Idén már harmadszor jutottam el a Kõszegi-hegységbe, ennek örülök. Egyrészt végre gyarapíthatom túráim számát, másrészt nagyon szép ez a vidék, harmadrészt a KHT túrák nagyon jók, ezt már többízben tapasztaltam. Most sem volt másképp, de errõl majd késõbb, kezdjük az elején.
Gáborral szokás szerint Körmenden találkoztunk. Most nem én értem oda korábban, mint elõzõ alkalommal, a változatosság kedvéért õ késett, bár ebbe nem fogok belehalni. Már volt vele egy névrokon kollégája, így hárman indultunk Kõszeg felé. Szombathelyen megálltunk újabb Gáborokat felvenni, és hogy a mi sofõr Gáborunk elmehessen kisdologra, mert úgy néz ki reggel nem jött össze neki. Na meg ha már ott volt, egy kávét is bedobott. Gábor már csak ilyen. Szóval az autó megtelt Gáborokkal így összehúztam magam és nekilendültünk a Kõszeg felé tartó útnak. Hamar odaértünk és a szokott helyen parkoltunk, majd berobogtunk a várba. Különösebben nem volt tumultus, fõleg, hogy a rajt után 15 perccel értünk oda, így a formaságokat pillanatokon belül elintéztük, persze köszönhetõ ez a rendezõk rutinjának és felkészültségének i. Én már repülõrajtot is vettem volna, de a Gábor hadsereg valamely tagja döntetlenbe kényszerült, így vártunk egy kicsit.
Aztán elindultunk. A városból a már ismert utakon indultunk el kifelé. Gyakorlatilag az Írottkõ útvonalával ellentétes irányba mentünk, amíg el nem értük a Pogányok bejáratát. Útközben frissítettünk a Szénsavas kúton, mely túránk elsõ forrása, lesz még egypár. A Pogányok bejáratánál jobbra fordulunk és elkezdjük a felfelé kapaszkodást. Csodás kilátás van innen a környezõ vidékre, miközben szebbnél szebb pincék között haladunk felfelé a hegyre. A pincéket elhagyva betértünk az erdõbe, majd egy kisebb kapatót legyûrve a mûúton találtuk magunkat, ami egészen az Enikõ-forrásig kísért minket, ahol elsõ ellenõrzõ pontunk volt. A csinos pontõrlányoktól megkaptuk a bálnás pecsétet, valamint egy sport szeletet és már robogtunk(tam) is tovább.
A Gábor hadsereg kicsit lemaradva jött utánam. Közben elhaladtam egy csapat kissé tanácstalan túratárs mellett, akik látva elszántságomat úgy döntöttek, hogy utánam jönnek. Reméltem, hogy nem vezetem õket félre, bár az elõzõ KHT túra ugyanerre jött, csak szembe a mostani iránnyal. Hamar letértünk az aszfaltról és egy tarvágást átszelve máris a dzsungel kellõs közepén találtam magam. A piros sáv ezen szakasza vagy ritkán járt, vagy csak szimplán nem nagyon van tisztítva, mert gyakorlatilag derékig érõ fûben (jobb helyen) kellett gázolni. Azért maga a túristaút jól követhetõ, csak amolyan vadregényes a maga 1 embert elviselõ szélességével. Ebben a sûrû erdõben baktatva értem el az Elektromos-forrás nevû helyet, ahol olyan sötét volt, mintha éjszaka lenne. Gyors fotó és már robogtam is tovább. Jó sokáig baktattam a piros sávot követve, amíg el nem értem a már elõzõ KHT túrán is látott 150 éves atlasz cédrusig. Most is készült róla fotó, ez a fa mindig megér pár pillanatot, de vissza a pirosra. Domb-völgy-domb-völgy, tiszta hullámvasút, gyorsabban tudnék haladni, még a gyomrom is liftezne, bár ez nem biztos, hogy szerencsés, hiszen még a felénél sem jártam ekkor. Útközben elhaladtam a jelenleg kiszáradt Cseke-forrás mellett és újabb kapaszkodó következett. Zilálva értem fel a mûútra és kezdett egyre melegebb is lenni, így kellemes volt kicsit lefelé menni és betérni a Borha-forrás felé tartó hûvös erdõbe, ahol a túra második ellenõrzõ pontja és egyben etetõ helyszíne is volt. Az itinerre rákerült a sok halas pecsét, a gyomorba pedig választani lehetett több fajta szörp és sima ásványvíz között, valamint zsíros-, lekvároskenyér között. Én a zsíros kenyér bodza szörp kombinációt választottam.
