Túrabeszámolók


Téli Mátra

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2017
goomTúra éve: 20172017.02.01 16:24:32
megnéz goom összes beszámolója

Téli Mátra XL 40 TT (Turista Magazin)


Ha a tél és a Mátra – kart karba öltve – összefog, abból komisz dolog is kisülhet. Idén ez történt: a közismert és népszerű teljesítménytúrán alaposan meg kellett küzdeni az elemekkel. Az eredmény: sokéves mércével tekintve is gyenge statisztikai átlagok. Itt nem csak a szintidőn belül (vagy túl) beérkezők, de még a túrát feladók is keményen megdolgoztak teljesítményükért.


Január elsején – a Himnusz és a pezsgő után – mindjárt a PC-hez siettem, nevezni; a (kötelező) lehetőség ugyanis ekkor nyílik meg. Az esemény népszerűségére jellemző, hogy a 223. kódot kaptam meg… Aztán a túra előtti napokban jöhet a meteorológia: milyen cucc kell vajon? Tanulva a Tortúra didergéséből, jóval komolyabban vettem ezt a dolgot. És a szokásos kérdések: vajon járható lesz-e a híd? Vagy megint keresztülzúdul rajta a patak, mint 2015-ben? És Mátraháza után vajon megint tükörjég lesz-e, mint 14-ben? Mert akkor „jégenjáró” kell, vagyis csúszásgátló a cipőtalpra. Vagy dagonya, mint tavaly és tavalyelőtt? Számomra mégis a legaggasztóbb kérdés: hogyan bírja majd a másfél hete fájdalmas jobb talpam? A szombat reggel azokat igazolta, akik havas, hideg indulást jósoltak.


Fél hétkor mínusz tizenegy fok a hőmérséklet, amikor az iskolához érkezünk. A nevezési sor vége az udvaron, toporgunk a hidegben, de gyorsan be- és előre jutunk, mondom a kódom, markomba nyomják az itinert, feliratkozunk a hetes rajtolókhoz. Sok az ismerős, hát persze, öröm egy-egy kézfogás, vállveregetés – jó utat mindenkinek! Aztán újra az udvaron, ahol – egy csoportkép után – nekiindultunk (ki-ki saját tempójában) a nagyjából maratoni távnak. Hat fős csapatunk mind az XL távra tette le ugyanis a voksát, bár voltak, akik az L-t is esélyesnek gondolták. De hát majd meglátjuk, legkésőbb a Vörösmarty turistaháznál még mindenki eldöntheti…


Öcsémmel és Rolanddal együtt kanyarodtunk le a rövid aszfaltos bevezető után az erdei útra, hogy a száraz út után belecsapjunk a lecsóba. Vagyis a hóba: itt már jó pár centis volt, ami később aztán hízott… Szűk ösvények, sorokban előre igyekvő emberek, a hó elég jól járható, csúszásgátló most itt még nem kell, OK. Aztán a sor lassul, a tempó csökken, de nincs nagyon hol előzni. Vagyis hát csak a hóban – de az a hó nem pár centi, meggondolandó. Sok ifjú titán nem habozik, belevág, a többiek sora kígyózik tovább, lassan. Aztán kicsit nyíltabb szakasz jön, gyorsan élünk is az alkalommal, belefutunk, előzünk. Elénk kerül a cserkőbánya, az idő kissé ködös, kilátás most sincs, de megszoktuk. Pár kattintás és nyomás tovább! A kis patak – pontosabban a jege – persze kitűnően járható, ami előrevetíti, hogy majd Lajosháza előtt sem lesz efféle gond. Nincs is: a híd száraz, a patak betonra fagyva várja az olvadást.


Első ellenőrző pont, most is roppanó, finom almával, így továbbra se kell a folyadékhoz nyúlni – egyelőre ezzel megleszünk. Az alma lassan fogy – nem is annyira mérete miatt, hanem mert a kis vasút „túlpartján” nekivágunk az első komolyabb emelkedőnek. A hó mintha vastagabb lenne, a sor hosszú és lassú megint, az áhított Üstök-fő csak nem akar elérkezni… Nem értem, háromszor mentem itt már fel, közelebb van az. Na, ez az érzés ma még párszor elő fog jönni… Ha az előttem haladó nyomába próbálok lépni, az instabil, és nem jön ki a ritmus, a tempó – ha meg közbenső helyre, akkor csúszkálok ide-oda, plusz a vastag hóba kell nagyobbat, nehezebbet lépnem. Választhatok.


Csak-csak megérkezik aztán a sárga sáv, majd az erdészeti út is; végig a vadkerítés mentén. A fák alighanem itt a legszebbek: vastag zúzmara rajtuk, fent meg a ragyogó kék ég. A zúzmarából jut szépen szakállamra, sőt, szempillámra is; vicces látvány. Aztán sárga jobbra el, helyette piros kereszt, megint szűkebben, megint havasabban, megint lelassulva. A táj alighanem szép, a havas hegyoldalakon nagy ritkán elkalandozik a tekintetem. De aztán megint magam elé nézek, monoton taposom a piszkos-csalitos porhavat, nézek minden lépést. Időnként előre is, ami általában felfelé történik – emelkedő, sok, mikor jön a 24-es út? Mintha közelebb lett volna. Lassú vonatozás, balról-jobbról nagy hó, választhatok. Hangos páros éri utol a mögöttem haladókat, meglehetősen magabiztos vérprofik, egy ideig hallgatom, milyen nagyszerű legények, aztán megunva ezt is meg a vonatot is, előzésbe fogok. Emelkedőn, vastag hóban, aha. Mert nekem ez annyira kellett. Mindenesetre jön egy kis felüdülés: üres út és csend. Eltart legalább két-három percig, naná… vagy még addig se. Újabb vonat, telnek a percek, és szinte el se hiszem: megjön a műút. Sokan szusszanunk itt egyet, én is bevárom a fiúkat, ők türelmesebbek voltak. Vagy csak kevésbé bolondok, mint én. Hopp, földiek, szia Reni! A Káli 60-on áprilisban más idő (és terep) volt, amikor együtt mentünk, meg az Őrvidék százason, szeptemberi barátságos napsütésben. De ő is itt van, itt kell lennie, mint ahogy nekem is.


Átvágunk az úton, havas meredek emelkedő jön, vonatozással. A változatosság kedvéért, igen. De itt már a balról megérkező piros sávon megyünk, mellőzzük jobbról az Átal-kőt, és megérkezünk a zöldre. Ami aztán szépen be is visz a faluba, Mátraszentimrére, ami elénk tárul. Pompás látvány, meg hát a várható eszem-iszom ellen se tiltakozom, főleg a forró tea vonz. Meg is kapom a zsúfolt helyiségben, remek zsíros kenyér társaságában, és meglepetés: forró Red Bull?! Na, ilyent se láttam/ittam még, óvatosan megkóstolok két kortyot. Az íze finom (majdhogynem forralt bort idéz), és igazán jól esik. Iparkodok kifelé, sajnálom az időt, ami fogy, meg bemelegedni se akarok, kihűlő izmok mellett. Furcsa ellentétpár, de igaz. Itt utolér és becsatlakozik hozzánk Kata, fővárosi kolléganőnk is. Remek futó és túrázó, jó lesz együtt menni vele, biztos vagyok benne. Havas, meredek emelkedő jön, vonatozással. A vonatok tempója fordítottan arányos az emelkedőkkel, nyilván. És mivel a Galyatetőre tartunk, nincsenek illúzióim. Ehhez mérten ballagunk előre, néha ügyes előzők nyomába lépve magam is próbálkozok, aztán néha egésze jól jön ki, néha meg bánom az elvesztegetett energiát. Felbukkan szemben a Piszkés-tető, hoppá, itt az OKT! Elpillantok balra: igen, a Mátrabérc, az arra megy. Emlékek bukkannak elő… de aztán jobbra nézek, most ez az irány, hajrá, Galyatető!


Megjönnek a fenyvesek, a tavalyi ronda köd helyett most szikrázó kék ég, elhagyjuk a Csillagvizsgálót. Tovább, fel, széles út, saját tempót mehetünk, mekkora áldás! Aztán balról a kilátások… huh, hátborzongató, elképesztő panoráma tárul elénk. A legszebb pontokon kijárt nyomok, csapások, igen sokan megtették ezt a kis kitérőt egy-egy rácsodálkozás, fotó kedvéért. A tekintet egészen a Tátráig vándorolhat, alul ködpaplan, fent meg a gyönyörű szép kék ég. Most közelebb, mint máskor… Aztán jobbról mellőzzük a Galya-tetőt, és előttünk a Péter hegyese, meg a híressé vált kilátó, meggyőzően tornyosul előttünk-felettünk. Bizonyára remek kilátás fogadna odafent, de az órámra pillantva ezt az ötletet azonnal elvetem. Az idő ugyanis vészesen fogy, a tempó igen szerény, majdhogynem aggasztó. Így hát lezúgunk a lépcsőn, fotózunk és megkapjuk az újabb pecsétet. Balra el, a parkoló sarkánál újabb fényképek, gyönyörű a Kékes a háttérben, megpihen szemünk a torony látványán. Igen, fel, oda. Csak előbb le. Meg is kezdjük, vastag hóban, csetlek-botlok, persze nem csak én. Vakító napsütés, szemből, metsszük az utat, próbáljuk tolni a tempót, de azért irigykedve emlékszem vissza a 2015-ös hatalmas tempónkra, amikor szinte percek alatt tudtuk le ezt a szakaszt. Hát most nem. Nagyon vigyázni kell: a vastag porhó ápol és eltakar – követ és sziklát, gyökeret és faágat egyaránt. Lenyűgöző kilátások előre és balra, és újra hajrá. Kata közben előbbre tart már; többet fut és kevesebbet fotózik. Közeledünk a Nyírjesi erdészházhoz, igen szép környék, az egyik kedvencem. A hatalmas fenyvesek és farakások között kanyargó út, a pompás illat évek óta meghatározzák ezt a szakaszt.


Som-hegy oldala, itt lesz egy kis ellenőrző pont, fel kell oda mennünk, ha nem is a tetőre. Amit most annyira nem bánok: nehéz így is felevickélni a mostani körülmények között. Aztán tovább, le, műút és számolgatás. Rájövök, hogy rosszul állunk. Konkrétabban: igen rosszul. Életemben először merül fel komolyan a le-nevezés gondolata. Merthogy ugye előttünk a Vörösmarty fogadó, ahol választhatjuk az L-távot is – Kékes nélkül, nagyrészt ereszkedéssel. Megosztom a fiúkkal aggodalmaimat, ők meg velem az optimizmusukat. Naná, mennyivel könnyebb nekik: az ő talpuk nem fáj. Az enyém sajnos egyre jobban. Emellett átázott a cipőm is, és végigfuttatom agyam a következő kilométereken. Nem túl rózsás a kép. Hát ez most holtpont, nincs mese. Kislányomra gondolok, és ő dönti el a belső harcomat. Nagyon kitartó, szívós kiscsaj, de pár túrán már billentettem át holtpontokon. Hát most ő teszi meg ezt nekem, a távolból. Így hát a nyüzsgő, meleg és nagyon csúszós turistaházból kiérkezve az útra jobbra fordulok. XL. Mindent vagy semmit. Szemem sarkából látom a sok buszra várakozót, de nem maradok meg a képnél, viszont előkerülnek a botjaim, és nekivágunk a Kőris-mocsárnak.


Szerencsére a dágvány most nem látszik, egy-egy apró foltot tudunk csak mutatni Rolandnak, hogy hajjaj, tud ám ez ilyen is lenni. Ellenben vastag porhó és szűk ösvények. Ja, és megjöttek az M-távosok is. Nem mindig rohannak, hogy úgy mondjam. Mi sem, persze, de… uhhh, néha meghökkentő még így is a sebesség-különbség. Sőt, így még inkább. A Pisztrángos-tó itt van, egészen közel. Vagyis hát az előző években valahol itt volt… de most már a kötél-idegzetű öcsém is elkezdi hiányolni. Hajjaj, akkor itt valami gond van! Kanyargunk, kicsit hullámozik is a terep, a kis tó még mindig sehol. És aztán csak-csak előbukkan, bodor füst száll fel, vidám hangú pontőr, mint mindig. Beérjük megint Katát is, aki most már lassan hazamenne… Mosoly, ez segít. Eszembe nem jut zsírt kenni, mint teszik páran, helyette gyümölcspüré és izó jön; jó kis űrkaja. És a kék kereszt, meg az Északi Oldal.


Fel. Monoton. Természetesen vastagon havas, természetesen nagyon szűk, és természetesen vonatozunk. Nagyon lassan. Olyannyira, hogy időnként meg is állunk. Ziháló emberek néznek felfelé, és néha egyszerűen semmi más az ok, mint hogy valaki megállt. Nem, nem félre. Meg. Az úton, igen. Mert most elfáradt, vagy éppen innia kell. Aztán fel, tovább. Monoton. Gabi halála és a kereszt, uhhh, még csak most? Hajrá, emberek, fel kéne menni! Egy lépés fel, fél lépés csúszás vissza. Megint egy, megint fél. Azért haladunk. És fáj a talpam. Sötét-lápa nyerge, pihenő – és szikrázó napsütés, kéklő ég. Erőt adó. Pár korty, pulzus kicsit vissza, számolás. Fél óra alatt innen fel kell érnünk, onnan meg kettőn belül le, a célig – különben esélytelen a szintidő. Ez van. Szusszan egyet mindenki, ahogy elnézem, senki nem megy neki lendületből. Talán mert az már nincs is. Kétségbeejtő módon lassúnak érzem magamat, és közben előzök. Mert itt már félreállnak, itt már az is megesik, egyre többször. Menni kell, monoton, ez már nem sok, közben meg tudom, hogy csak hiszem, és megint jól becsapom magam. De nem, ezúttal nem. Épületek balról, és a torony. Karcsú, színes, ragyog, itt vagyok alatta. Órák óta incselkedik velem, és most elcsíptem, megvan a galád.


Síház, gyors pecsét, langyos tea, kint fotózás, csúcskő is, persze. Sohasem volt meg ilyen gyorsan. A tervezett fél óra helyett 33 perc alatt jutottunk idáig, az nem tűnik rossznak, fiúk! Kevéske aszfalt, aztán meredek ereszkedés. Emlékszel, itt, tavaly? Meg azelőtt? Persze, gyalázatos volt, hála Istennek, most csak vastag porhó. És igen, most, most először a mai napon, örülök neki. Nem dagonya, nem tükörjég – vastag porhó. És nincs vonat. Majd lesz még, de most nincs. Gyorsulunk, a talpamnak mindegy a tempó, egyformán fáj – tehát akkor fussunk! A fiúk aggódnak kicsit (lehet, hogy nem is a talpam, hanem a fejem miatt?), de futnak utánam. A vastag porhó fékez – de ápol és eltakar is, igen. Tehát figyelni kell, méghozzá nagyon: szikla vagy gyökér lehet alatta, bármelyik végzetes lehet. Egy rossz lépés elég lehet. Futunk, a porhót használjuk féknek, gyors kanyarvételek, adrenalin és pörgés. Számolás, kalkulálás, ha–akkor. Meglehet!


Piros sáv, elhagyjuk Mátraháza környékét, Szanatórium, csoportok, kisebb vonatok. Ne előzz, ne fuss, veszélyes, ne kockáztass! Igen, igazad van – de előzök és futok, hát persze. Időnként hátra-hátranézek, megvannak a fiúk, jönnek. Roland mintha a századik túráján lenne, nem pedig a másodikon, őrület, de tudtam, előre… Kifeszített kötelek. Néha jó, néha rossz, néha nem… de csúszásgátlót már aligha veszünk elő, az látszik. És a Gyökeres-forrás, kedélyes, segítőkész pontőrök. Ide is lehet jönni! Vigyázzatok, óvatosan. Kölcsönös elismerések és tisztelet. Tovább, Máriácska tényleg igen gyorsan megjön, most már egyre jobban sötétedik. És egyre hidegebb lesz! Érzésem szerint kb. tíz percenként hűl a levegő egy fokot. Kis patak, kavicsos út, persze csak emlékből, itt is havas – igaz, itt néhol jeges is kicsit. Vigyázni kell.


És a civilizáció, kerítések és épületek, felbukkan Mátrafüred. Fő utca, majdnem teljesen sötét van már, éttermek és autók fényei, aszfalt. Romos talpamnak gyilkos érzés, tudom, hogy most nem szabad megállnom egy pillanatra sem. Nem is teszem, tart a lendület a célig, itt a tornaterem, fiatalok az asztal túloldalán. És az oklevél, meg a hóember a kitűzőn. A negyedik hóember, hát meglett, pontosan tíz óra alatt! Fél óra maradt bent tehát, a vége igen felhozta a veszettnek látszó eredményt. Hát megcsináltuk! Kis vicces közjáték még a végére: a rajtszámom és kódom szerint Henrietta vagyok (akit ráadásul ismerek és találkoztam is vele ma, le is fotózott Lajosházánál). Sikerül meggyőzni a rendezőket, hogy nem vagyok Heni – saját magamat meg arról, hogy megcsináltam!

 
 
stabatTúra éve: 20172017.01.30 07:48:38
megnéz stabat összes beszámolója

Téli Mátra XL (40 km)


Egész héten a csúszásgátlóra gondoltam, biztos kell majd a hétvégén a Mátrában. Nem sikerült venni, aztán nem is kellett, illetve nem éreztem hiányát. Csak egy kamáslinak, vagy bárminek, ami megakadályozta volna, hogy a hó bejusson a cipőmbe. Mert ekkora hóra nem számítottam. Vagyis számítottam, de azt hittem le lesz taposva. Szóval megint szereztem némi tapasztalatot. Túraszervezésből is. Mert amit itt produkáltak a szervezők, az előtt le a kalappal. Az én szemüvegemen keresztül (ami elég sokszor besötétedett és bepárásodott) minden flottul működött és az óriási tömeget kiválóan kezelték: induláskor, érkezéskor, pecsételéskor, frissítéskor, ugyan sorban kellett állni, de szinte minden egy percen belül rendeződött. Tetszett az is, hogy arányaiban olcsóbb volt a leghosszabb táv (nyilván, mert én azon indultam). Az utazás még úgy is a nevezési díj duplájába került, hogy egy szakaszon „blicceltem”. Azt nem tudtam csak hova tenni, hogy ez sport és nem kirándulás, a szűkösnek tűnő szintidő lehet a magyarázat, és ha nagyon akarom, akkor az ellenőrző pontokon való ajánlott tartózkodási idő (1-2 perc) is ennek, illetve a résztvevők hadának szólhatott.


Busz hátán busz, míg Mátrafüredre érek (egy Újpestig, egy BKV, egy Gyöngyösig, egy Mátrafüredig), de egész jól jönnek a csatlakozások és 8.09-kor el is tudok indulni. Előre látom, hogy folyton előzni fogok és nem lesz vége. A rengeteg induló miatt a természetben lét mellett a társadalomban való lét is meghatározó. A rajtba menet még nagyon fázom, a szatyortól megszabadulva egy fokkal jobb, majd egy-két szaladás után nincs ezzel több gondom. Előzéskor én nem szoktam szólni, habitusomból fakad, előzök, ha tudok, ha nem, nem. Nemcsak a különböző sebességek, a különböző habitusok is találkoztak. Ha valaki szól, félreállok, akkor egy köszre is futhatná. Alapból, ha észreveszem, hogy gyorsabban jön mögöttem valaki, magamtól is kiállok, ezen a túrán ezt szerintem nem lehet elvárni, egy lassabb túrázó folyton tessékelhetné előre az őt előzőket. Itt a gyorsabb arra van kárhoztatva, hogy ő térjen ki és előzzön. Én legalábbis ezt tettem. Eleinte féltettem a cipőmet a beázástól, először Lajosháza előtt a lejtőn ment tele hóval, onnantól egyre kevésbé adtam ezekre az apróságokra. Legjobban az emelkedői vonatok előzése tetszett, egy-két tízes csapat egymás után felfelé, jól megdolgoztatott, néha alig kaptam utána levegőt, de a 20-30 centis hóban, ügyelve a faágakra, a botokra, vagy eséstől hátralendülő karra, nagyon tetszett. Nem löktem fel senkit, bár volt egy-egy karösszekoccanás, olykor talán megijedtek a megelőzöttek.


Egy-két szilánk a túráról: A bánya mellett valaki a másik nyúlseggéről beszél. Az Ilona-kútnál már látni a kék eget, de még a zúzmara uralkodik. A P+-en megszabadulok a dzsekitől (sapkától, kesztyűtől). Mátraszentimrén rám köszön Gyuri, egyetemi csoporttársam, azon kevesek egyike, akivel ebből a körből még hébe-hóba tartom a kapcsolatot, majd utolérlek, biztatom. Galyatetőről hívom, hogy hol van, negyed óra múlva érkezik. Dél van. Addig én a kilátóból csodálkozom a Tátrán, a Bükkön, Karancson és az Alföldön, meg a sok túrázón, aki nem jön fel. Soha ennyire tisztán nem láttam a régi határt innen. Aztán befut Gyuri és felmegyek vele is. Ő a ponton marad egy kicsit, én megyek tovább, levált a rövidebb távra. Tervezgetem, hogy a cipőmből a megolvadt havat kiszabadítom a Vörösmarty-turistaház mellett, de macerásnak tűnik az összefagyott fűzővel bíbelődni, a nadrágom alja is megfagyott, a cipőmre hó fagyott a bokám mellé (másnap érzem is a nyomás helyét), így két pohár tea és egy nápolyi után továbbállok. A hegy árnyékában kicsit hidegebb van (nem hűvösebb, ahogy még meteorológusok is mondják, a nyári reggel lehet hűvös, télen hideg van és még hidegebb, vagy enyhe idő), de nem öltözöm fel. A Pisztrángosnál kenek egy kenyeret, útközben eszem, közben ketten is kitérésre ösztökélnek (igazuk van, vagy eszek, vagy megyek), nem tudom hova sietnek, nemsokára messze lemaradnak, bár az előzéshez fogyatkozik az erőm. Bitang meredek részen küzdünk. A lábam elfagyott. A Kékesen éppen teahiány van, indulok tovább, a tömegben könnyen el lehet téveszteni az utat, de most nem sikerül. A lábam futás közben kienged. A Gyökeres-forrásnál számokat hallok, valaki 851-et említ, és megragad, ez lesz az időm, gondolom. Másvalaki az időt kérdezi, 23, érkezik kiabálva a válasz, 4:23. Akkor rádöbbenek, hogy nagyon fázom. Reszkető kézzel bányászom ki a táskából a dzsekim, zsebében a sapkával és kesztyűvel. Hideg van, a völgyben még hidegebb. Egy fokkal jobb, de valami még mindig nincs rendben. Rosszullét kerülget, mintha a fejem fájna, vagy eléheztem, elszomjaztam, vagy csak elfáradtam? A Mátrafüred 1,1 km tábla aztán elfújja a bajomat, még egy kis kocogás, meg még egy kicsi, egy rossz kanyar, majd kettő jó és máris a célban vagyok. Semmit nem látok, de nem is kell, kedves lányok érkeztetnek, gratulálnak és nyomnak mindenfélét a kezembe. 8:51. Gyuri is elkap, Attilával álldogálnak, még várják Gergelyt, velük utazom Pestre. Köszönöm!

 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20172017.01.29 12:10:56
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

Sziasztok! Beszámoló az idei Téli Mátráról! 


filebalazs.blogspot.hu/2017/01/teli-matra-xl-2017-20170128.html

 
 
 Túra éve: 2016
Norbert AlexanderTúra éve: 20162016.02.05 08:41:29
megnéz Norbert Alexander összes beszámolója

Téli Mátra L 2016 - Dagonya 2.0


"Az Úr, Az én uram ad nekem erőt, és olyanná teszi lábamat, mint a szarvasét. Felvezet engem magaslataimra." Habakuk 3,19


Ezzel az igével kezdtem a reggelet, mint már mindegyiket a múlt heti bemerítésem óta. Istentől kértem erőt, és biztonságot, mert nem voltam tisztába sem a terepviszonyokkal, sem pedig az erőnlétemmel.


KEZDET


Majd egy órával előbb értem be Mátrafüredre mint tavaly, és az időjárás hasonló volt: csúszós jeges, havaskás mint tavaly, de most a rajthoz közel sikerült egy kis utcában némi rendőri segítséggel leparkolni. A rajtolás 90 %osan szuperül volt megrendezve. Mert bár lehet hogy a suli bejáratáig tartott a  regisztráló sor ,de gyorsan haladt. Köszönhetően annak hogy külön helységben volt a regisztráló és a nagyobb ba a rajtoltató. Profin kezelték a regisztrációs kód hiányt is...csak a férfi wc... Az a rajtolás után lehetett igénybe venni, úgyh ettől elmellőztem és a leizzadás mellett döntöttem.


