Túrabeszámolók


Mátrabérc / Hanák Kolos / Múzsla

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2017
PapsajtTúra éve: 20172017.04.13 13:41:21
megnéz Papsajt összes beszámolója

Mátrabérc 55 – Első benyomások


Egy régóta dédelgetett, kötelező bakancslistás álomról osztanék meg veletek néhány szubjektív benyomást, tapasztalatot. Voltam már jó néhány TT-n, de ilyen szintemelkedéssel megspékelt 50+-os túrán még soha. Barátokkal beszélgetve, a fórumokat olvasva többen jelezték, hogy itt olyanok is elvéreztek már, akik sikeresen teljesítettek egy Kinizsit. Fülembe csengtek Tomi barátom tavalyi tapasztalati is, miszerint nagy esély van rá, hogy futva teszed meg az utolsó kilométereket, még ha úgy is érzed, hogy végig jó tempót mentél. Ehhez jött még hozzá, hogy a Vérkör 77 sikeres abszolválása után veszettül begyulladt a jobb nagy lábujjam körme, ami szerencsére a hét második felére javulni látszott, plusz Marci és Ákos barátom töretlen lelkesedése is amely szintén komoly motivációt jelentett. Valljuk be nem mindig talál az ember lépten-nyomon olyan túratársakat, akiket könnyű szerrel rávehet egy a Mátrabérc és társai kaliberű megmérettetésre. J


Első bálozóként most is igyekeztünk a lehető legalaposabban felkészülni mind fejben, mind fizikailag. A korábbi összes beszámoló elolvasása, a GPS track tanulmányozása, valamint szintek, szakaszok vizslatásával kikristályosodott a haditerv: Galyatetőig megnyomjuk, amennyire csak lehet, majd felmérjük mennyi időtartalékot sikerült összehozni, hogy a végére történő belassulással se legyen para a szintidő. 29 km-re 2060 m szint, szólt a mantra a fejemben a túra előtti napokban, mindössze ennyi lebegett a szemünk előtt. Ha ezen a szakaszon eredményesen túl vagyunk, már „csak” a Mátrabérc „Getéjéhez” a Muzslához kell felkötni a gatyát.


A rajtot nagyon jól sikerült elcsípnünk, mivel már péntek este Marciéknál aludtunk Gödöllőn, így elegendő volt 03:45-re állítani az ébresztőt. A gyors reggeli TT-s rituálék után már robogtunk is a Sirok-Kőkútpusztai célba, miközben az autóban AC/DC-vel hangolódtunk, hogy elsők között vághassunk neki életünk első Mátrabércének. A ratjban már szép számban gyülekezett a „vérszagra gyűlt az éji vad”, gyors becsekkolás után 6:00-ás rajtidővel el is indultunk egy kisebb tömegben.


A kezdeti keskeny erdei ösvények miatt a mezőny szétdarabolódása nem volt egyszerű, kellett hozzá némi türelem és néhány km. Alapvető szabályként tartottuk szem előtt, hogy muszáj a saját tempóra fókuszálni, nem szabad beragadni olyan sporttársa mögé, akivel kényelmesen tudjuk tartani az iramot, de érezzük, hogy ennél azért nagyobb sebességre is képesek volnánk.


Az idő gyönyörű volt, a reggeli 3-4 fokos hőmérséklet sem volt bántó, pláne ahogy nekiszaladtunk az első komoly Jóidő-nyak, Domoszlói-kapu utáni Oroszlán-várhoz vezető szintvonalaknak, miközben a távolban ki-ki bukkanó TV-torony látképe tudatosította bennünk, hol van még a vége...Cserébe viszont Kisalföldhöz szokott szemünket kárpótolta a pazar kilátás.


A Kékesen rövid technikai szünet, víztartályok újratöltése és egy gyors csúcsfotót követően hamar belekóstolhattunk a S- „kellemes lejtőjébe”, ahol szerencsére száraz talaj fogadott minket, így csak néhányszor indult meg a kavicsos aljzat lábaim alatt. A pár száz méteres térdgyilkos szakasz után az autóút mellett kanyargó turistaösvényen kígyózva, máris a Csór-hegy kihívásokkal teli emelkedőin elmélkedhettünk teherbíró képességeink határain. Itt Marci kicsit leszakadt tőlünk mert izomgörcs tünetei jelentkeztek nála, de kis pihentetéssel, nyújtással és némi magnéziummal hamar rendbe jött.


Ezt követően egy kellemes hullámvasút etap következett, ahol tűleveles földutakkal tarkítva értünk be Galyatetőre belekocogva valamennyi lejtőbe, ahol a terep ezt kényelmesen lehetővé tette. Izgatottan pillantva telefonjainkra konstatáltuk, hogy sikerült a terv, mivel az itiner szerint tartandó szintidőhöz képest 50 perc fórunk volt, ami 5,2-es átlagot jelentett, miközben tudtuk szintben a nehezén már túl vagyunk kellő időtartalékkal a zsebünkben.


A következő szakaszok Vörös-kő előtt és után kissé egybe folytak számomra, de különösen kijózanítóan hatott Ágasvár, amely bájos csúcsát kacéran megvillanta, majd szemünk elől szemérmesen lejtőkbe burkolózva, kemény próbatételnek bizonyult. Valahogy a felkészülésnél ezt a szakaszt el is felejtettem, fejben annyira a Muzslára koncentráltam. Nehéz, de pazar szakasz volt, melynek lejtmenete méltán vetekszik a Kékes utáni párszáz méteres „S-”-al. Az ereszkedést követően a Csörgő-Patakkal párhuzamosan haladva érkeztünk mátrakeresztesi Óvár vendéglőhöz. Soraink gyors rendezése, majd irány a Muzsla. Bevallom számomra nagyobb volt a füstje, mint a lángja, amelyet annak tudtam be, hogy egy-egy részcsúcsa között voltak kiválóan megfutható szakaszok, amelyekkel kiválóan ki lehetett mozgatni a kemény kaptatókhoz szokott lábat, megtörve ezzel a monotonitást is. Az ajánlott 114 perc helyett sikerült ezt a szakaszt 75 perc alatt teljesíteni, miközben összeértünk a rövidebb távok résztvevőivel is, így elég sok embert kerültünk el. A Muzsla-tisztáson minden kő lehullott szívünkről, igaz a célig még 6,7 km hátra volt, de már tudtuk, hogy az egy örömmenetelés lesz.


Boldogan, belekocogva, szép tempóban ereszkedtünk hosszan a Mátrabérc utolsó nagy próbatételéről, majd 11:18 perces idővel átvehettük okleveleinket és kitűzőnket.


A célban itinerünk bemutatását követően valami hihetetlenül finom töltött káposztát kaptunk, amelyből Marci ismerőseink hála – valahogy nem volt étvágyuk hozzá – még repetázni is tudtunk az ételt osztó hölgyek rosszalló tekintetei tüzében. Minden korábbi várakozásunkat felülmúlta a teljesített szintidő, boldogan és büszkén figyeltük, ahogy sorban érkeznek az iskola udvarába a sporttársak. 


Összeségében egy gyönyörű útvonalvezetésű, hibátlanul megszervezett és lebonyolított TT volt az idei Mátrabérc, amellyel ismét sikerült a „mércét” önmagunknak egy kicsit feljebb tornászni. Az ellátás (izotóniás és energiaitalok) pazar volt, a többnyire fiatal pontellenőrgárda felkészült, kedves és segítőkész, a szintvonalak pedig éppoly kegyetlen és fogyni nem szűnő ellenfelek, mint amilyennek elképzeltem őket.


Azért a célban kissé elkalandozva, milyen is lenne most egy pár perc pihenő után visszaindulni Sirokra, hogy legyen valami fogalmunk egy Mátra 115-ről mindhármunknak könnyeket csalt a szemébe, de nem a felhőtlen örömtől.  Persze, ahogy a fiúknak is mondtam: „Ami késik, nem múlik...” Köszönjük a felejthetetlen élményt, a kiváló szervezést, valamint, hogy ennek a kalandnak mi is részese lehettünk!


Ami tetszett:



  • Kiváló szervezés, gördülékeny lebonyolítás, felkészült és kedves pontellenőrök

  • Ár-érték arányban kiváló ellátás (izotóniás-, és energiaitalok, csoki, alma, sajt, zsömle stb)

  • Kiváló vízvételi lehetőségek

  • Jó minőségű, áttekinthető, hasznos részadatokat tartalmazó itiner

  • Gyönyörű vonalvezetésű, nulla aszfaltos útvonal


 



 



 



 

 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20172017.04.09 13:07:49
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

Sziasztok! Beszámolóm a Hanák Kolos TT-ről.


filebalazs.blogspot.hu/2017/04/hanak-kolos-teljesitmenytura-20170408.html

 
 
 Túra éve: 2016
kulcsTúra éve: 20162016.12.31 11:38:30
megnéz kulcs összes beszámolója
2016 április Hanák Kolos Emléktúra

Előnyök:

- nagyon szép útvonal, látványos tájak, hegycsúcsok, kilátópontok

- alapos, szépen kivitelezett itiner

- jó ellátás

Hátrány:

- alacsony szintidő, ami a túrát sokaknak kihívássá teszi (régebben: megnehezíti)

- az itiner tévesen 8 óra 30 perc szintidőt jelölt meg, azonban a rendezői honlapon és a teljesítői listán is 9 óra a szintidő, sőt, magán az itineren kiírt időbeosztás is a 9 órás szintidőn alapul

Egyéb:

- nagyon sok résztvevő a túrán

 

 

 
 
qvicTúra éve: 20162016.08.04 13:40:21
megnéz qvic összes beszámolója

A mi Mátrabércünk mozgóképekben:


 


 
 
ToteszTúra éve: 20162016.04.14 23:26:20
megnéz Totesz összes beszámolója

 Az első Mátrabércem beszámolóját itt olvashatjátok el :)

 
 
janusTúra éve: 20162016.04.14 22:20:07
megnéz janus összes beszámolója

 Sziasztok!


Pont 8 éve írtam ide, itt az új írás ideje! :-)


Csak pár apró tapasztalatot szeretnék megosztani, hogy képbe legyenek azok is, akik nem minden túrán indulnak. Én 2008 után tavaly szaladtam neki a túrának, amin majdnem elvéreztem, egy rossz mozdulat és 35 km gyakorlatilag egy lábbal várt rám. Na mondom, akkor majd idén. :-)


És most "készültem" hiszen másztam hegyet előtte (tavaly a Mátrabércen), a felszerelésem a lehető legkevésbé illő továbbra is, remek vajszínű melegítő világos pólóval, nehéz hátizsákkal és teremcipőban, amelynek még mutatóba sem volt rece a talpán. Viszont nem volt pénteken meccsem, illetve volt csak nem mentem, meg Verpeléten aludtunk, bár pár bagzó macska elég kitartóan igyekezett ebben megakadályozni és mit ne mondjak, nem eredménytelenül igyekeztek, de mégis sokkal frissebben érkeztem a rajthoz, mint eddig bármikor. :-) Éreztem az erőt, hitet adott, hogy egy éve másztam hegyet, mi állhat ellen nekem? :-)))


Nekivágtam és mit ne mondjak, elfelejtettem, hogy nem csak magnézium kell, hanem só is! Na, az nem volt nálam. Betermeltem 4 Snickers-t és hopp, egyszer csak elkezdett igen rendesen esni az eső. A kellemesen vastag agyagos talaj csúszott mint a veszedelem én meg futottam mint a nyúl. Egyenes következménye volt a helyzetnek, hogy estem-keltem. A végére én voltam az, akinek a mozgása bádogemberes a kinézete sárkupacos volt. Viszont azért is írtam ezt a kis hozzászólást, hogy itt is megköszönjem annak a két srácnak a segítségét, akik sótablettával és itallal kínáltak, nagy mértékben hozzájárulva sikeres célbaérkezésemhez! Köszönöm!


Tehát figyelj kedves leendő túrázó. Kell kaja, magnézium, só és nem árt a jó felszerelés sem. Ha ezek nem állnak rendelkezésedre, akkor meg kell tanulnod jól esni és szerezz be remek mosógépeket is! :-))) Valamint segíts másokon és neked is segíteni fognak! Meglásd!


Imádom a túrás feelinget!


Amúgy a célomat is elértem, mert 10 óra alatt akartam érkezni és simán 9 51 alatt ott is voltam. :-)


Sziasztok! Jövőre talán ismét ott leszek. :-)

 
 
luviktorTúra éve: 20162016.04.13 20:26:28
megnéz luviktor összes beszámolója

Oly mértékben sikerült belelendülnünk feleségemmel Julival a teljesítménytúrázásba, hogy az eddig 30+ évhez képest, amikor egyen sem vettünk részt, idén már hármat is letudtunk. Változatos terepeken, változatos körülmények között. Személy szerint nekem a Mátra hazai pálya, mivel a szülőfalum a Keleti-Mátra alján található. Sok mindenkitől, barátoktól, kollégáktól hallottam már, hogy a Mátrabérc (és társai) az ország legnehezebb teljesítménytúrái közé tartoznak. Emiatt, valamint pusztán azért, mert a Muzsla távja a mi kirándulási szokásainkhoz közelebb áll, mi a legrövidebb távra neveztünk be idén. Annyira jól sikerült a túra, és annyira jól éreztük magunkat, hogy nem zárjuk ki jövőre a Hanákot sem. Egyelőre azonban még olvasnivalóként álljanak itt az idei élményeink:


Muzsla TT

 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20162016.04.12 18:16:59
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

 Kedves túratársak! Az alábbi linken olvashatjátok a Mátrabérces beszámolómat! :) filebalazs.blogspot.hu/2016/04/matraberc-55-teljesitmeny-tura-20160409.html

 
 
czenegabiTúra éve: 20162016.04.10 12:50:32
megnéz czenegabi összes beszámolója

 Kedves Túratársak.



Először is gratulálni szeretnék mindenkinek aki végigment a távon időtől függetlenül. Nem tudom végül mennyivel kevesebben voltak a regisztráltak számánál, de elég sokszor alakult ki torlódás így szinte biztosan kevesen mondták vissza.


2 éve voltam utoljára TT-n így a szokásos kistáv  bőven elegendő volt a visszarázódáshoz.


Végig reménykedtem abban, hogy nem fog esni az eső ebben a térségben, de teljes mértékben csalódnom kellett. Másnap reggel láss csodát nem esik. Eleinte nem volt baj a talajjal, azonban elég volt neki 4-5 óra, hogy jó csúszóssá váljon. A legnehezebb rész ebből a szempontból a Diós-patakon való átkelés után történt, hogy csak nagy fejvakarás után lehetett felmenni mikor már azért erősen fáradt is volt az ember, lévén ez a végén volt a távnak. Saját szememmel láttam, hogy egy fiatal hölgy az emelkedő közepéről térden és féloldalasan úgy csúszik vissza, hogy a lejtő alján pár srác fogta csak meg.


A legérdekesebb, amit láttam: fél percig követtem egy fiatal hölgyet, akinek a kezei nem oldalt lógtak, vagy botot fogtak, hanem elől valamivel foglalkoztak. Nagyon lassan haladt és előzni nehéz volt. Mikor megelőztem döbbenten láttam, hogy a telefonját nyomkodja. Lehet én vagyok maradi, de így aztán sok értelme van a túrázásnak…


Beérkezés: másodperceken múlt és lélekben már csak a tisztes beérkezés mozgatott de végül meglett. Először el sem hittem. J


Mindenkinek jó pihenést!

 
 
Norbert AlexanderTúra éve: 20162016.04.08 13:58:50
megnéz Norbert Alexander összes beszámolója

Hanák Kolos 2016 - csúcsidő


Immár majd két hónap telt el a Kiss Péter Esőáztatta Hitpróbás túrám óta. A kilátások most sem nagyon biztatatóak. Lassan három hete edzegetek és ekkor jövök rá milyen gyenge is vagyok, egy kis tornába már szinte mindenhol fájdalmat érzek, merő görcs mindenem. Bemelegítésként a múlt hétvégiei gyönnyörú napsütésben letúrtuk Jonatán testvérrel a Mátra Decathlon 25-öt.  Bár ezek alapján úgy éreztem: " hogy a lélek kész, de a test erőtlen"  de mégis , a test formálását szinte észresevettem, annyira lelki beszélgetéssé alakult az egész túra. Most már érzem, hogy lelkileg összeálltam. Hogy testileg e? lazítottam a héten, illetve a hasfalam pár napja fájt most kezdett el csillapodni. De biztos ami biztos, úgy érzem még most megyek el egy jó kis esőkabátért és egy fejlámpáért, mert ha holnap leszakad az özönvíz, meggyűlik a bajom a tereppel s a legfőbb cél újra a célbaérés lesz, nem pedig a szintidő...{folytatása következik: holnap reggel}


 


HOLNAP  REGGEL


"Hagyd az úrra az Utadat, bízzál benne, mert ő munkálkodik;".. Zsoltárok könyve 37,5


a pestről jövő buszsofőr a lehető legjobban próbálta megőrízni hidegvérét, mikor már a 10 utas próbált fölszállni a Kékesre tartó menetrendszerinti járatra, amikor már beállt és közölte hogy max 6 utast fér fel a buszra. Idén is indultak helyettesítő járatok, csak egy picit később érkeztek be. 


Ennek ellenére mielőbb indultunk ők pedig később, és mégis ők érkeztek fel előre Kékesre. A rajtnál sor állt a rendezők felkészítették a túrázókat:


- Ha tudja mindenki készítse elő az  1 400 Forintot..


- Euróban megfelel? - kérdezte valaki vicceskedve a tömegből


- Igen, de abból is 1 400 at kell fizetni - reagált rá még egy humorbomba. Bruhaha


RAJT-CSÓR HEGY 1. próba


Ilyen vicces kedvünkben indultunk neki e 36 km-nek. Az első komolyobb próba ezen a szakaszon a Som bokor felé tartó lejtmenet és a Csór-hegy felé való tüdőszűrős emelkedő. Számomra még mindig könnyebben ment a felfelé tartó emelkedés, mint a lefelé tartó sziklás fától fáig tartó lejtés. El nem tudom képzelni hogy tudnám ezt teljesíteni téli körülmények között a Kis Péteren a felétől felfelé is épp nehéz volt hát ahol még csúszik.


GALYATETŐ 2. Ppróba


Egyre szebb és tisztább idő lett ahogy folyamatosan csak haladtunk és haladtunk és haladtunk felfelé az országos kéken...mígnem becsatlakozott az eő, vagy a felhő csapadékkal. Így hát mint ez évben mindig, idén is esőáztatta Galyatető fogadott.


VÖRÖS - KÓ 3. próba


Tavaly Ősztól még sose fogtam ki olyan időt Galyatetőn amikor nem lett volna köd, így hát most így volt. Aki akart az itt tud az egyik legtöbb szintidőt nyerni, mert ig. Igazából kényelmesen lejt a talaj Mátraszentlászlóig. Így hát itt lehetett meghúzni a távot, főleg a piszkés legelő útvonalán, köszönhetően a "természetvédőknek" akik úgy gondolták fák nélkül jobban hasonlít egy legelőre. Most gondolkoztam el igazán, hogy ezen a túrán és ezen a szakaszán most vagyok először eddig mindig volt velem valaki. De most sem lehet panasz, mert most olyan valaki van mellettem és segít, akinél senki sem lehet jobb utitárs: Isten.


A teát idén is kihagytam, és megtéve a vöröskői emelkedő szakaszát, pecsét után kortyoltam jó párat mangó alma menta italomból.


ÁGASVÁR 4. próba


Az eső itt már monoton csapadékká vált és lehetett érezni a talajon hogy kezd felázni. Próbáltam egy kicsit kilépni, hátha megúszom a Muzslát dagonya nélkül. Itt nem igazán a kisebb emelkedők majd lejtők okozzák az igazi próbatételt, hanem a háromszög felágazása. Amely igen meredek legtöbb esetben sziklás vagy kapaszkodó nélküli füves tüdőszűrős emelkedő. 


MÁTRAKERESZTES 5.próba


Még csócszáltam egy pizzaszeletet a kávé és üdcsi után, felkészültem a lejutásra. Itt volt vagy lehetett volna még egy időnyerő szakasz, ha az eső már nem áztatta volna áta talajt és nem esett volna jobban. A lefelé való ereszkedés ugyancsak nem volt könnyű Ágasváron való leereszkedés, de Isten olyan cipővel áldott meg erre a túrára ami egyáltalán nem csúszott meg ezen a szakaszon. Csak az aljában a sár kedvéért azért ki kellett próbálni:) A túristaház után jött a p+ mátrakeresztesig tartó rövid szsakasza egy alma társaságában.


P-ra visszatérve már csakugyan át volt ázva a talaj, de azért azt hangsúlyozom messze más ez a Mátra a februári esős havas Mátrától. ez a 10-15 fok plusz teljesen más komfortérzetet ad. Még a csörgő patak melletti feláztatott túristaútvonalán.


MUZSLA 6. Próba


Mátrakeresztesi esőmegállós pihentető negyedóra után felkészültem az egy szuszra való letúrását a távnak Nyikom nyeregig. Az eső esett Tölgyes majd fenyves váltotta egymást, de végül az emelkedő megpihent vele együtt én is e fennsíkon. Vízkészletetim fogyóban voltak s pizzám is úgy gondoltam Muzsláig még kitartok velük. 1...majd 2...majd hoszzabb völgyes szakasz és 3... véget nem érő emelkedő után végre felértünk. a Pontőrök most egy nagyobb ponyva alatt lejjebb állítottak ep-t, de az a pár méter már nem volt akadály. Már csak egy próba van hátra...huh


SZURDOKPÜSPÖKI 7.próba


Indult az egész fel koncsúrokra majd le róluk. Majd sarasabb lett az ösvény, kalkuláltam az idővel és úgy voltam vele, ha most megnyomom lehet még a szintidő is meglesz. Isten adott erőt mert a túra ebben a szakazsában meg nem tudom számolni hány embert hagytam magam mögött. Míg nem megérkeztünk a táv legveszedelmesebb lejtőjéhez a Horka tetőhöz. A felét viszonylag könnyen le lehetett túrni, de a Diós patakig tartó részt már a legedzetettebbek ereszkedésést is megnehezített a csúszós sár. Hát még ami utána jött felvezetésként a szekérútra. itt éreztem úgy hogy most futok ki a szintidőből. Mert bár a legröviddebb emelkedő lehetett, de a legvégén és legfáradtabban és ami megnehezített a legátázottabban. Mindahányan voltunk más és más feljutást próbáltunk sokan visszacsúsztak én is inkább a szinttartással mint a minél előbbi feljutással voltam elfoglalva, de amikor megtörtént kitört belőlem a Haleluja. Hogy aztán még szembe nézzünk a szekérút nem lápos hanem cuppogós ragadós iszapjával. Szó szerint majdnem lekapta rólam a cipőmet. Annak örültem, hogy teljesítettem, ha a szintidő nem is jött össze...


...volna össze. 4 percen belül így is "befutottam". El sem hittem először. Másodjára aztán igen.


És hogy a test erőtlen még? ki ki ítélje meg saját belátása szerint mert bár sikerült ilyen távot eddig a lehető leggyorsabban teljsítenem először,  de egy hét elteltéve combizom görcseim lettek és most ezeket itthon írom pihenésre ítélve. Sűrűbb edzésterv szükségeltetésre inspirált most a Mindenható. Ámen

 
 
 Túra éve: 2015
OttorinoTúra éve: 20152015.05.02 16:03:42
megnéz Ottorino összes beszámolója

MÁTRABÉRC 2015.04.11. Táv: 55 km; Szint: 2734 m Szintidõ: 13 ó.

Fürgébb, mint a könnyû szél / Gyorsan jár, és messze ér / Nincs túra, ami kifog rajta / Hívja erdõ, nyári rét / Vígan marsol, jól kilép / És a szemét mindig nyitva tartja... (Loránd István - B. Radó Lili: Vidám úttörõ, részlet.)

A kedves túrázó barátaim évek óta zümmögik, hogy annyi marhaság után egy Bércet is illenék már csinálnom. FÉLEK TÕLE! Nem elsõsorban a szoros szintidõ és a távhoz arányítva nagy szintemelkedés riasztanak, hanem inkább a keskeny ösvényeken lezajló tumultuózus jelenetek. Mumus a szememben még a mátrakeresztesi 16:30-as zárlat is, amelynek a túlzott szigorúságára a megfelelõ ponton még rámutatok. Más túrákon számos alkalommal mentem már a Bérc egyes hosszabb, rövidebb szakaszain. A leghosszabb ezek közül a tavalyi Hanák Kolos (magunk között Harákolós) volt. Ezen voltak a legzavaróbbak a tömegjelenetek, amikor is a Bércen indult futók utolértek, és az ember úgy érezte, hogy mást sem csinál, csak félre áll. "Jobbról jövök! Balról jövök! Két oldalról jövök!" Akkor úgy gondoltam, hogy nekem ez nem buli, nem lesz Bérc, és kész! Késõbb, amikor megint szóba került a túra, elmondták, hogy a Bércen nem ennyire zavaró a tömeg, mert az igazi futók az elején elfutnak, aznap már nem is fogom látni õket, csak a futójelmezesek fognak kétszer, háromszor megelõzni, de azok nincsenek túl sokan; az pedig természetes, hogy a gyorsabb túrázók a megfelelõ helyeken (lehetõleg nem a szakadék szélén, nem a csipkebokros ösvényen) megelõznek. Ennyi kapcsolódó tapasztalat és információ birtokában fejembe vettem, hogy idén mégiscsak meg kell csinálnom a Bércet. Milyen szép lenne, ha a hetedik iksz megkezdését ezzel a túrával tehetném emlékezetessé. Nem mellesleg, ha sikerül a teljesítés, akkor megint csak rácáfolhatok arra a népi bölcsességre, hogy: "Öreg kutya nem csinál új kunsztokat." Nos, ennyi elõtanulmány és ideológia még egy vallásalapításhoz sem kell, gyerünk regisztrálni, mert ez már itt is kötelezõ! A személyes adatok alig jutottak el a drót másik végére, már jött is vissza mandinerbõl a három betûs kód, amit a kis nevezési cetlire kell majdan a rajtban ráírni. (Nincs három napos [!] várakozási idõ, meg irgum-burgum szuttyogtatás az orvosival, mint a tudjátok melyik túra elõtt? Igen, ott.) A kapott kódot heteken át, elalvás elõtt mindig elmormoltam, szavak kezdõbetûiként gondoltam rájuk, nehogy a rajtban kelljen majd rimánkodnom a rendezõknek, hogy elfelejtettem. (Telefonba írni az nagyon jó, fõleg, ha otthon hagyod, vagy ha épp a legrosszabbkor mondja fel a szolgálatot.)

Tóth Feri barátunk jóvoltából a szigethalmi illetõségû Józsival hárman érkezünk meg reggel háromnegyed hat tájban Gyöngyös legnevezetesebb pontjára a L\DL parkolóba, ahonnan tempóból el is zavarnak a sárgamellényesek. Nem messze, a mögöttes utcában hagyjuk a verdát, és alig több, mint egy perc múlva már ülünk (!) is a buszon. A viteldíjat a felszállás elõtt egy fiatal rendezõ már összeszedte, a sofõrnek csak annyi dolga van, hogy izzítson, és meginduljon becses rakományával Sirok felé. A busz hátsó fertályában ülök, és eszembe jut Olsen, aki mindig számon tartja a túrákon az "ivararányt". Esetünkben ez bûn rossz. Csupa, ereje teljében levõ kant látok. Kifelé néz az ablakon egy kendõs fej; várom, hogy az utastér felé forduljon. Jó, egy nõi hölgy már biztosan van a fedélzeten. A rajt felé utazván adunk egy kicsit a falusi turizmusnak; településeken keresztül hullámzik a bárkánk. A távolban a Gagarin hõerõmû és állni látszó füstfellege sokáig képben van. A vártnál hamarabb érünk Sirokra, leánykori nevén Kõkútpusztára. A közösségi ház kertjében már nagy a nyüzsgés. Akinek személyi sofõrje van, vagy simán hatra ide jött autóval, netalán itt aludt, az már elrajtolt, vagy éppen most szalad be az erdõbe. Higgadtságot erõltetek magamra. Mindent el kell végezni a rajt elõtt, nehogy a szintidõ terhére történjék az, amit a nevezés elõtt is el lehet intézni. Felkeresem a férfi WC kiterjesztett területét, ami aktuálisan a kertben egy fa takarása. A budi elõtt reménytelenül hosszú a várakozók sora. Cipõfûzõt spannolok. Igen hûvös van még, de már süt a nap, dzsekimet súlyba teszem, botokat rögzítem, maradék kakaót megiszom, hogy ne a hátizsákban kelljen a Kékestetõre felcígölni. Na, mi van még? Ja! Célba veszem a mozgó rendezõhölgyet, akinél meg lehet venni az itiner-ellenõrzõlapot, ha kiszámolt 1400 Ft-od van. Már csak elõ kell húzni a memóriából a hárombetûs kódot: BMK, beírni - Szia Andi! - és menni a rajtoltató sátorhoz. Ráírják a rajtidõt az itinerre és a kódos cetlire is (06:48), leválasztják a cetlit, és jó utat kívánnak. Nincs visszaút, elindulok a többiek után, a ház mögötti emelkedõn, be az erdõbe. A [K4] jelzés egy pillanatra elbizonytalanít, de aztán rájövök, hogy a Sirok vasútmegállót már kinõtte a rendezvény rajtja, és késõbb kötünk majd fel a [K-] jelzésre. Elõttem egy három fõs társaság megy laza, beszélgetõs tempóban, természetesen egymás mellett. Még bemelegítõ üzemmódban vagyok, nem fecsérelem az energiámat elõzésre. Vannak futók, akik nem így gondolkodnak, hanem inkább kicsörtetnek az avarba és megelõzik a társaságot. - Hová sietnek ezek? - kérdezi az egyik tag. {Az igyekvõk a tápcsatornájukon már végighaladt, ballaszttá vált táplálék által kiváltott erõs inger hatására szeretnének sürgõsen szabad távozást biztosítani feltorlódott béltartalmuknak. (szerk.)} - Szarni! - adja a lakonikus választ a másik, majd a hahota lecsengése után hozzáteszi: - A legtöbb fa töve már foglalt a környéken, szabad fát keresnek. Késõbb egyikõjük kiáll szerelvényt igazítani, a többiek is megállnak vele. A túrán többé már nem látom õket. Nemsokára elérem a [K-] jelzést. Majdnem 20 km-en keresztül ehhez kell igazodni, de ezen a túrán - kevés kivétellel - lehet a szünetmentes csordát követni. Gyönyörû idõ van, talán idén ez az elsõ igazán szép nap. Az emelkedõkön jólesik, amikor meglendül kissé a szellõ. Különféle hegyek, völgyek jönnek, a térkép szerint ilyen-tetõ, olyan-kõ, amolyan-hegy. Irigylem azokat, akik kenik-vágják ezeknek a neveit, és még azt is tudják, hogy a sok szürke domb között melyik a Tátra. A kezdõ szakaszt nem ismerem, nem tudom, hogy éppen melyik púpot mászom, melyik oldalán döcögök lefelé, de az biztos, hogy jóérzés lepillantani a hegy lábánál elterülõ településekre. Az egyik ilyen szépkilátású hegy tetején Masa Reni és társasága állnak félre frissíteni. - Sziasztok. Nyomban nyomom tovább, mert nem tudom hányadán állok, és mert Ferike az ideutazás alatt azt mesélte, hogy tavaly, a bandájukkal 4 óra alatt értek fel a Kékesre. Ötös átlag hegynek felfelé, nem rossz. Most még jó erõben vagyok, úgy érzem, hogy finoman körülírva: kéz érintése nélkül fel tudnék rakni egy malteros vödröt az elsõ állásra. ((c) Kármán Zsolt)... Ismerõs hely következik: A Jóidõ-nyaktól a Jóidõ-kútig csatlakozik a [S-]. Ez a szakasz a néhány év elõtti mátrai forrástúra hosszútávjának volt a része. Ha jól emlékszem a mostani iránnyal ellenkezõleg mentünk. Innen már jobban képben vagyok, szederjes fejjel mászok felfelé a Szederjes-tetõre, hogy aztán a mûfajunknak megfelelõen leroncsoljak róla. A lejtõ alján [KO] jeleket látok egy kiágazó ösvény fáin. Késõbb, újabb mászás után egy szép, zöldfüves lankán többen megállnak pihenni, tízóraizni. Lazítás közben a kitágult látóhatárban lehet gyönyörködni. - Nem mondod, hogy olyan messze van a Kékes! - mutat egy lány a fogpiszkálónál kisebb torony irányába. - Meg se szólaltam - válaszolja neki faarccal egy srác. A gyepen lefelé kocogok. Feldõl elõttem egy spori, mint egy liszteszsák. Régi vadkerítés maradványa hurkolta meg a lábfejét. Szerencsére nem történt baja, a fû tompította az esést. Fektében megnyugtatásképpen mosolyog, de azért egy másodpercre úgy marad, nem mozdul. Számos alkalommal találkoztam, sõt botlottam bele én is ilyen szemétségbe. Nem az iskolásokat kellene kihajtani erdõt takarítani, hanem elõször az ilyen, enyészetnek átadott, veszélyes csapdákat kéne eltávolítani a területért felelõs sóhivatalnak. A magas Börzsönyben is évek óta lehet ilyenekkel találkozni. Ám a túrázókat minduntalan kioktatják, hogy ne merjenek eldobni egy banánhéjat, mert az tájidegen és anyák vetélik el miatta a magzataikat. Megint egy ismerõs helyre ereszkedek, ez pedig a Domoszlói kapu. Többen ücsörögnek a frissítõpont körül. Én is kérek vizet a nagy poharamba. Olyan hûvös, hogy nem tudom csak úgy benyelni, a következõ domb megmászása közben kortyintok egyet-egyet a pohárból. Mire az ösvény eléri a legnagyobb meredekségét, az utolsó csepp is elfogy, mehet súlyba a pohár. Sokan kiállnak szusszanni egyet (, kettõt). Odaföntrõl Fûrész Andi mosolyog le, ezért muszáj egyvégtében letudni az emelkedõt.

1. EP. OROSZLÁN VÁR

Alig jövök lefelé egy kicsit, máris egy újabb emelkedõ állja utamat, majd megint lejtõ következik. Egy idõre el is veszítem a fonalat. Beszorulok egy, az én tempómnál lassabb vonat mögé, ezért inkább leülök egy út menti kõre, hogy most végezzem el a késõbbre ütemezett cipõtakarítást, úgyis egy ideje már idegen test érzésem van a bal cipõmben. Alig nyúlok a fûzõhöz, az ösvényen zakatoló, következõ vonatból már jön is a cukk: - Mi van? Kezdõdik? - kérdezi az egyik kocsi. - Semmi vész, csak ezt a katedrálist kell kidobnom a cipõmbõl - válaszolom. Az idei Kitörésen jég és hó volt, de valami mégis belement a cipõmbe; a Nagy-Szénás alatti pihenõben ültem le, és amint belefújtam az egyik topánkámba, már jött is a szurka: - Mi van? Csak nem lett poros? Értem én a tréfát, magam is szoktam viccelõdni, de legközelebb már akkor is elrejtõzök, mielõtt jobbra igazítanám a csomagomat, nehogy azt is meg kelljen magyarázni. Legközelebb a Markazi kapu környéke ismerõs. Itt már többször áthaladtam, leginkább az Ilona-vízesés felé, ami nagyon megkapó látványt nyújt, pláne amikor víz is van benne. A Markazi kapu csomópontja után hosszan kalandpark következik. No, nem egy mesterségesen kiépített, hanem egy spontán kialakult. Azok a fák, amelyek közvetlenül a keskeny, meredeken oldalazó ösvény mellett állottak, mind kidõltek a völgy irányába. Mindegyik fa gyökérzete egy-egy gödörnyi földet szakított ki az ösvénybõl. Mikor már tele van a puttonyod a gödörátugrálással, akkor a következõ nehézségi szintre léphetsz. Látható, hogy azokat a fákat, amelyek pont az ösvényre dõltek, megpróbálták feldarabolni, s ezt nagyra értékelem, a vastagokkal azonban nem bírtak elbánni. Ezeken nekünk kell átlényegülni. Beáll a sor. Ez még mindig nem elég, kirándulók jönnek szembe. Mindenki megpróbál a kölcsönös udvariasság szabályai szerint eljárni, de van olyan kiránduló, akinél az ötszázadik túrázóval szembetalálkozva érthetõen kiborult a bili, és jön, mint egy Tigris tank, nem nézve se istent se embert, se szakadékot. Az efféle nem várt akadályokra idõt kell tartalékolni, de mivel erre még nem nagyon volt alkalom, majd valamikor késõbb kell behozni a lemaradást. Egy kb. 15 cm átmérõjû, 2 m hosszú levágott ág megcsusszan az ösvény felé a hegyoldalban. - Hû, ezt le kéne lökni, nehogy valaki bokájára csússzon - mondom magam elé, és várom, hogy odaérjek- férjek. Egy elõttem várakozó hölgy meghallván a morfondírozásomat akcióba lép. Nem egyszerûen tovább csúsztatja, hanem felállítja, és úgy löki le a mélybe. Letapsolom a semmit a tenyeremrõl: - Na, ezt elintéztük! Lassan balra kanyarodik az út, magunk mögött hagyjuk a hegynek ezt a szerencsétlen oldalát. Emelkedõ tetején nagyobb szikla alakzat látszik. Jó jel, mert innen már nincs olyan borzasztó messze a Sötét-lámpa-nyerge, néhány kanyarral elõbb már láttam is a pózna hegyét a Kékesen. Nem szeretem túra közben méricskélni az idõt, de ez egy teljesen más tészta. Az órámra pillantok. Hát, a 4 órás Kékes nem valószínû, de ezt a nem várt, famászós terep számlájára írom. Jönnek még különféle kövek, sziklák, némelyikre kirándulók (panorá)másznak. Igazán egy nagy fakeresztnek örülök meg, mert most már tényleg itt a Sötét-lápa. Igaz, hogy innen még baromira fel kell csûrni, de ez egy sok mátrai túráról ismert szakasz, tudod mi vár rád, beosztással tudsz élni. A nagy kõrakás jellegû dombig langsam spazieren, azt balról megkerülve már barátságosabb emelkedõcske vezet a torony alatti síházhoz.

2. EP. KÉKESTETÕ

A pontõr srác kint bélyegez. A feltorlódott emberek itinerjeit pecsételi a sor vége felé haladva. A bódé lépcsõje elõtt is kígyózik egy sor. Az ott várakozó Rieder Bélától megtudom, hogy most hozzák a teautánpótlást, ezért a sokadalom. Így is 10 perccel túlléptem az erre a szakaszra tervezett 4 órás menetidõt, úgy döntök, hogy majd a Rudolf tanyai elágazásnál felállított frissponton iszom le magam, pedig kürvára szomjas vagyok. Valszeg betartottam azt a szabályt, hogy lassabban kell száguldani, mint ahogy az õrangyalom repül, mert amikor a teáztató kijárata elé érek, megjelenik az ajtóban. Szarabbul nézhetek ki a megszokottnál, mert a bent kapott Túró Rudija felét habozás nélkül felkínálja. Azt, aki kiállta a hosszú sort, és most ezeket a sorokat olvassa, (különösen Frinyó) kérem ne nagyon utáljon azért, amiért erélytelenül tiltakoztam az ellen, hogy az imént leírt jelenség visszamenjen a kijáraton, és soron kívül kihozzon nekem egy nagy pohár teát, és egy jól fejlett (albínó) Rudolfot. Nem is árulom el, hogy ki az életmentõm, nehogy Õrá nehezteljenek a népek. (Kriszta! Innen is grazie mille. Nem felejtettem ám el a Mars szeletet, amit beígértem.)

Majális jellegû kép tárul elénk a lesikló pálya kezdetén. A fûben pihengetnek, nyújtanak, beszélgetnek a túrázók. Nem tudom miért, de bennem is az a hamis érzet támad, hogy túl vagyok már a túra nehezén. Ezt elhessegetve Nagy Krisztával és az éppen felbukkanó Bubuval és Lestattal tartok, akik meglódulnak lefelé a [S-] jelzésen. Szegény kirándulók nem tudják, hogy mi ez a felvonulás; ebéd elõtti sétájukat zavarja a túrázók szakadatlan áramlása. Egyikük meg is kérdezi a rendezvény nevét, mert sejti, hogy nem véletlenül verõdött össze ennyi hátizsákos. Büszkén jelentem, hogy: - Ez a MÁTRABÉRC teljesítménytúra. A kérdezõ kistermetû, harmonikaorrú kutyája mellénk szegõdve fürgén kapkodja karika lábacskáit. - Pomber, te nem mész! - hallatszik a vezényszó. - Pomber!!! Mit mondtam? Idejössz! Pom! Pombeeer!... Csak semmi dresszúra kérem! Pomber is ember, õ is ki szeretné élvezni a szabadság ígéretével belobbanó kikeletet. Jólesik egy kis csevely a túratársakkal, de nem tart sokáig a lazaság, mert lassan függõleges felé közelít a lejtõ és senki sem szeretne figyelmetlenség következtében arcon leszánkázni a száraz, morzsalékos talajon. Ezen megfontolásból lemegyek csigába és lemaradok a többiektõl. Egy kidõlt fatörzs átlépésekor így is megcsúszok, és csak egy hajszál választ el attól, hogy ne tudjak visszajönni hídból. Tavaly ezen a terepen leheletnyit nedves volt a talaj, és emiatt nem csúszott annyira. Persze az akkori ereszkedés is feszült figyelmet igényelt. A hosszú lejtõ alján fellélegzek: Ezt megúsztam. Sajnos van olyan is, aki az út szélén ül, bokáját tapogatja és azon bosszankodik, hogy végre ilyen szép idõ van, és õ meg nem tud tovább túrázni. A Som-hegy-nyeregnél a [S-] balra elhagy Mátraháza irányába, és a [S4] jelezte további lejtõ már sokkal barátibb, a vége felé még bele is lehet kocogni. T betû szárán megyek, amikor elérem a [P+] keresztezõdését. Mielõtt balra fordulnék, félrevonulok egy percre az enyészetnek átadott óriás hordó szomszédságába, hogy aztán tovább menjek a Hidasi erdészház felé. Egészen idáig néhány átfolyástól eltekintve aszály volt az utakon, de itt a 24-es úttal párhuzamos [P-] / [K-] turistaút a Téli Mátra XL-en mutatott képére emlékeztet. Nem csodálom, hogy vannak akik unják kerülgetni a sarakat, és inkább kint mennek a mûúton. Én inkább maradok a talpkímélõbb verziónál. Hamar elérem a Mátra-nyerget, ahol átkelek az úton a Csór-hegyi oldalra, de elõbb elengedek egy falka motorost; hadd menjenek a kemény fiúk. Benzintyúkok nincsenek velük. [K-] Ez a domboldal is inkább a meredekek közé tartozik, de nyugiban erre is fel lehet menni kiállás nélkül.

3. EP. CSÓR-HEGY [Kérjük, értéktárgyait ne hagyja õrizetlenül!]

Hosszan megyek a gerincén; ha ráérnék, több figyelmet szentelnék a Parádsasvár felé nyíló, megkapó kilátásnak. Inkább arra figyelek, hogy a szûkebb ösvényen ne tépjék le rólam a ruhát a tüskés bokrok. Tényleg! Pólóra kéne vetkezni, mert már kifejezetten meleg van. Na, majd a következõ ellenõrzõponton meglátjuk. A hátam mögött valaki bemondja, hogy túl vagyunk már a 25. kilométeren. Egyáltalán nem vágytam rá, hogy a fejemhez vágják, hogy még 30 kilométer van hátra, még ha oly izgalmas is ez a túra. Lekanyarodok a Galyatetõ felé vezetõ mûút mellé. Egy autó parkol a padkán, és egy asszony figyel abba az irányba, amerrõl jövünk. Vár valakire. Amikor mellé érek a "Kitartás!" köszöntéssel buzdít. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy ha kérnék tõle egy pofa vizet, akkor az elfogyasztása után sokkal kitartóbb lehetnék, de ugyanolyan rövid pillanat alatt elvetem az ötletet, mert nemsokára itt lesz a várva várt Rudolf tanyai elág az õ frisspontjával. Egy darabon egymás mellett megy lazán a mûút a turistaúttal, de aztán megint mászás következik, ami nem meglepõ, hiszen a nevében is benne van, hogy a Galya az egy tetõ, aminek márpedig fent kell lennie. A távolban egy panoráma épületet látok a hegyoldalban. Többször nem nézek arra, mert gusztustalanul messze, de fõleg magasan van. Most már kifejezetten tûz a Nap, nem halogatom tovább a vetkõzést, kiállok, hogy a hátizsákba gyûrjem a vékony pulómat. Így már kellemesebb a létezés a hullámokban érkezõ tavaszi szellõben. Jóval elõttem Mezei Laci alias Szõri nyomul az emelkedõn Klári nélkül, pedig ez inkább fordítva szokott elõfordulni. Éppen a frissponton érem utol. A sarkára állított hatalmas vizes ballonból öntik a poharába az utolsó cseppeket. Nekem már azt mondja a srác, hogy elfogyott. - Asszátok meg! Teljesen ki vagyok aszva. - fakadok ki dühösen. Az itteni frissítésre fölöttébb számítottam. Az autóval, ami nem tudom mire vár itt, már rég felmehettek volna a Galyára utánpótlásért. Van nálam vésztartaléknak egy energiaital, de az nem éppen a szomjoltó tulajdonságáról híres. Lacival megyek tovább, és amikor visszanézek, a srác megint sarkára állítja a ballont és az utánam jövõnek még facsar egy kis vizet. Úgy látszik nem voltam neki szimpatikus. Háborgok, hogy egy ilyen "szigorú" túrán ilyesminek nem lenne szabad elõfordulnia, fõként nem, hogy a regisztráció is a részvétel elõfeltétele volt. Hallván a szitkozódást, a hátam mögött egy kõkemény hölgy, megjegyzi a barátnõjének, hogy: - Így jártunk, ez van, új fejezetet kell nyitni. Nem tudom, hogy nekem is címezte e a mondandóját, de rettentõ szellemes és fõleg nagyvonalú a rendezõséggel szemben. Van a zsebemben három szem töltetlen Negró, az egyiket kibontom, hogy ne száradjon ki még jobban a szám. Laci nyomában baktatva kaptatok fel a GT-re. Odafönt mindenki a kocsma felé indul. Felködlik elõttem a több túráról ismert, ilyen alkalmakkor mindig zsúfolt Gertrúd. Inkább szomjan döglök, de most sem merem a drága idõt sorbanállásra fecsérelni. "Nyitok egy új fejezetet", és a pont felé irányítom lépteimet. Az építkezés elõtt Tóth Feribe botlok. Másfél literes ásványvizes palackot visz a kezében. - Kérsz egy kis szódát? - kérdezi. Nem engedem meg magamnak, hogy egy ilyen szintes túrán a sporttársak által cipelt bármibõl fogyasszak, nem vagyok híve a serpa rendszernek, és már úgyis gyötör a lelkiismeret, hogy nem álltam ki a sort a teáért a Kékésen. - Köszönöm, nem kérek, a következõ teáztató pontig valahogy kibírom - hallom kívülrõl a saját hangomat. Még 4 km. Bagatell. Van még két Negróm... A kilátó felé vezetõ lépcsõn tesztelem az erõnlétemet: amikor szerpentinezik egyet a lépcsõ, többekhez hasonlóan én is levágom a hurkot egy kitaposott ösvényen. Megy minden további nélkül, ez egy kicsit megnyugtat.

4. EP. GALYA KILÁTÓ

A kilátó tövében naiv mûvész fújja a flótáját. Azért naiv, mert azt hiszi, hogy tud zenélni. - Ez egy büntetõpont? - kérdezem a pontõrséget. - Ilyen próbatételrõl nem olvastam a túra kiírásában. Fájdalomdíjul a pecsét mellé kapok egy falatka tejcsokoládét, amit rögtön az arcomba tolok, mielõtt még elolvadna. Lefelé menet egyszer csak hátba vág a Petit Fleur elsõ néhány üteme kilátótövi stílusban. Na ne! Ezt az örökzöldet azért nem kéne letiporni! Hogy ne halljam a hangászt, én bõdülöm el magam kocsmatenor hangon: - Põõõti flõõõr, lá-lá-lá-li-le-lúúú... A kirándulók nézik, hogy mi lelt. Hadd nézzenek, majd megtudják, ha felérnek a kilátóhoz. (...) A Téli Mátráról és a Hanák Kolosról ismert, enyhén hullámzó, de jól tolható szakasz következik [K-] / [P-]. Tökösebb kirándulók a parkolótól eljönnek akár a Piszkés-tetõi csillagdáig is. A Bõgõs-rét felé elbúcsúzó [P-] meredekén nem látok vállalkozó szellemû kirándulókat. A sporttársak valahogy beragadhattak a Galya-tetõi öblögetõbe, mert ezen a szélesebb úton alig elõzött meg valaki, és elõttem is enyhén szólva ritka a mezõny. Az imént említett leágazó után kitett helyre érek; ezerrel zsendül a tavasz. Megpróbálok mihamarabb lelankázni Mátraszentlászlóra, ahol feltétlenül innivalóhoz kell jutnom, mert a nyelvem helyén már csak egy darab tapló van. A teáztatóhoz balra kell egy párméteres kitérõt tenni. Józsi éppen végez a frissítéssel. Wehner Gézával üdvözöljük egymást, aztán a teás kancsókhoz rontok. Szerencsére itt nem fukarkodnak a teával, egymás után töltõdnek, ürülnek a mûanyag edények; a túrázók szivacsként isszák fel a létet jelentõ lét. Úgy lehúzok másfél litert, hogy meg se kottyan a bendõmben. Átveszem az ellátmány mûzliszeletet, és visszaindulok az útvonalra. Laci érkezik fentrõl. Amikor megtudja, hogy tea és mûzliszelet van a kitérõ végén legyint egyet, és tovább jön velem a következõ pont felé. Ja kérem, aki gargalizált a Galyán... A kilátó, ahova megyünk, kilátszik a fák közül. Nem tûnik túl magasan fekvõnek, de miért lefelé megyünk? Tudom, hogy fokozott emelkedõvel fogunk fizetni ezért, de sebaj, mindent vidáman, anekdotázgatva mászunk meg, ami csak elénk kerül. Jelzések terén ellentmondás van az itiner leírása és a térképen- meg a fákon láthatók között, de bízom Laci rutinjában, a sokadik Bérc után biztosan nem téved. Helyes döntés, a [K3] tényleg oda vezet minket, ahova mennünk kell.

5. EP. VÖRÖS-KÕ KILÁTÓ

Laci évõdik a pontõr hölggyel, mondván, nehogy baj legyen abból, hogy csak kézjegyével látta el az igazolólapot. Nem mertek rábízni egy pecsétnyomót? A kilátótól lefelé jövet látszik legjobban a mátraszentistváni sípálya. Rácsodálkozok egy kiterjedt hófoltra, ami a pálya egy takartabb részén fekszik. Pólóban majd' megpusztulunk a melegtõl, ott meg éppen csak, hogy nem síelnek. (Tényleg, miért nem?) Nem kell ide Kilimandzsáró, nem kell ide Alpok, a hazai pár méter szintkülönbség is produkál érdekességeket. Elhaladunk a falu fölött. Laci elmondja, hogy régebben a temetõ felsõ oldala mellett vezetett a turistaút, most pedig az alsó mellett. Van, aki zsigerbõl most is fent megy. Az eddigiekhez képest ez egy kifejezetten lájtos szakasz, rá lehet pihenni az ágasvári történetre. Visszatérünk az elõbbi kilátó miatt elhagyott [K-] jelzésre, ami egy poros, darabos útként vezet tovább. Egyelõre még megy a jópofizás, de a szamárkõi elágazástól [K3] jelek vannak a fákon, s ez elõrevetíti a közeli jövõnket, amikor beszéd helyett inkább lihegni fogunk. Ágasvár tekintetében inkább a lejöveteltõl félek, de amikor felfelé lépegetek a túlméretezett sziklalépcsõn, behúz a jobb belsõ combizmom. Jól nézek ki, ha igazán beleáll a görcs a combomba, akkor se föl, se le. Sikerül stílusváltással elûzni a komolyabb görcsöt. Felérünk egy kisebb platóra. Ferikével futok össze, de pár perc múlva már megint "szétszóródunk".

6. EP. ÁGASVÁR (koránt sem a) CSÚCS

Somolygok magamban az itiner bevezetõjében olvasottakon. Többek között kérik a sporttársakat, hogy a dohányzást abszolút mellõzzék. Lehet, hogy a pontõrök nem olvasták? Néhány lépés után felmutat valaki egy hatalmas borzas fejhez hasonlítható alakzatra. Igen, oda még fel kell mászni. Aki nem számított erre, annak egy kicsit nehezebb lesz a feljutás, de hát csak semmi csüggedés, lesz még rosszabb. Még jobban feltorlódik a mezõny, de most nem siet senki, ritkul a levegõ. Alig érünk fel a "várfokra", máris azon gondolkodhatunk, hogyan jussunk le a legkisebb esélyt adva az aláhullásnak. A szárazság miatt kemény, apró göröngyök rettentõ alattomosak, fától fáig kell megtervezni a menekülõ útvonalat. Van aki bothasználat mellett is hanyatt esik. Nagyon gáz itt a sziklákkal tarkított ösvényen elesni. Lassan sikerül szerencsésen leereszkedni, apróbb zúzódásnál komolyabb sérülésrõl nem értesülök. A lejtõ alatt megleljük az iménti alakulatról elnevezett turistaházat. Ha a fene fenét eszik, akkor is leülök két percre az ellátmány almával. Nem tudom úgy enni, hogy ne legyen csupa ragacs tõle a kezem. Bosszantó. Na, õ volt az utolsó ideérkezõ sporttárs, akinek a kérdésére elmondtam, hogy: "Nix Kontrollpunkt, nur Apfel fressen", mert most már tovább kell menni, vigyázva, hogy ne álljak be olyan vonatba, amelyik nem a [P+] jelzésen megy, hanem a kerülõ [P-] úton. Beszámolókban olvastam, hogy ezt már sokan megszívták. Nem nagy cucc, de szoros idõbeosztásnál mégis számít. Mit mondjak? Innen sem a legkellemesebb a leereszkedés. Amikor egy kicsit bele lehetne kocogni, akkor is fékezni kell a torlódás miatt. A nevére rászolgáló Csörgõ patak mellé érve (most már jó a [P-]) egyre gyakrabban nézek az órámra amiatt a stresszelõ mátrakeresztesi 16:30-as snitt miatt. Azért egy alkalmas átfolyásnál szakítok egy percnyi idõt arra, hogy lemossam az alma levétõl ragacsos kezeimet és a botok fogantyúit. Hû de hosszú ez a patak! És egyre jobban csörög. A szárazság kontrasztjaként gyakori az igen sáros részlet, de mindegyiket meg lehet úszni szárazon. Egy óra elõnyöm már biztos nem lesz a zárlat elõtt. Végre elérem a település elsõ házait, de még sokat kell kaffogni az utcákon, hogy meglássam azt a kis hidat, ami átvezet a pontra.

7. EP. MÁTRAKERESZTES

Negyven perc a zárlatig. Ez az elõny soknak is tûnhet, de akár egy kisebb probléma, vagy egy kicsivel alacsonyabb átlagsebesség ezt drámaian le tudta volna apasztani. Úgy gondolom, ezt még a régebbi idõk tömegrajtjára találták ki, és elfelejtették utána húzni a mostani 06:00-07:00-ig történõ rajthoz. Szerény véleményem szerint 17:00 lenne a reális zárás idõpontja. Mindegy. Hál' Istennek ezzel most nem kell gyötörnöm magam. Tartom a nagy poharamat a málnaszörpös kancsó alá. Hû, de hideg! Kenyeret nem bírnék lenyelni, meghámozok egy ellátmány kockasajtot, ez lesz a hátralevõ táv üzemanyaga (meg még egy). Nagy Kriszta, Bubu és Lestat érkeznek. Társaságukban elkortyolok egy újabb pohár málnát, és az "Úgyis utolértek!" - mondattal, fél órával a zárlat elõtt elbúcsúzom tõlük. Az egyik rendezõ emelthangon tájékoztatja az utazóközönséget, hogy aki nem kívánja folytatni a túrát, az felszállhat a nemsokára induló (dög)buszra. - Lúzerek. Mormolom magam elé, miközben megindulok a [P-] folytatása felé. Mellettem felnevet egy túratárs, aki meghallotta félhangos megjegyzésemet. Most kell nyugalmat és türelmet parancsolni magamnak, hosszú, szivatós szakasz elé nézek. Milyen jó, hogy van róla emlékképem a tavalyi résztávról. A végsõ gyötrelem kapcsán legtöbben a Muzslát szokták emlegetni. Emberek! Elõször a Nyikom-nyeregbe kell felhúzódzkodni, az a nem semmi, utána a Muzsla "csak" ráadás. Szentigaz, hogy mire a lábáig elérsz már nagyjából el vagy készülve az erõddel. De ne szaladjunk elõre! (Nem is tudnánk.) Közvetlenül Mátrakeresztesrõl felemelkedõben vannak a legmeredekebb méterek. Feltekintve látod, hogy a magasban bekanyarodnak az elõtted járók egy sötét fenyvesbe. A kezdeti emelkedõ után megszokod, hogy csak mész, csak mész, és mindig csak fölfelé. A mögöttem jövõ társaság egy tagja azt meséli a többinek, hogy azért nem szaggatja szét magát, mert holnap még el akar menni a gödöllõi canga túra valamelyik távjára. Ha valaki ennek a túrának az utolsó etapjában egy következõ napi fizikai teljesítményen tud ábrándozni, akkor az az illetõ igazán kitûnõ erõnléti- és mentális állapotban van. Ámbár valószínû, hogy amikor majd egyre feljebb jutunk, folyamatosan zsugorodni fog a holnapra vizionált biciklis táv. Ahogy hallom a felsorolt választékból a legrövidebb a GÖDÖLLÕ K5, ami valójában 4,3 km. Ez a pedál nélküli, mûanyagból fröccsöntött kategória, hogy a másfél évesek is indulhassanak, de az is lehet, hogy direkt a leharcolt Bérceseknek kreálták. (...) Lombhullató után megint egy fenyves részlet, de ezután még mindig nem a Gyíkom-nyeled következik. Keresztezõdés után kizökkent a monotóniából a ráerõsítõ emelkedõ. Megint több embert látok magam elõtt. Most már mindenki türelmes, nem kapkod, a gyorsabbak már rég elinaltak. Egy nagyobb lépés után megint behúz a combbelsõm, de most erõsebben, mint az Ágasvárnál. Kellett nekem viccelõdnöm a lúzer busszal. Mire tudok itt felszállni, ha valami történik? Maximum egy bércre. Esetleg nyeregbe pattanhatok, de az alatt nincs ló, és néhány százmillió évig még nem is megy sehová. Egy darabon húzósan megyek tovább, de aztán valahogy sikerül kirúgnom a lábamból a görcsöt. A fájdalmát még érzem, de funkcionálisan már nem akadályoz. Nagy Kriszta megy el mellettem. - Ugye mondtam, hogy utolérsz? - mondom a mögötte gomolygó porfelhõnek. A lejtõk valamelyikén talán még beérem, de nem sok esélyt látok rá, Kriszta az utóbbi idõben megtáltosodott. A fák törzsei között fényt próbálok felfedezni, de az alagút vége csak jóval távolabb lesz. A tisztáson csatlakozik a Pásztóról feljövõ [Z+] jelzés, ami meg nem mondom, hogy melyik teljesítménytúra útvonalában van, de már volt hozzá szerencsém. Ide akár ki is lehetne tûzni a Nyikom-nyereg táblát, persze nem alumíniumból. A réten egy pici levegõhöz juthatunk, de aztán megyünk ám még feljebb. Nemsokára egy domb aljába ér az alkalmi csoport. Jó meredek, sokan azt hiszik, hogy ez már a Muzsla, pedig ez csak a nem is olyan sokkal kisebb tesója. Eddig csak Elõmuzslának neveztem magamban, de most nézem, hogy a térképen Ólom-tetõ a böcsületes neve. Végre nem egy mindenhol megtalálható, gyakori elnevezés. Megmászása után hosszas hullámvasutazás következik. Egy pontról nézve jól körvonalazódik az igazi Muzsla. Egy hölgy elkeseredetten sóhajt fel, amikor partnere megmondja neki, hogy mit is lát maga elõtt tornyosulni. Az is egyértelmû, hogy megmászásához elõbb le kell ereszkedni a nyergébe, és csak aztán indítható ellene támadás. Elõttem is sokan rugdalják a sötétszürke port, sietünk az utolsó magasabb alakulat lábához, hogy minél elõbb nekimehessünk. Alulról nézve ez egy elég tisztességes domb, de itt már felszabadulnak a tartalék energiák, és mindenki egy kicsivel jobban ránehezedik a gázpedálra. Szélesebb az ösvény, ki-ki kedve- és finiselõ erõnléte szerint igyekszik túllenni ezen a híres, hírhedt ponton. Illúzióromboló, hogy a csúcskõnél most nem a megpihenõ túrázók, és a pontõrség látható, hanem valamilyen talajvizsgálattal szöszmötölõ emberek bitorolják a környékét. Néhány méterrel tovább kell menni a pecsétért.

8. EP. MUZSLA

Nem pihenek, lassan elindulok lefelé. Egy tisztásra érve szembõl cirógat meg a késõdélutáni Nap. - Jaj de jó! Most már végig elkísér bennünket a Napocska - mondom megint csak úgy félhangosan gondolkozva. - Mi lenne jó?! - kérdezi az elõttem menõ hölgy összevont szemöldökkel hátranézve. Kezdetnek jó lenne egy forró pezsgõfürdõ, aztán majd ami kialakul. Fennhangon csak annyit mondok, hogy: - Nagyjából nyugatnak megyünk, ezért a célig elõttünk jár majd a Nap. Comprende? Semmi válasz, lelassítás, telefonálás. Elrongyolok mellette és tovább rúgom a port. Én kilõttem a telómat, nehogy itt hívjon fel valaki loholás közben, a semmi ágán. A nem túl meredek lejtõket a legtöbben megkocogjuk, a közel szintben haladó ösvényszakaszok megmaradnak "pihenõnek". Jó lehet a térerõ, mert egy mögöttem igyekvõ túrázó is telefonál. A vevõ oldali beszélgetést végig hallom. Szétszóródott csapata felõl tájékozódik. Az egyik tag elõtt ott van még a Muzsla, de a másikat már nem engedték tovább Mátrakeresztesrõl, majd vissza kell hajtani érte. Tovább porolok. A lassabb vonatokat és a tojásokon lépkedõket az elsõ adandó alkalommal óvatosan meg kell elõzni, hogy a fékezésre már ne kelljen energiát fecsérelni. Eljön az elsõ Muzsla utáni emelkedõ. A mögöttem kocogó meg is jegyzi, hogy odafönt a ponton azt mondta valaki, hogy onnan már csak lefelé kell menni. - Ez a két Koncsúr közül az egyik, azt hiszem a nagy, de most nem nézem meg a térképet - szólok hátra. - Lesz még egy-két ilyen hupli, de nem számottevõ. A Diós-patak völgyébõl pedig majd meredeken ki kell mászni, de az direkt jól fog esni a sok lefelé tiplizés után. Elõttem valaki elõhúzza a GPS-ét és kéretlenül bemondja, hogy mennyi van még a távból. Rosszul hangzik, soknak tûnik, a francot sem érdekli. Olyan jól éreztem magam, már a célegyenesre gondoltam, erre elbacca az áhítatot. Késõbb kiérünk egy még porosabb, kövesebb, de szélesebb útra. Úgy emlékszem tavalyról, hogy ez már egy tágasabb mezõre vezet, és onnan már nincs messze a patak völgye. Valamivel korábbra képzeltem, de most már egy-egy nyíltabb résznél lelátni oda. Kondenzcsík tovább. Jön fölfelé egy férfi kisgyerekkel. Úgy gondolom, hogy bércezõ hozzátartozójuk elé jönnek. Odakiabál nekik egy nõ: - Mennyi van még? A férfi azt válaszolja, hogy bizony még sok! Van az három kilométer is. Erre már mindenki gurgulázva kacag, aki hallotta a választ. Egymást rég nem látott cimborák találkoznak össze és két oszlopba fejlõdve, belassítva érdeklõdnek egymás retyerutyája hogyléte felõl. Az onokáktól kezdve az ángyikájukon keresztül egészen az öregapjukig végigkérdeznek mindenkit, de azt már nem bírom kivárni, hogy visszahúzódott e az ipa aranyere, inkább kockáztatom, hogy belehullik valami mezei pöcök a cipõmbe, átvágok torzs közt kelõben a teplincen, csak hogy eléjük kerülhessek, mert már nagyon fogytán a cérnám. Lekászálódok az egy ember szûk, mély, sziklás, meredek ösvényre, ami a patakhoz vezet. Egyszer csak szembe találom magam valakivel, aki visszafelé törekszik, hogy a botját odanyújtsa a barátnõjének, mert az nem bír lejönni nélküle. Ez már annyira valószerûtlen, hogy röhögni és csuklani kell tõle egyszerre. Valahogy elsasszézunk egymás elõtt. Na, végre itt a patak. Alacsony a vízállás, de akár nedvességállást is mondhatnék. Egy sikkes szökkenéssel a túlparton termek. Jöhet a sok, tömény lejtõ után a jólesõ, izomnyújtó, utolsó mászás, kifele a patakvölgybõl. Lentrõl látom, amint az emelkedõt leküzdöttek jobbra ráfordulnak az igazi célegyenesre. Engem is felröpít az eufória. A széles [P-] / [Z-] úton már mindenki ereje és vérmérséklete szerint nyomhatja, nincs kerülgetés. Feszítõ érzetem szerint félre kéne állnom egy percre, de mindenképpen be akarok érni hét elõtt, mert most már nem a szintidõvel viaskodok, hanem a menetrenddel. Nem akarom lekésni a 19:10-es buszt, hogy Ferikének és Józsinak - akik valamivel elõttem járnak - ne kelljen rám várniuk Gyöngyösön egy órát. Igen, ott látom a templomot. Szembe vele pedig ott terül el az oskola. De miért nem jön már közelebb az a templomtorony? Bubu ér utol. Együtt finiselünk a Szurkosplüssblöki felé vezetõ, keményre döngölt földúton. Egy kanyar, még egy, és már egy igazi utca aszfaltja lapogatja a harántsüllyedésemet. Az utcára kitelepült élelmes pincészetek vendégei borozgatva figyelik az érkezõket. - Tapsolhatnának is, mint egy Maraton futás nézõközönsége a célegyenesben - vetem oda Bubunak. - Hajrá Pore?ki Delfin! - harsan fel a kiáltás egy asztal mellõl. Rögtön odafordulok, hogy megköszönjem a bíztatást, amit a rajtam levõ póló, azaz a felirata váltott ki. ("Pore?ki Delfin, I did it!") És íme, itt a szurdokpüspöki iskola, a cél. "MÁTRABÉRC, I DID IT!" Egy olyan túra útvonalán mentem végig, amely jelezve van minden valamirevaló Mátra térképen. Leírhatatlan érzés. Az udvaron az érkeztetõ lányok ráírják a papíromra a célba érkezés idejét (18:43); az utolérhetetlen (!) Nagy Kriszta gratulál, én is neki, és irány az aula, ahol semmi perc alatt a kezembe nyomják az oklevelet, a kitûzõt és egy pici, méhsejt alakú üveg mézet, címkéjén a túra paramétereivel. Az oklevél szerint egy óra öt percet hagytam benn. Hihetetlen. A lányoktól még egy szponzori gyümjoghurtot is kapok, sõt még a jutalomfalat töltött káposzta elfogyasztására is jut idõ. Ferike és Józsi már egy ideje itt fürdõznek a cél felemelõ hangulatában, én is merítek egy nagy adagot belõle, hogy legalább hazáig kitartson, még ha Gyöngyösig állni kell is a buszon...

Ottorino



 
 
nagypapaTúra éve: 20152015.04.21 15:45:24
megnéz nagypapa összes beszámolója

 


  Múzsla


  2015


 


  "Feküdj le ide" - mondta a piros ruhájú fiatalember és egy közeli padra mutatott. Vonakodva megtettem, miközben aggodalmasan néztem, hogy egy ruhaszáritó csipeszhez hasonló eszközzel közelit felém. - "Mit akarsz ezzel a szerkezettel?" - kérdeztem gyanakodva. - "Megmérem a pulzusodat" - válaszolta. - "Mennyi szokott lenni?" - "68 és 72 között" - közöltem. - "Jó, most éppen 160


 

 
 
ZeteTúra éve: 20152015.04.20 17:58:29
megnéz Zete összes beszámolója
Ismét a Mátra Bércein

Egy év kihagyás után újra részt tudtam venni ezen a számomra oly kedves túrán.

Meglepetés meglepetés hátán fogadott. Elõször is a túra annyi sok év után új helyszínt kapott: a megszokott, igaz kõ-nomád régi rajthelyet a Sirok vasútállomást felváltotta egy másik helyszín, Kõkútpuszta. Aztán: megszûnt a régi típusú túra füzet, benne a korábbi túra teljesítõinek nevével. Van helyette egy A4 méretû papír, igaz egyik oldala színes térképvázlat, ami - megjegyzem - nem sokat ér. Az elõzetes regisztráció már csak hab a tortán.

A Mátra viszont hiba nélkül hozza magát: zöldellõ természet, fõleg az elsõ szakaszon ritkán járt utak, bozótosok, tarvágások, és gyönyörû kilátások.

Több hét elõzetes futós készülés után úgy gondoltam, ebben a remek idõben magamhoz képest csúcsteljesítményre leszek képes. Nem éppen így lett, bár a leggyorsabb korábbi idõmet végül megjavítottam.

A rajt után egybõl alaposan meglepõdök: a szomszéd irodában dolgozó kolléganõ köszön rám - nocsak! Remélem, sikerrel jár (Igen!) Próbálok kocogni, de csak rövidebb idõkig bírom, nagyon ólmosak még a lábaim. Így aztán nem erõltetem, kivárom, mígy bemelegszem. A Gazos-kõig egy hosszú sor mögé szorultam, csak utána tudtam elõzni. Itt már jobban éreztem magam. Oroszlánvárhoz meglepõen könnyen felkapaszkodtam, és csak rövid italfelvételre álltam meg, nyomulás tovább. A következõ sorozatos emelkedõk is könnyen mentek, de a Domoszlói kapu utáni meredélyen nagyon meglassultam, amiben nemcsak a néhol járhatatlanná vált ösvénynek volt szerepe. A Kékesre 3:40 alatt küzdöttem fel magam. A síházban felszolgált teáról a hosszú sor tlátva lemondtam. Az étteremben 10 perc sorbanállás után 10 perc alatt fogyasztottam el a vásároltakat és spuri tovább. Kocogás, ereszkedés, kocogás után könnyen feljutottam a Csór-hegyre, immáron az országos kék jelzésen. Sokan voltak elõttem a Hanák mezõnyébõl, sok elõzés lassította le a gyorsabbakat. Úgy számoltam, hogy Galyán csak 10 percet pihenek (ebbõl végül 15 lett) és csak Mátrakeresztesen állok meg újra.
A Galyatetõ utáni rész emlékezetes volt: két évvel korábban itt összefüggõ havas-jeges szakaszok nehezíteték a dolgot, most viszont ragyogó minõségû utakon, kellemes tavaszi napsütésben igazi örömtúrát lehetett itt csinálni. Sikerült jó tempóban megkocogni ezt a szakaszt, de Ágasvár elõtt-után elfogytam. A turistaháznál annyira kidõltem, hogy le kellett üljek a padra, alig kaptam levegõt. A patakhoz már csak lassított tempóban tudtam lejutni, futásról már szó sem lehetett, pedig a terep itt is kedevezett volna ehhez.
Mátrakeresztesen nem volt kedvem maradni, 5 perc után indultam is tovább. Nagy nehezen kínlódtam fel magam az elsõ km-eken, de utána se lett könnyebb. Itt már csak arra tudtam koncentrálni, hogy valami minimálisan elfogadható sebességet tudjak tartani folyamatosan. Rossz érzésekkel caplattam fel a Muzslára, mert éreztem, hogy lefelé nem fogok majd tudni úgy futni, ahogy szeretnék. Mindkét talpamon hólyagok nõttek, nagyon keserves volt így haladni.
A Diós-patak elõtt egy sérültnek tûnõ túrázó szólított meg, kiderült, csak elfogyott a vize és teljesen kitikkadt. Kisegítettem a tartalékomból és nekivágtam a végének. Szurdokpüspökit meglátva azért még összeszedtem magam annyira, hogy az utolsó km-t kocogva tegyem meg.
Végül is 11:10 alatt sikerült beérnem. Kis várakozás után pedig hozzájutottam a 9. teljesítésért járó homlokpánthoz is (nagyon tetszik!)
Ezúton is köszönöm a rendezõségnek a munkáját!
Szeretnék jövõre is jönni.
 
 
regulatTúra éve: 20152015.04.18 10:15:38
megnéz regulat összes beszámolója

Azt hiszem minden gond nélkül lehetne a szervezõket dícsérve dobálózni a grandiózus jelzõkkel. Joggal. Hazai viszonylatban ha ez lenne az etalon, akkor... az nagyon jó lenne. Részemrõl elsõ próbálkozásnak a Muzsla pont elég volt... a Mátrával nem vagyunk igazán barátok. Részletesebben a blogban.

 
 
stabatTúra éve: 20152015.04.14 18:13:31
megnéz stabat összes beszámolója

Mátrabérc elõször


2.40-kor kelek, legkésõbb a csapat tagjai közül. Reggelire egy kis pirítóst eszek márványsajttal, még a tea is belefér. Már röpülök is az éjszakában, Tomi jön értem kocsival, nemsokára (Verõcén) csatlakozik Lajos (Zúzó), Zoli és egy másik Tamás. Az út eseménytelenül telik (leszámítva a gödöllõi megrögzötten piros lámpát), kellõ idõben érünk Sirokra, hogy a hatkor indulókkal együtt kezdjük meg az 55 km-t.

A pulóvert (nem akartam benne túrázni, de a mínusz megriasztott) háromnegyed órán át bírom, onnan póló, rövidnadrágban haladok tovább. Sokan vagyunk, csak olykor sikerül függetleníteni magam a többiektõl, gyönyörködni a természetben, imádkozni. Látok egy idegeskedõ hölgyet, õt az zavarja, ahogy elfutnak mellette. Tömegtúrán a türelem a lassan/gyorsan haladókkal szemben alapkövetelmény. Amúgy a tömeg ellenére minden nagyon flottul mûködött, az indulás, az érkezés, a pontok, ellátás, még a buszozás is. Köszönöm/köszönjük!


Elfut mellettem Géza, megáll köszönni, siet munkába. Röviden megbeszéljük, hogy nem nagyon mozdulok ki a Börzsönybõl, de azért egyszer-egyszer nem árt máshol felfrissülni. Egy lejtõn ellépek a többiektõl. Ismerkedem a tájjal, szép a kilátás a Gazos-kõrõl, az Oroszlánvár is nagyon kellemes. Hullámzok tovább, néhol kevesebben vannak mellettem, máskor feltorlódunk. A Kékesre lehetne meredekebben is felhágni, de az út oldalazva megy fel, varázslatos a keskeny gerinc. Fent egy-két kósza hóvirág is akad még. Fél tízkor pecsételek, kicsit téblábolok, nem tudom, merre van a tea, aztán nem is iszom, hanem átmegyek lejtmenetbe. Nem mondom, hogy nem szeretek lefelé haladni, általában elég jól megy, nem túlzott az itiner, mikor helyenként veszélyesen meredeknek nevezte az utat, ettõl még nem fogtam vissza magam. Illetve csak a szokásos módon. Aztán utólag visszagondolva erre a szakaszra (meg az ágasvári lejtmenetre) kirázott a hideg.

A múlt heti Teleki 50 után újra kezdtem érezni a jobb lábszáram feszülését, meg a bal térdemet. Akkor 30 km után jött elõ, most egy kicsit hamarabb, de felfelé nem fáj. Galya-tetõ elõtt megálltam egy csokira, rendet raktam a táskámba, nézegettem Parádsasvárt, meg a környezõ hegyeket. A fájdalom kicsit elvette a kedvem, de azért mentem tovább, egy kicsit futottam is, elõször nem esett valami jól, de aztán csökkent a fájdalom. Még dél elõtt beestem a teázóba, majdnem fél óráig vendégeskedtem ott. A változatosság kedvéért itt kosdi házisajtot ettem (parenyica) két szelet kenyérrel, bitang jó volt, felfelé kerekítve két liter teát csúsztattam le mellé. Fantasztikus volt a teabár! Éppen csak egy kicsivel ettem többet, mint kellett volna. A cerbonát zsebre vágtam és mentem tovább. Mondjuk az inkább kínlódás volt, mint menés. Hacsaknem hasmenés. Öt perc múlva ugyanis már hívott is a természet. Így a frissítõponti megérkezéstõl az ellenõrzõpontig 47 perc alatt tettem meg az utat. Felmásztam a kilátóba, gyönyörû volt a panoráma, fõleg a Bükk fogott meg, a Börzsönybõl mindig csak a Mátrát látom. Mátraszentistvánon még lehetett havat látni. Ágasvár már messzirõl megragadott, nagyon jó volt felmenni, lejönni sem volt olyan rossz, csak álmomban. Megettem egy almát, csörögtem a patakkal Mátrakeresztesre, a fájdalom ellenszereként ismét csak futva. Gyors pecsételés és megyek tovább, végre jön az emelkedõ, fellélegzek. A Muzsla volt az egyik hívó szó a Mátrabércre, még nem jártam itt. Ránézek az órámra, éppen kettõt üt. Elkezdek számolgatni (ez már régen rossz), ha egy óra alatt felérek, akkor másik egy óra alatt a célban lehetek és 10 órán belül teljesítem a távot. (Ez volt különben az eredeti célkitûzésem.) Éreztem a számítás optimista voltát, aztán egyre inkább elhatalmasodott rajtam, hogy nincs esélyem beérni. Végig ingadoztam a hátralévõ kilométereken. Apró jelek hol bizakodással töltöttek el, hol lankasztottak. Kívülrõl persze nem látszott semmi. Felfelé egészen jól elvoltam, azt leszámítva, hogy a Muzsla (ahogy másokat is) engem is megviccelt, mikor már azt hiszed, hogy ott vagy… 3.10-re aztán ott voltam. Ez volt az egyik lankasztó jel, 50 perc alatt nem fogok beérni. Nem baj, végigfutom. Sokan vannak elõttem, nem bírok elõzni, nem fogok beérni. Nem baj, lefutom. Újra emelkedik, pedig azt hittem csak lejt lesz, nem baj, most nem futok, majd a lejtõn. Szûk az ösvény, valaki kutyával fut elõttem, nem bírok elmenni mellette, nem fogok beérni, nem baj, futok tovább. Alig elõzõm le, emelkedõ jön, mindjárt visszaelõz. Jön a lejt, meglátom a falut, nincs olyan messze, talán beérek. Kibicsaklik a lábam egy elõzés után, nem baj, futok tovább. Végre látom a Naszályt és a Börzsönyt is, eddig vagy a fák takarták, vagy rossz felé néztem. Talán beérek. Torlódás van a pataknál, hát így nem fogok beérni. A Diós-patak túloldalán emelkedõ, erre végképp nem számítottam. Egyszerre akarnak a lábam izmai görcsbe rándulni. Lehetetlenség beérni. Sétálok egy kicsit, valaki megszólal, már csak egy-két kilométer a cél. Még van 10 percem, két kilométert csak lefutok tíz perc alatt. Még veszek pár mély levegõt. Újra futok. Meg szomjazom. Még lötykölõdik némi tea a táskámban, de rá se hederítek, aztán a faluban egy csap áll szikáran az út szélén, de eszemben sincs megállni. Sokan üldögélnek az egyik háznál, már nem tudom mi az, azt hiszem ott a cél. De még tovább kell menni. Ott az iskola. Nincs sor se. Az idõ 9.59.

Másnap, harmadnap alig bírok menni. Nem baj, már nem kell futni. Visszanézek az útra. Gyerekes játék volt az idõvel harcolni. Jó, magammal is küzdöttem. De jobban örültem volna, ha az elkalandozó gondolataimat tudtam volna kordában tartani. A végén is csak csapongtam jobbra, balra. Megérdemeltem volna, hogy valaki fellökjön útközben és rám szóljon, ne így keresd önmagad.

 
 
sznuupiTúra éve: 20152015.04.13 15:08:56
megnéz sznuupi összes beszámolója

 Mátrabérc 2015


 Rég írtam bármit is túráról. Hát akkor talán most….


A leges-leges-legfontosabb, hogy TAVASZ van!!!!


Az idei Mátrabérccel kapcsolatos elsõ élményem a reg.kód volt. A Questor botrány fényében különösen. Kódom a BUX volt. J


Második érdekes tapasztalás az volt, hogy miután túra utánra fix páciense volt, ezért Kata túra elõtt masszírozott meg. Hátha lesz áldásos hatása. Mondjuk nyújtottam is túra után valamennyit. Alig van izomlázam. Reméljük ez az! Az azonnali élményen túl.


Túra hajnala: Fülöp Zoli kocsijában összegyûlt a túrázók szép csapata. A hátsó sorban Agárdi Peti mellett nem tudom ki ült (ez biztos ciki), elõttük Anna, Toplak úr és Dinnye utazott. Meglepõ módon a túrázásról folyt a szó. Megérkezés percre pontosan 6 órakor.


Elindultak. Fél hétig fagyoskodtam Tomra várva, aki Miskolc irányából érkezett, mert úgy terveztük, hogy együtt megyünk. Mint késõbb kiderült ez talán felesleges volt. Márhogy a várakozás és a tervezés is.


Nagy lendülettel vágtunk neki az ösvénynek. Ezen a reggelen a Kiss Peti emléktúra jó tapasztalatai ellenére csak lobogtam Tamás után, mint lobogó. Akkor tudtam beérni, amikor lejtõre került sor és futottam. A tavasz, a reggel, a napfelkelte nem jutott a tudatomig. Loholtam és lihegtem. Az elsõ itatópont felé lefutva foghullató reccsenéssel bicsaklott ki a bal bokám. Rutinosan nem estem el és pár másodperces magamban jajongás után visszaterheltem, mert eddig ez vált be leginkább, de bizony fájt. Felfelé nem annyira, de lefelé és síkon eléggé. Végre odajutottam a nyílt pihenõhelyre. No, akkor tudatosult bennem, hogy a pecsételõ észrevétlenül maradhatott mögöttem. Láttam ugyan egy Ellenõrzõpont feliratot, de trapp közben körbenézve elõrejelzésnek tûnt. Az ösvény mellett, csoportosulás nélkül, feltûnésmentes ruházatban álldogált egy leányka, még egy narancs/fehér bója sem volt felette, vagy valami, amikor visszafordulva kerestem õt, a pecsétemért. Tamás addig a pillanatig bírta, amíg újra a nyílt terepre értem. Megkérdezte, hogy akkor megyünk? Mire azt találtam mondani, hogy nekem ez az a pont amikor le kell ülnöm, rendeznem a viszonyomat a bokámmal, reggelizni és inni kellene. Mondtam, hogy ha rohanhatnékja van, akkor menjen. Mint amikor a léggömb madzagját engedi el a kisgyerek és az szabad szárnyalásba kezd, úgy repült lefelé a lejtõn.


Pár percet töltöttem a felsoroltakkal, majd a reggeli napfényben fürdõ lejtõn továbbindultam. Elmélkedésbe merültem arról, hogy kik lehetnek egymásnak jó túratársai. Arra jutottam, hogy ha az egyikük gyorsabb, ráadásul saját magával versenyzik, akkor az nem jó leosztás. Töprengtem azon, hogy hogyan lehet, hogy a Kiss Petin teljesen kiegyensúlyozott volt a sebességünk, hol én, hol õ volt gyorsabb, és, hogy mennyit számít, hogy hol a prioritás. Akkor úgy látszott, hogy az is sokat nyomott a latban, hogy pergõ beszélgetést folytattunk és azért sem akartunk eltávolodni egymástól, mert akkor nem hallottuk volna a másikat. Most erre az elsõ pillanattól nem volt esély, ráadásul a personal best megjavítása és a társaságomban eltöltött idõ közül õ az elsõre szavazott. Aztán a gondolkodás elcsitult és maradt a szándék, hogy minél gyorsabban rakjam a lábam egymás elé.


Bokafájdalmam alábbhagyott. Ha kiment a fejembõl a koncentrálás és elkalandoztak a gondolataim, akkor rögtön kibicsaklott megint (Kb 4-szer még). Szerencsére ezek már nem voltak akkorák, de kis erõhatásra is elrettentõ fájdalommal jártak. Utána kicsit sántítottam, de rendületlenül haladtam tovább. Minden emelkedõt hálásan megbecsültem, hisz felfelé lépve képtelen volt a bokám magának ártani. Lefelé és síkon is feszültem figyelni kezdtem. Úgy a 35. km táján éltem át utoljára ezt a traumát, utána már folyamatosan a lábfejfeszítõkre (peroneusok) gyúrtam, nem adva esélyt a kifelé dõlésnek.


A Kékes környékén, nem is meredek szakaszon egy futófelszerelésben hempergõ úriemberre leltem, aki mellett szerencsére a barátja is ott volt. Mellé érve azt hallottam, hogy „de kár, hogy nem hoztam el a bokaszorító gumimat”. Ezt a tárgyat én is eléggé nélkülöztem, de azért megkérdeztem, hogy tudok-e segíteni, mondjuk egy Algopyrinnel. Mire azt felelte mosolyogva, hogy köszi, ennél keményebb gyógyszerei is vannak.


Mindenesetre nekem jó szolgálatot tett a gyulladáscsökkentés céljából bevett tabletta,a célban sem volt bedagadva szerencsétlen bokám.


A túra során kemény terhelés következtében (amit én raktam magamra, de mondjuk a hegység is belerakott anyait-apait. J ) sok gondolat nem maradt, csak érzések talán. Felfelé repített az endorfin és adrenalin köde, lefelé a terminátor környezetdetektoraival vetekedõ gyorsaságú elemzõrendszer mérte fel a lefelé szaladás biztonságos lépéspontjait, no és vízszintes, na az nem nagyon volt. :D


Az érdekesebb pontoknál, mint frissítõ és ellenõrzõpontok megálltam, sorbanálltam, tisztult a tudatom, nyílt a világ. Amikor bármilyen frissítést csináltam kapott, vagy hozott anyagból és újra elindultam, akkor újra és újra felörültem a tavasznak és úgy éreztem enyém a világ! J


Fürödtem a napsütésben, gyönyörködtem a kilátásban és a lombfakadásban. Alfában történõ gyaloglás közben is megérintett, körbeölelt az ibolyamezõ illata, a fenyõtüskék karácsonyos, mégis napsütéshez is kapcsolódó, gyantás szagláskényeztetõ hatása. A túra célközeli szakaszán egy új, ismerõs virágillat jelent meg jól érezhetõen. Idõbe telt, mire összekapcsoltam a képet és az illatot. Ez a kökény!


A túra eleje a küzdésrõl szólt, az akaratról, úgy, hogy kevés örömet okozott. Ettõl elfáradtam, és azon töprengtem, hogy le fog-e ez lassítani. Azt hiszem jelentõsen nem tette. A Kékestõl a Muzsláig  az „élvezem a természetet, a napot és a túrát magát” állapotában róttam a kilométereket. A késõi, már fáradt szakaszon megint az akaraté lett a fõszerep, de azzal a jó érzéssel, hogy milyen jól fogom magam érezni, ha célbaérek. J Milyen jó lesz elégedetten, fáradtan a többiek közé vegyülni beszélgetni az ismerõsökkel, a csak túrákon látott barátokkal. 


Az ellátásról és élményekrõl: Túráról túrára rutinosan elfelejtem pótolni az elfogyott sósmogyorót, viszont sikerült egy szendviccsel és buktával, egy almával, csokival, fél liter vízzel, fél liter izóval (köszönet a Tojás terülj-terülj etetõpontjának) nekivágni a távnak. Gyomromban egy tejeskávét szállítottam. Még Oroszlánvár elõtt hozzájutottam némi túrára csomagolt marcipánhoz (köszi Tamás) és vizet lehetett volna pótolni, ha nem hoztam volna. A reggelim 3 falat szendvicsbõl állt Oroszlánvárnál.


