Túrabeszámolók


Tanuhegyek másnapi túra - UKK kisjubileumi/Haláp/Bauxit/Régi Templomok

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2017
olahtamas2017Túra éve: 20172017.12.02 18:41:34
megnéz olahtamas2017 összes beszámolója

2017.11.26



A Tanúhegyek túra utáni napon levezetésnek, a Régi templomromok nyomában teljesítménytúrát szemeltem ki.

Reggel a rajt végét céloztuk meg, így 10 órakor kezdtük meg a túrát, ezen a számunkra is ismeretlen területen.

A zökkenőmentes elrajtolás után, a szalagozást követve jutottunk el a piros sáv jelzésig, melyre rákanyarodva folytattuk utunkat az enyhén emelkedő erdei aszfaltúton.

A piros kereszt turistajelzéshez érve, még egy picit haladtunk tovább az úton, majd az út kanyarulatánál a szalagok a Szentlélek-patakot keresztezve a bánya holdbéli tájain át vezettek az eldugott Uzsaszentléleki pálos kolostorromhoz.

Alaposan körbesétáltuk a romokat, bélyegeztünk az itinerbe, majd elkezdtük az ereszkedést a domb túloldalán.

Egy széles dózerútra kiérve balra kanyarodtunk, és a távolban nézegettem, hogy milyen hegy kontúrjai rajzolódhatnak ki, de közelebb érve kiderült, hogy csak egy meddőhányó sziluettje tévesztett meg.

Egyre erősödő szélben fordultunk a bánya alatti útra, ahol a most csend honolt a motocross pályán is.

Uzsa csendes rendezett házai közt hamar átgyalogoltunk, igen csak fújt a szél, így már nagyon vártuk, hogy beérjünk a Kecskevári erdőbe.

Az erdőben kellemes volt haladni, a szelet teljesen megfogták a fák. Egy régi kút mellett vitt el az utunk és hamarosan elértük a Csarabos tanösvény piros U betűkkel jelzett útvonalát.

Egy kis temető mellett haladtunk el, majd az erdészet melletti pihenőnél találtunk rá az ellenőrzőpontra, ahol finom sajtot kaptunk a pecsét mellé.

Innen ismét emelkedősre vált az út, de nem bántuk, mert legalább kimelegedtünk picit, mire felértünk a szép állapotú Kecskevári kilátóba.

Remek kilátás nyílott a Tanúhegyekre és a Balaton is látszott a háttérben, érdemes volt feljönni ide is!

Gyönyörködtünk egy keveset a kilátóban, aztán haladtunk tovább a szalagozott útvonalon, amely ismét rátért a Csarabos tanösvényre.

A tanösvény 8-as táblája után a lányok ujjongtak, mert végre csarabot is láttak ahogy kémlelték a talajt.

Az utolsó igazolópont az 5-ös táblánál volt, innen az erdőn keresztül vittek a szalagok ki a sárga Mária útra, majd hamarosan egy széles dózerútra kanyarodtunk, ami nyíl egyenesen vezetett Uzsa vasútállomásra, ahonnan indultunk.

14:25-kor léptünk be a váróba, ahol gyorsan megkaptuk a díjazásunkat.

A megtett táv 16 km szint 400 méter





Timelapse video:

https://www.youtube.com/watch?v=n9eK9IqUm3s&t=0s



Képek az útvonalról térképre helyezve:

https://www.mapillary.com/app/?focus=photo&pKey=7QSBTO8KRKDBWWjdfk7NUA&lat=46.92023799999998&lng=17.33178099989607&z=17



Fotoalbum:

https://photos.app.goo.gl/HXfmDKxhJXr3TR4Y2

 

 
 
 Túra éve: 2016
kekdroidTúra éve: 20162016.12.08 20:19:40
megnéz kekdroid összes beszámolója

Régi templomok nyomában 27 – söprés


Bávatag macska ül a forgalmi iroda ablakpárkányán, mellette a T/26. számú térképtábla ajánl útvonalakat Aszófő és Tihany környékének jelzett turistaútjain, utóbbit különírva. A túra nagyobbik körének rajtja bezárt, én pedig visszalépek még rajtidőért és -bélyegzésért, hogy ezeket begyűjtve, egyik kezemben rongyosra hajtott itinerrel, másikban lila reklámszatyorral elinduljak szalagot összeszedni. Az idő borús, szeles, a hajnali esőnek azonban már nyoma sem sok maradt. Kisétálok a hetvenegyes útig, elbúcsúzom a tihanyi körre épp induló Pinkert Laciéktól. Emlékműnél hagyom el a főutat, odébb tábla tájékoztat, hogy a testvértelepülés Mörlenbach már csak 985 kilométerre található. Kisétálok a pincesorra, földdel takart pincékben folytatódó nádtetős épületek sorakoznak a földút mentén. Szőlők tihanyi panorámával, lehetne címkézni, a félszigeten az Apáti-hegy – Nyereg-hegy – Csúcs-hegy hármasa uralja a képet. A pincék után a kiserdőben ellenőrzőpontra vezet az ösvény, ez a Korpádi-kút, lassan szivárog a víz a csoffadt foglalatból. Távvezeték környékén bóklászok tovább, gyér bozótos, majd szántó széle következik, és hamarosan a következő ellenőrzőhelyre, az alaposan elrejtett, sitthalommal álcázott Szent László-forráshoz érkezem. Az a csoda, hogy nem dózerolták be. További, egyébként takaros pincék mellett (ha az autógumi a telken kívüli bozótban hever, akkor szinte nincs is ott) ballagok fel a Balatonfüred – Aszófő közötti hátsó útra, lassan elbúcsúzva a Balaton keleti medencéjére néző kilátástól.


A keskeny országutat követve horgásztóhoz érkezem, ez a Dobogó-tó. Látva, hogy megállok fényképezni egyet, a tóparti fabódéban ücsörgő ember kijön és lelkesen a kezembe nyom egy pofás szórólapot. A horgászat iránt az eredmény ehető formátumán kívül nincs sok érdeklődésem, de legalább tudom kinek ajánlani a helyet. Szőlősorok között térek aszfaltútról aszfaltútra, egy teleknél méretes kutyák ugatnak meg. Jólneveltek, nem jönnek ki, bár a kerítés helyén csak némi dudva maradt. Szalagok irányítanak egy erdészeti út felé, odébb sorompó nyománál tiltja tábla a fejjel lefelé autózást és lovaglást. A Szőlősi-séd erdős völgyében sétálok fel a Noszlopy-forrásig. Iszom egy pohárral a vízből, megpihenek egy percre, majd lebontom az ellenőrzőpontot. Nem hagyok nyomokat. Piros sávot követek kifelé a patak völgyéből, sűrű, zúgó erdőben kanyargok ki Balatonszőlős határába. Az utoljára Aszófőn látott zöld jelzés itt csatlakozik dél felől, az elágazásban viszketeg hernyókkal ijesztget egy tábla. Elengedem a jelzett utakat a Zádorvár és Nagyvázsony, valamint Balatonfüred felé, a túra szalagozása erdőszélen vezet tovább, dombra fel, dombról le. Állandó szembeszélben, de micsoda kilátással! A következő patak az Aszófői-séd, ezt nem kell követni, csak átkelni rajta, trükkösen két helyen is kiszalagozták a gázlót. Áttocsogok és bontom a jelölést. További dombokra sétálok fel, körülöttem hasonló, még magasabb dombok zárják a közeli láthatárt. Szőlők között sétálok tovább, sárga sávról ír az itiner, amelytől végül Pécsely szélén veszek búcsút. A falu előtt felsétálok egy homokdombra, nem mintha a kilátás önmagában nem lenne elég jó, hanem mert a kedvem tartja így. Előttem, mintegy öt percnyi járásra túrázónak tűnő alakok sétálnak be a faluba, lassan megyek utánuk. Főrendezőék a pécselyi játszóteret választották ki ellenőrzőpontnak, pontosan záráskor teszem el a tartozékait a szépen dagadó szatyorba.


Amikor elindulnék, az egyik háztól középkorú férfi jön ki: gondolta, mégis megkérdezi, mi ez a rengeteg sok ember itt. Sose jobbkor a kérdést, mert utánam vélhetően senki nem érkezik a túrán. A válaszommal elégedettnek tűnik, jó utat kíván. Ezen elmeditálva majdnem rosszfelől kerülöm meg a református templomot, mehetek vissza a gyalogútra. Nagypécselyről átérek Nemespécselyre, itt sincs nyitva tartó kocsma. Ennek részben örülök, mert nem kell benézni ottfelejtődő turistákért, részben szomorkodom, mert egy kávénak nagyon örülnék. Rét mellett, majd borókásban sétálok ki Pécselyről, jólesnek a szalaglekötözős alibi-megállók az emelkedőn. A Bagó-hegy lapos nyergére érek fel, oldalt fedett, napelemmel tuningolt (van itt pénz) pótkocsit használ valaki melegedőnek ezen a szeles őszi délutánon. Szép lassan elérem Vászoly szélét. Tóparton, a Szent Jakab-forrás közelében vár a következő ellenőrzőpont, a nagyobbik körön az egyetlen, ahol élő pontőrrel találkozik a túrázó. Leülök a ponton, néhány kockányi sajt és jelentős mennyiségű kiváló csipkebogyólekvár (bicske, hogy a készítőt idézzem) elfogyasztásával ütöm el az időt a papír szerinti zárásig. Egy óra előtt öt perccel indulok tovább, kényelmesen.


Vászolyt keletről súrolja az útvonal, a forrás után a szélső utcákon sétálok tovább, a helyi régi templomot csak távolról tekintem meg. A temetőnél érem el a Pécsely felé vezető országutat, a hátam mögül autó közelít, egészen pontosan kettő, az egyik pont mellettem előzi a másikat. Sürgős dolga adódhatott. Nincs időm sokáig töprengeni az eseten, elkanyarodok a vászolyi templomrom helyén emelt emlékkereszt felé. Fent tábla, emlékkereszt és ellenőrzőpont fogad, utóbbit a szatyorba helyezem és elsétálok a helyszínről. Országút és erdő következik, szépen rendben tartott ház sarkánál térek lejtőre és enyhe bozótosba. A lejtő alján alaposan elkerített szálláshelyet, majd a fémbögrével ellátott Vászolyi-forrást találom. Arrébb újra jelzett turistaútra érkezem és újra emelkedőn kell túrázni a tengerszint feletti háromszázötven méteres magasságot ostromló napi lokális maximum, a Keresztfa-tető felé. Felbotorkálok a domb hátára, itt néhol újra kilátok a Balaton felé. Szép. Újabb ellenőrzőpont következik, újra megtorpanok leszedni. A felhők aktuális adagja lassan elvonul, kapok fél óra őszi, délutáni napsütést.


Félig-meddig elhagyottnak látszó telkek közé érkezem a dombról, követem a jelzést és a szalagokat és néha beleolvasok a leírásba, hogy ellenőrizzem magam. Nagy nyüzsgés nincs, az előttem látótávolságra haladó két túrázócsoporton kívül csak egy-két autót látok eldöcögni a hegyen. Néhány kanyarral odébb keskeny országútra érkezem, Balatonudvari felé fordulok rajta. Lesétálok, elöl egyenfehér, katolikus és református templomok állnak egymás közelében, háttérben a tóval. Később elsétálok mellettük, majd focipályát követ temető. Egy kevésbé szerencsés kapuralövés jó eséllyel valamelyik sírkőről pattan le (feltéve, hogy meccs idejére hoznak hálót). Az ellenőrzőhelyet a temető szélén álló információs tábláról távolítom el. Kerékpárút vezet tovább, elhagyom Balatonudvarit a nyári nyüzsgéshez képest szinte néptelen 71-es főút mellett. A közelben a hazai vasúti személyszállítás legperspektivikusabb járműve ((C) index fórumok), egy motor+mellék+mellék összeállítású Bz-motorvonat zakatol el Székesfehérvár felé.


Örvényesre érkezem, a szalagok bevisznek a főút felől a vízimalom felé és megismétlődik a pécselyi eset, vagyis megint a túra, pontosabban az áthaladó párszáz túrázó felől érdeklődnek. Remélem, megnyugtató választ adok. A vízimalom után – ahol is a vízfejhez felmenni tilos – találom az örvényesi templomromot, amely a temető kápolnájaként működik, egyáltalán nem romos állapotban. Átkelek a főúton, tovább koptatom a kerékpárutat, de szinte csak az első, dél felé kanyarodó földútig. Itt az itiner olyanokat csábít letérésre, akik nem félnek egy kis bújócskától az ártéri erdőben. Én bevallom, hogy a hátam közepére kívánok mindenféle bújócskát, de muszáj erre mennem, mert ugye söprés, meg túraszakmai kihívás. Az út szerencsére kényelmesebbnek bizonyul a vártnál, a szalagok mennyiségét azonban talán jól érzékelteti, hogy a vasúti átjárótól kétszáz méterre – a susnyásban kanyarogva sem több, mint kétszázötven – lévő jelző közelébe tizenöt perc alatt jutok el. A bozótból kiszabadulva kényelmes földúton, kiváló délutáni fényeknél sétálok fel a Kövesdi-templomromhoz. A forrásnál iszom egy korty vizet, ezzel a hellyel befejezem a szalagszedő tevékenységet és a sorompó felé kerülve visszasétálok a célba. Ezúton is köszönöm a részvételt mindenkinek és persze a lehetőséget a rendezőségnek. Némi célbeli sertepertélés és beszélgetés után hazautazom.


-Kékdroid-


Képek

 
 
olsenTúra éve: 20162016.11.29 12:17:30
megnéz olsen összes beszámolója

 szia emberek,a templomromok..


A túra a Balaton felvidéken játszódik,ahol reggel van és nyirok.Kevésbé csodálkozik bárki is,lévén november vége és Laza Bori megmondta előre.Vasúti váró Bubuval,Kékdroiddal,Dáviddal és Évával,ide esek be negyedmagammal,két nő és még pasas.Rövidebb betegség után térek vissza a dombok közé,haldokoltam egy keveset meghűlésből kifolyólag.A kór látszólag nem annyira veszedelmes,de férfitársaim egyik része a megmondhatója,időnként az életünkért küzdünk a párnák között,főleg ha ápolnak is bennünket.Nna,mindenesetre papír is van róla,ez megfelel korunk társadalmi elvárásainak,miszerint betegséget csak orvosilag lehet megállapítani,elfogadott dokumentumokkal alátámasztani,nehogy már a kollega,akinek a képébe prüszkölsz,nyilvánítsa ki,miszerint”…az ilyen vén csont is maradna inkább odahaza,a mézes papucsa és a túrabakancsa mellett,ahelyett,hogy itt terjeszti a  baktériumokat vírusokkal elegyest…”.Útitársnőink egyike békésen falatozik,kakaós csiga és tej a menü,mi viszont idegesen toporgunk,és ott is hagyjuk,majszolgasson,lelkére kötjük,hogy siessen utánunk..majd..Sínek mellett baktatunk,később hátat adunk és körbejárjuk a települést,alkoholt és kávét nem tudunk fölvenni,de mint öreg túrázók,fogyasztjuk a hozottat.Lehetünk vagy sokan,szalag vezeti a túrát,nap erőlködik,meggyőződés nélkül,késő őszies arculattal..azért megtaláljuk a kutat,alig van vize,persze itt inkább a bor termelődik és fogy.Meg különben is,csillog a Balaton vize távolabb,igyál ott,ha kitikkadtál.Aztán a szalagok mellett víz fut szembe,ez már a másik forrás,bővebben ad,de csónakázni vagy horgászni itt is csak igen elszántnak érdemes.És berontunk a civilizáció csoportos megjelenési formájába,házak közé,Pécselynek hívják,felfedezője után bizonyosan.Három a csoport,két ürge és egy nő,ezt visszük a vegyesboltba,három a sör is.Aztán  a Bagó hegy,és Vászoly,kedvenc frissítőpont felelős hölggyel,aki utánpótlással és más családtagokkal varázsol idillt,pár percre,persze,hogy EDU,a felvidék nagy tisztelője és túraszervezője,lánya pont olyan csibészesen vigyorog,mint  a szüleje több éve..etetés,minden van,és mindenből a legfinomabb.Tovább megyünk,jobb meggyőződésünk ellenére,kereszt és pont rögzül,mondtam már,hogy a szalagozás elfogadható?..most mondom,nem is kell olvasni,fotózunk és gyönyör is van,majdnem a nap is kisüt..Vízimalom és forrás,persze kerítés mögött az előbbi,aztán a Kis-Leshegy és Udvari temetője,kerékpárúton gyalogolunk,Örvényes és innen a kalandok völgye,ártéri erdő,fekete ebállattal,remek szalagozással,Kövesdi romokig,ahol Moiwa ér utól,ezért pénzt adok neki,elégedetten ott is hagy..Aztán a sajkodi parkoló, sörrel és kávéval,frissítünk,barátom csapzott,szintén hosszabb kihagyás után túrázik,egyedül hölgytársunk élénk,két lovaggal..Aszfalton megyünk,aztán fölfelé gyalogos ösvényen,ez már a tihanyi félsziget,Keszthely felé megy a nap,ami csak sejlik továbbra is a felhők fölül,dacára a kétharmados kormányhatározatoknak.Beesünk a rév melletti pontra,frissítés van,és a kerékpáros út,aztán az Akasztó domb,ahonnan a víz is csodát kínál kilátásilag,és megint civilizáció,eladó épületek és szőlők,és az apátság háza,látogatókkal és Krisztussal,persze két lator is van mellette,anno így osztották a terheket a rómaiak,kinek-kinek a maga keresztje.Lefelé és elfelé,a nap is,és Aszófő vasútilag,de már Bubu nélkül,aki biztosan söpör valahol.Felírnak kitűző és oklevél miatt,mert nem neveztem elő..persze,a meleg ágy nem sokkal biztatott még akkor.Ikonok és jövendő ikonok pihegnek,tizenhat óra van..aztán ki-ki távozik,többnyire autós arcok,szedik egymást,minket is megtalál a reggel elveszett,de addigra tizenhét lesz..


Remek volt azért,mint rendesen,régi UKK szervezés,a bélyegzés szerint és persze az arcok is..köszönjük mindenkinek,gyere Te is,jövőre másfelé kacsázunk..

 
 
 Túra éve: 2015
nafeTúra éve: 20152015.12.08 21:33:48
megnéz nafe összes beszámolója
Régi templomok nyomában 20
GPS-el mért távolság: 21,7 km, barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 580 m.
Az elõzõ napi Tanúhegyeket ki kellett hagynom, pedig most az idõjárás a túrázókkal volt, se hó, se jég, se nagy sár. Egyébként is jobban várom a másnapi túrát, mivel az minden évben más útvonalon megy. Másrészt pedig innen indulva alapvetõen a Bakonyt jártam, s már terveztem déli irányú túrát is, tehát kapóra jött. Ez évben három táv közül lehetett választani. Mivel másnapra is nagyon korai kelés, s egyben fárasztó nap volt betervezve, ezért csak a húszas távot vállaltam be. Reggel, nulla fokos hõmérsékletet mutatott az autó hõmérõje, amikor Monostorapátiba értem. Nem mentem el a rajthelyig, hanem a templom mellett, az ebbõl a faluból induló túráimnál szokásos helyen álltam meg. Irány a sörözõ. Gyors nevezés. Épp a térképet, illetve az itinert nézegettem, amikor egy mudi kölyökkel induló társaság érkezett. A kölyök, a fajtájának megfelelõen, elõször elég bizalmatlan volt, utána viszont akár egy kis játékba is belement. Kesztyût föl, s neki is vágtam a távnak.
A hídnál kaptam észbe, elfelejtettem bekapcsolni a GPS-t. Ácsoroghattam, amíg megtalálta a mûholdakat. Nesze neked pontos távolságadat. Ezután nekivágtam a bemelegítõ kaptatónak. Elég hosszúnak bizonyult. Ennek megfelelõen hamar lekerült rólam egy réteg ruha. Pénteken a vékonyabb széldzseki nem volt elég, fáztam egy kicsit, s éjszaka elég élénk szél fújt Pápán, így hülye fejjel, a vékony széldzsekimet kiraktam a hátizsákból, kénytelen-kelletlen elõvettem a softshell kabátot. Nos, eddigre kiderült, kár volt. Túlöltözötten tudtam le az egész túrát. Viszont az-az ötletem, hogy egy vékony polár mellény hátának egy részét pontyzsákból (ugyanabból az anyagból készül, mint a biciklis szélmellények háta, csak olyan anyagot, anyagként nem lehet kapni) vágott hálódarabbal helyettesítem, lévén hátizsákos túrázó, bejött. Egyre szebb lett az idõ. A Bakony ezen az oldalán, maximum szellõrõl beszélhettünk. Az út egyébként kellemes. Az elsõ két pontot gyorsan begyûjtöttem.
A következõ szakaszon volt egy pont a sárga háromszögre történõ rátérésnél, ahol az elõttem érkezett pár nagyon nézegette a térképet és az itinert. Sehol egy szalag, s a leírás sem egyértelmû. A GPS segített csak. Szépen jobbra kanyarodtunk. Jó fél km-t mentünk, mire meglett a jelzés is. Fiatal pár ért utol a következõ szakaszon. Igazából a Cserkás-tó táblája állította végleg helyre a tájékozódásunkat. Jót beszélgetve haladtunk egy darabon. Alig pár perccel azután, hogy arról beszéltünk, kellõ oda nem figyeléssel bárhol és bármikor el lehet tévedni, a páros férfi tagja simán benézett egy szalagot, pedig jól lehetett látni, s nem kanyarodott be jobbra. Úgy kellett utána szólni. Ezzel igazolta, milyen igazunk volt elõtte. Egy idõ után, inkább visszaálltam a saját tempómra (amikor már eléggé lógott a nyelvem), s ismét egyedül ballagtam. Mondjuk az is igaz, ez a tempó gyorsabb volt, mint a kezdeti. Jó meredek kaptató vitt föl a Keleményes-kõre. A pazar kilátás viszont kárpótolt a fáradtságért. Következett a túra leglátványosabb szakasza. Szerencsénkre a látási viszonyok is igen jók. Elég sok fényképet készítettem. Jó láthatóak a tapolcai Y házak, és néhány tanúhegy. Késõbb, a hegy peremérõl, amerre tettem egy kis kitérõt a jelzésrõl, valamint az Eötvös-kilátóból, már a Káli-medencére is rá lehetett látni, egy kicsit mindig más látószögbõl. Szuper! Tervezek is erre egy egyesületi túrát!
A kilátó után, jó meredek ösvényen ereszkedtem le a pincesorra. Kis szintmenettel értem el a Sásdikáli templomromot. Elõtte két szarvas keresztezte az utamat, csak sajnos túl távol ahhoz, hogy jó képeket tudtam volna készíteni. Ebbõl a szögbõl szenzációs a Tóti-hegy látványa a Gulács elõtt. Kellemes gyaloglással értem el a frissítõ pontot. Igazolás után ettem egy kis nápolyit, meg ittam egy kis Szõlõ Márkát. Szembõl befutott a mudis csapat. A kölyök, vagy tíz méterrõl csalhatatlanul kiszúrta, hol a kaja, s nyílegyenesen futott oda. Egy kis beszélgetés után, mentem tovább. A hátralévõ szakasz enyhe emelkedõvel tudta le a hátralévõ szintet, majd egy kis szintút, s meg is kezdtem a faluba vezetõ lejtõt. A Macska-dombon most én néztem be egy jelzést. Látható távon, csak a nekem rossz irányban volt egy szalag. Arra mentem. Némi fújtatás után rájöttem, valami nem stimmel. Semmi gond, rávisz a sárga romjelzésre. Legalább is én így gondoltam. Az út viszont nem. Szépen ráállt egy párhuzamos irányra, ezért egy vadcsapáson leereszkedtem rá, visszatérve a jelzésre, értem be a célba.
Jó kis kellemes túra. A Keleményes-kõtõl a Töttöskáli templomromig kifejezetten látványos.
A túra ár/szolgáltatás aránya jó 800/700 Ft-ért szürkeárnyalatos térképes, itineres igazolólapot, oklevelet és kitûzõt kaptunk. A Töttöskáli templomromnál kétféle nápolyi, sós mogyoró, többféle müzli szelet, és többféle üdítõital volt az ellátmány. Az útvonal megtervezésénél, illetve kijelölésénél problémát jelentett, hogy a túra elõtt egy két héttel át kellett tervezni az egészet, egy Agár-tetõ tömbjén zajló vadászat miatt. Reggel hallottam is egy két lövést abból az irányból.
Az egyetlen gondot a térképnél, a kilométerháló, vagy az északi irány feltüntetésének hiánya jelentette. A Balaton-felvidék turistatérképét leszámítva, minden térképnél fönt van az észak. Itt nem derül ki, merre van.
 