LAJOSHÁZA - jegélyes az uúúút, meég Lajosháza feléééé


Erről az útról a Klasszikus Kész Átverés kamerája, hiányzott, ami még vette az emberek poénos bakijait. Az esés számtalan módjába leshettek volna bele a nézők, seggestől az esés közben a túrabottal a másikat leütve mutatványig.


A Z+ még járható volt Mátrafüreden át, de aztán a Z-ban eltűnt a hó megjelent a jég, főképp a túristaúton. Sok bátor jégen járó-futó ember volt a mezőnyben, ennek lett vagy csak körülöttem 10 röpte az eredménye. Ha egy mód volt rá, biztonságosabbnak találtam az ösvény széléről ugrálva a másikra nehogy úgy járjak.


Cserkőbánya mélységének és előtte való gyönyörű fennsíkja után, megérkezdtünk a Kis Hidas folyáshoz, amit most jóval kisebb ovlt mint tavaly, de így sem bírtam ki, hogy az egyik cipőmet meg ne mosdassam benne. Be az erdőbe és hamarosan jött a másik patak, amelynek számtalan módját választottuk átkelésül ahányan voltunk. Jeges kőre léptem, de nem csúsztam el. Halleluja.


Kis emelkedés még, jégbordák, majd leereszkedéshez Lajosháza patakjához. Valóságos harci alakzatban széledtünk, az utolsó pár méter majdnem derékszöggel a patak felé, elég veszélyes volt. Mire leértem, valaki könnyedén neki lendüleltből lenyargalt,...hogy aztán újabb esésnek lehessünk szemtanúi mert e lenti jégen egyensúlyát vesztve földközelbe kerüljön.  Bár féltem hogy a patak kivan áradva, de nem volt, lábmosás megúszva.


MÁTRASZENTIMRE - kezdődik


a vaddisznó feeling. Őszintén hóra és még hidegebbre számítottam fent, ennek ellenére melegebb és sárosabb vidék fogadott.


Lajosházán még a jég uralta a vidéket( pihentemben és alma evésben, még számtalan új eső formulát szemlélhettem meg) olyannyira hogy valaki azt gondolta, hogy a befagyott patakon átkelni érdemesebb mint a pár méterre fekvő hídon... a térdig érő jeges merülés után valószínűleg átgondolta, hogy legközelebb nem fogja megkerülni a zebrát.


S4 felfelé megkezdte az egyik tüdőszűrős emelkedőt. Jól tettem, hogy elővettem hátizsákomból túristabotomat, kisebb magasságba kapcsolva, mert bizony nélküle nehezen kecmeregtem volan fel. Egy kivágott rész után, hamarjában továbbvitt az út az S- jelzésen, emelkedve fölfelé lassan beérve a P + jelzéshez és fel a vadkerítéshez. Innentől hosszú monoton szintnélküli menet kezdődött végig a kerítés mellett. Vaddisznókat nem láttunk most, de csak hamara azzá váltunk. A P-hoz érve megkezdődött a folyamatos szintemelkedés Lajosházáig. A folyamatos sáremelkedéssel és a folyamatos páraemelkedéssel. Mire felértem a főúthoz, a cipőmet még láttam, hogy barna a sáros masszától, de az előttem levő hátát már igencsak keresgéltem a ködben.


Még egy kisebb emelkedő és hamarosan elérkeztünk az elágazáshoz ahol a P- on de MátraszentImrre szélén folytattuk már utunkat. Feltűnt az egyik hófolt az egyik árokban, ennek örömére az egyik mögöttem levő túrista megmártózott a hóban...


Még hátra volt egy nagyobb szintemelkedés, az pedig az ellenörzőpontig való utca volt, A levegővételt azt csillapította, hogy soban álltunk mint a pingvinek,mert az ep-sek még bent pecsételtek.


GALYATETŐ - ködös idő


Kicsi volt a tornaterem, de annál jobban lett melegem, Sokan voltunk összezsúfolva, de időben voltam így hát egy zsíros kenyeret beburkoltam. Forró teával feltankoltam és mehetett tova a ködtörés.


Meredeken felnyargalutnk a dagonyás Darázs hegyre, hogy aztán lenyargalva bőgjünk egyet a Bőgős réten. A következő útvonal mindig megterhelő, de most rátett egy lapáttal az immár híg fos állapotban levő sár és a ködös idő. Mire felértem a fenyőkig, a szél gondoskodott róla, hogy ne legyen melegem és ami még volt esőcsepp a fákon, azon bőszen öntözgetett útközbe.1 lépést előre, kettőt hátra, de hamarosan várt már a lépcső aljánál Galyatető sátra.


CSÓR HEGY-  plusz kilométerek


Meleg volt, sőt már már forróság a kint felállított sátorba, köszönhetően a gázpalackal működő hőkazánoknak. Míg bemajszoltam egy snickerst és kortyoltam párat a meleg teámból, megszemléltem hogy mindenki a közel ér hozzá, úgy párolog, mint a rajzfilmekben amikor Donald kacsának felfortt az agyvize.


Aztán ki a hidegre és a le a jeges parkolóhoz, hogy aztán kezdetét vegye a K+ az ereszkedés...ami az én és pár túrista társam esetében meneteléses emelkedés lett.


Ugyanis mi az országos kéket választottuk ami felvitt aztán le,,...aztán újra fel aztán újra le. De a gyönyörű kilátásért cserébe megérte. Felszállt a köd és ahogy megláttam völgyet új erőt és iránymutatás kaptam Istentől. Ugyanis úgy gondoltam ez a jó útirány, csodálkoztam is hogy felújították ezeket a túristautakat ilyen fajin nagy táblákkal, de a festést - helyett 3 ra nem? Isten megsegített pár turistatárssal (akik az (XL-en voltak). Ők Bevártak és segítségül közölték velem, hogy nekünk nem ezen az úton kellett volna jönni, hanem még előbb lentebb kanyarogni. Így már érhető volt, hogy miért olyan sok a szintemelkedés és már olyan kevés a dagonyázás. Jártasak voltak és tudták hol kell átvágnunk a másik jelzésre az avarban. Szinte pontossággal odaérkeztünk a Csór-hegy oldalába.


VÖRÖSMARTI FOGADÓ - lejt menet


Nem akartam sok időt eltölteni itt, sőt amennyire lehetett meg akartam húzni ezt a pár kilométert ami végig lejtett lefelé a főút elágazásáig. Meg is húztam, futottam nyargaltam, meg - meg csúsztam, de még kitartottam, hogy aztán nem sokkal a leérkezés előtt egyik lábam alól kiszaladjon a talaj és nyekkentem egyet. Pozitívumként fogtam fel, hogy eddig kibírtam és ezután sem estem el. Az elágazás után a p- jelzéssel együtt mentünk tova szintben a jeges latyakos saras masszában, míg nem elértük a fogadót.


GYÖKERES FORRÁS - igazi dagonya


huh...először húztam fel magam a túra során, de gyorsan lecsillapodtam mihelyst megláttam, hogy amit én Mátraháza felé leereszkedésnek gondoltam, az valójában egy elég erős felemelkedés.


Idegességem oka a következő volt: (Kedves Rendezők! Nem haragszom magukra, csak kérem a figyelmüket, hogy kiket állítanak jelentősségteljességű ellenőrzőpontra)


Egyik L-es túratársam megkérdezte a pecsételő diákocskától, hogy merre is kell tovább menni, mire azt válaszolta neki vissza K-on. Meg is volt lepődve, gyorsan kiigazítottam, hogy dehogyis, csak lekell fordulni itt szembe vele. Erre ő számonkérte a diákot hogy akkor miért mondta,hogy másfelé kell menni, mire a diák azt válaszolta, hogy:


- Én csak közösségi munkát végzek.


Egymásra néztünk a tura társammal, gyorsan a diák kezébe tettem itineremet és kiadtam az ukászt neki, hogy időt is írjon rá, míg újra összenéztünk túratársammal és kábé egymás gondolatába olvasva ezt láttuk: ASZTA DIPLOMATIKUS VÁLASZT ADÓ MUNKA LETOLÓS MINDENSÉGIT.  Megdöbbenésünket az is fokozta, hogy az utolsó csoki akkor fogyott el, amikor még mögöttünk is egy jó páran érkeztek, és tudomásom szerint csak előregisztrtáció folyt, tehát annyi csokinak kellett volna érkeznie.


De ha még a csokit nem is találják a pecsételők, és ha még netán az utat se tudják tovább. Legalább téves útmutatás ne adjanak! itt három sőt négy szakasz keresztezte egymást, ki tudja még hány embert küldött fel a Kékesre akinek nem kelllett volna, vagy netán vissza Galyára. Persze kellenek a diákok, legyen meg a kettes, de akkor legalább olyan helyre állítsuk be őket, ahová csak egy felé lehet menni. Kérem szépen.


Forrongásomat, az egy újabb patak és egy nagyobb híd csillapította, amihez lejutni pár csúszös köven kellett. Majd következett a nem várt emelkedő.


Fújtam egy nagyot mire felértem és újult erővel próbáltam meghúzni a P- addig amíg nem érjük el az újabb hidat. Futottam lefelé mindaddig amíg az XL balról meg nem érkeztek, mert ott egy kicsit átkellett gondolom a leereszkedést, majd érkezett az első kisebb izgalmas völgyecske, az első köteles de használhatatlan szakasszal. A híd után Massza mászás vette kezdetét függetlenül attól, hogy lejtmenetbe voltunk, de a túristaút keskeny volt és másik oldala meg meredek. Vigyázni kellett a dagonyával, amely oykor csúszós masszává vált. Hamar kiértünk így is a vadász útkereszteződéséig, ahol két hegyimentős autó is várt, előre vetítve hogy ám itt sem lesz könnyű dolgunk lefelé.


A kötél dettó használhatatlan volt, lógott a mocsokban csúszós sárral vonva be magát.  Csiszi csuszi muszi majd a Gyökeres forrás előtt arra eszméltem, hogy az előttem levők arról beszélnek, hogy milyen erősek a mentősek, mert az idős nénit hogy megemelték a mentőággyal együtt. Úgy éreztem jó erőbe vagyok, de azért annyira nem, hogy a még segítsek nekik visszamászni és felvinni az idős asszonyt(akinek kiderült hogy eltört a lába)  Valaki elszólta magát, hogy ez miatt kikéne váltani a az ep-t, mire a pontellenőr olyan mértékű haragra lobbant, hogy senki sem mert megszólalni, sőt már a társa csitotta. De igaza volt.


MÁTRAFÜRED - küldetés teljesítve


Lefelé a dagonya nem ritkult, sőt már bokán túl is ért. Újabb mentőápolókba futottunk bele, akik egy nőnek a lábát pólyázták be. Ez a Mátra egyik legszebb ösvénye, most mégis csatatér volt rá a jellemző, ettől a saras masszától. Tavaly ilyenkor futnom rohhannom kellet, most simán belefért.a gyors intenzív séta és még így is negyed órával idő előtt értem be.


Isten felvezetett engemet Magaslatomra és meg is óvott. Sőt nagy tanulság és még nagyobb tapasztalatot adott azzal, hogy ilyen nagy sár a jövőben nem lehet ellenfelem.


Folytatása Következik a Kiss Péter Emléktúra 37 km -e... ahol újra visszatérhet a sár harcra kelve, de tán segítségül érkezhet a hó....Február 13. jövök!


 

 
 
kopaszkutya8Túra éve: 20162016.02.02 23:19:28
megnéz kopaszkutya8 összes beszámolója

 Egyik kedvenc túrám! 


filebalazs.blogspot.hu/2016/01/teli-matra-xl-20160130.html

 
 
 Túra éve: 2015
OttorinoTúra éve: 20152015.02.13 10:28:29
megnéz Ottorino összes beszámolója

Téli Mátra XL, 2015.01.31. Tav: 40,5 km ; szint: 1599 m; sz.idõ: 10,5 ó.



Az idei Téli Mátrára teljes egészében igaz az a félig-meddig vicces megállapítás, amit a teljesítménytúráról általában emlegetni szoktunk: Akkor jó, amikor elindulunk, meg amikor célba érünk.

Kármán Zsolttal és Darabos Zolival valamivel félhét után érkezünk Mátrafüredre, ott is a Mátra Erdészeti, Mezõgazdasági és Vadgazdálkodási Szakképzõ Iskola, Erdész út 11. elé. (Amelyik tanuló fejbõl el tudja mondani az iskolája nevét és címét, az már kettes.) A parkolásnál segítõ rendezõ elmondja, hogy az iskola területén már elfogytak a helyek, de a kinti felázott füves területen is meghajtott kerékkel kifelé kell állni, nehogy elkaparjuk magunkat. Egy Audis már éppen ezen fáradozik. Zoli odamegy tolni. Még be se neveztünk, de már nyakig sáros. Tegnap este Zsolt és Zoli útvonali értekezletet tartott Fóton; az esemény alatt felgyülemlõ tetemes mennyiségû göngyöleget Zoli most nagy csörömpölést keltve helyezi el az itt felállított szelektív hulladékgyûjtõben. Végre megindulunk az iskola felé. Egy igen furcsa mozgású emberben alig ismerjük fel Dienes Áront, aki a STUNDEN BURGENLAND EXTREM TOUR 120-ról jött ide, a síkvidéki túra levezetése gyanánt. (...) Odabent a hosszú folyosón könyökbe hajlik a nevezõk sora. Rengetegen vagyunk, de hamar megy a nevezés, mert csak fizetni kell és máris adják a térképes itinert az induló cetlivel, amire csak a regisztrációs kódot kell felírni, majd a rajtolásnál leadni. Gatyába rázkódás után mi is pontosan ezt tesszük. Kb. negyed nyolckor már ki is lépünk az épületbõl, és a túrázók menetoszlopához csatlakozunk. [Z+]. Átkelünk a kisvasúton és a 24-esen. A kis fenyvesben még óvatoskodva kerülgetjük a sarakat. Néhol hókásás, de inkább lekvár jellegû a dagonya. Nem vagyok meglepve, sok volt az utóbbi idõben a csapadék. Arra számítok, hogy feljebb talán hidegebb van, keményebb lesz a talaj. A tavalyi tükörjégbõl kiindulva hoztam a kapaszkodókörmös feltéteket. Egy utcára kiérve a járdán próbálkozunk, de ez már fel van fagyva, valaki le is koppantja a térdét. Gyerünk le az úttestre! Ez érdesebb, mit a járda. Ezt se koptatjuk sokáig, mert balra a [Z-] jelzés nyomán elhagyjuk a lakott területet. A hosszú, cserjékkel övezett ösvény a sarak kerülgetésérõl, és a futók elõli félreállásokról szól. A Cserkõbánya után kiszélesedik az út, egy kicsit fel lehet lélegezni. Késõbb, egy balkanyar elõtt letérni látjuk a túrázókat az útról. Közelebb érve látjuk, hogy az utat teljes szélességében elöntötte a víz. Amerre kerülünk, ott egy patakon kell átkelni, ami nem a legegyszerûbb, de minimális beázással megoldható. Az elkövetkezõ hosszú hullámvasúton a sáros és a felfagyott szakaszok váltják egymást átfolyásokkal színesítve. Már nagyon vártam, hogy a fák közt meglássam a Lajos házát. Balra lekanyarodok a meredeken óvatosan ereszkedve. Zoli áll félúton és fényképez. Egy kisebbfajta vízesést fotóz. A széles kõhíd az, amit átlépett a patak. Hát, ezt tényleg nem akarom elhinni. Lehet, hogy be volt dugulva a fülem, amikor a rajtban figyelmeztettek a rendezõk, hogy nyócméter széles, bokáig érõ jéglében kell átgázolni? Jó, hogy téli túra, terepviszonyok, idõjárás, meg minden, de hát azért... Elsõ gondolatom, hogy visszafordulok, mert úgyis éppen eléggé köhögök, és csak azért jöttem el, mert kellemetlen lett volna lemondani a logisztikát meg a regisztrációt, aztán úgy döntök, hogy inkább megdöglök, minthogy a nap hátralevõ részében halálra unjam magam Mátrafüreden. Kétféleképpen kelnek át az emberek: Van, aki leveszi cipõjét, zokniját, és felhajtott nadrágszárral átbotorkál, mások pedig átfutnak úgy, ahogy vannak. Gólyalábbá alakítható túrabotok nincsenek senkinél. Ha leveszem a lábbelit, és úgy megyek át, akkor a vizes lábamra kell felgyötörnöm a zoknimat, és akkor (szó szerint) ott vagyok, ahol a part szakad, ezért inkább az átcsattogás mellett döntök. Bolond világunkban az okos telefonok korát éljük; a tudósítók mindkét partról lelkesen fotózzák, videózzák a csapatok partraszállását. Alpári csataüvöltésemmel kísért átrohanásom végén majdnem felborítok egy ilyen önjelölt kameramant. Felfelé tartott hüvelykujjával jelzi, hogy a felvétel sikerült, a jelenet végi szuperplán is eléggé ijesztõ lett, nem kell megismételni. A forgatásnak vége, de a szereplõk még nem mehetnek haza; ki-ki továbbmegy a választott útvonalán, de elõbb menjünk a checkpoint-ra egy bélyegzésért és egy piros almáért.

1. ellenõrzõpont: Lajosháza.

Zsolt nem gondolkodott, azonnal átcsattogott a mamusznak becézett túracipõjében. Azt mondja beázás nélkül sikerült az átkelése, ami csoda, vagy legalábbis nagyon érdekes a tíz centinél jóval magasabb vízállást tekintve. Zoli felõl érdeklõdik, akirõl a nagy kavarodásban azt hittem, hogy már elõttem átjutott. Valószínû, hogy sekélyebb gázló után nézett. Ha nem akarok idefagyni, akkor muszáj továbbindulni. A [S4] jelzésen megyünk tovább, át a kis gyaloghídon, amit nem tudott átlépni a keskenyebb patak. A pihenõben húzok egyet a cipõfûzõimen. Zsolt, aki a túra elején a túlzott "rohanás" miatt reklamált, most noszogat, mintha nem látná, hogy mit csinálok. Már lefáradtam a dumájától, pedig még bele sem kezdtünk az Üstök-fõ felé horgadó emelkedõbe. Egyenletesen, nyugodt tempóban, a kevésbé felgyúrt, avaros részeket választva megyünk fölfelé. Egy keresztezõ út után enyhül az emelkedõ, de persze van még belõle bõven. Becsatlakozunk a [S-] -ba, ami egy rövid erdõrészlet után egy dózerútba torkollik. Annak a leágazásnak a közelében, ahol a [S-] jel [P+] - ra vált, a 2012-es MÁTRAHEGYEN egy szerencsétlen szarvas rúgta az utolsókat. Véletlenül a dózerút menti vadkerítésnek rontott. (Még ma sincs sárga szalag a kerítésbe fûzve...) Az úton felfagyások, hókása és pocsolyák váltják egymást. A lajosházai epizód után már simán áttrappolok ezeken. Belehúzok, hogy itt a síkon nyerjek idõt az elkövetkezõ mászásokhoz. Nemsokára a túra útvonala elhagyja a dózerutat és az erdõben kezd emelkedni. Keskeny, hóba taposott vályúba nyomulunk elõre. Vonatok alakulnak ki; aki elõre akar húzni, annak ki kell lépnie a nem alacsony hóba, és plusz energiát kell mozgósítania egy-egy több emberes csoport megelõzésére az emelkedõn. Nincs elfecsérelni való erõm, ezért inkább maradok egy olyan vonat végén, amelyik egy picit lassabb, mint ahogy én szeretnék haladni. Eléggé unalmas, ezért hosszadalmas is ez a szakasz, semmi kilátás, csak a csupasz fák, alattuk hó. Itt is sok helyen van átfolyás sárral és/vagy latyakkal. Most már rá se rántok egy kis beázásra. Végre itt van már ez a kis házikó, mindjárt meglátom fönt a mûutat, amin ha átkelek, [P-] már csak egy kis domborulaton kell átmászni, és már ereszkedhetek is le Mátraszentimrére. Kiszabadulunk a vályúból, lazábban lehet menni a pont felé. Az emelkedõs utcában valószínûleg bevitték a kutyát, amelyik tavaly végigugatta a Téli Mátra mezõnyét. Az utca végén balra kanyarodok és egy ház elõtt beállok a sorba.

2. ellenõrzõpont: Mátraszentimre.

A kifelé jövõk legtöbbje kezében megkent szelet kenyér van. Amikor bejutok, a pecsételtetés után én is felkapok egy ilyet, és teát is kérek a pikszisembe. Jó, hogy egy kancsóban víz is van, mert ha forró a tea, akkor nem kell fújkálásra fordítani a drága idõt. Agárdi Péterrel találkozok falatozás közben, aki Áronhoz hasonlóan szintén a BURGENLAND 120-ról rándult át ide. Elképesztõ! Az ilyen történetek segítenek abban, hogy ne sajnáljam magam azért, mert egy kicsit harmatos lett a cipõm. Elhagyom a zsúfolt termet, hogy magasabb régiók felé induljak. Az ajtóban majdnem Zsoltba és Zoliba ütközök. Nem várom meg amíg restaurálnak, visszatérek a [P-] - ra, és a Darázs-hegy nevû dombot mászom meg, hogy onnan csúszkáljak lefelé a Bõgõs-rétre. Régi korok krónikái szólanak arról, hogy hajdanán azok a jobbágyok, akiknek innen kellett felhurcolni valamit a Piszkés-tetõre, meglátták, hogy milyen meredek a hegyoldal, és ezért heves zokogásba törtek ki. Innen a rét elnevezése. Hát, nekünk csak a seggünket kell felhurcolni, de szépszámmal akadnak olyanok, akiknek ez sem kis feladat. Megint csak beállok valaki mögé a keskeny, hóba taposott vályúba, és úgy tolózkodok fölfelé, hogy nem nézek fel a még elõttem álló emelkedõ nagyságát latolgatandó. Ritka az elõzés, leginkább akkor történik meg, ha valaki megtorpan. Én csak kitartóan lépegetek az elõttem haladók nyomában, mígnem felérek egy T elágba, ahol már szintben mehetek tovább jobbra a becsatlakozott [K-] nyomán. A csillagvizsgáló után, hosszan elnyújtott, többszörös hullámvasutazás árán jutok fel a Galyatetõ kilátójának tövébe. Innen lépcsõ vezet le a "központba", de a fokok hóval vannak eltömõdve, ezért mindenki a mellette kialakult ösvényeken óvakodik lefelé.

3. ellenõrzõpont: Galyatetõ, Gertrúd presszó (ha még úgy hívják).

Szerencsére az ajtóhoz közel pecsételnek, ezért gyorsan ki lehet fordulni a zsúfolt helyiségbõl. A parkoló felé indulok, hogy utána jobbra forduljak egy lejtõre. A [P+] elágnál még egyszer jobbra kell fordulni, és akkor már sínen vagyok, azaz átfolyásokkal tarkított hóvályúban, egy állati hosszú lejtmenet elején. Úgy emlékeztem, hogy [K-] innen a jelzésünk, de az eltûnt, és [K+] van helyette. Kilépek a hóba, és megnézem a térképet az itinerben. Megnyugszom, hogy jó a [K+], én emlékeztem rosszul. Tovább ereszkedek; tempósan lehet menni, javul az átlagsebesség. Egy felfagyás miatti spárgázásból még sikerül jól kijönnöm. Elõttem egy rövid emelkedõn araszolnak fölfelé a túrázók. Fent fúj a szél, de nagyon szép a kilátás, sokan fotóznak. A Kékes tornya valószerûtlen magasságban áll. Megint erõsen lefelé megyünk. Valaki megjegyzi a túratársának, hogy ennek még megisszuk a levét. Valóban, ez logikusnak hangzik. Egy fenyvesbe kanyarodik az út, elhaladunk a Nyírjesi erdészház elõtt. Ezt követõen megint lucskossá válik a talaj, mert egy patak völgyében vagyunk, és az útra folyik le az olvadék. Egy farakás mögött kezdõdik az ösvény, amelyiken fel kell kapaszkodni egy mûútra. A túloldalon egy domboldalban megy tovább a turistaút, de látszik, hogy kb. száz méter után lejön egy pihenõhöz, ahol az igazi emelkedõ kezdõdik. Sajnos az gyõz, hogy legalább 100 méteren nem kell sarat dagasztani, és/vagy latyakban caplatni. A mûút szélét választom. A mondott pihenõnél aztán nincs mese, neki kell vágni egy meredek emelkedõnek. Fújtatós, de nem vészes, mert látom, hogy hol kanyarodik jobba a mezõny egy szintben folytatódó szakaszra. Felérésem után, rövid gyaloglással érem el a következõ pontot.

