekes arc, sportoló, sport társ – beleértve magamat is regisztrál majd várakozik.





Kicsit kómásan, félénken keresgettem a feliratokat, hol is kell regisztrálni. Már régen voltam ilyen közegben, szervezett túrán egyedül. Meg kell mondjam teljesen fura volt, hogy szinte csak Én vagyok egyedül, sokan csapatostól jöttek. (azért tuti hogy rengetegen egyedül futottak a távokon)





Késõbb ráleltem a regisztrációs pultra is (10km), ahol már meg is kaptam a nevezési díj fejében az igazoló lapot, vagyis amire pecsételni kell az állomáspontokon. (A nevezés kemény 500 Ft volt.) Jöhetett a kitöltés, amirõl persze elõször le is hagytam a nevemet, de hát „kezdõ” vagyok. Rajtszámom a 1014 lett.





A nagy átlag a 20-as választotta ahogyan láttam az igazoló lapokon, Én meg csak 10-re megyek? Sebaj, ez is séta nem? Természetesen volt más oka is, hogy a „kicsi” távot választottam, mert délután mennem kell Jászberénybe teljesen más témában. Szóval ez jutott.





Próbáltam és siettetni az idõt, hogy végre indulhassak már, de nem-nem, csak 8:00-kor lehet indulni!





A technika itt is megjelenik, az igazoló lapon vonalkód, „csipcsiripp” és minden adat rögzítve az indulási idõvel. Persze, ha a csipogás 8 elõtt van, akkor nem engedte az indulást.





Tettem egy kört a suli területén, még át is parkoltam más helyre, hiszen ha esik az esõ, akkor a nagy sárból ki nem szedem az autót. Véletlenül találtam egy közelebbi, betonozott parkolót.











Hóhó, 8:00 INDULÁS!!!! Sokad magammal már nagyon vártuk ezt a pillanatot (8:01) irány a településen a Z+ egy rövid (400m) ideig majad jobbra a S- (600m) és irány a Múzsla.





Ekkor már sok futóbolond meg is elõzött, de az átlagos sétámmal hamarosan beértem õket. Ekkor kezdett egy kicsit meredekké válni az útvonal. Mindig csak felfelé és felfelé.





A táj ismerõs, nemrég voltam erre...vagy 5 éve decemberben. Szóval ismertem az utat, mi baj lehet. (GC - Hagyományos geoláda Muzsla kilátó és pihenõhely)






A Múzsla-tetõ ellenõrzõpont (1500m) hamar elérkezett, szinte észre sem vettem, hogy ott vagyok. Jó kis emelkedõ volt. Jöhetett az elsõ pecsét, természetesen a kilátást meg kellett csodálnom. Pár perc után irány lefelé a Rákóczi-forráshoz - még mindig a S- (620m).





Az idõjárás nekünk kedvezett, pazarul sütött a Nap, igazi túra idõ lett, nagyon meleg tavaszi idõ. Nem ezt várta az ember a tegnapi esõzés után. Szinte alig találkoztam tócsával és sárral.





A Múzslától rávettem magamat korábbi terveim szerinti a futásra, mit mondjak, jól is esett, fõleg lefelé. Ezzel már sikerült javítani az idõmön, ugyanis az volt a gondolatom, hogy kb. 2.5 óra alatt „letudom” a túrát. 




 




A forrásig 3120m és 170m szint volt megadva. Ekkor a 40-es táv balra, Én meg jobbra tovább a S- Mátraháza felé. Természetesen futottam mindaddig, amíg nagyobb emelkedõhöz nem értem.




 


 


 


 




Az útvonal elhaladt két, általam jól ismert wness' hotel mellett is, jó volt látni ebbõl a szemszögbõl õket. 




 



 




Mikor kellemesebb szakaszhoz értem, még ismerõsökkel is találkoztam. Gyors pacsi és irány, vagyis futás tovább. A forrástól a következõ ellenõrzõ pont Mátraháza. (3420m és 286m szint) Hál' Istennek lefelé is kellett menni. (GC -Hagyományos geoláda Kecskebércen a Szanatórium fölött)





Az odavezetõ úton kicsit elkeveredtünk egy „sorstárssal”, akivel futottam egy darabig. Nem volt egyértelmû a leírás és az itiner (szerintünk). Még a fõútra is kikeveredtünk, de nem volt akkora baj hiszen ugyanoda vitt, csak kicsit más a talaj. Ennek oka a gyorsabb futás lehetett, túlszaladtunk a jelzéseken.





Érkezés a 2.ponthoz, csoki, kis ropogtatni való és pecsét (9:05). Nekem ez már majdnem a fele táv, vagyis innen Én már visszafelé futok, lefelé. Elköszöntem a 20-as futótól, majd balra vettem az irány a parkoló mögött. (GC -Hagyományos geoláda Naphimnusz Park - Mátraháza


Lassú sétával akartam lefelé menni, de futás lett a vége. (S?)





Ekkor már csak egyedül voltam, sehol senki. Én csak futottam lefelé a Farkas-kútig (1440m), ahol rá kellett térni a S+ jelzésre. 




 


 




Teljesen egyedül, egymagamban lépkedtem az „egész Mátrában”, olyan megnyugtató volt, csak a madarak törték meg a csendet. Nem is emlékeztem a Farkas-kútra, pedig biztosan jártam már erre. Pár fotó az utókornak és már szaladtam is tovább. Hopp! Ismét elhaladtam egy jelzés mellet, vagyis rossz irányba mentem. Pedig erre mutatja, de nincs sehol egy jelzés sem. Na irány visszafelé. Kicsit lehetett volna egyértelmûbb a jelzés ezen a szakaszon, a papíromról nem derült ki pontosan, hogy most merre is kell mennem. Nem sokat, olyan 5-5 percet veszítettem ezzel, de hát ez van.





Már nagyon vártam, hogy végre a Sástóhoz érjek (1200m) és meglegyen a harmadik pecsétem is. Nem is emlékeztem erre a szakaszra, ebbõl az irányból már nagyon régen jöttem fel Sástóra. Kicsi szusszanás, gyors fotó a tóról és a kilátóról, majd irány S? tovább, még mindig lefelé (1890m). 




 


 


(Virtuális geoláda Sástó ) A lefelé vezetõ úton, de még Sástónál sikerült beszélgetnem egy másik futóval is, akivel egy rövid ideig együtt futottunk, vagyis Én csak próbáltam utána futni. Gyorsan elhagyott, hiszen egy kicsit nézelõdtem, de olyannyira, hogy benéztem a jelzést és senkit nem is láttam a környéken – kijutottam a fõútra „szétnézni”. Megint sikerült 5-5 percet rontani az idõmön, de gyorsan vissza futottam a megfelelõ útra. Megérkeztem a Z- jelzésre, ami már majdnem a célirányt mutatta, ez már Füred. Végre ismerõs táj, hamarosan itt a vége. Olyan 250 méter múlva a jobbra majd a Z+ és 750 méter a CÉL. (Voltak aki még csak most indultak?)




A cél elõtt ismét találkoztam a futóval akivel Sástón futottunk, nem sokkal hamarabb ért be. 





Jöhetett az adminisztráció és a pecsét. Érkezésem: 10:10, vagyis 2 óra 9 perc alatt teljesítettem a távot.





















Hát látszódik, hogy pár helyen mellé ment a dolog, de nem izgatott. Ha jól tudom, olyan 13km körül lehetett a valós, de a kóválygás adott még hozzá Nekem 2km-t ajándékba.











Jött a kézfogás és gratuláció – oklevél és kitûzõ. Ekkor eszembe jutott, hogy egy másik igazolólapot is pecsételni kell, amit gyorsan sikerült is elintézni (sorszám:168).





Mindezeket túlélve, ekkor már kezdtem érezni, hogy kicsit elfáradtam. Biztosan lesz izomláz, de nagyon jól éreztem magamat, kikapcsolódtam – megérte.






 






Rögzített útvonal: ITT



 


Köszönet a szervezõknek, jövõre újra itt, de már a 20-ason. Remélem hamarosan egy újabb Mátrai túrán ismét találkozunk.











GEONEO


 


Kesser volt, hol nem volt?!


 


Ha akarsz egy jó kirándulást, nézz szét a www.geoneo.hu oldalon.









 
 
czenegabiTúra éve: 20142014.03.09 09:05:27
megnéz czenegabi összes beszámolója

Tisztelt Túrázók!


Ezúton is szeretném megköszönni a velem együtt haladók kedvességét és vidámságát. Bizonyára a jó idõ tette, hogy szinte minden mellettem elhaladó és akik mellett én elhaladtam szinte csak mosolygott.


A táv nem tartogatott meglepetéseket: a rajtolás és érkeztetés precízen, rutinszerûen ment.


A talaj: szerencsénkre szinte egyáltalán nem volt mély sár (20 km-en) így talán a legnagyobb nehézséget a nyirkos sárréteges kövek csúszása okozta. A Kékesrõ lefelé tartó zöld jelzés eléggé nehéz terep ugyanis szinte végig jelentõsen fel van kövezve az ösvény.


Idõjárás: mindig ilyennek kellene lennie.


Ellátás: a Kékes elõtti ellenõrzõ pontról hiányoltam valamiféle nagyobb kaliberû édességet. (Szõlõcukor nem rossz ötlet, de nálam inkább az éhséget hozta elõ.) Összességében ez is rendben volt.


Legszebb élmény: amikor az egyik 14/15 éves leányzót behúzták a célba a frissen megismert barátnõi és az az örömtõl leguggolva majdnem elsírta magát és végül nagy ölelgetések közepette búcsúzkodtak. (Az említett lányt még a Kékes elõtt én is biztattam)


Ismét megtapasztaltam, hogy közepes távokon már jobb ha az ember elszakad az eredeti csapattól.


Találkozunk a nagy Mátrabércen. (Nekem csak Muzsla távon.)

 
 
 Túra éve: 2013
aa194545Túra éve: 20132013.03.16 03:39:07
megnéz aa194545 összes beszámolója

Mátrahegy 30

Hát megcsináltam ...  Néhányszor felmerült bennem, hogy elinduljak-e, mert elõzõ este órákon át esett az esõ. De nem szívesen adom fel azt, amire elszánom magam. Abban bíztam, hogy a hegyen nem áll úgy meg a víz, mint az alföldön, a lecsorgó víz elmossa a földet és a köveken talán tudok majd haladni, vagy az erdei avaron. A számításom nagyrészt bejött. Nagyrészt ... persze azt azért nem mondanám, hogy kellemes volt a terep. Nem vagyok gyalogtúrázó, nekem nincs túrabakancsom és kamáslim, ami védene a sártól. Egy lyukacsos futócipõben indultam el. A 34 km legnehezebb szakasza, amikor a Pisztrángos-tótól Kékesre kellett felmenni. Ott még keményen tartotta magát a tél. Sportcipõben csúszkálni a jeges havon, nem valami nagy élmény. Egyébként is, túl a 20 km-en került sor a hegymászásra, amikor már nem legfittebb az ember  Az esõvíz mosta mélyedések megteltek vízzel, amit az avar elrejtett a szemünk elõl. A jeges utat elkerülendõ, próbáltam nemegyszer az erdei útnak hitt talajra lépni, de morcosan vettem tudomásul, hogy bokáig süllyedtem a vizes avarral telt lyukakba. Így aztán átázott cipõben, víztõl fröcsögõ zokniban caplattam fel a Kékesre, még 8 km-re a céltól. Ennek ellenére jól bírtam, egyáltalán nem estem szét a célban.
Abból, hogy a vártnál jobban bírtam, és az idõeredményem alapján, úgy éreztem elégedett lehetek magammal. De most a precíz szervezés eredményeként lehetõségem nyílt arra, hogy betekintsek a verseny statisztikájába. ... Elképesztõ, hogy mennyi õrült ember van  Az esõtõl minden vizes, sáros, havas, jeges volt. Vágni lehetett a párás levegõt. Mégis 960-an (!) neveztek a négy távra. 30 km-en (ami csak nevében volt 30, a tényleges táv 33 km volt), 230-an indultak. Ennyibõl sikerült nekem 23.-ként célba érni. Még sosem láttam korábban, hogy az eredményem mire elég. Ennek azért örültem, különösen, mert elõttem csak nálam fiatalabbak végeztek. A tapasztalatokról még annyit, hogy a GPS igen nagy segítséget jelent ugyan, hisz a tájékozódással nem kell sok idõt veszkõdni, de azért ez nem mentesít a térképnézegetéstõl, vagy a akár a segítségkéréstõl. A GPS az erdõben olykor elveszíti a jelet, illetve a szerpentinen "elkeveredik" az Y elágazásokban. Emiatt történhetett, hogy a 33 km helyett 34 lett a vége, 1 km-t tévelyegtem.
Összességében bosszankodhattam volna a felázott talaj miatt, de inkább örülök annak, hogy a túra napján nem esett, kellemes volt a hõmérséklet, meg hááát ... a teljesítménytúra a nehézségekrõl szól
Köszönet a szervezõknek, mióta a teljesítménytúrákra járok, ez volt talán a legszervezettebb. Örülök, hogy itt lehettem, a Mátra még ilyen idõben is csodálatos.
Ha valakit érdekelne, a túra nyomvonala
INNEN letölthetõ.

 
 
huszia64Túra éve: 20132013.03.11 18:45:53
megnéz huszia64 összes beszámolója



Mátrahegy 20


avagy télbúcsúztató TOPorgás a Mátrában


 


Hajrá


     Egy nappal Nõnap után ismét a Mátrába készülõdött csapatunk a Pázmándi TOPorgók, hogy immáron negyedszer a Mátrahegy teljesítmény túrával letudjuk a téli kirándulások évadját. A reggel hat óra nem sok jóval kecsegtetett, mivel a hajnal szürkülettel érkezett, a párától alig lehetett valamit látni. Mielõtt útnak indultunk megnéztük a kékesi webkamerák képeit, de azok sem vigasztaltak sok jóval. Talán nagyobb volt a tejföl az ország legmagasabb pontján, mint nálunk a Velencei-tó partján.  Viszont  zúgtak alattunk a kerekek, s az autópálya kilométerkövei szerint egyre közelebb értünk utunk kiinduló állomásához, Mátrafüredhez.  Az utazó csapat már-már a megszokott volt, Enikõ, Heni és Judit, valamint Imi és a két Csabi, Torma és Sipos, valamint jó magam.  Éltem a gyanúval, hogy kocsival nem tudjuk megközelíteni az erdészeti iskolát, s nem is tévedtem. A helyi polgárõrök már csak a környezõ utcákban engedélyezték a parkolást. Végre kinyújtóztathattuk tagjainkat, és a felszerelés összerakásakor köszöntöttük „nõinket”, s a pár napja születésnapját ünneplõ Enikõt.  A rajt-célul szolgáló iskola aulája a szokásos képet mutatta, kényelmesen készülõdõ sokaság és kissé sietõsebb indításra várók. Az adminisztráció gördülékeny és szervezett volt, mint mindig, így egy gyors csoportképet készíttettünk magunkról, s indultunk is. Alkalmi fotósnak felkértük Szõke Gyurit a túra fõszervezõjét, ha már „nincs más dolga”, fényképezhet nyugodtan. Készségesen segített, bár a két szeme hatfelé figyelt.


A szokásos úton


     Nemsokára újra a kocsi felé talpaltunk, a fõút melletti járdán. Az út kellemesen emelkedett, s megállapítottuk túlöltöztünk. Így a büfésoron egy kis terasznál megállva átrendeztük ruházatunkat.  Lekerültek a dzsekik és ki hosszú pólóban, ki pulóverben folytatta az utat. Tudtuk fázni nem fogunk, mert rögvest kezdõdött az elsõ kaptató fel Muzsla-tetõre.   Ahogy befordultunk az erdõbe, bizonyossá vált a megérzés, miszerint a nap nem fog elmúlni dagonyázás nélkül. Nem is múlt el, sõt … Megküzdöttünk a csúszós sárral borított hegyoldallal, és két és fél kilométer után már 478 méter  magasan a Muzsla-tetõ kilátópontján felállított elsõ ellenõrzõ pontnál voltunk. Örömmel vettük, hogy a ránk váró 910 méter szintemelkedésbõl 134-et már magunk mögött tudhattunk. Kis hullámvasutazás vette a kezdetét, Mátraháza felé. Most a lejtõ csúszott, de kivételesen nem volt tükörjéggé fagyva. A pára tartotta magát, s ekkor már valószínûsíteni lehetett, nap végéig nem is fog változni. Elértük Rákóczi-forrást, ahol a lányok nem törõdve az 5 fokos léghõmérséklettel, megejtették a hagyományos és szinte már rituális megmosakodást.  Még nézni is borzasztó volt, a víz szinte kopogott a hidegtõl. Újabb emelkedés következett. Fel a Hanák-kilátó felé, majd az egyházi üdülõt elhagyva az Ózon és a Bérc hotelek következtek. A Trianoni emlékmûnél  újra elkészültek a szinte kötelezõ csoportképek, majd a kalandparkon keresztül vágva folytattuk a felfelé menetelést. A Kecske-bérchez vezetõ út most nem volt annyira veszélyes, mint jéggel borítva, de a szanatóriumig könnyebb lett volna nadrágféken lecsúszni. Hat és fél kilométert tettünk meg, magunk mögött hagyva a szintemelkedés majd felét, mikor a második ponton, Mátraházán, a központi parkolóban kisebb pihenõt engedélyeztünk magunknak. A szervezõk csokival látták a résztvevõket vendégül, de mi kihasználtuk a büfésor adta lehetõségeket és lecsúszott néhány gyomorkímélõ lángos, szigorúan csak is az energiapótlás miatt, no meg egy kis árpa lé, hogy a vitaminokat és az ásványi anyagot is biztosítsuk.


A pihenõ után betonon folytattuk az utat, a honvéd üdülõ irányába. Itt elváltunk a harmincasoktól, õk Parád felé balra, mi a Pisztrángos-tóhoz jobbra kanyarodtunk. Az út mellett, takaros kis vízesés zuhogott alá egy fát közrefogva. Mi Torma Csabival ketten lemaradtunk gyönyörködni és fényképezni. Ekkor Csabi kitalálta, élõbbé kellene tenni a képet. Nosza, már másztam is befelé a köveken. Elõször csak simán megcsúsztam a mohás, vizes köveken. Még valahogy sikerült négykézláb menteni a helyzetet, de a következõ lépés már közel sem sikerült ilyen szerencsésre, és nemes egyszerûséggel beleültem derékig az alig pár fokos, rohanó patakba.  Egybõl eszembe jutott, hogy még én voltam kiakadva Rákóczi-forrásnál, mikor a lányok megmosták az arcukat. De sebaj, már csak alig 14 kilométer volt hátra, meg Kékes-tetõ és a 60 centi hó.


A „halálos” emelkedõ és az ország teteje


     Pisztrángos-tó felé aztán állandósultak a víz átfolyások, az idõszakos patakok, kissé kezdett egy esõerdõhöz hasonlítani a táj. Szürke pára mindenütt, amit a fák egyébként is szürke törzsei még misztikusabbá tett. Hallgattak a madarak és a talpalók is. Csak a mindenhonnan csobogó víz hangja töltötte be a vidéket. Megjelentek az elsõ komolyabb hófoltok, s mire elértük a harmadik pontot, Pisztrángos-tónál, már hamisítatlan téli tájban túráztunk. 10 kilométer, kis híján a táv fele és újabb csoki a szervezõktõl. 526 méter szintemelkedés, de innen következett a nagy emelkedõ, a népszerû „sirató fal”, fel 1014-ig. Abszolút fehérség, ahol nem köd, ott hó, s csak a fák szürke sziluettjei. Valahogy elvesztek a színek, a túrázók tarka zsákjai, dzsekije is alkalmazkodtak a nem e világi tájhoz. 102 méter felfelé 720 méter alatt, s elértük Gabi-halálát, és az emlékhely keresztjét.  E hely egy állítólagos Gabi nevû favágónak  állít emléket. Jó idõben is fura hely, hát még ilyenben. Egy-két kép és haladtunk is tovább. Újabb 840 méter gyaloglás a hóba taposott ösvényen, megint 118 méterrel magasabban és a szintén szívmelengetõn hangzó Sötét-lápa nyerge.  Kis tisztás a gerincen, tiszta idõben a Markazi-víztározó gyönyörû látképével. Most csak a köd, és sár.  Kis pihenõ egy farönk kupacon, majd az utolsó nekirugaszkodás a csúcshoz. Még szedelõdzködünk Judittal, mindenki belevész a ködbe a fák között. Egy sóhaj és indulás. Az utolsó emelkedõ, keskeny ösvény a fák között, a sziklákon. S újra hó. Hol mély süppedõs, hol letaposott jeges.  Balra mellettünk a völgy felé az erdõ hamuszürkébõl, gomolygó sötétre változott. Nehéz, szinte fojtogató érzés. Fáradtság ide-oda, padlógáz felfelé. Az elsõ épületeknél kissé világosabb az idõ. A tv toronytól már látszik a Tetõ étterem, a negyedik pont. Fenn vagyunk az ország tetején. A nyeregtõl 840 métert jöttünk és emelkedtünk újabb 130 métert. Hála a „kellemes” környezetnek, mindezt rekord sebességgel. A többiek már melegedtek, teáztak, almát eszegettek, amik az ellátás részei voltak mire mi ketten megérkeztünk.  Az emelkedõknek köszönhetõen a ruhám majdnem teljesen megszáradt.  Következhetett az elmaradhatatlan csoportkép elkészítése a nemzeti színû csúcskõnél és már indultunk is vissza Mátrafüredre.


A monoton maraton


      Bõ 8 kilométer volt vissza, s csaknem végig lejtett az út. Elhagyva Kékest újból erdõben kanyarogtunk, a még mindig télben. Délutánba fordult az idõ közben, de az idõjárás fikarcnyit sem változott. Ahogy haladtunk egyre lejjebb, az egybefüggõ hótakaró lassan foltokká szakadt, s mire az utolsó ellenõrzõ ponthoz, Vályus-kúthoz értünk,már a sár és a minden felé csordogáló vizek uralták a hegyoldalt. Az egykor büszke napokat megért vadászház romja tavalyóta nem szépültek meg, sõt egyre inkább fog rajta az idõ vasfoga. Nem szép, sõt inkább elszomorító hely. A kis völgy  a szokásához híven hideg és nedves volt, így a pontõrök egy kis tûzrakás mellett próbáltak melegedni. Járvás Peti mint régi ismerõsöket köszöntött, jólesett a gesztus ott az erdõ mélyén. Beszélgetni viszont nem volt idõ, indulni kellett tovább, várt már minket Mátrafüred. Újabb lejtõ, még több sár, ahol nem, ott víz, vagy elázott csúszós kövek.  Óvatosan kellett haladni, a boka, a térd tiltakozott is. Halmoztuk a lépéseket, de a távolság nehezen fogyott. Pocsolya, sár, vízátfolyás, csúszós szikla és kezdõdött minden elölrõl kilométereken át. Végre, egyszer elértük a Csepegõ-forrást.  Ez már azt jelezte, nem sokára feltûnnek a település házai alattunk a völgyben.  A Bene-patak vadul dübörgött alattunk, mikor kõhídján átkelve beértünk a faluba. Az utolsó kilométert kezdtük meg, az aznapra rendelt 21,3-ból. Mindenütt a cél felé igyekvõ túrázók, akiken a terep szép nyomokat hagyott. Viszont ez akkor már a legkevésbé sem érdekelt senkit. A célban lejelentkezés következett, ki-ki megkapta emléklapját kitûzõjét, majd megszabadulva a dzsekiktõl, hátizsákoktól jöhetett a fõtt virsli, a meleg tea, a hideg frissítõ ital és a jól megérdemelt pihenés.  Mint Szõke Gyuritól megtudtam 960-an vágtunk neki a négy távnak és a ködnek. 319 induló volt a 10 kilométeren, 296-an voltunk a 20-on, 130-an a 30-on és 215-bátor ember vállalta be a 40-es túrát. A résztvevõk száma kicsivel elmaradt az elõzõ évi 1329-tõl, de így is közel ezren dacoltunk válsággal és idõjárással, s ez úgy gondolom mindenképpen szép szám. Köszönjük a szokott színvonalat hozó túrát minden rendezõnek, a Kékes Turista Egyesületnek és a fõszervezõnek Szõke Gyurinak. Találkozunk ugyanitt 2014-ben is.


 
 
 Túra éve: 2012
OttorinoTúra éve: 20122012.03.23 08:58:56
megnéz Ottorino összes beszámolója

VIII. MÁTRAHEGY 40 TELJESÍTMÉNYTÚRA, 2012.03.10. Táv: 43.42 km; Szintemelkedés: 1922 m; Szintidõ: 11 óra.



Gyöngyivel és Zsolttal úgy gondoltuk, hogy eljövünk megnézni, mennyit változott a hóhelyzet a Kékesen hat hét alatt, a TÉLI MÁTRA XL óta. Jó idõben érkezünk Mátrafüredre, még bõven van hely a Mátra Szakképzõ Iskola parkolójában. Az iskolába lépve nem lepõdök meg, hogy a megszokott arcok már ott készülõdnek indításra várva. Felszerelünk és benevezünk. Lényeges, hogy indítás után már egyikünk se szöszmötöljön a motyójával. Tavaly a túra vége felé - szégyenletes módon - futásra kényszerültünk, most ezt akarjuk elkerülni. Néhány perccel hét elõtt felugranak az emberek, és arccal a folyosóvégi kijárat felé beállnak a sorba. Sokan vagyunk, de a TÉLI MÁTRA túrázói létszámát meg se közelítjük. - Idõ van uraim! - mondom, de nem mozdul a sor. Aztán, amikor mégis, egykettõre a rajtbélyegzéshez, majd az udvarra kerülünk. (07:04) Mintha csak hazai pályán játszanánk, otthonosan megyünk ki az utcára, és fordulunk balra a [Z+] jelzésen. Majdhogynem katonai alakzatban menetelünk a most rajtolt túrázókkal. Az eleje keresztezi a kisvasutat, majd a 24-es utat, és jobbra fordul [S-]. Aki még nem volt ezen a túrán, az egyelõre - amíg szét nem válnak a távok - nyugodtan követheti a tömeget. A kígyó megint átmegy a 24-esen. Én maradok még egy kicsit ezen az oldalon, mert itt füvön mehetek. A szálloda elõtt átkiabálok a többieknek, hogy aszongya: "Ne jöjjön zavarba, jöjjön az AVARBA!" Bámulnak rám, hogy mi a fenét is akarok. Késõbb én is átmegyek a túloldalra, és a többiekkel jobbra fordulok . A következõ utca balos, és már jobban emelkedik. Szép idõ van, hideg sincs, a kiskabátomat a derekamra kötöm. Miközben cihelõdök elmegy mellettem Gyöngyi és Zsolt. Utóbbi megkérdezi, hogy: - Mi van, már most kisavasodtál? - Nem, de ha te nem vetkõzöl le, akkor rajtad a só fog kikristályosodni két percen belül - válaszolom. Jobbra egy gyökérlépcsõn megindulunk a "fiók" Muzsla tetejének irányába. Hamar meglátjuk az elsõ A4-est egy fán. Gyöngyinek magyarázom, mert õ nem volt itt a tavalyi túrán, hogy - nagyon ötletesen - a pontok elõtt kb. 200 méterrel ilyen erõt adó papírok vannak kihelyezve. Már messzirõl érezni a ponton égõ tábortûz füstjét. Eppen felénk száll. Fuldoklási jelenetet adok elõ, köhögési rohammal fokozva a drámai hatást. Senkit se értékelnek a színészi képességeim, ezért váratlanul meggyógyulok.

1. ellenõrzõpont, Muzsla-tetõ, kilátó.

Gyöngyi és Zsolt nekiállnak levetni a kabátjaikat. Persze! Akkor kell vetkõzni amikor már jól megizzadt az ember. Nem várok rájuk, mert a héten minden elõzetes bejelentés nélkül megfájdult a jobb térdem, ezért most folyamatos, és egyenletes tempójú haladással remélem megkímélni. Hoppá! Ennyit a folyamatos haladásról. Letaposott hó jéggé fagyva, csúszkálás. Szépen, hosszan kitart, majdnem amíg le nem érek a Rákóczi-forráshoz. Itt a [S-]-on tovább megy valamelyik résztáv, nekünk balra kell fordulni a [S+] jelen. Hátra nézek, de még nem látom a csapat lemaradt kétharmadát. Abban bízok (?), hogy Zsolt ismeri a járást, mert õ már volt ezen a túrán. A 24-es következõ szelvénye felé tartva hátra sem kell néznem; meghallom Zsolt szövegelését. A késõõszt idézõ, avarral sûrûn borított turistaúton már együtt közelítünk az országúthoz és keresztezzük azt. Innen csak egy ugrás a következõ pont.

2. ellenõrzõpont, Sástó étterem elõtt.

