Az egész az összepakolással indult. Már akkor izgultam, hiszen nem nagyon volt abban tapasztalatom, hogy mit is kell vinni egy ilyenre, mennyi ruhát, enni- és innivalót, meg úgy egyáltalán. Az azért nem volt kérdéses, hogy melyik hátizsákommal megyek, természetesen csak a nagy jöhetett szóba. Csütörtökön este kész is lettem a pakolással, amihez hozzátartozott a bakancs waxolása is. Szerencsére emberi idõben sikerült lefeküdnöm, hiszen tudtam, hogy aludni kell. Péntek reggel szokásos idõben keltem, nagy örömmel vettem fel az aznapi ünneplõ túrafelszerelést, felnyaláboltam a zsákomat és irány a munkahely. Rendes munkanap volt, de az agyam közben már egész máshol járt. Este fél 7-kor volt a találkozó (persze adminisztráció miatt jó volt korábban menni), én 6-ra terveztem az érkezést a Felvonulási téri találkahelyre. Picivel elõtte érkeztem, Gábor már ott tanyázott.
Egy picit a csapatról. A keretlétszám 7 fõ (ami gyakorlatilag 6, mert Feri nem tudott idén hazajönni Kanadából). Ment a tanakodás, hogy egy csapatként induljunk, vagy két háromfõsként, de végül a közös indulás mellett döntöttünk. Csaba kiesett, mert elment Kanadába dolgozni, így ötre apadt a létszám.
A túléléseken vannak "nagyöreg" csapatok, akik már-már legendásnak számítanak. Ezek közé tartozik az Elborult Agy, a Schrödinger SC és a Sárkányevõ Csertölgy. A csapatok tagjai között bonyolult kapcsolati háló szövõdött, hiszen nem csak a túlélés az egyetlen közös pont, bizonyos emberek ismerik egymást máshonnan is. Úgy alakult, hogy egy közös emberen át a Schrödinger SC és a Sárkányevõ Csertölgy már régebben összehaverkodott, ami odáig fajult, hogy emberhiány esetén közös csapatban indultak, aminek Sárkányevõ Schrödinger lett a neve. A versenyen a minimális csapatlétszám 3 fõ (veteránoknak különengedéllyel 2), de ha valaki magában maradt volna az eredeti csapatából, akkor társult a másik csapathoz. Az Elborult Agyat ismerjük már versenyekrõl, szerveztek is már túlélést, idén nagy ellenfélnek számítottak. A sors azonban úgy hozta, hogy a csapatuk nagy része nem tudott indulni, ezért Gábor egyedül maradt volna. Ezt természetesen nem lehetett hagyni, Miki felajánlotta neki, hogy jöjjön velünk - megtehettük, hiszen Csaba helyett befért valaki. A befogadást az egész csapat egyhangúlag támogatta. A csapatunk neve emiatt Elborult Sárkányevõ Schrödinger lett. A szervezõk fogták is a fejüket ennek a gigafúziónak a láttán, na meg persze azok a csapatok is, akik szoktak járni túlélõre. Meg is jegyezték, hogy ez aztán tényleg durva... A csapat tagjai tehát: Zoli, Medve, Miki, Tamás, Gábor és én.
Pénteken 4 után kicsivel abbahagytam a munkát és kihasználtam a munkahelyem nyújtotta elõnyök egyikét: elmentem tusolni. Ezt nyilván megtettem csütörtök este is, de tudtam, hogy egyhamar nem lesz rá újra alkalmam, jól fog ez még jönni késõbb. Csináltam négy kifli-szendvicset a reggel vásárolt cuccból (na jó, a kolbászt vittem otthonról), feltöltöttem a kulacsaimat, elraktam a kekszeket és szõlõcukrot, és már indultam is.
Odafelé menet a Nyugatinál be kellett mennem valahova, ezért kiszálltam a metróból. Felfelé utazva a mozgólépcsõn bámészkodtam és a másik lépcsõn nem sokkal alattam kiszúrtam egy párt. A srácon túlélõs póló volt, vigyorogtam rájuk, mint a tök. Persze õk lehet nem értették. Késõbb a földalattin egy másik csapattal utaztam, mindenki igyekezett lassan a találkahelyre. Ragyogó napsütés, felhõtlen ég fogadott a ligetben, egybõl kiszúrtam Gábort is. Jöttek-mentek a csapatok, mindenki gyülekezett, sorra tûntek fel az ismerõs arcok. Nemsokára csoportosulás alakult ki, feltûntek a szervezõk, gyorsan mentem is köszönni nekik. hg és Robi intézték az adminisztrációt, a versenyzõi nyilatkozatok aláíratását. Ott volt Bence is, akivel már szerveztünk közösen, feltûnt Selmi és dgy is. A hangulat szokás szerint várakozással teljes volt. Mindenki azt találgatta, hogy vajon hova is fogunk menni, mi lesz a terep.
