Túrabeszámolók


Ponitrianska Stovka / Nyitrai Százas

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2011
kekdroidTúra éve: 20112011.09.27 13:01:09
megnéz kekdroid összes beszámolója

Hegy, völgy, hegy



Nyitrai Százas – Ponitrianska Stovka



Távoli hegyek, sötét kontúrok a holdsütötte éjszakában. Kanyarog az út a jármû alatt, elöl Bubu vezet, mellette Tinca navigál, amikor éppen nem alszik. A hátsó üléseken egy álmos Kerek repkény és egy álmos Kékdroid szundikál. Utóbbi egészen Nyitrabányáig (Handlová), ahol arra ébred, hogy a sofõr bõszen keresi a cél helyszínét. Talál valamit, ami akár a cél is lehet, parkolunk, kiszállunk. Egy pillanatra körbefagy a kabát, még egy réteg öltözetért kiált a hideget kevésbé tûrõ énem. Tinca gyümölcskenyérrel kínál, egy darabka kandírozott valami az elsõ harapásnál le akar hullani, de még friss és gyors vagyok, elkapom. Finom, köszönöm. Bányászemlékmû mellett, bányászházak között, kopottas, töredezett fokú lépcsõsoron sétálunk fel a vasútállomásra. Az ablakok sötétek, az utcákon sehol egy lélek. Alszik a város. Vasútállomás, késõ szocreál kockaépület. Nyitrabányát a helyi menetrend 145-ös mezõjében kell keresni, a kanyargós vonal Felsõstubnyát (Horná Štub?a) köti össze Privigyével (Prievidza). Szerencsére most a kevésbé izgalmas irányt választjuk és Privigye felé indulunk, a másik ág alagutakkal, viaduktokkal tûzdelt, látványos vonalvezetésérõl a hajnali sötétségben úgyis lemaradnánk. Megcsodáljuk a régi idõk masszív, önkiszolgáló csomagmegõrzõ páncélszekrényét, egy csehszlovák koronával mûködik. Akinek még van olyanja. Bubu segít megvenni a vonatjegyeket, közben befut több, gyanúsan túrázónak álcázott személy – köztük a Lazova Stovkán megismert Štefán, aki a múltkor megismert nagy lelkesedéssel próbál haverkodni velünk és láthatóan mindenki mással. Hiányolja továbbá Vándor Csillagot, ki kell ábrándítanunk, õ tényleg nincs itt. Amikor elindul a vonat – még mindig Vándor Csillag nélkül – akkor kezdi tényleg elhinni. A 009-es számú (precízen: 96 56 4 913 009-7), vezérlõrésszel Privigye felé lévõ, tuningolt ikerbézé döcög be a sötétbõl és döcög tovább velünk a másik sötétbe. Štefán megajándékozza Repkényt egy tábla csokival, pont ötfelé osztható, a megajándékozott ötfelé osztja. Privigyén átszállunk: piros festétû Búvár mögött sorakozik jópár személykocsi, ez a Vtá?nik gyorsvonat, Pozsony fõpályaudvaráig közlekedik, mi Üzbég (Zbehy) állomásig vesszük igénybe. Végigalszom az utat, csak néhány pillanatra ébredek fel, egy-egy erõsebb fékezésnél. Üzbég puszta közepén létesült, sokvágányos állomásán átszállunk, itt másik tuning-bézé ácsorog, Nyitra (Nitra) a végállomása. Még éppen találunk egy üres négyest, ezen a vonaton már nem sikerül elaludni. A vonat menetrend szerint, 7:27-kor áll meg Nyitra látványos, nagy állomásépülete elõtt. Egyéb vasúti jármû sajnos, csak kevés akad, ide sorolva a bejáratnál ácsorgó pályafenntartási gépeket és a sokadik vágányon, egy szem teherkocsival ácsorgó 742-es dízelmozdonyt. Štefán valami módon kerít egy közepesen duhaj külsejû jampecet, akivel jót beszélget és aki kábé négy cigi elszívása során elvezet a rajthely felé. Tisztes távolságot tartva tõlük, végigtrappolunk a piacon, majd a fél belvároson. Bubu õszinte bánatára sehol nem találunk nyitva tartó lángosost, az én õszinte bánatomra pedig sehol sem találunk egy helyet, ahol kávét lehetne inni. Betérünk az Óváros fõ sétálóutcájára, balra felettünk, laposan elnyúló dombon magasodik Nyitra vára. Arra nem megyünk, egy tágas téren átvágva célozzuk meg a Nyitra folyó vonatkozó hídját. A túloldalon csoportos kirándulásnyi ember: megérkeztünk a rajthoz.



Szóljunk egy kicsit a túráról. Nulladik rendezés, afféle teszt, ha bejön, akkor lesz jövõre is. A rendezõ társaság – szándékosan nem írok egyesületet – több tagja aktív rendezõje ennek a túrának, van „némi” belelátásuk a hosszútávú túrázásba. A srácok levélben körülbelül minden hasznos dolgot közöltek, sõt, elnézést kértek, hogy nincs angol változata a túra honlapjának. Volt egy lista a kötelezõ felszerelésrõl (mentõfólia, fásli, géz, fertõtlenítõ folyadék, láthatósági mellény, telefon, lámpa, pohár, 1,5 l víz, biztosítás), nem tudom, hogy azoktól számon kérték-e a meglétét, akik idõben odaértek a rajt helyszínére, tõlünk nem kérdeztek semmit. Az útvonal viszonylag egyszerû, a Nyitrából induló 'Ponitrianska Magistrála' útvonalát kell követni Nyitrabányáig, amelynek a jelzése piros sáv. A táv 105 km, a szintemelkedés 3700 m, erre adnak 28 óra szintidõt. Kapunk híreket arról, hogy a rosszabbul jelzett részeken milyen magatartást kell követni a helyes út megtalálása érdekében, ezt a gugli fordítója ülteti át szlovákról magyarra: „ez a mezõ szélén út és csendben elhagyta az erdõ béka”, meg hasonló mókásságok. Lesz hét rendes és kettõ titkos ellenõrzõpont, a rendes pontok némelyikén szolgáltatás is, vízrõl, müzlirõl, csokiról, zsíros és nutellás kenyerekrõl szól az elõzetes.