Az oldalazós gyaloglás nem a kedveltem, de laza bokaszalaggal meg pláne. Kékes elõtt a jégkáros akadálypálya kifejezetten problémamegoldó, adrenalinfröccsös terep volt.


Szerencsémre volt nálam magnézium és kalcium is. Miért is? Mert mire felértem, a vádlim minden terheléscsökkentésre görccsel reagált. Kivártam a sort a bejutáshoz, így meleg teába áztatott kexszel, túró rudival frissíthettem a gyulladáscsökkentõ- ionpótló kombó mellett. Fura volt, hogy nincs semmi sós. De az itineren csak tea szerepelt, így hát reklamációra semmi ok.


Futás tovább. A következõ itatóállomás remekül jön. Egyrészt elfogyott az izóm, van egy üres szelepes palackom, másrészt már épp topban nyomom a meleg miatt és így is mindenünnen pereg rólam a só. A hideg narancsszörp és szódavíz mellett közepes csalódás, hogy most sehol a piros ital, amit tavaly csak egy kalapos, lelkes túratárs biztatására kóstoltam meg, de azonnal elkötelezett hívõjévé váltam.


Tovább, tovább. Galyatetõn hatalmas felfordulás, a kilátóhoz nem is a lépcsõsoron megyek fel, hanem valahogy máshonnan, meglepve látom, hogy jé, a lépcsõ azért megmaradt. Itt a pecsét mellett egyedi csokit is kaptunk kedves, aranyos pontõröktõl. Ha ez az ellátás nem is lenne elég, fülünket is kényeztetik. Egy zenész épp akkor kezd hangszere míves fúvásába, amikor a kilátó tövében etetni kezdem a mobilomat és próbálok minél több napsugarat összegyûjteni a szélbõl. Aztán látva ez utóbbi sikertelenségét, megfagyás ellen tovább startolok. A sípályán még nem nyílnak a kankalinok, így a kék jelzésen robogok a csapolható teaosztó síházhoz. Jó látni a kislány buzgalmát és a gyaníthatóan elsõbálozó meglepõdését a csapból teatöltött palackját nézve. A müzliszeletemet elteszem, helyette az almámat kotrom elõ. Azt harapdálva sétálok a többiek nyomában. Ha már folyamatosan a kezemben viszem (biztonságban csak akkor érzem az itinert) legalább megnézem merre járunk, mi a következõ. A második teljesítés még nem ad mindenre kiterjedõ helyismeretet. Amikor a kék háromszöget meglátom, befékezek és a sárga keresztet kezdem keresni, készséges túratárs megáll, biztat, hogy jó helyen vagyunk, nézd itt: és mutat az itineren kék háromszöggel jelzett szakaszra. Nekem még ez sem elég, jobban megnézem, hol hagyhattam el a sárga keresztet, de egyre tanácstalanabb vagyok. Egy másik lelassulótól megkérdezem, hogy õ járt-e már a vörös kõi kilátónál, mert én tuti nem. Akkor ez most hogy van?  Tapasztalt versenyzõ érkezik, megnyugtat mindkettõnket, ez a háromszög nem az ágasvári háromszög, hanem a sárga kereszt helyett festették a fákra. Ennek késõbb nyomát is látjuk. De akkor az írásos itineren miért van a régi? L Innentõl forgatom az itinert, az írás mellett a térképet is érdemes nézni, mert azon a valódi jelzések és színek vannak, a szöveg ehhez képest bizonytalan.


Az Ágasvár EP nem a csúcson van. Megértem. A szél fúj, meredek oda az út.


Kolost édesapja abban a pillanatban biztatja a pont környékén pihenésre, amikor felnézek a csúcs felé. Eszembe jut, hogy itt már a Hanák Kolos is velünk halad. Elmosolyodom. Milyen más túrán gyalogolhatna Kolos az édesapjával….


Felmászni, elõzni, kerülni egy pillanat mûve. Szökellek, mosolygok, köszöntök, biztatok, megköszönök. Körbenézés, kis üldögélés, eléhezés ellen ismét 2-3 falat szendvics (a buktára inkább nem is nézek), majd újabb kihívás a számítógépes helyszín-lépésfelmérõnek, lefelé a másik oldalon.


A turistaháznál elõször azt hiszem pecsét is jár, de nem. A bentiek felvilágosítanak, hogy itt a sörözés ideje. Lendületben vagyok, nem állok meg folyékony kenyerezni, igérik, hogy meg fogom bánni. Hogy vízért sorba álljak, arra még kevesebb az esély. Felmarkolok egy almát a ládákból, remélem nekünk volt kirakva, és tovább ereszkedem.


Megjelenik a patak balkézrõl. Végre egy kis víz. Akkor tudatosul bennem, hogy olyan száraz a Mátra, hogy csak porzik. A patak azonban jókedvûen csobog az út mellett, ahhoz azért messzi, hogy leereszkedjek mosdani/fürdeni, de a hangja is biztató. Azért felmerül bennem, hogy nem lesz baj a tavasszal, ha ennyire nincs nedvesség?


A mátrakeresztesi pont a szokott dzsemborit hozza. Fickándozok a szociális gyönyörûségtõl. Szeretem az összetartó, kedves hangulatot, a barátságos beszélgetéseket ismerõsök és ismeretlenek között. Egy mosoly, vagy egy kedves válasz megnyitja a magábafordult fáradt túrázók fülét, száját, lelkét is. Egy 14 hátralevõ kilómétertõl megomlott lánynak (gondolom Muzslás) lelkesedem, hogy már csak egy hegy. Nem látszik nagyon örülni, de felcsillan a szemében a remény, hogy vsz túl lehet élni, ha én ennyire vigyorgok.


A legfontosabb! Van PIROS szörp! J Most a háromféle sajt helyett csak egyféle van, és zsemle helyett kenyér. De mindegy, végre valami sós, hátha elég lesz pótlásnak, hármat is megeszem. Ellépve a pontõrök elõtt megkérdezem, merre induljak. Mire mutatja már látom is a bandukolókat felfelé, de olyat mond, hogy visszafordulok: „ arrafelé a ….M…(megnézi) Muzslára, vagy mire” . Rácsodálkozom: Ugye te nem jársz gyakran ide? Majd elindulok.


Megyek és megyek, kapaszkodom, lépek, kerülök, mosolygok, ha van erõm. Mindig szólok valamit, ha kerülök. Emlékszem a gyorsak tavalyi beszámolóira és a rövidtávosokéra is. Csak a nyaf. Holott mindenki az erdõt, a Mátrát járja. Egy a közösség, együtt küzdünk, szuszogunk az emelkedõkön, együtt ugrunk, lépünk, sántikálunk a lejtõkön. Mindenkit a természet, a tavasz szeretete hozott ide. Legalábbis én szívembe fogadom az összes erdõjárót, legyen az szembejövõ, vagy lassabb, gyorsabb mint én.


Az ionpótlás nem elég, most a csípõm körül lévõ izmok integetnek: ne tovább. Nem állok meg, megígérem nekik, hogy a Muzsla csúcsán refresh, addig kitartás. Vállamnak, hasamnak, hogy felveszem a felsõmet, mert leégtem és fázom kicsit.


Csak éppen a csúcs sose akar eljönni. Mindig bizakodva közeledem a nyeregszerû helyekhez, tudva, hogy a jobbról jövõ turistautak után már csak egy kaptató van. Végre tisztul a jobb oldal, még egy utolsó kapaszkodás és igen, itt a csúcs. Lerogyok. Érkezik az SMS, Tamásnak 9:28, válasz szûkszavú: muzsla. Ionok pótlása, só nélkülözése, folyadék, indulok tovább.


Félve félek a köves, napszítta lejtõtõl, emlékeimben kopár és végeérhetetlen. Futok lefelé, egyrészt, hogy érjek már be, másrészt, ha az elõbb emlegetett kövest nem bírom futni, akkor legalább tegyem, amíg bírom. Ismét melegem van, felsõm lekerül. Hepehupák erdõben, egész jól trappolható terep. Sokáig. Mennyi lehet a 7 km-bõl? Még egy kicsit. Még egy kicsit. Kiérek a köves szakaszra, de ez szinte rögtön a patakhoz menõ részbe fordul. Sántákat, kétbotosokat, kapaszkodókat biztatok, hagyok el.


Éééééééés a patak! Kis kapaszkodás, jobbos forduló és a falu felé kocogok. Az aszfaltra érve asztalok körül, székeken padokon heje-huja, dínom-dánom. Fáradt, endorfinos fejjel próbálok olvasni: mi van kiírva? Ja! Nem a cél. Sajt, bor, finomságok. Ha megállok, akkor késõbb érek be, nincs esélyük. Az fel sem merül, hogy fel bírok-e állni, ha leülök, minden sejtem egy szót ismételget, tovább-tovább.


Már látnám a célt, mikor Fülöp Zoli megállít, hogy elkérje a kocsikulcsot, hogy elérje vele a buszt. Nagyon nehezen állok meg, le a hátizsákot, megkeresem a madzagot, amin a kulcsok vannak, kezébe nyomom az egészet, ezt én most nem fejtem meg és kezemben az itinerrel belépek a kapun. Továbbfutnék, de többek sugallatára visszafordulok, pecsételtetek. 10:50  Zoli itt nyomja a kezembe a zsákomat, haladok tovább a cél felé. Már vigyorgok, szólni bírok, hangosan, csengõn köszönöm meg az oklevelet, mézet, joghurtot. Elcsodálkozom, hogy mosolyom, hangom ellenére nem kapok kézfogást (ennyire maszatos, nyamvadt benyomást keltek? ) megyek kifelé, ahol a Galyatetõs pólósok akkor kezdik a lelkesedést, hogy megjelenek. Mire az utolsók is beértek hangos taps és ováció fogadta az érkezõket. Yeeee! 


Amúgy koszosan, porosan lepakolok egy szabad helyre és frissítés után látok. Piros helyett bodzával érem be, a töltött káposztáért visszafordulok az oklevélért. A már beérkezettek vagy abbahagyók vannak szerte körül. Még épp elérem Messner urat, aki nem felejtette el a jelvényemet és Szlatki Gabit. Örömködünk kicsit, majd õk el. Istivel, Renivel és Agárdi Petivel trécselünk, majd sorbanállok a mosdóhoz. Egy WC van egy csomó csajra, de semmi nem szegheti kedvemet. A zuhanyzóban meleg a víz! Mikor leveszem a cipõmet, zoknimat döbbenek rá, hogy milyen poros vagyok, mikor kidörzsölt sebeimbe belemossa a meleg víz, akkor arra is, hogy mennyi só csapódott ki rajtam. Jajj! Ez szado-mazo idill.


Tisztán és üdén visszamegyek a közösségi udvarra és várjuk Zolit a kocsival. Dinnye is, Joeyline is befut, Kimmel Petit is látom, becsülöm, hogy utolsó pillanatban elvállalta Isti kisérését. És, hogy 5 órás Kékesi indulással is beküzdötte magát a szintidõn belülre. Kiderül, hogy a wc-ben nincs villany. A fiúk innentõl talán a szabad természetet részesítik elõnyben. A sátrakat bontják, hûvösödik.


Hazafelé a meleg kocsiban csendesebb a világ, mint reggel. J

 
 
 Túra éve: 2014
kulcsTúra éve: 20142015.07.15 17:20:48
megnéz kulcs összes beszámolója

Mátrabérc túra 2014


Elõnyök:

- nagyon szép útvonal, látványos tájak, hegycsúcsok, kilátópontok, emellett a túra teljesítõje elmondhatja, hogy egy túranap alatt átszelte a Mátrát

- alapos, szépen kivitelezett itiner

- jó ellátás


Hátrány:

- alacsony szintidõ, ami a túrát sokaknak kihívássá teszi (régebben: megnehezíti)

 
 
Norbert AlexanderTúra éve: 20142014.05.21 12:43:42
megnéz Norbert Alexander összes beszámolója

Muzsla 2014 – Tempóban


Fagy és Heringek


Reggel kis híján elkéstem a buszmegbõl, mikor azt észleltem kocsimba beszállva, hogy a szélvédõre ráfagyott az éjszakai pára. Gyorsan jégoldóval lenyomtam és száguldottam a Hatvani Buszmegállóba. Csaba, tesi tanár túratársam pont akkor érkezett meg mikor raktam fel magamra túrához  szükséges kellékeket. Köszöntés után megnéztük honnan indulunk tovább Gyöngyösre, s közben összefutottunk Mátrahegy 12 bõl ismert Zsuzsa néni férjével lányával és barátjával, akik Gyöngyösre velünk tartottak de ott szétváltak utaink, hiszen õk a Hanák Kolosban indultak.


A kötelezõ elõnevezés lehet megtévesztette kicsit a szervezõket, mert a Gyöngyösrõl Galyatetõre tartó buszra, felfértünk ugyan, de a majd 50 perces utat, nemcsak állva, hanem heringek módjára tömörödve kapaszkodtuk végig, ami jó bemelegítés volt a lábunknak, de nem úgy a gyomrunknak.


Leszállás után hasonló procedúra várt minket a rajtolásnál, de most tanulva tavalyi hibánkból, rajtolás elõtt intéztük el a szükséges szükségleteket, s még egy kávé is belefért. Végül is véget ért a hering móka, s 9:46 idõvel kezdetét vette a túra.


Vöröskõi bemelegítõ


A hering üzemmódból átkapcsoltunk hangyára. Szorgosan szedtük a lépteinket, mindahányan voltunk, ami pedig egy hangyabolyhoz volt hasonlítható. Egy éve kezdtem el már már versenyszerûen a túrasorozatomat, de ilyen „tömeg” még egyiken sem volt tapasztalható. K- jelzés vezette utunk a hatalmasra nõtt fák alatt.  Kényelmesen lejtett lefelé, nem úgy mint  tavaly, amikor a havon bizony jó párszor megcsúsztunk.  Piszkés legelõre kiérve a magas fákat átváltották a magasra nõtt füvek és kisebbecske bokrok fák.  Majd Mátraszentlászlói sípályára érve, csináltunk pár képet a virágzó mezõrõl, s újból bevetettük magunkat a fák közé, kicsi emelkedõn fellépve az elsõ Ep-ig VöröskÕ Kilátóig 10:42 idõvel csekkolva.


ÁGASVÁRi sziklamászás


Csabával már sok mindenrõl beszéltünk túránk során így például a magyar közrendszerrrõl és ágairól, tehát volt témánk. De maga a túráról még nem sokat, így hát most itt volt az idõ, hogy megbeszéljük azt a tempót amit a végéig tudunk tartani, a kettõ legmeredekebb emelkedõn Ágasvárról és Muzsláról. Sajnos társam most a túrabotját otthon hagyta, ennek ellenére a Vöröskõrõl levivõ meredek S+ jelzést gond nélkül vette valósággal hip hop leugrált.  Tovább nyargaltunk az elágázásnál vissza a K- jelzésre, ahol jóformán lejtett utunk az erdõben, egy két kisebb csúcsocska emelkedésével, míg nem elértünk a K háromszög elágazásához. Még éreztem, hogy fokosomra nincs szükségem és bõszen ajánlgattam számára, de õ Tesitanárhoz méltóan, anélkül csapott a lecsóba: az Ágasvári sziklásba.


Kemények voltunk mint a beton, oly lelkesedéssel másztuk meg az eleinte igencsak sziklás emelkedõt. Ami nem volt oly könnyû az említett nagy résztvevõi létszám mellett. Végül aztán elmúltak a sziklák de az elég nagy kaptató megmaradt, így hát már én is elõvettem fokosom hátam mögül. Nagy segítség, nemcsak a lábnak de a tüdõnek is, hogy valamire támaszkodhatok, szegény Csaba bõszen szedte a levegõt mire felértünk a csúcsra, elmondása szerint a fülén is levegõt vett.


 


MÁTRAKERESZTESi csúszda alma kávé


11:40 - es idõvel folytattunk utunk hátralevõ részét az elsõ akadály leküzdése után a Kék háromszög jelzésen, Ágasvár másik oldalán, ami számomra cseppet sem volt könnyebb mint a másik oldal, nem úgy mint Tesitanárunknak aki valósággal száguldott lefelé a majd 180 fokos sziklás fás lejtõn. Botladozás szerencsére a túristaháznál véget ért, s bekapva egy almát  rátértünk P+ jelzésre ami egy gyors kis vívõ lejtõ volt lefelé a P-jelzéshez, kikerülve a Vándor – forrást.  A P-jelzésen pedig egy szendvics társaságában a Csörgõ Patak mellett gyorsan elértünk a Mátrakeresztesi fogadóhoz.


MUZsLA – csúcsról csúcsra


12:29 es érkezési idõnk elég volt ahhoz hogy nagyobb szünetet tartsunk, benne foglalva az EP –n adott kalciumost sajtkrémet zsömlével, és a finom eper szörpöt. Mikor megvoltunk még beugrottunk a fogadóba egy kávéra, hogy a koffein felturbóztasson minket az igazi erõpróbára. Miközben elindultunk a P- felfelé felvettünk egy olyan tempót hogy az emelkedõn legyen az akármilyen, kisebb lépésekben haladjunk, a köztes pihenõkben ahol nem volt szintemelkedés pedig nagyobb tempóra vegyük az iramot. Így közeledtünk felfelé az Nyikom réthez. A bükkös átváltott fenyõerdõbe, majd a rétre érve kilátást nyújtva a távolban levõ Muzslára. Különösebb szintemelkedés nélkül jártuk meg a rétet, majd a Nyikom nyeregnél elkezdtük az emelkedés megmászását az elõbb említett tempóban. Ólom tetõre felérve azt hittük minden egyes csúcsra, hogy már a Muzsla, de ahogy következtek az emelkedõk, úgy lettek egyre meredekebbek és egyre hosszabbak. Végül a leghosszabb után nagy levegõ vételek közepette,nagy nekifutásként elértük a Muzslát 14:21 es idõvel.  Hangsúlyozza a résztáv nehézségét, hogy ez volt eddig a leghosszabb részidõnk.


Szurdokpüspöki cél teljesítése


Tavalyi túrára vissza emlékezve ekkor már jelentõs fájdalmaim voltak, mostanra viszont igazából most vette kezdetét a térdemben combomba bokámba nyilaló fájdalmak, ahogy ereszkedtünk lefelé a Koncsúrokon keresztül. Idõközben Csaba talált magának két erõs fadarabot, amit most már kénytelen volt használni, mert ellentétbe velem õt most jobban megviselték a megpróbáltatások. Nagy Koncsúrra a lejtõk után még emelkedett egy picit a bozótos, aztán kezdetét vette az igazi térdeket megviselõ lejtõ. Ahogy valósággal gurultunk volna lefelé, annyira értünk ki zötykölõdve az erdõbõl, hogy aztán a Horka Tetõn köves kopár lejtõjén, megküzdjünk a sziklás résszel, ami levitt minket a Diós Patakhoz. Ez volt Muzsla mászás után a másik igazi erõpróba, mert itt még fák se voltak amibe lehetett volna kapaszkodni lejtõ ereszkedéskor(nem úgy mint Ágasvárnál) csak a sziklák segítettek…avagy inkább nehezítettek az ereszkedésen. De ezt is megcsináltuk és kissé örömködve tekintettünk az utolsó emelkedõnek neki, ami felvitt a földúthoz. Mivel lefelé kímélve lábainkat kicsit vesztettünk az idõbõl, így Csaba javaslatára összeszedve maradék energiáinkat, lefutottuk a maradék távot, s közbe spanolva magunkat, Tesi tanárunk jó kívánsággal látta el az immár leelõzõtt résztvevõket. Kiértünk a völgybõl, át a szántóföldön, betérve Szurdokpüspökibe bevágódva a célba: az általános iskolába 15:56 ra 6 óra 10 perces idõvel, pont amennyit az itiner adott rá.


Összefoglalás


Külön kiemelendõ hogy az általános iskola udvarán volt a levezetõ finom töltött káposztával, teljesítményért kapott igazi akácmézzel, s mindenfajta turista újságossal. Sokkal jobb volt ez a szervezés mint tavaly, amikor kint az utcán volt minden,(avagy már bent nem volt semmi) Az itiner a Mátra decathlonról ismert fénypapírból  Cartographia alapján készült,amelyet megint csak dicsérni tudok, hogy egy A4ra megoldották a térképet, pecsétet leírást, szintemelkedést, élénk szinekkel vegyítve. Ilyen jó tempót pedig még én életembe nem mentem, fele annyira ha elfáradtam, mint a múlt heti Mátradecathlon 25 kmén.  Most találtam meg azt a tempót, amit már egy éve keresek.


Összességében még mindig ez a Mátra igazi túrája, így utólag megnézve a több mint 2000 es indulói létszámmal együtt.


 Hatvan vasútállomásánál azért hatalmasakat sóhajtottunk Csabával, amikor le majd felfelé kellett menni a 20-25 soros lépcsõn.


 
 
nagypapaTúra éve: 20142014.04.17 17:03:36
megnéz nagypapa összes beszámolója

 Múzsla


 2014


 DMO - mormogtam, hogy el ne felejtsem a regisztrációs kódot. A könnyebbség kedvéért, a röviditést feloldottam a mai újságokból ismert demo (tüntetés) vagy a tudományos demonstráció (bizonyitás) szavakkal. Meg kell mondanom, hogy egészen hatása alá kerültem az elektronikus nyilvántartás korszerû folyamatának, hiszen a jelentkezés után azonnal megtudtam a jelszót és egy óra sem telt el, már megérkezett a megerõsitõ levél is, szóval a jelszavam meg szerény személyem kölcsönösen egyértelmû kapcsolatba került. Mindezek következtében a beszámolóm elejére Kiss Gergõ laudációja kerül, aki az ország legkiválóbb kimutatását késziti a túráról, és mindig tud élni valamilyen meglepetéssel. Ha nem igy lenne, akkor is ezt mondanám. Dehát az eddigieken túl itt van a kinyomtatható oklevél, az idõtõl függetlenül összes célba ért túrázó felsorolása. Nem lehet eléggé dicsérni a korszellemnek megfelelõ kimutatást, amely nem tesz különbséget nemek között, hanem tényszerüen képezi le az embereket az idõ tengelyére. Nekem, mint aggastyánnak, kivételes szerencse, hogy Gergõ tevékenységét az elsõ alkalomtól, ha távolról is, nyomon kisérhettem. Egyszer-kétszer még bementem a gépszobába, késõbb már nem zavarogtam, volt ott mindig elég dolog. Ha lenne egy arcképcsarnok, szivesen nézegetném a túra szervezõinek képei mellett az övét is.


 Mire Szurdokpüspökibe értünk, már indult is az elsõ különbusz. Negyedóra múlva mi is gurultunk felfelé. Szép, száraz idõ volt, ami kell egy gondtalan túrához. Galyatetõn észhez sem tértem, már a kezembe nyomták az útvonal térképét. Kata volt vagy Tamás, nem tudom. Inkább az utóbbi. Megpróbáltam - hányadszor, Te jó Isten - bankjegyeket átadni. Tudhattam, hogy csapdába estem, kár igyekezni. Megettem egy banánt és Jocóval együtt nekivágtunk az útnak. (9:56) Ütemesen haladva 7 perccel a szintidõn belül Ágasváron voltam. Lelkesedésre, persze, semmi ok, mert itt jön a keserves leereszkedés. Már nem vagyok rugalmas, nem tudok ugrándozni a sziklákon, vagy szánkózni a törmeléken és rengeteg idõ elmegy az óvatosság miatt. Egyetlen örömöm, hogy fák nõnek a hegyen, van mibe kapaszkodni, vagy araszolni egyik törzstõl a másikig. A menedékház utáni P+ szerencsére nem csúszós, az aljára érve pedig a Csörgõ-patak mellett kocogásra nyilik lehetõség. Ennek révén ledolgoztam valamennyit az elvesztegetett idõbõl és csupán tiz perc késéssel értem Mátrakeresztesre. (12:50) Kevés szilárd és közepes mennyiségû folyadék felvétele után hamarosan tovább indultam.


  Elégedett voltam, mert tudtam, hogy a Muzsla emelkedõit jól tudom kezelni. Most is igy volt, mert a Nyikom-nyereg utáni két nagyobb púpot 1-2 perc nyereséggel elintéztem. Fenn, a csúcson, otthonosan éreztem magam. Megállapitottam, hogy az igazolást most is egy jól beállitott dátumbélyegzõ adja, amelyet néha egy ifjú tanuló üt be. A lenyomaton 14:34 volt látható, vagyis a célba érésig 1 óra 56 percem volt, ami a hátralévõ 7 kilométerre bõven elegendõ. Gondtalanul döcögtem lefelé, idõnkint elõre engedve a gyorslábú társakat. Már jóval túl voltam a Nagy-Koncsúron, amikor egy gyorsan érkezõ hosszabb karaván kedvéért balra - ezt jól megjegyeztem - kiugrottam az ösvényrõl. Ezután már nem volt alkalmam unatkozni, mivel egy jó erõs görcs állt bele a lábamba. Veszteg maradtam, mert úgy gondoltam, hogy illene saját lábamon levánszorogni errõl a kellemetlen, véget érni nem akaró köves szakaszról. A helyzet javulása után sétává alakitottam a mozgásomat. A Diós-patak elõtt egy ideig mellõzni kellett a sétát, örültem, hogy zuhanás nélkül lejutottam a mederbe. Valójában az volt ennek a túrának az eredménye, hogy egyszer sem kerültem váratlanul földközelbe. Az is igaz, hogy ezért szintidõvel fizettem. Emelt fõvel és negyedórás késéssel értem be a célba. A történeti hûség kedvéért megjegyzem, hogy a statisztikába 4 perccel több idõ került, de ennek nincs semmi jelentõsége.


  Az oklevél átvétele után a szokásos társadalmi élet kezdõdik. Aktivisták a Turista cimû szines újságot osztogatják, Molnár Tamás jóvoltából egy kis üveg mátrai mézet is kaptam. Mint késõbb észrevettem, érdemtelenül, viszont örültem neki, mert mindig jó, ha nem üres kézzel térünk haza egy túra után. Meleg étel is kapható volt az udvaron, de most kihagytam. Nem voltam éhes, inkább folyadékfelvételre volt szükség. E célból a vendéglõ igen jó helyen van. Ismerõs arcok tûntek fel, következõ túrákra hivtak. A túra utáni oldott hangulat a jó együttlét bizonyitéka. Jó, ha nem kényszerülünk arra, hogy technikai okok miatt elrohanjunk a helyszinrõl.


  Nem elõször dicsérem meg a hibátlan rendezést. A bonyolitás a résztvevõk számának növekedésével nemlineárisan függ össze. Lehet, hogy ugyanazt mondom, de jó, ha ezt tehetem. Kedvet csinál a folytatásra. Egy dologról megfeledkeztem: Gergõt akartam megkeresni de elkavarodtam a nyüzsgésben. Mulasztásomat a bevezetõ szöveggel igyekeztem pótolni. Ha nem emlitettem valaki nevét, az nem feledékenységbõl van. Mindenki arcát látom, akivel találkoztam. Az együttlét többet jelent nekem egy névsor összeállitásánál.


 

 
 
okt50tomiTúra éve: 20142014.04.14 21:41:37
megnéz okt50tomi összes beszámolója

Hanák Kolos


Tuhun mérve a táv: 35,1 km, szint: 1300 m


Pozitívumok (, avagy amik tetszettek):



  • Elõregisztráció

  • Szép, stílusos oklevél és évente változó színû kitûzõ

  • Lényegre törõ itiner: színes térkép a jövõbeli jelzésekkel, rövid útvonalleírás, szintmetszet, táv-szint adat táblázat

  • Rózsaszín nyilakkal az útvonal ki volt jelölve

  • Környezetvédelem (mindenkinek kellett poharat hozni)

  • Pontos szintadatok

  • Jó ár/érték arány

  • Profi szervezés. Vonalkóddal a számítógépen rögzített indulás és érkezés


Negatívumok ( ,avagy amik nekem nem tetszettek):



  • Az elõregisztráció ellenére sorbanállás a nevezésnél és rajtoltatásnál, ami kb 10 percet vett igénybe

  • Szük szintidõ, legalább egy fél órával meg kellene növelni

  • Célban várni kellett a kitûzõre és az oklevélre, mert online készült


Javaslatok a jobb szervezéshez:



  • Nevezést és rajtoltatást több sorban, párhuzamosan kell végezni, a sorbanállás elkerülésére

  • Az itinert jó volna kiegészíteni a nevezetesebb helyekrõl rövid ismertetõvel


Összesített értékelés: Profin megszervezett túra , ezért a 10-es skálámon 11 pontot kap.


Jegyzõkönyv (itiner alapján):


Táv: 35,6 km, Szint: 1279 m, Ellenõrzõ és frissítõ pontok:



  1. Csór-hegy (4,5 km, +112 m)

  2. Rudolf-tanyai elágazás (7,9 km, +265 m): narancs és málnaszörp

  3. Galyatetõ (10 km, +449 m)

  4. Mátraszentlászló (13,6 km, +527 m): tea

  5. Vörös-kõ, kilátó (14,7 km, +552 m)

  6. Ágasvár, csúcs (19,2 km, +733 m)

  7. Ágasvár, turistaház (19,7 km, +733 m): alma

  8. Mátrakeresztes (22,6 km, +749 m): zsemle, sajt, narancs és málnaszörp

  9. Muzsla (28,6 km, +1249 m)

  10. Szurdokpüspöki, iskola (35,6 km, +1279 m): töltött káposzta, narancs és málnaszörp, egy kis üveg méz, az utóbbi 3 hónap turista magazinja

 
 
czenegabiTúra éve: 20142014.04.12 19:18:14
megnéz czenegabi összes beszámolója

Jó estét!


Ez a túra volt a 24. sikeresen teljesített tt-m, így különösen nagy gondot fordítottam a lelki felkészülésre. Most elõször alklamaztuk azt a rendszert, ami a két kocsival indulunk egy marad a célban egyel a rajtba majd egyel az otthagyottért nevet is kaphatná. Ha lenne neve...


Gyakorlatilag semmilyen meglepetést nem tartogatott, inkább a résztvevõk száma tûnt most alacsonynak. Sár alig alig. A lefelével több volt a gond, mint a felfelével.


Amikor egy-egy futó elviharzott mellettem azon gondolkodtam, hogy milyen szót lehetne arra alkalmazni, hogy elõzés. Esetleg a "pálya" megfelelõ lehetne.


A célban egészen jó ötleteket láttam az érdeklõdés felkeltésére. Az oklevél csere különösen jó volt és a Cartographiások is ügyesen reklámoztak és árultak egyet s mást.


Természetesen köszönet a szervezõknek a munkáért.


Jövõre valószínûleg ismétlés.

 
 
 Túra éve: 2013
KellyTúra éve: 20132013.06.28 08:41:29
megnéz Kelly összes beszámolója

 Kedves Túratársak!


Utólag,de a meleg miatt némi felfrissítésként küldeném el képekben az általam készített videó anyagot!


 
 
 
nagypapaTúra éve: 20132013.04.18 17:26:39
megnéz nagypapa összes beszámolója

   Múzsla  2013


  Fortes fortuna adiuvat - mormoltam péntek éjfél után 2-kor, miközben az este megindult esõ nem látszott csendesedni. A klasszikus mondást nagyjából hetven éve tanultam a latin nyelvkönyvbõl és arról szól, hogy a bátrakat a szerencse is segiti. A bátorságra tényleg szükség volt, bár hosszabb tapasztalatom folytán inkább vakmerõségrõl kellett volna gondolkodnom, hiszen nem elõször történik, hogy a mediterrán - talán genovai - ciklon makacsul itt kering a fejünk felett és jól meg tudja keseriteni az életünket. Igazában véve nem illõ a nyavalygás akkor, amikor mások keményen küzdenek az árvizzel és nem tudják, megmenekül-e életük munkájának eredménye. Esetemben csak arról volt szó, hogy kicsúszom-e egy túra szintidejébõl, ami nem halálos dolog. A szerencse a köznapi életben is jól jön, amikor egyszerûen mázlija van az embernek. Például most, csütörtök délután, amikor két napi próbálkozás után - egy hirtelen ötletet követve - jelszó nélkül be tudtam lépni a szerkesztõ rendszerbe. Lehet, hogy ez az informatika messzirõl is megismer, mint a tapasztalt kutya a gazdáját, vagy inkább nekem nincs fogalmam arról, hogy mit mûvelek a billentyûk nyomogatásával. Az extraterrestriális látogatók kiszûrésére szolgáló betûkombinációkat korábban nem tudtam felismerni és a derék házõrzõ hol azt hajtogatta, hogy rossz a jelszó, vagy rossz a felhasználó, vagy mind a kettõ, s a gonosz gép el is kapta gyorsan a szemem elõl az ablakot. Na, gondoltam, nekem már minden szempontból végem van, de azért a harmadik este ismét a gép elé ültem kisérteni a lehetetlent. Ha már ilyen ókori hangulatban vagyunk, akkor idézzünk egy másik közmondást: Patientia omnia vincit, azaz a türelem mindent legyõz, s mivel magamnak beszélek, a szobában nincs senki, azért nyugodtan ezt is mondhatom: a hülyéknek is lehet szerencséje. Harmadik menetben: De te fabula narratur, azaz rólad szól a mese. Ezzel vége az antik nyelvgyakorlatnak és megkezdem a tényleges beszámolót.


  Elsõ tervem szerint - a biztonság kedvéért - a Keletitõl Gyöngyösig vonattal, onnan pedig a "megerõsitett" autóbusszal szándékoztam feljutni Galyatetõre. Ági és Jocó azonban megtudta, mire készülök és azt javasolta, hogy menjünk együtt. Igy Ági autójával érkeztünk Szurdokpüspökibe és ott szálltunk át a rendezõség által megrendelt autóbuszba. Mivel az elsõ két jármû megtelt, ezért egy harmadik buszra is szükség volt, ami tiz percen belül meg is jelent és azzal az elõnnyel járt, hogy nem kellett szorongani, mindenkinek jutott ülõhely. Galyatetõn, a Kilátó Vendégháznál könnyen ment a nevezés, indulhattunk (9:51). A polgári körülmények között szerzett ismeretek azonban megtévesztõek voltak. Az internetet nézegetve azt gondoltam, hogy a 36 centiméteres hómagasság bizonyára az ágyúzott részre vonatkozik, a helyszinen tapasztaltak azonban kijózanitottak az ábrándjaimból. Megkezdõdött a hótaposás és a jégen csúszkálás, amibõl csak Piszkéstetõ után tudtunk valahogy kikecmeregni. Elmaradt a jó kis futás Szentlászló határáig. A teázónál vége lett a barátságtalan talajnak, ezért a Vöröskõre már elég jól fel tudtam menni. Három perc késés nem a világ, gondoltam, majd behozom a lemaradást. Igy is történt. Ágasvár csúcsára, 11 percet ledolgozva, már 8 perc elõnnyel jutottam fel. Sajnos, ezzel vége lett a bravúros haladásnak, mivel a csúcsról a turistaházig nem tudtam 6 perc alatt lejutni. Csúszott a bakancsom, óvatoskodtam is, mivel nem akartam elesni. Kiváló "állóképességemért" idõvel kellett fizetni. A ház utáni ereszkedõ ösvény is kellemetlen sárdagasztást jelent ilyenkor. Nem meglepetés. Elõnyöm elveszett:  Mátrakeresztesre 22 perc hátránnyal "futottam be". A büfében megittam egy kávét és tudomásul vettem a tényeket. Gyermekeim kérdezték, hogy továbbmegyek-e. Hát persze, csak nem fogom aszalni magam addig, amig a hullabusz megérkezik. Még elgondolni is szörnyû az ilyesmit. Mondtam, hogy igyekezzenek, mert nekik még más okból is tartani kell a szintidõt, én ráérek. A barna zónába mindenképpen bekerülök és ezzel javitom a létszámstatisztikát.


  Keresztes után jön a Múzsla. Ettõl nem félek. Sokadik bejárás után tudom, hogy idõre fel tudok jutni a csúcsra, mivel ezen a részen nem fenyeget nyaktörés, csupán egyenletesen, szuszogva mászni kell. Igy volt, a szintidõhöz képest csak 1 további percet vesztettem. Annyira azonban ismerem magamat, hogy ne erõltessem azt, ami nem akar menni. Hatvan dekás bakancsban nem tudok szaladni, pedig az kellene. A csúcs után tehát sétára fogtam a tempót. Azt az elõl járó, sõt már beért gyerekeimtõl mobilozás révén tudtam, hogy a Diós patakon könnyen át lehet menni, nincs szükség kerülõre. Akkor jó, élvezhetem a napfényt, amitõl az idõjárás jó hosszú ideig megfosztott. Döcögõsen kanyarogtam lefelé. A patakhoz vezetõ köves, gödrös ösvényen is sikerült egészben lejutni, átmenni pedig nem volt nehéz. A természetben azért nõnek a fák, hogy legyen természetes korlát vagy fogódzó az egyensúly megtartásához. Ezután jött a sima földút a falu széléig. Az agyagos talaj, felázott állapotban éktelen csúszós tud lenni, most azonban teljesen száraz volt. Az egyenes szakasz végén Samu Piri arca jelent meg, aki kétszer akkora utat tett meg, mint én, mégis üdének létszott. A pincesorba érve, a hagyományhoz hiven, némelyik túrázó termelõi borral szokta nedvesiteni a torkát. Mivel itt általában kocogni szoktam, nem figyelek a részletekre, jelen állapotomban viszont azt vettem észre, hogy élelmesebb pincetulajdonosok bormintákat állitottak ki utcaszéli asztalokra. Bár kissé nevetségesnek tûnik, de mégis lefékeztem egy keveset, hogy jobban szemügyre vegyem a palackokat. Hamar kikötöttem egy "Mátrabérc" cimkét viselõ üvegnél. Ha már búcsút mondtam az igazi Mátrabércnek, legalább legyen emlékem róla. A borosüveggel a kezemben állitottam be a célba, nem törõdve azzal, hogy alkoholistának néznek-e az absztinens túratársak. Egy vándorfényképésznek jó téma lehettem volna: bal kezemben borosüveg, a jobbban pedig oklevél. Vidám élet.


  Az adminisztráció után Katát és Tamást kerestem meg egy rövid üdvözlésre és hogy megköszönjem a jó rendezést. Nagyon jól "be van járatva" ez a háromrészes túra, biztosan igy lesz a jövõben is. Álmomban én is futkározom az ismert ösvényeken és az a jó, hogy álomban minden nagyon könnyen megy. Amikor kimentem az utcára, hogy autóbusz felõl érdeklõdjem, éppen egy rövid, szitáló esõ múlt el. A Múzsla felett szivárvány fénylett, igazán szép búcsút vett tõlünk a Nap. A Biblia ilymódon biztosit minket, hogy nem lesz többé vizözön, arra viszont nincs garancia, hogy három-négy évet nyugton maradjon a természet. Egy filozófus - vagy meteorológus - számára pedig éppenséggel igy van rendben az élet menete. Baktay Ervin Gandhi-könyvébõl már régen megtanultam az angol közmondást: "every cloud has a silver lining", vagyis a borúra mindig jön a derû. Az ilyesmirõl, meg az életrõl egy pohár sör mellett is lehet gondolkodni. Erre való a célban található vendéglõ. Mivel jó negyed óra volt az indulásig, nem kellett sietni. Örültem egy túratárs meghivásának, hogy üljek mellé. Álltam a lábamon, de társaink meghivását sohasem szabad visszautasitani. A különbusz az utca túlsó oldaláról rendben elindult. Pesten a SYMA-nál végeztünk. Ági elém jött, igy gyorsabban otthon lehettem. Nagyon kicsúsztam az idõbõl, de minden érthetõ volt. A teljesitménytúrában az a jó, hogy a számok beszélnek, a valóságot kapjuk.


  A következõ héten jutottam géphez. A szokásos statisztika fogadott: a könnyûnek látszó feladat a legnehezebb. Ezt húsz éve ismerem. Az viszont meglepett, hogy nem találtam egyetlen új beszámolót sem. 23-án kezdtem meg az irást és még mindig üres volt a keret. Ma, 25-én, a helyzet változatlan. Azért ez a túra többet érdemelne.


  A jobb hangulat kedvéért új bekezdést nyitok. Szóval: borúra derû. Mindig jönnek új fiatalok és õk majd megirják az új idõk lelkes, új beszámolóit. Ennyi szentimentalizmus - idõs korban - megengedhetõ.

 
 
 Túra éve: 2012
nagypapaTúra éve: 20122012.07.12 17:45:05
megnéz nagypapa összes beszámolója

Hanák Kolos 2012


  Pauca sed matura - vallotta Carl Friedrich Gauss (1777-1855), a matematikusok fejedelme. Semmi sem új azonban a nap alatt, mert már egy ismeretlen ókori szerzõ szerint is a Pauca sed bona elv az irányadó. A klasszikus kezdésbõl azonnal látszik, hogy ágyúval készülök lõni verébre. Mirõl van szó? Gauss szerint keveset kell alkotni, de az eredménynek érettnek kell lenni. Lényegében ugyanezt mondja az ókori ember is, aki bár kevés de jó dolgot szeretne látni. Ez utóbbiról nem tudok többet, viszont az a humoros, hogy a mértéktartó Gauss egyike a tudomány legtermékenyebb alkotóinak. A munkálkodó ember számára megfogalmazott fontos tanács - hogy végre mai nyelvre forditsam - igy szól: a minõség fontosabb mint a mennyiség. Ezek után felvontatom az ágyút a Kékestetõre és elmondom, a háttérinformációt.


  Ebben az évben nem tudtam elvégezni a Mátrabérc teljesitéséhez szükséges elõzetes bejárást, emellett az idõjárás sem látszott kedvezõnek a hozzám hasonló alakok számára. Hûvös, esõs idõ készülõdött, esõköpeny kell ilyenkor. Közönséges túrán ez nem gond, de a Mátrabércen kapdosni kell a lábunkat, a köpeny viszont lassit. Könnyen veszithetünk - mondjuk - öt százalékot, ami nekem már végzetes lehet. Segitségül hivtam tehát a nagy szellemeket és azok azt mondták, hogy a kevesebb idõnkint több. Menj a Hanákra - javasolták. Mögéjük bújtam és megfogadtam a tanácsukat.


  A dinamikus Márk unokám azonban nem hátrált meg a nehézségek elõl és a Mátrabércre akart menni. Mivel az utazással nem volt gond, ezért csak azt kellett elgondolni, hogy mihez kezdjünk a többletidõvel, ami a két rajt közti különbségbõl adódik. A megoldás mindjárt kiderül, elõzõleg azonban meg kell érkezni Sirokra. Jocó jóvoltából nem sokkal 6 óra után a helyszinen voltunk. Márk nevezett, összeszedte a holmiját és nekiindult a bánatos idõnek. Én, mint idõmilliomos, társadalmi életet éltem, nézegettem a többieket. A szervezõk figyelmét persze nem lehet elkerülni, igy - Molnár Tamás jóvoltából - hamarosan egy zöldszinû Hanák füzet került a kezembe. Megköszöntem a váratlan ajándékot és örültem, hogy Borbás tanárnõt is láthatom. Lehet, hogy az õ hatására választottam a beszámoló elején lévõ filozófikus gondolatokat, mert mindenki tudja, hogy a teljesitménytúrázás nemcsak fizikai, de szellemi erõt is igényel. Hamarosan megjöttek a bérelt buszok, erõsödött a forgalom, nem volt idõ társalgásra. Úgy döntöttünk Jocóval, hogy honismereti túra keretében elmegyünk a recski munkatáborba. Hasznos idõtöltés volt ez, mivel - talán 15 évvel ezelõtt - Ágival Recskrõl felindultunk megnézni a helyszint. Akkor még nem volt emlékpark, csak a turista térképen feltüntetett helyszin. Szerencsénk sem volt, mert a Jóidõ-nyakra vivõ S jelzésrõl a K+-ra rátérve valahogy elvesztettük a jelzést és anélkül kóborultunk egy ideig. Mellékesen tél volt, majdnem térdig érõ hóval. Mivel nagy hóban sokáig sétálni nem kellemes dolog, azért úgy döntöttünk. hogy toronyiránt felmegyünk a gerincre, ahol a K megy az Oroszlánvár irányába. Azt nem lehet eltéveszteni. Nem is tévesztettük el, valahol a Jagus táján értünk oda. Ezután jobbra át és folytatódott a hótaposás. Kutya fárasztó volt, de azért 4 óra tájban csak feljutottunk a Tetõ étteremhez. Elég idõ volt még, ezért jó ebéddel jutalmaztuk meg magunkat. Akkor még megfizethetõ árak voltak. Most nem tudom, mi az árfekvés. Evés után irány a buszmegálló.


  Eme nosztalgikus emlékezés után Jocóval gépkocsiba vágtuk magunkat és az emlékparkba hajtattunk. A terepet szolidan és áttekinthetõen rendezték. Egy kis képzelõerõvel meg lehet jeleniteni a korábbi helyszint, a barakkokat, a foglyok által használt utakat. Azon gondolkodtam, hogy miként tervezhette meg a szökés útját az egykori öt rab, hogyan lehet a gyakorlatilag ismeretlen erdõben elég messze eltávolodni a tábortól. Nem sok idejük volt, mert  hajtóvadászat indult utánuk. Vajon én merre rohantam volna, hogy meneküljek a kutyás üldözõk elõl? Nem játszom meg magamat, de futottam már életemben nem egyszer úgy, hogy a szivem a torkomban volt és a lábaim is fel akarták mondani a szolgálatot. Meghagyom hát az elképzelést azoknak, akik saját sorsuk folytán vagy dokumentumok alapján le tudták irni ezt a rémtörténetet. Amellett, ha a szerencsés Michnayra gondolok, az elsõ néhány kilométerre még sok további következett, és mennyi szorongás, amig a menekülõ maga mögött tudhatta az úgynevezett vasfüggönyt.


  Bennünket a magunk kis története érdekelt. Jocó hamarosan megtalálta az akkori orvosi "rendelõ" alapjának körvonalát feltüntetõ köveket. Álldogáltunk egy keveset és Jocó azt mondta: "Tehát itt dolgozott Ráczkövi doktor". Igen, ez volt az a hely, ahol a fogságban is naggyá nõtt az az ember, akinek volt lelke. Egy korábbi, Mátrabércrõl szóló beszámolómban már irásban felépitettem "Bandi" emlékmûvét, akit tizenegyszer küldtek vissza követ törni, mert nem volt hajlandó kiirni a munkavégzésre alkalmatlan rabokat. Hiteles embertõl hallottam a Nagyvárad-téri református templomban, Tabódy István bicskei plébánostól, aki a szószékrõl vezérõrnagyi uniformisban búcsúztatta Ráczkövi doktort. Kevés ember van, akit a feleségem annyira tisztelt, mint õt, aki az úgynevezett átkosban, Recsk után is, humánusan, a bosszúállás gondolata nélkül, orvosi esküjéhez hiven gyógyitotta az embereket. Számára, bár jól ismerte sokféle páciensét, csak az számitott, hogy megszabaditsa fájdalmától azt, aki beült a fogorvosi székébe. A gondos kezelés honoráriuma idõnkint jóval alatta maradt annak az összegnek, amit a beteg autóbuszjegyekre költött. Az idõvel nagyvonalúan bánt. Megtörtént, hogy a felesége nézett be a szomszéd szobából, hogy miért van akkora csend a rendelõben. Bandi éppen mesélt valami a Csákánykõ világából. Tudta, kinek mit mesélhet.


  Az emlékezés befejeztével visszaültünk az autóba és Parád felé indultunk. Jocó azt javasolta, hogy menjünk fel az Ilona-vizeséshez, hiszen van még idõ. Az ötlet jó volt, már azért is, mert hiányt pótolt. A korábbi Vadas Jenõ Mátra túra ugyanis a markazi vártól átcsapott a K keresztezésével a gerinc északi oldalára. Nagyon kedveltem ezt a túrát - kár, hogy akkor még nem irtam beszámolókat - csak azt sajnáltam, hogy az erdészet nem engedélyezte a Z-rõl leágazást a vizesés felé. Azt mondták, hogy szigoruan védett területrõl lévén szó, ne mozogjanak ott csapatostól túrázók. Menjünk szépen, egyenesen a Szent István csevice felé. Jó, hát mentünk, igy is szép volt a bükkerdõ, a lenti parkolótól az egyenes fasor. A rokonszenves Dencs apuka (biológia tanár, pontõr) remek levese a csevicénél feledtette a veszteséget. Ennek ellenére többször gondoltam rá, hogy fel kellene keresni ezt a helyet, amely egyike a Mátra romantikus zugainak és a fõutakon járók nem is sejtik, milyen "vad" világ húzódik meg egy-egy félreesõ helyen. Most tehát ott voltunk és erre-arra kanyarogva, emelkedve elértük a vizesést. Kicsit nézelõdtünk aztán visszaereszkedtünk a parkolóhoz. Egy házi feladattal kevesebb, vagy több, attól függõen hogy honnan nézzük.


  Lefelé gurulva megint személyes emlék bukkant fel a múltból. Talán az utolsó Vadas Jenõ túrán, ott ahol a S elmegy a Rózsaszállás felé, Hartmann Mihály tûnt fel. Kölcsönös üdvözlés után azt mondta, hogy nemsokára ideér Belkovics Géza, aki tudja, hogy itt vagyok és szeretne megismerkedni velem. Semmi akadálya - mondtam - mivel az útnak a csevice miatt pár száz méteres füle van, visszafelé éppen szembe fogok jönni. A találkozás pontosan megtörtént: én bélyegeztem és fordultam vissza és mire a S elágazásához értem Belkovics is befutott. Jó, de miért érdekes ez nekünk? A történet megértéséhez a fiatalabbaknak vissza kell lapozni 16 évet, amikor 1996-ban Géza volt a Mátrabérc legidõsebb teljesitõje én pedig feladtam. Akkortájt mindig tisztelettel nézegettem a statisztikát arra gondolva, hogy egyszer az én pályafutásomnak is vége lesz. Õ viszont arra volt kiváncsi, hogy ki az az alak, aki az évek multával eljátssza az ügyeletes vénember szerepét. Nahát ez szépen összejött. Misi elégedett volt a szervezéssel. Egymás mellé állitott minket és megörökitette a találkozást az örökkévalóság számára. Késõbb, amikor már nem voltunk a szintidõ rabságában, fel is hivtam Gézát telefonon és jól elbeszélgettünk a nagyapákat kölcsönösen érdeklõ kérdésekrõl.


  Mivel jól belejöttem a mesélésbe, van még egy elméletinek is mondható témám. Elmondom, hátha nem lesz rá többé alkalom. Tamás sógorom, egykori sárospataki diák, a rajztanárja biztatására korán elkezdett festeni. Jó kezekkel hozta létre tájképeit, csendéleteit, egyszerûbb zsánerképeit. Egész életében festett családja, rokonai, ismerõsei számára, nem is minden haszon nélkül. Óvatosan kritizáltam a mûveit, nehogy elmenjen a kedve az alkotástól. Azonban neki is volt szeme és a szeméhez önkritikája. A figurális ábrázolás nem volt erõs oldala. De azért úgy komponálta a képeket, hogy szolid formában ember is legyen rajtuk. Õ mondta, hogy a tájkép keveset ér, ha hiányzik róla az emberi alak. Tényleg igy van. Annyira igy van, hogy az ember nélküli csendéletet franciául "nature morte"-nak (halott természetnek) nevezik. Az állitás belátására az érdeklõdõ nyisson fel egy alkalmas mûvészettörténeti könyvet és nézegesse a romantikus, allegorikus tájképeket. Például Markó Károly festményeit, hogy egy találomra kiválasztott magyar mûvészt mondjak. És most miután az olvasót jól kimeritettem ezzel a körülményes szöveggel közlöm, hogy az S elágazásánál szemem elõtt lévõ kép nem halott, mert három túrakedvelõ ember áll és beszélget egymással a Mátra gerincének északi lábánál, a koradélutáni napfényben. Csoportkép túrázókkal. Egyikük majd évek múlva is felidézi és alkalmazza, amit egy festõtõl hallott. Mit meg nem jegyez az ember! Digitális készülék nélkül is. Mindig az ember a középpont, mindig az ember a fontos. Nem gondoltam volna, hogy egyszer errõl is irni fogok.


  A sok mese után ideje lenne végre a Hanák Kolos túrával is foglalkozni. A vizesés után gyorsan legurultunk Parádra, onnan pedig felgurultunk a Kékesre és kikötöttünk a fizetõ parkolóban. Néhány perc múlva, elég sok emberrel befutottak a pesti autóbuszok is. A segélybusz talán már hamarább fenn volt. Ismerõsöket keresve Samu Piroskát és Szabó Jánost vettük észre. Mintha Rezsuta Ibolya is ott lett volna, de ebben nem vagyok biztos. Kizárni nem lehet, mert három óra alatt a jobb túrázók már fenn vannak a csúcson. 9:02-kor én is elindultam. Az elején nincs gond, de hamarosan megkezdõdik a keserves lejtõ. Csúszik a föld, csúsznak a vizes faágak és alattunk a görgeteg. Kár ezt leirni, hiszen harmincszor vagy még többször végigtáncoltam ezt a részt, csupán a ténymegállapitás kedvéért teszem. Van azért egy új szempont: a feleségem balesete óta óvatos lettem, mert nem lenne jó, ha véletlenül én is eltörném a futómûvemet, amire ezen a részen - tetszik, nem tetszik - számitani lehet. A biztonsági araszolás miatt a meredek részen elvacakoltam nagyjából húsz percet, de nem sajnáltam, mert egészben maradtam. Végre elértem a hordót és ezután, a hidasi háztól, rendesebb tempóval legyûrve a kaptatót, 10:10-re értem fel a Csór-hegyre. Utólag meggondolva, az itinerhez képest 8 perces késés nem is rossz. Innen Ágasvárig fõleg emelkedõk vannak, hasraesés veszélye nélkül lehet behozni az elmaradást. Egy banánnal jutalmaztam meg magamat és azon tûnödtem, miért tûnt idegennek a Som-hegyi nyereg környéke. Egy év alatt megváltozott volna a növényzet? Furcsa érzés volt, de túltettem magam rajta.


  A mozgó ellenõrök ezúttal nem a betonút közelében, hanem a Rudolf-tanyai elágazásnál vártak ránk. Ezen a helyen mindig lehetett teára számitani. Forgattam a fejemet: hol van a kisfiú, aki több éven át gondoskodott rólunk? A kisfiú azonban nem volt, biztosan már nagy fiú és nagy túrázó lett belõle. Az állandóságot Samu Piri képviselte, akivel együtt teázhattam.


  A galyai parkolónál Jocóba ütköztem. Közölte, hogy Márk Kékestetõrõl indul errefelé. Nagyszerû. Piri ismét jelen volt és Ibolya felõl érdeklõdött. Közben elszaladt mellettünk Borosnyai Balázs. Mozognak az emberek. A galyai ellenõrzõ pont megint nem a Gertrudnál volt. Sajnáltam az õröket, mert a kilátónál kellemetlenül erõs szél fújt. Gondolatban leróttem a tiszteletemet Gálfi Csaba iránt, aki három évvel ezelõtt az éhhaláltól mentett meg. Nagyvonalúságát nem felejtem el. A mátraszentlászlói teát a szabadtéren ittuk meg. A gyarló alakok pár percet nyerhettek a házba ki-be járás megtakaritásával. Innen futás a Vöröskõre, a szinthez képest negyedóra az elõny. Jó lesz ez az ágasvári lekecmergéshez. Most már tényleg megelõzött Ibolya a szentlászlói temetõ térségében. Mivel, ha nem is nagyon, de biztonságban érzem magam, leülök mobilozni egy padcsonk betonjára, szemben a szentistváni sipályával. Hazatelefonálok, hogy a feleségem tudja, hogy életben vagyok. Miközben a szerkezettel bajlódom, megjelenik Farkas Vali. Engem látva felderül az arca és elmondja, hogy mennyire örült, hogy Jocó megtalálta a kesztyûjét. Kiesett a fejembõl, hogy mikor, de ilyen részletkérdésnek nincs jelentõsége. A helynek azonban szelleme van, mesélek róla egy keveset.


 Valamikor a kilencvenes évek elején Ági bejezte a Kék Túrát, de a feleségem még a Mátrában volt. Az esedékes Mátraverebély-Mátraszentistván szakaszon Magyar Balázs (1938), a fiatalabbak részére Balázs bácsi, is velünk akart jönni. Megbeszéltük az indulás idõpontját, de Balázs lemaradt a vonatról. Õ azonban nem az az ember, aki feladja a terveit, tehát felszállt a következõ vonatra és utánunk eredt. A mátraverebélyi állomásfõnöktõl kezdve az égvilágon minden élõ embertõl megkérdezte, hogy látott-e egy adott külsejû házaspárt. Mivel tudta, hogy megrögzött útvonalkövetõ vagyok, azért nem volt kétsége afelõl, hogy mi a kék sávval megjelölt csapáson leszünk. Néhány bizonytalan információtól eltekintve, határozott megerõsitést elõször az ágasvári házban kapott és ettõl felvillanyozva haladt tovább. Mi eközben elértük szentistván határát és a sipályával szemközti oldalon lévõ padról nézegettük a tájat és élveztük a szép napfényt. A dics azonban hirtelen elborult és kiadós zápor kezdett zúdulni a fejünkre. Felugrottunk tehát és sietve, a nem messze lévõ, Vidróczkiról elnevezett vendéglátóipari egységben kerestünk menedéket. Az akkori üzem egy nagyméretû, üvegezett elõtérbõl állt és tisztességes borivó nem is ment ennél tovább, azaz nem ment be a régi házba nyiló kisméretû ajtón át az éttermi célokat szolgáló belsõ helyiségbe. Nem is volt ott koradélután senki és mi,  elégedetten leülve, hozzákezdtünk ruhánk száritásához. Mondom, egyedül voltunk, a faajtón át nem lehetett belátni az étterembe. Nyugodtan fogyasztottuk a jóminõségû frissensültet, amikor kinyilt az ajtó és a keretében megjelent -- Magyar Balázs. Mint a villámcsapás! Mert elõle nem lehet elmenekülni.


  Balázs dolgairól elég sok feljegyzésem van, félek azonban, hogy halálom miatt nem lesz idõm megirni az egész odüsszeiát. Egyszer már utaltam valahol a Kis Rigó-beli csodás megjelenésére, ami Mészáros Gyuri bácsi jószivét és autóját dicséri, most azonban a mátraszentistváni domboldalon mobilozok és Farkas Vali is itt van. A hely szellemének sugallatára elmondom neki, hogy ez nekünk emlékezetes helyünk és valahányszor erre járok mindig eszembe jut az egykori Kék Túra szakasz, a romantikus pad, a hirtelen zápor és a Vidróczki. Vali csatlakozik a véleményemhez: õ is kedveli ezt a padot és az innen nyiló kilátást. Örülök neki, mert - lám - jövõre, Vali szellemében ismét ember fog itt megjelenni a tájban. Gyarapodnak az emlékeim.


  A Rebeka-kert után szinte vizszintesen megyünk.. A Szamárkõ elõtt Nagy Zoltán és Krisztina ért utól. Mintha Bori nem lett volna velük. (Ha tévedek, késõbb kijavitom.) Õk Sirokról indultak, és ismerve gyorsaságukat, esedékes volt a megjelenésük. Sokat nem társalogtunk, mert - ami engem illet - az ágasvári emelkedõ nem a legjobb hely a gondtalan csicsergésre. Négy perc elõny amúgy sem sok, ráadásul elég lassan vettem le az esõköpenyt, hogy ne zavarjon a lefelé kecmergésnél. A lejtõrõl szines ruhák kavargása látszott a turistaház körül. Megijedtem a nagy tömegtõl, de szerencsére másfajta népek voltak, akik a ház után elmentek a P sávon. Egy fél kiflivel nyugtattam meg magam és nekivágtam a meredek, szûk P+-nek. A Csörgõ-patak mellett kocogásra illik fogni a tempót. Igy is tettem és igy értem Mátrakeresztes széléig. Szokásosan balra tértem le, csak késõbb vettem észre, hogy a piros jelzést jobbra bevitték a házak közé. Nincs jelentõsége - morogtam - és a patak jobb szélén lévõ egyenes utcán ereszkedtem le a faluba. Elõnyöm elvesztésével, majdnem negyedóra késéssel teljesitettem ezt a szakaszt. Bosszantó az ilyesmi, de tudtam, hogy a következõ emelkedõn helyre fogom hozni a mulasztást. Néhány kekszet ropogtattam el, Jocótól pedig kaptam egy colás palackot. Az ellenõrzõ pontban teát vettem, és az elegendõ is volt a célig.


  A következõ 6 kilométert elég jól tudom kezelni. Tûrhetõ sebességgel húztam felfelé a Nyikom-nyeregig és az  "elsõ" Muzslát 9 perc alatt (a szokásosnál 4 perccel hamarabb) tettem meg. A fátlan hegyoldalon erõs északkeleti szél és szitáló esõ fogadott. Valahol felvettem az esõköpenyt. Az "ötödik", az "igazi" Muzsla 6 perc alatt (2 perccel hamarabb) meglett. (16:20 volt, 7 perccel szintidõ elõtt.)  Úgy gondoltam, hogy elfogyaszthatom a második banánt a megmaradt fél kifli kiséretében.


  Nekiláttam az ereszkedésnek és közepes sebességgel kocogni kezdtem. Ezúttal túl hosszúnak tûnt a lejtõ, nagyon vártam már a végét, amikor balra lehet fordulni. Tartottam az itt következõ kopár, köves, meredek szakasztól, de bot segitségével elég hamar lenn voltam a kellemetlen alsó résznél és már ott álltam a Diós-patak partján. A  túlsó oldalról Szõke Gyuri szemlélte az érkezõket, de a kölcsönös üdvözlésen túl többre nem jutott idõ, mert az órámon már 45 volt látható és 02-re be kellett érnem a célba. Kellemetlen érzés az ilyen kicentizett mozgás, de igyekezni kell elõre, amig élünk. A földút jobb-bal kanyarja után megjelent az ismert vikendház, végül a hoszabb, egyenes rész. Ekkor bukkant fel Jocó és közölte, hogy még van tiz perc. Elõzõ ismereteim alapján remény volt  a beérkezésre. ezért odaadtam neki az üres colás palackot (nen szemetelünk!), a botomat és futni kezdtem. Az egyenes részt balfordulat követi, majd lejtõ mélyút a község felé, utána derékszögû jobbkanyar. Annyira nem voltam elveszve, hogy észre ne vegyem az utca szélén lévõ pincéknél evõ-ivó hétvégieket. Gyorsitottam a mozgást, mert tudtam, hogy rövid a hátralévõ távolság. Aztán bevágódtam az iskolakapun. Az ellenõr kislány átvette a papiromat. Mennyit irsz? - kérdeztem. 17:57-et - mondta. Nagyszerû, 5 perccel hamarább beértem.


 Megkaptam az oklevelet és magamban megállapitottam, hogy kissé alábecsültem a Hanák Kolos igényeit. Ezen a túrán is igyekezni kell egy átlagos embernek és jó, ha nem eresztjük el magunkat könnyelmûen álmodozva. Most jól megúsztam, rosszabbul is járhattam volna.  Célszerû, ha a tervezésnél nem a 10-15 évvel korábbi papirjainkból indulunk ki. Borongós hangulatomból Borbás tanárnõ feltûnése zökkentett ki. Reméltem, hogy találkozom vele, hiszen valahol lennie kellett és anyagi elszámolni valóm sem volt vele, szóval teljesen problémátlan volt az élet. Legalább elmondhattam egy szervezõnek, hogy jó kis strapa a Hanák, csak az a baj, hogy a mechanikai mozgáshoz kevesebb energia kell, mint hõ fejlesztéséhez. A mechanikai hõekivalens számértéke a felelõs azért, hogy még mindig túlsúlyos vagyok. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az utolsó két mondatnak csak a másfeled részét hangoztattam, a többit megtartottam magamnak. Az ember ne akarjon fizikaórát tartani a barátainak. Örüljön, hogy vannak és gondolhat rájuk. Gondolok.


 Jocó biztatott, hogy menjek ki az udvarra, mert ott osztályon felüli töltött káposztát tálalnak. Követtem felszólitását és pillanatokon belül az egyik asztalnál telepedhettem le. Nem is tudtam, hogy minek örüljek jobban: a társaságnak, amibe kerültem, vagy a valóban vidéki jellegû, tehát mesterséges ingrediensektõl mentes ételnek. Az ingrediens szót csak a nyelvõrök bosszantására irtam le. Még mûveletlennek néznének, ha nem spékelném meg szövegemet konzervdoboz oldaláról olvasott szóval. Fontosabb azonban az asztalnál ülõk személyi összetétele. Alfabetikus sorrendben, pardon, betûrendben: Bubu, Rácz Frigyes senior, Siményi Miklós, Wehner Géza, csak úgy, gyengülõ emlékezetbõl. Géza, persze, reprezentált (hogy is kellene mondani: bõkezû, nagyvonalú, vendégszeretõ, emberbarát, jószivû, könnyelmû, alkoholbarát, ivócimbor volt, abbahagyom, nehogy elbizza magát, vagy mások rosszat gondoljanak róla, ami nagyon könnyen megy). Egyik oldalát azzal mutatta meg, hogy mielõtt bármit is gondolhattam volna, egy dobozos sört tett elém. Gratis, azaz kegyként, azaz ellenszolgáltatás nélkül. A nem kivánt kifejezés törlendõ. Az élmény nagysága azzal mérhetõ, hogy négy hónap elmúltával ekkora brain stormingot tudott elõidézni bennem. Aki nem ismeri az észjárásomat, könnyen azt gondolná, hogy részegen irom ezt a túrajelentést, pedig hol vagyok még a maximumtól! Egyszerûen polgárpukkasztó szöveget akartam irni mai polgároknak, mai túratársaimnak. Csak vegyék is a lapot!


Régi, hasznos ösztönzés szerint, a tradiciót (hagyományt) követve, a dobozos sör után csapolt sör felkutatására indultam,  a sok éve ismert vendéglõ felé. Jocó azzal könnyitette meg a dolgomat, hogy jelezte: az autója (nem a kocsija, mert az a szó eredetileg nem személygépkocsit,  hanem lovaskocsit, bérkocsit, fiákert, teherkocsit, vagy sok egyebet  jelentett) a sörözõvel szemben áll (parkol?) a járda szélén. Õ maga pedig Márk elé megy (szembemegy) a Diós patakig. Mentünk hát a dolgunkra. Ez a menetelés nekem nagy hiányt pótolt. Reggel óta ugyanis nem láttam Molnár Tamást, most viszont éppen összefutottunk. Nagy örömmel fejeztem ki elismerésemet, hogy újból le tudtak bonyolitani egy sikeres túraszervezést. Mire õ tárgyilagosan csak ennyit mondott: "Látod, itt egy csepp esõ sem esett." Lenéztem a földre. Igaza volt.


  A vendéglõben egy legsarkabb sarokasztalhoz telepedtem le, fûtõtest mellé.Szándékosan tettem, mert nedves ruhámat akartam száritani. Nivós helyen, persze, csapolt sör nincs, ezért üveges sörre fanyalodtam. A korlátozott választékot azonban osztályon felüli, hatalmas haboskávéval sikerült helyreütni. Valóban remek volt. Mint azonban tudjuk, ökör iszik magában. Magányomat jelen esetben egy helyi nyugdijas férfi oldotta, akivel széles keretek között vitattuk meg az élet helyi és általánosabb kérdéseit. Szerencsém volt. Beszélgetõ társam számára a beszélgetés nem panasz-  vagy szitokáradatot jelentett, aminthogy egy tisztességes vidéki kocsma sem a duhajkodás szinhelye, hanem közösségi tér. Van erre példa, van erre irodalom, de maradjunk most inkább a túrázás témájánál.


Megjött ugyanis Jocó és Márk. Tisztelt unokám egy sikeres Mátrabérccel lett öregebb ezen a napon. Meg kellett ünnepelni. Újabb két nagyméretû haboskávé került az asztalra és ezután négyesben tárgyaltunk még egy rövid ideig kis- és nagyvilágról. "Jól lehet beszélgetni ezekkel a pestiekkel" - mondta alkalmi ismerõsünk.


 Ön beszámolót olvasott a gyöngyösi Berze Nagy János gimnázium tanárai és diákjai által alapitott Hanák Kolos Turistaegyesület 2012.  évi Hanák Kolos teljesitménytúrájáról.

 
 
gesterTúra éve: 20122012.05.07 12:13:03
megnéz gester összes beszámolója








Hanák Kolos







Ennek az évnek az elején jött az elhatározás, hogy mi lenne, ha végre megpróbálnám a Hanák Kolos túrát. Már tavaly is terveztem, de sajnos egy betegség közbeszólt. A Hanák Kolos nekem azért "nagy tett", mert eddig még sosem voltam 30-on felüli teljesítménytúrán (20-25-ös túrák, valamint egy 28-as), és a szintemelkedést sem szerettem. Igazából inkább a tájban gyönyörködtem az eddigi túrákon :)


Amikor gyökeret vert bennem a gondolat, akkor rögtön el is kezdtem aggódni a felkészültségem szintjén, de reméltem, hogy a rendszeres fallabdázás valamit csak segített rajtam (a Juilianus 20, mint "teszttúra" jól sikerült). Hozzáteszem még, hogy otthon Krajo sem vett elõször komolyan, csak akkor, amikor kértem, hogy foglalja le a szállást Galyatetõre.


A túra reggelén már masszívan izgultam, a borongós esõs idõ sem biztatott, de arra gondoltam, hogy ha már eljöttem idáig, akkor legalább el kell indulni. Gyors nevezés után el is indultam lefele Kékestetõrõl a térdszaggató lejtõn. Próbáltam nem sietni, elég rosszul éreztem volna magam, ha az elsõ kilométer után kell sérülés miatt feladnom... Közben kényszeresen figyeltem az órámat, és a megtett távot. Úgy éreztem, hogy képtelenség "megelõzni" az itinerben írt kalauzidõt. A Csór-hegy elõtt nekivetkõztem, az esõ nem zavart, viszont elkezdtem izgulni, hogy hogyan fogom teljesíteni a túra elsõ "emelkedõjét". Túl erõsen kezdtem, meg kellett állnom a kaptatón pihenni. Fáradtságommal párhuzamosan nõtt az elkeseredésem is, úgy éreztem, nem fogom tudni befejezni a túrát, hiszen már az elsõ hegynél szenvedek. Mikor felértem, automatikus pillantás az órára, aztán a megdöbbenés: 10 perc elõny a kalauzidõhöz képest. Öröm boldogság.


Innen következett az út Galyatetõig, a túrának az a szakasza, amitõl a legjobban féltem. Mint kiderült, alaptalanul. Galyatetõig kellemesen sétálva jutottam el, csak az esõ zavart, ami oldalról esett. Kapucnim volt, de mivel kimelegedtem, a kapucni alatt csupa víz volt a hajam. Lélegzõ kabát, persze... A mozgó pontnál megvolt a pecsét, aztán hirtelen fent voltam Galyatetõn, ahol Krajo törölközõvel várt.


Egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak, úgyhogy pihenés nélkül folytattam a következõ pontig immár 25 perces elõnyömmel. A kilátóig nem volt probléma. Hozzáteszem, hogy sík terepen nem tudtam semmi elõnyt hozni a kiírt idõn, pedig már-már a futás határán szedtem a lábaimat. Ismét elgondolkodtam, hogy vajon a rövid lábakkal milyen elõnyhöz próbált juttatni a természet, de egy pozitívumát sem tudtam felfedezni. A kilátó után elkezdtem magam felkészíteni Ágasvárra. Ott már jártam, emlékeztem, hogy felfele és lefele is meredek. Felfele ismét egy megállást be kellett iktatnom, de ez legalább egy elõre eltervezett 1 perces pihenõ volt. A csúcson pecsét, gyönyörködés a kilátásban, aztán indulás lefelé. Valamilyen megmagyarázhatatlan indokból nekem nagyon tetszett ez a a turistaházig vezetõ rövidke szakasz, de úgy láttam, ezzel szinte egyedül voltam.


Innen eseménytelen, de szép út következett Mátrakeresztesre, ahol végre megálltam egy kicsit pihenni az utolsó szakasz elõtt, itt nagyjából 40 perc elõnyöm volt már. Az étteremben Krajoval meghivattam magam két kólára, ettem egy keveset, kifaggattam az elõttem álló szakaszról (õ már többször teljesítette a Mátrabércet), majd a 15 perces pihenõ után elindultam a Muzslára. Természetesen olvastam beszámolókat, rémtörténeteket errõl a hegyrõl, úgyhogy kellõ tisztelettel és félelemmel vágtam neki. Ami itt lelkileg nagyon nehézzé tette a dolgomat, hogy semmiféle helyismerettel nem rendelkeztem, tehát azokat a pontokat, amik tagolták a Muzslára vezetõ 6 kilométert, nemigen tudtam azonosítani, áltatni viszont nem mertem magamat, hogy most már biztos elértem az Erdész-rét nevû helyet, inkább csak mentem felfele azzal a hozzáállással, hogy ennek az emelkedõnek soha nem lesz vége. Ezzel mondjuk annyira nem is lõttem mellé :)


Végtelennek tûnõ idõ után elértünk arra egy helyre, amit Krajo leírása alapján a Nyikom-nyeregként azonosítottam. A kilátás egyfelõl fantasztikus volt, látszott Kékestetõ, ahonnan indultunk, másfelõl elkeserítõ, mert szemben a hegyoldalon észrevettem a szépen felfele sorjázó túrázókat. A látvány okozta megrázkódtatásra pihentem és ettem egyet, aztán nekivágtam az emelkedõnek. Még itt sem tudtam, hogy vajon meddig kell menni, úgyhogy a "végtelen emelkedõ" hozzáállásom maradt. Amikor végre felértem az pontra, akkor vetettem egy pillantást az órámra, és elégedettem és meglepetten vettem tudomásul, hogy ismét 45 perces elõnyõm van.


Mellesleg a Muzslát én is elkönyveltem egy nem szimpatikus hegynek: magas, nehéz feljutni, és a csúcsról még kilátás sincs (gondolom ez tette ideális utolsó heggyé a túrára). Itt nagyon vidám voltam, kicsit fáradtnak éreztem magam, de már tényleg hittem benne, hogy sikerülni fog a túra. Nem annyira könnyed léptekkel, de elindultam lefele Szurdokpüspöki irányába.


Aztán jött a holtpont. Itt kezdtem el érezni, hogy már 30km-nél többet mentem, amihez nem voltam eddig hozzászokva, és a helyismeret hiánya miatt megint úgy éreztem, mintha egy véget nem érõ úton mennék. Elõjöttek a "Mit keresek én itt", a "Soha többet nem jövök ide" és a "Nem vagyok normális" gondolatok. Nem esett jól lefele menni, nem esett jól felefele menni, nem esett jól vÍzszintesen menni. Az egyik lejtõn egyszerûen leültem az út mellett, és vártam, hogy történjen valami. Ettem, ittam, aztán megpróbáltam megint útra kelni, közben magamban csendesen káromkodtam, ettõl jobb lett. Már nagyon vártam a patakot. Kínomban egy túratárstól (akivel a túra eleje óta elõzgettük egymást) megkérdeztem, hogy tudja-e, hogy milyen messze van az a ?#!+% patak. Mivel õ többszörös teljesítõ volt, jött a megnyugtató válasz, hogy még messze van... Innentõl viszont egymás mellett mentünk és beszélgettünk, amit köszönök neki, mivel sikerült átlendítenie a holtponton.


Végre meglett a patak is (sosem örültem még ennyire egy kiszáradt patakmedernek), kimásztunk a mederbõl, és kellemesen beszélgetve besétáltunk a célba.


Meglett, 8:21-es idõ, jövõre szeretnék ismét indulni :)


 

 
 
EduShowTúra éve: 20122012.04.17 19:09:01
megnéz EduShow összes beszámolója

MÁTRABÉRC 2012


Avagy az ötvenedik teljesítménytúrám és egyben az elsõ mátrai túrám. :-)


Mindenekelõtt hadd foglaljam alant elterülõ írásomat köszönetek által keretbe. Elsõsorban Klaudiának mondanék köszönetet, akitõl elõször hallottam errõl a nagyszerû túráról, ezáltal a bogarat is õ ültette a fülembe, valamint Polónyiéknak is jó nagy adag hálával tartozom, hisz nélkülük nem (vagy legalábbis csak nehézkesen) sikerült volna oda-s-hazajutni...


...de sikerült, így április 14-én reggel 6 elõtt mi is ott nyüzsögtünk a siroki vasúti meg-nem-állóhelyen a tömegrajtra várva. 6:00-kor taps, morajlás és lendületes indulás az aszfalton, majd jobbra bekanyarodtunk az erdõbe és azon nyomban neki is láttunk a 2742 méternyi szint, azaz a Mátra bércei jóízû elfogyasztásának.

Az idõjárás nem volt túl kegyes, végig borús volt az égbolt, de szerencsére nem esett annyi esõ, hogy nekem különösebben feltûnt volna, dzsekim a túra alatt végig a táskám alján maradt.

A Szederjes-tetõ volt az elsõ nagyobb kihívás, ami elõtt egy fél tigrisbukfenccel hódoltam -- bár esésem ezúttal korántsem sikerült olyan "tízbõl tízpontosan" elegánsra, mint a hóban seggreülésem a Budai Trappon, de azért kellõképp látványos volt, pár perc múlva meg is érkezett az elismerés, egy túratárstól, amikor egy pillanatra megálltam inni (és levegõt venni), majd a Jagus megmászása után Oroszlánvár tövében egy pecsétmentes frissítõpontnál vizet, fent pedig a frissítésmentes ellenõrzõpontnál pecsétet kaptam.

Még mindig távolinak tûnt a Kékes, de tudtam, hogy már mindjárt ott leszek.

A Kékes megmászása elõtti pillanatokban felbukkan mellettem kis hazánk "number one" túracelebje, akirõl már életében túrát neveztek el, még ha csak egyszerit is (sajnos én a fránya munkanap miatt lemaradok róla, no, de majd talán tíz év múlva :-). Szinte kényszert érzek rá, hogy ráköszönjek, mialatt elsuhan mellettem, bár tudom, neki fogalma sincs róla ki vagyok én. Udvariasan visszaköszön, nekem pedig fülig ér a szám egészen a csúcsig. Szóval köszönöm. :-)

A tetõn pár percet várni kell a pecsétre, kissé feltorlódott a sor, de cserébe kérésre vízzel és/vagy teával frissülhetünk. Az épületbõl kilépve bolyongok még pár percet a hegyen, fõként mert 1995-ben jártam itt utoljára és 17 év távlatából már dunsztom sincs róla, hogy hol van a csúcskõ, márpedig a fotóhoz ragaszkodom... szerencsém van: egy korábbról (többek közt az elõzõ estérõl) ismerõs túratárs útbaigazít, majd egy másik, a csúcskõ közelében pedig kérésemre lefotóz. Tökéletesen olajozott a gépezet... és már lódulok is tovább, le a hírhedt sárgán, arccal egyenest a Galya felé.

Igyekeztem lelkiekben felkészülni arra, ami rám várt ezen a viszonylag rövid szakaszon, mégis kezem-lábam remegett mire leértem. Valamit sejthettem, mert nem ettem meg a Kékesen az oda tartogatott csúcs-csokimat. Tudat alatt sejthettem, hogy a java még hátravan. Ezek után már csak az lepett meg jobban, hogy a Csór-hegyet elhagyva milyen simán sikerült bevenni Galyatetõt, ahonnan szintén pihenésnek tûnt átsuhanni egészen Ágasvárig, ahol újabb  szívdöglesztõ, tüdõtpróbáló kaptató következett fel a számomra a nyári OKT 50 vándorlásról ismerõs csúcsig. Majd legurultam a turistaházhoz, pecsételtem egy kéktúrásat (mert nyáron még nem volt füzetem), befizettem magam egy kólára és továbbálltam a túra egyetlen olyan szakaszán, amit korábbról ismertem. A Csörgõ-patak völgyén nyáron több idõm volt végigandalogni, de most is kellemes volt.

Mátrakeresztesen egy utolsó nagy levegõvétellel pár perc pihenõ után majdnem rossz irányba [P+] indultam tovább, de szerencsére idõben kapcsoltam, de másoknak is feltûnt, mert utánam szóltak, hogy a piros sáv kicsit arrébb vezet.

A Muzslára vezetõ hullámvasutazásra is megpróbáltam magam már elõzetesen felkészíteni, de ezzel is úgy jártam, mint a Kékes sárga sávjával. Akkor pillantottam meg a csúcskövet, amikor már végképp lemondtam róla. Ott viszont új erõre kaptam és "mindent a kitûzõért" jelszóval önmagamat meghazudtolóan futásnak eredtem, hogy még szintidõn belül érhessek Szurdokpüspökibe... ami a terepviszonyokat (köves lejtõ) tekintve nem is volt olyan egyszerû. Felrémlett bennem a kép, milyen ciki volna egy kilométerrel a cél elõtt elvágódni, így igencsak megfontoltam minden lépést.

A pincesorra érve egész sokan lettünk, többen - hozzám hasonlóan - a reggeli 6 órás indulás miatt szintén ezt a lejtõt használták gyorsításra, hogy még szintidõn belül célba érhessenek.

Közvetlen az iskola elõtt láttam meg Polónyiékat, akik akkor már egy órája beértek. Néhány bíztató szó kíséretében az iskola felé tereltek, ahol az udvaron meg is kaptam a világot jelentõ érkezési dátumot az itineremre, majd bent oklevél és kitûzõ, hátul az udvarban pedig töltött káposzta volt a jutalom.

Bõ egy év teljesítménytúrázással a hátam mögött egy újabb nagy kihívást teljesítettem.

Arcomon széles vigyor, ezt most jó darabig nem fogom tudni letörölni, de nem is akarom.

Agyamban pedig már a következõ nagy túrák tervei zsibonganak. Százasok! Nomeg a Nemszázas! A Piros 85 és valami külföldi: Erdély, Csehország, Szlovákia, Horvátország... lelkesedésem határtalan, csak a túrázásnak élek. Minden ötletre nyitott vagyok, szóval, aki tud valami jófélét, nekem valót, az szóljon.


...és végül, hogy a fent említett módon köszönetek által keretbe zárjam írásomat, így zárszóként természetesen a szervezõknek is szeretnék köszönetet mondani ezért a remek túráért, valamint minden "alkalmi" túratársamnak, akikkel hellyel-közzel együtt mentem és néhány mondat erejéig beszédbe elegyedtem.


Felejthetetlen élmény volt! Remélem jövõre is itt lehetek! :-)


https://picasaweb.google.com/105325823451470420959/MATRABERC2012#

 
 
JakabTúra éve: 20122012.04.17 11:42:18
megnéz Jakab összes beszámolója

Muzsla


Képes beszámolóm itt:


www.bakancsesfakanal.blogspot.com


 


 


 

 
 
czenegabiTúra éve: 20122012.04.15 11:32:09
megnéz czenegabi összes beszámolója

Muzsla


Üdv Kedves Túratársaim!


Az idei évben ez volt az a túra, ami egyáltalán nem volt benne az idei túratervben. Bár korábban már próbálkoztam a Hanák-Kolossal (még 10-es éveim közepén) azonban akkor a tapasztalatlanságom miatt hamar elestem a célbaérésért folytatott küzdelemben. Most azonban más a helyzet. Így hogy már több mint két éve rendszeresen járok tt-kre több önbizalommal vághattam neki ennek a terepnek. Az évek során talán a legfontosabb dolog, amit megtanultam, hogy tisztelni kell a távot legyen az bármilyen nagyságú.


A legfõbb motíváló erõ az Béla barátom volt, aki nagy odaadással igyekezett meggyõzni arról, hogy induljunk. Sikerült neki. :)


Külön a táv érintette környezeti viszonyokról nem szólnék, hiszen azt már jó páran megtették elõttem. Az indulás órájában Galyatetõn szemerkélt az esõ és ez némileg fokozódott, azonban olyan fél 11 tájban elállt és javultak a viszonyok. Sár alig-alig volt és a sziklás terep ugyan néha csúszott azonban ez is kellõ óvatossággal orvosolható volt.


A nevezésnél volt egy olyan kellemetlen élményem, hogy mikor hirtelen megnõtt a nevezõk száma a pecsételõ helynél hangyaboly effektus lépett fel és tolongás. Bizony kedves túratársaim, bár alapvetõen szolidárisak vagyunk egymással a kellõ önfegyelmet követelõ sorbanállás terén van mit tanulnunk a sok résztvevõt produkáló túráknál. (Egyébként ezt a tolongást eddig csak nagyon-nagyon ritkán tapasztaltam, többnyire szépen sorban történik a nevezés)


Szép egyenletes tempóban történt ezek után a haladásunk és igazából Mátrakeresztesen õrületes késztetést éreztem egy korsó sör után, de ezúttal legyõztem magamat: az elõzetes beszámolókból sejtettem, hogy a Muzsla szakasz józan észt kíván. Így is volt. Életem egyik leggyötrelmesebb, de ugyanakkor legszebb küzdése volt ez. Újabb tapasztalattal is gazdagodtam: ne egybõl rohanjak neki az emelkedõnek (mint ahogy eddig tettem a legtöbb helyen) hanem a megfelelõ légzésritmust felvéve akár lassan bandukolva egyenletesen haladjak. Itt mindenképpen indokolt volt. A célban ért egy nagy-nagy meglepetés: 2 perccel a szintidõ lejárta elõtt regisztráltak. :)


Hanák-Kolos tiszteletére kisebb falunap is volt és az ezzel járó hangulat emelte az addig sem rossz kedvünket. Bár nem nagy múltú borvidék, azonban színes színfoltja a falunak a pincesor, ahol a lelkes és leleményes tulajdonosok nyitvatartottak.


Köszönet a kedves túratársaknak a vidám pillanatokért no és Bélának az élményekért. :)

 
 
atomcatTúra éve: 20122012.04.11 22:23:10
megnéz atomcat összes beszámolója

Mátrabérc elõzetes:)


Sajnos idén (is) úgy jött ki a húsvéti hazalátogatás, hogy - akárcsak tavaly - idén sem esett egybe az otthon tartózkodás a Mátrabérc hivatalos idõpontjával. Tavaly a hivatalos rendezés után pár nappal, míg idén jó másfél héttel az esedékes rendezés elõtt (április negyedikén) volt alkalmam a távot "magánszorgalomból" teljesíteni.


Idén reggel 7-es startot tûztem ki célul, hogy biztosan sötétedés elõtt beérhessek Szurdokpüspökibe. Tavaly kicsit lustább voltam, és az utolsó pár kilométer belefutott az éjszakába a reggel fél 10-es indulásnak köszönhetõen:)


Korai kelés, gyors cuccolás a zsákba, egy kiadós reggeli, és a tervezetthez képest némileg megkésve már toltuk is a távot édesapámmal a hivatalosan nem is létezõ starthely felé:)


A Miskolc-Sirok vm. táv kb. 1:15 alatt teljesítve, némi idõtöltés a természet lágy ölén (a szükség nagy úr), és gyors búcsú után már indultam is a bitumenen a vasútállomás környékén dolgozó erdészeket hátrahagyva (start: 7:39).


Éles jobbos, és indult is a kis reggeli tortna. Jó tempóban haladtam, és az embertömeg-mentes erdõnek köszönhetõen össze is futottam egy-egy megriadó õzzel, muflonnal. A reggeli frissességnek köszönhetõen hamar a gerincre értem. Felfelé kapaszkodva vetettem egy gyors búcsúpillantást a Bükkre, ahová - akkor már tudtam - a mostani hazalátogatáskor biztosan nem fogok eljutni.



Búcsúpillantás a Bükkre


A gerincen meglehetõsem megtépázott erdõ fogadott: sok helyütt nagy, életerõs fákat tépett ki, és fektetett a túristaútra a vihar. A talajt is alaposan feltúrták az élelem után kutató állatok a tél során. A keresztbedõlt fák biztosan nem fogják segíteni a gyors haladást a 14-i hivatalos rendezésen...



Egy kidõlt, életerõs tölgy a fõgerincen, Oroszlánvár után


A túra elején a délrõl be-betörõ fellegek némi aggodalomra adtak okot, de már ekkor is inkább úgy tûnt, hogy nem lesz szükség a nap folyamán a zsákban pihenõ esõcuccra.