A csapatunk csak 4 fõvel rajtolt el, ugyanis ketten (Zoli és Medve) csak késõbb tudtak hozzánk csatlakozni személyes okokból. Megkezdõdött a beszállás a buszba, megkaptuk a dögcédulákat, majd a versenynaplót a szabályokkal. Természetesen egyeztettük, hogy mi nem is versenyzünk tulajdonképpen, hanem élünk állampolgári jogunkkal és baráti társaságban kirándulunk. A buszon áttanulmányoztuk a szabályzatot, kicsit beszélgettünk dgy-vel, próbáltunk szunnyadni - ami persze nem ment. Megettük az ELTE büféje által felajánlott csokit, tippelgettük a terepet. Valójában két tippünk volt:
1. Bükk: Mikor jött a levél, hogy lesz túlélõverseny, nem a soron következõ "Huszonhetedik Túlélõverseny" volt a szövegben, hanem Harmincharmadik. A legtöbb embernek ez fel sem tûnt, ámde Csaba meg Zoli elkezdett kombinálni, hogy vajon ez mit akar jelenteni? Mi a 33-as sorszámú térkép? Hát a Bükk-fennsík (ami már egyébként nem kapható, régebbi darab).
2. Zemplén: Mert messze van, gyönyörû, kétnapos versenyre alkalmas és a buszban kapott csoki papírján szerepelt ez a szó, talán márkajelzés, vagy gyártó, vagy mittudomén.
Valakik számára annyira egyértelmû volt a Bükk, hogy más térképet nem is hoztak. Jól megszívták. Ugyanis minden papír alapú különbözõ tájegység térképéért +3 pont ütötte a csapatok markát. Nálunk természetesen minden volt, összesen talán 29 db, de lehet nem jól emlékszem. Még el sem indultunk, de már gyûjtöttünk 87 pontot!
Szóval a dolog kétesélyes volt. Egyszercsak lassított a busz, kisorolt a kanyarodósávba, majd vissza - csak egy parkoló volt, de a buszban lévõ emberek picit zizegtek. Sorra hagytuk el a kijáratokat, végül elmentünk teljesen Miskolc széléig. Ott visszafordultunk és Mezõkövesden át Eger felé vettük az irányt. Innen már egyértelmûvé vált, hogy a Bükk lesz, persze még nem lehetett tudni, hogy melyik része is pontosan. Felsõtárkány után nem sokkal megállt a busz - de csak pisiszünetre, ami fokozta a várakozást. Végül Felsõtárkány és Répáshuta között raktak ki minket, nem sokkal Vaskapu után.
Leszálláskor megkaptuk a feladatfüzetet és a térképet, azaz térképeket, valamint két lelaminált borítékot információval. Ez utóbbival nem is foglalkoztunk, mert felnyitása esetén -50 pont / darab bünti járt, ugyanis segítõ információkat tartalmaztak.
Valójában nem is egy térképet kaptunk, hanem mindjárt egybõl négyet. Felnagyított cd alakú, szépen laminált cuccok, különbözõ részletezettséggel, mindegyiken pontok kuszasága. Az elsõ tulajdonképpen egy turistatérkép darabot ábrázolt, teljesen egyértelmû pontokkal. A második egy katonai térkép: terepviszonyok, színek és utak alapján szintén jól azonosítható pontokkal. A harmadik csak szintvonalakat tartalmazott, de 2 perc után ezt is jól be tudtuk azonosítani a Jávorkút melletti Kerek-hegy alapján. A problémát a negyedik, üres korong okozta, amin csupán pontok voltak bejelölve.
Kiszállás után kb. 10 perccel (kb. 11 órakor) már úton voltunk, viszonylag nagy távolságot kellett megtennünk aszfalton a terep széléig. Ezt az idõt jól kihasználva hozzáláttunk a terep definiálásához. A srácok tájékozódtak és a turistatérképre rárajzolták az összes pontot a három korongról. Én ezalatt az üres koronggal foglalatoskodtam, próbáltam fogást venni a dolgon. Végigolvastam az összes rajta lévõ pont nevét, leírását, stafétusz- és bónuszhelyét, hátha valami beugrik, ismerõs lesz, egyértelmû, akármi. Két emlékmû segített, sikerült megtalálni Olasz-kaput. Innentõl még nem tudtuk pontosan az itt lévõ pontokat, lévén szerkesztgetni kellett volna, de a térképen meg tudtuk határozni az elhelyezkedésük foltját. Úgy döntöttünk, hogy inkább most megyünk, azokat késõbbre hagyjuk. Hamar meg tudtuk határozni a két lehetséges befutót is: Szilvásváradot és Ómassát. A koncepció az volt, hogy Szilvásváradra futunk be, úgyis arrafelé vannak az üres korong pontjai, addig pedig elmegyünk a távolabbi részekre. Csillagfényes éjszaka volt, felhõ sem látszott az égen, de a hold még váratott magára. Kiderült, hogy Gábor csillagász, legszívesebben leheveredtem volna egy rétre és meséltettem volna a csillagokról. Elmutogathatta volna a csillagképeket, de persze ilyesmire nem volt idõ. Azért a Göncölt meg a Cassiopeiat megláttuk.