4. ellenõrzõpont: Csór-hegy-oldal.

Taktikázni kell a továbbhaladással, mert itt is megállt a latyakos sár, nagyon alattomos süppedékek vannak. Ezeket kerülgetve érek le a Mátra-nyereg T elágjába, ahol a 24-esen átkelve jobbra az útmelletti [K-] / [P-] jelzéspáron folytatom. Kezdetben még elég tûrhetõ, de késõbb egyre többen mennek ki a mûútra az egyre szaporodó átfolyások, és az ebbõl fakadó mély latyak miatt. Mire észbekapok, már körülvesz a gyalázat, és alig bírok kikeveredni a mûútra. Már látom azokat a túrázókat, akik a pontot már érintették, és a [P+] jelezte útra kanyarodnak. Nemsokára elérek a ponthoz, az udvaron egy tujába szúrom a botjaimat, és az épület felé indulok.

5. ellenõrzõpont: Vörösmarty th.

Itt is sokan vannak, de itt is gyorsan megkapom a pecsétet, egy mûzliszeletet, és egy bögre teával kimegyek a teraszra. Jókor jön az energiapótlás, a szelet utolsó falatját leöblítem a maradék teával, és megindulok a kapu felé. Odakint egy hölgy megkérdezi, hogy merre kell menni az "S" távon. Nem voltam még azon a távon, és nem is tanulmányoztam, ezért sajnos nem tudok neki segíteni. Az érkezõkkel szembe haladva megyek a [P+] elághoz, ahol jobbra kell majd folytatnom, közben figyelem a szembejövõket, hogy köztük vannak e Zoliék, de nem látom õket. Az út nagyon jól siethetõen kezdõdik, nem sejteti azzal, aki elõször jár erre, hogy milyen buckás, sáros, átfolyásos botladozásba torkollik, és hogy milyen hosszú emiatt az út a következõ pontig. Számítottam hasonlóra, de ilyen mértékben nem. A hegyrõl leolvadó víz mind ezen az úton folyik át. Figyelem, hogy mikor megyek el a Kõris-mocsár mellett, mert az kb. a kétharmad úton van, de most itt minden mocsár, nem tudom, hogy melyik az, ha egyáltalán látható. Amikor két sárkerülés között fel merek nézni, a fák között meglátok egy kunyhót. Már csak egy patakhálózaton kell átjutnom, és odaérek.

6. ellenõrzõpont: Pisztrángos-tó.

Pecsételtetés után kalóriautánpótlás vár a pihenõasztaloknál. Mangalica- és kolbászzsíron kívül vajkrém is ki van téve a kenyérre kenhetõ dolgok között. A vajkrém zseniális. Jó ízén kívül nagy elõnye, hogy gyorsan felszívódik. Megeszek még egy szendvicset, hátha közben felbukkannak Zoliék. Kenyér a gallér mögött, Zoliék sehol, muszáj belekezdeni az utolsó és egyben legnagyobb mászásba. Átmegyek az egy lépés hosszú fahídon, és a [K+] jelzésen folytatom a még nem túl durva emelkedõn. A Gabi haláláig egyre meredekebb, de itt egy rövid levegõhöz juttató szakasz következik, amelyiken körül is lehet nézni. A hófödte völgy látványát a Nap hegy mögül érkezõ gyenge, rózsaszínes fénye teszi szürreálissá. Lassulnak a léptek, újabb, erõsebb emelkedõt kell leküzdeni, de a fenti perem után már a kék ég látszik, ami pontosan mutatja, hogy mennyi van még a Sötét-lápa nyergéig, vagyis egy párméteres fennsíkig. Lassú, egyenletes léptekkel ezt is elérem. A nyeregben éppen csak szusszanásnyit pihenek, annyit, amennyi idõ alatt magam elé engedek egy kisebb csoportot, mert a Kékesig még megkell mászni egy gerinccel kezdõdõ emelkedõt, és nem akarom zavartatni magam. Felfelé araszolva a hóban cipõtalpra húzható csúszásgátló eszköz nyomait látom. Ma még nem vettem az enyémet, mert ez inkább letaposott havon, jégen fejti ki áldásos hatását. Majd meglátom, hogy mi a helyzet Mátraháza után, ahova a köteleket szokták telepíteni. Ha ott jégpálya fogad, akkor én is mindenképp felveszem a kapaszkodókörmöket. Amikor már a gerinc is leküzdve, egy kõrakás kinézetû dombot kell balról megkerülni. Innentõl mély porhó a terep, amiben nehezen lehet haladni, mert alatta kitudja milyen alakzatok vannak, és minduntalan megbotlik az ember, de méginkább valamelyik oldalra csúsznak ki a lépések. Itt is jönnek szembe kirándulók elegen, elõlük is gyakran ki kell térni. Különféle építmények látszanak balkéz felõl. Amikor a tornyot meglátom, már örülök, mert az már a pont közelségét jelenti.

7. ellenõrzõpont: Kékestetõ, Sas síház.

Jólesik a meleg tea. Itt jegyzem meg, hogy a túra alatt éppen mindig a kellõ idõben kapnak üzemanyagot a túrázók. Elhagyom a kis síházat. A csúcskõnél, mint rendesen, most is fényképezkednek. A vele szembeni bazár falára többféle mütyür között popsitepsik is ki vannak akasztva. Természetesen nem veszek, és remélem, hogy nem is lesz rá szükség. A [K+] / [K3] jelzéspáron lemegyek a parkolóba. Innen szakadékszerûen kezdõdik a tulajdonképpeni turistaút. Sikerül esés nélkül lejutni, de továbbra is óvatosan duhajkodok, mert már itt eléggé le van taposva a hó; röviden meg-megcsúszok. Kétszer vágja le utunk a mûút kanyarjait. Ahogy egyre lejjebb érek, érezhetõen enyhébb a klíma. Elhagy a [K3], és az út vonalvezetését követve, szinte észrevétlenül térek rá a [P+] jelzésre. Hosszú meredeken érek le Mátraháza keleti széléhez. Mátraháza felöl egyéb távos túrázók jönnek lefelé a [P-] - on. Balra fordulva csatlakozok hozzájuk. Egy árok mentén érjük el az elsõ "köteles részt". Nem látok felfagyást, de a biztonság kedvéért én is belekapaszkodok, és farolva ereszkedek, amíg tart a kötél. Most inkább sáros, feltúrt avaros részek következnek, nem felfagyások. Hosszú, köves-sáros lejtõn érem el a dózer utat, amire fagyos idõben lejutni mûvészet esés nélkül. Most simán megvan. Az azt követõ lejtõ mellett is van kötél, de inkább a sár csúszóssága miatt kapaszkodnak bele. Nem állok be a sorba, inkább a kötél és a cserjék közötti keskeny mezsgyén egyensúlyozok lefelé. Már nincs messze az utolsó pont, de amíg felé ereszkedek több átfolyást, eret kell kerülgetni.

7. ellenõrzõpont: Gyökeres-forrás.

A pontõr éppen közli valakivel, hogy innen még 3,2 km a célig. Ez így önmagában nem hangzik rosszul, de amilyen állaga innen van az útnak, az minden képzeletet felülmúl. Tavaly jégpálya volt itt, most pedig minden lé az útra folyik le. Sok helyen nem lehet csak úgy belegyalogolni a sárba, mert fûzõn felül ér, és nem csak sima beázás fenyeget, hanem feldagasztott híg f0s lepi el a cipõt. Tényleg nem akarom elhinni, hogy ilyen hosszú ez a szakasz. Lélekacélozás céljából a BURGENLAND 120-ról idejött túratársakra gondolok. Már egészen lent visz az út a patak mellett, és ebbõl arra következtetek, hogy mindjárt itt a Máriácska kegyhely, de még sokáig nem kegyelmez, még hosszan hallgathatom a patak (most) idegesítõ morajlását. De mint mindenbõl, egyszer ebbõl is történelem lesz, akár akarjuk, akár nem; végre felbukkan a kis tér a Máriácskával. Lehet válogatni, hogy ki hol kel át a szanaszét folyó vizeken, de ezután már apró zúzalékkövekbõl kiépített úton lehet tovább havajozni. Késõbb egy épület kerítése mellé érve megint sár fogad, de innen már hamar el lehet érni azt a néhány lépcsõt, ami Mátrafüred egy szilárdburkolatú utcájára visz le. Sárrázó üzemmódban mennek le a túrázók a 24-eshez. Nem akarok a kisvasút mellett, összevissza botorkálni, ezért inkább átmegyek a pizzázó oldalára, a járdára. Elhaladva a pizzázó mellett, már kicsekkolt és ott regenerálódó túrázókkal üdvözöljük egymást. Erõsen sötétedik, de a közvilágítás jóvoltából lámpa nélkül érem el az iskolát. Belépve komplett perzsa vásár fogad; mindenki ezerrel csacsog. Ez teljesen érthetõ, van mit mesélni a mai napról, az fix. Leadom a papíromat számítógépes feldolgozásra. Nem telik bele fél perc, a lányok máris átnyújtják a névre szólóan nyomtatott oklevelet, kitûzõt, hûtõmágnest, túrórudit és gratulálnak. A nevemen szólongat valaki. Össze-vissza kapkodom a fejemet, mire rájövök, hogy a galériáról viccelõdik Bell Sanyi. Hátra megyek teázni, majd utána fel a galériára, hogy én is eljátsszam ugyanazt az érkezõ Zolival, mint velem Sanyi. Kiderül, hogy már akkor megérkeztek, amikor én teázni mentem, és Zsolt már a folyósón készülõdik. Elhagyjuk a diadal színhelyét. Sikerül a kocsival tempóból kimenni a sárból a szilárd burkolatra. Amíg kiérünk a 24-esre, célbaérkezõk mellett megyünk el folyamatosan. Van aki futva teszi meg az utolsó métereket, remélem nem marad le senki a díjazásról a szigorúan ítélõ számítógép miatt. A hazafelé tartó hosszú utazást lerövidíti a túra alatt történtek felelevenítése. A téma a Mátrában hever.

Ottorino



 

 
 
Norbert AlexanderTúra éve: 20152015.02.04 07:15:45
megnéz Norbert Alexander összes beszámolója


TÉLI MÁTRA M – EMBER TERVEZ, IDÕ VÉGEZ


 


A tavalyi éles túraszezon óta már nagyon vártam a téli szünet végét, és az elsõ igazi megmérettetést. Igazából csak hóra számítottam, azt azonban nem tudtam mennyire lesz nehéz, mivel még ilyen körülmények között ez az elsõ havas túrázásom. Szalmakalapomat most siltes bundás sapkára váltottam, forró menteatea vatikáni kenyér, pár szendvics és némi váltóruha pihent a táskámban. Magamra dupla zoknit, túracipõmet, természetesen ruhát és a tél alatt kis zsírpárnát szereltem fel.


 


VÖRÖSMARTY FOGADÓ – DAGONYA, ÁRADÁS ÉS KITÉRÕ


 


Még csak fél8 kor értem oda, de már nem volt hely parkolásra az iskola környékén, forgalom irányító polgárõrség segített a parkolásban ami majdnem a kisvasút megállója mellett sikerült. A suliban sem volt jobb a helyzet, bár a szervezõk profin uralták a tömegkavalkádot.


 


Nem sokkal rajt után kellett szembesülnöm azzal a ténnyel már a Z+ elején Mátrafüreden, hogy itt bizony csekélnyi hó esett, és a turista vonalon nem a hó volt letaposva hanem a sár. Reméltem hogy ez feljebb megszûnik, de sajnos ez nem így volt. Z- útján felfelé cserkõbányáig sokszor az avarba könnyebb volt menni mint a lucskos sárba. Amikor felértünk a bánya fennsíkjára, kicsit biztató volt a fagyos szél és a talaj is már keményebb csúszósabb volt. De ahogy elhagytuk a bányát és elértük a kis – hidas folyást,ami most inkább nagy hidas folyamra hasonlított, szembesülnünk kellett, hogy ezt lábmosás nélkül nem ússzuk meg. Bár az elsõ kiöntést még egy kõrõl kõre lépve megúsztuk a másodikat már csak azt a követ is úgy lehetett kitapintani ha beleléptünk a vízbe. Innentõl kezdve csuromvizessé ázott a cipöm és kiszáradni sem nagyon tudott már a Z- útvonala sáros pocsolyás úton vezetett. A hó már gyarapodott így az avarba mindig könnyebb volt menni, de az út kanyarodását nem volt könnyû követni. Sajnos sokkal megeröltetõbb volt így ez a táv . Ember tervez idõ végez.


 


Sebaj mondom magamban majd Lajosházáról könnyeb lesz a Z+ on. Gondoltam is magamban, hogy végre Lajosházáról most nem kell megmásznom az oly nehéz Snégyzetet, mire egy biztonsági ember jött a tömeggel szembe, és kiáltozta hogy az S és M távnak a Nagy patak áradása miatt ki lett váltva a Lajosházai Ellenörzõ állomás, és az Snégyzetre kell áttérniük. Ember tervez, idõ végez.


 


Az erõ és idõ beosztásomat, hamart átkellett kalkulálnom mihelyst rátértem az S négyzet okozta bosszúságokra. A hó gyarapodott az emelkedõ emelkedett, de a túristaút itt is latyakos volt, s a cipõm mire kiszáradt volna kapott mindig utánpótlást. Végül is a kitérõ csak havas jeges mûútig tartott, s utána csak követni kellett a majd 3 km hosszú lejtõt, hogy aztán a Z+ba érve felmásszunk a Vörösmarty fogadóig. A kelletténél nagyobb emelkedés vezetett fel s komolyan fontolóra vettem a TH elõtt, hogy áttérek a kisebb távra.


 


PISZTRÁNGOS TÓ - A LAZÍ TÓ


 


Forró tea, cerbona, egy szendvics, vatikáni kenyér, zokni csere és egy kis idõkalkuláció adott erõt a továbbiakhoz való folytatáshoz. Negyed óra elõnyöm volt, s a pisztrángos tóig minimális szintemelkedéssel kellett csak számolnom. A hó itt már legalább 10 cmerésre gyarapodott, ennek ellenére nem tartott sokáig a száraz zokni a lábamon, mivel még voltak latyakos részek a turista útvonalon keresztül. Tíz perc elõnnyel fordultam a legkönnyebb részen tovább a pisztrángos tóig.


 


KÉKESTETÕ – FAGYHATÁR


 


Két zsíros kenyérrel tankoltam fel a túra legnehezebb részére. Már a pisztrángos tónál gondolkoztam hogy hogyan érdemes megtenni ezt távot, most Istenhez fohászkodtam, hogy sikeresen vegyem fel. Meglepõen gyorsan gyarapodott a hó vastagsága, olyannyira hogy már nem is kellett a túristajelzést követni, hiszen a a letaposott hó tökéletesen követhetõ volt. Kis lépésekben haladtam és meglepõen kevés energia kifejtéssel értem el a Sötét láp nyerge nevezetû fennsíkocskát, áttérve felfelé az országos kék turista vonalba. Az emelkedõ kitartott, vele együtt én is, a hó csakugyan így tett. Mire ezt a 200 métert is megmásztuk a hó már félméteres volt, és így már azért nehezebb volt elõre engedni a fútókat mert majd belesüppedtünk turista út szélei hóba. A cipõmet már átfûtötte lábam melege így ezzel nem volt problémám.


 


GYÖKERES FORRÁS - KÖZELEG A DAGONYA


 


Csak 4 perccel csúsztam el az idõhöz képest, így kényelmesen kortyoltam a síházban a forró teát egy vatikáni kenyér és sok turista társaságában. Úgy gondoltam hogy ha ezt a távot meghúzom, akkor jelentõs idõre nyerek szert. De hát ember tervez, idõ végez.


 


A parkoló aljáig volt a legkönyebb. Utána pedig a legnehezebb. Az út meredek lejtõn vezetett lefelé amivel még nem is lett volna gond. De a hó itt már annyira le volt taposva, hogy a nagyobb szögû lejtõkön túrabotommal is csak botorkálva tudtam lecsuszikálni. Egy idõ után meguntam a bénázást és még a P+ elején nagyobb tempóra váltottam. Az eredménye egy buhanás és egy pördülés lett amibe a legrosszab a kesztyûtelen kezeimbe hatoló hideg volt. De mire újra 600 méter közelítettük meg, a havas tájban újra megjelentek vízátfolyások és vele együtt a lábmososások is. A talaj újra sáros latyakos lett s több helyen kötelet szereltek fel a szervezõk , a könnyebb a haladás érdekében. Így volt ez a híd elõtt amelynek egyik lépcsõje, nem volt lerögzítve. Késõbb pedig a P – azon távján a hol keresztezzük az erdei utat s a levisz a Somor patak völgyébe. A turista út itt már egy az egybe , sárban vezetett és a hó vastagsága is folyamatosan veszített bõségébõl.


 


MÁTRAFÜRED – SÁRFUTÁS


 


Az eleinte lévõ lejegesedett hó, majd újra a csúszós sáros latyak csaknem húszperces késésbe vezetett. Ember tervez, idõ végez. 4 kmre volt még hátra, 35 percre. amikor a Gyökeres forrás pihenõjétõl lejöttem a turista útvonalra már éreztem, hogy nincs veszíteni valóm. Az út itt már nemcsak saras volt, hanem rendesen állt a bokáig érõ sárban. Így kértem még Istentõl egy kis tartalékerõt, s turistatársaimtól sûrû bocsánatot, s futásnak eredtem. A cipõm jól tartott, dagonya nem gátolt meg, csupán azok a szakaszok amelyek szûkebbnek bizonyoltak s a meredek oldaluk egy esetleges bukta után, szép repülést eredményezett volna a mélységbe.


 


Mikor beértem Mátrafüredre hét percem volt még elérni a sulit. A hasam már görcsölt a lábam már fájt, a sál nem is tudom milyen helyzetbe tekerödött körbe a nyakamon, úgy szedtem a levegõt mint egy tüdõbeteg. derékig saras voltam, így rongyoltam be a célba, s mutattam a telefonom lévõ stoppert, hogy épphogy megvan a 7 óra szintidõ.


 


Az gratuláció oklevél kitûzõ joghurt után majd félmeztelenre vetkõztem, s nagy nehezen találtam egy széket, amin végremegpihenhettem. Ezután mikor elindultam kicsi kocsim felé vettem észre , hogy itt már kisütött a nap, s hónak nyoma sem volt. Sikerült.


 
 
ÓraTúra éve: 20152015.02.03 14:57:38
megnéz Óra összes beszámolója

 Téli Mátra M túrabeszámoló.



Kedves Teljesítménytúrázó Ifjúság!


Mivel tavaly nem volt lehetõségem egy beszámolót sem írni, mert elõször enerváltan, majd görcsösen, végül beleõrülve hajtottam a kilométereket, az idei évben úgy döntöttem, elõhúzom a Lakat Presszó sarkában szunnyadó Múzsát, és igyekszem újra írásban is megörökíteni élményeimet.


Nos, elõször is beneveztem az XL-re. Aztán Jeremcsuk Isti rábeszélt, hogy csak menjek el az Extrém Burgenland 24-re, azaz a 120 kilométeres sétára a Fertõ-tó körül, 24 órán belül. Mindezt a Téli Mátra elõtti napon, pénteken. Nekem, mivel szeretném negyedszer is a Mátra-Kupát megszerezni, meg egyéb kupákban is érdekeltté tettem magam, feltétlenül szükségem volt a Téli Mátrán való sikeres részvételre. Ezért a Burgit (aki már megcsinálta, az becézheti) 22 órán belül kellett megcsinálni, hogy autóval idõben átérjünk Okáról (Oggau) Mátrafüredre. Sikerült is a túra, 21:12 alatt, az elsõ felén Istivel repültünk, majd egyedül folytattam, a végére természetesen szétcsaptam magam a betonon, ami legalább 100 kilométernyi volt az összes távból. Aztán egy autóval a Széna térig jöttünk, ahol fél hatkor beszálltam Pálfi Laci eredeti helyére (õ mégsem jött át és felajánlotta nekem), Fülöp Zoli autójába. Na, ott sikerült aludnom egy kicsit, Gödöllõtõl Mátrafüredig. De a kialvatlanság volt a kisebbik gond, az adrenalin ilyenkor nálam az egekben van, hanem amikor kiszálltam Zoli autójából, észleltem, hogy egyszerûen nem tudok járni. A bal lábamat alig bírtam emelni, a forgóm berozsdásodott. Egyéb fájdalmam, mint például a térdfájás vagy a csonthártya nem volt, csak mechanikailag képtelen voltam a gyors mozgásra. És éreztem, hogy ez nem olyan lesz, hogy majd bemelegszik. Szóval, ahogy beléptem az épületbe, megkérdeztem az ott vidáman gyülekezõ Messneréket, nem-e lehetne rövidebb távon indulni, mert kétségesnek tartom tíz és fél óra alatt a negyven kilométer teljesítését. Kiderült, hogy az elején csak az itinereket vesszük át, itt pedig bármilyet átvehetünk, és a rajtnál mondjuk be a kódot. A kódra pedig nem emlékeztem úgyse, akkor nevet meg címet kell bemondani és majd mire visszaérünk, kikeresik. Bagira nem akart sorban állni, adott pénzt hogy kérjek ki egy M távot, hát kértem magamnak is. Ezt hívják spontán elhatározásnak. Nem is néztem meg, merre megy az M táv, csak annyit tudtam, 25 kilométer. Ez még talán bennem van.


A leányok 7:04-et írtak a rajtlapomra, ennek még jelentõsége lesz… Ugyanis nem néztem meg a szintidõt, hanem a hivatalos rajtolás után megkerestem még Fülöp Zolit, hogy az autó hátuljából csak vegyük ki a többi cuccomat, beviszem a megõrzõ terembe, mert sikerült rövidebb távra neveznem. Azokkal még visszasattyogtam, és megtettem életem legjobb döntését (a házasságom mellett): visszavettem a puha, vastag zoknira a Fertõ-tavon teljesen szétázott, lyukas bakancsot. Tehát megõriztem száraznak a sportcipõt. Az angyalok fogták a kezemet, az biztos, tekintve a túra körülményeit, amirõl még csak sejtéseim voltak akkor!