Néhányan bemennek a most is nyitva tartó élelmiszerboltba, de mi nem engedünk meg magunknak efféle léhaságot; tovább megyünk a befagyott tó melletti mezõn. Amikor beérünk az erdõbe, a [S+] jelzés néhány méterrel a szekérút fölé mutat egy keskeny ösvényre. Még a szekérúton is állandóan kerülgetni kell a felfagyásokat, de az ösvényt meg egybefüggõ jégpáncél borítja. Egy, azaz 1 hérosz van, aki vérbeli útvonalkövetõként az ösvényen megy. Bevallom, nem közülünk való az illetõ. A Farkas-kúti keresztezõdésben egy nagyobb lépés jelenti a patakon való átkelést. Balra egy rövid meredeken megyünk fel, és most már a [SO] jelzést figyeljük. Megint egy õszies jellegû úton rugdaljuk az avart. Jó minõségûnek tûnik, de vigyázni kell, mert a megbújó kövek, és egyebek gyakran megpróbálják kifordítani a bokákat. A következõ fatáblás elágazásnál balra fordulunk a [S4] jelzésen, és hosszas ereszkedésbe kezdünk. Lajosháza felé tartunk, a fagyott út helyett a széleken, ahol még van a puha hóból. Itt is az az érzés fog el, mint a börzsönyi túrák lejtõin legtöbbször: "Hát, ennyit nem is jöttünk fölfelé!" Lejjebb a Nagy-patak csendben lapít a jégpáncélja alatt. Még ereszkedünk egy kicsit, aztán jobbra fordulunk a [Z-] jelzésen. Mindjárt itt van Lajosháza. A híd felé igyekszünk az üdülõ mellett. Egy túratárs hosszú faágat fektet átlósan a lefagyott betonjárdára, mert az elõbb dobott rajta valaki egy akkora hátast, hogy csak úgy döngött. Átmegyünk a hídon, és srégen balra tartunk. Meredeken támadjuk a domboldalt, hogy egy karéjra felérve, a lenti kisvasúttal párhuzamosan menjünk néhány tíz métert. Amikor véget ér a baktatós rész, akkor élesen jobbra fordulunk, és most már addig kell gyûrni a nagyon meredeket, amíg csak van belõle. Itt egyáltalán nincs jég, de a száraz avaron is vissza-visszacsúsznak a lábak. Ez a túra legmeredekebb szakasza. Amikor felérünk, egy kicsit még balra kell menni, aztán a [Z-] / [S-] elágazásban pontra lelünk.

3. ellenõrzõpont, Köves-bérc, útkeresztezõdés.

Az ellátmány csoki szilánk eltüntetése után nem várom meg, amíg a többiek kifújják magukat, isznak, ruházkodnak, hanem nyugodt tempóban továbbmenve pihenem ki az emelkedõt. [S-]. Jó pár perc múlva, az Üstökfõnél csatlakozik fel a TÉLI MÁTRA [S4] útvonala. Most látom, hogy hathete miért volt olyan bukdácsolós errefelé: Vaddisznók túrta, semmilyen ösvényen haladok. Akkor ezt hó borította elfedve a buckákat. Most is elég tré, már nagyon várom a dózer utat. Lassan utolérnek a többiek. Zsolt megjegyzést tesz arra, hogy már megint elõrementem. Szomorú, de nem érti, hogy ácsorogni nem tudok a fájós térdemmel. Azt meg pláne nem bírnám, ha utána meg erõltetett menetben kéne loholni. Reggel fájdalomcsillapítót vettem be, és próbálom a terhelést a minimumra csökkenteni. Kész! A dózer úton csak röviden lehet szintben menni, mert a [S-] élesen jobbra letörik. Két spori továbbmegy egyenesen. Már majdnem utánuk kiáltok, amikor észreveszem, hogy egy, a kerítés mellett fekvõ szarvashoz mennek fényképezni. Én befordulok jobbra. Éppen akkor ér halló távolba Gyöngyi, és utánam kiabál, hogy hova megyek. - Szándékom szerint a MÁTRAHEGY 40 elõírt útvonalát teljesítve megyek vissza Mátrafüredre, abba az iskolába, ahol a galéria fala tele van vadak lenyúzott bõrével, és levágott, kitömött fejével, valamint tömérdek kisebb-nagyobb aganccsal. Gyöngyinek is muszáj odamennie, a felborult állathoz. Magam továbbmegyek lefelé, Zsolt - még mindig rám pöfögve - megvárja Gyöngyit. Leérek a kisvasút sínpárjához. Látom, hogy néhányan már keresgélik a lehetõséget a kis patakon való átkelésre. Le se megyek a patakhoz, hanem kölcsönveszem a hidat a kisvasúttól egy átkelés erejéig. Egyenes, szintbeli szakasz kezdõdik. (Karos híd nevû hely.) A végére megint utolérnek kedves túratársaim. Gyöngyi elmondja, hogy a szarvas még él, bár mozdulni nem tud, csak remeg egyfolytában. A szegény pára valszeg megriadt a túrázóktól, nekifutott a dózer út menti kerítésnek, és nyakát szegte. Könnyû dolga van a környékbeli vadászoknak. Nem kell pazarolni a muníciót, mert már a vadak is kezdenek öngyilkosok lenni. Gyöngyi még a helyszínrõl telefonon értesítette az illetékeseket a sajnálatos eseményrõl. A célban virsli helyett - mint jutalomfalat - "falnak zavart szarvas vagdaltat" adnak majd habart vadalma alappal... Balra rátérünk egy szélesebb útra, aztán pár tíz méter után jobbra elhagyjuk azt egy derék emelkedõ kedvéért. Többeknek ez nem tetszik, de hát mit van mit tenni, nekiduráljuk magunkat. Feljebb nagy fakitermelés zajlott tavaly. Alig tudtunk átvergõdni a levágott faágak alkotta úttorlaszokon. Mostanra eltakarították a nagyját, de még mindig eléggé zilált a környék. Késõbb, egy kanyar után feltárul a Galyatetõ napsütötte látképe. Megtapsoljuk, de még nem hallelujázunk, mert látható, hogy igen lihegõs lesz még odáig az élet. Tudom, hogy nem illik hangoskodni az erdõben, de az Üvöltõ-bérc tiszteletére megeresztek egy Tarzan üvöltést. Remélem emiatt nem lesz öngyilkos még egy szarvasünõ, és az elefántok sem csörtetnek árkon bokron át, hívó jelnek vélve az ordítást. Kézenfekvõ, hogy Gyöngyi a Dzsén, Zsolt meg a... Na, hagyjuk! Idén sokkal feljebb van a hóhatár, ezért kevesebbet kell csúszkálni, amíg felérünk az erdészeti mûútra, amelyen jobbra fordulunk. Az úttest csont száraz, csak a két oldalán tartja magát még a félrekotort hó. Vízszintben sétálunk hosszan a következõ balos beugróig. Nemsokára a táv fogyasztása mellett a szintkülönbséget is tovább kell csökkentenünk a Galyatetõ és csekélységünk között. Egy oldal nélküli épületet mellõzünk. Elõször azt gondolom, hogy állatok frissítõpontja, de közelebb érve kiderül, hogy amit kukoricának néztem, az sárga téglatörmelék. Elég jól kilehet cselezni a jégbordákat. Sokszor a megfagyott cipõnyomok jó elrugaszkodási pontot jelentenek. Balra figyelem, hogy mikor látom meg a Nyesettvár kõhalmát; ez is jó tájékoztatást ad arról, hogy hol is tartunk. Feljutunk egy mûútra. Elengedünk néhány autót, és átmegyünk a túloldalra. Jobbra teszünk meg néhány métert, és a buszmegállóval majdnem szemben balra fordulunk. Egy újabb emelkedõ. Töppedt hóban lábalunk. [S-] jelzésünk mellé jobbról feljön a [K-]. Amikor egy kitett részre bukkanunk, csak résnyire nyitott szemhéjakkal lehet közlekedni, annyira vakít a hóról visszaverõdõ napfény. Reggel kinevettem Gyöngyit, amikor azt mondta, hogy hozott napszemüveget, most megkönnyezem. Felérünk egy enyhébben emelkedõ útszakaszra, amin jobbra fordulunk. Innen már megint látjuk a felkanyarodó mûutat. Nemsokára jobbról megint kapunk egy újabb jelzést, ami a [P+]. Ezen a három jelzésen kéne vidáman dalolva felcsûrni a Gályára. Meredek, és csúszik. Akik már végeztek odafönt, azok most betrottyant testtartással óvakodnak lefelé. Mi pedig ennek megfelelõen araszolunk fölfelé. Piszkosul meg kell dolgozni azért az egy szál banánért.

4. ellenõrzõpont, Galyatetõ, parkoló.

Se nem éretlen, se nem lottyadt, mindannyiunknak ízlik az ellátmány. Többen boltért kiáltanak, mi azonban kidobjuk a héjat, és óvatosan visszaereszkedünk a [S-] / [K-] / [P+] keresztezõdéshez. Innen a [P+] lesz a miénk. Arra számítottam, hogy kellemesen fogunk suhanni lefelé, de ahhoz már túl töppedt, néhol pedig lefagyott a hó. Marad az óvatos sietés a fenyõfásban. Leérünk egy mûúthoz, amit keresztezünk. Zsolt szendvicset vesz elõ. - Te is pont jókor akarsz kosztolni - mondok. Mindjárt jön egy majdnem függõleges lejtõ. És tényleg, pár méter múlva egy fatábla balra térít. A tábla felirata: P.SASVÁR. Vagyis a Nagy-Lipót lejtõjén fogunk leereszkedni Parádsasvárra. Kezdetben csak mérsékelten sáros a talaj, de nagyon meredek. Ez elég ahhoz, hogy Zsolt dobjon egy féloldalast a vörös, pirites sárban. Szendvicsét fektében is magasra tartja. Most már úgy látszik, hogy a ZÖLD 40-en átvette tõlem az elesési szériát, ami nálam tavaly késõõsszel a TANÚHEGYEK NYOMÁBAN 40-en kezdõdött egy véres zakóval. Leérünk egy mûúthoz. Messzirõl látom, hogy a versenyzõk vékony fácskákba kapaszkodva küzdenek, hogy a sáros ösvényrõl lemásszanak az útra. Erre nagyon jól emlékszem tavalyról. Még egyszer nem akarok itt csüngeni egy szalmaszálba kapaszkodva. Balra látok egy ösvényt; kipróbálom. Simán levezet a mûúthoz, és csak húsz métert kell visszajönni. A többiek még mindig dzsungelharcolnak. Hehe! Újabb, hosszadalmas lejtõ következik, világosabb, sárgás sárral. Ezen már néhány megbicsaklástól eltekintve gond nélkül lejutunk egy patak mellé. Besétálunk Parádsasvárra. Egy kék kútnál túrázók frissülnek. Mi is tankolunk a hidegvízbõl. Az üveggyár lerobbant, törtablakú épülete lehangoló látványt nyújt. A településen üvegcsiszolók reklámtáblái láthatók. Ha még mûködnek egyáltalán, a megmunkálni való üveget biztos külföldrõl kell behozatniuk... Elhaladunk a Csevice üzem mellet, és hamarosan kiérünk egy T elágazáshoz. Szemben a Kastélyhotel Sasvár tájba illõ épülete határozza meg a környék hangulatát. Balra fordulunk, az etetõpont irányába. A gyorsabbak már jóllaktak, és szembe jönnek. Némelyikükkel ma már harmadszor találkozunk.

5. ellenõrzõ- és kajapont, Parádsasvár, autós büfögõ.

A második zsíros kenyeret, és az azt követõ két lekvárosat már nem a kulináris élvezet miatt eszem, hanem üzemanyag gyanánt. Tapasztalat, hogy itt nem tudsz annyit enni, amennyi ki ne égne belõled a Kékestetõig. A mellékhelyiségben arcot mosok, és mivel itt a csapból is ásványvíz minõségû ivóvíz folyik, töltök belõle a flakonomba. Mire visszamegyek, már mindenki megette, és megitta azt, amit megakart. Indulunk. Visszamegyünk egy darabon a Csevice üzem irányába. A közelében ágazik ki - mostani helyzetünkhöz képest jobbra - a [S-] jelezte emelkedõs ösvény. A nap hétágra süt, melegünk lesz mire felérünk a nem túl jelentõs domb tetejére.

6. ellenõrzõpont, Sós-cseri-tetõ.

Szúróbélyegzõ lóg a bója alatt. Zsolt mûszaki ember létére az egész itinert át akarja lukasztani. Még a szimpla, hátsó keménylapon is nehéz átnyomni a szúróbélyegzõ hat kis tüskéjét. Alighogy elhagyjuk a pontot, máris lejteni kezd az út. Letrappolunk a 24-eshez, és az út túloldalán magasodó dombot támadjuk. Csak egy pár métert megyünk fölfelé, aztán jobbra fordulunk egy, a domboldalba vájt úton. Nem sokáig pihenhetünk így, mert az út balra kanyarodik, és ismét emelkedni kezd. Ez combosabb emelkedõ, mint az elõzõ, de amikor vége van, akkor a hegyoldalban kanyaroghatunk egy napsütötte, szintbeli úton. Én arra szavaznék, hogy ez a túra legkellemesebb része. Felhívom az itt újonc Gyöngyi figyelmét a jobbra alattunk elterülõ, befagyott Köszörû-völgyi-víztároló látványára. Idefönt pólóban, vékony pulcsiban melegem van. Fel is gyûröm a pulcsi ujját. Lejteni kezd az út, lassan vége a feltöltõdésnek. Egy útvillának - jelzés híján az emlékezetemre hagyatkozva - a bal ágát választjuk. Egy patak völgyébe ereszkedünk le, ahol sáros, bokafordító kövekkel tarkított ösvényen kanyargunk, és bukdácsolunk elég hosszan. Egy réten elhagyott, nagyméretû kemping utánfutó éktelenkedik. Házak közé érünk, és egy kerítés mellet elsétálunk a következõ pontig.

7. ellenõrzõpont, Parádóhuta, Hubertus sörözõ.

Most nincs büdös bent, betartják a dohányzási tilalmat, mégis inkább kint ülök le, amíg megnézem, hogy mi bactatja a jobb sarkamat. A rengeteg kilométeren kívül nem találok semmit a cipõmben. Utcán megyünk tovább. A [S-] jelzés jobbra felkanyarodik. Nemsokára meglátom a Klarissza (Clarissa) csevice épületének tetejét. Azt is látom, hogy több kocsi parkol a közelében. A sorban következõ sofõr ipari méretû mûanyagballonba gyûjti az éppen hogy pöcsörgõ forrásvizet. Legnagyobb sajnálatomra ki kell hagynom a kóstolást. Félhangosan megjegyzem, hogy éjszaka kell erre jönnie annak, aki inni akar egy pohár forrásvizet, de még inkább a ballonosoknak kéne éjszaka jönnie. Tavaly mázlim volt, mert fél percig nem lógott senki a csöcsön, tudtam vételezni az ízletes vízbõl. Itt vége is az utcának, gyökerekbõl kialakult, magas lépcsõfokokat kell megmászni, hogy visszajussunk a természetbe. A hátam mögött Mezei Laci hangját vélem felismerni, amint azt firtatja, hogy miért nyög elöl annyira az az õsz hajú jampec. Tény, hogy a gyökérlépcsõn fölfelé szaporábban veszem a levegõt, de nyögni nem nyögtem. - Te nyögtél Zsolt? Vagy te Gyöngyi? - kérdezem. - Nem nyögött közülünk senki. Talán egy barnamaci brummogott a fa mögött - próbálom visszaverni a vádakat. Elõttem két futóruhás túrázó gyûri az emelkedõt. Az egyik naciját fenéktájon okkersárga vakolat díszíti. A Parádsasvár elõtti lejtõn láttam hasonló színû sarat. Legtöbbször futónadrágosok ülepén lehet ilyen árulkodó geológiai lenyomatot megfigyelni. Hogy miért?... Közben egy tavalyi fakitermelési területhez érkezünk. A közelmúltban a favágók itt is a turistaútra gallyazták a fákat, emiatt külön elkerülõ ösvény alakult ki. A túrázók zöme automatikusan azon halad. Minthogy azóta elhordták az ágakat, mi inkább az eredeti úton megyünk. E kettõ késõbb összefut. Jelzésváltásos elághoz érkezünk. Dobjuk a [S-] jelzést, és jobbra (!) fordulunk a [P+] jelre. Itt kezdõdik a Kékesre való felmenetel elsõ felvonása. Vajon milyen magasan találjuk meg majd a hóhatárt? Egy kerítés mellé érünk. Mezeiék valahol - egy óvatlan pillanatban - elénk vágtak. Közvetlenül elõttem kaptatnak, Klári vezetésével. Laci jóindulatúan figyelmeztet, hogy ne menjek Klári ütéstávolságán belülre, mert nem tetszett neki a TÉLI MÁTRA XL beszámolóm. Elmondásuk szerint a jóval elõttünk haladó Józsi is valami rossz fát tett, a tûzre, de õ már reggel megkapta a beosztását Kláritól, jobbról is, meg balról is. - Ajaj, Klári, ilyen komoly a helyzet? Akkor úgy fair, hogy boksz helyett egy beszámolóval veszel elégtételt a vélt sérelmedért. Nyugodtan megírhatod, hogy végignyögtem az egész MÁTRAHEGY 40-et. Sõt, lásd kivel van dolgod, még egy bulvártémát is átpasszolok: Írd meg, hogy a banánellátmány hatásaként néhány békegalambot is eleresztettem Parádóhuta térségében... A kerítés egy hiátusán Klári lazán besétál. - Gyere ki Klári, mert odafönt csak azt engedik ki akinek van szabaduló papírja - mondom neki elõrelátóan. Lassan legyûrjük a kerítés menti emelkedõt. Egy mûútra lépünk fel, amin balra indulunk, méghozzá enyhe lejtmenetben. Szerencsére nem hosszan, mert még látótávolságban kanyarodnak az emberek jobbra, és megint felfelé. Közben a kerítés felsõ oldalán egy kivezetõ falépcsõt látunk. Klári rögtön odakeni, hogy simán ki tudott volna mászni a bekerített területrõl papír nélkül is. Igaz, de lejjebb ezt még nem lehetett tudni. Az emelkedõ újabb szakasza nem annyira havas, mint inkább sáros. Most már szótlanul, a lábunk elé figyelve gyûrjük az ösvényt. Felüdülés, amikor felérünk a [SO] jelzésû forgalmatlan mûútra. Ennek is csak a szélén van már hó. Jobbra fordulunk. Semmi perc alatt egy esõház tûnik fel balra.

8. ellenõrzõpont, Pisztrángos-tó.

A Kékesre való felmenetel második felvonása elõtt le kell ülnöm, mert innentõl jeges-havas a terep, ezért felveszem a kapaszkodókörmös talpakat. Nem mellesleg legurítok egy doboz taurinos, koffeines mérget. Nem gyakran iszok ilyen förmedvényt, de ezt direkt a Kékes megmászásához fejlesztette ki az S. BÚGYET. Orrbefogás, glutty. Ez a hegy hideg oldala, soha nem süt ide a nap, minden fekete-fehér. Amelyik madár túl alacsonyan száll, az már a levegõben megfagy, úgy zuhan le a Pisztrángos-tó partjára. Le is tûröm a pulcsi ujját, mert én is menten megfagyok. Még nem akarok emléktúra lenni. [K+] a következõ jelünk. Az emelkedõ eleje a legrázósabb, jobban mondva legjegesebb. Még kapaszkodókörmökkel is meg kell fontolni, hogy hova lép az ember. Rosszul helyezhettem fel a balt, és ezt a tényt úgy veszem észre, hogy támadóállásban csúszni kezdek lefelé. Egy fának dõlve korrigálom a hibát. A Gabi halála felé tartva megint csak megállapítom magamban, hogy milyen hasznos kis kütyü ez. Hiába van egy ifjú titánon akkora túrabakancs, mint egy pár faszenes vasaló, úgy vergõdik elõttem, mint néger a jégen, én meg dalolva nyomulok fölfelé. Rövid idõre enyhül az emelkedõ, hogy aztán annál jobban ráerõsítsen. Egy éles jobb kanyar után választhatunk: Türelmetlenebbek rátérhetnek egy még meredekebb, rövidítõ ösvényre; megfontoltabbak nyugiban elbaktatnak az utolsó hajtûkanyarig, és lezser arckifejezést erõltetve magukra - a mászó ösvényen küszködõk orra elõtt - felsétálnak a Sötét-lápa nyergére. Még mindig itt fekszenek a vastag farönkök. Aki nagyon elfáradt le is heveredhet az egyikre. Most inkább csak ücsörögnek rajtuk. Megállapítom, hogy ide könnyebben jöttem fel, mint Parádóhutáról a Pisztrángosig. Ennyit használna a gyorsító ital?... Errõl a viszonylag sík tereprõl még egy váltakozó erõsségû emelkedõt kell leküzdeni a Kékesig. Harmadik felvonás. [K-] / [S-]. Ennek is az elejébe nehéz belekezdeni a jegesség és a dõlésszög miatt. Ha nem hullasz vissza az elején, akkor egyenletesen tudsz továbbemelkedni. A gerincjellegû terep vége felé a jégbordákat egyre inkább a töppedt hó váltja fel. Egy olyan dombot kerülök balról, ami úgy néz ki, mint egy hatalmas kõrakás. Miután meglátom az adótornyot, egyre több kirándulóval találkozok. Jó napot kívánok, keszcsókolom. Egy keresztben álló, kutyás, gyerekes, nagymamás, szánkós családot bokáig érõ hóban kerülök. Mire felocsúdnak, csak a kondenzcsíkomat láthatják. A fagyott hó lepereg a zoknimról, nem olvad bele a cipõmbe. A sífelvonó elõtt utolérem Mezeiéket, utánuk kullogok be a pontra.

9. ellenõrzõpont, Kékestetõ, Tetõ étterem.

Pecsételtetés, almavételezés, teacsapolás, asztalhoz ülés. Két harapás után már jön is Gyöngyi, és Zsolt. Majdnem három óránk van még a szintidõbõl, de nem ücsörgünk sokáig a melegben. Kifelé menet a zsûri színe elõtt tipegek el. A kapaszkodókörmök miatt a sarkaimon járok, mint aki csapágyas. Szánakozó, együttérzõ pillantások kísérnek a kijáratig. Jobbra indulunk, egy nagyon rövid darabon a [K-] jelzésen. A csúcskõnél hál' Istennek nem akarnak fényképezkedni a többiek. Ahogy balra fordulunk a sarkon, egy lejtõhöz érkezünk. Száraz idõben talán észre sem lehet venni, de most a sok kiránduló jégpáncéllá taposta rajta a havat. Zsolt rögvest nekivág a közepének. Csak úgy, lécek nélkül, két bottal a kezében kezd lefelé csúszni. Elõször vakmerõ mutatványnak véljük a dolgot, de amikor bevágja a hóeke pózt, és csúszás közben lassan megfordul a hossztengelye körül, meglátjuk kétségbeesett, halálfélelmet tükrözõ, kegyelemért esdeklõ arckifejezését. Vészesen közelít egy fa felé. Végül a kisebb rosszat választva, megadóan elfekszik a jeges lejtõn. Most nekünk kell vigyázni, hogy a röhögéstõl nehogy eldõljünk, mint egy liszteszsák. C'est la guerre, mon ami. A TÉLI MÁTRA XL hómezején (nem messze innen) én estem el, te röhögtél; most te hulltál el, a jégmezõk lovagjaként, és mi kacagunk. (Bruhaha!) Egy szintén felfagyott lépcsõn tipegünk le a [P-] / [Z-] jelzéseken. A mûút szélén csattogva, néha el-elkap a röhögõ görcs, amikor eszembe jut Zsolt irgalomért könyörgõ ábrázata. Gyöngyi diszkréten kuncog. Végre bevezet a jelpár az erdõbe. Kellemesen siethetõ a havas út. A hõmérséklet lassan visszatér a komfortos, kirándulóidõs zónába. Késõbb balra leválik a [P-], és a [Z-] jelen suhanunk tovább. Mivel rengeteg idõnk van, nem iszkolunk, hanem kiélvezzük ezt a kellemes szakaszt. Egy roskatag fakunyhó képében jön el az utolsó ellenõrzõpontunk.

10. ellenõrzõpont, Vályús-kút.

Bélyegeztetés után, elhaladunk a házikó elõtt, majd jobbra folytatjuk lejtõs utunkat. Egyre többször bukkan elõ a hó alól a sötétbarna talaj. Megállok egy fánál és leszedem az eddig jó szolgálatot tevõ kapaszkodókörmöket. Köves, sáros lesz az út. A nagy gamók, és gyökerek között lavírozva ráfutunk Mezeiékre. A rengeteg buktató közepette a túrabotok kapnak nagy szerepet. Hiúbb túrázók - akik semmi pénzért nem vennének botot a kezükbe - jobban megszenvedik ezt a szakaszt; nem utolsó sorban be is lassulnak... Gyöngyi jelzi, hogy "Farkas" éhes. - De jó, hogy eszembe juttattad a korgó gyomromat, most már én is alig várom, hogy hozzájussak a jól megérdemelt jutalomfalatokhoz. Vaúúú!... A járhatatlan köves út csúszós peremére kényszerülünk, hogy itt egyensúlyozzunk. Jobbra, mélyen lent egy patak árka kísér. Nagyon, nagyon hosszú ez a nyaktörõ rész. Itt már szó sincs élvezetrõl. Lassan megint érzékeny lesz a jobb térdem. Örülhetek, hogy a túra legnagyobb része alatt elfelejtett fájni... Már azt hittem, hogy sose fog visszatérni a [P-], de most megint itt van egy jól járható dózer utat jelezve. Jólesik egy kicsit úgy menni, hogy nem kell minden lépésre feszülten figyelni. Végjátékként óriási kövekkel, gyökerekkel nehezített meredek akadálypályán araszolunk le Mátrafüredre. Átkelünk egy patak hídján. Az elöl sietõknek esze ágában sincs átmenni a 24-esen a [S-] jelre, hogy aztán megint vissza kelljen jönni erre az oldalra. Egyedül nekem sincs lelkierõm ehhez a manõverhez, megyek én is a többiekkel a kisvasút mentén. Azon az utcán fordulunk be, amelyiken a kocsival reggel tettük ugyanezt. Innen megyünk át az iskola utcájába. A többieket elõzékenyen magam elé engedve, ráérõsen sétálok be a suliba. Célbélyegzés után leadom a papíromat számítógépes feldolgozásra. Fél perc múlva egy hölgy nyújtja át a kitûzõt és az okmányokat, majd gratulál, és azt mondja, hogy jöjjek legközelebb is. Ez annyira váratlanul ért, hogy komolyan meg vagyok hatódva. Felnézek a galériára. Még nem látom a délelõtt kerítésnek rontott szarvas trófeáját a többi között. Sajna a belõle készült pörköltet se mi kapjuk, mert az asztaloknál falatozó túratársak elõtt csak virslit látok mustárral. Gyöngyi rámutat egy, a plebsz felé fordított monitorra. Az interneten már olvashatók a célba ért túrázók eredményei. Ez profi. Nem úgy mint az egyik legközismertebb túrán, ahol évekig (!) kellett várni az internetes lista frissítésére. 10:05 a felhasznált idõm, ez háromnegyed órával jobb, mint a tavalyi. Úgy tíz perccel még jobb lehetett volna, ha a köves, hepehupás mélyútnál nem szorulunk be a bot nélkül botorkáló túratársaink mögé, de ez már abszolúte érdektelen. Egy pár virsli és egy pohár tea elfogyasztásával mi is lazulunk egy kicsit. Amikor az autóval kigördülünk a parkolóból, e szép napnak az alkonya kezd alig észrevehetõen ráereszkedni a környékre. Egy integetés az éppen célba érkezõk felé, és viszlát Mátra...

Ottorino.



 

 
 
tetova hegyi teveTúra éve: 20122012.03.12 20:30:58
megnéz tetova hegyi teve összes beszámolója

 Teve a kekesi jegesen 


Korrekt indulasi korulmenyek, melyek magukban foglaltak a gyors nevezest, wc-t es szerelvenyigazitast. Aztan jott a Muzsla 1 palinka illatu-lehelletu pontorrel s nyomas a sargan tova. Illegve-billegve a jegen volt a jellemzo vegig az uton. A sastoi kemping nem nyert nalam, de a kornyek szep volt. Lajoshazara lejtve ertem be Boszit piros kamislis topogojaban tipegve. A zoldon kisse mellecsusztam, de meglett a koves. A sarga melett megint erdogyilkosok nyoma. Tetszett a le s felfele a karosig majd -tol. Vidaman s uden nyomtam meg fel Galyatetore. Fagyott banan es viz volt a jutalom. Vegre "eccer" lefele a Kislipoton. Annyira jo volt. Az autos bufe es sasvari kocsma felejtos helyek. Utantoltes a wc-ben. A fontos, hogy volt viz. Az utvonal es terep viszont nagyszeru. Elveztem a hosszu felfeleket. A csevice utan slattyogok csak, tartalekolando a bercre fel. Hiba volt, mert fazni kezdtem es lemerevedni is. A pisztrangosnal picit hisztizik a pontor, nehezen toleralja futo massagomat es ami azzal jar. Azert megbekelunk mind2-en. Kiporgos jeges a kek kereszten. Perverz elvezet az utolso felfele, mit megnyomok picit. A teton vegre finom tea korlatlanul. Vagy csak en vagyok pofatlan. De miert hogy csak 30-nal? A lefele is nagyon kiraly, a zoldet a fagyott majd kasassa es sarassa szelidulo kacskaringos teszi meg kalandosabba. 