A Gazos-kõ pazar panorámája


A Szedrejes-tetõre vezetõ csendes kis ösvényt - ami még egy aranyos kis kapucskán is keresztül vezetett régebben - az erdészet alaposan átformálta: a hegy oldalát tarra vágták, és a kitermelést segítendõ egy széles feltáróutat hajtottak, ami közel azonos nyomvonalon halad az OKT jelzéssel. A kettõ csak feljebb, valahol a mászás felén túl válik el, itt kell ismét a kissé elhagyatottnak tûnõ túristaútra térni.


A Szederjes-tetõt hátrahagyva a következõ kihívás Oroszlánvár, és az azt követõ két nagyobbacska bérc volt. Az elsõ mászás elõtt bizony jól jött vona a frissítõpont, de persze errõl nem is álmodhattam:) Az innivalót majd inkább elõveszem odafenn:) Felfelé menet végig azon gondolkodtam, hogy érdekes módon valahogy ez a mászás marad meg az ember emlékeztében, holott az ezt követõ kettõ szintben, és hosszúságban igencsak veri ezt az etapot.



Mindannyiunk kedvence: az Oroszlánvár


A csúcsra érve gyorsan feljegyeztem az érkezési idõt, és rövid pihenõ után indultam tovább a Kékes bevételére. A Cserepes-tetõ, és a Nagy-Szár-hegy igazolta az Oroszlánvárra menet a fejemben járó gondolatokat, miszerint mindkét hegy egyenként jóval nagyobb szívás, mint az õket megeõzõ, így utólag inkább csak bemelegítésnek tûnõ 'kis' mászás.



A Kékes TV-tornya bércrõl bércre közelebb és közelebb kerül


Végre a vár utáni mindkét bérc letudva, és kisebb hullámvasutazás után a Kis-Sas-kõ oldalához közeledve már tudtam, hogy nagyobb lefelé menetel, és újbóli visszamászás immár nem lesz, kezdõdik a Kékes végsõ ostroma.


 


Kedvenc részem a Kis-Sas-kõ oldalában, a Disznó-kõ elõtt


A Kis-Sas-kõ oldalában jó tempóban haladtam, és hamarosan a Disznó-kõre vezetõ csodálatos kis ösvényben gyönyörködtem.



Út a panorámába: gyönyörûszép, hívogató ösvény a Disznó-kõre. Nem engedtem a csábításnak:)


Izzasztó mászás, és máris a Sas-kõ oldalában találtam magam. Innen enyhülés, gyönyörködés a Kékesre veztõ utolsó átvezetõ szakasz sziklaképzõdményeiben, a várva várt kereszt, és hirtelen azon kapom magam, hogy ismét csak meredeken kapaszkodok fölfelé, de már tudom, ez az elsõ 20 km utolsó izzasztó emelkedõje.



A Sas-követ hátrahagyva gyönyörû sziklaképzõdménykben gyönyörködhetünk


Végre felérek. Ha csupán pár perccel is, de a bûvös 4 órán belül vagyok. Jó 20 perces pihenõ, a készletek utántöltése, és kissé nehézkes vízszerzés után tovább indulok. A Kékes szintjét térdszaggató tempóban leadva ismét csúnya látvány tárul elém: jó adag vastag törzsátmérõjû, túristaútra is dõlt óriási bükkök állják utamat.



A Kékes után is némi tumultus várható, hacsak addig el nem takarítják a kidõlt fákat...


A Vörösmarty túristaházig repülnek a kilométerek, majd hamarosan a mûút keresztezõdése, és kezdõdik a Csór-hegy meghódítása. Odafent, alaposan izzadva és lihegve egy idõsebb túristahölggyel találkozom, aki kicsit hülyének néz, de sebaj:) A nem létezõ pontban "pecsételek" - feljegyzem telefonomban az érkezési idõt - és indulok is tovább. A Bagoly-kõ felcseperedett cserjése ismét csak meglep: emlékszem mikor pár éve itt még könnyedén be lehetett látni a tovarohanó, dombok között hullámvasutazó túristautat. Rövidke pillantás Parádsasvárra, egy fotó, és usgyi tovább.



Alant Parádsasvár terül el vala:)


Gyors szintleadás, újbóli találka a mûúttal, és ismét kedvenc helyeim egyikén lépdelek a Nagy-Lipót elõtti hullámvasúton, gyönyörû, ragyogó napsütésben. A Kékest nemrég még oly szürkére festõ fellegeknek immáron se híre, se hamva.


 


A Nagy-Lipóthoz közeledve


Hamarosan megkezdõdik a kemény mászás, ám a fáradtságért a tarvágásnak köszönhetõen a jobbról egyre inkább kitárulkozó, az elsõ 20 hátrahagyott kilométer bérceit gyönyörûen mutató panoráma kárpótól.


 


Az elsõ 20 km bércei, a Kékessel


Egy újabb fájó pont, a hiányzó frissítõállomás a Mogyorós-orom mászása elõtt, dehát így van ez, ha az ember "versenyen kívül" kínozza önmagát:) A monoton mászás enyhül, végre a távvezetéket is elérem, már csak egy utolsó kis kaptató, és bent is vagyok a galya-tetõi parkolóban. Veszek egy kólát, egy vendéglõben pedig egy pohár sörrel jutalmazom meg magam, miután lejegyeztem ismét a pontos érkezést. A vendéglõs érdeklõdik, és pontosan tudja, hogy nekem biza jó 10 nappal késõbb kellene errefelé járnom jópár-századmagammal:) Úgy tûnik, jó bevételi forrás számukra a rendezvény, és számon is tartják az évnek e neves napját.


Evés-ivás, és már indulok is a kilátótorony felé, hogy utána végre kipihenhessem magam az Ágasvári mászásig rám váró könnyed kis szösszeneten. Gyorsan haladok az enyhe hullámvasúton, a számoma oly kedves Piszkés-tetõi Obszervatóriumig, majd enyhe lejtéssel hamarosan kezdem is ereszkedésem a Mátraszentlászlói sípályán. A tea-pontot ismét ki kell hagynom, pedig igazán szervezhettek volna egy próba fõzést a rendezõk így 10 nappal a rendezés elõtt:)



Mátraszentlászló: ez a rész is nagy kedvenceim egyike:)


A Vörös-kõi kilátóig jó tempóban haladok tovább. A kilátó tövében megpihenek, keverek egy kis Isostar-t, és már indulok is tovább Ágasvár meghódítására. Az Ágasvárig vezetõ út kicsit hosszabb, mint amire emlékeztem. Bár többször jártam errefelé, a jellegtelenebb részeket az agyam ismét csodálatos hatékonysággal tömörítette. Végre elérem a jellegzetes dózerút-találkozást, és tudom, innen már nem sok a kék háromszög kiágazás, és a kedves kis mászás:) Elõtte még megcsodáltam a szentimrei pályák hófoltjait, amik a tömörítésnek köszönhetõen még tartották magukat a jóval 10 fok feletti hõmérséklet ellenére is.



No, ez a hó lehet, hogy 14-ig még elolvad:)


Az Ágasvár meghódítása - mint minden évben - idén is kellõen mazochista elfoglaltság volt így a jópár hátrahagyott kilométernek, és jópárszor száz méter szintnek köszönhetõen, de azért ez a hegy is véget ért egyszer:) Odafent rövid pihenõ, majd bokaszaggató lemászás. Az ágasvári túristaház teraszának fakerítését épp festette a tulaj. Állítólag már két éve elkészült, nekem most tûnt csak fel:), pedig azóta a mai alkalom elõtt kétszer is jártam arrafelé:) A tulaj feleségével rövid szóváltás, õ is pontosan tudja a 14-i dátumot, és meg is van lepõdve az "elõteljesítésen". Dehát mi mást tehetnék, ha 14-én már 1800 km-rel északabbra leszek?:)


A Csörgõ-patak völgyébe gyorsan leérek, jobbos, és már tûzök is Mátrakeresztes irányába. A völgyben meleg van, polár le, és egy szál pólóban apasztom tovább a métereket. Csodálatos, igazán nyári idõ!


Az út mellett hamarosan egy újonnan "kiépített" forrás, ami a "Borcsa" névre halgat. No, emellet nem megyek el, megkóstolom vizét, és a flaskámat is inkább belõle töltöm újra, mint a mátrakeresztesi közkutak egyikébõl.


Mátrakeresztesen rövidke kis pihenõ, és indul az utolsó megpróbáltatás, a Muzsla-mászás. Tudtam, hogy ez általában közel 1.5 órás elfoglaltság számomra:) Azért lassan telt a táv, a szint, és végre kiértem az Ólom-tetõ mászásához átvezetõ közel vízszintes kis szösszenetetre, ahol eszembe jutott, hogy a zsákban lapuló banánnal megszponzorálhatnám testemet a felfelé mászás küzdelmes perceiben:) A banán elpusztult némi víz kíséretében, és már apasztottam is az Ólom-tetõ helyzeti energia elõnyét:) Az Ólom-tetõre menet kötelezõ balra nézni, hogy láthassuk a távolban elterülõ Kékes, és az elõtte fekvõ, régen hátrahagyott Galya-tetõ vonulatát.



Jobbra, hátul a távolban a Kékes, tõle balra, elõrébb Galya-tetõ, az Ólom-tetõre menet


Mielõtt a tetõre értem, egy újonnan készült odúval is találkoztam:)



A zsír új odú az Ólom-tetõ tetejéhez közeledve:)


A tetõt letudva a Muzsla elõtti kedves kis hullámvasutazás várt rám, amit mindig elfelejtek, hogy 2 vagy 3 pukliból áll-e. Ha jól emlékszem, kettõ volt, de nam vagyok benne biztos:) A puklikat letudva végre feltárult elõttem a jellegztes, meredek, a csúsra vezetõ dózerút, aminek mászása közben csak az az egy vígasztalja a túrázót, hogy ma már több ilyen nem lesz!:)


A lemenõ nap fényében megsodáltam a csúcsot, és a valakik által idõben hátrahagyott "Hajrá nemtomkik, még 7 km" kõvel lesúlyozott feliratot, ami azóta az esõs idõ miatt könnyen lehet, hogy alaposan szétázott:)



A csúcskõ


A Muzsla után újabb hullámvasút, aminek a végén az ember már el sem hiszi, hogy Magyarországon valahol is 700 méter alá lehet süllyedni:), mígnem a húszezredik kis pukli után végre lefelé adja az orrát az út, és vad gyorsasággal tör alá a Diós-patak völgyébe.



A Muzsláról efelé menet ért a naplemente


A lelkes drukkerek lefelé is elhelyeztek pár távjelzõ feliratot, amit így ismeretlenül is köszönök nekik:) A völgybe érve pikk-pakk Szurdokpüspökibe értem, és 11 óra 54 perces menetidõ után leállítottam a stopperemet.


Kívánok mindenkinek sikeres teljesítést, jó szerencsét, és gyönyörû idõt a 14-i, hivatlaos túrához!


 



A beszámoló végére még egy érdekesség: a telefonon rögzített képek készítési helyei gyönyörûen kirajzolják a Mátra-gerinc jellegzetes "S" alakját:)

 
 
 Túra éve: 2011
Pap GáborTúra éve: 20112011.04.28 14:29:59
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 


Mátrabérc 2011. beszámoló:

http://kerektura.blogspot.com/2011/04/matraberc-2011.html


Képek:

https://picasaweb.google.com/harkanyi.aladar/Matraberc20110417#

 
 
kekdroidTúra éve: 20112011.04.19 19:59:44
megnéz kekdroid összes beszámolója

Mátrabérc 2011

 


Welcome my son, welcome to the machine.

Where have you been? It's alright we know where you've been.”

(Pink Floyd: Welcome to the Machine) 


Meredek emelkedõk és lejtõk, nehéz, technikás terep, helyenként veszélyes akadályok, nem beszélve arról a rengeteg száguldó õrültrõl, akik türelmetlenül várják a lehetõséget az elõzésre, de legalább eltévedni nehéz, egészen jók a jelzések: ez a 24-es fõút, amelyrõl Sirok nyugati szélén térünk le Verpelét felé. Itt áll egy vasúti õrház, négy terebélyes fenyõfa takarásában, amely a falu megállóhelyének adott otthont, s amelybõl a bakter vonat érkeztekor elõballagott, hogy letekerje a régi sorompót. Ezen õrház elõtt rajtol a Mátrabérc teljesítménytúra mezõnye.


Édesapám félúton a vasúti ex-megállóhely és az elágazás között jó utat kívánva megszabadul rakományától. A rakomány – Kerek repkény és jómagam – lassan ocsúdva és rájõve, hogy most bizony el kell indulni túrázni, megcélozza az egykori OKT-bélyegzõhelyet. Meglepetésemre alig látok itt néhány kósza túrázót, köztük viszont igen sok az ismerõs: Bubúrral, suvlajjal, ateszkinggel és párjával, sõt, magával báró Maki von Streifenschwanz-cal találkozunk az itt töltött néhány perc alatt. A nevezési procedúra nem sokat vesz el az életünkbõl, a lapok kitöltését is beleszámítva. Suvlaj búcsút vesz és útra kel, futós kedvében van, Bubúr nem sokkal utána szintén elindul – õ is futós (bizony!) kedvében van, báró Maki valamivel késõbb lesz futós kedvében, most öltözéshez keres alkalmas helyet. A saját visszaszámlálónk hat óra tizenhét és hat óra tizennyolc perckor (eltérõ rajtidõt kapunk, üsse kavics), 12:30-ról indul, a tizenhárom órás szintidõ kihasználásával nehéz lenne elérni a 19:22-es vonatot, kell némi tartalék.


Elindulunk a Tarna széles völgyében Verpelét felé vezetõ országúton, amelyet hamarost el is hagyunk. Elõttünk a Mátra, körülöttünk harmatos rét, utána újra erdõ. Egynyomos ösvényen kanyargunk, sietõsen, mert bár nincs nálunk a tavaly szerkesztett szolgálati menetrend, annyira azért emlékszünk belõle, hogy az elején sok tartalékot lehet felhalmozni, amely elegendõ idõt hagyhat a galyatetõi kávéra, az ágasvári nézelõdésre, a Mátrakeresztesre, Muzslára tartogatott piknikre. Tehát sietünk, amennyire tõlünk telik. Báró Maki így is laza eleganciával porol el mellettünk, pár mondat erejéig lelassítva az elõttünk gyalogló Bubu tempójára. Gazos-kõnél megállapítom, hogy a kilátás ugyanúgy nagyszerû, Jóidõ-nyaknál a farakások ugyanúgy sorakoznak az útkeresztezõdés minden oldalán. A forráshoz érve elõkotrom a meglehetõsen impraktikus helyen lévõ (ti. befészkelõdött a táska aljára) bögrét a hátizsákból, megvárom fél liter víz kicsorgását. Kortyolok egy hosszút belõle, utána próbálom visszatartani a fogaimat, amelyek a hõsokktól épp kipotyogni készülnek. Az emelkedõn aztán hamar helyreáll a hõháztartás, lassú, megfontolt léptekkel eredünk a megtáltosodottan közlekedõ Bubu nyomába. A Szederjes-tetõ nem lett alacsonyabb, a csúcskövet pesza91 reggelizõszékként hasznosítja, szerencsére fényképezõgépe eltûnte áthidalható akadályt jelentett. Lekocogunk a poros lejtõn, csodálkozom a csontszáraz talajon, elvégre pár napja még a mátrai hóesésrõl zengtek a harsonák. Jön az újabb hegy, a Jagus, az élénkzöld vadászházzal, az éles gerinccel és a kilátással, ahonnét jól látszik a recski kõbánya és a távvezeték hosszú vágásként húzódó nyiladéka. Meg az Oroszlánvár, a kapu túloldalán. Kocogásra váltunk, így sem érjük utol a négypercenként egy kilométeres tempóra gyorsító Bubut. A Domoszlói-kapuban szusszanunk egyet, Repkény kér vizet a bögrébe, amíg kirázom a cipõ hívatlan lakóit. 


Oroszlánvár emelkedõjérõl visszanézve kicsit szomorkodok, hogy a fotógépet húgom elszállította magával messzire, pedig igen szép fényképek készülhetnének az emelkedõn szép libasorban kapaszkodó túrázókról. Repkény szembesít a ténnyel, hogy nem állunk meg szusszanni a tetõn, hanem inkább kocogunk egy kicsit, egészen a Cserepes-tetõre vezetõ még hosszabb és hasonlóan meredek part aljáig. Ezen sincs pihenõ, sem megállás, van helyette lejtõ, amelynek az aljában a házikó romjai nyomokban még fellelhetõk. Lamentálás helyett újabb emelkedõ közeledik, itt a menetrend szerinti Nagy-Szár-hegy, oldalában a fenyvessel, tetején a déli irányba nyíló kilátással, amelynek jellegzetes szereplõje a Gagarin Mátrai Erõmû. Még pár évig elpöfékel, addig ki kell találni, mit alkotnak belõle. Valamit muszáj lesz. Pihentetõ szakaszon sétálunk, madárdalos erdõben, elõttünk, mögöttünk alig akad néhány túrázó. Ez meglep, a Mátrabérc ennél sokkal tömegtúrább szokott lenni – persze az is lehet, hogy ennyire lassúak vagyunk. Átballagunk a Markazi-kapuhoz, itt csokievéssel ütünk el némi idõt, mielõtt rálépnénk a Kékesig vezetõ hosszú, nagy lélegzetû emelkedõre. Megelõz Börcsök András, késõbb László Szilvi elõl lépek oldalra, mosolyogva veszik az oldalazós kaptatót. Az óriási bükkösben lassan, de biztosan megérkezünk a Sas-kõ elõtti sziklapárkányhoz, bedobunk pár maréknyi, saját kezûleg felszeletelt almát. Közben nézelõdés, fotózás. Végigsétálunk a Sas-kõ gerincén, a Sötét-lápa-nyeregtõl kissé ellépek Repkény elõl, a kerítésmaradványnál bevárom, a Hegyre (is) jó érzés egyszerre érkezni. Némi sorállás után megkaparintunk egy-egy pohár porlevest, elvonulunk a tömegtõl, a csúcskõ mögötti padon ülünk le tízóraizni.


Elkortyoljuk a levest, szendviccsel pótoljuk a hiányzó szárazanyagot, majd búcsút intünk kellemes pihenõhelyünknek. Bubu szintén ezt a pillanatot választotta a továbbhaladásra, mi is elhagyjuk az adótorony környékét, jöhet a poros lejtõ. Jön is. Mindenki megy, amerre lát és ahol kevésbé csúszós helyet lel az ereszkedéshez. Igyekszünk a jelzéshez minél közelebb maradni és nem elvágódni a porban. Sikerül, nagy kõ esik le a szívemrõl, az ilyesforma lejtõk helyett inkább még egy emelkedõt kérek, köszönöm. Elballagunk az országút elõtti jelzéskavalkádig, itt ér utol nagy sebességgel Summer Comfort, pár mondatnyi beszélgetés után rákanyarodik a kék-piros közös szakaszra, és elsuhan a dagonya felett lebegve. Ez jó taktika és még a tömeg sem akadályozza az erre túrázókat, mert a tömeg vidáman gyalogol a fõúton és nem alkalmatlankodik itt, a jelzett ösvényen. Próbáljuk utánozni SC-t, ügyességi akadálypályaként fogom fel a dagonyát. Megérkezünk a Mátra-nyeregbe, meredek, velõs kaptató visz a Csór-hegy felé, igyekszünk lépést tartani az ismét látótávolságba került Bubuval. Néha elkattintok egy-két képet, Repkény ugyanis még Sas-kõ elõtt a gondjaimra bízta a fotómasinát. Tehát Csór-hegy, megvan Bubu és Samu Piroska, Mátraszentlászlóig kerülgetjük egymást. Csoffasztó szakasz következik, a Galyatetõre vezetõ gerincúton hosszan hullámvasutazik a kék kereszt. A jelzés letérését a szekérútról igen kevesen veszik tudomásul – ezzel egyébként nem rövidítenek, hanem éppen hosszabbítanak. Lekanyargunk a ritkán járt csapáson, a végén Repkény keveredik közelharcba az úton heverõ indarengeteggel. Hosszan elnyúló emelkedõ következik, részben kárpótol a kilátás észak felé. A távolban a Karancs kelleti magát, még távolabb számomra már ismeretlen hegyek tûnnek át a párán. Nagy szélben érjük el a táblázatban „Rudolf-tanyai elá.” fantázianevû frissítõpontot, egy pohár sebtében felhörpintett szörpöt fojtunk le egy csomag gumicukorral. Innen „csak” 1,8 km Galyatetõ, ami sokkal többnek tûnik. Közben titkos ellenõrzõpont mûködik, a papír szerint mozog is. Felbandukolunk Galyatetõre, az emelkedõ vége már eléggé lihegõsen megy. A parkoló elõtt ifjú pár néz egymásra csüggedt tanácstalansággal, kezükben sárga itinerrel. Mosolyogva mondom nekik, hogy Hajrá!, hátha nem szállnak ki. Az ellenõrzõ állomás érintése elõtt kocsmát látogatunk, az elõttem kikért sör lassan csapolódik, kivárom a végét, mi kávét és kapucsínót óhajtunk beépíteni a szervezetünkbe. Kólát is, naná. A szendvicset már saját erõ... készletbõl varázsoljuk elõ, odakint. Sorállás közben bekukkant a hivatalba sistergõ, aki rövidesen tovább is siet, nem várva ki az idõközben rendkívül hosszúra nõtt sort.


Étkezés és italozás után továbblépünk, kirándulócsoport szállja meg a Péter-hegyesén emelt kilátót, így megint nem nézünk körül innét. Adminisztráció után jöhet a jutalomszakasz: elkanyargunk az igazi Galyatetõ alatt, kényelmes úton sétálva, fenyvesben érjük el a Piszkés-tetõn megbúvó csillagvizsgálót. Itt már kezdem komolyan hiányolni a tömeget, olyan kevesen vannak körülöttünk. Aztán ránézek az órára és belátom, hogy bizony már a késõig rajtoló Muzsla résztáv indulói is már rég messze elõttünk járnak. Helyes. Mátraszentlászló elõtt tartunk némi átmozgató kocogást, a táskában a palack minden lépésnél nagyot zörren, amíg a könyökömmel rendre nem utasítom. Ellentámadásba megy át, zörgés helyett a bal vesémet kezdi nyomni, amelyet nem hagyhatok és újabb pofonban részesítem. Erre megnyugszik. A palackkal való viaskodás közben Repkény elõrehúzott, komoly felterhelést kell végrehajtanom a rendszeren, hogy utolérjem. Az elsõ „Teázó” feliratnál sikerül, a ponton régi ismerõssel, Józsival találkozunk, aki megdicsér, hogy jól haladunk. Két-két pohár csudálatos finom ízesítésû teával egészítjük ki a szervezetünk folyadékkészletét. Göcsörtös, vén fák között visz tovább az út, áthullámzunk a Vörös-kõ tetejére, ismét kihagyva a kilátó behatóbb vizsgálatát, ezúttal az erõs északi szélre fogva az esetet. Újabb bélyegzés után továbbkirándulunk. Elkerüljük a temetõt, dél felé a hátteret a völgy túloldalán húzódó sípálya szolgáltatja, tõle balra nézve a Három falu templomának a sziluettje vehetõ ki két hegy között. Magasabb, hosszúhajú fiú és alacsonyabb, hosszúhajú lány túrázik elõttünk, második ránézésre Kisklifli és Vakond87 párosa ismerhetõ fel bennük. Vakond hasfájásra panaszkodik, útitársa pedig a lelket tartja benne, innentõl hozzávetõlegesen együtt haladunk. Mellettünk mély völgy, elõttünk kimagasló hegycsúcs. Az már az Ágasvár. Meredeken indul az út, kis társaság áll egy kanyarban elszontyolodott arccal, próbálok valami biztatót mondani, de a mosolyom már eléggé fáradt. Hosszú és fárasztó kapaszkodót követõen ülünk le a második kilátóponton, a Várak a Mátrában mozgalom kódja tövében. Falatozunk, vizet kortyolunk bõségesen. Alattunk a Mátra nyugati nyúlványai között nyílnak hosszú völgyek, köztük a tavaly kétes hírnevet szerzett Hasznosi-víztározó tükre csillog a napfényben. A Zagyva völgyén túl pedig a Tepke tömbje terül el, Repkény észreveszi a kilátót a távoli hegytetõn.


A pihenõ után lelibegünk a turistaházhoz, a sziklákon keresve a stabil pontokat. Odalent tartunk egy víz- és almavételi szünetet, mielõtt továbbsietnénk a P+ meredek, poros stb. lejtõjéhez. Kissé nehézkes a haladás, torlódik a társaság, lent a völgyben többen reflexbõl balra indulnak a piros sávon, Vakonddal úgy kiabáljuk õket vissza. Betérünk a Csörgõ-patak völgyébe, hosszan követjük. Két forrás mellett sétálunk el, rátérünk az egynyomos gyalogösvényre, ott elõzzük a völgy szekérútján maradókat. Megérkezünk Mátrakeresztesre: az ellenõrzõponttól nem messze állnak a különbuszok, a ponton nagy élet zajlik. Feltankolunk szörppel, keksszel, korlátozás nélkül osztogatják. Mégis, amikor a kukához megyek, kidobni a két poharat, megszédülök, valami nincs rendben. Továbbindulunk, a két lány halad elöl nagy beszélgetésben, Vakonddal árnyként követjük õket a Muzslára vezetõ hosszú, kellemes meredekségû emelkedõn. Kikönyörgök még egy csokit, elmajszolom. Mindjárt jobb egy kicsit. Kölcsönösen udvariaskodunk a „Ki megy elõrébb?”-témakörben egy túratársnõvel, vele is oda-vissza elõzgetjük egymást egy ideje. Elérjük a Nyikom-forrás dagonyáját, Repkény virgoncan trappol a társaság élén, alig gyõzöm utolérni. Az Erdész-rét szélén kapok egy korty vizet, majd menetelünk tovább, irány a sokpúpú Muzsla. Nyikom-nyereg, Ólom-tetõ. Oldalt kilátás, a Kékes valószínûtlenül távolinak tûnik, Galyatetõn éppen kivehetõ a szálloda. Újra erdõbe térünk, az út szélén meghagyott famatuzsálemek õrködnek, vén ágakkal nyúlva az ösvény fölé. A sokadik bucka tetején kanyarodik az út, az ív végén egy könnyed emelkedõ a csúcskõhöz juttat. Bélyegzés, utána újabb csomag gumicukor nyílik. Még le kell jutni valahogy Szurdokpüspökire, az általános vidámságot nem akarom rontani vélt vagy valós testi problémáimmal.


Inkább megyek a társaság után, kényelmesen lépdelünk a Koncsúrok paradox, emelkedõ lejtõin. Gyakran kapunk kilátást jutalmul a hegytõl, ha már idáig eljutottunk. Egy réten megvárjuk a geoládászni induló Vakondot, a jelszó sikeres begyûjtéséig fotózással ütöm el az idõt. Ledöcögünk a maradék oldalon, nyíló virágú fák sûrítik a levegõt. Váratlanul fordul egyet velem a világ – persze, hogy ilyenkor nincs nálam szõlõcukor –, aztán helyreáll a kép, sietek Repkény nyomában. Elõttünk a Nagy-Hársas tetején nézelõdik a geotorony, amíg el nem takarja a Diós-patak völgyét délen határoló domb. Hirtelen megérkezünk a patakhoz: áttocsogok, már egészen csoffadtan. Tompul a környezet körülöttem, kapok még egy szelet csokit, ez az utolsó a készletben. Megint helyrekerülök, legalább a célig. Betrappolunk: pincesor, utca, iskola, cél. Hû, máris? Kimegyünk a levegõre. Szörptöltés után, találkozunk a régóta itt pihenõ gyorsléptû társasággal: Tinca, DJ_Rushboy, Szendrei Feri, bbeledi – õt eddig nem is ismertem. Összefutunk -hagyma- sporttárssal, lassan elindulunk a kocsma felé. Hiányolom a célból az emlékbort, tavaly volt, de úgy tûnik, nem jött be a pincészetnek. A gulyásra várva eltársalgunk -hagymával- és a Muzslára felmenet megismert Erzsébettel. Szeretném megköszönni a társaságot mindenkinek, akivel együtt túrázhattam: Repkénynek, Bubúrnak, Samu Piroskának, Kiskliflinek és Vakondnak. Köszönöm a rendezõknek a profi lebonyolítást – immár huszonötödször! -, a gyors ügyintézést, a klasszikusan nehéz és az elsõ centitõl az utolsóig gyönyörû útvonalat. Megvacsorázunk, kisétálunk az állomásra, szóló Uzsgyi érkezik, méghozzá a 040-es, fedélzetén udvarias jegyvizsgálóval és a hátsó szakaszban egy csapat felhevült fociszurkolóval. Hatvanban nagy kõ esik le a szívemrõl, amikor meglátom, hogy a budapesti személyvonatot célozzák meg és nem az egri sebest.


Pontosan érkezik a csillogó villamos motorvonat. Hangtalanul suhanunk a Mátra lába alatt, a Kékes tetején már világítanak a jelzõfények. Lehet készülni a következõ alkalomra. Hátha jövõre is átmehetünk Sirokról Szurdokpüspökire.


-Kékdroid-


Képek

 
 
ebesztosTúra éve: 20112011.04.19 13:45:39
megnéz ebesztos összes beszámolója


Hanák Kolos 36 km-es mátrai teljesítménytúra


 Április 16-án reggel 5 órakor az Ebesi Sportbarátok álmos, de izgatott csapata 18 fõvel indult busszal a Mátrába, a „Hanák Kolosra”. Katona Erika fáradhatatlanul szervezi túráinkat, így mindig újabb és újabb tájait fedezhetjük fel szép hazánknak. Az elmúlt egy évben vezetésével kialakult mag most is itt volt, így Szoboszlai Csaba és felesége Szilvi, Kovács Attila és Léránt Antónia, Deák Zoltán és felesége Anikó, Molnár Zoli, Kiss Robi, Pintyák Ildikó, Magyarné Sárika, Németiné Gabi, Nagyné Irmuska. Voltak újak is, Surinya Zoltán, Kanyó László és felesége Csilla, Kovács Erika, és egy régi-új tag, Soós Barnabás alpolgármesterünk. Izgatottságunk oka az volt, hogy részben tavaly nem vettünk részt a túrán és csak hallomásból tudtuk, milyen izzasztó. Aki meg tavaly már elsõ alkalommal teljesítette a távot, az nagyon is jól tudta mi vár rá.  Kis társaságunk kevésbé edzett tagjai a rövidebb Muzsla távot választották.


Hûvös reggel fogadott a Kékesen, ahonnan rövid elõkészületek után 8.30 órakor 11-en, Erika, Barnabás, Csaba, Szilvi, Attila, Antónia, Anikó, Robi és mi a három Zoli, vágtunk neki a Mátrának. Az idõ szeles volt, de a nap ragyogóan sütött, így jókedvûen tettünk meg az elsõ kilométereket. A túra teljesítése leírva egyszerû, de végig gyalogolva, esetenként futással megtûzdelve annál nehezebb. Hamar kiderült, hogy Erika és Barnabás könnyedén mássza meg a legnehezebb meredélyt is, Molnár Zoli pedig vállalta a csapat seprûjének szerepét. A Kékesrõl lefelé a Som-hegy meredeksége jelentette az elsõ izzasztó próbát. Észre sem vettük, Mátra-nyeregnél már 620 méterre ereszkedtünk vissza, innen viszont folyamatosan felfelé vezetett az út, néhol izzasztó kaptatókkal tarkítva, egészen Galyatetõig.  Útközben jól esett a szódavizes málna és narancsszörp. Innen ismét lefelé vezetõ út következett Mátraszentlászló (isteni volt a tea) érintésével a Szamárkõi elágazásig, majd megint „hegynek fel” vettük az irányt, következett Ágasvár csúcsa. Az oromra vezetõ rövid, de meredek, sziklás ösvény lábizmainkat alaposan megdolgoztatta, és már kezdtük érezni, hogy a túra 20. kilométerénél járunk.  A csúcson rövid pihenõt tartottunk, majd sokad magunkkal ismét ereszkedtünk lefelé a sziklás, meredek hegyoldalon. Gyönyörû környezetben, a Csörgõ-patakot követve érkeztünk el utunk majd kétharmadához, Mátrakeresztesre, ahol frissítõvel és keksszel készítettek fel bennünket a szervezõk Muzsla megmászására. Az odavezetõ út folyamatosan emelkedik,  az erõnk egyre fogyott és már mikor azt hittük, felértünk a Muzslára, akkor derült ki, ez még nem az, majd talán a következõ lesz a csúcs. Ezen a szakaszon utolért minket Robi, aki eddig valahol hátul volt. Könnyed léptekkel haladt el mellettünk, lendülete a célig kitartott, õ lett csapatunk leggyorsabb tagja. Mi is elértük végre az utolsó hegy csúcsát.  Pár perc pihenõre, egy közös fényképre volt csak idõnk, és indultunk is a maradék 7 kilométernek. A célig vezetõ lejtõs utat pár rövidebb emelkedõ tarkította, de a meredek sziklatörmelékes szakaszon való haladás is inakat próbára tévõ igénybevételt jelentett. Az utolsó kilométer lassan kisimult, és délután fél öt körül beérkezett csapatunk a szurdokpüspöki iskolában kialakított célba. Itt találkoztunk a rövidebb távot idõközben teljesített társainkkal. Megkaptuk az oklevelet és a megérdemelt kitûzõt, amely megszerzéséért annyit küzdöttünk. És végre leülhettünk, kifújhattuk magunkat, átöltözhettünk!  Hogy legyen kedvünk jövõre is jönni, Attila szervezésében meglátogattuk a pincesort, ahol igazi mátrai borral öblíthettük le a hosszú út porát, hogy elmondhassuk, ez jó mulatság, férfimunka volt. Köszönet a rendezésért, jövõre is jövünk!

 
 
VagdalthúsTúra éve: 20112011.04.18 10:29:59
megnéz Vagdalthús összes beszámolója

Hanák Kolos 2011


A Mátrabérc volt a terv, elõször, siroki alvással, de több dolog is összejött a hét elején-közepén, logisztikai, programtorlódásos, technikai (autó), így maradt a B verzió: a Kékestetõre menõ Volánbusz-járattal szombat reggeli utazás, majd Hanák Kolos másodszor.


A Palóc Testvér 10 órás Mátrabércet tervezett, így kiszámoltam, ha egy jónak mondható, 5-ös átlaggal tolt Hanákot megyek, akkor kb. egyidõben, délután négykor érünk célba. 8:57-kor indultam, bár nagy volt a tömeg a Tetõ Étteremben, de nagyon gyorsan, gördülékenyen ment az indítás.


Az elsõ, még humánus szintesésekkel bíró szakaszt futottam, majd jött a sárga togyogós lefelé, pedig már bennem volt a bugi, de hát itt nemigen lehetett száguldani, ráadásul vigyáztam a megfutott Humbi-limbin és 1-2 fallabdán kissé megviselt térdemre. Úgy gondoltam, a Csór-hegyre menet, ill. addig már látni/érezni fogom, mit bírok majd le, fel. Közben Maku Laci elfut mellettem, ill. én picit vele, õ már beért Sirokról. Jaj... biztat, hogy a 6 órás teljesítésem is meglesz. Ekkor lámpás gyúlik: tényleg, miért is ne? Na innentõl még inkább tolás. És tovább és tovább. Meglepõdöm, nagyon jól mennek a hegymenetek is, a szintutakon erõs gyaloglat, néha kocogás, a lejteket mindenhol futom. Azért csakcsak érzem a 13-14 kilónyi mínuszt. 


Mátraszentlászló, Boszi72 ér utol. Jó darabig együtt kocogunk, húzzuk egymást, ez most nagyon jó, majd Vöröskõn nézem: 7-es átlag eddig. Anyám, add el a házat! Ebbõl még akármi is lehet, pl. 6 óra. Közben a gyalogos túraverseny és a Muzsla mezõnye egyre sûrûbb, Ágasvárra fel és le bizony megfog a népsûrûség az egyszemélyes csapásokon, pedig még a csúcsig is megvan a 7-es átlag. A turistaháznál egy fél Mars, majd a Csörgõ-pataknál a másik 1/2. Közben sajnos végig piros sávon érek le... bosszant, hogy hagytam magam elcsábítani a tömeggel, akik mind arra mentek - bizony sokan beletettünk így a távba. Keresztesre érve nyugtázom, hogy ha akarom a 6 órás teljesítést, akkor bizony a Muzslára fel és le kell behoznom, amit így buktam.


Muzsla. Belegondolok, 4 éve, mikor 8:28-at mentem zusammen, itt volt a holtpont, meghaltam felfelé, a csúcson a vizem is elfogyott, úgy könyörögtem... most meg csak megyek, és elõzgetek... mit rosáltam én ettõl a szakasztól? Elnyújtott emelkedõk, abszolút jól lehet tolni, még fényképezek is, a völgykatlan annyira szép, idõterv ide vagy oda, mégiscsak a természetben járok, ami kirobbanóan üde és zöld. Keresztesrõl a Muzslára 1:10 alatt érek fel, hûha, majdnem 6-ossal. Na, akkor most zúzzunk lefelé, csakhogy a hibás taktika miatt a vége felé elõvett bubis víz levegõfaktora bizony szúrásokat okoz, futnék, de fáj. Jó, tudom, nem fáj, csak másként jó... de most nem jó, utálom ezt a lejtet... a patakátkelés utáni kis emelkedõt még élvezem is, ilyet. Szintút, majd a pincék... mennyivel okosabb emberek, piknik, bor, bogrács. Majd egy biztatás a krumplit szeletelõ helyi erõtõl: már csak 300 méter és megvan. Órateszt: basszus, ez meglehet 5:40-en belül, na ami a csövön kifér. Közben felnézek az égre, megköszönöm valakinek, aki nagyon hiányzik közel másfél éve, hogy tolt, mert ott és akkor úgy érzem, pici könny, mert Székely Éva könyve után szabadon: "sírni csak a gyõztesnek szabad".


Berohanás a célba, 14:34 kerül a papírkára, 5:37 a vége. El sem hiszem... aztán gyorsan átállítom magam a tényekre, mert veszek a célsörbõl (nem jó, de rossz, de a lényeg, hogy van, jó idõben, jó helyen), és már arról kvaterkázok másokkal (akik történetesen iszonyat idõt mentek a Bércen, pl. Maku Laci, l@zy, Tinca ill. a szintén Kolosozó Vándorköszörûs), hogy bizony 5 és fél óra is lehetett volna, ha... na de, a ha nem játszik, elvégre ha kerekem lenne, én lennék az autóbusz. Aztán DJ Rushboy is közli, hogy 7 órán belüli MB-t tolt, élõ szövet fémvázon, mit is mondjak erre?


Közben Bíbor is beér, a célja megvan, bõ 9,5 órás Bércet ment, nagy az öröm, majd elõkerül a söröm (megint), neki is, és szép lassan többedmagunkkal odacsalinkázunk a buszmegállóba, ahol a Hollókõrõl jövõ Nógrád Volános jármû importál minket belterébe, szóval palóc járat palóc testvéreknek, és már nincs más hátra mint nézni kifelé és élvezni a tájat, mert süt a nap - és egyáltalán.


 


 

 
 
DJ_RushBoyTúra éve: 20112011.04.17 14:04:48
megnéz DJ_RushBoy összes beszámolója

Mátrabérc 2011


 


Talán sosem keltem még ilyen korán túrák elõtt. Hajnal 2:00-kor szól a vekker, irány Óbuda. 4 óra után pár perccel be is fut Kerekes Csabi a kocsival. Érdekes, ámde zseniális logisztikával érkezünk Sirokra pár perccel 6 óra elõtt.


Innen eléggé kapkodósra veszem a figurát, mert szeretnék pontban 6-kor elindulni, és a tömeget magam mögött tudni.


Siker! 6 órakor bevetem magam a Mátra erdejébe, és elindul a Mátrabérc. Az a túra ahol eddig szinte mindig közbejött valami. Lázas voltam, hasmenésem volt, gyomorproblémák. Persze ettõl még mindig teljesítettem. Az idõnkre nem volt panasz, úgyhogy adott volt a lehetõség egy jó kis futásra.


 


Ákibácsi mögé állok be, a tempónk megfelel egy jó darabig. Elõttem jó darabig látom JB-t, Lúdtalpot és Jakus Bélát, persze egyre messzebbrõl. De nem gondoltam volna hogy én is a mezõny elején tanyázok éppen. Pár km után kielõzöm Ákibácsit, és mögöttem jön egy srác, akivel szinte végig kerülgettük egymást, illetve sokszor együtt haladtunk. Az eredménylista alapján vsz Dorner Laci lehetett.


Utólérem Koppányt, és Kerekes Csabit. Csabi velem tart, és kicsit dumcsizunk. Felcaplatunk az Oroszlánvár tetejére, majd én megálljt parancsolok. Muszáj frissítenem, nekem ez nagyon fontos. Csabi vérszemet kap, és innentõl már bottal üthetem a nyomát. A Nagy-Szár hegyrõl gyönyörû panoráma bontakozik ki a környékre. Ejj, de messzinek tûnik még ez a Kékes.. Egy lejtõn utólérem Sápi Endrét, és ismerõsét. Endre beszélgetésre fog, ami nekem is jól esik, kicsit kizökkent a magányból. Aztán D.Laci ismét megjelenik mögöttünk, és én is kicsit feljebb kapcsolok, így búcsút veszek Endrétõl, de jól esett dumcsizni kicsit. A Domoszlói kaputól végig futunk a Sötét-lápa nyeregig. 2 sporit be is gyûjtünk.


Innen gyaloglás, ezt az emelkedõt sosem sikerül megfutni, de most nem is ez a cél, még nagyon az elején vagyunk. Kitûnik a torony, medvegyu fotóz, akkor hát nyomás. Az ellenõrzõpontig meg sem állunk. (20 km - 1445 m - 2:30)


Bent nem merem elfogadni a meleg levest, nehogy a gyomrom rendetlenkedjen késõbb. Viszont a ponton Pepexy banánja nagyon jól esett (nem félreérteni!!) :))


Gyorsan egy kis saját sós mogyoró, egy nagy harapás csoki, kis izo, és nyomás immár a S-n a Hanákosok nyomában.


A meredek lejtõt már ismerem innen, különösebb gond nélkül abszolváltam. Jól haladok, innen lehet kicsit tempózni a Csór-hegyig. Persze nekem csak az aljáig, mert onnentól szigorú gyaloglás a csúcsig. Felfele azon filóztam hogy vajon ki ment a K-P- jelzésen a Mátra-nyeregig, és nem aszfaltozott? Respekt neki. Persze én is a jelzésen mentem nem úgy mint a Hanákosok.


Szóval Csór-hegy. (24,5 km - 1567 m - 3:03) Muszáj megállnom egy kis alvázkenésre, és persze frissíteni. Ez után Galyatetõ felé veszem az irányt a K+-en.


Gyönyörû kilátás van a hegyekre, és milyen messze van már a Kékes.. 


Elérem a P+ Rudolftanyai elágazóját, ahol frissítés. Viszont annyi Hanákos áll sorba, hogy kihagyom és haladok is tovább egybõl. Mozgó pont következik, majd óvatos lassú kocogás-gyaloglás kombóval jutok fel Galyatetõre.


Kicsit kevergek, mert az itiner a Gertrúd presszót írta pontnak, de valójában fent van a kilátónál. Pár perc odavész, sebaj. Felérek a kilátóhoz. (29.8 km - 1904 m - 3:47)


Az itinert böngészem, vajon mennyi szintnél járhatok, amikor "szia Dani" köszöntéssel Zenyik Robi húz el mellettem. Közben felér rám Dorner Laci is. Na akkor kicsit haladósra próbálom venni a figurát többé-kevésbé. Mátraszentlászlóig végig megy a futás szerencsére. Az itteni teát aranyba lehetne foglalni annyira finom volt, és jól esett. Felfutunk a Vörös-kõ kilátóhoz, ahol most a panoráma csodálása helyett egybõl indulunk is tovább. Érzem hogy fáradok mind fizikailag, mind szellemileg. De most egy jól futható rész jön Ágasvár aljáig. Fejben kikapcsolok, és ráállok egy erõs tempóra. Szerencsére a K3-ig sikerül tartani úgy ahogy. Na akkor fel az Ágasvárra.


Comb elkezd görcsölni. Megállok, Laci sincs annyira a helyzet magaslatán. Megijedtem hogy most ennyi, innen gyaloglás. Elkönyveltem az eddigi jó idõt, és gyök kettõvel felkúszunk Ágasvárra. (39.4 km - 2188 m - 4:50)


Lefele viszont a combom nincs nagy igénybevételnek kitéve, így jó tempóval tudok tovább haladni hál'isten. A P+ P- elágazásban Z.Robi bizonytalankodik, magabiztosan a P+-en haladunk tovább emlékeim szerint. Leérvén a Csörgõ-patak völgyében a P- lesz immár végérvényesen a társunk. Mátrakeresztesre érek. (42.8 km - 2204 m - 5:15)


Pepexy sport szelete a legjobbkor jött. Fejben felkészülök a Muzslára. Betérek a sörözõbe, betolok egy jó hideg 2 dl-es almalevet. Ez nem biztos hogy jó ötlet volt, mert a gyomrom eléggé szétment innentõl. Még egy fél literes ásványvizet is veszek, és elindulok ostromolni a Muzslát. A gyomrom eléggé összeszûkült érzésem szerint. Kapkodok is a levegõért, pedig egy jó darabon át csak gyaloglok.


A számomra futhatóbb részeket kihasználom, bár így sem érzem hogy haladnék. Az utolsó meredeken még beáll a combom ismét, nagyon hiányzott.. Végül fölevickélve a csúcsra így álltam: (48.7 km - 2704 m - 6:16)


Magamban már búcsút vettem a 7 órán belüli teljesítéstõl, de a kisördög ott motoszkált hogy próbáld meg, hátha.. Hát jó, ha te mondod.. Agy kikapcs, 1 fokozattal feljebb váltok, és irány Szurdokpüspöki. Erõs a tempó, de most már van egy cél ami lebeg a szemem elõtt. A lejtõkön a Hanákos futók csak lesnek amikor ellépek mellettük.


A Koncsúrokra nem merek futni nehogy görcsöljek, itt tempósabb gyaloglás az úr, majd ismét a rohanásé a fõszerep. Nagyon vártam már a Diós-patakhoz való leágazást. A patakból óvatos gyaloglás a P- Z- elágazásig. Nagy levegõvétel, majd rongyolás tovább. Enyhén kellemetlenül esik ez a tempó, de hátha. Beérek a faluba, meglesz ez. Már lassan sprintelek, és be a kapun! 6:56!


 


Sikerült 40 perc alatt leérni a Muzsláról. Azt hittem ez szuper jó idõ, de a célban ülõk közül talán enyém lett a leggyengébb :-) Bár pár perc választott el minket csak.


 


Nem gondoltam volna hogy sikerül ennyi idõ alatt, most feladtam a leckét a jövõ évre.

 
 
 Túra éve: 2010
bartsteinTúra éve: 20102010.08.11 11:41:23
megnéz bartstein összes beszámolója



Három beszámoló a kerékpárral teljesített 2010-es túráról:

http://samorost.blog.hu/2010/04/24/matraberc

http://roadlessroads.wordpress.com/2010/05/04/matraberc-2009/

http://hardhat.freeblog.hu/archives/2010/04/25/Matraberc_2010/


 

 
 
SipiTúra éve: 20102010.05.04 21:44:28
megnéz Sipi összes beszámolója

-  Mátrabérc 2010  -                               avagy nemcsak elfutni lehet a táv elejét ,hanem elgyalogolni is.........  


Táv: 56,2 km             szint : 2742 méter                   


Éjjel 3 órakkor csörgött a vekker ,és kelhettem ,mivel 4 -re rendeltem a taxit ,hogy kiérjek a Stadion szálló elé ,ahonnan indultak a különbuszok Sirokra. Elõzõ nap felmerült bennem a gondolat ,hogy esetleg kerékpárral menjek ki a busz induláshoz,de nem az a környék ahol - még lezárva is - de ott hagynám egész napra a bringát. A néptelen utcákon nagyon hamar kiértünk .  Közben a sofõr- ,miután megtudta hová megyek- ,a legutóbbi  "túrázós"élményét elevenítette fel ,ami egy wellness hétvégén töltött kemény 6 km -es kirándulás volt, valami kilátóhoz ,amit kb. olyan kalandosan mesélt el ,mintha a Machu Picchut mászták volna meg . Kisebb tömeg várakozott már ,majd legnagyobb meglepetésemre az elsõ busz jó tíz perccel a hivatalos "menetrendje" (4,45) elõtt elindult . A Dohány utcai boltban ,ahol nevezni kellett elõtte 5,50-es érkezést jósoltak ,ezt már akkor is kétkedve fogadtam ,ehhez 40-es átlaggal kellett volna menni a busznak legfeljebb ,ami azért kicsit túlzás ,habár egyik útitársnõ említette ,hogy tavaly is eltévedtek a sofõrök ,a túrázók mutatták a helyes irányt egy idõ után ,emiatt bõven 7 óra körül értek csak Sirokra. Na ez idén nem fordult elõ ,6 óra 15 körül már ott toporogtam a siroki vasútállomás elõtt az indulók tömegében.Idõm volt bõven,mivel a Pécsrõl érkezõ 17 szeres Mátrabérc  teljesítõ Igyalis sporttárssal késõbbi indulást beszéltem meg ,vártam is az  utolsó  buszig..... sehol senki ,így elrajtoltam 7 óra elõtt 5 perccel - kicsit csípõs idõben - elsõ Mátrabérc túrámon.


Elsõ szakaszon ( Sirok - Oroszlánvár ) laza kocogással elõzgettem a nagy tömegben kint lévõ népeket ,ami nem mindig volt egyszerû feladat ,szinte az egész túra-mezõny elõttem volt (a futókat 6-kor rajtoltatták....) ,ráadásul az elsõ kilométerekben igen nagy sár is volt .Ahogy  egyre meredekebb lett ,és szûkûltek az ösvények ,annál rosszabb volt tempót váltva kerülgetni a lassabb túrázókat ,pedig a komoly szintek miatt felerészt már gyalogoltam .Elsõ ellenõrzõpont (1 óra 44 perc) elõtt adtak egy pohár vizet ,oda egy nagyon húzós és hosszú siratófal vitt fel ,aljából szép látvány volt végignézni a túrázók kígyózó során.


A második szakaszon ( Oroszlánvár - Kékes ) elkövettem azt a hibát ,hogy nagyon erõs tempóban gyalogolva-futva próbáltam "túl lenni" az elõttem lévõ tömegeken , emiatt rengeteg erõt-energiát elhasználtam feleslegesen ,éreztem lazábban kéne menni ,mert ennek nem lesz jó vége........:(( Közben megettem szendvicsem,és megittam hátizsákom mélyérõl kihúzott ,még hûvös állapotú dobozos sörömet.  3 óra 12 perc lett az elsõ 20 kilométerem Kékesig - 2-ik ellenõrzõpont -  ,nézve a "hozzá tartozó" 1451 méter szintet ,megfelel egy közepes 40 km-es túra teljes szintkülönbségének ! A Síházban kaptunk egy üres porlevest ,amit rögtön kipótoltam a szembe lévõ étterembe egy sörrel ,és a mosdóban feltöltöttem kiürült izós kulacsomat vizzel .


Nagyon rövid - 5 perc -  pihenés után kocogtam tovább a Kékesrõl rajtoló Hanák Kolos távon induló túrázók között az étterem mögött lévõ  sárgán lefelé.Az itinerbe nem véletlenül jelölték "nagyon veszélyes meredek" lejtõnek ,hmmm...... soha nem mentem még ilyen húzós lejtõn ,nem is tudom itt télen ,jeges-havas pályán ,életveszélyes lehet közlekedni! Csór-hegyen a következõ  ellenõrzõpont (46 perc) ,nem messze innen kaptunk szörpöket ,önkiszolgáló rendszerben ! Meleg volt ,és nem esett jó a gyaloglás ,mert nagyrészt az volt Galyatetõig. 


Galyatetõn 4.-ik ellenõrzõpont (1 óra 15 perc )a kilátó - pecsételõ - elõtt még beültem a Gertrúd presszóba pihenni ,megejtve egy zokni cserét is. Úgy 15 percet töltöttem itt, igen nagy élet volt fenn ,induló Múzslások ,rengeteg kiránduló ,parkoló autók tömege,stb. Pecsételés után tovább a már ismert úton Mátraszentlászló felé. Egyre melegebb lett ,már bántam ,hogy nem hoztam rövid nadrágot ,a sok szint miatt meg botot.........Közben utolért  Igyalis spori ,akirõl  kiderült, hogy utánam pár percel indult,csak elkerültük egymást a rajtnál !


Kocogtunk pár kilométert együtt  ,közben érintve (41 perc ) az 5.-ik ellenõrzõpontot ,Vörös-kõ kilátót ,amit régebben láttam már ,még felújítás elõtt pár éve.....,közben a kilátó elõtt még kaptunk finom teát ,be is nyomtam vagy 3 pohárral ! Kezdtem már leépülni ,tempósabb kocogás nem esett jól ,így egyedül folytattam a túrát Ágasvár felé a sárgán,majd a kéken . 


Ágasvár-csúcs : 6.-ik ellenõrzõpont (45 perc) elég kemény kaptatóval lehetett megközelíteni ,a pontnál rengeteg túrázó heveredett le piknik(!) jelleggel ,gátolva a szabad elhaladást.Párszáz méter után a turistaházhoz értem ,ahol még nagyobb tömeg volt ,nem is álltam meg ,pedig jó lett volna pihenni ,enni-inni....


Tovább a piros kereszt -piros sávon a patak mellett , le Mátrakeresztesig ,a 7.-ik ellenõrzõponthoz.(32 perc) Itt is nagy élet volt ,sok ember ,hivatalos frissítõ állomás is ,ittam valami szörpöt ,de nem sokat idõztem ,indultam tovább.Útközben két futóhölggyel - akikkel kerülgettük egymást úgy Oroszlánvár óta -  beszéltük meg a Mátra túrák sajátosságait gyalogos-futó szemszögbõl...... Õk tovább suhantak ,itt én már nagyon sz@rul voltam ,pláne ez egy nagyon durva emelkedõs szakasz a Múzsláig ,közel 500 méter emelkedéssel ! Felfelé már csak togyogva bírtam menni ,itt kezdtek visszaelõzni a környéken lehagyott rövidtávosok ,szilárdat már nem bírtam enni ...,italom sem sok volt ,elfelejtettem vizet vételezni a kulacsomba Mátrakeresztesen !


Megérkeztem nagy nehezen(1 óra 23 perc)  Múzslára , a 8.-ik ellenõrzõponthoz ,és lerogytam -pecsételés után - egy kõre pihenni pár percet. Hallottam ahogy páran kérdik a pontõrt ,mennyi idõ alatt lehet leérni ,asszem 1 ,40 -et mondott , számolgattam fejbe......,normál esetben 1 óra alatt le lehetne zúdulni ,de ilyen eléhezett állapotban adok magamnak 1 óra 20 percet ,és így még bõven 10 óra alatt leszek ! Megittam mindent ami volt még nálam ,és elindultam óvatosan elõsször kocogva, majd gyalogolva .Egy két kisebb dombra felvánszorogni tudtam csak ,a falu - Szurdukpüspöki - határában rávetettem magam a nyomóskútra ,hosszan ittam a friss vizet ,pedig  már közel volt a cél......1 óra 18 perc alatt sikerült leérni ,ezzel beérkezvén a célba ,9 óra 52 perc ( 5,70 km/h ) lett a vége.........


Egy kis statisztika , 2000 feletti induló ,1600 teljesítõ a három távon .....Régi -klasszikus túra ,profi rendezés -érkeztetés.....,a frissítés szegényes ,de 900 ft.-ért nem szólhatunk semmit ,hozni kell muníciót ,és észnél lenni ,amellett tisztelni a távot ,és fõleg a szinteket .Megfelelõ alázattal szabad csak nekivágni ennek a nagyon kemény túrának !


Annyit azért hozzáfûznék ,hogy fenntartom azon álláspontom , - ez fõleg a Hanák Kolos rendezésû túrákon tapasztaltam - ,hogy az erdõ egyszerûen nem bír el ennyi embert  ! A Téli Mátrán is  3-4000 induló ,itt is 2000 feletti létszám nagyon sok !  


Sipi


 


 


 


 


 

 
 
ErathiaTúra éve: 20102010.04.29 22:10:39
megnéz Erathia összes beszámolója
Mátrabérc 2010

 

Az idei évre még tavaly decemberben megszületett az elhatározás: 2010 a túrázás éve lesz, minden más csak ez után jön.

Ennek megfelelõen február elsõ hétvégéjétõl folyamatosan minden hétvégén, 1-2 esetleg 3 teljesítménytúrát csináltam meg, felkészülés gyanánt.

Felkészülés a Mátrabércre, a Kinizsi 100-ra illetve a Turul 192-re... persze ezek még a jövõ zenéi.

 

Idén az utiköltségekkel egyfolytában hadilábon állok, mert sajnos le kellett mondanom, az eddig, éveken keresztül használt diákjegyrõl :(  (szeptembertõl talán visszaszerzem, ha felsõoktatás is úgyakarja)

(hiába az idõ mindenki felett eljár)

Így sokáig vívódtam magamban, hogy hogyan is fogok lejutni Sirokra, mert a MÁV és a VOLÁN közel 3000Ft-s utiköltségét (csak oda) sokaltam.

Szerencsémre az utolsó pillanatokban jött a felmentõ nehézlovasság egy túratárs személyében, aki Egri lakos, és felajánlotta hogy hazafelé elvisz engem is (BP - Sirok - Eger)

Nem tudtam visszautasítani a felkínált segítséget :)

Az utazást jó hangulatú társalgással töltöttük, aminek eredményeképpen kicsit el is vétettük az útvonalat, de ezzel együtt 20:00-ra már a tornaterem elött voltam.

 

Gyors becsekkolást követõen elkezdtem helyet vadászni magamnak. Nem szerettem volna a terem közepén aludni ezért a bordásfalak mentén indultam el, és két szellõsebben leterített derékalj között találtam is egy helyet magamnak. Gyorsan kipakoltam, megvacsoráztam, majd "fiatal még az idõ" gondolattal sétálni indultam.

Fél 10 körül értem vissza a falunézegetésbõl, és addigra a két szomszédom is elõkerült.

Egyikük egy középkorú vagy talán idõsebb úriember gyorsan be is vágta a szunyát, még takarodó elõtt.

Másik oldalról viszont egy bájos fiatal leányzó volt a szomszédom, aki igazán kellemes társaságnak bizonyult. Lámpaoltásig egy kiadós beszélgetésbe bonyolódtunk, ami során kiderült hogy Mátrabércet illetõen "elsõ bálozó" és hogy amúgy sincs túl nagy túratapasztalata, de mivel rendszeresen sportol, ezért bízik magában. Csak bátorítani tudtam.

 

Takarodó után aztán jött Murphy... Az elsõ ember aki elaludt, nemcsak hogy hangosan horkolt, de mindezt olyan viccesen, hogy az egész csarnokon végigfutott egy halk kuncogás :))

Szerencsére én megúsztam a kellemetlen dolgokat, mert a közelemben csend honolt, így összeségében 3-4 órát sikerült aludnom, sok-sok forgolódás, és felébredés közepete.

Reggel kicsit átkoztam azokat akik a hivatalos ébresztõ elõtt már zajongtak, mert én akkor tudtam volna a legjobban aludni... a megszokás hatalma :P

 

A gyors összepakolás után reggeli következet, majd egy rövid tanakodás a belsõ énemmel, hogy a reggeli csípõs idõben el merjek e menni rövidnadrágban... a hosszú nyert.

Tudtam hogy napközben melegebb lesz, de nem volt kedvem fagyoskodni.

Az esti társalgó partneremet kicsit irigykedve néztem, hogy milyen könnyedséggel csinálja a bemelegítõ gyakorlatait.... hogy egyeseknek mire van fölös energiájuk hajnalban...

Én maradtam a "mûbemelegítésnél" vagyis elõszedtem a sportkrémet, és alaposan bekentem vele a lábaimat. Közben sikerült rábeszélnem a kolleginát is hogy nyugodtan használhatja.

 

5:40-re lényegében elkészültem és készen álltam a rajtra.

Pár perccel késõbb kisebb fejetlenség közepette kajabált egy rendezõ néni hogy akar e még valaki busszal menni, mert hogy a 6:00-ás buszt nem indítják...

Kicsit morogtam magamban majd szedtem a sátorfámat és kimentem a buszhoz, ami végül csak pár perccel 6 elõtt indult el.

 

A rajtnál elköszöntem addigi társaságomtól, és sok szerencsét kívántam neki az elsõ bérces túrájához.

 

A rajtidõ feliratása közben hallottam, hogy elengedik a terepfutósokat, és mindenkit aki 6:00-val akart indulni.

Bár én pár perccel le voltam maradva, a lapomra ugyan úgy a kerek számok kerültek fel.

Közben a Tegnapi utitársammal is megtaláljuk egymást, õ Egerbõl jött vissza ma reggel a rajthoz.

Az élboly után indultam szép komótos tempóban, hiszen teljesítménytúrán gyalogolni kell és nem futni. Pár száz méter megtétele után, ahogy letértünk az aszfaltról, a talaj ránk ilyesztett. Ingoványos, sáros, pocsolyás, dagonyázós rész következett.

Kicsit meglepett, hogy enyire vizes a talaj, hiszen már pár napja egyáltalán nem esett az esõ... Reméltem hogy ahogy feljebb érünk javul a talaj állapota, és nem is tévedtem. Olyannyira nem, hogy a hegyek, dombok tetején, derekán már száraz poros földutakat is koptattunk. Ez a kettõség végig jellemzõ volt a túrára: a völgyek vizesek, sarasak, a csúcsok szikkadtak, szárazak.

 

Korábbi években csak 2-szer voltam Bércen és 1-szer Hanákon, és mivel nem szoktam térképészkedni sem, ezért nem igazán tudtam hogy melyik puklit hogy hívják, amin éppen talpalok.

Mentem a többiekkel, és a túratársammal, akinek nem gyõztem hálálkodni a tegnapi fuvarért.

 

Az elsõ EP Oroszlánvár volt. Úgy terveztem hogy addig megállás és ivászat nélkül jutok el, és csak a "lajtos kocsi" tartalmát csappantom meg...

Ezen tervemet nem sikerült tartani, mert útközben elõ kelett vennem az egyetlen üvegemet, amiben folyadékot tároltam... ennek a fele el is tûnt szeriben :)

Pár perccel késõbb már láttuk is a lajtoskocsit, ahol azért újabb 2 pohár víz,  és a pullóver is lecsúszott, utóbbi a derekamra természetesen.

Felfelé szép lassan, folyamatos tempót tartva mentem fel, és 2:20 elteltével kaptam meg az elsõ pecsétemet.

 

Odafent gyorsan elfogyasztottam egy csokit, utána küldtem a teám maradékát, és ekkor döbbentem rá, hogy elfelejtettem vizet vételezni az üres üvegekbe... kellemetlen tény, de reméltem hogy Kékesig nem lesz probléma.

Oroszlánvártól jön egy kellemes rész, elõbb lefele, majd jól járható könnyed emelkedõk. Néha megpillanthatjuk a TV torony tetejét is a fák között, ami ugyan nagyon messzinek tûnik, de a tapasztalt ember már tudja, hogy a látszat csalóka. A kellemes terepnek köszönhetõen úgy jutunk el a Kékes csúcs aljához, hogy észre sem vesszük.

Innen egy rövidke meredek kapaszkodás kezdõdik, útközben van egy csodálatos kis pihenõ rész ahonnan lélegzetelállító a killátás. Idáig bírtam ivás nélkül. Itt túratársammal közösen tartunk 2 perc technikai szünetet: nekem ki kell halászni a táska legaljáról a dobozos gyümölcslevet, amikbõl nagyokat kortyolok, majd a maradékot átöntöm két üres üvegembe. Visszacsomagolok mindent és már indulunk is tovább, már nincs messze a csúcs.

A 2. EP-hez végül 4:16-os idõvel érkezem fel. A társam itt kicsit lemaradt, de végül õ is befut.

Odabent legurítok két pohár levest, jótékonykodom egy kicsit a leukoplasztommal (remélem akinek kellett annak használt is.) majd harmadik üres üvegemet is megtöltöm hûsítõ vízzel és kibandikolunk a napra pihenni egy kicsit. Újra elõkerül a sportkrém, amit gyorsan felajánlok a kollégának is, hiszen ez a legkevesebb amit az útért cserébe adhatok.

Összesen fél órát pihengetünk mielõtt továbbindulnánk. (4:50)

Lefelé elõzgetjük az embereket, gondolom mi már csak a Bérceseket hagyjuk le újra, hiszen a Hanákosok elvileg már elmentek.

Csór hegy lábáig kellemes a terep, bár a Kékes meredek lejtõje nem a kedvencem. Csór hegy lábánál egy gyors ivászat után felballagunk az ellenörzõ ponthoz. Pecsét majd újabb 2 korty, és már robogunk tovább. A mozgó EP ugyan ott van ahol lenni szokott. Itt is begyûjtjük a tintát, és mászunk tovább felfelé a frissítõ állomáshoz, és utána Gallyatetõre.

Alkalmi túratársam itt már rendesen panaszkodik a lábára, de becsülettel jön tovább. A frissítõpontnál szódavíz és szörp vár ránk. Gyorsan csapolok 2 pohárnyit magamba, és egy üveget feltöltök sima szódavízzel.

Gallyatetõn megállapítjuk, hogy hajszálra azt az idõt tartjuk amit a füzet "kezdõknek" ajánl és 13 órás szintidõre van kiszámolva.

Ennek ellenére én kierõszakolom, hogy álljunk meg enni, hiszen ha már korog a poci, akkor már késõ lesz...

Gyorsan le is dobok egy szendót, pár szem szõllõcukrot, leöblítem, közben kölcsönzök 2 kalciumtablettát még minidg az ingyen útért cserébe,  és mehetünk is tovább. A pecsét a kilátónál van. Itt nem állnuk meg csak a pecsét erejéig. 13:13-kor gyûjtjük be... Mese nincs menni kell tovább. A következõ szakasz kereken 5km, ezt egy óra alatt hozni kell ha nem akarunk kiesni a szintidõbõl.

Ez sikerül is, Vöröskõ elõtt ugyan bedobunk 1-1 pohár teát, a kilátóhoz ezzel együtt 50 perc alatt érünk át. Újabb pecsételés, majd robogunk is tovább.

Ágasvár aljáig tartjuk a gyors tempót. Itt pótoljuk az elvesztett folyadékot, és nekiállunk megmászni az utolsó elõtti hegyet.

Felfelé most az én lábaim rakoncátlankodnak, görcsbe akarnak ugrani de nem hagyom. Itt lehagy a túratársam, mert félti az idejét.

Én felérve pecsételek, majd kidõlök pihenni. Csoki sz.cukor és folyadék. Vagy 10 percet is elidõzöm itt mire továbbindulnék. Ágasvárról lefelé nem a szívem csücske, és bele is telik vagy fél órába mire leküzdöm magam a patak partjára. (a turistaháznál már nem volt szívem megállni, csak a csapot támadtam be rövid idõre)

A patak mentén aztán már fel tudok kapcsolni magasabb tempóra, és pár perc alatt bent is vagyok Mátrakeresztesen.

Utolsó elõtti pont. Itt is begyûjtöm a pecsétet, és csak sima vizet iszom, a szörpre már nem vágyom.

Leülök a napernyõ alá hûsölni közben nyálazom a füzetet és számolgatok.

Ha egészkor továbbindulok akkor 12.8 km-re van kerek 3 órám... Ezt elfogadhatónak vélem, hiszen tudom hogy a múszlára csak feljutni nehéz, lefele már visz a lendület, és a hajráhangulat.

Ennek megfelelõen 16:00-kor neki is vágok a maradék távnak. Izületekkel és a "futómûvel" nincs is bajom, hál istennek, se vazhólyag, se semmi, egyedül a combizmaim kiáltanak újra meg újra egy kis fölös ásványi anyagért. Sajnos nincs nálam semmi amivel kárpótolhatnám õket, így megyek tovább.

A terv elsõ fele meg is van, ismerem a múzslát, így nem bízom el magam. 1:20 alatt érek fel rá. Nekem teljesen megfelel.

Két lányka pecsétel az apai felügyelet mellett. Az idõbélyegzõ 17:17-et mutat a lapomon. Kiváló. Több mint másfél óra a célig már csukott szemmmel is elég lesz.

Engedve a kisértésnek lefelé csak rakom egymás elé a lábaimat, és sorra hagyom le az embereket. Útközben még van 2-3 kisebb emelkedõ, amit nem szívlelek már, de a lendület nagyjából felvisz rajtuk. A diós-patak elötti letörésnél kicsit csodálkozom, hiszen meredekebb, és kopárabb tájra emlékeztem, de azért leereszkedem.

A patak tulsó partja nem túl kellemes, a fáradtság miatt csúszkálok egy keveset mire felérek az útra.

Itt az utolsó akadályokat a pocsolyák jelentik, amiket szorgalmasan kerülgetek, és kiérve a fák közül az út is átvált szikkadt repedezett száraz talajra. Az éles átmenet ráadásul kb 2 méter alatt követkzik be.

Nem zavar igazán, csak rácsodálkozom, hogy milyen szeszélyes is tud lenni a természet.

A falu szélét elérve, már viszzaveszek a tempóból, a pincesoron kisebb népünnepély fogadja az arra járókat. Nem tudom hogy ez a falu sajátossága, vagy a túrázók kedvéért ültek e ki annyian. Mindenesetre én nem vásárolok senkitõl semmilyen alkoholt, így gyorsan elérem az iskolát.

Itt megkapom az ereklyéket: oklevél, kitûzõ és egy üres pohár.

A tornaterem felé indulva értelmet nyer az üres pohár is, hiszen a már megismert szódás ballonok várnak. Vizet engedek magamnak, és miközben kortyolgatom, és keresek egy szimpatikusnak tûnõ fûcsomót amire letelepedhetek, elõkerülnek az ismert arcok is.

Elõször a siroki "szomszédom" akitõl megtudakolom hogy meddig is jutott: Mátrakeresztesig 11 óra alatt. Gratulálok neki, hiszen ez nem is olyan rossz elsõre.

Õ is gratulál nekem a sikeres teljesítéshez (12:40) majd különválnak útjaink, mert õt kocsival hazafuvarozzák.

A túratársam is felbukkan, akivel szintén kölcsönös gratuláció következik. 10 perccel ért csak be elõttem.

Õ is gyorsan búcsút vesz, mert vonattal kell majd visszajutnia Eger közelébe, vagy Egerbe.

 

Ezúton is köszönöm mindkettõjüknek a részvételt.

A fuvart sirokra, és a kellemes társaságot, mind a túrán, mind péntek este a tornateremben.

 

Rám még annyi kihívás vár, hogy haza kell jutnom:

A Tengerszemben megvásárolt beszállókártyámat sikerült elhagyni a rajtban, így kénytelen vagyok újra kifizetni... ráadásul a 18:50-es busz csak 20:40-kor hajlandó elindulni.

18:40-tõl üldögéltem a buszon, indulásig 2 órát majd további 1 óra a menetidõ. Így teljesen elgémberedtem mire Pestre érünk.

A szervezõk felé annyi panasszal élnék, hogy ha már a túrát kivállóan megszervezik, akkor a különbuszok menetrendjét is tartsák be!!!

Igértek egy buszt 18:50-re és egyet 20:30-ra. Ehelyett összevonták a kettõt, így 2 órás vesztegeléssel lettem gazdagabb, vagy inkább szegényebb.

Maga a túra azért tetszett, a rendezés:  5*.

Ez volt a 4. bércem, és a 3. amit teljesítettem. (2008-ban gallyatetõn meguntam az esõt meg a sarat :P) és jövõre is megyek :)
 
 
kekdroidTúra éve: 20102010.04.29 20:33:25
megnéz kekdroid összes beszámolója

Mátrabérc 2010

 


„Welcome back my friends to the show that never ends”


(Emerson, Lake and Palmer: Karn Evil 9) 


Remélem, ezt a címet már senki nem érti úgy félre, mint szegény Bükki Kilátások '10 beszámolóm címét. :) 


Elõzmények


Két évvel ezelõtt irtózatos erejû pofont adott a Mátra. Nem nagypofájúságból és nem kishitûségbõl mondom, de megérdemeltem. Úgy indultunk el akkor a Bércen Kerek repkénnyel, hogy na, akkor most végigmegyünk egy teljesítménytúrán, épp úgy, mint bármelyik másikon, aztán lesz, ami lesz. Az lett, hogy Kékestetõn lila szájjal, átfagyott végtagokkal vártuk a felmentõ sereget, amely édesapám és az õ autója személyében érkezett meg. Most tehát igyekszünk a lehetõségekhez képest felkészülni, ez nálunk a következõkben merül ki: sokat nézegetem a Mátra térképet; Repkény kiteszi háttérképnek a túra szintmetszetét; elmegyünk legalább egy szintes túrára, ez épp a Bükki Források; de legfõképpen kialusszuk magunkat.


Ezek után Sirokon mégis úgy állok a rajtban, hogy: tök álmos vagyok; nem tudom, mikor, melyik hegy következik a másik után; a szintmetszet felõlem akár szivattyú-jelleggörbe is lehetne és a Bükki Forrásokból inkább a szép táj maradt meg, semmint az, hogy mennyi volt az átlagunk hegynek fel. Ennyit a felkészülésrõl.


Rajt


Kerek repkény nálam sokkal élénkebb, rögtön azután, hogy kiszállunk az autóból, elintézi a nevezést, mielõtt én kettõt pisloghatnék. Azt azért észlelem, hogy még rajtidõ elõtt megérkezünk. (Apukám talán beteg?) Találkozások valóságos sorozata következik: suvlaj, az eddig személyesen általam ismeretlen marton4, pesza91, sétáLós bácsi... miért van az, hogy mindenki ébren van, csak én alszom? Éles sípszó riaszt fel és egy hang olyasmit kiált, hogy öt perc múlva történik majd valami. Gondolom, a rajt. Addig is, készítek néhány nyílt vonali fényképet, igaz, vonat helyett legfeljebb túrázók koptatják a sínek... helyett a vasbeton keresztaljakat. Hirtelen újabb sípszó, suvlaj és marton4 elköszönnek, beállnak a futók közé lendületet venni. Mi ketten a szélárnyékban maradunk, együtt azzal a kábé kétszáz emberrel, aki most rajtol.


Gazos-kõig


Az erdõbe való betérés után az elsõ sárfolton megcsuszandok és szegycsonton döföm magam a túrabottal, szerencsére csak a tompa végével. Ez rossz. Kerek repkény ebbõl semmit nem észlel, fõleg, mivel már ötven méterrel és huszonhét emberrel elõttem jár, késõbb utolérem, addigra viszont már nem fáj, nem kell vigasztalni. :) Az elejét önmagunkhoz képest aránytalanul gyorsan tesszük meg. Emelkedõ, kis vízmosás, még több emelkedõ, üde, napsütötte tölgyerdõben. Kár, hogy a Mátrabérc nem kifejezetten nézelõdõs túra. Kerítések következnek, elfelejtem megnézni, megvan-e még a „Jó utat, turisták!” feirat valamelyik létrafokon. Az egyiknél, egy irtás tetején visszatekintek kissé, az egri Bükk hegyei kéklenek a láthatáron. Gyönyörû. Újdonság számomra, hogy szalagok is jelzik az utat, meg a talajra fújt rózsaszín nyilak is, néhány ívesebb kanyart mégis levágnak nagyon-nagyon sokan. Ez mondjuk az a túra, ahol a többség nem azért rövidít, mert olyan a kedve, hanem azért, mert megy a tömeg után és nem is figyeli a jelzéseket. Lassan felérünk a Kalapos-tetõre, majd a Gazos-kõre, megelõz botosember, aki vándorköszörûst jelzi elõre, majd DJ_Rushboy suhan el nyugat felé mellettünk. Megállunk inni és a kabátokat eltenni a zsák mélyére. Közben kilátást nézünk, de sajnos a szem megakad a Heves-Borsodi-dombság közeli lankáin, távolabb nem enged látni a pára.


A Mátra keleti gerincének három hágója


Sétálunk tovább az erdõben, kerülgetjük a sûrûn elõforduló sárfoltokat. Sokan megelõznek, néhány túrázót pedig mi elõzünk meg, utóbbi, érezhetõen ritkább. Széles, vélhetõen erdészeti jármûvek által is láthatóan sûrûn járt földutat taposunk, a Jóidõ-nyakban katonás rendbe állították a rönköket. Elsétálunk a Mária-képesfa mellett, elõttünk a Kisnána felé nyíló völgy. Elsétálunk a Jóidõ-kút felé, az út arra visz és a szalag is, meg persze arra van a Mátra leginkább felázott talajú ötven métere. Áttocsogunk, iszunk a most épp bõvizû forrásból. Rákanyarodunk az emelkedõre, az elsõ hágón túlestünk, most a Szederjes-tetõre kapaszkodunk fel, sûrûn nõtt, óriási fák között. Ahogy kaptatunk, az emelkedõ egyszerre megszelídül és hirtelen elérjük a csúcskövet. Kilátás nincs, meredek ereszkedés hívja fel a figyelmet magára, nem olyan hosszú és nem is olyan csúszós, mint emlékeimben él. A Jagus elõtt az irtáson magasra nõtt már a fû, a nyeregben a zöld erdészház látványa pedig megnyugtat, hogy most egy egész kilométeren nyugodtabbak lesznek az ív- és lejtviszonyok. Nem kerüli el a figyelmünket az észak felé nyíló kilátás. Recsk az egykori munkatábor kõbányája mögé rejtõzik, a bányától nyugatra a távvezeték nyiladéka szeli át az erdõt, hogy éles töréssel felkapaszkodjon a Domoszlói-kapuba, összekötve a detki OVIT-alállomást Nagybátonnyal. Leérünk a nyeregbe, itt az elsõ frissítõpont, elõhalászom a táskából a kabát alól a fémbögrét, fél liter elfér benne. Kerek repkény megkeresi a szolgálati menetrendben, hogy miként állunk idõvel és láss csodát, tartjuk azt a tervet, amelyet elõzõ este tisztáztunk le egy négyzetrácsos (azértiskockás!) füzetlapra.


A szolgálati menetrendrõl


Csak néhány sort. Általában nem készítünk idõtervet meg más ilyesmit, most viszont jólesett, hogy van egy kapaszkodó, amely közelebb áll a valóságos lehetõségeinkhez, mint a rendezõi tervezet. Részben a 2006-os itiner, részben pedig Repkény 2007-es ideje alapján lõttük be az idõpontokat, az elejére meredekebb menetvonalat téve, a végére nagyobb tartalékot hagyva. Röviden ennyi.


Elõttünk áll az Oroszlánvár, ám tudom, emlékszem, sõt, a szintmetszetbõl is jól látható, hogy ez csak az elõjáték, a felvezetés az enyhébb meredekségû, ám sokkal hosszabb következõ két hegyhez. Kerek repkénnyel megbeszéltük a taktikát: a meredek emelkedõkön nem várjuk egymást, legfeljebb a tetején, akárki is legyen a gyorsabb. Felérek, ám alig kötözöm fel a pulóvert a táska tetejére, társam már fent is van, gyorsan igazoljuk ottjártunkat és elsétálunk, helyet hagyva az utánunk érkezõknek a szûk ösvényen. A Cserepes-tetõre fiatal tölgyesben mászunk fel és még feljebb, azonban nem legfeljebb, mert a tetõre kivételesen nem visz fel a Kék. Lefelé kocogunk kissé, az egykori kunyhó és a pottyantós épülete útban lehetett valakinek, mert mostanra csak néhány deszka árulkodik arról, hogy itt valaha állt valami. Nincs idõ lamentálni, újabb hegy emelkedik elõttünk, újabb meredek, a végén kanyargós emelkedõvel. Ez a Nagy-Szár-hegy, dél felé nyíló kilátással: a párából a Mátrai Erõmû hûtõtornyai emelkednek ki, sokkal messzebb erre sem kalandozhat a tekintetünk a pára miatt. Megállunk, eszünk néhány szál ropit, iszunk. Kell az energia. Utolér lepeshiba_boy és el is suhan Kékes felé, még a Markazi-kapu elõtt még vajonmerre, pár perccel késõbb pedig Tamási Géza elõl lépünk oldalra az ösvényen. Jó látni ennyi ismerõst, még úgy is, hogy fõleg a hátukat nézzük. :)


Némi oldalazás után elérjük a Markazi-kaput, a Mátra keleti gerincének az egyik turistaút-csomópontját. A zöld jelzés az Ilona-völgy és Parádfürdõ felé, illetve Markaz felé vezet, párszáz méterrel késõbb a sárga csatlakozik szintúgy Parádfürdõ felõl. A Kéket pedig nem kell különösebben magyaráznom.


Kékestetõig


Egynyomos, meredeken oldalazó, sziklás ösvényen kapaszkodunk fel Disznó-kõhöz, ahol megint nem nézzük meg a kilátást. Majd legközelebb, remélhetõleg. Az ösvény hasonló stílusban folytatódik, mi pedig hasonló spórolós erõbeosztással folytatjuk rajta a túrát. Kezd feltûnni, hogy a régebben tapasztaltakkal ellentétben most valahogy nincs akkora tömeg, pontosabban mindig kifogunk egy ritkásabb szakaszt a mezõny egymástól eltérõ sebességû bolyai között. Sas-kõn leülünk, bedobunk pár szem almát, miközben utolér Budai-H.G., õ is kap almát, ha már mással nem tudtuk felköszönteni. Amíg Repkény pihen, én felsétálok az emlékmûhöz, körülnézek, bár csak két fa között van némi párás kilátás Salgótarján hegyei felé. Innentõl kényelmes az utunk a Sötét-lápa-nyeregig, az pedig már nagyon jól ismert terep. Felkaptatunk Kékesre, az utolsó, laposabb szakaszt megnyomjuk, a menetrendünkhöz képest kis csúszással, de még jó idõben felérünk. Érdekes, hogy mennyire megváltozik az ember hozzáállása, ha figyelni kell az órát, mégis úgy érzem, ugyanannyit nézelõdünk, fotózunk, mint más túrákon.


Szusszanás következik. Megállunk levesezni a síházban, de a levegõ a kintinél is sûrûbb, úgyhogy inkább elsétálunk a csúcskõhöz, az ország tetejéhez. Nézegetem az ajándéktárgy-árusokat, a kiránduló családokat, baráti társaságokat. Vajon õk mit gondolnak most errõl a sok sietõs léptû emberrõl, akik papírpohárral a kezükben igyekeznek nyugat felé? Nem mintha a többség egyáltalán tudomást venne rólunk. Megisszuk a porlevest és lassan elindulunk, vége a beugró szakasznak, jogosulttá váltunk a Szurdokpüspökiig tartó szakasz megtételére.


Az út Galyatetõig


Nem is olyan egyszerû. Nem éneklem meg újra, milyen jó érzés is egy Oroszlánvár-kaliberû lejtõn lecsorogni egy olyan cipõben, amelynek már két éve is kopott volt a talpa és azóta csak rosszabb lett. Odalent szendviccsel jutalmazzuk magunkat, hogy valami tartalmas étket is fogyasszunk a túrán a sósropi és a rendezõség által biztosított szolgáltatás mellett. Bubu újra utolér és leelõz a Som-tetõ felé, nem is látjuk viszont egy darabig. Lassan csak megérkezünk az egyenesebb szakaszra, a mûút melletti Kék-piros közös jelzést sokan elvétik és az országúton korrigálnak. Egy kis demagógia: ha most autós/buszsofõr/motoros lennék, biztos örülnék annak, hogy a turisták itt kolbászolnak, amikor ott van nekik a jelzett ösvény az erdõben. Demagógia off. Megérkezünk a Mátra-nyeregbe, a 24-es útból itt ágazik ki a Mátrát átszelõ másik, alacsonyabb rendû országút, amely egészen Pásztóig vezet. Mi pedig itt kezdjük meg a Mátrabérc számomra leginkább álmosító szakaszát. Pedig az eleje egészen jól indul: felsétálunk a Csór-hegyre, egy kicsit beszélgetek odáig Bubuval, akinél alig valamivel lassabb a menetdinamikánk, ám a megállásokat pont eltérõen ütemezzük, így õ szépen ellép, míg mi kicsit kényelmesebbre vesszük a sétát. Csór-hegy után tûnik fel, hogy újabb álmossághullám csapott le rám, lesbõl és a Galyatetõre ütemezett kávé végtelenül távolinak tûnik. Többnyire inkább nyitott, mint erdõs úton hullámzunk egészen a rudolftanyai elágazásig, útközben semmi említésre méltó nem történik, nézünk nagyokat észak felé, mert éppen arra szép a kilátás. Valamint visszafelé is, egészen jól megfigyelhetjük az eddigi utunk néhány állomását. Egy helyütt egy srác üldögél kempingszékben, társa zakóban, napszemüvegben áll mellette, õk a titkos pont. Nem akarom kérdezni, hogy nincs-e melegük, annyit azért tudok, hogy egy helyben ácsorogni közel sincs olyan meleg, mint ahogy azt menet közben érzi az ember.


Menetelünk tovább – fel-le-fel-fel-kicsit le-fel-nagyon fel. Rudolftanya, elágazás, frissítõpont: öröm, hogy van ez a hely, nyomunk egy bögrényi szódát, némi málnaszörppel a tetejére. (Lehet kötekedni, hogy igazából a szörp feloldódik a vízben és nem a tetején marad.) Itt utolérjük Bubut, Galyatetõig elbeszélgetünk a lassan megszelídülõ emelkedõn. Szerencsére a hõmérséklet is csökken kissé, az ég befelhõsödik és az enyhet adó borulás egészen Mátrakeresztesig kitart. Addig viszont útbaesik Galyatetõ, kávépont, Bubu továbbmegy, elõre az övtáskáért. Egészen finom az eszpresszó, mûanyag székeken ülve kortyoljuk el, nézegetjük a hátralévõ szakasz adatait. A szintidõ ketyeg, mi még bízunk a végére tervezett tartalékban – „Az elsõ cél, hogy odaérjek, a második cél, hogy rendes legyek.” (Moldova György: Akit a mozdony füstje megcsapott...). Összeszedjük magunkat, visszacsatlakozunk a mezõnybe, elvégre a hegytetõre még föl kell mászni, betonlépcsõn kaptatunk, három kisgyerek aláz az emelkedõn. :) Igazolják, hogy ott vagyunk, a kilátó kívülrõl történõ megszemlélése után pedig már indulunk is tovább, nyugat felé.


Ágasvárról


Ágasvárig próbálunk egyenletesen haladni, ez többé-kevésbé sikerül is, köszönhetõen a hûvösebb idõnek és az egyenletes, kissé lejtõs terepnek. Az a néhány kiemelkedés, amelyre fölfelé kell gyalogolni, inkább jólesõen megmozgat, semmint komolyan megterhel. Elhagyjuk Galyatetõt, majd mellõzzük a Piszkés-tetõn magasodó csillagvizsgálót, lekocogunk a teázós pontra és felbandukolunk Vörös-kõre. Kissé fáj a szívem, de ez a kilátó is kimarad, igaz, a levegõ még mindig olyan párás, hogy messzire nem látnánk el róla. Ezt aztán megcáfolja késõbb, hogy Ágasvár elõtt a Mátra-bércrõl látszik az Alacsony-Tátra gerince, ha nagyon ködösen, sejtelmesen is. Menetelünk tovább, beszélgete, gyönyörködve a tájban, kicsit kisebb lassabban, kicsit nyugodtabban, mint idáig. Meglep, de ezen a szakaszon sem találkozunk nagyobb tömeggel, pedig kissé tartottunk attól, hogy a késõn rajtoló Muzslások itt nagyobb létszámban lesznek jelen. Ehhez képest Ágasváron egész kényelemesen elférünk, ki kell pihenni az idáig tartó kaptatót valahogy. Elõttünk a homályból kivehetõ a Hasznosi-víztározó, kicsit odébb pedig már Pásztó és a Tepke gerince. Az ágasvári lejtõt is egészen könnyedén vesszük, csupán egyszer csúszik meg a cipõm lapos talpa, egy optikailag is csúszós, lapos kövön, a fenének kell mindenre rálépnem. :) A turistaháznál sorbaállunk vízért és megint bedobunk pár kockányi felszelt almát.


