Túrabeszámolók

54. Brtnicke Ledopady



Ezúttal csupán négyen vettünk részt itthonról. Bubu, Maminka és Verõcei Józsi még rajtam kívül. Szép idõnk volt, kellemes hõmérséklettel, 6-700 m felett hamisítatlan tél, 20 centi hóval, lejjebb tavaszias hangulat, néhol -fõleg a csúcsokon- durva széllel párosítva.

A bevezetõ 35 km-s túra egy bautzeni városnézéssel indult, a Spree folyó partján. Gyönyörû, középkori, várfallal körülkerített óvárosban barangoltunk egy jó órát. A várost mellesleg valaha még Mátyás is birtokolta. A túra útvonala késõbb két, zúzmarával vastagon megrakott fákkal borított hegyen vezetett keresztül. Az alföldrõl szinte átmenet nélkül érkeztünk meg a látványos és megkapó téli világba. Az elsõ csúcs a Czorneboh volt, ahol a turistaházat sajnos jól téliesítve, de lezárva találtuk. Minden erõlködésünk ellenére Józsival csupán egy üres dobozt találtunk a kilátótorony lépcsõsora mellett, bélyegzõt nem. Bár, végülis nem volt teljesen üres, némi fagyott vizet azért tartalmazott. A második hegyen is volt egy turistaház, ezt sem szemléltük meg azonban közelebbrõl, mivel az utolsó emelkedõ elõtt egy esõbeállóban minden szükséges ellátmányt megkaptunk, úgymint rum, kofola, tea, szalámi, vmi felvágott, nápolyi. Mustár sajnos nem volt. Bár voltak sík szakaszok, a meglepetésemre 1100 m össz-szint kellemesen bemelegített az este induló sztovkára. Az összképet csak az egyre erõsödõ torok- és fejfájásom rontotta. A célban, Valdekben volt idõ még egy könnyû vacsorára is, én csirkemellet rendeltem burgonyakörettel. Savanyú uborka is járt hozzá.



A sztovka útvonala jelentõsen eltért és lényegesen más jellegû volt a tavalyihoz viszonyítva. Elmaradtak a hosszú lépcsõsorok, ellenben nagyban Olafosodott. Már-már elmebeteg módon felkergetett minden útba- és nem útbaesõ csúcsra. Egyértelmûen megállapítható volt, hogy csak a sportérték növelése volt a fontos, hiszen a jelzetlen csúcsokon sem kilátás, sem egyéb látnivaló nem volt. Az kétségtelen, hogy ilyen szempontból jelentõs tartalékok rejlenek még a környékben. A százas már a szokott módon este, chipes idõméréssel, tömegrajttal indult.

Mint ahogy a szokott módon, a laza aszfaltos emelkedõn a futó mezõny java el is hagyott. Így az elsõ hegyre, a Luzsra is (ez a helyi Tolvaj-hegy, amit autentikus módon a határkövek mentén közelítettünk meg) csak vagy harminc ember után érkeztem meg. Egyébként ez volt a túra egyik legszebb pillanata: ahogy felnéztem a nagyon meredek, hófúvásos emelkedõn, és araszolt felfelé a fényfüzér. Innen szép komótosan, erdõben kocogva jutottunk ki Tolstejn vára alá, ahol pár percet keresgettük néhány beérkezõvel az út folytatását. Felmászva a várhoz majd elvitt a szél: ez volt az elsõ frissítõ, elvi 10 km (1:34, 21. hely). Itt már látszik, nem fogunk gyorsan végezni, de örülök minden lassító és nehezítõ körülménynek. Az elsõ ponton rendezõi italjegy ellenében almalét választok fogyasztani.