A városnézõs odajutás eredményeképpen sikerül éppen nyolc órára megérkezni a rajtba, a tömegrajttal induló mezõny nagy lendülettel rohamozza meg az útvonal elsõ hegyét, a Zobort. Odasomfordálunk a rendezõkhöz, felírják egy listára a nevünk mellé Bubu telefonszámát, akivel el tudnak boldogulni szlovákul, meg az enyémet, akivel el tudnak boldogulni angolul. Igaz, a lelkes társaság Bubuval is inkább az angol társalgást forszírozza. Kapunk itinert (van rajta egy oldalnyi négyszög az igazolások begyûjtésére, néhány távadat, meg térkép Nyitrabánya belvárosáról – útleírás, szintadatok nincsenek), nejlon csomagolást hozzá, végül egy-egy papírfecnit a Madaras-tetõn feljegyzendõ kódról – utóbbi papírkából van szlovák és angol nyelvû változat is. Továbbá jár fejenként egy, 11% kedvezményre feljogosító kupon valamely pozsonyi sportboltba. Tíz perccel a hivatalos rajtidõ után feltevõdik a kérdés: indulhatunk? Indulhatunk.



Átsétálunk egy forgalmas úton, belépünk Nyitra Zobor nevû városrészébe, elég hamar egyértelmûvé válik, hogy nem a helyi szegénynegyedrõl van szó. Kellõen meredek az út, sok utcán a kerékpáros közlekedés gyakorlatilag lehetetlennek tûnik és elgondolkodtató az is, hogy télen, fagyban miként közlekednek a helybéliek. Hátranézve remek kilátás nyílik Nyitrára és a mögötte elterülõ, párás láthatárú Kisalföldre. Felküzdjük magunkat az erdõ széléig, rögtön megtalálva az elsõ titkos pont õrét, aki széles mosollyal üdvözöl, és bélyegzéssel igazolja az áthaladást. Titkos pont nélkül itt rögtön lehetne rövidíteni (ha nem is sokat), látszik, itt is megjelent az útvonalkövetés szelleme. A Kis-szikla érintésével, tanösvény becsatlakozásával kapaszkodunk fel meredeken a Zoborra – nem messze a csúcstól tévéadó tornyosul, ide felvonón utazhat az, akinek nincs kedve a mászáshoz. A tölgyerdõbõl sziklás, füves gerincútra vezet ki a jelzés, mögöttünk a szokásos kilátás nyílik a lapályra, elõrehaladtunkkal egyre kevesebbet takar ki a látványból a méretes adótorony. Felballagunk a Zoborra, elkövetünk mindenféle csoportképeket, bejegyezzük ittjártunkat a csúcskönyvbe. Stílusosan bronztábla emlékeztet egy késõ bronzkori földvárra, szlovák és angol nyelven. Érdekesség, hogy a tetõrõl látszik mindkét szlovák atomerõmû, a Mohi (Mochovce) feletti hûtõtornyok ugyanúgy, mint az apátszentmihályiak (Bohunice). Lebaktatunk, ideje sietnünk: az eddig megtett kábé négy kilométerhez egy órára volt szükség.



Sziklás, bukdácsolós gerincút következik, hosszú és látványos, kilátópontokkal tarkított. Továbbá figyelõs, lábelénézõs, mert a poros, kicsúszkált ösvényen könnyen lehet nagyot zakózni. Átdöcögünk a Zsibrica (Žibrica) nyergébe, a Gáborka nevû forrás hét percre található, ennek igazán örülünk, mégis kihagyjuk a vízvételi lehetõséget. Széles rétre érkezünk, enyhén kanyargó ösvény vág keresztül rajta a hegy felé, látványos helyszín. Visszanézve apró tûként mered az ég felé a Zobor alatti torony. Nekimegyünk a hegynek, durva, meredek kaptató vezet fel rá. Szélzsáknál tartunk rövid szusszanást Repkénnyel, Tinca és Bubúr már bõven elõttünk járnak. A tetõnél a szokásos tájékoztató tábla fogad, a csúcsra piros háromszög jelzés térít: ennyi belefér, gondoljuk, és megtesszük a pár perces kitérõt, a többiek már odafent várnak. Kilátás ugyan nincs, de csúcskönyv van, két útitársunk bejegyzését kiegészítjük egy-egy aláírással. Visszatérve az elágazásba feltûnik, hogy egy rejtett kis Mária-kegyhelyet is kialakítottak itten. Az emelkedõnél még meredekebb dõlésszögû lejtõre vezetnek a két fehér között piros sávok, kisgyerekes család érkezik szembõl, félreállnak, megköszönjük. Utóbb kisimul és kiszélesedik utunk és valami különös morajlás kezd egyre erõsebbé válni. „Vonat?” - fut át a gondolat az agyamon, aztán gyorsan elhessegetem: a legközelebbi vasútvonal a következõ falu túlsó oldalán szalad. A kötött pályával viszont nem tévedek nagyot: drótkötélpálya szalad felettünk, a hegy északi oldalán létesült, hatalmas kõfejtõt köti össze a falu szélén álló cementmûvel, rakott csillék szaladnak lefelé, kiürített párjaik lebillentve térnek vissza a bányába.