Elõször egy forrást akartunk megkeresni, de nem ment egybõl, sok idõt nem töltöttünk vele, inkább biztosra mentünk - annál is inkább, hogy a térkép-elméletünk helyességét bizonyítsuk. Mert ugye egy csavar mindig el lehet rejtve a sorok között... Elkezdtünk kikapaszkodni a völgybõl a Kõkapuhoz. Pici ösvényen indultunk, ami hamarosan keskenyedett, majd még jobban keskenyedett, végül teljesen eltûnt. Cserébe lett helyette sziklás fal. Borzasztó volt kikapaszkodni a nagy hátizsákkal a nedves sziklákon, alattunk a mélység. Rendesen figyelni kelett, hogy hova lépünk, néha némi tüskés bokor is utunkat állta. Zavart, hogy a magas zsákomtól nem tudtam hátrafelé hajtani a fejem, ami nem jelentett elõnyt a felfelé nézéshez. Kicsit bátor húzásnak találtam, de Tamás nagyon ügyesen megtalálta a járható utat, sikerült feljutni az erdõbe és megtalálni a jelzett utat. A pont környékén kisebbfajta tumultus alakult ki, ami a verseny elejére alapvetõen jellemzõ volt a könnyebb pontoknál. Felolvastuk a meghatározást, cseréltünk stafétuszt, kerestük a bónuszt, ami csodák csodájára ott volt! Pedig nyüzsögtek a csapatok, kis- és nagyhalál vegyesen, kapirgálás nyomai is felfedezhetõk voltak, valaki nagyon hamar feladhatta. Mikor megtaláltam, szóltam, hogy mehetünk, az ilyen infót nem kell nagy dobra verni, töltsön csak el más csapat is idõt a bónuszkereséssel.
Szépen sorban elkezdtük megtalálni a pontokat, és az elején elég rendesen sikerrel jártunk bónuszügyileg. Kivéve, ahol nem. Egy kisebb csúcson nagy, hosszában repedt fa repedésébe volt elrejtve. Lehet, hogy már valaki elvitte? Talán sosem derül ki. Végigvilágítottuk-turkáltuk a repedést, sehol semmi. Több idõt nem ért meg, mentünk is tovább.
Az éjszaka mindig nagyon nehéz. Egyrészt mert sötét van és csak annyit látunk, amennyit a fejlámpa fénye bevilágít, ami igen megerõltetõ a szemnek, agynak, mindennek. Nehezebb megtalálni a tereppontokat, viszont könnyû megbotlani, belerúgni a kövekbe, sárba lépni. Ellenben sok szépséget is fel lehet benne fedezni. Egyszercsak kiértünk egy rétre, ahol kicsit aggódtunk, mert látszott a lehelletünk és mintha köd kezdett volna leereszkedni. A fû persze vizes volt, azt is kihagytuk volna. Viszont látszódtak a csillagok és a tejút, majd a fák között kidugta a csúcsát a hold. Sarló alakot vett fel, hatalmas volt és szinte narancssárga. Mint egy ördög szarva úgy kukucskált ki az erdõ felett. Nem gyõztünk betelni a látvánnyal, de persze közben mentünk és kerestük a következõ tereppontot.
A hajnalt már nagyon vártuk. Lassan elkezdett pitymallani, felderengtek az elsõ fények. Igen, mindjárt itt lesz és meg lehet szabadulni a lámpáktól! Teljesen egy mesébe illõ helyen hajnalodott ránk: bükkerdõ lokális maximumán lévõ kis tisztáson. Minden együtt volt, ami az adott pillanatban a boldogsághoz kellett: klassz csapat, hajnali fények, bónusz a terepponton, mesekeksz, forró tea, pisilés, mindezek miatt érzett eufórikus állapot. A napot elõször a csúcsocskáról lefelé menet láttuk meg, meleg színekben tündökölt az égalja. Két hatalmas fenyõfához igyekeztünk, amik egy bükkerdõben képeztek kaput a turistaút felett. Itt nem gyõztünk betelni a látvánnyal: szikrázó napsütés szûrõdött át a hatalmas, méltóságteljes szürke törzsek és a vakítóan világosszöld friss tavaszi levelek között. Néha megpillantottuk a felkelõ napot is. Kiértünk Jávorkútra, ahol szintén iszonyat mázlink volt, miénk lett a bónusz. Nagy fenyõfa tövében lett elrejtve, de szomorúan láttuk, hogy valaki megkaparta. Azért Tamás kapirgálta még egy kicsit, de nem túl nagy lelkesedéssel. Én is odamentem segíteni, és hopp, kihúztam a kis fekete bónuszt! Hurrá éljen, elhoztuk!
Jávorkút után ismét másztunk kicsit, találtunk is egy csúcspontot, majd indultunk keresni a kék pöttyös villanyoszlopot. Nagy sokára meg is találtuk egy sütkérezõs útkanyarulattal egyetemben. Leereszkedtünk a kéken egy kis padokkal felszerelt tisztásra, ahol sor került a depózásra. A srácok kinéztek egy kört, amit nyilván sokkal könnyebb volt megtenni zsákok nélkül, ezért leraktuk azokat egy fához az erdõszélre, az úttól kicsit távolabb. Egy csokit meg a fél literes kulacsot azért vittem, biztos ami biztos alapon. Elmentünk Ómassára, hogy onnan összeszedjük a környék pontjait. Örömmel tapasztaltuk, hogy senki nem járt elõttünk, mert az összes ponton miénk lett a bónusz. Azaz majdnem, akadt olyan hely, ahol nem találtuk. Lehet kimosta a víz vagy elvitte az egér, mindenesetre nagy csalódásként éltük meg az ilyen eseteket.