 
 Túra éve: 2014
kekdroidTúra éve: 20142014.12.17 21:21:50
megnéz kekdroid összes beszámolója

Tanúhegyek másnap - Régi templomok nyomában 30, v4.0


A csoffadt reggel jól illeszkedik arra az egyenesre, amely a hétvégi idõjárás romlását írhatná le a nem valami jótól az egészen kellemetlen felé (és akkor a jégtöréssel kopogtató decemberrõl még nem is szóltam). A badacsonytomaji kávézást nagyvázsonyi kávézás követi, utóbbi közben igyekszünk tehetségünkhöz mérten gyorsan elrajtoltatni mindenkit. A többes szám alatt az elõnevezõ táblát kezelõ Kerek repkényt, a pénzt szedõ EduShow-t, a nyugtát adó Hevér Évát, az események zajlását követõ Budai-H.G-t és engem kell érteni. Közben Gethe ellátmányt szerez, Lestat az utolsó szakasz szalagozását javítja fel. A pocsék idõjárási kilátások ellenére is szép számmal érkeznek túrázni vágyó emberek, köszönöm a részvételt ezúton is! Tíz óra húsz perckor Repkénnyel átadjuk a stafétát Bubuéknak, megint megkávézunk, és laza fél órás késéssel elindulunk, lebontani a harmincas távot jelölõ szalagmennyiséget.


Nagyvázsonyban rögtön egy névadó régi templommal indítunk, aztán kisétálunk a településrõl egy keskeny aszfaltúton, amelyen keskenysége ellenére bátran gyorsulnak a hely- és környékbéli gépjármûvezetõk. Majdnem elfelejtem ideírni, hogy átsétálunk egy magasfeszültségû távvezeték alatt, majd megérkezünk az egyébként nem túl távoli Vöröstóra. Vöröstón régi templom, régi kápolna és régi házak találhatók, utóbbiakon német nyelvû feliratok. Mozgás, az nincs, így legalább nem néznek hülyének, ahogy végigbaktatunk a falun és módszeresen leszedjük azokat a nejlondarabokat, amiket tegnap mások módszeresen felkötöztek helyekre. A falu után kálváriára kapaszkodunk fel, a domb tetején nagyocska, neoklasszicista kápolna sejlik felénk. Mellette papírlapot lóbál a szél, a mai elsõ ellenõrzõpontot hirdeti. Igazolunk, leszedjük a lapot, zsírkrétát. Távozunk, mögöttünk a kápolna belevész a ködbe. Síkabb részen vágunk keresztül, kóróról szedjük le a szalagokat. Az erdõt száz méterre meg kell közelítenünk, hogy egyáltalán észrevegyük. Stirlitz itt már sejtette, hogy ma nem sokat fog látni a tájból.


Sáros csapáson, régi jelzések között érünk fel a Hideg-hegy alá. Kényelmes, hangulatos szakasz áll elõttünk, foltokban fenyõfák, borókák váltakoznak a tölgyessel. A széles, jármûvek által is használt út helyett gyalogösvényt követünk, egy tisztásnál õszapóraj rebben fel jöttünkre. Irányított, szárnyas gombócok, akkor jönnek a mediterrán Magyarországra, amikor északon kezd hûvös lenni. A kanyargás végén meglepetésszerû mobil vécé fogad, amelynél jobbra fordulva megérkezünk a Zádorvárba. Eltávolítjuk a túra kellékeit, Repkény elnosztalgiázik arról, amikor fel szabadott menni a toronyba és volt is miért felmenni a toronyba. Most nincs okunk rá, hogy felmenjünk, és egyébként nem is szabadna így tennünk. Elõször járok itt, meglep, mennyire nagy és várszerû hely ez. Tetszik. Letrappolunk a Zádor-kúthoz, rozsdás tábla tájékoztat, hogy forrás védterületen járunk. Lakat típusát kell felírni, erre használható zsírkréta és a lakat között spárgával létesítettek oldható kapcsolatot. Oldjuk, és megyünk tovább. Keresztezzük a helyi érdekû kék jelzést, valakik valahonnan valamiért személyautókkal jönnek fel, útirányuk alapján a várat veszik célba. Jóféle dózerúton sétálunk le Barnagra, a falu néhány házzal veri Vöröstót méretben. Rendezett hely, és itt is van régi templom. Érdekességnek jegyzem fel, hogy építésekor talán helyhiány, talán valami más miatt, de szinte közvetlenül a templom elé is építettek házat. Szokatlan.


Elhagyatott, düledezõ épület és nem sokkal jobban kinézõ gépállomás között ballagunk tovább, elõttünk különleges kálvária: ez a legrégebbi ilyen Veszprém megyében, a stációk pedig nem Jézus útját ábrázolják a Golgota felé, hanem Szûz Mária hét fájdalmát. Nem magamtól vagyok okos, véletlen sikerült lefotózni a tájékoztató táblát úgy, hogy a szöveg olvasható legyen rajta. Temetõ mellett megyünk fel a felsõ kápolnához, a sírkövek némelyikén ezernyolcszázzal kezdõdnek az évszámok. A kápolnánál az ellenõrzõponthoz rendelt utasítás szerint kibogarásszuk a gót betûs feliratot. Sajnos (szerencsére) nem az a feladat, hogy le is másoljuk, zsírkrétával érdekes lenne. Magunkhoz ragadjuk a zsírkrétát és a papírt, nem hagyunk nyomokat.


A barnagi kálvária után egy ideig megint látnivaló nélkül maradunk. Elég sokat megyünk egyenesen, keresztezzük a hetvenhetes fõutat, végül egykori katonai területre érkezünk, az épületromok és az egyik sziklán megmaradt cirill betûs firkálás legalábbis erre utal. Közben néhány pocsolyát kell kikerülni, némelyik elég mély ahhoz, hogy pont bokáig süppedjek egy csalókán stabilnak tûnõ növénycsomóra lépve. Battyogunk tovább, jobbra széles, mesterségesnek tûnõ árok húzódik, majd magasles és egykori istálló jelenik meg az út mentén. Az ajkai sokadrendû országútnál végre elérjük gudluking frissítõpontját, alig húsz perc csúszással. Nem ma van a hosszú megállások napja: gyorsan feltankolunk frissítésbõl és elbúcsúzunk, gudluking is átfázott a pontõrködésben, nekünk is illene kevesebbet késni, mint amennyit késünk.


Szántáson vágunk keresztül, bevesszük magunkat a susnyásba, amely egy lakóépület romját, valamint a Csepelyi pusztatemplom maradványait rejti. Emellett találkozunk a 15-ös távot seprõ Vándor Csillaggal és Heyjoe-val, aki annyi baj legyen is. A rom kompakt, szögletes alaprajzú templomra utal, a falon ázott, de még éppen olvasható ismertetõ mesél az egykori Csepely falu történetérõl. Elhagyjuk a környéket, sûrûsödõ ködszitálásban, vöröses talajú szántó szélén kirándulunk tovább. A környékre egész biztosan jó kilátás nyílik innen. Máskor. Nagyvázsonyig egy derékszögû kanyarban merülnek ki az útvonal nyújtotta izgalmak. A település szélén megszemléljük a Szent István templomot, ez nem rom, de a falon látható ázás- és penészfoltok sokat rontanak az összképen. Az alacsony bejárat felett kõszobrok õrködnek, az ajtó mellett rozsdás házszámtábla, ezt kell leolvasni, ellenõrzésként.


Felsétálunk a vár alatti pihenõhelyre, itt Gethe és Lestat õrzik a pontot, ellátnak a megmaradt péksüteménnyel, aztán zárják a pontjukat, mi pedig megyünk tovább, péksüteményt fogyasztva. A Kinizsi várat megkerüljük, visszaadjuk a pénztárosnak a bélyegzõt, és elbattyogunk a szürkülõ ég alatt. A vár meglátogatására ezúttal nem kerül sor, annyira nem is bánom, csak összesaraznám az összes meglátogatható helyszínt. Írott-kõ felé követjük a Kéktúrát, kitérõkkel: az elsõ ilyen a Szent Mihály-kolostorrom, masszív kútnál kanyarodunk el hozzá. Megtekintjük a romot és elsietünk. Lejtõn csúszkálva érkezünk a Vázsonyi-patak mellé, majd a kanyargó vizet követve érjük el a Szent Ilona-templom romját. Újabb ellenõrzõpont. Még odébb át is kell kelni az imént említett patakon, az erre általában szolgáló átjáró köré nagy ívû kanyart szalagoztak tegnap. Leszedjük mind egy szálig, átlábalunk az érnyi vízen, felsétálunk a Tálodi kolostorromhoz. Teázunk, majd elindulunk, visszakanyarodunk Nagyvázsony felé. Menet közben orvul besötétedett, ez azt jelenti, hogy a napközbeni szürke homály helyett fekete homály vesz körül. Szerencsére nincs köd, csak esõ, ami kellemetlen, de nehezebb benne eltévedni.


Régi zöld jelzés nyomában vergõdünk keresztül mindenféle elvadult szántók, rétek mentén, majd a szalagozás határozott kanyarral felvisz a Szent Jakab-templomromhoz. Ez a rom egy temetõben található, a falmaradványt futónövény nõtte be. Fotó készül a tájékoztató tábláról, ezen a vaku csillanása miatt most csak a mókás angolságú feliratot tudom nagyjából elolvasni, a magyar szövegen a fény csillog, a német szöveg pedig bemozdult. A lényeg az, hogy a román stílusú templom a 12-13. században épülhetett. Távozóban közepes mértékû eltévedést hajtunk végre, elkalandozó figyelmünk elkalandoztat a követendõ útról. Utána már csak be kell sétálnunk Nagyvázsonyra, elsomolygunk azon, hogy az Óvoda utca az Iskola utcában folytatódik, arra gondolok, hogy ez a motívum jó eséllyel jelenik meg tanévnyitó beszédekben, körülbelül öt-hét évente. A cél elõtt kollektív fényképezkedést tartunk, a célon belül megtekintjük az egyebek között a cél bezárásával foglalkozó rendezõséget. Búcsú, utazás, összefoglalás. Ezúton is köszönöm minden résztvevõnek, hogy a barátságtalan idõjárásban is velünk túráztak, és köszönöm útitársaimnak a társaságot!


-Kékdroid-


Képek, szürkék

 
 
nafeTúra éve: 20142014.12.02 20:12:41
megnéz nafe összes beszámolója


Régi templomok nyomában


GPS-el mért távolság: 30,3 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 535 m. Lassan megszokottá válik, miszerint azt írom, hogy ez csak az általam megtett táv. Ez úttal is ez a helyzet, mert két helyen elkevertem.


Az elõzõ hétvégén összeszedett térdfájásom csak nagyon lassan múlt el, így szabadság ide, vagy oda nem tudtam túrázni. Pénteken már rendben volt a térdem, de inkább nem kockáztattam. Szombaton disznóvágás volt a barátaimnál, aminek köszönhetõen egész nap talpon voltam. Estére sajnos kiújult a térdfájás is és egész éjjel fájt. Persze nem volt az-az éjjel olyan hosszú, hiszen hét óra körülre Nagyvázsonyban akartam lenni. Még reggel is gondolkodtam, meg merjem e kockáztatni a túrát. Mint kiderült, szerencsére a túra mellett döntöttem, ha már elõneveztem. Rossz, gyakran ködös idõben vezettem Nagyvázsony felé. A Kab-hegy mellett elhaladva, fehéres foltokat láttam. Ahol egy kicsit jobban lehetett látni, kiderült, vékony hófoltok azok.


Megérkeztem a rajthoz. Szitált az esõ, így a gyors készülõdésnél ezúttal kamáslit is vettem, s mentem nevezni. Ez egész hamar sikerült, pedig sokan voltak. A sörözõ berendezésébõl adódóan ez csak egyesével volt lehetséges. Egy réteg ruhát, már itt elpakoltam, mert nem akartam az esõben foglalkozni vele. Inkább fázok egy kicsit az elején. Az elsõ jobb emelkedõ majd bemelegít. Ez így is lett, csak erre az emelkedõre bõ 5 km-t kellett várnom.


Végre elindultam. Aszfalton ballagtam ki Vázsonyból, a piros jelzésen. Vigasztalanul szürke az idõ. Elõttem is, mögöttem is túrázók, de nem túl sûrûn. Komótosan ballagtam. Nem éreztem magam túl fittnek. Érdekes módon a térdemnek jobban tetszett az aszfalt, mint a mellette lévõ murvás útpadka, pedig az is jó minõségû. Rájöttem, kár volt föltenni a szemüvegemet, a szitáló esõ rárakódik, s elég rosszul látni. Vöröstón egy padnál el is raktam. Igaz, ezzel távolra nem láttam túl élesen, de hát hol voltak itt éles kontúrok?! A falu szélén irány a kálvária. Hideg szél támadt föl az esõhöz, ráadásul szembõl, de legalább nem túl erõs, csak éppen kellemetlen. Ezzel össze is jött a biciklizésnél általam leginkább utált trojka: esõben, szembe szélben, emelkedõnek fölfelé tekerni. A kápolna templomnál, bekukucskáltam a kis üvegen, s nézem a feliratot. Nem tudom elolvasni az utolsó szót, amit igazolásként föl kellett írni. Miért is raktam el a szemüveget 300 m-el korábban? Elõbányásztam. Azzal sem tudtam elolvasni a gót betûs szöveget. 3 betû, az utolsó s, elõtte vagy nn, vagy nu. Mákom van, amikor az utánam jövõ bekukucskált rögtön mondta, az bizony uns, mert németül van a felirat. Magamtól az életben nem jöttem volna rá.


Újra elraktam a szemüveget, s gyerünk tovább. Rövid szakaszon, füvön mehettünk, majd az erdõben jó sáros út következett. Nagyon csúszik, de legalább nem ragad. Megörültem a kék jelzés elérésének, mert az murvás úton vitt, illetve késõbb köves ösvényen, de azt legalább nem tudták a traktorok összevágni. A Zádorvár elõtt elõjött az elõzõ napi fáradtság, s nem olvasom el alaposan az itinert. Abból, hogy elõször jobbra, majd utána balra térünk rá a piros rom jelzésre, nekem csak a balra jött át. Erre csak a következõ elágazásban jöttem rá. Sebaj! Mentem jobbra lefelé a murván. Ahol már látszott a vár, ösvény és lépcsõ indult felé. Fölkaptattam a jó meredekeken. A kilátó lábánál megvan a pecsét. Nézem a kilátót, s nem igazán értem a lezárás okát. Ennél rozogább kilátókat sem zárnak le. Ráadásul, akárcsak a Vitányvárat mûanyag szalaggal zárták le. Mióta azt lezárták, kétszer jártam a vértesi várban. Most nem mentem föl a kilátóba. Minek? Akár háromszáz méterre is ellátni.


Leóvakodtam a lépcsõn, elballagtam a vízmû bejáratához, fölírtam a lakat típusnevét, s gyerünk tovább. A kék jelzés leválása után, egy futót hívtam vissza az útvonalra, mivel félrevezette az itiner, ami szerint keresztezni kellett volna a távvezetéket a piros romjelzésen. Egészen Barnagig elég jó minõségû murvás úton ballagtam. Úgy félúton, 4-5 éves forma kisfiú jött szembe. A várba tartottak az anyukájával. Nem rossz teljesítmény! A faluban lefényképeztem egy ekére kitett régi fatüzeléses disznó perzselõt, s mentem tovább. A kálváriánál ismét leigazoltam, s gyerünk tovább. Néha kerülgetni kell a pocsolyákat, de nem vészes. Eseménytelenül teltek a kilométerek, ha csak azt nem számítom, hogy páran megelõztek. Próbáltam kicsit gyorsabban menni, de azonnal jelzett a térdem. A tapolcai utat keresztezve változatosabb lett a táj, néhol egész látványos, de aztán ismét csak szántóföldek következtek. Egy elhagyott épületcsoport után kereszteztem Kab-hegy felé vivõ aszfalt utat, s már meg is érkeztem a frissítõ pontra. Ettem pár falat sajtot és egy müzli szeletet, s mentem tovább.


Egy kis dagonyás rész, majd megint jobb út, ami után szalagozás szántóföldre vezetett. A következõ kis erdõségben meg van a Csepelyi templomrom is. Lebélyegzem az igazoló lapot, s nézem merre tovább. A szalagozáson kimentem az erdõ szélére megyek jobbra, de sehol sem látom semmiféle útnak a nyomát sem. Jó iránymutató lehetne a Kab-hegy, ha látszana. Szalagozás a romnál csak visszafelé vezet, vagy mint késõbb kiderült a rövidtáv nyomvonalára. A kukoricaföld föl van tárcsázva. Kiválasztottam egy jobb nyomot, s azon mentem a fasor irányába. Úgy okoskodtam, ha kimegyek az útra, azon jobbra fordulok, akkor elérem a jobbról jövõ utat, amire eredetileg rá kellett volna térni a kukoricáson keresztül. Ballagok az úton, s egy idõ után, gyanússá válik, mintha valami piros romjelzés is lenne. Hoppá a rövidtáv idevezetõ szakaszára tévedtem. Ott az erdõ szélén nekem nem egyszer, hanem kétszer kellett volna jobbra fordulnom, magyarul csaknem visszafelé kellett volna menni egy darabon. Sebaj! Ez az út is bevisz Nagyvázsonyba. Így is lett. Közben, megelõzött néhány hosszútávos túrázó, illetve futó. A templomnál fölírtam a házszámot, s mentem tovább.


Hamar elértem a várhoz. Az újabb pecsét mellé gesztenyés búr kiflit választottam, s mentem tovább. Az egyik ház elõtt méretes liba sétálgatott. Szerintem a búrkiflimre vetett szemet. A temetõ sarkánál néhányan nagyon nézték az itinert. Szerencsére volt útbaigazító tábla, amelyre mindhárom következõ rom föl volt írva. Mivel jó ideje nem volt semmi esõ, ezért megkísértettem a sorsot föltettem a szemüvegemet. Talán, 200 m-t, mentem, mire újra, jó sûrû szemekkel kezdett el szitálni az esõ. Elraktam a szemüveget, s ballagtam tovább. A Szent Mihály kolostor hamar megvan. Pecsételés és fényképezés után folytatom utamat. Viszonylag jól járhatóak az utak, s a Vázsonyi-séd partja igen kellemes. Egy legelõ mellett érdekes göcsörtös, össze-vissza nõt törzsû fát fotózhattam. A Szent Ilona templomrom is hamar megvan. A Tálodi kolostorrom elõtti réten, megvan az útleírás szerinti mocsaras rét. Igazából csak egy rövid szakaszon tocsogós, mivel rossz az út vízáteresze, ezért a Kinizsi forrás vize kénytelen ilyen szélesen szétterülve folyni. Vízálló bakancsban simán át lehet rajta jutni. Ezután, már csak egy kis séta van a romig. A Kinizsi-forrás nagyon bõven adja a vizet. A romnál lepecsételtem az igazolólapot, s a szalagozást követve irány tovább. Igazából ez lenne a zöld jelzés, de én Nagyvázsonyig egyetlen egy jelzést sem láttam. A szalagozás viszont jó. Nemesleányfalu következett. Épp csak a szélét érintettük, s mentünk a régi temetõjébe, ahol a Szent Jakab templomrom található. A romot jórészt borostyán futotta be. Újabb pecsét került az igazolólapra. Az utat folytatva házakat értünk el, majd egy réten vágtunk át, ahol szarvasmarhákat terelt hazafelé egy gulyás és két kutya. Értették a dolgukat. Az egyik kutya akár azt is mondhatnám, idõnként mintegy szórakozásból is megrendszabályozta egy kicsit a teheneket. Az út elõtt, a gazdájuk egyetlen parancsára megállították a gulyát, pedig a teheneken látszott, nagyon mennének.