Kanyargós utunk egyre egyenesebbé válik, majd aszfaltozottá: ezen baktatunk Zsérére (Žirany). Aránylag jó állapotú házak, széles, rendezett utcák mutatják, hogy az ipar megléte (és persze a város közelsége) mit jelenthet egy falu számára. Az egyik háznál PET-palackból rakott üvegház díszlik, praktikus. A méretes templomhoz visz a turistaút, gyerekek járkálnak a fõtéren, de kocsmát belátható távon belül nem érzékelek, így a kávé elfogyasztása is tolódik. Poros, faluszéli útra térünk, mellettünk mély bevágásban vasúti sínek húzódnak, távírópóznák sorakoznak. A 141-es vasútvonal bezárt ága mellett járunk, az egykori zsérei állomás mellett. Krosszmotor dönget el mellettünk, vezetõje büszkén, kemény tekintettel néz ránk, pór gyalogosokra. Elhagyjuk a faluszélét, rozoga hídon – kiváló fotóhely lenne vasútfotósoknak – keresztezzük a vonalat az Aranyosmarót felé esõ váltókörzetnél. A híd állapota megfelel a vasúténak, a fagerendákra öntött aszfaltréteg több helyen lyukas, alant a sínek mérsékelten kopottak, látszik, hogy valami kis teherforgalom még akad. Szántó szélére érkezünk, elõttünk erdõség, hegyek, az egyik tetõn hatalmas, romjaiban is méltóságteljes erõdítmény mállik: Ghymesvár. Még egy ok, hogy visszajöjjünk ide – a vár nincs rajta a piros jelzésen, idõnkbe pedig nem fér bele a térkép szerint 1,5 km kitérõ a maga 160-180 m szintemelkedésével és persze a vár alapos megnézésével. Egyelõre viszont még a vár alatt sem járunk: Zsére szélén elhagyatottnak tûnõ, gazos gyümölcsöskert ácsorog, bõven termõ körte- és almafákkal, bevizsgáljuk a termést, finom. Fõleg a körte. Szántó mellett haladunk végig, az erdõ sarkánál hirtelen vált az út egynyomossá, benõtté, csak egy gyengén kitaposott nyom, néhány letört gally, lelapított gyom mutatja, hogy elõttünk már elhaladt pártíz túrázó. Hamarosan javulni kezd a csapás minõsége, tisztább aljnövényzetû erdõbe, gyertyános-tölgyesbe érkezünk. Majd innen is ki: házak mellett vezet az út, jelzés alatt int a figyelmeztetés, hogy nagyjából az oszlopok mentén kell haladni. Leereszkedünk a Ghymes (Jelenec) feletti szabadidõ-központba, elméletileg itt találjuk az elsõ igazi ellenõrzõpontot, amely az itineren a Remitáž névre hallgat.



Gyakorlatilag is. Csak éppen késõbb.



Elõször azonban tanácstalan nézések közepette sétálunk fel egy félig bezárt kemping mentén a helyi csoffatag, állott vizû halastóig, majd megállapítjuk, hogy itt bizony semmiféle ellenõrzõpont nincs. Visszamegyünk a kemping bejáratához, amely, második ránézésre nincs is bezárva: odabent kocsma látszik üzemelni. Ahol kocsma van, ott pedig bélyegzõ is van, nem beszélve arról, hogy kávéivásra látok halvány esélyt. Kérünk egy-egy Kofolát, én a kávéval is próbálkozom, de ismét csalatkoznom kell a szlovák kávékban: finom, de harmatgyenge löttyöt kapok. Sikerül viszont céges bélyegzést keríteni a lapjainkra. Enyhén puffogva tesszük meg Repkénnyel harmadszor is a kemping-halastó szakaszt, közben Bubuék egy belsõ úton kerülnek. Elhagyjuk a halastó környékét, megteszünk nagyjából háromszáz métert, és rábukkanunk az elsõ ellenõrzõpontra. Lám, lám. A pontõrök jót derülnek a kocsma bélyegzõjén. Kapunk vizet, keverhetünk hozzá saját ízlés szerint szörpöt, valamint jut banán is bõven. Nincs felkarikázva, de még nem döntöttem el, hogy ez elõny, vagy hátrány. :) Enyhe emelkedõ visz tovább, nem sokkal késõbb tábla igazítana útba a vár felé, megérkeztünk a hegy északi nyergébe. A kitérõ kimarad, lejtünk hosszan, eseménytelenül, majd elérjük Ghymeskosztolány (Kostol'any pod Tribe?om) szélét. Meglehetõsen antiszociális piros sávunk nem megy be a faluba, elsunnyogunk a házak szélén. A következõ hegy a Nagy-Tribecs (Vel'ký Tribe?), és addig bizony csúnyán meredek emelkedõk fognak történni.