Muzsláról és az odáig tartó útról


Ágasvártól lefelé belefutunk egy megelõzhetetlen konvojba, kicsit lazábbra vesszük a lépteinket, majd amikor az elsõ olyan lehetõség adódik, hogy a többi túrázó személyes terét nem sértjük meg, ellépünk mellettük. Már majdnem lent vagyunk a Csörgõ-patak völgyében, amikor – micsoda véletlen – újra találkozunk a minket utolérõ Bubuval, akit még Mátraszentlászlón hagytunk ott, szendvicsevés közben. A patak völgye csudaszép, mint mindig, télen-nyáron. Most hamar kiérünk belõle és le a mátrakeresztesi ellenõrzõ állomásra, ahol szörppel és kis oszlopokba rendezett háztartási keksszel fogadnak, utóbbiból be is termelek két kupacnyit. Az indulás Mátrakeresztesrõl kicsit nehezen indul és még nehezebben folytatódik. Repkény néhányszor idõt kér az emelkedõn, amely sokkal meredekebb, mint amilyenre én emlékeztem. Hiába ideális a terep, már foltokban sincs sár, mégis, valahogy nem húznak a lábaim, erõtlen vagyok. Elhaladunk a Nyikom-forrás alatt, de ez sem deríti jobb kedvre Repkényt, igaz, a foglalatlan, dagonyás csobogó valóban nem túl lelkesítõ. Lehet, hogy csak azért nem, mert õ még nem tudja, hogy a Nyikom-forrás a Nyikom-nyerget jelzi elõre, az pedig már a Muzslát? Lehet. Nyikom-rét elõtt leülünk, kevéske vízkészletünkbõl pár kortynyit Repkény fejének hûtésére használunk fel. Ennyit megér. Néhány sporttárs, aki itt megelõz minket, nagy reményekkel mondja, hogy lassan felérünk a Muzslára. Nem a felhõtlen örömet látom rajtuk, amikor szembesülnek odafent a ténnyel, hogy ez még csak az Ólom-tetõ, a Muzsla az a másik hupli, ott. A következõ negyedórában lassan jelentkezik a fejmosás eredménye: alig néhány erõgyûjtõ szünettel megérkezünk a Muzslára, ott megszemléljük a pontõr kislányok díszes alkotását és eszünk mézes puszedlit.


Szurdokpüspöki felé a lejtõn


A Muzslától kocogunk. Sõt. Néhol futunk. Még szintben és fölfelé is. A fáradtságomnál erõsebb a megdöbbenésem, bár, már többször tapasztaltam Repkény érdekes erõbeosztásának a lehetõségeit, ám egy Mátrabérc végén nem számítottam erre. Néhol lelassítjuk lépteinket, ahol esetleg elõzni kell vagy épp kilépni a kerékpárosok elõl – nekik külön köszönet, hogy udvariasan, korrektül elõztek másokat. Ez a lejtõ egyébként fantasztikus kilátóhelyekkel van teli. Nyugat felé a Zagyva völgye, keleten pedig ellátni Gyöngyösig, sõt, azon bõven túl. Dél felé pedig Hatvant veheti észre a figyelmes szemû, már annyit, amennyi a párás idõben látszik belõle. A Koncsúrok most nem viselnek meg annyira, mint azelõtt, egyedül a Diós-patakon való átkeléskor adódnak nehézségeink a sár miatt. A vége pedig a vége. Célegyenes, a falu elõtt Repkény rádöbben, hogy a vége 12 óra alá mehet, így ott is futunk meg a faluban is.


A célról


Hatalmas tömeg mindenütt, lelkes rendezõk gratulálnak nulla perc sorbanállás és várakozás után. Odakint töltünk némi vizet a palackunkba, majd elhagyjuk a helyszínt, hogy tudjunk még babgulyásozni egyet a vonat elõtti idõszakban. Találkozunk a Mátrabérc-trailt (te jó ég, hogy lehet ezt rendesen kimondani?) teljesítõ pesza91-gyel, odaül hozzánk, megosztja élményeit a futós változatról. Végül lassan elbúcsúzunk, kisétálunk az állomásra, ahol még egy kissé álmos Joeyline-nal is összefutunk, majd jön az Uzsgyi és elröpít Hatvanba. Onnan a hazaúton a Mátra körvonalait nézzük a száguldó villamos motorvonatból, az ismerõs hegyeket. Nem legyõztük õket, hagytak minket végigmenni...


Utóhang


Néhány nap kell, hogy feldolgozzam az élményeket és leüljek beszámolót írni. Ez a túra még megmaradt ugyanannak az erõpróbának, amelyrõl régen azt hittem, soha nem fogok eljutni, pláne megcsinálni. Gratuláció illet mindenkit, aki nekivágott bármely távon a Transz-Mátra útvonalnak. Köszönet illeti a Hanákosokat a szokásos profi rendezésért. Kerek repkényt azért, mert végig mellettem maradt. Édesapámat pedig azért, mert kivitt hajnalok hajnalán Sirokra és még este is értünk jött a vasútállomásra.


-Kékdroid-


Képek

 
 
nagypapaTúra éve: 20102010.04.28 13:25:20
megnéz nagypapa összes beszámolója

     Hanák Kolos 2010


     Hallgatói mesélték Jánossy Lajosról, hogy õ úgy mondta ki a "neutrino" szót, mint Petõfi Sándor azt, hogy "szerelem". Jó tudni ilyen dolgokat, mert sokan nem hiszik, hogy a száraznak, unalmasnak látszó fizikusok, lelkük mélyén szintén érzõ emberek. E kétkedõknek azt javaslom, hogy kisérjék figyelemmel a tv meteorologiai elõrejelzését és ott találni fognak egy kiváló, fiatal szakembert, szintén természettudóst, Reisz Andrást. Õ oly átéléssel és szeretettel tudja kimondani az utóbbi években gyakorta hallott "kiadós" szót, hogy hallatára mindig megborzongok. Miután a Mátrabérc elõtt két héttel, kedvencünk a genovai ciklon áztatta, ködösitette megállás nélkül egy hétig világunkat, jött két reményteljes nap, melynek végén Reisz András elégedetten mutatott rá egy - mondjuk - Trieszt táján örvénylõ képzõdményre és azt mondta, hogy abból még kiadós - értjük? - kiadós esõk várhatók. Reisz meteorológus jóslatát az OMSz heti elõrejelzése is igazolni látszott, gyakori záporok piktogrammjaival diszitve az egymásra következõ napokat. Közlése nem tett rám jó hatást, pedig vasárnapi feltáró utam után pár óráig reménykedve néztem a jövõbe. Szokás szerint, egy héttel a túra elõtt, végigjárom a Sirok - Kékestetõ szakaszt, hogy képem legyen a tereprõl s emellett megmozgassam a szükséges mászóizmokat. Van ebben némi nosztalgia is, mert a Mátrabérc igy egész és a Hanák Kolos annak csak egy - bár nem lebecsülendõ - törtrésze.


     Szó ami szó, elõzõ vasárnap 6:15-kor elindultam a gyöngyösi gyorsjárattal, majd Gyöngyöstõl a kazincbarcikai busszal folytattam az utat. Kál-Kápolna vasútállomástól Sirokra ugyanis csak hétfõtõl péntekig indul az egyetlen reggeli csatlakozó járat, szombaton és vasárnap nincs autóbusz közlekedés. Varietas delectat - a változatosság gyönyörködtet - a Mátra északi oldalára kevesebbet jár az ember, jó lesz tehát karbantartani az általános mûveltségemet. A változásnak megvan az az elõnye, hogy felújitja régi emlékeinket. Amikor marton4 korábbi beszámolóját olvastam  (olyan is van - kérdezte  pár évvel ezelõtt RrBmIrGaMiD - hogy valaki megnézi egy másik túrázó beszámolóját?), egy 1972-es kerékpártúra elevenedett meg elõttem. Akkor 15 éves fiammal egy kedves ismerõsünk meglátogatására kerekeztünk fel Sajónémetibe a Budapest-Hatvan-Nagybátony-Pétervására-Bükkszenterzsébet-Járdánháza útvonalon. Õsz elején jártunk. Kora reggel indultunk - én a váltó nélküli Ukrajna márkájú kerékpáromat hajtottam - délután 3 körül lehettünk a Mátrabérc északi oldalán. A lefelé menõ Nap megvilágitásában feledhetetlenül szép volt a  galyatetõi tv-toronnyal diszitett hegyvonulat. Nem csodálom, hogy tisztelt túratársam is ábrándozva nézegeti a csúcsok sorát. A nagy élményekhez nem kell fényképezõgép. A nagy élmények bevésõdnek az ember emlékezetébe.


     Eme rövid, alkalmi kitérés után megemlitem, hogy a buszvezetõ kérgesnek tûnõ szive mégis meglágyult és fékezéssel jelezte, hogy hajlandó kitenni a verpeléti elágazásnál, ahol - ugyebár - nincs megálló. Mint kiderült, még egy középkorú férfi is leszállt és látható volt, hogy szintén gyalogolni indul. Elõzõleg azonban társadalmi munkában ki kellett volna húzni egy óvatlan állampolgár autóját abból a mély kerékvágásból, amely egy leágazó földúton, ebben a nedves idõben szépen kialakult. Erõlködtünk, a kerék pörgött, a gépjármû pedig tovább ásta be magát a talajba. Lehangoló. Magára kellett õt hagynunk s kilátásba helyezni, hogy egy másik erõgép biztosan ki fogja húzni. Ezután elballagtam a siroki vasútállomáshoz és úgy tettem, mint aki a Mátrabércre rajtol. Fél tiz elõtt pár perccel indultam el az ismert sorompótól.


     A mészégetõ romjaitól kezdõdõ szakasz elõrevetiti a várható terepviszonyokat. Az agyagos rész szokásosan csúszik és a Sólyom-tisztás környékén alattomos pocsolyák várnak a gyanútlan emberre. Én nem voltam tapasztalatlan, ezért vegyes érzelmekkel gázoltam át a barátságtalan részen. Az érzelmek vegyessége azt jelenti, hogy egyrészt örültem annak, hogy nem sportcipõben jöttem, hiszen hamarosan átázott volna a lábbelim, másrészt tudomásul vettem, hogy ilyen körülmények között az idén nem lesz Mátrabérc. Csoda lehetséges, ha nem folytatódik az esõzés, de reményem este elszállt Reisz András prognózisa nyomán. Azt akkor még nem tudtam, hogy a szakemberrel szemben egy másik szakembernek, Molnár Tamásnak, lesz igaza. Õ ugyanis a túrafüzetek Tengerszembe felszállitásakor jó idõt jósolt. Az szintén a jövõ zenéje volt, hogy a hét során - legalább is Pesten - nem volt csapadék. Egészében véve a talaj a szokásos, esõ utáni állapotban volt: sár és viz volt ott, ahol sárnak és viznek kell lenni. Nem untatom tovább az olvasót: menjen végig néhányszor ilyen idõben az úton és meg fogja szerezni a szükséges ismereteket. Én egy idõ után közepes tempóra, majd szinte sétamenetre csökkentettem a sebességet, minek következtében háromnegyed órával többe került a felmenet Kékesig. Elégtételt jelentett, hogy az Oroszlánvárra, minden erõlködés nélkül, szintidõre feljutottam.


     A körülmények hatalmáról már mások is értekeztek, senki sem fog tehát csodálkozni azon, hogy a helyzet láttán hétfõn felkerestem a Tengerszem boltot és egy elég magas sorszámú Hanák Kolos-füzetet kértem. Aki nem tudná, ez azért van, hogy az ellenõrõk ne legyenek idegesek attól, hogy egy alacsony rajtszámú egyén még nem került elõ. A pultnál álló fiatalember tapasztaltnak mutatkozott - õ is volt elõzõ nap a Mátrában - és egyetértésben beszéltük meg a terepviszonyokat. Aztán eljött a csütörtök, vele Molnár Tamás ajándékfüzete mindkét túrára. Erre még viszatérek. Én azonban már leszámoltam az élettel, és szombaton rezignáltam indultam a Népstadion felé. Esõ nem volt a héten. Veszteni tudni kell, de végsõ soron lesz egy jó kis kirándulás, mozgás, friss levegõ, ismerõs arcok. A busz húsz perccel korábban beállt a parkolóba és egy rövid gyöngyösi pihenõ után, fél kilenckor fenn voltunk Kékestetõn. Nyüzsgés, jelentkezés, indulás. (8:46)


   Két tucatnál többször is bejártam ezt az útvonalat, számomra - az idõnkinti tarvágásokat leszámitva - nincs újdonság. Arra kell csak ügyelnem, hogy a goromba lejtõn épségben lejussak a Som-hegyi nyeregbe. A tisztelt rendezõségnek viszont azt ajánlom figyelmébe, hogy vizsgálja át a 3. oldalon lévõ táblázat fejében álló betûk táblázat feletti magyarázatát. A D betû ugyanis nem a követendõ turistajelzésekre vonatkozik, az A pedig nem a tengerszint feletti magasság. Idõrõl-idõre át kell futni a már megszokottnak gondolt nyomtatványokat és Borbás tanárnõ maga emlitette, hogy a Mátrabérc füzetben is talált javitani valót.


     Mentem hát a magam bakancsos járásán megállapitva, hogy sportcipõ is nagyon megfelelt volna. Ámde a kocka el vala vetve, az  volt a teendõ, hogy ütemesen és türelmesen mozgassam ezt a megbizható lábbelit. Derék jó bakancsaim darabonkint 710 grammot nyomnak, ez jó a Hanákra, de - legalább is nekem - alkalmatlan a Mátrabércre. Utóbbin csak az erõs felépitésû emberek képesek idõnkinti futás nélkül idõre végigmenni. Bizarr ötlet jutott eszembe: a súlyfutás. Vajon milyen eredmények jönnének ki, ha vállalkozó szellemû futók bokájukra kötözött félkilós súllyal vágnának neki a távnak? Egyébként ne felejtsük el, hogy a képzett úthosszt figyelembe véve a Mátrabérc a maga 6,39-es teljesitmény indexével megelõz olyan túrákat, mint a respektált Kinizsi (5,32), a Mátrahegy 30 (5,85 télen!), a BEAC Maxi (5,62) vagy a Rákóczi 110 (4,96). Egyedül a "rettenetes" Mátra 115 van mellette. (6,26) Valószinûleg mások is elvégezték ezeket a számolásokat, ismétlésnek nem rossz, többet nem emlitem õket.


   Szóval, minden úgy történt, ahogy történni szokott. Mászás a Csór-hegyre, Ágasvárra, lebotorkálás ugyanonnan, igyekvés a Csörgõ-patak mentén. Át a remek mátrakeresztesi hidon, felmenni a kellemetlen részen az Erdész-rétig, s végül letudni a nagy kiflit a fenyõerdõben a Nyikom-nyeregig. Jó beidegzõdéssel és türelemmel ezek mind megvannak. Annyi az érdekes, hogy idõk folyamán egyre rövidebb idõ alatt érek fel az Ólom-tetõre illetve a Muzslára. Korábban 13 és 10 perc volt ez a két idõ, mostanra 9 és 7,35 percre redukálódott. Bakancsban, kérem szépen. Nem érdekes? Ez a szemem nagyon nevet, a másik, amelyik tiz éve még látta, hogy a Muzsláról lefutok a célig, az bizony nem nagyon vidám. Ma már nincs futás, ha épségben akarom tudni a térdeimet. A rossz térdre Kulcsár Gyõzõ olimpiai bajnoknak sincs orvossága. Reklámot - vagy ellenreklámot? - hallottak. Egyébként felfelé, bakancsban, tényleg jól megyek. Oroszlánváron hoztam az irodalmi értéket (elõzetes bejárás), a Csór-hegyen úgyszintén. Sokat számit a rutin. Ajánlani tudom a türelmetlen egyéneknek. A kiváló terepfutók, kérem, ne nevessenek ki.


     Kicsit elkényelmesedtem. A Muzslán (15:40) még 2 óra tartalékom volt, a lefelé döcögéssel ezt eléggé feléltem. Nézegettem az órámat, tudtam, hogy be fogok érni, de azért mégis! Egy jóságos fiatalember átrántott a Diós-patakon , utána egy elhizott elefánt tempójában talpaltam a célig. Idõnkint nem szereti az ember, ha szoros az idõ, mégha meg is van. Na, benn vagyunk. Hetedik Hanák, ha jól emlékszem. (17:29) Jöhetnek a záró bekezdések.


     Az adminisztráció végeztével szeretek nézelõdni, ismerõsöket keresni. Jó dolog a vendéglõben meleg ételt és hideg italt magunkhoz venni. Túratársakkal az asztalnál eszmét cserélni. Nem azonnal hazarohanni. Most nem igy történt. Általános mûveltségem fejlesztése érdekében ugyanis kimentem a fõutcára, hogy megnézzem, honnan indulnak a pesti buszok. Srég vizavi, a megállónál csinos tömeg ácsorgott, elõttük egy kockás inget viselõ rendezõ mozgott. Vannak "emblematikus" alakok és öltözékek. Molnár Tamásé ilyen. Megörültem látásának, mert azt hittem, enélkül kell hazamenni. Csevegésre azonban nem maradt idõ, mert Tamás közölte, hogy azonnal indul a pesti autóbusz, már csak egy utas hiányzik. Elvesztettem a talajt a lábam alól és az életnek a túra utáni élvezete helyett, kézfogás után, a busz felé nyargaltam. A busz elindult, hazahozott és a vendéglõi fogyasztást a Népstadion állomás büféjében, magányosan abszolváltam.


     Más. Vannak kedvenc túráim, ahol nem mondom, csak magamban gondolom, hogy a rendezés napjai meg vannak számlálva. A szervezõk között friss, fiatal arcoknak kell megjelenni, ha nem ez a helyzet, akkor egyszer le kell emelni a cégtáblát. Kár. A Hanák Kolos rendezvényein szóba sem kerülhet ilyen bánatos hang. Amerre csak nézek, fiatal lányok és fiúk kezelik az embereket. Aha, itt egy iskola áll a tisztelt fõrendezõk mögött. Itt a születõ élet adja a biztonságos utánpótlást. Ez a jó itt. Ahogy egy tanár nem tud megöregedni a tanitványai között, ugyanúgy a Hanák is mindig fiatal maradhat. Nem is folytatom tovább az elmélkedést, még unalmasan kiszámithatónak tartanák a szöveget azzal, hogy az ilyen mondatok csak bizonyos alakoknak jutnak az eszébe.


     Még valami és nem utolsó sorban. Tavaly szerdán érkezett meg az "ingyenjegy" a túrára. Az idén megállapitottam, hogy szerdán nincs ilyen levél a postaládában. Nagyon helyes - gondoltam - harcoljunk a korrupció ellen, nem kell rendszert csinálni az osztogatásból. Másnap, csütörtökön, viszont ott feküdt a fiókban a gyöngyösi boriték. Prioritaire. Óh, igyekezzünk, nyakunkon a menet, már csak két nap van hátra és késhet is a Magyar Posta. Derék, nagyon derék, prioritaire. Még jó, hogy nem DHL! Megengedem magamnak a szellemeskedést, mert a célban, Borbás tanárnõvel beszélgetve, más aspektusból kellett szemlélnem az ügyet. Kiderült, hogy az elõzõ napokban nagy volt a kavarodás, nem jutott idõben idõ a postázásra, ezért a nekem szóló levelet a tanárnõ anyukája adta fel. Na, ilyen közléskor erõsen meg kell ragadni a túrabotot vagy az ajtófélfát, mert ez túl "shocking" egy másik, nagyszülõ korban lévõ embertárs számára. Erõsebb igénybevétel, mint maga a túra. Tessék elhinni. Nagyon könnyen el tudnék szaladni most egy bizonyos irányba, de nem teszem. Igy logikailag nem lesz folytonos, csupán igaz az a látomás, amellyel látom a "teljesitményt" nyújtó nagymamákat, amint segitik a gyerekeiket és sétáltatják az unokáikat. Az országok tele vannak nagy politikusok és hadvezérek szobraival, emléktábláival. Tessék mondani, hol van ebben az országban az unokáját sétáltató nagymama szobra?

 
 
CsabXTúra éve: 20102010.04.28 12:37:42
megnéz CsabX összes beszámolója

2010.04.24. Mátrabérc, mi is elsõbálozók...



Mátrabérc 2010 képekben  vagy a  diavetítés itt!

http://www.flickr.com/photos/csabx/



Néhány kép kiragadva:

A túra a GPS "szemével", jobbról balra haladva:

Mátrabérc - GPS 


Útközben:


Mátrabérc 2010 - 7201 by you.

És végül mi a célban:


Mátrabérc 2010 - 7247


A párom beszámolója pedig:



Ez volt az elsõ. Már jó régen készültem rá, de valahogy soha nem adódott rá alkalom. Mindig menni kellett valahova máshova, vagy egyéb program jött közbe, illetve az egész valahogy rémesen nehéznek tûnt.

Idén viszont minden másképp alakult, már hónapok óta nézegettem a kiírást, barátkoztam a gondolattal. Kérdezgettem ismerõsöket is, akik már megcsinálták, hogy milyen is az egész. Mert hát ez mégis csak a Mátrabérc, erre nem indul el az ember csak úgy. Ez nem az a túra, aminél természetes, hogy az ember szintindõn belül beér. Egy régi kollégám is folyton ezzel hencegett büszkeségtõl dagadó mellel, hogy õ már egyszer megcsinálta.



Voltak persze nehezítõ tényezõk: elõzõ este barátnõ lánybúcsúja. Na nem kell hatalmas bulira gondolni, olyan szolid iszogatós-beszélgetõs este volt. Hazaérve persze még össze kellett pakolni, ami szerencsére elég gyorsan ment, mert Csaba volt olyan rendi és csinált szendvicseket másnapra. Azért az elalvás ideje így is valahogy 1/2 11 és 11 közé esett, ami már csak azért sem volt túl baráti, mert a másnapi kelés viszont hármassal kezdõdött... 3/4 4-kor csörgött az óra, nem volt mese, kelni kellett, fél óránk volt készülõdni, várt lent a taxi és Medve.

A Stadion szálló elõl indultunk külön buszokkal. Mázlinkra pont akkor lehetett beszállni az elsõ buszba, mikor odaértünk, így viszonylag korán elindultunk. 5.35-kor már úton is voltunk, 10 perccel a busz hivatalos indulása elõtt. Buszban retro zene, sajna elég hangosan, szundizni nem nagyon lehetett tõle. Kis autópálya, majd lekanyarodtunk a hegy felé. Egészen Sirok vasúti átjáróig buszoztunk, ott volt ugyanis a rajt. A buszban megettem az egyik szendvicset, ami fincsi volt, tele minden jóval, viszont úgy megülte a gyomromat, hogy namég. Nem is esett jól elindulni, meg persze a szokásos módon egybõl nekiiramodtunk, nem volt meg a fokozatos bemelegítés.



Még a rajtnál találkoztunk kedves arcokkal. Miki kutyával, aki már többször csinálta a Mátrabércet és a Téli Mátrát is, õ egy igen jó erõben lévõ vizsla. Irtó barátságos. A másik kedves arc pedig az az ember volt személyesen, aki feltalálta a stafétuszt. Micsoda megtiszteltetés volt vele állni sorba a nevezésnél! Udvariasan elõre is engedtük - pofátlanul befurakodott elénk :))

A rajtnál nem vacakoltunk sokat, csak kicsit vetkõztünk, éreztük, hogy jó idõnk lesz.

Elindultunk az úton, majd be egy ösvényen. Jó nagy sár volt, ami szerencsére a felsõbb részeken már nem okozott problémát, mert ott átváltott jó puha, nem ragadós masszába, amibe isteni érzés volt belelépni. Hosszú-hosszú emelkedõ következett, ami nem ment jól. Köszönhetõen az elõzõ esti szolid borozásnak, a kevés alvásnak és gyomormegülõ szendvicsnek. Medve el is ment, nem is találkoztunk vele, csak a célban. Küzdöttem nagyon magammal, gondoltam késõbb majd jobb lesz, ha elmegy a gombóc a gyomromból.



Meseszép helyeken vezetett végig a túra, sok-sok combos hegyecskével. Az elsõ ilyen az Oroszlánvár nevû csúcs volt, ahol várt az 1. ellenõrzõpont. Kaptunk pecsétet, majd indultunk is tovább. Nem volt mese, menni kellett. Irány a Kékes, amit már messzirõl láttunk, de közeledni csak nem akart. Továbbra sem ment jól, küzdeni kellett a haladásért. Mikor már egy jó ideje mentünk fölfelé, elértük a K+ keresztezõdést, aminek rettentõen megörültem. Ez volt az a pont ugyanis, ahol a Téli Mátra útvonala becsatlakozik, innentõl ismertem az utat, tudtam, hogy mennyi van még hátra a csúcsig. Vánszorogtam fölfelé és közben arra gondoltam, hogy mennyivel másabb érzés volt a Téli Mátrán. Ott csak egy nyomsáv volt, különben szinte térdig érõ hó és szakadó hóesés. Akkor annyira jól ment, hogy mikor utolértem embereket, simán kivágtam oldalra a nagy hóba és elkocogtam a sor mellett, hogy elõzhessek. Nagyon megörültem, mikor megláttam a torony lábát és kezdett kilaposodni az emelkedõ, tudtam, hogy már mindjárt itt a csúcs. A ponton kaptunk erõlevest, két bögrével is megittam. Gondoltam az infúziótól is ennyire erõre kapnak az emberek, mint én attól. Találkoztunk Marcival, nem kicsit lepõdtem meg. Kiderült, hogy neki ez már a tizedik teljesítése...



Kékesrõl lefelé persze utáltuk az utat, a lefelék mindig sodrókásak, veszélyesek, porosak, csúszósak, nem térdkímélõk. Majd következett a Csór-hegy, aminek még sosem voltam a tetején. A Téli Mátrán mindig a Csór-hegy oldalában van ellenõrzõpont, most legalább fönt is jártunk. Némi hullámvasutazás után felértünk Galyára, ami meglepõ módon nem volt annyira nehéz, mint amire gondoltam. Ragyogó napsütés, turisták a vendéglõk teraszain, béke és pihenés... Mi viszont mentünk fel egybõl a kilátóhoz, ott várt a következõ ellenõrzõpont.



Nekem egy túrának mindig az elsõ teljesítése a legnehezebb. Mert akkor még nem ismerem az útvonalat, nem tudom az emelkedõk jellegét, hogy hogyan kell beosztani az erõt, mire kell tartalékolni. Másodjára már minden jobban klappol. Bár nyilván nem tudom felidézni az összes részletet, viszont mikor ott járok legközelebb, akkor beugrik, hogy mi lesz a következõ tereprészlet. A durva vagy nagyon rosszul esõ emelkedõk pedig annyira megmaradnak az emlékezetben, hogy azokra már a túra elejétõl fejben és lélekben készülök.



A Vörös-kõi kilátónál ki kellett rázni a bakancsot, valami nyomta a lábamat. Egész kis botanikai gyûjteményt öntöttem ki belõle: levél, ágacska, meghatározhatatlan növényi darabok némi földdel. Lefelé innen is vacak volt az út.

Ami ezután következett, az sokáig meg fog maradni az emlékezetemben. Kaptunk útközben nagyon finom szörpöt szódával. Önkiszolgáló rendszerben mûködött, tele is ittunk magunkat, jól esett az édes folyadék. Akkor legalábbis azt hittem. Jól beittam, aztán indultunk tovább Ágasvár felé. Aki már járt ott (bármelyik irányból), tudja, hogy jó meredek, olyan igazi csúcs. Felfelé azt hittem kidõlök, hányingerem volt nagyon. Viszont az emelkedõn nem álltam meg, ellenben a csúcson lerogytam a földre. Ezt kihasználva zoknit is cseréltem - ami valójában csak ürügy volt egy kis pihenésre. Közben azon merengtem, hogy most kijön belõlem minden, vagy mégis inkább úgy dönt, hogy bent marad. Szerencsére ez utóbbit választotta... A lefelé menet talán itt volt a legborzasztóbb, ráadásul elég sokáig is tartott. A hányinger nem múlt el, figyelni kellett folyton a légzésre.



Mátrakeresztes határában újabb pont várt - sikerült egy cicát is simogatni : ) és ismerõsökkel is találkoztunk A patak partján pihiztek. Irígykedve néztem a pléden heverészõ embereket, nem kellett volna öt perc, hogy a napon álomba zuhanjak. De persze menni kellett, nem volt mese, a vonatot is el kellett érni! : )))



Másik kutyustárs is volt, egy fiatal kiskutya. Nagyon cuki volt, Totónak hívták és az apró lábaival úgy ment, hogy namég!

Tudtam, hogy még lesz egy nagy hegy, a Muzsla. Tartogattam is az erõt, azt a minimálisat, ami még volt. Mátrakeresztes után nem sokkal ismét durva hányinger tört rám, Csaba javaslatára levettem a garbót, hátha az majd segít. Valójában nem lett tõle jobb, csak egy kicsit jobban szellõztem. Idõközben rájöttem a rosszullét okára is, valószínûleg az elfogyasztott nagy mennyisétû szóda okozta. Úgy éreztem, hogy a vállaimba is levegõt pumpáltak, valamint nem tudtam a levegõt rendesen kifújni a tüdõmbõl, mert annyira feszült a gyomrom. Jó lecke volt, túrán soha többé szénsavat! Lassan sikerült úrrá lenni a dolgon, a nyomás is kezdett csökkenni, a Muzsla sem volt annyira vészes, mint amire számítottam.

Mikor megláttam a csúcskõt, nagy megkönnyebbülést éreztem, tudtam, hogy megcsináltam. Minden hátráltató tényezõ ellenére és nagy küzdelem árán, de megvan. Innen már "csak" le kellett baktatni Szurdokpüspökibe. A lefelé mindig a legrosszabb, nem is esett valami jól. Viszont a lábaimnak nem volt baja, a gyomrom is kezdett helyrerázódni, szépen sütött a nap is... Egyszercsak feltûnt a falu, majd egyre közeledett, megláttuk a templomot is. Egyre nõttek a házak, elértük az elsõ házikókat, finom orgonaillat fogadott. Szerencsére nem kellett sokat aszfaltozni a végén, hamar elértük az iskolát, ahol a célt rendezték be. Medve várt minket, gratuláltunk egymásnak a sikeres teljesítéshez, megkaptuk az oklevelet és a kitûzõt, találkoztunk Marci kollégámmal is. Rendberaktuk a folyadékháztartást plusz-minusz irányba, aztán siettünk ki az állomásra, hogy elérjük a vonatot.

A bakter bácsi kapkodhatta fejét, mert a szokásos létszám többszörösét kellett kiszolgálnia. A vonatban jött a nap fénypontja: lehúztuk a bakancsot és a zoknit. Kapott Csaba egy talpmasszázst, meg persze magamnak is adtam. Már csak ezért az érzésért megérte a nap. Útközben láttunk õzeket is, ráadásul egész közel a vonathoz, a hatalmas napkorong is éppen lemenõben volt... Boldog voltam és elégedett.

Hatvantól egy kedves sráccal, Tamással utaztunk, aki ment Kövedre csajozni. Kiderült, hogy Miki kutya baráti köréhez tartozik, sajnos a vezetéknevét nem tudjuk.



Pozitív érzésekkel zártam a napot. Tetszett, hogy megcsináltuk - bár kritikán aluli idõeredménnyel, de nem is ez a lényeg. Nyilván a tempónkat az én sebességem határozta meg, Csaba tudott volna sokkal gyorsabban menni. Hajtott, bíztatott, hogy menni kell - és tényleg, a vonat nem várt volna ránk.



Jövõre újra menni kell. Mert a Mátrabérc tényleg embert próbáló, ragyogó túra. A Mátra legszebb részein vezet, megjárjuk az összes valamirevaló csúcsot, fenséges kilátások fogadnak idõnként. Ezzel az érzéssel nem lehet betelni.



A képek már fent vannak itt

j


CsabX

 http://www.flickr.com/photos/csabx/


 


 

 
 
TiberiusTúra éve: 20102010.04.26 22:19:33
megnéz Tiberius összes beszámolója






Mátrabérc 2010, elõször.













     A rajt Sirokról indul, és ez nekem  érzelmi kérdés.  Fiatal házasként, 32 évvel ezelõtt Budapestrõl  Sirokba költöztem, és fiatal éveimbõl néhányat itt töltöttem. Kerekedõ szemekkel, elsõ 2 kislányom is itt nyílott rá  a napvilágra, én meg itt kaptam kedvet a hegyi kocogásra. Sok szép emlék fûz ehhez a helyhez, de most inkább egy mesével  kezdem.


       A rajttól nem messze összetalálkozik két folyó. Az egyik neve Parádi-Tarna, a másik egyszerûen csak Tarna. Kissé távolabb, inkább észak felé, kiemelkedik egy hegy, a Darnó.


       Réges-régen  Tarna szépséges leány,  Darnó daliás ifjú volt, akit nem lehetett a lánytól eltántorítani. A két fiatal egymásba szeretett, mialatt nagyhatalmú családjaik között harcos viszály dúlt. Darnó elragadta, megszöktette a lányt. Tarna családja üldözõbe vette, majd a folyók találkozásánál tõrbe csalta õt. Szépséges Tarna a közelben bolyongott, és élete végéig  párját siratta.


      Történetükbõl nem maradt más mára, mint a szél kavargó suttogása, a két egymásba karoló folyó csobogása, amibõl, ha jól odafigyeltek, ki lehet hallani, hogy Sírok, Sírok, ….  A közeli település neve Sirok.


      A Darnótól Szajláig 20-25méter magas temetkezési dombok, kunhalmok sorakoznak.  Némelyek tetején ma fenyves, közepén kopjafa áll. Egyes elbeszélések szerint, itt Hun-kapitányok  örök álomban szunnyadoznak.


      A rajt elõtti héten egy sérülés lehetõsége lebegett elõttem. Tépelõdtem rajta, kockáztassak, elinduljak? Végül hinni kezdtem, találok egy vékony ösvényt, amin átevickélhetek.


     Ildikó lányom jóvoltából, már 5.15-kor a rajthelyen vagyok, és a terepfutók között kevergek-kavargok. Rajtszám felvétel után kíváncsian figyelem az indulókat.  Szeretem látni a sürgölõdést, a készülõdést. Egyesek dideregnek, pl. a rajtszám osztogató kislány a hajnali hidegben átfázott, keze erõsen reszketett.


       Örömmel találkozom barátaimmal, a bámulatosan kitartó L. Csabával,   Repivel, aki most is oly méltó szerénységgel és alapossággal készülõdik, Laslow-val, aki  mindig kifogyhatatlan a felemelõ- barátságos bátorításból. Itt van V.Kati, sokszoros teljesítõ. Nagyon imponáló, hogy milyen nyugodt, milyen vidám és bátor.


      A rajt elõtt kissé félrehúzódom. Magányra vágyom. De jó, hogy itt lehetek. Öröm bizsergeti szívemet.  Gondolatban átélem, nincsen nagy távolság, nincsen nehéz terep, majd csak segít minket, valami belülrõl jövõ végtelen.


     A rajtra behívó szó elhangzik, ekkor minden prózaivá válik. Rajtszóra lobbanó lelkesedéssel elindulunk. Nem nagyon, csak óvatosan. Kellemes trappban helyezkedünk és érünk az aszfaltról az elsõ ösvényre. A talaj itt-ott kulimájszos. Mintha nem is lennénk futók,  pedáns  módon kerülgetjük.


     Megpróbálok nem izomból, hanem könnyû léptekkel, nézelõdve futni. Elhatározom,   csak vidám és kellemes dolgokon fogok gondolkodni. Nem megy simán, mert tudatom  közben beszûkül. Figyelmem 70%-a a mozgásra irányul, és csak a maradék rész marad a lelki és környezeti hatásokra. Respektálom a turistákat, õk szellemileg nagyobb lehetõséggel bírnak. Jobban figyelhetik, hol járnak, az adott hely érájáról elmélkedhetnek, beszélgethetnek.


     Magam sem tudom, melyik vagyok inkább, futó vagy túrázó. Szeretnék mindkettõ lenni, ezért megpróbálom a kétféle látásmódot összeegyeztetni.


    Az út eleje: Kellemes erdei emelkedõk, néhol ligetes erdõk. A talaj kifogástalan, sehol egy gyökér, sehol egy kõ. Néhányszor átmászunk egy-két létrán, kerítésen. Ettõl változatosabb, vidámabb a dolog, közben a szervezõk részérõl egy vékony srác (szemmel láthatóan jó futó)  kameráz minket. Szép dolog, kedves gesztus tõlük.


    A Kalapos tetõ után már hosszabb sáros útszakasszal is találkozunk, de már nem  bánjuk.  A Jóidõ-nyakot elvétem, azaz átszaladok rajta, nem veszem észre. Bánt a dolog, mert áll itt egy Mária-kép, amit látni szerettem volna. Hallottam, hogy a múltban itt egy medve  egy vadászt megtámadott, ám õ szerencsésen megmenekült. Hálából ezért áll máig ez a Képes-fa.


     Ezen a részen megy el mellettem Sz.Zoltán, akivel néhány baráti szót váltok, és itt  jön össze egy kis egri különítmény is. Néhány száz méteren belül, L.Csabával, K.Péterrel kerülgetjük-elõzgetjük egymást Ágasvárig. Hátranyúlok, elõveszem a kulacsom. Meglepve tapasztalom, hogy  hátizsákomból folyik valami a hátamon. Muszáj lesz azt kikotorni, elfogyasztani. Megvan, egy banán volt, kezdett péppé válni. A maradékot még elfogyasztom.


    A Jagus környékén érek utol egy srácot. Maga alá fordult a bokája, nagyon sajnálom. A terep nem különösebben nehéz, de hiába, a jó helyen is elég egy rossz lépés. Megkérdezem, segíthetek? Szomorúan mondja, nem kell. Már sántikál, nem teljesen reménytelen a helyzet.


     Az útvonallal elégedett vagyok. Hullámos, és szép. Jól lehet haladni. Valaki a háttérben, a húzós tempó ellenére slágert fütyörész. Enni-inni tudok, még énekelni is, de fütyörészni futás közben? Ilyen csudát még nem hallottam.


   A Jagus lejtõjérõl meglátom az Oroszlán-várat. Szép csúcsos kis hegy. Erdõ borítja. A szint nem nehéz, igaz, a választott tempó kényelmes. Itt veszem észre, hogy  folyik rólam a víz. A felsõmet már hamarabb le kellett volna vennem. Figyelmetlenségem miatt a kelleténél több sót és folyadékot vesztettem.


     Itt vagyok az Oroszlánvárban. Most látom elõször, próbálok kicsit nézelõdni. Múltjáról bevillan Marton4 2009-es szép beszámolója. Gondolatban idõzöm rajta, jó hogy megírta. A lejtõn azonban figyelni kell, a gondolatokat  össze kell rendezni, különben nagyot lehet itt majd esni.


      Már látom a szemközti tetõt (Cserepes tetõ). Az ottani emelkedõn egy kicsit lehet majd elmélkedni. Meg is teszem, elõveszek egy szendvicset, eszegetek.   Közben bevillan egy fejtörõ, ami jó lenne a túrázóknak, de elhessegetem magamtól, most a futásra kell koncentrálni. Fejtörõ a túrázóknak:


 Egy zergét zárjunk 3,4,5…oroszlánnal az oroszlánvárba. Feltételezések:


a. A zerge oroszlánt nem eszik.b. Ha az oroszlán nem eszik, másnapra meghal, ha eszik, jóllakik.


c. Éhes oroszlánt senki sem eszik.   Oroszlán csak zergét vagy jóllakottat eszik.


d. Az oroszlán utálja ha õt megeszik, ezért ha kell, inkább éhhalállal hal.


Hány élõ oroszlán marad másnapra?  Mi van akkor, ha 2,3,4… zergét   adunk nekik?



   A Markazi kapuhoz érek. A távolban erõmûvet, víztárolót, gomolygó füstöt látok, és erdõirtásos, bubi-frizurás hegy-tetõket. Hamarosan a Kis-Saskõ, Disznó-kõ, Nagy Saskõ szerpentinjeit járom. Ismerõs ez a tájék, jó 10 évvel ezelõtt Kapitánnyal erre jártam.  Akkoriban itt lefelé egy vadcsapást találtunk. Futócipõm talpa jórészt levált, és félelemmel töltött el, hogy milyen életveszélyesen szép helyen járunk. A cipõm most is érzi a terhelést, bízom benne, most nem hagy cserben.


  A Saskõ után egy emlékmû, jó lenne megnézni, és tiszteletemet tenni. Közelében szép bazalt-lépcsõkön ugrálok. Már a Sötét lápa nyergében járok. Kilátok a Galyára. Elhûlök. Atya világ, mennyire messzi van. Biztos, hogy oda is kell mennem? Leérek a nyeregbe, a Kékes elõtti utolsó emelkedõ pihenõjébe. Itt egy feszület áll. Kicsit zavarban vagyok, mert tiszteletlenség mellette megállás nélkül elsuhanni.


   Már látok valamit az adótoronyból. Ez ilyen közel van? Van itt egy kis gyökeres, ágas-bogas emelkedõ, nem könnyû, de nem hosszú. Kedvesen fényképeznek, filmeznek minket, mosolyogjunk tehát, legyünk jókedvûek. Ez azért nem esik nagyon nehezünkre. A frissítõ pontig szép, és könnyen futható rész következik.


   A Kékesen. Kissé nehezen igazodom ki, hogy melyik frissítõ illetve ellenõrzõ ponthoz tartozunk. Ez késõbb is okozott fejtörést, de rájöttem, hogy ahol sokan vannak, az a pont a turistáké, ahol meg kevesen, az a futóké. A frissítés itt is, és a késõbbiekben is  rendben volt. Látok  néhány almaszelet, tesztelem elme-állapotomat: Azt mondták a hatalmasok, akinek a hat alma sok, az ahhoz hatalmas ok, hogy hatalma ne legyen sok. Sikerült magamban hiba nélkül elmondanom,  agyilag jól van, rendben vagyok.


Kékesen Sárga, lejtõ a mûútig.


   Jó sok turistával találkozom. Kedvesek, frissek elõzékenyek. Ennyi fiatal egy helyen, olyan ez  mint egy kellemes népünnepély. Elõre engednek, néhol szûk az ösvény, a visszacsapódó ágakra figyelni kell. Jön egy morzsalékos, görgeteges lejtõ. Kicsit hosszú nekem. No itt keményen tornázni kell. Szerencsére erõsek a szalagjaim, több helyen csúszom lefelé, de a bokáim egyenesben tartanak.


   A Hidasi erdészház után vízfolyás. A legtöbb turista úgy látszik nem szereti a vizet-sarat, kimennek a mûútra, de vannak kivételek. Egy jókedvû lány, szép fehér cipõjében (látom, szeretné tisztán tartani), jó tempóban fut elõttem. Egyre kevésbé kerülgeti a sarat, ezért bátorítom és megdicsérem. Örül az elismerésnek.


   Nem sokkal elõttem, egy srác technikai szünetet tart a kijelölt ösvényen. Komolyan veszi az elõírást, miszerint az útvonal-elhagyás kizárással jár. Megvallom, korábban én is tartottam technikai szünetet, de e célra, pályán kívül, egy alkalmas farakást választottam. Mondom neki, lányok jönnek mögöttem, de félreérti, azt mondja, õt ez nem zavarja. A galyatetõi elágazás után jelzi, eléhezett, tudnék–e rajta segíteni. Szerencsére igen. Meglepõ, közvetlenül frissítõ állomás után eléhezni? Mégis van ilyen.  A Múzslán visszaelõzött, örültem neki, hogy rendbejött.


   Csór hegy. No én itt már inkább csak sétálgatok. Nem ismerem a terepet Galyáig, fáradtabb is vagyok a kelleténél, jó lesz vigyázni. A hegytetõn jól érzem magam, visszatér az erõm. Nagyon kellemes itt lazán futni a Rudolf-tanyáig. Még elõtte a Nagy Lipót alján ismét fényképeznek. Az emelkedõre jó rálátni, nagyon impozáns a látvány. Megint konstatálom,  meleg van. Bizony itt rövid nadrágra kellett volna vetkõzni. Sõt, már korábban is. Csalafinták ezek az útszakaszok, túl sok folyadék-vesztést okoznak.


  A Rudolf-tanya környékén frissítõ állomás. A Kékesig kitartott a kulacsom tartalma, addig szinte teljesen kiürült, most pedig már alig van tartalma. Hja, a meleg emelkedõ. Nem gondoskodtam helyesen a hûtésemrõl. Izlelés nélkül töltök utána, valami  furcsa pezsgõ-tablettás vizet, ami rossz ízû. A gyomrom tiltakozik ellene, de azért befogadja.


    A Galyáig nagyon kellemes az út. Egészen könnyû volt felérni. Nagyon kellemes meglepetés számomra. A meleg miatt alapos frissítést tartok, és még együtt van az egri különítmény.  Jól érzem magam, a tempót lehet bátran tartani. Szép ez a Piszkés tetõ. Amolyan fennsík szerû. Felérek a Vörös-kõre. Itt van egy kis emelkedõ. A meleg fokozódik, érzem, a  túlhevüléstõl  nem tudok megszabadulni.


    Tetszik az ágasvári út. Elõbb a Szamárkõ, majd az Ágasvár. De jó ezeket a kis puklikat meglátni. Kalandos hely ez. Az a helyzet, hogy az Ágasvár emelkedõjét imitt-amott már mászom. Az Ágasvárban nagyokat és üreseket nyelek, mert a turisták finomabbnál finomabb üdítõket virittyölnek. Nagyon növelik ezzel ivási kedvemet, sajna kulacsom már teljesen üres. Még rendben vagyok, tudok a szemem sarkából mosolyogni, és a kivételesen szép látványosságokban gyönyörködni. Olyan hely ez, ahová máskor is vissza kell még jönni.


    Az Ágasvári lejtõ komoly próbatétel. Sikerül elõzgetni, de ha esne az esõ, akkor minden lépést elõbb háromszor végitapogatnék. Leérek a turista-házig. Túlmelegedtem, ha nem jutok gyorsan vízhez, bajban leszek. Szerencsémre akad itt egy falikút. A legjobbkor, de sorba kell állni. Gyerünk fussunk tovább. Megnyugtató a látvány, egy gondozott temetõ, és megint egy meredek lejtõ. Ez utóbbi nagyon  megdolgoztatott. Nem hiányzott.


    Leérek a Csörgõ patak szurdokos völgyébe. Itt kettõs meglepetés ér. Olyan hely fogad, amibõl mindig sok erõt meríthetek. A patak zúgása zene a füleimnek, a felcsapódó és porló víz  gyógyír lelki sebeimnek. Mégis, itt jön a baj. Nem kering megfelelõen a vérem. A gerincem is figyelmeztetõ jelzéseket ad. Nagyon nehéz a helyzet, de észnél vagyok. Olyan  ez az út, amin könnyedén lehetne 15-ös km-rel menni, de nem tehetem. Elõbb a testemet rendbe kell szednem.


    A vizem megint szinte teljesen elfogyott. Itt sajnos csak sétálgatok. Sorra elõznek le a futók. Nagyon nehéz, nem felvenni velük a versenyt. Az hiszem tönkrementem, talán a folyadék-veszteség miatt, talán M.keresztesnél ki kell majd szállnom? Mindegy, csak séta legyen, innentõl átváltozom túrázóba.


    M.keresztes szélén üdülõházak. Visszatér belém a megnyugvás és a béke. Tesztelem magam. A Békás-tó mellett, el tudom mondani


Weöres Sándor versét? Brekekex, brekekex, brekekex! Gyere bújj víz alá ha szeretsz!   Idelenn soha sincs vad idõ!  Idelenn sose hull az esõ!



   Sikerült, vidám, nevetésre ingerlõ kedves vers. Tovább fogok menni. Sõt már futni is tudok. Utólérem az engem idõközben elhagyó egri különítményt. A frissítõnél Cola, néhány nápolyi, és kulacs feltöltés. Már útközben is többen mondták, húha, mi lesz majd, ha jön a Múzsla.




   Erre kapok itt további ráerõsítést. Mondogatják is, minden hegy közül a legpocsékabb a Múzsla. Ez nem biztató, mert komoly emelkedõn nem tudok rendbe jönni. Az elsõ néhány száz métert futom, de utána elfogyok. Futó társaim is lehagynak. Hiába, itt megint túrázó leszek.


    Pedig a következõ kilométerek milyen jól futhatók és szépek. Szerintem az egész út legjobban futható része. Nyilvánvaló, hogy nem a Múzslában van a hiba. Nem õ tehet róla. A 10Km-es felfestés (a célig) jól jön itt az összetört léleknek. Itt mondom el, hogy a szervezõk a szalagozást, a felfestést nagyon jól oldották meg. Ilyen alapos és egyértelmû jelzésben még sosem volt részem. Nagyon sokat köszönhetek nekik, még a túrázók is profitálhattak belõle. Kár, hogy a felrakott nyilakat, sokan letaposták. Itt a Múzsla elõtt láttam egy széttaposott vicsorgót, rejtekfût (lathrea squamaria).  Kár érte. Nem kellett volna. Olyan ritka.


    Felérek a Less-bükk tetejére. Sajnos itt én már csak sétálgatok. A túrázók közül elhagyok néhányat. Látom, õk is becsülettel küzdenek, mindent kiadnak magukból. Néhány futó is utolér, beszélgetek velük. Látom rajtuk, õk sem százasok. Telefonálok a lányomnak, 1.5 óra múlva célban vagyok. Egy turista megkérdi, mi az az ujjamon. Más futókon is látta már. Hevenyészve magyarázom, hogy dugóka, de nem vagyok teljesen tiszta, a magyarázatom nem egészen világos.


    Vajon melyik a Múzsla? Kérdezgetem. No ott azt az emelkedõt még megmászom, talán egy kicsit belefutok, de utána már tovább nem bírom. Megismétlõdik ugyanez néhányszor, mikor jobbra meglátom Pásztót. A fene vigye el, a cél még messze van. Hurrá, végre itt a Múzsla. A közelben 5 Km-es jelzés az úton. Nagyon kedves figyelmesség. Ezt az 5 km-t bármi módon, de ledarálom. Futni kezdek, talán a körülmények mellett nem is rosszul.


    Furcsa dologgal szembesülök. Ha nem tévedek, a világegyetemet a gyorsulás tágítja, a lassulás meg zsugorítja. Nálam ez most megfordul. Ahogy lassulok, minden 100 méter hosszabb (rosszabb) lesz? Tapasztalati úton, ellentmondok a csillagászati elméleteknek?


    Máskor mindig a végtelent keresem, mindig a végtelen táplál engem. Most nagyon parányivá válok. Az 53-54.ik kilométerem nagyon rossz. Hányingerem támad, a melegtõl zizeg a fejem, a koordináló képességem mélyrepülést végez. Minden lépésnél tántorgok. Az utolsó downhill zsúfolásig tele virágba borult kökénnyel. Virágpor allergiám elõtör, és beadja a kulcsot nekem.  Csak egy jó hordágyra vágyok. Egy két turistát erõlködve elhagyok, látom õk is szenvednek. Ez ad némi erõt, ha õk küzdenek, nekem is küzdenem kell.


   Érdekes a helyzet, akármilyen rosszul vagyok, filozofálgatok. Senki sem mondta, hogy itt kell lennem. A levest magamnak fõztem, tehát nekem kell megennem. Latolgatom a következõ versenyt. A Bükkben lesz egy 50 Km-es táv, most látom, gyenge vagyok hozzá, eszembe sincs bevállalni, elég lesz nekem egy sima marathon is.


     Leérek a Diós patakhoz. Az átjáró bürüt már el sem találom, mellé lépek. A következõ 30 méter a legnehezebb. Felérek a dózerút szélére. Mintha kicseréltek volna. Végre hûvös az erdõ, nincs virágport Átgázolok a sáron, és futok. Lehet, hogy néhányszor méltatlanul viselkedem? Nem illik túrázók között sáron átcuppogni-átgázolni. Néhol már nem volt erõm ezt az illemszabályt betartani. Kiérek a falu szélére. Megint napsütés, orgona illat, most nem zavar. Végre ismét futok,  nem esik nehezemre. Egy terepjáró elõz meg, óriási port ver fel. Ez megint nem kellemes a tüdõmnek.


    Meglátom Ildikó lányomat. Kijött elébem. Nagy boldogság ez, doppingszer nekem. Vidám vagyok, már a melegtõl sem szenvedek, beszélgetünk egy keveset, és befutok a célba, fényképeznek.  Itt már megint béke van a bennem. Barátaim is fogadnak a célban. Nagyon szép vonás, hogy gratulálnak, pedig több órával jobbak nálam. Az a helyzet, hogy a versenyt  egy kicsit elszúrtam. Talán a táplálék és folyadék-felvételt is, de a fõ hiba a felkészülés gyengesége volt. Ilyen terepre fizikailag rendesen fel kell készülni. Volt azért a táj szépségén kívûl jó is. Például a szervezés, és hogy végig észnél maradtam.


     Célba értem (8,32). Csöndes és elégedett vagyok. Már a megnyugvás ösvényét taposom.  Békét érzek, de Tudom, a Túra Értelme nem ért véget! Soha nem érhet véget!


    Frissítek, Cola-t iszom. Nem szoktam sört inni, de most egy dobozt elmarkolok. Elmegyek az autóhoz, átöltözöm, iszom-iszom és iszom, sõt a sört is elfogyasztom. Mellettem egy lakodalmas menet, cintányérral, trombitával, dobbal, harmónikával. Futóruhában közéjük keveredek. Nagyon kedvesek, mindenki meg akar itatni. Mondják, ne hagyjátok õt, és rám mutatnak, szomjan halni. Jószívûen nyújtják a borosüveget, nincs szívem visszautasítani.  Meghúzom, és iszom a menyasszony egészségére.


   Ildikó lányom hoz egy fagyit, kell a belsõ hûtés. A sok belsõ hõtõl igyekszem mihamarább megszabadulni. Visszamegyek a célhoz, szeretném a gyõzteseket megtapsolni. Kicsit szomorú vagyok, elkéstem. Hat már a sör, hat a bor, és az egész nap. A célba újabb befutók érkeznek. Szép idõnk van. Teljesítettem a távot, és meg sem sérültem. Remek, két nap múlva folytatom edzéseimet. Nem tudom, másnak mit számít a bátorításom. Sok túrázót,  futót láttam, akik a maguk helyzetével keményen megküzdöttek. Jó szívvel, nekik ajánlom az alábbi részletet.


 Ady Endre:


S ha rám dõl a szittya magasság,


Ha száz átok fogja vérem,


Ha gátat túr fel ezer vakond,


Az Óceánt  mégis elérem.


 


 


 


 


 


 


 


 

 
 
tvjuditTúra éve: 20102010.04.26 16:19:49
megnéz tvjudit összes beszámolója

Mátrabérc-Trail nekem


Tavaly voltam elõször Mátrabérc túrán (9.19). Elõtte sokat és sokan riogattak, hogy micsoda borzasztóan nehéz dolog is ez. Aztán a teljesítés után félszegen vallottam be, hogy bizony ebben én semmi borzasztót nem találtam. Jó erõben, jó állapotban csináltam végig, minden nehézség nélkül. Tavalyi óvatosságom persze szólt az ismeretlen útvonalnak és mások kellemetlen emlékeinek. Mindebbõl idén arra következtettem, hogy valószínû javítani fogok a menetidõn. Ismertem az útvonalat, nem terveztem óvatoskodni és persze erõsebb is lettem, mint tavaly voltam.


A rajtban idén is megfagytam, de idén is tudtam, hogy kb. 10 perccel a rajt után már nyoma sem lesz a vacogásnak. Ez így is lett. Ahogy rákanyarodtunk a kék ösvényre és megkezdtük a felfele menetet, elsõ új tapasztalásom az volt, hogy nem akaródzott sétára váltani. Az elsõ kb. 1 óra lankásabb területein ez nem is igazán változott. Lupusszal együtt suhantunk felfelé, néhol sétára váltottunk, de leginkább kocogtunk. Nagyon élveztem a mozgást. Közben persze láttam, hogy a pulzusom igen magasra kúszott, de gondoltam, ahogy megjönnek a meredekebb felfelék, ahol már sétára kell váltanom, megnyugszik majd. Lupus hamarosan tovasuhant, Misi maradt a közelembe, jó darabig együtt baktattunk, majd feljött rám Fazekas Jani és Atom is. Janit bármennyire is próbáltam magam elé tessékelni, kijelentette, hogy õ bizony marad, jó neki az a tempó, amiben én kapaszkodom felfelé, tavaly is túl gyorsan értek fel a Kékestetõre, most nem kívánja elfutni. Aztán jött balról Csanya, két pillanat múlva már csak tisztes távolságból szemléltem. Közben éreztem, hogy fogytán az erõm, hát csoki után kaparásztam a táskámban. Az egyszerûség kedvéért félreálltam, hát így maradtam mégis hátra Jani és Atom mögött, és közben már Misi is eltûnt a szemem elõl. A következõ lejtõ után két fiút befogtam, majd a Kékes alatti utolsó hosszabb emelkedõn idõnként ismét elõ-elõtûnt Misi. A pulzusom közben valamelyest rendezõdött, bár az útvonal adottságaiból következett, hogy nem tudtam alacsonyan tartani. Kékes alatt Norbival találkoztam, fotózott bennünket. Örültem neki, mosolyogtam, majd kocogásra váltottam ismét, ahogy az útvonal lassan egyenesedni kezdett. A tetõn kicsi tétovázás után megpillantottam a futók frissítõjét. Gyümölcs, kóla, víz volt a menü és már futottam is tovább, le a sárgán. Emlékeztem, hogy ez a rész részben nagyon jól futható, részben pedig lesz egy komolyabb ereszkedés. Az ereszkedésnél a bot hihetetlen segítség volt. Jobbra, balra szurkáltam le és közben tipegtem lefelé. Végre leértem, az éles jobbra kanyarnál megláttam Misit és Norbit, Misi éppen egy réteg ruhától szabadult meg, ekkorra már igen meleg volt.


Innentõl kezdve igen sokáig (kb. 36,4 kiliig) Misivel együtt mentünk. Galya alatt a kilátás ismét lenyûgözött, itt Carlos felesége mondta, hogy nem sokkal elõttem a 3. lány, még befoghatom. Galyánál már láttam is, amikor én megérkeztem õ éppen indult tovább. Frissítés után felcaplattam a kilátóig, ahol ismét Misivel folytattam az utat (õ a TT-n indult, így máshol volt az ellenõrzõpontja). Fazekas Jani és Atom is ott voltak. Janinak - aki javában frissített a kilátó tövénél - még viccesen meg is jegyeztem, hogy no akkor mi most megkezdjük a hajrát, persze csak egy jól esõ suhanás következett - igaz Janiékat legközelebb már csak a célban láttam. A 30. kili után még mindig igen jó erõben voltam, nyoma sem volt semmilyen fáradtságnak, annyit éreztem csupán, hogy folyamatosan pótolnom kell az energiát és folyamatosan szomjazom.


Csörtettünk lefelé a kéken, majd a sárga kereszten, aztán ismét a kéken, aztán egyszer csak nem hallottam a mögöttem futó Misit. Hátranéztem és láttam, hogy mögöttem kb. 10 méterrel sétál. Ez a szakasz sík volt és én futni akartam, hisz csak itt és a lejtõkön tudtam, így Misit magam mögött hagytam. Idõnként még vissza-visszapillantottam, de már nem láttam többet. Ágasvár felé baktatva viszont megpillantottam a 3. lányt. Mivel ennyire közel kerültem hozzá Galya óta és mögöttünk egy jól futható lejtõs szakasz volt, úgy sejtettem, elfáradhatott. Így hát valójában nem kellett mást tennem az elõzéshez, csak haladnom tovább abban a tempóban, ahogyan addig is. Felfelé ütemes sétával, lefelé pedig gyors futással. A tetõ utáni köves, meredeken a botok hihetetlenül nagy segítséget jelentettek. Na ott mentem el a sporttárs mellett úgy, hogy még meg is jegyezte, mekkora elõny a bot. Ismét lejtõ, ismét vágta, szomjas és éhes voltam, de nem akartam a frissítéssel húzni az idõt, gondoltam majd Mátrakeresztesen, addig pedig tudom növelni az elõnyt. Leértem, ránéztem az órámra, 6 óra telt el a rajt óta. Ettem, ittam, nem idõztem sokat, a tavalyi emlékeket elõhívva éreztem, hogy 8-8.15 között meglehet ez a Mátrabérc. Már éreztem itt-ott a tagjaimon az idõ múlását, de magabiztosan haladtam tovább. Kb. 500 méterrel Mátrakeresztes alatt egy TT-s sporttárs megjegyezte, hogy csak nem depóztak nekem egy botot. Kérdeztem, hozzám beszél-e, erre õ igen, nem látott nálam a lejtõn botot. Mondtam neki, valakivel összekever… Bosszús voltam nagyon, hogy jön ahhoz, hogy ilyet állítson, pláne, ha az arcmemóriája ennyire nem megbízható. Becsülettel végigcipeltem Sirok óta a botot (ráadásul depósom meg aztán egyáltalán nem is volt), ahhoz már nem voltam túl jó passzban, hogy ne illessem õt szúrós pillantásommal. Szerencséjére hamar eltûnt a szemem elõl…


Mátrakeresztes után kb. 30 perccel elõbányásztam a táskámból egy szendvicset, majd miután fuldokolva megpróbáltam lenyelni a falatokat folyadék nélkül, nagyot szippantottam a tartály csövének szipkájából. Akadozva jött a folyadék. Kicsit maceráltam, hátha becsuktam a szipkát félig, vagy esetleg nem ott haraptam, ahol kell, aztán rájöttem, hogy elfogyott a folyadékom. Kétségbeesetten néztem az órát és már tudtam, hogy keserves lesz a vég. Ahogy számolgattam, Mátrakeresztes mögöttem 30 perccel Szurdokpüspöki pedig kb. másfél óra még. Fáradt voltam már és nagyon meleg volt. Tudtam, ha nem tudok folyadékot magamhoz venni, csak nagyon takarékos üzemmódban tudok haladni. És megkezdõdött a vánszorgás. Vágyakozva néztem a körülöttem haladó túrások kulacsait. De nem volt képem kérni tõlük, hisz nekik még tovább tart az út a célig, s ahogy láttam senkinek nem volt már tele a flaskája. Tavaly a Muzsla nem okozott semmilyen nehézséget vagy fájdalmat. Pedig, hogy óvott Tõle mindenki. Most kíméletlen és kegyetlen volt. Ostoba voltam, mert valójában sehol a verseny során nem töltöttem a tartályba, ez óriási hiba volt, hisz gyakorlatilag kánikula volt és leginkább a folyadékot kívántam végig a verseny során. A csúcs alatt egy ponton kinyílt újra a táj. Visszanéztem a hátam mögé, mintegy erõt merítve az eddigiekbõl és megláttam a Kékestetõt. Nagyon messzinek tûnt, mind idõben, mint távban, mind pedig látványban… Aztán a tetõn, a tt-s pontõröktõl kértem egy korty folyadékot, valamilyen cukros üdítõt kaptam. Elindultam lefelé, fájt a futás és szédelegtem a melegtõl, vigyáztam, nehogy elessek a köveken, de minél elõbb le akartam érni, így amilyen gyorsan csak tudtam futottam. Nem emlékszem pontosan, hogy mennyi ideig tartott, talán 45-50 perc lehetett. Aztán végre elõbukkantak az elsõ házak, láttam egy kutat is, de inni már csak a célban akartam, a célkapun túl…végre beértem, végre folyadék folyt le a torkomon…azután pillanatok alatt olyan jó volt minden. Gratulációk, mosoly az ismerõsök arcán, Lupus kedves bolondozása, telefon Norbinak, egy szürke macska törõdést követelõ nyávogása, fagyi, pizza és hát elégedettség…


A verseny útvonalát kiválóan jelölték a szervezõk, bár én nem vagyok eltévedõs, mégis jól jött, hogy nem kellett a tájékozódással veszõdni. A frissítõpontokról nekem csupán a vaj (margarin) hiányzott a kenyérrõl. A kenyér önmagában igen száraz, szóval nem annyira kívánatos, nem is ettem sehol. A pontokon a segítõk, nagyon készségesek voltak. Ezúton is köszönöm nekik. A befutócsomagból személy szerint a névre szóló bornak örültem a legjobban. Ja és a túrázók valahogy tényleg készségesebbnek tûntek, mint tavaly. Köszönöm a szervezést és a lehetõséget.

 
 
Pap GáborTúra éve: 20102010.04.26 16:08:19
megnéz Pap Gábor összes beszámolója

 Jól aludtam Sirokon, bár a csütörtöki elméretezett edzésem még érzem. Külön nem pihentem rá a versenyre, meglátjuk hogy megy így.

Rajt után gyorsan letudjuk az aszfaltot, és kezdõdik a hegymászás. Hamar eltûnik az élboly, és kialakul Kékesig egy laza szövetben haladó társaság. Elõttem 50-100 méteres távolságban van egy fehér pólós versenyzõ mögöttem Repi tartja a lépést. Combjaim nem túl acélosak, de azért haladok. Oroszlán-vár kb. 1:10. Markazi-kapunál az eléhezés tünetei jelentkeznek, betalicskázok egy mûzliszeletet, és helyreáll a rend. Kékes alatt Medvegyuék települtek ki családostól szurkolni.

Kékes kb. 2:15. Frissítek, és Repivel megyünk tovább. Már elindultak a rövidtávosok, de kivétel nélkül mindenki készségesen elenged. Köszönet érte! Sárga négyzeten csak leóvakodunk, innen Koppánnyal, és Nagy Istvánnal kerülgetjük jó darabig egymást.

Rudolftanyai frissítõnél bedobok 2 pohár vizet, de az nem tudja eldönteni, hogy merre menjen: fel, vagy le. Jön a hányingert, és némi gyengeség. Ejnye, ilyen nem volt régóta. Dehidratálok (bár nem érezem, hogy kellene), és a továbbiakban biztos, ami biztos mellõzöm az izóitalt. Ez segít.

Piszkés-tetõig elmúlik a gyengeség. Keresztesig lehet haladni, de ez inkább csak darálás, mint gördülés. A 6:20-6:30-at reálisabbnak érzem, mint a 6 órát.

Ágasvárra fölfelé találkozom Kékvirággal. A meredekebb részeken már belegyalogolok, megkapom az elsõ sárgalapot lovaglóizmeimtól.

Csögõ-patak menti enyhe lejtõn megmarad a lassúság érzése. Mátrakersztes kb. 4:40. Vedelés, és tovább. Az jut eszembe, hogy ha 5 perccel korábban érkezem, akkor lenne esélyem a 6 órára, de ebben az állapotban nem faragok a Múzslára fölfelé.

Nyikom-nyeregnél hagy el Future. Jó lenne vele menni, de ez nem az a nap. 5:30-al érintem meg a csúcskövet.

Mindent bedobva robogok a cél felé, lovaglóizmaim végleg beálltak. Beérem Nagy Istvánt, és a Diós-patakig együtt megyünk Ispi hátát figyelve. Kimászva a szekérútra István megzuhan. Gyorsan nõ köztünk a távolság. Nehezen megy a vége, 6:06-al vonszolom át testem a célkapun.

Mindent kiadtam magamból, ami ma bennem volt. Ha célversenyként készülök, akkor megy 6 órán belül, de nem szoktak célversenyeim lenni.

Utólag visszanéztem Olipapa részidõ segítségeit, és Kékesen, Keresztesen fillérre hoztam a végeredményhez tartozó idõt, egyedül a Kékes-Galya volt jobb, tehát sikerült egyenletesen futni nem csak érzésre.

Remek rendezvényen vehettem részt, köszönetem, és tiszteletem mindenkinek aki a szervezésben részt vett, továbbá köszönet Takáts Gyurinak az oda útért, és a szálláslehetõségért, és Kukucska Attiláéknak a hazaútért!

 
 
biborTúra éve: 20102010.04.25 19:38:57
megnéz bibor összes beszámolója
Elsõbércezés

 

Bent a  siroki tornateremben hajnal 4tõl morajjá fokozódó zacskó és cipzárzörgés. Kint hideg és a fél6os busz az orrunk elõtt húz el így a tömegrajtot az ablakból csípjük el. Rajtidõ íratása után rövidke aszfaltozás ahol még mindenki vidám és mosolygós. Letérés: Izé feliratok, rózsaszín nyilak a földön nagyon cuki ez az útkijelölés:) Elsõ 1-2 km Tibivel beszélgetve aki erdélybõl jött és valahol lemarad menet közben. Hamarosan az EDDA - Háromszor jut eszembe: Háromszor álltam hát, háromszor .. áh sehogy nem jön ki a rím a létrákkal. Az átköltõiséget félretéve a gerincen a tömeg egyre nagyobb- a népek eleje Kékesen áll? Elõzgetek jobbról- balról, próbálak sietni és levegõsebb helyet találni. Ráállok egy tempóra csak ahogy jólesik, nem akarom magam a legelején kinyírni.A Jaguson már egy kezemen meg tudnám számolni a láthatáron lévõket.

7:58 iszok egy pohár vizet és nézem az oroszlánvári emelkedõn felmenõket. Keménynek tûnik. Iszok még egyet. Felmegyek. Valóban K2-õs. (K2: Kemény Kaptató vagy K*.. K*..) 5 perc örökkévalóság. 8:05kor pecsételnek. Eddig 2:03/11,4 km. Másfél óra múlva Kékesen kéne lennem a 10órán belüliséghez! Fel- le, Szár - hegy, elõttem lévõk nagyon nyomják javarészt koccanva, kinyúlok ha utol akarom õket érni. Jobb lenne ha letennék arról, hogy aki elõttem van feltétlen utol kell érjem. A Kékest látni; messze van.. csalogatjuk hogy jöjjön közelebb. Nem akar. Akkor mi megyünk közelebb.

Markazi- kapunál fûrészhang és még 5,6 km. Meg 60 perc, hogy odaérjek. Egy helyen vöröshangyáktól zizeg az avar. Sas- kõ majd jön a K+ elágazása, innen még egy utolsó nekiveselkedés. Szintút, megkésve bár de törve nem, megérkeztem. Kékesen 3:45 alatt és "rájössz, hogy magadból bármennyit adsz és akárhogy szétszakadsz soha nem elég!Soha nem elég!" 3:30al szerettem volna felérni, máris negyed órával le vagyok maradva..hejj elcsesztem az elejét, az idõmön az ország tetején eltöltött  ivás,illetéktelen cipõbetolakodók kitelepítése és a müzlievés csak ront . "Mindegy, hogy milyen az út ha menni kell" - kocc le a sárgán. Most nem félek, hiába meredek. Aztán ólajtó- effekt. Na ezeken a lejten menéseken csiszolni kell..

Csór- hegy, újra Vikidál: "Nézz fel, hallod nézz fel!A hegyek csúcsán a fény is megtörik úgy légy erõs, mint kövön a kõ, mint kövön a kõ, ha zord az idõ!" Csak 110 szint de az odavág. Mozgópont, Vércverés , Nagy- Lápafõ:  a K+ után a P+ pihentetõen nyugisan emelkedik. Óvatosan "mennybemenõ" szakasz, szeretem. Útközben szóda szörppel.

Galyatetõn néhány üldögélõ futó, fent pecsét és nem írnak idõt. Pár korty és uccu neki. Hamarosan útitársaságom akad lépéshiba személyében, immár ketten rójjuk a kilométereket. Mátraszlászlón két édes cukros tea. Pár 100 méter után a S+en  hirtelen ömleni kezd az orromból a vér. A nyavalya essen belé, ez nagyon nem hiányzott..Innentõl jódarabig ennyi a Mátrabérc túra: Fogom a zsepit az orromhoz,a kezem- arcom- pólóm véres, vér íze a számban, torkomban , sietõsen elõzgetünk s arra gondolok NEM vagyok normális.. Nem akar elállni, Vörös- kõnél 6:23nál tartok. Pecsét és kapok még zsepit, köszönöm!Nincs megállás és tunyulás hisz a Mátra itt van, a szintidõ telik, a táv se kopik magától.. Múlnak a méterek és már csak a torkomban érzem a vér ízét, csupavér ábrázattal +pettyes pólóval haladok, néhányan furcsán néznek rám. De maradva Vikidálnál "engem ne sajnáljatok".  A K3ön ismét sûrûbb a nép, a szikláknál szépen sorban fel , elõzékenyen elengednek és nem sokkal a csúcs elõtt piszkosul szédülni kezdek és úgy érzem magam mint aki meg akar pusztulni. Nagyon fel sem fogom hol vagyok és mit csinálok, emberek körülöttem, adom automatikusan az  itinert pecsételésre  és megállok inni. Úh mi van velem? Alattam pont a rohadt meredek lejtõ, össze kéne magam szedni, itt nincs lehetõség bénázni. "Nézz körül és válassz!Tudnod kell a választ!Nézz körül és válassz!Tudnod kell ki vagy!" Választok a sajnálom magam és a nem számít majd elmúlik között. Nagyon kell koncentrálni hova lépek , ez teljesen leköti a figyelmem s mire a turistaházhoz érek valamivel jobb. Ott lemosom az arcomról a vért, mégse ijesztgessem az embereket pofázatommal:)

A hideg víz kicsit felráz, P+ majd a patak mellett jutalomút, jó szintben menni. Néhányan fotózzák ahogy a köveken fehéren csurog a patak. Mátrakeresztesen 13:50kor pecsét. Eszek pár kekszet, két piros édesvizet. Bent van kedvenc citromos söröm, a lépcsõn leülve némi müzlivel ráérõsen el is iszogatom. Ez segíteni szokott, nagyon bízok benne. És  "soha nem hagyom abba, csak újra kezdem el újult erõvel.." Nekilódulunk a Múzslának. Markánsabb kezdés, sok- sok turistával. "Kiverekszem" magam a tömegbõl. Finom kis emelkedõk sora, ez helyretesz. Már nyoma sincs az ágasvári "megdöglök"-nek viszont a Z3 felvirít: 1 emekedõ marad. Hurrá, fent a Múzslán. Megszerettem , mert nem öl meg és mert az utolsó valamirevaló hegy volt ma. Jobban érzem magam mint amikor elindultam: a nap szépen süt, nem fázok, túl vagyok a nagyján, mindjárt beérek és nem érzem magam fáradtnak.  Idõ 15:10 még marad 52 perc a 10 órás beérkezéshez. Ha nagyon megnyomnám talán sikerülne. Vagy nem? Ám nem rohanok, marad a ketten megyünk felállás, lájtosan le a Diós-patakhoz. Szárazon átérek és a fent a szekérúton épp 16:02 amikor leteltik a 10 óra. Pocsolyák, borospincék, aszfalt. Célbaérés 16:18kor. 10:16 lett a vége. S egy nagy HA.. lehetett volna 10 órán belül. Elsõre csak így ment.. sok helyen maradt pár perc. Jövõre már remélem 9el fog kezdõdni az idõm. Viszont annyi elõnye van a nem túl gyors menetnek, hogy  izomláz és maradandó énidesohatöbbé!- nélkül megúsztam. A lebonyolításon látszik a rutin, ilyen útkijelöléssel pedig erõlködve lehetne csak eltévedni.Röviden: szép volt, jó volt:)
 
 
marton4Túra éve: 20102010.04.25 14:36:41
megnéz marton4 összes beszámolója

 


 


 


 


Mátrabérc  2010.04.24


 


Elõzõ este felmászok a lakásomtól negyedórányira található kedvenc dombomra, ahonnan a siroki emelkedõtõl az Ágasvárig bezárólag, a Mátra kelet-nyugati irányú teljes vonulatát egy szempillantással képes vagyok áttekinteni. A Kékes-tetõ szemben velem déli irányban, légvonalban jó 20km-re, szinte karnyújtásnyira látszik. Sorra veszem az ezerszer megjárt helyeket: szemem felmászik a Gazos-kõre, felsiklik a Szederjes-tetõre, a másik oldalon leszánkázik róla, felugrik a recski kõbánya sebhelye feletti kicsiny, de embert próbáló Oroszlánvárra, majd a két testvért a Cserepes-tetõt és a Nagyszár-hegyet simogatja végig, és lassan felemelkedik a mindent uraló Csúcsra, majd végigszánt Galyatetõ kiugró ormán át  a távolba veszõ végzáró elemig, a szabályos mértani kúpként õrködõ Ágasvárig, ahonnan immáron a Zagyva-völgyére tekintve, a Cserháttal szemezve a Mátra hirtelen dél-nyugati irányba fordul. Kevés ilyen kitüntetett hely van a környéken, és máshol sem sok, ahonnan ezt a szememnek oly kedves sziluettet,  a bérceket ilyen jól lehetne látni.


Közben Hemingway-re és Merza doktorra, az emberi kitartás rendkívüli példájára, a teljesítménytúrázás nagy példaképére gondolok: „szeretlek, becsüllek te nagy hegy, de mielõtt a nap leszállna legyõzlek”. Ezekben a pillanatokban talán Nagypapának is hasonló gondolatok õrlõdnek  a tudatában.


Egy tény, ha így folytatjuk, és így folytatja, ideje Dédnagypapára keresztelnie magát…


 


A futók élbolya mögött, sereghajtóként „gördülök ki” a Siroki vasútállomásról. Egy jó ideig tartom az iramot, amíg mögülem már senki sem érkezik. Így elérem, mint tavaly, hogy kiscsoportos foglalkozással múlatom az idõt a Kékesig. A futók és a gyalogosok résében tanyázom, ahol általában szoktam, csak nagy ritkán mellõz el valaki. A hét elején a diétáknak köszönhetõen az energiaszintem a mélypont felé közeledett. Akkor még úgy gondoltam, hogy az idén a Mátrabércen legfeljebb a szintidõ teljesítéséért szállhatok harcba. Az este elfogyasztott hatalmas adag szalonnás-rántotta, ami után racionális megfontolásból leküldtem 2 tábla töltött tibicsokit, visszaadta a reményeimet egy jobb teljesítésre. További energiával töltött fel a rajtnál Kékdroiddal és „csapatával” való találkozó, ami aznapra beállította a „bázishangulatomat.”


Ez a túra mégsem egy diadalmenet, hanem arról szól, hogy „haltam” meg ezen a napon többször is, hogy aztán „fõnixmadárként” újra és újra életre keljek a porból, néha a szó szoros értelmében is.


A kedvenc hegyeimet azért gond nélkül veszem, sõt, mivel nem érzem magam csúcs formában, úgy 60-70%-on mozog a gép, meglepõdve tapasztalom, hogy 3 perccel túlszárnyalom minden eddigi legjobb eredményemet, és 1:43 alatt érek az Oroszlánvárra. A többi hegy sem gond, bár szenvedek néhol egy kicsit, látom, hogy mások még jobban, és ez megnyugtat. Elszaladok egy fiatal, remekül futó srác mellett, aki kisebb holtponttal küzd éppen, miközben tréfásan megjegyzem: nagy gond lehet ugye, ha már ilyen „madarak” is megelõznek. Nem sértõdik meg, késõbb még a Markazi-kapu elõtt egy szívélyes megjegyzés mellett boldogan elõz vissza, de a Kékesig tartom a tempóját. Egyébként is egy nem piskóta csapatba keveredem, köztük egy-két ismerõs futó, akikkel rendszeresen vetélkedem, akad közöttük sorszámozott is. Szépen felhúznak a hegyre, ezzel megteszik mai legfontosabb feladatukat. 3:10 alatt a „levesszobában” találom magam, és megdöbbenve látom, hogy kong az ürességtõl. Igen a „Cassini-résben” vagyok még mindig, mögöttem a gyalogos mezõnnyel. Pár lépés után végleg megszûnik a magányosságom, most már Hanákosok között furakszom elõre, ahogy ez lenni szokott és szinte lerepülök a hegyrõl. A nyaktörõ sárga négyszögön egy futó srác is ezzel próbálkozik, még egy tigrisbukfencet is bevet a gyorsabb haladás érdekében. Végül elgurul mellettem a „gumiember”,  aki természetesen egy karcolás nélkül ússza meg a hatalmas zuhanást. (Magam is produkálok egyet majd valahol a Muzsla elõtt, természetesen egy teljesen sima, keréknyom és kövek nélküli egyenes úton, ahol nem tudom miben, talán saját magamban botlok meg). Késõbb az egyetlen igazán vizes helyen rosszul számolom ki a koordinátákat, és a közelembe lévõk nagy megrökönyödésére fél térdig a mocsárba süppedek. Elõször lesújt a cipõmbe áramló hideg víz érzése, de kellemesen lehût, és ettõl a pillanattól kezdve, már nem kell többé a sarat kerülgetnem. A Csór-hegyen, mintegy hagyományként, bármit is teszek ellene, mindig spasztikussá válik a lábam, a menetrendszerû görcs most is jelentkezik. Semmi gond! A csontokban rengeteg Ca és Mg van, a parathormon segítségével arra kérem a szervezetemet, hogy ugyan adjon már kölcsön egy kicsit az izmaimnak, hagy tudnának egy kicsit elernyedni. Pár perc, és jön a küldemény, az izmaim mintegy parancsszóra ellazulnak. Itt a példa rá, hogy a tudatunkkal képesek vagyunk befolyásolni a testünk vegetatív funkcióit is. A görcs kiállt ugyan, de az elsõ szakasz gyorsabb tempójának kezdem meginni a levét, iszonyúan nehezen jutok fel Galyatetõre. Valamit tennem kell. Hadicélokra lefoglalom a Gertrúd élelmiszerkészletét, és egy szálig magamba tömöm. Még egy fasírozottas zsömlét is elnyelek, ilyet még nem csináltam teljesítménytúrán.


Csak nagyon lassan kezd visszatérni az energiaszintem. Azon imádkozom, hogy lenne csak 5 jó kilométerem, az nagyon sokat lendítene az ügyön. Lett. Íme az imádkozás is segít, a test ma rendre teljesíti az agykérgem parancsait. Jól állok, ura vagyok a helyzetnek és ez jó érzéssel tölt el, és az is, hogy szinte alig elõz meg valaki, én viszont folyamatosan rövidebb távos embertömegeken „gázolok” át. Hála a feliratoknak, és a meghirdetett futóversenynek, szinte kivétel nélkül mindenki elõzékenyen elenged, alig kell visszavennem a tempómból. A Csörgõ-patak völgyét sikerül „megkocognom”, ami az Ágasvár után nem mindig jön össze. Igaz, hogy csak az Ágasvárig volt egy jobb térdem, de pozitívan felfogva a dolgot, jobban tudok örülni az épségben maradt balnak. Fájós térddel is annyit futottam már, hogy alig von le a lendületembõl, inkább a felfelé meneteknél kell majd jobban kiszámolnom minden lépést, de csak ennyi.


Ripsz-ropsz Mátrakereszetesen vagyok, ahol a büfében kávéért sorban állva jövök rá, hogy ilyen kiszolgálás mellett, még a szintidõ teljesítése is veszélybe kerülhet. Koffein-receptoraimmal való egyeztetés után felhagyok az elvetélt kísérlettel, helyette inkább vizes-tömlõt ragadva dáridózom, míg körülöttem  hûsen gyöngyözõ, aranyszínû fröccsöket és illatosan gõzölgõ habos kávékat szolgálnak fel a szerencsés nyerteseknek. Itt már jó néhány ismerõs futó összeverõdik, akikkel szinte az egész túra során, egészen a célig elõzgettük egymást, oda-vissza. Az egyik nagy igyekezetében az igazolófüzetét is elhagyta, szerzett egy „sajtpapírt”, és arra pecsételtet. Az indulás pillanatában látom meg a távolban közeledõ Suvlaj-t is, akivel a rajtnál találkoztam, ezek szerint végig a sarkamban volt.


Nekiveselkedek a Múzslának. Kicsit keservesebben jutok fel mint máskor, de idõben semmivel sem rosszabb az eredményem. Az már megszokott, hogy itt is embertömegeket elõzök meg. Legemlékezetesebb jelenség egy szintén magányosan túrázó 10 év körüli szemüveges kissrác, akivel egy rövid ideig együtt haladok. Mint elmondta, Õ a Múzslán indult, anyukája a Hanák-Koloson és majd valahol összefutnak. Olyan tempót diktál, hogy csak nagyon lassan tudom magam mögé gyûrni. A remekül bevált, több tucat mosást megélt 1000ft-os kínai melegítõnadrágomban kezdek gyulladási hõmérsékletre jutni, most már szeretnék a reggel még didergõ rövidnadrágosok kasztjába tartozni.


Végül „meghágom” a Muzslát, közben, ami ritkán fordul elõ velem, „hágás közben” egyszer meg is állok, hogy térdet váltsak. Valaha úgy tanultam az iskolában, hogy a hegységek folyamatosan lekopnak és veszítenek a magasságukból. Nagyon lassú folyamat lehet, mert úgy érzem tavaly óta semmit nem kopott a Muzsla, sõt, mintha emelkedett volna 1-2cm-t, mint a Himalája. Szóval „tudatom, az ország és világ közvéleményével, túrázóink harcban állnak, a Muzsla a helyén van”. A csúcson egy pillanatra elnyúlok a sziklák között. Tankolok némi „szuperglükózt”magamba, ami majd ledob a hegyrõl. Közben a fejemben is igyekszem rendet tenni, és felkészülni a végsõ rohamra. Most már tudom, hogy valóra válhat végre a régi álmom, és 10 órán belül teljesíthetem „ezt a rangadó mérkõzést.” Csak kellene még 7 jó kilométer. És lett. A „fõnixmadár” lassan kiemelkedik a sziklák közül. Hirtelen nagyon könnyûnek, vidámnak és szabadnak érzem magam. A tekervényeim rejtekébõl egy dallam tolul fel önkéntelenül, és ismételteti önmagát: „Szállj, szállj, szállj fel magasra...hódítsd meg most a kék eget…”  A dal (vagy a glukóz) átitatja a sejtjeimet könnyû, finom, friss energiával, és lerobbanok a hegyrõl.


Imádom a szûk ösvények mozgásélményt kiemelõ jó kontrasztját. Remekül haladok, sõt még egy pár futó srác is tisztelettel utat nyit elõttem. Hamar a Szurdokpüspökire nézõ nyílt sziklagyepen találom magam, ahol nemrég még márciusban piciny, fehér virágú ködvirágok tömegei szegélyezték az utat.


A Diós-patak völgye felé,  a „nagy” bal kanyar után, vakítóan sárgálló virágú, sûrû tömegben tenyészõ, szinte gyepet alkotó tavaszi pimpók között haladok át. Ez a sziklás rész, különleges kitettségénél fogva botanikai paradicsom, ahol különleges növényfajok több nemzedéke váltja egymást az egész szezonban. Végül a patakvölgybõl kikapaszkodva az úton az Európa-szerte híres „sárrezervátumba” jutok, ahol egész évben, a legszárazabb idõszakokat is beleértve, nyakig sáros lehet a turista. Az út mentén, a beszûrõdõ napfényben sütkérezõ fehér, bemetszett szirmú, lándzsás levelû, kecses csillaghúrok kolóniájának látványa kárpótol minden nehézségért.


Közel a végkifejlet. Szaladok a szõlõk között a „nünükés” úton, csak így nevezem ezt a szakaszt, ahol gyönyörû, „frissen kovácsolt” páncélzatú, acélkék nükükék alkotta rovarpopuláció él és „virul”. Felidézem magamban, amikor pár héttel ezelõtt fényképezés közben eljátszogattam velük egy darabig. Meg kellett õket egy kicsit mosdatni, hogy jobban mutassanak a felvételeken. Közben valami sárga, ragacsos, istentelen védekezõ anyagot bocsátottak ki, amit alig lehet levakarni az ember kezérõl. Tulajdonságukban is nagyon különbözõek: az egyik hosszú percekre halottnak tettette magát, alig lehetett lelket verni bele, hogy ne tûnjön hullának a képen, egy másik, azonnal menekülni próbált, csak nagyon nehezen törõdött bele a megmásíthatatlanba, vállalva a sztárságot és állt végre lencse elé.


 


De elhalványulnak az emlékek, gondolatban visszateszem az egy életre szóló élményt szerzett  nünükéket a biztonságot jelentõ fûbe, és visszatérek a valóságba. A Mátrabérc túra utolsó száz métereit darálom. Majd a népünnepélyben fürdõ pincesorról kifordulva meglátom a felfújható „diadalkaput”...


