Kozara Planinarski Maraton
Idei évre gyakorlatilag minden szabadságomat eltapsoltam, köszönhetõen egy remek bringatúrának, és egy tábornak. Még öt napom maradt a karácsonyi ünnepekre, ami éppen elég, tekintve, hogy igen kedvezõtlenül alakul a karácsonyi ünnepkör. Minden rendben is volt addig, mígnem Bálint szólt, hogy van egy pompás kis 100-as túra a boszniai szerbeknél Banja Luka mellett, ami 1 nap szabadságot igényel az utazás miatt. Némi matekozás után kijött, hogy ha december 31-re vállalok ügyeletet (27-30 között táborozom) akkor felszabadítható egy nap.
Utazásomat megkönnyítette, hogy Föld Roli és kisbusza is útra kelt, és még nekem is jutott hely a kis piros autóban.
Péntek reggel ISO szabványoknak megfelelõ esõs idõben indultunk. Horvátoknál már elállt, sõt a Jajcei városnézés közben már néha a nap is elõbújt, de az elõrejelzések nem sok jóval kecsegtettek.
9-re értünk a szállás és rajthelyre, ami egy benzinkút mögötti rétre fölvert kisebb rendezvénysátrat jelentett, körülötte további néhány sátorral, amiben a résztvevõk aludtak.
Összeismerkedtünk a kisszámú rendezõvel, és nevezõvel, majd némi vacillálás után mikor mindenki kitalálta hol alszik, közösen meglátogattuk a helyi pékséget. Ez utóbbi mûveletet minden Balkánra látogatónak melegen ajánlom, finomabbnál finomabb csemegékre lelhetünk viszonylag olcsón egy-egy ilyen intézményben.
Vacsora után még kiültünk beszélgetni és rakit kóstolni a rendezvénysátor padjaira. Éjfélkor szomorúan vettük tudomásul, hogy eleredt. Ez elég nyomós indok volt, hogy elhúzzunk aludni.
Reggelre a helyzet annyiban változott, hogy az esõ sûrûszemû áztatósra váltott, és köd ülte a tájat. Az eget kémlelve biztosra vehetõ volt a tartós zuhanyzás. Az idõjárásnak megfelelõen nem tülekedtek a kirándulók a nevezési asztal körül. Hatan vállaltuk be a hosszú távot, Bubu és Vándorcsillag alkotta az egyik csapatot, Nagy Laci, Groba, Bálint és én a másikat. Kisméretû praktikus itinert kaptunk az útra, az ingyenes térkép viszont inkább hasonlított egy ovis csoport zsírkrétás rajzára, mint tájékozódássegítõ eszközre.
Kilenc felé a fõszervezõ szózatot intézett hozzánk, melyben tájékoztatta a nagyérdemût, hogy végig a fehér körben piros M betût kell követni, a 10-es ponton Bab(bauxit)fõzelék vár ránk, és ha egy mód van rá, ne térjünk le az útról. Egy olyan országban, ahol nemrég még polgárháború volt serény aknatelepítéssel, melegen ajánlott az útvonalkövetés.
Az intõ szavak után nekivágtunk az esõs-ködös domboknak, és nemsokára mindenkit magunk mögött hagytunk.
Megszakítva beszámolóm, néhány szót ejtenék túra helyszínérõl, a Kozári-hegységrõl:
A Száva völgyétõl délre található kelet-nyugati fõcsapású középhegység, melynek legmagasabb pontja a 978m magas Lisina. A fõ gerincrõl fõleg északi irányban hosszú patakvölgyek futnak le. Éghajlata enyhén kontinentális. A növénytakaró összetételét erõsen befolyásolja a helyi mikroklíma, és az emberi tényezõk. Elõfordul, hogy a gerinc déli oldalán 8-900 méter magasan tölgyest találunk, onnan 100 méterre az északi oldalon pedig gyertyános-bükköst. Nem ritkák a fenyvesek sem, melyek a hidegebb mikroklímájû völgyekben már 200 méteren megtalálhatóak.