Elindultam tehát. De ezt túlzás annak nevezni, vánszorgás volt az. Vidám és kipihent arcok húztak el mellettem, elhúzás alatt értendõ minden 4 km/h-nál gyorsabb testmozgás. Toplak Józsi utolért, gondoltam õ jó lesz, mert szóval tart – értsd: õ viszi a szót, én meg tartom a tempóját. De hamar kiderült, hogy ez sajnos nem fog menni, az õ szûk ötös tempója is sok volt nekem. Elengedtem hát, és bevetettem magam a Zöld jelzésen az erdõ sûrûjébe. Meg a full sáros takonyba, ahol egyszerre akart menni ötszáz ember. Meg a futók. Mindenki mindenhol próbálkozott, gyakorlatilag már itt nem foglalkoztam azzal, hogy be van ázva a bakancsom. Valahogy átjutottam ezen is, és még nem is voltam annyira sáros. Viszont a rét szélén mindenki bevetette magát a bokrokba, fölöttébb gyanúsan! Az a kis erecske ugyanis, amit átugrani szoktunk nyáron, mintegy öt méter széles és fél méter mély folyammá változott az úton, és lejjebb lehetett valahogy átkelni rajta. Valahogy? Már voltak, akik itt is úsztak, de nekem valami kõrõl kõre mutatvánnyal sikerült benavigálnom magam egy kis szigetre, onnan pedig jeges ágas álzsombékokon át kikecmeregtem. Na, tovább, mindenki kielõzgetett közben, aki élt és mozgott a túrán, de a bánya megkerülésénél arra is rájöttem, hogy egyszerûen nem megy a felfelé a bal lábammal. Ez így nem lesz egyszerû… Megnéztem a szintidõt: hét óra volt ráadva a 25.3 km-re. Na, jól elb@sztam az idõt a rajtban – szidtam magam. Mindegy, újabb patak következett, de ezt lejjebb ahol ugyan mélyebb volt de keskenyebb, egy életem – egy halálom jeligével átugrottam egybõl. Ekkor elõzött Tinca (elõször), csak nem vett észre. Mondjuk én is csak hátulról szoktam észre venni amikor elhúz, nem róttam fel neki. Dagonyáztunk tovább, egyre jobban kezdtem unni a tömeget, és Lajosháza csak nem akart eljönni. Az egyik emelkedõn elõzött Andi, kértem tõle egy biztató mosolyt, és kaptam is! J Mondta, elég rossz bõrben vagyok, ezt biztosan jól látta… Egyszerre lejtõ következett, majd mindenki elkezdett csúszkálni lefelé a jeges-sáros-havas latyakban a patak partjára. Mit patak, a Zagyva közepes vízállása folyt ott keresztül mindenen, a betonlap-átkelõ tetején is, mintegy 30-40 centi mélységgel! Ott már mindenki röhögött – vagy sírt, mindenesetre mimikailag megmozgatta a látvány a leérkezõket. Hamar eldöntöttem, hogy egyelõre most lett melegen nyirkos a bakancs belseje, így szépen levettem, zoknit bele, gatyát felhúzni, és át a patakon! Kneipp-masszázs ezerrel, nesze nektek. Túloldalt spontán ötlettel elõkaptam a pulcsimat, ráálltam, így nem csurom vizesen, hanem kicsit szárítva tudtam a zoknit felvenni. De le kellett üljek hozzá, így ezzel a patakgyaloglós mutatvánnyal elment vagy tíz perc. De már sejtettem a sorsomat, merre kell továbbmenni: a Zöld + völgyében, tehát amiben ez a folyam folyik…


A ponton kézbevettem egy almát, és megnéztem a telefont: 9:04, és az itinert: 6 és fél kilométer. Két óra alatt. Nagyon necces lesz ez a hét órás szintidõ, lehet csak sétálni jöttem a Mátrába?! Na olyan nincs! Menni kell!! Haladni! A bal lábat megerõszakolni valahogy! Viszont tudtam, hogy a Zöld + kétszer kel át a megáradt patakon, egyszer oda, egyszer vissza. Úgy döntöttem, hogy ha már úgyis túlélõtúra lett ebbõl a vidám kis hétvégi sétából, maradok a folyásirány szerinti jobb parton, ennek viszont az volt az ára, hogy két kis lefutó gerincet kellett kimászni, ahol a patak meandere a hegyet alámosta – a jelzés ezért megy át ezen a szakaszon a túloldalra. A gerincek meredek oldala havas volt, de csúszós, többször visszacsúsztam, de találtam valami õzike nyomot, amin fel tudtam mászni. Innen fentrõl rémesen gyönyörû látvány volt a megáradt patak, ahogy gyakorlatilag kitöltötte a medrét, néhol pedig a völgy teljes alját is. Egyszer csak, a hegy felõl, egy mint kiderült fertõdi túratárs érkezett, aki eltévedt és elvesztette a Zöld + nyomvonalát. Megnyugtattam, hogy az most víz alatt van, jöjjön utánam, és csak egyszer kell patakot úszni mielõtt kikapaszkodunk ebbõl a vizes pokolból. Látta a kabátomon a még le nem vágott Burgenlandos rajtszámot, kérdezgetett milyen volt, de mindent elmondott róla a mozgásom… Aztán eljött az a patak, ami a víztározótól jött le. Ezen mindenképpen át kellett jutni, mert utána kapjuk el újra a Zöld +-et, ami felvisz a házhoz, a Hatökör Urán át. Kiadtam a jelszót egy folyami homokos szakasznál: itt kisebb a sodrás, látszólag fél méter mély csak, itt fogunk átkelni! Túratársam, miután tíz másodperc múlva már mezítláb álltam a havon és a bakancsok repültek a túlpartra, csak annyit mondott: te igazán hárdkór vagy! Ez azért jólesett a hiúságomnak. J A patak viszont mélyebb volt, mint vártam: térd helyett combközépig ért, így a cicanadrág is tepett víz lett. Innen szép gyõzni! Visszagatyáztam-bakiztam, és elengedtem a srácot, mert tudtam, hogy az emelkedõn nem fogom tudni emelni a lábam. Hát igen. Megindult az M-es mezõny is mögöttem, pár tucatnyian biztos kielõztek, mire felértem. Át az úton, be a házba, nézzük az órát! 10.29, 11 kilométernél járunk. Tehát hátra van még 14.3 kilométer és 3 óra 35 perc a szintidõbõl. Most kell meghúzni, mindent beleadni a vízszintesen, hogy a Sötét-lápa nyergéhez felfelé menetben elvesztegetendõ idõ ne veszélyeztesse a teljesítést! Ettõl még lehet, hogy a végét meg kell futni, de erre gondolni se mertem.


Gyorsan felhajtottam a teát, és ki a házból. felfele menet egy botot is törtem magamnak, de ezt ezután nemsokára elhajítottam, éreztem, hogy gyorsabban tudok haladni. Megjöttek a hosszútávos futók, kezdõdött az elõzgetés. Próbáltam kitéregetni, de magam is toltam magam, teljes erõbõl, ahogy bírtam. Itt már volt hó rendesen, nyomvályúban kellett haladni, de a futók nagyon rendesek voltak és kikerültek sorban. Itt a keresztezõ patakok sem voltak olyan mélyek, az a 30 centi már meg sem kottyant. Szép havas táj, ezt már szeretem! Jó hangulatban, egy sárga kanyart is megejtve érkeztem Pisztrángos-tóhoz. Nézem az órát: 11:11! a távot: 14 kili körül! Ez jó! Nem kértem enni (aki itt zsíros kenyeret eszik, felfelé tutira kidobja a taccsot), inkább rögtön nekiindultam.


Ezt a szakaszt már nagyon ismerem. Háromfelé kell osztani: Gabi-halála, Sötét-lápa nyereg, Kékes. Kitaláltam, hogy ha 11:40-re felérek Sötét-lápára, akkor meglehet a kékes 12:00-ra, és akkor 2:04 marad 8.3 kilométerre, az nagyon jó lenne! Beálltam egy monoton tempóra, és emelgettem szaporán a fájó lábaimat, amennyire erõmbõl tellett. Itt azért a futók is meg szoktak lassulni, két drága hölgyemény, kedves ismerõseim viszont nem: Gabi-halála elõtt Sóskút Szépe, Szimandl Anita közeledett barátosnéjével, Judittal. Kedves szavakat, vállsimit és mosolyokat kaptam tõlük, amit nagyon köszönök! J Sõt, Judit még azt is mondta, van bennem kitartás, és tudja, hogy sikerülni fog! (Te jó ég, hogy nézhettem ki, ha õk így bíztattak?!) Ez nagyon jól esett, szinte repültem a drága hölgyek lába nyomán, és 11:39-kor fenn voltam Sötét-lápán! Meglesz az a Kékes délre, akár még egy-két perccel hamarabb is! Viszont itt a legfelsõ szakaszon már akkora volt a hó, hogy nyomból nyomba kellett lépni, emelni a lábakat, nehezítve ezzel a haladás sebességét. És a jobb lábamon combmagasságban belül volt egy tágas véres kidörzsölésem a Burgiról, ami ezt nagyon nem akarta! De eljött a fekete kõrakás, és a kerítés sarka, innen már szintben kell csak menni. Lassan várható a Tinca, számolgattam magamban, erre hátranézek és ott jött mögöttem. J Úgy látszik, az õ sebességét jobban meg tudom saccolni ezen a túrán, mint a sajátomat. Kisebb meglepetésre, utolértem a fertõdi sporit is, nem is elõztem ki, mert akkora havak lógtak a bokrokról, hogy literszám kaptunk volna belõle, ha leverjük, meg kár is lett volna érte, olyan szép volt az a pár méter.


Be a síházba, pecsételtem, és már lendültem is kifelé. Pont dél van, sikerült a terv! Most lefelé, ha jó a terep, Mátraházáig tudnék futni! Haha, futni! Elõször valami ezt imitáló mozgást végeztem 4 km/órás sebességgel a parkolón át, érdeklõdõ tekintetek sorjáztak. De miután beértem a hóba, lassan megtaláltam egy olyan kocogó mozgást, amivel haladni is lehetett olyan öt és fél-hatos tempóval, másrészt nem fájt semmim tõle. Mindig nagy élmény itt lefutni, lecsúszkálni, amíg csak tart a hó. Ami csodálatos volt, hogy sehol nem volt senki az erdõben, egyedül futhattam a napsütésben! Lenyûgözõ élmény volt! Aztán minden jónak vége szakad egyszer: jött a latyak vissza. De elõször csak barátilag. A szanatórium alatt ki volt feszítve a kötél, tök jól át lehetett haladni, lendületbõl a kis híd korlátjáig repültem. Utána jött az a szakasz, amitõl elõre tartottam a tavalyi élmények után: de az sem volt jeges, hanem csak csúszós, lazán kielõzgettem a népeket. A kiserdõben aztán megjött a sár, ennek is örültem, mert akkor a bevágás-út két oldala sem lehet jeges! Nem is volt, kellemesen sáros volt inkább, azért az alját úgy futottam meg, hogy közben fogtam a kötelet. Megjöttek közben a futók is, kerülgettük egymást, mert õk meg nem köteleztek, hanem elszálltak erre-arra. Még egy kanyar, és lent vagyunk a forrásnál! Höhö, de az a kanyar már folyós volt, sõt mi több, folyó volt. J Ez elõre vetítette, miben lesz részünk Füredig, de már nem érdekelt, csak az idõ érdekelt és a hátralevõ táv! Nohát, a pontõr srác simogatja a telefonját, és… 12:49, és 4 kili van hátra, és van rá 1 óra 15 percem!! Zsebben a túra!!


Ami ezután következett, leginkább a pamplonai bikafuttatásra hasonlított egy mediterrán özönvízben, csak itt mindenki bika volt, és mindenki bika elõl futott egyszerre. Az emberbõl, ami mégis csak a Föld szülötte, az ilye elõhívja a legelemibb ösztönöket. Rikoltozva, röhögve csattogtunk a tócsákban, csaptuk egymásra a sarat, mentünk mindenen keresztül. Egy anyuka az ötéves forma kisgyerekével dagonyázott, megdicsértem, hogy bezzeg nem átlagos, ha egy anya nem félti a gyereke ruháit. Erre azt mondta, így majd elmegy a gyerek kedve a téli túrázástól! Na, ezt kétlem, az a gyerek két nap múlva ott fog majd hisztizni, hogy mikor megyünk már dagonyázni? J De ennek a csodás szakasznak is vége lett, meg kezdtem is elfáradni a bokáig érõ sáros trutyiban történõ szaladgálástól, megjöttünk az egykori malomgáthoz. Próbáltatásaink véget értek. Fertõdi srác visszaelõzött, én meg már nem erõltettem a futást tovább. Lekocogtam még a buszmegállóig, megnézni, mikor megy olyan busz, amivel elérem a fél négyes vonatot. 14:40, ez jó lesz! Ekkor elõzött a MátraBurger (Burgerland 24 + Téli Mátra XL 24 órán belül összesen) teljesítõje, Barta Laci, aki nagy szemeket meresztett rám, hogy kerülök én ide?? Nyugi Laci, csak M-et mentem! J Bebicegtem a célba, 13:34, pont fél órát hagytam a szintidõben!!


Összességében, életem eddigi legnehezebb 25 kilométeres túrája volt (ha a magashegyi túráimat nem vesszük). Ez az elõzmények tükrében nem meglepõ, tökéletesen elértem a saját határomat. Nagy élmény volt, pláne utána az átöltözés a száraz cuccba. sajnos, a piros Burgis sapimat ott hagyhattam a teremben, ha valaki megtalálta, szóljon! L Barta Laci pedig megkapta tõlem a csütörtök este vett Börgerkinges szendvicsemet, amit végigcipeltem a Fertõ-tó körül és itt is megvolt még, ez volt az én személyes MátraBurger díjazásom neki! J Remélem, nem lett tõle rosszul…


 


Ez az én történetem, de ide kívánkozik egy kritika a túrával kapcsolatban, amit nem kívánok (én sem) magamba fojtani. Ha megnézzük a statisztikát, az XL távon tízen-páran csúsztak ki a szintidõbõl. Az M távon viszont vagy 270-en, ebbõl pedig fél órán belül mintegy százan. Az S távon is hasonlóak lettek az arányok. Ennek oka, hogy a Zöld + völgye gyakorlatilag járhatatlan volt. Amikor mi, a mezõny eleje belementünk a völgybe, senki sem szólt róla, mi ott a helyzet, tehát nem is tudtak róla. Késõbb viszont, nyilván a túrázók beszámolóinak és haragjának hatására, megváltoztatták az útvonalát: még a folyam elõtt felvitték a Sárga Négyzeten a betonútig, és azon vitték vissza a Hatökör Uráig. Ezzel viszont megnövelték a távot mintegy másfél kilivel, és elõtte beletettek egy jó meredek emelkedõt. Nos, ez hagyján, az is hagyján, hogy mi meg lettünk szívatva, hogy még az eredeti útvonalon kellett végig szörvájvörkodnunk magunkat. Az viszont nincs rendben, hogy a SZINTIDÕT nem emelték meg ennek arányában, legalább fél órával, tekintettel a megváltozott terepviszonyokra/meghosszabbodott távra, kinek mi jutott! Ez miatt a két távon mintegy kétszáz ember csúszott ki a szintidõbõl! Ez szerintem is erõs hiba volt a rendezõség részérõl, nagyon sok embertõl lett elvéve a siker öröme, nem egy nõnemû túrázót láttam sírni a célban... Ez nem az õ gyengeségük miatt volt, hanem egyértelmûen a hibás rendezõi döntésbõl fakadó csalódottság okozta. Ezen el kéne gondolkozni legközelebb… Amúgy a rendezés más szegmensére nem tudnék panaszt mondani, jó ötlet volt a levest lecserélni teára a Vörösmarty házban, még a Pisztrángosnál kéne esetleg sütit vagy sósat osztani zsíros kenyér helyett, bár ha a vadakat turista-hányással akarjuk etetni, ez sem gond. J


Jövõre? Majd meglátjuk. most már tudom, hogy az M táv a legkeményebb. ezt mondta Toplak Józsi is, és én hallgatok rá: XL, és Burgi nélkül. J

 
 
 Túra éve: 2014
radzeerTúra éve: 20142014.01.27 13:13:26
megnéz radzeer összes beszámolója

Téli Mátra M. Az elsõ teljesítménytúrám, és jó döntés volt!



Tényleg az elsõ. Nyáron egy jóbarátommal voltunk párszor kirándulni,

és akkor beszéltük, hogy milyen jó lenne év közben elmenni párszor

hosszabb távokra. Ebbõl persze nem lett semmi, mert sajnos az egyetem elég jól

lefoglalta az idõmet. De a jó kis 30km-es pilisi túra emléke megmaradt,

és sokszor gondoltam rá év közben is. Aztán egyszer anyukám hozta a

turistamagazint, hogy nézzem meg, van benne egy ilyen: Téli Mátra.

Mondom magamban jól néz ki! És mikor? - ezt már hangosan. Január vége. -

Aha, szuper, addigra remélhetõleg vizsgáknak vége, menjünk!! Tartotta is

bennem a lelket a várakozás.


flare.privatedns.org/blog/2014/jan/29/teli-matra-m/



Nagyon köszönöm a szervezõknek a munkáját, nagy élménnyel ajándékoztak

meg (remélem ez kitûnik a sorokból ;))!! Remélem jövõre is itt lehetek :)

 
 
BakeszTúra éve: 20142014.01.26 15:38:47
megnéz Bakesz összes beszámolója

Téli Mátra M


Néhány (remélem) hasznos információ azoknak, akik 2015-ben nekivágnának bármelyik Téli Mátra útvonalnak



  1. Regisztráljatok elõre. Egyrész 200Ft kedvezmény, másrészt gyorsabban tudtok rajtolni.

  2. Akkor kérjétek a rajtpecsétet, amikor tényleg indulnátok, ne akkor amikor még cuccoltok. Sokan (köztük én is) eltökölték az indulást és már ott összeszedtek egy kb. 20 perces lemaradást. Emiatt persze lefelé ahol lehetett futni kellett (+mátrafüreden végig) és csak így sikerült idõn belül teljesíteni (7:00)

  3. A jó bakancs elengedhetetlen. Sokszor kellett patakon, sáros, havas, latyakos helyen gázolni

  4. Bakancsra való csúszásgátlót hozzatok! A 2014-es túrán a havat a több száz induló tükörsimára taposta. A táv csak az energia 80%-át vitte el, a maradék az a jégen való csúszkálás és az esések utáni felkecmergés volt. A legtöbben (köztük én is) sokkal lazábban teljesítették volna a túrát, ha gondolnak erre elõre. Csúszásgátló nélkül lefelé sem tudtok sokkal gyorsabban menni, mint felfelé. (a túrabot is hasznos kellék)

  5. A szintidõ 7 óra, azután nem jár sem kitûzõ sem oklevél. Az utóbbi években szintidõn belül az indulók 70-80% teljesített.


Sok sikert 2015-ben.

 
 
ToteszTúra éve: 20142014.01.26 15:26:59
megnéz Totesz összes beszámolója

 Téli Mátra L fotókkal és videóval

 
 
 Túra éve: 2013
ToteszTúra éve: 20132013.01.27 17:52:50
megnéz Totesz összes beszámolója

 Téli Mátra S


Beszámoló, Anita gyönyörû képei.

 
 
 Túra éve: 2012
OttorinoTúra éve: 20122012.02.17 09:52:52
megnéz Ottorino összes beszámolója

HÓVAL TELI MÁTRA (X)XL 2012.01.28; Táv: 40.5 km; szintem: 1599 m; szintidõ: 10.5 óra.



Adós voltam magamnak ezzel a túrával, mert 2008-ban, amikor Tom barátommal megcsináltuk az L változatot, akkor megtetszett a túra és elhatároztam, hogy ápgrédelek az XL-re. Úgy tûnhet, hogy sok idõ telt el azóta, de - mint tudjuk - visszatekintve ez nem több, mint egy pillanat.

Eljött hát az alkalom a kísérletre, négyfõs csapatunk nyugodt tempóban megindul Mátrafüred felé. (Fújják fel az autópályát.) Még így is jóval a 7 órai kezdés elõtt érünk a Mátra Szakképzõ Iskolához. Már olyan sokan vannak odabent, hogy alig tudjuk hova lepakolni cuccainkat a nevezés idejére. Egy perc alatt megvesszük az itinert a csatolt nevlappal; egy másik perc alatt gatyába, illetve bugyiba rázzuk magunkat, aztán az ismerõsökkel jópofizva várunk az indításra. A kijárat elõtt, a folyósón már tömött sorokban gyülekeznek a résztvevõk. Leadjuk a nevezési lapjainkat, és mi is beállunk a masszába. Sejtettem, hogy sokan lesznek, de, hogy ennyien... Startpisztoly ugyan nem dörren, de a tömeg elkezd kifelé özönleni. Ránézek az órámra: Pontos indítás. Bizony, nagy szerepe van a pontosságnak, mert a végén egy lelketlen program számítja ki a menetidõdet, és kegyetlenül lehúz, ha túllépted a szintidõt. Mese nincs, Andersen meghalt! Kiérünk az utcára, és a tömeggel a 24-es út felé özönlünk a [Z+] jelzésen. Nem sietünk, hadd menjenek el a gyorsabb emberek, és a futók, akik - nagyon remélem - elõttünk álltak a sorban, vagy legalábbis 7 óra tájban elrajtoltak, hogy ne kelljen unos-untalan kerülgetniük a tempósan gyaloglókat. Átkelünk a kisvasúton és a 24-esen, hogy a szemben levõ fenyõfás parkban folytassuk. Letaposott hó a terep, sokhelyütt jéggé fagyva. Meg-megcsúszok, találgatom, hogy a kevéssé kijárt- és a magasabban fekvõ utak milyen állagúak lehetnek. Közben egy utcára bukkanunk ki, ahol a [Z-] jelzésre váltunk. A magas résztvevõi létszám miatt szinte a túra egész távján megél az, aki rá se hederít a jelzésekre, persze a különbözõ résztávok letérésénél azért nem árt odafigyelni. Emelkedni kezdünk. Itt már nincs annyira letaposva a hó. A rejtett talajegyenetlenségek- és az aláfagyás miatt megkezdõdik a botladozás. Cserjékkel kijelölt ösvényen haladunk. Amikor szelídül az emelkedõ, ismét sûrûsödnek a futók. Itt még nem magas a hó, behúzom a csápjaimat (botok), és simán el tudnak futni. A Cserkõ-bánya pereménél járunk. Ez egy szédületesen mély és nagy gödör, innen termelik ki a cserkövet. Néhányan belefényképeznek. Egy kitettebb helyre érkezünk. Örömmel konstatálom, hogy nem fúj a szél. Hajadonfõtt és kesztyû nélkül sem fázok, pedig most jóval hidegebb van, mint a múlt heti ÁRVA VINCE 75-ön (Téli Turul). Utunk bevezet az erdõbe. Mivel a túra elején mindig gyorsabban múlik az idõ, már itt is van a Kis-Hidas-folyásnak nevezett folt, ami csak egy lepedõn lenne jelentõsnek mondható. Az Ilona-kutat észre sem vettem, de biztosan elhagytuk már, mert már látom az embereket balra kanyarodni egy meredek lejtõn. Valahol itt rúgtam ki a jobb lábammal a balt in Anno Domini 2008, ezért most fokozott óvatossággal fürkészem a jégbordákat, és kezdem az ereszkedést fától fáig stílusban. Na, ez megvolna! Ide látszik a Lajosnak az õ háza. Menjünk oda!

1. ellenõrzõ állomás, Lajosháza.

(Ezen a túrán az ellenõrzõpontnak ellenõrzõ állomás az elnevezése, így különírva.) Nem áll szándékunkban itt berendezkedni, ezért a bélyegzés után átmegyünk a szembe levõ hídon és nekivágunk egy meredek domboldalnak a [S4] jelzés mentén. Nem sokáig meredek, de ez csalóka, mert sunyi módon nyúlik az emelkedõ. Ez talán nem is lenne említésre méltó, ha a hó alatti buktatók nem változtatnák küszködéssé a kaptatást. Becsatlakozunk a [S-] jelzésbe, de még csak sokára jön el a szintben haladó dózer út, amin szinte szárnyalunk az eddigi csetlés-botláshoz képest. A [S-] lemegy jobbra, de mi még egy kicsit élvezhetjük a [P+] jelzésre váltott dózer utat a kerítés mentén. Ám egyszer csak el kell hagyni a frankót: Balra kanyarodunk a magaslatok felé. A hó vastagsága szemmel láthatóan nagyobb, és állagát tekintve porhó, amiben tapodva szanaszéjjel csúsznak a lépések és az energia nagy része az egyensúlytartásra és a csúszkálásra fecsérlõdik, mintha nem is mélyen barázdált, terepes talpú túracipõ volna a lábaimon. Az út szüntelenül emelkedik, és végeláthatatlanul kanyarog. A gyök kettõ expressz sebesség a miénkhez képest. Engem kétely gyötör a szintidõn belül maradással kapcsolatban, de Zsolt jókedve és fõleg mondanivalója az határtalan. Frici felcsatolt a cipõjére valami kapaszkodó bizbaszt, és elõrehúzott. Gyöngyi azt mondja, hogy ha tudja, hogy ilyen gusztustalan mennyiségû hó van, akkor talán el se jön. Bizony, pillanatnyilag számomra is sziszifuszi küzdelemnek tûnik A pontból eljutni B-be, és igen, én sem örülök, hogy eljöttem. Még szerencse, hogy otthon tervezgetve nem kaphat ízelítõt az ember a körülményekbõl, mert akkor szinte soha nem menne túrázni. Néha, amikor három egymást követõ lépésem is botlás, akkor néhány métert futok, hogy kijöjjek a rossz passzból. Persze emelkedõn ezt egyre ritkábban tudom produkálni. Apropó futás. Rengetegen futnak el mellettünk, de eddig még nem volt affér velük. Általában meghallom, hogy jönnek, és akkor magam elé emelem a botjaimat, és amennyire lehet menet közben félrehúzódok, hogy tovafuthassanak. Természetesen meg nem állok, mert az óra nekem is ketyeg, és annyi a futó, hogy ha mindnek félreállnék, akkor ma már le se tudnék menni a hegyrõl. Tehát eddig nem volt semmi gond. Eddig. Megszólal egy nõi hang a hátam mögött: - Bocsi! Automatikusan behúzom a botokat. Most sürgetõbben, és hangosabban ugyanaz: -  Bocsi! A csúszkálástól amúgy is felborzolt idegeim miatt emeltebb hangon reagálok: - Én lépjek ki tán a félméteres hóba? - kérdezem. - Igen - válaszolja olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná, hogy ez magától értetõdõ. Mire én eléggé el nem ítélhetõ módon egy csõdör tekintélyes méretû szaporítószervét tárgyesetbe teszem, és határozatlan névelõvel az elején, ezzel utasítom el a hölgy túlzó igényét. Tudom, rettentõ csúnya dolog; utálom is magamat miatta, de nem kérek elnézést, (bocsánatot meg pláne nem) sõt bosszant, hogy valakinek még ezen a szikrázóan napsütéses délelõttön is sikerült ilyesmit kihoznia belõlem...  Na végre, itt egy kunyhó, és már látszik a mûút, amit kereszteznünk kell. Otthoni térképtanulmányozásom jóvoltából tudom, hogy a 24-esen átkelve, a [P-] mentén már belátható idõn belül el fogunk jutni a következõ pontra. (Bocsánat, állomásra.) A reméltnél még így is hosszabb az út a lakott területig, de ott már könnyebben haladunk az autók által tömörített havon. Az esetek 99 százalékában a különféle gépjármûvek sártengert produkálnak és járhatatlanná teszik a földutakat, most kivételesen megkönnyítik a dolgunkat.