Ezzel vissza is értem Nagyvázsonyba, s már csak az maradt hátra, hogy az egyre intenzívebb esõben begyalogoljak a célba. Jó negyedórába került, mire sorra kerültem, s megkaptam az oklevelet és a kitûzõt. Ittam egy kapucsínót, s hazafelé vettem az utat. Számomra meglepetés, de teljesen elmúlt a térdfájásom, tehát akár azt is mondhatnám, gyógytúra volt.


Az õsz legrosszabb idõjárású túrája volt a számomra, de ennek ellenére is tetszett. Szeretem ezt a Tanúhegyek utáni túrát (Jobban, mint magát a Tanúhegyek tt-t. Arra csak akkor megyek el, ha száraz az idõ.), mivel mindig más, ráadásul általában elég látványos. Most is az lett volna, ha az idõjárás engedi. Mint máskor is, most is ügyesen oldották meg az ellenõrzõ pontokat. Volt bõven, de pontõr, csak a frissítõ ponton és a várnál tevékenykedett, a többi automata.


A túra ár/szolgáltatás aránya igen jó. 800 Ft-ért itinert, szürkeárnyalatos térképes igazoló lapot (saját térkép nem kell), oklevelet és kitûzõt kaptunk. Az ajkai útnál többféle müzli szelet, keksz, sajt, földimogyoró ásványvíz és többféle üdítõ ital, Nagyvázsonyban a vár mellett többféle péksütemény volt az ellátmány. A túra napján fél áron lehetett megnézni a Kinizsi várat.

 
 
 Túra éve: 2013
kekdroidTúra éve: 20132013.12.11 21:27:22
megnéz kekdroid összes beszámolója

Régi templomok nyomában III. 30


A történet számomra ismét a Tanúhegyek nyomában után folytatódik. A két esemény között három és egynegyed óra alvást teljesítek, és ez rányomja a bélyegét az egész napra, vagyis szellemi kapacitásomnak nem éppen a csúcsán sikerül üzemelnem. =) Szalagot szedni így is sikerülhet. Tehát: az ébresztõ elõtt kelek a vasútállomásról ideszûrõdõ MÁV-szignálra, és még látom, hogy a kijárati jelzõ tilosról szabadra vált a reggeli gyorsvonat számára. Körülnézek idebent, a teremben még mindenki bõszen durmol, de kintrõl már mozgás zaja szûrõdik át az ajtón. Elkezdek készülõdni, felöltözöm, ez még viszonylag csendben megy, az elpakolás már nem lenne ilyen békés. Kerek repkény mellettem még múmiaként alszik a hálózsákban, a fõrendezõ úr két matraccal odébb szintén bõszen durmol. Ébresztõk kezdenek dalolni, lassan ébredezik a társaság. Szerzek kávét, összepakolok, a nagyzsákot gudluking felajánlja, hogy átszállítja Zánkára. Ezt ismételten nagyon köszönöm, mert a Bubumobilba csak súlyos nehézségek árán tudnánk begyömöszölni. Rajtnyitás elõtt tizenpár perccel érkezünk Zánkára, miután sikerül kihelyezni a vasútállomáson egy tájékoztató papírcetlit. Kerek repkénnyel és a rajtszámos táblázatot vezetõ EduShowval nekiülünk az indításnak, szép számmal érkeznek a résztvevõk, szokás szerint maradtak is jónéhányan, és külön ezért a túráért is idejöttek sokan. Mindenkinek ezúton is köszönöm, hogy eljöttek hozzánk túrázni! Rajtzárás után elindítjuk magunkat Repkénnyel, elvisszük a 132-133-as rajtszámokat. És két szatyrot, szalagoknak.


Zánkáról rikító napsütésben sétálunk ki északnyugat felé, sárga sáv a követendõ jelzés, meglepõen jól követhetõ állapotban van – nem is szalagoztak sokat tegnap Bubuék. Szerencsére. Megcélozzuk a Hegyestût, lassan, komótosan emelkedik alattunk a széles földút. Visszanézve egyre több látható a Balatonból és a környezõ tájból. Szép. Borókás, ligetes környékre érkezünk, felbattyogunk a Hegyestû nyergébe, egy ideig becsatlakozik mellénk a Balatoni Kék szépen jelzett útja. Átballagunk a hegynyergen, kitérni sajnos most nincs idõnk, sem alkalmunk, megígértük Bubunak, hogy idõben zárjuk a két, ember õrizte ellenõrzõpontot. Találunk egy régi, megfakult és repedezett festésû zománctáblát, alatta vadonatújnak látszó sárga jelzéssel. A tábla a „Természetbarát Bizottság Veszprém” fejlécet viseli. Régi, na. Lesétálunk a monoszlói országúthoz, majd egy kisebb dombon átkelve levágjuk a kanyarulatát, és a házak felõl térünk be a faluba. Itt fõleg csendet találunk, sehol semmi mozgás, még mi is elcsendesedünk. Egy autó töri meg a mozdulatlanságot, meg mi ketten. Átosonunk a templomhoz, lebontjuk az elsõ ellenõrzõpontot, közben igazolunk a kihelyezett zsírkrétával. Visszaballagunk a fõútra, majd szõlõk között, jelzetlen, széles dózerutat kezdünk követni, mellettünk hol elszáradt kukoricás, hol borókás, hol szõlõ, hol erdõ. Fõleg szõlõ. Rövidesen aszfaltra vált a burkolat, amelyet taposunk és megérkezünk az árokfõi templom mellett pontõrködõ Orbán Imréhez. Tõle megkapjuk a bélyegzést, valamint a maradék müzlibõl is válogathatunk. Elmondja, hogy az utolsó túrázók tíz perce haladtak át, anyuka és két gyerek, egybõl eszembe jutnak a rajtból. Tíz perc elõny, az a zárási sebességgel nincs hétszáz méter, de ettõl még bõven elég lehet. Elbúcsúzunk Imrétõl, kanyargós, de néhol kitáblázott csapáson kanyargunk le a romhoz, amely szerényen húzódik meg az erdõfolt mélyén. Három nagyobb faldarab és számos, szanaszét heverõ kõ maradt az egykori templomból, amely elõtt nejlonba csomagolt papírlap tájékoztat arról, hogy hol is vagyunk.


Halljuk a pontõri jármûvet elhaladni, közben visszabotorkálunk az országútra. A templomromról egyébként tábla tájékoztatja az erre közlekedõket, ez dicséretes. Még Balatoncsicsó széle elõtt éles kanyarral elhagyjuk az aszfaltot, délkelet felé fordulunk, megcélozzuk Szentantalfát. Szõlõtõkék mellett, dombháton ballagunk a falu felé, ahol legalább három templomtornyot számolhatok. A faluba érkezve ismét találkozunk a Balatoni Kékkel, amelyet ismét rövid idõ után elhagyunk, csakúgy, mint magát a települést. Szõlõk között emelkedünk lassan a Szent Balázs-hegy oldalában, elõttünk a soros templom, amely, mily meglepõ, Szent Balázsról kapta a nevét. Valószínûleg a templomot nevezték el elõbb, és a hegyet késõbb. A romhoz hosszú kanyar végén érkezünk fel, így különösebben nem fárasztó az emelkedõ, de legalább sok szalagot lehet leszedni. A templomból romhoz képest egész sok maradt meg, beleértve a tornyot és néhány falat, boltíves ajtót is. Az épület elõtti padra leülve intézzük az intézendõ igazolást, várunk egy-két percet, amíg eljön a pontzárás hivatalos ideje, elvégre nem célunk most sietni. A rövidke pihenõt követõen felsétálunk a templomtól és magunk mögött hagyjuk a kilátást, erdei útra térünk. Tábla tájékoztat, pontosabban tiltja a belépést, de a dátum rajta tegnapi. Bubuék mesélték, hogy voltak valami lövések, de az útvonalat ki kellett szalagozni...


Az erdõsávot követõen rétre érkezünk, szalmagurigák sorakoznak laza összevisszaságban. Valahol elõttünk túrázókat pillantunk meg: lehet, hogy az Imre által említett anyuka és a gyerekek? Lehet. Ballagósra vesszük a tempót, de így is elég hamar elérjük a következõ ellenõrzõpontot, az úttól száz méterre sem álló Herendi templomrom egyetlen, csoffadt falmaradványát. Ennek a Herendnek – a falunak, amely itt állt rég – nem sok köze van a néhány kilométerrel északabbra található, még meglévõ Herendhez. A romnál választ adunk a feltett kérdésre és bélyegzünk a piros dobozba helyezett bélyegzõvel is. Aztán begyûjtjük a kellékeket, egyre hízik a szatyor. Éles kanyar után, tágas rét szélén bandukolunk tovább, a közelben Balatoncsicsó házait látni, valamint a térkép Óbudavár elérésérõl is tájékoztat. Rövid emelkedõt követõen felérünk a Szent György-hegy oldalába, lekapunk néhány szalagot, mellettünk szõlõtõkék sorakoznak szorgalmasan. A távolban a Balaton tükre kéklik világosan, azon túl pedig a somogyi dombok zárják a látóhatárt. Telkeknél állnak néhányan, csodálkozva mérnek végig, ahogy szatyorral, túrabottal elkirándulunk mellettük – pedig jelzett turistaúton járunk, ismét a Balatoni Kéken, ezúttal Pétfürdõ felé haladva. Kiérünk a Dörgicsét északról közelítõ mûútra, de rögtön el is hagyjuk, egy nagy, zöld tábla mutat a Halomhegy, mint településrész felé, de eltéveszteni sem könnyû a környék dombjai fölé magasodó, kilátóval ellátott, egy híján négyszáz méter magas Halom-hegyet.


A tetõre érkezésünk irányából nem vezet egyenes út, tehát nagy ívvel megkerüljük a kiterjedt dombot, és észak felõl, szalagozást és régi kék sáv jeleket követve közelítjük meg a kilátót. A domboldalban méretes kõtömbök sejtetnek régi idõkbõl ittmaradt kõfalat. Fent vízmûnél találunk eligazító táblát, ezt lekapjuk, majd felsétálunk a tetõre, rét közepén áll a felújításra érett Kossuth-kilátó. A kilátóról éppen túrázók másznak le, borozási szándékuk felõl mesélnek, aztán elsietnek, hogy ez a borozás még beleférjen az idejükbe (bele is fog férni, kényelmesen). Felmászunk a kilátóba, még mindig van jónéhány perc a pontzárásig és így hagyunk némi egérutat másoknak. Fentrõl kilátást nézünk: egyenesen dél felé a Balatonból látszik egy nagyobb szelet, délkeletre pedig, a lomb fölött Balatonfüred néhány magasabb házából láthatunk részleteket. Északra-északnyugatra a Kab-hegy tornyosul a táj fölé, mögötte szürkéskék felhõk ülnek az ég alján. Közelebbi esemény is akad, ami leköthet: két krosszmotoros érkezett nem sokkal utánunk a hegyre, leállították a gépet, és most az egyik nem akar újra elindulni, hiába rúgják és piszkálják mindenféle alkatrészét. Azt, hogy egy nemzeti parkban amúgy mit keresnek egyáltalán (pláne miért az egynyomos jelzett turistautat használják), inkább nem firtatom. Pontzárás plusz öt percre hagyjuk magunk mögött a Halom-hegyet a két feszült idegállapotú motorossal.


Ledöcögünk a dombról, pár méteren Dörgicse felé követünk egy széles szekérutat, majd szalagok térítenek rá a sárga keresztre. Éppen szalagot kötözök le, amikor Kerek repkény szól, hogy mintha lentrõl, Dörgicse felõl túrázók érkeznének. És valóban: az anyuka plusz két gyerek trió jön, benéztek egy elágazást. Elõreengedjük õket, de mostantól többé-kevésbé együtt haladunk a célig, körülbelül a zárási sebességgel. Sûrû erdõben folytatódik a túra, ebbõl egy derékszögû kanyarnál érkezünk ki, rövidesen meglátjuk a késõbb kikerült Kisdörgicse házait és templomát. Tágas réten ballagunk le a Kisfalud-dörgicsei / Kisdörgicsei romhoz, itt zsírkrétás igazolást gyûjtünk be. A réten álló romból két magasabb és két alacsonyabb faldarab maradt fenn, a magasabbakon van az ajtó és három apró ablak. A kihelyezett kellékek gyûjtése közben sós mogyorót étkezünk, marékszám, mert meg kell elõzni, hogy szétszóródjon a táskában. A romtól kisétálunk a vászolyi országútra, mellettünk régi kõhíd húzódik párhuzamosan az új betonnal – a helyszín az Óbudavár túráról lehet ismerõs. A térképen megnevezetlen árkot keresztezõ hidakon túl szalagok irányítanak a sárga jelzés, egyben a Kû-árok felé. Az eleinte susnyás mélyedésnek induló árok meglepõen szépnek bizonyul, magas, hol különös formájú, hol sima falú sziklaalakzatok és lehetetlen helyre nõtt fák között kanyargunk, magasan az árok oldalában. A lassan ereszkedõ télies naplemente fényei különös narancssárgás árnyalatot adnak a mohazöld-szürke-barna színvilágnak. Szinte sajnálom, hogy meglehetõsen hamar véget ér az árok és egy levendulatelep lila falú faháza mellett érkezünk le Dörgicse szélére. Besétálunk a Szent Péter-templom maradványaihoz, ez talán a legjobb állapotú a mai romok közül. Igazolásképpen le kell rajzolni az ablak formáját, ezt megtesszük, közben egy érdeklõdõ bácsi tesz fel kérdéseket ittlétünk kapcsán. Megválaszoljuk, bár nem vagyok biztos benne, hogy értelmesnek tartja ekkora kerülõt tenni Zánkáról idáig. Pláne vissza. Elhagyjuk a régi és az újabb templomot, visszatérünk a nemrég elhagyott keresztezõdésbe. Mellettünk a következõ templomrom és ellenõrzõpont, a Boldogasszony-templom romja magasodik a táj fölé. Dél felé kanyarodunk, erdõ szélén sétálunk át az impozáns, magas építményhez. A pihenõnél gudlukingnak és segítõtársának fejezõdik be a pontõri szolgálat, bõségesen ellátnak müzlivel és üdítõvel. Néhány perccel pontzárás után, a mezõny végén haladóknak némi egérutat hagyva hagyjuk el a kilátópontnak sem rossz helyszínt, mi gyalogosan, gudlukingék autóval.


Karámban legelõ, irántunk érdektelen lovakat kerülünk el karámostul, lesétálunk a Balatonakali felé vezetõ, szinte nyílegyenes országútra, amelyre valaki régen piros sáv jelzést festett. Az utat nemrég újíthatták fel, ez némi árokásással, tereprendezéssel járt együtt, így szerencsére szalagot sem volt túl sok lehetõség kikötni. Majd' kilométernyi aszfaltkoptatás után jelzetlen földútra térünk, ligetes, ritkás erdõben túrázunk tovább. Beáll az esti szürkület, egyre jobban oda kell figyelni az ágakon lengõ szalagokra, melyeket egyre dermedtebb ujjakkal csomózunk le. Közben terelgetjük az elõttünk haladó triót, akiknek valami egészen érdekes módon még annyira sem erõs a lámpájuk, mint a miénk. Elõkotorjuk Repkénnyel a fejlámpát, ez egyre hasznosabb kiegészítõvé válik, ahogy leszáll ránk a sötétség. A liget széles földútjain szép lassan elkanyarodunk nyugat felé, majd szõlõsorok melletti ösvényre váltunk. Itt az állítólagos utolsó fánál – mihez képest utolsó, kapom késõbb a jogos kérdést – célozzuk meg a 71-es fõút menti kerékpárutat. Elõttünk a zánkai gyermektábor épületeit látjuk, pontosabban csak némelyiknek a körvonalát és az ablakokon kiszûrõdõ fényt. El kell keserítenem a cél iránt áhítozó túratársakat, hogy ez még csak Zánkafürdõ megállóhely környéke, a falu, így a cél még odébb található. A kerékpárúton jobbra kanyarodunk, elérjük az utolsó, zsírkrétás ellenõrzõpontot, ahol a templomrom egyrészt a fõút másik oldalán, másrészt tippem szerint a vízmû elkerített területén található. Sebaj, odébb régi haditechnikai eszközök nyomában nézelõdhetünk egy kicsit, rakéta, tank, helikopter, repülõgép a menü, de a pontos típusok megállapítását másra hagyom. Fõleg, mert sötét van.


Felüljárón (nur zu Fuß) keresztezzük a tábor belsõ útját, majd elhagyjuk az ország egykor talán legnagyobb látogatottságú üdülõhelyét. Tovább trappolunk a kerékpárúton, autók suhannak el nagy zajjal mellettünk, némelyik lekapcsolja a reflektort, némelyik meg éppen fel, amikor meglát valakiket mozogni a kerékpárúton. Ez persze érthetõ a környék nagy vadforgalma miatt (az már kevéssé érthetõ, hogy amikor meglátja az illetõ, hogy gyalogosokról van szó, miért nem veszi vissza a reflektort), azonban a fényáradattól néhány hosszú másodpercig tényleg nem látok semmit. Keresztezzük a fõutat, majd a nagyvázsonyi elágazásnál újra megejtjük az átkelést, és immár mellékúton sétálva érjük el Zánkát. A faluban a méretes orvosi rendelõnél érjük el a fõutat, ezen pedig a célt, alig negyed órával a hivatalos zárási idõpont után. A fõrendezõség összepakol, majd elhagyjuk a helyszínt, elsõ állomásunk Nemesvámos – itt is köszönöm EduShowéknak a szíves vendéglátást – második pedig már Budapest. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, a fuvart és a lehetõséget Budai-H.G.-nek, és természetesen a megtisztelõ részvételt minden túrázónak, aki eljött az idei túrára!


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
nafeTúra éve: 20132013.12.04 21:06:14
megnéz nafe összes beszámolója


Régi templomok nyomában


GPS-el mért távolság: 32,3 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 605 m. A Hegyes-tûre tett kitérõvel együtt 33,4 km 660 m szinttel.


Veszprémhez közel volt a cél, így a 24 órás szolgálat után, és a Nagyvázsony – Zánka közti teljes útszakaszon érvényben lévõ sebességkorlátozás ellenére is 9 órakor be tudtam nevezni, Kerek repkénynél és Kék droidnál. Veszprémben még azon aggódtam, elég melegen öltöztem-e, viszont alig 1-2 km után, két réteg ruhától kellett megszabadulnom. Gyorsan emelkedett a hõmérséklet. ennek megvolt az árnyoldala is, kiolvadt a fagyott föld, jó ragadós sarat hagyva maga után. Hideg front után lévén, a látási viszonyok kiválóak, kivéve a nap felé, mert arra elég párás.


Kényelmes tempóban közeledtem a Hegyes-tûhöz. A hivatalos útvonal nem megy föl rá. A jó látási viszonyok és a gyönyörû napsütés arra késztetett, hogy megtegyem, oda-vissza a kilométeres kitérõt. Fölmentem a tetejére. A kilátás csodálatos. Fotóztam, nézelõdtem egy kicsit, s irány Monoszló. Árnyékba érve fáztam a lejtõn, így egy kicsit jobban szaporáztam a lépteimet. Hamar beértem a faluba, s az ellenõrzõ pont is meglett. Fölírtam az évszámot, majd tovább indultam. Az Árokfõi templomrom felé menet olyan hideg szél fújt, hogy elõ kellett vennem a melegebb sapkát, s gondolkoztam a kesztyûn is. Ettõl kezdve, a széltõl függõen cserélgettem a sapkákat. Az út ezen szakaszán, már jártam montival, amikor Vigántpetendrõl jöttem át. Sajnos a Tói-hegyrõl lejövõ szakasz nagyon szétmosott. Elég gyorsan elértem a második ellenõrzõ pontot. Megettem a Dörmi szeletet, s irány a templomrom. Néhány fotó után vissza az aszfaltra. Elég jó út vezetett Szentantalfára, s a kilátás sem kutya. A falut elhagyva, szokatlan útvonalon közelítettük meg a Szent Balázs templomromot, gyakorlatilag egy jó nagy háromnegyed kört megtéve körülötte. A rom tornyát, már messzirõl láttam. Végre odaértünk. Ez évben már jártam itt. Lepecsételtem az igazoló lapot, fotóztam egy kicsit. A romtól, illetve közelébõl igen érdekes szögbõl látható a Hegyes-tû.


Ballagtam tovább. A napos helyeken csúszott az út, az árnyékban deres volt a fû. A következõ szakasz is kellemes sétát jelentett, megint csak ismerõs útvonalon, idõnként szép kilátással. A Halom-hegyre vezetõ kaptató jól megszuszogtat, de legalább kimelegedtem, a kilátó látogatáshoz. A kilátó tövében fölragasztottam az ellenõrzõ bélyeget, s a szûk lépcsõn, ami inkább létra fölmásztam a kilátóba. Hátizsákkal, csak elfordulva fértem el a búvónyílásokon. A kilátó már felújításra szorulna, de megérte följönni. A körpanoráma csodálatos. Fényképezés és nézelõdés után gyerünk tovább.


A Kisdörgicsére vezetõ szakasz is kellemes. Nagyjából a Herendi templomromtól összerázódott három-négy csoport, akik nagyon hasonló tempóban gyalogoltak, s attól függött ki megy elõl, hogy éppen ki fotózott többet. A templomromoknál meg együtt volt az összes. Az aszfaltútról letérve jött a túra legszebb része, a Kû-völgy. Gyönyörû, kisebb-nagyobb odúkkal, repedésekkel szabdalt sziklafal mellett vezet az ösvény. Gyakran megálltam fotózni. az egyik csoport tagjai, azt értékelték, mennyire alkalmas a fal sziklamászásra. Alighanem õk másztak föl a Hegyes-tû alsó sziklafalán is. Elég sok fát nõtt be viszont a borostyán, ami szép ugyan, de tönkreteszi a fát. Túl rövid ez a szakasz. Mivel itt elég sûrûn találhatók a romok, így gyorsan elértem a Felsõdörgicsei romot. Visszafelé, a mélyút oldalában ibolyát fényképezhettem. Decemberben! A következõ útelágazásban, tettem egy kis szándékolatlan kitérõt. Háromfelé vált a jelzés, amibõl kettõ úton, egy pedig elõször alig látható úton vitt. A szalag alapján sem lehetett eldönteni, hogy a két jobb út közül melyiket kell választani. Elindultam a P+-on. Nézzük, mit ír errõl az itiner, melyik turistajelzést kell követni. Azt írta, ha a P+-t választottam, akkor el… Ez alapján, jobbra fordultam a bokrok felé, s meg is van a következõ szalag. Naná, hogy az alig látható harmadik utat kellett volna választani. Én csak kb. 100 m-t kerültem. Ahogy elnéztem, volt, aki jócskán többet. Azért csak elértem a legjelentõsebb romot, az alsódörgicseit, ahol a pecséthez müzliszelet és jeges tea járt.