Tamással elmentünk megkeresni Vargalaj-t... Egy nagy bükkfa törzsébe volt vésve, meredek lejtõn állt a fa és kövek voltak a gyökerénél, ezt tudtuk róla. A csúcs alól elkezdtünk ereszkedni, szemünk majd' kigúvadt, mert minden fa össze volt vésegetve. Már jó sokat lementünk, Vargalaj nincs sehol. Menjünk még? Még kéne, mert még arra is elég meredek... Elegünk volt, mert itt vissza is kellett mászni, kilátástalannak tûnt Vargalaj megtalálása. Na jó, feladjuk, forduljunk vissza. Ááá, még azt a kettõt nézzük meg, mert valahogy olyan másabbak, mint a többi. Tamás tett öt lépést, megnézte a fákat alulról, majd huncutul elvigyorodott. Ezt nem hiszem el! Megvan Vargalaj! Itt is miénk lett a bónusz, teljes volt a boldogság, kit érdekelt innentõl a meredek felfelé mászás!
A következõ pont, a Pálos kolostor okozta a csalódást, pedig már zsebünkben éreztünk egy újabb bónuszt, hiszen eredeti stafétusz várt minket, megleltük az E betûvel festett fát, semmi nem volt megkapargatva, ennek ellenére semmi. Demoralizáló helyzet.
Minden terepponton rejtõzik egy stafétusz, aminek a helye a feladatfüzetben megadott. Ezen kívül minden csapat kap az induláskor egyet. Egy tereppontot elérve ki kell cserélni a nálunk lévõt az ott lévõvel. Ezzel a módszerrel nagyszerûen nyomon lehet követni a csapatok mozgását, kizárja a szétválást és suskusolást. Igazi nagyszerû találmány, melyet Gábornak köszönhet a túlélõ társadalom - aki most ugye csapattárs volt. Micsoda megtiszteltetés!
Az E betûs fánál tûnt fel, hogy valamit elszúrtam, de elég rendesen. Kicseréltük a stafétuszt, viszont rájöttem, hogy van még egy a zsebemben. Ezzel most mi legyen? Több lehetõség is felmerült bennünk. Egyrészt a depó mellett volt az a pont, ahova való volt a stafétusz, gondolkodtunk a visszavitelen. De ez nem jó megoldás, mert az egészet megkavarná még egyszer, fõleg ha valaki cserélt közben. A probléma az volt, hogy nem tudtuk rekonstruálni az eseményeket. Egyszerûen fogalmunk sem volt, hogy hova nem raktuk le a felszedett stafétusz helyett a náluk levõt. Az természetes, hogy azonnal szóltunk a szervezõknek, írtunk egy sms-t. Úgy döntöttünk, hogy inkább magunknál tartjuk, kivonjuk a forgalomból a kérdéses stafétuszt, mert úgy egyszerûbb nyomon követni a dolgokat.
Nyerõ sorozatunk tovább folytatódott, sikerült elsõként érintenünk egy dupla pontot. Azért fordultak elõ ilyenek a terepen, mert ha valaki nem tudta volna beazonosítani az üres korong pontjait - ami elkerülhetetlen volt az érvényes szerepléshez - akkor az átfedéseket a dupla pontok adták a többi koronggal. Nagy tarolás volt, két pont, két bónusz, szuper! Indultunk is a Meteor-forráshoz. Nagy meglepetésemre ott állt két kalyiba, sõt egy bácsi is motoszkált valamit. Idõs, szikár ember, gondolom elég sok idõt tölt ott - hiába na, tudja mi a jó. Hurrá, terepponttal megegyezõ stafétusz, miénk lesz a bónusz! Elkezdjük túrni a megadott bükkfa "lábujjait", de semmi. Hirtelen valami megmozdult a kezem alatt, hát egy foltos szalamandra járt arra! Iszonyú aranyos volt, biztos halálra rémítettük szegényt. Bónusz viszont sehol. Ez nem lehet! Volt még egy gyanús fa, de az a megadott ÉK-i irány helyett ÉNy-i irányban állt a forráshoz képest. Gábor azért megturkálta, és lám, próbálkozását siker koronázta. Nem is akármilyen siker, hiszen lett bónusz. Sõt még egy másik foltos szalamandra is. A bácsitól Miki érdeklõdött a környezõ terep járhatóságáról, majd elindultunk fel a csúcsra. Jól felmásztunk, és már teljesen a tetején láttunk vagy 5-6 õzikét elbaktatni. Teljesen odáig voltam a gyönyörûségtõl. Közben persze kiderült, hogy egy focipálya nevû pontot keresünk, amirõl azt hittük, hogy átvitt értelemben vett focipálya - azaz mondjuk egy tisztás a hegy tetején. Hát nem. Valódi focipálya volt és a völgyben tartózkodott, fel sem kellett volna mászni. De én ezt az õzikék miatt kicsit sem bántam.