2. ellenõrzõ állomás, Mátraszentimre, Vadvirág Turistaház.

A jó idõ miatt szabad téren zajlik a pecsételés és a teaivászat. Négyzetméter számra hordják ki a teát, és még így is pillanatok alatt elfogy, olyan sokan vagyunk. Ma már többször megállapítottuk, hogy nagyon GERECSE 50 hangulata - tájszólással fílingje - van ennek a túrának, csak egy picit megerõltetõbb. Kellemesen iható hõmérséklete van a teának, nem kell önteni hozzá a jeges üdítõbõl. Mindenki átérzi a helyzet komolyságát, senkit nem kell nógatni, nyelünk és megyünk.

Szó nélkül baktatunk fölfele az emelkedõs utcán, hogy aztán bemenjünk az erdõbe és tovább másszunk felfele a Darázs-hegyre. (Még mindig [P-].) Hát, itt ugyan nem sokat üdültünk, mert ahogy felértünk, már gurulunk is lefelé. A porhóban csúsztatott lépésekkel kilehet engedni a gyeplõt. Ahogy lefelé kocogok, a kanyarban meglátom Bihariékat. Bocsánat, Mezeiéket. Együtt indultunk. Ha sikerült utolérni õket, akkor nem is vagyunk annyira lemaradva. Nem, mintha õk lennének a teljesítménytúrázás párizsi etalonja, de azért elég tempósan szokták kapkodni a málnakeverõiket. Darázs-hegy kipipálva. Elvileg ez a Bõgõs-rét, a buszmegálló mellett keresztezünk egy mûutat, és belekezdünk egy újabb emelkedõbe. Aú, hát ez lelombozó látvány: Baromi magasan másznak az elõttünk járó túratársak. Bámészkodással nem jutunk messzire, belekezdünk. Már kb. a kétharmada megvan, amikor mosolyogva rám köszön, és öles léptekkel elmegy mellettem Rush Boy. Az elõttem kaptató Zsolt utána is kiabál Daninak: - Felháborító! Itt maszatolunk fújtatva a hegyoldalban, és akkor egyesek fittyet hányva a gravitációnak elhúznak mellettünk... Nem tudom elhinni, hogy már felértünk a piszkés-tetõi csillagvizsgáló kerítéséhez, pedig itt egy fatábla, ami azt jelzi, hogy jobbra van a Galyatetõ, és csak (vagy nem csak, de) 2 km-re van. Persze tudom, hogy nem dõlhetünk hátra, mert lesz még addig emelkedõ, de legalább levegõhöz juthatunk, és egy kis idõre feledhetjük a csúszkáló lépteket. Jön még velünk a [P-], de most már elég a [K-] jelzést figyelni, mert nagyon hosszan - egészen a levesig - ez lesz a követendõ gyel. Dombra föl, dombról le hullámzunk lécevesztetten. Sok kirándulóval találkozunk, akik a Galyatetõ valamelyik parkolójából tájoltak. Már a kilátó felé átkötõ mûútnál járunk. Egy kocsiból pakolják ki a szerelést egy kisebb, tanulóknak való pálya elõtt. Nekik van lécük is a botjukhoz. Egy túratárs megkérdezi, hogy hol lesz az ellenõrzõ állomás. - A Gertrúdban - válaszolom. - Biztos? - kérdez vissza. - Hát, most nem néztem meg, de a tavalyi leírásban az szerepel. A végén kibújik a szög a zsákból: A spori nem akar feljönni a kilátó tövébe. Lelke rajta. Mi felmegyünk, de amikor megkérdezem Zsoltot, hogy van e kedve a toronyba is felmenni, akkor csúnyán néz. Persze, én se mennék fel - még lifttel sem -, csak cukkból kérdeztem. Lefelé szaladunk a bódésor felé. Alattunk elvileg lépcsõ van, de a hó úgy belepte, hogy nyoma se látszik.

3. ellenõrzõ állomás, Galyatetõ, Gertrúd presszó elõtt.

A Gertrúd elõtt nem ellátmány a tea, ezért itt se tökölünk sokat, hanem csinálunk egy balraátot, és megindulunk a parkoló felé. Mielõtt kitudja hanyadszor keresztezzük a jó öreg 24-est belepillantok az itiner ama rubrikájába, ahol arról olvashatok, hogy - a szerkesztõje szerint - idáig mennyi az elfogyasztható idõ, ha éppen szintidõn belül akarok maradni. Eszerint volna még majdnem két óránk, hogy ideérjünk. Amikor ezt közlöm a többiekkel, akkor azt mondják, hogy: - Sejre-rutyutyu, akkor nagyon ráérünk. - Egy nagy túrósbatyut! - reagálok a könnyelmû kijelentésre. - Nézzetek csak elõre! Milyen messze van, és mégis milyen nagynak látszik. Még egy piros-fehér fogpiszkáló is bele van szúrva. Úgy ám, az a Kékes. És elõször még innen is le kell bumliznunk, majd elzarándokolnunk a lábához, csak aztán kezdhetünk a megmászásához. Tehát csak semmi lazaság. Az meg teljesen szubjektív dolog, hogy a szerzõ mennyire kalkulálta bele a mély porhót, és nem utolsó sorban az egyre növekvõ fáradtságot. Biztos nem a duma hatására, hanem inkább a lejtõ miatt Gyöngyi és Frici felveszik a nyúlcipõt. Amikor eltûnnek a balfenéken rosszmájúan meg is jegyzem Zsoltnak, hogy ezek is csak a lejtõn nagymenõk. Néhol mi is belekocogunk. Nem hordunk kamáslit, a hó betüremkedik a gatyaszárba, és onnan olvad a zoknira. Kiérünk egy erdõirtásra. Elõször itt is kocogunk lefelé, de már látjuk, hogy az elõttünk járók egy kisebb (?) dombra kapaszkodnak fel. Miután felértünk, megint lefelé néz a hullámvasút eleje. Ahol lehet belekocogva sietünk le a Nyírjesi-erdészházhoz. Vége a szaladósnak, kaptatósba kezdünk. Egy autók által jól letaposott dózer úton megyünk egy darabig. Fölnézek: Autók tetejét látom, amint egy mûút karéján kanyarodnak. Sajnos balra el kell hagynunk a dózer utat, hogy egy ösvényen felmásszunk a mûúthoz, és keresztezzük azt, hogy fölötte, egy turistaúton jobbra folytassuk. A turistaút egyszer még lemegy a mûúthoz. Ezért néhányan a szilárd burkolaton kispistáznak. Mi serényen kajtatunk a fák közt, a hóban. Még itt is találkozunk kirándulókkal, akiket nem tudtak elijeszteni a meteorológusok. Még mindig hajadonfõtt, és kesztyû nélkül megyek, bár az egyes megállások után a kezem nehezen melegszik fel. Annyi baj legyen! Füst szagot érzek egy fakitermelési terület közelében. Nem a favágók rakják a tüzet, de nem is az indiánok, ellenõrzõponthoz érkeztünk.

4. ellenõrzõ állomás, Csór-hegy oldala.

Zsoltnak beesik egy hívás. Zoli az, aki a múlt heti túra alkalmával azt mondta, hogy mostanra bárcsak mínusz húsz fok lenne, és térdig érõ hó. Remélem egész nap csuklott, mert többször emlegettem, hogy õ most a PIROSKA zabálós túrán sétál hó nélkül, mi meg itt szívunk bokán felül érõ hóban. Még szerencse, hogy nincs mínusz húsz fok. Nem hinném el, ha nem hallanám. Már a jövõ heti túráról társalognak. Borzasztó! Elõször ezen kéne szerencsésen túllennünk! Neeem? Nemsokára megint ereszkedünk. Én egy lánctalpas nyomában megyek, vállalva a kényelmetlenebb tipegést, mert másutt jégbordás aláfagyás miatt meg megcsúsznak a túratársak. Leérünk egy mûútra, ami becsatlakozik a... na hová? Hát persze, hogy a 24-esbe. Egy másodpercig tekintetemmel keresem a [K-] jelzést. Igen, ott van a túloldalon. Hosszan vezet a 24-essel kvázi párhuzamosan. Megelõz egy három túrázóból álló szerelvény. Amikor a [P+] elágazáshoz érünk, automatikusan balra fordulnak. Ezek szerint nem kell nekik a gépleves, amit a Vörösmarty Fogadónál mérnek. Éppen gondolkodóba esek, hogy érdemes e kitérõt tennünk a sós, meleg léért, amikor - már belevesezve - szembe jönnek Mezeiék. Klárinál érdeklõdök, hogy milyen messze van innen a keresztezõdéstõl a fogadó. Mivel nincs még száz méter sem, rögtön a kitérõ mellett döntünk. Rengetegen ácsorognak a fogadó udvarán, mert ez több távnak a csomópontja. A tömeg ellenére prompt hozzájutunk a léhez. Fagyos üdítõmbõl hozzáöntök, rögtön fogyasztható lesz. Zsolt lepörzsöli vele a szõrt a nyelvérõl. Poharakkal a kézben rögtön továbbindulunk. Visszatérve a [P+] elágazásához megpillantjuk Gyöngyit és Fricit. Elkerültük egymást a levesnél. Azért sikerült utolérnünk õket, mert megpróbáltak venni valamit a kantinban, de rettentõ sokan álltak a sorban. Megkezdjük a csetlés-botlást a [P+] nyomában, hogy eljussunk a befagyott Pisztrángos-tóhoz. Elõttem megy Gyöngyi, az õ lábai is gyakran oldalt csúsznak a porhóval felhintett ösvényen. Néha fut egy pár lépést, hogy utolérje az élen haladó Fricit. Hiába nyújtogatom a nyakamat, hiába fürkészem a távolt, nem akar feltûnni ez a fránya tó, de még a Kõris-mocsarat sem láttam, ami mellett az itiner szerint el kéne mennünk. Még így, mindentõl távol is találkozunk szembe jövõ kirándulókkal. Dühítõ, hogy néha, hosszan lefelé kell menni. Ennyivel is többet kell majd egy huzamban, meredeken fölfelé a Kékesre teljesíteni. Nem akar fogyni a [P+]. Frici azt mondja, hogy még nagyon messze van a tó. Egy perc múlva a fák közt meglátok egy faházikót. Ismerõsnek tûnik.

5. ellenõrzõ állomás, Pisztrángos-tó.

- Sikerült jól átverned Frici, de ennek most örülök. Ahogy pecsételtetek a házikó bejáratára téved a tekintetem. Egy "tört fehér" színû textillel van letakarva, rajta a felirat: "ví. áj. pí." Félreérthetetlenül adja tudtunkra, hogy semmi keresnivalónk nincs ott. A pihenõpadoknál szeletelt fehérkenyér és kisebb bödönökben háztartási zsír vár. Igaz, hogy a zsír kissé bele van fagyva a bödönökbe, de a kitett késsel sikerül valamennyit a kenyérre kaparni. Leülök egy kicsit a padra, kockáztatva, hogy emiatt késõbb köhögni fog a seggem. A második kenyeret már menet közbe eszem, mert a többiek megindultak fölfelé a [K+] jelzésen. A bevezetõ szakasz a legmeredekebb; alig lehet haladni. A rövid kenyerezés alatt lefagyott a kezem, alig akar felengedni. A Gabi halálánál egy kis levegõhöz jutok, és egészen megközelítem a többieket. A nagyja még hátravan. Hosszú, tömött sor alakult ki, ritkán elõz valaki. Az utolsó kanyar után már közel tudhatjuk a Sötét-lápa nyergét, de még van egy jókora emelkedés. Van aki már olyan türelmetlen, hogy egy még meredekebb, "nem hivatalos" ösvényt választ a felmenetelre. Fent néhányan ledobják magukat egy farakásra. Mi iszunk egy kortyot a félig befagyott üdítõinkbõl és nekivágunk egy újabb emelkedõnek. A [K-] jelzés mentén megyünk fölfelé egy gerincen a Kékes irányába. A gerinc úton egyre mélyül a hó és nem akar közeledni az a nyüves adótorony. Már teljesen lepergett rólam a kultúra máza, folyamatosan káromkodok. Enyhén tele van a hócipõm. Egy deszkás gyerek jön szembe, és már látjuk is a sífelvonót.

6. ellenõrzõállomás, Kékes, Sas-síház.

Gyorsan leülök egy éppen felszabaduló székre, és a kapott teával megeszegetek egy Mars szeletet. A két szelet zsíros kenyér már rég kiégett belõlem. Felcihelõdünk és megkezdjük a maradék táv fogyasztását, ami már csupa lejtõs út lesz. Megkockáztatom, hogy talán a magyarországi teljesítménytúrák leghosszabb lejtõs szakasza. Elõbb azonban itt van még ez a fotózkodás a csúcskõnél. Boa! Nehezen verõdünk össze elõtte, és még azt is ki kell böjtölni, hogy egy vidéki társulat egy albumba elegendõ fotót készítsen. Mindegyik figura a hegyibe akar kerülni; azt a szerencsétlen öregasszonyt pedig hárman alig bírják felpasszírozni a tövibe. Amikor ezek végeztek én vállalom a fotós szerepét, csak már minél elõbb húzzunk el innen, mert kezdek lefagyni. A derekamról fel is veszem az oda kötött kabátomat. Klikk. Több fotót nem vállalok, elindulok. Kimegyek a szilárd burkolatú útra, és - továbbra is a [K+] jelzésen - megindulok lefelé. A parkoló lejjebb fekvõ sarkából csak nagyon óvatosan lehet lemászni az erdõben folytatódó útra. A botok mellett még az út menti növényzet segítségét is igénybe veszem. Innen aztán jól lehet kocogni lefelé. Már egyáltalán nem érdekel, hogy a hó felgyûrõdik a gatyám szárába. Két fa között egy rövid, alig két méter hosszú, ék alakú lejtõcske. Arra éppen elég, hogy gyanútlanul rálépve, a láthatatlan aláfagyáson jól hanyatt essen az elgyötört vándor. Mivel én megyek elöl, én esek áldozatul, vagyis az oldalamra, pont a fájós csípõmre. Szerencse, hogy Gyöngyi jött mögöttem és õ zuhant rám. Legalább valami jó is történt velem a mai nap folyamán. Marhára fáj az ódalam, de azzal vígasztalom magam, hogy hál' Istennek nem tört el semmim. Udvariasan magam elé engedem a többieket, találják meg õk a legközelebbi aláfagyást. Zsolt alapjába véve egy jószívû, jóindulatú ember, de most nem bír leszállni az elesésem történetérõl. Különféle verziókban adja elõ, idézi fel a történteket. Tompa puffanást utánzó hangokat hallat, és közben végig röhög. A hócipõmön kívül már a puttonyom is kezd tele lenni vele. A [K+] jelû útból szinte észrevétlenül ágazunk el jobbra a [P+] jelûbe. Soha nem lesz vége ennek a lejtõnek. Megjelennek az elsõ látható felfagyások. A Súlyosabbjánál kötél van kitéve. Hátramenetben próbálunk leereszkedni. Itt sikerül is esés nélkül. A mátraházai szanatórium hátsó kerítéséhez egy hóba taposott rövidítõ ösvényen jutunk le. Magyarázom a bizonyítványomat: Az, hogy erre jöttünk, csak azért fordulhatott elõ, mert az esés miatt kedvetlenül, hátul bandukoltam a többiek mögött, õk pedig gépiesen követték a nyomokat. Csak akkor vettem észre, hogy mi történik, amikor már az ösvény felénél jártunk. Normál körülmények között képes lettem volna visszamenni. Most azonban menjen vissza a Kun Béla! Innen Mátrafüredig a [P-] jelzést követjük. Lejjebb kis csoportosulásra leszek figyelmes. Lelassultak az emberek, mert egy ultra csúszós szakaszokhoz érkeztünk. Itt nincs kötél, csak a környezõ cserjék tépázása árán tudunk leereszkedni. Keresztezünk egy dózer utat, aminek a közepén ül két suhanc és felfelé nézve röhögi a mûsort. - Na, nektek is ez legyen a legnagyobb örömetek! A dózer út után is van egy jó tízméteres csúszós szakasz. Egyszer csak valaki elõkap egy popsitepsit és ráülve azon csúszik le, fittyet hányva az itiner azon intelmének, hogy senki ne csúszkáljon, mert az balesetveszélyes az utánunk jövõkre nézve. Mindenesetre a popsitepsi jó ötlet, nekem is eszembe jutott  az egyik ZÖLD 45-ön, amikor a Hármashatárhegyi úttól sokunk hanyatt homlok csúszott le a Guckler Károly útra. Most viszont úgy tûnik, hogy ezen az akadályon túljutottunk, mert elõttünk egyenletesen haladnak a túrázók, nincs megtorpanás, óvatoskodás. Baloldalt a patak már közelebb jött, de még jóval a meder fölött vezet ösvényünk. Hosszú, monoton menetelés után megint kissé csúszkálós lesz az út, távolabb csoportosulást látok. Igen, ez lesz az utolsó ellenõrzõ állomásunk. Errõl olvastam egy beszámolóban, hogy ide évek óta hason csúszva, vagy térden lehet eljutni, de ha véletlenül nem így történne, akkor pedig az asztal elõtt esik hanyatt az ember. (Nem pontosan idéztem. Forrás: TTT honlap, beszámolók.) Messzemenõen figyelembe véve az olvasottakat közelítek a pont felé. Ha nem lenne sor az asztal elõtt, akkor mód is lenne becsúszó szereléssel érkezni.

7. Ellenõrzõ állomás, Gyökeres-forrás.

Amíg a csapat többi tagja pecsételtet iszok egy kortyot a jégkásámból. Sokkal több már nem is maradt a flakon alján. A pontról távozva, egy jobbos, csúszós U kanyarral megint egy hangyányival közelebb kerülünk a patakhoz. Azért figyelem ezt annyira, mert minél közelebb kerülünk hozzá, annál közelebb van Mátrafüred. Egyre gyakrabban látunk piros foltokat a letaposott havon. Valaki azt mondja, hogy egy elejtett vadat cipelhettek erre. Nekem a "Fekete város" jut eszembe. Kissé kiszélesedik az út; egy egész csapat elõz rohanvást. Zsolt nagy mellénnyel szól utánuk: "Ja kérem, akit szorít az idõ..." Valamit válaszoltak, de azt már nem hallottam. Elérjük a Máriácska kegyhelyet. Itt csupa csúszós lehetõség van, mert már itt egy szintben vagyunk a patakkal. Sokan a mederbeli köveken egyensúlyoznak. Nekem sikerül kiválasztani a legcsúszósabb fahíd szerû alkalmatosságot. Az óvatoskodás miatt le is maradok a többiektõl. Ha már úgyis lemaradtam, akkor félrevonulok a box utcába. A legtöbben a végére táltosodnak meg. Én éppen ellenkezõleg. Ha látom, hogy van még idõ bõven, akkor belassulok, és kiélvezem, az utolsó néhány száz métert. Most valahogy élvezetrõl nemigen beszélhetek, de annak örülök, hogy - hacsak el nem rabolnak a réz hímtaggal felszerelt baglyok, akkor - a zsebemben tudhatom a szigorúan mért díjazást. Hoppá! Itt egy kerítés végén iszonyúan le van fagyva a talaj. Egy kislány a kerítésre akaszkodva araszol. A végén még jéglépcsõ is van. No, nem is lesz ez olyan egyszerû. Nem ér még egyszer elvágódnom! Jól van, végre flasztert érzek a cipõtalpam alatt, és még a havat is letúrták róla az autók. Mustrálom a lejtõs utca villáit. Az egyiknek egy kis bástyája is van, ez már elmegy egy kisebb kastélynak is. Jaj, de cuki! A 24-esre érve balra nézek. Már mindenki eltûzött. Általában nem szokott zavarni, ha egyedül kell végigmennem egy távon, még ha az oly hosszú is, de most itt végigkaffogni a városon a szürkületben nem smakkol. Már van aki visszafelé jön. Lehet, hogy pizzázik egyet még, mielõtt buszra szállna a felsõ megállónál. Jön a templom, a park, aztán a lentebbi buszmegálló bódéjánál balra fordulok. Azaz fordulnék, de olyan nagy a forgalom a 24-esen, hogy majd egy percig állok az út szélén; összeszorított fogakkal anyázok. Végre átmehetek, és a reggelihez képest ellenkezõ irányból keresztezhetem a kisvasutat, és térhetek rá az iskola utcájára. Reggel óta legalább a duplájára nyúlt ez az dög utca. Valahára meglátom az iskola neon világítását. Bemegyek az udvarra. A bejáratnál már összefüggõ jégborda alakult ki. Nem, most már végképp nem akarok zakózni, csak várjanak türelemmel a többiek, ha már így elszaladtak. Bemegyek az épületbe, ott, ahol reggel kitódultunk. Az elsõ asztalnál elveszik az itinerem, célidõt írnak rá, és nem telik bele 30 másodperc, már kezemben van a nyomtatott oklevél a felhasznált idõvel, tokkal, vonóval, kitûzõvel. - Mi az kisavasodtál? - kérdezi Zsolt. - Nem, de ha azonnal nem iszok egy meleg teát, akkor ziher - válaszolom, és megindulok teát keresni. Valahol a lépcsõ mögött, (alatt?) jól álcázva meg is találom. Visszafelé jövet megállapítom, hogy a rendezvény állófogadássá alakult át. Itt dumál minden ismerõs. Senkinek ne áruljátok el, de szerintem ezekért a pillanatokért van az egész hercehurca...

Ottorino

 
 
EvelynTúra éve: 20122012.02.04 02:42:07
megnéz Evelyn összes beszámolója

 Téli Mátra XL


 


Szombat hajnalban maroknyi kis csapattal (8 fõ), kocsival (2 db) indulok Mátrafüredre. A mai nap kihagyom a tömegközlekedés okozta élvezeteket. A csomagok bepakolása után kényelmesen elhelyezkedem a hátsó ülésen és próbálom élvezni a hangos zenét, ami a sofõr ébrentartására szolgál. Hajnal félhatkor általában csendesebb környezethez vagyok szokva, de pillanatok alatt átjár a ritmus és egészen éber állapotba kerülök. Ez nem is baj, mert az elõrejelzések szerint nem könnyû, úgyis mondhatnám nehéz túra vár ránk.


A rajthely parkolójában még sikerül szabad helyet találni, de nemsokára kitehetik a „megtelt” táblát. Még mindig nem veszített népszerûségébõl ez a túra. Bár sokan éppen az „aranyláz” feelingje miatt maradnak távol. Nekik is igazuk van. Mi lenne a más helyszíneken rendezett túrákkal, ha mindenki idejönne? De az arcokat nézve, az ismerõs túratársak nagy többsége itt van. A kölcsönös felismerések, üdvözlések, némi szerelvényigazítás és  adminisztráció után, elköszönve az útitársaktól (õk lassabb tempót terveznek) 7 óra 23 perckor áthaladok a startvonalon.


Az útleírás szerint a Mátra Szakképzõ iskolától nyugati irányban indulunk el a Z+ jelzést követve. Szerintem a kapun kilépve balra fordulunk és az út végén bemegyünk az erdõbe. Ennyit a szakmai kifejezésekrõl…  Párszáz méter bemelegítõ gyaloglás és elõzés után kocogósra veszem a tempót. Az elsõ ellenõrzõ pontig még számomra is jól futható a terep, legalábbis a szint szempontjából. Egyébként az ösvény igen keskeny és néha nyaktörõ mutatványok árán sikerül elõzni a békésebb tempójú túrázókat. A feszített iramnak köszönhetõen 8 óra 15-kor már Lajosházán vagyok. (Terepfutók, kéretik nem mosolyogni !). Kapom is a dicséretet a túratársamtól: „Hét percet késtél!” Szerintem egy hölgynek ennyit illik késni (Vagy az egy másik helyzet ?). Ezzel a rohanással sikeresen el is használtam az összes energiát, amit a reggel folyamán nagy nehezen magamba tuszkoltam.