Alaposan feltankolva már indultam is tovább, ha nem hagytam volna ott a kulacsom, nosza vissza érte, mert a Hörmann-forráshoz vezetõ út nem éppen könnyed séta és a nap is nagyon nekiállt keménykedni. Újabb források következtek: Jávor-kút, Gyertyán-kút, majd a már említett izmosabb emelkedõ a Hörmann-forrás felé. A hegy tetejéig elfogyott az innivaló a kulacsomból, így pótolni kellett azt a zsákból, de nem volt nagyon kedvem megállni, olyannyira, hogy majdnem elmentem a Hörmann-forrásnál álló pontõr mellett. De azért itt is beszereztem a kardhalas pecsétet.
Immár lefelé haladva gyorsan elértem a Stájer-házakat, ahol kissé meglepõdtem az ott talált tömeg miatt. Õszintén szólva valahogy minduntalan a Ciklámen-forrást kerestem, így úgy elmentem a pontõr mellett, hogy öröm volt nézni. A forrást meg is találtam, de aztán csak visszavergõdtem valahogy, amikor jött velem szembe Brigi, hogy ugyan nem akarok már egy pecsétet az itinerre? Még szerencse, hogy rámkiabált, különben simán továbbmegyek, pedig kár lett volna kihagyni a polipos pecsétet, nameg azt az isteni buktát, az valami fantasztikus volt. Feltankoltam teljesen és nekivágtam az utolsó pont felé tartó szakasznak.
Sokáig kiépített erdei aszfalt utakon kanyarogtam, majd egy jól követhetõ erdei földúton hullámvasutaztam. Meg kell, hogy jegyezzem, az út ezen szakaszán volt pár nagyon szép hely, pl a páfrányokkal szegélyezett út, amit patak szel át, nagyon szép rész. Ismét a már megszokott domb-völgy kombináció következett, de jobbára lefelé tartottam, míg el nem értem a Szikla-forrást, ami tényleg egy "látni kell" hely. Viszont ahhoz már nem nagyon volt kedvem, ami ez után következett. A Zeiger-nyeregre vezetõ út, ami azért nem éppen lankás emelkedõ. Szerencsére nem tartott sokáig és átlendülve a holtponton meg a hegytetõn már végig csak ereszkedtem egészen a Hétforrásig, mely a túra utolsó ellenõrzõ pontja volt. Az itinerre rákerült az utolsó, cápás pecsét is és immár csak be kellett kocogni a célba.
Hittem én, mert ugye ekkor mégegy hasonló nagyságú emelkedõ következett, mint elõzõleg. Node ha már eddig eljöttem, akkor már végig is megyek. A zöld sávot követve végig a határvonalon baktattam, míg el nem értem az Andalgó néven ismert útvonalat. Itt még volt egy kis dzsungelen átvágás derékig érõ fûben, aztán végleg magam mögött hagytam az erdõt, hogy immár végig aszfalton berobogjak a várba és ezzel együtt a célba. Itt megkaptam a emléklapot és a kitûzõt, valamint kínáltak még enni és innivalóval, valamint ismét kaphattam abból az isteni buktából.
Már csak a Gábor hadseregre kellett várni, akik mint kiderült, eléggé lemaradtak közben. Pistiék robogtak be egy órával késõbb, hogy beértem, és szerencsémre, elvittek magukkal haza, így nem kellett tovább várnom, ami miatt nagyon hálás vagyok nekik, fõleg, hogy nagyon sietnem is kellett.