Jó hosszan azonban nem történik megint semmi, unottan baktatunk a sûrû levegõben valami hosszú aszfaltúton, ami a faluból vezet fel a dombok közé. Kerékpárosok elõznek nagy lendülettel, de ott, ahol be kell térni a jelzésen, õk megállnak tanácskozni. Újra betérünk a susnyásba, amely ismét fokozatosan válik egyre járhatóbbá. És egyre meredekebbé is, a négyszázas szintvonaltól a 829 m magas csúcsig a távolság alig három kilométer. A tölgyes lassan bükkösre vált, sõt, a tetõ felé közeledve egyre inkább fenyvesre, a borús ég alatt gyér kilátás nyílik itt-ott a fák között. Tinca és Bubu után némi spéttel végül mi is feljutunk a Nagy-Tribecsre, az erdõs csúcsról csak egy keskeny nyiladékon át adódik egy kis látnivaló. A tetõn a szokásos tábla-csúcskönyv kombináció mellett emlékkereszt is áll. Az ellenõrzõpont szerepét itt egy papírlap látja el, a bonyolult alfanumerikus kódot Repkény jegyzi fel kettõnk itinereibe. Tinca közben készít egy laza mûalkotást a csúcskönybe, de panaszkodik, hogy régen jobban eltalálta a perspektívát. Szerintem nincs vele semmi gond. Ellépünk a tetõrõl, nem sokkal odébb merítõs forrásnál lehet pótolni a vízveszteséget. Bubu pótolja is. Mellesleg, végre elkezdünk érezhetõbben haladni, lendületesen visz az ösvény a magas, Repkény nyakáig érõ fûben. Elõttünk mindenfelé hegyek, körülöttünk széles tisztás. Összkomfortos magaslest kerülünk, a tisztásról néha hûtõtornyok sejlenek fel a messzeségben. Lassan újra kitisztul az ég, Kelecsény (Kl'a?any) hegyi telepére már napsütésben érkezünk. A falucska valaha biztos látott szebb napokat is, most a házak nagyrészt lakatlanul omladoznak, egyetlen épületnél látszik a rendszeres használat jele, ápolt kert és szépen sorakozó gyümölcsfák árulkodnak róla. A szomszédság miatt vélhetõen nem kell aggódniuk az ott lakóknak. Töredezett aszfaltút vezet Kisaranyosra (Zlatno), amely nagy ívet leíró szerpentinnel ereszkedik a faluba – mi ezt a szerpentint a jelzett úton levágjuk, partizán síremlék mellett battyogunk be a faluba. Találunk egy autót, az ablakban papírlap jelzi az ellenõrzõpont helyzetét („v kr?me”, naná), besétálunk, a pontõr a kocsma udvarán üldögél. Bubu cseh ismerõsei – Olaf és Ji?í, utóbbi a 679. (!) százasán – épp indulnak a pontról, mérsékelt lelkesedéssel. A lelkes pontõr müzlivel kínál és Kofolával és szörppel is, lecsoffadunk az egyik padra, kielemezzük, hogy bizony tényleg borzasztóan állunk idõvel. Megkérdezzük, hogy szilárd táplálék beszerzésére milyen esélyünk van a kocsmában, megtudjuk, hogy semmilyen, viszont szûk egy kilométerre északra van egy sportpálya. A sportpályán pedig focimeccs zajlik, melynek keretében lehet venni gulyást, és ott is mûködik egy büfé. Vonakodva, de elindulunk kitérni. A focipályán a szokásos enbékilenc hangulat fogad jó részeg nézõkkel és enyhén részeg játékosokkal, viszont igen békés, barátságos hangulattal. Megkeressük a gulyásost, egy euróért adnak egy adaggal, ehhez jár három szelet kenyér is. Finom, és külön érdekes, hogy több benne a hús, mint a krumpli, ami alatt nem azt kell érteni, hogy sok a hús – bár nem is kevés –, hanem inkább azt, hogy kevés a krumpli. Elhagyjuk az illuminált közönséget, megegyezünk, hogy tényleg jó ötlet volt idejönni. Az estebéd után összekapjuk magunkat, próbálunk az eddiginél nagyobb tempóval haladni.



Végigtrappolunk Kisaranyoson, megelõz a helyi tömegközlekedési multi emelt komfortfokozatú Karošája, nem semmi. Vélhetõen a szombati két pár busz egyikét látjuk. Széles mezõt keresztez a jelzett út, mindkét végén jelzés és tábla mutatja a követendõ irányt. Aztán erdõ, hosszan kanyargó, burkolt utat keresztezünk többször, ahogy elhaladunk a ?lnok 438 méteres teteje mellett. Alant kitérõ invitálna visszamászásra, a tetõn lévõ emlékmûhöz, de nincs kedvünk megtenni. Alkonyodik lassan, tehát sietünk. Odébb a térképen nem jelzett forrás kõfoglalatát találjuk, nem messze az úttól, a jéghideg vízbõl iszunk is, töltünk is, jól jöhet még a tartalék. Itt is, mint az eddigi összes forrásnál, kihelyezett fémbögrét találunk. Más világ, más mentalitás. Ligetes erdõben ballagunk tovább, jobbra Kislóc (Lovce) és Zsikva (Žikava) házait látjuk. Tinca hirtelen nagyot ugrik oldalirányba, rusnya nagy lódarázs röpül tova nagy zúgással. Nem csípett meg senkit, szerencsére. Megyünk tovább, erdõszél, kerítés, kanyar, útzár. Ejnye. A kerítés ezúttal valódi akadályt jelent, magassága legalább 2,5 méter, a tetején a két sor szögesdrót sem viccbõl van fent. Bubu legújabb kiadású térképe már terelt utat jelöl, ahhoz képest pedig még tereltebb a helyzet, amint arról az internetes figyelmeztetés is tájékoztat. „A falu felett a Hunter, a márka jobbra fordul, (szemben a dump)...” Hagyjuk, megkeressük az elterelt utat. Kiderül, hogy a leírás tényleg helyes, elvadult gyümölcsös (emberre csak ritkán támad) mellett visz az út, balra a helyi atombázist védõ szuperkerítés. Ismét aszfaltút következik, kegyhelynél informál egy tábla a környezõ látnivalókról. Apró víztározó mellett visz el utunk, a tó végén nagy ház magasodik, akár az ágyból is lehet talán horgászni. Tovább, tovább. Erõteljesen alkonyodik, a láthatár alja narancsos-aranyló színbe burkolózik. Az ég tiszta, eltekintve egy hosszú felhõsávtól, amely felettünk enyészik el északkelet felé. Tovább, tovább. Széles, jól követhetõ földút vezet minket, ahogy mindenféle errõl-arról beszélgetünk, majd enyhe emelkedõ visz ki az 511-es országútra, amely Aranyosmarót (Zlaté Moravce) és Simony (Partizánske) városát hivatott összekötni. Meglepõen jó minõségû aszfaltút ez, ennek megfelelõen a gázpedál használatát alaposan eltúlzó autósokkal. Szerencsére sokat nem kell haladni rajta, egy kilométer elteltével tábla invitál Hrussó várának megtekintésére. A gyalogösvény lerövidíti az autósok útját, sötét erdõben lépdelünk fel egy õrházhoz, ahol a várba vezetõ út sorompóját már zárva találjuk. Két fiatal srác ül a fûben, nem tudni, hogy a túrához tartoznak-e, vagy önszorgalomból kirándulgatnak az erdõben. Leülünk, bevárjuk Bubut, elõkészítjük a lámpákat, lassan szükség lesz rájuk. Szomorúan tapasztalom, hogy a tartalék kézilámpám bekapcsolva utazta végig a túra valamekkora részét, így annyi fényt ad, amennyivel bármely öngyújtó versenyre kelhetne. Kár, mert a fejlámpám akksijait meg elfelejtettem feltölteni a legutóbbi, éjszakán átnyúló túra óta – ez bizony az „így jártam” minõsített esete.