Tovább menet, kb. egy kilométert talpaltam aszfalton, majd kellemes mezei és erdei utakra térhettem le. Eddigre a nap olyan alacsonyan volt, ha szembe kellet vele mennünk, akkor közvetlenül a lábunk elé kellett nézni, mást úgy sem láttunk. Egyszer csak emeletes épületeket látok elõttem. Hoppá! Ez a Gyermeküdülõ. Akkor ennek a közelében van az utolsó ellenõrzõ pont. A politikus úton (bicikli út) fölírtam a kódot, majd átmentem a 71-es úton, fényképezni. A haditechnikai parknál, megnéztem, mijük van. Tüzérségi eszközök szempontjából a magyargencsi jobb, viszont nekik nincs helikopterük és légvédelmi rakétájuk. A buszmegállóban fölvettem egy pólót és a kesztyûmet is. Nagyon ideje volt már. Mire besötétedett, éppen beértem Zánkára, így nem kellett elõbányásznom a láthatósági mellényt, illetve a fejlámpát. Megvan az Ifjúság utca. Az elsõ utcának jobbra, a Naplemente utcának kéne lenni, de ott az Iskola utca volt. Szerencsére volt szalag is, így semmi gond. Kicsit késõbb meg lett a Naplemente utca is keresztutcaként, de ez már lényegtelen, mert itt is van szalag a helyes irányban. A cél elõtt, a kultúrháznál, valamilyen rendezvén volt. Beértem a célba. Átvettem az oklevelet és a kitûzõt, ettem két szelet pizzát (Ettem volna többet is, de tartottam tõle, hogy út közben túlzottan elálmosítana.), s hazafelé vettem az irányt.


Jól szervezett, kiváló útvonal vezetésû, viszonylag könnyû túra, amely az ajándék idõjárásban nagyon látványos volt.


A túra ár/szolgáltatás aránya kiváló. 700/600 Ft-ért szürke árnyalatos, cartographia-s térképes igazolólapot (saját térkép nem árt), itinert, jó útvonaljelzést, oklevelet és kitûzõt kaptunk. Az Árokfõi templomromnál müzliszelet/Dörmi szelet és jeges tea, az Alsódörgicsei templomromnál müzliszelet és jeges tea, a célban pedig pizza és tea volt az ellátmány.

 
 
BubuTúra éve: 20132013.12.01 23:44:31
megnéz Bubu összes beszámolója

 Talált tárgyak a rajt-célban, keresi gazdáját:


- 1 pár szürke kesztyû


-1 db Hegedûs Róbert emléktúra kitûzõ


 


Érd: nálam


 


RENDEZÕI ÖSSZEGZÉS 2013


 


Indulók száma: 131 + 2 fõ seprû + 5 fõ bejárással = 138 fõ


Teljesítõk száma: mindenki.


 


Ideális idõjárási és terepviszonyok. 123 db díjazás készült, így néhány embernek nem jutott. Tõlük elnézést kérünk, rövidesen megkapják a jól megérdemelt kitûzõt és oklevelet.

 
 
 Túra éve: 2012
BubuTúra éve: 20122013.01.25 03:12:39
megnéz Bubu összes beszámolója

 RENDEZÕI ÉRTÉKELÉS - 2012.


2012-ben már második alkalommal rendeztük "Régi templomok nyomában" elnevezéssel a klasszikus "Tanúhegyek nyomában" teljesítménytúrához kapcsolódó környékbeli, vasárnapi túránkat. Az útvonal pontosítása során kiderült, hogy az eredetileg meghirdetett 30 km-rel szemben 35 km-re sikerült, ezért ismét meghirdettünk egy rövidebb változatot azok számára, akiknek ez sok, de mégis szeretnének részt venni a túrán. A térképre nézve adta magát a rövidítési lehetõség a Kerekikáli templomromnál dél felé leágazva, az Idõ Ösvényén Kõvágóörs felé. Az ellenõrzõpontok többségét most sem õrizték pontõrök, hanem kérdésekre kellett válaszolni, illetve a templomromok többségéhez egyedi bélyegzõket készítettünk, amelyeket az elõzõ napi bejárás során helyeztünk ki a megfelelõ romokhoz. A tapasztalatok alapján ez a fajta megoldás sikert aratott, akárcsak a túra útvonalán fekvõ 9, illetve 7 templomrom látványa, vagy a túranaptárban tévesen megjelent "szendvics" piktogrammot, illetve az elõzõ évi pizzát helyettesítendõ, Kõvágóörs melletti Kisörsi templomromnál osztott péksütemények. Innivalót is ígértünk, amelyrõl sajnos megfeledkeztünk, de a hûvös idõjárásnak, valamint az útvonal által érintett falvaknak, vendéglátóipari egységeknek köszönhetõen viszonylag kevesen tették szóvá a beígért szolgáltatás hiányát.


Túrastatisztika:


Nevezõk száma:



  • 35 km-es távra: 77 fõ (ebbõl 5 fõ bejárással, illetve elõzõ napi szalagozás)

  • 25 km-es távra: 68 fõ (ebbõl elõzetes terepbejárás során 2 fõ)


Teljesítõk száma:



  • 35 km-es távon: 75 fõ,

  • 25 km-es távon: 70 fõ (2 fõ 35 km-t jelölt meg a nevezési lapján, végül 25-öt teljesített)

  • a túra napján összesen 70+68=138 fõ teljesítette, további 5+2=7 fõ bejárás, szalagozás alkalmával.


Az eredeti tervekkel ellentétben 2013-ban is lesz RÉGI TEMPLOMOK NYOMÁBAN túra, Zánka - Monoszló - Szentantalfa - Dörgicse - Zánka környékén. A teljesítõknek gratulálunk, köszönjük, hogy eljöttetek, várunk Benneteket 2013.12.01-én a zánkai vasútállomáson!


 

 
 
kekdroidTúra éve: 20122012.11.30 07:24:20
megnéz kekdroid összes beszámolója

Régi templomok nyomában II. 35


Reggel arra ébredek, hogy a hálózsákhoz képest helyzetet változtattam, és én takarom be azt, és ez egyáltalán nem zavar, sõt, melegem van. Ébredezik a terem közönsége, összeszedem a holmit, táskába gyömöszölom. Idefelé mintha jobban elfért volna. Kitántorgok az elõtérbe, szép lassan összeáll a rajt helyszíne – minden eddigi UKK-aftertúra közül a legkényelmesebb, remélhetõleg a résztvevõk számára is. Kerek repkénnyel leülünk rajtoltatni, ugyanahhoz az asztalhoz, ahol tegnap is hasonlóan cselekedtünk. Rögtön fel is bukkan SzLA, akit szembesítünk azzal, hogy még nem vagyunk képesek pénzváltásra. Angyali türelmének köszönhetõen nem belez ki (nem egybõl). Lassan elkezd érkezni a többi résztvevõ, tegnapról visszatérõk és csak ezért a túráért ideutazók: ezúton is köszönöm mindenkinek, ismerõsöknek és ismeretleneknek a megtiszteltetést, hogy eljöttek, vagy épp itt maradtak. A három óra hosszúra nyúló rajtidõ után végül a 143-as a legnagyobb kiadott rajtszám – majd Bubu ír részletes statisztikát. Tíz óra tíz perckor indulhat a két seprûtársaság. Az egyik – EduShow rokonai és üzletfelei – a 25-ös távot söpri Kõvágóörsig, a másik – Repkény, Droid – a 35-öset a Kerekikáli templomromtól, ahol a két táv különválik.


Elköszönünk pygmeától, Zsuzsától, Lacitól és kilépünk az iskolából. A Badacsony elõttünk ködbe burkolózik, az idõjárás elég bizonytalan, de talán esni nem fog. (Tényleg nem fog.) Megkerüljük az iskolát, átsétálunk a kerékpárúton Badacsonyörsre, itt találjuk a Szent Antal kápolnát. A szentmisék egy jelentõs része valamilyen oknál fogva elmaradt idén, többek között ezt tudjuk meg az ellenõrzõ kérdésre válaszolva. Jelzett úton ballagunk tovább, mellettünk a Badacsony még mindig nem eresztette el a ködleplet, elõrébb a Gulács körvonalazódik. Még a szõlõk között érjük el a Balatoni Kéket és ezen rögtön fel is kapaszkodunk az Örsi-hegy nyergébe, meredek, avarborította gyalogúton. Rögtön át is lendülünk a lokális maximumon, favágók munkaterülete mellett haladunk el és megérkezünk a Salföldi kolostorromhoz. Ez a mai elsõ ilyen helyszín, a hangulata olyan, mint amilyennek egy erdõben fekvõ, romos kolostornak lennie kell. Mielõtt a seprûcsapat utolérne, gyorsan felírjuk a felírandó dolgokat, majd elsietünk.


Régi zöld négyszög jelzésen haladunk néhány lépést, majd az is eltûnik, jól szalagozott – és nem agyonszalagozott – széles úton térünk vissza a kék sávra. Felemlegetem Repkénynek a Káli túrát, s nem véletlen: közös szakaszon haladunk azzal, ma nem utoljára. Megkerülünk egy nagyobb szõlõtáblát, elérjük a Tóti-hegy alja felé igyekvõ zöld sáv jelzést, ismét erdõben. Odébb jelzést váltunk, a kék ugyanis Salföld felé veszi az irányt, mi viszont észak felé sétálgatunk tovább. Borókásban, majd szõlõsorok aljában baktatva érjük el a tegnapelõttrõl ismerõs helyszínt, a betérést a Sabar-hegyi templomrom felé. Feltûnik újra az inverz KL és az italosdobozra festett KL, majd benézünk a romhoz, ahol gudluking õrzi a pontot és a müzliszeleteket. Felvidítjuk a hírrel, hogy rövidesen érkezik mögöttünk az a néhány résztvevõ, akiket nemrég elõztünk le, és utánuk nem sokkal várhatóak a seprûk is. Müzliszeletet majszolva hagyjuk el a helyszínt.


Szinte napsütésben ballagunk a Káli-medencét északnyugatról megközelítõ országút felé, a forgalom a vasárnap délelõtti idõpontnak megfelelõen jóval gyérebb, mint péntek este volt. A kilátás is kellemes: elöl a Csobánc, oldalt a Szent-György-hegy látható. Köves, rossz minõségû szekérútért hagyjuk ott az aszfaltot, majd párszáz méterrel feljebb földútra váltunk, elbúcsúzva a Tanúhegyek nyomában nyomvonalától. Váltakozó meredekségû emelkedõn menetelünk a Kopasz-hegy teteje felé, a széles utat keskeny, enyhén benõtt ösvényre váltva, majd újra földútra térve. Itt is van szõlõ, erdõ, borókás, majd végül füves, nyílt rész. A tetõrõl ismét a Kális emlékeket kell felidézni a kilátás kapcsán, a levegõ páratartalma nem enged pár kilométernél messzebb látnunk. Így is impozáns a látvány, ha megerõltetem magam, akár a Révfülöp feletti dombokat is fel lehet ismerni délen. Körbekérdezzük az épp itt lelhetõ túrázókat, hogy melyik táv teljesítését tervezik. Majdnem rossz irányban indulunk el, de gyorsan javítjuk magunkat, egynyomos ösvényt követünk hangulatos, mohás lépcsõsor felé. A lépcsõkön makacs gyermeket rángat az apja, a ránézésre öt-hat éves fiú mindenáron ágakat akar hajigálni, a szülõ csekély hatásfokkal tiltakozik ez ellen.


Lent megtaláljuk a Kisfaludi templomromot, kihelyezett bélyegzõvel történik az önkiszolgáló igazolás. Gyorsan szemügyre veszem az építményt, mialatt Repkény a pecsételéssel bíbelõdik. Sietünk tovább, szeretnék megfelelni az itinerben szereplõ kitételnek: a Kerekikáli templomromtól 13:35 után már csak a 25 km-es távon folytatható a túra. A hatalmas templom mellett elhaladva besétálunk tehát Mindszentkállára, hogy mihamarabb magunk mögött is tudjuk a falut. Zárás elõtt három perccel érkezünk a romhoz, elintézzük az igazolást, majd seprûként szolgálatba helyezzük magunkat és elkezdjük lebontani a hosszabb távon irányt mutató szalagozást. Ezt megelõzõen azért megnézem magamnak a templomrom belsõ falán az emléktáblát a Kál nemzetség földváráról. (Nagyon rossz poén lenne azt mondani, hogy akkor ez itt a Kál-Kápolna... bocs.)


Árokpartra sétálunk le, majd észak felé kanyarodunk, elõttünk Szentbékkálla házai láthatóak, mögöttük halványan a Káli-medencét észak felõl lezáró dombok. Az izgalmat nélkülözõ árokmenti útról országútra érkezünk, majd keresztülsétálunk a falun, sorra hagyjuk el az igényesen felújított házakat. Kistermetû, lószerû állatok néznek bánatosan, de nincs nálunk semmi olyan élelmiszer, amely kistermetû, lószerû állatok etetésére alkalmas volna, anélkül pedig nem is merek közel lépni. Elsétálunk a Töttöskáli templromromhoz, ide éppen a papírforma szerinti pontzárásra érkezünk. A romtól szép kilátás nyílik a Káli-medencére, ezen kilátás megcsodálásáról halvány emlékeim vannak hét évvel ezelõttrõl. Most a látvány párás, ködös megint, bús novemberi hangulatú. Gyorsan lebontjuk a pontot, begyûjtjük a bélyegzõt és eliszkolunk, hegynek fel. Megint a szõlõk alján túrázunk, érintjük az érdekes ízû vizet adó Öreg-hegyi-kutat. Iszom belõle egy kortyot. Tovább trappolunk fölfelé, egy portánál rackajuhok figyelik mélán, ahogy a két turista lelkesen fényképezi õket. Néhány kanyarral feljebb elérjük az erdõt, virágmintás tábla terel a kilátó felé vezetõ mélyútra. Feldöcögünk, három perccel zárás elõtt lépek ki a kilátó alatti tisztásra. A kilátó aljában bocsánatkérõ felirat fogad, a korláton szalagok lógnak, a felsõ szinten üres nejlontasak lebeg a szélben. A kilátás a mai napra jellemzõen innét is párás, sejtelmes. A zsírkrétával húzok egy ikszet az itiner négyszögébe, majd leszereljük a rendezvény kellékeit. A matricákat lefelé menet veszem észre, az egyik lépcsõfokon hevernek – eltesszük ezeket is.


Meglódulunk, a következõ szakaszon végre nem az emelkedõ lesz meredek, hanem a lejtõ. Szerencsére alig csúszik az avar a lábunk alatt, továbbá megveregetem gondolatban a saját vállamat, mivel eredeti szándékom ellenére mégis hoztam túrabotot – pénteken és ma is hiányzott volna. Leérünk a lejtõn, kilépünk az erdõbõl, szõlõsorok között túrázunk tovább, elhagyva a Balatonhenye felé tartó kék sávot. Leoldalgunk Köveskálra, itt a látnivalókat egy hatalmas templom – régi, mint amilyeneknek a nyomában vagyunk –, a mosóház kõépülete és egy távolságadatokkal ellátott, régi iránytábla jelentik. Továbbá megelõzzük Nagy Lajosékat úgy, hogy errõl nem tudunk. A falu központjától ismét jelzetlen úton túrázunk, az országúton kelet felé indulunk el, de az elsõ lehetõségnél el is kanyarodunk délre, a Sóstókáli rom felé. Cserjesáv mentén visz az út, fázós kézzel szedem a szalagokat. Itt valamivel sûrûbben kerültek ki tegnap, de még mindig elviselhetõ a mértékük. Alig megyünk egy kilométert Köveskál szélétõl, amikor meg kell állni, hogy rendezettebb formába fogjuk a begyûjtött szalagmennyiséget, ugyanis a táskába csak úgy begyûrve túl nagy helyet foglalnak el. Mialatt ezzel foglalkozunk, népes társaság jelenik meg az úton: Nagy Lajos, Szemkeõ Ferenc és három, a tegnapi túráról is ismerõs fiatal túratárs. A „hol elõztük meg õket?” kérdésre a válasz a köveskáli kocsma lesz, ahová mi nem tértünk be. Elsietnek, egyre gyorsabban haladva, mi pedig a szalaghajtogatás befejeztével utánuk lódulunk.


A Sóstókáli templomrom ismét a Káli túráról ismerõs helyszín, hangulatos, a lemenõ sápadt napkorong maradék fényénél, háttérben a majdnem-teliholddal. Bubu telefonál rám, hollétünk felõl érdeklõdik, a 25-ös távot söprögetõ társaság ugyanis elérte a két táv csatlakozópontját. Megkérem, hogy tolmácsolja óhajomat, miszerint onnantól ne szedjenek szalagot, ugyanis négy kilométeres hátrányban vagyunk hozzájuk képest. Átvágunk a legelõn, elõttünk paraszt- és lovasudvarról tájékoztat német nyelvû, nagyméretû felirat. Ismét elérjük a Pétfürdõ-Badacsony turistautat, másik nevén a Balatoni Kéket, ezúttal nyugat felé fordulunk rajta és besétálunk Kõvágóörsre. A Káli-medence többi településéhez hasonlóan szép állapotú épületek között battyogunk végig a falun, besandítunk két kocsmába, de nem látom nyomát túrázónak. Ehhez képest a falu végén, a Kisörsi templomromnál, miközben a szolgáltatást õrzõ Gethével beszélgetünk, fejlámpák fénypontjai bukkannak fel mögöttünk. Jobban meg kellett volna nézni azt a kocsmát, na. Várunk, amíg elhaladnak, a pontzárásig még úgyis van néhány perc. Besétálunk a romhoz, amelynek állapotát a közepesen rendezett kõhalom szavakkal lehetne leírni. Összeszedjük az itt található rendezési holmit, majd betároljuk a Gethemobilba, az eddig hordozott szalagokkal, ellenõrzõpont-kellékekkel együtt. Helyette a szolgáltatásként járó péksütit dézsmáljuk, van virslis, pizzás és sajtos ellátmány is.


Gethe begurul a kocsival a faluba, majd visszasétál, hogy befejezze a túra teljesítését. Megbeszéljük a hétvégi túrák vicces és kevésbé vicces eseményeit, mesél a Szigliget várában szerzett pontõri tapasztalatairól. Közben pocsolyás, széles földúton ballagunk Révfülöp felé, a szalagozással erõsített sárga jelzésen. Szalagozásból tényleg többet látunk, mint jelzésbõl. Távvezeték mentén érkezünk meg az Ecséri templomromhoz (Ecsér valahol Máglód mellett van, (C) Gethe, 2012), ahol még éppen találkozunk Nagy Lajossal. Beballagunk a meglepõen jó állapotú romba, a bélyegzõt egy kõpárkányon találjuk. Innentõl Révfülöp házai között közlekedünk, érintünk egy nem régi templomot, furcsa toronnyal, majd keresztezzük a tapolcai vasútvonalat és az itiner ajánlása szerint – meg amúgy is – kiballagunk a mólóra. Sehol senki, a mozgást a hullámzó Balaton és néhány álmos hattyú képviseli. Ücsörgünk néhány percet, majd visszasétálunk. Egy épület oldalán meglepõ tábla látható: „...elsüllyesztették a Tünde és Kelén hajókat, ezáltal lehetõvé vált azok gyors helyreállítása...” Elsõre a megfogalmazás nekem eléggé homályos. (Utánanéztem, most már értem: így nem robbantották fel és nem is szállították el õket nyugatra a németek, hanem az iszapban "átvészelték" a háború végét. Forrás.) Elsétálunk a Fülöpi templomromig, itt nincs kihelyezve semmi, csak fel kell írni az ellenõrzõ kérdés válaszát, majd a felüljárón átkelve megközelíteni a célt. Sikerül zárásra megérkezni, kapunk oklevelet, kitûzõt, majd összecsomagoljuk a célt, rendet rakunk, és a Bubumobil utasaiként Kõvágóörs és Nemesvámos érintésével Budapestig utazunk. Ezúton ismét köszönöm a részvételt minden kedves résztvevõnek, köszönöm a társaságot Kerek repkénynek és Gethének illetve köszönöm a rendezésben való részvétel lehetõségét.


-Kékdroid-


Képek a túráról

 
 
nafeTúra éve: 20122012.11.29 20:56:23
megnéz nafe összes beszámolója

Régi templomok nyomában 35


GPS-el mért távolság: 36 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 785 m. Ennél másfél kilométerrel többet mértem, köszönhetõen a jelenlegi GPS-em szoftverének, amely 5 másodpercenkénti rögzítésre állítva, a 3-10 m-es kitéréseket nem szûri ki, mint hibás elütést, hanem rögzíti, így az ellenõrzõ pontokon a fotózás, jobbra-balra pár métereket is. A telefonomé is 5 másodpercre van állítva, de az, az ilyeneket kiszûri. Az EP-k körüli nyomvonal néha úgy néz ki a számítógépen, mint egy macska által alaposan szétpofozott fonal gombolyag. Otthon, összeadva ezeket a kis kitérõket, magam is meglepõdtem a másfél kilométeres eredményen.


Reggel, a Káli-medencén keresztül, mentem Révfülöpre, szép tiszta idõben. Reménykedtem, jók lesznek a fotózás feltételei. Letettem a kocsit, s átvonatoztam Tomajba. Nem voltunk túl sokan. A rajt helyét nem volt nehéz megtalálni, csak a túra szalagozását kellett követni. Kerek repkénynél és kék droidnál beneveztem, megnéztem a térképet és az itinert, amiket egyébként már a szervezõk honlapján is tudtam tanulmányozni, elrendeztem a cuccaimat, kimentem az iskola elé és vártam, hogy a GPS összeszedje a mûholdakat. A vasútállomástól az iskoláig vezetõ szakasz nem bizonyult elégnek. Reggel, a telefonomé is elvesztette a mûholdakat Révfülöpön, tehát valami külsõ, vételi probléma lehetett. Amint megvolt a helymeghatározás, nekivágtam a távnak.