Innen egy röpke 28 km-es körre indultunk 5-6 csúcs meghódításával. A 600 m feletti csúcsok gyönyörû havasak, 20 centi porhóval, keményre fagyott jeges zúzmarával a fákon. Ha a szél rázendít, csak úgy csilingel, és keményen kopog a kobakokon. A számos csúcsból kedvencem a tavaly is meglátogatott Klic (760 m). A hegy lábánál találjuk meg a 2. titkos ellenõrzõpontot (tajná kontrolá), ahol tea, és finom péksüti kínálja magát. Az ízes bukta valóban ízletes. A hegy csúcsára vezetõ végsõ oda-visszán meglepve látom, csak 10 percre a mezõny eleje. Vissza is veszek hamar. Egyik jelzetlen szakaszon sokáig nincs Olafnyíl, mintha nyom se nagyon lenne, aki mögöttem volt 10 méterrel eddig, õ sem jön. Visszafordulok, megyek lefelé 5 percet. Kár volt... Elhatározom, hogy jobban bízom magamban. A betétkör befejezése elõtt még egy csúcs, már a Tolstein várában kapható frissítõt várom, nem eszek. Ez még egy hiba, utolérnek. Tömöm magamba amit találok, kicsit késõn. Tolstejn másodszor a már ismert útvonalon jól megy, az ételjegy fejáben felszolgált gulyás is finom, de a meleg étek nagyon rosszul esik a torkomnak, fagyos vízzel higítom. A nyelés kezd fájdalmas lenni. Innen minden frissítés nehéz lesz. Langyos innivaló lenne jó, de az nincs. Egy-egy korty vizet melengetek a számba, mielõtt nyelek, ez mûködik a legjobban. Saját ételt péppé nyámmogom, úgy lemegy.

Tolstejnt (38 km) végleg elhagyva (6:06, 11.) a Jedlovát kell meghódítani, persze a legrövidebb úton. Ezt is elnézem, újabb 8-10'. Ezeken azért nem hergelem magam, benne van a pakliban. Még két csúcs, és máris félúton, Krasna Lipában vagyunk. Elõtte egy jó darabon síkon, aszfalton kell szaggatni, érzem, hogy nem tesz jót a combjaimnak. A Jedlovától már a felfelék sem mennek jól, ez a legijesztõbb. Nem érzem a ritmust, csak robotolok. Várom, hogy történjék valami. A vendéglõbe érve (54 km, 8:28, 11.) újabb gulyás vár, és meglepõen sok induló, részben rövid, részben hosszútávos. Kaja után kicsit idõzök, hátha jön valaki, de még mindenki újabb adagot rendel, vagy kofolázik, megyek hát egyedül.

Kraszna Lipából kifelé menet végre világosodik. Pár km és itt a Nemzeti Park, a túra egyik leglátványosabb és változatlan része, "jégesésekkel", sziklavárakkal, szûk lépcsõkkel. Persze a bejáratot is meg kellene találni, nem teljesen egyértelmû a kincskeresõ térkép, azaz az itiner, így rövidtávosokkal beszélem meg, hogy merre tovább. Itt is kiesik 6-7 perc. A látványosságok egy részének megtekintése után, még a NP-ban, a turistahídnál önkiszolgáló frissítõpont vár, itt több idõt töltök, számosan érkeznek, köztük az ismerõs Honza (Mátra 115 résztvevõ is) és Ales, késõbbi társam. Nincs nálam só és igen kívánom, így jobb híján mindent vastagon mustárral eszek. A fõzetlen párek ugyanúgy jár, mint a sajt. Veszek magamhoz egy kis narancsot is. A továbbindulás után követem el a legnagyobb hibát a túra során, felkapaszkodok Britniky sziklavára felé, kihagyva két pontot. 500 m után fordulok vissza, a feleslegesen begyûjtött 100 m szint után. A jégbarlangban -ami kimaradt- ráadásul most nincs is jég. A maradék jégalakulatok azért kitesznek magukért. A következõ ponton (Kopec, 69 km, 11:34, 8.) jelképes frissítõ van, kofola, vagy hideg víz. Jobb híján a vízzel igyekszek valamit kezdeni.