 


Egy darabig ténfergek az oklevelemmel, amíg végre egy ismerõs megkérdezi, na mennyi lett?


 


9:36


 


 


 


2010.04.24


 


marton4


 


 


 

 
 
 Túra éve: 2009
CumulonimbusTúra éve: 20092010.04.21 17:03:35
megnéz Cumulonimbus összes beszámolója

1. Évek jönnek, tovaszállnak, elágazik minden út:


Laci küzd a szembeárral, s újra jár, újra fut...


Majd eljõ a kikelet és miljó virág, madárdal:


S együtt dobban Laci szíve megboldogult Hanákkal...


 


2. Reng a zsír a lapockámon, hátamon és s*gg*men,


Mi lesz ennek eredménye, megtippelni sem merem...


Küzd a Laci mint az állat - nem hiába - így hiszi;


Addig-addig, míg az ösztön egy "Hanák"-ra elviszi!


 


3. Kékestetõ dús füvén, ott leszek én,


Mohó vággyal nekiesek, mint a tehén!


Na de nem a fûnek, mint valami marha,


Sokkal inkább: elindulok valamerre - balra!


Kékestetõ kényeztetõ lankáin,


Magas fenyõn ülõ búbos bankáin,


Végigcsordul a tavaszi nap fénye...


...Érzed: belül feltámad Hanák lénye...


 


4. Ágasvár ormán, hol oly sok a keselyû,


Ott állok fenn mán, szívemben víg derû;


Bõsz Laci-lélek el nem szenderül,


Kitartó küzdelme áldása rá vetül!


 

 
 
Tinca tincaTúra éve: 20092009.05.08 12:34:02
megnéz Tinca tinca összes beszámolója



Mátrabérc, a 2. futás


Az elsõ a Margita volt, szerintem gyenge idõvel, de mivel Ráspoly egyszer azt mondta nekem, jó az, úgy gondoltam, belefér ez is az életembe. Dilen még nem volt Bércen, nekem tetszik az útvonal és nem a nagy a tömeg, úgyhogy jó ötletnek tûnt kipróbálni, mit tudok. A " felkészülés" nem volt tökéletes, a Margita óta most elõször iktattam be hétközben némi futást. A hétfõi és a keddi 6 km még jól ment, szerdán égett a vádlim, úgyhogy gyorsan abbahagytam. Jobb híján szellemileg készültem. Visszafogott kezdés után, ha elfáradok, majd begyaloglok - szólt a terv. Reálisan a tavalyi 10 és fél óra gyaloglás után, amiben nagyon kevéske kocogás volt, most a 9 órát gondoltam megcsípni. Néhány ismerõs a rajtban, beállok valahová a futómezõny végére. 3-400 m után ég a vádlim, jól indul, gondolom majdcsak elmúlik. Hamar széthúz a mezõny, a dombokon egy-két emberrel kerülgetjük egymást, néhány késõbb indult gyorslábú elõz meg. Fel gyalog, síkon, lefelé óvatosan futva. Hosszú idõ után utolérem csibát, aki ugyanazzal az óvatos megközelítéssel halad, együtt is megyünk egy ideig. Egy órával a rajt után elmúlik az izomfájdalom is, végre könnyedén futok. Nem bízom benne, hogy elérjük a Kékest 3 órán belül, de nem is volt ilyen tervem. Aztán Oroszlánvár után ennek mégis egyre nagyobb lesz a realitása, a Markazi-kapu tábláinál pedig azt látom, hogy csak 6-os átlag kell. Ekkor már egyedül futok, a sziklás résztõl sokkal jobban tartottam, mint ahogy kellett volna. A Sas-kõig nagyon lassan megint utolérek egy kollégát. A meredek részeken aztán gyorsabban felmegy bottal, úgyhogy Kékesen õ csekkol elõször, én egy telefon miatt jobban lemaradok. 2:52, kezd körvonalazódni bennem, hogy ebbõl akár 8 óra is lehetne, a hetes átlagot kell "csak" tartani.

A sárga jelzéseken tömeg, többször sétálni kell, aztán a szörnyû lejtõ, de a sík részeken újra utolérem az elõbbi futót, Galyatetõig kerülgetjük egymást, a sziklás dombok nemszeretem kategória, nagyon megszenvedem. Csór-hegy sokkal jobban esett. Lefelé már fáj a térdem, pedig egyre óvatosabb vagyok. Mátraszentlászlónál nem megyek be a házba, irány a kilátó, de megint nehéz elõzni. A ponton elkövetem az elsõ hibát. Hosszú sor, egy szem félliteres vizemet leteszem a padra, amig kiöntöm a cipõm, és pecsét után elfelejtem magamhoz venni. A lejtõ után, ahol észreveszem, úgy döntök, kibírom M.keresztesig.

Ágasvár felé az elsõ dombokon már látszik, hogy elfáradtam, csak megyek a sok túrázó után, nem tudok kilépni. Lefelé a szokásos szenvedés, Ágasváron pedig végre egy kis víz, ezzel tényleg kihúzom. A Csörgõ-patak völgyében hiába sík terep, néha már gyaloglok. Keresztesre épp harangszóra esek be. Itt végre magamhoz vehetek fél liter vizet, ami furcsa mód aztán nem fogy el. A Múzsla épp egy óra, nagyon lassan megy, jönnek futók, akik elkerülnek. 7:06, le is teszek a 8 órás teljesítésrõl. Inkább üldögélek, hülye leszek futni, minek sietek, amúgy is szép ez a hegy, nem érdekel, fáradt vagyok. Tavaly majdnem 90 pec volt leérni, szóval megvolt az alapja a befordulásnak.

Aztán erõt veszek magamon, és mázlim van. Épp elkapok valakit, akinek láthatóan hasonló térdfájdalmai vannak, óvatosan kocorászik lefelé. Csendben ráállok, egymáshoz se szólunk, mindegyõnknek megvan a maga baja, én kényszerítem magam, hogy vele menjek. Nagyon várom már, hogy végre leforduljunk a Diós-patak felé, de a Múzsla nem akar elfogyni. A ráfordulásnál utolér L.Szilvi, pattog, mint a zerge, én meg szívom a fogam. A kimászás azért mindenkit meggyötör, hárman együtt érünk fel az útra, öt perc van órám szerint, innen én még hosszú útra emlékszem a mezõn, úgyhogy újra lemondok a 8 órás teljesítésrõl. Kevés gyaloglás után Szilvi elszelel, ketten futogatunk a cél felé. Közvetlen Szurdokpüspöki elõtt újraélednek a remények, amikor a mélyúton elénkfordul egy traktor. Se jobbról, se balról nem lehet kikerülni. Már négyen toporgunk mögötte, mindenki a 8 órában reménykedik. Végre leér, és balra elfordul, futás. Kérdezik, hol az iskola, én sem emlékszem, mennyit kell még az aszfaltos utcán menni. Aztán messzirõl ráismerek a kerítésre, meg sok az autó. A rövid hajrát valahogy nyerem, ilyenkor mindig elmúlik a fájdalom és a fáradtság. Beesek az asztalhoz, még épp megvan a nyolcóra, örömbódottá.

 
 
nagypapaTúra éve: 20092009.04.30 15:12:39
megnéz nagypapa összes beszámolója
Mátrabérc 2009

Prologus

Szerénység, Virág - mondta Bástya elvtárs - és ezt a figyelmeztetést mindenképpen érdemes megszivlelni. Mivel a szerénység összefügg képességeink ismeretével, ezért az utóbbi hónapokban elég sokat rágódtam azon, hogy érdemes-e nekivágni az idei Mátrabércnek. Négy éve teljesitettem utoljára a távot, s idõközben mindig találtam magyarázatot a sikertelenségre. Elõször az iszapvulkánszerû talajra fogtam kiállásomat, és csak némileg nyugtatott meg, amikor a Hanákon menetelõ József fiam és Márk unokám, valamint a Mátrabércet vállaló Anna és Péter barátaim azt mondták, hogy nagyon jól tettem, amikor Kékestetõn feladtam a túrát a behozhatatlannak látszó késés miatt. Azt akkor nem tudtam, hogy teljesitõnek fogják tekinteni mindazokat, akik egyáltalán végig tudtak menni a távon. A következõ évben könnyelmû voltam, nem vigyáztam az idõbeosztásra. Galyatetõn még vidáman együtt mulattunk Józsa Tamásnéval és Szabó Jánossal, ezután azonban kapdosni kellett. Józsáné, aki ifjú és erõs, rendben be is ért. Én éppen átcsúsztam a mátrakeresztesi kapun, nagyjából a Muzslára is feljutottam, ámde a hegy tetején belémállt a derékfájás és ezután csak vánszorogtam lefelé. Alaposan túlléptem a szintidõt, csak az vigasztalt, hogy bekerültem Kiss Gergõ "barna zónájába", ahol azok találhatók, akik szintidõn túl ugyan, de teljesitették a távot. Fõ a jelenlét! Tavaly, a harmadik évben, tüdõgyulladást kaptam, veszteg kellett maradnom. Molnár Tamás érdeklõdésére azt válaszoltam, hogy savanyú képpel nézek ki az ablakon és semmilyen távon nem fogok indulni.

Bevezetés

Eljött az idei év. Elfogadható idõvel mentem végig a Téli Mátrán, utána hasonlitgattam a két túra korábbi eredményeit. A Téry 50 számait is vizsgálgattam, tudva, hogy ahhoz feleakkora teljesitmény is elegendõ. Halvány remény birtokában elhatároztam, hogy a már évek óta szokásos módszerrel fogom felderiteni a helyzetet. Ez abban áll, hogy másfél héttel korábban - általában bakancsban, erõltetés nélkül - felmegyek Sirokról Kékestetõre, ott megállok, feljegyzem az idõt, majd felkeresem az üzletsoron a jól ismert büfét és forró teát iszom. Elbeszélgetünk az életrõl, majd lábamban a tea által létrehozott jó keringéssel kényelmesen levonulok a hidasi erdészházig, hogy megtekintsem hazánk egyik legkellemetlenebb lejtõjének állapotát. Most is ezt tettem, s eldöntöttem, hogy az idén is a görgeteg bal oldalán fogok lefelé bukdácsolni, mivel ott könnyebben találok fékezésre alkalmas fákat. A középsõ sávot meghagyom a futóknak, meg azoknak a rugalmas ifjaknak, akiknél az ebcsont még hamar összeforr. Tervemet teljesitettem és a negyedóra múlva érkezõ bükkszéki busszal, a Vörösmarty turistaháztól hazatértem. Idõm nem volt szenzációs, de mivel tudom, hogy eme elõedzés után, sportcipõben, általában félórával korábban felérek a Kékesre, azért gyenge optimizmussal tekintettem a jövõbe.

Intermezzo

A jobb áttekintés érdekében itt fogok néhány szót szólni az edzõtúra lefolyásáról és elõzményeirõl. Boldog ifjúkoromban (97-98 táján) nagyon romantikus módon jutottunk el Sirokra. Éjfélkor kimentünk a Keleti-pályaudvarra, (esetleg Kõbánya-felsõre, ha úgy kellett), megkerestük az egy- fél kettõ tájban induló postavonatot és azzal Kál-Kápolnáig mentünk. Ott különféle testhelyzetben eltöltöttünk egy bõ órát, majd beszálltunk a kis piros vonatba és iszonyú sebességgel (20 km/óra?) és egy kiadósabb verpeléti pihenõvel száguldottunk Sirok felé. Öt óra tájban oda is értünk, s akiket a sátorozók közül nem ébresztett fel a vonat dübörgése, azok a mi lármánktól egészen biztosan elhagyták nyugvóhelyüket.
Jelen, modern korban nincs többé piros vonat, a rendezõség által bérelt autóbuszokkal lehet utazni. Kétszer meg is tettem. A második alkalommal a rajtidõ után negyedórával tudtam csak indulni, ami miatt, mint lassújáratú gyalogos, majdnem kiestem Mátrakeresztesen. Talán öt perc maradt a zárásig. Gyorsan átkinlódtam magam a dróthálóval összefogott köveken, elszakitottam a nadrágomat, egy túratárs átsegitett a patakon és úgy szuszogtam felfelé. Ennek a kapdosásnak akkor az volt az oka, hogy a buszvezetõ - valószinüleg az autótérkép hatására - úgy itélte meg a helyzetet, hogy idõt nyer, ha Gyöngyös elõtt vagy után, az átfogót választva éri el Verpelét térségét. Ez, ugyebár, összevissza kanyargó, négyszámjegyû utakat jelent, gyakori sebességkorlátozásokkal, emelkedõkkel, falubeli igen erõs fordulókkal. Elõtte meg is kérdeztem a vezetõt, hogy az autópályán fog-e menni. Azt mondta, igen, csakhogy másra gondolt és az ember csak a körmét rághatta, hogy mikor érünk végre Sirokra. Ma már nem fordul elõ az a horror, amikor a vezetõ azt közölte, hogy nincs matricája és nem fog az autópályán menni. Akkor Péter barátom leleményessége hozott sikert azzal, hogy összekalapozta a matrica diját a többiektõl. Summa summarum: nem lenne rossz a 4:30-as pesti indulás és a vezetõk ösztönzése az M3-as használatára Kálig.
Vissza a jelenbe. A reggel hatos gyorssal mentem Kál-Kápolnáig, ahonnan nagyjából fél óra múlva indul autóbusz Sirok felé. Ennyi idõ alatt megihatunk egy kávét a megállóval szemben lévõ, játékteremnek mondott büfében. Ez a helyiség esõben igen hasznos, mivel magában a megállóban semmiféle fedél nem található. Nem tudom, kire tartozik ennek létrehozása, a MÁV-ra, a Volánra, avagy az önkormányzatra, tény, hogy nincs. A busz rendben megérkezett, voltunk vagy tizen és ez az átlag volt jellemzõ az út során. Bár nagyon szerettem a piros vonatot, pár éve alá is irtam egy ivet a Csóványos tetején, két utazás után, tárgyilagosan el kell ismernem, hogy jobb az autóbusz mind a gazdaságosságot, mind a települések megközelitését illetõen. Induláskor megkérdeztem a vezetõt, hogy letenne-e a siroki vasutállomásnál, ahol most már nincs megálló. Igennel válaszolt, s igy 9 óra elõtt a helyszinen voltam. Magányos kutyaugatás és magányos õr fogadott. Rendeztem soraimat és pár perc múlva nekivágtam az útnak. A talaj kifogástalan volt, az idõ szép. Ha ennek fele bejön, minden rendben lesz. Azért igyekeztem, hogy lássam miként haladok. Fujtatás nélkül feljutottam a Kalapos-hegy elejére, a Gazos-kõre és igy tovább. A Remete-tisztáson megsimogattam Ozsvárt Péter (29 éves volt) kopjafáját és gyors lépésekkel mentem a száraz úton a Jóidõ-nyak felé. A Szederjes-tetõ után, a Nagy-Zúgó-hegy alatt erdei munkások irtották a tarvágás utáni bokrokat-indákat. Jól sütött a Nap, az asszonyoknak azt mondtam, hogy ilyenkor hasznos egy csinos szalmakalap. Jók voltam hozzám, nem gorombitottak le. Utólag szégyellem magam. Az ember ne szellemeskedjen nehéz munkát végzõ emberekkel, pláne, ha csak egy jött-ment.

Az irtás felsõ végén lánc zárja a kaput, át kell mászni a létrán, majd felmenni a Jagus gerincére. Jobbra egy általam nem ismert rendeltetésû, deszkatemplomra emlékeztetõ épület áll, szemben pedig messzire nyilik kilátás észak felé. Megállok. Alattam a Csákány-kõ bányája világit. Ha jobban erõltetem a szememet, mintha fekete pontokat is látnék arra: embereket vagy autókat. Emlékhelyen járnak. Igen, valamikor ott törte a követ Ráczkövi Andor, harminc éven át fogorvosom. Mackós, szelid alakjából ki nem nézte volna az ember, hogy tizenegyszer küldték vissza követ törni, mert orvosi esküjéhez hiven, nem volt hajlandó munkára kiirni azokat, akik nem voltak rá képesek. Rabtársa, Tabódi István, mondta el Bandi halála után. Ott dolgozott matematikus kollégám, Alpár László, aki mint a Sorbonne diákja került a háborúban a verneti, hirhedt francia koncentrációs táborba, majd hazatérve, baloldali létére, hamarosan Recskre. Takács Guszti barátom, a jezsuitának indult matematikus, félszemét hagyta ott. Kõ verte ki. Faludyt, Michnayt mindenki ismeri. Ezek az emberek, akiknek ott kellett volna megdögleni (nem az én kifejezésem), nem gondolták, hogy munkahelyük egyszer majd látványtervezõk által esztétikusan kialakitott terület lesz, ahová emlékezni (amig lesz, aki emlékezik) és nézelõdni járnak az emberek.

A magányos túrázó gondolataiba mélyed. Bele is csaptam egy tövises bokorba, három helyen szivárgott a vér a kezembõl. Szedd össze magad, józanodtam ki, még legurulsz a meredek hegyoldalon. Figyeld az ösvényt, mert nem régen még tele volt kiálló gyökerekkel. Aztán lementem a Domoszlói-kapuba, onnan szintidõben az Oroszlánvárra és felhivtam József fiamat, hogy 10-12 perces idõmegtakaritással itt ülök egy kövön. A teljesitmény elfogadható volt, fõleg azért, mert utána jó erõben jutottam fel a nemszeretem Cserepes-tetõre. Az eddigiekbõl jósolni lehet a jövõre, fõleg akkor, ha kocogni is fogok az alkalmas részeken, amit eddig nem tettem meg. Abba is hagyom az edzõtúra leirását. Megállapitottam, hogy a Kékestetõig tartó szakaszt rövidebb idõ alatt jártam végig (igy is kell) és felérve, besétáltam a már emlitett büfébe. Lásd a bevezetést.

Nevezés

Eldöntöttem, hogy mindenképpen indulok a Mátrabércen. Hacsak nem lesz rettenetes idõjárás, beküzdöm magam legalább a barna zónába. Ennek megfelelõen elfáradtam a Tengerszem boltba és kértem egy jó magas sorszámú füzetet. Egyszer, túlbuzgóságból, az 1. sorszámura tettem szert, ki is kellett állnom túl nehéz bakancsom miatt (jó kifogás, de igaz). A 795. számot kaptam, ezt jónak tartottam, nem fognak túl hamar keresgélni, hogy hol is lehetek. Aztán múltak a napok és eljött az utolsó hét. Szerda este, munka után, leültem és elkezdtem a napi posta átnézését. A végére hagytam egy nagyobb alakú küldeményt, amiben - véleményem szerint - valami akadémiai meghivónak vagy más, társadalmi szervezet értesitésének kellett lennie. Kézbe véve vettem csak észre, hogy a feladó Molnár Tamás. A kinyitott boritékból egy sárga és egy zöldeskék füzet hullott ki: a Hanák Kolos illetve a Mátrabérc füzete. A kisérõ papirlapon két kusza sorban ez állt: "Remélem, hogy olyan jó idõ lesz, hogy a hanákos füzetet hiába küldtem".

Ezt nem vártam. Ezt nem tudtam ilyen hirtelen feldolgozni.
Mi van veled? - kérdezte a feleségem.

Mint macska az egérrel

Borbás Kata az utóbbi évtizedben nem hagy nevezési dijat fizetni. Nem tudom, mi inditotta erre a gondolatra, talán az, hogy a 65 éven felüli nyugdijasok ingyen utazhatnak. Nem beszéltünk még errõl, nekem eddig minden energiámat lekötötte, hogy megpróbáljak levegõvé válni. Sikertelenül. Ha a helyszinen neveztem, nem vette el a pénzt, ha tengerszemes füzetet lobogtattam, akkor a kasszából adta vissza. Pedig én, mint lelkes civil, boldogan támogatok minden NGO szervezést, hiszen csak az emberi szervezõdéseknek maradt meg még a varázsa ebben a barátságtalan világban. Bújkálok erre és arra, más asztalnál fizetek, mindig észrevesz. Szegény egér kilátástalan játéka ez az éber macskával. Ha a rajtnál kijátszom, egészen biztos, hogy elfog a célban. Tulajdonképpen, beletörõdtem már a sorsomba, hanem most Tamás elegáns, nagyvonalu húzása tõrbe csalta a macskát. Gyanútlanná vált, mert azt hitte, hogy a postán kapott füzettel fogok indulni, arra nem számitott, hogy elszántságom miatt a Tengerszemnél már elõre befizettem. A túrát tehát a 000795 számú nevezési lappal teljesitettem, amint az Kiss Gergõ minden részletre kiterjedõ kiváló táblázataiból ellenõrizhetõ. A 985. sorszámú Mátrabérc- és a 2482. sorszámú Hanák Kolos-füzet ilymódon, bianco, kedves emléktárgyaim közé, archivumomba került. Mindenesetre, a rajtnál és a célban mélyen hallgattam, annyira kerültem a témát, hogy - udvariatlanul - meg sem köszöntem az ajándékot, igyekeztem minimálisra összehúzni magamat, belül pedig nagyon boldog voltam, hogy egyszer felém fordult a szerencse. Miután ilyen szépen kiderült a turpisság, közlöm, hogy nem lehet szó semmiféle korrekcióról. Jól ismert szabály, hogy a pénztártól eltávozva, nincs helye a reklamációnak.

Útleirás

József fiam jóvoltából, aki vállalta a magam és hátizsákom szállitását, pompás életem volt. Reggel négykor indultunk Kelenföldrõl, a Rákóczi-úton felvettük Márk unokámat és igyekeztünk kelet felé. Hajnalban zápor nedvesitette a talajt, menet közben azonban fokozatosan csökkentek a felhõk, úgy, amint a meteorológia jósolta. A Nap izzó gömbként emelkedett a látóhatár fölé, most mintha jobban átéltem volna a hatalmas tûzgömb izzását. A Helios büfé, ahol az M3-on kávézni szoktam, még be volt zárva, hiszen nem benzinkút.Jobb is volt igy, mert 6:05-re értünk Sirokra. Kell a két óra, ha nem lohol az ember. A mezõny eleje már szembejött velünk, nyilván folyt a helyezkedés. Ledobáltam minden felesleges holmit, futóöltözetben, csupán egykilós övtáskával indultam. A táskában egy banán volt Oroszlánvárra és egy félliteres palack kiszáradás ellen. Ennek Kékesig elégnek kellett lenni. Vittem még mobiltelefont, szemüvegeket, itinert, nevezési füzetet, személyi papirokat, iróeszközöket. Regisztráció után búcsút vettem a sorompónál álló Kata-Tamás-párostól és szedni kezdtem a lábaimat a betonon. Kifogástalan az idõ: derült az ég, a reggeli hûvösséget a mozgástól hamarosan nem érezzünk, jó a talaj is.

6:16
Nincs sok mondanivalóm az elsõ kilométerekrõl, minden úgy volt, ahogy tiz nappal korábban. A Gazos-kõig 12 percet nyertem, utána is összekocogtam némi elõnyt. Nem kellett zihálni, elég erõt is éreztem magamban. A Szederjes-tetõre vivõ emelkedõn Corradi húzott el mellettem, dehát õ egészében véve legalább két órával jobb nálam. Jó utat kivánva elégedetten néztem az izzadt trikóját, a teljesitményt mindenkinek le kell adni. A Nagy-Zúgó alatti lapályt átkocogtam, majd jött a létra, a Jagus és ismét kocogás lefelé a Domoszlói-kapuba. Egy pohár viz jól esett a tartálykocsiból, s utána, türelmesen, fel az Oroszlánvárra. Ez az elsõ kvalifikációs pont, hogy elõkelõen fejezzem ki magam. Ottani állapotunkból már lehet bizonyos következtetésekre jutni. Megállapitottam, hogy a javasolt idõbeosztáshoz képest már 21 percre növeltem az elõnyömet, s ez felbátoritott arra, hogy korszerû távközlési eszközöm segitségével kapcsolatot létesitsek a serpákkal. Az eszköz erre azt közölte, hogy még egy utolsó próbát tehetek a PIN-kóddal. A próba - természetesen - nem sikerült, jöhetett volna a PUK1, ami azonban nincs a karomra tetoválva. A guta megütött volna, ha nem állok jól az idõvel. Megint nem tudtam használni ezt a bitang mobilt - csakúgy, mint tavaly Zemplénben - de ezúttal nem a térerõ (a próbabejáráson kitûnõen tudtam hazatelefonálni) volt a hibás, hanem saját magam, amikor nem kapcsoltam be a billentyûzárat.

8:26
Bosszúsan megettem a banánt egy korty ital kiséretében, s utána felvonultam a Cserepes-tetõ gerincére. Megállás nélkül megtörtént, jóllehet korábban elõfordult, hogy más társaimmal egyetemben félúton ölelgettünk egy-egy bükkfát. Jön a Cserepes-nyereg a szétszedett Romantikus-kunyhó deszkáival (igy hivtuk Ágival az erdõmunkások egykori házát), majd ismét araszolás a Nagy-Szár-hegyre. Sokszor látott, szép kilátás a markazi tó felé, de nincs megállás, ki kell használni a lejtõt. Kocogok, döcögök, jelen feladat a Markazi-kapu elérése. Nincs késés, már kerülöm is a Kis-Sas-kõt, alig állok meg a Disznó-kõ fölött és egyenletesen megyek fel a gerincre. Ott sem állok meg, hiszen annyiszor begyakoroltam már a felmenetelt a kékesi siházig. Valamikor itt, az utolsó emelkedõn, a fenyves szélén helyezkedtek el kameráikkal bizonyos operatõrök és látványos felvételeket készitettek az utolsó száz métereken vonszolódó menetrõl, a légiósok nem nagy örömére.

10:25
Itt a siház, benne a bélyegzõ és a gépleves minden mennyiségben. Több pohárral iszom, mert szeretem ezt az oldatot. Elõnyöm 34 perc, szükség lesz még rá. Két-három percig ülök, utána kilépek az ajtón és kémlelni kezdem, merre is vannak a serpák. Õk nem láthatók, nyilván nem hitték, hogy fél 11 elõtt fenn leszek. Mivel azonban a Mátrabércen minden perc számit, nem keresem õket, majd elõkerülnek valahol, és már indulok is a S jelzésen. Sombokor felé kellemesen lejt az út, ha nem ábrándozunk, hasznos perceket nyerhetünk itt. Majd jön a brutális lejtõ, nagymenõ futók és akrobaták terepe. Én azt kémlelem, hogy hol látszik egy szilárd kõ, amirõl, két-három elszánt ugrással, eljuthatok egy elkapható fatörzsig. Ha kell, hátrafelé mászva araszolok lefelé, mert igy kisebbet zuhan az ember. Veszélyes útszakasz, mondja az itiner, és van is veszély. Gnadig Péter, például, egy kificamodott karú túratársat támogatott le a Vörösmarty-házig nagyon rossz idõben. Feljegyzem ezt a tényt, akár tetszik Péternek akár nem, mert ki a fene jegyezze fel a sportszerûség tetteit, ha nem mi, akik magunk is megszenvedünk bizonyos szakaszokat. Miért ne legyünk büszkék ilyesmire, hiszen a fair play nem politikai hanem sportkategória.
Errõl ennyit és most, lemászva a nyomorból, próbáljunk ismét döcögni egy keveset, hogy visszanyerjünk valamit a tehetségtelenségünk miatt elpocsékolt idõbõl. A közepes lejtõn Podoski Károllyal váltogatjuk egymást. Mivel a Mátra-nyeregben ismét nem voltak láthatók a serpák, ezért nagy lélegzetvétellel megkezdtem a felmenetelt a Csór-hegyre. Miközben orrunk majdnem lelóg a földre, jó kis alkalom nyilik botanikai ismereteink alkalmazására, hiszen ilyentájt szokott virágozni a lila és fehér keltike, esetleg a kankalin. Jóságosan nézik lihegõ-araszoló embertársaik igyekezetét a sikeresen - szerintem idõ elõtt - tönkrement Kós Károly-kilátó betonmaradványai felé.

11:28
Felértem. Hat percet eladtam az elõnyömbõl, dehát megéri: egyben vagyok. Most sem állok meg, csak néhány kortyot iszom az óvatosan kezelt italból. Tudom, hogy a Rudolf-tanyai elágazásnál üditõ ital vár, ezért nem esem pánikba. A vizszintes gerincen igyekszem jól haladni, mert a rákövetkezõ lejtõ után kellemetlen, elég hosszú és - az erdõirtás miatt kopárrá vált - köves emelkedõ kezdõdik. Most valahogy rövidebbnek tûnt valamiért. Korábban családi tevékenység zajlott itt, egy kisfiú is mérte a teákat az embereknek. Lehet, hogy most is itt volt, csak figyelmetlen voltam? Az emberkinzásnak, mindenesetre, egy ideig vége. A gerincrõl - a tarvágás miatt - remek a kilátás keletre, valamint a Siroktól Kékesig tartó "hullámvasútra". Ezt követõen, szép egyenletesen emelkedik az út 1,8 km-en át. Két év után rá sem ismerek az egykori fiatal ültetvényre, a keritést sem látom sehol. Az út kanyarulataiból tájékozódom és nagyon örülök, hogy nem kell csúszkálni a jó sárga agyagon. Felérünk a galyatetõi parkolóba. A serpák autója helyett iszonyatos mennyiségû drága, csillogó motorkerékpárt látok. Valószinüleg tévedek, de nekem, lélektanilag, 100-150 motornak tünt a sorbaállitott gépek serege. Gazdáik szocializációjára nem térek ki, amatõr vagyok, nem képzett társadalomkutató. A motorosok szeretik a Mátrát, hogy a Mátra szereti-e a motorosokat, arra, napjainkig nincs határozott válasz. A motorosok viszont elfoglalták a Gertrúd-presszót, lacikonyhát rendeztek be, sütöttek-fõztek, társalogtak. Ha nem igy volt, akkor csak kimerültségem káprázata lehet a tévedés oka. Annyi biztos, hogy a pont felkerült a kilátó talpához, ahol egy csoport túratárs üldögélt kövön-földön. A pont odébb helyezése miatt - mondjuk - 2 perc eltérés lehet a javasolt idõbeosztáshoz képest, ez azonban nem okoz megrázkódtatást, mivel Galyatetõ nagyon jó hely a túra teljesitése szempontjából.

12:47
Péter-hegyese. Sivatagi vándornak képzelhetném magam, aki délibábot lát. Ennivalóm nincs, 2 dl folyadék van a flakonban és itt állok a galyatetõi büfék mellett úgy, hogy a pénztárcámat a hátizsákomban hagytam. Amint azonban felfelé másztam a kilátó felé vezetõ lépcsõn, angyal nézett rám a fenn ülõk közül: Gálfi Csaba. Családi dolgokról kezdtünk beszélgetni, de késõbb, a helyzetelemzés során bevallottam, hogy nincs ennivalóm és pénzem sincs, amibõl vegyek. Csabára ez akkora hatást gyakorolt, mint amit Lévay Bélánál tapasztalhatunk, ha természetgyógyász készitmény kerül szóba.
A pillanat törtrésze alatt, egy bûvész ügyességével, Pétervásárán készitett házi szendvicset rántott elõ, majd a másik pillanatban egy Bethlen Gábort ábrázoló barnás papirszeletet nyomott a kezembe. Nagyon megköszöntem, felújitottam magamat. Rugalmas lépésekkel kerültem meg a tv-erõsitõt, amikor is a Vasas-siházhoz vezetõ út torkolatánál megjelent a felmentõ csapat a fiam képében. A serpák filozófiája ugyanis nagyon egyszerû. Ha a megbizó kimerült és összeesett, akkor az ügy a seprükre és/vagy az egészségügyi buszra tartozik. Ha viszont él, akkor - úgy látszik - megszökött és igyekezni kell valahol, jóval elõbb, elállni az útját. Errõl volt szó. Csaba szendvicse után már csak kisebb korrekcióra volt szükség, egyébként sem szoktam sok szilárd táplálékot fogyasztani. ami abból is látható, hogy Siroktól élve feljutottam Galyatetõre egy banán hajtóerejével. Azt pedig tudtam, hogy Mátraszentlászlón korlátlan mennyiségû, jófajta tea vár. Enyhe kocogásra fogtam hát a dolgot, amit nem tudtam fokozni, mert a csillagvizsgáló utáni remek, hosszú lejtõ most kellemetlenül köves volt. Mindegy, jött a teaház, a másik serpa már töltötte a teát, tankoltam is a flakonba és félig futva-kanyarogva igyekeztem a Vörös-kõ kilátójába.

13:47
Vörös-kõ, elõny 29 perc. Innen már, rendes esetben, kézben van a túra. Ismerõs pontõrt köszöntök. Örülök minden régi arcnak, valamikor, több éven át, a galyatetõi Vasas-háznál, egy idõsebb házaspár bélyegzett. Számitani lehetett rájuk. Dehát változik az élet, fogadjuk el a tényeket. Igyekszem Mátraszentistván felé, oda ahol a sárga kereszt belefut az országos kékbe. Fiam ott áll, ellenõriz és megállapodunk a mátrakeresztesi találkozóban. A Kis-kõ oldalában és a Rebeka-kerten túl szinte szintben, jól lehet haladni és már ott is vagyunk a Szamárkõ alatt. Én azonban most megállok, mert mesélni szeretnék.
Kisebb eseménnyel kezdem. Ha a K-rõl fellépünk a K-háromszögre, akkor néhány lépést kell tenni a sziklákon addig, amig az ösvény derékszögben balra fordul. Mivel úgy láttam, hogy gyorsabb emberek jönnek mögöttem, beálltam a sarokba, hogy elmehessenek.
Ezután magam is indulni akartam, s abban a pillanatban álló, nyugalmi helyzetben fenékre estem. A talaj itt ugyanis borsószerû kövecskékbõl áll, amik a legkisebb mozdulatra kiszaladnak a lábunk alól. Most is éreztem a talaj bizonytalan voltát, azért óvatos voltam. Ámde nem ez a lényeg, hanem az, hogy amikor korábban, vérzõ kezemmel felemelkedtem, egy fiatalember, vadnyugati mesterlövészeket megszégyenitõ gyorsasággal ragtapaszt nyomott a kezembe. Szolidaritás.
Rögtön meg is toldom azzal az esettel, ami Zemplénben, a Cseréptói-elágazás után, a völgyben esett meg velem. Reggel négy körül járt az idõ, derengeni kezdett és az esõ is eleredt. Felvettem a hosszú esõköpenyemet és úgy mentem tovább. Egyszer csak úgy hasraestem, hogy kongott a bevert fejem. Csak az lehetett az ok, hogy ráléptem a köpeny elejére, s akkor menthetetlenül zuhanni kell. A lényeg: az elõbb emlitett gyorsasággal egy fiatalember ugrott mellém és egy köteg papirzsebkendõt nyújtott át a véres képem letörlésére, ami az esõ segitségével, nem túl hamar, de sikerült. Szolidaritás. Most pedig - e rövid kitérés után - visszamegyek a Szamárkõhöz.
Elég régen volt már, hogy a kõtõl Ágasvárra vivõ ösvényen szuszogva, végül is felértem a csúcsra és kényelmesen lelassitottam a lépéseimet. Ekkor egy kisleány szólalt meg mögöttem és megköszönte, hogy segitségemmel, elõszõr, megállás nélkül fel tudott jutni a tetõre. Ez a jelenet, egész életemre kitörölhetetlenül vésõdött be az emlékezetembe. Életünk hálátlan pillanataiban az ilyen apróságokra emlékezve szerezzük vissza jókedvünket. Úgy látszik, mintha a hála is a sporthoz tartozó tulajdonság lenne. A fiatal hölgybõl azóta anyuka lett, s nevét hiába keressük Kiss Gergõ csodálatos adatbankjában. Mivel igy megõriztem inkognitóját, jogot formálok arra, hogy közöljem: Oszkár tudja, de nem mondja. Mármint a jelenlegi nevét.

14:43
Ágasvár csúcsán, délután három elõtt ott lenni, jó dolog. Elõnyöm, hat perccel, 35 percre nõtt. Nem is vesztegettem az idõt, egy hetvenen felüli zerge könnyedségével megkezdtem az ereszkedést. Elég jól tudom kezelni ezt a részt. Bakugrásaim korábban annyira megnyerték Molnár Gábor tetszését, hogy megkérdezte, voltam-e cserkész valaha. Mondtam, hogy csak szerettem volna lenni, de apámnak nem volt rá pénze. Lehet, hogy van összefüggés a zerge-volt és a cserkészet között. Farkaskölykökrõl tudtam, más nem jutott eszembe. Idõt nem kimélve érkeztem a menedékházhoz s onnan azonnal átváltottam a P+-re. Élénken más száraz talajon lejutni a Csörgõ-patakhoz, mint jó sikos agyagon. Lenn, a vizszintes szekérúton, lehet igyekezni hasznos plusz idõ beszerzése céljából.

15:25
Mátrakeresztes. Az ágasvári óvatosság elvitt 3 percet, viszont életben maradtam. Jól állok, tehát élvezhetem egy kissé az életet. Húsz percig maradok, a serpák kezelésbe vesznek, eszem, iszom, nézegetem az utánam érkezõket. Indulni akarok, amikor eszembe jut, hogy még nem bélyegeztem. Huh, még csak az kellett volna, hogy igazolás nélkül menjek tovább! Odasietek az ellenõrökhöz és megkérem a bélyegzõ ifjú hölgyet, hogy irjon a papiromra húsz perccel kevesebbet. Ennek birtokában lépek a patakon átvezetõ pallóra és nadrágszakitás nélkül túl is vagyok a vizen. Nagyon jó ez az egyszerû deszka, mert nagy viz idején sem okoz gondot az átkelés. Olyan jó találmány, mint a kötél a Téli Mátrán. Már ott is vagyok a túloldalon és megkezdem a kissé kellemetlen kezdõ emelkedõ legyûrését. Pár száz méter után laposabbá válik a terep és elkezdõdik a Nyikom-nyeregbe kanyargó szakasz. Ezt a részt le kell tudni. A forrásnál már jobb kedvünk van, mert tudjuk, hogy a fenyõerdõbõl egy bal kiflivel hamarosan fenn leszünk a gerincen. Ezután már jöhet az "elsõ Muzsla", vagyis az Ólom-tetõ, amire 13 percen belül biztosan felérünk. Korábban gyakran láttam itt elgyötört arccal ülõ embereket, most alig tünt fel szenvedés jele. Szeretem megmérni az ilyen barátságtalan lejtõket, hogy ha nem vagyok lélektanilag jó hangulatban, akkor is tudjam, hogy fel fogok jutni. Nem kell gondolkodni, csak ütemesen rakni a lábbelit. Most elfelejtkeztem az idõmérésrõl, viszont a "második" (ha kényesek vagyunk, akkor a negyedik) Muzslát bemértem és a korábbi nyolc perces idõt 5 perc 4 másodpercre zsugoritottam.

17:07
Stabil elõnyöm 35 perc, csak növekedhet. Az ellenõrzõ ponton megint bocsánatot kellett kérnem a pontõrtõl, ugyanis idõnkint elfelejtem, hogy az idõt dátumbélyegzõvel üti rá a füzetre. Jó kedvem volt, mert negyed hat, itt fenn, mindig biztonságot jelent. Ezen az utolsó állomáson, ahonnan már csak lefelé visz az út, rendszerint, kisebb társaság gyûlik össze karbantartásra és társalgásra. Mondanom sem kell, hogy ismét Gálfi Csabát pillantottam meg az elsõk között, aki ugyan késõbb indult Galyatetõrõl, viszont nem sokat állhatott Mátrakeresztesen és elébem került. Villámgyorsan elõrántottam a Bethlen Gábort ábrázoló nyomtatványt és köszönettel átnyújtottam neki a felhasználásra nem került értékpapirt. Most is, mégegyszer megköszönöm a segitségét. A pénzügyi tranzakció tisztaságának hangsúlyozására felhivtam a jelenlévõk figyelmét, hogy nem paraszolvenciáról, horribile dictu, esetleg kenõpénzrõl van szó, hanem egy igen rövid lejáratú, kamatmentes személyi kölcsön törlesztésérõl.
Mirõl emlékezetes nekem a Muzsla? Van már tiz éve, majd megkeresem, hogy Ládi István utoljára rendezte meg a Mátra Maratont (115 km, 5800 m). Csernai István biztatására én is résztvettem rajta. Hogy Ládi lássa, hogy vannak, akik még emlékeznek, ezen a helyen is elismerésemet fejezem ki a kitûnõ rendezésért, a sok szimpatikus pontõr jó munkájáért. Dehát mirõl is van szó? A korábbi napok esõzései és az aznap reggel 5-tõl délután fél háromig tartó, majd egy kiadós záporral megfejelt csapadék erõs próbatétel elé vagy alá állitott minket. Hevér Gábor lehet tanu erre, mivel õ a hetven körüli távot teljesitette. A gonosz talaj miatt - túrabot hiján - egy faágat keritettem és azzal állitottam helyre idõnkint megbomlott egyensúlyomat. A tartós menetelés során jól kicsiszolódott a bot "fogantyúja", meg voltam vele elégedve. Késõre járt az idõ, amikor felértem a Muzslára, ezért elsõ kérdésem az volt, hogy jó estét, vagy jó reggelt kell-e köszönni. Jávor fõpontõr mély hangja azt mondta, hogy van még öt perc éjfélig. Jó, adminisztráljunk. Ettem valamit, aztán indulni akartam. Nyúlok a botom után, nincs sehol. Körbenézek a sötétben. Nincs sehol. Sötét gyanú ébredt bennem. Ti, gazemberek, eltüzeltétek a botomat - dühöngtem. Mély csend uralta a Muzslát. Búcsúzhattam egy jól bejáratott faágtól, dehát be kellett látnom, hogy egy éjszakát tölteni ott fenn, kissé cúgos, nem élvezetes tevékenység. Stuller György odaadottsága vigasztalt meg, aki fél kettõkor, zsiros kenyérrel és valami folyadékkal táplált a Diós-pataknál. Neki sem volt kellemes Szurdokpüspökibõl felcipelni a kannákat és a kenyeret azon a siralmas talajon. A helyzetre jellemzõ, hogy a Diós-pataktól a Havasig ötször estem el a mátrai nagy éjszakában. Csak az vigasztalt, hogy a rekordra törekvõ Dévényi Zoltán, János-várára felmenet, azt morogta, hogy nem megy, nem megy.

Utolsó lépések
Kénytelen voltam elmondani ezt a történetet, annyira kötõdik helyhez és emberekhez. Ha helyet foglaltam vele, akkor most visszaadom azt, tekintettel arra, hogy a Muzsláról lejövet minden gond nélkül lezajlott, jókedvû társakkal folytattunk üldözéses - nem kerékpár, hanem - gyaloglásversenyt. Kocogtam is valamennyit, hogy jobb legyen az idõ. Nem vittem azonban túlzásba az igyekvést. A Diós-patakból kimászva egy túratárs meg is jegyezte, hogy tán lassulok. Mondtam, csupán azért álltam meg, hogy beállitsam a stopperórámat, megmérjem az idõt a célig. A rohanásnak nem lenne már tétje. Mondanom sem kell, hogy elfelejtettem megnézni az órát a célban. Azt nem állhattam meg, hogy a községhez közeledve ne kezdjek kocogni, mert húz az enyhe lejtõ. Ha idõzavarba kerültem volna, vagy látványosan szerettem volna beérni, akkor jó iramban tudtam volna futni az iskoláig. Dehát szerénység, Virág, nem kell szint játszani, ha nincs rá szükség.

18:30
Szurdokpüspöki. A formaságok után körülnézek. Samu Piroska, Sváb László, Sztancsik György, Varró Lidia arcát látom (demokratikus, ábécé sorrendben). Utóbbi kettõ nagy halom kitûzõ mellett, nem voltak tétlenek. Pirivel utolsó találkozásunkról, Svábbal a Magyar Turista-beli cikkeirõl beszélünk. Kimenve Hevér Gábor tûnik fel, majd a szökõkúttá vált szódavizes palack köti le az érdeklõdésemet. Agyonra iszom magam. De lám, itt van a két fõrendezõ is. Sikerült? - érdeklõdik Kata. A kérdés feltevése már önmagában is sértés - jegyzi meg Tamás. Szerencsém volt és segitettek is - mondom én
tárgyilagosan és szûkszavúan. Szerénység, morgom befelé, bár Tamás szövege zene füleimnek. Aztán búcsúzunk, megkeresem a serpáimat és mehetünk haza.
Szép nap volt. Felnézek a Muzsla sötét tömbjére és azt gondolom: Nehéz a
Mátrabérctõl búcsút venni. Hallottatok már ilyesmit?

Epilogus
Köszönetemet kell kifejeznem mindazoknak, akiket illet. Módszeresen haladva, elõször a kifogástalan rendezést kell emlitenem, hiszen rendezés nélkül nincs túra. Ide tartoznak mindnyájan, "tetõtõl talpig", akik dolgoztak értünk. Céltalannak tartok bármilyen megkülönböztetést közöttük. Ezután jön a fiam és az unokám, akik levették, szó szerint a "nyakamból", a cipekedés terhét. Elsõ animátorként Nagy Zoltán emlitendõ (23x), aki minden évben, hetekkel elõtte érdeklõdik létem felõl. Ha tehetetlenkedem, akkor letol, mert õ "sokkal tapasztaltabb" nálam. Igaza van, a számokat tekintve. Idõrendben Tamás következik a "kiboritó" füzetekkel, majd a szombat reggel megjelenõ Kata. Nagyon inspirativ volt Surd izzadt háta, amely lendületet sugallt. Gálfi Csaba, egy féléven belül, másodszor rántott ki a slamasztikából (lásd Piros 85). Útközben, fõleg a második felében, vidáman "harmonikáztunk" néhány fogékony túratárssal. Beérkezésemet Bércesi Gábor MTI anyagba illõ elektromos célfotója örökitette meg. A célban idõzõ társaság tagjait már emlitettem. Kata kolléganõm hétfõn közölte, hogy regisztrálta teljesitésemet, A&P Vácdukáról, Szabó László Attila pedig Pécsrõl emailezett. Last, but not least, köszönöm Farkas Vali gratulációját, akivel tegnap futottam össze a Ferenciek-terén. A túrázó nem magányos ember.


 
 
ZeteTúra éve: 20092009.04.28 11:30:34
megnéz Zete összes beszámolója
Mátrabérc, 5x

Fotóalbum a túráról megtekinthetõ itt:
http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=63

Meglehetõsen sokáig tartott, míg eljutottam eddig, de most azt állítom, megérte várni rá több mint 10 évet. 1996-ban voltam elõször a Mátrabérc túrán, s a célban láttam egy 5x teljesítõknek járó extra kitûzõt. Nem vagyok egy nagy jelvény-fan, de ez megmozgatta a fantáziámat. Aztán rá egy évvel dupláztam, de utána 2005-ig egyszer sem választottam a Mátrabércet , most nem részletezem, miért. 2005-ben megcsináltam harmadszor, s azt gondoltam, még két év, és meglesz az ötödik is. Nem így lett. 2006-ban ugyanis a Markazi-kapu utáni emelkedõn leszakadt a bakancsom talpa, s emiatt Kékestetõn fel kellett adjam elsõ ízben a túrát. 2007-ben meglett a negyedik, de tavaly nem tudtam elmenni, így tehát 2009-re maradt az ötödik teljesítés.

Asciimo segítségével jutottam el szombat reggel Sirokra, a menetidõ teljesen rendben volt, sõt az energiaétekel és gélek mibenlétérõl is tájékozódtam egy igazi szakértõ segítségével. Azt nem mondom, hogy lenyûgöztek a hallottak :-) Fél hét után pár perccel én már indultam is, õ még bevárta két haverját, végül 7 körül indultak el. Ismerve a képességeit és erejét, arra számítottam, hogy már Gazoskõnél behozza a 20-25 perces hátrányát, de nem így történt, pedig én csak a szokásos tempómban mentem. Oroszlánvár elõtt már viszont biztosra vettem, hogy mindjárt utolér, már a hangját is hallani véltem idõnként, de nem. Pedig 10 percet még üldögéltem is. Már kezdtem arra gondolni, valami baleset történhetett velük, fõleg, hogy egészen Kékestetõig nem értek utól. Az étteremben már javában faltam/ittam a marhapörkölt+somlói+sör kombinációt, szigorúan az egészséges és korszerû, sportolóhoz illõ táplálkozás jegyében, amikor befutottak. Beszélgettünk egy jót, majd el is füstölt két társával együtt azzal, hogy a célból majd felhív, ha beértek. Én még maradtam, végül összesen vagy negyven percet töltöttem el Kékestetõn. Eddig nagyszerûen ment a menet, négy óra 10 perc menetidõ kellett Kékestetõig, ami új rekord nálam. Az idõjárás és a terep kifogástalan volt, remekül lehett fotózni, igazi örömtúra volt ez, ha a brutális szintektõl eltekintünk :-)

A sárga jelek menti ereszkedõ kicsit lassabban ment a tervezettnél de ezt betudtamm a kiadós táplálkozás okozta nehézségnek. Csór-hegyen is üldögéltem egy kicsit, majd egy négy fõs vegyes csapat után eredve toltam felfelé. Általában jól birom az emelkedõket, de õk kemény kihívás elé állítottak, néhol 50-100 m-re is leszakadtam, de a mozgó pontnál illetve az itatóhelyen behoztam a lemaradást. Galyatetõn megint 25 perc pihit iktattam be, de itt csak söröztem és kávéztam, a kiadós ebéd még bõven kitartott. Vörös-kõ kilátóig 50 perc kellett, Ágasvár csúcsig szintén ennyi, ezzel nagyon is elégedett voltam. Ágasvár elõtt a kéken végig azon morfondíroztam, hogy a turistaházban igyak-e egy sört vagy sem, végül úgy döntöttem, ennyivel is támogatom az objektum fennmaradását, sajnos nem sokan gondolták még így. Mátrakeresztes felé a P kereszt brutális ereszkedõjét sem sínylette meg annyira a lábam mint korábban, de a pontnál azért pihentem 10 percet. A számomra legfárasztóbb szakaszon, a Mátrakeresztes-Nyikom-nyereg távon most megállás nélkül fel tudtam menni, ennek borzasztóan örültem, korábban ez távolról sem volt mindig ennyire egyszerû. A Múzsla csúcsának elérése már nagyon könnyen ment, onnan pedig a célig egy óra 10 perc alatt lekocogtam. A Diós-patak elõtt hívott Asciimo, hogy õ már beért. Közölte, hogy 19-15-kor indul egy busz vissza Sirokra, addig be kellene hogy érjek. Elkezdtem tehát kocogni, és megerõltetés nélkül szépen behaladtam a célba, még volt 10 percem. gyorsan átvettem a piros szegélyû kitûzõt, külön öröm volt, hogy az elsõ teljesítésre is ilyet kaptam és az 5x teljesítésért járót is megkaptam egy pillanat alatt. Sajnos mivel a busz nem az iskola elõl indult, lángost már nem tudtam venni. Még egy kis kocogás és máris a busznál voltam, ami persze fél nyolc után indult csak el és a komplett Mátrát végigjárta, amíg elért Sirokra. Jól felkavarodott a gyomrom is útközben, fura módon itt éreztem a legrosszabbul magam a túrán. Sirokon kiszállva meg egész morcos hideg lett, szétvacogtam magam, míg beszálltunk a kocsiba.

Az idõm 12:33 lett, ami elmarad a legjobbtól: 12:19. Biztos sokan megmosolyogják ezt, többször olvastam már olyan beszámolókat, amikben az volt, hogy eljöttem kipróbálni a Bércet és mentem lazán olyan 9-10 órás idõt, legközelebb jobbat tervezek, stb. Nekem viszont így ebben a stílusban és ennyi edzéssel (illetve anélkül) egyszerûen nem megy gyorsabban. 1996-ban 12:30-cal értem be. Most 2009-ben 12:33-at tudtam menni. Már útközben gondolkoztam azon, hogy ez pozitív vagy negatív. Mert felfogható úgy is, hogy 13 év alatt nem javultam semennyit se, de úgy is, hogy 13 év alatt sem romlottam lejjebb ennél :-)

De a lényeg, hogy a kedvem nem ment el a Mátrabérc túra látogatásától. Jövõre is ott leszek, most már egyértelmû, hogy ez a második legkedvesebb túrám.

S még valami: annak ellenére, hogy a végén még gond nélkül kocogtam, úgy éreztem, hogy maximum 20-25 km-t tudnék még megtenni az 56 km után. S hogy ez pedig miért vollt érdekes nekem? Eddig valahol titkon szemeztem azzal, hogy belevágok a Mátra 115-be. De a túra után végiggondolva világossá vált, hogy semmi keresnivalóm ott, nem szeretnék valahol az éjszakában kidõlni és totálisan szétzúzott térdekkel lesántikálni egy faluba, utána meg egy hátig sántítani. Meg kell érezni a korlátokat és nem kell a végsõkig sõt azon túl feszíteni a húrt. A dolog kihívás oldala szerencsére nem olyan erõs, hogy emiatt belekezdjek.

A túra fotóalbumát holnapra összerakom.

Gratulálok minden teljesítõnek!
 
 
csibaTúra éve: 20092009.04.26 22:54:53
megnéz csiba összes beszámolója
Mátrabérc

Új egyéni csúccsal „szakítom át a célszalagot”, ami nem volt olyan nehéz, hiszen elsõ Mátrabércemen vagyok túl. No de ne szaladjunk ennyire a végére.

Már 2007 óta szemezek ezzel a túrával, de az egyetem eddig mindig közbeszólt. Most szerencsére úgy jött ki minden, hogy ott tudtam lenni. Már jó pár hónapja lezsíroztam Kareszékkal, hogy kell egy hely a kocsijukban, úgyhogy fuvar megoldva. Pénteken nem tudok egyszerûen korán lefeküdni, fél 11 elõtt nem is sikerül, de ennek ellenére másnap hajnalban negyed 3-kor olyan frissen ugrom ki az ágyból, mintha 10 órát aludtam volna. Összepakolok mindent, aztán egy bemelegítõ fél órás kocogással kifutok a találkahelyre. Hamar el is röpül az út Sirokig, ahol jó nagy tömeg fogad. Kocsiból kiszállva majdnem lefagyok, de tudom, hogy ha elindulunk ez a gond elrepül. Készülõdés, kenegetés, beszélgetés ismerõsökkel, és hamarosan közeledik 6:00. Saját tempómban tervezek menni, merészebb álmaimban 8 órás teljesítésrõl álmodozom, a kicsit reálisabbakban inkább 9 óra.

És elindulunk. Megfogadva jó pár ember tanácsát, hogy a túrán sok helyen nehéz elõzni, megpróbálok a futók és a gyors gyalogosok közé beékelõdni. Azon veszem észre magam, hogy jó sokáig futok, bár megállni nem lehet, hiszen akkor több percem rámenne arra, míg elengedem a gyorsabbakat. Így megpróbálok én is gyors lenni. Egy idõ után széthúzódik a mezõny, a futók már messze járnak, így lassítok. Fölfelé marad a gyors gyaloglás, lefelé meg kocogás. Szeretnék 3 óra alatt felérni Kékesre. Néha lehagy még egy – két késõbb indult futó, de pár kilométer után lényegében beállunk, és csak ritkán hagynak le, vagy hagyok le valakit. Egy kerítés átmászásnál valami kiálló felszakít a kezemen egy részt, vérzek is eléggé, és reménykedem, hogy nem lesz tetanusz a vége. A kemény emelkedõk közben sokszor tárul elénk a csodálatos panoráma, és az idõ is egyre melegebb. Kezdek egy picit izzadni, ami nálam meglepõ jelenség. Ritkán izzadok, ahhoz már valami nagyon extrának kell történnie. Jagusról lefelé kocogva kezd utolérni Tinca, közben néha elborzadok Oroszlánvár látványán. Lent gyorsan betolunk egy pohár vizet, majd szinte négykézláb felkapaszkodunk. Megkapom az elsõ pecsétemet, 7:33 van. Egész jó az idõ, bár Tinca szerint nem fog sikerülni a 3 órás Kékes. Én még azért bízom benne.

Egy ideig együtt megyünk, majd fokozatosan ellép tõlem a Markazi - kapu elõtt. Persze elõtte még van egy jó kis Szár - hegy, amin át kell mászni, de utána sokat rongyolunk lefelé. Néha kicsit érzem már megint a térdem, aminek nagyon nem örülök, hiszen sok van még hátra. Markazi - kaputól egy újabb kellemes emelkedõ veszi kezdetét, bár számomra ez nem olyan durva. Meglepõen könnyedén érek fel a Sas - kõhöz, és a K+ becsatlakozásáig egész tûrhetõen vagyok. Onnan megint van egy kis holtpont, már a síkabb részeken sem nagyon megy a futás. De meglátva az épületeket, elõkotrok valami tartalékot, és Kékesre bekocogok. Viszont ami egy felejthetetlen élmény marad számomra, az a pár ember, akik kint álltak a síház elõtti szakaszon, és ahogy elhaladtunk elõttük tapsoltak és bíztattak. Nagyon jól esett. A síházban 9:00 kerül a papíromra, aminek nagyon örülök, mert pont kerek 3 óra lett. Itt tartok egy jó 10 perces pihenõt, közben eszek rendesen, lecsúszik két meleg leves is, ami igazán jól esik. Megpróbálom rendbe tenni a térdemet, mert igen csak érzem. Sajnos ez van, ha az ember nem edz eleget, és ilyenkor meg hajtja magát.

Kékesrõl elindulva egész jól érzem magam az elõzõekhez képet, ami sajnos csak a S jelzésig tart, után pedig exponenciálisan csökken. Az elõzõ szakaszhoz képest emberáradat van, de a többség rendesen elenged. Az S lejtõjén újra érzem a térdem, utána lényegében megint képtelen vagyok a futásra. Csór - hegy emelkedõje igen szenvedõsen megy, de azért nagy nehezen 9:52-re felküszködöm magam. A mozgó ep után félelmetes és egyben csodálatos látvány tárul elém, hogy még hova kell felmenni. Jó meredeknek tûnik, és tényleg az. Viszont a panoráma visszafelé és É, ÉK felé leírhatatlan. Galyatetõig még áthaladunk egy itató pontok, ami segít valamennyit, de már csak a csúcsra várok. 10:44-re meg is érkezem a büfékhez, ahol egy sörre megvendégelem magam. Jól esik a pihenõ, de sokat nem akarok idõzni, mert szorít az idõtervem. Bízom benne, hogy kicsit helyrerázódok, és nekiállok fellépcsõzni a kilátóig. Útközben összefutok Bálintékkal, akikkel egész sokáig együtt haladok. Sokat segítettek nekem, mert egyedül biztos nem futottam volna meg a futható részeket. Tényleg igaz az, hogy társaságban még az idõ is gyorsabban elszáll, és meg is lepõdök, hogy milyen gyorsan Mátraszentlászlóra érünk. Itt lecsúszik 2 pohár nagyon finom tea, majd robogunk is tovább. Fent a kilátónál valami ûbertahó, felfújt 2 ajtós szekrény épp a kocsijából száll ki… õ egy „igazi hamis” állat a természetben. Kilátónál megvan a következõ pont, 11:32. Néha olyan gondolatok jönnek elõ, hogy az elsõk már valószínû bent vannak a célban. Nekem még a gondolattól is libabõrös lesz a hátam. A kilátótól lefelé Bálinték fokozatosan elnyúlnak.

Majd jön Ágasvár. Kemény kaptató, de szerencsére nem olyan hosszú. 12:12-kor kopogtatok a pecsétért. Lefelé egy kicsit izgalmasabb, mint fölfelé volt, de azért egyben leérek. A turistaháznál igen nagy a tömeg, valami csapot szeretnék találni, amibõl víz folyik, és szerencsére akad is egy. Kicsit sorban kell állni, de kivárom. Lefelé már megint fáj szinte mindenem a lábamban, ráadásul benézzük az elágazást, és tovább megyünk jó páran a P jelzésen. Szerencsére nem túl sokat, és öröm az ürömben, hogy egy futó sráccal itt beszélgetésbe elegyedünk, és együtt lekocogunk Mátrakeresztesre. Ez egyedül tuti nem ment volna, megint nagyon jól jött a társaság. 12:50 kerül a papírra a pecsét mellé. Itt én egy kicsit tovább idõzöm, kajálok is, bár már igen nehezen csúszik. Kemény emelkedõ vár még rám, és tudom, hogy nem is rövid. Elég volt a Lefagysz-on lefelé jönni rajta. Egy jó 10-15 perc után nekilódulok.

Az elején nagyon rosszul érzem magam, melegem is van, és az út is igen meredek. Szerencsére az idõ múlásával közérzetem is egyre javul, és a Nyikom - nyeregtõl egész jól vagyok. Muzslát már nagyon várom, 14:05-kor el is érem, és tudom, hogy innen már ráfordultam a célegyenesre. Bár még hosszú az út, és vannak a Koncsúrok is. Leülök addig egy kõre, míg betolom az utolsó müzli szeletemet, majd megyek tovább. Futni már képtelen vagyok, térdem nem engedi. Igaz az ösvény is nagyon szûk, az elõzgetés sokszor kicsit nehezen is megy. Végre túlvagyok a Nagy – Koncsúron és már csak lefelé van. Tisztább részekrõl már feltûnik Szurdokpüspöki is. Még egy gyors patakátkelés, amiben kicsit lemosom magam, majd egy utolsó meredek kaptató, és széles földúton tova. Hamarosan elérem a legszélsõ nyaralókat. Már nagyon bent akarok lenni a célban, talán ezért is kezdek el kisebb szenvedések közepette kocogni lefelé. A boros pincéknél két kislány közli minden arra járóval, hogy már csak 500m van hátra, zene füleimnek. Ahogy beérek a településre, egyre sûrûsödik az autók és emberek létszáma. Majd megpillantom az iskolát, és nagy öröm fog el, hogy megcsináltam. Bent rákerül az utolsó idõ a lapomra, és már tolja is ki a nyomtató az oklevelemet, amire 9:16 kerül. Egy kézfogás és gratuláció a rendezõi személyzettõl, majd gyorsan ki is megyek a szabadba. Összefutok az Ágasvár – Mátrakeresztes szakaszon lévõ társammal és még egy pár ismerõssel, majd egy sör társaságában jót beszélgetünk, és közben nézzünk a csodás „panorámát”.

Végül is boldog vagyok, mert elég jó idõt sikerült mennem, bár nem lett meg a 9 óra. Nem szabad lebecsülni az ilyen távokat. Vagyis rendszeresen kell edzeni, ha az ember úgy akar végigmenni, hogy ne fájjon közben mindene és még gyors is szeretne lenni. Jövõre remélem, újra itt tudok lenni, és talán már nem lesz olyan merész álom a 8 óra körüli idõ.

Köszönet a rendezõknek a színvonalas túráért, és gratulálok a nagyot küzdõknek!





Mért adatok (GPSmap 60CSx & SRTM_HUN):

-táv: 55,9km
-szint:2770m

 
 
marton4Túra éve: 20092009.04.26 21:04:29
megnéz marton4 összes beszámolója
Mátrabérc 2009


„A gravitáció a világ leghatalmasabb, legerõsebb sugárzása.” (Rohán János)



Azt a mindenit kedves idõjárás, azt a mindenit! Hát lehet így is. A tavalyi embert próbáló körülmények után szinte sétagaloppnak tûnhet az idei Mátrabérc. Nos, ilyen az emberi természet és gondolkodás, mindig, mindent viszonyít, tehát az idei túra viszonylag könnyû lesz. Vagy mégsem…
A hegyek mindenesetre a helyükön maradtak!!

Régóta dédelgetett álmom válik valóra, „pol pozícióban” állok, az immáron évek óta „béna kacsa” siroki vasútállomás mellett. 5:55 perc van, csak a „starpisztoly” dörrenésére várok, mint megannyi társam. Szigorú „versenybíró” figyeli árgus szemekkel az esetleges kiugrókat, s azonnal visszatessékeli õket a „rajtvonalra”. Van még idõm, így elmajszolok egy sós kiflit. Majd eljön a nagy pillanat, s elrobogok a fiatal futók között, az összes gyalogost a hátam mögé tudva, akikkel a mai napon többé már nem találkozom. 1-2km-en át követem az „élbolyt”, majd saját tempómra váltok. Így sikerül a tömegtúrából normált túrát kreálnom, a Kékesig csupán néhány futóval akadok össze.

A reggeli cidri miatt magamra húzott pulóveremet, érzékeny búcsú után, egy szemeteszsákba dobom a Domoszlói-kapunál. Mielõtt bárki megrökönyödne, egy kiselejtezett, kidobásra ítélt ruhadarabról van szó, amit kifejezetten ezért hoztam magammal.
Az Oroszlánvárra felfelé menet ráérek gondolkodni. Itt jut eszembe az, amit nem olyan rég olvastam a gravitációról (hogy miért pont itt, hát nem is tudom): a Föld felszíne egy „gravitációs kút” mélyén fekszik, s bármit akarunk is ebbõl a kútból a felszínre hozni (mármint pl. a világûrbe), óriási energiát kell befektetni. Ennek mértékérõl, mindenki aki itt halad most velem felfelé, s próbál kiemelkedni a Domoszlói-kapu gravitációs kútjából, könnyen fogalmat alkothat.
Felérve próbálom megtudni, itthon van e a várúr, az a bizonyos Kompolthy Kázmér, aki állítólag a tatár hordák kifosztásával jutott a vagyonához (tolvajtól lopni nem bûn alapon), és csak olyan lányt akart feleségül venni, aki képes meglovagolni egy oroszlánt (nyilvánvaló, hogy esze ágában sem állt nõsülni), de vesztére egy szolgálólány, addig édesgetett egy oroszlánt, amíg meg nem lovagolta, így mégis lett esküvõ. Szóval évekig azt hittem, hogy a vár neve a védõi bátorságáról mesél, de a közelmúltban a megyei hírlapban megjelent cikk felnyitotta a szememet. Állítólag egy kõ oroszlán is volt a várban, amire még ásatások várnak, talán még az is elõkerül (Ha lesz rá pénz. Az esti mesének vége.) Futok lefelé a lankásabb nyugati oldalon, ahol a vár õsi szerviz útja mentén a kiszolgáló épületek is álltak.

A sors érdekességei közé tartozik, hogy a Cserepes-tetõre felfelé egy ismerõsömmel haladok, akit 6 nappal ezelõtt ismertem meg véletlenül, pontosan ugyanezen a helyen. Én már visszafelé haladtam a Nagyszár-hegy felõl, õ pedig a Cserepes-tetõre kapaszkodott fel, éppen félúton találkoztunk. Köszönés gyanánt csak ennyit szóltam, Mátrabérc, s rögtön el is beszélgettünk. Megjegyzem, azon a napon nem csak mi ketten tartottunk „szabadedzést” a helyszínen, volt egy kis nyüzsi. Úgy váltunk el, hogy 6 nap múlva találkozunk, de valószínûleg egyikünk sem gondolta komolyan, hogy ez be is fog következni. Ezt követõen beállok a csapatába, s egy darabig együtt haladunk, majd leválok róluk. Még az Oroszlánváron Kompolthy Uraság megvendégel egy békebeli burn-el, amitõl „szárnyakat kapok”, s remek ütemben haladok felfelé. Bár már erõsen lombosodnak a fák, az egyre magasabbra emelkedõ csillagunk jótékony meleggel és fénnyel kezdi elönteni az erdõ talaját, ahol helyenként a fogasírek tömegei, színpompás lila szõnyegként borítanak mindent. Igyekezniük kell, mert a lombfakadás utáni sötétségben a virágos növényeknek már nem sok esélyük van. Sikerül kellemes társaságra is szert tennem, egy fiatal sráccal egy darabig elõzgetjük egymást, majd ahogy ez lenni szokott, amikor rájövünk, hogy nem bírunk egymással, társakká válunk. „Monti”-s, csak vendéggént van jelen a gyalogos teljesítménytúrázók között. Amikor említem, hogy kiegészítõ sportágam a „montizás”, nagyon megörül, a T-MOBIL kupát ajánlgatja, s hogy nem felejtettem el, ez igazolja fogékonyságomat, bár szervezett kerékpártúrán még soha nem voltam. Magányosan már teljesítettem egész nagy távolságokat, kemény terepeken. Ha idõnként becsõdöl a lábam a sok futástól, átülök kerékpárra pihenni. Volt olyan évem is, amikor egy métert sem futottam, csak a terepkerékpározásnak hódoltam. A Kékesre érve családtagja várja, s kérésére mosolyogva integetek a videokamerába, talán örök idõkre a családi archívum részévé válva.

3:07 érek fel, s jutok hozzá a „ megérdemelt”, sós kiflivel elfogyasztott levesemhez. Itt találkozom „egykori futótársammal” is, (aki persze késõbb indult), de ma már csak rövid üdvözlésben merül ki kapcsolatunk, hiszen egy nagyságrenddel jobb nálam, s 20 méterig sem bírom vele az iramot tartani. A Kékes után azért még jól haladok lefelé, idõnként szendvicset alkotva a „Hanákosokkal.” Elõttem egy fiatal sporttársnõ ereszkedik alá a nyaktörõ meredeken. Kezében a sárga igazolófüzet. Legszívesebben rászólnék, hogy tegye már el a zsákba, mert késõbb a fától-fáig, kõtõl-kõig való araszolásban igen csak necces lesz a dolog, de néhány megbotlás után magától is rájön, és elteszi. Most, hogy lefelé tartunk a gravitációs kút fenekére, ugyanolyan erõfeszítésbe telik az antigravitáció kifejtése, mint az Oroszlánváron felfelé. De ez rosszabb. A bolygó magához próbál rántani, idõnként sikerrel. A Csór-hegyet meglepõen könnyen veszem, talán a tavalyi csúszkálás után tûnik ennyire könnyûnek. A szerveimbõl álló zenekar összehangoltan játssza a „Mátrabérc-szimfóniát”, bár a bal bokám felõl egy-két hamis hangot hallok már kiszûrõdni, de azért a mû még szépen cseng. Nem akarok abba a hibába esni, mint tavaly, hogy túrabeszámoló helyett, orvosi látleletet adok közzé, s az okokat sem akarom taglalni, hogy már egy meglévõ sérüléssel „vállaltam” a túrát, tény hogy Gallyán már olyan fájdalmaim voltak, hogy 10-bõl 8 már biztosan feladta volna az egészet, de nem én. A bokámról többé nem akarok nyilatkozni, bár tény, hogy önzõ módon, ezt követõen már leginkább csak ez foglalkoztatott a túra során.

A fájdalmak ellenére is meglepõen könnyen veszem az egyes nehézségi szakaszokat, valahogy minden célpont hamarabb jön el, mint tavaly. Az Ágasvárról simán lejutok, nem okoz túl nagy gondot, rövid idõn belül a „kút mélyén” vagyok, ahol a turista-háznál már folyik a dínom-dánom. Ahogy késõbb hallom, volt azért aki nem volt ennyire szerencsés. Egy 60 körüli hölgy totál orra esett, s összetörte az arcát. Úgy kellett a hegyrõl levezetni. A dáridót kihagyom, küldetésem van, a szintidõ, tehát igyekszem lefelé. A Csörgõ-patak völgyében még valami gyenge kocogás-félét is sikerül produkálnom, ami az Ágasvár után nem mindig megy.
Mátrakeresztes a megváltó, a vízválasztó. Ez az a pont, ahonnan már akár négykézláb is képes lennék bemászni a célba, különösen, hogy itt aztán újra feltöltenek energiával (szörp, keksz). Megeszek még minden más maradékot a zsákomból is, energiaszelet, pocket-coffee, balatonszelet stb., mindent feltéve egy lapra, majd elszántan nekivágok a hegynek.
A Muzsla valahogy fekszik nekem. Itt már felszabadulok, tudom, hogy közeledik a vég, nem kell több energiát tartalékolni. Szerénytelenül mondva, mindig eltölt önbizalommal, amikor végkimerülés határán lévõ fiatalemberek tömegeit elõzöm meg felfelé. Ezért szeretem ezt az egészet. Ilyenkor nagyon erõsnek, legyõzhetetlennek érzem magam, visszafiatalodom, laza leszek és jókedvû. Ehhez képest a szenvedések teljesen eltörpülnek. A Muzsla elõtti utolsó meredek szakaszon már sokakat elér a válság. Van aki egy fatörzsön (vagy kövön?) üldögél, látszólag megnyugodva, beletörõdve sorsába. Egy picit testesebb túratárs közeledik, szintén a végét járja. Amikor az üldögélõ srác mellé ér, mint ha csak egy buszon vagy akárhol lenne, megkérdezi, van itt még egy szabad hely. A srác int, kicsit félrehúzódik, s most már ketten üldögélnek békésen, ki tudja meddig. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a „testesebb” túratársat hamarosan újra megpillantom a muzslai ellenõrzõponton, ahol egy néhány perces pihenõt rendelek el magamnak, az utolsó nagy roham elõtt.)

Na megyek, és„koncsúrgok” még egy kicsit, mielõtt a célba érek. A szûk ösvényeken rengeteg gyalogos mellett húzok el futva, vagy gyors menetben, de mindenki egytõl-egyig elõzékeny és türelmes. Engem is utolér és elhagy jó néhány gyorsabb futó, különösen, akkor, amikor már nincs kedvem egy csapat gyalogost félreállítani a szûk ösvényeken, inkább beállok mögéjük. Természetesen rögtön elengedek mindenkit, ha kell, de hozzátartozik a teljes képhez, hogy ez idõnként kicsit fárasztó is tud lenni. De ez „benne van a pakliban”, a szervezett teljesítménytúrázás lényegéhez szervesen tartozó dolog. Errõl bármilyen módon vitatkozni szükségtelen, „nagy baromság”!!!
A „kút mélyén” végre megpillantom Szurdokpüspökit, ami az utóbbi idõben nem a Mátrabérc-túra miatt vált világszerte ismert hellyé. Sajnos nem tudok a szokásos módon bezuhanni a völgybe, de azért mindent megpróbálok. A Dióspatak völgye egy újabb áldozatot követel, egy túratársnõt támogatnak, kifordult bokával. Eszembe jut a tavalyi korcsolyázás lefelé, most már semmiségnek tûnik lejutni. A patakon átjutva, felfelé menet az erdõben próbálok elõzni két erejét vesztett túratársat, de egy faágon megbotolva, ma utoljára vizsgálhatom meg immáron egészen közelrõl az erdei aljnövényzetet.

Végre az iskolával összekötõ köldökzsinórra jutok,( „hol van már a tavalyi sár?”), és örömömben felszabadult „végkocogásba” török ki. Vannak a teljesítménytúrázásnak is emelkedett pillanatai, ilyen például a befutó, amikor érzi az ember, hogy megvan, ezt megcsináltam!! Olyasmi ez, mint a gólöröm, csak egy kicsit visszafogottabb formában jelentkezik, de öröm a javából. Ha nem jelentene semmit, ugyan miért is csinálnám?
Ki figyel oda arra az apró részletre, hogy szinte minden beérkezõnek fáj valamije, vagy kisebb-nagyobb sérülésekkel bajlódik. Én például kétszer zuhantam el, de mind a két alkalommal, magammal nem törõdve, már ugyanabban a másodpercben újra talpon voltam, és rohantam tovább. Ugyanezt csináltam akkor is, amikor régebben a bordám is elrepedt, de természetesen a távot még simán teljesítettem. Sebeket nyalogatni, számvetést csinálni, majd ráérek otthon is. (Persze itt nyílván nem komoly sérülésekrõl van szó!!)
10:03 lett a vége. A tervem 10 órán belüli eredmény volt ugyan, de azért nem vagyok elégedetlen. Jövõre majd javítok!

Egy padon üldögélve várakozom, hogy jöjjön a „meseautó”, ami hazaröpít. Alkalmi túratársaim már szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Csak ülök a padon és várok, de nem unatkozom. Jól esik az ejtõzés. Majd azon kapom magam, hogy mint a Forest Gump címû film fõhõse valakinek az „élettörténetemet” mesélem, s jönnek még mások is. A „bûvös pad” megnyitja az emberek szívét, s két szimpatikus túratárssal szinte összebarátkozom.
Évekig magányosan futkároztam az erdõben, s akkor még nem gondoltam, hogy az ösvényen barátságos emberek várnak, túratársak.


„Fuss Forest, fuss!!!”

2009.04.26









 
 
laslowTúra éve: 20092009.04.26 18:11:18
megnéz laslow összes beszámolója
Sajnos a Sirokba érkezés idejét megint eloptimistáskodtam ezért csakis a rendezés rugalmasságának köszönhetem, hogy a 6 órai tömegindításra gatyába tudtam rázni magam. Ha az ember elég körültekintõ volt gyorsan rájöhetett, hogy nem csak egy asztalnál lehetett leadni a nevezési lapot (itt ugyanis hosszú sort állt) hanem van még kettõ, ahol ripsz-ropsz be lehetett regisztrálni. Persze a helyzet azért nálam így sem volt egyszerû, mert mire kihámoztam magam a fölösleges ruháimból és felkaptam az övtáskámat már neki is lódult a tömeg. Márcsak a rövid felsõt kellett volna felvennem, de azt meg véletlenül leadtam a csomagszállításnál. Ennyit a rutinról.
Szerencsére még az aszfalton sikerült ismerõsök közé ékelõdnöm. Így mégiscsak kellemesebb a menet. A látókörömben Ispi, Oli, Manbo, Gergõ és Carlos nyomult. Nekivágtunk az erdõnek, amibõl eleinte nem tudtam sokat értékelni, mert az övtáskám beállításával kínlódtam. Kellett nekem kimosni. Az idõjárás határozottan kellemes volt a kocogáshoz. Valakitõl azt hallottam, hogy 2 fok van, de az emelkedõkön azért csak nem fáztunk. A menetsor hamar összeállt. Manbo és Carlos közé ékelõdtem. Elõttünk Oli virított pirosban egy ideig aztán félreállt és beszállt üldözõnek. Az erdõ igazán varázsos volt így korán reggel. Körülöttünk felriasztott szarvasok, muflonok cikáztak, majd felérve a gerincre hol jobb, hol balfelõl kínálkozott csodás panoráma. Az utak jól futhatónak bizonyultak ellenben néhány korábbi akcióval, amikor az erdõmûvelésbõl ott maradt gallyak nehezítették a haladást. Az Oroszlánvári pontig kellemes tempóban sikerült felkocogni. Kicsit késõbb azt vettem észre, hogy Carlos lemaradt a sorból. Az út a Kékesi pontig egyenletes tempóban telt, amikor épp nem a mesterünk cipõjén olvastam a márkajelzést, a kilátásban gyönyörködtem. Ez az utóbbi két esõs évhez képest valóban pazar volt. Na jó itt nem a visontai erõmû kéményeibõl hömpölygõ füstre gondolok. 8 órára érkeztünk a kékesi pontig, ahol kaptuk az infót: Ispi elõttünk 3 perccel. Emeltem kalapomat, de én már inkább egy pohár vízre vágytam. Láttam is egy tucat poharat. Színtelenségük azt sugallta, hogy pont az van bennük, amire szükségem van, de megemelve az egyiket rájöttem, hogy az bizony üres. Kérdésemre persze az egyik segítõ ugrott is, de nem vártam meg, mert az ember ugye ne álldigáljon ha nem muszáj. Mentem Manbo mögött, mint kiderült neki is ellátási gondjai vannak. Nálam sajnos az volt a probléma, hogy kicsit sûrûre kevertem az izo-italomat és kellett volna már némi hígítás. Tûzés tovább. Kellemes meglepetésként hamarosan találkoztam a Hanákot nyomó Rékával és Katival, akik nagyon kedvesen szurkoltak is nekem. Végre megkaptam a kedvesség adagomat is. Következett nagy „kedvencem” a köves lejtõ. Szerencsére nem kellett sorba állni elõtte, de ez nem feledtette a tény, hogy ezt a részt elég nehezen tolerálom. Nem úgy, mint Manbo: ez olyan, mint a Mount Blanc! Lelkesedett és elviharzott. Hurrá! Itt a 28. ok, amiért nem megyek arra. Utána óvakodtam, majd csináltam egy félspárgát, és még visszább vettem a semmibõl. Bezzeg Manbo. Döbbenetes figura, majdnem olyan vén, mint én de az izületei gumiból lehetnek. Kb. úgy rohant le a meredélyen, ahogy a kisgyerekek szoktak tengerparton a vízbe, csak épp nem csobbant. Nekem viszont gondjaim támadtak az akcióból. Egy szûk héttel korábban ugyanott zakkantottam meg magam, mint most. Ez sajnos elõre vetítette, hogy a lejtõket nem fogom élvezni. A rövid távon túrázók között szlalomoztam egészen a mûútttal párhuzamos szakaszig, ahol majdnem kisebb sorfalba ütköztem. Három srác ment egymás mellett hónaljba ékelt túrabotokkal. A hat hegyes szerszám egy T-rexet is megriasztott volna. Én próbáltam kikerülni õket, de beakadtam egy gyökérbe és buktam egy hangosat. A robajra persze felfigyelt a társaság és utat engedtek. Végülis ez is egy módja a figyelem felkeltésnek. Menet közben tisztogattam a koszt és a vért a kezemrõl, mert az ember ugye ne álldigáljon ha nem muszáj. A Csór-hegyre kapaszkodva még láttam elõttem Manbo hátát, de hiú reményeim nem voltak. A Rudolf-tanyai itatóhoz nagy reményekkel tértem be, de víz ott sem volt. Legurítottam egy csajozós-piros szörpit, miközben valaki mögöttem hajrázott egyet és tovább futott. Carlos máris utolért volna? Ez sem lett volna meglepetés, de nem, ez a Hanákon induló Atosz volt. Vicces módon a Kékesrõl, Galyára pont egy óra alatt értem át. Itt észleltem, hogy a bélyegzõ pontot a kilátóhoz tették, nagyon bölcsen. Bár az a kis lépcsõzés annyira nem a szívügyem. Innen jó darabig megint kiválóan futható a terep, és sok helyen a kilátás is szép. Eligazítottam pár túrázót. Vicces, hogy bár minden jel balra mutatott õk mentek egyenesen, mint maci a málnásba. A Piszkés-tetõ környékén ért utol Ádám cimboránk, megrögzött Hanák Kolos teljesítõ. Útjára engedtem a könnyûléptû fiatalt. A Vörös-kõi ponthoz továbbra is táblák vezettek, utána viszont mintha kicsit változtattak volna a jel-felfestésen. Az Ágasvárra készülve betúrtam egy banánt, leöblítettem izo-lötyivel. Szétugrasztottam a köveken heverõ gyíkokat és folytattam az izom-savasító gyakorlatokat. A csúcson megkaptam a pecsétemet, megnéztem a kilátást és gyerünk lefelé. Hát igen ez is olyan csúcs, ahová inkább kétszer fel, mint egyszer le. Mint a sakk. Hová lépjen a gyalog, hogy ki ne üsse magát. Az Ágasvári háznál folyt a víz a csapból, de egy srác épp mosdott, de nem vártam meg, mert az ember ugye ne álldigáljon ha nem muszáj. A tavalyitól eltérõen egybõl sikerült megtalálnom a P+ jelet, és némi salsa mozgással fûszerezett tojástánccal le is tötyögtem rajta. A lent csobogó patak hangjára beindultak a reflexek és ellenõrizem a dehidratációt. Az indikátor erõsen sárga volt, egyértelmû vízhiány. No majd a faluban. A faluba érve provokatív módon az elsõ tárgy, ami fogadott egy vízcsap volt, de mindjárt itt az EP, és az ember ugye ne álldigáljon ha nem muszáj. A pont tavalyhoz képest áttelepült az ivóba, megkaptam a magamét, leküldtem két szörpit és kértem vizet a kulacsba. De víz az nincs, ha várok egy kicsit… Nem vártam, mert az ember ugye ne álldigáljon ha nem muszáj. Az intézmény mellett ezúttal palló ívelt a patak fölött, amit nem bántam, mert a megviselt futómûvel elég béndzsa jumping kerekedett volna, ha át akarom ugrani azt a fél métert. Érdekes egyébként, hogy Mátrakeresztesen a patak átkeléshez mindig valami új figurát vetnek be a szervezõk. Nekem ez a legutóbbi volt a legszimpatikusabb, remélem az a palló is kibírta estig azt az ezer embert. Hát akkor irány az utolsó csúcs. Mindjárt az elsõ szakaszon kellemes meglepetés ért, mert az az ösvény, ahol eddig az erózió kivájta csatorna oldalain ugráltam, most annyira kimosódott, hogy kényelmesen futhatóvá alakult. Helyre igazítottam három lányt, akik tanácstalanul álltak egy elágazóban és irány az emelkedõ. Telik az idõ a kilométerek morzsolgatásával. Végre eltûnt az a heverõ-csontváz, ami már évek óta az elmúlást reklámozta az ösvény mellett. Talán az avarban nyomára bukkantam volna, de az ember ugye ne álldigáljon ha nem muszáj A Nyikom-nyeregbe érve átnéztem a szemben lévõ domboldalra. Valaki éppen iparkodott piros szerkóban. Vajon ki? Átérve oda látom, hogy 6-7 perc elõnye van hozzám képest, de nem is érzek nagy ambíciót az üldözéshez. Élvezem viszont a hûs szellõt, és még néhány millilitert kisajtolok a kulacsomból. Már elég régen nem izzadok, nincs mit. De legalább nem a lábammal foglalkozok. A Múzslára kb. 50 perc alatt pilickáztam fel, ami nekem nem rossz. Bár nem helyénvaló, de számolgatok: ha lefelé is ennyi, akkor az már egyéni csúcs. Csak épp ott vannak a lejtõk. Sóhaj és nekivágok. Van még néhány kisebb emelkedõ, az egyiken utolérem Ádámot. Kivan a srác és vizet kér, adnék is ha lenne. Megvannak a pontõrök is, nekünk meg a bélyegünk. A következõ szakasz nem piskóta. Szlalom a bokrok között. Észvesztõ, hogy a fák között már kandikál a cél környéke, de mi csak kerülgetjük a bokrokat. Érdemes a láb elé figyelni, mert kõ, gyökér mindenhol. Várom a vendégmarasztaló fát, amit két éve lefejeltem, de nem találtam. Megtalált viszont Carlos, aki szinte berobbant mögém. Nagyon nem lep meg, ifjú titán, kiváló futó. Megbeszéltük, hogy mindketten csúcsidõt teljesítünk, de (mondja) jó belehúzni, mert itt jön Oli is mögöttünk. Eddig eléggé motiváció mentesen kocorásztam, de mit tesz a hülye macsó mentalitás, van cél = meg kell lépni. Hát akkor hajrá. Carlos nem akart elõre menni, de hallom rohan a sarkamban. Lassan kiérünk a fák közül véget ér a cikázás. Fel is lehet pillantani, jobbra Pásztó, balra a mûvelt domboldal téglalapjai látszódnak. Balkanyarral le a meredélyen, egy srác jön szembõl itallal kínált, de az ember ugye ne álldigáljon ha nem muszáj. Elvétek egy kanyart, Carlos elém vág, majd lezúgunk a patakmederbe. Úgy tûnt õt is megviselte a meleg, mert megállt vizet locsolni magára. Az emelkedõn már én jutottam fel gyorsabban. Innen már csak sprint a célig, valahol Carlos lemaradt. A célban Ispi és Manbo megtapsolt, kedves gesztus az amatõr sporttárs felé. Óriási kora nyári nap volt, sziklák, hõguta, csúcsdöntés meg minden. Megkapom az oklevelet, a kitûzõt és végre leteszem magam, mert az ember ugye ne álldigáljon ha nem muszáj
 
 
dedeblurtTúra éve: 20092009.04.26 13:44:21
megnéz dedeblurt összes beszámolója
Hanák Kolos/Muzsla

Kis társaságunk újból összeállt, hogy megmérettesse magát a vad természet erõivel szemben.
A elõzetes egyeztetések, érvek-ellenérvek hatására azonban kettévált a társaság. Én is, Zsuzsa is mindenképpen meg akartunk birkózni a 36 km-es távval, Zsenya, Kátya, Judit és lányunk, a 10 éves Viki "csak" a 26 km-t vállalta be. Elsõ alakalommal vettünk részt ezen a rendezvényen, de az útvonal több szakaszát bejártuk már, így nem fogadott minket ismeretlen táj.
Persze soha nem fordul elõ, hogy minden tökéletesen kezdõdjön és haladjon a saját útján. Nem akartuk igénybe venni a buszos szolgáltatást, így két kocsival logisztikáztuk össze a "ki hol is kezd és hogyan jutunk vissza" mûsorszámot (utólag megnézve a helyzetet, gyönyörûen elbaltáztunk szinte mindent, de legalábbis a megtett km-ek számát jelentõsen megemeltük).
Judit kirakott minket a Kékes parkolójában, és indult Püspökibe Zsenyáékért. Úgy terveztük, hogy Galyatetõ és Ágasvár között be fogjuk õket érni. A gyors nevezés (ennyi embert még nem láttam a Tetõ étteremben egyszerre, olyan egészséges káosz kinézete volt) és elindulás öröme beleköltözött a lábunkba, így az eléggé meredek lefelé vezetõ sárga jelen lezúdultunk (nemcsak mi ketten, a többiek is, páran eléggé különleges stílusban). A gyönyörû idõ, a felbukkanó csodálatos tájak mind-mind ösztönöztek a haladásra (meg persze egymást is "húztuk"). Ezen a szakaszon könnyû volt a lassabban haladókat kerülgetni (nem úgy a Muzsláról lejövet). A régebb óta résztvevõktõl kaptunk is biztatást: "ha így haladtok, a gyilkon nem tudtok fölmenni". Így kiderült, hogy nem a Sombokor oldala az embert próbáló, az még várat magára. Minden esetre jó lendületben túljutottunk a Som-hegyen, mire észbe kaptunk, már a Csór-hegy emelkedõjén kúsztunk fölfelé, ahol hamarosan megkaptuk elsõ pecsétünket. Tovább elõre, gyors gyönyörködés a tájban (ebben az évben negyedik alkalommal látom a Csór-réti víztározót, amíg tanultam róla, egy alkalommal nem sikerült eljutnom), majd a Nagy-lápafõ elõtt belebotlunk a "szakszerûen helyhez kötött" mozgó ellenõrzõ pontba. Így lehet élni!! A A Rudolf-tanyai elágazás elõtt frissítõt osztanak, én nem veszem igénybe, de az 56-osok közül többen megtöltik a palackjukat (azt gondolom megérdemlik a már megtett 30 km után). Zsuzsa szörpöt kortyol, amitõl késõbb nem éppen kellemesen érzi magát. Átvágunk a Mogyorós-ormon, majd szinte észrevétlen gyorsasággal elõttünk terem Galyatetõ (hát a Gertrúd elõtt nem semmi illatfelhõbe ütköztünk, akár le is lehetne állni, de a tábla közli: menjetek északnak!). Az ellenõrzõ pont a kilátó tövében, pecsét, indulás. Zsuzsa hezitál, fölmásszon-e a magasba, ugyanis múltkor a köd miatt semmit nem látott a tájból. Erõteljes fellépésem hatására, miszerint 100 m megtétele után ugyanazt fogja látni a felvonó mellõl, letett errõl az óhajról, majd késõbb igazat adott a tanácsért.
Tovább elõre, az iramot tartjuk, remélem nemsokára beérjük a családom, és együtt tudunk továbbhaladni mindannyian. Elhaladunk a piszkéstetõi telep mellet, majd a kéken tovább Szentlászló felé. A másik csapatnak csak 11:10-kor sikerült elrajtolni. Ennek tudatában továbbkocogtunk Zsuzsával Szentlászlóba ( a frissítõnek álcázott teának furcsa citromíze volt...). A WC és az arcmosás lehetõsége viszont mindent megért. Indultunk tovább a Vörös-kõ felé (Este panaszkodott Judit, hogy az irányjelzõ feliraton csak a Mátrabérc és a Hanák Kolos felirat szerepelt, a Muzsla tollal volt odakaparva utólag. Igazat adtam neki, elvégre Galyától egy útvonalon haladtak a túrák, tehát mindenképp meg lehetett volna tenni jobban is.), ahol a kilátó tövében kisebb sor volt a pecsételés elõtt (Itt ismét szembesültünk az Orwelli igazsággal, miszerint mindenki egyenlõ, de vannak egyenlõbbek. Kb. huszadiknak álltunk, de volt 5-6 egyenlõbb, akinek nem tûnt fel e magyar sajátosság, mármint a sorbanállás, átgázolva mindenkin és mindenen álltak a pecsét õre elé. Az õ arcán is látszott a véleménye, de nem szólt semmit.). Miután végeztünk, hitetlenkedve néztük az itinert: a Kékesrõl két és fél óra alatt értünk ide! Ez nekünk, mint nem rendszeresen edzõ, csak saját örömére túrázó embereknek nagy mértékben fellökte az adrenalinszintet. Mindenféle arcoskodás nélkül megállapítottuk, hogy ha az erõnk és a természet adottságai továbbra is ilyen jól viszonyulnak egymáshoz, bõven be fogunk érni szintidõ elõtt (meglett, de az arcból visszafogtunk...). A sárga, majd a kék jelzésen kocogtunk önfeledt mámorban (találkoztunk egy csoporttal, akik egy vérzõ orrú túrázót pátyolgattak, mivel voltak elegen, nem maradtunk tovább), "örökifjú" túrázókkal találkoztunk, akik mosolyogva biztattak. Ennek örömére túl is futottunk a Szamár-kõi letérõn, vagyis felmászón, több ifjú követett, majd megelõzött minket (többé nem láttuk õket), mi visszafordultunk, de a megszerzett elõny, és a viszonylagos néptelenség oda lett. Belekeveredtünk egy csoportba, aki már a látványtól meghaltak, majd miután az elsõ ötven méter megtették, összeestek. Négykézláb, fákon lendülve, kiköpött tüdõvel, de felküzdöttük magunkat Ágasvár csúcsára ( a lihegés mellet gyönyörû kilátás a hasznosi tározóra, Pásztóra és tovább, a párába burkolt vidékre). Levegõvétel után indultunk lefelé, a viszonylag szûk folyosón lehetséges lejutást nemcsak a széttaposott útvonal, a kilazult kövek, a felelõtlen módon lerohanó emberek, és a szembejövõ forgalom zavarta össze, hanem amitõl féltünk: a térdünk úgy döntött beindítja a védekezõ mechanizmust, roppant egyet, majd csendben elkezdett alattomosan fájni. Vége a gyors beérés álomképének! A turistaháznál vízvételezés (a család többi tagja mesélte, hogy mosdót kerestek nagy naivan, helyette a klasszikus szélöblítésest tudták volna alkalmazni. Nem kértek belõle.), majd lemenetel a Csörgõ-patakhoz, végül a Békás-tó mellet elhaladva leértünk Mátrakeresztesre. Az EP-on keksz, és frissítõ. Mivel a tömeg felért egy október 23-ai tüntetés méreteivel, pihenõ nélkül nekivágtunk a további útnak a Muzsla felé. Kényelmes széles út, elfogadható mértékû emelkedõ, de a fájó láb nem engedi a gyorsabb ütemet. Az Ólom-tetõn felfelé több alkalommal gyönyörû kilátás nyílt az eddig megtett útvonalra (egybefoglalva láttuk a Kékest, Galyát, Ágasvárt). Eszembe jutottak a Jack London filmek jelenetei, amikor a hágón keltek át hosszú sorban az aranyat keresõk, a Nyikom-nyeregbõl fölnézve ilyen látvány fogadott. Furcsa balettmozdulatokkal, de végül elértük a Muzslát.
Rövid pihenõt engedélyeztünk magunknak ( A többiek ekkor élték túl Ágasvárt, saját bevallás szerint jól haladnak a cél felé. A célban a találkozás után mesélték, hogy nekik sokkal jobban sikerült a terep legyõzése), és nekiindultunk az utolsó szakasznak. A keskeny ösvény a bozótosban nem igazán adott lehetõséget a gyors haladásra. Az udvariassági szabályok, még ha íratlanok is, úgy gondolom itt is érvényesek. Sajnos sokan nincsenek vele tisztában, hogy egy teljesítménytúra, mint a neve is mutatja, az önmagunknak felállított teljesítmény elérésérõl szól. Nem a flaszterról ide csöppent sétálókról, aki azon vannak felháborodva, ha egynél több ember utat kér a mellettük való elhaladás biztosítására. Nem folytatom, szerintem ezt a honlapot sem olvassák soha el...
Lekocogunk váltott tempóban a Harasztos-bércen, a Koncsúrokon, ahol mind a mögénk kerülõ Mátrabérc, mind a Cserhát szépen látszik. Erõnket ekkor már a holtponton túllépés adja, így nagyon rosszul érint a Kis-hársas utáni kõvel alaposan megszórt lejtõ a Diós-patakig. Egy gyors pancsolás a patakban, rövid emelkedõ, majd a szekérúton szép komótosan bekocogunk a faluba a présházak között (óriási sikert arat a Polgármesteri Hivatal Ivósok Klubjának táblája!), ahol már sok-sok pihenõ embert látunk. Majdnem sikerül túlfutni az iskolán, de egy gyors fékezés után lejelentkezünk, és megkapjuk emléklapunkat a kitûzõvel együtt. Kicsit több lett az idõnk a tervezettnél, de a túra egészének élménye kárpótolja ezt a kis hibát. Jó szervezés, majdnem tökéletes irányítás, szóval hiba semmi.
A bodza szörp a célban a szódával, nos ez nagyon jól esett. Azt gondolom másnak is, mert ebbõl volt a legtöbb üres flakon.
Pihizünk a napon a többiekkel. Sokan panaszkodnak a lábfájásra, az jutott eszünkbe, vajon nem-e az Orthoped Orvosok Országos Osztálya szponzorálta ezt az eseményt:)))
Csöng a telefon, a család jelentkezik végre, hogy már a szekérúton vannak. Felkocogok elébük, a lányom elsuhan mellettem azzal az "akkor is megcsinálom" arccal, amit mindig látok rajta, ha valami nehéz teljesítményt kell végrehajtania, bármirõl legyen is szó. Anyától elkérem a papírokat, megyek Viki után, és együtt futunk be a célba. 5 perccel a szintidõ lejárta elõtt. A lányok mosolyogva gratulálnak neki.

