Túrabeszámolók

Fel a Ság-hegyre!

(asztalfiókból előkotort túrabeszámolók-ciklus, II. rész)

Miért is ne látogatnánk meg a Ság-hegyet, gondolom, amikor összekattintgatom az előnevezést és az – odaúti – vonatjegyeket. Sima ügy, elmegyünk, felmegyünk, hazamegyünk, mondom Kerek repkénynek. Karácsony után járunk, a hajnali járatokon alig lézeng néhány utas. A reggeli első győri személyvonat még mindig (vagy már megint) a kevésbé kényelmes Talent, de ez a kevésbé kényelmesség nem akadályoz meg abban, hogy legalább Tatabánya után elszundítsak rajta. Győrben bézére váltunk, persze, hogy ilyenkor nincs kéznél a szükséges túramozgalom igazolólapja. Celldömölktől még két megállót utazunk, és Nagysimonyiban végre nem átszállás következik, hanem elindulunk túrázni. Itt is sűrű, mozdulatlan köd ül a tájon, mint majdnem mindenhol az országban. Tegnap még nem volt. Mindegy, ha már itt vagyunk, túrázzunk. Régi piros sáv vezet, eleinte könnyen, majd néhol kevésbé könnyen követhetően. Karalábéföld, majd szőlőhegy következik, aztán megérkezünk Sitkére, pont a falu Kéktúrával ellentétes oldalán. Nemsokára el is hagyjuk a lakott területet, az út mellett kőkereszt, a piros sáv mellé csatlakozik a Mária út lila színnel jelzett főága. Fadeszkákból álló hídnál tábla tájékoztat, hogy Natura 2000-es területre lépünk be, de avatatlan szemeim nem látnak különbséget a hídon inneni, nem-Natura kétezres területhez képest. Kikerülünk egy dombot, pont nem azon az oldalon, ahol a térkép szerint ki kellene kerülnünk, de a jelzések közül a régi piros és az új M is itt vezet. A soron következő kőkeresztnél nyílegyenesen a Ság-hegy felé fordulunk. A látótávolság száz méter alatt van, így az előző megállapítást pusztán a térképre hagyatkozva teszem.

Némi sétát követően megérkezünk Mesteribe, az út mellett eredetileg Árpád-kori, masszív templom ücsörög tekintélyt parancsoló falaival, apró ablakaival. Mellette méretes adventi koszorú árválkodik. Megyünk egy kicsit a főúton, hogy hamarosan le is térjünk róla, szántó mellett, majd szőlők között kezdődik a kaptató a Ság-hegy részben elbányászott tömbjére. A jelzés elfogadhatóan követhető, a ködben komoran emelkedik a turistaút fölé néhány megmaradt kiemekedő tömb. A BTHE évzáró csillagtúrájának találkahelyét a bányaudvar fölött találjuk, a trianoni kereszt mögötti téren. Nem mondható, hogy unatkoznak a rendezők, az éppen jelen lévő, és folyamatosan cserélődő harminc-negyven túrázó mellé csatlakozunk be ketten. Vándor Csillaggal futunk össze először, majd Csiba Toneszékkel és Heyjoe-val, és ha jól értelmezem, akkor Pulmy-ékkal is. Medvetalpsütit és forralt bort és oklevelet és ovális kitűzőt kapunk, és beszélgetünk egy kicsit a jelenlévőkkel, meg a készpénzkészlet egy részét elverjük túramozgalmak igazolófüzeteire. Ezúton is köszönöm a rendezést!

Fél óra nézelődés és társalgás után, látva, hogy ez a köd mára talán végérvényesen ideette magát, elbúcsúzunk és lesétálunk a hegyről. Lent kőosztályozó romja és a híres ingás kísérlet helyszíne jelent olyan látnivalót, aminek a megnézését nem akadályozza a köd. Kis forgalmú aszfaltúton sétálunk le Celldömölkre, itt betérünk a 12. századi bencés kolostorromhoz. Be van kerítve az egész, és látogatni most éppen nem lehet, viszont a kerítés külső oldaláról is szép. Innen felsétálunk a vasútállomásig, és mivel rengeteg az időnk az elérendő vonatig, beülünk egy ebédre a közeli kockásabroszosba. Ebéd után megnézzük a kiállított vasúti járműveket, a fő látványosságnak számító gőzösök mögött szerényen bujkál egy tűzoltóvonatból származó kocsi. A hazajutáshoz mindenféle vonatot igénybe veszünk, és a helyzetet látva örülhetünk, hogy a kirakatvonali IC-t legalább nem elővárosi szerelvényből állítják ki. Este mozi.