A natur vzualizalt kituzo szep, az oklevelet elteszem. Enni nem tudok, ez tiszta haszon. Az utvonal prima volt,  a kiszolgalas amilyen. Koszonet a szervezoknek a lehetosegert.

 
 
huszia64Túra éve: 20122012.03.12 18:43:53
megnéz huszia64 összes beszámolója


Mátrahegy 30 teljesítménytúra


avagy tavaszköszöntés kis fricskával


 


     Ha március eleje, akkor Mátrahegy.  Kis csapatunknak már néhány éve a fix programjai közt szerepel ez a teljesítménytúra.  Hogy ez idén még véletlenül se legyen másként, arról néhány héttel ezelõtt gondoskodtak a szervezõk, mivel már szintén hagyományosnak mondható módon, e- mailon küldtek szelíd, figyelemfelkeltõ meghívót a rendezvényre.  Ez kedves gesztus, jó marketing, megadja az alaphangját a túrának. Így aztán nem is lehetett csodálkozni, hogy a napfelkelte az autópályán ért minket útban Mátrafüred felé.  Négy fõs társaságunk – Enikõ, Judit, Csabi és jómagam – kissé álmosan, és viszonylag csendesen róttuk a kilométereket. Nem sokkal fél hét után már sok túratárssal együtt kászálódtunk ki a kocsikból az Erdészeti Szakközépiskola parkolójában.


Az elsõ etap Mátraháza


     Az adminisztráció a megszokott módon gyorsan, zökkenõmentesen megtörtént, s már lehetett is sorba állni az indításhoz. A szervezõk feszes emberek, a rajt elengedéséhez nyugodtan hozzá lehet állítani az atomórát. Mi kicsit lazábbak voltunk és megkértük a várakozókat, készítsenek rólunk néhány csoportképet.  Közben a várakozók sorában feltûnt néhány „fura” alak. Az már senkit sem lepett meg, hogy a terepfutók közül kerültek ki, de rövidnadrágos, pólós szerelésük kicsit kirítt a sok tucat, kötött sapkás, overálos túrázó közül. Egyeseken még kesztyû is volt, lévén a külsõ hõmérséklet egyelõre alulról közelítette a 0 fokot.   Miközben csodálkoztunk, feltûnt Mali Laci barátunk. Gyors köszöntés, és már indult is. Fogadta, majd bevár bennünket.  Pár perc múlva a ragyogó reggeli napsütésben, már mi is Mátrafüred utcáit koptattuk.  A központban, a pavilon soron, a már bejáratott helyünkön elvégeztük  a tradicionális indító szertartást, mit lekísértünk egy kávéval. Ezután nem volt kifogás, rögtön neki kellett vágni az elsõ próbának, Muzsla-tetõ meghódításának.


     Szerencsénkre a meredek emelkedõ még fagyott volt, így jó ütemben tudtunk haladni. Két és fél kilométernél elértük az elsõ ellenõrzõ pontot a muzslai kilátót 478 méter magasan. Itt várt Laci ránk. Pecsételés, gyors „frissítés” és indulás tovább. Ahogy megkezdtük az ereszkedést Rákóczi –forrás felé, legnagyobb megelégedésünkre feltûntek az elsõ tükörjég bordák az úton. Nem kellett ebben sem csalódnunk. A kedélyes menetelés alatt szálltak a méterek, és csakhamar már a forrás friss vizét lehetett kóstolni. Itt érzékeny búcsút vettünk a negyvenesektõl, akik egy kemény balossal elindultak Köves-bércen keresztül meghódítani Galyatetõt. Mi harmincasok, valamint a tízesek és a húszasok megcéloztuk Mátraházát. Folyamatos emelkedés következett. Elõször elhaladtunk a Hanák kilátóhoz vezetõ út mellett, majd következtek a hotelek és a Trianoni emlékmû. Átvágtunk a kaland parkon.  Reméltük, Kecske-bérc felé az emelkedõ nem lesz lefagyva.  Ismét szerencsénk volt, de a kaptató megrostálta a túrázókat.  Már lehetett látni a bérc mögött a szanatórium épületeit, mikor a nagy lejtõn ismét megkaptuk a jeget. Ez is szokásos volt, a fékezéssel nem sokat kellett törõdni, és baj nélkül leértünk a szanatórium fõbejáratához. Innen aszfalton tettük meg a maradék utat a mátraházi központ parkolóig, ahol a második ellenõrzõ pont volt. A pecsét mellé csoki is járt, méghozzá mogyorós. Hat és fél kilométer volt a lábunkban, Parádsasvár pedig oly távolinak tûnt, így a Csülök büfében gyorsan lecsúszott egy forralt bor.


 


Vargabetû és Pisztrángos-tó


     Mátraházán a tízesek visszafordultak és már csak a két középtáv folytatta az utat tovább. Aztán a Honvéd üdülõnél a húszasok jobbra tartva megcélozták Pisztrángos-tót, s onnan a Kékest. Mi pedig a Mátra- nyergen keresztül a Vörösmarty turistaúton haladtunk Télizöldes, a harmadik ellenõrzõ pont irányába. Az itinerben tíz és fél kilométernél rögzített helyen, el is értük az úgynevezett  „mozgó”ellenõrzõ pontot. Szó se róla, tényleg mozogtak egy kicsit, nehogy megfagyjanak.  Innen gyakorlatilag belejtettünk Parádsasvárra. A következõ bõ két kilométert a hófoltok, a jeges csúszkálások tették viszonylag változatossá.  Sasváron a már bejáratott Autós Büfében volt a pontunk, közel a tizenharmadik kilométerhez. Itt a szintén a szokásos zsíros, lekváros, margarinos kenyeres központi pihenõ következett.  Ide érkeztek be a már Galyatetõt és a Nagy-Lipótot megjárt negyvenesek is, aztán már közösen folytattuk az utat, vissza a Mátrafüredig.


   A pihenõ után újra rövid emelkedõ következett Sós-cseri-tetõre, az ötödik ellenõrzõ pontra. Itt szúró bélyegzõvel igazoltuk látogatásunkat, és következett egy kis lejtõs sárdagasztás a Sasvári mûútig.  Az autós kempingnél ismét emelkedõ következett, megmásztuk a Várhegy alját. A völgyben a Köszörû-völgyi víztárolót, még egybefüggõ jég borította. Elhaladtunk Hársas-tetõ alatt, majd a Kétbükk-közti patakot követve, a Rákóczi turistaúton megérkeztünk Parádóhutára.  Már túl voltunk a táv felén, és majdnem a színt emelkedés felét is magunk mögött tudhattuk. A hatodik pontunk is tradicionálisnak mondható, a Hubertus sörözõben volt.  S ha már tradíció, akkor egy kis árpa malátás frissítés következett. A falu határában, a Klarissza-csevicét elhagyva, újra emelkedõ következett. Lankásan, de folyamatosan emelkedett a táj.  Két részre szakadt a csapat. Enikõ és Csabi valamivel elõttünk járt, mi Judittal kényelmesebb tempóban haladtunk.  Aztán benéztünk egy keresztezõdést. Mi, akik már nem elsõ alkalommal jártunk itt. Észre sem vettük és rátértünk a Hurok útnak nevezett kerékpárútra. Illetve, amikor észrevettük már mindegy volt, és így majd két kilométeres kerülõvel értünk el Pisztrángos-tóhoz, a hetedik ellenõrzõ ponthoz.  A pontõrök csokival jutalmazták produkciónkat, a többiek meg halvány mosollyal.


Az ország tetején


     Miután Judit szokásához híven szárnyakat adott magának, egy nagy levegõvétel után megkezdtük a „csúcstámadást”.  A kékes ezen oldalát vastagon borította a kásás hó, amely szép, kijegesedett foltokkal volt tarkítva. Hosszú sorokban araszolt felfelé az emberkígyó, a terepfutók õszinte bánatára.  772 méter magasan elértük Gabi-halálát, amely egy állítólagos egykori favágónak állít emléket. Innen folytatódott az emelkedés a Sötét-lápa nyergéig. 888 méteren voltunk, s a nyeregbõl még 130 méter emelkedés várt a csúcsig. Természetesen hó és jég borított vastagon mindent. A száraz idõben sem könnyû sziklás terepen, most több mint romantikus volt a kapaszkodás. Azonban a tv torony egyre közeledett, s nemsokára az északi sípálya tetején álltunk. Álltunk és bámultunk, mert a vastagon havas tájon feltûnt két futó sortban, pólóban. Ekkor ezen már viszonylag mindenki gyorsan napirendre tért, és a Tetõ étterem felé vette az irányt, az ellenõrzõ pontra. A pecsét mellé forró tea és alma járt, mint mindig, illetve a vendéglátóhely teljes választéka. Lazítani azonban nem volt sok idõ, messze volt még a cél.


     A csúcskõnél elkészültek a szokásos fényképek, bizonyítandó, hogy újra az ország tetején jártunk, s már tapostuk is a havat a kellemes lejtõn az utolsó pont, Vályús-kút felé. A hó, az erdõ, a napsütés csodálatos volt, így pillanatok alatt elértük az egykori vadászkunyhó romjait. A pontõrök már szintén hagyományosan itt voltak a legvidámabbak, néha kicsit vaskosak, de azon a hideg és nedves helyen ez teljességgel megbocsátható. Induláskor  bíztatásként közölték, hogy már csak hat kilométer lejtõ van hátra, aztán kaján vigyorral még hozzátették, hogy az viszont  végig sáros. Igazuk volt, bár ne lett volna. Hol köveken, hol az elszáradt gazban gázolva próbáltuk megtalálni a szárazabb helyeket, de nem sok sikert értünk el. A végén már minden-mindegy alapon, tökön-bababon átgázolva, egy-egy vízfolyásban cipõt tisztítva haladtunk egyre gyorsabban Mátrafüredre vissza. Jócskán fenn járt még a Nap, amikor a túrabotok újra koppantak a füredi aszfalton. Ez eddig nem volt jellemzõ. Fáradtan, de jó érzésekkel érkeztünk vissza a szakközépiskola épületében levõ célba.


Zárszó


     Igaz, a szint idõt túlléptük, de jól éreztük magunkat.  Viszont ekkor történt valami, ami számomra kicsit beárnyékolta a napot. Miután megkaptuk az emléklapokat, ahol „korrektül” ki volt emelve, percre pontosan mennyi idõ alatt, szintidõn túl teljesítettük a távot, a lányok tettek egy halvány utalást arra, bár tudják, kifutottunk az idõbõl, nem kaphatnának-e mégis egy kitûzõt is. A válasz sajnálkozással vegyes kategorikus nem volt, mondván ki van számolva. Mihez képest? – kérdem én. Valóban a dobozban már csupán 3 darab volt. A számítógép szerint – megnéztük-  még több tíz ember volt a terepen, s jó páran idõn belül. Tehát a nagy kiszámolásban nekik sem jutott. Lenyeltük a békát, aztán lenyeltük volna a pár fõtt virslit is. Arra meg háromnegyedórát kellett várni, mert egy gázon fõzték a teával. Viszont újra volt nagyon finom zsíros kenyér. Mint megtudtuk, korábban az és a tea fogyott el.  Viszont mindenki fegyelmezetten sorban állva várta a virslit, ami a sor közepénél újra elfogyott, de akkor már gyorsan pótolták. Kivártuk. Igaz jóllaktunk, maga a túra is tökéletes volt a beérkezésig, még is kicsit lelombozva indultunk vissza a kocsihoz.  Autóztunk oda-vissza háromszáz kilométert, ami manapság nem kis befektetés.  Egy kitûzõ ehhez képest nulla. Volt már olyan túránk, ahol szintén megesett, hogy elfogyott a kitûzõ.  Viszont kérés nélkül felajánlották, hogy megkapjuk postán, csak adjuk meg a címünket. Meg is kaptuk, pedig kisebb túra volt, mint a Mátrahegy.  Csak egy gesztus kellett. S végezetül még egy. A nem kis létszámú szervezõkön természetesen ott virítottak az emlékkitûzõk …        


         A túrán készült képek megtekinthetõek  a http://eeonline.gportal.hu címen, a Galériában.

 
 
 Túra éve: 2011
ZETúra éve: 20112011.03.11 21:37:41
megnéz ZE összes beszámolója

Ezen a hétvégén ismét dilemma: Budapest-kupa okán Normafa, vagy Cartographia kupa keretén belül Mátrahegy? Elõbbi mellett szól, hogy közel van, utóbbi mellett meg az, hogy a Mátrában még nem nagyon túráztam. A Budapest-kupa teljesítése messze nincs veszélyben, a Cartographia-kupában meg ki tudja, hova, merre fogok eljutni...

Telekocsi öt fõvel összeállt, úgyhogy Gödöllõtõl "teltház" volt a reggel hatos indulást követõen. A gödöllõi kitérõ, meg a "Gyöngyös nyugat" letérés helyett a város másik végének a megcélzása sem akadályozott meg minket abban, hogy negyed nyolc tájban az akkor még füves placcra szépen leparkoljunk a suli bejárata mellett. Rushboy természetesen a 40-en futott, Petamiék szintén ezt a távot választották - én igyekeztem haza, így Gellérttel a 30-as körnek vágtunk neki.

A nevezés gyorsan ment, számítógépes regisztrálás után külön asztalnál kaptuk meg a rajtidõt (7:34), aztán már indultunk is, a részletes táv- és szintadatokat, valamint a tavalyi teljesítõk listáját tartalmazó füzet középsõ két oldalát kitöltõ térkép útvonalvázlatot böngészve.

Mátrafüredet hamar magunk mögött hagyjuk, bár a Muzsla-tetõre fölfelé azért kapunk jeges szakaszokat is, de annyira azért nem vészes.

A Rákóczi-forrásnál elköszönünk Petamiéktól - egy kis szíverõsítõ, csoki csere-bere, aztán õk balra, mi meg jobbra megyünk tovább. A kilátás remek - lenne, ha nem lenne köd, de a táj így is szép, bár azt a teret, azt a valós távolságot egy fénykép nem tudja visszaadni - azért megpróbálom, és egy szélesebb résznél félreállok egy fotó erejéig.

Késõbb rövid idõre érintjük a 24-es utat, majd jobbra fölfelé tartunk - a TuHu-s térképen ez a szakasz "ideiglenesen lezárva építkezés miatt" felirattal szerepel, lezárásra utaló jel viszont sehol. Érintjük a Trianon emlékmûvet, majd kellemesen emelkedve érjük el Mátraháza parkolót, ahol a második ep található. Kockára tört csoki az ellátmány, én a jó üzleti érzékkel bíró lángososnál veszek egy pohár forró teát - tényleg forró, úgy kell a hóban hûteni - hó szerencsére van, bár csak foltokban.

Rövid ideig a fõút mellett haladunk, aztán a jelzés balra letér, és ereszkedni kezd. Egy gyaloghídnál éles kanyar, jég alatt csobogó patak... A talaj még fagyos, itt-ott jég is akad, de gyorsan lehet haladni a P- jelzést követve, nagyjából a fõúttal párhuzamosan. Aztán egy rövid idõre ismét az aszfaltra kényszerülünk, hogy aztán a túloldalon egy irányjelzõ tábla után ismét erdei ösvényre cseréljük.

Késõbb ismét aszfalt, ráadásul egy csúnya S-kanyarban... Szerencsére a forgalom -most- gyér, így nincs komoly aggódni valónk. Aztán a szalagkorlát túloldalán virít a fákon a jelzés, ha valaki odafigyel, akkor teljesen egyértelmû a dolog, de ha elbambul, akkor azért  benézhetõ ez a letérés... Átlépem a szalagkorlátot, majd rövid emelkedõ után eddig kétszer látott tájékoztató lap a fára kirakva: "EP 200m-en belül". No, akkor ez lesz a "mozgó" pont... Így van, megkapjuk a bélyegzést, és nem sokkal késõbb egy széles, havas erdõgazdasági útra érünk. A jelzés balra letér, egy futó meg elrobog. Vagyis elrobogna, de utánaszólunk, hogy nem arra

Parádsasvárig szépen fogynak a méterek, úgy távban, mint tengerszint feletti magasságban - azaz ereszkedünk. A patak partján aztán lassítani kell, mert a meredek oldalban az ösvény keskeny, ráadásul több helyen jeges, úgyhogy a kastélyhotelt is csak a hídhoz leérkezve vesszük alaposan szemügyre.

Az EP jobbra esik, az itt kapható többféle zsíros meg lekváros kenyér meg jól Közel 13km van mögöttünk, meg 506m szint, úgyhogy a fele még odébb van. A ponton 10:29-kor pecsételnek, ami nem sokkal négy fölötti átlag, úgyhogy gyors falatozás a hurka&kolbászzsíros kenyérbõl (lila hagymával meg csalamádéval), illetve desszertként kóstoló a többféle lekváros verzióból is.

A kastély nagyon szép, de sokáig nem gyönyörködünk benne, hiszen a "java" azért még elõttünk van. Csevice-üzem, jobbra fölfelé indulunk - azért a nulla lóerõs szánt megnézem picit közelebbrõl is :-)

A Sós-cseri tetõn szúróbélyegzõ helyett zsírkréta fogad, meg egy szabadkozó felirat - a Rákóczi túramozgalom kódjának a társaságában. A S- jelzésen tovább haladva, jobbra, a fák között feldereng a Kékes is... Mintha felhõ lenne - de nem az, bizony-bizony nemsokára oda fogunk felkapaszkodni...

Persze elõtte még leereszkedünk a fõút ig, hogy aztán a túloldalán egy combos kaptatóval elérjük a Várhegy oldalában futó nagyjából szintes utat. Hófoltok, fenyõillat, aztán kanyargás picit - nagyon szép helyen járunk ismét. Egy nyereg után jobbról a Kétbükk-közti patak szegõdik mellénk - elõbb mélyen lent, aztán késõbb egyre közelebb érünk a patak szintjéhez, mígnem Parádóhuta szélén keresztezzük is.

A kocsmában a ponton megkapjuk a következõ bélyegzést, és az aszfaltos úton elkezdünk kikapaszkodni a faluból. A Klarissza csevicéig szolidan emelkedünk, a csevicénél helybeliek töltik a láthatóan régóta erre a célra használt palackokat - többé-kevésbé valamennyi barnnás szint kapott a víz vastartalmától.

Saját bögre van, így megkóstolom a tetszetõs tetõvel védett kifolyóból csordogáló vizet. Enyhén kén-hidrogénes, erõsen vasas, jó ízû víz, szépen kényelmesen elkortyolgatok egy bögrényit, miközben több túratárs se hall, se lát Dömötör módjára elrobog a forrás mellett...  No mindegy, én ezért is jöttem, hogy lássak, tapasztaljak, nem csak azért hogy menjek. Persze menni azért kell, úgyhogy nekiveselkedek a következõ szakasznak, ami... Szóval nagyjából 700m szintet jelent, kevesebb, mint 7 km-en...

Lassan megy, pláne, hogy egy szakaszon épp a kivágott fákat aprítják szorgos kezek...  De azért haladunk, lassan visszaérünk a télbe...

A Pisztrángos tónál szusszanunk egyet a bélyegeztetés mellett, hiszen az eddiginél durvábban emelkedõ szakasz következik. Több ismerõs is befut a pontra, Gombi a lányával érkezik - a 20-as távon vannak, eléggé szorítja õket a szintidõ - gyorsan megbeszéljük, hogy a célban megvárom õket, és hazafelé együtt megyünk. Ismerõs futók is érkeznek boszorkányos gyorsaságú pecsételést követõen már indulnak is - nekik nem jó ácsorogni - meg persze nekem sem, mert a szintidõ az ketyeg...

Aztán elindulok. Meredek, de rövid kapaszkodó jön. A rövid persze relatív fogalom :-) a teljes távhoz képest nem hosszú... A Gabi halála emléktáblát elolvasom, alaposan, legalább addig is pihenek egy picit :-)

A Sötét-lápa nyeregnél szikrázó napsütés, és újabb emelkedõ vár ránk - szerencsére ez a part lesz a végsõ :-) Na jó, majdnem ez... A sziklás ösvény most valahogy nem tetszik, de azért csak feltûnik a meteorológiai állomás, ami egyértelmûen jelzi, hogy már tényleg csak pár métert kell fölfelé menni a csúcsig.

Az étteremben van a pont, bent elég nagy a tömeg, alma és forró tea az ellátmány - az almát nem kérem, de teából duplán repetázok :-) Aztán befutnak Gombiék is - döbbenetesen jól jöttek fölfelé, nekem viszont indulni kell, mert a hosszú lefelét nem tudom, hogy fogja bírni a térdem. Azért a "kötelezõ" fotókat elkészítem: sípálya, csúcskõ, tv-torony... Amikor legutóbb, jópár éve itt jártam, õsz volt, és iszonyatosan fújt a szél - szerintünk. A TV-toronyban dolgozó kollégák szerint meg nem, hiszen a liftet nem kellett leállítani :-)

Zöld utat kaptunk lefelé, mondhatnám, hiszen innen a Z- jelzésen megyünk gyakorlatilag végig. Ebben a maagsságban még bõven hó van, így ahol lejt, ott lehet kényelmesen robogni-csúszkálni lefelé - egészen a Vályús-kútig. Forrás van, vályú nincs - pont viszont igen, úgyhogy begyûjtjük az utolsó Ep bélyegzését is, és azonmód indulunk is tovább.

Aztán lassan a hó elfogy, elõbb csak foltokban, aztán teljesen eltûnik, és átadja a helyés a sárnak... Ennek ellenére a völgy, amibe leereszkedünk nagyon tetszik, a csobogó patakkal, mohás köveivel. Itt nekiiramodok, megcélzom a 8 órán belüli teljesítést - egy-két alkalommal csak nehezen sikerül talpon maradni, de azért megúszom esés nélkül. Egy híd után picit hezitálok, aztán meglátom jobbra lefelé a jelzést - újra kocogósra próbálom fogni, de nehezen megy, mert a keskeny ösvényen elõzni nem nagyon lehet, és jónéhányan vannak elõttem. Megpróbálom a párhuzamos földutat - egy indában majdnem hasra esek, de ezt is sikerül megúszni... Elõzgetek, kerülgetem a sarasabbnak tûnõ részeket - kamáslit nem vettem föl, szerencsére az utazónadrágot lecseréltem, úgyhogy mindegy, ha sáros is leszek...

A Csepegõ-forrástól már nincs sok hátra, egy saras, de széles földút, majd kellemetlen köves lejtõ, amire emlékszem... Mátrafüred szélénél egy pihenõhely, híd, aszfalt, aztán a 24-es út járdája, abasári elágazás, kisvasút, szalagok... Erdészeti szakközép, cél... Érkezési idõt gyorsan kapok a füzetbe, meg a számítógépes rendszerbe is bekerül a 7:55-ös idõm, az oklevélre viszont várni kell, de ez legyen a legnagyobb baj egy túrán...

Közben megérkezik Gellért is, aztán megérkeznek Gombiék is:  öt percet hagytak bent a szintidõbõl - minden elismerésem nekik!

Tea, juhbeles virsli, lekváros kenyér desszert gyanánt - az ellátásra nem lehet panasz.

A reggel még füves placc, mint parkoló délutánra picit dagonyássá alakult, úgyhogy rövid átöltözés, pakolászás után a parkolóból való kijutáshoz külsõ segítséget kértünk és kaptunk (innen is köszönöm!), majd elindultunk hazafelé.


Konklúzióként talán annyit, hogy a Mátra sem viccel. A Budai-hegységben elkényelmesedik az ember (A Normafa 20-on összesn nincs annyi szint, amennyi itt, ma a Kékesre fölfelé 7 kilin "szembe jött" velünk), úgyhogy igencsak fontos, hogy ilyen "barátibb" szinteket, emelkedõket tartalmazó túrákra is eljárjak.


(Fotókkal, bõvebben: Túrablog)

 
 
OttorinoTúra éve: 20112011.03.11 09:46:43
megnéz Ottorino összes beszámolója

VII. MÁTRAHEGY 40 TELJESÍTMÉNYTÚRA, 2011.03.05. Táv: 43.42 km; Szintemelkedés: 1922 m; Szintidõ: 11 óra.

A családias jellegû, tavaszváró NORMAFA 20-ra készültem, de Zsolt felvetette, hogy menjünk inkább a MÁTRAHEGY-re, mert addig kéne a távolabbi helyszíneken rendezett túrákra járni, amíg a benzin, illetve a közlekedés ára nem verdesi még jobban a csillagos eget. A késõbbiekben, aztán simára koptathatjuk a Budai-hegyek ösvényeit, turistaútjait, és pályázhatunk az öblösebb Budapest kupára. A 2008-as TÉLI MÁTRA "L" alkalmából látogattam utoljára a Mátrába, ezért felkeltette érdeklõdésemet az imént vázolt felvetés. Tatabányai barátaink is jelezték, hogy szívesen jönnének, ezért most itt ülök Zsolttal a kocsijában, és az Újpest Városkapu metrólejáratát bûvöljük. 06:10-kor Fel is bukkan Árpi és Zoli. Az elsõ vonattal jöttek és a metróra sem kellett sokáig várniuk. Szûkös az idõ, mert legkésõbb 8-ig nevezni kell, és költségkímélés címén a 3-as úton célozzuk meg Gyöngyöst. A mai napra rendelt idõvel való harc kezdetét veszi. Hét után - egyre gyakrabban - lopva rápillantok az órámra. Gyöngyösön a semmi forgalmat ráérõsen irányítják a rendõrlámpák. Fokozódik bennem a feszültség, de hamarosan, a 24-es úton túljutunk a városon. Fellélegzek, amikor Mátrafüredre érve, a távolban meglátom az elsõ hátizsákost az úton átkelõben. Jól van, az elsõ lehetõségnél jobbra! A Mátra Szakképzõ Iskola elõtt sárga mellényesek segítenek parkolót találni. Nem bírom ki, amíg a többiek az autónál cücögnek, bemegyek. Már az udvaron szembetalálkozok néhány állandó figurával, köztük Rush-sal és Petamival. Kezdem magam elememben érezni. Az aulában megveszem a nevlapot itinerrel. Mire kitöltöm, már jönnek a többiek. Messzirõl mutogatom, hogy melyik asztalhoz menjenek. Gyorsan összekapjuk magunkat, és 07:46-os rajtidõvel sikerül elindulnunk a [Z+] jelzésen. Az utcán még mindig jönnek a nevezni vágyó túrázók. Ki a rövidebb távok valamelyikére, ki a 40-re, saját idõ terhére. Egy nagyobbat lépünk, amikor átlépjük a kisvasút sínpárját. Zebrán szeljük át a 24-es utat, és jobbra, a vele párhuzamos [S-]-ra térünk. Késõbb, amikor jelzésünk jobbra tér egy keresztutcába, akkor megint átmegyünk a túloldalra. Már éppen elég az utcai sétából, menjünk fel ezen az emelkedõn. Itt, ott hófoltokat látok, de ebbõl nem lehet messzemenõ következtetéseket levonni. Alacsonyan vagyunk még, feljebb akármi is lehet. Még nem jártam ezen az útvonalon, jó volna tudni, hogy meddig tart még az emelkedõ. Egy fára erõsített tájékoztató siet a segítségemre. Annyit veszek le belõle, hogy »ellenõrzõpont« és »200 m-re«. Kitûnõ! Már látom is, hogy egy emeletnyi magassággal fölöttem balra kanyarodnak az elõttünk járók.

1. ellenõrzõpont, Muzsla-tetõ, kilátó.

Még egy kicsit szürkés, ködös az idõ, sok látnivaló nincs, ezért ahogy feljöttünk, a másik oldalon le is megyünk. Óvatosan kell ereszkedni, mert a jéggé taposott havon meg-megcsúszunk. Lent, egy pihenõnél körülnézek a [S+] után kutatva, aztán egy pillanat múlva már be is fordulunk balra. Mielõtt kereszteznénk a rég nem látott 24-est, meglepetésemre Petami szólít meg hátulról. Nem tévedt el, csak túratársnõjével megnézték a bob pályát. Hmm. Én megelégszem a fõút mentén látott óriásplakátjával. A túra elején jó sûrûn vannak a pontok, mert megint itt van egy.

2. ellenõrzõpont, Sástó étterem terasza.