A következõ betétkör 17 km-re van hirdetve. Az elsõ 5 km sík, futok, ahogy kényelmes. A túloldalról kiabálás hangzik valakitõl, "zlutá". Pedig biztos nem a sárgán kell menni, én is kiabálom hát a "modrá"-t. Egy km-rel lejjebb nézegetem a kihelyezett turistatérképet a követendõ útvonalról, amikor befut Ales. Úgy tûnik, meggyõztem. Innen végig együtt megyünk. Elég sokat kocogunk. Hermann-sek felé nagyon szép patakparti panorámaút visz, ez a rész, ami még a szívemhez nõtt. Aztán egy iszonyú szûk lépcsõn mászunk fel a kilátópontra. Olaf itt nem jöhetett fel. Innen már számolgatom, hogy érünk vissza, de arra nem gondoltam, hogy még majd két óra. A távolság olafkm-ben értendõ. Rettentõ hosszú és unalmasként jellemezhetõ részek jönnek. Amikor másodszor járok Kopecben (86 km, 14:48, 6-7.) megint motivációt vesztek. Alig tudok bármit leengedni a torkomon, bár itt amúgy is csak a saját erõre támaszkodhatok, ellátmányt nem kapunk. Kicsit még üldögélek is. A hegymenetek ezután még mindig nem mennek könnyen, sõt... A következõ pontig egyetlen domb van, ahol meglepünk egy bokros szélén guggoló nénit, majd elég hamar Brtnikybe érünk (91 km, 15:59, 6-7.) Frissítõ itt sincs, gyorsan továbbállunk. Ales sem erõlteti a futást, de ha megindulok, kitartóan jön, aminek örülök. Már csak nagyon halvány emelkedõkön kocogunk.

A beérkezést ekkor legkésõbb fél ötre taksálom, ami jó, mert mindenképpen nagyot szeretnék aludni a holnapi túra és hazavezetés elõtt. Persze nem számolok Olaffal. Az egyik oda-visszán még találkozunk az elõttünk levõvel, de nem hajtunk rá. Megnyugtató elérni az utolsó csúcsot a nem létezõ úton. Két km, mondja Ales. "Az jó", gondolom, negyed óra max begurulni, bõven világosban. Húsz perc múlva pedig azt, hogy Olaf elvesztette józan ítélõképességét. Talán tájolóval húzott egy-két görbe egyenest a hegy és Valdek közt, mindenesetre kijárt utak mellett 10 méterrel haladunk a beszakadozó mocsárban, csalitosban, keresztbe dõlt fenyõfákon át, van ahol az 5 méterre levõ olafnyilat nem látjuk. A cél valami elérhetetlen messzeségbe kerül. Talán 3/4 5-re beérünk, az még világosban van. Amikor az óra azt is elüti, a futást igyekvõ rohanássá változtatjuk az átfestett Z jelzésen. A tábor sehol. Végül 5-re, a maradék fényeknél épp beesünk a célba. (107 km, 19:15, 6-7.). Ennyit még nem futottam 5,5-s átlagért

Hogy mi volt a gond, végülis nem tudom. Csak remélem, hogy egészségesen jobban ment volna, de igazából ezt nem érzem így. Az hogy mi a helyezés nem is érdekel, a jó érzés hiányzik kissé, nem iparosmunkáért utaztam ennyit.



Másnapra csupán egy rövid, 17 km-es kirándulás maradt, ahol a frissitõponton végre megkóstolhattam a maradék fõtt kobászt, ha már elõzõ nap nem készült el a turistahídnál, mire odaértem. A mustár sajnos elfogyott. Vigaszként töltött puszedlit kapunk. Amúgy leginkább Rumburk nevezetességeit tekinthettük meg, egy nem különösebben izgalmas túrán.  Mire Magyarországra értünk, a piros riasztást is megszüntették és az utak is járhatóvá váltak. Így tulajdonképpen egy szerencsés és élvezetes hétvége kerekedett Csehország északi csücskében.