Megérkezik nagy lendülettel Bubu, elindulunk mi is. Besötétedik, a várromnál sátorozók készülnek az éjszakára – a jelzés persze, hogy nem tér ki a várhoz. Tanyák, legelõk közt járunk, villanypásztorral elkerített rétek szélén. Kutyák ugatnak bele az éjszakába, nem nehéz kitalálni, kire, mivel más egyelõre nem mászkál a környéken, legalábbis nem tudunk róla. Zöld sávval közös szakaszon trappolunk, majd a zöld eltér – kellõen kitartó meneteléssel visszajutnánk rajta a Tribecsre. Monoton menetelünk az erdõben, örülök a csillagos éjszakának és annak, hogy állítólag a következõ ponton enni is adnak. Hosszasan lejtõ út áll elõttünk, amely lejtõ a kicói malomig (Skýcovský mlyn) tart. A malomból sokat nem lehet látni, egy tökéletesen sötét völgy aljában vagyunk, ha a völgyben lefelé indulnánk, az egészen Keresztúrig (Hostie), sõt, Aranyosmarótig vezetne. Ha viszont felfelé követnénk a völgyet, akkor az 512-es útig jutnánk el – ezt az országutat a kötelezõ útvonalon mi csak holnap fogjuk elérni. Egy ideig lefelé, dél felé kanyarodunk, majd sûrû bozóton vág át a jelzés, itt a hosszúnadrág komoly elõnyt jelent a csalánosban. A susnyán túl jól járható út fogad és egy patakátkelés, a kövek imbolygósak, de szerencsére nem csúsznak. Átkelünk, majd folytatjuk a hosszú utat a völgyben, réten, zsombékoson vágunk keresztül. Egy lassan kanyarodó ív vezet fel Fenyõkosztolány (Jedl'ové Kostol'any) felé, a jelzések fémkarókon, ritkásan helyezkednek el. Erõs keleti szél fúj, ennek hatására megcsappan a társaság beszélgetõs kedve. Kerek repkényt figyelem, õ is rettentõen álmosnak tûnik, magamról tudom, hogy az vagyok. Házakat, istállókat érünk el, egy ablakból bácsi néz meglepetten, majd megfordul és bemegy valahová. Remélem, csak megunt nézni minket és nem a sörétesért indul. Rövidesen beérünk a faluba, amely egyrészt jó nagy, másrészt az egyes részei között komoly szintkülönbségek fedezhetõek fel. A legfontosabb viszont, legalábbis számunkra, hogy az ellenõrzõpontot egy papírfecni („Passphrase”, szól az angol útmutatás a szlovák mondathoz) helyettesíti a turistaút derékszögû kanyarában. Bubu kocsmázni – kávézni – óhajt, mi nem, viszont bízunk abban, hogy mégis lesz emberes pont, csak esetleg megint a falu után. Meredek utcán indulunk fölfelé, jó negyedóra elteltével rogyunk le az út szélén, hogy harapjunk valamit, feladva a reményt azzal kapcsolatban, hogy „élõ” ellenõrzõpontot találunk.



Frissítünk inkább saját készletbõl. Kenyér, felvágott, májkrém, gumicukor, sósmogyoró a menü. Felhívjuk Bubut, a kocsmában ül, Olaffal és Ji?ível. Kihagyjuk a bõ kilométeres visszatérést, inkább továbbmegyünk, mert hideg van tovább ücsörögni. Aszfalton vezet a jelzés hosszan, nagyon hosszan: kikapaszkodunk a faluból, alattunk mély völgy húzódik, mi pedig nem sokkal a gerinc alatt kanyargunk a hegyoldalban. Lassan felkel a Hold, bevilágítja a tájat, amely még így is látványos. Síterepre érkezünk, Brezov štál (talán Nyírjes?) a neve a helynek, pár ház az egész, nyáron nyaralóknak, télen telelõknek. Apró fõterén mûködõ kútra lelünk, végre, lehet palackot tölteni. Töltekezünk bõségesen. Aztán rögtön rosszfelé indulunk el, de még idõben kijavítjuk magunkat, fellármázva a környék kutyáit. A következõ, kereken egy óra hosszú etap arról szól, hogy valahol megyünk, és fogalmam sincs arról, hogy hol, mert a (tizenhat éve kiadott) térképemen a piros még teljesen más nyomvonalat követett. Arra sikerül azért rájönnöm, hogy a malomnál elhagyott völgy vonala mentén haladunk, egyértelmûen észak felé. Az éjszaka azonban csalóka, így a helyzetünket jó három kilométerrel jobbnak gondolom, amikor megérkezünk egy erdészházhoz: a tábla szerint ez a Krížne cesty, magyarul talán útkeresztezõdés. Az apró épület ablakai sötéten, szomorúan néznek felénk. Hasonló szomorúsággal nézek vissza, már kezdtem remélni, hogy ennél jobban haladunk. Egyöntetû elkeseredéssel rogyunk le az út két szélét jelölõ fatönkökre, megbeszéljük, hogy jár tíz perc alvásszünet. Sokra nem megyek vele, amire rájövök, hogy hátizsák nélkül kényelmesebb lenne, már kelhetünk is fel, ideje elindulni. Hosszú, egyenes caplatás helyett most súlyosan megsérült utak következnek, összevissza fakitermelés maradékával, süppedõsre kijárt nyomvályúkkal. Ez egy kicsit felébreszt, figyelni kell, hogy hová lép az ember. A kelleténél nyilván hosszabb, nehezen járható szakaszt mégsem érzem olyan veszélyesnek, az út minõsége rohamos javulásnak indul, amelynek az az eredménye, hogy megint az unalommal lehet küzdeni. Rövidesen fény jelenik meg valahol elöl, és mivel nem mozdul meg, okkal kezdem feltételezni, hogy az 512-es út mentére jelzett tanyához érkezünk. A tanyáról kiderül, hogy lovarda, de amúgy a feltételezésem jogos: végre belátható közelségbe kerültünk a hetvenedik kilométert jelzõ ellenõrzõponthoz. Kíváncsi lovak szuszognak a kerítés túloldalán, ahogy kisétálunk az országúthoz. Itt megállunk pár percre: az iránytáblán megtaláljuk az újabb titkos pontot, valamint a felhívást a láthatósági mellények viseletére. Várunk még pár percet Bubuékra, de mivel nem akar felbukkanni fénypont az erdõ szélén, úgy döntünk, hogy elmegyünk a pontig és majd ott is várunk egy kicsit.



