Túrabeszámolók


Zsuzsi 25/30 MTB

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012
 Túra éve: 2011
kekdroidTúra éve: 20112011.04.28 10:37:33
megnéz kekdroid összes beszámolója

Zsuzsi 25


Tócóvölgyben ébredek a kellemesen alacsony telítettségû hajnali Füzesabony-Fehérgyarmat vonaton, kirángatom a mélyálomból Kerek repkényt és Bese öcsémet. Amíg ébredezünk, addig a dízelgép bömbölve veti rá magát a fõvonal jobb minõségû pályájára, majd a nagyállomás láttán szelíden lefékez. Van szûk tíz percünk, belefér egy kávé és egy gyors, de eredménytelen keresés ceruzaelem témakörben – a fotógép akksijai gyengélkednek már. Bézézünk három kilométert, elhagyatottnak tûnõ kis megállóból sétálunk át a Zsuzsivasút városi végállomására, megtekintve útközben egy szárnyaskerekes díszítésû templomot. A rajthelyen egyelõre a fõrendezõ és a kisvasút megjelent képviselõnõje egyeztet, továbbá egy túrázónak látszó úriember várakozik diszkréten a háttérbe vonulva. A rendelkezésünkre álló rengeteg idõben van alkalmunk alaposan megszemlélni az állomást, valamint egy kiadós reggeli is dukál. Benevezünk a túrára, elviszünk három rajtszámot. Kapunk tanácsot is az itinerhez: a túra elején a zöld sáv nem járható a belvíz miatt, kéretik vagy a 105-ös vasútvonal mentén elevickélni a Látó-hegy felé, vagy maradni a kerékpárúton a fancsikai elágazásig. Szépen gyûlnek a túrázók, ki gyalog, ki kerékpárral, felbukkannak Pintér Andrásék, kicsit késõbb Borbás Istvánt látom nevezni – addigra mi már a sokadalomtól arrébblépve várjuk a mai túra névadó vasútjának az aktivizálódását. Zöld Mk48-as mozdonyok gurulnak át a fûtõháztól, kezdõdik a reggeli tolatgatás, végül a fél kilences vonatnak egy darab Bax kocsit csatol a nyakkendõs kocsirendezõ-jegyvizsgáló úr a gép mögé. Pár perccel megkésik az indulás, szép lassan eldöcögünk Fancsika megállóhelyig, kezdõdhet a túra.


Felírjuk rögtön az elsõ ellenõrzõpont nem túl bonyolult, négy betûbõl álló kódját, majd nekivágunk az idei elsõ alföldi túránknak. Közben a kisvonat elpöfög Hármashegyalja felé, leveri a harmatot a sínek közötti magas fûrõl. Utánadöcögünk, egyik kezemben térkép, a másikban itiner, erdõbe vezet a kerékpárút, figyelem a zöld sáv letérését, de ott, ahol érzésem szerint lennie kéne, nem látok semmi különöset, odébb viszont felbukkan egy szabályos, jobbra mutató jelzés: át is szaladunk a 48-as fõúton, a túloldalon tábla invitál az Ördög árka felé. A réges-régi jelzések egy tanyáig tartanak, ott az ösvény betér az erdõbe és elvisz a beígért Ördög árkáig. Az ismertetõ tábla szerint a szarmata eredetû földsáncok 550 km hosszúságban húzódtak valaha végig az Alföld északi és keleti peremén. Kihegyezett fakarókkal, a sáncon ágakból rakott kerítéssel tették látványossá a valahai védmûvet, a belvíz feltöltötte a vizesárkot, ezzel fokozva a korhû hatást. Igen ám, de éppen a belvíztõl nem lehet tovább se menni, ráadásul a térkép szerint párszáz méterrel túljöttünk az igazi zöld sávon. Visszaevickélünk Istvánék nyomában a kerékpárútra, nem erõltetem a vasúti töltésen való sétát – késõbb kiderül, hogy van mellette ösvény is. Érintjük a Csere-erdõ megállóhelyet, majd az erdõspusztai túraútvonalakat ismertetõ táblánál betérünk a fancsikai tóvidék felé.