BRTNICKÉ LEDOPÁDY 25+100

"You know a dream is like a river

Ever changing as it flows

And the dreamer's just the vessel

That must follow where it goes

Trying to learn from what's behind you

And never knowing what's in store

Makes each day a constant battle

Just to stay between the shores...

Félelemmel vegyes izgatottsággal vártam ezt a túrát. Ugyan nem voltam tavaly, de mégis belegondoltam abba, milyen lehet jeges, mínusz huszonöt fokos körülmények közt száz kilométert menni (esni-kelni). Szerencsére félelmeim alaptalannak bizonyultak, az idõjárás többé kevésbé kegyes volt hozzánk. Ugyanakkor a tavalyi túra képeit tátott szájjal bámulva igazán izgatottan vártam, hogy idén én is láthassam ezeket a jégeséseket.

Csütörtök délután öt óra tájt csatlakoztam Popeyékhez, majd úgy ...ööö... jó néhány órányi autókázás után késõ éjjel (kora hajnalban?) megérkeztünk a cseh-német határ közelében fekvõ Valdekbe. A szervezõk, meg úgy általában már mindenki, aludt eddigre, egy gyors telefon segítségével kiderítettük hol alszanak a  többiek (Lestat, Józsi, Reszelõ) és mi is bevackoltunk hozzájuk az éjszaka fennmaradó részére.

Másnap reggel összekapartuk magunkat, megreggeliztünk és feszálltunk a különbuszra Sloup, azaz a hétvége elsõ programjának a 25 km-es, 1100 méter szintemelkedéssel megbolondított "Lužickými horami od Sloupu ke Svoru" fantázianevet viselõ túra rajthelyére. Már a buszból kiszállva gyönyörû látványban volt részünk, egy sziklatömb magasodott fölénk, napórával az oldalában, házzal a tetején. Ide nem mentünk fel, hanem inkább a Na Stráží kilátó felé vettük az irányt, bár még mielõtt odaértük volna,valami még sokkal szebbet találtunk: egy igazán mesebeli szabadtéri színpadot... sajnos a program szerint csak átsuhantunk mellette, de azért tettem egy kis kitért a világot jelent deszkákra. a következõ látványosság Svojkov vára volt, elõtte a fõszervezõ, Egon várt minket egy frissítõ/ellenõrzõ ponttal. A vár megmászása és szinte minden lehetséges szögbõl körbefotózása után a "cseh Petra", azaz a Modlivý Dúl nevû sziklába vájt kápolna kápráztatott el.

Láttuk a cseh tanúhegyeket is, az egyiket (Ortel) meg is másztuk, Údolí Samoty elképesztõ homokkõ alakzataiban gyönyörködtünk, a cseh Holló-kõ, azaz Havraní skály tetejére is felmásztunk. Leereszkedtünk Nový Bor városkába,a tourinformban beszereztük a környék fõbb látnivalóinak matricáit és egy nagy  levegõvel neiindultunk a Klíc 759 méter magas csúcsa meghódításának. Fent vastag hótakaró, csúcskönyv és egy meglepetés várt minket: itt értek minket utol (!) Reszelõ, Lestat, Józsi és Popeyék... egy jókora elkavarás után. Innen már csak alig másfél kilométer volt hátra a célig, Svor vasútállomásáig, ahol a restiben átvettük a díjazást és 10-20 perc várakozás után befutott a vonatunk is.

Irány vissza Valdekbe a szállásra, ahol hivatalosan is elfoglaltuk a szállásunkat, lefürdtünk, átöltöztünk, megvacsoráztunk, beneveztünk a százasra és eldõltünk egy fél órára aludni.

"Ledopadova Stovka"

A rajtba, Bad Schandau / Prossen városkába ezúttal is különbusszal utaztunk, este 9-kor indult. Másfél órán át tartott az út, jót aludtunk, majd arra ébredtünk, hogy már induhatunk is.