A nap jól sikerült, ismét sok élménnyel gazdagodva tértünk haza, az Alföldre.
 
 
krajoramaTúra éve: 20092009.04.26 08:00:32
megnéz krajorama összes beszámolója
Mátrabérc 56

Remek rendezés, jó idõ, sok induló volt a 2009-es Mátrabércen. Reggel 4-kor indultunk Budapestrõl és pontban hatkor meg is érkeztünk. Már akkor is kellemes idõ volt, de még magamon hagytam a kabátot. Míg én neveztem, a mezõny el is indult, majd hat óra öt perckor én is nekivágtam. Kicsit elõzgettem, elõzgettek. Egyik létránál az elõtte lehagyottak bepofátlankodtak a kialakult kis sorba, amit nem igazán értettem, mert utána megint elhagytuk õket. A másik létránál meg a Káli túrára osztogattak reklámot. 300m emelkedés után lassan felértünk a Gazos-kõre. Teljesen tiszta volt az idõ, integettem is Sirok felé, éppen akkor volt a várban Eszter.

A következõ emelkedõn már ledobtam a kabátot, simán beleizzadtam. Újabb 150m emelkedés Szederjes tetõre és innét már Paradsasvár latszott. Mindenhol ahol ki lehetett látni az erdõbõl, hihetetlen szép panoráma tárult elénk. Csakhamar Oroszlán várnál voltunk, amit rögtön be is támadtam, nem akartam a frissítõs sorba beállni. Egy pici pihenõvel meg is volt, 8-kor pecsételtem. Idáig minden rendben ment, de most jött a fekete leves, hirtelen eléheztem, meg kellett állni öt percre kajálni és pihenni. Kicsit szédültem is, egy pillanatra bevillant egy korábbi alkalom, amikor feladtam, de csakhamar rendbe jöttem és mentem tovább. Pihenõsebb rész jött Kékes lábáig.

Nagyon jól jött, hogy több helyen fa irányjelzõk voltak és ki volt írva a következõ elágazásig a távolság. Itt éppen 3.6km volt Kékesig. Bõven volt idõm, úgyhogy visszvettem a tempóbol és mostantól kezdve többet figyeltem hátra mint elõre, hogy kitérjek a gyorsabbak elõl. Itt még volt szusz az embereken, meg is köszönték, de ez egyre ritkább lett, ahogy haladtunk elõre. 10-kor fenn is voltam a csúcson, ahol Eszter már várt és új vizet, meg kis kólát kaptam. Kicsit szél volt, és amíg pihentem, kezdtem nagyon fázni. Mikor újra nekivágtam, már annyira vacogott a fogam, hogy attól féltem, leharapom a fogszabályzót. Ijesztõ lehettem, ahogy nyitott szájjal vacogtam.

Lerongyoltunk Kékesrõl, majd a lendület simán felvitt Csór hegyre. Ezután jött a "mozgó" pont. Kempingszékben napfürdõzõ pontõrök sok mindennek látszottak, csak nem mozgónak. Elsõre azt hittem, hogy nem kaptam pecsétet, kértem újat. Kicsit hülyének néztek, de kaptam. Utána jöttem rá, hogy megint gázban vagyok, most éppen a pulcsi miatt kezdek napszúrást kapni, és ott volt az elsõ pecsét is. Pólóra vetkõztem, frissítettem és mentem tovább. Ezután megint jól bírtam Galyatetõig, közben jó sok szörpöt betolva a frissítõ ponton. Továbbra is nagyon jó helyen van a szörpös pont.

12:25-kor pecsételtem Galyatetõn, miután vetem egy kólát. Kékes óta tartottam a fél órás elõnyömet a kalauzidõhöz képest. Mátraszentlászlón teáztam és megint frissítettem, aztán 13:23-kor megvolt a Vörös-kõ kilátó. Itt volt egy eltévedési lehetõség, mert egy hármas elágazásban frappáns módon nem volt semmi tábla, jelzés, akármi. Korábbról tudtam, hogy merre kell menni, de volt aki térképet böngészte. (A bal oldali ág a nyerõ a temetõ kerítése mellett. A középsõ is ugyanoda visz, csak van benne emelkedõ. A jobb oldali nem nyert.) Ágasvár csúcs alatt megint pihentem, majd frissen fiatalosan felsétáltam - 14:16, ami egy óra elõny. A következõ boka és térdszaggató lejtõ vissza is vetett 40 percre. Közben kicsit szörnyülködtem, hogy két kismama a hátán apró babával próbál lejutni. Segítettek nekik, de azért kicsit félelmetes volt. A hegy aljában nem álltam meg frissíteni, arra számítottam, hogy majd Mátrakeresztes szélén a kútból veszek vizet. Sajnos lezárták, pedig forrásvizet adott :(

15:00, pecsét Mátrakeresztesen, sok szörp, kis kaja meg fél üveg kóla benyomása után betámadtam a Muzslát. Nem tudom miért, talán a kóla miatt, amit egyébként nem iszok, teljesen folyamatosan haladtam és 16:21-kor pecsételtem is az utolsó ponton. Közben páran jöttek visszafelé a Muzsla betett pár embernek. Két és fél órám volt a lejtmenetre, de megint eléheztem és a lábam is fájt már egy kicsit. Lassan araszoltam lefelé, majd amikor éppen megláttam Szurdokpüspökit, kifakadt egy jó nagy vízhólyagom - nem élveztem túlzottan. Közben összefutottam egy kolégámmal, neki sajnos a térde készült ki, mint nekem egyszer, együtt pihiztünk a Diós pataknál. Megmostam az arcom, nyakam, aztán szinte vágtáztam a faluba és a célba. A vége pont 12 óra lett, már várt a sör és lángos.

Egy rossz szavam se lehet a rendezésre, sok szép helyre, kilátópontba eljutottunk és a frissítés is elég volt.

Egy kis személyes dolog: ezzel 3:2 a javamra, 2002, 2003-ban végigmentem már, aztan 2004, 2005 nem sikerült, majd kihagytam sokat. Tavaly a rossz idõ és felkészületlenség miatt nem jöttem. Azt hiszem a magamfajta lassú teljesítõknek az a titok nyitja, hogy ha elfáradunk, akkor mindenféle szégyenérzet nélkül le kell ülni pihenni és tápolni. 2004-ben nagyon rossz idõ volt, meg ott volt az a baleset is, már a Kékesen feladtam. 2005-ben revansot akartam venni és nem törõdtem semmivel, mentem mint a gép. Galyatetõn meg is bosszulta magát a sietség, hanyatt kellett feküdjek és a hátizsákomra rakni a lábam, mert majdnem elájultam. Akkor ott adtam fel. A hátizsákról: minden feleslegeset kihagytam most, nem volt benne fényképezõgép, térkép, elemlámpa, miegymás. Végül gratulálok a teljesítõknek, aki meg feladni kényszerült, azokat biztatom, hogy próbálják meg újra, megéri!


bye, krajo
 
 
 Túra éve: 2008
Cam MogóTúra éve: 20082008.04.29 15:05:13
megnéz Cam Mogó összes beszámolója
Hosszú péntek esti autózás után végre Sirokra érünk. Kiszállás a kocsiból, de hoppá, hol a hálózsákom? Otthon maradt, elfelejtettem betenni. Sebaj, a tornateremben még fûtés is van, a padló ugyan kemény, de majd csak reggel lesz. Egyik utitársam, Andris hozott egy üveg vörösbort, azt elkortyolgatjuk a hátralevõ negyedórában, lámpaoltásig.

Reggel váltok egy pár szót DJ Rushboy sporttárssal, futni fog, sok sikert kívánok neki. A rajt felé haladva kíváncsian kémleljük az eget. A Mátra gerince felhõben - odafent már esik. Az út szélén megpillantom Zsotyeket, tavaly nyár óta nem láttam, kezet fogunk. Õ ma depózni fog. Aztán indulás - várok egy pár percet, amíg a nagy tömeg elhalad, és nekivágok.

Körbe mindenütt fehérben pompáznak a virágzó kökénybokrok. Nincs még nagy sár, bárcsak így maradna! Aztán, ahogy kacskaringózva emelkedik az ösvény, bele-belemegyünk a ködbe. A Gazos-kõrõl csak a nagy semmit látni kilátás helyett. Sebaj, elképzelem. Ismerõsökkel találkozom - Kékdroid és Kerek Repkény lépegetnek mögöttem - elõttem, késõbb pedig Nagyondinnyével és Vargabetûvel futok össze. Ekkor már szitál az esõ. A létráknál torlódás, de mindenki türelmes. A Jagos elõtt aztán rákezd az esõ rendesen, amihez hamarosan erõs szél is társul. Ködbõl ki, ködbe be. A sár egyre nagyobb, de még járható. Oroszlánvár tetején Cserlaci dobozos sörrel kínál "Kell az energia!" felkiáltással. Sehol nem állok meg pihenni, mert tudom, hogy az idõ szorít. A Markazi-kapunál valamelyest kitisztul az idõ, rá lehet látni a tóra, az erõmûre, és a felfelé kanyargó aszfaltútra. A Disznó-kõ felé haladva egyre több helyen okoz gondot a talponmaradás a hegyoldalban futó keskeny ösvényen. Esik az esõ mostmár kitartóan. Különbözö stratégiák figyelhetõk meg: van aki az esõkabátján kívül még a zsákját is beöltözteti, van aki egy szál pólóra vetkõzik (brrrr....) Saskõ tájékán jó kis szél kerekedik, veri az esõt az arcunkba. De nyomjuk, rendületlenül, már itt van az Erzsébet-kereszt, a Gabi halála kék keresztje, már csak egy kis kapaszkodó… és fönt vagyunk a Kékesen.

Négy és fél óra az elsõ 20 km-re, nem túl bíztató idõ, de még sikerülhet. Megiszom a pohár meleg levest, jólesik. Benézek az étterembe, a gõzölgõ emberek közt felfedezem Álmost és Petamit. Levetem a pulóverem, facsarni lehet belõle a vizet. Egy csöppet leülök, iszom egy sört (persze jó hideget...), ám annyira vacogok, hogy Andrissal rögvest útrakelünk. Vagy tíz perc kell hozzá, hogy elmúljon a remegés és fogvacogás. Bemelegszünk, és én élvezem, hogy végre elállt az esõ. A sárgán leereszkedni igencsak kalandos ilyen terepviszonyok mellett, azon csodálkozom, hogy kirándulók is vannak szép számmal, méghozzá kisgyerekekkel. A Mátra-nyeregben valóságos élmény aszfalton megtenni párszáz métert, majd ismét mászás következik: irány a Csór-hegy.

Innentõl kezdve egész kellemes kilométerek következnek. Az idõ annyira kitisztul. hogy még Parádsasvárra is rá lehet látni. Galyatetõ elõtt persze megint nagy a sár, de semmi ahhoz képest, ami onnan Piszkéstetõig fogad. Mátraszentlászlón nagyon finom teát iszunk, köszönet érte! Kezd egyre jobban kitisztulni az idõ, és ez reménnyel tölt el. Ha a sár nem is szárad föl hirtelen, legalább a nyakunkba nem kapunk.

Hát nem így lett... Ágasváron még csodaszép kilátásban gyönyörködhettem. A Mátra oldalában megbúvó falvak, a Cserhát hegyei.. De mire Mátrakeresztesre leérek, ismét rendesen beborul. Távoli mennydörgés hallatszik, ami egyre közeledik, miközben a Muzslára kapaszkodom. A Nyikom-nyereg tájékán elered a jó kis jégesõ. Innentõl kezdve nem sok jelentõsége van az ember ruházatának, viszont nem lehet eléggé figyelni, hogy vajon mit rejt a következõ lépés a latyakban. A zivatar szerencsére elvonul, mostmár aztán heppi – gondolom, miközben a távolodó villámlást nézegetem. Ám amint a Múzsla tetejére érek, már jön is a következõ égi áldás. A csúcson Joeyline mesterrel futok össze, egyidõben pecsételtetünk, de nekem igen szûkös az idõm (1 és negyed órám maradt), ezért nemigen tudok rá figyelni, amiért utólag is elnézést kérek tõle. Próbálok futni lefelé, mint máskor, de ez csak ideig-óráig sikerül. És még egy hupli! Egyik Koncsúr. És még egy hupli! Másik Koncsúr. Mire a falut megpillantom, eláll az esõ.

Viszont ott maradt a nyoma! És persze minél lejjebb ereszkedem, annál jobban ott maradt. A Diós-patakhoz lefelé menet aztán érdekes jelenetek játszódnak le. Változatos esések, piruettek, csúszások. A növényzetbe sem nagyon tanácsos kapaszkodni, ezt a harmadik tövises ágba markolás után megtanultam. Hiábavaló az óvatosság, egy helyen kiszalad alólam minden, és vagy tíz métert csúszok az agyagos dagonyában. Mivel a vádlim begörcsölt, nem tudok felállni, hát ûcsörgök egy kicsit a sárban. Az aggódó arrahaladókat biztosítom, hogy semmi bajom, meditálok. A patak egyébként nincs megáradva, viszont igazi kihívást jelent feljutni a túloldalán a szekérútig... Végre sikerül. De mennyi idõ elment... most van 19 óra. Az agyagos úton csúszkálva haladgatok a faluig, ahol végre szilárd talajt érzek a lábam alatt.

Cél... Az iskolában mindenütt fóliával letakart falak, elõvigyázatosságból. Érthetõ is, hiszen vaddisznó kinézetû egyének érkeznek, friss sárral bekenve. Átadom az itineremet, kisvártatva már hallom is a nevemet. Gratuláció, kézfogás, oklevél - de persze kitûzõ nem jár, hiszen 21 perccel kifutottam a szintidõbõl. Azért nem vagyok elkeseredve, örülök, hogy végigmentem, és nem törött el kezem-lábam-semmim. Andrisnak sikerült teljesíteni idõn belül.

Minden elismerésem a rendezõknek a gördülékeny lebonyolításért, a pontõröknek a kitartásért és a jó szóért, amit több helyen is kaptunk. Nekem nagy küzdelem volt ez a Mátrabérc, de gyönyörû pillanatokat is nyújtott.
 
 
LúdtalpTúra éve: 20082008.04.25 13:39:10
megnéz Lúdtalp összes beszámolója
Az elsõ 10 killer gáz. Pulzus az egekben, tempó ehhez képest átlagos. Dõl rólam az izzadság, és a vizes párás szemüvegen át az orromig sem látok. A lábaimban nincs erõ, szét vagyok esve. Kemény lesz. Oroszlánvár 1:23. Pont mint tavaly. Úgy érzem drága lesz, a napi formámhoz aránytalanul erõs kezdés. Lefelé még csak-csak gurulok, de ha emelkedni kezd, kész vagyok. Valahogy túlélek a Markazi-kapuig. Beállok darálós kocogásra 166-169 közé. Megy. Kezdek rendezõdni. "Pihenek". Újra és újra látótérbe hozzuk akibacsival B. Andiék csapatát, de nem törjük magunkat, túl jól mennek. Kékes: 2:31, 2 perccel gyorsabb mint tavaly. Kicsit javult a helyzetem, de a szétázott cuccokban fázom, a kezeim jégcsapok. Édesapám depóz a síházban: felsõcsere, banán, zsákcsere, indulás. akibacsi sapkát szerez, lefelé bevárom, hogy felfejlõdjön, aztán zuhanás. Jól megyünk, nekem sokat segít a bot, Õ anélkül is tartja a lépést. Bemondja a pulzusát: 188. Enyém: 164. Ez gáz. Szinte nem is szokott különbség lenni köztünk. Mindegy, ez van. Megyünk. A Mátra-nyereg felé megfognak a cseppnyi huplik, de a gurulós részek mennek. A Csór-hegyi kaptató nagyon csúszik, keményen dolgozok karral is. Jó, hogy itt vannak a botok. A kék keresztet szeretem. Haladunk is rajta. Felfelé is sokat futunk már. Rudolf-tanyánál Ákos még lát elillanni, de hosszabbat idõz, elhagyom. Döcögök felfelé. Meglátom JB-t, aminek megörülök, ezek szerint tényleg sikerült valamelyest felpörögni. Galyatetõig fel is zárkózom rá. Itt hátrányba kerülök öltözködés miatt: polarpulcsit veszek fel, mert esõdzsekit elfelejtettem berakni, pedig szakad az esõ és piszkosul fúj a szél. Vöröskõ felé igyekszem tolni, de inkább csak "engedem" a lábaimat. Nem jön az erõ a virgácsokba. Egész nap valahogy puding a futómûvem. A "Bérc" szakaszon befogom Nosza Gábor barátomat, innentõl sokáig együtt megyünk, bár nehéz tartanom. Leszakadok, utolérem. Ezt ismételgetem. Közben a sokadik gélt és csokit tömöm a fejembe, hátha célba jutnak. Úgy tûnik JB tempót válthatott, mert sehogy sem bírom befogni. Így gondolkozom, amikor egyszercsak háturól megjelenik. Lassan kiderül a helycsere magyarázata: Õ teázott a sípályánál, én nem, ott kerültem el. Jön Ágasvár. Nehéz. Küzdök rajta, úgy érzem nem fogom tudni tartani a lépést két társammal. Fenn pecsét, aztán ereszkedünk. Nem gyorsan, de folyamatosan. Gábor kissé lemarad, de a háznál megint felér ránk. A piros kereszten elõreállok és engedem neki. Csak JB marad mögöttem. Ketten együtt érünk be a faluba, ahol ákibácsi száll ki zsotyek autójából. Szó szerint "Kiszállt". Jó döntés, nem gyógyult még ki teljesen a csütörtöki Torok Gyulából. Nekem gyors táskacsere, aztán nyomás tovább. JB alig mögöttem indul. 5:14, az idõnk, 5 perc elõny a tavalyihoz. Elég kell legyen, gondolom, de akkor még nem sejtem mennyire kemény lesz a Muzsla. Sok helyütt nagyon puha a talaj, csúszik, s én sem vagyok már százas. Eszem, iszom, próbálom tolni, de érzem, túl sokat kivett ez a nehéz nap. A Muzsla tetejét 6:09-cel hagyom el. Megtartottam az öt perc elõnyt, de nem érzem azt a tüzet mint tavaly. Gurulok, néhol fürgén is, de tolni már alig tudom. Biccentek a tavalyi lefejelõs fának, miközben futok tovább. Alig látok a szemüvegemen, muszály megtörölnöm, közben csekkolom a pulzust, amikor egy éles ág hasít végig a szemem felett, s szinte abban a pillanatban érzem a kicsorduló vér melegségét az arcomon. A szemüvegem lencséje is piroslik a friss vértõl, de már nem állok neki takarítani. Majd lenn. A patak völgyébõl nagyon nehezen vergõdök ki. Nincs erõm rögtön futni. Az út nagyon brutál. Cuppog, csúszik, ragad. Egyszerûen nem lehet elõrejutni. Pulzusom újra fenn. Próbálok haladni. Beérek egy sporit, majd együtt kocogunk be az iskolába. Elfáradtam. Idõ: 6:52
 
 
trolipotloTúra éve: 20082008.04.22 20:55:02
megnéz trolipotlo összes beszámolója
Mátrabérc 2008.

Az ember életében nagy szükség van úgynevezett fix pontokra, amikor mindig ugyanazt csinálja: ilyen például a Karácsony, amikor a család összegyûlik a világ minden tájáról, akárki akárhol van.

Az én életemben van még egy fix pont: a Mátrabérc. (Valószínûleg hiúságból, ugyanis az elsõt 1996-ban nem sikerült végigcsinálni, aztán a sors úgy hozta, hogy a szellemi vonal (egyetem) mellé a fizikaira is volt idõ, így a rákövetkezõ évben 10:15-tel debütáltam a teljesítõk listáján. Azóta próbálok 10 alá kerülni, egyre kevesebb sikerrel.)

Idén Stuttgartból kellett hazakecmeregni, elõször úgy volt, hogy repülõvel, aztán mégis az autókázás mellett kellett döntenem. Reggel fél 7-re Pesten voltam (3x20 perc kocsiban alvás után), otthoni egyéb ügyek intézése után tudtam aludni még egy órát, majd 8-kor folytattam a siroki tornateremben.

(Már megszoktam, hogy soha nem tudok "normálisan" megérkezni: 2006-ban csak a szombat reggeli pesti buszt értem el, mert a repülõnek sajnos nem volt csatlakozása Sirokra, tavaly pedig péntek délben akartam enni egy kis tepertõt, mielõtt vonatra ülök. A tepertõ ellenben úgy gondolta, hogy inkább menjek fogorvoshoz, miután a bõrkéjén kettétörik a szemfogam. Viszont azon a szombaton nekem volt a legfehérebb mosolyom. :)

Szombaton 4-kor kelés, szokásos ceremónia: vastagon bekrémezni a hajlatokat... basszus, nem boxert hoztam, belsõ comb szép piros lesz estére. De legalább van vastag zokni (néha az is elfelejtõdik), garbó pulcsi, bõséges kajálás, üccsi bekészít. Rajthoz kibuszoz, nevez, rajtol, esõ - kb. azonos idõközökkel. Már megfordult a fejemben, hogy ez nem fog így menni, az esõ eddig mindig gyõzött, de nekem mindenképp kell az a póló. Stratégia: inkább sokszor kicsit lépni és legyen meg a kellõ hûtés (szaunában sem bírom tovább 3 percnél). Pulcsi eltesz, kicsit megijedek, hogy a következõ fél évben naponta járok majd dialízisre, míg találnak kompatibilis vesedonort. Még annak a kutyának is volt hátvédõje. Az elöl futók mér döntik a fákat az útra? Még jó, hogy nem hoztam a fényképezõt. Oroszlánvár 8:00.

Már régóta tervezem, hogy az egyik Mátrabércet öltönyben és nyakkendõben nyomom le (makkos cipõt azért nem veszek), biztosan feldobná a többi túrázó kedvét is, fõleg ilyen esõs idõben. Anno még lehetett cangával is nyomni, meg emlékszem egy szarvasos fejfedõs fickóra a kilencvenes évekbõl - ezek adták az alaphanulato(ma)t. Most nem tudom, egyáltalán hol is vagyok a többiekhez képest, mert a nagy köd mindenkit elnyelt, vagy engemet a többiek elõl. "Ez is a kormány miatt van!" A gerincen meg is van az elsõ leszúrt rittberger, vizes kõre ne lépj! Szóba elegyedek egy "elsõ-áldozó" túratárssal, mondom neki, hogy király a demo-verzió, ugye. Kicsit bizonytalanul hümmög. Vhol számítottam rá, hiszen 13. alkalom, bár úgy teszek, mint aki nem babonás. Ágasváron mekkora koripálya lesz, medve anyám! Kékes 9:55

Kötelezõ telefonok letudva, meg hogy csökkentsem a különbséget a testhõmérséklet és a lefagyott végtagoké között, egy hideg sört azért legurítok. Jobb térd OK (mindig szétmegy a végére), de merre kell menni? Gondolom, mindenkinek ismerõsek a "felkészült túrázó", "zseblámpa", "térkép" semmitmondó szavak: elõttem mindig lesz valaki, majd megyek utána. A GPS-ben Andrea (vagy Moha-bá) úgyis azt mondaná, hogy "Menj... tovább... 36... kilométert", ráadásul nem is vízálló. Irány a lejtõ. Vajon évente hány centivel csökken a túra miatt a Kékes magassága? Csór-hegy 11:15

Elállt az esõ, kezd rendetlenkedni a jobb keresztszalag. 3 éve egy ismerõs a boroskólát ajánlotta, csodát tett, de kezdem azt hinni, hogy ugyanúgy mûködik, mint a többi fájdalomcsillapító: a tudat, hogy beveszed, hat. Sajnos én már hozzászoktam a tudathoz. Jönnek szembe is túrázók... eltévedtem?... tiszta cipõben... akkor mégsem. Valaki rámszól egy lesrõl. A mozgó ellenõrzõpont.

Vaddisznó leszek a következõ életemben. Galyatetõ felé úgy néz ki az út, mint a pék asztala, csak kicsit fosabb állagú a tészta. Inkább kolbásztöltést idéz. Egy elágazódásnál elbizonytalanodom, késõbb egy túratárs kérdez rá a helyes irányra - a parkoló elõtt kb. 20 méterrel. (Egyszer voltam másik túrán, a Pásztó 50-en, de ott sikerült lemenni a térképrõl negyedmagammal. Az egyik nagyokos majd "felmegyek a hegyre és körülnézek" - azóta se láttam. Inkább követtük a völgy élét, úgy biztosan nem megyünk körbe, majd egy településre értünk, onnan meg busszal a célba. "Ti meg hol voltatok?" fogadott a kérdés. Válasz: "Jártatok már Gyöngyöspatán?" :) Jöhet a boroskóla. Ja, hogy van forralt bor? Akkor az is. El is csapom a gyomromat. Galyatetõ 12:27

A XXI. században illik realtime renderelni az esõ-köd-villám effekteket, a nagy videokártyagyártók nem gyõzik egymást alázni a minél valósághûbb megjelenítésben. Mér pont a Mátrabérc maradna le a fejlõdésben? Bátortalanul kérdezek meg egy szürkeszamarat, hogy milyen jelzést kell követni, aztán el is tûnik. "K- a Csillagvizsgálóig", utána B+ merre? Mellém csapódik egy fiatal srác. "Rendõr leszek, haha." El se kezdte, de már szégyelli??? Eltûnik õ is, én meg egyedül maradok a rittbergereimmel a sáros lejtõn. Azért sem iszom teát. Vöröskõ 13:15

Végre napsütés, de hol vannak a túrázók? Ennyire elõrementek volna? Egy fickó kérdezi: "Te hanyadszor indulsz?" "13x" "Akkor Te biztosan tudod, merre kell menni?" "Nem biztos." A jobb keresztszalag elérte az egészségügyi határértéket. Bokafogás segít. Nem tudok gyorsabban menni. Ágasvár 14:37

Benyomtam az uccsó üccsit, már csak a vörös bika van, de csak vész esetére. Ejtõernyõvel lehet indulni? 5 perc alatt lennt lennék Keresztesen. Megint jönnek szembõl, egyikük mondja, hogy nem érti, mi ez a rengeteg mocskos ember. "Mennyi van még a célig?" "Innen (P+) még 20 perc Mátrakeresztes, a Múzsla jó másfél óra, aztán még max. másfél... ebbõl cipõkanál lesz." Juhé, korizunk! "Balesetveszély", fehér pólóval megjelölve az alternatív út. Itt se lennék fa. A falu elõtt egy anyuka telefonál, hogy meg kellett várnia valakit és hogy "volt olyan idióta, aki egy szál pólóban ment az esõben". Ja, el is felejtettem, hogy izzadok a puliban, kösz. Mátrakeresztes 15:27

Na, most mi legyen? A Múzslát másfél órára saccoltam, de eddig csak bokasúly nélkül indultam. Eccer élünk. Elõttem egy fickó liheg, olyat krákog, hogy a keselyûk felkapják a fejüket Zimbabwéban. Közben káromkodik. Inkább a lábakat kéne mozgatni. Esik. Villámlik. Ja, hogy ez jég. Hóban is voltam már itt. Mindjárt elhullok, kéne elemet cserélni. '97-ben egy elég depis csávóval mentem ezen a szakaszon. "Ezen a helyen téptem a szerelmemnek virágot. És most, x év után elhagyott..." Meg volt egy apuka a gyerekével, a kiccsávó épp mutatta faternak, hogy milyen ügyesen megy a pocsolya szélén. "Apu, ezt nézd" - placcs, sírás. Sosem volt ilyen rossz. Aztán a szokásos: amikor azt hiszed, hogy a Múzsla jön, na akkor még 5 domb. 1-2-3-4 megvan, fickó oktatja a másikat: "Látod azt ott? Az a Múzsla." Nem mondtam, hogy majd az után. Kivagyok 17:08

Nem telefonálok, mert azzal is csak az idõ megy. Viszont van még egy doboz csokis kekszem, redbullal életet ment. Elõttem egy idõsebb hölgy megy kb. olyan ruhában, mint amiben a templomba járnak, kockás esernyõvel. Volt egy magyar film, amiben a nöci magassarkúban ment túrázni, rögtön bevillant. Keresztszalag nagyon ott van, csak maradna még egy kicsit. Másfél óra elég lesz... elég lesz... elég lesz. Egy fickó elõttem telefonál "...te, figyelj, egy jó óra múlva ott vagyok. Egyébként 15 perc múlva be kéne érnem." Csak ne tartson fel. És ne csússzak el. MEGCSINÁLOM SEGGES NÉLKÜL. Diós pataknál csini kiscsaj páros lábemeléses gyakorlatát 2x mutatja be, hogy az is láthassa, aki az elsõrõl lemaradt. Én is csinálok egy olyan figurát, hogy David Elsewhere szégyenében lemondta az idei fellépéseit. Az utosó 2km-en eszembe jut, hogy megveszem ezt a helyet és ültetek rizst, tutira megtérül. Egyébként ki jár ki pl. vásárolni abból a szurdokpüspöki házból, ahol még agyag az út? Odaszólok egy bámészkodónak: "Jövõre ide kérünk betont. Köszönjük." "Ez a magyar aszfalt." A pecsétek elfolytak. Cél 18:47

"Milyen póló kell? M, L vagy XL?"
"L"
<5 perc múlva> "Van M és XL" :)))

A kutya mér nem kap oklevelet? MI(ajók..f..)ÉRT NINCS ZUHANYZÓ? Jövõre TÉNYLEG edzeni fogok a túrára. Vasárnap meg még vissza kell vezetni Stuttgartba. Persze ohne cipõ. Így is köcsög kuplung, kedves tempomat. De sikerül. Segges nélkül.
 
 
kekdroidTúra éve: 20082008.04.22 20:33:06
megnéz kekdroid összes beszámolója
Mátrabérc (eleje) 2008

Hétközben nézegetem a Mátra térképet, mintegy kikapcsolódásképp: ide majd fel kell menni, itt majd kapaszkodni kell, amott lesz egy meredek lejtõ, hú, itt mi is van? - ja, tudom már, itt megy a Téli Mátra is, csak szembõl, emitt meg ugyanúgy... szóval, legalább fejben készülök a Bércre. Szombat reggel pedig egész hamar ott vagyunk a rajtban, éppen látjuk a tömeget elindulni, ahogy Kerek repkénnyel és sétáLós bácsival igyekszünk a vasúti megállóhoz. Közben összefutunk Zsotyekkel, valamint Gudlukinggal is, nevezünk, majd ketten szépen elindulunk Repkénnyel. Kicsit hûvös van, párás a levegõ. Bekanyarodunk az erdõ felé, irány az elsõ emelkedõ, szerencsére nincs nagy sár, lehet haladni, így is teszünk, kilépünk, ahogy lehet. A terv a 12 óra környéki érkezés Szurdokpüspökire, még örülünk is annak, hogy nincs valami nagy meleg, legalább kevésbé izzadunk és az út sem poros.

Kapaszkodunk fölfelé, irány a Gazos-kõ, az elsõ konkrét kilátópont a túrán, most ellátunk egészen 10, talán 15 méterre is. Tavaly itt a Magas-Tátrában lehetett gyönyörködni, ködben sem csúnya, egész más a hangulata. Itt fényképezek útközben elõször, összehasonlítás végett. Megyünk tovább, egy kanyarban ismerõs túratárs vár meg minket, Cam Mogó, együtt haladunk egy ideig, közben elkezd szitálni valami kis esõ. Legyintek, "nem kell még a kabát, mert az emelkedõn csak beleizzadnék", ez az elsõ hiba a mai nap során. Átmászunk pár kerítésen, Cam Mogót elhagyjuk egy idõre (hogy utána a Cserepes-tetõ emelkedõjén vissza is elõzzön). Irány a Jóidõ-nyak, kerítés mentén talpalunk a sárban, itt sokan elõznek, azért tartunk egy egyenletes tempót. A Szederjes-tetõre felfelé meg-megállunk párszor, lefelé pedig megállapítjuk, hogy sokkal kényelmesebb sárban, mint porban menni itt. Valahol errefelé találkozunk elõször Suvlajjal, vele is együtt haladunk egy ideig.

A Domoszlói-kapu felé közeledve egyre zordabbá válik az idõ, a nyílt részeken erõs szél fúj, az esõ pedig váltakozó intenzitással jelenik meg, hol szelíden, már-már barátságosan csöpög, hol egyszerûen zuhog. Oroszlánvár tömbje pedig felhõbe burkolózik, így még nem láttam, fél percre meg is állok fényképezni, Kerek repkény közben elkezd kocogni lefelé. Utánaeredek és amire leérünk, pont összefutunk Nagyondinnye sporttárssal, sorbaállunk a frissítõponton egy-egy bögre vízért. Ezt az igen hangulatos kis pillanatot választja az esõ, hogy komolyra forduljon, elkezdünk kapaszkodni felfelé, hogy addig se foglalkozzunk vele. Fönt az ellenõrzõhelyen megvan a szokásos kihelyezett toll, idõt írni, jó vastagon fog a tinta az elázott itinerre. Megbeszéljük, hogy itt nem állunk meg, mert akkor csak elkezdenénk fázni, inkább megyünk tovább. A kabátot - hülye módon - még mindig nem veszem fel, tekintve, hogy emelkedõn úgyis satöbbi. Repkény mindenesetre felveszi a polárját. Helyesen.

Azt gondolom, hogy az Oroszlánvár inkább amolyan beijesztés, a távolról látszó nyílt, meredek emelkedõjével, a rákövetkezõ két hegy (a Cserepes-tetõ és a Nagy-Szár-hegy) nehezebb. Az elsõ emelkedõn, miután az esõ csak nem akar szûnni - hol vannak azok a kedves kis tavaszi záporok...? - felveszem a kabátot, valamint Kerek repkény kérésére megállunk egy pohár pezsgõtablettás vízre. Közben elhalad mellettünk a fél mezõny, legalábbis azok, akik eddig nem értek utol, köztük Vajonmerre, majd a Julianus céljában megismert K. Robi. Ahogy elfogy a víz, indulunk is tovább, de a lelkesedésem kezd egyre csökkenni. Sõt. Amikor a Nagy-Szár-hegyen az arcunkba kapjuk a jeges esõt a széllel, én pendítem meg Repkénynek a lehetõséget, hogy nem sok kedvem lesz továbbmenni Kékestetõrõl, legalábbis gyalog. A kilátás viszont elképesztõ, a visontai erõmû körvonalai szürreális szürke tömbként dobják felénk a civilizáció jelenlétét, az erdõk fölött párafoltok gomolyognak. Indulunk, szerencsére az erdõben kisebb a szél és az esõ is mérséklõdik.

Repkény verset szaval és még énekel is, visszajön az életkedvem, megbeszéljük, hogy ha az elõírt kalauzidõre (4:25) fent vagyunk Kékesen, akkor akárhogy is, de végigmegyünk. (Most veszem észre, hogy ez a régi kalauzidõ, az idei itinerben többet hagynak Kékesre.) Tehát fellelkesülten trappolunk a Markazi-kapu felé, lopva ránézek az órára, hogy lássam, a tervünk véghezvitelére egész sok esélyünk van. Aztán a Sas-kõre vezetõ emelkedõn Kerek repkény kezd elbizonytalanodni, de legalábbis erõs fáziskéséssel válaszol a mondókámra. :-) Kicsit csöpög az esõ, amit igazán akkor érzünk meg, amikor kiérünk a gerincre. Itt ez az imént még csak csöpögõ esõ nagy sebességgel süvítõ széllel párosul és az eddig csak fel-felsejlõ gondolat a kiszállásról elhatározássá növi ki magát. A Sas-kõ kilátójára nem is kapaszkodunk ki, leszegett fejjel caplatunk fel a Sötét-lápa-nyeregbe. Itt beszéljük meg, hogy ha elállna teljesen az esõ, kisütne a nap és hipp-hopp felszáradna a sár, na, akkor továbbmennénk.

Kékesre már úgy indulunk el, hogy ott számunkra véget ér a túra, és bár nem adtam fel tt-t a 2004-es Börzsöny Éjszakai óta, most egyáltalán nem bánt a gondolat. Egyszerûen se kedvem, se motivációm nincs még 7-8-9 órán át szívatni magamat a sárban, esõben. Utolér egy sporttárs, elõreengednénk, mondjuk, hogy mi csak Kékesig megyünk, õ visszakérdez: "szerintetek én meddig?" Kicsit késõbb utolér Beugró lány és társa, Beugró lány is bejelenti szándékát a feladásra, bõven 4 órán belül van, de neki sincs kedve továbbmenni. Az ellenõrzõponton szólunk, hogy kiszállunk, az igen kedves pontõrök kicsit mintha búsan vennék tudomásul ezt. Kint még összefutunk Suvlajjal, kínálgatjuk mindenfélével, õ továbbmegy, minden tiszteletem Neki és Mindenkinek, aki hasonlóan döntött. Megcélozzuk a Tetõ éttermet, bent Wehner Géza és Siményi Miki pihen a továbbindulás elõtt, pár asztallal odébb Vasssalmos és Petami üldögél, elõbbi enyhén lila szájjal, utóbbi pedig enyhén véres pólóval.

Veszünk egy-egy teát, némi sültkrumplit, az étterem telt házzal van, megérkezik egy népesebb TTB-s csapat, Lutak, -Aleszka-, Sancimanó. Sir Dannel nem találkozunk, de mondják, hogy továbbment. Közben igyekszem elérni az otthoniakat, nagy sokára Édesapám veszi fel a telefont, segélyt kérek fuvar vagy legalább egy menetrendkivonat formájában, egy óra múlvára ígéri magát. Üldögélünk, közben bekukkant Melák is, õ továbbmegy, valamit megérkezik Pít, õ a mentésben vesz részt. :-) Az egy óra még el sem telik, amikor csörög a telefon, elköszönünk a többiektõl, kint futunk a ködben a parkolóba, de Édesapám a szanatóriumot találta meg elsõre, telefonon navigálom vissza. :-) Ahogy melegedünk a hátsó ülésen és suhanunk a Mátra szerpentinútjain, arra gondolok, hogy akik most kint vannak és dacolnak az elemekkel, azok az igazi hõsök. Gratulálok minden indulónak, végigmenõnek és feladónak és nagyon köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, valamint mindenkinek, akivel találkoztam!

-Kékdroid-
 
 
janusTúra éve: 20082008.04.22 19:57:58
megnéz janus összes beszámolója
Sziasztok!

Csak röviden és tömören szeretném elmondani az élményeimet. Egészen március közepéig nem is tudtam arról, hogy létezik Mátrabérc túra, de hirtelen megvilágosodtam. A világosodáshoz nagy szükségem volt a kollégámra, aki fogadott velem, hogy nem tudom 9 órán belül megcsinálni a túrát. Mivel "komoly" volt a tét (egy láda sör) ezért nem lehetett nem belevágnom. Akkor még nem is sejtettem mi minden vár reám! :-)

Fél hétre érkeztünk meg, az adminisztráció még igénybe vett 10 percet majd hajrá esetleg hurrá kiáltásokkal elõre. Nem tudtam, hogy hibáztunk, mivel addigra az út teljesen tömött lett, komoly, beállt forgalommal. Persze próbáltam futni, de a sor és a sár miatt néha úgy éreztem, mintha valamelyik sportcentrum futógépét nyüstölném, mivel a lábam pörgött ezerrel, de nem haladtam sehová. :-) Majd megérkezett a várva-várt esõ! :-))) A Kékesig ronggyá áztam, megfagytam és társai, de ott a biztonság kedvéért kentem magamra egy kis hûsítõ krémet. :-))) Nehogy már görcsöt kapjak! :-) A Kékesrõl lefelé jövet sikerült egy 9,9 pontos szaltó fél csavarral mozdulatsort bemutatnom osztatlan örömére az igen jól szórakozó túrázóknak. Hiába, próbáltam súlyt fektetni társaim szórakoztatására is. Utána bõvítettem a repertoárt, mert egyszerûen szétszaggattam a gatyámat. Annyira, hogy meg kellett válnom tõle, így a hátizsákom nehezebb lett kb. 4 kilóval én meg egészen pofásan mutattam rövid gatyában kõomlásban, ködben és kustoló esõben tutuló farkasok között. Persze a láda sör motivált, így uzsgyi tovább. Közben, mivel nem tudtam szõlõcukrot venni árgus szemekkel figyeltem a sarat, mert a többiek igen bõkezûen bántak-e nemes étellel. Sikerült is vagy 30 darabot felcsipegetnem! :-)))) A nagy csalódás a Muzslán ért. Még 22 percem volt az ellenõrzõ pontnál, de nem tudtam mennyi van még hátra. Megkérdeztem. Vagy 2 kilométer. Az mazsola, gondoltam és sovány malac vágtában megindultam. Majd 20 perc múlva riadtan tapasztaltam, hogy vagy a falu láthatatlan, vagy nem 2 kilométerre van, bár a láda sör szempontjából ez már valójában lényegtelen volt. Az idõm 9 34 lett. Felhívtam a kollégámat és megmondtam neki, hogy Õ nyert én meg nem veszítettem, mert hihetetlenül remek volt a túra! Minden percét élveztem és a kocsmáról már nem is mondok semmit...
:-)))
 
 
piedcatTúra éve: 20082008.04.21 08:17:10
megnéz piedcat összes beszámolója
Mátrabérc 2008
Küzdelem földön, vízen, levegõben
Táv: 55,6 km, szint: 2734 m.

„Jövõre ugyanitt.” – így zártam le a beszámolómat, amit a 2005-ös Mátrabércrõl írtam. Azóta eltelt három év, és csak nem láttam újra a siroki vasúti megállót. 2006-ban már a túra gondolatától is rosszul lettem, tavaly bevállaltam a Hanákot, keveset futottam, még akkor se voltam igazán jó állapotban. Aztán októbertõl rendszeresen futok, és az év végére kialakultak bennem a 2008-as célok. Az egyik ilyen cél megvalósításának jött el a napja.

3:10-kor az ébresztõre kelek, szûk öt órát aludtam. Óriási baromságot álmodtam, természetesen a Mátrabércrõl. Olyan lassan mentem, hogy már az elsõ ponton haza akartak küldeni. Aztán iszonyúan eltévedhettem, mert hirtelen a Balaton-felvidéken kötöttem ki. Felmásztam az Endrõdi-kilátóba, ahol Indiana Jones volt a pontõr. :) Ezen jót mulatok, míg elkészülök, Ákos négykor vesz fel a ház elõtt. Két órát autózgatunk, egyet a célig, majd egyet a rajtig. Nekem nem tetszik ez a logisztikai megoldás, a túl korai reggelitõl és kocsikázástól felfordul a gyomrom, valahol Mátraderecske környékén meglátogatok egy bokrot, aztán a rajtban is körülnézek a rét melletti susnyásban. Közben a hattagú csapatból négyen már a túrát nyomják. Végül 6:08-kor indulok el qvic-kal, aki néhány méter után elköszön, és turbó-fokozatra kapcsol.

Az elsõ óra az elõzgetés jegyében telik. A tömeg tömött sorokban kígyózik a szûk ösvényeken. Szép idõt jósoltak mára, mindenki kijött egy kicsit mátrabércezni. „Köszi” és „bocsi” aláfestéssel kerülgetek, néhol emelkedõn futok, fák között. Ez nem jó ötlet, de nem akarok beragadni. Sok energiát elvesz, de legalább haladok. Próbálom betartani a Kékesig kigondolt taktikát: emelkedõn gyalogok olyan gyorsan, ahogy bírok, a gerincen lazán kocogok, és próbálom kiheverni az emelkedõ okozta sokkot, majd a lejtõn futok, ami a csövön kifér. Sajnos a gyakorlat nem igazolja az elméletet. Az emelkedõk nagyon brutálisak, a gerincek meg nagyon rövidek. A legtöbb hegytetõ csak egy „pötty”, ahogy felérek, már mehetek is le. A lefelék pedig… jobb ha nem is említem. Térdszaggatóan meredekek, képtelenség normálisan haladni.

Egy húzósabb emelkedõ elõtt váratlanul utolér Feró és Laki, pedig még a létráknál lehagytam õket. Feró tolja, mint atom, nem áll szándékomban követni. Majd lassan Laki is távolodni kezd. A Domoszlói-kapunál egy pohár vízzel frissítek, nekivágok Oroszlánvárnak. Itt szembesülök elõször a csúszós sárral. Valószínûleg itt korábban is esett az esõ, illetve néha most is szemerkél. Felérek a ponthoz (1:44), ez öt perccel a kilenc órás tervemen belül van. Pompás. Egészen jó kedvvel indulok Kékes felé, csak az idegesít, hogy alig látok valamit, felhõben járunk. Sorba mászom a hegyeket: Cserepes, Nagy-szár, Sas-kõ, Kékes. Az elsõ komolyabb változás úgy fél órával a csúcs elõtt következik be. Az elsõnek komolytalannak gondolt esõcske bekeményít. Felhívom a páromat, aki közli az idõjárást: országos esõ, és az egész Mátrát sötét felhõk borítják. Vettem észre. Két vékony pólóban vagyok, amelyek pillanatok alatt átáznak, ahogy a cipõm is. A Sötét-lápa nyeregben már ömlik az esõ, kezdi elmosni jókedvemet és motivációmat. Ez szívás. Ráadásul piszok hideg, erõs szél kíséretében érkezem az ország legmagasabb pontjára.

3:18, itt már négy perc a hátrányom, amit pihenés miatt negyedórára ki kell toljak. Lerogyok egy székre, nekiesek két szendvicsnek, mellé a finom leves és egy pohár víz. Közben gondolkodom mi tévõ legyek. Az esõ sártengerré alakítja az emelkedõket és lejtõket, nem lesz egyszerû haladni. A cipõm, zoknik szétáztak, ha becsúszik egy vízhólyag, akkor lõttek ez egész bulinak. Feladni viszont nincs értelme, szintidõn belül játszva teljesítem a távot. Így a középutat választom: törlöm az idõtervemet, és kényelmesen végigmegyek. Éppen indulnék, amikor Laki érkezik, teljesen meglep, azt hittem, már árkon-bokron túl jár. Közli, hogy nincs kedve tovább menni. A számból veszi ki a szót, kedvem az nekem sincs, de ha másnak nem, legalább edzésnek és a tûrõképesség tágítására jó lesz.

Elõkotrom a széldzsekimet, szél ellen legalább véd, és még a vizet is tartja egy darabig. Nem mondhatnám, hogy elolvadok a gyönyörtõl, amikor a csuromvizes sapkát visszaveszem. De ez még mind semmi ahhoz, ami kint vár. Esõ és szél tépázza a dzsekimet és az idegeimet. A hidegrázás hullámokban érkezik, piszok kellemetlen. Asszem ez lesz a legextrémebb túrám. Vizes nyúlcipõt húzok, nagy sebességgel futok a sárgán, de valahogy mégsem melegszem. Ekkor egy ismerõs elõz meg, utána szólok Szilárdi Tominak. Ritkán fut, de most nagyon. Rövidnadrágban és pólóban nyomja, kiver a hideg, ha ránézek. Mindenesetre most jól jön, emberes tempót diktál, próbálom követni. A lejtõig sikerül is, ahol inkább már az életem megõrzésére koncentrálok. Szerencsére kevesen vagyunk. Az eleje még egész tûrhetõ, bár a kövek csúsznak. De aztán elszabadul a pokol. Sár és víz folyik le a hegyoldalon, néhol ritkábbak a fák, kapaszkodni se tudok, és bár van egy túrabotom, nem sokat segít. Egy részen nem tudok mit tenni, egyszerûen beleülök a sárfolyamba, és fenéken csúszom vagy öt métert.

Ha varacskos disznókkal találkoznék, már messzirõl köszönnének, olyan rémesen festek. Csór-hegyig végig futok, most valahogy megértem azokat, akik a vizes, sáros turistaút helyett a mûúton masíroznak. Én már nem törõdöm a cipõvel, nincs miért, belegázolok a sáros pocsolyákba. A hegy megint megszívat, de most nem a meredeksége miatt, az út minõsége váltja ki nemtetszésemet. Megyek jobb oldalt, bal oldalt, a fák között, egyik sem jó. Egy lépés elõre, fél lépés csúszás hátra. Még jó, hogy feladtam az idõtervemet, esélytelen lett volna. A ponton pecsételtetek (4:15), az itiner kezd elázni, sajnos tasakot nem hoztam neki. Nem nagyon kedvelt rész következik a frissítõ állomásig, az emelkedõkön nem vagyok olyan gyors, mint szeretném. Két pohár szörp visszahozza erõmet. Fura, de Galyatetõ mindig jól megy, sorban elõzgetek bele-belekocogva. Gertrúdnál (5:17) majdnem benevezek a Muzsla túrára, amikor rájövök, hogy máshol pecsételtetnek. Elfogyasztok egy szendót és egy nagy pohár teát.

Vörös-kõig gyorsasági szakasz következik. Még a sár se nagyon zavar, nyomom, ahogy bírom. A fenyvesben olyan sötét van, mintha éjszakai túrán lennék, tíz méterre se lehet látni. Õrület, hogy milyen idõt fogtunk ki. Olykor egyedül, olykor más futókhoz csatlakozva érkezem Mátraszentlászlóra, a teát kihagyom, megrohamozom Vörös-követ (6:03). Lefele megint borzasztó az út, és utána a kéken is folytatódik a csúszkálás. Kicsit magasabbra érve már javul a helyzet, tudok normálisan futni egészen a háromszögig. Szamár-kõre felfele az eddigi legkellemetlenebb széllökésekkel szembesülök. Ágasvárra most egészen könnyen felgurulok (6:55). Aztán jön a lefele, és itt már kezd tele lenni a hócipõm. A kövek csúsznak, a sár még jobban, araszolgatni is alig tudok. A fák között a nyomokból ki lehet következni, hogy hol dobtak seggest. :) Én megúszom, de nagyon kell koncentráljak. Örökkévalóságnak tûnik, míg leérek a turistaházhoz. Megszokásból veszem egy kólát, muszáj eltennem a dzsekim zsebébe, ugyanis a p+ minden rémálmomat felülmúlja. Máskor itt lazán lekocogok, most ez kb. tízszer annyi idõt vesz igénybe. Egy hölgy találóan megjegyzi: olyan mintha a sárban síelnék. A lábam csúszik, a bottal pedig próbálok talpon maradni. Ez hihetetlen! Ahol lehet, futok, de az ilyen vacak utak hatalmas rombolást végeznek az átlagsebességben.

Mire leérek Mátrakeresztesre (7:33), kezd melegedni a hõmérséklet, az esõ eláll. Érzem, hogy már ég a fejem, módosítani kell a ruházatot. Dzseki vissza a táskára. Leküldök egy szendvicset a kólával, közben szemezek a heggyel. Fáradtságot nem érzek, a combfeszítõm fáj egy kicsit a sok mászástól, de egyébként minden oké. Így ha már itt vagyok, akkor javítsunk néhány percet a 2005-ös idõmön (9:59). Nagy lendülettel nekirontok a Muzslának. Úgy érzem jól megy, bár a trutyi itt még nagyobb, mint korábban, viszont néhány emelkedõt is sikerül megfutni. Lassan itt a cél, már nem kell tartalékolnom. A sokadik csúcs után végre megkapom az utolsó pecsétet (8:52). Pislogok az idõ láttán, ez képtelenség! Hogy lehetek ennyire lassú?! Feldühödve indulok tovább. Innen már csak ereszkedni kell 7 km-t. Kieresztem az összes féket, utolérek néhány futót, akik nem tetszésüket fejezik ki, amiért a ritmusváltások miatt már egy ideje kerülgetjük egymást. Fejben elõre megyek, reménykedem, hogy már nem kell sehol lassítanom, de aztán… (ó a francba, a Diós-patak!) mégis kell. Az a rövid szakasz le a mederbe, és fel az útra, tetõzi a rémálmomat. Felfele vissza-visszacsúszom, úgy tûnik, nem jutok ki innen. Lenyomtam 55 km-t, és a végén itt fogok belefulladni a Diós-patakba, ami általában ki van száradva. Mikor végre felérek, az energiám elpárolog. Csokit majszolva vánszorgok egy pár lépést, várom a hatást, négy-öt perc múlva érkezik. Lassú kocogással érkezem Szurdokpüspökibe, majd a mûúton már büszkén, nagy lépéshosszokkal futok be a célba.

Elõveszem a salátát, ami korábban itiner volt, megkapom a célidõt: 16:03. Négy perccel mentem jobbat, mint az egyetlen MB-men. Boldog vagyok. Ilyen extrém körülmények között is sikerült. Kisétálok az üdítõért, hirtelen a fáradtság mellbe taszít, lerogyok a fûbe. Nem sokáig pihenhetek, mert szakadni kezd az esõ, az oklevelem félig elázik. Sebaj, legalább emlékezni fogok rá, ha majd az unokáimnak mesélem, hogy ez volt az az ominózus esõs Mátrabérc. Közben kiderül, hogy qvic és Feró elmentek Sirokra a másik kocsiért. Ez jó hír. Viszont a kocsiban benne van a váltóruhám. Ez már kevésbé jó hír. Teljesen elázva várhatok még két órát, a vizes cipõben fázni kezd a lábam. Fél órát állok sorba egy igénytelen vécé elõtt a tornateremben, majd fél órát beszélek Szilárdi Tomival, aki hatalmasat futott, de megfogadja, hogy soha többet. Végül megérkezik Ákos, majd szép lassan a többiek is, és a két autó. Végre átöltözhetek. Viszlát Mátra. Jövõre ugyanitt. De most már tényleg! :)

Hazafele félig kómásan az jár a fejemben, hogy végre sikerült okosan menni. Volt néhány apró energia-vesztésem, de komolyabb holtpontot nem éltem át. Folyamatosan frissítettem, még akkor is, amikor nem voltam különösebben éhes vagy szomjas. Feléltem 3 csokit, 3 túró rudit, 2 müzliszeletet, 1 kókusz rudat, 4 szendvicset, 1 pohár levest, 2 pohár vizet, 1 pohár teát, 2 pohár szörpöt, fél liter kólát, másfél liter izotóniás italt. Mindenestre a Mátrabérc 2008 teljesítése etalon lesz a késõbbi túrafutásokra. Most hazamegyek, kialszom magam. És remélem, hogy nem Indiana Jones-ról fogok álmodni. :)
 
 
laslowTúra éve: 20082008.04.21 07:56:18
megnéz laslow összes beszámolója
Mátrabérc 2008.

Még nem láttam a túra statisztikáit, de igencsak meglepõdnék, ha az idei indulók száma csúcsot döntött volna. Az idõjárási elõrejelzések sok mindenkit elriasztottak, pl. a baráti körömbõl is. Hát igen, a túrát megelõzõ napokban szinte mindennap esett, ami elõre garantálta, hogy ezt a napot sem ússzuk meg szárazon.
A riasztó jelek ellenére azonban már így is szép számmal összegyûltük a siroki vasútállomáson. A regisztráció ilyen gyors még sosem volt, és a célba fuvarozott csomagok sem töltöttek ki akkora helyet, mint a korábbi években.
Pontban hatkor elhangzott: Jó túrázást! És a jónép nekivágott egy szép hosszú napnak. A rövid aszfaltos szakaszon beállt egy sorrend, majd nekivágtunk a sûrûjének. Az idõ kicsit hûvös volt, de nem kellemetlenül, a hosszú felsõ/rövidnadrág kombináció éppen jónak bizonyult. Jómagam beálltam a saját jólesõ tempómra és egy idõ után azt vettem észre, hogy magamra maradtam. Hátrakukkantva Németh Csabit, Lõrincz Olivért és Dorner Lacit szúrtam ki. Illetve Németh Csabit szinte folyamatosan hallottam is mivel valakit éppen korrepetált futás elméletbõl. Néha-néha kiesett ugyan a hallótávolságból, de nem ringattam magam hiú reményekbe. Tudtam, hogy ez csak az út kanyargóssága miatt történhetett, az hogy õ kifogyjon a szuszból, vagy hogy növeljem a köztünk lévõ távolságot kizárt. Nagyjából a 3. Km táján erõs ködbe érkeztünk, néhol radikálisan csökkent a látótávolság, a tisztább részeken viszont szépen látszott az alattunk hömpölygõ köd. A viszonyok dacára az emelkedõs részek remekül futhatóak voltak, engem egyedül a létrás részek fogtak meg, amelyeken át kellett mászni a kerítéseket leküzdendõ. Egy ilyen résznél ért utol Csabi is. Legalább megfigyelhettem, hogyan küzdik le a bajnokok az ilyen akadályokat. Hát meg is lepõdtem a kreativitáson. Az egyik helyen átpréselte magát az összeláncolt kapuszárnyak között (szerintem korábban sutyiban kipróbálta, hogy átfér-e), a másik esetben alul bújt át (limbóban sem versenyeznék vele). Az oroszlán-vári pontig együtt haladtunk, majd ki-ki ment a maga tempójában. Nagyjából ekkor kezdett el esni az esõ, de ez különösebben nem zavart sem engem, sem a muflonokat, amelyekkel bõven találkoztam arrafelé. A Kékesig hasonló viszonyok uralkodtak. Csöpögõ esõ, fák között zúgó szél, alacsonyan száguldó szürke fellegek. A kékestetõi pontig tavalyhoz képest 5 percet javultam, ami kellemes meglepetés volt, mert nem hajszoltam agyon magam. Utána viszont jöttek a nemszeretem részek. A csúcsig valóban bérc volt a jelleg, aminek elõnye az, hogy a víz sehol sem áll meg, vagyis nincs sár. Késõbb viszont jutott ebbõl is. Olyannyira, hogy dobtam is egy féloldalast, ami kicsit megtört lelkileg. Hát ez van, ahogy a mesterem mondaná: zsírból vagyunk, nem cukorból. Sár, vizes kõ, nedves gyökér nehezítették az utunkat. Külön öröm volt felgyûrkõzni a Csór-hegy elõtti emelkedõn. Persze ez nem mindenkinek okozott gondot. A Rudolf-tanyai itatónál ért utol Lõrincz Olivér. Olipapa futóbottal rótta a kilométerek, ráadásul mesterien is kezelte a szerszámait, amikor én csámpáztam õ stabilan haladt. A sárban futás sajnos nem az erõsségem. Tudom, ami nekem gond az mást sem gyorsít, de az instabil körülmények nehezen viselése vetett véget downhill bringás reménységeimnek is anno. Így kocogtunk egészen az Ágasvárig ahol technikai szünetet kellett tartanom. Olipapa itt villámgyorsan eltûnt a szemem elõl lukasztás után levergõdtem a sziklákról. Irány Mátrakeresztes, de melyik jelzésen is? Persze, hogy rossz felé kanyarodtam. Ezen a helyen mindig megeszem a kefét és a piros sávon megyek a kereszt helyett, nem nagy kitérõ, de… A patakot becéloztam és meg is lett, ahogy az erózió mûködését elnézem néhány éven belül a mederben futhatunk majd, az út teljesen el fog tûnni. Az egyenesebb részeken feltûnik elõttem Olivér is, talán még utolérem. Mátrakeresztesig szépen, gyorsan lehet haladni, tetszik a táj. Az ellenõrzõpontnál tuti az ellátás, bedobok egy szörpit, és még látom, ahogy Olivér átkel a patakon. Egy jó perc az elõnye, nem behozhatatlan, ha nem csúszós a talaj. Nade mitõl ne lenne az. Az emelkedõk kijoggolása nem gond, de a szárazabb foltok keresgélése elég zsibbasztó. A Nyikom-nyeregnél egy kanyarban látom Olivért elõttem. 4-5 percre saccolom az elõnyét, hát ezt behozni nem fogom. De maradjunk a realitásoknál: 6 órán belüli menetidõt terveztem és már egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy ez sikerüljön. A Múzsla elõtti pontnál még úgy látom sikerülhet. Az emelkedõ elõtt elõveszem vízhatlan tokjából az igazoló lapot, aztán a csúcsra érve látom, hogy ez még nem a Múzsla, hmmm. Aztán meglesz az is látom a kõre festett infót: 850 m magasan vagyunk. A pontõrök még nem értek ki, sebaj. Kicsivel odébb találkozok velük is, a pecsételés gyorsan megy, nem irigylem õket hosszú mûszak vár még rájuk. Szerencsére már nem esik, bár észre sem vettem mikor állt el a csapadék. A Múzsla csúcsán egyébként mérlegem a lehetõségeimet: ha 34 perc alatt beérek a célba elérem a célomat, ha lassabb leszek akkor nem. Szárazon talán ez menne is, de így.. Kb. úgy futok, mint ahogy Betoncipõs Dzsoni úszni szokott. Csak nem olyan egyenletesen. Ravasz ez a hely, bár az út lejt mégsem feltûnõ, hogy segítene a gravitáció, kis emelkedõk, köves-sziklás bozóttal benõtt, szlalomozós ösvény. A vicces fát szerencsére idõben észrevettem, nem úgy mint tavaly, amikor szinte kifektetett. Ez egy vendégmarasztaló növény, ami az ösvény fölött úgy 1,7 magasan keresztbe nõtt. Ha az ember a lába elé néz pont bucira kapja. Lassan kiérek a fák közül és viszonylag gyorsan sikerül lefutnom az ösvényen. A patak elõtt hálát adok a sielõ rutinomnak, mert az utolsó métereket szinte végigcsúszom. Egyenesen a patak közepébe, de az már nem ront a cipõm állagán. A mederbõl kimászás viszont szó szerint megfektet. Négykézláb kikászálódva még 3 percem van a terveimhez, viszont amint meglátom az erdei út állagát, azok szerte is foszlanak. Az arra járó gépek szép dagonyát varázsoltak a talajból. Az erdei részrõl kiérve még kutyább a helyzet, cipõnként 5 kg sár ragad rám. Véresre rugdosom a vádlimat, de akkor sem megy jobban. Az órámra sandítok, és jobb híján átértelmezem a célokat. Végülis a tavalyinál jóval nehezebb körülmények között kicsivel gyengébb idõt produkálok, volt már rosszabb is, ezért nem érdemes marcangolnom magam, majd keresek mást erre a célra. Mire a célba érek már tisztább a kép, 6 óra 4 perc alatt teljesítettem a távot. Olivértõl kaptam 6 percet, Csabit inkább nem is említem õt nem igazán hatja meg egy kis sár.
A túra az idõjárás dacára (ami a rendezõket jobban sújtja, mint minket) szép volt, komoly kihívás minden teljesítõnek. Hazafelé utazva még megcsodáltam a felhõkbe burkolózó csúcsokat, õk itt lesznek jövõre is, akárcsak jómagam.
 
 
KÁGÉTúra éve: 20082008.04.20 21:52:20
megnéz KÁGÉ összes beszámolója
Túlélõ túra a Mátrában 2008.04.19.


Ennyi õrültet egy rakáson csak egy teljesítménytúrán lehet látni, mióta szétkergették a Hárs-hegyi intézmény lakóit ! Na jó, inkább megszállottaknak nevezném azokat, akik (velünk együtt) a kis megszakításokkal egész nap zuhogó esõben, a bokáig érõ sárban végigcsinálták az idei Mátrabérc túra valamelyik távját.
Ahogy a kiírásban korrekt módon szerepel, a túra csak jó erõben lévõ sportembereknek ajánlott. Ez nyilván arra az esetre vonatkozik, ha járhatóak az utak. És ha járhatatlanok ???
Ez persze fõként a túra végére volt jellemzõ, kezdjük inkább az elején !
Kis csapatunkkal a Hanák Kolos távot (36 km) céloztuk meg, a teljesítõképességünket felmérve (a 9 órás szintidõ helyett) 10-10 ½ órás teljesítést tûztünk ki magunknak.
Kicsit szemerkélõ esõben indultunk, sebaj majd eláll...
Szépen haladgattunk (magunkhoz képest) egészen Ágasvárig, ahol a csúcsra való feljutás igencsak lihegtetõ, a t.h.-ig való leereszkedés meg ijesztõ volt a csúszós köveken és az addigra erõsen felázott talajon. Az esõ néha egy kis idõre elállt, de csak azért, hogy erõt gyûjtsön és egyre hevesebben kezdhesse újra. Mire valamennyire megszáradtunk volna, jött egy újabb adag. Az Ágasvári t.h.-tól Mátrakeresztes felé levezetõ, néhol igen meredek úton már csak fától-fáig való csúszkálással haladtunk, miközben egy forró leves elfogyasztása a csárdában és a túrát feladókra váró autóbusz kényelmes ülésein való terpeszkedés – ezek voltak a továbbhaladásunkat serkentõ célok. Valahogy lejutottunk az e.p.-ig , és megbeszéltük, hogy nem szabad tovább menni, mert:
- elég fáradtak voltunk már és állítólag a neheze (Muzsla) még hátra volt
- akik elõttünk értek le és nem is elõször voltak ezen a túrán, azok közül is sokan föladták
- térdünk, bokánk és egyéb mozgó alkatrészeink nem éppen üzembiztos állapotban voltak
- biztos volt, hogy a végén sötétben kéne majd menni az ismeretlen terepen
Ezek után elindultunk a csárda felé, amerre a túrát folytatók útja is vezetett.Az a néhány továbbmenõ túratárs (mint valami erõs mágnes) egyszerûen magával vonzott minket a csárda kertjébõl a patakon keresztül a hegyre felvezetõ ösvényre. Észre sem vettük, és már caplattunk is felfelé, leszegett fejjel, szótlanul.
Mentünk, mentünk egyre feljebb és egy idõ után megállapítottuk, hogy az egy nagy tévedés, hogy a Kékes az ország legmagasabb pontja, a Muzsla teteje legalább 1500 méter magasan van ! Lassan de biztosan mégis felértünk, miközben még jópáran megelõztek minket. A szürkületben sietõsen kezdtük meg a leereszkedést az igen csúszós ösvényen, nem is értek itt már utól minket. Jól haladunk - bíztattuk egymást – pedig sejtettük, hogy nincs már mögöttünk senki sem. Mire besötétedett, addigra kiértünk az erdõbõl és már láttuk Szurdokpüspöki fényeit. Sima ügy, gondoltuk, pedig az igazi feketeleves még ott várt ránk. Azt tudtuk, hogy át kell kelni a patakon, de átvezetõ utat nem leltünk sehol, csak egy keskeny, meredek, járhatatlan árkot. Ez nem lehet az „út”. Az elõreküldött felderítõ szerint az volt ! Gyorsan lecsúszkáltunk rajta, ki talpon, ki fenéken, de mindenképpen a szépen csordogáló patakban landolva. A patak másik oldala is ugyanolyan meredély volt, a kb. 30 méternyi kapaszkodót közel fél óra alatt küzdöttük le, négykézláb csúszva-mászva a sötétben. Fejlámpáink jó szolgálatot tettek itt, legalább láttuk, társaink éppen hanyatt estek-e, vagy hasra ! Végre felértünk a szép kényelmes dózerútra, amit a beszámoló elején már említettem, mint járhatatlan utat. Amit ezen a célig hátralévõ két kilométeren elõadtunk, az egy népitáncos egész estét betöltõ mûsorára elég lenne. Minden lépésnél -teljesen kiszámíthatatlan irányba- kicsúszott a lábunk, miközben karjainkkal hadonásztunk az egyensúlyunk visszanyerése érdekében. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mitõl haladtunk elõrefelé is valamit, de haladtunk, mert egy jó óra múlva beértünk a faluba és még a seprû sem ért utól minket (csak majdnem)! Jó mulatság volt ez a túra, a 9 órás szintidõ helyett röpke 12 ½ óra alatt, de megcsináltuk !!!
 
 
emiTúra éve: 20082008.04.20 21:42:15
megnéz emi összes beszámolója
Hanák Kolos 2008
Nem vagyunk sem sportemberek, sem különösebben edzettek és igazán fiataloknak sem mondanám magunkat (ketten együtt már 105!) mégis úgy gondoltuk megkísértvén a sorsot , hogy megcsináljuk elsõ nem teljesített ttt-nket.A körülményeket és fizikai állapotunkat gondosan felmérve eleve 10 órásra terveztük a túrát (1 órát kicsúszva a szintidõbõl) , ami normális körülmények között reális tervnek látszott.Hogy hogyan sikerült ebbõl közel 13 óra,az egy majdnem soha véget nem érõ történet...
Reggel autónkat Szurdokpüspökiben hagytuk ( a végén bebizonyosodott, micsoda remek gondolat volt ez) és busszal elõbb Gyöngyösre, majd Kékestetõre mentünk.Rövid nevezés és start!

Ekkora tömegben még soha nem túráztunk,fõleg nem ilyen körülmények között.Amikor legalább század magaddal nekiindulsz a nyaktörõ lejtõknek, a síkos meredélyeknek, a keskeny sziklapadkáknak, a térdig süppedõ ösvényeknek, miközben négyszer elázol, háromszor megszáradsz, mikor elõtted összecsuklik valaki a kimerültségtõl, késõbb tõled is megkérdezik nincs e szükséged valamire, egy csokira?, mikor Galyatetõn télies köd fogad és Ágasváron ragyogó napsütés, és késõbb erõs és nagyszerû lelkû férfiak sérült turistát cipelnek le a hegyrõl majdnem járhatatlan utakon és rádesteledik az erdõben, órákat botorkálsz az ismeretlenben és a vendégmarasztaló sárban, megtanulsz túlélni, na az az igazi ttt, nekünk 2008-ban ez a Hanák Kolos!

Eleinte gyorsan peregtek az események, helyszínek: Csórhegy, Galyatetõ,Vöröskõ, Ágasvár, néhény zuhé, kisebb húzódások, de még idõn belül Mátrakeresztesig. Itt még kb.2 óránk volt a szintidõbõl és 3 a saját tervünkbõl. Na és 2 óra a busz érkezéséig, ami visszavitt volna, ha feladjuk a túrát. Azt már nem , nem fogunk 2 órát itt szobrozni! Hátra van még 13 km, 3 óra alatt simán megtehetõ. Aztán, hogy hogyan lett a 3-ból 6 óra, az egy rémálom, vagy nagy kaland, kinek mi tetszik:

Elindultunk hát, lesz ami lesz, csak az esõ ne essen többet, mert a nedvességbõl már egy kicsit elegünk volt , az utak is kezdtek járhatatlan dagonyává válni. Sajnos "odafönt" más véleményen lehettek, mert hamarosan jó kis záport kaptunk, amolyan dörgõs villámlósat és ebbõl már megszáradás nem volt, priznicben mentünk tovább.A hideg, a szél , kezdõdõ kimerültség egyre lassabb haladást eredményezett, de a Muzsla embert próbáló csúcsára még aránylag idõben, nem is utolsóként érkeztünk.
A pontõrök elmondása szerint igen nehéz maradék 7,5 km várt még ránk, de csak lefelé kell menni (!), azt azért nem gondoltuk, hogy ezt a távot sikerül 3 óra alatt letudni, valószínûleg minden idõk negatív rekordját beállítva ezzel.
A keskeny jócskán felázott kis utacska csúszott, a piruettek, dupla lutz és spárgák közepette el-elkapkodott cserjék véresre karmolták a kezem, de sebaj, csak sötétedés elõtt érjünk ki az erdõbõl, azután már ott lesz a jó kis szekérút (haha) befutunk a faluba és kész!
De az út csak nem akart fogyni, megint felfelé mentünk, vagy ez már az érzékek csalódása volt? Már térdig süppedtem a sárba, szépen leszállt az este, végre fények a távolban, megmenekültünk...azután hirtelen sötét, meredek síkos füves rétre értünk, de hol van a jelzés?Nem, az nem lehet! mármint ilyen agyagos vízátfolyáson lemenni a patakhoz. De lehetett. Ugyan nem a talpamon, hanem ott a sötétben a hátsómon elindultam és nyakig sárosan landoltam a patakmederben. Ha lett volna értelme és erõm , biztosan fodrászért, forró fürdõért, mûkörmösért kiabáltam volna hisztérikusan, de ott a hideg estén, csurom vizesen, a két lábam között vidáman csordogáló folyócskával már csak "túlélni" akartam.

Kászálódás, csúszás-mászás, további kb 1 óra küzdelem következett az agyagos földúton, a darabonként kb 6 kilósra hízott bakancsokkal, mindegy csak botorkálva végre elérni a fényeket...
Megérkeztünk, a nagyon kedves hölgytõl még oklevelet is kaptunk , sõt megtudtuk, nem is mi vagyunk a legutolsók,a seprûk még hoznak embereket.
Éjfél után hullaként hazaérve, a gyerekeim megkérdezték : miért csinálok ilyesmit "vén" fejjel? Mondtam nekik, hogy nyáron, amikor itt nyaraltunk, beleszerettem a Mátrába! Jó, jó- mondták, de a szerelemnek múlnia kell! Na ja és ha múlik, akkor fájnia kell - de ennyire?!
Azért nem teszem fel a kalapom rá, hogy jövõre nem próbáljuk-e meg mégegyszer!

 
 
marton4Túra éve: 20082008.04.20 13:52:26
megnéz marton4 összes beszámolója
Mátrabérc 2008

Ahhoz, hogy ez a túrabeszámoló jól érthetõ legyen, elõzetesen érdemes tisztázni néhány alapfogalmat (névsorrend nélkül):

Mátra – (mottó: „Mit nekem zordon Kárpátoknak…”)

Keletkezése:
(a Zagyva és a Tarna völgye között elterülõ1000km2 kiterjedésû hegység, fõ tömege a miocén (10-15millió éve) korszakban jött létre, egy 25km széles, 2000-2500 méter magas tûzhányó képében. Szerkezetében bekövetkezett törések miatt egész tömege déli irányban megbillent, északi oldala meredekké vált!(Bérc!) Mára az elsõdleges vulkáni formák (kúpok, kráterek) már eltûntek, csak az ún. romvulkánok formái fedezhetõek fel (pl. Ágasvár!!!, Múzsla!!!).)

Kialakulásának oka: a Hanák-Kolos Turista Egyesület egyik aktivistája idõutazást téve a múltban, titkos módszerrel befolyásolta a földtörténeti folyamatokat, hogy a késõbbi nagysikerû teljesítménytúrát biztosan megszervezhessék.

Fõ funkciója (amiért elsõdlegesen kialakult): a teljesítménytúrázók számára nyújt rendkívül kemény terepet, hogy megmutathassák, mire képesek.

Teljesítménytúrázó: olyan személy (általában ember, de lehet kutya is, ha a túra során nem szökik el!!!), aki legyõzhetetlen késztetést érez arra, hogy A pontból egy általában elõre meghatározott útvonalon gyalogosan eljusson B pontba. Ezt többnyire a természetben teszi. Megvalósításához minden eszközt megragad, s mindent alárendel. Fõ célja, hogy megússza a szombati házimunkát, ami általában sikerül is.
Különös ismertetõ jele: szinte semmivel nem törõdve, fejét kissé elõrenyújtva, üveges tekintettel, töretlenül halad egy meghatározott irányba. Településeken gyakran nyakig sárosan áthaladva, mit sem törõdik a bámészkodó helyi lakossággal.

Gyalogló teljesítménytúrázó: fõ feladata, hogy a szûk ösvényeken, a hátulról futva közeledõ futó teljesítménytúrázót lehetõleg minél tovább feltartsa.

Futó teljesítménytúrázó: fõ feladata, hogy lehetõleg mindent és mindenkit legázolva jusson elõre.

Térd: az, az általában páros szerv (tipikusan jobb és bal térd), amelynek felváltva történõ behajlítása elõrejuttatja a teljesítménytúrázót. Fõ feladata: idõnkénti rakoncátlankodásával, a teljesítménytúrázó bosszantása. Általában a két oldal ezt a fõ feladatot nem szinkronban látja el, tehát nem tudja a jobb térd, mit csinál a bal.

Köröm: a teljesítménytúrázó lábán (és kezén) található szaruszerû képlet. Fõ funkciója a lábon, hogy esetenként elfajuljon.

Zsír/háj: az a teljesítménytúrázón, általában a hasi tájékon található, magas energiatartalmú, vastag anyagréteg, ami semmilyen körülmények között nem vész el és nem alakul át.

Fogyókúra: olyan folyamat, amelynek során az izomzat nagy része elveszik, vagy zsírrá alakul át, a szervezet víztartalma csökken, s amelynek eredményeképpen a testtömegindex egy rövid idõre ugyan csökken, de a zsírmérleg a túlsúlyos kategóriából a súlyosan elhízott kategóriába sorolja át a kísérletezõt.

Sár, esõ, villám, köd, erõs szél, hideg: azok a természeti jelenségek, amik elõsegítik, hogy, a teljesítménytúrázó lehetõleg minél jobban érezze magát.

Kerítést átszelõ létra: olyan tárgy, ami az erdõben megmagyarázhatatlan okokból létesített kerítéseken halad át. Fõ funkciója, hogy a teljesítménytúrázó útjába álljon. Pozitív hatása: növeli a teljesítménytúrázó állóképességét, nagy tömegben elõtte összeverõdve, türelemre és kultúrált viselkedésre tanít. Idõnként romos állapotban van, az ezzel járó „izgalmak” további elõnyére szólnak.

Rombusz: olyan geometriai síkidom, amelyrõl már mindnyájan hallottunk valamit az iskolában. Bizonyos esetekben, az erdõben is megtalálható, de akkor fémbõl van, s térbeli kiterjedéssel is rendelkezik. Egyik jellemzõ példánya a Mátrakeresztesrõl kiinduló piros turistajelzés mellett tekinthetõ meg, hétfõ kivételével, a hét minden napján. (további szinonima: roncsbusz.)

Romvulkán: lsd fent.

Rom vagy roncs: a teljesítménytúrázó egy hosszú, kimerítõ túra utáni pillanatokban.

Kávé és/vagy capuccino: olyan bevételre szolgáló folyadék, ami a teljesítménytúrázó életben maradásához nélkülözhetetlen molekulát, a koffeint juttatja a szervezetbe.

Galaxis: kb 100-200 milliárd csillagot (ki számolja?) tartalmazó tömörülés.

Nyelvtan: valaki mondja már meg végre nekem, hogy a túra és képzett szavaiban az ú betû mért hosszú, a turista és képzett szavaiban miért rövid, ha úgy is mindenki össze-vissza használja!!!! (pl. egy fontos szó: a „túristaszalámi”-t hosszú ú-val írják.)

Szempillantás: az a nagyon rövid idõtartam, ami alatt a Mátrabérc túrát sikeresen teljesítõ túrázó a teljesítési idõvel ellátott, névre szóló oklevelet megkapja.

Túrabeszámoló: az a túrák után nagy mûgonddal megírt, általában az interneten megjelenõ iromány, amit szerencsés esetben, csak az írója olvas el.