Elindultuk hát lefelé jó meredek terepen, ami végül egy sziklafalban végzõdött, nem tudtunk lemászni, ki kellett kicsit térni oldalra. Még itt is nagyon meredek volt, de már járható. Nagy kidõlt fák nehezítették a lejutást, de az egyiken átmászva fantasztikus dolgot láttam. A fa törzse hosszanti irányban mély barázdákkal rendelkezett, amit benõtt a tapló. De nem ám nagyok, hanem pici aprók, lila szegéllyel. Mint egy blúz fodrozódtak végig a törzsön. Még soha nem láttam ilyet azelõtt, ujjongtam is egy sort.
Megtaláltuk a focipályát is. Szerintem pályázhat a világ legfurább pályája címre. Elõször Ómassáról ki kell menni turistajelen egy szûk patakos völgyben, majd a völgy kiszélesedik és pont egy focipályányi hely áll rendelkezésre. Innen már nagyon vissza szerettünk volna érni a depóhoz, mert kezdtünk éhesek lenni, valamint nagyon kellett bakancsot szellõztetni. Ezen kívül lógott az esõ lába is, mi pedig semmi esõcuccot nem vittünk magunkkal erre a körre, és a depózott hátizsákok is védtelenek voltak. Ómassán találkoztunk egy másik csapattal - szegényeknek arrafelé már nem teremhetett babér, minden bónuszt learattunk. Vissza kellett mászni jó sokat a sütkérezõs útkanyarulathoz, majd vissza a pados tisztásra a zsákjainkhoz.
Tettünk egy hosszabb pihenõt, amire szerintem mindenkinek nagyon nagy szüksége volt - nekem mindenképp. Egybõl mindenki nekiesett az enni-innivalónak, pótoltuk az energiát. Nekem elsõ dolgom volt megszabadulni a bakancsomtól és a zoknimtól. A talpam látványa kicsit elborzasztott, csupa fehér volt, kb. 1 mm mély barázdákkal tarkítva, annyira felázott a bõröm. Elkezdtem szárítgatni, masszírozni, igazi megváltás volt már neki a szabadon lét. A pihenõidõt kihasználtuk arra, hogy az üres korong pontjait rávezettük a turistatérképre, aminek Tamás volt nagyrészt a kivitelezõje. Becsületesen tornáztam is, megnyújtottam az izmaimat, hogy ne merevedjenek le. Szerencsére a talpam egész jól helyrejött a pihi alatt.
Egyszercsak indulni kellett tovább és azt is kellett tervezni, hogy mi módon lehet találkozni a csapat másik két tagjával. Úgy terveztük, hogy Bánkút lesz a randihely. Azt már tudtuk, hogy Szilvásváradra fogunk befutni, ezért Zoli és Medve ott parkoltak le, onnan gyalogoltak fel Bánkútra.
Kalandok sora következett, nehezen megtalált pontokkal, a fáradtság is egyre jobban ránk nyomta a bélyegét. Ráadásul a térerõ hiánya miatt szakadozott és nehézkes volt a kommunikáció Zolival és Medvével, az sms-ek csak késõn jutottak el, beszélni velük nem sikerült. Szegény Miki menet közben írkálta nekik az infókat, hogy éppen hol járunk és mi a terv. Újra leraktuk a zsákokat, mert le kellett menni egy gyönyörû helyre, ahol a víz egy barlangból jön elõ. A bónusz a barlang bal kamrájában tanyázott, aminek az alja tele volt ugye vízzel. Miki fogta magát, cipõt le, nacit le, irány a víz. Piszkosul hideg lehetett, 9 fok körüli. Kiállt a sziklafalakra, nézegette lámpával a réseket, de semmi. Valaki kérdezte, hogy nincs-e fényképezõ? Szerencsére volt, gyorsan elõkaptam és megörökítettem, ahogy Miki gatyában elemlámpával vizslatja a mohás üreget. Persze õ nem élvezte a saját elõadását, mert irtó hideg volt a víz, én ellenben nagyon. De a képek jók lettek, legalább lesz mit mutogatni : ) Aztán fölnézett valaki a hegyoldalba és meglátott egy nagy barlangot - valószínû annak a kamrájáról volt szó, így Miki már mászott is kifelé. Legalább a lábának jót tett a hideg vizes fürdõ.
A találkahely felé menet összeszedtünk még pár pontot, szintén találtunk néhány mások által nem megtalált bónuszt, amitõl újból és újból erõre kaptunk. Jávorkúttól nem messze a hatalmas "fenyõkapunál" találkoztunk dgy-vel, kaptunk is tõle öt pontot a versenynapló korrekt vezetéséért. Elmesélte, hogy merre kirándul, mi is meséltük neki, hogy merre jártunk, hova igyekszünk. Panaszkodtunk kicsit az eltûnt bónuszok miatt is. Majd õ is elkezdte mesélni, hogy képzeljük el mi történt: kaptak egy sms-t az egyik csapattól, hogy elbénáztak valamit a stafétusszal és egyel több van náluk, mint kellene. Mielõtt jobban elkezdte volna szidni õket, Miki finoman megjegyezte, hogy azok mi voltunk : ) Kíváncsi vagyok, miket mondott volna még dgy...