Tavat nem látok, csak egy szárazra vetett vízibicikli árválkodik a ponttól nem messze. Lemegyünk egy felfagyott mezõre. Az út menti, elfeküdt, száraz növényeken könnyebb a járás. Beérünk az erdõbe. Elõször könnyû sétának ígérkezik, de aztán hosszú, fagyott havas szakasz következik. Ahányan vagyunk, szinte annyi felé kísérletezünk csúszásmentes csapások keresésével. Ki a mélyútba marad, ki a peremen próbálkozik, ki a bozótosabb részen, a szûz hóban tapos. Egy kiszélesedõ keresztezõdésben itinerböngészõkre találunk. Otthon, térképen bejártam a letöltött útvonalat. Mivel még a túra elején járunk, ezért papír nélkül tudom, hogy ez a Farkas-kút és balra kell térni az [SO] jelre. Egy irinyó-pirinyó patakon kell átlépni, majd egy meredek, de rövid oldalba felmenni. A jeget jól haladható, avaros út váltja fel. Bosszankodom egy kicsit, mert amikor hátra nézek nem látom Zsoltot és Zolit. Nem tudom mit tökölnek, amikor itt lenne az alkalom behozni a jégen eltötyörgött idõt. Kár volt mérgelõdni, mert az elnyújtott erdei séta alatt behozza a két fiú a lemaradását. Újabb keresztezõdés. Itt Petamiék lapozgatnak. Még nem érünk oda, amikor elindulnak balra, lefelé a [S4]-en. Jól teszik, követjük õket. Megint ez a havas, fagyott izé, lejtõvel fûszerezve. Az úttól távolabb, a fák között pedig száraznak látszó avarszõnyeg borítja a talajt. Ahol ritkásabb az aljnövényzet, ott be is megyünk a fák közé. Kétségbeejtõen sokat megyünk lefelé. Mindez azért van, hogy minél nehezebb legyen majd felmászni a Galyatetõre. A Nagy-patak hangosan csobog mélyen, lent, az út mellett. A tavalyi BAKONYI MIKULÁS 50 óta, amikor meglátok egy patakot, rögtön azt kutatom, hogy hol lehet rajta átkelni a lehetõ legszárazabb lábbal. Megkönnyebbülök, amikor meglátom, hogy úri dolgunk lesz, mert egy igazi, széles kõhídon fogunk átmenni. Jobbra térünk a [Z-]-on Lajosháza felé. Egy szép üdülõ van a Szén-patak és a Nagy-patak összefolyása elõtt. Nem biztos, hogy szívesen üdülnék itt, mert ez az állandó csobogás rövid idõn belül az agyamra menne, a folytonos vizelésre való ingerlésrõl már nem is szólva. Megint egy keskeny nyomtávú vasutat keresztezünk. Nagyon rozsdásak a sínek, megállapítjuk, hogy ez sem üzemel. Talán szezonálisan mûködtetik. Talán. A Szén-pataknak is saját, komoly hídja van. A híd túloldalán, szembe, egy fán [Z-] jelzést látok. Néhány sporttárs éppen fölfelé küszködik a meredeken. Én is közibük állok. Amint felküzdöttem magam, az út derékszögben balra fordul, és lejteni kezd. Aki ezt lentrõl kiszúrta, az ferdén támadja a meredeket, így spórol meg nem kevés szintbeli erõlködést. A legnagyobbat az pihente, aki a sínek között jött, mert a jelzett út majdnem a vasút szintjére tér vissza. A most következõ erõs kaptatót viszont alternatíva híján senki nem ússza meg. Utat, vagy ösvényt a vastag avar- és törmeléktakarótól nem látok, de jelzéstõl jelzésig kiválóan lehet tájékozódni. Platóra érünk. A ponton végzettek egy másik útágban majdnem szembe jönnek velünk.

3. ellenõrzõpont, Köves-bérc, útkeresztezõdés.

Egy kocka csoki az ellátmány. Beleragasztom a fogamba, szûkösebb idõkben majd onnan eszem ki. Megkérdezem a pontõr kislányt, hogy nincs e véletlenül egy cigije, mert Zoli nagyon kifulladt (elsavasodott) az emelkedõn. Látom az arcán, hogy olcsó humornak véli a kérdésemet. Szerencse, hogy Zolinak van még bõven muníciója. Jobbra fordulunk a [S-] jelzésre. A térkép szerint ez a Csehek útja, most azonban mi gyalogolunk rajta. Fantasztikus, hogy már idáig milyen változatos útviszonyok között jöttünk. Volt már sár, vékony hólepel, jégborda, betaposott jégpáncél, most ránézésre száraz, avaros úton haladunk. Balra egy nagy kupacot látok. Nem, nem azt! Annál sokkal, de sokkal nagyobbat. Ha jól helyezem el a pozíciónkat a térképen, akkor ez az Üstökfõ. Nemsokára egy dózer útba torkollunk, mivel egyenes vonalvezetésû, messze ellátni rajta. Ez úgy megmaradt bennem a három évvel ezelõtti TÉLI MÁTRÁról; Tamás jellegzetes színvilágú hátizsákját fürkésztem akkor a távolban. Emlékszem, messze elõttem járt, de azért kiszúrtam. Most Zoli megy elöl, és löki a prézlit. Odasúgom a többieknek, hogy ne szóljanak neki, biztos tovább megy egyenesen az éles jobb kanyar helyett. Picit le is maradunk tõle, de elmarad a káröröm, mert automatikusan befordul. Õ nevet rajtunk, mert látta, amikor elõttünk valaki bekanyarodott. Ez az igazán jó lejtõ. Úgy növeli a sebességünket, hogy nem kell energiát pazarolni a fékezésre. Szerintem ezt jobban is kihasználhatnánk. Elõre megyek felderíteni a terepet. A lejtõ aljában megint egy keskeny sínpár. Egy patakon kéne átjutni. Az átkelés nehézségi fokozata közel se jöhet a Bakonybeli Cuha-patakon való bármelyik átkeléséhez, de miért kockáztassunk egy kellemetlen vízbetörést a cipõnkbe, ha nem muszáj? Menjünk fel a kisvasút hídjára. Ki van írva ugyan, hogy a gyalogos forgalom tilos, de kissé lesütjük a szemünket, és entschuldigung, de átmasírozunk a deszkákon. Ez lenne a Karos híd. Mármint nem a hídnak ez a neve, hanem környéknek. Legalábbis asszem. Egyenes szakasz kezdõdik. Árpi hascsikarás miatt félrehúzódik, mi pedig Zsolttal kaját veszünk elõ és laza trappban jóízûen falatozni kezdünk. Emelkedõbe megy át utunk. A jóságos favágók az útra gallyazták a fákat, olyan áthatolhatatlan dzsumbujt elõidézve, hogy meg kell állni egy menekülési útvonal kidolgozása céljából. Ezalatt Árpi utolér. Kerülõvel tudunk csak visszavergõdni a turistaútra. Erõsödik az emelkedõ. Elkezdjük fogyasztani az Üvöltõ-bércre vezetõ utat. Egyszer csak Árpi a melléhez kap: - Elvesztettem az itineremet! - mondja, leteszi a motyóját, és se szó, se beszéd visszaszalad. Egy pillanat, és már ott sincs. - Há, mos mi van vazze!? - mondom a többieknek. Vagy negyedórányi járóföldre innen fo$ott. Mire visszaér kifutunk a szintidõbõl. Ha meg továbbmegyünk, mi lesz a cuccával? Megszületik a kínos döntés. Nem kockáztatjuk az egész csapat díjazását. Zsolttal lassan elindulunk, Zoli pedig - mint Árpi fõdije - a hátrahagyott vesetáskával még lassabban utánunk jön. Már látni a Galyatetõt, de az is látszik, hogy még baromi messze van. A jó hír az, hogy a tetõt és a tágan értelmezett környékét már zavartalanul süti a nap, és mi - ha akadályokkal nehezítve is, de - oda tartunk. Elérjük a hóhatárt. Megkezdõdik a visszacsúszó lépések hosszú története. Az Üvöltõ-hegy környékén utolér Szabi. Õ majd egy órával késõbb indult, mint mi, és már itt van. Megkérdezem, hogy látott e visszafelé menõ embert. Látott. Ó, te jó szagú! Szabi elhúz, lassan kikerül a látóterembõl. Pánikszerûen próbálok gázt adni, de a kerekek minduntalan kipörögnek, pedig majdnem új a futózás rajtuk. Hátra nézek, még látom Zsoltot. Felérek egy erdõgazdasági mûútra, és jobbra fordulok rajta. Nagyjából vízszintes. Jól esik rajta a járás, mert a vékony hóréteg még nincs jéggé döngölve, s így tompítja a lépéseket. A távolban még látom Szabit, de aztán hirtelen eltûnik. Befordult balra, amit én is megteszek majd, ha odaérek. Megint fölfelé. Nem vagyok meglepve, de már tele a hócipõm a csúszkálással. Azzal vigasztalom magam, hogy jobb, mintha sár lenne. Közben persze van egy sejtésem, hogy abban is lesz részünk még a mai nap folyamán. Balra, az út mellett egy magas kõhalomszerûség. Nagyítóval nézem, de akárhogy is nézem a térképen, ez bizony Nyesettvár. A hülye nevekben nincs hiány. Fenyvesben küzdöm magam fölfele. Amikor ritkulni kezdenek a fák, fentebb házakat veszek észre. Ez jó jel. Feljutok a Galyatetõ felé vezetõ mûútra. Akármennyire is logikus lenne fölfelé menni rajta, mégis jobbra, lefelé teszek meg rajta pár métert, és egy buszmegálló elõtt balra felvágok a turistaútra. További türelmes kaptatás után jobbról feljön a [K-], ezért a [K-] / [S-] jelzéseken kell folytatnom. A Galya-csurgó-patak környékén enyhül az emelkedõ és jobbra törik. Az épületek között megpróbálom meglátni a »nincstovábbot«, de ez nem sikerül. Nyújtott bal ívvel érem el a [K-] / [S-] / [P+] keresztezõdést, majd balra fordulva - csupán a változatosság kedvéért - megint emelkedni kezdek. Szembe jön Szabi, akitõl megkérdezem, hogy messze van e még a pont. Nem is fogom fel, hogy mit válaszol, mert észreveszem az egyik fán a szokásos pontelõjelzõ kiírást, ami jó szokás szerint mindig a ponttól 200 m-re van kitûzve. Na, még egy utolsó rugaszkodás a tetõig.

4. ellenõrzõpont, Galyatetõ, parkoló.

- Banán, vagy csoki? - Banán. Csócsálás közben észreveszem, hogy Bajnok közelg. Gyorsan bekapom az utolsó falatot, hogy tapssal tudjam fogadni Vinattit és kíséretét. Nem napozok itt tovább, pedig jólesne. Lefelé indulok, arra amerre feljöttem. Út közben szembetalálkozok Toplak Józsival. BUÉK 20 sapkája passzol a havas tájhoz. Így is köszönök neki: - Bújjék 20! Egészen be van esve az arca, már az utolsó kalóriáit égeti. - Tarts ki Józsikám, már csak órák kérdése és fönt leszel az etetõnél - vigasztalom. Végre jön már Zsolt is, aki kéri, hogy várjam meg. - Ok, csak semmi dubajozás a ponton! - mondom neki. Ja, és lemegyek a keresztezõdésbe, mer kúva kényelmetlen itt ácsorogni a hegyoldalban. Nem vagyok én Fenyõ! - kiáltom még utána. Lebattyogok a [K-] / [S-] és a [P+] szétválásához, és elõhalászok egy Bountit, hogy ne teljen hiába az idõ. Amint így eszegetve ácsorgok jön egy újabb tatabányai spori (szintén Zoli) a túratársnõjével. (Figyelitek? Az arányokat tekintve, milyen nagy számban képviselteti magát Tatabánya a túrákon?) - Uram, maga minden hülyeségben részt vesz? - kérdezi köszönésképpen. - Há, igyexek nem kimaradni belõlük - válaszolom. Mire az utolsó falat kókuszos is elfogy jön Zsolt. Jól van, nem szobroztatott sokáig itt a sarkon, de azért nem dicsérem meg, nehogy elhagyja magát. Most aztán húzzunk bele! - mondom neki. Elnyújtott lejtõn iramodunk a [P+] nyomába, a Martalócon. Visz a lábunk lefelé a puha, szûz hóban. Sokszor bele lehet kocogni. Próbáljuk behozni a felgyülemlett hátrányunkat. Nem tart sokáig az élvezkedés, leérünk a Galyatetõre vezetõ mûúthoz. A Nagy-Lipóttól lefelé rettentõ meredekbe hajlik a lejtõ. Elõször havon síelünk fától fáig, aztán sárban csináljuk ugyanezt. A francba! Meg kéne húzni a cipõfûzõmet, de itt nem lehet sehova félreállni. A legaranyosabb az, hogy a keresztezõ utakra, ösvényekre csak kiesni lehet, mert a kritikus helyeken nincsenek oldalt fák, de még egy hurkapálcika sem, amibe kapaszkodni lehetne. Kicsit odébb próbálkozok, de ott meg olyan sûrû a növényzet, hogy leszedi rólam a hátizsákot. Ronda, vörös sáros itt a talaj, egyáltalán nem hiányzik egy seggreülés, mert akkor jól fog kinézni Zsolt kocsijában az anyósülés. (Figyelitek a rímet?) Ahogy lejjebb érünk, és közelít a vízszinteshez az út, úgy mélyül a sár. Végre beérünk Parádsasvárra, sárrázón trappolhatunk. Síri csend van a településen, egy teremtett lelket sem lehet látni. Egy ház kerítése elõtt, az utcán két formatervezett padot látok. Ez csúcs! Mintha nekünk tették volna ide õket. Rögtön rávetem magam az egyikre, és a cipõfûzõmet kezdem cibálni. A borzasztó lejtõn, a felpattanó sárcsimbókok kisebbjei közül néhánynak sikerült beleesnie a cipõmbe, most ezeket kell eltávolítani. A két perc takarítás alatt egy sereg túrázó halad el elõttünk. Mire felkerekedünk, már a színüket sem lehet látni. Az üveggyár is kihaltnak látszik. Nem tudom, hogy van e itt még termelés. Tizenegy-két éve jártam erre egy buszkirándulás alkalmával, akkor be is mentünk a gyárba. Élõben mutatták be az üvegfúvást. Túlnyomó részben vendégmunkások dolgoztak itt. Most csak a bejárat melletti mini kirakatban levõ csetreszek utalnak arra, hogy valamiféle élet még lehet a gyárban. Ahogy tovább megyünk, autó hajt el mellettünk, majd egy babakocsit toló nõ tûnik fel a járdán. Megnyugszok, hogy azért van itt más is a túrázókon kívül. Mûanyag rekeszeket látok felrakásolva az egyik udvaron. Valószínûleg ez a Csevice üzem. Visszafelé, majd valahol itt kell felvágni a [S-]-on. Igen, már látom is a jelet, mostani irányunkhoz képest balra. Megint szembe jön Szabi. Ha nincs túl messze a pont, akkor nem is vagyunk nagyon lemaradva. A sarokhoz közeli buszmegállóban egy hölgy érdeklõdik, hogy honnan jöttünk, és merre tartunk. Amikor felvilágosítom, elhûlve mondja, hogy neki bõven elég egy öt kilométeres kirándulás, és, hogy minden elismerése a miénk. Köszönjük. Tipikus, hogy a saját környezetét nem értékeli eléggé az ember: Az egyik régi Balaton-átúszásnál megkérdezte a révfülöpi vasútállomáson egy helybéli bácsi, hogy hova megy ez a rengeteg ember. Amikor megtudta, mint csodabogarakra nézett ránk, és mintegy lesajnálva mondta, hogy õ biz' már itt lakik vagy százötven éve, de bele nem menne abba a nagy vízbe... Szép, régi stílusú épületek vannak errefelé, a napsütés csak emel a látványon. Egy fotósnak akkora teló van a nyakában lógó fényképezõgépén, hogy majdnem orra bukik benne. Zsolt is csattogtatja kis gépét. A Kastélyhotel Sasvárral meggyûlik a baja, mert csak nappal szembe lehet megközelíteni. A következõ saroknál parkoló, mellette világos épület, az épület falán piros-fehér bója.

5. ellenõrzõpont, Parádsasvár, autós büfé.

Zsíros kenyér, hagyma és/vagy csalamádé feltéttel, valamint lekváros kenyér az ellátmány. Italt meg vegyél a pultnál. Én inkább csapolok egy kis falmellékit. Összehasonlíthatatlanul jobb az itteni víz íze, és szomjoltó hatása, mint Pesten. A jó, puha fehér kenyér alapú zsíros kenyérbõl bõven fogyasztunk. Színesítésként leküldünk egy-két lekvárost is. Na, jó! Ennyi elég volt a hedonizmusból, menjünk tovább! Visszafelé indulunk, a már megfigyelt [S-] felvágás felé. Félúton találkozunk Árpival és Zolival. Elég szépen behozták a lemaradásukat, most már csak az a kérdés, hogy tudják e tartani ezt az iramot. Óriási nehezítés, hogy innentõl a legtöbb ellenõrzõpont egyben kocsma is... Itt vagyunk a napsütötte [S-] jelzésû ösvénynél. jobbra fordulunk, és megindulunk fölfelé. Teljesen fel van gyûrve a kabátujjam, sapka, sál eltéve; melegem van. Sár is van. Elviselhetõ. Hamar felérünk a tetõre.

6. ellenõrzõpont, Sós-cseri-tetõ, bója.

Szúróbélyegzés helyett zsírkrétával ixeljük ki az itiner megfelelõ rubrikáját. Csak ezért a mozzanatért jöttünk fel, mert máris lejteni kezd az út. Már megint itt a jó öreg 24-es. Jobbra át rajta, és kapaszkodjunk fel a Köszörû-völgyi-víztároló fölötti hegyoldalba vájt turistaútra. Igen kemény, de amikor felérünk, akkor egy csodálatosan szép úton kanyaroghatunk. Alant a befagyott víztároló, mint hatalmas korcsolyapálya fehérlik, mi pedig idefent versenyzünk imbolygó, elnyújtott árnyékainkkal. Kellemesen süt a Nap, de amikor takarásba kerülünk, egy csapásra elillan a tavaszi érzés, összehúzódik a kabát eleje. A kellemes utazásnak lejtõ vet véget. Az aljában útvilla. Na, mi nincs általában egy útelágazásban? Helyes a válasz: Jelzés nincs. A jobb oldali ágban kutakodok, de egy kedves, látásból ismert, GPS-es pár a baloldaliban találja meg azt. Egy sáros patakvölgybe visz le, amibõl egy település épületei közé mászunk ki.

7. ellenõrzõpont, Parádóhuta, Hubertus sörözõ

A kocsmába megörül nekünk egy hölgy. Azt mondja, hogy õ a söprû. Megijedek, hogy minket akar lesöpörni a pályáról, de megnyugtat, hogy a 40-eseknek még egy óráig nyitva lesz a pont, õ a 30-asokat söpri, és azért örül, mert nem kell egyedül mennie. Akkor menjünk is tovább, még mindig a [S-]-on. Egy kék kútból próbálok vizet fakasztani, de meg se moccan a karja. Egy kedves néni szólít meg azzal, hogy nemsokára úgyis egy csevicéhez érkezünk. És tényleg. A Klarissza csevicéhez lépcsõn lehet lejutni, fölötte cseréptetõ. Lassan folyik a víz, de fél perc alatt megtelik a kólás flakonom. Belekortyolok. Kicsit vas-, enyhén kénes ízû ital. Veri az összes eddig kóstolt ásványvizet. Valami fantasztikus szomjoltó-, és üdítõ hatása van. Spórolva iszogatom. Beérünk a fák közé. Az erdõ serény munkásai katonás rendben, éppen az útra gallyaznak. Alig bírom ki megjegyzés nélkül, de a söprû hölggyel beszélnek, lehet, hogy ismerõsük, nem akarok bonyodalmat. Nem látjuk, hogy hol lehet visszatérni az útra. Ahova a söprûnek magyarázták, ott még egy derékig érõ ágon-bogon kell átverekedni magunkat. Egy elágnál itiner elemzõk állnak. Igen, itt hagyjuk el a [S-]-t, és fordulunk rá jobbra a [P+] jelzésre. Hosszas emelkedõvel elérjük a hóhatárt. Megint kezdõdik a visszacsúszkálós téma. Egy kicsit elhúzok a többiektõl. Egy fenyvesben kaptatva utolérek egy fekete ruhás sporttársat. Lassan, erõlködve halad. Megszólít. Megkérdezi, hogy melyik távon vagyok. Csalódott, mert már rég találkozott harmincassal, egyedül érzi magát a távján. Mintegy magyarázatként a lassú haladására elmondja, hogy a Klarisszánál feltankolt három liter ásványvizet, és most azt cipelve támadja a Kékest. Szent szilvamag! Télleg naon finom ez a víz, (kortyintok) de nem éri meg megszakadni érte. Arról nem is beszélve, hogy mi lesz, ha utoléri a söprû? Kb. együtt érünk fel a [SO] jelezte erdészeti útra az iménti GPS-es párral. Jobbra fordulunk. Szembe jön egy hölgy és megkérdezi, hogy bírjuk e még. Muszáj - válaszolom. Nem tudom ki ez. Csak nem az ügyeletes orvos? Jól jönne egy kis mellbe-hátsófali-defibrilláció, mert már nagyon fáradok. A vízszintesen mély levegõt veszek, és hangosan kifújom. Ez még nem »A« fellélegzés volt, mert tisztában vagyok vele, hogy az igazi nehézség még csak most következik. - Vajon messze van e még a Pisztrángos-tó? - hangzik fel a kérdés. - Nem tudom, de balra, az út melletti fák között látok egy félig befagyott pocsolyát; az úton egy autó parkol, és fojtó füstszagot érzek. Pontõrök táplálnak egy tábortüzet.

8. ellenõrzõpont, Pisztrángos-tó, esõház.

Csoki jelet látok az itinerben... Nem kérdezek rá. A jelzések közül kikeresem a [K+] jelet, és az echte téli tájban nekivágok a több, mint 300 m-es szintemelkedésnek. A Nap már eltûnt, vele együtt a kellemesen temperált hõmérséklet. Szélesvásznú, fekete-fehér film pereg elõttem, hosszú beállításokkal. A cipõm orrára tapadt hó kellemesen hibernálja a lábomat. Azon morfondírozok, hogy a Pisztrángos-tónál kellett volna ennem egy csokit a sajátomból, mert már kezd kiégni belõlem minden éghetõ. Az emelkedõ szünetében egy emlékkeresztet látok. Hátrébb, egy fán tábla, rajta felirat. Pihenésképpen odamegyek elolvasni. Áhá, ez a Gabi halála. A legenda szerint egy favágó halt itt meg, idõs korában. Ajjaj! Hol van még a csúcs? Addig még minden megtörténhet... Egyre sûrûsödnek a szintvonalak. Fel-feltekintgetek. Valószerûtlen magasságban araszolnak felfelé az apró emberkék. Az út jobbra törik egy ponton. Ráfókuszálok, majd amikor a könyökhöz érek félreállok, és kitekerem az energiaitalom kupakját. Felnézek. Célba veszem azt a vonalat, ahol az ég összeér a hóborította talajjal. Elképzelésem szerint onnan már nincs tovább fölfelé. Mire felküzdöm magam, csalódottan látom, hogy jobbra - amerre a [K-] / [S-] jeleket kell majd követni, egy felfagyott hegygerinc emelkedik. Itt is állnak ketten az itinert faggatva. Na, jó! Hátizsák le, csoki elõ, majd hátizsák gyorsan vissza, mert metszõ, hideg szél fúj. Egy minutum alatt lefagy a kezem. Sapka, sál, kesztyû, tundrafelszerelés elõ, mert ennek a fele se tréfa. Alig találok fogást az említett gerincen, majdnem visszahullok, de az utolsó pillanatban még eltudom kapni az égimeszelõt. Amikor már sikerül egy kicsit feljebb jutnom, hátranézek. Még mindig nem szánták el magukat a támadásra azok, akik lent az itinert nézegették. Lehet, hogy megkerülhetõnek vélik ezt a bércet. Végre felvergõdök odáig, ahol a jégpáncélt puhább hó váltja fel. A fenyõfák közül lassan kibontakozik a TV torony. Ez már jó jel, nem lehet túl messze a pont. Jobbról kerüli az út, s vele én is. A sípálya bódéja mögül kilépve meglátom az áhított piros-fehér bóját.

9. ellenõrzõpont, Kékestetõ, Tetõ étterem.

Kint letámasztom a botom, és benyitok. A pontõr hölgyek mosolyának tükrében látom, hogy cefetül nézhetek ki. Almával és teával kínálnak. Két ujjnyi csevice víz maradt a flakon alján, arra kérem rácsapolni a teát, legalább rögtön iható hõmérsékletû lesz. Meleg van, lekabátolok. Egy asztalnál ülve két perc alatt csutkáig rágok egy nagy almát. Odalent megígértem Zsoltnak, hogy itt megvárom. Megeszek még egy almát, de ha ez alatt sem jön, akkor adieu. Éppen meglátok egy sötétbarna magot a csutkában, amikor belép az ajtón. Intek neki: - Megyünk! (Fú, de kegyetlen az élet!) - Na, jó! Azért egy teát te is megihatsz... Elmondása szerint, úgy meghúzta a lábát a görcs, hogy már a Pisztrángos-tótól alig bírt továbbjönni. Egy jótét lélek adott neki két magnézium tablettát. Valahol a Gabi halála környékén is meg kellett állnia egy önmasszázsra. Ott megint megszánták, és adtak neki egy magnéziumot. Már attól tartott, hogy nehogy úgy járjon, mint egy vaku a fotózás hõskorából: Buff! És füstölve felvillan. - Hát, alaposan kisavasodtál baszkikám. De most aztán induljunk már, mert alig két óránk van rá, hogy lejussunk errõl a szélfútta, fagyott kutyakakiról! Kimegyünk az étterembõl, és jobbra fordulunk. A bazár elõtt meredezik a nemzetiszínûre pingált, népmûvészeti csúcskõ. 1014 méter. Igen, ez Magyarország teteje. Szép. Ha itt felnéz valaki, az a magasban megláthatja a béka fenekét. Zsolt fotózkodni akar. Megkéri a szuveníros nénit, hogy fotózna le minket, amint közrefogjuk a követ (hogy el ne fújja a szél). GPS-esék is jönnek. Kéne még egy kép. Há, természetesen! Mindjárt idefagyok a kõhöz. Piramidális herótom van már az egésztõl, baromira mennék már lefelé. - Tényleg el fogunk késni, vazzeee!!! - süvöltöm a széllel. Végre elindulunk a [P-] / [Z-] mûúton lefelé. Mikor már benn kocogunk a szélvédett erdõben, kezdek felengedni. Itt elviselhetõbb a klíma. A puha havon szinte élvezetes lefelé szaladni. Valamicskét behozunk a felfelé araszolgatással elvesztett idõbõl. Lassú társaságot érünk utol. Csatárláncban mennek, alig tudjuk megelõzni õket. A Dobogónál elhagy minket a [P-]. A [Z-]-on érünk le az utolsó pontra.

10. ellenõrzõpont, Vályús-kút.