A túra

Jól felszívtam magam erre a túrára. 9 órát terveztem az 56km-re, de végül 11:50 lett belõle. Hazai pályán indultam, Siroktól kb. 20 percre lakom. Ezért van az, hogy, míg egy 200km-re lévõ túrán, hajnali keléssel simán elkapom a 6 órás tömegrajtot, ez a Mátrabércen (harmadszor indulok), még sohasem sikerült. Egy mezõn hagytam a kocsimat, kedvesen elbúcsúztam tõle, milyen árva lesz szegény egész nap…

6:16-kor startolok végre, s a Gazos-kõig tömegeket elõzök meg. Jól megy, ezen a terepen már kétszer is jártam az idén, szinte minden fûszálat ismerek. Függetlenül a körülményektõl, percre kiszámolható ütem szerint haladok. A növények kicsit szomorúak a borús idõ miatt, csak a kankalin sárga „kulccsomói” rikítanak messzi az erdõben. A Gazos-kõn elvirítottak már a gyönyörû kék kökörcsinek, amelyeket március végén láttam és fényképzetem, s amelyek a turistatársadalom dicséretére legyen mondva - pedig ez a hely a szép kilátás miatt, igen csak kedvelt pihenõhely - minden évben háborítatlanul és sértetlenül virágoznak el.
Az Oroszlánvár elõtti nagy tisztásra egy igencsak ingatag, függõleges létrán jutunk be. A tömörülésbe megérkezik egy kutya is. Azonnal elkezdõdik a találgatás, hogyan jut majd át a létrán. Már-már a fogadáshoz kezdem gyûjteni a téteteket, amikor fejével egy kis rést talál a kapu mellett. Köztudott, ahol a kutya feje átjut, a teste még simán beszorul. De hát azért van a gazdi, hogy egy kis rásegítéssel ezt a helyzetet is megoldja, s a kis résen, szabályszerûen átpasszírozza a kutyáját.
Hamar az Oroszlán-váron vagyok (ez is egy kis bébi-vulkán szerintem). A Cserepes-tetõre is feljutok, és ezzel „a túra nehézségei lényegében lezárultak”. A Nagy-Szár-hegy húzós, de szelíd emelkedõje már szinte pihentet az elõzõ két hegy után.
Egy fiatal sráccal jövök össze, aki idáig tájfutóként kereste kenyerét, s az idén állt közénk. A Körös-hegyen edzett, most jár erre elõször. Rögtön el is dicsekszek neki a tavalyi 10:01-es eredményemmel, s hogy az idén 9 órát szeretnék. Ehhez persze futni is kell, de jelenleg ezzel nincs probléma.
Valaki egy pórázzal a kezében, kétségbeesetten a kutyáját szólítgatja. Tõlem is kérdezi nem láttam e? Sajnos nem. Remélem elõkerült azóta a kis csavargó.
A Kékes-felé menet beállok egy jó iramot diktáló fiatal pár mögé, a szûk ösvényen nincs kedvem elõzgetni. Itt már ritkulnak a sorok, majd az ellenõrzõponton verõdünk újra össze jó néhányan. Az ország teteje felé haladva a szokásos szeszélyes idõjárás fogad, kézfejemet az esõkabátomba húzom vissza. Azt hogy esik, vagy nem, már nem is nagyon érzékelem, hiszen egy bizonyos szintig már eláztam, több vizet úgy is képtelen vagyok befogadni. A szemüvegemet ablaktörlõ híján a zsebembe helyezem, hogy lássak is valamit.
3:20 alatt érek a kékesi ellenõrzõpontra, ahol „busásan” megebédelek. A magammal hozott két sós kiflit, két pohár leves segítségével dolgozom be. Nem viccelek: mennyei mannának tûnik a zamata.
Valaki megkérdezi a leves receptjét, ami nem túl bonyolult. 2 rész ilyen leves kocka+1 rész olyan leveskocka. Ez a „csipetnyi titok” adja ezt a fenséges ízt.
Majd vizet kérek a poharamba, a Ca-Mg pezsgõtablettáimhoz. Megelõzésnek szánom, mivel a Csór-hegyen szoktam kissé spasztikussá válni. Valaki megjegyzi mellettem: ki mer még ilyenkor vizet emlegetni.(szerzõi hozzáfûzés: …amikor a fél Atlanti-óceán már a nyakunkba landolt.) Ez a srác feladja a túrát, s egy jó babgulyásról álmodozik. „Jóidõ túrázó” lévén mostanáig én sem fogtam még ki ilyen idõjárást, de feltett szándékom volt, hogy, ha kell, mintegy túlélõtúraként is, de végigcsinálom. A bizonytalan meteorológiai jelentések nyomán sokan rövidnadrágban vannak, esõkabát nélkül. Nekik nem könnyû a helyzetük, azt is megértem, ha feladáson gondolkodnak.
A Kékes-tetõrõl a sárban sasszézva, futva rohanok le, egy szimpatikus sráccal beszélgetünk közben. Szeretne jó eredményt elérni, próbálja tartani velem az iramot, de valahol mégiscsak elveszítem. Jön a „Józsi halála” (saját elnevezés), ami legyen bármilyen idõjárás is, mindenkit megszívat. Évekig gondolkodtam azon, hogy esõben, sárban, hogy lehet egyáltalán ezen a meredeken lejutni. Most végre megtudtam.
Az erdõben felejtett „Söröshordó”, élénk asszociációkat vált ki egy túratársból, aki szerint megérkeztünk. Én is gyakran gondolok arra az idõre, amikor 50-60-70-es években a szocialista társadalom munkástömegei valamint trabantok, wartburgok, skodák, zsigulik lepték el az erdõt. E korszak mûtárgyai, hatalmas parkolók, az elõbbi hordó és más egyebek máig is tanúskodnak a letûnt idõkrõl.
A gallyai-elágazónál egy másik túratárs, mondván, hogy úgyis túlélõtúrán vesz részt, túléli, hogy pár centire rohan át egy felülrõl száguldó autóbusz elõtt, majdnem társát is magával ragadva. Ez meleg volt.
Jön a Csór-hegy és vele a szokásos spazmus, de a pezsgõtablettáknak és a jól idõzítetten éppen felszabaduló Ca++ és Mg++ ionoknak köszönhetõen, csak egy pillanatra villantja fel méregfogát, s rögvest eltûnik a semmiben, nem jelentkezik többé a túra során. Ez bejött.
A csúszós sár miatt senki sem halad az úton, mindenki fondorlatos kis ösvények után kutatva jut elõre, amelyek némelyike zsákutca. Felérek, „megcsináltam megint”.
A Csór-hegyrõl futnék tovább, de elhangzik fejemben az ominózus mondat: „ Houston baj van!” A jobb térdem talán a „Józsi halálán” kapott valamit és besokallt. Az elmúlt hónapban fogyókúrát is tartottam, több kiló eredménnyel, s az évek során megfigyeltem, hogy ilyenkor, egy idõre meggyengülnek a térdszalagjaim is. Talán ennek köszönhetõen és a számomra szokatlan sár összjátékaként, most lesántultam. Kocogni már csak lefelé tudok, de azt is egyre kevésbé. Egy színpompás „keltikés” mellett haladok el, a tarka virágok fittyet hányva a rossz idõnek virítanak. Gallyatetõ felé haladva, egy hatalmas felhõbõl kukucskálunk ki a recski medencét hirtelen elöntõ verõfény irányába, ami a már kizöldült nedves erdõket, csodálatos, csillogó zöld színnel vonja be.
Gallyán tovább romlik az idõ. Sokan beülnek a presszóba, s nem látszik rajtuk az a mardosó vágy, hogy kimenjenek, a ködbe, a hidegbe, a szakadó esõbe. Bent a zsúfoltság mellett is az emberi melegség mindent eltölt. Kint pedig a magányosság, ahol feljebb „tejfelködben”, már szinte futni is bátorságot igényel. Na de visszatérve a presszóra, megérzem a kávé illatát. Egy capuccinót kérek, vagy jó lesz kávé is, ha azt túl bonyolult elkészíteni ebben a tömegben, válaszul megkapom mindkettõt, s mint egy narkós hajtom fel gyors egymásutánban õket.
Kint az esõben megismerkedek egy kedves, fiatal „Hanákos párral”, akikkel a túra során még találkozunk, s akiknek kedves arca sokat jelent számomra nehéz helyzetemben. Elhatározom, hogy Keresztesig még elvergõdöm így nyomorékon is. Lefelé még futok. Szent László elõtt egy páran összeverõdve a tömeg erejét kihasználva gázoljuk le a szegény gyaloglókat. A teát kihagyom, hiszen eléggé izgatja így is a két kávé a vesémet. Ezen a túrán nem könnyû folyóügyeket intézni, szinte külön túrát kell hozzá szervezni. A sártaposás közben azon gondolkodom, hogy jutok fel így az Ágasvárra, de legfõképpen, hogy jutok le róla. Magamban eldöntöm, hogy a „taxit” Mátrakeresztesre rendelem, feladom. Ritkán elõzgetek már, inkább beállok egy csapat végére, s mint a kivert sánta kutya kullogok mögöttük. Az Ágasvárra felfelé haladva, hál’istennek nem én vagyok a leggyengébb láncszem, így én nem akadályozok senkit haladásában, s nem is veszik észre állapotomat. Annál inkább lefelé, ahol a mezõny fele elzúg mellettem. Minden lépésnél (egészen a célig) csillagokat látok, feltehetõen összejön egy galaxisnyi a 30km alatt. Lefelé haladva a lassúságban azért társam is akad, egy már szintén nem fiatalember képében, aki végig siránkozza ezt a szakaszt, viccesen szidva azt, aki rávette erre a túrára, miközben egy villás botot szorongat a kezében, boldogan mutatva mindenkinek, Souvenir az Ágasvárról. Nem sokkal késõbb már elégedetten vedeli a jól megérdemelt sörét a turistaháznál, és gyanakodva emlegeti a Múzslát.
Egy kis csapat húz le a piros keresztrõl, a piros sáv felé. „Jól jön most a kerülõ”, bár igazából nem bánom, mert egy szép erdõrésszel ismerkedek meg. Tisztes távolból nagyjából egy ütemben haladok egy lánnyal. Késõbb Mátrakeresztesen derül ki, ahol egy kicsit elbeszélgetünk, hogy neki a bal térde végzi éppen fõ feladatát, a teljesítménytúrázó bosszantását. Végül mindketten úgy döntünk, továbbhaladunk, kipróbáljuk állóképességünket. Felfelé haladva próbálok szövetkezni, nekem van egy jó bal lábam, neki egy jó jobb lába, valahogy adjuk össze. Veszi a lapot, s mondja, ideadja a jót és õ visszamegy Keresztesre a két rosszal. Körbenézek de az ideális, a kor minden követelményét kielégítõ mûtõt per pillanat nem látok a közelben, s így gyorsan elvetjük bimbózó tervünket.
Beállok a gyaloglók közé, a futók már régen elhúztak melegebb égtájak felé. Igazából senki sem túl vidám, mindenki keményen küzd, ez egy kicsit helyrerak.
Felfelé haladva az egyik túrázó lány egy „kis busz” roncsait veszi észre az erdõben. „100x” jártam már erre, de még soha nem láttam. Igaz a közmondás, több szem, több roncsot lát.
Akaratlan fültanúja vagyok egy nagy hangon zajló telefonbeszélgetésnek. Egy srácot hívnak, aki hátrahagyta társát valahol. Csak ezt hallom, hogy a francba kerültetek ti Mátraszentimrére. Eltévedtetek?! Hogy lehet a Mátrabérc túrán eltévedni.(Ezek szerint van akinek ez is sikerül .(szerz.)) 5 óráig érjetek le Mátrakeresztesre, ahol az ilyen nyomorékokat gyûjtik össze, mint ti vagytok. Mi az, hogy merre van Mátrakeresztes. Menjetek ki a buszmegállóba, a sofõr majd tudja.
Elõttem egy hátizsákból ingyen zene szól, valami törökös beütéssel, most elõzök, nem akarok túl sokat potyázni.
A gerinc felé haladva a nyílt emelkedõn még elõzgetek. Egy fiatal párral beszélgetve, a helyzetemet ecsetelem, a lány mégis elismerõleg szól az iramomról, s ez, hiú ember lévén, nagy megelégedettséggel tölt el, mégis megérte továbbhaladni. Elbúcsúzok tõlük, igyekszem, ahogy tudok. A Múzsla elõtti méterek végleg betesznek, lefelé már csak virtuálisan megyek. Látok egy srácot, aki pont ott nyomogatja a lábát, ahol nekem fáj. Ezt követõen nagyjából együtt haladunk végig, néha elszakadva persze egymástól, de a Diós-patak völgyébe, közös szellemi erõfeszítéssel oldva meg a helyzetet, még együtt korcsolyázunk le.
A Múzsla után hagy el a Nagy-Szár-hegyi ismerõsöm, a tájfutó srác. Megnyugtat, hogy sáros idõben, a nyíróerõ hatására gyakran alakulnak ki ilyen térdpanaszok. Megnyugszom.
A kopasz részekrõl kipillantva csodálatos kilátás nyílik a Zagyva völgyére. Hatalmas vihar zajlik szemben a Cserhátban. Mi csak a szélét kapjuk, csak egy-két villám csap le a közelünkbe, s egy rövid ideig szakad az esõ. A nedves 21-es fõút ezüst szalagja csillámlik a feltámadó napsütésben. Valahol ott autóznak gyermekeim. A fiam vezet 2 napos jogosítvánnyal. Nem féltem, jó érzéke van hozzá, talán a „computerjátékok” eredményeképpen, tanuló idõszakban, már a legelsõ alkalommal biztosan ült a volán mellett.
Késõbb kérdeztem tõlük, nem láttak e a Mátra gerincén, figyeltek ugyan de ki tudja miért nem.
Lassan leérek a kopasz hegyoldalon egy szimpatikus lány társaságában. A kedvenc témámról, a hasamon meghúzódó hájrétegrõl, s a fogyókúráimról beszélek. Szlogen: csak az izmaidat veszítheted!!! Már látjuk a templomot. Éppen harangoznak, megjegyzem, remélem nem az én lelki üdvömért húzatják, mert egy ideje már, hiába próbálnak a mobilomon elérni. Képtelen vagyok magamról levenni az esõkabátom alatti hátizsákomat, hogy a nylonba zárt telefonomat kihalásszam. Így idõnként, lágy Nokia csengõhang tölti be az erdõt.
A fentebb már ecsetelt módon jutunk le a Diós-patak völgyébe végre, s azt gondolom, a szekérút már a megváltást hozza. De most következik a túra legkellemetlenebb része, a véget nem érõ csúszkálás és sárdagasztás. Idõnként találkozóharcot vívunk a sárral a futócipõm birtoklása ügyében, ugyanis le-lerántja rólam. Két kisgyermek elõz meg, határtalan vidámsággal dagonyáznak a sárban, mit sem törõdve azzal, hányszor hasalnak el.
A pincékhez leérve már kövesedik a dolog, s egy kicsit kocogóra fogom.
Mostanában évente 1x úgy tavasz tájékán meglátogatom a szurdokpüspöki általános iskolát, ahol mindig kedvesen fogadnak. Melyik „laptopost” válasszam? Egy virágillatú nõi mosoly dönti el, amire méhecskeként tapadok. Máris kezemben az oklevél, s a „jól megérdemelt” gratuláció. Profi szervezés, köszönjük!

Egy kisvendéglõben kötünk ki, ahol elfogyasztom életem egyik legfinomabb sajtos lángosát.
Egy fiatal sporttárs elõzékenyen átadja a helyét, fájós lábamról mit sem tudva, nem tudja, hogy milyen jót cselekszik. Késõbb a lángos elfogyasztása után elbeszélgetünk. 50 éves korommal hencegek, s hogy tavaly kezdtem a teljesítménytúrázást. Erre õ elmondja, hogy az apja is tavaly kezdte 60 évesen, s egybõl a Kinizsi100-al. Egy darabig még beszélgetünk, majd indulni készülök. Örök hálám az ülõhelyért!

A vendéglõ tele kilazított teljesítménytúrázókkal. Egy Edda számot énekelnek, amit én is nagyon szeretek. Jó a hangulat. S nekem is jókedvem támad. Hát persze hogy megérte!




2008.04.20
 
 
osiris555Túra éve: 20082008.04.20 13:29:03
megnéz osiris555 összes beszámolója
Üdv!

Az idõjárásjelentés egy hetet késett.
A Kikeletre jósolták a mostani, idõt, ahoz képest ott ragyogott a nap. :)
Most azonban nem. Sokáig esett az esõ, nagy sár volt, de nagyon tetszett az idei Kolos. Jobb volt a hõmérséklet a túrához, mint tavaj. Akkor verõfény meg napsütés volt. No de...
Kékesrõl lefelé még nem volt akkora a dagonya, mint sok felé, az emberek elég széles sávban volnulta lefelé. Volt, aki óvatosan kapaszkodva, volt, aki ugrálva-csúszkálva ereszkedett. És sikerült nem elesnem! (Pedig azt hittem)
Utána persze elõjött a dagonya, mint a táv nagy részén, sok helyen csak az út mellett lehetett haladni, de ettõl függetlenül kétszer annyit mentem idén, mint tavaly ( kettõ elõre-egy hátra). Csúszkálás minden mennyiségben. Volt, ahol csak egy helyben lehetett haladni. Galyán pár percbe beletelt, amig betaláltam a pecséthez, tavaly ugyanis kint ültek. De senki nem várhatja el a pontõröktõl, hogy egész nap ázzanak. Ágasvárra fölfeé egyszer meg kellett álnom, mert elõttem sem mentek a népek, aztán utat meg nem találtam mellettük. Egy futóval egyszerre indultunk le, a patak mellett 5 perc séta után visszaelõzött, meg is dicsért, milyen ügyesen lejöttem a hegyrõl. Keresztes, táskám és sorai rendezése, aztán indulás. Nyikom-nyereg, Muzsla. A nap kicsit megmutatta magát. Aztán persze lefelé beborult, majd megint jött az esõ, de azt már csak a kocsiból láttam.
Nagyon jó túra volt, sarazós, a végére eléggé elfáradós.
Gratulálok minden teljesitõnek, aki beért!
Sikerült a tavaji idõmön javitanom majd' egy órát. Persze akkor felkészületlen voltam felszerelés terén.
Ja, és tisztelet a kamásni feltalálójának! :)
 
 
 Túra éve: 2007
Rush2006Túra éve: 20072007.04.20 17:16:58
megnéz Rush2006 összes beszámolója
Mátrabérc 2007, azaz amikor minden ellened van!

Pénteken este már beteg voltam keményen (38,5) és gondolkodtam hogy érdemes-e nekivágni ekkora kalandnak. Az "igen" mellett döntöttem, hiszen ez az a túra amit már nagyon vártam, de sajnos az idõterveknek lõttek, örülök ha beérek így egyáltalán.. Péntek este Horváth Jenõvel találkoztam itt Kelenföldön, kocsiba pattantam, és útközben jókat beszélgettünk. A következõ célszemély Pavuk Andi volt a belváros szívében vettük õt föl. Az M3-as kivezetõjénél Lõw Andris várt már ránk, majd Gödöllõ után kolezoli is csatlakozott hozzánk. Jó hangulatban telt az út, Andris mesélt a Barkley Marathonról, meg csomó más dologról, szerencsére nem éreztem magamon a betegséget, pedig tudtam hogy nem vagyok jól. Jó késõn 22 óra után értünk Sirokra, ahol már mindenki elõre foglalt profi szálláshelyeket, csak kolezoli és én vártuk a tömegszállás nyújtotta élvezeteket. Belépve a tornaterembe a lámpák már le voltak oltva, de csodák csodájára kevesen voltak szerencsére ott, így befeküdtünk középre, és hamarosan már aludtunk is.

Másnap reggel már hamar ébrenvoltam, fölvettem a thermo futóruhát (hogy minek azt nemtom) és különbuszokkal a rajtba is vittek minket, ahol még piszkosul hideg volt, és nagyon fáztam. Közben az ismerõsöket köszöntgettem sorba, elég kómás volt még mindenki. Sok futó indult, az már a felszerelésekbõl kitûnt. Na és 6:00-kor elindult a tömeg. Egyedül indultam ismét a túrának, most voltam itt elõször. Az aszfalton elkezdtem kocogni, jó sok embert meg is elõztem, de még így is kevés voltam, mivel egy kis ösvényre tért jobbra a jelzés, és elõzni nem sûrûn lehetett, így próbáltam ahol lehet kilépni. Hamarosan Õ.Bálintékat értem utól, mentek mint a gép, hiába kocogtam, az emelkedõkön úgy elsétáltak mellettem mintha csak egy helyben állnék. Gondoltam sokat találkozok ma még velük:) Kapásból brutál kezdés volt az Oroszlánvárig, 10,6 km-re 820 m szintemelkedés (!) Közben egy helyen útközben (nemtom melyik tetõ volt) gyönyörû kilátás nyílt az egész környékre, nagyon messzire el lehetett látni, itt kicsit meg is álltam nézelõdni. De sorolhatnák még több helyet, mert nagyon magasan jártunk, és a panoráma mindig csodás volt mégha izzadtam is közben mint a ló. Végre elértem az Oroszlánvárhoz! Frissítettem, majd mentem is tovább, gondoltam itt majd lehet pár kilcsit nyomni lefele futva, de tévedtem. Egy pici lejtõ után megint brutál emelkedõ indult fölfele a Nagy-Szár-hegyre. Meg is kellett közben állni frissítenem, mert kinyúltam szépen közben. Közben szint szint hátán, elfut mellettem László Szilvi, majd jönnek késõbb Future-ék, és Anna, de én inkább megyek a saját tempómba fölfele, lázasan örülök egyáltalán hogy lépni tudok nem hogy futkározni. Nagy nehézségek árán fölértem a Kékesre, be is vágtam a teát, és az étterembe vettem is két 0,5L-es üdítõt, hogy mindig legyen nálam elég üdítõ, mert bizony meleg volt ám keményen! Vagy csak a láz beszélt belõlem? A Kékes étterembe megpihentem kb. negyedórát. 1 órám volt a szintidõ elõtt, ez jó hír, fõleg hogy a második része valamivel könnyebb már a túrának. Na de fel kellett állni és menni kellett.. Méghozzá rohadt meredeken le a S-n. A Hanákosok botladoztak összevissza, egyik csaj olyat esett elõttem mint az ólajtó. Nekem szerencsére sikerült megúsznom esés nélkül, és viszonylag hamar le is értem. Szerencsére a Csór hegy mûútjáig jól tudtam kocogni, mivel semmi szint nem volt, de éreztem hogy néha már a kocogás sem esik jól. Nem csoda, mivel a Kékesnél így álltunk: 19,9 km - 1520 m. Ez brutál!

Na de csak elértem a mûútig ahonnan a K+ már gúnyosan mosolygott rám az egyik fán. Kicsit felnéztem, és emberek hada szenvedett fölfele a meredek emelkedõn, hamarosan én is tagja váltam a szenvedõknek. De addig kínoztam magam, míg valahogy fel nem értem a csúcsra, ahol ismét megittem vagy fél liter üdítõt kapásból.

És mikor az ember azt hinné hogy vége, hova emelkedek még, akkor megkapja keményen a ráadást. A Csór-hegy után kb 1 km-t tudtam kocogni, majd megint emelkedõ fölfele, és ahol jön a P+ ott egy frissítõpont. Az eperlé (vagy narancs volt? mittom..) kicsit tömény volt, de le kellett nyomni, mert durva rész jött ezután.

Bizony durva, föl a Galyatetõre ott, ahol a Mátrahegyen lejöttem. Persze a Mátrahegyen vígan nyargaltam itt lefele futva, és akkor az idõm is csodás volt, most meg full zombin szenvedek fölfele, és örülök ha beérek idõre. Sokan elhagynak, de csak magamra koncentrálok, és nézem a földet, lassú léptekkel próbálok menni, de így is meg kell állnom 2-szer is útközben fölfele inni. De egyszer mindig eljön a vég, mint ahogy most is, és fölérek valahogy a parkolóhoz, ahonnan 50 m és ott az ellenõrzõpont. Na, 30 kilcsi már megvan 2010 m szinttel. Még 2 nagy csúcs invitál engem utam során majd. Galyán megállok kicsit, pénzért nem veszek most üdítõt.

Hátul a hátsóm és a lábam találkozásánál beindult keményen a fájdalom. Nem lesz ez így jó.. Kezd fájni lassan mindenem. Kicsit próbálok nyújtani sikertelenül, majd ezt belátva megyek tovább, Asszem a Csillagvizsgáló után (egy rakás rövidítõ volt erre, kihagyták a lépcsõket) volt egy jó kis holtpontom, a síkon még kocogni se tudtam, csak néztem magam elé, és mentem, de úgy mint a csiga. Aztán kocogtam kicsit, de nem bírtam, sõt meg is kellett állni inni, és persze szépen elmentek addig a többiek. Aztán mikor a naposabb részre értem nagy erõt vettem magamon, utolsó vésztartalékok a kocogásra, és elindultam lefele Mátrasztlászlóra. Most jól ment, és a frissítõpontig meg sem álltam. Az itt adott meleg tea egyszerûen mennyei volt, órákig el tudtam volna ülni felette, de most csak percek maradtak. Kb 6-7 percet biztos elidõztem itt, leültem a székre, és bámultam magam elé. Aztán láttam hogy a Vörös-Kõ EP innen csak 1 km-re van. Tovafutottam, és meg sem álltam a pontig. Térkép nem is kellett mert rengeteg rövidtávos volt elõttem,. mindig mutatták az utat. A Vörös Kõnél megint 5 percet pihentem, majd nyomtam tovább amíg lehet. Egész jól ment most a futás, útközben tzh-ékkal is találkoztam. Az Ágasvár aljáig bírtam, onnan megint durva emelkedõ föl, majd mégdurvább emelkedõ le. Lefele jobban rombolt mint fölfele.. Nagyon meredek volt, páran már pánikhangulatban voltak, én hamar leértem, de nem éreztem már valami jól magam:( Hiába nem volt Mátrakeresztesig egy méter szint sem, a lábaim nem engedelmeskedtek nekem, és nem ment már a kisebb kocogás sem. Ami nem megy nem kell erõltetni.. Beletörõdve gyalogoltam a patak mellett, hova a francba fussak már.. Inkább élveztem a természetet. Leérve Mátrakeresztesre, megittam 3 üdítõt a frissítõponton, majd elnézve a következõ szakaszt a túlélésért küzdöttem. Sajnos neki kellett vágni.. A P-n fel a Múzslára. Erre a részre csak annyit írnék hogy nagybetûs szenvedés volt nekem ez a szakasz, vagy 5-ször kellett megállnom frissíteni meg pihenni. A láz rengeteg energiát kivett belõlem. Meg hát a túra is. A Múzslát még sokkal odébbra saccoltam, majd megjött a háromszög elágazás, és tudtam hogy már csak egy emelkedõt kell legyûrnöm a rengeteg után. Nagyon nehezen felértem a csúcsra, pecsételtettem, és leültem egy sziklára. Szomjas voltam, de nem volt már üdítõm.. Rengetegen ültek a sziklákon, de nem akartam lejmolni, van nekik is már elég bajuk ránézésbõl:) Nem bírtam megmozdulni. Ültem 5 percet, semmi.. Ültem 10 percet, na végre valami: Megjöttek Bálinték. Meglepõdve láttak engem, de én jobban meg voltam lepõdve magamon hogy egyáltalán ideáig is bírtam:) Aztán Pavuk Andi is megjött. Bálinték kicsit pihentek, Andi kemény csaj egybõl indult is tovább. Hozzácsatlakoztam így már a végére, bele bele kocogtunk ahol lehetett, de én már nem bírtam nagyon, így inkább csak gyalogoltunk. 1 óra 22 perc volt leérni a Múzsláról a célba, ami gyatra, de kit izgat, a lényeg hogy beértem!! Megcsináltam az elsõ Mátrabércemet, ráadásul full beteg is voltam. Hát boldog voltam na. Csak késõbb fogtam fel a dolgokat már itthon. Hazafele ismét Horváth Jenõékkel mentem.

Tanulság: Lázasan nem szabad elindulnom, mert még most sem vagyok meggyógyulva, és a túrán sem ment úgy ahogy kéne.

Még egy tanulság: Lesz miért visszavágnom jövõre ;-) Ennél már csak jobbat megyek remélem!

Nehéz túra volt ez, talán eddigi legnehezebb túrám, de annál nagyobb a siker
 
 
Kerek repkényTúra éve: 20072007.04.20 13:22:19
megnéz Kerek repkény összes beszámolója
Mátrabérc 2007

Honnan jött az ötlet?
Ha van idõm, vagy ha egyszerûen nincs kedvem semmit csinálni, szoktam lapozgatni a túranaptárat. Szívesen nézegetem a kemény túrákat is, amikrõl tudom, hogy nem fogok rajta úgysem elindulni. :) A Mátrabérc is ebbe a kategóriába tartozott. Aztán talán a túra elõtt nem egészen két héttel Zoli a fülembe ültette a bogarat.

Megyünk, nem megyünk?
Eleinte nem tartottam valami kivitelezhetõ dolognak, hogy én bármikor is elinduljak a Mátrabércen. Csak a fejemet ingattam, meg mondogattam, nekem az úgysem menne… Aztán elég sok szó esett a túráról, hogy csakazértis. :)
Péntek délután útra keltünk már Veszprémbõl, mert csak így volt megoldható, hogy szombat reggel ott lehessünk Sirokon a rajtban.
Több, mint 4 és fél óra zakatolás után érkeztünk meg Egerbe, ahol fogalmunk sem volt, merre van a buszmegálló. Egy fiú is csatlakozott hozzánk, szintén a Mátrabércre igyekezett, már többszörös teljesítõ. Akadálymentesen vettük a buszmegálló helyének felderítését, s egy rövid buszút után máris Sirokon voltunk a sportcsarnoknál.
Gyors nevezés-szállásdíjfizetés-buszjegy-csomagszállítás ügyintézés után kaptunk a kézfejünkre alkoholos filccel egy „S” betût, a hovatartozás végett, elkészítettük alvóhelyünket, majd kimentünk egyet sörözni. Találkoztunk Gudlukinggal és Ebolával, beszélgettünk egy keveset, majd mindenki elment nyugovóra térni. A sportcsarnokban már sötét várt, de nem estünk el a lenn tanyázó túrázókban, mert szerencsére nem voltak sokan.

A túra reggele
Éjjel sokszor felébredtem, ha éreztem, hogy valamelyik oldalam túlságosan megnyomódott. Ilyenkor fordultam egyet, majd aludtam jóízûen tovább. :)
Úgy gondoltam, elég 5kor kelni, de ¾ 5-kor jól felbökdöstek, így bõven volt idõ elkészülni.
A fél 6-os busszal mentünk ki a rajtba, ahol sokan aludtak sátorban, sõt, voltak, akik hálózsákban aludtak a vasútállomás épülete mellett. Aztán a tömeg egyre gyûlt, láttunk sok ismerõst, Vándorköszörûst, Sétálós Bácsit, ott volt Gudluking, majd hamarosan (budai-)H.G.-t is megpillantottuk. Aztán 6 órakor elindult a menet. Sosem voltam még ilyen túrán, ahol egyszerre ennyi ember indult útnak és haladt együtt. Nem volt egy szabad 3 méteres szakasz, ahol ne lett volna senki.


A Nap még gyengén világított keresztül a zöldellõ lombok mögül. A levegõ lassan elkezdett langyosabb lenni, s a melegítõfelsõ hamarosan a hátizsákba került. Magamba szívtam a friss levegõt, vidáman bujkáltam a növények között. Mivel rövidnadrág volt rajtam, lábszáramat néhány „harci seb” borította már ekkor is. :)

Nem kellett sokat gondolkozni azon, hogy merre is kéne menni, a kígyózó túrázó-sor szépen mutatta az utat. Aztán kicsit lassabbra vettem, mert Zolinak még el kellett érnie az üzemi hõmérsékletet, de Kalapos tetõtõl már minden simán ment.

A túrabotoknak nagy hasznát vettem, fõleg a meredek kaptatókon, meg a meredek lefeléken, de még így is sikerült elvágódni Szederjes-tetõrõl lefelé, mert egy kõ, amire ráléptem, frankón elindult.

Volt pár kerítésen-átmászós rész, itt mindig nagy fennakadások voltak, de a leleményes túrázók a sorban állás idejére idõzítették a cipõfûzõk megkötését, illetve megerõsítését. Egy helyen azonban egy fürge lábú túratárs elvesztette türelmét, s a szó szoros értelmében kidöntötte a kerítést.
Egy másik kerítésnél szintén nem volt kedvünk sokáig várakozni, lapos-kúszásban jutottunk át a másik oldalra.

Oroszlánvár
A hegyen felfelé kapaszkodó túratársak tökéletesen kijelölték a haladási útvonalat. Nem lesz kellemes mászás, ezt hamar megállapítottam. :) Csak semmi kapkodás, ittunk egyet a frissítõnél és csak utána lendültünk támadásba. Én folyamatosan köhögtem, prüszköltem a sok portól, de azért igyekeztem tempózni, hogy ne maradjak el annyira Zolitól, mert itt nagyon megindult.
Fenn volt kábé 7 perces hátrányunk, de nem ítéltük súlyosnak.

Kékes
Féltem, hogy Kékesre milyen lesz a feljutás, de legnagyobb meglepetésemre egy szinte észrevétlenül emelkedõ, szép ösvény vitt felfelé, nézelõdni is lehetett bõven, bár egy idõ után figyelnem kellett a lábam elé is, mert többször megbotlottam. Azért nem lett volna vicces lezuhanni. A túra egyik kellemes meglepetése volt, hogy a távolban a Tátra csipkés hegyvonulatait is meg lehetett csodálni. Örültem, hogy ilyen szép, tiszta idõnk volt. Kékesre csak 5 perc fórral érkeztünk, de leültünk kicsit falatozni. Aztán nagy meglepetésemre egyszer csak Petami bukkant fel, nem sokkal utána pedig Lutak, Sir Dan és Pít. Fénykép a csúcskõnél, aztán mi startoltunk is tovább, már eleget ácsorogtunk.

Csór-hegy
Kékesrõl lefelé volt egy-két poros, szétcsúszkált, „fától-fáig rohangálós, remélem, hogy nem esek el” stílusú szakasz. Ezek azért idõvel egészen jól járható, szinte már szintbeli úttá „fajultak”. :) Valahol itt ért minket utol Zsotyek, aki rövid idõre társunkul szegõdött. Csór-hegy elõtt is jól elcsoffadtam, valahogy nem akaródzott felmenni, a fiúk a ponton vártak meg, ahol a tábláról lógott egy tükör, gondoltam, heccbõl belenézek… Bár ne tettem volna. :) Aztán indultunk tova a jó kis nyár végi hangulatú, poros úton.

Galyatetõ
Zsotyek hamarosan elsietett, mert el kellett érnie egy buszt. Közeledett dél, egyre melegebb volt az idõ, én meg folytattam a csoffadozást. :) Egyszer csak a TTB-trió elõzött meg minket, Pít adott szõlõcukrot „majd Galyatetõn visszaadod” hozzáfûzéssel, ez segített, köszönöm szépen. Eddig szinte végig én beszéltem a túrán, ez sok energiát vett ki belõlem, ezért csendben voltam, de szerencsére most megeredt Zoli nyelve, így az út felsõ hányada hamar eltelt, s nemsokára már ott fagyiztam Galyatetõn. :)
4 perc elõny.

Vörös-kõ
Galyatetõrõl lefelé eszmecsere, lejtõkön néha egy kis belekocogás, néha egy kis dúdolgatás. Mátraszentlászlón felfrissítettük magunkat, jól esett a meleg tea. Ücsörögtünk, nevetgéltünk, majd továbbindultunk. Szép kis ösvényen haladtunk Vörös-kõig, ahol megint a sietés mellett döntöttünk, mert úgy látszik megint elszüttyögtük az idõt, ezúttal 5 perc hátrányunk volt.
Egy ideig lefelé haladtunk, majd fel, s egy átjárhatatlan szúrós-kapaszkodós, átláthatatlan dzsumbuj mellett ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy félreálljak. :)

Ágasvár
Megint csak ismételni tudom magam: Az út, ahol haladtunk, igen hangulatos és szép volt. És nagyon is kedves és barátságos. Egy darabig. :) Szinte észrevétlenül bukkant a fák mögül Ágasvár, s nemsokára már az oldalában kapaszkodtunk. Zoli gyorsan eltûnt a szemem elõl. Én megálltam szusszanni egy sziklán, ahol egy másik túrázó üldögélt. Megkínált szõlõcukorral. Elfogadtam. Aztán tovább indultam. Rettentõen szánalmasnak éreztem magam, mert nem sokkal feljebb le kellett ülnöm. Ittam, meg ettem egy kis csokit. Közben meggyõztem magam, hogy igenis szeretnék felmenni Ágasvárra, már csak a kilátás miatt is. :) Összeszedtem magam, s innen már megállás nélkül mentem fel. Odafenn gyönyörû volt a panoráma, mint úgy általában ezen a túrán, sokan pihengettek kicsit, de mi rögtön elkezdtünk ereszkedni, mert 10 perccel túl voltunk a javasolt idõn.

Mátrakeresztes
Észveszejtõ, meredek, poros, „uralkodok magamon és nem sikítok, pedig tök vicces lenne :)” ereszkedés következett. Egy jó ideje már egy bottal nyomtam, mert azért Zolinak sem esett rosszul a támasz, így a másik nála volt. Jobb is volt így lefelé haladni, mert jobb kezemben a bottal támasztottam és egyensúlyoztam magam, a bal kezemmel meg tudtam ölelgetni a fákat. :) Találtam egy itinert egy fa tövében, gyorsan kiáltottam a rajta szereplõ nevet, szerencsére a tulajdonos, még hallótávolságon belül, úgy 50-100 méterrel volt elõttem. Gyorsan lesiettem hozzá, néhány eléggé elnyújtott lépéssel lenn is voltam, elég zord volt, de vigyorogva nyújtottam át neki az elvesztett füzetecskét. Ekkor már tényleg nem volt rajtam portalan felület. Szinte alig akartam elhinni, amikor megláttam az utat, ami vízszintes volt. Véééégre! :) Balról egy másik útról 3 túrázó közeledett, s megkérdezték, hogy az az út, ahonnan én érkezem, Ágasvár felõl jön-e. Mondtam, hogy igen. Õk ennek nem örültek.
Lenn Zoli utántöltötte a palackokat, adott inni, s zúztunk lefelé a Csörgõ-patak völgyébe, ahonnan jó tempóban értük el Mátrakeresztest. Ittunk, váltottunk pár szót Tzh-val, aki egy sörrel a kezében várta Krystát, majd nyomás a Muzslára.

Muzsla
Valahogy nem kívántam már emelkedõt. Azért fel mégis jobb, mint le, de rájöttem, hogy el vagyok éhezve, ezért szép komótosan leültem és bevágtam egy Kinder bueno-t. :) Sokan elhaladtak ekkor mellettem, egy aranyos kis vizsla jól meg is szagolta, jó-e amit eszek. Gondoltam, jelezni kellett volna Zolinak, hogy menjen csak felfelé, de megint olyan hamar eltûnt, hogy erre nem volt lehetõségem. Miután ettem és épp vettem vissza a zsákot, Zoli tûnt fel, visszasétált, hogy megnézze, merre vagyok már. Aztán elindultunk fel. Rendkívül fontos tapasztalatokat osztottunk meg egymással, õ egy különleges légzéstechnikát, amit emelkedõn felfelé érdemes alkalmazni, én pedig a túrákon való éneklés fontosságát és örömét. :) Ahogy a péntek este megismert fiú és még sokan mások mesélték, valóban sunyi hegy ez a Muzsla, mondjuk szép nagyon, az utat övezõ fenyves rendkívül meghitté tette az ösvényt. Körülbelül 5 bucka van elõtte és mikor már nem hiszed, hogy valaha felérsz, na ott a teteje. :) Tudtam, onnan már jóformán csak le, de éheztem, meg szomjaztam. Zolinak csalogatnia kellett, hogy menjek, de ez könnyû volt neki, mert nála volt már szinte minden innivaló.
Aztán csak megpillantottuk a csúcskövet, s jött az ellenõrzõpont.

Szurdokpüspöki
Muzsláról lefelé nem élveztem az utat. Poros volt, csúszott, fúj. :) Mondjuk vidámmá tette a haladást, hogy mindenki szenvedett körülöttünk, a lelki egyensúlyok itt igen felborultak. Néhány fiúval folyamatosan elõzgettük egymást, mindenki máshol állt meg kilazítani beállt izmait. Még egy utolsó halálos pordózis. :) Még egy utolsó gyönyörû kilátás, a tavasz-nyár(?) illata, a nap meleg sugarai… Jó érzés volt, na, nem tudom jól leírni. :) Balról egy zöldellõ hegyoldal tûnt fel, olyan volt, mintha mindjárt belesétálnánk. Még estem egy hatalmasat. Az elõzõnél reflexbõl ment a felállás, itt is megpróbáltam, de nem sikerült, visszaestem ugyanoda, nagy röhögés közepette. :) Segítettek felállni. Még egy kicsit fel, na innen már szintben, ki az erdõbõl, Szurdokpüspöki, látszik a templomtorony, majd balról integet valaki, hogy arra van a jelzés. Szomjasak vagyunk, ott van a vízcsap, de nem akarunk már megállni, örömittasan menetelünk az iskola felé. Valami gyõzelmi nótát is dúdolgattam, mert jó volt. :)
Benn a célban beálltam egy sorba, az már késõbb tudatosult bennem, hogy a számítógépnél ülõ lányoknak kell odaadni az itinert. Aztán már nyomtatták is ki az oklevelet, megkaptuk a díjazást. Nagy gratula egymásnak, k* kemények voltunk, ez már teljesen biztos. :)

Közben folyamatosan jönnek más érkezõk, gratula a TTB-seknek is, Zoli egy régi barátjával folytat eszmecserét, én szerzek lángost.
Ezds-nek ezer hála és köszönet, hogy hazarapítettek minket Veszprémbe, nagyon kellemes volt az utazás, megtudtuk, hogy létezik Apc nevû település, s még alhattunk is. Meg sokat nevettünk. :)

Köszönet a rendezõknek ezért a gyönyörû, remekül megszervezett túráért.
Köszönet annak a körülbelül 20 túrázónak, akivel út közben többször is találkoztunk, nagyjából együtt haladtunk, s néhány szóval bíztattuk egymást a zord lefeléken, vagy az embert próbáló emelkedõkön.
Köszönet Zolinak a társaságért és a közös élményekért.
Életem egyik legvidámabb túrája volt. :)
 
 
laslowTúra éve: 20072007.04.20 08:00:36
megnéz laslow összes beszámolója
Mátrabérc akkor és most.

Az idén hivatalosan 6. alkalommal vágtam neki ennek a túrának. Ha a nem hivatalos tényeket is nézzük akkor hetedszer. Viszont ha még azt is belevesszük, hogy baráti társaságban egyszer lejátszottuk a Crébartám verziót (ehhez Szurdokpüspökibõl kell indulni) akkor bizony nyolcadszor, de hiába is körítem a témát, ezzel még nem döntök csúcsokat. De ha már megadatik az élmények felidézésének a lehetõsége, elõször hadd meséljem el röviden milyen is volt az elsõ Mátrai túrám.

Akkor
A történet 1992-ben játszódott nem éppen történelmi távlat habár… Én már bõven hegyikerékpáros korszakomat éltem és több versennyel a hátam mögött már viszonylag rutinos sportembernek képzelhettem magam. Akkoriban tombolt a montis szenvedély. Újabb és újabb srácok kerítettek maguk alá hegyi-drótszamarat, hogy élvezhessék az általa nyújtott kellemetességeket. Ezek közé tartozott Józsi barátunk is, kiváló fizikumú atom-sportember aki miután beújított egy gyönyörûséges Heavy Tools-t javasolta, hogy egy jó kis túrán avassuk fel a gépet. Úgyis lesz egy itt a közelben úgy hívják, hogy Mátrabérc, Õ korábban teljesítette is. Jómagam ezelõtt nem hallottam a rendezvényrõl, nem is voltam egy túrázós alkat, de majd csak elmojókázunk valahogy, és hogy legyen valami kis mozgás is a laza 56 km után, majd hazapörgetünk a célból Egerbe. Megkérdeztem akkor 19 éves Bugi öcsémet van-e kedve velünk tartani és nem kellett sokáig unszolni hajlott a jóra. Igaz ebben az is benne volt, hogy az elõzetes saccolásaink szerint, kb. délután 4 körül már haza is érkeztünk volna. „Alaposan” felkészültünk a túrára 1-1 kulacs vizet vittünk magunkkal meg néhány csokit és egy szép szombat reggel ½7-kor neki is vágtunk a napnak. Mármint Egerbõl, a Sirokig tartó szakaszt bemelegítésnek szántuk, ami azon a 20 km-en sikerült is. Igaz a dombtetõkön néha kicsit várnunk kellett Bugicsekre, de vigasztaltuk magunkat majd megtáltosodik a srác, ha megcsapja az erdõ illata. A kései indulásnak az a haszna mindenképpen meglett, hogy a nevezésnél nem kellett sorba állnunk, mert aki akart az már régen nekivághatott a távnak. A szedelõdzködõ rendezõk meghallva, hogy mire készülünk le akartak minket beszélni az indulásról, de mi nem értettük, hogy miért is ne érhetnénk be szintidõn belül. Végül utunkra bocsátottak minket mi pedig felpörgettük e tempót. Talán kicsit túlságosan is, mert odább néhány kilcsivel aztán rájöttünk, hogy nem lett volna rossz az itinerre is odakukkantani. Akkor talán tudtuk volna, hogy a kék jelzést is illik keresnünk. Jobb késõn, mint soha, amikor viszont tényleg rábukkantunk az öcskös tényleg megtáltosodott. Leküzdve a szinteket, minden lehetséges terepakadályon áttriálozta magát, Józsi amatõrként csak bámult mire képes ma már a technika. Egészen jó tempót mehettünk, szépen értük is utol a gyalogosokat. Legalábbis azokon a helyeken, ahol az ösvények nem voltak túl meredekek, túl szûkek, túl sziklásak, túl bozótosak és ilyen bizony akad egy-kettõ. Arra is rájöttünk, hogy nem csak mi vágtunk neki nyeregben a távnak. Az Oroszlánvár környékén pesti bringásokkal találkoztunk. Õk akkor már eléggé készen voltak, kaját kunyeráltak az arra járóktól, tõlünk is lenyúltak egy kockasajtot. Korábban még sosem láttam, hogy három ember megosztozik egy ekkora falaton, de hát a szükség olyan, mint Darth Vader, vagy a szomszédom (Nagy úr). Róttuk a kilométereket egyre bizonyosabbak lettünk abban, hogy a bringa jó dolog a lejtõkön, de az emelkedõkön bizony sokszor csak tizenegynehány kiló vas az ember hátán. Lankásabb részeken óriási segítség, de az ilyesmi a Kékes tetejéig nem tipikus a Mátrában. No de majd utána – vigasztaltuk magunkat. Utána viszont arra kellett rájönnünk, hogy a lejtõk nem mindig gyorsítják meg a tempót, még ha egyébként növelik is a sebességet. Kalandjain persze bõven akadtak. Józsi defektet kapott, de a nálunk lévõ pumpa beadta a kulcsot, az úton stoppoltunk le egy kocsit és kértük kölcsön az õ szerszámát. Késõbb Bugi úgy gondolta, hogy neki ez már sok volt és Galyatetõrõl visszafordul, de némi ráhatással és egy hamburgerrel sikerült maradásra bírni. Napokkal késõbb Józsi bevallotta, hogy Õ már jóval korábban visszafordult volna, de, mint értelmi szerzõ ezt mégsem tehette. Gyûrtünk tovább, eltévedtünk Mátraszentlászlón, felhágtunk az Ágasvár csúcsára, ahol éppen egy lányosztály kirándult, amitõl persze nagyon lazákká váltunk (persze nyuszi, hogyne tekertünk volna fel azokon a sziklákon…). Hogy onnan lefelé miként sikerült lejutnunk a mai napig rejtély számomra, de szinte végig pedálban maradtunk, kivéve Józsit, aki féltette az új gépet. Mátrakeresztestõl a Nyikom-nyeregig aztán lohadt a lelkesedés. Az útradõlt fákon hosszú percekig üldögéltünk átkelés címszóval, minden mozdulatunk a gépiesen energiatakarékosra váltott. A Múzslától lefelé viszont miénk volt a világ. Szlalomoztunk a tekervényes ösvényen, kiélveztük a gravitáció minden áldását, olyannyira, hogy mire beértünk a célba már egészen embernek éreztük magunkat. Itt kb. 10 órával az indulásunk után, evés-ivás következett, dõlt belénk a beérkezõket váró gyümölcslé. Viszont mivel hosszú sorban álltak a bélyegzésre várók nem álltunk be a tömegbe. Ezt a mai napig bánom, de akkor elég volt a tudat, hogy teljesítettük a távot és egyébként is még hátra volt az út haza, Egerbe. Kb. fél hétkor „lõttük ki magunkat”, igyekeznünk kellett, hiszen ekkor már biztosak lehettünk abban, hogy több órát fogunk még tekerni a sötétben. Világításunk persze nem volt, hiszen számításaink szerint már régen otthon kellett volna lennünk. Utunk dióhéjban: Gyöngyösrõl telefon haza (igen, persze jól vagyunk, hogy is ne volna lámpánk, minden OK). Abasáron Józsi kijelenti, hogy már biztos, hogy nem megy bulizni. Kisnánán öt percre leülünk, de csak én maradtam ébren a többiek a hideg dacára elaludtak a fûben. Verpeléten Bugi stabilan teker a baloldali sávban, amikor megkérdezem, miért teszi, zavartan felriad. Onnan próbálok vele folyamatosan beszélgetni, mert egyébként tekerés közben elalszik. Végül ½ 12-re megérkezünk Egerbe, az elõzõekbõl ki lehet találni milyen állapotban.
Szép volt, jó volt (így utólag), örök emlék, de sajnos olyan egyben, amit megismételni nem tudunk, mert Józsi barátunk azóta más dimenziókban rója a kilométereket. Bugival azonban a mai napig felemlegetjük életünk elsõ teljesítménytúráját.

Most
Végre elõször sikerült kiérnem elég korán ahhoz, hogy a reggel 6-kor elhangzó „Jó túrázást” vezényszó elhangzása után a tömeggel nekivághassak a 2007-es Mátrabércnek. A kezdõ boly elég gyorsan szétvált és ki-ki felvehette a magának megfelelõ tempót. A reggel hûvösben jól esett kilépni és kisvártatva már csak Mécs Laci kocogott elõttem, a sarkamban pedig két miskolci fenegyerek Németh Csaba és Atosz, akik nem sokkal késõbb megunták a szélárnyékomat és beálltak Mécs Laci nyomába. Ebben a sorban haladtunk egészen a Szederjes-tetõ oldaláig. Itt úgy tûnt õk antigravitációs cipõt hordhatnak, mert valami módon az emelkedéssel arányosan sikerült növelniük a tempót. Utoljára az Oroszlánvárra kocogva láttam õket. A szemben lévõ domboldalról figyeltem, ahogy összeállnak, mint a tejbegríz, jó lett volna csatlakozni, de tudtam, hogy az nem az én tempóm. Az Oroszlánvár elõtti Domoszlói-kapunál gyorsan átvedlettem. A felsõ pólóm a kukába került, a fejkendõm pedig a karomra törölközõnek, így az 1. Ponthoz már nyári viseletben érkeztem meg a rajt után 1 óra 12 perccel. Itt egy srác utolért, Tóth János. Úgy gondoltam, hogy együtt nyomulhatunk tovább, de egy idõ után már nem láttam magam mögött A túra viszont fantasztikus volt, a hõmérséklet nyárias, a kilátás a gerincrõl pedig szavakkal leírhatatlan, még a Tátrát is lehetett látni, nem beszélve a hegység két oldalában lévõ helységekrõl. De azért haladni sem árt, beálltam a 40 percenként frissítésre és a Sas-kõ oldalában elfogyasztottam az elsõ sonkás szendvicsemet. Kívülrõl nézve talán kicsit korán, de jó lesz még a kalória 1-2 óra múlva is. A Kékesen lévõ ponthoz 2 óra 13 percnél sikerült beérnem. Itt éppen fõtt a leves, amibõl nem kértem, vizet viszont igen. Érdekes, hogy ezen a második szakaszon növelni tudtam a tempót, de a körülmények ideálisak is voltak ehhez. A Kékes után azonban jöttek az emlegetõs részek, a Somhegy környékén könnyen rájön az ember, hogy nemcsak a szintkülönbség gyorsítja-lassítja az embert, hanem az út minõsége is. Feltéve, hogy azon a környéken ilyesmirõl egyáltalán beszélhetünk. Kicsit sajnálom, hogy azokon a jó kis sziklás lejtõkön nem feszítenek ki kapaszkodókat, mert így mindenki megy, ahogy tud (fától fáig) és az egyre szélesebb talajpusztuláshoz így éppen a természetkedvelõk járulnak hozzá. A Kékestõl a Csór-hegyig 27 perc alatt kocorásztam, ezen a részen már elég sok Hanák Kolos-os túrázott, legalább nem éreztem egyedül magam, mint addig. Legkiemelkedõbb két démon volt, akikkel éppen a görgeteges részen akadtam össze. Hatalmas szõke fürtök + fekete sztreccs, nekem meg reccs. Illetve majdnem dobtam egy hátast, ahogy az attraktivitás lesújtott rám. A Csór-hegytõl Galyatetõig kellemes futható volt az út, és a Rudolf-tanyai elágazónál szokás szerint ott volt a rendezõk jótéteménye a szörpös sátor. Galyatetõn a Téli-Mátráról már ismert Gertrúd presszóban kaptuk meg a pecsétet, illetve kinek mire volt még szüksége, én a rajt után 3 óra 15 perccel már léptem is tovább a kilátóhoz vezetõ lépcsõsoron. Lelkiismeretesen megkerültem a kilátót és gyerünk tovább. Az út ezen a részen kifejezetten futáshoz van komponálva, így a terepakadályok nélküli, jórészt lejtõs úton 25 perc alatt elértem a következõ pontot. A Vörös-kõ elõtt még táblákkal is segítették a tájékozódást, ami a magamfajta bóklászó számára igazi áldás. A következõ pont azonban már nem ment ennyire pöccenésre. Az Ágasvár elõtti szakaszok jól futhatóak voltak, annyira, hogy itt költöttem el a második szendvicsem felét. Terv szerint az egészet kellett volna, de ennyi esett jól. Bõségesen öblögettem Gatorade-el a kulacsomból, ami eddigre ki is apadt. Egy ponton már megijedtem, hogy a tápolás közben esetleg letértem a helyes útról, amikor egy kanyar után feltûntek a jól ismert sziklák. Eddig a pontig minden emelkedõt kikocogtam, de úgy gondoltam, hogy ezt jobb nem erõltetnem. A csúcsra 10 óra 13-kor értem fel, közel 40 kilométer volt már a hátam mögött és az átlagsebességemmel meg voltam elégedve. Magamban persze már számolgattam hogy alakulhat a menetidõm a túra végére, de nem lehettem túl optimista. A hátralévõ 16 km egyéb körülmények között egy laza óra, de ezek ugye nem egyéb körülmények. A leereszkedésemet Ágasvárról pl. aligha lehet futásnak nevezni, de a további lejtõk sem tipikusan gyorsító szakaszok, bár a Csörgõ-patak völgyében már jól lehetett haladni. Érdemes volt a patakot is megfigyelni, a kimosott sziklák impozáns látványt nyújtottak. 10 óra 33-kor érkeztem meg Mátrakeresztesre. Itt remélem jövõre is azok a lányok lesznek a személyzet, mint az idén. Legurítottam néhány piros szörpit, feltöltöttem a kulacsomat és belekezdtem az itt a piros, hol a piros játékba. A piros jelzést könnyû volt megtalálni, csak éppen át kellett volna hozzá kelni a patakon, amihez viszont le kellett volna tipornom a frissen telepített gyepet. Kicsit lentebb találtam egy átkelõt, ahol simán és szárazon megúsztam az átkelést. Mátrakeresztest egyébként nagyon szépen helyre hozták. Emlékezhetünk rá, hogy két évvel ezelõtt a túra után 1-2 héttel a falu egy részét romba döntötte az ár. De maradjunk a tényeknél. A Múzsla leküzdése viszonylag simán ment a „csak bele ne gyalogoljak” jegyében. A piros jelzésen haladva az árnyat adó fák között ismét megnézhettem a heverõt, amit valaki évekkel ezelõtt rakott ki az ösvény mellé (ki tudja miért). Mára már csak a rugók látszanak ki az öreg jószágból, amin ezelõtt kb. 5 évvel egyszer még üldögéltem is, kár hogy nem a Tatuinon vagyunk, mert ott a fémeknek is megvannak a dögevõi. Persze a fás szakasz sem tartott örökké, a Nyikom-nyereg elõtt a letarolt részen volt alkalom a napfürdõzésre. Ezen a szakaszon találkoztam néhány sráccal, akik a rövidebb távokon indultak. Egyikük, aki a Múzsla túrát nyomta, próbált is velem beszélgetni, de nem voltam túl kommunikatív. Sõt a helyzetfelismerõ képességemmel is gond lehetett. Erre akkor jöttem rá, amikor átmásztam egy dupla törzsû útra dõlt fán. Az egyik törzset felülrõl, a másikat alulról hagytam el, kicsit késõbb visszanéztem, és láttam, hogy a két fazon szépen megkerüli a fát azon az ösvényen, amit én nem vettem észre. Sebaj. A Múzsla csúcsán viszont azt vettem észre, hogy nincs senki a pont helyénél. Sebaj, majd csak elhiszik a célban, hogy ott is jártam, a bélyegzõ füzetet elraktam (tasak, övtáska) és gyerünk. A játék innentõl kezdett érdekes lenni az idõ függvényében, ugyanis volt 38 percem, hogy leérjek a célba. Ha sikerül 6 órán belül teljesítek, amivel egy eléggé szûk körbe sikerül beverekednek magam, ha nem akkor is javultam tavaly óta, és az én koromban már ez sem megvetendõ. Népiesen szólva: uccu neki fuss. Persze azt már tudtam, hogy ez nem egyszerû feladat akár, lejtõ akár nem. Az ösvény köves, tekervényes, az ágak pedig szépen tetoválják az embert. Egyszercsak piros sapkára leszek figyelme, amilyet a rendezõk korábban is viseltek. Biztos a múzslai pontõrök – gondoltam. Elõ a füzetet (övtáska, tasak), de rájöttem, hogy a kislányok nem azok, aminek látszanak. Füzet elrakódik (tasak, övtáska), egy pillantás az órára és gyerünk. Néhány kanyarral arrébb turisták jönnek velem szembe. Már majdnem elmentem mellettük, amikor szólnak, hogy bizony õk az én embereim. Elõ a füzettel (övtáska, tasak), sandítás az órára, de hol a bélyegzõ? Rövid motoszkálás után az is megkerül, de nekem nagyon mehetnékem van. Bélyegzés, ami elõszörre nem sikerül, mert a szerszám leesik a földre, szerencsére nem gurul messze, nyújtom a lapomat, de a rendezõ már unja a kapkodásomat.
– Ne siessünk, ne siessünk. – csillapít. De nekem már lõttek, úgy érzem minden másodperc számít. Végül csak megkapom a stemplimet, füzet elrakódik (tasak, övtáska), már a cipzár húzogatásai is idegõrlõ idõpocsékolásnak tûnik. Futás tovább, utolérek néhány rövidtávos srácot, akik korábban az emelkedõn megelõztek, szerencsére félreállnak, bár a szûken benõtt ösvényen én erre nem kértem volna õket. Egy–két kinyomható emelkedõ után kibukkanok a fák közül és a távolba mér látszik Szurdokpüspöki. De az idõ is múlik, saccolgatok mikor kell leérnek a lejtõ aljába, hogy meglegyen a 6 órán belüli idõ. Magamban úgy döntök, hogy ha 50-kor kimászok a Diós-patak medrébõl még van esélyem. A lejtõn utolérem Farkasdi Edinát a nõi csúcs tartóját. Õ ezek szerint a rövidebb távon indult. Csörtetésemet hallva, elõzékenyen félre áll, én pedig bukást kockáztatva pattogok le a patak irányába. Korábban, esõs idõben óriásit tanyáztam erre, azóta is fóbiás félelmem van ettõl a résztõl. A tervem felborult, mert 50-kor még csak a patak medrében vagyok, ami szerencsére száraz. Feltotyogok az útra és tovább. Közben az utolsó csepp innivalót is magamba préselem a kulacsból, inkább bent vigyem, mint kint. Az idõ múlik, én pedig úgy érzem, hogy nem haladok. Egyszerre egy táblára leszek figyelmes a falu határában. Abonyiak szurkolnak a cimborájuknak, de engem a tábla alján lévõ szöveg fog meg: CSAK 800 MÉTER. Csak ennyi, vagy még ennyi. Pesszimistán nézek az órámra, ez nem lesz meg, ráadásul a jelzést sem látom. Korábban itt valahol balra bementem a faluba, de most nem vettem észre a letérést. Nem baj ott a templom, az iskola pedig azzal szemben, hajrá. Ekkor sikerült rálépnem egy göröngyre és a bal bokám szépen magam alá fordult. Félhangosan méltatlankodok, sziszegek, majd a bal-partfalon kocogok, hogy a sérült futómû helyre állhasson. Így bicegek a templom mellé, ahol becélzom a suli kaput, és kezemben a füzetkémmel megyek az utolsó ponthoz, a rajt után 5 óra 57 perccel. A rendezõk kedvesen gratulálnak, megkapom az oklevelet és a jelvényt is, valamint egy pohárkát a frissítéshez. A csomagjaimmal a fürdõ felé veszem az irányt, Németh Csabi itt már a hátán fekve számol be mobilon a történtekrõl. Amikor végzett tõle tudom meg, hogy a túrán másodikként érkeztem be. Egészen eddig azt hittem, hogy negyedik vagyom a sorban, de mint kiderült a másik miskolci sporttárs betegsége miatt kiállt, Mécs Lacit pedig még a Galya környékén elõztem meg csak nem vettem észre. Kellemes meglepetés.
A Mátrabérc ismét jó móka volt, köszönet érte mindenkinek, aki idõt, energiát áldoz a túra kivitelezésébe.
 
 
LúdtalpTúra éve: 20072007.04.19 14:40:19
megnéz Lúdtalp összes beszámolója
akibacsival larzennel együtt indultunk bõ 10 perccel 6 után Sirokról, hogy legyaluljuk a Mátrát - hát én mindent megtettem ;) Asszem fel is veszem a Rambocska nicket :) Na ne szaladjunk ennyire elõre. Szóval nekimentünk a hegynek és 2 perc múlva már szépen le is szakadtam a foghíjas Sötét Oldalról, mivel nem mertem a 170 feletti pulzust tartósan bevállalni. Rajt után nem sokkal került el olipapa, aki combjaihoz méltóan kegyetlen jó idõt ment. Eltelt szûk 40 perc mire felfejlõdtem larzenékra, aztán együtt vonatoztunk felfelé. Disznókõ után larzen (aki addig végig vezetett minket) kissé bemacskásodott, így gondoltam elõre állok és húzom a fiúkat. Na ez nem jött be, mert most meg Õk gondolták úgy, hogy legjobb ritmus a saját ritmus. Így kissé elszakadtam Tõlük. 2:33-mal voltam Kékesen, ami kb 10 perccel jobb mint a PB részidõm. Kulacstöltés közben beért akibacsi, így együtt indultunk tovább, bízva larzen felfejlõdésében. A meredek ledörrentõs részen, apa aspiránshoz méltóan, akibacsi vigyazott magára és kissé le is maradt. Felvettem az utazó tempót: lefelé gurultam, felfelé küzdöttem. Igyekeztem 155-170 között tartani a frekit - egyszer élünk, hadd szóljon :-). Hullámvasutaztam rendületlenül. Rengeteget ittam, toltam be csokikat meg a sós mogyit, és szaladtam, szaladtam. Egyre inkább bizakodóvá váltam. Mátrakeresztesrõl (42,x) 5:19-cel indultam tovább és úgy éreztem, hogy ezt már nem lehet elrontani. A lábam vitt, a gyomrom dolgozott. Itt már kicsit nehezebb volt 160 felett tartani a fordulatszámot, de rajta voltam. Kezdtem kalkulálni: ha a Muzslán fenn vagyok 6:15-tel, meg lehet a vége 7:00 órán belül. 6:14 volt a tetõn :-). Na akkor ereszd el a hajam! Büntettem lefelé mint atom, zúztam a köveket a sarkammal - nem cifrázom - toltam ahogy a csövön kifért... Túl voltam az ucsó huplin lefelé a Kis Koncsúrról, s szinte extázisban téptem... Ezerrel koncentráltam a lábam elé, hogy kivédjem a guruló kövek, méretes sziklák trükkjeit, amikor hirtelen, egy kegyetlen ütést éreztem a homlokomon. Abban a pillanatban meg is pillantottam a kék eget és hanyatt vágódva lehullottam az út porába... Mi van? Betörtem a fejem? Ilyen nincs! Életem legjobb Mátrabérce, nem érhet így véget! Felálltam. Az ütés ereje és az azt rám mérõ fa keménysége nem hagyott kétséget, hogy ebbõl sebészet lesz, de addig is hogyan tovább? Sétáljak le óvatosan? Nem! Megpróbálok futni, aztán majd meglátom. Elindultam. Ment. A fejem nem fájt. Minden ok. 1 perc múlva elkezdett csepegni a vér a fejemrõl. Kitapintottam a sebet: szét van nyílva szépen, tuti varrni kell - gondoltam. Tamponáltam pzs-vel, és zúztam tovább. Iszonyúra élveztem a mozgást. Repítettek a lábaim. Adrenalin kiáramlás a köbön, endorfinország... stb. Jó volt. 6:52 lett a vége, tavaly óta 38 perc javítás. 160-as lett az átlagom, különösebb ingadozás nélkül, a max. 179 lett. Jó taktikával (158-162 közötti terhelés, 170 fölött csak másodpercek), helyes frissítéssel (6 sportszelet, fél zacskó sósmogyi és kb. 6 l folyadék) olyan idõt mentem amirõl soha nem álmodtam - nagyon örülök.

 
 
rafterTúra éve: 20072007.04.17 21:44:15
megnéz rafter összes beszámolója
Mátrabérc
2007.04.14

Hol is érdemes kezdenem..? Talán ott, hogy tavaly a Kinizsire készültem, és úgy éreztem, nem gyilkolhatom szét magam a ’Bérccel. Aztán a sikeres K100 után azonnal eldöntöttem, hogy 2007-ben nekiveselkedem életem elsõ Mátrabércének is, aztán újra K100. A felvezetés kicsit szélsõségesre sikeredett – egy feladott Téry50, majd egy kellemes és tavaszillatú Bakony50 után kegyetlenül fárasztó sivatagi road-show a kiskunsági Petõfi70-en. Utóbbi váratlanul nagyon lemerített, és tartottam is tõle, hogy nem teljesen fitten ugrok neki az év egyik legjobban várt erõpróbájának. Most akkor jól elmondom, hogy eme félelmem beigazolódott-e.

A rajtba való eljutást a gyöngyösi JET-kúthoz hitelesített különbusz igénybevételével oldjuk meg. Lakótelepi parkolót választunk, ellentétben a túratársak többségével, akik megszállják a SPAR-parkolót, holott tudják, hogy az a vásárlóké. A mozgássérült helyeket sem kíméljük, furcsa ez 56 km-re és 2900 m szintre készülõ sportembereknél. Sikerül is negyedórás késéssel indulnunk, miután a parkoló kiürítését, tetszik vagy nem tetszik, végre kellett hajtani. Persze nem mindenki veszi a fáradságot, kár.
A szervezést az idei Téli Mátrán már volt szerencsém megismerni, de az, hogy a busz ülõhelyeinek megteltekor egyszercsak elõrántanak a mellényzsebbõl egy második jármûvet, még így is õszintén meglepett.

Szûk egyórás utazás után mérsékelt tömeg a rajtban, a rajtidõ vége nem annyira népszerû, mint az eleje. Kissé elszorul a szívem a siroki vasúti megálló jelen sorsára gondolva. Sohasem utaztam a Kál-Kápolna – Kisterenye vonalon, lehet, hogy már nem is lesz rá lehetõségem.
7.10-es rajtidõ, kicsit izgulok.. Nehéz nap lesz, nem kétséges.

Soha nem jártam eddig a Sirok-Kékes szakaszon (az OKT még nincs célkeresztben..), ígyhát csak azt tudtam, hogy jobbára felfelé kell megtenni 20 km-t. A tömeget már megúsztam, így még a létráknál sincs különösebb sorbanállás, jó iramban, gyönyörû helyeken haladok, közben egy boxkiállás, majd megszabadítom magam a pulóvertõl. A fehér póló és a karimás sapka kiváló választás, meleg lesz. Kalapos-tetõ, majd Gazos-kõn az elsõ igazi tátottszájas szerteszéjjel-bámulás. Késõbb több helyrõl látszik két fõ úticél, Kékes és Galyatetõ.
Domoszlói-kapunál hideg víz egy jó nagy tartályból, Oroszlánvár ijesztõen meredek, huhh. Beépítem arcomba az elsõ csokit, és nekivágok. Elõzgetek, sõt kikerülök, botrányosan gyorsan felérek, fent az elsõ nagyobb tömeg pihenésszakmailag megkezdi az összeomlás elleni harcot. Azonnal indulok, 5-ös átlag a cél Kékesig. A túra egyik legszebb szakasza, folyamatosan liftezünk Sas-kõig, csodálatos kilátások, majd csúcstámadás. Most sokkal könnyebben ment, mint januárban. Fent jólesik a zsákosleves, nincs meg a tervezett idõ, de nem pánikolok, 10perces pihenõt iktatok be, folyadékvásárlás, telefon haza, „minden rendben, Galyán újra hívlak”.
Kezdõdjön a tánc, irány a sárgán Som-bokor. A hátizsákban ott lapul a bicikliskesztyû, de nem veszem elõ, nehogy elessek már.. Aztán persze hogy két akkorát zupálok, hogy jól lehorzsolom mindkét kezem, hirtelen egy kicsit kedvetlenné válok, kénytelen vagyok az értékes vizet egy kis sebtisztításra elhasználni.Valahogy csak leérek, gyors fogáspróba, vajon a botmarkolatok mennyire fognak zavarni.. Szerencsére semennyire, ismét belehúzok, ismerõsként köszöntöm a nagy hordót, majd az országúttal párhuzamosan haladva kicsit szánakozva nézem a csodaautóval suhanó városi turistákat, akiknek csak az aszfaltcsík jut ebbõl a csodából, mit Mátrának hívunk.. Az úton való átkelésnél motorosok veszélyeztetik sikeres és szerény életemet, még csak nem is anyázok, hadd sportoljanak a srácok, kell az a kis mozgás. A Csór-hegy szintén keményen néz ki, ezzel már meg is szenvedek egy kicsit, de még mindig jól állok, erõvel és idõvel egyaránt. A volt kilátó elkeserítõ látvány. Galyatetõ elõtt monumentális frissítõpont, betermelek pár jaffaszörpöt, vizet is vételezek.A P+ meghozza a mozgó ep-t is, a fiatal pár kicsit már nyûgös, régóta szolgálatban lehetnek. Egy farakás mögött újabb boxkiállás, de ezúttal nagygenerálos, már csak egy kis hasmenés hiányzott. Megkönnyebbülve támadom Galyatetõt, a parkolóba felérve nem tapasztalom a tömeget, alig néhány autó. Pecsét után azonnal indulok, az idõs pontõrnéninél laikusok érdeklõdnek a teljesítménytúrázás számukra megdöbbentõ és ismeretlen jelenségérõl. A Gertrúdban 50 Ft a wc.. ingyen sz..tam negyedórája, tehettek egy szivességet. A kilátót most kihagyom, nincs idõ. TéliMátrás nosztalgia nem oly’ nagyon régrõl, csillagvizsgáló, nem láttam csészealjat most sem. Asszem elvitték, tudták, hogy visszajövök. Nagyon süt mostmár a nap, sokat iszom, enni viszont nem nagyon megy. A sípálya alján teázópont, brutál jólesik a forró. Várható, hogy azonnal gondjaim akadnak, betámadom az udvari pottyantóst. Még a végén egy rohadt hasmars tesz be a szintidõnek.
Vörös-kõn egy pillanat alatt fent vagyok, kilátó persze itt is sztornó, majd egyszer máskor, az idõs pontõr úrral váltok egy-két szót, aztán tovább. Elvétem a S+-et egy szakaszon, de aztán csak megvan a kék is végre, belehúzok, viszont érzem, hogy lassan ennem kéne, mert baj lesz. Ágasvár elõtt sétaturisták engednek el nagy tisztelettel – „Sirokról, fiatalember? -De onnan ám!” Kék háromszög, jön az egyik kedvenc hegyem, olyan szemtelen, cinikus.., mint én. Zergeként ugrálok fel a sziklákon, aztán neki az emelkedõnek, kutyás urat elõzök, váltunk pár szót, a kutya jó erõben, a gazdája igyekszik lépést tartani vele. A csúcson kiváló panoráma, csoki az arcba bele, aztán csúszka fától fáig a turistaházhoz. Imádom, gyönyörû. Ilyen helyen érdemes élni. Vizet vételezek, fújok egyet, átlagot számolok. Bele kell húzni, még mindig a sombokori botladozást és a kényszerpihenõket próbálom behozni. A Csörgõ-patakig õrült módjára futok le, aztán a piros sáv felmászik az út fölé, hát akkor én is. Ember nem járt ott aznap, vagy talán 10-en elõttem. Mátrakeresztes, aszfalton le a faluba, a pontõrkisjányok nem akarnak továbbengedni. Éktelen haragra gerjedek, megkapom a pecsétet, miután meggyõzõen érvelek a hátralévõ 13 km-re megmaradt kerek 3 órámmal. Na nehogymár 4,5-es átlaggal ne alázzam le a Muzslát!! Keksz ás szörp, neki a pataknak. Hoppá, hol a pitában kell átmenni? Nem jövök rá, nincs idõ, balra, a nemtommilyenkocsmaojjektumnál átugrálok. Hátulról egy idõs úr navigál, hogy majd balra, hát persze hogy kipécézem magamnak a P+-et, vissza! Az idõ meg szalad. Piros sáv, finoman, de kitartóan emelkedünk. Nagyon húzok, az út mellett túratárs.. „ha elõbb érsz fel, szólj nekik, hogy még jövök!” Aztán hirtelen erõmet vesztem, iszom többfélét, banánt és csokit dobálok a fejembe. Kicsit szarul vagyok, baj lesz. Erdész-rétnél görcsölök, Magne-B6. Meglátok pár embert az egyik emelkedõn, jól jön, mentálhigiénésen kicsit pánikbaesésben vagyok. A cél mindig a következõ ember utolérése. Ez már a Muzsla vajon? Na persze. Na és akkor most? Mostmár biztosan. Ez sem az. Háromszögjelzések találkozása, végre a lábánál vagyok. Most érzem elõször igazán, hogy elfogytam. Csigatempóban megyek fel, remegõ kézzel nyújtom a lapomat a huncut kis pontõr-hercegkisasszonyoknak. 1 óra 35 percem maradt, mostmár nem lehet baj, de nyilvánvalóan bele kell fussak egy kicsit. A szûk ösvényeken készségesen engednek el a többnyire nyúzott, láthatóan erejük végét járó túratársak. Mostmár örülök a kisebb emelkedõknek, a lefelé-futásokat jó meg-megszakítani. A Diós-árok felett most lefelé gyûlölöm meg a korábban a Pásztó50-en megtapasztalt sziklás meredélyt, a lemenõ nap viszont mit sem törõdik szenvedésemmel, gyönyörû színekbe öltözteti az látóhatárt. Még egy kis kaptató ki az árokból, és végre célegyenes! Az órámat nézem, mostmár biztosan beérek idõben. A templom után egy házból szurkolnak, mutatnak az iskola felé, hogy már nincs messze. A vége 12:46, ez kemény menet volt, büszkén lépek be a célba. Kitûzõ, oklevél (már megint megy minden, mint a karikacsapás), frissítek a már kipróbált szörpökkel az udvaron, és Zsolti barátomnak köszönhetõen, aki ekkor már három órája végzett a túrával, és visszaért Gyöngyösrõl a kocsival, mehetünk haza. Enyhén szarul vagyok, de nekiállok enni, simán bealszom a hazaúton, 10-kor pedig már a lépcsõházban botorkálok. Végre itthon, jó itthon.

Nagyon boldog egyszeres Mátrabérc-teljesítõ vagyok.

rafter
 
 
nedus65Túra éve: 20072007.04.17 20:30:48
megnéz nedus65 összes beszámolója
Az elsõ Mátrabércem
Nekem majdnem minden elsõ . Errõl a túráról is csak hallottam (olvastam )eddig . Hogy milyen kemény.Meg hogy mekkora a szint-emelkedés . De én nem szoktam csak úgy elhinni a dolgokat . Szeretem kipróbálni azokat . Átélni .
7-elött egy picivel indúltam . ezt megelõzte 45 perc õrûlt száguldás keresztûl a Mátrán . Rettenetes hányingerem van . Még jó,hogy ilyen kellemes , hûs a levegõ .Kb.10 perc alatt megnyugszik a gyomrom , elkezdhetek kocogni . Már persze , ahol lehet . Mert itt kérem , néha sorba kell állni . Vagy egy kerítésen való átmászáshoz , vagy a pecsételéshez , vagy a vízhez , vagy egyszerûen a haladáshoz. Ez bánt engemet . Még jó , hogy ha jobbra nézek , látom a Tátra havas csúcsait . ( Milyen jókat sífutottam a télen ) De , máris itt van a Mi csúcsunk . 2 óra 50 percnél hagyom el a Kékest . Bár ne tettem volna . szörnyû a lefelé szánkázás . Most jövök rá , hogy még szinte semmit sem ettem . Hiába , hányingerrel nehéz . Valahogy legyûrök egy -két szeletet , de valahogy az meg visszafelé akar jönni . Aztán , kb.200 m-rel az Ágasvár elõtt Õ gyõz . Elhagy az erõm , és minden kijön . 1 óra 20 perc volt ez a kétszáz méter . Már feladtam . Lélekben . A Kinizsi már csak mint rossz álom kisért . A csúcsról valahogy le kell jutni . Azt mondják hogy alig 2 km . ( 45 perc )A faluig még a maradék is kijön . Alúl-felül. (bocs!!) Viszont , bár erõm alig , a közérzetem és a lelkem feljavúlt . mátrakeresztesen egy nénike locsolt . Kaptam vizet , sokat . megittam , feltankoltam , pecsélteltettem és tovább indúltam . Már nem akartam futni . Innentõl élvezni kezdtem végra a Túrát . Észre vettem , hogy emberek vannak körülöttem . Meghogy milyen szép a táj . Lassan kocogásba váltok , és a Muzsláról 55 perc alatt a célba érek .
Ez volt az elsõ ( és biztosan nem az utolsó !)Mátrabércem . 9ó 28 a vége . Nem egy nagy idõ . De , mégis boldog vagyok . Majdnem úgy éreztem magam , mint tavaly az elsõ Kinizsimen a célban .
Ja , és többet nem eszem aminósav-készítményeket a verseny elõtti este , és nem keverem azt a frissítömbe . Fogadom !
 
 
ezsauTúra éve: 20072007.04.17 15:53:52
megnéz ezsau összes beszámolója
Mátrabérc 2007.

Hát szóval ez a nap is elérkezett...
Az elõzményekhez csupán annyit, hogy kb 15 éve szerettem volna végigmenni a Mátrabérc túrán, akkor sajnos eljönni sem volt lehetõségem, most viszont igen.
Tudtam jó elõre ez nem gyerekjáték, s nem lenne szabad fél vállról venni, de legfõképpen nem elég a térképet bújni, a beszámolókat olvasni és lélekben készülni. S mégis...
Azért hogy ne ugorjak bele egybõl a Mátrabérbe, elõtte elmenetm a Mátrahegy 40re, amit egy kis szintidõ csúszással, de teljesítettem. Bár Mind a két térdem vacakolt vagy másfél hétig...mégsem vettem komolyra a figurát. Persze azért fejben készültem. Tudtam, hogy kell térdvédõ, hát beszereztem, tudtam, hogy kell Magne B6, hát beszereztem, Tudtam, hogy kell túrabot, hát beszereztem volna, ha a dárga jó csomagküldõ szolgálat meghozta volna idõre. s tudtam, hogy sokat kellne edzeni, de mivel Húsvét jött, s így szolgálataim eléggé rendesen lekötöttek, ezért picit (nagyon)hanyagoltam a felkészülést. Bíztam a kitartásomban...
A Péntek éjszakám sajnos kevés alvással telt. A szomszédban lakó roma család egész éjszaka ünnepelt, persze hírbõl sem ismerik a csendháborítás fogalmát... sajna.
2.30-kor keltem. egy gyors zuhany, majd 3 elõtt 5 perccel már a barátom "mi autónk"-jában csücsülve faljuk az aszfalton a kilómétereket sirok felé(210km). Útközben a Tokaji hegy oldalában felvesszük a Komámat, akit beszerveztem, hogy legyen ismeretsége a teljesítménytúrákkal. Õ a Muzsla túrára indult. 5.40-re értünk Sirokra. S magam is melepõdtem a nagy tömeg láttán. Gyors nevezés, rajt idõ. Majd elõ a bakancs, s már is kész vagyok az idulásra. Lajos barátom rám csörgött, hogy maradtam e eredeti elképzelésem mellett?, mert a komám csábított a rövidebb túrára(vagy én magamat? ki tudja) Mondom Lajosnak, itt vagyok indulásra készen, de 500 ember között elég nehéz egymást megtalálni. Aztán elindultunk.
Egy autó 4 utassal mindeképpen szeretett volna Mátrabérc indulóin kersztül suhanni, hangos kürtöléssel, kevés sikerrel. Ha nem a Mátrabércen vagyunk szerintem nagy buli lett volna ennyi ember közé ilyen stílusban behajtni. Apropó. Kérjuk a rendezõket, a következõ túrán védjék le az aszfaltos szakaszt is, hogy baleset ne fordulhasson elõ! köszönjük.
Szóval elindultunk 6.00-kor. csípõs Hideg, de nem sokáig. Lassu menet, kígyózó sor. Azt próbáltam, hogy felveszem az elõttem haladók tempóját s nem maradok le tõlük. A tömegvonzás törvénye alapján, még jól is fogok járni. Az Domoszlói kapuig bírtam is a gyúrõdést. Az itatást nem hagytam ki. itt pihiztem egy picit. Az Oroszlán vár megmászása egy megállással még ment. Pecsét, pihenõ, és idõ írás. 8.25.kor idultam tovább. De mivel eltünt elõllem az a húzóerõ, akik után jöttem, így váltottam a saját tempómra(nem kellett volna). A Nagy-Szár-hegyfelé már izzadtam rendesen. S persze lassbban haladtam mint elõtte.A Diszókõ után már egyre nehezbben ment a gyaloglás. így csak 11.21-re értem fel a Kékesre Hogy sikerült egy órás lemaradást produkálnom, azt magam sem tudom, de összejött. közben a Lajos barátom többször hívott és bíztatott. Persze õ egy más lépték szerint túrázott, hozzám képest...
A Kékesen öröm volt elfogyasztni a forró levest. Majd egy szendvics, és víz vásárlás után. telefon haza a családnak, hogy minden ok, csak fáradok. Így indultam lefelés sárga jelzésen. A meredeknek neki idulva, elõttem termett egy család több szülõ, több kis gyerek, akik szülõi felszólítás ellenére indulnak neki a meredeknek lefelé. Én nem tudtam, hová lépjek, hogy minden gondnélkül tudjak lefelé haladni, s akkor még ezt a családot is kerülgetni, ráadsul vigyázva a gyerekekre, akik 4-5 évesek ha lehettek. na szóval túljutottam rajtuk. Majd utólért egy tûzszerész feliratban túrázó társam, aki úgy ment a meredeken, mint egy rongylábú vagy térdû. s csak pislogtam, mert pillanatok alatt eltûnt elõlem. A csórhegyre annyi idõ alatt értem fel mint ami az itinerben meg volt adva. akkor mégsem vagyok fáradt? vagy most mivan? Magam sem tudtam. A Csór-hegy után láttam a havas Tátrát, én meg itt sülök meg, s mindenemen, folyik a víz. Azért megyek tovább. Elõttem lelkes fitalok, levágják a kék+ jelzés utólsó kanyarját, s ezzel úgy el tünnek elõlem, mint a sicc. Rudolftanya elágazásnál iszom egy kis szörpöt. Aztán megzavarom a mozgó ellenõrök szerelmi légyottját egy pecsét erejéig, s már mennék is tovább Galya felé ha bírnék.
DE rettentõen nehezen megy. Érdekes, semmim sem fáj, s mégis nem megy. Talán elfogyott az energia. Csokival pótolom, de nem sok eredménye van. Végül alkalmi túratásram,aki 61 éves Salgótarjánból vele bandukolunk felfelé. Közben telefonálunk a felségének, hogy jöjjön. Azt mondja kiszáll. Ez rám is rám ragad, s mivel érzem, hogy nincs sok erõm, ezért én is úgy döntök, mint õ. Megállok Galyán a pcsételés után. Bár Tudom, hogy ha valaki megrázna még menne egy darabig, de úgy gondoltam most ennyi nekem bõvel elég. 14.25 -kor feladom a Mátrabércet.
Minden rendben van velem, csak elfáradtam, mondom a feleségemnek, meg a Galyán várakozó barátomnak.
Alkalmi egri túratáram is itt áll meg. Együtt indulunk kocsival Szurdokpüspökibe a Komámért, aki 5.17 alatt végigment a Muzslán. Gartula neki.
Én pedig nem szomorkodom, hogy nem, sikerült. Megtanultam, Fel kell készülni!!!
S már azt tervezzük, hogy egy rövidebb és szintemelkedsében jóval szolidabb túrán elinduljuk.
Mert megszerettem a teljesítménytúrázást!
S remélem jövõre elmondhatom, hogy ha lesz Mátrabérc, akkor felkészülve én is ott leszek... s akkor majd meglátjuk.
Szervezés nagyon profi volt, dícséret érte mindenkinek ki részt vett benne!
 
 
JandiTúra éve: 20072007.04.16 15:28:01
megnéz Jandi összes beszámolója

Mátrabérc 2007



Elõzmények

Tulajdonképpen nem is az én ötletem volt. Apám találta ki, hogy milyen jó lenne végigmenni a Mátrabérc túrán. Sajnos ettõl az év elején még nagyon messze voltam, mert erõnléti problémák miatt (is) fel kellett adnom a BHTCS túrát, de a cél tetszett, és ez egyfajta küldetésemmé vált. :)

Szép lassan elkezdtem a felkészülést, elõször 20 km-es túrákkal, aztán fokozatosan egyre nagyobb távok, és egyre nehezebb túrák jöttek, szép lassan megismerkedtem a 40-es távokkal is, majd a felkészülés végét a Bakony 50 jelentette.

Elõkészületek

A túra elõtti héten már csak a szellemi felkészülés volt hátra. Minden nap lefekvés elõtt térkép és szintrajz tanulmányozása, beszámolók olvasása volt mûsoron. Elõre elgondoltam, hogy mi lehet nagyon nehéz, hol tudok majd pihenni, hol lesznek gondjaim, és fejben már kb 20-szoros teljesítõ voltam. :D

1.: Sirok - Oroszlánvár (6:00 - 8:16) - "Nyugi, 2 perc után úgyis izzadni fogtok..."

És végre eljött a nap, amikor kb 5:40-kor már a Siroki rajtban álltunk Apámmal teljes felszerelésben. Ugyan elég hideg volt, és fáztunk is, de az egyik rendezõ nyugtatgatott, hogy nem lesz ez sokáig így. Persze ezt magunktól is sejtettük.

6:00-kor megindult a mezõny és a rövid aszfaltos szakaszt egybõl érdekessé tette, hogy egy arra haladó autós úgy gondolta, hogy neki feltétlenül keresztül kell hajtania szinte a teljes Mátrabérces mezõnyön, és nem tudja kivárni azt az 5 percet, ami után már gond nélkül el tudott volna menni.