Az országúton kelet felé kanyarodunk, ki-ki a maga tempójában halad: Kerek repkény megtáltosodva rohan elõre, Tinca valahol mögötte ballag hosszú léptekkel, én pedig lecsukódó szemekkel és botladozó lábakkal azon igyekszem, hogy legalább a lemaradásom ne növekedjen hozzájuk képest. Pálosnagymezõre (Vel'ké Pole) pontosan a kalauzidõ által megadott negyven perc alatt sikerül így is átérni – itt szundikál a következõ pont õre, csillogós mentõfóliáján. Étellel, itallal kínál, felfalok pár szelet nutellás kenyeret, mert az finom. A hidegben nem nagyon tudunk várni tovább, pedig Bubuék triója akkor érkezik, amikor már mindhárman jóllaktunk. Elbúcsúzunk, talán az emelkedõn lassulunk majd annyit, hogy utolérjenek. Pálosnagymezõ fordulópont a túrán: térképet és hegységet váltunk, belépünk a Madaras-hegységbe (Vtá?nik), a hátralévõ 34 kilométerre jelentõs szintemelkedés jut, s ebbõl az elsõ 14 km arról szól, hogy az ötszáz méteren lévõ faluból felsétálunk az 1345 méteres hegycsúcsra. Nem is olyan meredek. Papíron.



Aztán elindulunk, fél kettõ körül jár, meredek utcán kapaszkodunk ki a faluból, hogy fent egyenes, lapos út vezethessen párszáz méteren. Az irányunk nem egészen stimmel, kisírom, hogy visszamenjünk az utolsó látott jelzésig, ezzel sikerül oda-vissza négyszáz métert még belerakni a túrába, mert amúgy a jó úton vagyunk. Elnézést kérek az érintettektõl. Magasfeszültségû távvezetéket keresztezünk, odébb tanyák mellett haladunk el, megint. Újra folyamatosan emelkedünk, de legalább már nem fázom annyira. Susnyásba térít a jelzés, kicsit szerencsétlenkedek, mert mindig hasra próbálok esni a saját lábamban, a túrabot segít ennek az elkerülésében. Majd hirtelen tábla üdvözöl a Sedlo pod Rajtokomban, a Rajtok alatti nyeregben, 750 méter magasságban. Szuper. Innen bõ egy kilométeren kell megint százharminc métert emelkedni, és onnantól a gerinc egy kicsit már lazább lesz. Valahol féltávon a következõ jelzett magassági pont felé sikerül azonban sikerül letérni a turistaútról és tíz percig kitartóan menetelni – valamerre. Aztán vissza, Tinca türelmesen megvár az elágazásban. Feljutunk a magaslatra, ez már tényleg a gerinc, erõs keleti szél fúj, balra falvak fényei vibrálnak valahol alattunk. Csapadékgyûjtõ edény ácsorog az irtáson, kék jelzés vinne le a gerincrõl észak felé, ha hagynánk. Nem hagyjuk: kitartóan baktatunk a sötét erdõben, lejtõn kanyarog a jelzés egy fenyvesben, figyelni kell, nehogy elveszítsük megint. A lejtõt annál komiszabb emelkedõ követi, hullámozva, folyamatosan fel-le trappolva érjük el a soron következõ tájékozódási pontokat: a Tátrát (957 m), a Rúbaný vrch-t (1097 m), a Kolostor-sziklát (1279 m). Köztük szél, erdõ, emelkedõ. Kilátás nemigen akad. Egy nyomvályúnál Repkény elesik, de azzal a lendülettel hanyatt is fordul és két perc alvást kér. Kivárom a két percet, felsegítem. Ekkor elõresiet, hogy legalább a navigálással lekösse magát: a Kolostor-szikla lesz az elsõ hely, ahol én is felébredek. Egy ideig a széles út közepén ácsorgó kõhalmokat kerülgetjük, majd hirtelen magas, égbe nyúló kõoszlopok elõtt találjuk magunkat, ijesztõ, szédítõ magasságban. A tábla kissé odébb van, legalább megtudjuk, hol is keressenek majd. Meredek, poros, csúszós lejtõ vezet vissza egy jobban járható útra, elbúcsúzunk a lenyûgözõ szikláktól. Már nem kell sokat menni a hegyig. Repkény hirtelen megáll, az út szélén ücsörgõ túrázók szólították meg, angolul beszélik meg, hogy jöhetnek velünk, de mi legközelebb a hegytetõn szándékozunk pihenni, vagy még ott sem. Nem kapkodják el az indulást, úgyhogy továbbmegyünk – egy elágazásban forráshoz tehetnénk kitérõt, de nem teszünk, menni, menni kell, vár a hegy. Odébb valaki más alszik békésen összekucorodva, feje búbjáig felöltözve. Negyed hatkor zuhanunk fel a Vtá?nik csúcsára. Felírjuk az igazoló kódot (az ismertetõ tábla szövegének utolsó két szava), írunk valamit a csúcskönyvbe. Idefent metszõ szél süvít, akkor is fáznék, ha nem kimelegedve értem volna ide. A távolban más hegyláncok sorakoznak, alattunk valahol a Garam (Hron) völgye húzódik. Nem idõzünk sokat, a srácokat majd megvárjuk valami szélvédett helyen, ha tényleg jönni akarnak velünk, majd megtalálnak.