-Kékdroid-

Képek

    Az idén a BTHE a Ság-hegyre szervezte a szokásos évzáró természetbarát találkozót. A ködös id? ellenére szép számmal jelentek meg túrázók ,igazán jólesett az Ünnepek punnyadása utáni mozgás. Köszönjük a szervezést! 

Részletek:  boglariturazok.blogspot.hu/2015/12/fel-sag-oldalan-nagy-kurto-fustolog.html

Fel a Szent György-hegyre

GPS-el mért távolság: 17,1 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 925 m. Mivel szabadon választott az útvonal, ezért csak azt jelzi, mennyit mentem. Elég alaposan bejártam a hegy turistajelzéseit, itt-ott le is térve róluk egy kicsit.

Reggel kissé felhõs idõben, de jó látási viszonyok között autóztam Kisapáti felé. Pusztamiske és Nyirád között, a felhõknek köszönhetõen csodálatos napkeltében volt részem. A nap, égõ vörösre festette a felhõket. Két alkalommal meg is álltam fotózni. Jó kis képek jöttek össze, bár igyekezni kellett, mert az egész nem tartott tovább 5-10 percnél.

Kisapátiban próbáltam valami ittasellátó helyet találni, de nem sikerült, pedig kerültem egyet a templom felé is. Végül a temetõ közelében egy kis utcában leparkoltam, s irány a hegy. A levegõ párás egy kicsit, viszont szépen sütött a nap. Ellenfényben, érdekes képeket eredményezett. A látástávolság bõven 30 km fölötti.

A zöld jelzésen kényelmesen talpaltam fölfelé. A falutól nem messze mókus futott át az úton és föl a fára. Pár percig bújócskáztunk, hátha sikerül lefotóznom. Eltûnt anélkül, hogy esélyem lett volna akár egyetlen képre is. Természetesen letértem a Szentkereszt kápolnához. Kicsit késõbb egy réteg ruha kéretõzött le rólam, illetve zsebre vághattam a kesztyûmet is. Pár száz méter után ismerõs túrázókat értem utol. Együtt ballagtunk a kulcsosházig, ahol Káldi Géza csoportjával futottunk össze. Többé-kevésbé együtt értünk föl a hegyre, bár én indultam hamarabb, viszont jó sokat fényképeztem. Régen jártam erre és a fényviszonyok is jók. A Bazaltorgonáknál letértem egy kicsit a jelzésrõl, a fotózás kedvéért. Fölöttük, egy jelzetlen ösvényre tértünk balra. Nagyon megérte, mivel remek kilátópontra vezetett. A nap is kellemesen melengetett. Kicsit még tovább mentem az ösvényen, de túl bozótosnak találtam, s visszafordultam. Természetesen kimentünk a másik oldali bazaltorgonák fölé is, ahonnan szintén csodálatos a panoráma. Itt Gáborral futottunk össze. Nézelõdtem, fényképeztem, igyekeztem beazonosítani a látható hegyeket. Egész jól ment, kivéve, hogy elsõre, sõt másodikra is összekevertem a Sümegi-várhegyet, az Újdörögd mellettivel (Babuka-hegy?). Csak amikor harmadszor is odaértem (és kevésbé volt párás a levegõ abban az irányban), a fényképezõ digitális zoom-ját is kihasználva jöttem rá a tévedésemre. Azt hittem, innen is a Haláp és a Somló között láthatom a várat. Hát nem. Nem csak a Somlótól, de még Tapolcától is nyugatabbra van.