A pontõr felfokozott hangulatban csattogtatja bélyegzõjét az itinereken. Õ már itt meglelte a boldogságot, de nekünk elõbb idõben vissza kell érnünk az iskolába, csak akkor örömködhetünk. Az idõ egyre gyorsabban fogy, ezért izibe továbbmegyünk. Húsz-harminc méter múlva egy [Z+] jelzés kerül elém. Valami nem stimmel, a [Z-]-on kéne továbbmennünk. Utánunk szól a pontõr, hogy menjünk vissza, mert ellenkezõleg indultunk el. Már majdnem visszafordulok, amikor jobbra sötétbarna színû (!) szalagokat látok néhány fa törzse köré tekerve, és ugyanabban az irányban, lejjebb meglátom a [Z-] jelzést. Szerencsénk van, hogy így félholtan a fáradtságtól, hidegtõl nem mentünk vissza ehhez a humorzsákhoz. De neki is!... A havat sáros kõmezõ váltja fel. A jó kis kocogást bukdácsolás követi. A szürkületben a lábunk elé meredünk. Legtöbb helyen csak a peremen lehet menni, mert a mélyútban hatalmas gambik ülnek. Jobbra, lent, az út mellett egy nagyobb patak csobog. Oda se szeretnék lecsúszni. Amikor már másodszor fordul ki majdnem a bokám, akkor félreállok, és elõkotrom a fejlámpámat. Zsolt azt mondja, hogy majd jön utánam, hogy õ is lásson valamit. - Miért? Nincs nálad lámpa?! - kérdezem. - Van, de csak kézi, és a két bot miatt nem tudom használni - válaszolja. - Aha! Nagyon profi... Állat hosszan tart ez az ótvar, nyaktörõ szakasz. Arra gondolok, hogy bár már visszatérne a [P-], mert az azt jelentené, hogy látjuk a fényt az alagút végén. Egyre gyakrabban világítok az órámra, nagyon szorít az idõ. Vajon hol tarthatnak a tatabányai versenyzõtársaink? Végre egy dózer út képében megjelenik a [P-]. Sáros, de nem botlik meg rajta minden második lépésnél az ember. Zsolt felhívja a figyelmemet, hogy a fák ágai között átszûrõdõ fények már Mátrafüred fényei. Gyanítom, hogy megszenvedjük mi még a hátralevõ lefele utat. Nemsokára már egy utcalámpákkal tûzdelt, lenti mûút is látszik. Nagyon csábító, de az utunk egyre lejtõsebb, és egyre nagyobb kövek nehezítik a haladást. Persze. Kell még a túra végére ez a kellemes kis akadályverseny, hogy nyílna meg alatta a föld. Egyre erõsebben zubog itt ez a patak. Mindjárt leérünk a partjára. - Ez baromi széles. Hol fogunk átkelni rajta? - kérdezem Zsolttól, miközben a medert vizslatom. Ahogy felemelem a fejem, a lámpám fénye egy öt méterre levõ, Erzsébet híd szélességû hídra vetül. - Itt, ni! Sikátorok között cikk-cakkozva kijutunk a 24-esre. Átszaladunk a másik oldalra, és azon a [S-] jelen, amin reggel elindultunk, most visszafelé igyekszünk. Alig húsz perc van még a szintidõbõl, húzzuk fel a nyúlcipõt! Spuri! Messze még az iskola. Itt lesz szembe' a Palóc múzeum vagy mi a bánat. Reggel a homlokzatán levõ betûket silabizálva »POLICE«-nak olvastam. Hopp! Letérünk a nudli aszfaltcsíkról, mert ezt a bácsit nem tudjuk átugorni. Jól van, itt van már a buszmegálló bódéja, elõtte a pizsamás lóval. Átmegyünk rajta. Sínek, betonkockák, és ez már a suli utcája. Ráérõsen szállingóznak a már végzett túrázók. Befordulok az iskolaudvarra. A hátsó ajtóhoz megyek, és feltépem. Az aulában egy sor laptop, mindegyik mögött ül valaki. Kihez menjek? Az egyik gép mögül egy hölgy nyúl az itinerért. Rábízom. Alig tottyanok le egy székre, máris szólítanak. A komputer meghozta az ítéletet, a nyomtató kiköpte, én meg olvasom: "Kedves Ottorino sporttárs! A Mátrahegy 40 teljesítménytúrát 10 óra 47 perc alatt teljesítette. Ez cipõkanállal még éppen, hogy belefér a szintidõbe. Semmi oka rá, hogy elbízza magát, mert ez még a középszerûnél is silányabb teljesítmény. Jövõre azonban megint próbálkozhat, ha mer. Ebben az esetben remélem, hogy összeszedi magát, és a gyaloglásra koncentrál. Aláírás, keltezés."... Zsolt valahol lemaradt mögöttem, negyven másodperccel késõbb esik be az ajtón. El lehet képzelni, hogy neki mit írt a Nagy Testvér. Mindezek ellenére egy-egy pár virslit még kiutalnak nekünk. - Igen, mustárt kérek. Még,...még,... köszönöm. Leülök egy asztalhoz, szembe az ajtóval. Sorra érkeznek az illusztris túrabubusok. Kérdezgetem az idõket. A legtöbbnek 2 - 15 perce van még a szintidõbõl. Ebbõl azt a merész következtetést vonom le, hogy bizony, egy kicsit szûkre szabták azt a fránya szintidõt. Már elszívtam mindkét szál virslimet, de Zoliék sehol. Egy hatalmas durranást hallok. Most lõttek a teljesítésüknek. Addig nem megyek WC-re, amíg meg nem érkeznek. Szerencsére nem kell sokáig szenvednem eme elhatározás miatt, mert a célegyenesben hamarosan feltûnik a két várt versenyzõ. Árpinak meglehetõsen pergamenszerû az arca, a kiszáradás határán van. Mutatom, hogy hova menjenek csekkolni. Hat perc. Az ítélet szerint ennyivel lépték túl a szintidõt. Ez a méreg, nem a ciánkáli. Tagadják, hogy a Kocsmahivatal bürokráciája akadályozta volna õket; inkább az otthon figyelõ elemlámpáikat teszik felelõssé. Baúúú! Hát, ez még profibb! Utolsó megmérettetés: Hogyan tudják rádumálni a Nagy Testvért, hogy mégis adjon kitûzõt? Az eset egyszerûbb, mint gondoltam: Az asztal másik oldalán ülõk ránéznek Árpira, és máris adják a kitûzõket. Bizony, elég rossz bõrben van, nem úgy, mint a pár virslije, amit Zsolttal sebtében felfalunk, nehogy kárba vesszen...

Ottorino.



 

 
 
huszia64Túra éve: 20112011.03.07 22:51:55
megnéz huszia64 összes beszámolója


Mátrahegy 30


 


Újra úton


   Elérkezett március elsõ hétvégéje, s a felkelõ nap elsõ sugarai újra úton találtak bennünket a Mátra felé. Az autópálya csaknem teljesen üres volt, gyorsan fogytak a kilométerek Mátrafüred felé. A korai idõpont ellenére, a tavalyi kellemes emlékek hatására jókedv és bizakodás légköre lengett mindent körül. Szinte fel sem eszméltünk, és az Abasárra vezetõ útra lekanyarodva feltûntek a sárga mellényes polgárõrök akik segítették a folyamatosan érkezõ túrázókat a rajthely megközelítésében és a gond nélküli parkolásban. Az erdészeti iskola aulájában a szokásos kép fogadott minket. Bár kisebb tömeg jött már össze, a nevezés jól szervezetten, gyorsan haladt. Ennek következtében, alig negyed órával a megérkezés után, már úton is voltunk Mátrafüred központja felé. Ahogy távolodtunk az iskolától egyre csak ékeztek a túrázókkal megrakott autók, s ezek már a mátrai kisvasút környékén le is álltak, sejtvén, hogy közelebb a rajthoz, úgy sem lesz már szabad parkolóhely. Azt hiszem, jól gondolták. Már ekkor valószínûsíteni lehetett, hogy rekordot fog dönteni a résztvevõk száma, pedig még hol volt a nevezési idõ vége.


Csak fel és tovább


   Bár az idõjárás jelentés szerint ragyogó napsütésnek kellene örvendeni egész nap, a reggeli fagy és pára, némi kételyt ébresztett. Azért volt közöttünk optimista is , Rita kijelentette, hogy Miskolcon már süt a nap és elõbb-utóbb ideér. Igaza lett. Közben beértünk a központba, és az autóbusz állomás melletti pavilonsor egyik nyitva tartó büféjében megejtettük a szinte már szertartásos "Jager ceremóniát". Ezután már tényleg semmi nem akadályozhatott meg senkit, hogy belekezdjünk az útvonal elsõ jelentõsebb kaptatójának leküzdésébe, fel Muzsla-tetõre. A talaj még keményre fagyott volt, ami megkönnyítette a kapaszkodást. Folyamatosan, kisebb-nagyobb csoportokban haladtunk felfelé, udvariasan libasorban, lévén elõzési lehetõség nem igen akadt, és a tetõ sem volt túl távol. A terepfutókkal, persze mindenki próbált rugalmas lenni, hadd menjen az "õrültje" alapon. Gyorsan eltelt a két és fél kilométer, de  meglátszott a százhatvannégy méter szint emelkedés. Az ellenõrzõ ponton mindenki úgy nézett ki, mintha frissen érkezett volna egy csõcserés szoláriumból. Gyors bélyegzés, egy pohár forralt bor a hátizsákból és már zúgtunk is lefele Rákóczi-forrás irányába. Illetve zúgtunk volna, ha néhány tucat méter megtétele után él nem értük volna az elsõ, tükörjéggé taposott hófoltot. Hosszú, a bokrok miatt kikerülhetetlen jégcsapás volt a turista úton, viszont legalább összehozta a rajta lefelé botorkáló idegeneket, mert persze megjegyzések és tanácsok nélkül nem lehetett megtenni ezt a szakaszt. De végül csak elértük Rákóczi-forrást. Tavaly, igaz melegebb is volt az idõ, itt többen megálltak frissíteni, most mindenki csupán lassított kicsit, esetleg elolvasta az új táblát, de a metszõen hideg vizet elkerülve kezdett bele egy újabb emelkedõbe a Bérc hotel felé. Jól haladtunk, kisebb karaván kanyargott a hegygerinc felé. Üdítõ színfolt volt egy, az út menti bokrok egyik ágára felakasztott, valószínûleg talált kötött kesztyû, amit a becsületes megtaláló, felfelé meredõ középsõ újjal apriklált fel az ágra. Ez lett szerintem, a kékesi csúcskõ után a túra legtöbbet fényképezett tárgya. A Bérc hotelt elérve egyre bizonyosabbá kezdett válni, hogy igen csak téli viszonyok fogják uralni a túra jelentõs részét. A Kecske-bérc felé olyan meredek és jeges volt az út, hogy többen ágtól-ágig kapaszkodva , mások egyszerûen négykézláb próbálták leküzdeni az emelkedõt, lefelé pedig sílécek nélkül is lesiklott a társaság. Viszont a kilátás mindenkit kárpótolt a nehézségekért.  De szerencsésen elértük Mátraházát, ahol a központi parkolóban csokoládéval vártak a pontõrök. Itt a vándorok jó része, valamely büfénél megünnepelte az elsõ komoly nehézség leküzdését, hát így tettünk mi is. Elvégre kik vagyunk mi, hogy kilógjunk a sorból. Kicsit megpihenve, de nem sok idõt elpazarolva már is úton voltunk a Mátra-nyereg felé. Az útvonal leírás és a térkép szerint egy viszonylag könnyû hat kilométernek kellett következnie, alig néhány méteres szint emelkedéssel Parádsasvárig. A Télizöldes ellenõrzõ pontig minden terv szerint alakult, csodálatos téli környezetben szépen tudtunk haladni. Gyors bélyegzés a mozgó pontnál és irány le Parádsasvárra. És beütött a krach. Amerre a szem ellátott minden lefagyott. Az akkor már derengõ napsütésben, a gyalog út úgy fénylett, csillogott mint egy végeláthatatlan jégpálya. Mit volt mit tenni, menni kellett. Néhány száz méter után, már mindenki nosztalgiával gondolt a nem is oly régi Kecske-bérc alatti szakaszra. Szerencsére minden nagyobb baj nélkül elértük Parádsasváron az autós büfét, a következõ ellenõrzõ pontot. Itt teával, és többféle zsíros kenyérrel, savanyúsággal, hagymával várták a szervezõk a fáradt vándorokat. Innen a negyven kilométereseknek és a harmincasoknak már közösen vitt tovább az útjuk. Megjegyzem a negyvenesek  már csaknem huszonnégy kilométert tudtak maguk mögött, megmászták már Galyatetõt, és emelkedtek ezertíz métert. És mindannyiunk elõtt még ott volt a Kékes. Jajongni nem volt idõ, menni kellett, várt Sós-cseri-tetõ. Az út a csodásan felújított Kastély szálló mellett vitt, majd következett a csevice üzem múlt századi pavilonja. Kis idõutazás a télben. És itt egy kicsit véget is ért a szépség.


Tökön-babon át


   Alig hagytuk el a mûutat és kezdtük meg az emelkedést a tetõ felé, eszünk be kellett  jusson,  hogy tulajdonképpen már március van. Az idõközben beköszöntött plusz fokok megtették a hatásukat és felolvasztották a jócskán átnedvesedett hegyoldalt.  Agyagos csúszós, ragadós dágványban kellett araszolni fölfelé, és nem úgy nézett ki, hogy egyhamar vége lenne. Nem is volt. Az itiner szerint a tetõn szúróbélyegzõt kellett volna találnunk, de helyette, csak sajnálkozó üzenet várt, meg egy piros zsírkréta. Mindegy, igazoltuk egy nagy X-szel  ott jártunkat és folytattuk a sárdagasztást. Viszont legalább lefelé mentünk. No nem sokáig. A fényes-pusztai elágazástól indult egy újabb emelkedõ a Hársas-tetõ alatti nyereg felé. Ennek az elsõ néhány tíz métere kíméletlen volt, de legalább nem volt se jég, se sár. Széles, száraz, kényelmesen járható elnyújtott emelkedõ következett a nyeregig. Jól haladtunk. Aztán elhagyván a nyerget, a napsütötte oldalra kerültünk és Parádóhutáig újra megkaptuk a dagonyát. Sem kedv, sem esély nem volt a kerülésre, nem csak az ösvények, hanem mellettük is minden mocsaras volt. Mentünk árkon-bokron, tökön-babon át, és fohászkodtunk, hogy kibírják a cipõk, és ne merüljünk el lehetõleg bokán felül. Óhuta elõtt két vízmosáson is át kellett gázolni, itt kicsit meg lehetett tisztogatni a cipõt, ha valakinek volt kedve. Megtettük. Az ellenõrzõ pont Parádóhután a Hubertus sörözõben volt. Takaros kis hely. A lépcsõ elõtt megállva kimondott lelkiismeret furdalásom lett, hogy ilyen mocskos állapotban bemenjek-e, de pecsételtetni kellett. Bent aztán elmúlt a fóbiám, megállapítottam, hogy még nálam  jóval sárosabbak is vannak. Viszont sütött a nap. Kérlelhetetlenül megérkezett Miskolc felõl.


Csúcsra fel


   Rövid frissítés után felkapaszkodtunk a falu határában lévõ Klarissza-csevicéhez. Az itt elkövetkezõ néhány méter elõrevetítette az elkövetkezõ hat kilométer nehézségeit a Kékesig. Nagyon meredeken kezdett emelkedni az út, és továbbra is csúszott a sártól. Folyamatos volt az emelkedés, amit az is bizonyított, hogy kezdett visszatérni a fagyott föld és újra megjelentek az egyre sûrûsödõ hófoltok is. Nem tudom miért van, de mostanában nem tudok elmenni úgy hegyi túrákra, hogy ne találkoznék barbár erdõirtással. Ez most sem maradt ki. Persze tudom, hogy az erdõgazdálkodásba bele tartozik a favágás is, de hogy miért ily módon... hát azt nem értem. Az erdõ közepén szabályosan élõsebet tépnek a természetbe. Persze a méteres ágfa dzsungel alatt eltûnt az ösvény, a jelzett fáknak írmagjuk sem maradt. De legalább a munkások készségesek voltak, és a tébláboló turisták látván, a motorfûrészeket túlharsogva magyarázták, mutogatták merre is kellene tovább menni, ha kijutunk az ágak labirintusából. Kijutottunk, s a jelzéseket is megtaláltuk. Emelkedtünk rendületlenül. Elhalt a fûrészek zajai és már csak a hó ropogása maradt a lábunk alatt. Ugyanis menetközben észrevétlenül visszakúszott a tél, s amerre a szem ellátott egyre vastagabb hó lepett el mindent. Az út pedig kérlelhetetlenül emelkedett kanyarogva a délutáni napsütésben fel, egyre feljebb. Ez a szakasz átalakította a mezõnyt, eltûntek a csoportok, és inkább kisebb-nagyobb távolságban sorban egymás után haladó emberek sora kígyózott egyre feljebb. Pisztrángos-tónál elértük az ezer méter szintemelkedést, pontosabban ezer és ötvenkét méter szintet, és még elõttünk volt Gabi-halála, a Sötétlápa-nyereg és Kékes.  Aki járt már itt az tudja mit jelent ez, aki még nem, és kíváncsi önmagára, az feltétlenül járja meg ezt az utat. Az ellenõrzõ ponton mindenki nagy tisztelettel nézte a csúcson a tévétorony tûjét. Jöttek a már bevált, vagy ajánlott csodaszerek, italok, ételek, szerelvényigazítás, és egy elszánt sóhaj után indulás felfelé a porszerû hóban. De legalább nem csúszott. Még nem csúszott. Kaptattunk felfelé, s hétszáz méter és újabb száz méterszint emelkedés megtétele után elértük Gabi halálát. A kereszt szerint az emlékhelyet tavaly újították fel, s a név egy a néphiedelem szerint e helyen meghalt Gabi nevû favágónak állít emléket. Sokat elmélkedni azonban nem volt idõ, menni kellett. Újabb nyolcszáz méter a hóban, és száztizennyolc méter emelkedés után Sötétlápa-nyergén napfürdõzhettünk. Valószerûtlenül azúr kék volt az ég és ragyogott a nap. Többen megpihentek a farakásokon, és élvezték a szabadságot. De Kékesig még hátra volt ezerkétszáz méter és újabb százharminc méter szintemelkedés. Menni kellett. A nyeregnél véget ért a porhó és felváltotta a letaposott, jéggé fagyott hó és a sziklák. Ez a szakasz újra szétzilálta a farakásoknál egybegyûlt kis csapatokat. Mindenki maga küzdött meg minden méterért, egészen a meteorológiai állomásig. Innen újra hó és viszonylagosan sík terep következett, az ellenõrzõ pontnak is otthont adó Tetõ étteremig. Az igazoló pecsét mellett alma és forró tea volt a jutalma azoknak, akik felkûzdötték magukat az ország legmagasabb pontjára.  Innen már csak gyerekjátéknak tûnõ, bõ nyolc kilométer volt a célig, ami szinte végig lejtett.


... és újra Mátrafüred


   Gondolhatná az ember , hogy ekkora lejtõ nem okozhat gondot senkinek, de ne feledkezzünk el róla, hogy ez a Mátra. És ha itt emelkedik valami, az emelkedik, ha lejt, akkor pedig igazán lejt. A lankák igen ritkák. Három kilométer a hóban és elértük az utolsó ellenõrzõ pontot Vályus-kutat, pontosabban az egykori erdészház romjait. Tavaly óta sem lett szebb, sõt talán még néhány elemét el is tüzelték az éppen arra járók. Újra szembesülni kellett az értelmetlen pusztulással, pusztítással. Nálunk ez már néphagyomány ? E kérdés futhatott át a ponton német túratársunk arcán is, a szánalmas rom láttán. Elhagytuk Vályus-kutat, és mögöttünk hagytuk a havat is. A fennmaradó kilométereket sáros, néhol kimondottan ingoványos terepen tettük meg. A keskeny utak, a lekerekített sziklák nagyon csúsztak a mindent elborító nedvességtõl, miközben lassan az idõ a késõ délutánba fordult. Enyhe szürkület kezdett derengeni, amikor kilépve az erdõbõl ismét aszfaltozott út futott a lábunk alatt. Visszaértünk Mátrafüredre, és már csak az erdészeti iskolában lévõ célt kellett elérni. A szintidõvel küzdõk közül néhányan itt nyúlcipõt húztak, s szó szerint szaladt a lábuk alatt az út. Már senkit sem érdekelt, ki mennyire sáros, vagy fáradt. Csak egy cél volt, mielõbb beérni.


   Az iskolában gyors célidõ rögzítés után, a teljesítõk megkapták a megtett távnak megfelelõ színû kitûzõket és az emléklapokat. Utána jöhetett az ünneplés. A szervezõk kitettek magukért, forró tea, energia ital, zsíros kenyér, fõtt virsli várta a megfáradt túrázókat. Az aulában lévõ automaták, pedig szénsavas üdítõkkel és különféle kávéval szolgáltak. Az asztaloknál kényelmesen el lehetett férni, minden klappolt. Mint az egyik szervezõtõl megtudtam, végleges adat még nem volt, de ezernégyszáz körül voltunk ezen a szombaton, akik a túra különbözõ távjain bejártuk a Mátrát, több értelemben is csúcsot döntve ezzel.


   Összegezve nehéz, de szép túra volt, s köszönet a rendezõknek a szervezésért és ellátásért.  Másnap kaptam egy kör e-mailt a rendezõktõl, amiben elnézést kértek minden résztvevõtõl az olimpiai ötpróba miatti kellemetlenségért és fennakadásért. Megbocsátok, bár azt is hozzá kell tennem, hogy én semmi fennakadással nem találkoztam. De õk tudják. A végkonzekvencia ugyanaz lett, mint tavaly : Veletek jövõre, ugyanitt.    

 
 
ebesztosTúra éve: 20112011.03.06 14:20:28
megnéz ebesztos összes beszámolója

20 km


 


Az Ebesi Sportbarátok lelkes kis csapata 13 fõvel, reggel 6 órakor indult el otthonról meghódítani Kékes magas csúcsát, elsõ alkalommal a Mátrahegy Teljesítménytúra keretében.


Az elsõ meglepetés Mátrafüredre érkezve ért bennünket, ahol a szervezõk a helyszín megtalálását nem bízták a véletlenre , udvariasan kaptuk meg a szükséges útbaigazitást a kiindulóponthoz. A regisz tráció helyéhez érve,az iskola környékén és az iskolában tapasztalt nagy nyüzsgés volt a második meglepetés. Az indulás elõtti formaságokat gyorsan letudva, 9 óra után pár perccel vágtunk neki a 20 kilóméteres távnak.


Muzsla-tetõig nagy volt a tumultus, sokan voltunk a keskeny erdei ösvényen,  ezért elõzni nehezen lehetett. Az idõjárásra nem lehetett panasz, bár az ígért napsütés még nem mutatkozott. Megeröltetés nélkül , néhol figyelve a jeges talajra, vidáman értünk be a mátraházi parkolóba, ahol nehéz volt ellenállni az ott lévõ büfében kapható lángos inycsiklandozó illatának . Aki ellenállt, az a szervezõk által biztosított csokiból meríthetett erõt. A parkolót elhagyva, szép havas tájon vezetett utunk és végre kisütött a nap is. Szép idõben érkeztünk a pisztrángos-tói esõházhoz, ahol csoportkép készült kis társaságunkról. Kaptunk szõlõcukrot, és lélekben is felkészültünk az elõttünk álló hegyoldal leküzdéséhez. Nehéz, izmot próbáló feladat volt a Kékes meghódítása, mely közben gondolkodhattunk, tényleg akarunk a Hanák Koloson  indulni?  Teljes létszámban felértünk a hegy csúcsára, izzadtan, lihegve, de fennt voltunk!   Rövid pihenõt tartottunk, teázgattunk, almát rágcsálhattunk, összeszedtük elpárolgot önbizalmunkat és neki vágtunk a túra könnyebbnek hitt felének. Tudtuk,  ha szintidõn belül akarjuk teljesíteni a távot, akkor nem lazsálhatunk, ezért eröltetett tempóban értünk el a Vályús-kúti ellenõrzõponthoz. Kiderült, ezután sem lazsálhatunk, sõt, egy kis futással még emlékezetesebbé is tehetõ az élmény.  A csapat lassan szétszóródott, a sár, a kövek, az átfolyások ellenünk dolgoztak, de nem hagytuk magunkat, szintidõn belül teljesítettük az önként vállalt feladatot. Fáradtan, sajgó lábakkal értünk a célba, ahol kisebb tumultus, meleg tea és ennivaló várt, és persze a megérdemelt kitûzõ és oklevél. Összességében nagyon jól éreztük magunkat!


A szervezõknek köszönetünket fejezzük ki a színvonalas rendezvényért! 


Ui: Egy nappal a túra után már úgy gondolom a "Hanák Koloson" is indulunk.


 

 
 
Boszi72Túra éve: 20112011.03.06 11:14:38
megnéz Boszi72 összes beszámolója


40km


Jucival indultam el Pestrõl, ½ 8-kor már rajtoltunk is. Rögtön a kapunál találkoztunk Solkimával, akivel a találkozás öröme jó 5 percet nyomott a teljesítési idõnkön. Szóval 10 métert sikerült 5 perc alatt abszolválni, nem is számolok átlagot.:-) Kiérve az útra éppen elkezdtünk kocogni, amikor Vinatti sporttárs hirtelen elhatározásból a tõle megszokott sajátos módon igyekezett minket felébreszteni, kísérlete eredményes is volt, aztán csak sikerült nekikezdeni a táv teljesítésének.


Jucussal most sem terveztünk rohanást, az idõ nem számított, így a felfeléken többnyire tempósan gyalogoltunk. A rajt után Rushboy-ék húztak el mellettünk gyorsvonat módjára, Solkima már a Muzsla-tetõn utolért minket, ahol a gyors pecsételést követõen haladtunk Sástó felé, ahol hirtelen jégre léptem, pontosabban egy összefüggõ jégpáncél közepén találtam magam, ami lejtett, én meg úgy éreztem, én is lejtek mindjárt. A föld fagyos volt, de nem volt hideg, szerencsére a szél sem fújt, az ég viszont szomorúan borúsan borult ránk. Köves-bérci ponton tankoltunk a kínált csokiból, majd Galyatetõ felé már tetemes hóban araszoltunk, s felfelé haladva már látni lehetett, hogy fent a tetõn valószínû napsütés fogad minket, s így is lett. A ponton, ahol banánnal kínáltak, Solkima is ott volt, hármasban felsétáltunk az egyik vendéglátó egységbe vizet vételezni. Aztán jött az, ami nagyon nem megy nekem, leereszkedni azon az iszonyatos dõlésszögû lejtõn. Juci is óvatosra vette a figurát, öröm volt magunk mögött tudni azt a hegyoldalt. Motivált minket a parádsasvári pont és a frissítési lehetõség. A pont elõtt Medvegyu és Zoncsi jött velünk szemben. Az épületbe érve rávetettük magunkat az isteni kenyerekre, már nagyon aktuális volt az egy energia szelet és banán után a bõséges utánpótlás. A tank tele, haladtunk tovább, tudtam, hogy most hamarosan jön egy kellemetes felfelé, de elõtte még megcsodáltuk a kastélyszálló épületét.  Szívesen bementünk volna körülnézni, megízlelni az impozáns falak mögött megbúvó hangulatot. A Sós-cseri tetõig sétáltunk, Juci gyomra a lakoma után pihenést követelt. Parádóhután emlékeztem tavalyról a füstös kocsmára, most sem töltöttem bent több idõt a szükségesnél. Éreztük Jucival, hogy nem vagyunk igazán jó kondiban, de hát azért is mentünk, hogy javítsunk rajta, s a táv fele már mögöttünk volt, ez mindig új erõt tölt belém. Valahol ezen a szakaszon mutatott be Juci egy esést, de csak 4 pontosra sikerült a mutatványa. Haladtunk Pisztrángos-tóig, ahonnan nekikezdtünk a Kékes jól ismert útvonalán a hegymászásnak. Útközben összeakadtunk Farkas Ferival, akivel Juci pont ezen a túrán ismerkedett meg, így nosztalgiázva értünk Kékesre. Mivel alulterveztem a folyadékigényem, a tasakom szépen feltöltöttem teával, életmentõ volt, az alma bekerült a tatyóba és már gurultunk is zöldön a hõn áhított cél felé. Idõvel a sár domináns tényezõ lett. Feri már nagyon éhes volt, én kínlódtam a kövekkel tûzdelt talajon, de a beszélgetés miatt gyorsabban telt az idõ és már adtuk is le az itinert a célban. Az idõnk nem lett valami fényes, de nem is tettünk sokat azért, hogy büszkék legyünk rá. A technika megtréfálta a szervezõket és nagy sor alakult ki az asztaloknál, de sikerült elég gyorsan megkapni az oklevelet és a kitûzõt. A virsli nagyon jól esett csakúgy, mint a beszélgetés az ismerõsökkel. A napra a koronát egy sárba ragadt kisbusz kitolása tette fel, ami kifelé araszolva teleköpött sárral, de jót nevetett rajta az egész csapat. Szép nap volt, ragyogó társasággal, szép tájjal, kemény szinttel, jó szervezéssel, köszönet a szervezõknek.

 
 
TonnakilométerTúra éve: 20112011.03.06 08:26:05
megnéz Tonnakilométer összes beszámolója

Mátrahegy 30



Kiírás szerinti táv: 32,44 km, szint: 1436 m.


Kevéssel 7 óra után érkeztünk a rajtba a Mátrafüredi Erdészeti Szakközépiskolához Zsombor fiammal. Nagyon jól szervezett rajtprocedúra után 7:25 került rajtidõnek az elegáns itinerre. Az itiner rendkívül részletesesen tartalmazta a mai napra elrendelt útvonal adatait. Ismerve a Mátra kiválóan felfestett turista jelzéseit könnyûszerrel, kétségek nélkül lehetett tájékozódni.


Mire felértünk az elsõ ellenõrzõpontnak otthont adó Muzsla-tetõre teljesen átmelegedtem. A száraz, fagyos talajon nagyon jól esett a mozgás. A kristálytiszta, hideg levegõt szinte harapni lehetett. A tetõrõl pompás kilátás nyílt a Mátra nyugati hegyláncaira.


Továbbindulva nemsokára elértünk a bõvizû Rákóczi-forráshoz, ahol elvált a 40-es és a 30-as távon indulók útvonala. A kanyargós, keskeny turistaút egyenletesen emelkedett Mátraházáig. Útközben elhaladtunk a Hanák Kolos emlékoszlopa mellett. Az utat itt-ott jégpáncél borította. Amennyire az utat kísérõ cserjék megengedték az út szélén lépdeltünk, mert ott nem volt annyira csúszós. Emlegettük is a fiammal, hogy talán érdemes lett volna magunkkal hozni a túrabotokat. Mátraházán megkaptuk a második pecsétünket és szemünket a piros sávra hegyeztük ki, mely a továbbiakban sokáig útitársunk maradt.