A következõ ötven méter megtétele után a jelzés eltûnik. Elõttünk szakadék, azon túl egy másik hegy komor, sötét orma tornyosul.



Közelebbrõl megnézve szerencsére mégsem szakadék, csak nagyon-nagyon meredek, szerpentinezõ lejtõ. Olyasmi, mint a Nagy-Gete, csak meredekebb. És persze, magasabban vagyunk valamivel. Elindulunk, botorkálunk a pirkadó ég alatt, kanyarokra figyelünk, lépésre figyelünk, a harmattól minden vizes, csúszós. Kapaszkodunk, leülünk. Adrenalin jelenik meg a véremben, kicsit felébredek, nem itt kellene botlani, elesni. Pár kanyarral lentebb kiegyenesedik az ösvény, szelídebbé változik. Lekocogunk, védett, csendes hely után kapkodjuk a fejünket az erdõben – ilyen nemigen akad, a laza aljnövényzeten simán átfúj a szél. Egy susnyásabb útszûkületben jó félméteres fa dõlt valaha az útra, leülünk rá – ha majd jön valaki, elengedjük. Meghajnalizunk, közben tényleg jönnek a srácok a hegy túloldaláról. Egyikük fehér bottal vontatja másikukat, aki vak. Mennek, mint a szél. Lassan felkászálódunk, utánuk indulunk. Kezdek újra bealudni, az izgalmas szakasz véget ért, újra földutakon, rugdosható avarszõnyegen trappolunk. Elágazás követ elágazást, a kalauzidõk fokozatosan csökkennek. Néha emelkedünk is, a szintmetszet három jelentõsebb kaptatóról szól a célig, ebbõl kettõ egész közelre várható. Az elsõ a Jaraba skala emelkedõje, itt hirtelen meredek kapaszkodóról van szó, melynek végén se kilátópont, se pihenõhely, csak egy tábla. Megyünk tovább, gyermekdalokat énekelgetünk, ébresztõnek. Irtásoknál nyílik itt-ott váratlanul kilátás, kezdem felfogni, milyen magasan is vagyunk valójában. A felkelõ Nap fényében csodálhatjuk meg sorra a környezõ hegygerinceket, ködlepte, mély völgyeket, távoli, ébredezõ településeket. Az ilyen pillanatokért érdemes túrázni.



Újabb sziklára mászat fel az út, ez a Sas-kõ (Orlí kame?), fantasztikus a kilátás – végre, egyre gyakrabban adódik ilyesmi. Hosszasan kanyargunk a következõ helyszínre, nyomvályúsodó úton, a várthoz képest enyhébben emelkedve. A Fehér-kõnél (Biely kame?) járunk, már belátható közelségben van a cél, de még mindig borzasztóan magasan vagyunk. Itt a térkép a csúcsra vezetõ jelzésrõl mesél, a helyszínen azonban semmi erre utaló nyom nincs, nem is próbálkozunk fölöslegesen. A nagy magasságon viszont könnyen segíthetünk – gondolták az útvonal kijelölõi, sziklás meredélyen trappolunk lefelé, elágazásban válunk el a kék jelzéstõl. Nemsokára nyílt részre, friss irtásra érkezünk, ezt alulról kerüljük, némelyik fa derekát piros-fehér csíkos szalagokkal kötötték át. Még nem tudjuk, de ez a túra saját szalagozása, csak itt, az utolsó szakaszon. Egy enyhe emelkedõ felvezet a Nagy-Grics (Vel'ký Gri?) csúcsára – innen sincs nagy kilátás, hacsak vissza nem nézünk a Fehér-kõ szép szirtjére. A pontõr – vele utoljára Kisaranyoson találkoztunk – lelkesen, magyarul üdvözli Repkényt, beszélni már angolul beszél. Kínálnak müzlivel, csokival, kérdik: hányan vannak mögöttünk és mikorra várhatóak? Tájékoztatjuk õket: a vak srác és kísérõje rövidesen megérkezik (leültek valahol reggelizni), Bubuék pedig majd egyszer befutnak. Minimális szusszanás után összekapjuk magunkat, ajánlják a szalagozást, mert a jelzés nem egyértelmû szerintük. Eltévedni nincs kedvünk, leesni meg fõleg nincs, úgyhogy végül kötélnek (szalagnak) állunk, kis kitérõvel, de biztosan átjutunk a kritikus részen.