Ballagtam tovább a kéken, a többiek meg a piroson. Túl korán értem föl. Volt félórám a cél nyitásáig, így elindultam a piros jelzésen vissza, hogy tegyek egy kört. Közben összefutottam a rendezõkkel, akik éppen cipekedtek fölfelé. A meteorológusok ígéreteivel szemben, szép az idõ. Az oda-vissza részt befejezve is volt egy-két percem a hivatalos nyitásig. Kisebbfajta sokadalmat találtam a célban. Álltam is sorban vagy tíz percet, mire be tudtam nevezni, s átvenni a díjazást. Visszamentem a kékig, s azon le. A sárga jelzésen visszaballagtam a kulcsosházig, egy két fotós kitérõvel. Eddigre azért már felhõs lett az idõ, de sebaj. Úgy döntöttem, az alsó kört is bejárom, így a sárgán indultam tovább. Gyerekek jöttek velem szemben, szüleiket alaposan lehagyva.

Sajnos az Ify, vagy Emmaus kápolna gyalázatos állapotban leledzik, pedig a hegy legszebb temploma lehetne, ráadásul meg sem lehet közelíteni, mert valamilyen putri jellegû magánterületen található.

A Lengyel kápolna viszont jó helyen van, aminek megfelelõen körbejárhattam. A Tarányi-présház is gyönyörû, még a mostani romosodó állapotában is. Egy újabb elhanyagolt mûemlék. Ballagtam tovább. Ezúttal a piroson kaptattam föl újra a Bazaltorgonák fölé. Ezen az ösvényen is találkoztam a gyerekekkel. Úgy látszik õk is jobban bejárták a hegyet, ahogy másokkal is többször találkoztam. Kicsit kisütött a nap. Errõl a szirtrõl ekkor voltak a legjobbak a fényképezési lehetõségek. Eredetileg nem ezt terveztem, de a Bazaltorgonák felé mentem le. A sok túrázónak köszönhetõen jobban csúszott az ösvény, mint fölfelé jövet, de azért sikerült esés nélkül leóvakodnom rajta. Tovább tartott, mint reggel följönni. Utána hibásan döntöttem, s a KP-n mentem le, amivel bõ félórát veszítettem, pedig a Gulácsra is föl szerettem volna menni. Ráadásul a végére a térdemnek kezdtek rosszul esni az emelkedõk. Fél kettõre értem vissza a faluba. A Gulács oda-visszát 7-8 km-re becsültem, s mivel nem szerettem, volna, ha még a hegyen rám esteledik ezért lemondtam róla, s inkább megnéztem a temetõt, mivel érdekes síremlékeket láttam. Eddig nem találkoztam ezzel a régi típussal, ahol házastársak esetén két kis kereszt volt a tetején. Visszaballagtam a kocsihoz, átöltöztem, készítettem magamnak egy kávét, s hazafelé vettem az irányt.

Szerencsénk volt az idõjárással, így remek túra sikeredett, csodálatos kilátással. Szeretem ezeket a túrákat, ahol magam választhatom meg az útvonalat. Lehetõséget ad egy-egy hely alaposabb bejárására. A Szent György-hegy, pedig minden oldalról gyönyörû.

A túra ár/szolgáltatás aránya jó. 800 Ft-ért emléklapot és kitûzõt kaptunk. Mandarin, túrós- és meggyes rétes, valamint forralt bor volt az ellátmány.

Fel a Somlóra!

GPS-el mért távolság: 18,1 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 725 m. Mivel a túra útvonala szabadon választott, így csak azt jelzi mekkora távot tettem meg.

Végre egy közeli túra, aminek köszönhetõen fél nyolcig alhattam. Somlószõlõst választottam kiinduló pontnak. A kocsit a Puttonyos kocsmánál tettem le, ittam egy kólát, s a hideg, szeles, de napos idõben célba vettem a Somlót.