Az idõzítés Bánkúton mondhatni tökéletes volt. Sajnos az esõ elkezdett esni mire fölértünk, és sajnos meg is áztunk kicsit, mert egy idióta felvonóházat kerestünk - amit végül nem találtunk akkor meg, inkább mentünk valami fedett helyet keresni. Betértünk a Fehér Sas nevû étterembe. A néni nagyon kedvesen fogadott, egyáltalán nem sokkolta a tény, hogy 4 sáros és ázott turista caplatott be. Még korábban megállapodtunk abban, hogy ha lehetõségünk lesz valahol enni meleget, akkor rámoccanunk a témára. Tulajdonképpen egész nap babgulyásról és sztrapacskáról ábrándoztam, a nálam lévõ szendvicsekre valahogy gondolni sem nagyon bírtam. És láss csodát! Tudtunk vacsorázni. Mindenki evett gulyáslevest és volt sztrapacskájuk is. Benyomtan simán a jó nagy adagot, a fiúk söröztek, abban a pillanatban béke volt a világban. Az idõzítésünk annyira jól sikerült, hogy Zoli és Medve akkor értek oda, mikor mi befejeztük a vacsit. Elmeséltük nekik, hogy mennyi az annyi, mi a terep, milyen a térkép, majd összeszedelõdzködtünk és elindultunk. Az volt a tervünk, hogy Bánkúton depózunk megint és onnan teszünk kisebb-nagyobb köröket.
Ugye ekkorra már szombat este lett, és még kb. fél óra volt hátra sötétedésig. Már elõzetesen is gondolkodtunk rajta, hogy hogyan fogjuk feloldani ezt az ellentétet: van egy 4 fõs fáradt csapatrész, akik már péntek este 11 óta gyalogolnak és van egy friss és üde csapatrész, akik ugye pihenésre még csak gondolni sem akarnak, sokkal inkább pontokat begyûjteni, susnyán átgázolni, menni, menni és menni. Szerencsére nem okozott nagy problémát az összhang megtalálása, csak kellett pici idõ, amíg kialakultak az új szerepkörök. Zoli és Tamás lett a térképes ember, Mackó a GPS-es, Miki ugyanúgy kombinált, Gábor felolvasott, én pedig adminisztráltam. Mindenkinek volt dolga, senki nem érezte magát feleslegesnek, senki nem unatkozott. Sajnos Miki eléggé megdõlt az este hátralévõ részében, szegény csak vonszolta magát sokszor, lemaradgatott, látszott rajta, hogy nagyon küzd. Persze nem panaszkodott, hõsiesen viselte sorsát. És minden tõle telhetõt megtett a csapat gyors haladása érdekében. Végül elég jó kis kunkort csináltunk az éjszakában, csak egy óra körül tértünk nyugovóra.
Alváshoz mindenképpen valami fedett helyet szerettünk volna, mert az esõveszély nem múlt el, szabad ég alatt szóba sem jöhetett, már csak azért sem, mert nedves maradt a fû. Az étterem-panzió rendelkezett egy klassz fedett étkezõ terasszal, megkérdeztük a nénit, hogy aludhatnánk-e ott hálózsákban. Nem lehet, a tulaj megtiltotta a sátrazást. Mondtuk, hogy nekünk nincs sátrunk, csak hálózsák, csak valami fedett helyet szeretnénk egy pár órára. Édes volt a néni, mert mikor elmentünk, akkor mondta, hogy éjszakára nyitva hagyja a hátsó kertkaput, menjünk be nyugodtan.
Leterítette mindenki a polifoamját és a hálózsákját, nyugovóra tértünk. Meglepõ módon nem zuhantam azonnal álomba, mert annyira pörögtem, hogy kellett kis idõ a megnyugváshoz. Elõször egész kellemesnek éreztem a hõmérsékletet, aztán viszont többször is arra keltem, hogy fázom, sokat voltam ébren, közen persze aludtam is valamennyit. Pedig rendesen fel voltam öltözve, de a hajnal nagyon hidegre sikeredett. Pitymallatkor aztán jöttek a madarak füttyögni a fülünkbe, fel is keltünk fél öt körül, összekaptuk magunkat, a fiúk taktikai értekezletet tartottak. Akartam reggelizni, elõ is vettem egy szendvicset, amibõl kettõ harapást sikerült legyûrnöm a torkomon, rettentõen nem esett jól. Mackó megkínált narancsos feketecsokival, az viszont kimondottan jól esett. Még legyûrtem pár darab csokis kekszet, kevés narancslevet, aztán már indultunk is a következõ pont, Bálvány felé.