Ez nem szerencsés állapot, mert a ház mögött (bocsánat, a vadászházat dél felõl megkerülve) vár rám egy igen meredek kapaszkodó az Üstök-fõ oldal. Egy darabig még visz a lendület és az akarat, de a tempóm egyre tompább. Majd kénytelen vagyok kiállni a sorból, mert a szemem elõtt sárga karikák jelennek meg. A túrabotomra támaszkodva elõrehajolok, bevált módszeremmel rendezem vérnyomásomat. Amikor a táj visszanyeri eredeti színét, besorolok és folytatom az utamat, ami még mindig felfele visz. Küzdök tovább. A szervezetem csak követeli a magáét, ezért magamba nyomok egy kis gyümölcs sûrítményt. Ez egy idõre rendbe hoz.


Egy örökkévalóság telik el (jelen esetben ez pontosan 2 óra 17 perc) mire eljutok Mátraszentimrére, ahol magamba döntök 4 pohár meleg teát és megbirkózom egy szelet csokival is. Itt ér utol egy rég nem látott túratárs. Az utóbbi idõben külön ösvényeken jártunk. Most azonban egymás nyomába lépve folytatjuk utunkat. Ebben az évben ez az elsõ túrája és igen frissnek érzi magát.  Még olyan dologra is rá tudom venni, amit sosem szokott tenni. Futólépésre vált,  teljes 50 méteren keresztül. Ennél többet én sem bírok, ismét felfelé lejt az út. Galyatetõ felé közeledve túratársam úgy dönt, hogy a” nagy futás” után megérdemel egy üveg sört és 15 perc pihenõt. Én csak egy kis vizet iszom, bár inkább rágni kell, mint kortyolni, dolgoznak a mínuszok.


Továbbindulva folytatom a hó taposást. Kicsit fárasztó, hogy a lábamat soha nem arról a pontról emelem fel, ahova letettem. Közben ide-oda csúszik. Azonban az is eszembe jut, hogy milyen nehéz lehetett az elsõként elindulóknak, amikor még nem volt kitaposva az ösvény. Pontosan egy óra és 5,4 km után a Csór-hegy-oldalban megkapom az igazolást, hogy ott is átcsúsztam-másztam.  A következõ kb. 1 kilométeren már csak az a tudat éltet, hogy  meleg levest kapok. Az sem bánt, hogy egy kis kitérõt kell tenni miatta a Vörösmarty Fogadóhoz. Óh, milyen finom és jólesõ tud ez lenni ilyenkor! A gyomromban kellemesen árad szét a forróság. Pár falat csoki és még egy adag leves.


 A kulináris élvezet után ismét irány a terep. Kicsit aggódva gondolok arra, hogy a legnehezebb szakasz még mindig elõttem van.  A Kõris mocsarat érintve jutok a Pisztrángos tóhoz. Itt próbálok a fagyott kezemmel, a fagyott zsírral kenni egy szelet kenyeret. Fogjuk rá, hogy sikerül. Miközben majszolom az alkotásomat , találgatom magamban, vajon mit rejthet a VI.ÁJ.PI. feliratú lepellel eltakart házikó. Mivel a lábamban levõ  fáradtság nagyobb a kíváncsiságomnál, úgy döntök nem megyek oda kideríteni. És különben is, aki kíváncsi hamar megöregszik…Aztán egy nagy sóhaj: Jöjjön, aminek jönnie kell, irány a Kékes.


  Próbálok egy olyan tempót felvenni, amivel egyenletesen tudok haladni. Ez valahol a csiga átlagsebességénél van… Sõt még azt is alulmúlom, amikor egy-egy lépésnél visszacsúszok. Véletlenül sem találok olyan nyomot, ami egyezik az én lépéstávolságommal. Úgy talán  könnyebb lenne. Fél óra kapaszkodás után felmerül bennem a klasszikus kérdés: Kellett ez nekem? Újabb félóra, másik klasszikus: Ott vagyunk már? Végül valamivel több, mint egy óra cardiozással elérem a túra csúcspontját. Itt megiszom a csúcsteát és 14 óra 48 perckor elindulok a kedvenc szakaszomon. Lejtõ!!


Repülök lefele a Kékes oldalán. A nagy hó tetején szinte úszom. Szökellve kerülgetem a félénkebb és fáradtabb túrázókat. Ez az én világom, legalábbis addig, amíg a térdem bírja… A Gyökeres forrás környékére érve lassítani kell, mert itt következik a jeges-köteles-kalandos  szakasz. Ezt a részt mindenki  vérmérsékletének megfelelõen teljesíti. Van, akik a kötelekbe kapaszkodva óvatoskodik . Van aki új ösvényt vág magának. Van aki átvág a patakmedrén és a másik oldalon próbálkozik. Elõttem halad egy túratársnõ. Lépéseit figyelve kicsit nagyobb követési távolságot tartok. Hagyom kibontakozni... Zsupsz! Sikerült neki…Miután újra álló helyzetbe kerül, megérdeklõdöm minden rendben van-e, majd elhaladok mellette.


A Gyökeres-forrásnál begyûjtöm az utolsó bélyegzést és folytatom az örömfutást, majdnem a célig. Az utolsó 500 méteren is futok, csak már nem olyan nagy örömmel. Végül 15 óra 56 perckor átlépem a célvonalat. A Kékes-tetõtõl a célig tartó 8,5 km-es lejtõn 1 óra 8 perc alatt suhantam le. Az összidõ 8:33 lett, ami 20 perccel jobb a tavalyinál.


Rövid adatrögzítés, majd a „kikiáltó”  átadja az oklevelet és kitûzõt. Megkeresem a délutáni sofõrömet, aki átvisz a Bükkbe. Holnap ott folytatom….. 

 
 
nagypapaTúra éve: 20122012.02.02 16:30:14
megnéz nagypapa összes beszámolója

   Téli Mátra XL


   2012


   "Ugyan mi újdonságot találsz még, ha már többször bejártad ugyanazt az utat?" - kérdi a tájékozatlan érdeklõdõ. "A jó kalauzban ugyis benne van minden. Felesleges bármit hozzátenni." Tényleg igy van, különösen ha a Piros túrákra gondolok, ahol minden útelágazás, fa, bokor és kavics centire fel van mérve. Dehát ez csak a dolgok egyik, bár nem jelentéktelen oldala. Ezeket a részleteket meg lehet tanulni, fel lehet mondani, leirásukat kezdõ és haladó egyaránt kézhez kapja. Számomra mégis ugyanolyan, ha nem fontosabb jelentésû, az emberi tényezõ. Régi ismerõsökkel és új arcokkal találkozom, történetek és sorsok merülnek fel az emlékezetbõl. Jó tudni ezekrõl, jó felidézni õket, hiszen ezek összessége maga az élet, amiben és amibõl élünk, erõt és kedvet meritünk. Csak nézni kell a célba érkezõk kipirult arcát, boldog mosolyát. 


   "Szóval, mi van az emberi tényezõvel, éppen most?" "Megmondom. Idõszerû észrevételem az, hogy Rácz Frigyes megöregedett.""Nahát, ez aztán tényleg nagy szenzáció, kedves barátom! Ha nem tudnád, folyamatosan öregszünk és egyszer mindenki megöregszik." "Óh, igen, de nem mindegy, hogyan. Frici most elõször jött el a Téli Mátrára és mindjárt az eredménytábla tetejére ugrott. Egy eredménnyel többje lett a BEAC Maxik és a Hegedûs Robi emléktúrák közti spektrumban és még mindig él. Hála Kiss Gergõ kitûnö táblázatainak, egy pillanat alatt átvilágitható volt az emberünk. Ez a január ezt az élményt hozta." Mellékesen, az átvilágitásból az is kiderül, hogy kinek ki a barátja. A folklórból tudtam, hogy Frici és Lopussay doktor gyakorta együtt gyalogol. Ezt a sejtést megerõsitette a jelen statisztika is: két évtizeddel ezelõtt mindkét barátunk együtt teljesitette a Hanák Kolos illetve Mátrabérc túrát. Bizony, sok érdekes dolgot tudhatunk meg, ha belefúrunk a mátrai túrák óriási anyagába. Mondtam már, hogy ezek a statisztikák értékes nemzeti kincset jelentenek és a Berze Nagy gimnázium büszke lehet rá. Szándékosan az intézmény nevét irtam, hogy mindenki részese lehessen, aki dolgozott érte.


   Most pedig lássuk a medvét! Öt órakor indultunk Jocóval és Erzsivel, mivel tavaly túl korán érkeztünk. Fél hét jó idõpont ahhoz, hogy alkalmas parkolóhelyet találjunk és még a nevezés mellett forró csokoládét is ihassunk. A derék rendfenntartók helyünkre kalauzoltak minket. Csak délután láttam igazán, milyen jó helyünk volt, mert még soha ilyen hosszú sor nem gyûlt össze. Talán volt egy kilométer hosszú a kigyó. Münchhausen azt mondaná, hogy leért egészen Gyöngyösig. Kikászálódtam a jármûbõl, Jocóék pedig még bennmaradtak, mivel rövidebb távot terveztek. Az iskola halljában már nagy élet folyt, pár lépés után már üdvözölhettem Szabó Jánost Szegedrõl és Csemez Attilát Budapestrõl. Kimmel Péterrel nem beszéltem, csupán forgolódni láttam a tömegben. Katával és Tamással kölcsönösen örültünk egymásnak, de sürgõsen odébbálltam, hogy ne tartsam fel õket. Látható volt, hogy sok dolguk van és lesz.


   7 órakor indultam. A saját idõbeosztásom a fejemben volt, a tavalyi tempót szándékoztam felvenni. Egyelöre a szokásos körülményekkel találkoztam: korábban megolvadt, utána lábnyomoktól göröngyösre fagyott föld, amelyet nem túl vastag hó boritott. A száraz hóban lehetett haladni, nem panaszkodhattam. 8:14-re Lajosházán voltam, ami valamivel több, mint 5 kilométeres sebesség. Ez elegendõ az útra, ha közbe nem jön valami. Most azonban  úgy, mint tavaly elõtt, porhó következett. Az eredmény ugyanaz. A Nagy-család, Petõ Sándor, talán Toplak József is, meg Ebola, itt szépen elhúzott mellettem. Mátraszentimrén még félórányi idõ volt takarékban, de tudni lehetett, hogy ezzel nem nyerhet az ember. Kissé bánatosan ittam Stuller György teáját, megcsodálva a szédületes sebességet, amivel egymás után váltogatta a kancsókat. Nem kérdeztem, miért nem a Vadvirágban vagyunk, dehát annak nincs is jelentõsége. Az viszont meglepett, hogy az asztalon többféle szeszesital volt látható "on display", Finlandiától kezdve Becherovkáig. Ujdonság, vagy soha még nem ötlött még a szemembe? Valamiféle pálinka nem egyszer elõkerült, de ilyen reprezentativ elrendezésben nem mutatkozott eddig. A téma sokáig foglalkoztatott, ami abból derül ki, hogy két hét múlva a Google-t hivtam segitségül, hogy kiegészitsem hézagos ismereteimet. Az ember holtig tanul és bár pap nem vagyok, de a halál közelebb van, mint a születés, ezért meg kell ragadnom minden alkalmat az okosodásra. Megtudtam tehát, hogy a Karlsbader Becherbitter kellemes gyomorkeserû, amit hûtve kell inni (na, ebben nem lett volna hiány, tavaly a Kékesen már jégdarabok úszkáltak az ivóvizemben) és a köszvény házi kezelésére is használják. Remek dolog hát a túrázás akkor is, ha kutatásaink megmaradnak az elméleti ismeretszerzés szintjén. A Finlandia megismerésére "legal drinking age" szükséges, ami a gyártók szokásos irott önvédelme azért, hogy bármely büfébe, minden további nélkül eljuttathassák a termékeiket. Itt azt tanultam meg, hogy az ital tiszta gleccserviz felhasználásával készül, társaságban, szobahõmérsékleten (pont az van kéznél) illik fogyasztani. Egyelõre ennyi elég.


   Visszatérek az igazi témához. Tûnõdve állok az imrei asztal mellett. Nézegetek fel és le, de erõlködni nem akarok, mert az ártalmas. Felhivom Jocót, hogy merre jár, mert valamikor szükségem lesz a hullaszállitó autóra. Azt mondja, hogy most vannak a Vörösmarty turistaháznál. Rendben van, akkor majd késõbb tárgyalunk. Mivel nem számitok további bélyegzõre, ezért az országúton indulok Galyatetõ felé. Sohasem mentem gyalog ezen a darabon, ezért nem tudtam mi vár rám. Bosszúság és unalom: ebben tudom összefoglalni a lényeget. Fõleg a kanyarokból felbukkanó autók voltak kellemetlenek. Nem tudtam mikor érek már a Bõgõs-réthez, olyan nagyon hosszúnak tûnt az idõ. Végre azért oda is eljutottam és eszem ágában sem volt tovább a mûúton maradni. Elég volt a civilizációból. Szépen felmásztam a Piszkés-tetõre és onnan át Galyatetõre. A sors a kilátó elõtt egy nyolc kutya által húzott szánnal örvendeztetett meg. Ezek a derék állatok remekül száguldottak, porzott a hó körülöttük. Jack London kutyái nyargalhattak igy téli novelláiban. Közben még két sizõ suhant el mellettem. Ilyenkor mindig sajnálom, hogy nem tanultam meg sizni, dehát hol pénz nem volt, hol háború volt és igy tovább. Tudnám még sorolni a senkit nem érdeklõ mentségeket, mivel ha valaki meg akar tenni valamit, akkor meg is teszi.


   Lomhán közeledtem a Gertrúdhoz, de a szokott helyen nem találtam semmit. Az épületet megkerülve fedeztem fel, hogy azért forralt bor is kapható. Odébb egy házi disznóölés kiteregetett termékeit is megvásárolhatták az autós vendégek, vagyis akinek pénze és szállitó eszköze volt, az szépen bevásárolhatott. A teljesitménytúrázónak, persze, erre ritkán van módja vagy kedve. Akkor sincs, ha a teljesitmény ugrott és mondjuk néhány kiló friss húst Volánbusszal is hazaszállithatunk. Maradt a forralt bor, ami nem volt elsõosztályú, dehát emléknek az is valami. Agysejtjeink meglepõ módon raktározzák el a jót vagy a kevésbé jót. Mellékesen megjegyzem, hogy pár perccel még mindig szintidõn belül maradtam volna, ha nem pazarlom az idõt.


   A körülmények azonban nem voltak kedvezõk. A Nap szépen sütött, azonban annyi ereje nem volt, hogy a havat kissé kötöttebbé tegye. A déli oldalon gyakran már olvad vagy olvadozgat a hó, most azonban nagyon tartotta magát. Közel egy kilométeren Sistergõ volt a társam, egy mobilhivás miatt azonban megszabaditottam magamtól. Úgy vettem észre, hogy a kivágott fenyõerdõ pótlása megkezdõdött, de alaposabban nem foglalkoztam vele. A nyirjesi erdészház elõtti kis gonosz kanyarban majdnem hanyattestem, de mivel számitok erre az alattomosságra, sikerült talpon maradni. Nincs érdemi közölni valóm errõl a részrõl. Ezután jelentkezett Jocó és hollétem felõl érdeklõdött. Megállapodtunk, hogy a Vörösmarty-háznál találkozunk és igy is lett. Az útvonal lezárásáig még háromnegyed óra lett volna, de nem kisérleteztem a továbbmenetellel.


   Protokolláris szempontból még felkerestük a mátrafüredi iskolát, hogy elköszönjünk Katától és Tamástól. Nem zavarogtunk sokat, hiszen alig éltek a rengeteg ember között. Pár perc múlva már úton voltunk lefelé és a túra hagyományos befejezéseként - mivel autónk is volt - felkerestük a farkasmályi pincesort, hogy ne menjünk üres kézzel haza. Errõl nem mondok többet, mert nem kereskedelmi reklámot készitek. A pincék megvannak, nem hiányzik belõlük a nemes penész, a vendéglátás baráti és kiváló, az árak mérsékeltek. Végezetül, a gyöngyösi nyugati kijáratnál lévõ Tesco büféjében kinai készitésû bambuszos csirkedarabokkal csillapitottuk az éhségünket.


   Szép nap volt, friss, tiszta idõ. Jót tett az egészségnek.


   Ezúton is köszönöm a rendezõk hibátlan munkáját.

 
 
marton4Túra éve: 20122012.01.31 20:46:51
megnéz marton4 összes beszámolója
Téli Mátra XL túrabeszámoló 2012.01.28

 

„Mindenkit ér fájdalom, lelj vigaszra a barátaidnál

Mindenkit ér fájdalom, ne dobd be a törülközõt, ne

ne dobd be a törülközõt

Ha úgy érzed egyedül vagy, nem, nem vagy egyedül”

(R.E.M dalszöveg részlet)

 

PROLÓGUS

 

Hajnalban felriadok. Ránézek az órára, ½ 4 van. Jó még egy órát aludhatok. Mielõtt jólesõen a másik oldalamra fordulnék, eszembe jut, hamarosan vagy már ebben a pillanatban is szerte az országban garázs kapuk nyílnak, bejárati ajtókban fordul a zár. Ezrek indulnak egy titkos küldetés felé, hogy a mindent behálózó országutak erõvonalait követve, a sok apró mellékágból, a fõutak „vénáin” át eljussanak a Mátra aljának turista „szívközpontjába”, Mátrafüredre, ami, a turistautak érhálózaton át pár órán belül lelkes túrázók ezreit pumpálja majd fel a „hegyre”, köztük engem is….

 

 

Hiszen ez az erõfeszítés az, amit igazán szeretünk benne.

„Ha olyan könnyû lenne, hogy „ihaj”, hát érdektelenné is válna az egész.”

 

A Less Nándor 100-ról írt túrabeszámolóm után azt a tanácsot kaptam egy nagyon kedves, általam nagyra becsült, kiemelkedõ sporteredményekkel rendelkezõ túratársamtól, akitõl rengeteg dicséretet is kaptam cserébe, hogy írjam meg nyugodtam a beszámolómat, de mielõtt felteszem, húzzam ki a felét, ugyanis a kevesebb néha több. Megfogadva a tanácsát igyekszem visszafogni magam, bár most 60km-el kevesebbrõl kell beszámolnom. De azért nem ígérek semmit. Valóban egy ilyen beszámolónál kétszer „szenvedünk” meg, egyszer, amikor megírjuk, másszor amikor valaki, jobb dolga nem lévén, rászánja az idejét és elolvassa. Ez olyan, mint maga a teljesítménytúra. Jelentkezzen az, akinek az égvilágon semmilyen erõfeszítésébe nem kerül, mondjuk a Téli Mátra XL teljesítése. Ez már megér egy „kivizsgálást”. Bármilyen erõfeszítésbe és bármibe is kerül, a célba érkezéskor azonnal tervezgetni kezdjük a következõ túrákat. Hiszen ez az erõfeszítés az, amit igazán szeretünk benne. Ha olyan könnyû lenne, hogy „ihaj”, hát érdektelenné is válna az egész. Visszatérve a Téli Mátrára, én is voltam persze olyan passzban, amikor a beérkezéskor szinte sajnáltam, hogy vége, olyan jól ment, de akkor is, a rengeteg élvezetes gyorsasági szakasz mellett is, akadtak benne küzdelmesebb részek is. Persze akkor nem volt hó, és nem húzta 2kg-os bakancs koloncként a lábamat…

 

Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba. Vagy mégis?

„Nem léphetsz 2x ugyanabba a folyóba, mondták a régi görögök, de 2x ugyanabba a bakancsba simán.”

 

A múlt vasárnap kint jártam a Mátrában egy kis egyéni bemelegítésre (képgaléria link mellékelve), természetesen egy gyöngyvászon futócipõben. Az elmúlt hetek forszírozott diétáinak köszönhetõen jól ment a futás, a Gabi halálára a legutolsó meredek szakaszt kivéve „szinte” felfutottam. Persze könnyû volt így egyedül. Egy óriási szélvihar úgy összehordta a havat, néhol méteres hótorlaszokon keresztül kellett átvágni magam, ráadásul a szél és a hideg annyira lehûtött vékonyka kabátomban, hogy a lábfejemtõl már teljesen elvonta a hõt a szervezetem. A cipõmbe állandóan benyomuló hóval már nem bírt az olvasztásos technika. Ha egy röpke 15km után nem ért volna véget a tervezett táv, a végére bizony lefagyott volna a lábam, így csak majdnem. Más kérdés az, mivel nincs túl sok téli, havas tapasztalatom, hogy éppen a túra során jöttem rá arra, milyen technikával lehet ezt kezelni, abban az esetben, ha a havat semmiképpen nem tudjuk kizárni a cipõbõl. Majd késõbb leírom, annál a fejezetnél, ahol megtörtént az óriási megvilágosodás („heuréka”). Mindenképpen szerettem volna elindulni a Téli Mátra XL-en, nagyon vonzott magához ez a túra, maradtam a bakancs mellett. Nem léphetsz 2x ugyanabba a folyóba, mondták a régi görögök, de 2x ugyanabba a bakancsba simán. Ugyanis ezt megelõzõen egyetlen túrán a 2010-es Téli Mátra XL-en viseltem ezt a bakancsot, aminek a végeredménye ugyanazt lett, mint a mai. A mai történet leginkább megint csak a lábbelirõl szólt…

 

 

Egy igazi világbajnokkal futok Lajosházáig!

„Régebben hívták „rókavadászatnak” is ezt a sportot.”