A vár felõl terveztem fölmenni a kilátóhoz. Ennek megfelelõen a S+ és a S jelzésen kaptattam fölfelé. Egy részen szép sziklákat láttam (köszönhetõen a lombok hiányának), s azt is, hogy elfogadhatóan meredek terepen közelíthetõk meg, sõt mögöttük a vár sincs túl messze. Úgy döntöttem, fölmegyek a sziklákhoz fotózni. Az emelkedõ meredekebbnek bizonyult, mint vártam. Készítettem pár fotót, s eldöntöttem, nem megyek vissza a jelzésre, hanem vadcsapáson megyek tovább fölfelé. Elõször úgy gondoltam, fel tudok menni egyenesen is, de végül némi kerülõ mellett döntöttem, s a vadcsapáson mentem tovább. Ez se egy leányálom. Alaposan leizzadtam, mire elértem a várat, ahol éppen Cats-es ismerõsök fotóztak. Egyikük meg is jegyezte, érdekes irányból jövök.

Idõm bõven van, így alaposan körbejártam, és körbefényképeztem a várat. Utolsó itt jártam óta, rengeteget dolgoztak rajta. Újabb falakat ástak ki. Egyre jobban néz ki a vár. Nézelõdést követõen átkaptattam a kilátóhoz, ahol beneveztem. Rendes sokadalom volt a hegytetõn. Tízórás nyitással, 11.20-ra már csak hûtõmágnes maradt, annyian neveztek. A tea éppen elfogyott, a Somlói galuskáért meg nem rajongok, így hát ballagtam tovább. Különben is vittem magammal egy termosz teát, a rövid táv ellenére, tehát nem jelentett gondot a folyadékhiány.

A kilátót kihagytam, mivel nagyon párás a levegõ. Délre szinte semmi kilátás nincs, az északi irány látnivalóit pedig kényelmesen le tudtam fényképezni a várból. A Kitaibel-tanösvényen, illetve amennyire lehetett, a hegytetõ peremén, körbejártam a hegyetetõ rét jellegû részét, majd leereszkedtem a Szent Margit-kápolnához. A földutak már kezdtek fölengedni és ezzel együtt csúszóssá válni. Az út mentén, fõként a most erdõs, bozótos részeken sok beomlott régi pince maradvány látható, ami azt jelzi, valaha sokkal magasabban fekvõ területeket is mûveltek. Újonnan betonozott úton ballagtam, s azt lestem, hol tudnék fölmenni a bazaltsziklák tövéhez.

Nem kellett sokat mennem, s találtam is egy lépcsõt. Irány fölfelé. Ahogy egyre közelebb értem a sziklákhoz, a fák miatt úgy romlott a rálátás. Ha már ott voltam, megnéztem vezet-e valami ösvény a tövükben. Csak helyenként eléggé benõtt vadcsapást találtam, így azon folytattam. Egyébként majdnem a sziklák tövénél is látható néhány nagyon régi támfal maradványa. A következõ sziklák között kissé lankásabbnak bizonyult a hegyoldal, így föladtam a lenti túlzottan is veszõdséges haladást, s fölkapaszkodtam a fennsíkra. Más nem volt hátra, mint újra leereszkedni a Szent Margit-kápolnához, mivel körbe akartam járni a hegyet.

Újrakezdtem a betonutat. Nem kellett sokat mennem, s szép bazaltorgonákat láttam. Természetesen rögtön azt néztem, van-e valamilyen följutási lehetõség. Létezik egy végig kikövezett, a szükséges helyeken lépcsõs kaptató. Kiderült, két kanyarral szó szerint bevisz két bazaltoszlop közti terembe, ahonnan az üledéket már rég kimosta a víz. Az általános panorámafotózással ellentétben, a sziklák fényképezéséhez egyszerûen kiválóak a fényviszonyok. Ragyogó kék ég hátteret biztosított a természet. Fotózást követõen vissza a betonrútra. Ez a lépcsõ igazából vízelvezetésre készült (a talajerózió csökkentésére), viszont egyértelmûen látszik, hogy itt a túrázókra is gondoltak. A végén azt a két kanyart, szerintem a mi kedvünkért tették bele.