Az aszfaltot gyorsan elhagytuk, és tömött sorokban haladt a nép az egyenlõre még diszkrét emelkedõkön. Néha szó szerint egymás sarkát tapostuk, amikor feltorlódott a sor egy-egy szûkebb helyen, vagy vadkerítésnél.

Ekkor még könnyedén haladtunk, nem erõltettünk semmit; meg is jegyeztem, hogy bíztatóan érzem magam. Persze jött a válasz, hogy ez 2-3 km után nem olyan nagy szám. :)

A kilátás hamar szenzációssá vált, a Kalapos tetõ környékén már a terep is nagyon tetszett a szûk sziklás ösvényekkel, kiugró szirtekkel, mély szakadékokkal. Jobbra tõlünk pedig a Magas Tátra pöffeszkedett.

A lejtõkön rendre kocogtunk, ami ugyan nem volt könnyõ, mert folyamatosan elõzgetni kellett a szûk ösvényeken, és minket is folyamatosan elõzgettek, de úgy gondolkodtunk hogy ez feltélenül szükséges, hogy kompenzáljuk a lassabb hegymeneteket, amikbõl azért volt bõven. Az idõ gyorsan kezdett meleg lenni, így még oroszlánvár elõtt rövidnadrágra váltottunk.

A Jagus-nál ugrottunk neki az elsõ komolyabb meredeknek, és itt néhol nagyon lassan haladt fölfelé a sor, próbáltunk kicsit elõzgetni, de azért nem nagyon erõlködtünk.

Elértünk az Oroszlán-várhoz. Csúnyán nézett ki, de nem ijedtem meg tõle, mert a térképrõl már jó elõre tudtam, hogy ilyen lesz. Az alján mondtam Apámnak, hogy "Oké, majd a tetején találkozunk". Erre õ, hogy "nem, nem, majd a te tempódban megyünk". Aha, egy perc múlva már 10 méterrel volt elõttem, ami azon a meredek falon azért nem kevés. Mire legközelebb felnéztem már nem is láttam. :)

2.: Oroszlánvár - Kékes (8:19 - 10:09) - "Eddig még jó..."

A csúcson egy-két perc pihi, majd zúztunk tovább. Továbbra is jól haladtunk, a kékesi torony egyre közelebb jött, aminek örültem, aztán Apám megmutatta a Galyatetõt. Na, azt nem kellett volna. :)

A Markazi kapunál már tudtam, hogy Kékes lassan-lassan kézzelfogható közelségbe kerül. Szenzációs útvonalon oldalaztunk fel a gerincre, és az utolsó emelkedõk leküzdése után megérkeztünk a kékesi EP-re. Pecsét, forró leves, és itt már várt minket a lelkes kísérõ csapatunk, hogy végrhajtsunk egy nagyszervízt.

Kicsit több mint negyed óra elõnyünk volt ekkor a szintidõhöz képest, és egészen hosszú pihenõt iktattunk be. Gyönyörû kilátás, gyönyörû idõ, mindenhol túrázók és kirándulók, kaja-pia, kellemes fáradtság, vidámság, szóval igazi csúcspontja volt ez a túrának. :)

3.: Kékes - Csór hegy (10:35 - ??:??)

A nagy "sunshine - happiness" kombónak kb azzal lett vége, hogy 10 perces késésben vagyunk, szóval nem ártana elindulni.

Volt egy buta meredek, ahol csak lassan tudtunk haladni, de amúgy semmi érdekes nem történt. Viszont kezdett nagyon meleg lenni, és a korábbi tömeg is eltûnt, mostmár nem kellett sorban egymás után haladni, de azért mindig volt akit láttunk elõttünk, vagy mögöttünk.

A Csór hegy elég meredek volt, de itt még ment fölfelé is a dolog.

4.: Csór hegy - Galyatetõ (??:?? - 12:30)

Mentünk tovább a pont után megállás nélkül. A táj persze szép volt, de én egyre kevesebbet érzékeltem belõle - köszönhetõen a nagy melegnek.

A Rudolf-tanyai elágazónál szerencsére volt egy frissítõpont, ahol ittunk egy picit, majd irány Galyatetõ.

5.: Galyatetõ - Vörös-kõ (12:40 - 13:32)

20 perces elõnnyel érkeztünk Galyatetõre, ahol viszont már kezdtem érezni a fáradtságot. Kb 10 percet pihiztünk, frissítettünk, aztán elindultunk az elõzetesen legkönnyebnek ítélt szakaszra.

Eddig minden terv szerint is haladt, de valahogy ezen a részen elkezdtek halmozódni a problémáim. A szint kétharmadát már teljesítettük, de még csak 30 km-nél jártunk. Ugyan viccesen bejelentettem, hogy innen már csak egy laza Muzsla-túra van vissza, de ezt leginkább a saját nyugtatgatásomra szántam.

Mátraszentlászóra lefelé volt az egyetlen olyan szakasz, amit ismertem már régebbrõl, de nem volt benne sok köszönet, mert az út itt nyílt terepen vezetett, tûzött a nap, és az enyhe lankák megfutása sem esett túl jól.

A teapontot kihagytuk, mentünk tovább a kilátóhoz, ahol gyors pecsét után szintén indultunk.

6.: Vörös-kõ - Ágasvár (13:32 - 14:31)

Az Ágasvár elõtti hegyre fölfelé menet, amikor hirtelen elrobogott mellettem egy csiga, már éreztem, hogy kezd nagy lenni a baj. A csúcson mégse törtem össze, amikor megláttam Ágasvárat, mert olvastam már korábban, hogy csak a második csúcs az Ágasvár.

Oda viszont már alig-alig tudtam felvonszolni magam, pedig annyira nem volt veszélyes.

4 perc elõnyünk volt ekkor, viszont én teljesen kész voltam. Lerogytam a földre, magamba tuszkoltam egy csokit, és a 4 perc elõny lejártakor megindultunk lefelé.

7.: Ágasvár - Mátrakeresztes (14:35 - 15:16) - "Én idáig jöttem, mostmár dolgozzon a lelkem..."

A lejtõ az szörnyû volt. Rosszabb mint fölfelé. Az irgalmatlanul meredek ereszkedés teljesen szétszaggatta a combizmaimat. Amikor leértünk a patak völgyébe már örülni se tudtam, és a lábaim is csak kalimpáltak össze-vissza. Csúnya gondolatok kezdtek ekkor gyülekezni a fejemben.

Mátrakeresztesre borzalmas állapotban érkeztem meg. 14 perc elõnyünk volt, de nálam se "kép se hang". Muszáj volt pihennem, így próbáltam frissíteni, és olyan állapotba hozni magam, hogy képes legyek a folytatásra.

Fogalmam se volt, hogy hogyan megyek majd fel a Muzslára, de idõ volt, szóval gondoltam megpróbálom, legfeljebb ha nagyon rosszul megy az elsõ egy-két emelkedõ, akkor visszafordulok.

8.: Mátrakeresztes - Muzsla-csúcs (15:30 - 16:52) - "Ne haragudj, ez itt már a Muzsla??"

A 14 perc lejártakor Apám megkérdezte: "Feladjuk?". Felpattantam, és elindultunk. 3 óra maradt 14 km-re és, vagy 600m szintre. Elvileg elégnek kell lennie, gondoltam.

Az elsõ pár emelkedõ pedig ment, ha lassan is, de haladtam, és éreztem, hogy azért nincs ez még lejátszva.

Szerencsére árnyékosabb részeken haladt az út a Nyikom-nyereg felé, és amikor odaértünk már nem volt olyan szörnyû a dolog, talán vége a holtpontnak, reménykedtem.

A Muzsla csúcs viszont csak nem akart jönni, pedig volt olyan ember, aki már az elsõ púpra, azt mondta, hogy "persze, ez a Muzsla, és ott van a tetején a pont". Hát majdnem. Onnan már kb csak 3 ilyen kisebb csúcsot kellett megmászni, mire végre tényleg megérkeztünk a Muzslára.

Kicsit több mint fél órás volt az elõnyünk ekkor a szintidõhöz képest, és 2 óránk volt még kb 7 km, és 110 m szint megtételéhez.

9.: Muzsla-csúcs - Szurdokpüspöki (17:00 - 18:26) - "Nyertünk"

Ekkor már tudtuk, innen már nem lehet baj, meglesz ez, így meg is jutalmaztam magam egy kis pihenõvel, plusz egy csúcsnaranccsal.

Elöször még vízszintes szakaszok, és kisebb emelekedõk is voltak, de többet mentünk lefelé. Itt összejött egy kisebb társaság, együtt vonatoztunk a szûk ösvényen, szerencsére itt árnyék is volt elég. Az idõ viszont száraz, látom ahogy az elõttem lévõ veri fel a port, és szabályos porfelhõben halad a csapat lefelé.

Lassan elfogy az árnyék, sziklásabb, meredekebb részekre érkezünk. Nem esik jól, de már semmi nem számít csak az, hogy érezzük, tudjuk: innen már nem lehet feladni.

Nagy a kontraszt a túra elejével. Akkor még vidám beszélgetések, fürge lábú emberek, elõzgetések voltak mindenfelé. Most jórészt csend, összeszorított fogakkal menetelõ, egy-egy sziklára lerogyott, pihenõ emberek tarkítják a nem éppen kies tájat, de a háttérben lassan feltûnik Szurdokpüspöki.

Végre leértünk a patakmederhez, és végtelennek tûnõ kb 20 méter hosszú kaptató vár a túloldalán. Csigalassúsággal küzdöm magam ki a mederbõl, és még a vízszintesen is kell vagy 30 méter, mire fel tudom venni a normális utazósebességemet.

A faluban Apám meglát egy csapot, és nekiáll "fürdeni". A közelben lévõ öregúr érdeklõdik: "Honnan indultak?". Megmondjuk. "És megéri ez?" - kérdi. Jó kérdés. Biztos, különben miért csinálnánk?

Még kb 300 méter, és ott a cél. Pecsét, célidõ, gratuláció, szörp. A katarzis viszont elmarad, ahhoz túl fáradt vagyok. Egy vigyor azért miégis ott van az arcomon: sikerült.

Ejtõzünk mi is egy kicsit, nézzük a beérkezõket, jó most arra gondolni, hogy mi már megvagyunk.

Aztán a helyi kocsmában még egy bõséges vacsora vár ránk, és megyünk is hazafelé.

Végszó

Megnyugodtam a túra után, hogy mégiscsak elég volt az edzés, és sikerült nem is olyan rosz idõvel teljesítnei ezt az igen nehéz túrát.

Aztán, hogy mi lesz jövõre? Nem tudom. :) Ha megint sikerül januárig nullára írnom a kondimat, akkor nem vállalom a felkészülést, az elég valószínû. Viszont ha jó erõben leszek... :)

Jandi
 
 
piedcatTúra éve: 20072007.04.16 07:51:33
megnéz piedcat összes beszámolója
Hanák Kolos

2007. 04. 14.

Harmadikként érek a különbuszhoz fél hét körül, ami végül néhány perccel hét után indul teljesen megtömve. Megreggelizem, közben reménykedem, hogy legkésõbb fél kilencre Kékestetõre érünk, de sajnos csak Mátrafüredig elég ez az idõ, utána még ott a szerpentin, ahol a buszunk a leggyorsabb, a többi autó felsorakozik mögénk. Háromnegyed kilenc, és le is szállhatok a parkolóban, ami szintben kicsit lejjebb van a rajttól, így túrán kívüli hegymászás következik. Az a jó abban, hogy a túra az ország legmagasabb pontjáról indul, hogy innen csak lefele lehet menni. :) Betérek a Tetõ étterem mellékhelyiségébe, összeszedem magam és a gondolataimat, majd elõnevezõként elég néhány perc a rajtoláshoz, pontosan 8.58-kor. Akkor hadd szóljon! Elõttem néhány nagyobb akadály: Galyatetõ, Ágasvár, Muzsla, plusz a sallangok.

Laza kocogással nyomulok lefele a sárgán, kihasználom a gyors haladás lehetõségét, ezen a túrán úgysem sok ilyen van. Nagy tömegek elõzésébe fogok. Otthon átgondoltam, hogyan tudnék minél kevesebb népsûrûségû mezõnyben haladni, de rá kellett jönnöm, hogy sehogy. Három népszerû túra egy útvonalon, esélytelen, hogy magányosan haladjak akár egy rövid szakaszon is. Be is válik a jóslatom: az egész túrán tömeg elõttem, tömeg utánam. Alig telik el tizenegy perc, amikor valaki megragadja hátulról a jobb vállamat. Már éppen készíteném az öklömet, hogy lezúzzam az illetõt, amikor felismerem a hangját, qvic ért utol, aki a Mátrabércen halad. :) Eldicsekszik, három órán belül ért fel Kékesre, ami eddigi rekordja. Elköszön, és pillanatok alatt eltûnik a szemem elõl, éppen a nyaktörõ részek elõtt. Na igen, ez a térképen is veszélyes útszakasznak van jelölve. Mivel legalább félszázan indulunk meg lefele, így különösen veszélyes. Sajnos így nemcsak magamra, hanem másokra is figyelnem kell. Lassan araszolgatok, és már nagyon várom a végét, ahol végre normális szöget zár be az út. A sárga négyzetet követõen köszönök a Téli Mátra útvonalának, majd a kéken megközelítem Csór-hegyet. Kicsit meglep a meredeksége, lankásabbra emlékeztem. Ennek ellenére hét perccel idõtervem elõtt érek fel, és pecsételtetek. Kihasználva, hogy van idõtartalékom, gyorsan megszabadulok pulóveremtõl, és fel szeretném kötni a táskámra. Nem megy. Akármilyen módszerrel próbálkozom, a pulcsi ott himbi-limbizik össze-vissza a fenekem felett. Na jó, elkönyvelem, hogy béna vagyok, hurkába gyûröm a pulcsit, és inkább felkötöm a derekamra.

Lefele menet megállapítom magamban, hogy piszok meleg van még pólóban is. Egy hölggyel kerülgetjük egymást. Lehagyom, majd megállok fotózni, utolér, lehagy. Ezt eljátsszuk négy-öt alkalommal egészen a Rudolf-tanyai elágazáshoz vezetõ utolsó emelkedõig, ahol már hiába állok meg fotózni, a hölgy már nem tudja tartani velem a lépést. Itató ponthoz érek, ahol váratlanul egy ismeretlen hölgy a nevemet mondja. Aztán kiderül, hogy a megszólítást nem nekem szánta, csak egy névrokonomnak. A férfi éppen mellettem fogyasztja a szörpöt, fénykép készül róla. Valószínûleg a hölgy nem is sejti, hogy egyszerre két Kovács Józsit fotózott le. :) Két pohár üdítõ után vágok neki Galyatetõnek. Az út mellett ücsörög a „mozgó” ellenõrzõ állomás, mintha két éve is itt lett volna, állítólag mindig itt van. Galyatetõ kellemes meglepetés, egészen gyorsan és könnyedén felérek. Csörög a mobilom, qvic figyelmeztet, hogy a pont nem a megszokott helyen van. A Gertrúd ház mellett pecsételtetek 10.44-kor. A torony fele egy futó hölgy zúz visszafele, és idegesen érdeklõdik a pont iránt. Egy másodpercben vázolom neki a helyet, és személyleírást adok a pontõrökrõl. Nem õ az egyetlen, aki megszokás miatt kihagyta a pontot. Legyûrök egy kiflit, közben gyönyörködöm a fenyvesek látványában. Ez a kedvenc részem a túrában, sõt talán az egész Mátrában is, bár még sok helyen nem voltam. Most különösen örülök, mert a fenyõerdõ nyújtotta hûvös klíma jól jön a nagy melegben.

Piszkés-tetõ után a nyílt terepen versenyt futok egy sráccal teljesen Mátraszentlászlóig. A srác nagy batyuval, farmerban, bõrcipõben simán lenyom. Vállrándítással beismerem: lassú vagyok, nincs mit tenni. A Vörös-kõig vezetõ 5.6 km-t 43 perc alatt zúzom le, aminek köszönhetõen a kilátónál már fél órás elõnyben vagyok a tervemhez képest. A kerítés után balra letérek, sokan egyenesen mennek, de nem járnak jól, mire visszatérnek a helyes útra, már messze mögöttem vannak. Becsatlakozom a kékbe, itt egy kisebb holtpontot élek át. Energiaszintem csökken, gyorsan pótolom csokival, keksszel, folyadékkal. Új erõre kapok, ami nem is árt, mert feltûnik a kék háromszög, ami a mumushoz vezet.

Nem sietek, lassan mászom föl Szamár-kõre, nem akarok úgy járni, mint legutóbb, amikor Ágasvárat már laposkúszásban közelítettem meg. Ennek ellenére mégsem meg úgy, ahogy vártam, karnyújtásra a csúcstól csak vánszorgok, és fejben pihenõt rendelek el magamnak, ha felérek. 12.19 Ágasvár, a fél órás elõnyöm húsz percre csappan. Nagy tömeg a csúcson, még ez sem tántorít el a pihenéstõl. A kilátásban gyönyörködve eszem egy fél kiflit, átgondolom, hogy még mi vár rám. Rövid távú cél: leküzdeni azt a szakadékot, ami a turistaházhoz vezet. A problémát csak fokozza, hogy megint századmagammal indulok el, viszont könnyebb a terep a Kékeshez képest, mivel a nagy köveken könnyedén lehet kapaszkodót keresni. Betérek a turistaházba, magamhoz veszek egy fél literes kólát, mire leérek a Csörgõ-patakhoz, el is tüntetem a tartalmát. A völgyben futás helyett fotózgatok, a szép tájak megörökítését fontosabbnak tartom, mint a teljesítési idõt.

13.07-re érek Mátrakeresztesre, ahol frissítek, pecsételtetek. A patakon ezúttal hídon kell átkelni, de jó, ezen a túrán nem lesz fürdés. Jó tempóban vágok neki a Muzslának, az utolsó kemény próbának. Lelkiekben már felkészültem rá, hogy nagyon sok, és nagyon hosszú emelkedõk várnak rám, nem szabad elbíznom magam. Még rögtön az elején egy ismerõs arcba botlom, egy kolléga, aki a munkahelyem területén dolgozik, csak másik épületben. Elbeszélgetünk néhány percet, majd otthagyom. Fura, milyen kicsi a világ, és milyen kicsi a magyar hadsereg. :) Nyikom-nyereg, Ólom-tetõ, már nagyon kivagyok. Hányadik csúcs is a Muzsla? Talán a negyedik. Órám szerint már ott kellene legyek. Lassulok. Végre feltûnik a tömeg a pontnál, elõnyöm tíz percre apad, még jó, hogy az elején gyors voltam. Két aranyos kis hölgytõl kapom a pecsétet. Megindulok lefele kényelmes tempóban, már tudom, hogy beérek hét órán belül, és ki sem kell magam hajtani. Néhány kilométer után már nem esik jól az olykor meredek lejtõ, köves út, és a nyílt terepen már a Nap is éget, szívja ki belõlem az energiát, én a vizestasakomból szeretném kiszívni a folyadékot, de az már vagy negyedórája porzik. Elég amatõr módon nem töltöttem Ágasvárnál, csak az szerencsém, hogy a tatyómban még van fél liter dugitea. :)

Szurdokpüspöki látványa már nagyon vonz, végül 15.49-re, 6 óra 51 perces teljesítéssel érek be a célba. Az iskolában pillanatok alatt megkapom az oklevelet, a kitûzõt, a poharat, amibe szörpöt tölthetünk. Ismerõsökkel találkozom, még két órát várakozunk a buszra, ami visszavisz minket a fõvárosba. Az úton kiszámolom, hogy a hét órás túra alatt több mint három liter folyadékot fogyasztottam el, míg néhány hete fél literrel vígan elvoltam a húsz km-es túrákon. Itt a nyár. :)

Fotók: http://kep.tar.hu/piedcat/50461398#2

piedcat
 
 
kekdroidTúra éve: 20072007.04.15 11:14:30
megnéz kekdroid összes beszámolója
Mátrabérc 2007


Felhõtlen hajnalra ébredek és némi szállításügyi intézkedés után már Sirokon is vagyok, negyed hét környékén. Csípõs, hajnali idõ van, ezért inkább a kabát magammal cipelése mellett döntök, mint kiderült, abszolút feleslegesen. (Viszont jól nézhetett ki egész nap, szokásom szerint az ujjával a hátizsák fogantyújára csomózva :).) Tehát: rajt, pontosan 6:15-kor, az indítást végzõ lány javaslatára még ráírom a nevemet is az itinerre. Majd elindulok. Tudatosítani kellene magamban, hogy rettenet sokat kell majd menni felfelé, sõt, hogy a lefelében sem lesz sok köszönet. Kicsit csodálkozom, hogy hol a nagy tömeg, tavaly öt egész perccel indultam hamarabb és folyamatos menetoszlop volt már az elején. Nem kell azonban aggódnom, az enyhén harmatos réten, az országút elhagyása után már lehet kezdeni az elõzgetést. Ez ugyanis egy ilyen túra, túrázók elõznek meg más túrázókat, majd a leelõzöttek néha visszaelõznek, néha nem. Máshol is így megy, de a lépték itt nagyobb. Úgyhogy a Gazos-kõig tartó, folyamatos emelkedõnek egyetlen pillanata marad emlékezetes, az, amikor húsz méter körüli sor alakul ki egy erdészeti kerítés keresztezésénél, majd kicsit fentebb ugyanez. Innen visszanézve látni a párába csomagolt Sirokot, messzebb a Bükk hatalmas tömbjét, amott Recsk, Bátor, satöbbi. A hajtás viszont nem hagyja, hogy sokáig bámészkodjon az ember, az ajánlott idõbeosztás eleve hajcsárként mûködik, ha valaki idõtartalékot akar összeszedni, akkor még jobban oda kell lépnie. Ezt a taktikát követem én is, így hamar megérkezem a Jóidõ-nyakhoz (szép kilátás dél felé, a hegyoldalra), majd kellemetlen emelkedõ következik. Már elhagytam a pár évvel ezelõtti szomorú esemény emlékére állított emlékhelyet, amikor valaki elõzése közben csak annyit hallok, hogy "akarsz te is olyan kopjafát?". Nos, nem akarnék egyelõre. Továbbhaladva, már a Jagus hátáról lefelé meglátom a Detk-Nagybátony 110 kV-os hálózatot, ez nem szakmailag érdekel most, hanem a Domoszlói-kaput jelzi elõre, illetve az ott várható itatóspontot. Nem is kell csalódnom, finom, hideg vizet kapok. Már csak az Oroszlánvár van itt hátra, amely kényelmetlenül meredek emelkedõt képez itt, de csak véget ér egyszer. Fent pecsét, önkiszolgálós idõfelírással (volt kiakasztva toll).

Sokan örülnek a csúnya emelkedõ végének, de az igazi móka még csak itt kezdõdik, nevezetesen a Cserepes-tetõ oldalára és a Nagy-Szár-hegy tetejére való felmenet. Kiérve ez utóbbi tetejére, ritka, páramentes panoráma mutatja meg a fél Mátraalját, beleértve a visontai hõerõmûvet is. Kellemes, néha emelkedõ, néha lejtõ út következik a Markazi-kapuig, majd a fõ hegymenet, Kékestetõre. Közben sokan jönnek, az ellenkezõ irányból, igyekszem félreállni mindenki elõl - beleértve az engem elõzõket is -, mutatva, hogy nem is sietek úgy igazából. A felfelé igyekvõ hegyoldali ösvény amúgy is szép, van mit nézni. Így hamar felérek Sas-kõhöz, találkozom is múlt héten megismert, tûzszerész útitársammal, akivel a Lemaradás elején mentünk együtt. Itt is nagyon igyekezett, hamar el is lépett, én nem akartam (khm, nem tudtam) futni. A Sötét-lápa-nyeregig (ahol a K+ csatlakozik be észak felõl) elsõrangú kilátás nyílik itt-ott, ezt követi kedvenc kaptatóm Kékesre. A csúcson levest és vizet adnak a síházban, iszom is vagy egy liter folyadékot.

Miután itt utolérem fent nevezett sporttársat, egy darabig együtt haladunk, igyekszem felvenni a tempóját. Ez megy is egészen addig a csudálatos lejtõig, amelyen már mentem le is, meg fel is és megfogadtam, soha többé ilyet nem teszek. Most azonban mégis, útitársam lazán veszi a dolgot, én majdnem elesek, õ pedig ellép. Az elején írt elõzgetés címû fejezet itt tovább bõvül, innen már a Hanák Kolos túra leendõ teljesítõivel közös úton haladunk, legalábbis a késõn nevezõkkel. Hamarosan elérem a Mátra-nyerget, mindenfelé bóklásznak mindenféle túrázók, néhányan, itinerrel a kezükben a 24-es úton húznak éppen el Parád felé, néhány térképolvasó társuk kiabálja õket vissza. A Csór-hegyre vezetõ emelkedõn kezdem igazán érezni a Kékesig tartó hajsza eredményét, a tetõn meg kell állnom enni-inni, nem várhatok a következõ pontig.

Kellemesebb, hullámvasutazó rész következik, jobbra (észak) a Tátra mutatja magát teljes havas valójában. Itt viszont jó meleg van, fõleg hegynek fel. Egy helyen a K+ jelzést alig páran követik, pedig csak némi gallyon kell átlépni, onnan elég jó az út. Még egy barátságtalan emelkedõ, és máris a soron következõ itatóponton töltik szorgosan a jaffaszörpöt, kapok szó nélkül vagy négy pohárral. Mindjárt jobb kedvre derülök, innen már nincs messze Galyatetõ, ráadásul a távot erdõben kell megtenni. Rögtön az itatás után pecsétet kapok a mozgó pont õreitõl, idõt itt nem írnak, nem is erõltetem. Végül, mintegy varázsütésre megjelenik Galyatetõ, rengeteg ember, emitt kirándulók tanakodnak, amott Kéktúrázók pecsételnek, és persze mindenfelé enyhén vagy erõsen fáradt teljesítménytúrázók. A ponton idõs pár pecsétel, egészen fürgén, igazolás után veszek a presszó kihelyezett tagozatán egy kávét és egy szelet csokit.

A Péter-hegyese kilátója felé rövid tájékoztatót tartok a túrabotok használatának elõnyeirõl, majd a gyakorlatban is megvalósítom ezt a bizonyos használatot. A kilátó kimarad, egyszer végigjövök erre fényképezõgéppel is (a Sirok-Kékestetõ szakaszt már egyszer végigfotóztam, õsszel), annyira szép a kilátás. Enyhén hullámzó útszakasz, nagyon széles ösvénnyel - szabályos útnak is beillik. Egy elágazást benézek, itt ennek súlyos következményei vannak, mert magammal húzok vagy húsz sporttársat. Szerencsére úgy ötven méter megtétele után már korrigálok, a többiek kicsit csúnyán néznek :). Már Piszkés-tetõ mellett haladok el, lefelé az úton megelõzök egy kis csapatot, egyikük valamit bömböltet kihangosított telefonon, hadd hallja meg ország-világ, micsoda zenét tud õ lejátszani a mobilon. Gratulálok, szép fialás. Szerencsére innen már nincs messze a teázó, ott hamar megiszok egy literke teát (fontos a folyadék pótlása), majd egynyomos ösvényre térve, kicsit lelassulva megyek Vörös-kõ felé. A pontõr pecsétet ad és idõt is ír. Eddig csak Kékesen néztem igazán rá az órára, ott is örültem, itt is örülök. Akkor most lehet lazábban sétálni.

Jobbra-balra szép látvány, kellemes erdeit ösvényen, nem is kell több. Hamarosan kiérek a Kéktúra vonalára, kicsit nosztalgiázom: esõs Kéktúrázás, tavalyi Mátrabérc és az õszi Mátra Bátra jut eszembe. Ez a szakasz sem könnyû igazán, elõzni nem lehet, de másokat elengedni sem könnyû, azért igyekszem ez utóbbin. Néha engem is elengednek, bátorítanak, megköszönöm. Ágasvár emelkedõi következnek, elõször a sziklás, tériszonyt elõcsalogató terep, aztán már "csak" meredek emelkedõ. A tetõn kisebb sor áll, legalább kifújom magam, a mögöttem lévõ túratárs szõlõcukorral kínál, kedves gesztus, de most nem kérek. A tetõn az igazolást egy kis megálló követi, elsõrangú kilátás van az egész Cserhátra, a Karancsra és a Zagyva völgyére.

Innen válik küzdelmessé igazán a túra - végtelen lejtõ, nincs benne köszönet. Nem csak a turistaházig tartó szakaszra gondolok, hanem egészen a Csörgõ-patak eléréséig lévõ, napsütötte, hosszú lejtõre. A patakvölgy igazi megváltás, itt hûvösebb van. Óriási kõtömbök hevernek a mederben, még látszik a néhány évvel ezelõtti rettentõ áradás nyoma. Kicsit késõbb a piros jelzés a szekérút feletti ösvényre invitál, elfogadom, úgysem járnak rajta sokan. Konkrétan sem mögöttem, sem elõttem nincs senki, alant az úton viszont vannak páran. Nemsokára visszatér a piros sáv jelzés is az útra, majd kanyarog egy kicsit és végül újnak tetszõ aszfaltút vezet be Mátrakeresztesre. A ponton nagy keletje van a málnaszörpnek, valamint a keksznek.

Átkelés következik a patakon, majd emelkedõ, a mai utolsó. Igaz, ez legalább jó hosszú, egy darabon együtt haladok egy idõsebb sporttárssal, majd csatlakozk DJ_Rushboy sporttárs is, nagyon jól halad, annak ellenére, hogy elég magas lázzal jött el a túrára. A Nyikom-nyereg elõtt megáll egy frissítésig, mi továbbmegyünk. Nemsokára megint egyedül vagyok, amikor ismerõs pólót látok meg magam elõtt, tûzszerész sporttárs halad kicsit lassabb, de így is erõs tempóban. Utolérem, innen együtt gyûrjük a kilométereket. A Muzsla következik, rövid pihenõ, majd továbbhaladás. A hegyre való érkezés eléggé kiveszi az ember erejét, a sorban talán a harmadik csúcs maga a Muzsla, de addig mindet annak képzeli az ember. A táj nagyon szép, fõleg még a Nyikom-nyeregtõl visszanézve Kékes felé. Látszik majdnem az egész idáig megtett útvonal (kivéve az elsõ 20 km). Viszont itt már annyi erõ sincs bennem, hogy zavartalanul élvezzem a természetet. Lefelé megyünk, de mégsem egészen, még hátravan három kisebb emelkedõ. A lejtõben megint nincs nagy öröm, poros, köves út egészen a Diós-patakig. Ráadásul nics sok árnyék sem, és hiába a szép kilátás, a nyári idõ, már csak a cél közelsége húz. A patak - most nincs benne víz - után még egy kis emelkedõ, csak emlékeztetõül, hogy ez még mindig a Mátra. Innen már gurulva is be lehet érni.

Végül megjelenik a falu tényleges széle (a nyaralók nem számítanak annak), valamint az iskola. Célbélyegzõ, regisztráció, majd hihetetlen gyors oklevélnyomtatás. Gratulálnak a szervezõk, gratulálunk egymásnak, nem mindennapi élmény volt ezen a túrán végigmenni. A frissítésnél ismerõs sporttársak, váltunk pár szót egymással, aztán útitársam meghívására elmegyek a presszóba, lángos és babgulyás a menü, ezúton is nagyon köszönöm. Nemsokára azonban mennem kell a vonathoz, amely pár perccel hamarabb ér a megállóba, én jegyet veszek, felszállok és Usgyi, már robogunk is Hatvan felé...

Szeretnék még gratulálni minden táv minden teljesítõjének, ismerõsnek és ismeretlennek egyaránt, valamint nagy köszönet jár útitársaimnak, hogy együtt mehettünk és a rendezõknek, hogy gördülékenyen, profi módon rendezték meg a túrát, amely tömegtúra jellege ellenére hangulatos, kellemes, bár nagyon nehéz esemény volt.
 
 
 Túra éve: 2006
lutakTúra éve: 20062006.11.04 22:38:48
megnéz lutak összes beszámolója
Hanák Kolos 2006

Az idei év a felkészülés és a kitûzött feladatoké számomra. Tavaly még majdnem újonc voltam 20-as túrákkal a tarsolyomban és úgy indultam neki komoly túrákra, hogy nem is igazán tudtam: mire vállalkozom. Persze így nem is jutottam messzire, a Gerecse sikerült, de a Kinizsi persze, hogy nem. Nem is volt semmi realitása, utólag visszanézve. Idén gondoltam, megpróbálom másképp csinálni! :) Következõ cél a Hanák! Egyrészt nehéz, tehát fizikailag is kihívás és edzés, másrészt lelkileg is jó, ha sikeresen veszek egy mátrai túrát, ahova még sosem mertem tt-re nevezni, mert féltem, hogy kifog rajtam a sok szint és a szûkös szintidõ. De a mumusok azért vannak, hogy idõvel legyõzzük õket. :)

Tehát spetivel megbeszéltük, hogy két kocsival indulunk, és a célban találkozunk 8-kor. Még elõzõ reggel összepakoltam a túracuccaimat a nagy zsákomba, és bepakoltam anyukám kocsijába, mivel este céges megjelenés. 1-kor értem haza, többször felébredtem, alig aludtam néhány órát :( Reggel felkeltem idõben, de valahogy nhezen sikerült összeszedni magam, így 7-kor indultam. Felhívtam spetit, hogy kések, de kiderült, hogy õ már épp odaért Szurdokpüspökibe! Na ezek után igyekeztem, hogy ne kelljen iszonyú sokat várnia. Végre Szurdokpüspökibe értem, és átszálltam speti kocsijába. Irány a Kékes! Most végre megehettem a benzinkútnál vásárolt pogácsákat reggeli gyanánt. Fölérve gyorsan megegyeztünk a parkolóõr bácsikkal, és felsétáltunk a rajtba.

9:50-kor indultunk, speti rögtön nekiállt fényképezni. Én meg gyorsan tájékoztattam, hogy nem állok meg ilyenkor, mert nekem folyamatosan haladni kell! Persze spetinek bõven volt ideje fotózni az én tempómmal haladva. :) Kékesrõl lefele rögtön egy ronda meredek köves lejtõ, nem szereti a térdem az ilyen sietõs lefeléket, de kénytelen volt megszokni. A mûút mellett, Vörösmarty th. után mennyire más hó nélkül a terep! Mikor erre jártam Vlaszijjal kéktúrázni, alig bírtuk törni a combig érõ havat. :) Csór-hegy elõtt találkozunk Bubuval, nagyon tolja! A meredeken szép lassan felbandukolok, pont ilyen emelkedõkre számítottam, szóval nem nézek rá csúnyán. Az utána következõ gerincúton gyönyörû a kilátás, de nem merek megállni nézelõdni. Persze hol esek el a túrán, egy füves sík szakaszon egyetlen kiálló kõbe rúgva :), de legalább nem fájdul meg a térdem, amire ráesek! A mozgó pont után elég hamar elérjük a frissítõpontot, és megyünk tovább. Útközben rengeteg fiatal, látszólag teljesen készületlen túrázót kerülgetünk, megdöbbentõ némelyikük nagykabátja például. Én kb. 10 percen belül hõgutát kaptam volna!

Gyorsan elérjük Galyatetõt, itt spetinek a kilátós és rókás téli kalandjainkat mesélem egy haverokkal töltött hétvégérõl, feltöltöm a vízkészletemet és összefutunk Végh Katiékkal. Elõször nagyon csodálkozik, ahogy meglát, de utána kapcsol, hogy biztos a Hanákon vagyok. :) A ponton találkozunk Pumchival, csanyával, CanisLupussal, meg sancival. Épp a harmadik sörét fogyasztja jókedvûen és közli, hogy Dani is érkezik nemsokára. De mi jobbnak látjuk elindulni. Én persze elfelejtem eltenni rendesen az itinert, de csanya észreveszi ezt, mikor a lejtõn rákérdez, hogy mi most gyalogolunk-e? :) Mikor megjegyzem, hogy ez az elsõ mátrai tt-m, azt mondja, jó, hogy nem a MB-re neveztem! Hát ez jó :), nem mintha ilyen gondolataim lettek volna!

Ezután kezdem érezni a bokámat, és a boka fölött is nyomja rendesen a bakancs a lábam. A Vörös-kõi frissítõponton ezért ivás helyett inkább bekenem a lábam. Ez segít, utána jobb lett. A kilátónál nem idõzünk, pecsét után megyünk tovább. Az idõket azért mindig megkérdezem spetitõl, hogy tudjam, hogy állok. Megnyugtat, hogy jól haladunk, egyre nõ az elõnyünk a szintidõhöz képest. Mivel épp 3 órája indultunk, itt már háromnegyed óra plusznál tartunk a négyes átlaghoz képest! Megyünk tovább Ágasvár felé, már dél éppen elmúlt, megállapítjuk, hogy az eddigi kevéske kaja miatt (nekem a két kisebb pogácsa meg egy csoki) kezdünk éhesek lenni. Speti javasolja a csúcscsokit, de én úgy érzem, jobb lenne még az emelkedõ elõtt megállni egy szendvicsre. Épp azt majszolom, mikor feltûnik Dani és sanci. Megállnak, hogy befejezzem a kajálást és csatlakozzunk, közben megküzdenek egy vad kobrával! :) Innentõl az utolsó 2,5 km kivételével együtt megyünk. Ágasvár nem is tûnik olyan vészesnek számomra, sokkal rosszabb a meredek ereszkedés a túloldalon, ahol sietek lefelé, hogy beérjem sanciékat, akik elléptek egy kicsit, míg a ponton szöszmötöltem.

A th-nál leülünk a padra és kapok plussz tablettát Danitól, ami nagyon jól esik, bár sikerül kiöntenem belõle. :( Épp feltöltöm a vizes palackjaimat, mikor befut Vlaszij és cejas. Az elnök úr nagyon fel van dobva, vigyorog ezerrel, bár mi is elég vígan haladunk – sanci és Dani szórakoztató társaság. :) Kicsit tanakodunk a piros +-et keresve, de az elnök határozottan halad és neki lesz igaza, megvan a jel. A patakvölgyben szigorúan a piros sávon megyünk, bár a lábam nem szereti az oldalazó ösvényt. A Csörgõ-patakot nem láttam az áradás elõtt, de most igen impozáns sziklák vannak a medrében, ami nem békés kis patakhoz illõ.

Megérkezünk Mátrakeresztesre, Dani társalog a pontõrrel, aki tavaly nem engedte tovább, és utána hirtelen meg is indulnak sancival. Én is gyorsan utánuk eredek egy kis késéssel, mert bízom benne, ha nem szakadok le tõlük, jól felhúznak az emelkedõn. Speti úgyis lágyszívû és megvárna, ha lemaradok, tehát inkább megpróbálom beérni a srácokat. Nemsokára sikerül is. Vlaszij elhúz felfelé, cejas viszont csatlakozik hozzánk. Megyünk tehát szép egyenletes tempóban végig felfelé. Ha nem ragadok rá sanciékra, biztos nem tudtam volna végig felmenni pihenõk nélkül, a végére már nagyon tiltakoznak a combjaim a mászás ellen, de addigra már az utolsó dombon vagyunk, ott meg már csak nem állok meg?! Szóval fent vagyunk, jöhet a csúcsfotó!

Itt utólag visszanézve ennem kellett volna valamit, mert a végére az Ágasvár utáni pár szál ropi és müzliszelet kevésnek bizonyul. De ehelyett indulunk tovább tempósan. Egy idõ után rohamosan fáradok és fogy az energiám, és még tudom, hogy jó pár km hátravan. Elkezdek nyûgös hangulatba kerülni, és szegény speti jól tûri! Gyorsan figyelmeztetem is, hogy már nagyon hisztisnek érzem magam, nem vagyok alkalmas a kommunikációra, inkább ne erõltessük. :) Aztán engedek a kimerültségnek, már nincs bennem a hajtóerõ, hogy fel kell érni a Muzslára, vagy hajtani kell a szintidõért, mivel tudom, hogy az nem forog veszélyben. Leülök az ösvény szélére, magamba erõltetek egy müzliszeletet és egy csokit. Speti nagyon rendes és vár rám, cserébe felajánlok egy szendvicset, meg úgyis hiába hurcolnám magammal. 10 perc pihenés után továbbindulunk, de a lendület már elveszett. Lassan megyek lefelé, mert nagyon tiltakozik már a térdem, felfelé meg a pataktól alig húzom magam. Nagyon hosszúnak tûnik a szekérút lefelé az iskoláig, de már tudom, hogy mindjárt vége. Az idõt szerencsére nem is kell figyelni, szóval lecsorgunk lassan döcögve.

A papírt odanyomom a bejáratban pecsételõ lány kezébe és megyünk befelé a tömegbe. Valaki nyúl a papírért és segít elõre adni, a célba érést regisztrálóknak. Aztán észreveszem a tömegnyomorban várakozó cejast, aki felkészít minket, hogy hosszú várakozásra készüljünk. De csodák-csodája – épphogy elmondja, szólítanak és kész is az oklevelem. :) Egy perc sem telt bele és mehetek ki a büdös emberszaunából az udvarra! Észreveszem Danit és lerogyok mellé a betonra. Egy kis ücsörgés és lábszellõztetés után Dani rám bízza cejas cuccait és elindul az okleveléért. Speti is nemsokára elõkerül és elkezdõdik a logisztika egyeztetése, ki mivel, kivel és hova indul. Ekkor csörgök rá SC-re, aki, mint kiderül, már közel jár, ezért nem veszi fel. Az udvaron még összefutunk Alexával (rögtön körbegratulációt tartunk) és az éppen érkezõ Gethe úrral. :)

Mivel úgy tûnik, mindenkinek van kivel mennie, spetivel és cejassal hármasban elindulunk a kocsi felé, és irány a Kékes speti kocsijáért. Jó hosszan kell kanyarogni felfelé! De végre csak odaérünk és elbúcsúzunk spetitõl, cejast viszem Bp-re. Anyu otthon vár krumplifõzelékkel és fasírttal. Finom!

Hát ennyi! Nehéz volt, de nagyon jó is! Legközelebb ismét ott a helyem. :)



lutak
 
 
becikeTúra éve: 20062006.05.01 19:17:41
megnéz becike összes beszámolója
Hanák Kolos
1991-ben gyökeres változás állt be életemben. Ultrafutó lettem. '91.11.10-én elkezdtem futni, s azóta nap mint nap mint nap.
Ezek egyik elõzménye az elsõ Hanák Kolos teljesítménytúra, életem elsõ túrája.
Tizenhat év. Tizenhat éve mérföldkövek életemben. Hanák kolos teljesítménytúrák.
Eleinte gyorsak, fiatalosak. Késõbb barátokkal sétálva, vagy feleségemmel ki sokallotta ezt az erõpróbát.
Nincs két egyforma Hanák kolos. Indultunk hóban, napsütésben. Közben esett esõ, esett hó vizszintesen. Nincs két egyforma Hanák kolos.Ha majd az ötvenedik után leülök leírni élményeimet ugyanígy lelkesedve fogom ezt tenni.A túrára eljutni külön történet.Külön történetek. Eleinte vonattal, busszal.Késõbb kerékpárral (160km).Majd mióta jogsim van autóval.
2006 újabb élménnyel tett gazdagabbá. Rég elveszettnek hitt barátommal, és testvéremmel sétáltuk végig a túrát. Kékesrõl nem futottam le mint eddig "eszeveszetten". Csór-hegyen nem elõztem meg a gyaloglókat. Végig a jelzett turistauton haladtam. Eddig köszönhetõen a túra népszerûségének nagyon nagyon sokat kellett elõzni a keskeny tüskés kanyargós csodás erdei utakon, tehát a turistaút mellett.A galyai ellenõrzõnél besétáltam pecsételni, ilyen se volt még.Mátraszentimre most nem 15 perc. És megálltunk, leültünk sokáig reggeliztünk. Megittam 16 év teáját, és megdícsértem ami eddig kimaradt bepótolva. Nem tévedtem el Vörös-kõ és Ágasvár között, pedig el szoktam. Minden évben. Mindig ugyanott. De így is jó, úgy is jó. Ágasvárról lefelé nem voltam életveszélyben, lassan mentem csudiszép.Keresztes megváltozott megváltoztatta az idõ az elemek és az ember. Gratulálok az ujjáépítõknek. A Múzslát ismerem nem tud már meglepni. És az utolsó 8km csoda az a lejtõ. Idén nem mentem vissza a többiek elé. 7.21 a célidõ nekem tetszett.
Jövõre újra 4 órán belül szeretnék célba érni, ez négy éve nem sikerült. Van legalább motivációm az elkövetkezõ évre.
Köszönet a rendezõknek akik szivüket adják tizenhat éve, akik ha kellett kerékpárt szállítottak a célba akik hozzánk igazították az ellenõrzõ pontok idõben való kihelyezését, akik saját frissítõjükkel frissítettek, ha kellett, s akik két éve címemre küldik a nevezési papírt.KÖSZÖNET.
Köszönet neked induló, aki ha kértem félreált aki segítettél a túra színvonalát fenntartani, te ki célig viszed saját szemetedet, s te ki fölveszed az elejtett szemetet.
Tizenhat csodálatos nap a tizenhat évbõl. Ezzel a tizenhat nappal biztos hosszabb lesz az életem. Remélem lesz ötven is.
 
 
LúdtalpTúra éve: 20062006.04.26 16:14:10
megnéz Lúdtalp összes beszámolója
Mátrabérc 2006
A „rajtpisztoly eldördülése” után közvetlenül, 6 órakor vágtam neki nyugodt tempóban, álom szép tavaszi idõben a hegynek. A rövid aszfaltúton a gyorslábúak már szépen megnyújtották azt a kb. 15 fõs futómezõnyt melyben én is indultam. A legfontosabbnak azt éreztem, hogy sikerüljön saját ritmusomban, kellõen tartalékolva haladni. 2:50 –es Kékesre érést terveztem, aztán majd meglátjuk. A legkeményebb emelkedõket már az elejétõl gyalogoltam, figyelve arra, hogy sose fogyjak ki a szuszból Ehhez a pulzusmérõn a 170 alatti tartományban kellett maradnom. Pár perc múlva, felfelé elkocogtam Farkas Vali mellett, majd rövidesen 4-en maradtunk 3sráccal, s kerülgettük egymást. Az emelkedõk tetején csokiztam, ittam, vigyáztam a kellõ energia és folyadékszintre. Oroszlánvár elõtt kissé aggasztott a víz hiánya, bíztam benne, hogy a nálam lévõ 2-3 dl – ennyi maradt eddigre az induláskori 1 literbõl – elég lesz. A ponton – illetve hûlt helyén – 1:26-tal voltam, ami a legjobb részidõmnél (2:47 Kékesre) 4 perccel jobb volt. Úgy éreztem, talán tudom tartani a tempót, fõképp, hogy ennek a kis részsikernek az elérése nem viselt meg túlzottan, sõt igen feldobott. A következõ emelkedõkben aztán a 4-es fogatunkból 2-en lemorzsolódtak. Összeismerkedtünk Asztalos Mikivel, aki az úton elrejtett csomagjából elõhúzott calciumos itókával segített rajtam. Ez igen jót is tett, mert Disznókõ felé, sõt azon túl is szinte folyamatosan tudtam kocogni. Meglepõen könnyen jött Sas-kõ, s már láttam, hogy belül leszek a kitûzött 2:50-en. Ekkor már egyedül kocogtam felfelé, csak egy jóval gyorsabb srác elõzött meg (ma már másodszor, mert elkavart). Végül 2:41-gyel értem a síházhoz. A lábaimat és az anyagcserémet stabilnak éreztem, s éppen sóslevest iszogatva beszéltem telefonon feleségemmel, aki 2 napos babával még kórházból hívott, mikor befutott Ákos (Blahó) aki kb. 10 perccel indult mögöttem. 2:45 –nél már úton voltam, pedig innen általában 3:00-val szoktam továbbmenni, mert annyi pihi mindig kellett. Kulacsaimat elõbb még vízzel megtöltöttem, aztán usgyi. A lefelé futás most valahogy nem ment, sõt a meredeken kifejezetten bizonytalankodtam, de valahogy nem éreztem a talajt. A Csór hegy felé még egy tüskét is ki kellett szedni a tappancsomból, de ez sok idõt nem jelentett. Csór hegyre fel, majd onnan le, még mindig nem igazán éreztem a ritmust, aztán pár perc múlva rendezõdtek a sorok. Itt már bõven voltak Hanákosok, de nem olyan nyomasztó számban, mint tavaly, így ez nem nehezítette a haladást. A Rudolf tanyai elágazás felé már jól ment, kocogtam olyan részeken is, ahol eddig nem szoktam. A frissítõponton benyomtam 3 pohár málnaszörpit és újra töltöttem a kulacsokat is. Innen jól haladtam, a könnyebb emelkedõkben is sikerült kocognom. Galya elõtt aztán ismét séta, óvatosság. A galyatetõi pontot kb. 25 p. elõnnyel hagytam ott, ( a pb-hez képest) még mindig jó állapotban, bár kissé sajgó sarokkal. A tea ponton, M.szentlászlón ismét csurig töltöttem magam, is meg a kulacsokat is, aztán futás tovább. Vörös kõig (Galyától) hoztam még 3 percet, bár itt mintha ment volna már könnyebben is. Ágasvár hozta magát, lefelé valahogy megint nem ment jól. A patak völgye felé elkerültem a piroson a p+ helyett, így M.keresztesre csökkent az elõnyöm, fõképp, hogy a patak völgy is nehezen ment. Nem mentem túl keményen, s ennek ellenére a pulzusom masszívan 160 feletti tartományban volt még lefelé is. Itt egy kissé melegem is volt, a sarkam is fájt, ráadásul kissé lazult a futófegyelmem, látva, hogy komolyan javíthatok az összidõmön, ha kissé lassulok is. Keresztesen pár percet frissítettem, töltöttem aztán nekivágtam a Múzslának. Ekkor jártam 5:35-nél. Kezdtem szédülni, de nem akartam elhagyni magam, ittam, ettem, toltam neki. Ahol bírtam kocogtam. Hiába „csak” 13 kili ez az utolsó etap, valahogy sose sikerül 1:50-en belül megtenni. Hiába minden erõfeszítés, hiába értem be 2 kocogót is, kívül kerültem az 1 órán mire a csúcsra értem. Számoltam: 7:2x –nak szinte semmi az esélye, a sarkam viszont nagyon fáj, a combom már idõnként bejelzett, így inkább úgy döntöttem nem feszülök meg, s beálltam 2 srác mögé. Talán kissé többet gyalogoltunk, mint muszály lett volna, de elmenni mégsem volt merszem, erõm. A diós-patak fürdés után felmászva az útra, aztán mégis elköszöntem, s jólesõen, 2 másik futót még elérve bekocogtam a célba. 7:31 saját mérés szerint, 21 perc javítás, szakállas, 7éves rekordomon. Nagyon elégedett vagyok, jó edzés és verseny volt egyúttal. Ha 7 évet kell várni a következõ 21 percre, benne vagyok. :-) A suliban éppen elcsíptem az eredményhirdetést. Döbbenetes mind a fiú élmezõny: Németh Csaba, Szekeres Tamás, Ispánki Zoli, mind 6 órán jóval belül, mind a nõi gyõztes: Farkasdi Edina 6:49-cel. Ákos is örömmel integetett: 1 órát javított 6:58-ra. A célban még pár szót váltottunk a többi futóval: megjött Future, -balazs- (mosolyogva), Nosza Gábor (mátrai futótársam). Aztán szedelõdzködtünk, s büszkén indultunk hazafelé.
 
 
suvidaniTúra éve: 20062006.04.24 21:50:44
megnéz suvidani összes beszámolója
Tervezett indulás 4:45 népliget. Peti, évfolyamtársam, élete elsõ teljesítménytúrájáról majdnem sikeresen lemaradt, mivel kimaradt az elsõ 1-es villamos... szerencsére csak majdnem, mert sikerült végül megbeszélni a sofõrrel, hogy vegyük fel útközben... (utastársaink osztatlan örömére) Az utazás viszontagságai ezzel azonban még koránt sem értek véget ugyanis a sofõr láthatóan életében nem járt még Sirokon, aminek az lett az eredménye, hogy csak 7:18kor tudtunk elrajtolni. A késének láthatóan néhány utastársunk nagyon nem örült.

Az út kezdetén iszonyú lassan haladtunk, egyfolytában fényképeztem, nézegettem a pöszörlegyeket, meg az ibolyákat... gyönyörködtük a kilátásban... (és persze csodáltuk a kemény túrán derekasan helytálló leánykákat) Kékestetõn vagy fél órát süttettük a hasunkat a napon, majd egy könnyed séta következett Gajatetõig. Ennek a lazaságnak az lett az eredménye, hogy 45perces csúszásban voltunk... Szerencsére ki tudtuk sírni a pecsételõ nénitõl, hogy tovább mehessünk. Kidõlt túratársaink csodálkozó tekintetével kísérve ("Úr Isten! még folytatjátok?...") immáron futva folytattuk utunkat. Innentõl már nem is készítettünk túl sok képet, és csak akkor álltunk meg amikor muszály volt... egyszóval nagyon harcosra vettük a figurát. kb. 20 perc alatt elértünk a következõ állomást majd újabb erõltetett menet után felszenvedtük magunkat az Ágasvári ellenõrzõpontra. (idefelé menet már kezdtünk utolérni sántikáló, lemaradt túrázókat) Egy részen olyan sok erdeivöröshangya volt, hogy szabályosan ijesztõ neszt keltettek az avarban, furcsa volt, ilyet még sohasem láttam. Innen iszonyatosan meredek út vezetett lefelé... nem tudtunk kellõ sebességgel haladni, úgyhogy nem tudtuk csökkenteni jelentõs mértékben a hátrányunkat. Így Mátrakeresztesen még mindig volt 15 perc hátrányunk. Itt meg olyan komlyan vették magukat a fiúk, hogy tényleg nem akartak minket pecséttel továbbengedni... "akkor nyazsgem! megyünk annélkül!.." -mondtuk. Ennek nem tudtak ellenállni, pecsét, sok szerencsét, pár marék keksz, és tûzés. Ugyan itt még optimisták voltak a becslések, hiszen elég lett volna 5-ös átlagot hozni a sikeres teljesítéshez, de kicsivel késõbb rájöttem, hogy a távot lefele kerekítettük. (Errõl jobbnak láttam hallgatni a morál érdekében.) Peti cimboránkon ekkor már kezdtek jelentkezni a végkimerültség jelei, és az 5km tömény emelkedés a muzslára eléggé lerombolta szegényt. De még az 53ik kilométernél is maradt bennünk annyi tartalék, hogy futva próbáljunk meg erõsíteni, egészen addig, míg nyilvánvalóvá nem vált, hogy kicsúszunk. Sebaj. A célban 8:25kor adtuk le a menetlevelet... 7percel a szintidõ felett... (eddigi tapasztalataim alapján a Hanák Kolos TE az egyetlen olyan szervezõ, aki 1 perces csúszás esetén már nem adja meg a teljesítés sikerét jelképezõ kitûzõt... teljesen korrekt, bár szerintem kicsit ovodás.) buszra fel, 10re otthon voltunk.

Kellemes túra, profi szervezés. Jövõre öcsémmel biztosan jövünk, Peti még nem nyilatkozott az ügyben. :-D

képek: http://kep.tar.hu/suvidani/50268746#2
 
 
getheTúra éve: 20062006.04.24 17:56:03
megnéz gethe összes beszámolója
Mátrabérc 2006

"Veszélyes dolog kilépni az ajtón, Frodó. Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová. Tudod-e például, hogy ez az ösvény itt végül átvág a Bakacsinerdõn, ha pedig hagyod magad, elvisz egészen a Magányos Hegyig vagy még messzebbre, még komiszabb helyekre?"

(J. R. R. Tolkien: A Gyûrûk Ura)


Hát, ez is véget ért. A mumus, a tömegtúra, az "én soha". A hegyek, a szintek és a szûkre szabott szintidõ. Hát, van ilyen, most mégis megkívántam. Próbaképp, hogy képes vagyok-e. Meg bizonyítani magamnak, hogy igen.

Sirok megközelítése részemrõl nem a kanonizált útvonalak és módok egyikén történt, hanem péntek este Gödöllõ - Hatvan - Kisterenye - Mátraballa vonattal, majd Mátraballáról busszal (a sofõr nyolcszoros Mátrabérc-teljesítõ!) Sirokra, így sikerült néhány perccel megelõznöm a pesti vonattal érkezõ tömeget. Nevezés és lecuccolás után Vlaszijjal meg a késõbb csatlakozó Cejassal megvacsoráztunk a sportcsarnoktól nem túl messze lévõ vendéglõben, majd lámpaoltás után visszaérve a szállásra némi szöszmötölés után sikerült is elaludnom.

Reggel idõben ébredve a wc elõtti jelentõsebb sort sikerült megelõzni, majd pakolászás meg egy db szendvics után már az 5:30-as munkásszállítõ típusú busszal sikerült kigurulni a rajthoz. Itt éltem némi társasági életet, majd a fõrendezõ 6:00-kor elindította a mezõnyt. Mókás volt, ahogy a rengeteg ember nekizúdult egyszerre a Mátrának. A pár autós, aki éppen arra jött, nem tudom, mit gondolhatott. Besorolt mindenki a megfelelõ sebességtartományú helyre, és elkezdõdött a végeláthatatlan hullámvasutazás az ország teteje felé. Vlaszijéktól hamar leszakadtam, így jobbára egyedül haladtam. Nagyon látványos a fõleg a gerincen vezetõ útvonal, úgyhogy elvonta a figyelmem a meglehetõsen nehéz tereptõl. Egy-egy ponton megálltam nézelõdni meg inni, de nagyjából folyamatosan haladtam felfelé. Olykor rámköszönt hátulról egy-egy ismerõs, néha ár száz métert együtt is haladtunk. Megelõzött sétálós bácsi, Sir Dan, akinek megmutattam a Jóidõ-kutat, majd az Oroszlánvári pont elõtt kalapos2001 meg sancimanó is. Az oroszlánvári meredeket vszonylag jól, megállás nélkül vettem, fenn 8:14-et mutatott az óra; 4 perccel rosszab, mint a füzetben ajánlott idõbeosztás.

Pihenés nélkül azonnal indultam tovább, mert úgy éreztem, hogy a Kékesig mindenképp nagyon kell hajtanom. Sejtettem, hogy nem lesz jó vége annak, ha nem eszem semmit, de egyszerûen nem bírtam semmit magamba gyömöszölni - pedig jól volt a gyomrom. A Markazi-kaputól már ismerõsebb szakasz következett, erre többször jártam már, nagyon kedvelem az északi falban szelíden fölfelé oldalazó ösvényt, a szépen felvillanó kilátásokkal, a rengeteg virággal és az egyre közelebb feltûnõ toronnyal. A Sas-kõ elõtti nyeregbe érve az ott megelõzõ csanya bíztatta CanisLupust a "menj csak nyugodtan, van nálam egy Low Alpine defibrillátor, majd kiütlek kétszer" felkiáltással. Hamarosan felértem Kékesre. Elég jól éreztem magam, az idõ 10:09 volt. Itt pótoltam az eddig elfogyasztott másfél liter folyadékot, majd t_aleksza társaságában indultunk lefelé 4:27-es idõvel - ami még mindig két perccel rosszabb az ajánlottnál.

A Mátra-nyeregig semmi különös nem történt, ballagtunk szépen, közben elrágcsáltam egy fél zacskó ropit, amit aleksza hagyott rám, majd az elsõ, ahol éreztem, hogy nem jól húz a motor, az a Csór-hegyi emelkedõ volt. Az utána következõ gerincúton egyre jobban lemaradtam alekszától is, és egyre lassabban ment a dolog. A rudolftanyai elágazásig tartó kicsit több mint 3 kilométer alig-alig akart végetérni. Mire odaértem, szinte csak kóvályogtam, megittam vagy 4 pohár piros ízû szörpöt, aztán lerogytam a fûbe. Magamba erõszakoltam egy fél tábla csokit, aztán indultam tovább. Halyatetõre könnyebben feljutottam, mint azt gondoltam, itt az egyik büfénél PrInCeéket megtalálva megettem 4 csokis palacsintát. Ez valamelyest helyrerakott, felsétáltam a Péter-hegyesére, majd tovább a pontra. Idõ 12:59, 9 perccel túl az ajánlotton.

A háztól Tamics doktor társaságában indultam neki pihenés nélkül a lazító szakasznak. Kellemes idõben, könnyen járható ösvényeken és könnyû terepen haladtunk Mátraszentlászlóig, ahol útitársam rögtön továbbment, én pedig bementem a frissítõpontra fél liter teáért. A Vörös-kõn Joeyline a kilátó tetejérõl a látvány megtekintésére buzdított, de én a szintidõ miatti aggodalmamban kihagytam a tornyot. Idõ 13:46, 11 perces túllépés.

Innen újra egyedül, olykor szót váltva pár alkalmi útitárssal, akik picit késõbb indultak, bíztattak, hogy meglesz a 13 óra. Szerettem volna hinni nekik, de a pesszimizmus itt úrrá lett rajtam. Innen sem túl nehéz az út az Ágasvár felé, s némi változatosságot hozott a dologba, hogy kezdtem utolérni a rövidebb távokon indulókat, akik szemmel láthatóan jóval frissebbek vltak nálam. A meredek mászás az Ágasvárra nem esett túl jól, de szerencsére nem volt túl hosszú, így a bélyegzés (14:50, 15 perc késés) után elindultam rögtön lefelé a turistaházhoz, a meredek lejtõn csak lassan tudtam haladni, ráadásul kissé feltorlódott a sor, mert jártak itt ekkor kirándulók is.

Itt, bármennyire is szorított az idõ, be kellett térnem a házba innivalóért és pihenni egy kicsit. Mikor összeszedtem magam, mentem tovább lefelé a patakvölgybe (itt nagyon nem volt egyértelmû az itiner, ami szerint a háztól P+ jelzésen kellett volna menni, de ez csak pár száz méterrel arréb kezdõdött. Rábíztam magam az erre járó n+k-szoros teljesítõk helyismeretére, és némi ködfelhõvel a szemem elõtt igyekeztem Mátrakeresztes felé, ahogy csak bírtam. A ponton sárga ízû szörp, meg HTK és mézes keksz várt, amikbõl 8-10 darabot elrágcsáltam egy helyben ácsorogva, leülni nem akartam. Bélyegzés 15:27-kor, 3 perccel az ajánlott elõtt.

Kicsit felvidulva azon, hogy végre sikerül megelõnöm a mintatúrázó idejét, indultam felfelé a Nyikom-nyereg irányába. A lelkesedés kb. két kilométerig vitt elõre, ott le kellett ülnöm, sorra elõztek vissza az imént elhagyott hanákosok, többen kedvesen megkérdezték, hogy minden rendben van-e, illetve segíthetnek-e. De nem volt komoly baj, 5 perc pihenõ segített, és a következõ szakaszon enyhébb volt az emelkedõ. A Nyikom-nyeregben egy farakáson ismét lepihentem, és itt én adtam útbaigazítást meg bíztatást pár sporttársnak, akik a Muzsláról érdeklõdtek - szerencsére innen már jól ismertem az utat a Pásztó 50-rõl. Két kisebb hegy után el is értem a Muzsla-nyerget a P hsz jelzés kiágazásánál, ahol tudtam, hogy már csak egy mászás vár rám. A csúcson pihenõ emberek, én meg vigyorogva bélyegzek 17:00-kor, 25 perccel az ajánlott elõtt (Itt látom, hogy nagyon ügyesen a végére sokkal kisebb átlagsebességel számoltak a táblázatnál. Ez nem jött most rosszul). Itt a rendezõség ellentmondásba keveredik saját magával, mivel az itiner szerin 6,9 km a cél, míg a pontõrök nyolcat mondanak.

Látva, hogy éppen két órám van még, tempósan indultam tovább a hosszú gerincúton elõzgetve és gyorsabbak elõl félreállva, megcsodálva a sok szép kilátást. Nagyon megörültem, amikor végre leértem a patakhoz, illetve felmásztam a szekérútra. Itt újra leültem kicsit, megittam a maradék üdítõmet. Joeyline szólt pár bíztató szót, majd megelõzött cserlaci csapata is, aztán én is útra keltem egy szintén 6:00-kor induló srác társaságában, aki valahonnan ismert, csevegtünk mindenféle túrákról, és máris megérkeztünk Szurdokpüspökibe, ahol az iskola kertjében rengeteg ismerõs ücsörgött, végül 18:27-kor a célbélyegzõ is rákerült a füzetemre, s pár perc után megkaptam az oklevelem is.

Csomagkeresés, pakolászás, hidegvízben fürdés, társaságiélet-élés után sétálós bácsiékkal kisétáltunk a kocsmába lángosozni meg babgulyásozni.

Így ért véget ez a nap. Számomra most kemény erõpróba volt, pár tanulságot megfogalmaztam magamnak. De egy percig sem bánom, hogy elmentem, mert nagyon szép az útvonal, remek volt a hangulat és a társaság, ráadásul a rendezõket is dicséret illeti, mert nagyon profin kezelték péntek estétõl vasárnap reggelig a hatalmas tömeget, várnom se kellett sehol.

Legközelebb megpróbálom kicsit frissebben :)
 
 
 Túra éve: 2005
LúdtalpTúra éve: 20052005.10.18 20:22:02
megnéz Lúdtalp összes beszámolója
MÁTRABÉRC 2005
Negyedszer vágtam neki a távnak, igen vegyes érzésekkel. Az elsõ két teljesítésem (7:52, 7:53) bizsergetõen jó érzésekkel tölt el. Mámoros hullámvasút, 100%-os tüdõ és izommunka felfelé, laza zuhanás a lejtõkön. Az emlékképek: a gördülõ kövek lefelé a Kékesrõl, kavargó porfelhõ le Ágasvárról, jutalomút a Muzsla Szurdokpüspöki szakasz. De sajnos ott van a legutóbbi teljesítés (8:28).
Akkor, már a Kékesre az óra és a tüdõm ellen küzdve, legémberedve értem fel - igaz a korábbi évekhez képest csak 2 perc hátránnyal. Próbáltam meleg teával erõt tölteni magamba, s ólom lábakkal döcögtem lefelé. Az Ágasvár elõtti, korábbi kedvenc szakaszomon - ahol szerintem igazán élvezhetõ a túra, hiszen már sok mögöttünk van, szép a panoráma, és jól futható a terep - becsületbõl rakosgattam egymás elé a lábaimat, s könyörögtem egy kis emelkedõért, ahol "nem kell" futni. Többszöri Ben-gay masszírozás után a levegõbõl teljesen kifogyva értem fel a Muzslára, ahonnan még egy hosszú fájdalmas kínlódás következett...
Az idei a két élmény között volt, már a rajtnál ismerõs arcok viharzottak el, s ez inspirálólag hatott. Visszafogottan, belekocogva 2:47 alatt fenn voltam a Kékesen felspannolva jó kedvvel zuhantam lefelé tovább. Galyán már 6 percet hoztam saját legjobbomon, s tovább emelte a hangulatomat, hogy újabb ismerõssel találkoztam. Minden jól is ment, s csodálkozva vettem észre, hogy a Csillagvizsgálóhoz érve elillant az elõnyöm, sõt Mátrakeresztes elõtt a síkon beállt a lábam, s nem volt hajlandó futni. Gondoltam 8 órán belül már nem leszek benn, nem erõltetem a Muzslát, felmegyek ahogy "jön" - rosszul is esett, pedig úgy emlékeztem, hogy sok futható rész van csúcs felé. Ez ugyan máskor igaz is, de most sehogy sem akartak felpörögni a lábaim. Végül egy németjuhász kutyussal versengve értem fel az ep.-hoz. Újra egy kis Ben-gay a lábamnak (fõképp a kidörzsölt részeket frissíti nagyon). Kb. 7: 20 perccel a rajt után indultam le a Muzsláról, mondván, hogy 8:30-on belül leszek, ha épp csak kocogok, akkor is. Szerencsére mindig jött egy "nyúl", így végül 8:07-tel fordultam be büszkén a suli kapujában. 15 perccel mentem rosszabbat, mint a legjobb idõm, és bár nagyon elfáradtam, még nem volt totál halál. Ennyi belefér a szórásba gondoltam. Mindenesetre a hétvégi Gerecse még kérdéses.
Bocsi a hosszú lére eresztésért, de jól esett újra átélni.
 
 
piedcatTúra éve: 20052005.05.19 10:50:55
megnéz piedcat összes beszámolója
Elsõ találkozásom a Mátrával, Mátrabérc 2005

Sokáig töprengtem, hogy vajon jó ötlet-e az elsõ mátrai teljesítménytúrámnak a Mátrabércet választani, amit az ország egyik legnehezebb túrájának tartanak. Bíztam a téli felkészülésben, amit túrázós haverommal, qvic-kal végigcsináltunk.
A különbusz fél hétre érkezett Sirokra. Mivel mi már Pesten neveztünk, ezért csak egy pecsétre és idõre volt szükségünk, így 6.37-kor útra keltünk. Egy perc sem telt el, qvic már csak egy távolodó pont volt, a 6-os átlagra hajtott. Õt már csak a célban láttam újra.
Kihasználva azt a néhány kilométeres részt, ahol sík vagy lejtõs volt a terep, futással próbáltam kompenzálni a lassú hegymeneteket. Ez egészen jól ment. Oroszlánvárnál belelkesülve vágtam neki a közel derékszögû emelkedõnek. Még otthon kikalkuláltam az ellenõrzõ állomásokat 5-ös átlagra, ehhez képest az elsõ ponthoz 13 perces elõnnyel érkeztem. Lefelé menet egy szendviccsel pótoltam az elvesztett energiát.
Hamarosan feltûnt a kékesi torony. Jó tempóban haladtam, míg el nem értem azt a néhány kilométeres részt, ahol a hegy oldalában, szûken futott a turistaút. Legalább 12-en egymást követve vonatocskáztunk, persze én voltam az utolsó. Jobbnak láttam nem elõzni, mert könnyen a mélyben találtam volna magam. Ennek ellenére korán, 10.04-re érkeztem Kékestetõre, ahol a szervezõknek köszönhetõen nem kellett sokáig idõznöm. Azonnal kaptam a pecsétet, kezembe nyomtak egy pohár levest, amit már menet közben fogyasztottam el.
Rövid, futós szakasz után szakadékszerû lejtõ következett, ahol nem létezõ légtornász tudásommal nyomultam lefele. A Csór-hegyi emelkedõ sem tûnt olyan barátságosnak, de még mindig frissen sikerült leküzdeni. Pecsételés, majd az összedõlt torony mellett 5 percet szántam étkezésre.
A lefele utat futva tettem meg, ekkor már több mint fél óra elõnyöm volt az 5-ös átlaghoz képest. Már-már mosolyogtam magamban, hogy nem is olyan nehéz ez a túra, amikor a hegy lábánál teljesen váratlanul csapott le rám az elsõ holtpont. A Rudolf-tan. elágazás elõtti diszkrét emelkedõkön már alig bírtam felmenni. Aztán feltûnt a távolban egy frissítõ pont. Elõször csak délibábnak hittem. A szervezõk pontosan tudták, hogy hol merül ki a lelkes túrázó, 6 deci szörp után visszanyertem korábbi erõmet, és megszokott tempómban vágtam neki Galyatetõnek.
A síházban kaptam pecsétet. A kedves, büfés nénitõl vettem fél liter ice teát, amit ott helyben leöntöttem a torkomon. Ekkor már elég meleg volt az idõ, vágytam a hideg üdítõre.
Egy hosszú, jól futható szakasz következett Mátraszentlászlóig, ahol elkanyarodtam a teázó felé. Rengetegen voltak. Bepréseltem magam a szûk helyiségbe, fél bögre teával szénné égettem a nyelvem, aztán futva elindultam Vörös-kõ irányába.
Hosszú szakaszon szokatlanul egyedül voltam, se elõttem, se mögöttem senki. Felértem Vörös-kõre, pecsét, majd irány Ágasvár.
A túra legszebb része következett. De messze nem a legkönnyebb. Rátérve a kék háromszögre, felnéztem a sziklás csúcsra. Úgy terveztem, hogy erõltetett tempóban megmászom, majd újra zúzhatok lefelé. A tervet nem tudtam teljesíteni. Mire felértem Ágasvárra (vagyis csak azt hittem, hogy az már az), az erõm szinte teljesen elhagyott. Ez még csak a kisebb probléma volt. A nagyobbik ott tornyosult elõttem, elkerekedett szemekkel bámultam a következõ bazinagy hegyet, ami már az „igazi” Ágasvár volt. Egy enyhe lefolyású szívinfarktus után, szinte nulla energiával, laposkúszásban indultam meg a hegyen felfelé. Közben utolértem egy iskolás csoportot, mindenki ki volt készülve (velem együtt). Örökkévalóságnak tûnt, mire a második holtpontomat leküzdve felértem a csúcsra. Pecsételés után nem törõdtem a kullancsokkal, leheveredtem a fûbe, ettem-ittam, és próbáltam visszanyerni erõmet és lelki egyensúlyomat. Közben fél füllel hallgattam a többieket, egy 3,5 km-es lejtõs szakaszról beszéltek, ami már Mátrakeresztesre visz le. Remek, legalább visszanyerem a felfele elvesztett idõt.
Nem egészen így történt. Olyan meredek volt a lejtõ, hogy tíz körmömmel kapaszkodtam a földbe, nehogy idõ elõtt leérjek törött nyakkal. A gravitáció egyik fától a másikig dobált. Így ment ez 500 méteren keresztül, mire végre le nem értem az Ágasvári turistaházhoz. Itt eltüntettem fél liter hideg kólát, majd felfrissülve lekocogtam Mátrakeresztesre.
7 óra 50-nél jártam, és 12 km volt a célig. Felmerült bennem egy õrült ötlet: 10 órán belül kellene teljesíteni a túrát. A frissítõ pontnál ittam egy pohár szörpöt. A patakban megáztattam a bal lábamat, cipõvel, zoknival együtt. Persze nem volt szándékos, csak megcsúsztam az egyik kövön, és bokáig merültem a jéghideg vízben. Vizes cipõben cuppogtam tovább.
Jó lenne a 10 órás teljesítés, de egy dologról megfeledkeztem: a Muzsláról. Persze tudtam, hogy létezik ez a hegy, útközben rémhíreket is hallottam róla. Én ezeket figyelmen kívül hagytam. Elhatároztam, hogy gyorsan túljutok rajta. Szép álom volt. Emelkedõk végtelen sora következett, én a harmadik holtpontommal küzdöttem. Az ágasvári eset után még mindig voltam annyira naiv, hogy azt gondoljam: az elsõ csúcs a Muzsla lesz. Mekkorát tévedtem! Félóra hegymenet után az éhségtõl és fáradtságtól elgyötörve már lassabban haladtam egy mozgássérült éti csigánál is. Amikor végre megpillantottam a pontõröket, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek.
A céltól már csak egy 7 kilométeres lejtõ választott el, és 70 percre voltam a 10 órás teljesítéshez. Félig kifogyott tartalék-erõforrásaimra alapozva meglódultam lefele. Félútig egy srác mögött futottam, aztán már nem bírtam vele tartani a tempót. Viszont a távolban feltûnt Szurdokpüspöki. Osztottam-szoroztam: túl messze van, nem érek be. Mégis futásnak eredtem, pedig a térdeim már nem lelkesedtek érte. A bevezetõ földút elõtt dobtam egy hátast, ezt már meg sem éreztem. A földúton a futásom gyaloglásba torkollott.
A célegyenesben qvic figyelte az érkezõket, kérdezte az idõmet. Még 40 másodperc a 10 óráig, mondtam. Már itt van a cél, mondta õ. Erre mindketten sprintelni kezdtünk az iskola felé. Mint kiderült egy percet sietett az órám, így 16.36-ot írtak a lapomra. Így történt, hogy az elsõ Mátrabércemet 10 órán belül teljesítettem.
Az elsõ találkozásom a Mátrával nagyon jól sikerült. A Mátrabérc egy gyönyörû tájakon vezetõ, embert próbáló túra, jó szervezéssel. Szerencsére még az idõjárás is kedvezett. Jövõre ugyanitt.
 
 
ZeteTúra éve: 20052005.04.12 13:31:18
megnéz Zete összes beszámolója
A Mátra bércein 2005-ben

Rosszul indult a szombati nap, hajnalban arra ébredtem, hogy felváltva fáj, illetve zsibbad el a derekam, emiatt már fél kettõtõl nem sikerült aludni. A rendelt taxi viszont idõben befutott, így 4 óra után kicsivel már a Stadion szálló elõtt várakoztam, illetve a korai reggelit fogyasztottam a kimondottan kellemes idõben. Befutott a busz, a már szép számmal várakozó túrázók hamar meg is töltötték. Útközben még egy kicsit folytattam az étkezést, majd zenét hallgattam, akár csak a mellettem ülõ fiatal srác. Ismerõsöket nem láttam.

Fél hét után pár perccel tudtam rajtolni, nem is kellett sorban állni egy percet sem. Közben valaki alpári módon káromkodva hívta fel magára figyelmet, inkább ne tette volna...

Az elsõ kilóméterek a „bemelegedés” jegyében teltek, mire a Gazos-kõre felértem, már csaknem üzemi hõfokon pörgött a motor. Itt mindig megállok pár percre, most a fotózás sem maradt el. Csodálkozva néztem, hogy a számos túrázó közül, akik itt le, illetve visszaelõztek, senki nem állt meg, pedig ez a kilátópont nem akármilyen! Itt figyeltem fel elõször egy szõke leány/rövidnadrágos srác párosra, akikkel a túrán végig elõzgettük egymást. Oroszlánvárhoz közelítve a lejtõs részek okozták a legtöbb gondot a derekam miatt, olyan érzésem volt, mintha egy jókora kõdarab lenne a helyén. A tájékozódással semmi gond nem volt, a szuper, legújabb Mátra-térképemet is csak azért vettem elõ egyszer, hogy ne érintetlenül kerüljön haza J

2 óra 10 perc kellett az elsõ ep. eléréséhez, ezzel meg voltam elégedve. Sajnos, több helyen is hatalmas irtásokat láttam, amik nagyban rontották a táj amúgy pazar összképét. Markazi-kapu után egyre többet fotóztam, végül a Kékesre 4 óra 20perc alatt hatoltam fel. Rövid pihenõ az étterem elõtt, sajna pont egy jókora sort fogtam ki, így jócskán várni kellett a megszolgált sörre. Igazából eddig minden a terv szerint haladt, de a Kékes után már a mûútra való leereszkedés közben éreztem, gondok lesznek: alig tudtam lefelé kocogni, szinte vártam már az emelkedõ szakaszokat, amiket a derekam sokkal jobban bírt. Emiatt a hangulatom is jócskán visszaesett. A Csór-hegyi „szuszogó” leküzdése után Vércverésig még egész jól ment, de utána kénytelen voltam egy nem tervezett pihenõt beiktatni a Galyára vezetõ végsõ kaptató elõtt. Egyre kevesebbet fotóztam, tartottam az ezekbõl adódó idõveszteségek miatt, pedig a hegység látványa az nem lett kevésbé szép, mint eddig. Paradox módon mikor végre felmásztam a szállóhoz, egész jó állapotba kerültem. Akár bírtam volna tovább is egybõl, dehát ezen a büfékkel bõven ellátott helyen egyszerûen muszály ugye magállni. A kellemes napsütésben fürdõzve és a megszolgált kávét/sört fogyasztva a túra legkellemesebb perceit töltöttem itt.

A következõ, Ágasvárg tartó szakaszra kemény menetet terveztem be, ami szerencsére sikerült is, csak a csúcsról való lebotorkálást viseltem nehezen – mint gondolom mindenki – a derekam csodák-csodájára rendbe jött – ki érti ezt? Ágasvár csúcson már sokan panaszkodtak, hogy kicsúsznak a szintõbõl, de azért mindenki folytatni akarta. Arra számítottam, hogy még legalább Mátrakeresztesig kitart a lendület, de máshogy törént: a p kereszt irtó meredek ereszkedõje annyira kiütött, hogy utána a patak mentén elõször csak vánszorogni tudtam, csak a falu elõtt jöttem némileg helyre. Itt még volt pontosan 3 óra 7 percem a szintidõbõl. Ez még rendben is lett volna: ha bírtam volna a Nyikom-nyeregig tartó kaptatókkal zsúfolt szakaszt, de nem! Háromszori nem tervezett megálló jött össze ezen a relatíve rövid részen. Egyre rosszabb lett a hangulatom, fogalmam sem volt, mit tudok kihozni magamból a hátralévõ részen. Az motoszkált csak a fejemben, hogy nem szabad elcsüggedni, hanem erõltetni kell magam, amíg tudom, mert sosem lehet tudni, pontosan mit is fogok bírni, mi következik még? Az utolsó pontnál (ami így utólag nem pontosan a Muzsla-csúcson, hanem az Ólom-tetõn tanyázott) még 1 óra 40 percem volt hátra. Ezekre a kilóméterekre sokáig nem fogok szívesen visszagondolni, fõleg nem a patakmeder elõtti köves, kegyetlenül rossz részre. Még a falu elõtti síkon is futottam, így végül 12:44 alatt értem be. Átvettem a díjat, majd lerogytam egy padra a suli kertjében, és tíz percig nem is mozdultam. Ilyen fáradt még 100 km után sem voltam, mint most. Jövõre TÉNYLEG edzeni/felkészülni kellene a Mátrabérc elõtt. Most nem sikerült. Remélem, megúszom.
 
 
erchegyiaTúra éve: 20052005.04.09 21:06:34
megnéz erchegyia összes beszámolója
Mátrabérc:



...felkeltem hajnalok hajnalán, beutaztam Pestre, buszra fel, némi zenehallgatás, meg alvás, 6:38-as rajt Sirokról.

Nagyon örültem a jó idõnek, egy szál pólóba mentem végig (?).

Az elsõ pont (elb@szott meredek szakasz után...) Lefelé némi, araszolás, idõnként kocogás. Aztán - SZAKEE szugerálására :-P - egy szép nagy esés, az avarba.

Innentõl Kékesig probléma nélkül, aztán jön a fáradtság.... A teapontnál (mátraakármicsoda) már gondolkozom a következõ városban lévõ feladáson, de végül úgy döntöttem, hogy még javítható a szintidõ. Aztán Ágasvárig tötymörgés, itt számítás megint a feladásról, aztán megint ellentétes döntés, hogy a következõ pontig lefele lehet futni (szintén mátraakármicsoda), mert épp a szintidõm határát súroltam. Sprinteltem lefele, ahogy a térdem bírta, síkba húztam ahogy csak tudtam, de mégis vesztettem 15 percet. Gondoltam ebbõl nem lesz Múzsla. Megszületett a végleges döntés: feladom.

Megkérdezem a pontõrt, hogy mikor lesz itt a kísérõ busz. Azt mondta leghamarabb 6-kor (fél 5 volt), de megvárja az Ágasvári pontõrt, összeszed mindenkit, szóval 8-nál elõbb nem leszek Szurdokpüspökiben. Újabb osztás-szorzás: Gyalog elõbb odaérek, csak szintidõn kívül. Miközben ezt számolgattam megjelent egy különjárat, egészen a célig. Nekem se kelett több....

Összbenyomás: Egy nehéz, embert próbáló feladat szintidõn belül teljesíteni.

Gyakorlatilag minden ep. csodálatos helyen volt! A kilátás mindenhonnan pazar. Az ellátásra sem volt gond. Ha nem vedelsz ész nélkül, akkor mindíg kapsz elegendõ üdítõt!

Voltak olyan emelkedõk, ahol éreztem, ahogy tágul a tüdöm, húzódnak össze az izmaim és siklok fel a hegyre. Ilyet még soha nem éreztem. Nagyon jó volt, csak az a fránya szintidõ.... Remélem jövõre sikerül.



Üdv.: erchegyia

 
 
 Túra éve: 2003
bandikaaTúra éve: 20032005.04.10 12:38:37
megnéz bandikaa összes beszámolója
Elsõ Mátrabérc próbálkozásom:

Sirokra kellemesen állva eltöltött utazás után valahogy 8 után érkeztünk. Összefutottunk a sportcsarnokban Nagyondinnye topiklakóval.
Este, cimborával 3/4ed 10 magasságában vendéglátóipari egységet kerestünk éhünk agyonütése céljából, így az egyik étteremig jutottünk. Én egy sör, õ egy pohár baracklé társaságában vártuk a kaját, ami finom volt, csak kicsit kevés.
Mókás közjáték: A "TOALETT" feliratú ajtó a sötét, de hatalmas ürességre nyílott, egy idõ után már kellemesen röhögtünk a közelítõ emberkéken :))).
Alig bírtam felkelni másnap, így csak az 5:50es busszal indultunk a rajthoz. Kicsit tartottunk a laza 20 kilométer emelkedõtõl, és volt is benne egy két emelkedõ, aminek láttán rémült sóhaj szakadt fel belõlünk, hogy "ODA fel???".
Valamelyik csúcson elszáguldott mellettem akibacsi, ott beszélgettem épp Larzennel és skottal. Akibacsi visszamászott néhány métert. :)
A Kékesre felérni majdnem olyan feeling volt, mint amikor tavaly beértem az elsõ Kinizsi céljába :)).
Most voltam elõször fent, és hát elsõ alkalommal a saját erõmbõl feljutni... Kicsit büszke vagyok rá.
A lefelé ereszkedés (helyenként majdnem gurulás) figyelmeztetni kezdett, hogy van térdem, és hogy ez még kicsi talán sok neki a Zöld 45-ön bekövetkezett kihûlés után :(.
A Mátra nyeregig szépen tartottam magam a jelzések által kijelölt úthoz, azaz nem mentem ki a betonra (eszembe se jutott, nagyon nem szeretek betonon menni bakancsban).
A csór hegyi ponthoz még komolyabb gond nélkül feljutottam, de már sokkal gyakrabban kellett megállnom, és gyúrni kicsit a térdem körül az inakat, izmokat. A pontnál bekentem és befásliztam a térdemet, valószínûleg már késõn.
Azt éreztem, hogy a Galyatetõig el bírok menni, de komolyan felmerült bennem, hogy ott majd kiszállok.
Hát tényleg csak épp hogy bírtam elmenni odáig :(
A nagyszállóval szembeni büfénél leültem, újratekertem a fáslit, aztán ráköszöntem fat és csanya sporttársakra Csanya gratulált a diplomámhoz :)) (köszi!), és felajánlott egy adag ben-gayt a térdemre, hogy menjek csak végig, max idõn túl érek be, de megcsinálom. Szvsz nincs értelme, hogy a fájdalom elfedésével végigmenjek, mert a térdemet kicsinálhatja :(. (Mintha csipkebogyót láttam volna elhaladni a háttérben, de nem biztos.)
A pontig elmentem, ott kértem a pontõröktõl részletes infot a buszról, meg a többi túrázótól, hogy mire lehet számítani térd szempontjából a továbbiakban. Mindenki emlegette az Ágasvár és a Múzsla lefelé szakaszát, és azt tanácsolták, hogy ha fáj a térdem, inkább nem menjek tovább. Nem mentem.
Visszamentem a nagyszállóhoz, mire oda értem, megint fájt a térdem. (Felmentem a kilátóba közben, de nem kellett volna, lefelé a lépcsõn sziszegtem rendesen.)
Közben felhívtam a volán menetrendinfóját, és kiderítettem, hogy Gyöngyösön át tudok leggyorsabban Szurdokpüspökire jutni. (Na ilyenkor van értelme a mobiltelefonnak.) A mentõbuszon nem volt kedvem órákat üldögélni.

Gyöngyösön üldögéltem egy kicsit, aztán elsétáltam a Szurdokpüspökire vezetõ út felé, és stoppal 25 perc alatt, 3 autóval a célnál voltam.
Nagyondinnyével ettünk egy jó adag babgulyást, és vártuk egy cimboráját, akiért jöttek kocsival, én is befértem volna. Közben gratuláltunk az iskola kapujában Lükepéknek és Ronibélának. Nagyondinnye is térdgondok miatt szállt ki Mátrakeresztesen.
Larzennel beszélgettünk egy kicsit, persze hogy térdbajokról, kaptunk tippet dokira, köszi!
Közben cimborám befutott, és nem akartam otthagyni. Vonattal jöttünk el.

A konklúziók:
-Korábban be kellett volna fáslizni a térdemet.
-Ez tényleg sok volt még a zõd után.
Erõvel bírtam volna szvsz, de másfél hónap múlva kinizsi... Ha egyáltalán a dokinéni elenged rá.