Egy másik csapat ott sátrazott éjszaka, de nem mi ébresztettük õket, bár valaki még bent tanyázott a sátorban. Visszamentünk Bánkútra, majd hátizsákkal indultunk újra útnak. A közeli réten újra láttunk egy õzikét elkocogni, ami megalapozta számomra a nap hangulatát. Örültem a réten lévõ vizenyõn élõ sárga virágtömegnek, a hajnalnak, a csapatnak, a madárfüttynek, jó idõnek. Innentõl már csak az érvényességre hajtottunk, olyan pontokhoz mentünk, amik kellettek valamilyen nekünk kellõ kombinációba. Az érvényesség feltétele volt, hogy 150 pontot kellett összegyûjteni kombinációkból és ezzel még nagyon rosszul álltunk. Persze Zoli nyilván a "másik oldalt" képviselte, hogy menjünk el a közelben lévõ pontokhoz, ne hagyjuk ki õket, a kombinációkkal még ráérünk, hiszen õ még pihent és tettre kész volt! Aztán Mikinek sikerült meggyõzni, hogy sajna már nem, muszáj teljesen céltudatosan menni, hogy érvényesek legyünk. Az a kompromisszum született, hogy azért azokat a pontokat megnézzük, amik nagyon útba esnek. Ennek köszönhetõen Zoli az egyik etetõnél meg is találta a bónuszt, pedig már nem mi voltunk az elsõ csapat... Hiába, a rutinróka szimatot fogott! Miki az éjszaka teljesen összeszedte magát, mintha teljesen kicserélték volna. Sikerült aludnia egy jót, amitõl új erõre kapott, ráfeküdt a kombinációk szempontjából optimális tereppontok kiválasztására.
Szebbnél szebb helyeken jártunk, bár egyre nehezebben ment a koncentrálás és a menés. Minden adandó alkalmat megragadtam arra, hogy levegyem a bakancsom, ami nem tudott az esõ óta rendesen kiszáradni. Egyrészt a folyamatos harmat, másrészt az izzadás miatt. Ha volt 2-3 perc, akkor leültem és legalább az egyiket lehúztam, zoknit meglebegtettem, majd vissza. A következõ lehetõségnél a másikat, és így tovább.
Különösen tetszett a Kis-kõháti zsomboly, ami egy hegytetõn lévõ hatalmas üreg. El is van kerítve, nehogy valaki belepottyanjon. Találkoztunk ott két turistával is. Idõzni nem akartunk, de azért a bakancsot-zoknit levettem. A nõci teljesen elhûlt a lábam láttán - pedig akkor nem is nézett ki nagyon durván.
Nem sokkal késõbb tartottunk egy utolsó kajaszünetet, ahol mindenki kicsit rendbeszedhette magát, megtartottuk az utolsó zoknicserét, ettünk némi szendvicset, csokit, kekszet, ittunk, pisiltünk és felkészültünk azt utolsó nagy menetre. Már csak néhány órát tudtunk eltölteni a terepen a visszaindulásig, és tudtuk, hogy nem lesz megállás, küzdeni kell az érvényességért. Fent voltunk a sunyiban, nagy ereszkedés következett. Mázlink volt, mert a srácok találtak egy jó kis köves bevágást, amin frankón le tudtunk ereszkedni. Azért nem volt egy leányálom, mert csupa kõ volt, figyelni kellett hova lépünk, ráadásul féltem, nehogy a nagy zsák elrántson. Szerencsére épségben leértünk, hogy aztán újra felmászhassunk valahova : )
Nagyravágyó terveinkbõl egyre inkább kénytelenek voltunk alább adni, de Miki szerencsére úgy választotta ki a felkeresendõ pontokat, hogy végül érvényesek lettünk. Már mindenki nagyon szenvedett, fájt az ácsorgás, a talpa is mindenkinek kikészült. Tamás mondta, hogy nem megy fel valami bizonytalan dolgot megnézni, mert nem bírja. Ez szerintem mindent elárult. Láttam az arcokon a küzdelmet, nem csak nekem volt nehéz. Találkoztunk egy másik csapattal, õk már a célba igyekeztek. Fölfelé elég jól nyomták, de a srác az egyik térdét nem nagyon hajlította. Mondjuk ehhez képest mi sokkal jobban néztünk ki szerintem. Azért nálam elõjöttek enyhe hallucinációk, persze közel sem olyan durvák, mint a hamahamán, csupán megmozdultak kicsit a kövek, átváltoztak állatokká, lámpafényt láttam, mikor nem is volt.
Még útba ejtettük az Õserdõt, végül az utolsó pontunk az Olasz-kapu volt, szintén duplapont. Rettentõ gyorsan teljesítettük, aztán irány a cél!
Nem sok idõnk maradt a Szilvásváradra való beérésre, kb. 1 óra 15 perc a 8-9 km távhoz. Erõltetett menet következett elõször meredek erdei szerpentinen, majd jött a feketeleves: aszfalt. Itt mindenki teljesen megpusztult. Apró kavicsok mentek a bakancsomba, de nem akartam megállni kirázni. Legalább volt mivel "játszanom" és elterelni a gondolataimat. Ekkor már mindent elküldtem mindenhová, az aszfaltot, a kavicsokat, az egész talapamat. Többnyire magamban gondoltam csúnyákat, de néha ki is mondtam. Egy bicikliért sokat adtam volna... Álmodoztam egy lóról, amirõl mindkét lábam csak úgy lóg, egy hintáról, háton fekvésrõl és puha gyeprõl, száraz lábról és megállásról. Miki és Tamás ment elõl, övék volt a legnagyobb tempó, aztán kb. 20-30 méternyire mögöttük Gábor és én, még hátrébb Zoli és Mackó. Az idõnk nagyon fogytán volt, fél 7-ig kellett beérni. A végén bele kellett kocogni, ami még jól is esett, mert a talpat talán picit kevésbé terhelte. Találkozunk ismét terepmesterekkel, újabb 5 pont, hurrá! Az út melletti oldalban láttam egy ülõ fekete lovat, ami valójában csak egy sötét folt volt a lombok között. Megváltásként feltûnt a cél, a kisvasút végállomása. Egy-két perccel az idõ lejárta elõtt estünk be, egybõl lerogytunk a padokra, már húztam is le mindent a lábamról.
