Eddig egyszer voltam a Zempléni-hegységben. Akkor is 110 km-t mentem végig, Esõben, sötétben, átázott lábbal, lelombozott kedvvel. Nem egy jó reklám ez a tájegységnek. Nem voltunk jó viszonyban, gyér festések, bozótosok, horror patakátkelések, végkimerültség. Ez volt eddig a képzetem róla.
A Tokaji Bakancsos Bortúrára mégis mindenáron el akartam jutni. Úgy voltam vele: Bor + Túra, ráadásul Tokaj, nem lehet kihagyni. Az utolsó pillanatig reménykedtem, lesz valaki, aki megy Pestrõl kocsival a túrára. Egészen péntekig vártam erre a lehetõségre, majd megszerveztem, hogy Oszkárra + vonattal + ott alvással elindulhatok, visszafelé, pedig Évi-t megkérem, vigyenek vissza Pest irányába. A Meteor túra alatt ez így is volt, majd hazaérve, gyors átöltözés, pakolás közepette, még szerencsésen megnéztem az e-maileket, üzeneteket. Ha Tibi nem írja, talán nem veszem észre Gethe úr kiírását, számára most vált biztossá leutazása, és van hely a kocsijába. Gyors telefonszám keresés, egyeztetés, a logisztika átalakítása. A sok bonyolultság ellenére, végül egyszerûen, kora hajnali háromkor keltem, hogy a megbeszélt idõben ott legyek a beszállási ponton.
Lacival odafelé beszélgettünk, remélem nem beszéltem lyukat a hasába, ami szokásom szokott lenni. Az utazás Tokajba sokáig tartott, kicsit késõbb, mint hét órakor értünk a rajtba. Rajtolni lehetett egészen nyolcig, ez a kiírásból nem terült ki, de bíztam magamban.
Még az elején megbeszéltem Lacival, hogy én 50-es túrát teszem meg, õ pedig 35-öst egy másik útitárssal. Elindultam egyedül az ismeretlen tájon a hol szemerkélt, hol jelentõsebb mértékben esett az esõ. Az elsõ 2 kilométerben az új túranadrágomat felavatván a hátsómra ültem, megnézve, mennyire kényelmes ülni hegymenettel felfele Nem volt az, így fogtam magam, felpattantam és innentõl már nem estem el.
Az útvonal leírásába nem mertem nagyon belenézni az esõzés végett, így a megrajzolt tracket néztem és a jelzéseket követtem. Szerencsére a legtöbb helyen jó volt jelezve és szalagozva az útvonal, így nem volt eltévedõ érzésem.
Az elsõ hegyre felkapaszkodva és lefele baktatva rajta szomorúan konstatáltam, hogy az elsõ és egyetlen zsírkrétás pontot kihagytam, de már nem fogok visszamászni, így a tájat élveztem inkább. Utólag belegondolva, ha olyan hatalmas nagy jelzéssel volt jelölve, mint az „EP” az ellenõrzõ ponton, akkor én vak voltam azon a részen…
Tarcal felé lefele menet a távolban köd és felhõ borította a hegyeket, csodálatos látványt nyújtva. Ahol néztem szõlõs, a távolban egy sziklaomlást véltem felfedezni. Mélyet szívtam a friss szõlõ illatú levegõbõl, és már egy szõlõ földhöz érdem. Nem álltam ellen a kísértésnek és egy kis fürt egyik szárát letörtem és jóízûen elfogyasztottam. Még nem értem le teljesen, mikor a sziklameredély folytatását megláttam és eltátottam a számat. Egy bányató volt körbevéve mély sziklák vették körül, szembõl etig láttam az utat is ami odavezet.
Miután jól kicsodálkoztam magam, mentem tovább, az esõ szemerkélt, enyhén esett. Tudod ez az az esõ, ami zavar már annyira, hogy le vedd le az esõkabátod, de annyira azért nem, hogy teljesen becipzárazd az esõkabát vízhatlan burka mögé.
Az ellenõrzõ ponton pogácsát kínáltak és szívesen ettem belõle, majd valaki egyenesen akart tovább küldeni, ami nem volt igaz, legalábbis a track útvonala szerint. Több helyen volt egyébként kisebb eltérés a track és az útvonal között, én inkább a megrajzolt útvonalon haladtam.