Az emberi hatás nyomán gyakoriak a rétek, melyeknél a magasabb régiókban havasi fajok is elõfordulnak (pl Gola Planinán). Ott jártunk ideján az esõs idõben bõven termett az õzláb, és a szegfûgomba. 1967-ben alapították a Kozara Nemzeti Parkot, mely 33,5 km2 területû.
Google Earth alapján a táv elsõ felében java részt gerincút volt várható, míg visszafelé liftezés völgybe le, és onnan föl. Nos a gerincút tényét sem megerõsíteni, sem megcáfolni nem tudom, kilátás hiányában, az viszont biztos, hogy az 5 méter sugarú körünkben szép volt a táj. A kilátás hiányát beszélgetéssel és ritkán jelzéskereséssel pótoltuk. Távolságadataink nem voltak, így csak érzésbõl tudtuk mennyit tettünk meg. Szépen hullámoztunk fölfelé, a kevert tölgyerdõt néhány házcsoport körülötti kaszáló és, rét, azt pedig gyertyános, majd páfránnyal, és gombával gazdagon szórt rét váltotta, és így tovább. A második ellenõrzõ pont megérkezésünkkor még nem volt a helyén. Bizonyító erejû fényképfelvétellel mentünk tovább. Néhány perc múlva motorzúgásra lettünk figyelmesek, és kisvártatva megjelent a rendezõi Niva. Nem hagyták, hogy szúróbélyegzõ nélkül menjünk tovább.
Simici közelében volt a harmadik pont. A tea még nem volt kész, így mentünk is tovább. A jelzés idõnként elég ritka volt, de lehet csak a köd miatt éreztünk így.
Lisina csúcsa alatt egy elég elhagyatott házcsoporton vezetett keresztül a jelzés. Mint kiderült, nem is olyan elhagyatott a hely, egy család idõzött itt, mint az ötös pont személyzete.
A pecsét mellé meginvitáltak minket egy kis törökkávéra is, amit örömmel elfogadtunk. Jól befûtött helységbe vezettek minket, és fölrakták a vizet forrni, közben túrós sült tésztával kínáltak minket, olyannal amilyet Bálinttal Koszovóban is ettünk egy pásztorcsalád vendégeként az országcsúcs alatt.Jól belaktunk, még ettünk egy kis ostyát is, aztán ideje volt indulni. Majd egy órát idõztünk, de, legalább kissé megszáradtunk. A túra csak megközelítette a Lisinát, de mi nem voltunk restek megmászni. Kilátás temészetesen nem volt.
Kettõ elõtt 10 perccel elállt az esõ, és a köd is oszlott kissé. Jó volt végre levenni a csuklyát, és megpillantani a kissé kitárulkozó tájat. Így érkeztünk el a Gola Planina alatti Planinarski dom turistaházhoz.
A teára várni kellett, mert a vizet épp csak föltette a pontõr, de Grobának egyéb elfoglaltsága miatt, egyébként is maradtunk volna.
Úgy tûnt a Spomenikre, túránk fordító pontjára még világosban elérhetünk. Pontõrünk jelezte, hogy az elején velünk jön megmutatni az utat. Szegény az elsõ komolyabb emelkedõn leszakadt, de megvártuk. Felérve a füves tetõre (Gola Planina) minden eddiginél sûrûbb köd fogadott, ráadásul az út is kissé csalfán a toronyiránt vágott át a mezõn. Iránymutatás alapján nem tévedtünk el, és lejjebb érve a köd is oszladozott valamelyest.