Továbbra is szép sziklákat lehetett látni, s még egy helyen letértem az útról fényképezni, de a legszebb részt már magam mögött hagytam. A S – S+ elágazást elérve, a hosszabb visszautat választottam, és a S+-on, fölkaptattam a vár elõtti elágazásig, majd a sárga háromszögjelzésen ereszkedtem le a Dobára vezetõ útig. Innentõl a sárga jelzésen értem el a Hegy-kutat. Némi levezetõ gyaloglás következett a kocsmáig. Átöltöztem, ittam egy kapucsínót és hazafelé vettem az irányt. Mivel a Vödörvölgyi Mikulás óta nem túráztam, így most fõként a jelzésekrõl történõ letéréseknek köszönhetõen (majdnem négy-kézlábas emelkedõk) összeszedtem egy kis izomlázat.

Ismét egy nagyon szép idõs, kellemes túrával zárhattam az évet. Köszönet a rendezésért. Mindenkinek boldog, túrákban gazdag újévet kívánok!

A túra ár/szolgáltatás aránya igen jó. A 800 Ft-os nevezési díjért emléklapot, kitûzõt/hûtõmágnest, Somlói galuskát, teát, vagy forralt bort kaptak a túrázók.

Csobánc-(Hegyesd)

GPS-el mért távolság: 14,5 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 450 m. Mivel a túrák útvonala szabadon választott, így csak azt jelzi mekkora távot tettem meg. Ennél valamivel rövidebb távolsággal is meg lehetett oldani a feladatot.

Évek óta szemezek egy jó kis Balaton-felvidéki szilveszteri túrával, s most végre összejött. Ráadásul, igen jó párosításban mindjárt kettõ is. 24 órás szolgálatot követõen, csípõs hidegben kapargattam a jeget reggel a szélvédõrõl, s indultam el túrázni. Diszelt választottam kiindulópontnak, ami cirka félúton található a két hegytõl. A templom közelében leparkoltam, gyorsan összekészülõdtem, s végre gyalogolhattam. Irány a Csobánc!

Csobánc: A temetõ parkolójában láttam néhány szintén túrázó kinézetû egyént autóból kiszállni, s szedelõzködni. Köszöntem, s mentem tovább. Messze elõttem is láttam néhány túrázót. Az tehát már biztos, hogy nem én leszek az egyedüli induló. A térképpel ellentétben nem láttam zöld jelzést, egészen az aszfaltról történõ letérésig. Ott volt egy, majd még egy másik elágazásban is egy, s ennyi. Ennek ellenére sem könnyû eltévedni. Nem lehet eltéveszteni a hegyet, s ha az ember fölfelé vezetõ utakat és ösvényeket választ, akkor föl is ér. A fû deres, a levegõ keleten és délen párás. Kb. 50 és 200 m között van egy változó vastagságú páraréteg, fölötte szikrázó napsütés és éles kontúrok. Sok helyen be lehet látni a páraréteg alá is. A látvány csodálatos, így gyakran megálltam fotózni. Déli irányban, a páraréteg teteje ragyog a napfénytõl. Nem is látom a fényképezõgép kijelzõjét. Viszont jó képek jöttek össze.

A kaptatón találkoztam néhány túrázóval, no meg a szervezõk közül is párral, ahogy cuccoltak föl a várhoz. Komoly készülõdésnek nézett ki. Hamarosan a Tanúhegyekbõl ismert szakaszra értem, ami a legmeredekebb részt jelenti. Elég korán volt, így vettem vissza a tempóból. Ráértem nézelõdni. Így is háromnegyed tíz elõtt fölértem. Pont még nincs, hiszen csak tíztõl lehet nevezni. Nézelõdtem, körbejártam a várat, fényképeztem, fölvettem egy pulóvert. 10 után pár perccel visszaballagtam a ponthoz, ahol már vagy tízen álltak sorban elõttem. Volt néhány ismerõs is köztük. Beszélgettünk egy kicsit. Kiderült, az ajkaiak busszal jöttek, s nekik igen jól jön, hogy Devecseren keresztül megyek Pápára, így el tudom vinni õket. Ezzel az is eldõlt, együtt megyünk át a Hegyesdre.