A Vörösmarty turistaházig gyönyörû bükkösben haladhattunk, mely alatt összefüggõ fehér hótakaró járult hozzá, hogy jókedvünk teljes lehessen. A turistaháznál átváltottunk a 24-es mûút másik oldalára. A Mátra-nyeregnél elágazott a P- és a K- jel. Örültünk, hogy most nem kell megmásszuk a sok szép emléket adó Csór-hegyet, hanem a mûút szélén haladva követtük a P- jelet. Tudtam, hogy a második jobbos után figyelni kell, mert a turistaút bevált az erdõbe. Itt figyelmeztettünk is egy fiatal párt, akik simán túlmentek a letérõn. (Könnyû annak, aki tudja.)


A parádsasvárra vezetõ úton mozgó ellenõrzõpontot jelzett az itiner, melyet hamar elértünk és begyûjtöttük a 3. pecsétünket. Immár tavaszi hangulatú, enyhén lejtõs volt az utunk. Amikor megláttuk a Kastélyhotel lenyûgözõ épületét, már tudtuk, hogy pár lépés és pihenhetünk egyet a következõ ellenõrzõpontnak helyt adó Autós Büfében. Bent jó meleg és terülj-terülj asztalka várta a túratársakat. A bõséges választékból jómagam kolbászzsíros kenyeret, lila hagymát és csalamádét választottam. De lehetett választani fehér zsírral megkent kenyérbõl és hihetetlen sokféle ízû lekváros kenyerek közül is. E bõség láttán meg is jegyeztem, hogy érdekes módon, a teljesítménytúrákon még nem találkoztam azzal, hogy sovány tejbe szórt müzlivel kínálnák az erdei vándorokat. Állítólag erre nemigen van igény. (sic.)


A Büfébõl kilépve megindultunk a Sós-csei tetõ felé. A Rákóczi úton szemben már jöttek a 40-es távon indulók leggyorsabb lábú képviselõi. Köztük sok ismerõs arcot fedeztem fel. A tetõn zsírkrétával kellett igazolni magunknak, hogy ott jártunk. Fényespusztánál kereszteztük ismét a 24-es utat. A mûúton való átkelés után kicsit ijesztõnek tûnt az emelkedõ, de szerencsére csak az eleje volt húzós, utána nagyon jó tempót lehetett menni az egyenletesen emelkedõ, kanyargós úton egészen Parádóhutáig. Parádóhután ismét bélyegeztünk, feltöltöttük vízkészletünket (no nem a Clarissza-forrásból, hanem a közkútról. Persze, aki szereti ezt a különleges csevice-vizet az azt is megtehette).


Innen kezdõdött a mai nap legemberesebb szakasza a Kékes meghódítása. Lehetett tudni, hogy a következõ pár km nem lesz könnyû, már csak azért is, mert 700 m szintkülönbség rejtõzik benne.


A Pisztrángos-tóig viszonylag egyenletesen, de határozottan emelkedett. Viszonylag könnyen leküzdhetõ volt, de azért jól fogyasztotta az erõnket. A Pisztrángos-tónál egész jó piknik hangulat uralkodott. Itt csatlakoztak hozzánk a 20-as távon indulók is. Ez a hely alkalmas volt az erõgyûjtésre a ránk váró nagy emelkedõ elõtt. Amikor aztán megindultunk, a filmekbõl ismert alaszkai aranyláz hangulatát élvezhettük, ahol egyes sorban, az egyre vastagodó hóban küzdött elõre fiatal és idõs, férfi és nõ. A szikrázó napsütés tette még hangulatosabbá a szakaszt. A Gabi halála emlékhelynél kevesebben, a Sötét-lápa-nyeregnél többen újra megpihentek. Tudtam, már csak karnyújtásnyira van a csúcs, ezért további haladásra ösztönöztem magam és fiam. A gerincen haladva a napsugarak csodálatos fényjátékot játszottak, sõt már némi melegséget is lehetett érezni.


A csúcson lévõ étteremben nagy volt az élet. A pecsételés után, kényelmesen ülve megettük a kapott szolgáltatást, az almát és az életmentõ forró teát. Gyakorlatilag hátradõlhettünk, mivel majdnem három óra volt még a szintidõnkbõl és már csak 8 km-ünk volt hátra. Jót pihentünk és elindultunk az utolsó szakaszra. Kb. 700 méteres tengerszint feletti magasságig, hó borította a tájat, majd lejjebb már igazi tavaszi hangulat fogadott bennünket. Gyorsan ereszkedve értünk be Mátrafüredre. Az olvadásnak köszönhetõen a végén volt egy elhanyagolható mértékû saras szakasz. Az utolsó métereket aszfalton tettük meg az iskoláig, a reggelrõl már megismert útvonalon.


Igazán jól jártunk mi túrázók, mert egyetlen nevezési díjért kettõ túrát is kaptunk. Egy hamisítatlan téli túra után az utolsó 5-6 km-en napsütéses, madárcsicsergõs, tavaszi élményekkel gazdagodhattunk.


A túra végén kicsit felkaptam a vizet, ugyanis a célba érkezés után majd fél órát kellett várni a díjazás átvételére. Fáradtan, átizzadt ruhában nyomakodni a sorban nem egy fényûzõ dolog. Aztán hazafelé lehiggadtam, s belegondoltam, hogy egy ilyen technikai malõr mindenkivel elõfordulhat, s a rendezõk a problémát a lehetõségekhez képest a legjobban orvosolták, beleértve a honlapjukon még aznap megjelent közleményt. Utólag is elnézést kérek a Kékes Turista Egyesület célban helyt álló tagjaitól, oda nem illõ megjegyzésemért. Sajnálom.


Ettõl függetlenül nem mulasztottam el megkóstolni a cél virslit és a cél teát is, mely igazán fenséges volt. Jövõre a 40-es távon szeretném kipróbálni magam.


A suliból kifelé haladva egy fiatal lányra lettem figyelmes, aki néhány perccel túllépte a szintidõt, s emiatt nem kapott kitûzõt. Ebbéli bánatában eltörött a mécses, barátja hiába vigasztalta, rajta az ott nem segített. Ha olvasod a beszámolómat, azt üzenem neked, hogy ne búsulj, a túra közben szerzett élményeidet senki nem veheti el tõled. Menj el máskor is túrázni, s mutasd meg a világnak, hogy igenis kemény magyar leány vagy! Gyere el jövõre is, meglátod az a kitûzõ kétszer olyan fényesen fog majd csillogni.

 
 
 Túra éve: 2010
nagypapaTúra éve: 20102010.03.18 16:20:46
megnéz nagypapa összes beszámolója

   Mátrahegy 20


   Csak nézel, édes fiam, de nem látsz - mondta rajzórán, ezelõtt 66 évvel, Meilinger tanár úr. A valóságban cifrább szavak hangzottak el, amelyeket nem kivánok reprodukálni. Manapság, kisebb ügyekben is, sokan a biróságra szaladnak mondván, hogy sérültek személyiségi jogaik. Ezek az emberek nem értenék meg, miért nem jelentettük fel egykori tanárainkat, miért élveztük a helyzetet, miért "röhögött az osztály". Nem biztos, hogy értenék, hogy miért emlékszünk szeretettel a kapott barackra, vagy nyaklevesre. Lehet, hogy kellemetlen volt az adott pillanat, de a tanár jószándékát vagy szakmai tudását egy pillanatra sem vontuk kétségbe. Rám is nagy hatással volt  egykori kiállitása, amikor szinte meghökkentem: hát ilyet is tud, nemcsak vizfestékes lapjainkat becsmérelni?


   Efféle gondolatok ébredtek bennem, amikor beléptem az erdészeti szakiskola csarnokába. Mit is kellene látnom? - kérdeztem magamtól és forgatni kezdtem a fejem a jólismert helyszinen. Lehet, hogy több mindent észrevettem, de emliteni kettõt fogok. Az egyik tárgyi, a másik személyi. Elõször a tárgyi tényekkel szembesültem. A hosszú, regisztrációs asztalon laptopok álltak csatasorban, mögöttük mindenre elszánt személyzet. Kiss Gergõ áldásos munkája nyomán már megszoktuk errefelé az informatika hatékony jelenlétét, de nála nem látható  a teljes masinéria, mivel egy mellékteremben van. Itt azonban világos volt, hogy korszerûen könyvelve leszünk és minden karikacsapásszerûen fog menni. A 21. században élünk, az elektronikus regisztráció szinte kötelezõvé válik a magát valamire tartó rendezvény számára. Az ötcsillagos túrák egyik csillaga biztosan azt fogja jelezni, hogy a tájékoztatáson és élelmezésen kivül itt korszerûen számba veszik az embereket. Kérem azokat a rendezõket, akik máshol és máskor már megvalósitották ezeket a dolgokat, hogy ne mérgelõdjenek soraim olvastán, mivel én csak egy kis amatõr vagyok, aki alig van jelen a sok túrán és most találta igazán szemben magát - és váratlanul - egy kiváló, jól mûködõ, nem sztárrendezvény megoldásával. 15 évvel ezelõtt még kellemes izgalommal nyitogattuk ki a számológépet, hogy meglássuk: hétfõre vagy keddre fenn van-e a Kinizsi névsora és statisztikája, most már igen elégedetten állapithatjuk meg, hogy pld a Mátrahegy is megvalósitja az egykoron luxusjellegû szolgáltatást. Ezen túlmenõen, azok a rendezõk se érezzék hátrányosan minõsitve magukat, akiknek nem volt módjuk ilyen szinvonalra, hiszen a hazatérõ gyalogló elégedett összbenyomása nem feltétlenül függ a technikai bravuroktól, sok egyéb komponens is hozzájárul ahhoz, hogy a fáradt utas megállapitsa: ide érdemes volt eljönni, legközelebb újból itt szeretnék lenni.


   Ehhez az észrevételhez ugyan nem kellett nagy mûvészet, ha el akartunk indulni valamelyik távon - mondhatja bárki. Szent igaz, dehát a látottak különbözõ módon tudatosulnak bennünk, a lényegtelennek látszó események idõnkint elõbbre ugorhatnak. A másik, személyes vonatkozású "látomás", viszont csak az enyém. Évekkel ezelõtt ugyanis együtt gyalogoltam egy fiatalemberrel, aki akkor még középiskolás is lehetett. Nem tudom, hol fogyasztottuk vagy éppen növeltük a kilométereket - ez szemlélet kérdése - a Pilisben vagy a Mátrában, de a szükszavú beszélgetés során azért annyi kiderült, hogy Nagyrédére való és Szõke Györgynek hivják. Ki ne tudta volna akkor, hogy hol van Nagyréde, hiszen Morvai kazánkirály széles ez országban ismertté tette a település nevét. Közös témáról indulni mindig jó, ragoztuk is a szavakat és hogy mindez nem múlt el nyomtalanul, azt késõbbi találkozásaink tanusitják. Múlt az idõ és az egykori túrázóból szervezõ lett s egy alkalommal meg is hivott a Mátrahegyre. Megköszöntem az invitálást, de biztosat nem tudtam igérni. Nincs sok idõm, ráadásul ütközhetnek is az idõpontok. Maradt a jószándék. Ebben az évben azonban, más szempontból kellemetlen események miatt, változott a naptár és igy Jocó fiam ajánlatával élve, lehetõség nyilt a részvételre. Itt most megállok egy kitérõre.


   Az én középiskolás túraélményeim a Bükkbõl származnak. 1943-ban voltam - az akkori számozás szerint - elsõosztályos gimnazista. Földrajztanárunkat Kühne Lászlónak hivták és ha a tisztelt olvasó megtekinti a Bükk turistatérképét, illetve fellapozza a jelenkori Magyar Turista megfelelõ számait, akkor bõségesen fog találkozni a "Kühne-dinasztia" tagjaival. Lászlón kivül Pál, Andor és Adolf neve szerepel, mindnyájan sokat tettek a bükki túrázás érdekében. Az én tanáromról , pár éve, szép, fényképes cikk jelent meg a turista ujságban, s ha megtalálom, akkor utólag beirom a lelõhelyet. A földrajztanár egyike lehet azoknak a személyeknek, akik megszerettetik a diákokkal a természetjárást, különösen akkor, ha az út bejárásán túl van egyéb mondanivalójuk is. Ha már Kühnét emlitettem, hozzáveszem az érettségi elõtti idõ földrajztanárát, Bándi Gézát, akit mi, komisz kölykök, idõnkint azzal gyötörtünk, hogy a hegyen felfelé gyorsabban kell menni, mint vizszintesen. Õ vállalta a kihivást, együtt fujtatott velünk. Együtt voltunk. Példaképnek számitott. Az ilyen emberek tanitványai akarnak majd olyanok lenni, mint tanitójuk. Ettõl lesz mindig utánpótlás és túramozgalom. Akkor is, ha nincsenek menõ cuccok, nincs márkás sportcipõ és ruha, energiaital és gps, meg - egyáltalán - cipõ és turistajelzések a fákon. Fiatalon könnyen feledjük, hogy háború van vagy volt.


   Kicsit meglódultam és ez Szõke Gyuri megjelenésének köszönhetõ. Ime egy fiatalember, aki rendezõvé nõtt az idõ során, mert megszerette ezt a "szakmát" és hajlandó is volt tenni érte valamit. Ezzel "le is szállok" róla, csak hasznos katalizátornak fogom tekinteni elmélkedésem számára. Hiszen tele vagyunk fiatal rendezõkkel! Lapozzuk fel a túranaptárt és máris, tucatjával jegyezhetjük fel a kiváló, ifjú rendezõ hölgyek és urak nevét. A multkor emlitettem egy diákot, aki elõttem kapdosta a lábait a 98-as Mátra Maratonon, s ma az útvonalelhagyók rémévé lett. Isten ments, hogy neveket irjak, hiszen mindenki egyformán kedves nekem a "megnõtt" túratársak közül. Gyuri is csak  azért került névszerint emlitésre, mert felborult a naptáram, elmentem a Mátrába és éppen õ állt elõl a nevezési asztalnál. Segitett látni valamit, amit mindenki láthat, aki kinyitja a szemét. Egyébként legyünk szolidárisak az "idõs" rendezõkkel. Ne felejtsük el, hogy egyszer õk is voltak fiatalok.


   Talán a konkrét túrával is kellene foglalkozni, ezért áttérek az elméletrõl a gyakorlatra. A körülmények alakulása folytán a húsz kilométeres távot tartottam célszerûnek. Nem kellett korán indulni és a kiirást nézve, könnyû kis mászkálás igérkezett. Ez utóbbira még visszatérek.Szép idõ volt, a déli oldalon valamivel fagypont fölötti hõmérséklettel. A sokféle táv miatt sok jelentkezõ gyûlt össze. 9 órakor indultam el, hogy terv szerint, még korán visszaérjek. A magam módján nekilódultam a Muzslának és félóra alatt fenn voltam. Utána a napos oldalon, idõnkint lágy, de nem kellemetlen talajon mehettem tovább. Mind a festett mind a korrekciós jelzések rendben voltak. Elégedetten érkeztem a szanatórium bejáratához, majd boldogságomban eltévedtem, ami jó tiz perces késést okozott. Mindegy, a szembe jövõ tizkilométeresek felvilágositottak arról, hogy merre igyekezzem, igy befutottam a mátraházai autóparkolóba. (10:52)


   A parkolóban tavasz volt, de tudtam, hogy az északi oldal majd más lesz. Igyekeztem elfelejteni tévelygésemet és igyekeztem a Honvéd-üdülõ felé. Az országút könyökénél hozzáfogtam a felfelé mászáshoz a S jelzés mentén. A tavaszból nagyon hamar tél lett. Mire elértem a So indulását, bizony szép kis havas tájra jutottam. A Pisztrángosig tartó út nem nehéz, viszont óvatosan haladtam, mert jég, keményre töppedt hó váltakozott rövidebb "száraz" vagy olvadt szakaszokkal. Nem akartam elesni, ezért bõvebben adtam idõt a haladásra. Igy jutottam el az ellenõrzõ pontig. (11:38) Ekkor mély lélegzetet vettem és nekifogtam a Kékesre felmászáshoz. Egy óra kell hozzá, nem kell türelmetlenkedni, fenn leszek. Fáradtság, megállás nélkül fel is jutottam, a tervezetthez képest 3 perc késéssel. (12:41) A Tetõ étteremben nagy élet folyt, csábitott a forralt bor is, de szilárd maradtam, mert jól éreztem, hogy sok idõ menne el a sorban állással. Volt viszont kiváló tea, jó hõfokon és nagy mennyiségben. A rendezõség lelkivilágának javitása érdekében bemutattam  saját, szines mûanyag poharamat, amelybe áttöltöttem a rengeteg papirpohárban kitett teák egyikét (másikát),  kidomboritva fegyelmezettségemet. Hozzátartozóim megnyugtatására, a Tetõtõl harmadszor kezdeményeztem mobilhivást eredmény nélkül, mivel - mint utólag kiderült - a célszemély mobilja lemerült. Eddigi beszámolóim elég sötét képet festenek a mobiltelefon használatát illetõen.


   Veszélyérzés nélkül léptem ki az étterembõl és átvágtam a szanatórium felé. Mivel a forgalmas kõlépcsõt nem takaritják, ezért balra kikerültem, majd az arra dolgozók csapását követve kibújtam a szétfeszitett keritésen (nem én  feszitettem szét). Kerülõ utam eredményeként megállapitottam, hogy a kósza hireknek igaza van: az elsõ épület csúnyán leromlott állapotban van. Ezután jó hangulatban mentem tovább a PZ jelzésen, de az út hosszabbnak mutatkozott, mint gondoltam. Kezdtem már élénken várni a két festés elválását, de nagyon lassan ment a haladás. Mellékesen, szép összefüggõ hó boritotta a földet, volt vagy egy arasznyi. Végre elváltunk és lejteni kezdett az út. Mivel a Téli Mátrán  követendõ ösvényhez vagyok szokva és ott mintha gyorsabban pörögnének az események, elégedetlenné váltam, mert nem akart jönni a Vályus-kút. Bizony, ha meggondoljuk, hogy 13:37-re értem oda, nem nagyon lehettem lelkes, hiszen elment háromnegyed óra lépkedéssel. A pont meglett, az épület közel áll az összeomláshoz, a derék pontõrök szép tüzet raktak. A füstjét még most is érzem.


   Készen vagyunk. Innen csak le kell menni Mátrafüredre és slussz. Hát még egy ilyen idegtépõ menetelés ritkán fordul elõ. Nem voltam még ezen a Zöldön és azt gondoltam, hogy hipp-hopp ott vagyok Füred szélén. Az ösvény kanyarog, nagy kövek tarkitják, itt pocsolya, ott pocsolya, aztán patakká alakulnak a vizek. A pataknak több ága is lesz, a szélén kell egyensúlyozni, átugrálni itt-ott, és nem akar balról bejönni a Négyeshatártól esedékes P. Megy az ember: balról hegyoldal, jobbról hegyoldal, elõrefelé világos, de soha nem lesz belõle kinyilás. Közben szépen múlik az idõ. Mi lesz itt? Azt gondoltam, hogy lezseren sétálhatok, közben még kimegyek a szintidõbõl! Iszonyú botrány akkor is, ha körülöttem mindenki igyekezni látszik! Szégyen ide vagy oda, kocogásra kell fogni a dolgot, mert már csak fél óra van és még nem látszik semmi. Hát ez egy jó kis buli volt. Morgásomra az egyik túratárs megjegyzi, hogy egészen jó tempóban megyek. Aha! Nem most kellett volna rájönni az ütemezésre. Ismerõs túrázókat hagyok el futó köszönéssel. Nekik lehet, hogy sok idejük van, nekem nincs. Abbahagyom a pszichozást. Végül feltûnnek a házak, elérem a kisvasút állomását és kocogva-futva-sietve benyargalok a célba. (14:45) Már csak negyedórám maradt a szintidõbõl!


   A számitógépes csapat kezelésbe vesz és alig lélegzem egyet-kettõt, már kezemben van az oklevél és a kitûzõ. Huh! Feszültségemet levezetendõ a kedvenc automatához sietek, közben a már benn lévõ Erzsébet menyem zsiros kenyeret rak elém. Ezek fenséges percek, az élet igazi élvezete.


   Már azon gondolkodtam, hogy gyászjelentést irok, amikor az ismételten kiváló rendezõség statisztikáját szemlélve rájöttem, hogy ezen a távon földcsuszamlás történt. A többi távhoz képest bennünket tépett meg leginkább a sors. Lehet, hogy mindenki könnyelmû volt? Szerencsém volt, rosszabbul is járhattam volna? Dehát ezzel vigasztaljam magam? Muszáj ide még egyszer eljönni.

 
 
BozótTúra éve: 20102010.03.10 11:56:09
megnéz Bozót összes beszámolója

Már egy héttel korábban elkezdtem agyalni ezen a hétvégén és leginkább a Bükki kilátások vonzott, csak a logisztika tûnt macerásnak. Szállást nem szerettem volna igénybe venni, Zoncsi (futótárs)is leszavazott, így végül megegyeztünk a Mátrahegyben, no és hogy beszállhatok az autókájába ismét.

Különféle okok miatt kevesebb mint 3 óra alvás után 4:45-kor szólt az ébresztõ.....

Eszembe jutott a jól ismert bölcsesség : hogy kell ilyenkor felkelni? Gyorsan! Így is tettem és gyors öltözés után irány a buszmegálló. Azajtón kilépve megcsapott a hideg levegõ. Baromi hideg volt! Szerencsére idõben jött a busz, Pesten felvett Zoncsi és suhantunk Mátrafüred felé. Zoncsi aggódott, hogy lekéssük a nevezést, ezért padlógázzal haladtunk.

Odaérve rájöttünk, hogy nem maradtunk le semmirõl, ennek örömére 40 percet(!) elszöttyögtünk öltözködéssel, pakolászással... Aztán csak elrajtoltunk végül 8:40-kor, a 40-esek közül talán utolsónak. A nevezés rendkívül flottul ment, több asztalnál folyt a regisztráció, majd külön asztalnál az indítás.



Természetesen az elsõ lehetséges helyen majdnem el is kavartunk, de észrevettük, hogy rosszfelé megyünk és visszakocogtunk a kanyarhoz. A Múzslát lazán megmásztuk, ott mondták, hogy már elment a 40-es seprû. Szerelékigazítás után robogtunk is tovább és a sástói pontnál találkoztunk is a seprûvel.  Megállapította, hogy nem úgy nézünk ki, mint aki kicsúszna a szintidõbõl és utunkra engedett. A következõ tölgyerdõben egy darabon nem láttuk a jelzést, Zoncsi küzdött a gps csodával (eredménytelenül), aztán megláttuk az útjelzõ-táblát.  A sziklás lejtõ izgis volt, akárcsak a Köves bércre vezetõ domboldal. Itt még nem láttunk havat, annak viszont örültünk, hogy az elõzõ napokban hideg volt, mert különösebb sár sem volt, inkább ropogós fagyott talaj. Néhol azért voltak mocsaras részek(Zoncsi rögtön az elsõnél lábáztatott) és a patakok is csobogtak rendesen.

Tehát Köves bérc, pecsét, csoki, nyomás tovább. Innen egy darabig még együtt mentünk, de Zoncsi hamarosan megelégelte a tötyörgésemet és elköszöntünk. Egyedül folytattam utamat Galyatetõ felé és perceken belül benéztem egy kanyart és beletettem vagy 2kilit a távba, meg rengeteg idõt.... . Egyre téliesebbé vált a táj, általánossá vált a fagyott hótakaró, az ösvényeken nagyon csúszós görönygyös jéggé fagyva, a hótalan foltokon pedig ragadós sár próbálkozott. Néhány helyen csörgedezõ vízfolyásokat kereszteztünk, de megúsztam szárazon. Azt hittem sose érek föl Galyatetõre, de egyszercsak elhagytam a mûutat és elértem az EP-t. Kedves idõsebb úr volt a pontõr, pecsételt és szódával kínált. A palackomba nem akartam szénsavas cuccot, erre adott sima vizet, majd miután teletöltötte a palackomat akkor mondta, hogy van bora is....Nem akartam méltatlan cselekedetre ragadtatni magam és kiönteni a drága ivóvizet, a vizemhez meg nem akartam bort önteni, így megköszöntem a munkáját és távoztam.

A piros kereszten suhanva elcsócsáltam a kekszemet, mert már nagyon éhes voltam. Szerencsére Parádsasvár nem volt messze és az Autós Büfében fantasztikusan finom zsíros deszkát kaptunk. Megleptem magam egy pohár vörösboros kólával ami picit fejbevágott, mert én 1 dl borral kértem a hölgy pedig két decit löttyintett, de végül nem szóltam érte. Nagyon kedves gesztus volt az itt kapott nõnapi süti is!

Épp elõttem szedelõzködött egy háromtagú kiscsapat és mikor utánuk indultam, mondta a zsíroskenyeret készítõ férfi, hogy hajtsam má meg a srácokat, mert nem érünk be idõben Mondtam, hogy nem együtt vagyunk, de megyek meghajtom õket.

A Sós-cseri tetõ gyorsan meglett, szúróbélyegzõ, utolértem az említett három srácot, picit mentünk együtt, aztán a lejtõn elkocogtam. Persze a mûút után megint emelkedõ jött, de a szinteken jól lehetett (volna) futni. Nagyon szép ez a fenyves, szerpentines szakasz, inkább nézelõdtem, nem volt kedvem futni. Parádóhután a sörözõbe csak egy gyors bélyegzésre megyek be, aztán két fiatal sráccal indulunk tovább. Egy darabig együtt mentünk, dumáltunk, de a meredekebb szakaszon leszakadoztak. A Pisztrángos tóig egyedül haladtam, meglepõen könnyen mentek az emelkedõk,bár a jeges-kristályos-havas talajon nem volt egyszerû a haladás, fõleg a meredekebb szakaszokon nem ártott figyelni, hova teszi a lábát az ember. Akikkel ezen a szakaszon találkoztam már igen fáradtak voltak, nem volt túl vidám rész. Gyors bélyegzés a ponton, utána indult a menet : Gabi halála, Kékes. Megettem a magammal vitt banánt, nem ártott már egy kis kaja és legalább azt sem kell tovább cipelni.

Úgy éreztem, jól haladok, bár nem néztem az órát. Megelõztem pár igen hulla túrázót, köztük egy iskolás csoportnak tûnõ társaságot akik már nem igazán élvezték a dolgot. Egyszercsak feltûnt az adótorony és vidáman, kocogva értem az étteremhez. Nagyon jólesett a meleg tea, tankoltam is belõle a palackomba, zsebrevágtam az almát és nekilódultam a lefelének. Vályús kút elõtt épp arra gondoltam, hogy felhívom Zoncsit (azt beszéltük meg, hogy hív ha célbaért) és amint elõvettem a telefont már csörgött is Azt mondta, megvár a célban, haladjak, lefelé jól lehet futni. Haladtam Futottam. Estem is hamarosan nagyot . A hóban még nem volt gond, azt élveztem is nagyon, de aztán eltûnt a hó és száraznak tûnt a talaj, miközben apró jeges foltok bújtak meg gonosz módon a falevelek alatt, illetve a vízfolyásoknál a mohás-jeges kövek és a vizes fadarabok nagyon csúsztak. Csak egyet estem, de az nagy volt. Egy jeges foltocskán csúsztam meg és hanyattestem, de sikerült letenni a kezem, így viszont a vállamat is jól megrántottam. (Csak késõbb kezdtem rémüldözni, hogy pont az övtatyóban lévõ telefonra estem rá a kõre, de megúszta. Az almából viszont püré lett)

Ahogy ereszkedtünk egyre többször kellett átugrálni, kerülgetni a sáros részeket, vízfolyásokat, majd a patak mellett a kissé mocsaras utacska és a botladozós gerinc közül lehetett választani. Itt elég lassú lehettem, mert nem akartam megmártózni, se mégegyet esni. A faluba leérve egy pillanatra elbizonytalanodtam, aztán leesett a tantusz, hogy még lejjebb kell mennem az út mellett és úgy be az utcába a sulihoz. Bekocogtam a kapun és egy kifelé jövõ kissrác azt mondja az apjának : "Nézd apa, ez biztos lekéste" Hát nem. Nem késtem le semmit.

Hivatalos idõ 9:09 ami röhejesen lassú ahhoz képest amit terveztem, de valójában tökmindegy. Fõleg azután, hogy a rajt után párszáz méterrel még azt mondtam Zoncsinak, hogy max a huszasra kellett volna nevezzek, olyan nyomi voltam.



A célban profi érkeztetés, helyben nyomtatott oklevél, kitûzõ, virlsi, tea. 


Összességében remek túra, a Mátra persze nem adja meg magát könnyen, szintes és idõjárástól függõen akár nagyon kemény terep, de a látvány megéri a fáradtságot. A szervezésre egyetlen rossz szót sem szólhatok. Köszönet a túra szervezõinek, segítõknek!