Gyanúsan sok és meredek lejtõ következett, s bár a jelek megvoltak, kétség támadt bennünk, hogy jó-e az irány. Hamarosan egy mély patakvölgyben találtuk magunkat, ahol az irányítótábla útmutatásával tökéletesen ellentétes irányba indult jelzésünk a Spomenikre. Út nem volt, a jeleket félig leázott matricák képviselték a fákon. Átkeltünk egy gyönyörû szurdokon, és a nap utolsó fényinél megpillantottunk egy festett jelzést. Megnyugtató volt, akkor mégsem ragasztották át csintalan gyerekek a jelzést. Még egy hosszú meredek emelkedõ, és kiértünk az országútra. Nem irigykedtünk a sötétben érkezõkre. Lassan elõkerültek a lámpák, és a köd is, a Spomeniknál már szinte semmi nem látszott. Pontõreink a lámpafényünkre kiáltozni kezdtek, így találtuk meg õket.
Nagyjából féltávnál voltunk, de most jött a neheze.
A lefele vezetõ utat alig találtuk meg a tejfölben, ráadásul a jelzések is megritkultak. Már éppen megnyugodtunk volna, hogy jó az irány mikor végleg elvesztettük a jelet, egy rétféleségen. Jobb híján maradtunk a dózerúton, és leereszkedtünk a patakvölgybe, aminek a szurdokában jártunk már . Hosszú meredek emelkedõ következett. Már-már ott tartottunk, hogy visszafordulunk, mert ez így sehogy sem lesz jó, amikor kibukkantunk a Gola Planinára, és ráleltünk az idefelé tartó útra. Igen megörültünk, így már volt esélyünk visszajutni a Planarski domhoz, csak fel kellett idéznünk az útvonal töréseit. Az útvonal egy irányból lett felfestve, ezért gyakran forgattuk hátra fejünket. Tíz óra tájban visszaértünk a kedves ki házhoz, bekukkantottunk, de ott olyan meleg volt, hogy inkább a teraszon teáztunk. Nagy örömünkre a köd ismét oszladozott, és a hold is elõbújt kicsit.
Néhány kilométer erejéig az idefelé tartó úttal azonos nyomon haladtunk, a gerincen. Érdekes volt látni, hogy a pára az északi oldalon megrekedt, szemmel láthatóan hullámzott, és csak a mélyebb nyergeken át tudott dél felé továbbhömpölyögni.
Békés vándorlásunkat Bálint telefoncsörgése szakította meg. Bubu volt az, nem találták a pontõröket a Spomeniken. Bálint jó tanácsokkal látta el õket, majd megszakadt a vonal.
Pár trükkös kanyarátvágással késõbb (a jel vágta le a kanyart) ott álltunk egy irányítótáblánál. Egyik irányba Kct 8, másik irányban Kct 10 felirattal. Itt kellene lenni a 9. pontnak, de sehol senki. Fénykép, uzsgyi tovább.
Meglehetõsen unalmas ereszkedés várt ránk a patakvölgyben, a köd is szitált, majd a ködöt heves esõ váltotta. Jó egy órát mentünk így, várva a szakadár szerb bauxitfõzeléket, de az csak nem akart jönni. A jelzések ismét megritkultak, a völgy kitágult, 1-2 épület látszott balról, de nem utalt semmi pontra. Néhány perccel a házak után a jelzés meredeken fölvágott jobbra, egy félig-meddig benõtt vízmosáson, mi pedig hûen követtük azt. Azt már sejtettük, hogy a fõzelék ugrott, de vajon hol mentünk félre, ha végig volt jelzés?
Negyed óra küszködés után elértük a völgy szélét, és elhagyott házak, legelõk közé értünk. Újabb negyed óra után elértük a köves országutat, egy falu féleségnél. Az út sejtésünk szerint a gerincen abba az útba torkollt be, melyen reggel jártunk. Egy Us Aid-es táblánál bizonyító fotót készítettünk, majd újabb jelkeresés következett. Egy fán látott nyíl szerint balra el kellett hagynunk az országutat, de jelzés arrafelé nem volt még hosszas kutatás után sem. A bajokat tetézte, hogy a láthatáron villámlani kezdett, egyelõre hang nélkül. Jobb ötletünk nem lévén visszatértünk az országútra, és némi tanakodás után elindultunk az országúton a gerinc felé. Hirtelen minden különösebb elõjel nélkül a közvetlen közelünkbe vágott be a villám vérfagyasztó hanghatás kíséretében. A felgyülemlett feszültséget az idõjárás elektronáramlással, mi pedig káromkodással vezettük le. Az újabb felhõszakadás már csak hab volt a tortán.