Pár pillanatnyi téblábolás után Olaf a tõle megszokottan színpadias :-), bár ezúttal talán kicsit visszafogottabb stílusban, hivatalosan is elrajtoltatta a mezõnyt. Ismét szerencsés húzás volt az elsõ kilométereket a széles, aszfaltos bicikliúton megtenni, mert lehetõséget adott a valahová nagyon sietõknek, hogy könnyedén élre törhessenek, amíg mi a folyóparton elhúzó vonatokban és a városban gyönyörködünk.

Az elsõ ellenõrzõpontnál tértünk le a bicikliútról, miután Olaf személyesen dedikálta az itinereinket és a szabályos tanúhegy formájú Lilienstein "csúcsa" felé vettük az irányt - igaz ebbõl az éjszakában semmi se látszott. A még mindig igen népes mezõnyben leszakadtam kis csapatunktól és túlmentem a hegyre felfelé vezetõ elágazón, így némi tétova oda-vissza szaladgálás után végül szembõl másztam fel a platóra, ahol a többiek szerencsére kivárták azt az 1-2 perc pluszt, amivel késõbb értem fel. Kiderült, hogy nem csak én jöttem szembõl fel, hanem a fele banda szintén benézte az eredeti elágazót.

A túra jó része Németország területén, a "szász Svájc" homokkõvidékén kanyargott lépcsõkkel, létrákkal, keskeny sziklaszorosokkal, ahol nem ártott odafigyelni, mert néhol igencsak jeges, csúszós volt az út. Az idõjárással viszont szerencsénk volt, mert bár a túra elején ugyan kitartóan csöpögött az esõ, mégsem volt olyan elborzasztóan hideg, mint amiket a tavalyi túráról meséltek.

Rathen városában egy csodaszép esti, Elba-parti szakasz után másztunk fel a hochsteini várba, aminek parkolójában újabb ellenõrzõpont és egyben az elsõ frissítõpont várt minket. Volt szendvics, gyümölcs, innivaló, kóla... ez utóbbi nekem nagyon jól jött, ahogy a negyedbe vágott narancsok is. Befaltam vagy húszat.

Újra a homokkõ sziklák felé vettük az irányt. Lépcsõk, emelkedõk, köves lejtõk, bevallom õszintén nem sok mindenre emlékszem már abból, amit a vaksötétben ott és akkor látni véltem, de arra határozottan, hogy nagyjából ekkortájt tûnt elõ az elsõ "ledopády", azaz jégesés. Majd leértünk a fõszervezõ, Egon Wiesner pontjára, ahol leves és kávé volt az ellátmány. Ez utóbbi fõképp a fiúknak volt fontos, én lemondtam róla. A hangulatos csomagtartóban kávézás után még mindig "szász Svájc" területén valami irgalmatlan sok fel-s-le vezetõ lépcsõ várt ránk, így a szokásosnál is nagyobb megkönnyebbüléssel hatott a buszmegállónál lévõ ellenõrzõ- és frissítõpont, ahol nagyjából elértük a nemzeti park szélét.

Többek közt finom, forró tea volt az ellátmány. Más is volt persze, de én ezúttal erre fókuszáltam.

Közeledett a hajnal, lassan kezdett kivilágosodni mire Waitzdorfnál végleg elhagytuk a homokkõvidéket, ezt azért picit sajnáltuk, mert világosban talán láttunk is volna belõle valamit. A településen Popeyéken úrrá lett az álmosság, így kitértek a közeli vasútállomásra aludni egy pöttyet, mi pedig rendületlenül meneteltünk tovább a sínek mentén.