_________________

 

 
 
bambuszTúra éve: 20102010.03.09 19:28:33
megnéz bambusz összes beszámolója


















Mátrahegy,20


Szerdai napon csengett a telcsi, Peti volt az, egykori osztálytársam, barátom és túratársam. Megbeszéltük, ha Szombaton valami oknál fogva nem tudjuk megoldani a disznónak a vashiányát, akkor tudok menni Mátrafüredre. Nem jött össze a disznólkodás, így hát Szombaton elmentünk Mátrafüredre, a sertés meg kapott egy hét életet.


910 méteres szintkülönbség, érintjük Magyarország legmagasabb pontját, elégnek találtuk a 20-as távot. 08:00-kor útnak indultunk, kifelé a nyugodt kisvárosból, a helyiek éppen csak ébredeztek, mi meg azon tanakodtunk milyen jó lehet itt lakni, nyugalomban távol a város zajától.


Rögtön felkapaszkodtunk a Muzsla-tetõre, nem is volt vészes. Igazából most így visszagondolva nem is emlékszem rá, hogy erõlködtem volna. Nem is idõztünk, sokat indultunk tovább a Rákóczi-forrást, majd a Bérc Hotel keresztezõdését érintve, ahol „összefutottunk” újdonsült túratársunkkal, Adrival szépen „lassan„ megérkeztünk Mátraháza parkolóba, ahol a tûzoltók már ették a frissensült lángost, pár perc múlva megérkezett a helyi szerv (rendõrök) is, és csatlakoztak a lánglovagokhoz. A parkolóban beért minket Adri kolléganõje, Ilona is, és már négyen folytattuk utunkat, egy darabig. Már vártam, hogy a Pisztrángos-tóhoz érkezzünk. Mivel még sosem jártam itt egy olyasmit képzeltem el mint Koszovóban. Nem olyan.


http://docler.hu/gallery/image/181843


A Kékesre felkapaszkodva, az étteremben megettem egy almát és ittam két pohár teát. Isteni finom volt mind a kettõ. Innen lefelé laza futásba kezdtem. A fagyott hó megtartotta csekély 85kg-mat ,de miután már a sziklás rész jött éreztem meg kéne állni, mert baj lehet, így hát megöleltem egy fát mint Micimackó a mézes csuprot. A Vályús-kúti ellenõrzõpontot majdnem sikerült kihagynom, de azért megjelentem. Innentõl már csak lefelé vezetett az út ami a hegyi patakocska mentén be is vezetett a kisvárosba. A patakocska mentén gyalogolva túlélési gyakorlat feelingem volt. Erõs késztetést éreztem, hogy megkóstoljam a hegyrõl lefelé csordogáló patakocskát, és ittam kettõ "marékkal". Pont ahogy emlékeztem az ilyen hegyi patakok ízére, a hó és a sziklák íze keveredett. Eszembe jutott a 2007-es "Négyszögletes kerekerdõ" túra, amikor a nagy nyári melegben elfogyott a vizem és kitérõt kellett tennem egy faluba vízért. Elõször mindig csak egy-két kortyot szabad inni, majd miután megtettünk a patak mentén több száz métert, és meggyõzõdtünk róla, hogy minden rendben van, akkor lehet belõle bõvebben is szürcsölni.


A célban terülj-terülj asztalkám és meleg tea fogadott.


Összegzés:


A nevezés pörgõs volt, a nevezési díj nem volt vészes, sõt.


Itiner, térkép, részletes busz és vonat menet rendel jó.


Út közbeni ellátmány szintén jó.


Ez egy igazán jó túra volt.


 


Az általam készített képekbõl a videóm itt látható:


http://vimeo.com/10034273


(a video 183 Mb)


 

 
 
Boszi72Túra éve: 20102010.03.09 11:59:27
megnéz Boszi72 összes beszámolója

Mátrahegy 40







Négyen indultunk el, mindannyian a 40km-es távon. Juci és Csaba elõrement, én megvártam Csabit, amíg belebújik a futó cuccba és együtt nekivágtunk mi is. Nehezen melegedtünk be. A Muzsláról valamelyik mátrai beszámolóban ijesztõ dolgokat olvastam, tartottam is tõle, mint kiderült, feleslegesen. Meglepõen kellemes talajviszonyokkal találkoztunk, visszatekintve nekem a legjobban a fagyott avaron és a vastag hóréteg megfagyott tetején való haladás adott különleges, emlékezetes élményt. Voltak felismeréseim is. A bérceket nem szeretem. Erre a Köves-bérc megmászása közben eszméltem rá, miközben megdöbbenve néztem egy srácot, aki felfutott (!) mellettem az irdatlan emelkedõn. Na, erre a szintre kellene valahogy felfejlõdni…Fent Jucit találtuk, nem túl jó bõrben. Csabi gyors terveket eszelt ki arra, ha nem tudna esetleg végig jönni a távon. Bíztunk benne, hogy rendbe jön útközben. A csoki jól jött, már kellett az utánpótlás. Sástónál kis bizonytalankodás, de szerencsére jó irányba indultunk el. A tó felülete befagyott, szép látvány volt a napsütésben. Galyatetõ aljában már megmutatta magát a hó, találkoztunk Brigivel és útközben beértük Csabát is, aki korábbi sérülés miatt Galyatetõn kiszállni kényszerült. A csúcson életmentõ banán és jéghideg innivaló várt minket az EP-n. Az utolsó pár jégkocka nem is csúszott le a torkomon, a földön landolt. Motivációként kaptuk az infót: Parádsasváron zsíros kenyér vár minket! Haladtunk hát lefelé – na, ez aztán nem az én terepem. Meredek lejtõ, tele kõvel, csak úgy húztak el mellettem az emberek. Nagyon bénáztam, el is döntöttem, hogy a jövõben tudatosan gyakorlom majd az ereszkedés technikáját. Ráadásul hirtelen megcsapott a fagyos levegõ, az arcom és a kezeim megfagytak. Kesztyûm a hátizsákban, nem bírtam ki, fel kellett vennem õket. Aha, ha mozogtak volna az ujjaim. Kis híjján Csabi után kiáltottam, hogy segítsen kipattintani a két csatot, de aztán gyõzött a túlélési ösztön: sikerült! A sasvári frissítõ ponton csudajó volt az a kenyér, függetlenül attól, mivel takarták be a tetejét. Másfél karéj ment a bendõmbe, Csabi lényegesen többet vett magához. Jött egy rövid, de kemény emelkedõ, aztán Csabit rávettem, fussunk megint. Mint késõbb kiderült, túl jól agitáltam, mert annyira belejött, hogy szép lassan leszakadtam tõle. Kellemes kis kacskaringós út volt. Az parádóhutai vendéglátó egységnél beértem Csabit, aki egy mondattal figyelmeztetett a benti helyzetre. Kiábrándító, fullasztó füst fogadott, kesztyû az orr elé, így is elviselhetetlen volt. Megvolt a pecsét, már rohantam is ki. Tovább a sárgán, majd a piros keresztnél persze hogy balra fordultam jobb helyett. Visszafordultam, és nekivágtam a hosszú, csalóka emelkedõnek. A Pisztrángos tónál csak begyûjtöttem a pecsétet és nekiiramodtam a kék kereszten a Kékesnek. Elég jó tempóban mentem felfelé, kerülgetni sem kellett sokat. Bár nem vártam el és nem is kértem, mégis nagyon kedvesen félreálltak, amikor meghallották, hogy jövök. Köszönet a figyelmességért. S immár a Kékes tetején végre látni is lehetett valamit, tiszta volt az idõ. A ponton pecsét, teaivás, alma a hátizsákba és haladtam is tovább. Az egyik lejtõn hirtelen jégpáncél fogadott, a futásból megállás lett, kissé feltartottam a mögöttem jövõt. Aztán futás. De nem, a Kékesrõl sem szeretek lejönni, ez is biztos. A hó laza és csúszott a lábam, nehéz volt haladni, s mivel sokan elmentek már elõttem, szûz megfagyott hóréteget is alig találtam. És persze lefelé lassú vagyok. A Vályús-kútnál tûz melegítette a pontõröket, fincsin szembe fújt a füst, pernye a szemembe, de hát szépre száll a füst, azt mondják.:-) Már nincs sok hátra, néhány könnyed patakátkelés, gyönyörû, mohás kövek, persze akadtnak süllyedõs területek is, de a vízálló cipõm az ilyen támadásokat azért elhárította. Megkönnyebbülve pillantottam meg Mátrafüred épületeit. A célban profi és gyors fogadtatás, valamint ellátás várt. Külön elismerés az azonnali eredménylistáért – ilyen technikai felkészültséggel túrán eddig még nem találkoztam. Szerencsére Juci is egészségben beért, így délután kellemesen elfáradva indultunk haza. Köszönet a túráért, nagyszerû volt.

 
 
biborTúra éve: 20102010.03.07 17:24:40
megnéz bibor összes beszámolója

Mátrahegy 40



Jól megoldott rajtoltatás után 7:15kor indulok. Aszfaltozás, a vasút keresztezése, ébredezõ m.fürediek és hamarosan az erdõben találom magam. Mások is, bár akadnak akik csak 2.szori próbálkozásra találnak be:) A talaj meglepõen jó, hónak-sárnak nyoma sincs. A Muzsla - tetõ pontõrei termoszukból forralt borral melegítik magukat. A kilátásra vetek egy pillantást majd a Rákóczi- forrás felé igyekszek. A forrásnál balra térek a S+en. A mögöttem lévõk követnek, kérdezem õket ti is 40esek vagytok? Nem csak a 20asra jöttünk.. Akkor hátraarc vissza .. Nem sokkal késõbb szembe  jön egy hölgy õ is erre ment tovább. Útbaigazítom, a távok szétválása úgy tûnik  megzavart pár embert. A sástói étteremig pár futó elhúz, majd újabb pecsét. Az étteremnél a jelzés elég foghíjas, de a térképvázlatból gyorsan rájövök, hogy a mezõn kell átvágni. Itt van pár vizes- jeges folt.Ám jól kikerülhetõek, közben számolok: szûk 4 km/38 perc/aligszint háát nem túl jó, esélyeim latolgatva arra jutok , hogy  nagy esélyem van egy gyenge kezdés utáni erõs visszaesésre:) A kis ösvényen egy patakhoz érek, átlépdelek a köveken, visszanézve látom, hogy nem messze van híd. Nem bánom,  így izgibb volt:) Késõbb a  rossz emlékû SN-re érek, hát igen...a köveken nem kockáztatok inkább semmit.. Lajosháza elõtt lovas favágók ügyködnek. A fekete ló a szemét mereszti rám, a gazdájának odaköszönök:) Lajosházán a patak meglehetõsen bõvizû, viszont simán át lehet kelni. A mögöttem jövõ 2 emberrel filózunk egy sort  majd nekivágunk a hirtelen meredek zöldnek. Ám csak egy kicsit ijesztgetett minket, egybõl laza út jön. Aztán majdnem a sárgán találom magam az egyik kanyarnál. A Köves-bérc elõtt még egy kis emelkedõ, fent csoki, ivás 8:45kor egy 52 perc/5 km/188 után. Nem tetszik, irány Galyatetõ. Ezen a részen utolérek többeket, és valahol megjelenik a hó. Nem is figyelem hogy hol tûnik fel elõször, csak azt, hogy a kemény, megolvadt majd visszafagyott havon sétálok. Egy helyen szembõl olyan mintha csak egy köpésnyire lenne a torony de még odébb van. Magam maradok, majd Ildiék érnek utol , jól nyomják. A mûutat keresztezve csodálkozok milyen könnyedén feljutottam. Még pár forduló a K-kel együtt és a parkolóban banánnal kínálnak és víz/szörptöltéssel 10:21kor. Az idõt mindenhol maguktól írják. Kb. 9 km/1:36 vagyis majdnem 6tal megvolt Galyatetõ,  ez már jobban tetszik. A banánt nagyon szeretem, jó lenne még enni de hagyni kell a többieknek is..:) Tovább a P+en le Parádsasvárra. Tavaly nagyon kutya volt ezen feljönni a Kis-Lipót felõl most lefelé se könnyû. A meredekebb - csúszósabb részeken bénázgatok, idõnként bedöntött fák szórakoztatják az erre járót. Sasvár csendes utcáin  pár jól elhelyezett útbaigazítós táblát is kitettek a szervezõk. A büfébe érek 11:10kor, 5,9km/ 49 perc. Pedig felfelé se kellett mászni. Na jó Galyáról nem rögtön indultam tovább, de ez már önvigasztalás -kifogáskeresés  kategória:) Itt néhány lekváros és egyéb kenyér elpusztítása közben tovább számolok : ez a távnak- szintnek picit több mint fele, szûk 4 óra alatt , a 8 órás idõ tûnik reálisnak. Az meg olyan sok 43 km-re. . Visszasétálok a sárgához. Nemsokára a Sós- cseri tetõn önkiszolgálós pont,majd lespurizok a fényespusztai elágazásig. A mûút után felkapaszkodás a szintben menõ széles útig. Itt újból utolérnek és végleg le is hagynak Ildiék aki utólag megnézve a legügyesebb nõ volt , grat:)  A széles földút a fenyvesben kanyarog, magamba szívom a fenyõillatot, a tavaszról merengek majd P. óhuta elõtt jön némi sárkerülgetés. A Hubi sörözõben nagy tömeg és pecsét 12:10kor. 5,1 km/170 m /1 óra..fura merre jártam ennyi ideig ? vagy olyan lökött vagyok h görbítem a teret és hosszabb az út?:) Innentõl a rövidebb távokon lévõk is csatlakoznak. Az meglep, hogy a helyiek-törzsvendégek  utána szólnak az indulóknak, hogy egybõl menjenek jobbra tovább. Én a S -n megyek ami vagy 100 métert kerül, nem halok bele:) A Klarissza-csevicénél tök jó a fagyökerek között felmenés. Innentõl hirtelen sokan leszünk, néhány 10enéves srác fenyõtobozzal dobálkozik, elõzök és majdnem kapok a közelharcból.. a lezúduló pataknál gyönyörû jégcsapok merednek, milyen spéci fotótéma lehetne!Valahogy nem megy  úgy érzem alig haladok valamit. A tónál pecsét és ekkor nézem, hogy volt 358 emelkedõ. Ja akkor lehet az tartott fel. Nagyon alattomos, mert nem lehetett útközben látni hogy felfelé tartok. Az ilyen sunyi szinteket nem szeretem ha már szint akkor legyen pofás!:) Csokit akarok, de csak szõlõcukor van amit  most nem kívánok. A K+en legalább mutatós partocskák vannak, jobb így ha látom hová kell felkúsznom. A népsûrûség számomra nagy, többen beállnak "vonatozni", a hóban kerülök, szerencsére nem süpped már. Lefelé is jönnek páran.. nem tudok úgy menni ahogy jólesne, így eléggé nyögve megy, a nyeregnél többen pihennek, nekem is eszembe jut milyen jó lenne szusszanni egyet.. csak pár mp-et, vagy egy percet.. de nem érnék vele semmit, inkább csigamód megállás nélkül érjek fel. Menet közben elõbányászom a vizem és meghúzom,levonom a következtetést, hogy felfelé jégkását inni nem a legjobb. Felérve a nyílt tetõre még jobban fázni kezdenek a kezeim, be is húzódok gyorsan a pontra. Az étteremben pecsét 13:45kor vagyis 6,24 km/ 708m/1:35.Szörnyû lassan ment. Alma, müzli, forró tea. Utóbbival feltöltöm az üvegem, a jéggel együtt egész kellemes hõmérsékletû:) A pihenõ rám fér, még vár 8 km lényegében szint nélkül le kell érni füredre. Kilépve borzongós idõ van az étterem melege után. Muszáj sietnem nem szeretek fázni. A hó alatt a jég csúszik, botladozok lefelé, többször a csodán múlik, hogy nem esek hatalmasat:) 14:17kor a Vályús -kúthoz érek ahol a pontõrök amint meglátnak lelkesen kiabálnak, hogy siessek:) A 8órán belüliséghez maradt 58 perc és 5,5 km. A lefelé irányt jól meg lehetne nyomni de a vadregényes, patakátkelõs- kövecses útvonalon nem megy. Úgyhogy a lábam elé nézek és a bõvizûen csordogáló patakra. Mindig átjutok beleesés nélkül pedig szokásom legalább egyszer csobbanni:) Megérkezek M.füred szélére a Csepegõs- forráshoz. Itt látom ,hogy még 1 km és mindenképpen  odaérek 15:15ig a célba. Nemsokára a reggelrõl ismerõs sárga, a templom, a kis bódék, majd a Z+en ráfordulok az Erdész utcára. Velem szemben a gyorsabbak már hazafelé tartanak..Beérek, 15:04. Az érkeztetés nagyon profinak tûnik. 7:49 lett a vége. Az útvonal szép, az idõjárás pedig kegyes volt hozzánk. A rendezést köszönjük , egyedül a célban a tea volt enyhén fura..=)

 
 
 Túra éve: 2009
dedeblurtTúra éve: 20092009.03.09 18:07:26
megnéz dedeblurt összes beszámolója
Mátrahegy 30

Kora reggeli indulás a Kiskunság közepérõl, ahol a szél erõssége már meghaladta a kiránduláshoz megfelelõt. De sebaj, irány a bizonytalan, mert menni kell! Sõt, muszáj! Késõbb kiderült, jó döntés volt.
7 óra magasságában még kevés autó van az iskola elõtt, gyors leállás, regi már elõvételben megvolt, így az indulás gyorsra sikeredett. Zsenyával erõltetett menetben nekivágtunk a Muzsla-tetõnek, a család többi tagja, akik a 20-asra neveztek, még vártak nyolcig.
Gyors pecsét a tetõn, jókívánságok, aztán rohanás tovább. Egy-két hófolttól eltekintve a pálya könnyen teljesíthetõ volt. Az elterelés nagyszerû volt, emlékeztetett a katonakoromra: oda kell menni, ahol a legnagyobb a sár. Így több alkalommal "repültünk", de végül kilyukadtunk a Kecske-bércrõl lefelé a Szanatórium elé. Valami zseniális jóakaró jóvoltából az iránymutató jelzõoszlop úgy 90°-kal el volt állítva ÉNY felé, gondolom, nemcsak mi indultunk el a rossz irányba. A rossz irányban jelzés nem volt, gyors visszatérés, kutatás, útmeglelés és hajrá tovább. Mátraháza parkoló: a csoki finom volt, de a lángosnak nem tudtunk ellenállni (idõveszteség 15 perc). Tovább a piroson, a patakok, vízfolyások kezdtek látványos méreteket ölteni, de az útvonal ismeretében könnyen legyûrhetõ akadályok voltak. A Vörösmarty turistaházat tovahagyva rátértünk a Télizöldes útjára, itt a favágók bizonyára azt gondolták ki, hogy a teljesítménytúra nehézségi fokát überelik a fák útra történõ döntésével. De sebaj, aki a sáron átrepült, annak ez a kis akadály sem jelent gondot. Még néhány lépés, és a Parádsasvári EP-hoz értünk. Minden tiszteletem a szervezõké, a megterített asztalokon sorakoztak a szebbnél-szebb harapnivalók (bár egy tea jobban esett volna, ami sajnos nem adatott meg), a sáros résztvevõk pedig gazdagították az illetékesek teendõit.
Tudva, mi vár még ránk, nem tudtam legyûrni egy falatot sem. Ez a késõbbiekben meg is hozta az eredményét, az állandó hegymenetben nem is kapott el semmi rossz érzés (jó lecke volt a Téli Mátra). Leértünk a Sós-cseri tetõrõl, átkeltünk egy szép sárgára színezõdött patakon (talán a Parádi-Tarna volt?), és nekivágtunk a Vár-hegy oldalának. Saját megítélésem szerint nem haladtunk lassan, de néhány futó bizony arra se méltatott, hogy elolvashassuk, mi is a hátukon levõ felirat (:-)). De így én legalább megnézhettem a magasból a Köszörû-völgyi víztározót, ami egy kis szakmai túrának felért a számomra, hiszen itt még sohasem jártam. Az egészen jól járható úton végül leértünk Óhutára, pecsét, nézelõdés (de mikor került elénk az az úr, akit még Mháza elõtt hagytunk le?), egy fotó a Klarissza-csevicénél, majd mély levegõ, és neki a piros kereszttel fémjelzett hegyoldalnak. A fenyves gyönyörû, a táj egységével harmonizálva embernyi mélységû keréknyomok. Így nem túl nehéz többeknek is elfelejteni, hogy a jelzést figyeljék. De sebaj, elvégre egy túrán veszünk részt, a hangjelzés(!!!) eljut messzire. Mire felérünk a Pisztrángos tóhoz (Zsenya mindenáron halat akar enni, hiába mondom neki, hogy ez valójában inkább egy pocsolya, majd otthon beszerezzük...) kitisztul a tüdõnk. A tónál nagy a forgalom, azért mások is szeretik a kihívásokat, még ha nem is TT-ra mennek. Következik a kék kereszt, Zsenyának nem szólok, még sohasem járt a Kékesen, otthon meséltem neki, hogy egy kicsit meredek, valószínûleg csúszni is fog, de én már vittem a nyakamban fel a lányomat valaha, rég... Így aztán csak folytatjuk az emelkedést vitézül. Valamiért nem köt le minket, miért is halt meg Gabi, sötét, vagy világos-e a Lápa. Hiába az óvatoskodás, az elmúlt huszon kilométer figyelme, a szûkös helyen vagy lekerül az ember egy szinttel lejjebb, vagy feláldozza szeretett cipõjét a nedvesség oltárán. Az utóbbi mellett döntöttem, szerintem jól, mert fél perc múlva a másik cipõ is a társa sorsára jutott. Ezzel el is dõlt a verseny, az útvonal az árkon-bokronra módosult. (Utólag belegondolva jobb is hogy a meredélyen történt mindez, a tetõn akkora latyak volt, amin egy T72-es se tudott volna átjutni száraz lábbal, akarom mondani, lánccal.) Végre forró tea, finom alma, néhány jó szó, pecsételés (keresik rajtam Zsenyát, de hál' Istennek addigra betoppan), egy kis pihi, erõgyûjtés (vagy csak elvesztegetett húsz perc?), búcsú, pacsi a kövön, hajrá.
Hála Newtonnak, tudjuk, lefelé gyorsabb, vagy így, vagy úgy. Mire észbe kaptunk, a Vályús-kúti EP-n voltunk (utólag követem meg a pontõröket, akik gratuláltak mint ezredik befutó, és megígértették velem, hogy hozok nekik sört, de sajnos lent csak New-York felé lehetett kanyarodni, így mire visszaértem, kihûlt a helyük :-))). Jövõre betárazok nekik egyet!)
A köves ösvényen néha nyaktörõ mutatványokat vittünk véghez, ennek eredményeként Zsenyának megfájdult a lába, így elzavart maga mellõl, legalább én érjek be szintidõn belül (õ is betalált bõven 8 órán belül, mire kiderült, hogy a szint 9 óra volt).
Konklúzió:
- Ne higgyen senki az idõjósoknak. Az egész heti gyomorszorító jóslásokkal szemben csodálatos túraidõ volt.
- Ha egy túrát meg lehet rendesen szervezni, akkor ez az volt. Szalagok, nem elázott figyelmeztetõ feliratok, mosolygó emberek. Kell ennél több?
- Nem volt tömegnyomor, nem voltak szitkozódások. A rossz hírekkel ellentétben a futók is tudnak beszélni, megköszönni a segítséget, felvenni az eldobott/elhagyott szemetet, nemcsak az egyszerû bakancsosok. Ez a mozzanat nagyon tetszett (lásd a Téli Mátra élménybeszámolóit!).
- A Mátra mindig is gyönyörû volt és lesz is, remélem örökké!

Ui.: Nem tudom, hol kellett volna jeleznünk, hogy saját poharunkból/kulacsunkból ittunk, de ebbõl nem ûzök sportot, elvégre nem azért járom a természetet, hogy tönkre tegyem. Remélem a többi résztvevõ is egyet ért velem.
 
 
kockaTúra éve: 20092009.03.07 23:21:45
megnéz kocka összes beszámolója
Az történt, hogy 19:0X-re leértünk végre két lánnyal (nekik az elsõ ttúra) az iskola elé. Frankón minden pecsét megvolt, én még szintidõn belül is voltam, ott voltunk az iskola kapujában, amikor mondtam hogy most igazából választanunk kell a perceken belül induló busz és a jelvény között. A buszt választottuk :-)

Úgyhogy most ott szereplünk a gyáva megfutamodók listáján, de az csak az adminisztráció. Mi über-frankón végigcsináltuk.

Egyébként minden királyos volt. Szép idõ volt, az út csak kicsit volt sáros, a bakancsom nem ázott át teljesen, a táj is hozta a szokásos formáját, társaság is akadt.

Remélem nektek is frankón tellett, szasztok.
 
 
 Túra éve: 2008
vaddinoTúra éve: 20082008.03.11 18:20:44
megnéz vaddino összes beszámolója
Mátrahegy 40

"gyalogos ember,tudatos ember..."
Kaukázus

Nem szeretek futni.
Soha nem is szerettem.
Hogy úgy mondjam,gyalogos ember vagyok.Ennek ellenére futva szándékoztam teljesíteni ezt a túrát.

Szombat reggel.Zuhogó esõben repesztünk az M3-ason Orsival.Terveim füstbemenõben.
7:15,Gyöngyös.Némi reményt önt belém,hogy az esõ elállt,és kelet felõl tisztulni látszik az ég alja.Buszra szállok,fejem makacsul a túrán pörög.

8:08-kor "elrajtolok",rövidgatyában,pulcsiban,és lendületesen eredek a többi túrázó nyomába.Fázok,de a Muzsla-tetõre felfelé szerencsére kimelegszek egy kicsit.Pecsét,majd usgyi.Egy sráccal kerülgetjük egymást,aki saját bevallása szerint a 40-esen seprû.A forrásnál el is visz rossz irányba,vagy 5 percig futok utána,amikor szitkozódva rájövök a szomorú igazságra,és visszafordulok.8:40 magasságában Sástón pecsét,majd újabb eltévedés,hiába,a terep ismeretlen.

Innen kezdek drasztikusan lelassulni,és sajnos az esõ is rákezdi.Lajosháza elõtt sikerül zakóznom egy nagyot,eredményképpen mindkét tenyerem vastagon sáros.Káromkodok,mint a kocsis.
9:15 körül Lajosházára érek,ahol kénytelen vagyok beállni az eresz alá.Sóvárogva nézem az esõkabátos túratársakat elõttem...Hamarosan mégis rászánom magam az indulásra,pulcsim,hajam tovább ázik,és kezdek megint fázni.

9:34-kor pecsételek Köves-bércen,csokit eszegetek,és kicsit ácsorgok-még esik,de szerencsére már alábbhagyott.Nemsokára meglódulok,hosszú-hosszú sáros kilométerek következnek...
Cipõm beázik,lábam vastagon sáros mire végre 11:07-kor Galyatetõre érek.Ücsörgök kicsit,eszek is talán,aztán kocogni próbálok tovább,de egyre csak gyalogláson kapom magam.Meredek lejtõkön pattogok lefelé,egy helyütt majdnem orrabukok,mert elakadok egy gyökérben-de az esõ legalább most nem esik.

Parádsasváron emberesen fogyasztok,majd kedvtelenül indulok tovább,Sós-cserire hatalmas sártengerben cappogok,de szerencsére rövid ez a szakasz.Fényespuszta után hegyoldalban,fenyõligetekben halad az ösvény-nekem ez a szakasz tetszett a legjobban.
Hamar megérkezek Parádóhutára,ahol csak addig idõzök,amig feltöltöm a palackomat.14:05-re érek a Pisztrángos tóhoz,pecsét után fáradtan és kedvtelenül vágok neki az utolsó emelkedõnek.
Ennek ellenére gyorsan haladok,14:43kor pecsételek az étteremben,majd Janival beszélgetünk a teraszon teát szürcsölgetve.
Innen futósra veszem a figurát,pacsi a csúcskövön,és már robogok is a zöld sávon.Még egy utolsó ellenõrzõpont a ködben/felhõben álló hegy oldalában,egyre sarasabb ösvények,majd megjelenik az emberi élet nyoma is.

Stopper állj:7:48.

Nem úgy sikerült,mint szerettem volna,de hát az idõjárás közbeszólt..
Köszi a szervezést,Orsinak a reggeli,Lacinak a délutáni fuvart.
 
 
RhiannonTúra éve: 20082008.03.10 14:09:47
megnéz Rhiannon összes beszámolója
Mátrahegy 40, 43,42 km, 1922 m.

6 óra alvás után szombat reggel 4:00kor csipogott az ébresztõ. 4:45-kor csatlakoztam a rafter-féle autós logisztikához, L. Szilvivel és Sziszkával. Sötét, esõs reggel volt, és én biztos voltam benne, hogy elég lesz nekem aznapra a 30-as táv is...