Végre benevezhettem, megkaptam a díjazást, s átadhattam a saját meglepetésemet a szervezõknek, egy kis üveges pezsgõt. Elvégre szilveszter van.

Elpakoltam a cuccot, megnéztem a térképet, s a kék romjelzésen elindultunk lefelé. Legalább egy kis szakaszon térjünk el az idevezetõ útvonaltól. Közben csökkent a levegõ párássága, s a Schneeberget is lehetett látni. A reggeli fagy múltával, az ösvényen kiolvadt a talaj, s ezzel csúszóssá is vált, bár közel sem annyira, mint az õszi Tanúhegyeken szokott. Viszonylag kényelmesen lejutottunk. Az egyik szõlõnél méretes, barátságos kutya hevert a magas parton, s figyelt bennünket. A fényképezõgépet nem túlzottan szívlelheti, de azért sikerült jó képet készítenem róla. Leérve rátértünk az aszfaltútra, s azon mentünk vissza a faluba. A zöld jelzés elérésekor meglepi: A rövidebb, s könnyebb útvonalon indult csapat, késõbb ért oda, mint mi. A faluban be is tértek a kocsmába, egy kis itókára, mi viszont ballagtunk tovább.

A túra ár/szolgáltatás aránya kiváló. A 600 Ft-os nevezési díjért emléklapot, kitûzõt/hûtõmágnest, müzliszeletet, mandarint, teát, vagy forralt bort kaptunk (ez utóbbiakat, még csak hidegen, mert akkor készült).

A túrákról tettem föl néhány képet az egyesületi honlapra: furediturazok.lapunk.hu. (Csobánc-Hegyesd 2011. szilveszter)

Fel a Badacsonyra! - A 2010-es év zárótúrája

Székesfehérvár, reggel öt óra. A szerelvény már bent várakozik a harmadik vágányon. Menjünk elõre – javaslom Kerek repkénynek, ekkor veszem észre, hogy ez a vonat bizony a veszprémi ingavonat, villanymozdonnyal. A miénk ugyanezen a vágányon áll, majdnem a jelzõnél. Nyitnám az ajtót, nem nyílik. Nyitnám a másikat. Az sem, és a többi sem, végül egy mellényes-kalapácsos ember siet segítségünkre. Felszállunk, bevackoljuk magunkat egy szimpatikus zugba. A vonal igazán izgalmas részein – Balatonakarattya és Balatonfûzfõ között – még sötétben utazunk, sõt, amikor egy pillanatra felébredek Füreden, még ott is komor, szürkés sötétséget látok kint. Balatonakali-Dörgicse állomásig alszom, a lelkesen fel s alá járkáló kalauznõ látva, hogy ébren vagyunk mindketten, újra olyan elánnal kezdi csapkodni az ajtókat, mint tette azt még Fehérváron. Megérkezünk Ábrahámhegyre, elhagyjuk a vonatot, eljutunk egészen a megállóhellyel szemközti boltig, a bevásárlás során kolbászt, szalonnát, zsemlét vételezünk. Ezek napközben annyira elfogynak, hogy Tapolcán kénytelenek leszünk pótolni a készleteket. Kisétálunk a faluból, piros sáv jeleket követünk, amelyek alatt a Salföld felé vezetõ zöld jelzések sorakoznak, esetlegesen. Elérjük a fellengzõsen két kocsiállásosként mûködtetett Ábrahámhegy – Sportpálya „buszállomást”, ennyi erõvel minden kétirányú buszmegálló két kocsiállással rendelkezik. Ballagunk tovább, meredek emelkedõre térít rá a jelzés, szépen lassan betérünk az erdõbe, zúzmarás ágak, ködbe veszõ távolságok közé. Sziklák bukkannak ki a földbõl az ösvény mentén, majd széles kocsiútra vezetnek a jelek. Tábla mutatja a Pálos kolostorrom irányát, innen már valóban nincs messze. A ködben kísérteties, félelmetes az ódon épület, amely némán emlékezik a múltra a hegyek között. Körbejárjuk, rácsodálkozom néhány épen maradt, vagy éppen restaurált részletre, íves, magas ablakokra, faragványokra. Elbúcsúzunk a helytõl, elindulnánk, jobbról kerülve a romot, de ezt a jelzés a térkép szerint is balról teszi. Szóval balról kerüljük, meredek gyalogösvény vezet a felhõbe, az ágakon vastagon ül a zúzmara. Megérkezünk a Balaton-felvidéki Kéktúra elágazásához, a piros sáv visszakanyarodik Ábrahámhegyre, nekünk most a kék kell. Éles kanyarokkal bõven tûzdelt, meredek szerpentin vezet a szõlõk közé, elbúcsúzunk egy idõre az erdõtõl.