A „politikus úton” (bicikliút) kényelmes tempóban átsétáltam Badacsonyörsre. Mire átértem, már nem éreztem a gyapjú pólót sem (Elsõ felvételnél szúrt és viszketett tõle a bõröm. Érdekes, hogy ahogy megizzadtam, akkor szûnt meg a viszketés, pedig az izzadságtól, elvileg fokozódnia kellene.), viszont kezdtem kimelegedni. A Szent Antal kápolna hamar meglett, felírtam a miserendet, és mentem tovább. Mivel stabilan emelkedett az út, megszabadultam a pulóvertõl. Ismét olyan itiner volt a kezemben, amely tartalmazott utcaneveket, és ennek megfelelõen, lakott területen sokkal jobban használható. A kapott térképet kétszer kellett megnéznem, másutt a leírás és a szalagozás untig elégnek bizonyult. Ahogy mentem fölfelé, lett egyre meredekebb az emelkedõ. 2-300 m-en rövidebben kellett fogni a túrabotot is. Fölérve viszont kellemes erdei terep következett. Erdõirtáson keresztül értem el a Salföldi-kolostorromot. Fölírtam a nevet, bejártam a kolostort, fényképeztem. Az egyetlen épen maradt csúcsíves ablaknál meg is lepõdtem, mit keresett egy középkori, európai, katolikus templom ablakában a Yin és Yang szimbólum.


Kicsit újra visszakapaszkodtam a hegyre, hogy elérjem a kék jelzést, amelyet aztán jó darabon követtem. A Cseres-hegyrõl leereszkedõben, a Balaton-felvidéken elõször, légyölõ galócába botlottam. Kicsit késõbb végre kilátás nyílt a Csobánc felé. Sajnos sokkal rosszabb, mint reggel, de hát ez van. Az ellenõrzõ pontot hamar letudom, s megyek tovább. A Bács-hegyen, volt némi bozótharc a szalagozáson, mivel kissé benõtt az ösvény, viszont utána igen kellemes a Kopasz-hegyre vezetõ út. A hegyrõl kiváló lenne a kilátás, ha nem lenne ennyire felhõs, párás az idõ. Most inkább az adja a látvány szépségét, ahogyan a hegyek elõsejlenek a párából, vagy ahogyan felhõsipkát viselnek. Rövid nézelõdést követõen elindultam lefelé. Az itteni lépcsõsor nem olyan hosszú, mint a Bujdosók-lépcsõje (a turistautak.hu szerint 277 lépcsõfok), ráadásul a fokok is jobbak (szélesebbek, kevésbé csúszós anyagból készültek, és csak elvétve lejtenek kifelé). Lent a Kisfaludi templomromnál lebélyegeztem az igazoló lapot. Továbbindulva nézem, merre tovább. Amint rájöttem, hogy a tanösvényen az irányt fából készült kék rovarok jelzik (szerintem, s nem pedig gombakalapok), illetve az itiner a templom felé irányít, meg is van. Arra kell menni, amerre a rovar feje mutat. Ennek megfelelõen folytatom a túrát. A kocsmát kihagyom, s jó hosszan ballagok kifelé a faluból (itt jó lett volna az itinerben egy utcanév, mert túl hosszú a kivezetõ szakasz). A Kerekikáli templomromot hamar elérem, a vetésen át, ahol elég jól ragad a föld. Újabb pecsét, fotózás, s gyerünk.


Kezdek éhes lenni, így a füves részre érve megeszek egy szendvicset, illetve iszok egy kis teát. A füves úton ballagtam az aszfaltig, majd arra rátértem. Sajnos jobbra vezetett a túra, pedig balra a Szentbékállai-kõtenger felé sokkal látványosabb lett volna, de hát ez most a régi templomokról szólt. A kék jelzés elérésekor jött el az a pont, ahol a térképet is kellett nézni, mert a leírás nem tartalmazta merre térjek rá a jelzésre. Egyenesen és jobbra is kék jelzést láttam, és kivételesen szalag sem segített. A térkép alapján elindultam jobbra, s rövidesen, a buszmegállónál megláttam egy szalagot is. A keresztezõdésbõl láthatatlan. Leszedtem, s visszavittem a keresztezõdés utáni elsõ fa ágára kötöztem, segítendõ az utánam érkezõknek. A következõ ellenõrzõ pont hamar megvan, s ismét kimelegedhettem a Fekete-hegy tetejéig. Beragasztottam a bélyeget az igazoló lapra (természetesen nem oda ahová kellett volna), s fölmentem a kilátóba. A párás idõben gyengébb a kilátás, mint a Kopasz-hegyrõl volt és a fák is nagyobb szektort takarnak. Leereszkedtem a hegyrõl és hamarosan Köveskálra értem. A mosóházat megnéztem, lefényképeztem, s gyerünk tovább. Mivel nem álltam túl jól a vízzel, ezért néztem, van e letérés nélkül, valamilyen kocsma. Nem jött össze. Nem gond. Utolértem egy csapatot, akik hasonló tempóban gyalogoltak, mint én. A Sóstókáli templomromig hol én mentem elõl, hol õk. Aztán fotózás miatt inkább lemaradtam. Felírtam a tábla számát, s igyekeztem letudni a Kõvágóörsi-kõtengerig hátralévõ monoton szakaszt. Egy helyen letértem megnézni, vajon miért van bekerítve egy kiszáradt fatörzs, de nem tudtam rájönni. Sajnos elkezdett fájni a térdem külsõ része, így lassabban haladtam, fõként az emelkedõkön. A múlt héten tartottam tõle, akkor nem lett semmi gond, most viszont nem volt elõjele. Vissza az útvonalra. Elkerített részen szarvasmarhák legelésztek. Le akartam fényképezni egy igen jó kondiban lévõ, szép tiszta bundájú szürkemarha bikát, de nem igazán jött össze. Nem akart fotómodellkedni, hanem lehajolt inkább legelni, viszont a hangos szuszogásával adta jelét nemtetszésének így lévén csak egy villanypásztor köztünk, elhúztam a csíkot. Mondjuk ez három soros villanypásztor volt, én meg csak azt láttam eddig, hogy az egysoros mennyire nem zavarja õket a mozgásban, de nem volt kedvem a saját bõrömön kísérletezni. A kõtengernél letértem az útvonalról egy kicsit fotózni. Sajnos a falu szélén lévõ része elképesztõen szemetes (40-50 autógumi, kiselejtezett bútorromok, rõzse- és szõlõ venyigekupacok, stb.). Nem tudom, a falu hogyan engedheti meg magának, hogy a fõ turista látványossága ilyen legyen.


Kõvágóörsön az elsõ kocsmában ittam egy kólát, s jó hosszan talpaltam, mire a falu végére értem. A következõ pont hamar megvan, ahol a pecséthez péksütemény járt, amit gyorsan megettem. Visszamentem a falu széléig, majd hangulatos erdei úton ballagtam Révfülöp felé. Elkezdett sötétedni, s ezzel együtt rohamosan hûlt az idõ. Még volt annyi fény, hogy az Ecséri templomromnál normálisan tudjak fényképezni. Itt már nagyon megmutatkozott a régi ultrakompakt gépem, és a mostani bridge gép közti különbség. Azt már elõ sem vettem volna, ezzel pedig kiváló képek jöttek össze. Ezzel a géppel, nyáron, bükkerdõben is lehet állvány nélkül fotózni. Bélyegzést követõen begyalogoltam Révfülöpre. Ahogy jobban ért a szél, visszakéredzkedett rám a reggel levetett pulóver, ráadásul egy plussz sapi és a kesztyû is. Az utolsó ellenõrzõpontot hamar megleltem, s utána, immár sötétben, a kiírás szerinti útvonalon ballagtam be a célba. Átvettem az oklevelet és a kitûzõt, s hazafelé vettem az irányt.


A távon belül az útvonalválasztás jó, sok helyen látványos. Ezen a párás idõ elég sokat rontott. A túra kellemes. Folyadékpótlás nem volt, de nem is probléma, mivel az útba esõ falvakban volt nyomós kút is kocsma is, amelyek az útleírásban is szerepletek, és forrást is útba ejtett, s szerencsére enyhe az idõ így nem kellett nagyon, meleg innivaló. Nagyon jók az ellenõrzõ bélyegzõk. Ahol volt, mindegyik az adott templomromot ábrázolja.


A túra ár/szolgáltatás aránya kiváló. 700/600 Ft-ért Cartographia-s szürkeárnyalatos térképet (saját térképre nem volt szükség, csak a zsebemet húzta), kiváló itinert és szalagozást, oklevelet és kitûzõt kaptunk. Látszik, hogy a terv szerinti egyszeri rendezés ellenére komoly munkát fektettek az útvonal kitûzésébe, és az útleírás elkészítésébe. Sabarnál és a célban müzli szelet, Kõvágóõrsön péksütemény (sajtos, virslis, pizzás) volt az ellátmány.


 

 
 
JakabTúra éve: 20122012.11.29 20:34:50
megnéz Jakab összes beszámolója

Régi templomok nyomában - beszámoló itt:


www.bakancsesfakanal.blogspot.hu


 


 

 
 
 Túra éve: 2011
kekdroidTúra éve: 20112011.12.12 08:43:54
megnéz kekdroid összes beszámolója

Régi templomok nyomában


Reggeli helyett pakolászás. A nagyobb zsákokat Földi Roland busza nyeli el, minket a kisebb zsákokkal pedig gudluking autója. Szivárgást észlelek a táskámban lévõ kannából (ld. még Horváth-pince, tegnapelõtti bejárás eredménye), amelyet a Szabó Zsuzsától elkunyerált szatyorral próbálok ideiglenesen megoldani. Egyelõre csak a táskámnak van erõs, csípõs alkoholszaga. Valahogy kibírjuk. A ködös, nyálkás úton gudluking óvatosan, ám megbízható magabiztossággal vezet Tapolcán, Sümegen át egészen Csabrendekig, útközben Bubuval egymás szavába vágva mutatják a tegnapi szalagozás sarkalatos pontjait. Csabrendeken már zajlik az élet a pizzériában, nyolc óra elõtt nem sokkal tovább is állunk, gudluking továbbvisz Repkénnyel és RitaB-vel együtt Gyepûkajánig. Útközben kikerül egy 1906-ban emelt kõkeresztre az elsõ ellenõrzõpont papírlapja, zsírkrétája. Gyepûkajánban ácsorgunk egy kicsit a fûtött jármûben, majd kiszállunk és a gudlukingtól kapott kölcsönpléddel (köszönjük! sokat javított a hõkomforton) felvértezve elfoglaljuk a Devecser felé vezetõ iránybéli buszmegállót. Pontban nyitáskor elrajtoltatjuk RitaB-t, onnantól várjuk a reggeli Sümeg-Budapest buszjáratot, mellyel az innét rajtolók jelentõs része érkezik. A járat enyhe késéssel áll meg, igyekszünk gyorsan elrajtoltatni a résztvevõket, remélem, nem érzett senki nagy fennakadást. Vegyesen üzemelünk rajtként és ellenõrzõpontként, s végül 14 fõ dönt úgy, hogy számára szimpatikusabb a gyepûkajáni rajthely – még Gyõr felõl is érkezik két túrázó, a Kisalföld Volán vonatkozó buszával. Zárás elõtt pár perccel ér ide a seprûk vinattiból, Soós Ádámból, Zöldfülû 1995-bõl és Lestatból álló csapata. Villámgyorsan bezárjuk a pontot, mert már kezd igen hûvös lenni, még a fedett, zárt megállóban is.


Most, hogy kidugom az orromat a buszváróból, szemügyre veszem magamnak Gyepûkajánt. Ismét túlzás lenne azt állítani, hogy még sosem jártam ebben a faluban, mert ez nem igaz – pár évvel ezelõtt a vonatpótló buszok erre közlekedtek Zalaegerszeg és Devecser között. Végre van alkalmam alaposabban körülnézni. Találunk itt egy kocsmát, szép, méretes templomot, apró fõteret, ahol a szalagot cselesen megcsonkította egy errejáró. Bekanyarodunk azért. Odébb bányagödör-jellegû mélyedés lapul az utca vége felé, omladozó, magas kõkerítések és épületek néznek rá álmosan. Elhagyjuk a falut, szántóföldön bandukolunk hosszasan. Kezd ismét amolyan jó alkoholista-szagom lenni. Feltûnik, hogy a Szürkebarát jelentõs része a kannából a repedésen át a szatyorba vándorolt, majd abból mindenféle repedéseken keresztül a táskám és a kabátom felé vette útját, természetesen kontaminálva mindent, ami útközben jelen volt. Kellemetlen. Közben baktatunk a prérin, széles dózerút vezet a Nagykeszi templomromhoz, ahol gudluking õrzi a pontot. Ez a mai legjobb állapotú templomrom, a torony egy részét téglával javították. Gudluking segít megoldani a boroskanna-dilemmát, a mezõn ajándék palackba töltöm a menthetõ ital maradékát. Bögrébe meg a maradék maradékát, ennek sajnos el kell fogynia. Körbejárjuk a romjaiban is fenséges templomot, hagyunk némi egérutat az elõttünk haladó túrázóknak, elvégre odébb van még a pont hivatalos zárása.


Jelzetlen út vezet tovább, látszólag funkciótlan gátat keresztezünk, itt folyna a Meleg-víz. Látszólag összevissza bóklászunk a pusztában, mellettünk, észak felé még mindig Gyepûkaján templomát, házait látni – sokkal messzebbre nem jut a tekintet a köd miatt. Érdekesen beszántott sávot keresztez a szalagozás, majd meglátunk egy valamennyire szalagozott facsoportot – az lesz a szentistváncsabi templomrom, emlékezve az egykori Szentistváncsabra. Sok látható nyoma nincs az épületnek, csak az avatott szem veszi észre, hogy a földhalom a facsoporttal valaha egy templomnak adott helyet. Mivel túl sok szalag nincs, a seprûk viszont elegen vannak, jóval pontzárás elõtt érünk ide, van idõ mindenkinek mindenféle igazolást megejteni. Visszatérünk a fõ dûlõútra, rövidesen keresztezzük a Csabrendeket Nagytárkánypusztával (és azon keresztül a Nyirád-Sümeg országúttal) összekötõ, döcögõs aszfaltcsíkot. Rövidesen újabb templomrom, az Alcsabi következik, szalagok vezetnek a fák közé, apró rom, néhány fal maradéka dacol az idõvel. Teszteljük a túra elsõ frissítõpontján elérhetõ szolgáltatást, jeges teát helyeztek el, melybõl legurítunk néhány bögrényit. A málna jellegû, az egy rossz vicc, de a többiek szerint az egyéb ízesítésûek már jók. Továbbvonulunk, az útvonal alig látható ösvényrõl vezet szélesebb utakra. Erdõsarkot célzunk meg, magunk mögött hagyjuk a szántókat.


Egyenesen baktatunk a fák között, az ígért napsütés bekövetkezik és nem is tart tovább öt percnél. Vinatti mesél történeteket a brassói túráról, a többezer méteres szintemelkedésekrõl szóló beszámoló mellett észrevétlenül érünk fel a Hajnal-hegy alá, majd a Rendeki-hegy nyergébe. Itt már érdemes nézelõdni, avar borítja az erdõ alját, halvány fények játszanak a fák között. Az itinerben külön pontként szerepel a P+ felbukkanása, s valóban, felbukkan egy csoffadt, régi jelzés egy göcsörtös fán. A nyeregben egy bácsi próbál kidõlt, korhadt fákat rögzíteni egy ósdi szerkezethez, amelyet kénytelen vagyok kerékpárként elfogadni. A rögzítést pedig mi mással lehetne végrehajtani, mint ezekkel a szép, piros-fehér csíkos mûanyag szalagokkal? Trappolunk tovább, lejt az ösvény Sümeg felé. Átkelünk a fõúton, besétálunk a vár alatti bazársorra, majd felballagunk a köves úton a várba. Utolérünk két hölgy résztvevõt, õk, megtudva, hogy mi vagyunk a záró emberek, nagyobb sebességre kapcsolnak. Vinatti, mint fõseprû javaslatára leülünk az egyetlen nyitva lévõ vendéglátóhelyen és fogyasztással töltjük el a pont hivatalos zárásáig hátralévõ egy órát. A fogyasztás számomra kávéból, Repkény számára forralt borból áll, említésre méltó még az Ádám által rendelt velõs pirítós, amely egész tûrhetõen néz ki. A vár, mint ellenõrzõpont bezárása után öt perccel továbbállunk a büfétõl, mielõtt odafagynánk.


Kikeveredünk a városból, kezdõdik a hirtelen, meredek kapaszkodó a Fehér-kövekhez. A vízmû medencéit elhagyva egész érdekes, hegyvidéki ösvény vezet tovább, lehet, hogy ismerõs a pár évvel ezelõtti, elsõ UKK-aftertúráról. Akkor ennél pocsékabb idõ volt, így nem adódott alkalmam alaposabban megjegyezni az utat. Most szerencsére köd van csak, és zúzmarás, szinte havas az erdõ alja. Szép, téli hangulatot áraszt a látvány. Felsétálunk a Fehér-kövekhez, Gethe úr õrzi a pontot, narancsszín láthatósági kabátban, mint legutóbb, Zsolival, mint legutóbb. Ezúttal nincs kilátás, van viszont egy méretes magyar zászló, közepén címerrel, rajta szerteszét firkálásokkal. Megkapjuk az ellátmány müzlik maradékát és továbbvonulunk. A lassan leszálló estben haladunk egy hosszan elnyúló nyiladékot követve, jelzetlen, széles ösvényen kerüljük ki a valamiért nem járható P+ útvonalát. Tetszik ez az erdõ. Lemaradunk Repkénnyel, de mivel közben a két, utoljára Sümegen látott hölgyet utoléri a seprés, viszonylag hamar utolérjük a várakozásra megálló seprûcsapatot. Szerencsére nem adtak nekik túl nagy elõnyt, mert egy derékszögû kanyarnál Zöldfülûnek úgy kell utánuk szaladnia, melyért nem gyõznek késõbb hálálkodni.


A túra utolsó, ám annál látványosabb szakasza következik, szurdokban ereszkedünk lefelé, lassan, óvatosan a csúszós avaron. Mellettünk szabályos négyszög alakú sziklák sorakoznak, az elemek lassan csiszolták simára az oldalukat. Oldalvölgybõl másik völgybe érkezünk, elméletileg ez a piros + jelzés útja. Néhány lépés után elérjük Csabrendek szélét, éppen, amikor már majdnem ránksötétedett. Még vár ránk egy ellenõrzõpont, hiszen a faluban is áll egy régi templom, amely egyáltalán nem rom. Felírjuk a kereszt hátán az évszámot, majd lesétálunk az egymásba fonódó terek láncolatán keresztül a pizzériába. Megkapjuk a díjazást és szolgáltatásként fél-fél pizzát, teával. Nem sokkal késõbb már Roland legendás kisbuszában utazunk Budapest felé, véget ért a hétvége – lehet aludni. Köszönöm Mindenkinek, aki megjelent a pontunkon, a megtisztelõ részvételt, a társaságot, valamint a lehetõséget, hogy a magam részét hozzátehettem a túrához.


-Kékdroid-


Képek

 
 
olahtamas-Túra éve: 20112011.11.29 10:56:33
megnéz olahtamas- összes beszámolója

2011.11.27. Régi templomromok nyomában teljesítménytúra

 





Reggel némi segítséggel mobilizáltuk az autónkat, majd a pizzériáig meg sem álltunk. Már csak épp annyi idõnk maradt, hogy a nevezési lapokból vigyünk magunkkal és a buszon töltsük ki. Szerencsére jutott ülõhely, mert sokan gyalog mentek Gyepûkajánba. A busz beérkezése után 2 perccel már el is indultunk, a templom felé. A Meleg-víz hídján hagytuk el a települést, és mire a Nagykeszi templomromhoz értünk, a gyorsabb léptûek már meg is elõztek minket. Gyors és szép bélyegzést kaptunk, majd felkerestük a közeli geoládát is. Hosszan elnyúlva kígyózott az úton a túrázók népes serege, így az útvonalat szépen elõre lehetett látni. A Szentistváncsabi templomromig szépen széthúzódott a mezõny. Sajnos igazából csak egy kõkupac maradt meg ebbõl a romból.
Innen igen közel volt az Alcsabi templomrom, amit csak a sûrû erdõs bokros részen keresztül lehetett megközelíteni. Ezután még egy kicsit maradt út a talpunk alatt, de hamarosan át kellett vágni egy mezõn, hogy a túloldalán folytathassuk az utunkat Dél felé. A Csabrendek-Nyírespuszta utat keresztezve végre egy kellemes erdõs útra jutottunk, ahol foltokban már havat is lehetett látni. Sümegen kihasználva a kedvezményes belépési lehetõséget, megnéztük a várat, bár a kilátást most sajnos nem élvezhettük túlságosan.
A rendeki-hegy teteje még továbbra is ködben volt, és ahogy gyalogoltunk felfelé, szép fehérré vált a táj.
Mire felértünk a tetejére, már centis zúzmara volt a fákon, és teljesen téli hangulat fogadott minket.
Sajnos a Fehér kövekrõl sem volt kilátás, csak a fehér ködöt láthattuk.
Az igazolás és a mûzliszelet begyûjtése után tovább haladtunk a szalagozott ösvényen.
A Rendeki-hegy csúcspontja mellett egy szekérútra térve ereszkedtünk tovább.
A BD1980-as jelzésû fánál balra kanyarodva értük el a varázslatosan szép szurdok bejáratát, ahol hatalmas sziklák közt ereszkedtünk Csabrendek felé.
Itt kicsit le is lassultunk, mert intenzíven használni kezdtük fényképezõgépeink exponáló gombját.
Beérve a településre megnéztük Gazdaképzõ iskolát, majd a  Szent Lõrinc templomhoz sétáltunk fel.
Ezután még rápillantottunk a méltatlanul raktárként használt román stílusú, 13. századi templomromra aztán a cél felé vettük az irányt.
A Hunyadi utcában még bepillantottunk a Hátzky-kúria romos épületére, majd végül beléptünk a célként megjelölt pizzériába, ahol tea és pizza várt miket.