Keresztezzük a vasutat, akik észrevették a megfelelõ jelzést, õk mind a pálya mellett érkeznek libasorban. Ránézek a térképre, megállapítom, hogy a két változat között érdemi különbség nincs. Ennek tudatában trappolunk az aszfalton tovább, kerékpárosok húznak el oda-vissza minden irányban mellettünk. Versenyre készülnek, odébb órát, zászlót látunk az út mentén. Megérkezik az Alföldi Kék jobbról, belvízmentes esetben nekünk is onnan illene érkeznünk, de nincs nyom az út porában, eleddig senki nem jutott át arrafelé. Balra sorompó zárja le a homokos utat a Látó-hegy tengerszint felett 136 méteres csúcsa felé, az úttól talán nyolc méterrel magasabb halmon impozáns kilátó emelkedik. Az ellenõrzõpontként mûködõ papírlap a sorompón leng, Repkény felvési a kódot az itinerre. Felsétálunk a kilátó csigalépcsõin, odafent szép kilátásunk van nyílegyenesen kelet felé, az égtáj többi irányának látnivalóit magasra nõtt fenyõfák takarják. Ami maradt, az is tetszik: a Fancsika-I. víztározó nádassal díszített tükre húzódik a láthatár felé. Visszamegyünk az útvonalra, a jelzés rövidesen betér velünk az erdõbe, sárfoltokat, pocsolyákat kerülgetünk. Egy ilyen kerülõnél elõször rossz oldalt választunk, a víz túlsó felérõl kiabál István, hogy szerinte merre találjuk a helyzet helyes megoldását. Átverekedjük magunkat a bozótoson, figyelve, hogy kikerüljük az iszapszagú, néhol trükkösen felbukkanó mocsárfoltokat. Ezzel elszórakozunk szûk negyedórát, aztán rázuhanunk a széles, jól járható szekérútra, amelyen az AK kék sávjai invitálnak tovább Sátoraljaújhely felé.


Csatornát keresztezünk, irtáson, majd frissen ültetett akáctövek között sétálunk az egyre növekvõ melegben. Oldalt romos tanya, odébb valamivel épebb állapotú házak fehérlenek. Kutyagolunk egy darabig a napsütötte rónaságon, megváltás újra a fák közé lépni, ha még oly rövid idõre is. Kéktúrázók, talán apa és fia érkeznek szembõl, nagy, nehéz zsákkal, lendületesen baktatnak a homokon. Megérkezünk a Bodzás-víztárolóhoz, az út a déli oldaláról kerüli a vizet és a nádat. Messzire ellátni, vibrál a levegõ a távolban. Végre megint erdõbe lépünk, kijár néhány hosszú korty víz. Azzal biztatom a többieket és magamat, hogy majd a Halápi Csárdában kortyolunk valami hideg üdítõt. Egyre mélyebb a homok az úton, a kerékpárnyomok egyre remegõsebbek, kacskaringósabbak elõttünk. Utol is érünk néhány bátor biciklistát, tolják a gépet, a finom szemû homokba néhol küllõig süppednek a kerekek. Nincs könnyû dolguk. Bese mögöttem láthatóan kezd csoffadni, elmesélem neki, hogy attól, hogy nincs nagy szintemelkedés egy túrán, még akadhatnak nehezítõ tényezõk: most ilyen a meleg és a homokos út. Újra keresztezzük a nagyvasutat, távírópóznák sorakoznak a nyílegyenes pálya mentén. A távolban látszik Haláp megállóhely. Elsétálunk néhány tanya mellett, az egyiktõl kiskutyák szaladnak ki, majd, mint akik elfelejtették, miért is volt a nagy futás, bizonytalanul vakkantanak párat utánunk. Újra megtaláljuk a fõutat, utolérjük Istvánékat, egynyomos ösvényre térünk a kék jeleken, néhány autó száguld el Nyírábrány felé a velünk párhuzamos országúton, nem sokkal a csárda elõtt térünk csak ki az aszfaltra.