Sebnitztal viszonylag hosszú és unalmas szakasz volt, maga Sebnitz városka azonban valami tüneményesen bûbájos. Valahol a központban elcsíptük a cseh "Négy színt", ahol a piros-kék-zöld-sárga turistautak együtt vannak felfestve, majd kifelé a városból lendületes emelkedésbe kezdtünk Tanecnice turistaháza, azaz Csehország felé. Még a ház elõtt átléptük a határt, majd újfent óriási megkönnyebbüléssel rogytunk le egy-egy székre odafent. Dél volt. Megebédeltünk. A káposztaleves szolgáltatás volt, ezt megfejeltük egy-egy adag rántott sajt/sült krumpli kombóval. A levest kanalazva megtudtuk, hogy Lestat nem szereti a fokhagymát -- csak azt tudnám, miért lepõdtünk meg ezen? :-P

A következõ szakasz többnyire hosszas aszfaltkoptatást volt Mikulásovicéig és picit még azon is túl, majd Hrazeny-nál elérkeztünk egy emlékkeresztnél lévõ újabb ellenõrzõponthoz, ahol végre már elérhetõ távolságba került Brtníky...

...innen, több, mint 60 km után indultunk egy kis éji maratonra, azaz még 42 km volt hátra a célig.

Életem legnehezebb maratonja volt. A talpam a hóban meneteléstõl egyre jobban kezdett felpuhulni, én meg elpuhulni. Tátott szájjal bámultam a "Varhany", azaz "Orgona" névre keresztelt jégesést, közben ránksötétedett. Következõ pontunk Jeskyne Víl, egy csodás, ámde viszonylag magasan fekvõ barlang volt. Kyjov sziklavára környékén igazán klassz, kalandos szakaszon vezetett utunk, lépcsõk, sziklás mászókák satöbbi, a kilátásból azonban nekünk már nem maradt semmi. Némileg bezavart a képbe az, hogy nálam voltam régóta nem használt túrabotjaim, amik akadályoztak a sziklákon való könnyedebb mozgásban.

Doubice elõtt nagyon belassultam, elgyengültem. Erõsen fontolgattam a feladást, azonban mégse voltam hozzá elég erõs - lelkileg. Egy pohár kofola és egy palacsinta öntött belém némi erõt és szerencsére az ezt követõ szakasz a sárga sávon újfent kellõen izgalmas és kalandos volt ahhoz, hogy jól érezzem magam. Különösen a hosszú-hosszú létra. 

Na Tokání turistaháznál azonban kék sávra váltottunk, ami egy unalmas, enyhén emelkedõ és rettenet hosszú szakasz volt, vissza Brtníky-be. A legnagyobb baj azonban a csontkeményre fagyott latyak/sár barázdákkal volt, ami elõl nem volt menekvés. Kegyetlenül megviselte ez a talpamat, aminek köszönhetõen a túra utolsó 30 km-ét 2 km/órás (!!!) átlaggal sikerült csak abszolválnom. Bubu még félálomban is gyorsabban haladt, mint én.

A betétkör utolsó ellenõrzõpontjánál várt meg és próbált lelki erõt önteni belém a hátralevõ kb. 10 km-re. Nem volt könnyû dolga. Brtnický-ben sikerült belém diktálnia egy fél pohár magnéziumot, aminek a másik felét egy bealvás miatt sikerült magamra borítanom. Újabb nagy levegõ, még 7 km  a célig. Elõkotortam a Doubicében elcsomagolt túrabotjaimat és ilyen módon támogatva magamat konstans pár száz méteres lemaradással követtem Bubut (és a hóba fagyott lábnyomokat) a célig. Bubu közvetlenül a valdeki kemping bejárata elõtt várt meg engem szélárnyékban, hogy a világot jelentõ küszöböt immár együtt léphessük át.

Azt hiszem, még soha nem esett le ekkora  kõ a szívemrõl, aki ott volt és látta a talpaimat miután félholtan az ágyra zuhantam, az tudja mirõl beszélek... remélem azóta sikerült feldolgozniuk a látványt, egyúttal jelentem: immár mindketten jól vannak, kiváló egészségnek örvendenek és alig várják a következõ nagy kihívást. ;-)

...And I will sail my vessel

'Til the river runs dry

Like a bird upon the wind

These waters are my sky

I'll never reach my destination

If I never try

So I will sail my vessel

'Til the river runs dry."

(Garth Brooks - The River)