Egy utolsó nehézség azonban még hátravan, és ez a lejutás a Nagy-Grics 917 méteres csúcsáról a 416 méteren lévõ Nyitrabányára. A szalagozott etapot meredek, alig kanyargó út követi, ez többnyire csúszós, poros csapás, alaposan figyelnünk kell. És mi figyelünk. Lentebb alig csorgó patak benõtt, dzsungelszerû medrét kerülgetjük, forrásnál ihatunk friss vizet, még egyszer a cél elõtt. Finom, jéghideg víz, a fogam majd' kiszakad tõle. Felkelt a Nap, elteszem a kabátot, kezdek újra rendesen felébredni. Egyúttal a nyakamba szakad a szervezetem összes problémája, amelyet elnyomott az álmosság és az útra való odafigyelés, fáj a térdem és a lábszáram, fáradt a derekam és a vállam. Ugyanakkor semmi kidörzsölõdés nem zavar és vízhólyagom sincs, ez jó, fõleg, hogy a lyukasabbik cipõmben vagyok. Újabb iránytábla következik, a Zbojnicke nevû helyen járunk, felhagyott bánya felhagyott aknájánál, amint arról a tanösvény táblája is tájékoztat. Az erdõ egyre ritkul, magasfeszültségû távvezetékek keresztezik utunkat, a szomszédos hegyen folytatódik a széles nyiladék. Betonlapokból kirakott útra térünk, elõttünk Nyitrabánya bányásztelepének házai, mellettünk a Nagy-Grics sziklaletörése látható. Becsoffadunk a városba, többen néznek furcsán, de a túrabot láttán csak két gyerek nevet, és kérdeznek valamit, amiben benne van a lyže, vagyis a síelni szó. Mûanyaggyárat kerülünk, majd a vasútvonalat keresztezzük, helyre kis aluljárón át. A közeli szintbeli keresztezõdésben bõszen kong a tilos jelzõ, vonat várható. Azt márpedig látni szeretném – s várunk a bézére. Bézé helyett meglepetésszerû tehervonat érkezik, élén szépen felújított 770-es géppel (a railfaneurope pont net szerint ezt a típust CsME3-ként jobban ismerik, bevallom, nekem elsõre nem ugrott be...). Tapsikolok egy sort, majd lesétálunk a fõutcára, megcsodálni a piros sáv végét jelzõ táblát. Alatta tollal rajzolt térkép, amely vázlatosan ábrázolja a célig követendõ utat, melyet alig kezdünk el követni, megjelenik önkéntes jótündérünk, Štefán, aki lelkesen beterel a célba. Itt egyrészt örömmel fogad a rendezõség, másrészt kapunk szép, nagy, A/4-es oklevelet a túra teljesítésérõl. Huhh. Repkény lerogy egy kényelmes fotelbe, elkezdünk módszeresen falatozni a kihelyezett nutellásbödönbõl, kenyerek segítségével. Az imént lerogyó bónusz ajándékot is kap, egy kulacsot egy futóövvel, mivel benne van harmadikként az elsõ három nõi beérkezõben. (A férfiak is kaptak, nincs semmiféle megkülönböztetés! :)) Még megvárjuk a sort záró Bubut, õ is bõven, majd' egy órával a szintidõn belül érkezik. Néhányszor bebólintok a parkban, ahová a célból sétáltunk ki, hogy inkább kint párologjunk, aztán megérkezik a társaság, autóba vágjuk magunkat. Én minden igyekezetem ellenére már Nyitrabányán elalszom – legközelebb Ipolyságon ébresztenek, majd utána Budapest belterületén eszmélek. A Bertalan Lajos utcánál tömegek hömpölyögnek a Duna felé, minden harmadik emberen zöld póló... a nagy autómentes mifene jegyében kevesebb a környéken a parkolóhely, mint munkanapokon. Koszosan, álmosan, száz kilométer legyaloglása után idegennek érzem magam az utcán korzózó szalonkörnyezetvédõk között – elpucolunk a környékrõl.



A végére, de egyáltalán nem utolsónak: köszönetnyilvánítás. Bubunak a fuvarért. Kerek repkénynek, Tincának és Bubunak a társaságért. A maroknyi – körülbelül hat fõs – rendezõségnek a túra lebonyolításáért. Jó lenne visszajönni, jó lenne világosban látni azt, ami most számunkra teljesen sötétben volt: a Hrussó várától a Madaras-tetõig tartó szakaszt. (Esetleg egy vissza-irányú rendezés...?) Szép, nehéz, hosszú túra volt.



-Kékdroid-



Ui. A helységek, hegyek magyar neveit a Kárpát-medence autóatlaszából írtam ki (Cartographia, 2004), továbbá hasznos segítséget nyújtott Sebõk László Határon túli magyar helységnévszótára.


Képek

 
 
 Túra éve: 1983
HeliosTúra éve: 19832017.01.03 18:07:52
megnéz Helios összes beszámolója

1983. április 16. a Lévai  50-et befejezve  tudom meg , van hosszabb táv is.                                                                                                                                                                                        1983. április 29. (péntek ) 18 óra táján a nap kellemesen melenget az aranyosmaróti  állomáson. Itt jegyeztek be a Nyitrai 100 távjára. Nem kellett fizetni, de nem is adtak semmit. A távról annyit mondtak : kövessem a jelzett utat, a szalagokat , meg a többieket. Mikor melyiket választom, rám bízták. Ennek a távnak már akkor is védjegye volt a kerítések mászása, melyek a vesztemet idézték. Az éjjeles minden gondtól mentesen telt. Reggel felé a térdemben mindig erősebb szúrás érződött. Egyenesen meg az emelkedőkön sántikálva ugyan , de tudtam haladni. Lejtmenetben  viszont két—három lépés után a fájdalomtól kivert a veríték. A megoldást a lefelé haladásnál mindig a háttal menéssel  oldottam meg .Vlágosban értem egy erdei tisztásra, ahol újból felírták a nevem és menésre ösztökéltek. Viszont állt itt egy busz, ez hozta az 50 km-es távon indulókat. Engem meg vitt a dagadt térdemmel a célba, a nyitrai főiskolához. Így végződött a 100 km-es túrám 50 km-en.                                                                                                                                                                                   A történelem vihara, a 89-es forradalom mindkét túrát elsöpörte.