Remek túra, remek ellátással és nagyszerû szervezõkkel. Mindig nagyon jó ide visszatérni, mert az ember nem csalódik, se a tájban, se a szervezésben, csak ajánlani tudom és nagyon remélem, hogy idén 4. alkalommal is eljutok a KHT túrára.
Köszönöm a szervezést, Gábornak az odautat, Pistinek meg a visszautat.
Sajnos idõ hiányában az idén sok túráról nem tudtam beszámolót írni, de talán mostantól valamivel szellõsebb lesz az idõbeosztásom és jut idõ az élménybeszámolókra is. Anyával és Ildikóval vágtunk neki a távnak, Bazsi valahol a Mecsek és a Zselic határán gyalogolt egy nyolcvanöt kilométeres túrán. A szervezõk az idén is kitettek magukért, minden földi jóban volt részünk az ellenörzõ pontokon. A szervezést és a szervezõket csak dicsérni lehet, a tõlük megszokott alapossággal készültek fel a túrázók fogadására. Mivel már tavaly is csak jókat írtam e túrasorozatról, nem szeretném, ha elfogultnak tûnnék e kedves és barátságos rendezõi gárdával kapcsolatban, így csak azt tudom ajánlani mindenkinek, hogy aki nem volt még KHT túrán, menjen el a Kõszegi-hegységbe, garantáltan jól fogja érezni magát.
Már a tavaszi túrán eldöntöttük, hogy megszerezzük õsszel a Kõszegi Hegység Túrázója címet így nem is foglalkoztunk elõzõ este az idõjárásjelentéssel. Jól is tettük. Az esõ elmaradt, nem volt nagy meleg, szóval igazi túrázóidõ volt.
A 27 km-es túrán indultunk, szokás szerint a várból, ismerõs útvonalon. Sajnos rögtön az út elején, a Szénsavas kút el volt zárva. Az alján találtunk ugyan egy csapot, de nem kockáztattuk a megnyitását. Felderengett, hogy valamikor egy szépen megmunkált réz sárkányfejen keresztül folyt a víz, ezt gondolom vagy egy elvetemült fantsayrajongó, vagy egy fémgyûjtõ szerelte le.
Most a pogányoki felsõ úton haladtunk, gondolkodtunk, hol lehet a tavaszi pince, ahol megvendégeltek minket. Persze nem találtuk meg, és a felsõ soron még nem volt kint egy gazda sem, akinek megesett volna a szíve rajtunk. Javaslom, a Pogányokat mindig visszafelé tervezzék be a szervezõk! Kiértünk az aszfaltútra, de párszáz méter után, az Enikõ forrást elhagyva belevetettük magunkat az erdõbe. A tavaszi túra útvonalára értünk, csak most szembe mentünk akkori önmagunkkal. Elhaladtunk a fél vaddisznó mellett is, igaz most már csak a csontvázát láttuk. Megkerestük az Elektromos forrást, majd a Cseke forrást és elértünk a Borha forrásig, ahol az ellenõrzõ pontnál zsíros kenyeret és üdítõt kaptunk. A 17 km-es túra itt vált el tõlünk, mi megkezdtük hosszú felfelé vezetõ útunkat a Hörmann forrásig, mely a túra legmagasabb pontja volt. Egy ideig erdõben haladtunk, majd kiértünk az aszfaltútra. Bár, nem igazán hívhatjuk annak, mert a tavalyi árvíz után most hozzák rendbe, így kavicson, aszfaltporon vagy min mentünk jórészt. Sajnos egy teherautó pont elõttünk haladt, ittuk a port rendesen. Öeültünk, amikor végre ismét beértünk az erdõbe, és ezzel kezdetét vette szerintem a legszebb szakasza az útnak. Fenyvesben haladtunk, amit megült a pára. Igaz, kissé meredek volt, de a lábunk ezt még nem érezte. Megérkeztünk