Fényképek:

http://www.friweb.hu/olahtamas/20111127rtny/20111127rtny.html

 
 
EduShowTúra éve: 20112011.11.28 19:45:34
megnéz EduShow összes beszámolója

Régi templomok nyomában


Szokás szerint korán reggel indultunk Zsúval Veszprémbõl, hogy 27 kilométert gyalogoljuk 27-én. Eleinte kicsit aggódtunk a sümegi átszállás miatt, hogy idõben odaérünk-e Csabrendekre, de mivel buszunk pontos volt, így fél nyolckor már Csabrendeken bolyongtunk a pizzériát keresve  -- ebben az épp akkor érkezõ szervezõk voltak segítségünkre.


A korai nevezésnek köszönhetõen sikerült elérni, hogy kedvenc számainkat kapjuk rajtszámul, az ötöst és a hetest, így ebben az örömben egy bögre teával elõmelegítve lódultunk neki a távnak.


Az elsõ néhány kilométer monoton aszfaltos kutyagolás volt Gyepûkajánig, ami elõtt egy évszám felírása volt az elsõ ellenõrzõpontunk. A faluba érve a buszmegálló volt a második pont, szerencsére a pontõrök észrevettek minket, mert kis híján elsuhantunk mellettük. A faluból kivezetõ utat túl hamar találtuk meg, így némi térképnézegetés kellett hozzá, hogy visszataláljunk a szalagozásra. Következõ pontunk a nagykeszi templomrom volt, talán ebbõl a régi templomból maradt meg a legtöbb. Pecsét, fotók és már indultunk is tovább a téli pusztaságban a szentistváncsabi templomromhoz, ami igazán szép környezeben, egy szántóföld közepén álló kiserdõben bújt meg. A romokból sokat nem láttunk, matricáztunk és továbbálltunk. Az alcsabi templomból már valamivel több látszódott, ennél a matricás pontnál még frissítés is volt néhány palack üdítõvel. A következõ hét kilométeren Sümeg felé a táj egyre szebb és szebb lett, egy csodaszép völgyön át és egy kisebb domb megmászása után végre megpillantottuk a sümegi várat. Pont olyan szép, mint ahogy emlékeztem rá, sajnos jó pár éve nem jártam már erre. A pecsétet a vár kapujában, a pénztárnál kaptuk és miután kigyönyörködtük magunkat, a Fehér kövek felé vettük az irányt, nem is sejtve mily gyönyörûség vár ránk. Felfelé menet már igen. Igazi téli túra hangulat volt a vastag, szinte hónak tetszõ zúzmaratakarónak köszönhetõen. A köd egyre sûrûbb lett, így mire a kilátóponthoz értünk onnan már semmit nem lehetett látni. A hatalmas nemzeti színû lobogónál álló pontõrtõl pecsétet és fagyos müzliszeletet kaptunk. Jó hangulatban vágtunk neki az utolsó kilométereknek, kétszer-háromszor még egy kis futásra is volt szusz. :-)


Csabrendekre visszaérve újfent bolyongtunk az utcákon, de miután megláttuk a templomtornyot, tudtuk, hogy célba értünk. A pizzériában emléklapot, kitûzõt, pizzát és finom, forró teát kaptunk a teljesítésért.


Nagyon jól éreztük magunkat, köszönet érte!


https://picasaweb.google.com/105325823451470420959/RegiTemplomokNyomaban20111127#

 
 
Bakony turistájaTúra éve: 20112011.11.28 11:25:21
megnéz Bakony turistája összes beszámolója

Régi Templomok nyomában                                                                                                                                                                                          Elõzetesen úgy terveztem, hogy a "Tanúhegyek" hosszabbik variációját fogom leküzdeni, de szombatra nem kaptam szabadnapot. ...hát maradt a maradék... Vasárnap fél nyolckor már a pizzéria elõtt korzóztam, mint "kezdõ buzi a gõzfürdõben". Nem szeretem lekésni a rajtot. Nevezés, s várakozás 8 óráig, mert még korán van az induláshoz. Végre utat érzek a lábam alatt, s erõteljes lépésekkel elhagyom Csabrendeket. Az idõ túrára "termett". Mellõzök egy keresztet balról, majd a jobbos kereszthez érve már teendõm is akadt. Ez volt az elsõ ellenõrzõpont! Évszámot felírni, tollat elrakni, orrot kifújni, s indulás a gyepûkajáni autóbusz megállóba, ahol a második ellenõrzõpont üzemelt. Pecsét a papírra, s indulás a gyepûkajáni cigánysorra. Na nem lomizni, csak erre vezet a túra útja. A cigánysor csendes, korán van még mindenhez...Jobbról az utolsó ház kertjében kihívóan áll egy kettõs kereszt, s lobog rajta Árpádházi királyaink zászlaja. ...nem politizálunk... A hidakat elhagyva felkapaszkodunk egy dombocskára, s a "laza erkölcsû" (murva) úton haladva közelítünk a teljesítménytúra legszebb látnivalója, a Nagykeszi templom romja felé. Itt található a harmadik ellenõrzõpont.

Nagykeszi templomrom:

Gyepûkaján községtõl DK-re, a Marcal (Nádtó) patak jobb partján, a Pusztaszentegyházi-dûlõben ma is áll Nagykeszi falu templomának romja.Tornya védelmi jellegû, földszintje ablaktalan, a felsõb emeleteken lõrés-ablakokkal látták el. Védelmi jellegre mutat az is, hogy a hajó és a torony közötti átjárás a földszinten hiányzik. A toronyba a kegyúri karzatról, az elsõ emeletrõl lehet bejutni.A templom megközelítõen kör alakú kerítõfalának nyomai ma is jól kivehetõk. Átmérõje kb. 30 m. A román templom feltétlen Árpád-kori eredetû, a XII-XIII. században épülhetett. A helynév 1230-ban szerepel elõször. 1421-ben Szentkirálykeszi néven említik. A XVI. századi adóösszeírásokban is mindvégig Szentkirálykeszi néven tartják nyilván, de 1548-ban már puszta-községként szerepel.                                                                                                                                                                                                                         Kevesen tudják, de a Nagykeszi templomrom szomszédságában található egy földvár, a Törökvár.

Törökvár:

A pusztaszentegyházi templomromtól ÉNy-ra 130-150 m-re, közvetlenül a Marcal patak jobb partjának szélén egy kisebb méretû, sáncokkal megerõsített földvár maradványa látható. A sáncmû nagysága kb. 12 x 15 m. É-i és K-i oldalán a sáncárok mélysége még ma is eléri az 1,5 m-t. Ny-i oldalával közvetlenül a patakpartra támaszkodik. A fûvel erõsen benõtt területen felszíni maradványt nem találunk. 

A templomrom és a földvár megtekintése és a "fáradt olaj" elengedése után, a néhai Meleg-víz patakon  átkelve folytatom a túrát, hogy "begyûjtsem" a következõ templomromot. Jó pár éve jártam erre, de rá sem ismerek a tájra. Szántóföldek között bandukolva jutok az Szentistváncsabi templom romjához és a negyedik ellenõrzõponthoz.

Szentistváncsabi templomrom:

A mai Csabrendek területén három templomos hely is volt. Ezek: Alcsab (vagy Csabpuszta vagy Szentegyház), Felcsab (vagy Szentistváncsab vagy Csabszentistván vagy Szentesfa) és Rendek. Mindegyik önálló templommal is rendelkezett.Rendek neve fordul elõ legkorábban, 1314-ben oklevélen.A Csab szó valószínûleg a Csaba személynévbõl ered.

A tatárjárás idején mindhárom falu elpusztult. 1428-ig Csabrendek jelentõs településnek számított, Zala megye keleti részének járási székhelye volt. 1632-ben a Sümeget környezõ hat település török uralom alá került, de a várat nem tudták bevenni. Ekkor a két Csab lakossága elmenekült, Rendek viszont lakott maradt. A háborúk után itt alapították a lakosok Csabrendek néven az új községet. 1828-ban már a környék legnépesebb települése lett.
A templom a XIII. századból származik. A fák alatt erõsen kiemelkedik egy domb, melynek anyaga kõ, helyenként besüllyedve. Sok a nagyobb méretû, az Alcsabi rom kõanyagához hasonló kõ elszórva. Egy-egy helyen a fal nyoma mintha látható lenne.                                                                                                 


Legutóbb mikor itt jártam millió szúnyog szívta a vérem, ma "csak" a kormány...NEM politizálunk... Nyalóka elhelyezve az igazolólapra, s tovább az Alcsabi templomromhoz.

Alcsabi templomrom:

A templom a XIII. századból származik. A mai romok kis templomot mutatnak, bár pusztultsága és növényzettel benõtt volta miatt erre nehéz pontos adatot mondani. Egyik fala még pár méter magasan áll, de nagyon omladékos.                                                                                                                               
Az Alcsabi templomromot elhagyva, hol nyalókát helyezek a túrafüzet ötödik ellenõrzõ kockájába, átvágok a szántóföldön, s rövidesen egy mûutat keresztezve beérek a Rendeki-erdõbe. Az út elnyújtottam emelkedik, szép az erdõ. Favágokkal, fatolvajjal találkozom, majd lejteni kezd a "domboldal". Feltûnik a sümegi vár sziluettje, s máris Sümeg aszfaltját koptatja lábam. Felmászom a vár kapujához, igazoltatom az igazolni valókat, s a vár alatti büfében elfogyasztom a "forrócsokim". Ez inkább hasonlít kakaóhoz, talán az is volt, csak a "kalmár szellem" hívta "forrócsokinak"...NEM POLITIZÁLUNK... A sümegi várról most nem írok, aki tudni szeretné a vár történetét az "járjon" utánna... Egy "aluljárón" átbújva már a "másik" oldalon vagyok, s rakom egyik lábam a másik után. Minden fajta köveken lépkedve jutok a Fehér-kövekhez, ahol pecsétet kapok a füzetembe, egy kutya "pacsit" a kezembe és egy mûzli szeletet a gyomromba. Most következik a túra legszebb része. Zúzmarás, néhol sárgába öltözött erdõ, lejtõ és egy sziklaszurdok. Itt elbambulok egy csöppet, s elgondolkodom azon, hogy Hevér Gáborék milyen remek teljesítménytúrát hoztak össze. Valljuk be, a Balaton-felvidék, Déli-Bakony és a Keszthelyi-hegység turistaútjai nem ma láttak "föstékes vödröt". A mai túra javarészt útjelzés nélküli utakon haladt. Ahol volt turistajelzés, az csak zavarólag hatott rám! A sziklaszurdokból kiérve már Csabrendek utcáit koptatja lábam, s templomnál lévõ ellenõrzõpontot elhagyva már majd' a célban érzem magam, ha nem nézném meg a Rendeki templomromot....

Rendeki templomrom:

A templom a román kori építészet jegyeit mutatja. Méretébõl ítélve nagyobb lélekszámú falu lehetett egykor a település. Ma a templomot raktárnak használják.                                                                                                                                                                                                                               A célba beérkezve gratuláltak a szervezõk a teljesítéshez, s átnyújtották a teljesítménytúra kitûzõjét és oklevelét. nekem az oklevél tetszik jobban, de ez már az én bajom.

Összegzés: remek túraidõ + kiváló szervezés + finom pizzaszeletek + szép oklevél + 28 km/ 5 óra

 
 
 Túra éve: 2010
kekdroidTúra éve: 20102010.12.02 16:58:47
megnéz kekdroid összes beszámolója

Bauxit 40 – A másik seprû (is) beszámol

(valaki még írhatna :))


Five miles out

Just hold your heading true

Gonna get your finest out

You're number one

Anticipating you."



Mike Oldfield: Five Miles Out


Sümeg és Tapolca vasúton 20 km-re találhatók egymástól a 26. számú (Balatonszentgyörgy-Ukk) vasútvonalon. A két várost összeköti a piros sáv jelzés, amely 40 km hosszan kanyarog a Bakony délnyugati vidékén, átkelve a környék legmagasabb pontján, az 511 m magas Agár-tetõn. Oda most nem jutottunk el, helyette láttunk mást: bányát, lõteret, romot, havat, esõt, jeget, ködöt...


Bányavidék


Bubu talán bõ egy héttel a túra elõtt megkérdezi, hogy nem akarunk-e Kerek repkénnyel söpörni a Bauxiton. Hogyne akarnánk, szalagot szedni nem olyan vészes elfoglaltság, legalább nem kell annyira korán kelni a Tanúhegyek nyomában másnapján. Vasárnap reggel Gudluking szállít át Sümegre, otthagyunk fél dézsa teát, jusson másnak is, reggelire. Érkezik Tibet és VadMalac, nem elég a hétvégén kettõbõl egy nap önszívatás, kell ez a második is. Az érkezõ 9612-es számú személyvonatról egy fõ száll le, sétáLós bácsi testvére, de õ legalább túrázni jön. Ha ez a három ember jelenti a mezõny végét, akkor nem félek attól, hogy be kell majd söpörni õket – gondolom, szerintem joggal. Már elindulunk a Repkény által is megénekelt feltûnõségi felszerelést magunkra öltve, amikor végszóra befut a Vándorköszörûs-Botosember duó. Õk sem az a társaság, akiket különösebben rugdosni kellene, hogy tartsák a szintidõt. A központban bevárjuk õket a pékségnél, automatás a kávé, de olyan, hogy megáll benne a nem létezõ kiskanál. Kirongyolunk Sümegrõl, a városból, ahol a felületes szemlélõdõ számára minden ugyanolyan már évek óta, csak a vár válik egyre újabbá. Átkelünk a temetõn, Gudluking emlékeztetett még útközben, hogy a kálváriát Tihanyról mentették ide annak idején. Elhagyjuk a várost, szorgosan kötözgetjük lefelé a szalagokat, közben otelló szõlõt szemezgetünk – olyat sem éltem még meg, hogy hóban, hidegben szõlõt falatozgatok az út szélérõl, miközben néha szalagot kötözök le a fákról. Botosemberék lassan ellépnek: a buszmenetrendet szigorúan tartaniuk kell, nekünk elég a pontzárásokhoz igazodni. Legalábbis illene.


Hétvégi házak között baktatunk tovább, párás a látkép mellettünk, a Tátika tömbje és a környék bazaltbányákkal teli hegyei zárják le szürkén a horizontot. Dombok és erdõk nyúlnak el a távolban körülöttünk. Magasfeszültségû vezeték vonala húzódik mellénk, egyre közelebb kerül. Önkiszolgáló ellenõrzõpontra lelünk egy kõbánya közelében, begyûjtjük, Repkény külön szatyrot tart fenn erre a célra. Most még. Kanyargunk kicsit, és megérkezünk Bárdiótagra, néhány, többé-kevésbé ép házból áll az egész, ahol lakik legalább egy kiabálós kisgyerek. Elhagyjuk a helyszínt. Nyílegyenes az út, amit követünk, sokáig, nagyon sokáig. Trükkös kanyarkombináció után átkelünk egy keskeny aszfaltúton, ez vezet az itiner szerint Nyírespusztára. Kutyaugatást hallok meg, Zsolira tippelek, helyesen. Lükepék és Gethe õrzik a Darvas-tói bauxitlencsét az országútról, nagy marék csokit kapunk és egy üveg bodzaszörpöt. Seprûnek lenni jó. Megállapítom, hogy sikerült idõben megérkeznünk, aztán kicsit késõbb azt is megállapítom, hogy tévedek, mert a bauxitlencse még odébb található. Bezárjuk a pontot, elkanyargunk az erdõsávon keresztül a bauxitlelõhelyre, leereszkedünk a bányaudvarba. Itt a pont, kissé behavazva, de épségben. Tizenöt perc. Ez a késésünk. Hosszú, egyenes lépcsõn mászunk ki, talán régen azért alakították így ki ezt a helyszínt, hogy minden errejáró képben legyen az alumíniumgyártás egyik jelentõs alapanyagának eredetével.


Kioldalgunk a nyirádi országútra, hogy aztán rákanyarodjunk az erdõre. Van néhány szalag, vicces helyeken. Három-négy méter magasan libeg az aljuk, kooperációban szedjük le az égbõl. Hóba írt Bauxit felirat tart az egyenes úton, lekapkodjuk a szalagokat mindenhonnan. Aztán találunk némi bauxitot megint, eleinte a hó alatt, majd felette, majd a pocsolyában is, sokat. Két bánya között elbizonytalanodunk, a 15 km/h sebességkorlátozásos táblát elõrébb mozdították, a szalagokat pedig eltüntették elõlünk. Bubutól kérek onlájn segítséget, megkapom. Gigantikus bányasüppedék mellett trappolunk el, pár éve olvastam, hogy ezen a környéken a föld nyelt el valami horgászt. Szó szerint. Egyenes utak követik egymást, derékszögû kanyarokkal, még emelkedõ sincs, lehet haladni. Megtanuljuk, hogy a betongyám az nem kõkemény nevelõszülõ, csak egy egyszerû karó. Újabb embertelen ellenõrzõpontot mentünk ki a tereprõl, itt egyre világosabbá válik, hogy a késésünk beállt egy állandó, 15 perces értékre. Telnek a kilométerek, beszélgetünk, közben hízik a szatyor Repkény táskájára kötve, szalagokat eszik rendületlenül. Pedig egy zsákkal már leadtunk Gethééknél. Kanyar, egyenes, kanyar, egyenes, kanyar... víz. Sok víz: ez a Bodó-rét, a zempléni druszájának a titkolt prototípusa. Áttocsogunk az elsõ néhány akadályon, felhívom Gudlukingot, aki felhívja Kékest, hogy nem vesztünk el a rengetegben, csak késünk egy kicsit. Vizesárok, Repkény bokáig toccsan, én nagy lendülettel, összegörnyedve ugrok a bozótban. Elkezd csepegni az esõ, már a bányánál láttuk a barátságtalan rétegfelhõket. Optimista vagyok, reménykedem, hogy ilyen hidegben inkább hó fog esni. Kis naiv.


Hadszíntér


Alsónyirádi erdészlaknál Kékessel találkozunk, aki egyrészt befogadja az összeszedett szalagokat, másrészt ellát csokival és nápolyival, ami igen kellemes élmény. Adna vizet is, megköszönjük, az van bõven körülöttünk. Pedig még alig csepereg az esõ. Széles dózerúton térünk be a katonai területre, a piros sáv már eltért az Agár-tetõ felé, ha tényleg vadásznak majd ilyen idõben, akkor úgy kell nekik. Megtaláljuk a lõteret, behavazott bunkerek, lövészárkok szabdalják a hegyoldalt, ez a Kis-Bakony kopár tömbje. Nehéz élvezni a tájat, szakad az esõ, vízszintesen fújja ránk a vizet a keleti szél. Repkény bal oldala csurom vizes, az enyém nemkülönben. A tetõn lévõ leszerelt harcállásponton összeszedjük az ellenõrzõpontot, különösen odafigyelünk a szalagok összeszedésére. Egy gyors körülnézésre azért van idõ: keleten az Agár-tetõ tornyosul fölénk, sötét tömb, fenyegetõ és barátságtalan. Alatta kopár, széles völgy, oldalán hasonlóan kopár, meredeken emelkedõ, alacsony dombokkal. Nyugaton szürkeség, de a távolban kivehetõ néhány ismeretlen magaslat. Sümeg déli végével vagyunk amúgy egy szélességen. Északon Nyirád házai sorakoznak hívogatón. Elfordulunk, lebukdácsolunk a völgybe. A levegõ víztartalma kezdi meghaladni a kritikus értéket, örülnék, ha vagy csak esõ lenne, vagy csak szél. Amikor aztán a Magyal-hegyre fölfelé az esõ jégre vált, akkor kicsit visszasírom az esõt is. Folyik a könnyem (és az orrom), de nem tudom megtörölni, a zsebkendõ pillanat alatt átázik. Újabb pont, ez a matricásdi nem túl kényelmes ilyenkor. A barátságtalan völgy ugyanolyan kopáran húzódik alattunk, mint a Kis-Bakony alatt húzódott. Látszik a Cseket-hegy, de csak a körvonalai, a tetején a vasszerkezet már nem. Meredek, csúszós ösvény vezet a mélybe, sítalppal még élvezném is. Amíg fû van a hó alatt. Újra leereszkedünk, visszanézve feltûnik egy szalag, vagy ötven méterrel hátrébb. Visszatrappolok érte, majd újra le. Kezd átázni a nadrágom, ez komolyan aggaszt, mert ha a bélelt anyag megszívja magát vízzel, akkor nehéz lesz megúszni megfázás nélkül. A bakancsom már úgyis régen beázott. Próbálok írni egy sms-t -rafter-nek, tegnap szignifikánsnak találta a túrát, úgy érzem, ez a szó megfelelõen jellemzi a mai napot is. Lassan megérkezünk a Cseket-hegyre, a parancsnoki állásról visszatekintünk a gyakorlótérre. Fényképeznék én is, de a kijelzõ fekete pacát és szürke pacát tud mutatni. A kár minimalizálása érdekében elrejtem a fotógépet, jó mélyre. Még egy ellenõrzõpontot menekítünk ki a télbõl. Indulunk lefelé, szalagtalanítunk.