 

7h-kor az üvegezett falú átjáróban várom a „startpisztoly dördülését”. Sokat olvastam már a bemelegítés fontosságáról, de egyetlen futót sem láttam még soha bemelegíteni. Úgy látszik, õk nem olvasnak mindenfélét, hanem inkább jól odateszik magukat. Így megelégszem azzal, hogy egy párszor meglóbálom a lábamat óvatosan, hátha egy kicsit felmelegszik, ügyelve arra, hogy ne rúgjak oldalba senkit a tömegben. Jó 5 perces csúszással indítanak, ami a hozzájön a szintidõhöz, de ki számolja? (Én!) Kocogva indulok, jól megy. Azért mégis sejtem, hogy az a két tuskó, amit a lábam helyett érzek alul, még gondot jelenthet. Lazán futok át az éppen ébredezõ Mátrafüred kongó utcáin, merev talpú, rugalmatlan bakancsomban, elõttem, körülöttem, mögöttem futók igyekszenek egy irányban „valahová” a megüdvözülést keresve. Hamarosan az erdõben találom magam, a kis ösvényen futok lefelé nyugat felé, a tumultus is megszûnik. Már az elsõ pillanatokban, még Mátrafüreden összesodródok egy futónõvel, akivel nagyjából egyforma tempóban haladunk, és néhány rövidebb szakaszt leszámítva Lajosházáig társakká válunk, ahol majd õ „S kanyart” vesz jobbra (S túrán indult). Kiérve az erdõbõl bal kéz felõl megpillantjuk a reggeli párába burkolózó Gyöngyöst, jellegzetes toronyházával éktelenítve. A „téli álmából” kissé nehezen ébredezõ, kitörésektõl megviselt napunk csak lassan kezdi felszívni a Mátra fõvárosáról a szélesen elterülõ ködöket. A zöld jelzés éles jobb kanyarja után kezdõdõ emelkedõ már megfog egy pár túrázót. Itt még jó erõben vagyok, lehúzok mindenkit, akit látok, csak Cserkõ-bányánál fognak be egy páran, amikor fényképezgetni kezdek. Még a 2010-es Less Nándoron vettem egy jó kis hátizsákot, aminek egy külsõ rekeszében, a jobb a csípõm táján remek helyet találtam a tavaly tavasszal vásárolt kicsiny, piros masinámnak, télen-nyáron ott hordozom, így egy laza mozdulattal könnyen a „fegyveremhez” tudok kapni, ha a túra közben felizgat valami, ami gyakran elõfordul. Ilyenkor „csípõbõl tüzelek”. A másik oldalon kiegyensúlyozandó a GPS-t hordozom, aminek nem sok szerepe lehet most a Téli Mátrán, de szériatartozék. Valaki megkérdezte tõlem a napokban: szoktál-e vadászni, ez most olyan divatos lett manapság. Hát persze, mondtam, rendszeresen szoktam. De ahogy én csinálom, ott nincsenek áldozatok, sem a fehér hóra kibuggyanó pirosló vér, sem a melegen gõzölgõ zsigerek látványa. Semmi más látható nyoma nem marad, csupán a fényképezõgépem CCD-jén keletkezõ fotóelektromos jelek késztetik némi átrendezõdésre az SD-kártyám atomjait (Vagy valami ilyesmi.) Végül is részben ugyanazt az ösztönt elégítjük vele, mint ahogy a teljesítménytúrával az elvándorlás ösztöne által gyakorolt késztetés elõtt hajolunk meg, amikor a „hatalmas” távokat teljesítjük. Minden cselekedetünk valamilyen ösztönt elégít ki, és a két alapvetõn kívül még van számtalan õsi ösztön (legalább 7db), amelynek kielégítetlensége egy idõ után ugyanolyan kínzóvá és kibírhatatlanná tud válni, mint az éhség és a szomjúság. Ilyen például a szabadság, amelynek elnyeréséért az emberek akár az életüket feláldozzák, ha kell. Vagy gondoljunk csak a honvágyra, ami az ellenvándorlás ösztönének épp az ellentett párja. Milyen jó is túra után hazatérni a családunkhoz, becsobbanni egy kád meleg vízbe otthon. Sokszor nem is tudjuk mi a jobb, elindulni, vagy hazaérkezni. Voltak olyan hazájuktól távolba szakadt emberek, akiknek minden jólétük, társaságuk megvolt, de belebetegedtek a honvágyba. De egy kicsit elkanyarodtam, hiába kanyargós ez az út. Cserkõ-bánya után kezdünk „komolyabban” elbeszélgetni társammal. Mindketten közlékeny emberek lévén, amit futás közben a „neurotransmitterek” (a központi idegrendszerben keletkezõ ingerületátvivõ anyagok) intenzív termelése még tovább fokoz, így rövid idõn belül sokat megtudunk egymásról. Egy ilyen beszámolóban, érthetõ okokból, nem szokás teljes neveket emlegetni, de most kivételt teszek. Hogy miért? Egy igazi világbajnok Õ, aki 2010-ben Opatijában társával együtt csapatban megnyerte a rádiós tájékozódási futás világbajnokságának nõi számát. Ezen kívül is van még számos kiemelkedõ nemzetközi és hazai eredménye, többek között Európa bajnokságokon, vagy magyar nemzeti bajnokságban. Csernák Ferencnének hívják. Ismerjük meg tehetségeinket. További érdekesség, hogy 1955-ös születésû, a nõvérem 1954-es, aki szintén tájfutó bajnok volt, de csak sima, még „ifi” korában, késõbb Õ abbahagyta a versenyzést. Csalt engem is magával, de én csak 40 éves korom után, úgy 14 évvel ezelõtt szántam rá magam elõször az intenzívebb mozgásra, amikor az egészségtelen életmód már-már tönkre tenni látszott az egészségemet. Visszatérve a rádiós tájékozódási futásra, senki ne csodálkozzon, ha esetleg nem tudja mi az, én csak tegnap hallottam róla elõször. Régebben hívták „rókavadászatnak” is ezt a sportot. A versenyzõk számára ismeretlen terepen szétszórva, 5-7km átmérõjû körben, általában 5 változó idõben és erõsséggel sugárzott jeladót (”rókát”) kell megtalálni, egy a verseny elõtt kapott jelfogó segítségével, és a helyszínen az ellenõrzõ lapra pecsételni. Ez itt nem részletezhetõen, nagyon jó kombinációs készséget, és persze a változó terepviszonyokhoz való igazodás képességét igényli a „vadászoktól”, ahogy a versenyzõket hívják. Mindezt leegyszerûsítve mondtam el, talán már ez is meghaladta egy beszámoló kereteit. Csak azért tettem, mert azt szeretném, ha megismernénk egymást, nem szaladnánk el egymás mellett.

 

Lajosháza. Egyedül a sötétben.

„Kísérteties érzés volt megérkezni a kihalt, ember nélküli Lajosházára.”

 

Olyan jól összejövünk, hogy amíg én egy picit bizonytalankodva futok le csúszós bakancsomban (ja, mert még csúszik is!) az utolsó meredélyen Lajosháza elõtt, még rám is vár, és együtt érkezünk az ellenõrzõ pontra. Itt aztán búcsúzkodás után, aminek a legvégén kapok egy nagyon kedves, szívbõl jövõ nõi mosolyt, végleg elválnak útjaink, két világ találkozott és szövetkezett erre a 6,4km-re, erre az 50 percre, amíg Lajosházára értünk. Ezzel a mosollyal feltöltõdve indulok boldogan tovább, most már egyedül, a maradék 34km-re. Eszembe jut még itt, egy tavalyelõtti magányos, éjszakai túrám, Mátraháza-Lajosháza-Mátrafüred-Mátraháza útvonalon, egy októberi napon, este 8h-kor indultam el a sötétben a mátraházi parkolóból. Azelõtt sem sokat túráztam sötétben, egyedül pláne nem. Kísérteties érzés volt megérkezni a kihalt, ember nélküli Lajosházára. Bár némi fényt sugároztak a Hold és a csillagok, itt még magányosabbnak, elhagyatottabbnak, a civilizációból, a biztonságból kivetettebbnek éreztem magam, mint bárhol a sötét erdõben, ahol, sokszor utat vesztve, jelzést keresve, lövöldözések és ugató kutyák hangjától, vaddisznók csörtetésétõl (egy csapat csupán néhány méterre volt, amikor beléjük futottam), és önmagam képzeteitõl megfélemlítve bolyongtam. Csak egy pillanatra villan fel bennem ez a kép, de gyorsan felszippantja a sötét éjszakát a mostanra már mindent átható január végi napsütés, és a körülöttem nyüzsgõ túratársak biztonság-érzetet nyújtó látványa. Igen, most nem vagyok egyedül, mint akkor. Jó itt lenni. Jól érzem magam. Annyira, hogy még fotózni is elfelejtek.

 

Érd utol Mátét.

„Figyelem a stílusát, ezt szerintem tanítani kellene.”

 

Hátrahagyom a múltat és a jelent, és indulok a sárga négyszög erõs kaptatóján a jövõt keresve. Megdolgoztat, mint mindig, de az erdei útra érve valamiféle kocogásba kezdek. Ez úgy mûködik, hogy érzem magamban az erõt, és a könnyedséget, hirtelen elindulok, de nem tudok kiszállni az alkalmatlan lábbeli börtönébõl, így hamar lerohadok. Majd újra nekilódulok. Ráadásul késõbb a hóban, a hó alatti jégbordákon a csúszós cipõben minduntalan kifalcolva, hol jobbra, hol balra csúszik ki a lábam, ide-oda billegve úgy dülöngélek, mint egy részeg. Késõbb rájövök, hogy érdemes pontosan a nyomokba lépni, ez valamit segít, de futni már egyáltalán nem tudok, a haladási ütemem pedig csapnivaló. Már elõbb is fényképezgettem egy kicsit, de most, hogy már minden mindegy, nem rohanok el a gyönyörû erdõrészletek mellett, hanem a sport helyett, olyan kirándulósra veszem a fazont. A nap már kezd feljönni. A fák közül kikukucskálva is sejlik, majd a nyílt terepre érve, dél-nyugati irányban csodálatos festménnyel kápráztat el a január végi reggel.  A kivilágosodó ég búzavirágkék tengerében, a hidegfront hírnökeként fehér hasú, szürke hátú altocumulus felhõflották hosszan elnyúló sávjai vitorláznak kék sávokra szabdalva az eget. Éppen a cipõfûzõmmel bajlódom, amikor elviharzik mellettem Máté, nem ismer fel, én is csak miután felálltam veszem észre Õt hátulról. Gondolom, majd utolérem egy jó kis beszélgetésre, a Cserhát óta elkerültük egymást. De bárhogy is erõlködöm, valahogy nem fogy a távolság közöttünk. Nézem egy pár tíz méterrõl, ahogy elõttem halad. Eszembe jut, amikor elõször pillantottam meg 2007-ben egy túrán, egy enyhe emelkedõn futottam mögötte. S míg Õ lazán „sétált”, én futva alig-alig tudtam utolérni. Figyelem a stílusát, ezt szerintem tanítani kellene. De hát tanítja is! Néhányszor megállok fotózni (163 képet készítettem a túra során), ez alatt Máté lassan kiúszik a képbõl, csak a szétporlott hó marad a nyomában. (Reggel megnéztem: 7:10-et gyalogolt!!!!)

 

Mátraszentimre ellenõrzõpont.

„Így legalább bizton elmondhatom, hogy ma „kutyául” ment nekem”

 

Valahogy mégiscsak felérek Mátraszentimrére, de a többször már nem részletezett okok miatt ez iszonyú erõfeszítésembe telik, így a pontra érve úgy kimerülök, mint a „bakui olajmezõk”. Már a feladás gondolata is beférkõzik az agyamba, de ez nem én stílusom valahogy. Így jobb híján el kezdek enni, ami nálam már gáz. Ha én eszek, az már nem lehet jó teljesítés. Ha jól megy akár 40-50km-t is teljesítek étlen-szomjan, a nagyobb kánikulákat leszámítva, amikor iszonyú lehet a vízvesztés, de még ahhoz is lehet alkalmazkodni. Ha nem megy jól, hiába eszek-iszok bármit, tökmindegy. Közben látom befutni néhány futó ismerõsömet pl. Hófutót (ez az Õ napja!), Atillát, akikkel egykor még együtt álltuk a „sarat”, de fogjuk még, mert 1,5 év lassú haldoklás után, az idén lesz a feltámadásom éve. A mai a napra viszont „legalább kettõt rontok a minõsítésemen” ideiglenesen. „Hófutó” érdekes, tavaly decemberi „Mátrabérces” éjszakai kalandját, amibe érzelmileg én is belefolytam valamelyest, lsd Facebook oldalán. A ponton feltûnik egy kutya is, aki olyan ismerõsnek tûnik, talán az, amelyik tavalyelõtt csokit kunyerált, és kapott tõlem a Vörösmarty-th-ban, ahová a rossz idõ elõl menekültünk be többen egy kis kávészünetre, megnyugvást keresve. A befutónál még láttam a kutyát (a gazdájával együtt), így nagyjából egyszerre teljesítettük a távot. Legalább bizton elmondhatom, hogy ma „kutyául” ment nekem.

 

Gallyra, vagy Galyára megyek?

„a nagyon karakteres „büfés-pontõröktõl” kapom a következõ energiakvantumot”

 

Elindulok a Mátra 2. legmagasabb csúcsa felé, reménykedem, hamarosan felszívódnak a bevitt tápanyagok, és szélvészként repesztek tovább. Néha kiállok fényképezni, közben elég sokan megelõznek, de már nem törõdöm vele. Valaki jóindulatúan megjegyzi, amikor az erdõbõl kifelé fényképezek, hogy ebbõl nem lesznek valami jó fotók, mert a fák bezavarnak. Csakhogy a fák engem egyáltalán nem zavarnak, bárhol legyenek is, és még csak jó fotókat sem szeretnék készíteni. Végül emberemre akadok, egy jó ütemben haladó „fényképészre”, akivel a Piszkés-tetõnél már egymás kezébõl kapjuk ki a témákat. Majd különösebb esemény nélkül felballagok Galyatetõre, legfeljebb annyi érdekes történik, hogy egy kis autóversenyzõ-jelölt, sötét szemüveges kissrác próbál hatalmas sebességgel száguldó szánkóján kuglizni a túrázókkal, de elugrunk, nincs találat. Hiába, a téli sportok örömei. A múlt héten volt itt nemzetközi kutyaszánverseny Galyatetõn, lehet, hogy attól pörgött fel ennyire a kissrác. Emlékszem gyermekkoromban a szép téli, napsütötte, hideg, havas hétvégéken egész nap étlen-szomjan szánkóztunk a közeli hegyen, megunhatatlanul, mintha fizetettek volna érte. Le, föl. Le, föl. Az õsi mozgásvágy tehát még romlatlanul ott él a gyermekekben, csak szorgos munkával felnõttként öljük ki magunkból. Galyatetõn a nagyon karakteres „büfés-pontõröktõl” kapom a következõ zsír-szénhidrát energiakvantumot, egy pár trillió koffein-molekulával katalizálva. Késõbb már kezdem érezni a hatását az „energetizálásnak”, nem gyõzök oldalra kiállni, hogy sárgára fessem a havat.

 

Lefelé azért megindulok.

„Egy darabig megy is a dolog, láthatóan jobban haladok”

 

Most fordul elõ velem elõször a túra során, a kéken lefelé, hogy beállok egy fiatalokból álló futócsapatba, csak úgy száguldunk a szûk ösvényen lefelé. Ez már döfi. Az úton beérem a jó ütemben haladó Sanyiékat, aki azt a tanácsot adja, hogy próbáljak meg lábujjhegyre és ne egész talpra érkezni, akkor talán nagyobb lesz a lendületem. Szeretném gyorsan kipróbálni az újonnan szerzett ismereteimet, ezért elillanok. Egy darabig megy is a dolog, láthatóan jobban haladok, de hamar kezd fárasztóvá válni ez a kényszeres mozgás, és kikopik a koreográfiámból. Újra fényképezgetni kezdek. Gyönyörû „pampafüvek” lágyan hajladozó, selymes tengerét látom a hóból kikandikálni.

 

Futóbajnokkal a Vörösmarty-th-ig.

„nagyon inspirál, hogy egy sport szempontjából ilyen rangos, helyes túratárssal hozott össze a sors, és összeszedem magam”

 

Közben beér egy fiatal, pásztói futó lány, aki elismerõleg szól arról, ahogy megpróbálom a futást és a fotózást összehangolni. Ez elég, hogy egy jó darabig futótársakká váljunk. Ez a futás közbeni fényképezés olyan, mint a légi-fényképezés, amikor a pillanat törtrésze alatt kell felfigyelni a témára, és rögzíteni azt, ami rövid reakcióidõt és helyzetfelismerést igényel, hacsak nem akarom az éjszakát is a hegyen tölteni. A lány, Edit, még csak tavaly kezdte a futóedzéseket, de már megnyerte a Vadrózsa 50 nõi futóversenyét (lsd Hérics Egyesület honlap), és a Via Dolorosa 75-öt. Most egy kicsit prüszköl a friss porhótól, és sehogy sem tudja elkapni a saját megszokott ütemét. Egy darabig az én bakancsos tempómban hajózik, engem pedig nagyon inspirál, hogy egy sport szempontjából ilyen rangos és nagyon helyes túratárssal hozott össze a sors, és összeszedem magam. Gyorsan eldicsekszem neki én is a 2007-es Via Dolorosa 75 2. helyezésemmel, amire nagyon büszke vagyok (még egy szép kupát is kaptam, nem senior!!). Bár megegyezünk abban, hogy ez a „havi” futás is segít az általános kondíciójavításban, de azért a „franc” se bánná már, ha végre tavasz lenne. Nagyjából a Vörösmarty-th-ig tart az „idill”, amikor felgyorsít, és kihagyva a „leves-pontot” mára kilép az életembõl.

 

A Pisztrángos-tóig

„Bergengóciában egy turista 49 krajcárért háromfajta gyümölcsbõl vásárolt 49 darabot…”

 

Én viszont beszédelgek a népkonyhára, mondom, hogy ma evõ napot tartok, ahol tömegek állnak sorba a levesért. Tavalyelõtt az orrom elõtt fogyott ki éppen a leves, várni kellett volna, amíg újat fõznek, de az idén mázlim van, szépen sárgállanak az asztalon és a helyzet magaslatán álló „személyzet” kezében az aranyszínû folyadékkal terhelt, mennyei illatot árasztó, gõzölgõ hatalmas kancsók. Felhörpintem levesemet, és indulok tovább a Pisztrángos-tó felé a már sokszor említett ok miatt araszolva. Vasárnap észre sem vettem ezt a távot, amikor leszaladtam. Most valahogy nehezen telik el ez a bõ 3km, és nem tudom, honnan került ide hirtelen ez a sok „sunyi” emelkedõ, ezekre már nem is emlékszem. Közben nyugtatom magam azért, ha már ebbõl nem is lesz az a nagy szintidõ, az 1958-as születésûek, 47-es bakancsban, fényképezve futni akaró (de nem tudó, mármint futni, de fényképezni se!) különdíját biztosan megnyerem. A rendezõség ezt még a mai napig nem juttatta el hozzám. Lehet, hogy nem is fogja? Közben, jelenleg társam nem lévén, egy a reggel az É&T-ban, a „kis helységben” olvasott rejtvényen töröm a fejem (tényleg!!!), amit már akkor elkezdtem megoldani, de mikor elfogyott az ihlet, abbahagytam. Bocs, de ezt le kell írnom. Ha valakit nem érdekel ugorja át.

„Bergengóciában egy turista 49 krajcárért háromfajta gyümölcsbõl vásárolt 49 darabot. A birsalma darabja 5 krajcár, a körte darabja 3 krajcár, a naspolyából 3db 1 krajcár. A kérdés nem az, „hány éves a kapitány?”, hanem az, melyikbõl hányat vett? A megfejtéseket a következõ e-mail-címre várom: mart0n4@t-online.hu . A helyes megfejtõk között értékes Facebook-jelöléseket sorsolok ki.

 

A Pisztrángos-tónál. Jeges tónak, zsíros partján.

„bevágok egy jó, hamisítatlan szlovák zsírból „SK” kent hagymás „zsíros-deszkát””

 

Végre megérkezem, és a hagyományoknak megfelelõen, mivel ez egy etetõpont, és a túra legnagyobb erõpróbája következik, itt felgyûlik a nép, óriási tömeg fogad. Az ellenõrzõ pontot sem találom hirtelen, úgy édesgetnek magukhoz a pontõrök. Még nem volt elég a „zabából”, bevágok egy jó, hamisítatlan, Atkáron csomagolt szlovák zsírból „SK” kent hagymás „zsíros-deszkát” a jéghideg deszkán csücsülve. Mivel a szervezetem minden zsírt gondolkodási idõ nélkül, azonnal beépít, elmondhatom, mára már a hasamon reng egy darab Szlovákiából. Szemben velem a „tökfedõjérõl” ítélve egy teuton lovag. Annyira azért nem vevõ rám, amikor megdicsérem a sapkáját, gondolom, én lehetek a kétszázadik. Ahogy körbenézek két „zsíros falat” között, minden nyelést Kecskés György szponzorunknak megköszönve (aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!), látva ezt a nyüzsgõ társaságot békésen falatozgatni mélyen a hólepte, mesebeli erdõ közepén, hirtelen különös érzésem támad. Furcsa lesz ide eljönni újra egyedül. Bizonyára erre a mostani képre gondolok majd, hogy itt ülök a fagyos lócán, és fagyos zsíros-kenyeret csócsálok, körülöttem pedig túratársak élénk beszélgetése hallatszik mindenfelõl. Majd valahonnan a semmibõl, egy másik dimenzióból, vagy mit tudom én honnan, mint a filmekben, egyszer csak kezdenek elõtünedezni az emberek egyik a másik után, hátizsákkal a hátukon, színes kabátjaikban, bohókás fejfedõikben vidáman beszélgetve, falatozva, mintha soha nem mentek volna innen el. Az asztalok is megtelnek újra a zsírosbödönökkel, a hatalmas vekni kenyerekkel, és a lila hagymával. Érzem majd a hagyma illatát, és a zsír furcsa ízét a számban, ugyanúgy, mint most. És majd akkor is boldog leszek. Ugyanúgy, mint most. Már indulok, amikor meglátom befutni Józsit. A mai tempómat ismerve biztos vagyok benne, még a nyereg elõtt beér, mert Õ általában nem sokat idõzik a pontokon.

 

Méterrõl, méterre a csúcsig.

„Összegezve: a Pisztrángos-tótól nagyon könnyen jutottam fel a Kékesre”

 

Megindulok felfelé. Nincs semmi gond, elég sokat elõzgetek oldalt a mély hóban, pedig meglehetõsen fárasztó. A gyorsan befutó sárga + után beállok egy jó ütemben haladó csapatba. A Kékes-kráter meredek, északi oldalán kapaszkodunk felfelé. Körülöttünk „szanaszét hajigált” andezit lávatörmelékek láthatók mindenütt. A több millió éves társasutazáson résztvevõ, a völgy felé tartó kisebb nagyobb köveket lágy, bársonyos, érintetlen hótakaróval, milliárdnyi hópehellyel vonta be a legutóbbi havazás. A finom hajlatok, a hólepel alól kisejlõ, szelíden hullámzó, szinte lélegzõ formák a fantáziát megmozgató modern mûalkotásként szegélyezik az ösvényt, ahol elhaladunk. A legvége fog meg egy kicsit, amikor „brutálra” változik szög, de nem csak engem. Közben Józsi egy levágással elém kerül, most már az Õ nyakába lihegek. A gerincen felköszöntöm, ugyanis vasárnap („holnap, vagyis ma”) van a születésnapja, amit a közösségi oldalról tudok. Megkaptam e-mail-ben. Látom, hogy megörül nekem, azonnal társak leszünk a Kékesig. Felfelé menet folyamatosan, élénken beszélgetünk, ami oxigén-veszteséget jelent, ami itt egyébként is kevesebb, mint a Pisztrángos-tónál. A beszélgetés viszont teljesen eltereli a figyelmemet az emelkedõrõl. Többek között a mindkettõnk által elõszeretettel teljesített egyéni túráinkról beszélgetünk. Az Õ vadászterülete a Zemplén, az enyém a Bükk és a Mátra, és a közöttük húzódó terület. Az egyénileg és a közösségben végzett túrák valahogy kiegészítik egymást nálam, egyik a másik nélkül nem olyan érdekes. Nem tudom, hogy jól értelmezem-e, mert a taoista filozófia nem az erõsségem, de mondjuk a Jin és Jang. Talán a Jin az egyéni, a Jang a közösségben végzett túra. Egyik sem létezhet a másik nélkül, nem választhatók szét és csak együtt, egymáshoz viszonyítva értelmezhetõk. Ez az élet dialektikája. Gyakran elõfordul, hogy közösségi túrák után visszatérek a helyszínre, így végleg egybeforrhat a két világenergia bennem, ami megerõsít. Volt egy ilyen Jin-Jangos medálom, sokáig itt lógott az ágyam mellett, de elkallódott az építkezés során. Itt az ideje, hogy megkeressem, hogy újra megtalálhassam belsõ egyensúlyomat, és visszanyerhessem teljes energiámat. És ilyen a barátság is. Amikor a kétféle személyiség, a kétfajta energia egymást felerõsítve simul egymásba. És ehhez nem szükséges, hogy vallomást tegyünk, sem az, hogy egymást terhelve vendégeskedjünk a másiknál. Az energiaátadás ezek nélkül is jól mûködik. Elég, ha csak egymás közelében haladunk az ösvényen beszélgetve, mint most. A Jin és a Jang. Józsival a Less Nándor 100 érmeinket várjuk már „sóvárogva”, (hogy „szidolozhassuk” már végre), ahol az élbolyban érkeztünk be, dobogós helyezéseket szakítva a „senior” kategóriában. Örülök, hogy erre nem csak én vagyok büszke, hanem egy ilyen sokat megélt, „dörzsölt róka” is, mint Józsi. Összegezve: a Pisztrángos-tótól nagyon könnyen jutottam fel a Kékesre, és a pulzusom is a (szlovák) zsírégetõ 2.zónában maradt. Ez mutatja, hogy nem az erõlétemmel van a gond, amikor ma nem tudok szaladozni, mint a kiscsikó. Úgy két héttel ezelõtt, a hirtelen fogyás után enyhe szívpanaszaim támadtak, de a „Mátra-terápiánál” nincs jobb szívgyógyszer, természetesen nyomtalanul elmúlt rögtön, amikor ráedzettem. Józsi is valami hasonlókról szokott beszámolni, hogy minden baján (ha van) segít a mozgás. Ez a sportszív igényli a mozgást, nem szereti a tunyulást.

 

Lefelé, lefelé, lefelé

„Aztán „levetem magam” a mélybe, elég jó ütemben haladok lefelé”.