Robi és Selmi várta a csapatokat. Elsõ kérdésük az volt, hogy mit keresünk mi itt? Még van egy óránk. Aha, lett volna, mert az elején a mi buszunk elkavart, ezért késõbb értünk a terepre, viszont ezt dgy elfelejtette kihirdetni. Sebaj, még örültünk is neki, mert így legalább be tudtuk fejezni a stafétuszkérdések megválaszolását. Természetesen ezt csak egy pohár sör után kezdtük el, nem kergetett a tatár. Minden stafétuszon szerepelt egy kérdés, aminek a megválaszolását a terepen található táblákon szereplõ információ tette lehetõvé. Miki ezért folyamatosan lefényképezte õket, mikor volt egy kis idõnk, akkor kerestük rajtuk a válaszokat. A célban ezt így bõven meg tudtuk tenni, minden kérdésre válaszoltunk, a térkép hátulja is sokat segített. Közben beszéltünk a hazamenetelrõl is. Zoli ugye kocsival volt, de a csapatunk hat embere nem fért volna be. Nem nagyon vagyok képben, hogy mi történt pontosan, de beszéltek Robiék hg-vel, aki volt olyan drága, hogy visszakanyarodott értünk. Miután mindent leadtunk, elköszöntünk Mikitõl, Zolitól, Medvétõl és Tamástól, mert minket Gáborral hg és Bence vitt haza.
Miki a végén kidobta a bakancsát. Sajnos ezt már otthon önállóan tette meg, nem pedig a csapattal együtt rituális szertartás keretében. Az utolsó részt a versenyen már szandálban tette meg, amit nagyon irígyeltem tõle, szellõzött a lába, hajlott a szandi talpa… Mondjuk kövekbe belerúgni nem lehetett valami jó érzés. Tulajdonképpen szakadt bakancsban indult el, ami gondolom az elsõ kilométeren már beázott, nem lehetett kellemes csincsogós cipõben gyalogolni. A bakancs már nem egy mai darab volt, még a rajtban ragasztotta széles ragasztószalaggal, hogy egyrészt szét ne essen, másrészt valamennyire vízhatlanná váljon – nem sikerült.
Imádtam a hazautat is. Bence és hg mesélt a tereprõl szervezõi odalról, mi meg elmeséltük élményeinket versenyzõként. A tesómtól kapott marcipános csodát bedobtam a közösbe, nagy élvezettel majszoltuk el. Bence kiszállt Fóton, mi meg indultunk tovább Pestre. A város határában kérdeztem a srácokat, hogy nagyon izé dolog ilyen késõn még gyrost enni? Nagyon éhes voltam, vasárnap tulajdonképpen alig ettem. Mondták, hogy egyáltalán nem, sõt Gábor is csatlakozott. Késõbb hg is meggondolta magát, így mindhárman már a Nyugatinál lévõ gyrosozásra fentük a fogunkat. A városligetnél rákanyarodtunk az Andrássy útra. Épp a gyalogosoknak is zöld volt. Kit látunk magunk elõtt a zebrán átmenni? Mikit és Medvét! Csápoltunk nekik, mint az idióták, nem tudom ki lepõdött meg jobban. Gábor vette õket észre, meg is jegyezte utólag, hogy azt nézte, milyen két meggyötört ember sétál... A gyros isteni volt, jól is esett. Elbúcsúztunk hg-tõl, majd Gáborral elsétáltunk a Nyugatihoz. Ez mintegy keretet adott a hétvégének, ugyanis a ligetben is mi találkoztunk elõször. Hazafelé ballagva kacagtam a boldogságtól. Tele voltam a hétvége élményeivel, azzal a sok széppel és jóval, amivel találkoztunk. A színek, a szagok, a fények, a hangok, a sikerélmény, na és persze a csapat. Leírhatatlan érzés.
Túléltem a kétnapos nagyhalált. Tudtam tartani a lépést a srácokkal, jó tapasztalat volt. Rettenetesen rossz volt a talapamnak a vége, viszont nem lett izomlázam, nem fájt semmim, sõt még vízhólyagom sem keletkezett, amin magam is meglepõdtem. Mindennel együtt totálisan felvillanyozott, azóta is jó kedvem lesz, valahányszor eszembe jut egy-egy pillanata a versenynek. Sok mozzanatot természetesen le sem lehet írni, csak átélni és érezni. Itt olyan arcát lehet meglátni az embereknek, amire máshol nincs lehetõség. Nem cserélném el ezt a hétvégét a világ minden kincséért sem. Összesen 71 pontunk lett a 110-bõl. A végén a GPS több, mint 115 km-t és 3200 körüli szintet mutatott.
http://www.gpsies.com/map.do?fileId=pqqfgzaykyiycaen
Köszönöm szépen a szervezõknek ismét, és persze köszönöm a csapatnak is. Klassz volt veletek.
j |