Leszáll a sötétség


Kikevergünk az országútra, a laktanyából kíváncsi biztonsági ember nézi, ki ez a két láthatósági mellényes figura, ilyen idõben. Nincs kedve kijönni kérdezõsködni, ez igen jó, mert nekem nincs kedvem magyarázkodni, meg engedélyt mutogatni. Pedig van nálunk. A komfortérzet növelésére elkezdünk énekelni, mindenfélét. Tényleg segít. Eszembe jut, mi lenne, ha most, seprûi minõségünkben beérnénk valakit, akinek segítségre van szüksége... saját magunkban is alig tudjuk tartani a lelket. Átegyensúlyozunk egy hídon, patakban fürdeni most nincs hangulatom. Gépiesen szedjük le a szalagokat, idõnként kisebb-nagyobb letérõkkel a fõ csapásról. Már egészen sötétbe hajlik az ég, amikor végre betérítenek a szalagok az erdõbe, Bubu és Gudluking elbeszélése alapján itt lesz rövidesen az ódörögdi templomrom. A szürkületben különös, sejtelmes hangulata van a romnak, még ebben a pocsék idõben is megragad. Vajon hány ilyen rejtett kincs van az országban, feledésre, pusztulásra ítélve? Ehhez a romhoz nem vezet jelzett turistaút, a gyér forgalmú Sümeg-Zalahaláp mûúton fekvõ Ódörögd nincs rajta az autós térképemen. A Keszthelyi-hegység turistatérképén nekem csak úgy sikerül megtalálni a romot, hogy tudom, mit és hol keressek. Nem lamentálok tovább, lebontjuk a szalagokat, átsétálunk az ellenõrzõpontra. Végre, ide már nem késéssel érkezünk. Laci069 és Vagdalthús egyszerre pattannak ki, jólesik a törõdés, kolbászt kapok és fügét, különös összeállítás, de úgy eszem, mint aki három helyett eszik. Repkény tepertõt kap, földimogyorót majszol hozzá kísérõnek. Petami az autóból kínál üdítõvel, az az egy, amit nem kívánok, de azért köszönöm! Bezárjuk a pontot, a sárban manõverezõ elnöki jármûnek majdnem letöröm :( a hátsó ablaktörlõjét, de Laci069 megnyugtat, hogy nem jártam teljes sikerrel ebben. Az autó eldöcög Ódörögd felé, gyalogosan követjük, elõkerül a fejlámpa. Betérünk az aprócska faluba, lekötözzük a szalagokat. Itt már a hó esik. Végre.


Aszfaltút következik, a fejlámpa fényében megcsillannak a kövér hópelyhek. Elérünk egy elágazást, túl is megyünk az országúton vagy száz métert, az autósok illedelmesen fékezve, indexelve, széles ívben kerülnek ki. Visszatérünk a helyes letéréshez, lekapkodjuk a szalagozást. Innentõl a taktika a következõ: figyeljük a nyomokat és ha látunk letérõt, akkor ott lesz szalag, azt leszedjük. Hiába töltöttem direkt fel az akkumulátorokat a lámpához, ha a hóesésen nem tudok keresztülvilágítani. Hosszú mezõn vágunk keresztül, erdõ tömbje sötétlik elõttünk. Botladozunk a hóban, amire elérjük. A fák között kicsit jobban járható az út, ez már a Véndeki-erdõ, azért itt is akad néhány trükkös kanyar, letérõ. Házak fényét vizionálom a fákon túlra. Repkény segít: ez nem látomás, tényleg vannak ott házak. Diszkréten visszavált a hó esõre és a szél is újra feltámad. Megérkezünk az utolsó kihelyezett ellenõrzõponthoz, begyûjtjük a papírlapot és a zsírkrétát. A matricák – még – nem áztak teljesen szanaszét. Repkény laza mozdulattal a szalagok mellé vágja az egész csomagot, indulunk tovább. Egyre erõsebb, szélesebb utakra térünk, megjelenik a piros sáv jelzés is, majd kiérünk a Tapolca feletti pusztaságra.


Minden mindegy


Akkor nem tudom, de a térképet tanulmányozva rájövök, hogy a fénypontok oldalt Zalahalápot jelentik, kicsit közelebb az üzeminek látszó épületek pedig nem istállók, hanem egy parkettagyár üzemegységei. Elöl Tapolca fényei látszanak, az ipszilon-házak inkább még csak sejthetõk, mintsem láthatóak. Trappolunk elõre, lerántjuk a csuromvizes szalagokat a bokrokról, kisebb fákról, aljnövényzetrõl, mikor mire sikerült kikötöznie Bubunak és Gudlukingnak. A kabátom már csurom víz, nem baj, mert legalább passzol a nadrágomhoz. Meg a bakancshoz. Azon veszem észre magam, hogy vacogok, hiába igyekszünk egyenletesen gyors tempót tartani, hogy legalább valami kis belsõ hõfejlõdést produkáljunk. Tapolca az Istennek nem akar közelebb kerülni. Épületek körvonalai tûnnek fel a közelben, távvezetékek oszlopsora bukkan fel a sötétbõl és tûnik el a másik oldalon a sötétben. Tõlünk jobbra, nyugaton se fény, se semmi nem látszik, keleten valami csoffadt közvilágítás pislákol néhány ház körül. Elõttünk még mindig Tapolca és még mindig rohadt messze van. Benézünk egy elágazást (szép kis seprû az ilyen), alig megyünk húsz métert, aztán korrigálunk, vissza az utolsó leszedett szalag helyéig. A házak körvonala már kivehetõ. Andráskereszt tûnik fel, kísértetiesen. Felkiáltok, tudom, hol vagyunk: ez a zalahalápi bánya iparvágánya. Azért még eltelik bõ húsz perc, amíg elérjük Tapolca szélét, sárban, hóban tocsogva. Néha felkerekedik egy erõsebb fuvallat, a nadrág nedves anyaga rásimul a combomra. Hideg. Megváltás betérni a házak közé, holott tudom, hogy a városban is vár még ránk pár kilométer.


Kerek repkény már megírta, én csak megerõsítem: Tapolcán mindenki, aki az utcán mászkál, kitér elõlünk. Nagyon. A Tavasbarlangnál megállunk, felírni a választ az itineren szereplõ kérdésre, de a tollat csak marokra tudom fogni, úgy vésem rá a megfelelõ számot a papírra. Végigtocsogunk a szakadó esõben a városon, bejön a Kék, elénekeljük azt, hogy „Indulj el egy úton...”. A vasútállomás elõtt aluljárót találunk, amikor legutóbb itt jártam, ez még nem volt. Végül megérkezünk, este hét óra öt perckor, tehát tíz perccel célzárás elõtt. Huhh. Vándor Csillag és Bubu alkotják a célszemélyzetet, Õrsi Annáékat is itt érjük még. Fáradt vagyok és borzasztóan vizes, de valami különös, megmagyarázhatatlan vidámságot is érzek. Nem cserélnék most magammal, de nem is akarnám, hogy bárki cseréljen velem. Megkapjuk a díjazást (szép), lassan elcsomagoljuk a felszerelést, a Bubumobil Veszprémig szállít a bakonyi országutak havas-jeges útvesztõjén keresztül. Kissé nehezen megy a társalgás, remélem, megbocsátjátok.


Köszönöm a társaságot, a biztatást, a sok erõt adó éneklést Kerek repkénynek. Köszönöm a rendezõségnek, hogy seprûk lehettünk, Gudlukingnak, hogy autóval segített eljutnunk Sümegre, és a pontõröknek: Lükepéknek, Gethének, Kékesnek, Laci069-nek, Vagdalthúsnak, petaminak a sok-sok ellátmányt, az emberi szót. Ha jövõre újra ugyanígy kellene ugyanezt, habozás nélkül (de esõnadrággal ellátva) indulnék.


-Kékdroid-


Képek

 
 
Kerek repkényTúra éve: 20102010.11.29 23:36:21
megnéz Kerek repkény összes beszámolója


Baux-it (Vagdalthús nyomán, 2010), avagy két seprû kalandjai Sümeg és Tapolca között



„We are like birds of a feather


We are two hearts joined together


We will be forever as one


My brother under the sun”


(Bryan Adams: Brothers Under the Sun)



Nem szoktam beszámolót idézettel kezdeni, de ha valami, hát ez a szám fantasztikus módon nosztalgikus számomra és illik ahhoz az érzéshez, amit a Bauxit 40 ébresztett fel bennem.


Fél háromkor hajtottuk álomra a fejünket a Tanúhegyek nyomában teljesítménytúra vidám napja után, s reggel fél hétkor már ki is pattantunk hálózsákjainkból. A teljesítménytúrázó ne legyen rest, ha várják odakinn a dombok, hegyek, völgyek. Végül úgy alakult, nem csak résztvevõként veszünk részt ezen a „könnyed” kis aftertúrán, miénk a tisztség, hogy megszabadítsuk a fákat a kirakott szalagoktól. Gudluking-mobillal kerültünk átszállításra a badacsonytomaji iskolából a sümegi vasútállomásra. A mezõny java már elindult, de a rendezõség még nagy reményekkel várta a Bz-t, ami 9:10-kor fog befutni. Le is szállt róla egyetlen nevezni kívánó ember, így a rajt bezárt, a seprûk meg elindultak.


Apropó seprû. A seprû feladata nagyon fontos, hiszen nekik kell eltávolítaniuk a természetbe nem illõ objektumokat, a szalagokat. Ha akár egy is odakinn marad, az engedélyeket kiadó hivatalok büntetést is kiszabhatnak, szükséges hát a gondos odafigyelés. Ennek megfelelõen nem elhanyagolható a seprû öltözete sem, mert azon túl, hogy a szalagszedés miatt hosszabb ideig tartózkodik a terepen, olykor az elcsoffadt, el-elmaradozó részvevõket is fel kell szólítania a túra feladására, illetve együtt kell haladnia velük. Nem árt tehát, ha a túrázók látják, bizony mögöttük egy seprû közeleg (esetenként fut :D). Emlékszem az egyik Szurdok túrán Cejas söpört, s a táskájára egy seprû volt kötözve. Hallottam olyan seprûrõl is, akinek seprû volt a medál a nyakláncán. Most mi is kellõen feltûnõen és polgárpukkasztóan néztünk ki. A láthatósági mellényt már induláskor felvettünk, a hátizsákom elülsõ pántjára (nem tudom, mi a pontos neve, de ez az, amit a mellkas elõtt lehet összecsatolni) mintegy kenguruként rátagoztam két nejlonzacskót, ezzel a jelszóval: „Az egyikbe a szalagok kerüljenek, a másikba meg a titkos ellenõrzõpontok tartozékai!” (Nem ez volt az elsõ alkalom, hogy sepertünk, de most néztünk ki szerintem a legidétlenebbül, ugyanakkor a berendezkedésünk most volt a legpraktikusabb.)


Szóval 9:20-kor Sümeg v.á.-ról útra kelt két ember, s elkezdte megfosztani az út menti fákat, bokrokat, kerítéseket a rájuk kötözött fehér-piros szalagoktól. A francia pékségnél vettünk szívecske alakú süteményt, meg automatás kávét (amúgy nagyon finom volt), odakinn a dekoratív óránál (ami háromnegyed tízkor még muzsikált is nekünk) találkoztunk Botosemberrel, majd megvártuk Vándorköszörûst, aki bement a közeli boltba némi táplálék után kutatva. Egy darabig együtt mentünk, átsétáltunk Sümegen, megnéztük a temetõt, (távolról) a várat, majd a szõlõhegyen bandukolva megnéztük a jégbornak valót. :) Õk azonban elsiettek, mondván, hogy csak 30-as távon vannak és a busz nem vár. Így hát kettesben szedtük tovább a szalagokat. Bokorra kötött szalagokat, kerítésre kötött szalagokat, karóra kötött szalagokat, fákra alacsonyan kötött szalagokat és… fákra magasan kötött szalagokat. :D Mondták elõre, hogy bizonyára lesz egy-kettõ, ami kissé magasan lesz, mivel szombaton a havazás miatt az ágak többségét a sok ráhullott hó súlya lehúzta, így szalagozáskor elérhetõ közelségben voltak. Ám most nem. Volt egy-kettõ, amit Droid még ugorva sem ért el (pedig nem alacsony embör, na :D), de olyankor én jól belecsimpaszkodtam a fa törzsébe és némi akrobatamutatvánnyal megspékelve, néhány ügyes mozdulattal levarázsoltuk a magasban lengedezõ szalagokat.


Elhagyva egy bányát, némi erdõs szakasz után megérkeztünk Lükepék és Gethe pontjára, Zsoli már hamar ugatni kezdett, õ biztos hamarabb észrevett minket, mint fordítva. A kedves pontõröktõl csokit, müzlit, meg bodzaszörpöt is kaptunk, cserébe adtunk nekik szalagot. Egy egész szatyorral. Hamarosan egy bauxitlencsében találtuk magunkat, ami így, félig hóval fedve, nagyon misztikus látványt nyújtott. Elgondolkodtam, hogy nem sok olyan túra van, ahol szép fehér tájon vörös szõnyegen gyalogolhat az ember. A bauxiton ez is valóra vált. :) Miután begyûjtöttük a kellékeket, egy hosszú lépcsõn kimásztunk a „gödörbõl”. Ezután kezdõdtek a vizes részek. A Bodó rét bizony a zempléninek csak mostohatestvére lehetne. Se szép kilátás nem nyílt róla (igaz, hogy kicsit köd volt, meg már gyülekeztek a hófelhõk), se Panoráma büféje nem volt. Mivel lusta voltam járható ösvényt keresni át a lápon, ezért jól belegázoltam a vízbe (hideg volt), - de ha lúd, akkor már legyen kövér - egybõl bokáig. Átázták a cipõk, a dupla-zokni, innentõl már mindegy volt. Kékes olyan kedves volt, hogy megvárt minket, pedig negyed órája lejárt a szolgálata, ráadásul fél mázsa nápolyit, csokit, meg vizet is adott volna nekünk, ha elfogadjuk. A nápolyit, meg a csokit megköszöntük, de a vizet, azt valahogy nem preferáltuk. :)


Indultunk a lõtér felé, az engedély kéznél, ha esetleg kérnék. A Kis-Bakony emelkedõje arcba kapós, meredek, bár amúgy a hegy maga nem magas. A feljutást csak a síkos, csúszós út és a szél nehezítette. Amikor az elsõ optikai maximumra felértünk (azért optikai, mert nem az volt az igazi, csak lentrõl úgy tûnt) elkezdett szemerkélni valami esõféle, de itt még a szél volt erõsebb. Az egyik szalag leszedésénél comb-felsõig süppedtem a hóba, alig bírtam kimászni utána. Szebb idõben a hegyrõl bizonyára pazar a kilátás, de a láthatáron tompán, haloványan derengõ hegyeken, a hófelhõkön, meg a ködön kívül nem sokat láttunk. Dacolva a széllel, lemûtöttük a fáról a pontot, aztán leszambáztunk a „fennsíkra”. Így neveztem el, mert az átázott cipõben, a csuromvíz zokniban és az átázott nadrágomban teljesen úgy éreztem magam, mintha valami magashegységben lennénk gleccsertúrán (bár eddig sosem voltam ilyenen). A Magyal-hegy tartogatta a legnagyobb szelet és a legnagyobb sebességgel repülõ, így legnagyobb erõvel arcunknak csapódó jégszemcséket. Itt már tényleg kezdett meglehetõsen „kemény-túra” érzés magába keríteni, pedig Isten a tudója, hogy életem során már eddig is elég sokat szívattam magam. :D


Nagy küzdelem árán hatalmunkba kerítettük itt is, amit kellett, majd a legkevésbé sem egyszerûen (de legalább gyorsan, mert az elsõ esésem után vagy tíz métert szánkóztam még lefelé a hóban) lemásztunk a hegyrõl és célba vettük a Cseket-hegyet. Itt már hóvihar volt, ha jól rémlik, lassan átázott a nadrág eddig szárazon maradt része is, meg ami alatta volt, az is. Kereszteztünk egy lövészárkot (jó ideig az utolsó fénykép ellövésének helye, mert utána a gép tokostul a kabátom alá költözött). A kesztyûk is átvizesedtek, ráadásul a hegy tetejérõl semmi panoráma nem volt (pedig Bubu és Vándor Csillag szerint jobb idõben van, méghozzá nagyon is szép). Itt nem zúgtam el lefelé menet, talán mert ez volt a legmeredekebb ereszkedés és féltettem a rongyos életemet. A zord idõ miatt már kezdett egyre jobban ránk ereszkedni a sötétség, de egyelõre nem kellett még lámpázni. Aztán elkezdett esni - mit esni, ömleni - az esõ. Váltóban szedtük a szalagokat. A láthatósági mellény segítségével akár messzirõl is kiszúrhattuk volna egymást, de végig együtt haladtunk. Jó ötlet volt elõre beöltözni, mert ebben a vacak esõben biztos nem szenvedtem volna a mellény elõszedésével. Újabb rét, újabb pocsolyák. A lábfejem egyre merevebben strandolt a zoknikban tárolt jéghideg vízben. Elgondolkodtam azon, hogy ennyi ázás még az uszodában is sok. Amikor azonban a bal lábfejem úgy döntött, ezentúl autonóm végtaggá válik, elkezdtem aggódni, mert nem akartam megválni egyik lábujjamtól sem. Néhány perc érzéketlenség után azonban bizseregni kezdett, én meg újra tudtam mozgatni, ez megnyugtatott. Annak ellenére, hogy majd’ szétfagytam és mindenem csupa víz volt, élveztem a túrát. Ez tök perverz, de akkor is tetszett. Ismét énekeltünk, átköltöttük Bikini: Közeli helyeken c. számát (már vagy ezredjére, most épp a Bauxit túrához módosítva), s még a jókedvem is visszajött. A templomrom kissé félelmetes volt a fák között a szürkületben, de hamarosan elértük a Laci069 mobilt, ami rejtélyes módon felmorrant, amikor mellé értünk. :) Vagdalthús és Laci069 azonnal kipattantak az autóból és mindenféle finomat adtak az elgyötört seprûknek: fügét, töpörtyût, kolbászt, sós mogyorót. Petami a kocsiban ült. A tekintetüket elnézve, valahogy úgy éreztem, nem szívesen cserélnének velünk.


A találkozás örömétõl és a csemegéktõl megerõsödve beindítottuk újra a hajtómûveket. Bátran hadakoztunk az esõfüggönnyel (értsd: beletörõdtünk már, hogy csurom vizesek vagyunk), szedtük szorgosan a szalagokat. Még egyszer találkoztunk a Laci069 mobillal, amint a sötétben reflektora megvilágított egy szalagot, amit mi nem vettünk észre. Aztán a sártenger marasztalni szerette volna az autót, mi meg belegázoltunk a vízbe, remélve, hogy csekély fizikai erõnk majd segít kijutni a négykerekûnek. Droid azt hitte, segíteni szándékozó kezével letörte a hátsó ablaktörlõt, de Laci hátrajött és megállapította, hogy nincs baj. Ezután már tényleg egyedül maradtunk újra, a sötétben és a vízben, amibõl alul is volt, meg fentrõl is esett bõven. Zsemleszínû kutya ugatott feldúltan Ódörögd központjában a buszfordulónál. Az év többi napján bizonyára nem járnak sokan errefelé. A falu nem valami metropolisz, egyetlen ablakban láttunk fényt, azonnal rá is zendítettünk: Kicsiny falum, ott születtem én, nincs ott gyertya, nincs ott lámpafény…


Ezután szerencsére 1131 méter aszfaltbetyárkodás következett, amit kiélveztünk az utolsó méterig. Közben az idõ hidegebb lett, az esõt felváltotta a hó. Óriási pelyhekben hullt, gyönyörû szép volt. Tapolca-Nyirád mûút ódörögdi elágazásánál a pocsék idõ ellenére nagy volt a forgalom, az épp arra száguldó buszok/autók reflektorának fényében táncra perdültek a hópihék. Innentõl gyérült a szalagozás, kicsit jobban kellett figyelnünk, de nem vétettük el az utat. Érzetre sokára, de azért elértük a Véndeki-erdõ feltételes pontot, majd nem sokkal késõbb kiértünk a rengetegbõl, s a távolban ott pislákoltak Tapolca fényei. Eleredt az esõ, úgy tûnt, megállíthatatlanul. Már a kabát is kezdte átereszteni a vizet a nyaknál és a karoknál. Már ez sem érdekelt. :) Tapicskoltunk a pocsolyákban, amik a havon gyûltek össze, olykor a hóbuckák között. Arra gondoltam, remélem Tapolcán fûtve lesz a vasútállomás épülete. Aztán el is vigyorodtam magamon, hiszen ha nem lenne fûtve, ennél már csak melegebb lehet. Aztán végre beértünk a házak közé, nem sok ember járt az utcákon, de annak aki meglátott minket, valamiféle páni félelem ült a tekintetébe. :D Reszketõ kézzel írtuk fel, hogy hány darab csónak használható a Tapolcai Tavas-barlangban, majd a cél elõtt egy buszmegállóban kissé rendbe szedtük szétfolyt arcunkat, és úgy összességében magunkat. Hõsnek éreztük magunkat, amikor végre megérkeztünk az állomásra.


Bubu és Csillag örömmel konstatálta, hogy a seprûk is beértek 25 perccel a szintidõ lejárta elõtt (azért elmeséltük, hogy a Cseket-hegyen épp ennyivel voltunk kicsúszva). Ott volt a díjazásunk, amit nem akartam még megérinteni, aggódtam, hogy szétmállana. Végül még kezet sem fogtam egyikükkel sem, és ez csak most jutott eszembe. :( Bár bizonyára õk sem örültek volna egy hideg békakéznek, de majd pótoljuk. Miután teljesen átöltöztem (csak a pizsamanadrág volt száraz, amit felvehettem a túranadrág helyett, kabát helyett pedig egy pokróccal csavartam be magam, így a tapolcai pénztáros néni szúrós tekintetétõl övezve hagytam el a várótermet: „A hölgynek nincsen ruhája?!”. Bubu megnyugtatta, hogy csak túrázni voltam.) Aztán elindultunk Veszprém felé, és hát az utakon sem volt jobb a helyzet, de Bubu leküzdött minden akadályt.


Köszönjük a rendezést, és hogy ilyen izgalmas szerepet kaptunk mi is a túra lebonyolításában. Örök emlék marad, az biztos.               

 
 
 Túra éve: 2009
mz/xTúra éve: 20092009.12.01 10:40:34
megnéz mz/x összes beszámolója
Haláp 30
(A kiírásban szereplõ pontos táv: 30,6 km / 590 m)

A tanúhegyes hétvége második túrája, a várhatóan egyedi rendezésû Haláp az elõzõ napi Tanúhegyek nyomában „folytatása” is lehetne – vagy talán az is… A lényeget az Útvonalkövetõk honlapjának beharangozója tökéletesen megragadta: „Nem láttál még elég tanúhegyet szombaton? Itt az alkalom egy kis ráadásra!”
Hát én nem láttam eleget még, úgyhogy gondoltam megnézem ezt a másik kettõt is! :-)

A túra által érintett tanúk közül nekem egyértelmûen a Haláp tetszett jobban, bár valahol döbbentes volt látni, hogy az egykori kõbánya hogy lepusztította ennek a csodálatos hegynek a tetejét, gyakorlatilag teteje már nincs is… Viszont a bánya amolyan igazi holdbéli tájat hagyott maga után, nagyon érdekes hangulatot adva ennek a helynek… A Star Wars-t tulajdonképpen itt is forgathatták volna!