Ránézek az órára, úgy döntünk, hogy a 970. számú gyorsvonat fotózása érdekében kihagyjuk a kék sáv kanyargását a szõlõk között. A kék kereszt a várakozásommal ellentétben nem csupán festve van nagy sûrûséggel, de az utcanévtáblák alatt külön irányjelzõ táblákon is szépen jelölték az irányát. Túl sok kilátásunk innen sincs: a Badacsony sûrû, tejfölszerû ködbe burkolózik, sõt, a völgy aljáig sem látni le. Megkerüljük a Tepincs erdõs tetejét, leballagunk Badacsonyörsre. A vonat pontosan robog át a megállóhelyen, a régi festésû M41 2143 vontatja, sikerül egy erõs közepes képet készíteni róla. A kerékpárút felé indulunk, kispistázva a mezõn át, amikor még a megállóhelyen Repkény észrevesz egy fémtáblát a közelebb lévõ sínszál mellett. Egyik oldalán Székesfehérvár, másikon Pusztaszabolcs. Úgy határozunk, hogy mielõtt olyasvalaki találná meg, aki szerint egy kohóban jobb helye volna, jobb lesz, ha a vasút gondjaira bízzuk (és majd onnan kerül kohóba...). A kerékpárúton átballagunk Badacsonytomajra, az állomáson a meglepett forgalmista kezébe nyomom a táblát. Megállunk cipõt igazítani az ismerõs iskolánál, benéznénk a pizzériába is, ma zártkörû rendezvény vagy valami más miatt, de nincsenek nyitva. Megszemléljük a Bazalttemplom impozáns, hatalmas épületét, majd a Tanúhegyek nyomában túra útvonalát híven követve kikapaszkodunk a házak közül. A reményeimmel ellentétesen a köd nem, hogy oszlani kezdene, hanem talán még sûrûbbé válik, a látótávolság beáll nagyjából száz méterre. Elsétálunk a Klastrom-kút mellett, a Kõkapunál találkozunk egy túratárssal, éppen pihenget, de õ is jön, fel a Badacsonyra. Lassan, komótosan lépkedünk a bazaltlépcsõkön, a sûrû köd egészen sejtelmes hangulatúvá teszi a sûrû erdõt. Felérünk a Badacsony tetejének apró fennsíkjára, elkanyarodunk a Kisfaludy-kilátó felé, itt benevezünk, kapunk emlékül egy kitûzõt és egy emléklapot, valamint az egyik bélyegzést is. Megkínálnak egy-két pohár forralt borral és pár szem mandarinnal is, elkortyoljuk a bort, beszélgetünk. Egy NoHAB-témájú kiállítás is szóba kerül, kár, hogy Tapolcán senki illetékes nem tud segíteni ezügyben.