a Hörmann forrásig, újabb ellenõrzõ pont, itt házi bodzaszörpöt kaptunk, majd hamar tovább is indultunka Stájer házakhoz. Nem kellett sokat mennünk, másfél kilóméter a távolság, ráadásul végig ereszkedtünk. Itt újabb ellenõrzõ pont, lekváros kenyérrel és üdítõvel. Tiszteletünket tettük a Ciklámen forrásnál, majd egy általam régen bejárt útra léptünk, a Szikla forrás felé. Szép erdei úton haladtunk, hol emelkedett, hol süllyedt. Majd egy olyan szakaszhoz értünk, ami még a teljesítmánytúrák hajnalát idézte számomra. A fákon ugyan szerepelt a túrajelzés, viszont az út nem látszott, hanem hatalmas páfrányok között haladtunk. Egyikünk szerint az Endor bolygóra értünk:)
A Sziklaforrás szép mint mindig, viszont egy nagy esõ alaposan átalakította a környéket, jó nagy vízmosásokkal. A forrás után emelkedni kezdett az út, ez volt nálam a holtpont, fõleg a Tábor hegyig vezetõ utolsó kaptató. Itt fújtunk egyet, elbeszélgettünk egy fát szedõ családdal, akik tájékoztattak minket hogy hányadikak vagyunk, majd ismét a tavaszi túra nyomán jutottunk el a hétforrásih, ahol újabb ellenõrzõ pont volt. Pecsételés, kulacstöltés és már mentünk is tovább. A most következõ szakasz érdekelt, mert erre még nem jártam. Közvetlenül a határ mentén ereszkedtünk le, a régi rendszerúton, ami elég bokatörõ volt. Ráadásul, néhán helyen a fák úgy rádõltek, hogy volt ahol szó szerint négykézláb tudtunk átjutni. Egy nagy kanyarral az Andalgóhoz jutottunk, ami a háború elõtt a kõszegiek kedvenc kirándulóhelye volt, meg tudom érteni, miért. Alattunk a Gyöngyös patak folyt, az erdõ vadregényes, viszont sok-sok szúnyog. Ezen az úton jutottunk be a városba, a Kálvária hegy és a Csónakázó tó között, majd a külvároson átvágtunk a várig, ahol a kitûzõn és az oklevelen kívül a szervezõk által készített házi süteményeket kaptunk. A túránkat szokás szerint a Pancikterben fejeztük be.
Összefoglalva, a szokásos profi szervezés, ellátás, és ismét az eddigiektõl eltérõ túraútvonal. Szóval, õsszel folytatjuk.
Kõszegi-hegység Túrázója 2. - 25 km (itineren 26,2 km)
2010.06.26.
A szervezõk a tõlük már jól megszokott alapossággal és szervezettséggel készültek a túrára. Az idõjárás is kegyeibe fogadta a túrázókat, a beígért nagy esõbõl végül semmi nem lett. A túra útvonalának jelölése a már megszokott, profi módon történt, a két távot más-más színû, fóliával takart nyilak jelölték. A korrekt jelzéseknek köszönhetõen, a térkép nélkül indulók sem tudtak hibázni, eltévedni lehetetlen volt. Az útvonalválasztás is eredményes volt, az elõzetesben hirdetett aszfalt hosszúsága szépen eloszlott a túra során, így nem éreztük megterhelõnek. Az útvonal idõnként számunkra még teljesen ismeretlen szakaszokon haladt, a Kõszegi-hegység valóban felfedte a rejtettebb értékeit. Az ellátás, mint a szervezõk eddigi valamennyi túráján, most is fejedelmi volt. Az ellenõrzõpontok mindegyikén nagyon kedves pontõrökkel találkoztunk, már szinte ismerõsként üdvözöltek minket. Nagyon jól éreztük magunkat, köszönjük a szervezést, bízom a szeptemberi találkozásban!