A várva várt Halápi Csárda azonban zárva van – útitársaink még látták nyitva, õk tudják, hány évvel ezelõtt – az ellenõrzõpont az épület nyugati kerítésén leng, mi azonban az árnyas AK bélyegzõhelyhez vonulunk, csokit enni, vizet kortyolni. Felírjuk az újabb jelszót, vagy kódot, vagy mifenét. István útitársnõje, Tünde futótempóra vált, mi maradunk a gyaloglásnál. Piros sáv vezet északnyugat felé, a Kéktúra egyenesen közelíti meg innen Hármashegyalját, mi viszont kerülünk egyet. Folytatódik a homoktaposás, nagyértékû német személygépkocsi gördül el mellettünk, a volánnál ülõ hölgyemény bambán mered ránk. Szálerdõt váltanak kisebb-nagyobb (de inkább nagyobb) irtásfoltok, az egykor a fák között megbúvó tanyák most messzirõl láthatóak az útról. Repkény megáll kiüríteni a cipõjét, szerencsére még idõben fut utánunk, így Sámsoni út megállóhelynél sikerül megörökíteni a kisvasúti nap egyik emblematikus szerelvényét, két mozdony húz lépésben hat, erõsen telített személykocsit. Gyerekek, felnõttek integetnek róla, visszaintegetünk. Aztán felírjuk a következõ kódot, ez a mai utolsó ellenõrzõpont. Továbbmegyünk, a térkép szerint a volt lukaházi iskolához érkezünk, jobbra szalagozott út indul, az elõttünk haladó nyomok gazdái egy kivétellel – ez lehetett Tünde – arra indultak, vélhetõen a futóverseny résztvevõiként. Maradunk a jelzett úton, újnak tûnõ beton villanyoszlopok kísérik a mély homokot. Széles, közös piros sáv – sárga sáv jelek vinnének tovább, Martinkára, itt térünk kelet felé, kanyargós utakon megcélozva Hármashegyalját. Jobb-rosszabb állapotú tanyák mellett sétálunk el, mindegyik lakott, de legalábbis használt. Traktor érkezik szembõl, rakott pótkocsinyi rönkfával, mellettünk jó állapotú Simsonnal rodeózik valaki. Egyáltalán nem valami kihalt vidéken túrázunk. Repkénnyel elõrehúzunk, megérkezünk a vasúti sínek mellé, odébb, már a végállomáson a hosszú szerelvény két vonatra bontásán munkálkodnak.


Színpad felõl hallatszik harsány zene, tágas réten vágunk át felé, a leírás szerint arra kell keresni a célt. A pódiumon két lányból és egy fiúból álló trió küzd divatosnak tartott mai magyar slágerek interpretálásával. A cél a fedett nézõtér karéjának hozzánk közelebb esõ végében mûködik, kitûzõt, oklevelet kapunk, továbbá választhatunk egy kisvasutas képeslapot. Van zsíroskenyér is, most nem kívánom, van egy szekérderék szendvicsünk, az úton hozzá se nyúltunk. Megcélozzuk inkább az ivókutat, aztán a büfét, jégkrémevés céljából, végül a kisvonatot. Vidám társaságában – ezúton is köszönöm a képeket – utazzuk végig a vonalat. Jõ a nyakkendõs jegyvizsgáló, mosolyogva közli, hogy a túrázóknak nem kell jegyet váltani. Ejha. Debrecenben még átsétálunk a nagyállomásra, üdítõt/sört kortyolva várjuk a tíz percet késõ Fehérgyarmat-Eger szuperexpresszt. Köszönet a meghívásért Istvánnak! :) Köszönöm továbbá a társaságot mindenkinek, akivel együtt túráztam ma és végül köszönet a rendezésért.


-Kékdroid-


Képek