A Hegyesdi vár -a szombati túrával a lábamban- sikeresen iratkozott fel a Tóti-hegy mellé a kétes hírû emlékek sorába, hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy kifejezetten egy kellemes élmény volt ide fellépcsõzni a meredek emelkedõn…a kilátás viszont tényleg brilliáns volt!

Imádom a fenyõerdõket, úgyhogy számomra a Tapolcára visszavezetõ utat övezõ fenyvesek nagyon szépek voltak, igaz, kicsit egy idõ után valahogy az volt az érzésem, hogy ez itt maga a végtelen kerek erdõ, mert mentünk, mentünk és mentünk, de a vége az csak nem akart látszani… Aztán egyszer csak feltûntek Tapolca „büszkeségei”, az Y házak, onnan már csak pár kilométer volt a cél. Ez a két túra erre a hétvégre nekem most éppen elég volt, úgyhogy már tudtam örülni a tapolcai pályaudvar nem túl impozáns épületének is…

Köszönöm a szervezõknek ezt a dupla lehetõséget, sok élményt rejtõ hétvége volt, örülök, hogy részt vehettem rajta!

Táj/útvonal/feeling (szerintem): 4
(az út eleje és vége kicsit eseménytelen volt, de összességében egy 30-as túrához remek kis útvonal volt ez)

Szervezés (szerintem): 4,5
(a korábbi hozzászólásokban is megénekelt Véndek-hegyi kalamajka kivételével kitûnõ volt a szalagozás, mindent rendben és helyén valónak éreztem és itt még a matricás pontokat sem vitték úgy túlzásba, mint a szombati túrán)

Itiner/útleírás (szerintem): 5
(nagyon rendben van)

Ellátás/szolgáltatás(szerintem): 4,5
(útközben pár csoki, a célban süti)

 
 
biborTúra éve: 20092009.11.30 10:13:52
megnéz bibor összes beszámolója
Haláp 30

Reggeli hangulatos vonatozás B.tomaj - Tapolca közt : rózsaszín- sárgás égbolt a Balatonnal.. lehet giccses de nekem nagyon tetszett. Közben kuglóf kajálás és megállapítjuk hogy maga a MÁV is olyan mint a vonaton levõ szemetes: felül tömik, alul meg kiesik, a lényeg meg üresen marad.. na de ennyit errõl bedöcögünk az állomásra ami a rajt- cél egyben. Bár vagyunk bõven jól halad a nevezés. Elindulva van aki az aluljárónál eltéved ami olyan kemény 30 méter lehet..:)) A parkon át kisétálunk Tapolcáról, kb. másfél km után máris az 1. e.p. ragasztok egyet majd spuri tovább a déli vonatot megcélozva amihez sietnem kellene..Nagyjából a sinekkel párhuzamosan haladunk, egyenes terepen. Ez a szakasz elég eseménytelen,elõzgetek, majd a tanya -Halastópuszta- után egyszer csak elfogynak a szalagok. A Véndek- hegyi haranglábhoz kell eljutni, nos az ojjektum megközelítése így igen bajos. Hárman tanácskozunk, majd beérnek a többiek is így 10-12-en próbálunk okosak lenni. Elindulunk tovább, majd felfelé ahol pár ház áll itt egy helyi elárulja, hogy a harangláb a másik hegyen van.. hátraarc, itt többfelé válik a csapat. Mi ketten visszamegyünk egy elágazásig aztán jobbra tartva megpillantjuk a haranglábat.. keresünk egy nem elkerített telket ahol úgy döntök jó lesz toronyiránt, hát istenem valahogy fel kell jutni...:) Kicsit gazos- bokros de odaérünk. Páran már ott vannak õk vmi utcán mentek fel. Pontként itt a harangokat kell megszámolni, ez nagyon könnyû, nem kell sokáig számolgatni.. Az elég kalandosra sikeredett a Véndek- hegyrõl lejutva ismét van szalag, az élet apró örömei:) Számolok és nagyon brutál 4es átlag jön ki... Ezen felbuzdulva nekiiramodok és találkozok Karesszal, akivel megállapítjuk, hogy a szalagozott úton kb. honfoglaló Árpád atyáink járhattak utoljára a rendezõk elõtt:) A Zalahalápi mûúthoz érve beséta a faluba s felkanyargás a Haláp tetejére. Itt G. Kati õrködik kutyástul. Stílszerû Balaton szelet után a bányaudvarra érek, ahol találkozok Rolanddal(? bocs a nevekkel néha baj van..) akivel javarészt úttalan utakon jutunk le egy faluszélének látszó aszfaltra s késõbb egy nagy mezõre. Közben többször lövéseket hallunk.. A mezõn egy nádas van baloldalt ahol kutyás- puskás vadászatszerûség folyik. Egy õz elõttünk szalad át a kutya elõl, épp bõrrel megússza és minket se lõnek seggbe:) Messzebb még egy õzet látunk elszaladni. Így érünk a fura nevû Sáska községbe. Ahol nem meglepõ módon a Kossuth utcán jutunk a tájházhoz. Zárva találjuk ezért boltíves ablakszámolás játszik. Itt elhagyva a többieket a temetõ után sima úton folytatom, ez nagyon jó haladós terep, javítgatok a km-idõ arányon amíg beérek Hegyesd községbe. A faoszlopnál jó kérdés kinek állít emléket, tábla nincs hát felírom a hátulján levõ egyszerû szót és évszámot. Innen vmi magasnak látszó buckát látok meg- hopp, biztos oda kell felmászni, mintha lenne vki a tetején. Nyílt terep után szûk ösvényen elérem a tanösvényt majd a SL-t ahol egy fát vivõ autós küzd az úttal, a kerekek csak csúsznak. Ketten tolják, én is arra megyek segítek hát nekik:) Egy bal kanyar után jó kis lépcsõzés következik a majdnem tetõig. A legvégén a sziklákon kell feljutni a csúcsra:) A kilátás innen nagyon jó: belátni ahonnan jöttem, azt is h vkik most szórakoznak a faszobornál. A nap nem süt a szél kicsit fújdogál és ismét csoki, ivás aztán irány le. Nem lehet itt se rohanni a fás lépcsõfokok valahogy úgy vannak h sose jön ki jól a lépés. Aztán vége a lépcsõknek és máris jobb:) Innen a szalagozással egy fenyveshez érek, ahol érdekes dolgok vannak: fél pár korcsolya, bakancs egyebek.. sok a szemét sajnos. Utolérem a legelején levõket,majd a Fenyõs- dombon ragasztunk egyet. Nemsokára beérünk Tapolca szélére. Itt ellépnek a 6os átlagért nyomulnak.. én is de magam picit késõbb indultam és úgy számolok hogy nincs miért aggódnom meg lesz az- az elején még 4es után... A szalagok ismét végképp elfogyatkoznak, leírással elnavigálok a Fõ térig ahol birkák vannak kis fakerítéssel körbevéve biztos a karácsony v mi miatt.. hogy mik vannak és még le kell menni a Malom - tó partjához. Gyorsan felfirkálom kinek a szobra áll itt és végiggondolom:12:24 mindjárt 25 1404 m van még adatok szerint és 6 perc h beérjek szalag nincs olvasni kell merre.. Most aztán tényleg rohanás az állomásig õrült módon... marad majdnem két na jó inkább másfél percem , 12:29kor esek be:) Sütizve kapok észbe, hogy 6 perce ment el a vonat, ha több eszem van és elõbb kapcsolok elérhettem volna. Szerencsére nemsokára jön másik, addig még kis beszélgetés, evés. Nagyon jó volt ez a két nap , ha túl gyors nem is voltam de jól éreztem magam, jókat dumáltam, nézelõdtem a kilátókról, ezzel a környékkel is megismerkedtem:)
 
 
 Túra éve: 2008
JakabTúra éve: 20082008.12.03 13:28:00
megnéz Jakab összes beszámolója
Kis társaságunk - aki Vajdaúrból, Tamásból, Maciból és jómagamból állt, a Tanúhegyek gyötrelmei után vidáman érkezett az állomásra.
Az idõjárás is megkegyelmezett nekünk, csak éppen szemerkélt néha az esõ. A komolyabb vízmennyiség csak a hazaúton kapott el minket, de azt már a kocsi belsejébõl néztük. (Mást mondjuk nem is láttunk)
Az út elsõ része szántókon, sínek mellett nem volt túl érdekes, de megemlítenék egy pozitív és egy negatív tényezõt.
A pontõrök irtó kedvesek voltak, fincsi nápolyit kaptunk (Szigligeten is ízlett elõzõ nap). Ez a pozitívum.
Ami viszont érthetetlen számomra: az a négy fickó, aki elõttünk haladt, akiket megelõztünk, és a Sümegi várba mégis elõbb érkeztek. Mindig azt keresték hol vághatnának le egy kis utat. De könyörgöm: akkor mi a fenének jönnek el? Utálom a kispistázókat.
Szóval a Sümegi vár. Romantikus, fantasztikus kilátással. A féláras belépés lehetõségével nem éltünk, mert az idén már megnéztük teljes áron. :-)De persze köszönet a lehetõségért.
A vár után is egy túrázónak kedves környék következett, Fehér Sziklák, ha jól emlékszem, vadregényes völggyel, jókora emelkedõvel. Itt éreztem igazán a tegnapi hegyek okozta izomlázat a combomban.
A pontõrök itt sem okoztak csalódást, csokit kaptunk, kedvesek voltak, arról hogy frissen kábeleztek a környéken, igazán nem tehettek.
Sajnos sár volt felfele, meg a túrán többször is, fõleg az utolsó szakaszon. Utáltuk is, dehát számítottunk rá.
Csabrendek aranyos kis falu, oda ereszkedtünk le a hegyrõl.
A pizzéria igazi meglepetés volt, a tea és pizzaszelet nagyon jól esett, finom volt, a kiszolgálás szívélyes, a szervezõkrõl csak felsõfokban tudok beszélni.
Ehhez a kiszalagozást is meg kell említenem, ami szintén hibátlan volt.
Nagyjából ennyi a lényeg, a visszavezetõ úton lévõ sarat meg mielõbb el akarom felejteni.
Sok ismerõssel találkoztunk, és meglepõen sokan jöttek el az elõzõ napi túráról.
Én részemrõl gratulálok az UKK-nak.

 
 
kekdroidTúra éve: 20082008.12.03 12:38:35
megnéz kekdroid összes beszámolója
Ukk kisjubileumi túra - pontõrködéssel

Vasárnap reggel arra ébredek a badacsonytomaji iskolában, hogy Bubu bökdösi a vállamat, miszerint jó lenne kicsit korábban elindulni, meg, hogy már negyed hét van. (Mindez 6:05-kor. :)) Felrázom Kerek repkényt, összedobáljuk a holminkat, majd Gethe úr elfuvaroz minket - Zsolibéla társaságában - Ukk vasútállomására. Megkapjuk a pontõri holminkat és a kihelyezendõ gógánfai ep. matricáit, majd útra kelünk. Ukkon már sokszor szálltunk át különbözõ irányokban, de a környék turistaútjaiból még csak az OKT vonatkozó szakaszán jártam, pár éve. Ideje változtatni ezen és Repkénnyel elindulunk a vasúttal párhuzamos irányban dél felé. Elõttünk a sümegi vár, csodaszépen világítják meg a felkelõ nap felhõkön átszûrõdõ sugarai. Nevezett felhõk viszont nagyon alacsonyan szállnak, állítólag délutánig megússzuk esõ nélkül - vagy sem. A Gógánfa elõtti vasúti átjáróban már tilos jelzés villog, elkezdem számolni, melyik vonat jöhet ilyenkor. Amikor viszont megjelenik a Bz Tapolca felõl, fedélzetén néhány gyanúsan túrázó küllemû egyénnel, aktívan aggódni kezdek a pont kinyitása miatt, vagyis inkább amiatt, hogy utolér egy fürge lábú résztvevõ. Nekiállunk Repkénnyel futni, gyorsan odakötözzük a gógánfai ep. papírjait (8:04, ep. nyit: 8:20, huhh) a kereszt vaskerítésére, majd sietünk tovább. A második útátjárónál már nyugodtabbak vagyunk, elsétálunk a szalag mentén a szántóra való letérésig, majd áthuppanunk az árkon - bele a frissen trágyázott szántóföldbe. Kellemes. Visszatérünk a vasút mellé, majd fel a töltés oldalába, megpróbáljuk lekoptatni a nem túl kellemes szagú matériát a cipõinkrõl. Ezzel meg is érkezünk Zalagyömörõ vasúti megállóhelyére, ami szépen rendbe van téve, sõt, a 25-ös vonal vágányzári menetrendjét is kiragasztották - kár, hogy az itt megálló vonatokról nincs semmi papír.

Kipakolunk a kis épület melletti padra, megpróbáljuk kikötözni a papírt, de késõbb lefújja a szél és inkább eltesszük. Negyed órával korábban kinyitjuk a pontot, megérkezik Gethe úr, hoz egy nagy doboz nápolyit, szolgáltatásként. Nem sokkal azután, hogy eltûnik a kocsival, jönnek a túrázók, eleinte szélben, majd esõben. Elücsörgünk a ponton szûk 3,5 órát, egyáltalán nem unatkozunk, mindenki örül a nápolyinak, mi örülünk, hogy õk örülnek. Itt is felbukkan sok régen látott ismerõs, nem sorolok neveket, nehogy kihagyjak valakit véletlen. :) Egy sporttárstól a bélyegzõk hatására még egy Túrázz a vonatért! kitûzõt is kapunk, egy pár pedig egy bögre meleg teával kínál, ismeretlenül is köszönjük! Eleinte Repkény kínálja a nápolyit és én pecsételek, félidõben cserélünk. Végezetül jönnek a söprûk, Laci069, Cejas és egy általam eddig nem ismert sporttárs. Együtt haladunk tovább a furcsa katicabogár jelzésen, szedjük lefelé a szalagokat. Jódarabig a vasúti töltésen kell menni, Nyírlak megállóhely környékén jön szembe az M41 2317 pályaszámú gép a Pécs-Celldömölk szuperexpresszel. Érdekes látvány, ahogy az öt túrázóból négy az útátjáróból fotózza az elhúzó vonatot. :) Elhagyjuk a vasút környékét, kényelmesen járható úton megyünk tovább, szép erdõben. Irány Sümeg, kiérünk egy nyílegyenes országútra, elõttünk a környék fölé magasodó, szépen felújított vár.

Felérve a várba búcsút veszünk a seprûcsapattól, a várra több idõt szeretnénk szánni, mint amennyi most belefér. Lesietünk a kockaköves úton, elhaladunk a bezárt bazársor mellett és elkezdjük a kapaszkodást a Fehér-kövekhez. A meredek, köves gerincút akár a Bükkben is megállná a helyét, a Csúcsos-hegy és környéke a túra valóságos fénypontja. Felérve találkozunk a várra vezetõ emelkedõn már megpillantott Gethe úrral, aki Zsoli társaságában pontõrködik a nem éppen csúnya kilátással bíró sziklaszirten. Kapunk csokit és sietünk is tovább, hangulatos erdõ kíséri utunkat. A felfeléhez hasonlóan meredek ereszkedés közben elkezd esni az esõ, így érünk be Csabrendekre, ahová Laci069 már elõrevetítette, hogy nincsenek utcasarkok - és valóban, az egész falu egymásba kapcsolódó kis terek láncolatából áll. A szalagok szerencsére elvezetnek a pizzériáig, ahol Petami õrzi az ep-t és pizzával és teával kínálnak. Kérünk még egy-egy kávét is, beszélgetünk egy ideig Petamival, aztán húzunk tovább. Repkény sietõsre fogja, fõleg, amikor Vándorköszörûs telefonál, hogy célbaértek. A szántóföldek között menetelve azért meg-megállunk nézelõdni néhány pillanatra, a láthatár szélén csodaszép alkonyati fényeket látni. A cél elõtt vagy négy kilométerrel végül ránk szakad az ég, a nadrágunk és a cipõnk ronggyá ázik, ahogy Ukkon kínunkban már inkább futva tesszük meg a távot. Szembõl Tincáék biztatnak a kocsiból, hogy már alig van hátra. :) A felhõszakadás pedig pont akkor ér véget, amikor célbaérünk. Megkapjuk a díjazást és a csokit, majd Vándorköszörûs elvisz Veszprémig - hálás köszönet érte!

Útközben pedig azon jár a fejem, hogy ennyi mindent egy hétvégébe zsúfolni nem egyszerû, de megoldható feladat. Köszönöm Kerek repkénynek az állandó társaságot és mindenkinek a sok élményt!

-Kékdroid-
 
 
nafeTúra éve: 20082008.12.02 21:20:52
megnéz nafe összes beszámolója
Ukk 25
GPS-el mért távolság: 26,9 km.
Régen voltam túrázni, ráadásul meg is fáztam, így nem mûködött a készülõdés rutinja. Elszámoltam az ébresztõ idejét, így majdnem csak fele idõm maradt a készülõdésre. Ennek ellenére a tervezett idõben elindultam, viszont otthon felejtettem a jó kis Polar órámat, aminek következményeként nem tudtam összesített szintemelkedést mérni.
Felvettem Tamást, s irány Ukk. Könnyen odataláltunk. Kényelmesen készülõdtem, hiszen még nem nyitott ki a rajt. Közben megérkezett László is, akivel már régen nem túráztunk együtt. Gyermeke születése óta nagyon visszafogta magát. Nem is volt kérdés, hogy együtt megyünk, ráadásul, hogy egyenlõk legyenek az esélyek, õ is meg volt fázva. Hamar elintéztük e nevezést. Indulás.
Az aszfaltos szakaszt hamar letudtuk. Hol füves, hol kissé sáros földutak következtek. Rövid gyaloglás után, Gógánfa határában ráragaszthattuk az igazoló lapra az elsõ matricát. Újabb aszfaltozás következett. Hamarosan a vasúti sínek közt ballagtunk Sümeg felé, gyakran hátratekingetve, nem jön-e a vonat. Egy kanyar miatt csak rövid szakaszt láthattunk be. Sümeg irányába viszont jó hosszú egyenes szakasz található. Egészen megnyugodtunk, amikor fénypont tûnt fel a messziségben. Egy-két perc múlva biztos lett vonat jön. Ettõl kezdve nem kellett a hátunk mögül kanyarból kibukkanó vonattól tartani. A Zalagyömrõi megállónál megkaptuk az elsõ pecsétet, egy kis nápolyival. A falut érintve rátértünk egy furcsa piros jelzésre. Késõbb a Csúcsos-hegy meredek kaptatóján felérve megállapítottuk, valószínûleg azt a tüdõt szimbolizálja, amit a túrázó kiköp a hegyre menet.
Meglepetésünkre víz csordogált a Meleg-víz-patakban. Elõször láttam benne vizet a bauxit bányászat befejezése óta. Hol van már az-az idõ, amikor télen vadvízi evezés folyt a patakon, s nagyobb volt a vízhozama, mint a Marcalnak? Újabb „vasutas” szakasz után, kellemes erdei szakasz következett a Sümegre vezetõ aszfaltútig. Ezen a nem szeretem aszfalton értünk be Sümegre. Hangulatunkat emelendõ apró szemekkel rákezdett az esõ is, ami hol megerõsödve, hol elállva kísérõnk maradt egészen Csabrendekig. Sümegen jó meredek ösvényen értük el a várba vezetõ utat. Jó dolog a kockakõ burkolat, ha száraz. Most esõben viszont kegyetlenül csúszott. Ahol lehetett mellette mentünk. A vár pénztárában megkaptuk a következõ matricát. Az idõjárás nem kedvezett, így a várlátogatás elmaradt. Óvatosan leballagtunk a várból, majd a 84-es út keresztezése után megkezdtük az emelkedõt a Csúcsos-hegyre. Jó kis ösvény. Haladásunkat nehezítette, hogy a közelmúltban valamilyen vezetéket fektettek le itt, puhává, esõben ragadóssá téve az ösvényt.
Végre felértünk. Következett a túra legjobb terepe Csabrendekig. Hegyi-erdei ösvény! A fehér köveknél kaptunk egy újabb bélyegzõt és egy kis kalóriapótlást. A kilátás remek! Szép kényelmesen begyalogoltunk Csabrendekre, ahol egy pizzériában találtuk a következõ pontot. Nem ok nélkül. Kemencében sütött pizzaszelet és tea járt az ellenõrzõ bélyegzõ mellé. Nagyon jóleset. Fel is vettem pontként a GPS-embe, mint biciklizésnél felkeresendõ kalóriapótló helyet.
Már csak két hosszú egyenes szakasz volt hátra, egy ellenõrzõ ponttal. Helyenként elég sárosnak bizonyult az út, fõként ahol frissen túrták fel. Volt viszont kellemes fenyves szakasz is. Ismerõsök értek utol, akikkel egy darabig együtt mentünk, s beszélgettünk (többek közt a „paraszt wokban” történõ hús és halsütés mikéntjérõl). Meg is lepett, hogy alig gyorsabbak nálam, hiszen rendszerint csak egy kondenzcsíkot látok belõlük, amikor lehagynak.
A végén két-három kilométer hosszan aszfaltúton gyalogolva értünk be a célba, ahol megkaptuk az oklevelet és a kitûzõt. Egy kis beszélgetés után hazafelé vettük az irányt.
Az idõjárást leszámítva jól szervezett, kellemes túra volt. A túra ár/érték aránya igen jó. 600/500 Ft-ért térkép, kiváló útvonalleírás és szalagozás, egy helyen nápolyi, egy helyen Sport-, vagy Balaton szelet, Csabrendeken pizza és tea, célban oklevél és kitûzõ. A kapott térképvázlat „csak” szürkeárnyalatos, de sok túrával ellentétben, teljes mértékben alkalmas a tájékozódásra. Saját térképemet nem kellett elõvennem. Az útvonalleírás valóban segítségünkre volt Sümegen és Csabrendeken (másutt nem volt, rá szükség). Egy túrán, általában ezek a tájékozódás szempontjából legnehezebb szakaszok. De itt ezek is könnyûnek bizonyultak! Külön jónak tartom, hogy a térkép és az itiner az egyesület honlapján is hozzáférhetõ, így fel lehetett készüli.