Lassan ideje továbbindulni, búcsút veszünk a lelkes rendezõségtõl és a többi túratárstól, a Hertelendy-emléknél pedig annyira elmerülünk a nagy beszélgetésben, hogy simán lesétálunk a piros sávig. Aztán vissza. Elkanyargunk a meseerdõben a kilátóhelyig, ahonnan ugyanaz a homogén szürkeség látszik, mint idén olyan sok hegytetõrõl látszott már. A Ranolder-keresztnél vár a következõ ellenõrzõpont, itt megkapjuk a másik bélyegzést és müzliszeletet, valamint teával kínálnak. Ebbõl már csak egy pohárral fogadok el. Nem töltünk el valami sok idõt teázással, lefényképezem a keresztet a kilátóhelyrõl. Megbeszéljük Repkénnyel, hogy már nem megyünk el a Gulács felé, kilátás úgysem várható és az eddigi sétálós tempó miatt csak nagy sietséggel érnénk el a kiszemelt vonatot. Ahhoz most egyáltalán nincs kedvem, hogy siessünk. Inkább megcélozzuk Badacsonylábdihegyet, egyrészt, mert közelebb van, másrészt, mert ott speciel még nem jártam (Repkény már igen), a másik potenciális célponton, Badacsonytördemic-Szigliget állomáson viszont már igen. Elbúcsúzunk itt is a rendezõktõl és úgy általában mindenkitõl, elsétálunk a Bujdosók lépcsõje felé. Kiállunk egy kollektív technikai szünetre, Repkény elrongyol a bozótos felé. Az iménti beszámoló alapján pedig valószínûleg bbeledi suhan el a hátam mögött. Sétálunk tovább, lebattyogunk a lépcsõsoron, megállva, nézelõdve, majd az aljában rátérünk a piros sávra. Szembejön egy pár, õk is felfelé készülnek a Badacsonyra, az úriember, Géza, be is mutatkozik. Lesétálunk a sárga sáv felé, egy üresnek tûnõ, viszont nagyon nagy pince-étterem és egy érdekesen pozicionált kilátó mellett elhaladva érkezünk meg Badacsonylábdihegyre. Mivel a vonatig még rengeteg az idõ, megnézzük a strandot, csúszkálunk, jégdarabbal focizunk egy kicsit a Balaton jégtükrén, a klasszikus kivitelû hintát is teszteljük. Aztán vissza a vasúthoz, pár perc múlva, tûpontosan megérkezik a vonat, amellyel tapolcai, ukki és zalaegerszegi átszállással, Lentiszombathely-Lenti sétát beiktatva jutunk el Lentibe. Köszönet Repkénynek a társaságért és a BTHE-nek a szilveszteri túrarendezvényért! Méltó zárása volt ez a 2010-es évnek.

-Kékdroid-

Képek

Fel a Badacsonyra!

Az elmúlt hónapban a havazás mindig a legrosszabbkor jött, ezért nem jutottunk el az év végére tervezett Bakonyi Mikulásra és Dombay-tó Maratonra sem. Nagyon hiányzott már valami mozgás, a Téli Mecsek meg, akárhogy is néztem, még túl messzinek tûnt. Ezért egyértelmûvé vált, hogy Szilveszterkor felmegyek a Badacsonyra, de hogy még se legyen túl rövid a táv, elõneveztem a „Vár a Szigligeti-vár” vártúrára is, amit megtoldottam még egy rövid kitérõvel a szigligeti Óvárhoz.  Így a vége körülbelül 16 kilométer lett.

Délelõtt 10:15-kor indultam el Badacsonyból Rózsakõ - Klastrom-kút - Kõkapu - Kisfaludy-kilátó útvonalat választva. A kilátónál nevezés, majd díjazás átvétele (ilyen gyorsan még sohasem követte egymást a kettõ) és egy pohár forralt bor elfogyasztása után, irány a Ranolder-kereszt. Kocogásra váltok, útközben egy kis megálló a kilátópontnál, de sajnos csak a nagy fehér semmit látni. A keresztnél, a második pecsét megszerzése mellet egy pohár finom, forró teával is megkínálnak a pontõrök, ami tényleg jól esik ebben a hidegben. Majd futás tovább a Bujdosók lépcsõje felé. Nocsak… milyen hamar leértem a lépcsõkön, egy hónappal ezelõtt a Tanúhegyek Nyomában túrán ez még majdhogynem fél órámba telt. Úgy tûnik, fejlõdöm. :) A Szigligeti várnál átvettem a vártúra díjazását is.

Végül nem bántam meg hogy eljöttem, bár ha valaki rendezett volna még délután például egy „Fel a Szent György-hegyre” túrát…