Az erdészeti szakközépnél már szépszámmal gyülekeztek a túrázók, és a profi szervezésnek köszönhetõen már jóval 7 óra elõtt elrajtolhatott aki akart. Mi is beálltunk a sorba, azonban a többieket követve én is a 40esekhez soroltam be, megkaptam az itinert és nem volt visszaút, várt rám a tavalyról már ismerõs hosszú táv :-))

Sziszkával és Rafterrel 7:00-es rajtidõvel indultunk, szemerkélõ, elálló, majd újra eleredõ esõben. Rövid kitérõt tettünk a Z+ jelzésen, helytelenül, lám, lám a csoportos túrázás hátránya a beszélgetésbõl eredõ nemfigyelés :) (Ezt még kb. 2x követtük el, de hamar kapcsoltunk). Számomra hamar kiderült, hogy nemsokáig fogok velük együtt haladni, de ezt sejthettem elõre :) Hamar elértük a Muzsla-tetõn lévõ 1. E.P.-t, ahová egy srác érvénytelen nevezés miatt hiába kapaszkodott fel, majd mindjárt Sástó következett.

Lajosházáig túlnyomórészt lejtett az út, mohos kövekkel szegélyezett szép szakaszon vezetett az ösvény, ám a sár és kövek miatt igyekeztem inkább a lábam elé nézni. A Köves-bércre vezetõ kemény kaptató megfogott, jól esett a csoki az E.P.-nél, de nem pihentünk sokat, továbbindultunk Galyatetõ felé. Hosszú, folyamatosan emelkedõ szakasz elé néztünk. Az eddig alig szemerkélõ erõsödni kezdett, elõkerültek az esõkabátok is, amitõl azonban hamar megszabadultam, mert kellemetlenül kimelegedtem benne az emelkedõkön.

Sziszka és rafter gyorsabban haladt, nemsokára eltûntek a szemem elõl, nyugtáztam, hisz elsõsorban magammal kell versenyeznem :-)

Galyatetõ elõtt kb. kétszáz méterrel Sziszkáék megint elõkerültek, õk már indultak lefelé, Parádsasvárnak. Pont 4 óra alatt sikerült megtennem a közel 18 km-es szakaszt, és tudtam, hogy most egy kellemesebb rész fog következni. Megettem a pontnál kapott fél almát, ittam egy energiaitalt, majd továbbindultam. A P+ jelzés fenyõtûvel párnázott ösvényen indult, majd szép, mély völgyek által kísért, meredeken ereszkedõ úttá váltott. Itt is sokan futottak lefele, bárkit szívesen magam elé engedtem, én óvatosabb vagyok. Leérve csúszkáltam-ragadtam a sárban, malacmód kinézve értem a parádsasvári E.P.-hez, ahol zsíros és lekváros kenyér várta a túrázókat. Meglepetésemre Sziszkát és raftert megint utolértem.

A következõ pont, egy szúróbélyegzõ elérése küzdõs volt, a Sós-cseri-tetõre vezetõ extra dagonya miatt. Szakosztálytársaim nemsokára kiléptek, én komótosan indultam tovább a Parádóhuta felé vezetõ, hegyoldalban enyhén emelkedõ, szép turistaúton. Számomra ez volt a túra legkellemesebb szakasza. Mögöttem egy pár haladt, már Galyatetõ óta feltûnt, hogy kb. egy tempóban haladunk. Parádóhutára érve (kb. 29 kili) láttam utoljára Sziszkáékat. A kocsmában lévõ pontõrök Nõnap alkalmára egy kis emléklappal kedveskedtek a "legbátrabb hölgyeknek, akik a Mátrahegy legyõzésére vállalkoztak". Aranyos! :D A következõ kb. 7,5 kili volt a túra legkeményebb része. Itt elegyedtem beszédbe Annamarival és Boldival, a kedves baráti túrázó párossal. Megtudtam tõlük, h ez a 3. teljesítménytúrájuk, elismerésem hogy bevállalták ezt a kemény, szintes túrát. Õk kissé aggódtak az idõ miatt, de én már tudtam, hogy jól állunk idõvel, nem lesz gond a teljesítéssel.

És nekiindultunk a P+ jelzésen a Pisztrángos-tó felé vezetõ saras és köves, hosszú, aljas emelkedõnek. Fájt. A pontnál szõlõcukrot vettünk magunkhoz és nekivágtunk a Kékes meghódításának, a K+ jelzésen kapaszkodva egyre feljebb és feljebb. Majd a gerincet elérve jobbra fordultunk a K- és S- jelzésekre, és a változatosság kedvéért még egy kicsit emelkedtünk. Kislányok siránkoztak, általános iskolások, otthagyta õket a tanár. Lenne egy-két keresetlen szavam az ilyen pedagógushoz...
De egyszer minden rossznak vége szakad, feltûnt az étterem fa épülete, benne a ponttal :) Legyõztük a szinteket, maradt a "lecsorgás" a célba. 15:30 volt az idõ, még volt 2,5 óránk a kb. 8 kilis, lejtõs szakaszra. Kiöntöttem a Parádsasváron feltankolt víz maradékát, kértem az üvegbe teát, készítettem egy képet a csúcskõnél Annamariékról és továbbindultunk. Vályús-kúton gyûjtöttük be az utolsó pecsétet, majd dagonyáztunk egy kicsit, bokáig merültem a cuccba, áztunk egy kicsit, de végül feltûnt a várva várt cél! 10:22-vel sikerült finiselni, szerencsére Sziszkáéknak sem kellett órákat várniuk rám. Gratuláltam Annamariéknak, és a díjazás átvétele, valamint egy gyors átöltözés után már indulhattunk vissza.

Azt reméltem, jobb idõt tudok menni, de a körülmények nem voltak éppen ideálisak, nem baj, majd jövõre lesz meg a 10 óra alatti teljesítés. :))

Másnapra feldolgozták az eredményeket, idén is én vok a legfiatalabb nõi teljesítõ a távon, kiváncsi vagyok medddig lesz ez így! :D

Gratulálok a szervezõknek a színvonalas lebonyolításért, elismerésem minden teljesítõnek. Köszönöm rafternek a fuvart, és a többieknek h megvártak!

Este 9-kor beájultam az ágyba, mert vasárnap jött a folytatás, a Bia25. Az elsõ duplázós hétvégém! :)
 
 
 Túra éve: 2007
Rush2006Túra éve: 20072007.03.19 08:55:47
megnéz Rush2006 összes beszámolója
Mátrahegy 40 (43) ----> 1922 m szint

Ott kezdem hogy 2 nap alatt 2 hegyi maraton :-) Ez volt a második, 2 nappal ezelõtt a Népek Tavaszán futottam egy 5:20-as idõt.

Csütörtök este már próbálgattam a telószámokat az panziókba, de mindegyik teli volt.. Kicsit megijedve, de rászántam magam péntek délután az indulásra egy pulcsiba voltam, ami azért adott jelentõséget, mert Mátrafüredre érve este már piszkosul hideg volt, és nagyon reméltem hogy vhol találok még szállást. Elõtte megvacsiztam abban az étteremben ahol a Téli Mátra elõtti este, majd kezdõdött a a szállásvadászat. 2 helyen el is utasítottak, kezdtem kicsit ideges lenni, felhúztam magam, majd betértem mindegy--mindegy alapon a Hotel Avar***-os szállodájába. Szállás az 5. emeleten volt hál'Isten turistaszállás, féltem az árát megkérdezni, de nagy kõ esett le a szívemrõl mikor csak 4800-at mondtak, és mint kiderült ez tartalmazta a svédasztalos reggelit is másnap. Királyság! Hamar fekvés, másnap degeszre kajáltam magam reggel, majd indulás a rajtba. Útközben elég sok futót fedeztem fel, kicsit paráztam is hogy most aztán fel van adva a lecke :) Na de csapjunk a lovak közé!!

7:35-kor indultam el futva a rajttól. Útközben VadMalacékkal találkoztam. A Muzsla tetõhöz a tavalyról ismert S- vitt fel. Itt pecsét, és már futottam is tovább. A Rákóczi-forrásnál értem utól a TTB Team-et, akikkel már reggel találkoztam, az indulásom elõtt. Sanci épp kipróbálta a forrásvíz-sörösüveg kombinációt, aleszkának két nagy puszi, sikerült b.eszterrel is szó szerint futólag megismerkedni, c20xe, és lutak pedig repesztett a mezõny elején jóval. (ha valakit kihagytam 1000 bocs, de kómás fejjel nehéz emlékezni). Hamar jött a Sástó, majd Lajosházánál kicsit ténferegtem, de szerencsére a mögöttem jövõ gyalogosok útbaigazítottak. Nagy, falevelekkel dúsított csúszós kis emelkedõ jött a Köves-bércre fel, mögöttem 2 lehagyott futó.

Galyatetõre jó meredek szintet írt az itiner, de erre magamtól is rájöttem, mivel 900 m fölött fekszik. Jó formában éreztem magam, nem számítottam rá hogy így fog ma menni. Kissé megfáradva, de megtörtént Galyatatõre a kocogás, így a pontõrök itt is, mint még máshol is csodálkoztak hogy milyen magas a sorszámom :-) Jóóóó nagy kortyolás a frissítõbõl, majd Parádsasvárig meredek, ámde gyönyörû kilátásokban gazdag út jött a P+on. Az Autós Büfénél megmutattam, hogy nem csak az autósoké a világ, a futó is vehet magának üdítõt :) Parádóhután ismét kellett vennem üdítõt, mert bélpoklos voltam, és behúztam megint egyet. Innen már a célig kitartott nagy nehezen ez az egy. A P+ra kemény szintet írtak, így felkészültem a legrosszabbra a Pisztrángos-tóig. Bele-bele kocogva elhagytam jó sok embert, és megváltás volt, mikor észrevettem a tavat, és a pontõröket. Itt egy 5 perc pihi, lélekben is fel kellett készülnöm erre a jól ismert részre fel a Kékesre. Szerencsére valahogy sokkal jobban ment ez most mint a Téli Mátrán, ott 40 perc alatt lett meg behalva a végén, itt most 29 perc alatt, és az enyhébb részeken még kocogtam is rajta. Viszont azon meglepõdtem hogy 2 futó, akik a Népek Tavasza 30-on futottak, és most is itt voltak, szó szerint megfutották a Kékesre fel az utat. Rossz volt nézni :) Félve rákérdeztem hogy 40-esek vagytok? Szerencsémre nemleges választ kaptam, és a 30-ason indultak, de piszkosul nyomták! Talán még jobban mint a Népek Tavaszán. Gondolom náluk mindennaposak a hegyi futások. No de azért a csúcson utólértem õket, persze ekkor már teáztak. Nekem is naggyon jól esett a meleg tea, a lehetõ legjobbkor jött, majd indultam is tovább. Innen végig lejtõs út jött, a Vályús-kúttól a célig, Az utsó 6 km-en 32 perces idõt futottam :)) Mikor kiértem a rossz köves részrõl a Mátrafüredi aszfaltra nagy sprintbe kezdtem, és úgy mentem már hogy a hazafele induló rövidtávosok árgus szemekkel néztek hogy ennek mi baja :)) Aztán jött is a cél, szó szerint befutás az asztalig, majd óra leállítva!

43,4 km----> 5 óra 17 perc, a matrahegy.hu-n megnéztem, és 2. legjobb idõt mentem, el se hiszem!! Fõleg egy hegyi maraton után.. Ez én lennék? Keltsetek fel, ez csak álom :)


 
 
ezsauTúra éve: 20072007.03.18 12:38:00
megnéz ezsau összes beszámolója
2007. Március. 17. Mátrahegy teljesítménytúra 40km

Tulajdonképpen azért indultam el a Mátrahegy 40-es túrán, hogy kipróbáljam mit bírok.
A tervem az hogy elindulok a Mátrabbérc 56-on. De gondoltam nem lehet ennek ész nélkül nekimenni, ezért ugymond ki kell magam próbálni. Így esett a választás A Mátrahegy teljesítménytúrára. S ha már lud akkor legyen kövér. Elsõre a 40-es távot választottam.
A fejembe kész volt az útvonal. DE a lábaimba kevésbé. Az érkezéshez elõzetes logisztikai megoldást kellett találnom, mert ugy Dámóc, ahol lakom, (sajnos) nem a mátra aljában van.
Hajnali 2.30-kor kelés 3 kor indulás egy barátommal autóval Mátrafüredig (227 km)
Már 6 ra az Iskola elõtt voltunk, de tapasztaltuk van aki nálunk is korábban érkezett.
A szervezõk Profi módon neki készültek a nevezésnek, jómaga neten elõre bejelntkeztem, így nem volt semmi macera.
7.05 ös idõvel elindultam életem elsõ teljesítménytúrján(Akkor még nem tudtam mire is vállalkoztam...)
A muzslatetõre iszonyatosna gyorsan felértünk, annyira, hogy a szervezõk csak pecsételtek, míg az idõm le is maradt a lapomról. Már ekkor éreztem ez nem séta galopp lesz számomra. Sástón az éttteremnél 7.47-re értem, amit kifejezetten jónak tartottam. MAjd következett kövesbérc a lefele menettel nem volt semmi gond, de a lajosháza után akaptatón felfelé már éreztem a pulzusom sem 72, az biztos. Kövesbércen jó volt a kis csoki, meg ittam egy kis vizet. 8.46-ra értem Köves-bércre. A 8940 méterhez 1 óra 41 perces idõ kezdõként ez nem is olyan rosz. Azt tudtam hogy Galytatõig hosszú út vár rám és azt is hogy bizny karos híd után két szép emelkedõ vár rám. A 160 m es rész emelkedõn nem volt gond, de a 255 azt már éreztem hogy nem semmi. Útközben beszélgettem egy túra társammal, ami picit elvette a figyelmemmet az emelkedõktõl. 10.58-ra értem Gyalyatetõre. Sajnos mind a két térdem felett görcsölt a lábam. A szervezõk lepecsételték a lapomat, még a táskámba is elteték, mert én csak fetrengtem a fûben. Az almát olyan gyorsan megettem, mint még életembe soha. Volt egy kedves túrázó hölgy társam akitõl Magne B6-ot kaptam ampullában azt megittam és hála Istennek utánam a görcsök megszüntek. Feltankoltam egy flakon vízzel és irány Parádsasvár. Ekkor jött az újabb problémám. A lefelé menet kikészítette a térdemet rendesen, de azért 12,37-kor pecsételtem. Majd felmásztam Sós- cseri tetõre, akkor már hangosan feljajdultam, úgy fájt a térdem. Elõttem 3 Hölgy szúrt e bélyegzõvel , majd megjegyezék: Fiatal ember mi ez a jajgatás 13 km után? Erre mondom nekik, hogy a 24 en vagyok túl, ami picit meglepte õket. Paródóhutáig nagyon jó volt a ott fenn a gerinc alatt a szerpentinen végig sétálni szerintem egyik legszebb meg legkönnyebb része a túrának. Parádóhutára lemenet megint vacakolt a térdem. angyon kedvesek voltak a pecsételõk a szerény biztatásuk igazán jól esett. itt 13.49-kor pecsételtem. Ami eztután következett az maga volt a pokol számomra. Klarissza-csevice után felfelé azt gondoltam itt a vég. Rettentõen lelassultam többször megálltam, egyszer leültem. Az jól esett, hogy többen is érdeklõdtek: Minden rendben? Miután bólintottam õk tovább viharzottak én meg mint a csiga csak vánszorogtam. Tudtam hogy lesz egyszer egy holt pont, csak azt nem tudtam mikor. Pisztrángos elõtt, amikor elõször kell az aszfalt úton átmenni, eljött az én holt pontom. Leület az út szélére, s azt mondtam magamban hazamegyek. Majd megírom a szervezõknek e-mailba jó túra volt, csak én nem bírtam. MAjd elõvettem a térképet, s azt láttam többet jöttem felfelé, mint ami még hátra van. meg az is bennem volt, hogy a ha feladom ellenõrzõ ponton adjam fel. Így hát elindultam felfelé. A másogik aszfaltos út szakasz, ami elvitt a Pisztrángos-tó-ig, ott szinte teljesen felfrissültem. Éreztem hogy fáradt vagyok, de volt kedvem tovább menni. 15.11-es pecsét után indultam meghódítani a kékest. Töbszöri pihenéssel de 16.21.kor már pecsételtem a Kékesen. A forró tea kifejezetten jól esett. Ekkor még úgy éreztem meglesz ez a túra. De nem vettem figyelembe hogy mit bírnak a lábaim, fõleg a térdem. Vályús-kút- nél nagyon beleált a lábamba a fájás.Ez a lefelé menet menet nem volt valami könnyû séta. A Vályus után összeszedtem minden erõmet a fájdalomra nem figyelve teljes eõvel mentem Mátrafüred felé. Sajnos 18.29-re éretm be ez kívül esett a szint idõn. De ezt sem bántam.
Életem elsõ teljesítmény túráján 43,420 -at menet 11 óra 24 alatt. Ez azért egy gyakorlatlan kezdõtõl nem is rossz ugye?
A Profi szervezõknek csak köszönet jár! Most már tudom minden nap mozogni, hogy a Mátrabércet is Bírjam!... Remélem sikerrel!



 
 
PSPTúra éve: 20072007.03.18 02:42:22
megnéz PSP összes beszámolója
A "Mátrahegy 20" Teljesítménytúra (2007.03.17.)

táv: 21,660 km - szint: 943 m - menetidõ: 4:14 (forrás: GPSmap 60 CSx)

Ezt a hetet (szerdától vasárnapig) Piszkéstetõn töltöttem, így evidens volt a túraválasztás. Eredetileg a 30-as távra akartam menni, de sajnos rosszul emlékeztem a reggeli elsõ busz idõpontjára, és a valóságban létezõ 8:08-as busszal már nem értem volna (és nem is értem) oda 9:00-ig a rajtba, mikor is annak a távnak a nevezése lezárult. 2224-es rajtszámmal indultam el 9:12-kor. A szervezés nagyon jó volt, az iskolában az embertömeget meglátva azt hittem, fél órát fogok sorban állni, de öt percnél nem volt több. Minden nagyon olajozottan zajlott! - Egyébként a szervezõknek már itt az elején megadnám a globális pirospontot, mindenütt nagyon a helyzet magaslatán voltak!

Sajna nincs elõttem térkép, úgyhogy csak közelítõ visszaemlékezést tudok írni. Jó sokan voltak a túrákon, alig volt egy-két perc, amikor nem volt körülöttem senki. A civilizáció elhagyása után elõször a meredek emelkedõ végében található Muzsla-tetõre kellett feljutni, ami nem tellett sok idõmbe, elég jó tempóban haladtam. 9:37-re értem fel. Itt csak egy gyors pecsételésre álltam meg, aztán indultam is tovább. Kezdetben csak az aláöltözékem és egy polárpulcsi volt rajtam, és a napsütésben azt is sokszor ki kellett nyitnom. Ezen a szakaszon többször is nagyon szép rálátás nyílt a Kékesre és az alatta elterülõ völgyekre és bércekre. Mátraháza elõtt belefutottam egy iskolás csapatba, természetesen egy szûk emelkedõ ösvényen, ahol elõzésnek semmi esélye sem volt... De mindegy, ez nem verseny, csak rossz kizökkenni a tempóból. Viszont mindenki nagyon elõzékenyen elengedett az egész nap folyamán. Szokás szerint csak futók elõztek meg - sõt a Kékesrõl lefele még én elõztem meg egyikõjüket, aztán lehet hogy ezzel gyenge pontjára tapintottam, mert ez után jól elhúzott :-) Na de vissza Mátraházára. Még a faluba való megérkezés elõtt majdnem elmentem a rossz irányba, egy tanárnõ szólt, hogy nem arra kellene mennem. Köszönöm. Így jár az ember, ha nem néz a GPS-re. Az ellenõrzõpontra nem sokkal 10:20 után értem. Itt bekaptam pár kekszet meg egy kis csokit, aztán mentem is tovább.

Ismerõs rész következett (kéktúra), de nem sokáig, mert a sárga hamar elágazott. Itt kaptam egy sms-t a kedvesemtõl Norvégiából - ami nagyon jó érzés volt, és szerencsére visszavett kicsit a tempómból. Azért szerencsére, mert tudtam, hogy csak a 16:49-es busz jó nekem Mátrafüreden az obszervatóriumba való visszajutáshoz, amire akkor is több mint egy órát kellett volna várnom, ha 6 órát megyek... Szóval nem kellett volna így sietnem... Egyébként a szüleim is írtak, mert már pár napja nem adtam életjelet magamról... Na most adtam :-) Az országút keresztezése után következett egy rövid, de nagyon meredek rész, majd lassan átkanyarodva a Kékes északi oldalára, kellemes köves szintút következett - az erdõ mindig nagyon szép ezen a szakaszon is. Lassan de biztosan hûlt a levegõ hõmérséklete, és ez nem csak a magasság növekedése miatt volt, de jött a rossz idõ is. 11:10-re értem el a Pisztrángos-tavat. Az itt kapott szõlõcukor nagyon jó volt, és az ellenõrzõ ponton azt mondták, hogy ilyen magas rajtszámmal még nem jött senki :-) És kérdezték, hogy futtam-e :-) Én aztán nem.

Innen meg fõleg nem futottam fel a gerincre, hanem szép megfontoltan indultam neki. Az utolsó nagy emelkedõt leszámítva nagyon jól ment, de ott feltámadt a szél, jeges, erõs szél, és meg kellett állnom kabátot venni. Ez után még kétszer-háromszor meg kellett állnom szusszanni a csúcs elõtt, de lényegében egész jól feljutottam. 11:54-kor értem el az ország legmagasabb (ellenörzõ)pontját, ahol az eddigi legfinomabb teát, plusz finom puha csokis piskótát (?) és almát kaptam. Nyami.

Aztán egy hatalmas széllökés közepette nekiindultam a hátralevõ távnak. A csúcskõnél készítettem egy csoportról csoportképet, mert láttam, hogy ott próbálkoznak a kerítésre rakott géppel önkioldóval fotózni... Na ekkora szélben ez nem egy életbiztosítás. Ez után már csak a zöld jelzést kellett követni. Volt még egy kis lankás rész, ahol elemet cseréltem a GPS-ben, majd szépen elindult a lejtõ lefelé. Farakások és köves szakaszok váltogatták egymást, néha néha elhagyott egy futó, én meg elhagytam más túrázókat. A Vályús-kútnál (12:31) ittam a vizembõl (lusta vagyok megállni inni, ezért a túrák végére rendszeresen kiszáradok - de majd az új táskámmal más lesz a helyzet - TNF Megamouth...) majd robogtam tovább lefele. Láttam, hogy a Kékes mászás miatt 5 km/h alá esett az átlagom, és szerettem volna ezt feltornászni, úgyhogy jó tempóban lépkedtem, néha még bele is kocogtam a lejtõbe - bár ez bakancsban nem volt a legkényelmesebb. Volt egy szakasz, ahol szép mohás kövek között vezetett az út - na ez nagyon tetszett. Aztán lejjebb kiértünk egy völgy alján az erdõirtás szélére, aztán egy utolsó emelkedõ után leértem Mátrafüredre. Innen már csak egy rövid betonos szakasz volt hátra a célig, ahova 13:26-kor érkeztem be. Megkaptam az oklevelet, a szép és egyszerû kitûzõt, majd leültem pihenni.

Ettem egy kis lilahagymás zsíros-kenyeret, átöltöztem, és három órát vártam a buszomra. Összességében nagyon jó túra volt, köszönjük a szervezõknek. A teljes átlagom végül 5,2 km/h lett.

Sebességek:

Rajt - 1. EP.: 5,3 km/h
1.EP. - 2. EP.: 5,2 km/h
2.EP. - 3. EP.: 5,9 km/h (meglepõ...)
3.EP. - 4. EP.: 4,0 km/h (huhh, csak nem felfel kellett menni...)
4.EP. - 5. EP.: 5,5 km/h
5.EP. - Cél.: 6,5 km/h (jaja, lefele...)
 
 
 Túra éve: 2006
Rush2006Túra éve: 20062006.07.17 15:00:49
megnéz Rush2006 összes beszámolója
Mátrahegy 20



Ott kezdem, hogy ez életem elsõ túrabeszámolója, illetve ez volt életem elsõ teljesítménytúrája is.



2006-03-17: Egyedül vágtam neki a megmérettetésnek, péntek ebédidõben már a buszon csücsültem. Kb 3 órára már Mátrafüreden is voltam. Egy nagyon szimpatikus panziót választottam (Famili Panzió) A hölgy nagyon kedves volt, segítõkész, és a panzió ott volt 5 percre a másnapi rajttól a Mûvelõdési Háztól is. Azért indultam el már pénteken ilyen korán, mert gondoltam ha már itt vagyok életembe elõször nem szeretnék egybõl csõdöt mondani. Ahogy beértem a panzióba, szedelõzködés, és terepszemle következett.. Hát persze hogy a másnapi túra kb. 8 km-es szakaszát térképeztem fel, hogy mi fog várni másnap. Minden simán ment, a jelzések tökéletesek voltak, gondoltam itt holnap tuti nem tévedek el.. Na de persze túl szép hogy igaz legyen.. Ugyanis a Som-Nyeregnél a térképem 3 jelzést mutatott (gondolom másnak is). S-/S°/Snégyzet. Az útmutatóm azt mutatta tovább, (és a másnapi térkép is amit kaptunk a túrán) hogy a sárga vonalon kell menni. Na wazz, az volt e legkeményebb dolog, ugyanis borzasztó meredek volt, és én persze vakon bedõltem a térképnek.. Hát meg is szívtam keményen.. Az eredmény: kb 20 esés, térdig átázott nadrág, ill. cipõ. Szerintem én lehettem arra az elsõ amióta leesett a hó :-) hát mondtam ha holnap is erre kell menni, én menten betojok.. Mire fölértem a Kékes tetejére már 6 óra volt.. Sötétedett is, elkezdtem parázni.. Szerencsére útbaigazítottak, azt mondták 5 perc múlva indul vissza a busz Füredre, több se kellett rohantam mint a nyúl. Szerencsére elértem, és szedett-vedett állapotban haza is értem nagy megkönnyebbülésel, és a holnapi túra szép gondolataival.



2006-03-18 szombat, a túra napja.



8 órakor már beneveztem a 20 km-es távra, gondoltam elég lesz ennyi elsõre.. utólag azt mondom igazam is volt. Megkaptam a kézikönyvet, induláááás! 8:05kor indultam el a már ismerõs útvonalon, tudtam elõre mi lesz a keményebb rész, és mi a könnyebb. Az elsõ E.P hamar jött a Muzsla-Tetõn vártak a pontõrök. Itt nem is teketóriáztam sokat, indultam is tovább. Hamarosan következett a Rákóczi-forrás. Itt ágazott el a 40esek útvonala, de mivel én 20as voltam folytattam utamat a S- jelzésen. Ez még egy könnyû rész volt, nem is sejtettem hogy hamarosan brutális emelkedõk lesznek.. De hát a Mátra az Mátra.. Elõtte még Mátraházán volt a következõ E.P. A pontõrök csokival fogadtak, felvetettem 2 érdekes kérdést is nekik. Az egyik az volt hogy mindenki a sárga háromszög jelzéstõl jött, egyedül én voltam becsületes, mert én a megadott sárga vonalon jöttem:-) A másik kérdésem, visszagondolva a tegnapi bemelegítésre megkérdeztem hogy a Som-nyeregnél ahol tegnap eltévedtem merre is kellett volna menni. Hát a körön kellett nem a vonalon.. (persze a térkép mást mutatott megint...) Megköszöntem az útbaigazitást, és indultam tovább. A Som-nyeregtõl indult a kemény rész.. A hó szinte ki se volt taposva, szegény turisták maguknak vágták szinte az utat.. A Pisztrángos-tó(E.P) után a K+ jelzésen nagyon nehéz volt a feljutás, egy kínszenvedés volt (nekem) mire felértem a Kékesre, ez volt a legnehezebb rész a túrán, de a Kékes-étterembe megnyugtattak hogy ennél csak jobb lehet már.. Fel is tankoltam ott, a választék talán itt volt a legjobb (alma, kivi, citrom, és forró citromos tea). Innen már csak lefele vezetett az út, kb. 8 km. volt még Mátrafüred, persze az út nem volt kitaposva, a végén már nem is érdekelt a dolog, csak mentem, nem számít hogy minden átázott.. És nemsokára elérkezett a cél, a Mûv.Ház. ahol beregisztrálták az adatokat (ha jól tudom 3,9 lett az átlagsebességem) :-). Futni egyelõre még keveset futottam, sõt szinte semmit, de hát elsõre az a lényeg hogy gyalog teljesítsem a távot, a futás ráér. Az idõm is tetszett, ahhoz képest hogy ez volt az elsõ, az idõm 5:08 volt, ami ugye jóval a szintidõn belül volt. Megkaptam az oklevelet, és a kitûzõt, és büszkén indultam haza, gondolva arra hogy jövõre lehet a 30asra jövök, és bízom benne hogy még jobban szerepelek.

Összesítve: nagyon jó túraidõ volt, jó, nem mindenhol, volt ahol 80cm-es hóba mászkált az ember, szimpatikus emberek, és sikerélmény. Jövõre ugyanitt!