Az út helyességét illetõen többször kétségeink fogalmazódtak meg, így elõkerült Laci iránytûje, mely tovább fokozta a kétségeket. Elõkerült Bálint iránytûje, mely 45 fokkal eltérõ irányba mutatta az északot. A tájolás nem jött be, mentünk tovább, egy lábakon álló házig, Megpihentünk a padoknál, és hirtelen autót láttunk ereszkedni az úton. Fél háromkor ritkaság ez, ki kell használni, Bálint kiállt az útra, én pedig villogóra állítottam lámpám. Közeledett az autó, és Bálint serény, álllj, állj, stop! Kiáltásaira lassítani is kezdett az. Már majdnem megállt, mikor látta, hogy többen vagyunk, és nagy gázt adva tovasietett. Mintha valami rossz katasztrófa filmbe csöppentünk volna, olyan volt az egész. Mást nem tehettünk, mint tovább hitegetve magunkat, mentünk fölfelé.
Az esõ lassan elcsendesedett, majd néhány bíztató jel után elértük a gerincen lévõ falut, melyben reggel áthaladtunk. Egybõl oldottabb lett a hangulat, a pontig ismerõs terepen jött. Az õrök alaposan bevackolták magukat, a tûzzel nem foglalkozva, így a tea már hideg volt, mire odaértünk. Ennél is nagyobb gond volt, hogy újra elkezdett villámlani, még hang nélkül. A történelem ismétli önmagát, a villám újfent lecsapott a közelünkbe minden különösebb elõzmény nélkül.
Ezek után az esõ már nem állt el, csak intenzitása változott a zuhogó és ömlõ között. Ha még volt rajtunk száraz ruha, az most menthetetlenül elázott, ráadásul úttalan utakon magas gazon át vezetett a jelzés.
Tempónk folyamatosan lassult, de ekkor érte el mélypontját. Groba a piros sarokban, a holtpont a kék sarokban. A nyolcadik menet után döntetlen volt az állás, de volt még négy hátra volt hajnalig. Ki tudja mióta mentünk így, mikor hirtelen autó hangjára lettünk figyelmesek. Kisvártatva ott álltunk a szervezõk Nivája mellett, a dzsungel közepén. Letekerték az ablakot beszélgetni, én pedig éreztem, ahogy dõl kifelé a jólesõ meleg a kocsiból.
Innen a célig minden kritikus elágazásban ott állt a barátságos zöld terepjáró. A következõ ponton megkaptuk a két hiányzó szúróbélyegzõt is, joggal hihettük azt, hogy a bauxitfõzelékes pont elmaradt valamiért. Bíztunk benne, hogy a hajnal érkeztével alábbhagy az esõ, de nem így lett. Fekete mackónadrágom már inkább egy sztrecs bõrgatyához volt hasonlatos, de legalább a talpam jól bírta.
Végtére is valamikor 8:20 táján véget ért hosszú és viszontagságos vándorlásunk, megérkeztünk a célba. Gyors öltözés után a szervezõk vendégül láttak minket egy finom meleg levesre a közeli vendéglõbe, miközben vártuk Csillát, és Bubut, de csak nem akartak jönni. Hosszas várakozás, és vendéglõben alvás után sikerült kapcsolatba lépni velük, kiderült, hogy végleg eltévedtek, és egy ravatalozóban ülnek. Szerencsére a közeli ház lakója hamarosan befogadta õket, és fûtött helyen várhatták a mentést.
Hogy hol, és hogyan jártak, az legyen az õ sztorijuk! |