Tarcal után elindultunk egy szép kis kápolna felé, fent a szõlõ földek tetején. Már messzirõl látszott, sajnos mikor közel értem már nem tûnt olyan rózsás állapotúnak, ráfért egy felújítás. Innen sokat kellett menni termõföldek között, egész tûrhetõ terepen, néhol aszfaltos úton is haladtunk, amit nem bántam, a sár és esõzés miatt. A Vadászház csak hosszú kilométerek után értem el. Itt utolértem egy kisebb csapatot, akik felismertek, mert majdnem el is hagytam az itinerem. Szedték a csiperkét, és lassan elköszöntem tõlük átváltva a saját sebességemre. A Vadászháznál eddigi egyik legfinomabb szendvicsét ehettem meg. Felvágott, sajt és sót és zöldséget magam rakhattam rá. Egy kis Ice-teát is kaptam, örültem, hogy nem csak a szokványos vizet kapunk.
Bodrogkisfalud elõtt észrevettem, hogy elhagytam az egyik telefonomat, pont azt amelyiken értesíteni lehet. A másik telefon ilyenkor csak útvonalat rögzít, illetve térképként funkcionál, azért felhívtam magam és kiderült, hogy a célban megvár. Köszönöm ezúttal is a becsületes megtalálónak. Bodrogkisfalud egyik szimpatikus kocsmájában még pluszban közölték velem, hogy meglett a telefonom.
Itt kaptunk italjegyet, így megittam 2dl Furmintot. A Szegi vár oldalához indultam. Ez a szakasz kicsit tévelygõs volt, legalábbis a piros háromszög eléggé kacskaringósan vezet a szõlõs között. A Szegi vár egy földvár, de számomra eddig nem látott módon már elég messzirõl ki lehetett venni a vár jellegét, ennek örültem, a legtöbb földvárat sosem észleltem még így. A pont megállt félúton és én saját szakállamra azért felmentem a csúcsra (vigyázva a növényzetre, mert állítólag valami virágzott, de én nem észleltem) Itt egy csodálatos körpanoráma fogadott, megérte a kitérõt és a meredek kaptatót.
Gurulás lefelé Szegi vízi turisztikai bázisára – itt a zöld háromszög a térképen és a track szerint is egy másik útvonalon megy, ahogy valójában, de odataláltam. A Bodrog lustán hullámzott, nyugalom volt. Bodrogkisfaludtól számítva nem esett az esõ, és eljutott odáig az esõkabát, hogy már csak az övtáskámon díszelgett nehezékként.
A Híd Túl messze van túra szellemiségét kissé megidézve Bodrogkeresztúrra egy gáton kellett eljutni. Azt kell, mondjam, még ez is tetszett. Ennyire változatos és sok színû út-típusokkal tarkított útvonalat még nem láttam. A fent említett túrához viszonyítva, szerencsére nem 90 km-t kellett megtenni, és igazából már csak a TV-torony várt 12 kilométer messze.
Könnyen lehetett tájékozódni, minden utat hamar megtaláltam, és folyamatosan haladtam, a nap bár nem sütött ki, igazi szép túrázó idõ lett. Majd jött a mászás. Sokáig mentünk felfele. a TV-toronyhoz betonon kellett menni. Hosszan, sokat. Utolértem azt a túrázót, aki Szegi vár oldalában épp elment amikor érkeztem. Meglepõdtem, hogy utolértem, jó tempóban haladt de már láthatóan fáradt. Az túra legmagasabb pontján, víz, alma várt és innen könyörtelenül lefutottam, egészen az egyik szimpatikus boros pincéig gurultam. A hölgy kissé fáradt lehetett, mert kissé mogorva volt, de azért kiszolgált, és még vásároltam is az isteni furmintból. Itt találkoztam Áron mesterrel, aki épp a vonathoz készülõdött, de meg is gondolta magát és inkább jött velünk, addig rábíztam a borokat, õ pedig el kezdte végig kóstolni a sort.
Befutottam végül tényleg a célig. Laci, aki levitt végül, már ott ült a másik túratárssal. Gyors átöltözés, csak utána vettem át a szép lányoktól a hûtõ mágnest és a pohár Aszút. E mellé egy hûtõ mágnest. – Ja a telefonomat is.
Szuper szervezés, szép környék, lelkesek a pontõrök. Mindent kaptunk, és még a végére az idõ is kedvezett nekünk. Kocsiba szálltunk, és még emberi idõben hazaértem. Köszönöm Lacinak a fuvart, sok felesleges tortúrától kímélt meg.
|