 

A Kékes után bár Józsi megvárna, amíg én a teáért állok sorba (neki van hazai), „elengedem”, nem akarom belassítani. Botja is van, ami könnyíti a lejutást, és a védekezéstJ. Én is gondolkodtam rajta, hogy jó lenne elhozni, de nem szívesen adom fel a függetlenségemet. Pedig a lábbelimet tekintve ez így mégsem a „függetlenség napja”. Aztán „levetem magam” a mélybe, elég jó ütemben haladok lefelé. Ami érdekesség: a sípálya melletti parkolóba éppen akkor érkezik meg a „síbusz” (ez nem egy sítalpakon közlekedõ buszt jelent!), ami tömegével ontja magából a színes ruházatú, síléces embereket. Ilyet sem látok azért mindennap. Nem veszem észre a sok elõzgetés közben, amikor a melegítõm szára lecsúszik a lazára, csak az alsó 3 lyukba befûzött jobb oldali bakancsomról, így az teljesen megtelik hóval, és most már iszonyúan fázik a lábam. Kiülök egy kõre, és leveszem. Piros az egész lábfejem, teljesen meggémberedett. Két zokni van rajtam. És most jövök rá a megoldásra. A hó szinte teljesen elolvadt, a keletkezett hideg víz nagy részét, ami nem állt meg a bakancs alján, felszívták a zoknik. A vizet kiöntöm a bakancsból, és hihetetlen mennyiségû vizet facsarok ki a zoknikból a szûz hóra, majd visszaveszem a vizes zoknikat. Azt a kis nedvességet, ami a zoknikban maradt a kicsavarás után könnyen melegen tudja tartani a lábam, és rögtön megjavul a helyzet. Tehát a megoldás: a zoknit ki kell csavarni (ha már bejutott a hó, de legjobb kint tartani, de az már egy másik történet).

 

Csúszunk, csúszunk lefelé, de meddig kérdezem én, vajon meddig?

„Lám, azok a megoldások, ahogy lejutsz a jégen, mindenkinek felszínre hozzák az egyéniségét, és fejlesztik a személyiségét, önismeretét.”

 

Ezzel a fejezetcímmel nem politizálni szerettem volna, még nem. Ami a piroson való leereszkedést jelenti, az a túra fénypontja. Alaposan meg kell küzdeni érte, amíg egy 70kg-os testet, sok helyen szinte 0 tapadási súrlódás mellett lejuttatunk pár száz méterrel mélyebbre. Ez fizika. („És a tények makacs dolgok Pelikán elvtárs”). Ez van, akinek jobban, van, akinek kevésbé jobban sikerül. Hát errõl szól szinten minden évben a Téli Mátra utolsó szakasza. Ez ugyanúgy hozzátartozik a túra „renoméjához”, mint sok más, amibõl megkapjuk ezt a különleges színezetû téli teljesítménytúrát. Az utolsó szakaszon borzasztó lassan haladok, volt már egy pár törésem, ezúttal szeretnék végre épségben hazaérni. Egy jeges szakaszt egy meredek partoldalon lejutva kerülök ki. Vállon veregetem magam, mert szinte lépésrõl-lépésre azonnal látom, hogyan lehet lejutni, amíg mások nagyon kínlódnak, csúszkálnak, majd lezuhannak, egy pár mozdulattal könnyen lent vagyok. Ez idáig rendben is lenne. Megtapogatom a zsebem, keresem a kesztyûmet. Az üres zsebet érezve rosszat sejtek (biztos nem csak én az országban). Felnézek, ahonnan jöttem, legfelül egy mini bokron, mint a vár fokán egy zászló csüng a fekete kötött kesztyûm. Mehetek fel érte, ami már bonyolultabb mûveletnek tûnik, mint lejönni. A jó angyalom küld azonban egy túrázót, aki épp a kesztyû mellett kezdi meg a leereszkedést, és kérésemre ledobja nekem. De nem csak azt, magát is, mert megunva a mászást úgy fél távnál leugrik, ami félelmetes látvány, de a fiatal szervezet rugalmasan fogja fel a csapást, és még el sem esik. Lám, azok az egyéni megoldások, ahogy lejutsz a jégen, mindenkinek felszínre hozzák az egyéniségét, és fejlesztik a személyiségét, önismeretét. De beszéljenek inkább a fotók helyettem a galériámban. Lefelé menet hallok még egy beszélgetést, amikor egy láthatólag kimerült túrázókból álló társaságot készülök elkerülni. Nagyjából így hangzik: „Ennek a túrának nem most örülünk, hanem majd késõbb, mondja valaki. Mikor?- kérdezik. Majd. Ha elmúlik a fáradtság? Aha. Holnap? Nem, holnap nem. Miért? Mert, holnap vasárnap lesz. És? Akkor a vasárnapi ebédnek kell örülni, nem a túrának. Akkor mégis mikor? Majd…. 2 nap múlva. Igen, 2 nap múlva. Ebben megegyeznek, és szótlanul haladnak tovább.” Valóban egy ilyen hosszú, kemény túrának lehetnek küzdelmes, fárasztó, gyötrelmes, letöréses szakaszai is. Menet közben mégis folyton reménykedünk, mert soha nem tudhatjuk elõre mikor, talán csak két nap múlva, de lehet, hogy már most, az egyik lépés még a gyötrelmet hozza el, a következõ már a boldogságot.

A lapályosabb részeken már elfeledkezve magamról megint elkezdek sietni, míg rá nem jövök, itt ma nem lesz véghajrá, így szinte komótosan sétálok át Mátrafüreden. Elhaladok a Palócbaba Múzeum mellett, ahol a kiállítás megtekintésén túl egyedileg, kézzel készített palócbabák rendelhetõk, „akár” 40-80eft-ért is. Ezt most kihagyom. Majd máskor megrendelem. Családi kirándulás keretében azért még lesz ide egy utam. Az Mátraszentimrén látott kutya is most érkezik a célegyenesbe, cefetül húzza a gazdáját, szeretne egy jó kis szintidõt kivakkantani magának. Végre belépek a szakiskola aulájába, ahol megpillantom a szokásos „hozsánnázó” tömeget. Szerényen fogadom a bajnoknak kijáró „hatalmas éljenzést”. (Mondhatom, még az iménti kutya sem figyel rám, amikor belépek.)

 

Az Aulában.

„aztán megpillantom újdonsült cyber ismerõsömet”

 

Üt az utolsó percem. Egy „okos telefonból” kapom az érkezési idõt. Ilyesmi cuccra pályázok én is, mert bárhogy küzdök ellene, a „majdnem okos” telefonomat mostanában kerülgeti a programozott halál. Ez a fogyasztói társadalom lényege. Kidobni, és venni. Ettõl lesznek munkahelyek. 8:36 lett a teljesítési idõm. Valahol a mezõny elsõ 1/3-a után jövök én, míg régebben az elsõ 1/6 körül tanyáztam. A lábamban jócskán 7 órán belüli idõ volt, de ezt már kifejtettem. Majd jövõre. Most élettapasztalatot szereztem. Ezt is kell. Ide-oda ténfergek, teázom. Józsi, Sanyi gratulál, ma lefõztek mindketten az „öregfiúk versenyében”. 4-en végeztek elõttem nálam idõsebbek vagy egykorúak, köztük 2 „él-futó”. Aztán megpillantom újdonsült „cyber ismerõsömet”, DJ Rushboy-t (bocs, de az alsó vonalat nem találom), elbeszélgetünk egy kicsit. Még beszélgetnénk, de az élményektõl fûtve hamar „lehappolják” futótársai, köztük a teljesítménytúrázás egyik óriási karaktere „Raszputyin”, aki mindenkit azonnal lehengerel jól látható „férfiasságával”, és akitõl tanácsokat kapok a sportcipõk beszerzésére és márkájára vonatkozólag. Õk az él-futók, „Asics” márkát használnak, és ez itt már bõven a reklám helye, és a Decathlonban vagy a Spuriban szerzik be. Idáig Nike-ban utaztam a Spuriból beszerezve, ideje valami mást is kipróbálni. Köszönöm a tanácsokat. Feltûnik Gábor is, a Vadrózsa 50 futóbajnoka, azon a túrán az eredményhirdetéskor ismerkedtünk össze. Elköszönök a szintén él-futó „Attiláktól”(a négyzeten) is, majd találkozunk valahol legközelebb, aztán kifordulok az Aulából.

A parkolóban, a Nissan terepjáró tulajdonosai, akikkel reggel szinte egyszerre érkeztem, most indulásra készülõdnek szintén. Megszólítom õket, mert ez poén, hogy, ennyire szinkronban teljesítettünk. Percre egyszerre érkeztünk és indulunk most haza. Barátságosan viselik el az „érzelmi kitörésemet”. Aztán másokkal egyetemben elviharzunk a tömegével érkezõ befutók között lavírozva, ki-ki a saját erõvonala mentén hazafelé.

 

EPILÓGUS

 

Most jön a politika, amit megígértem.

„Bosszúsan mordulok magamban,”

 

Jó hangulatban indulok hazafelé. Bekapcsolom a rádiót, valami politikai mûsor (nem mûsör, ahogy elõször írtam) megy a Kossuthon. Többek között Észak-Koreáról van szó, ahol egyedülálló módon éjszaka a mûholdak semmilyen fényt nem látnak, mert nincs áram, és ahol szó szerint Kim Ir Szen elvtárs születésnapjával kezdõdik az idõszámítás. Mégis sok észak-koreai emigráns visszavágyik oda, mert nem bírják elviselni, hogy valamibõl vagy 50 félét lehet kapni a mai fogyasztói társadalmakban, nem csak 1 félét, mint otthon, és így állandóan dönteni kell, többek között arról is pl. hogy hol éljenek, mivel töltsék a szabadidejüket, mert nem mondja meg nekik senki, mint otthon a Párt. Hát ez érdekes. Már-már átkapcsolnám valami zenére, amikor újabb fejlemény következik. A szakértõk szerint a világ újrafelosztása zajlik napjainkban, amit nap, mint nap érezhetünk a bõrünkön a napi politikában is. A stúdióban ülõk szerint reális esélye van akár egy világháború kitörésének is, ami egy újabb közel-keleti háborúval fog indulni. Bosszúsan mordulok magamban, és „eltekerem” végre a rádiót egy zenei csatornára.

 

Szegedi József

-marton4-

Pétervására

 

„Ha úgy érzed egyedül vagy, nem, nem vagy egyedül” (R.E.M dalszöveg)

 

 (Egy kicsit hosszúra nyúlt, és nem túl szellemesre sikeredett ez a beszámoló. Sajnos látható, hogy mivel nem tudtam úgy szárnyalni, ahogy szerettem volna, a fantáziám is beleragadt a hóba, mint a bakancsom. Bár kétségtelen, mivel nem tudtam száguldani, több idõm maradt gondolkodni. Nem tudom kihúzni a beszámoló felét, szerintem inkább az egészet kellene. A javaslatom, ha még nem késõ, csak minden második sort kell elolvasni, talán érdekesebb is lesz, ha ki-ki a saját fantáziájával egészíti a sorokat.)

 

 Végsõ csapásként még belinkelem a végére 2 fotógalériámat.

A Picasa idõnként nehezen nyílik meg, ilyenkor érdemes visszatérni inkább egy késõbbi idõpontban. 

 

Az egyik múlt vasárnap készült, részben a mai túra helyszínén

Téli Mátra címmel.


 

A másik a Téli Mátra XL teljesítménytúrán készült képekbõl válogat.

Hangulatjelentés a Téli Mátra teljesítménytúráról címmel látható. (Elõre is elnézést az ostoba képaláírásokért. Elõzetesen megmutattam a fiamnak a feliratokat. Szerinte ez már az agyhalál biztos jele.)

 


 
 
 
biborTúra éve: 20122012.01.31 15:00:36
megnéz bibor összes beszámolója

Téli Mátra




3 szavas beszámoló: Kerül, kerül, kerül…



Bõvebben:

Mátrafüred. Falu szélén sárga mellényesek, ne tovább. Leparkolunk, séta a tömeghez. Átveszem a kupát és kékezünk? Mire észbe kapok kezünkben az M táv igazolófüzete. Mese nincs.

Elõzés aszfalton. Elõzés bokorban. Ne lökj fel. Végre dózer. CSBT-s találkozó. „Norbi egyes csülök”. Lajosháza hat féllel megvan. Felfelé körbeautózni a mezõnyt szûzhóban. Ölfával jársz túrázni?! Ne szúrj le. Vörösmarty fogadó.

Ritkul a tömeg. Pisztrángos tó. Tudunk folyadékot adni.  Kis Pista, körbe’ is gyorsabb vagyok nálad. Kékes: síelõk.

Lefelé száguldók, hajrá fiúk! Bejön az S-táv. Kötél, remegõ lábak. Mitõl féltek? Máriácska, jég hátán is megélni. 4:49. Mátrafüred, profi érkeztetés. Tavalyi kupa, jelvény, meglepetés bor és Mátra bob jegy, köszönjük szépen! Mátrafüred, Tölgy büfé. Tócsni: fokhagyma, bors mehetett volna még bele. Termelõi muskotály, cabernet sauvignon. Vissza a többiekért. Szervezés:5. Tömeg: sok(k).

 

 
 
ÓraTúra éve: 20122012.01.31 14:31:30
megnéz Óra összes beszámolója

 Téli Mátra XL, vagy inkább Teli Mátra 2012.


Kemény túra volt, pláne, hogy idõkeretbe helyeztem magam. De kezdjük az elején.


Már a hajnali ötös egri gyorson láttam pár túrázó-kinézetû egyént. Rémülten nézték, hogy a péksüti mellé sört reggelizek –tegnapról maradt, nem cipelem bõrön kívül.. A gyöngyösi személyen aztán kamásli fel, és nyomás a busz. Öt perc volt átérni, szerencsére ketten futottak, és amíg a sofõrnél jegyet váltottak, beértem én is.


Így a rajtba értem 7.05-re, vilámgyors rajtolás ügyesen. Közben az épületbõl kizúduló iszonyat tömegben ismerõsök, akiket be kell érni. Elõször Lestat-ot sikerült, némi dumcsi, és az elsõ emelkedõn otthagyom, hogy bevadásszam Zöldfülût. Olyan két perccel lehet elõttem, gondolom én. Futók elsõ hada zúg el mellettem, kihasználva a helyzetet, én is elõzgetek. Egy ilyen tömegtúrának is megvan a maga hangulata, viszont ez a fényképezés rovására megy, hamar eldöntöm, hogy nem is fogok. A szintidõ is húzós, haladni kell.


Zöldfülût már majdnem Lajosházánál érem utol, onnantól együtt megyünk. Lajosházánál 6.4-es az átlagunk, ami ezután erõsen leromlik, két okból. Az egyik az emelkedõ, a másik, hogy egy nyom van csak, külön mûvészet a benne járás libalépésben, pláne az elõzés. A mászás amúgy kellemes lenne, a vége az országút elõtt kicsit meredekebb, csak ez az oda-vissza elõzgetés igen fárasztó. Nekilendülök, de a falu elõtt visszafordulván Zöldfülû csak ott szuszog mögöttem.


Jól beteázunk a ponton, aztán egy csúnya emelkedõ visz fel a Piszkésre, a tüdõmet majd’kiköpöm. Itt már rendesen van hó, Galyatetõn 40 centi minimum. Márton Dani lép el melletünk, megdicséri a tempónkat, szerintem is jól állunk, csak ki kell lépni majd nekünk is. Némi karattyolás után felérünk a Péter-hegyesére, megmásszuk a kilátót. Volt miért, gyönyörû a Magas-Tátra, a Krivántól a Gerlachig látszik ebbõl a szögbõl, illetve, a fotót utólag kinagyítva rájövök, hogy az Alacsony-Tátra nyugati gerince is ott van elõtte, részben takarva a Lomnic tömbjét. Ott is van hó, látszik..


A galyai ponton van tea és zsíroskenyér is, ámde külön pénzért, megyünk tovább. Ezen a részen széthúzódik a mezõny, a Nyírjesi-erdészlakig kellemesen trappolunk, a kezdeti 40 centi hó lenn csak tíz. Aztán vissza fel a Csór-hegy oldalába, itt már kezdem számogatni az idõt is, olyan tíz percet kéne még ledolgozni a Kékesig! Nem lesz egyszerû.. A kis kemény kapaszkodót leküzdve lefutnánk a Mátra-nyeregbe, de érzem, hogy szétázott a bakancs a hótól, és inkább a gyors lépés megy, mint a futás.


Legjobbkor jön a leves a Vörösmarty-háznál, nem hagyjuk ki. Itt 12.36-kor vagyunk, és négyre le kéne érni. Kitûzöm, hogy 14.15-re érjünk fel a Kékesre, ha késõbb, az már belefutást jelent. Jól megnyomom a vízszintes szakaszt, szerencsére csak a végén kell egy nagyobb csapatot elõzni. A Pisztrángos-tónál kellemes meglepetés, egy túratárs ajándéka mindenkinek: zsír, kenyér, hagyma. Annyi a munka vele, hogy kenni kell. Viszont, valahogy jobban esik a csokim és Zöldfülû teája, megosztjuk javainkat.


Továbbindulás 13.19-kor, nagyon jó! Csak 3 km a Kékes, na meg bõ 300 szint… Idõt nem nézem, -ez Zöldfülû heppje-, komótosan haladok elõl. A Gabi halála könnyen megy, de látom, elõl tömörül a sor. Aztán a Sötét-lápa nyerge elõtt bedurvul a szint és a tömeg is, a jórésze a meredek levágáson törekedik felfelé, ennyi eszük van. Nagy lihegés, érzem a tüdõm, de megvan! Közben Zöldfülût elõre engedtem -menjenek csak a botos fiatalok jeligével-, én is elhozhattam volna, csak lusta vagyok cipelni. A Kékes csúcsa elõtt beérünk egy akkora sort, hogy nem vagyok hajlandó beelõzni õket. Libalépés a hóban, hú de unom már ezt, a végén egy kiugrás, és 14.17-kor már a teát isszuk!


Jól kidöglöttünk, némi táp kell, aztán 14.25-kor elindulunk lefelé. A Kék +et kicsit keresni kell, majd jön a túra legjobb része: csúszva lefutni a bõ 30 centi hóban a Piros-ig. Hatalmas élmény, mintha síelnék, meg az idõt is lopjuk, élvezzük az ereszkedést. Ámde jön a beígért jeges szakasz. Még az elsõ hagyján. Aztán utolérjük a jégen topogó óvatos tömeget, na õket kielõzni a mûvészet! A legkeményebb pont, ahol egy keresztút felett és alatt is jég van, a felsõnél tanakodok, az alsónál csúszdázok. Itt is van kötél, mint a legfelsõ jeges résznél.


A forrásnál megvárom Zöldfülût, mert nem elõzött elég szemfülesen, és elveszett a tömegben. Közli, 45 percünk van négyig, 4.3 km-re. Hú, akkor spuri! Ahol lehet, belefutunk, szélesedik az út, berontunk végre Mátrafüredre. A megállóban tömeg, biztos a 4.20-as buszomat várják, itt nézek az órámra:3.46! Azt a betyár! Beértünk 3.50-re a célba, ahol viszont sajnos csak tea volt az ellátás.


Na mindegy, iszonyú jók voltunk, és Zöldfülû túratársa, Viktor még el is fuvaroz Gyöngyösre, így még félórám marad a vonatig. Sörvásárlás, cipõ és zoknicsre, és irány a kinézett vonat azonnali vámosgyörki csatlakozással Miskolcra, onnan meg az egy darab esti busz (illetve, még van egy este 11-kor…) Bükkszentkeresztre, hogy fél kilenckor már a sztrapacskát termelhessem be a bükki túra elõtt, meg aludhassak egy jót a szuper szálláson.


Hát ezért kellett sietni..!J


u.i.: egy pár fotó,a kilátóban csak elõvettem a gépet. https://www.facebook.com/media/set/?set=a.286507904746476.71712.100001618051374&type=3

 
 
ebesztosTúra éve: 20122012.01.28 21:42:05
megnéz ebesztos összes beszámolója

Sziasztok!


 


Gyorsjelentés, 2012!


 


Ez most kemény volt, de megcsináltuk szintidõre. Nemcsak a domborzat, hanem a hó és jég is ellennünk dolgozott, de ez minket nem hátráltatott abban hogy végig csináljuk ezt a túrát M-es méretben.  Ha kellett csúsztunk, másztunk, buktunk és estünk, de felálltunk és mentünk tovább, sõt  angyalkát is rajzoltak a hóba a legjobbak. Most itt fáj, ott fáj, izomláz is lesz holnap, de köszönjük a szervezõknek! Ez jó mulatság volt lányok, fiúk! Jövõre is küzdjünk együtt a Mátra csúcsain!

 
 
 Túra éve: 2011
CsabXTúra éve: 20112011.02.04 23:43:08
megnéz CsabX összes beszámolója

 Téli Mátra XL


Harmadjára.

Barátokkal, a túra szempontjából új emberekkel, sajnos a párom nem tudott jönni mert lebetegedett, de így legalább szintén volt cél: az elsõbálozókkal kellett szintidõn belül beérni. Ez Erikának pont elég is volt - és sikerült is kis tartalékkal, én pedig legalább ahol akartam meg tudtam állni fotózni, az idén végre káprázatosan gyönyörû idõben! És persze a gyakori megállásokkal majd rövid futásokkal nekem se volt ez azért olyan kényelmes. De nem is akartam sietni. A szervezésre idén sem lehetett panasz, a végén a korcsolyapályától féltem, de én még csak meg is oldottam valahogy, de láthatólag sokaknak okozott nehézséget - fõleg Kékes után. Azokat sajnálom akik netán emiatt csúsznak ki a szintidõbõl. Lefelé úgy gondolná az ember gyorsabb lesz. Hát nem. Vagy nem mindenkinek. De a Gyökeres forrás testõrei kicsit oldották azért a hangulatot! Sajnos róluk nincs kép, nem volt képem... :)

Egyetlen szépséghiba van: sajnos elhagytam a telefonom... aki netán megtalálja keressen, köszi!

Képeim ugyanott, 2009-2010-2011 évekbõl egy albumban, de idén több kép készült mint eddig összesen:


Album: Téli Mátra XL - 2009-2010-2011


vagy: Diavetítés (F11!)


Kékestetõ - Csaba Petrik © 2011

Kékestetõ


Hókristályok - Csaba Petrik © 2011

Hókristályok


És a GPS szintprofil idénrõl:

GPS szintprofil


Csaba 

http://www.flickr.com/photos/csabx

 
 
nagypapaTúra éve: 20112011.02.04 15:50:24
megnéz nagypapa összes beszámolója

Téli Mátra XL


2011


Andrew Manson, Cronin 1937-ben publikált regényének orvos fõszereplõje azt vallotta, hogy egy diagnózis felállitásakor abból indul ki, hogy semmit sem tekint bizonyosnak. Szédületes ötlet - mondhatná valaki - ezt már a régi görögök, de lehet, hogy a barlanglakó õsember is tudta. Persze, de minden közhely újdonsággá válik, amikor egyvalakinek - nevezzük individuumnak - a jelen idõben döntenie kell. Én, például, megint kinos helyzetbe kerültem, mert a TM elõtt egy héttel sikeresen megrántottam a derekamat. Egy ujságlapot akartam felvenni a földrõl, ennyi az egész, óh ifjak és öregek. Keserûen és reménytelenül roskadtam össze. Vége az év egyik fontos túrájának. A zenetörténetbõl azonban tudjuk, hogy a rossz sorssal szembe kell szállni, ezért néhány óra múlva kitámolyogtam a kertbe és fûrészelni kezdtem a korábban kikészitett ölfákat. Tizenhárom kugliig jutottam alkonyat leszálltáig. A fûrészelõ mozgás jótékonyan masszirozta a derekamat, a keringés  hasznos hõt szállitott a kritikus izülethez. Ne gondolja azonban senki, hogy minden rendbejött. Hat nap teljes bizonytalanság következett, de én, aki még kilenc évesen olvastam Manson doktor történetét azt gondoltam, hogy ami nem megy azt próbáljuk erõltetni. Lévay Bélát nem hivtam fel, úgyis tudtam, mi lenne a szövege. Nagy dolog egy székrõl felállni, egy autó ülésérõl kikászálódni, de ha már a fáról lemászott emberhez méltóan sikerült felegyenesedni. akkor csak a lábainkat kell ingához hasonlóan mozgatni. Nem fárasztom tehát tovább tisztelt túratársaimat és kijelentem, hogy a rajt pillanatától a célba érésig észre sem vettem, hogy gondom lenne a derekammal. "Utórengések" azért vannak, de a szenvedés ellen a siker a legjobb orvosság.


Jocó vállalta, hogy Márk unokámmal együtt elszállit a tetthelyre. Kelenföldrõl indultunk fél ötkor, Mátrafüreden voltunk hat órakor. A rend õreinek autója már ott állt az elsõ keresztutcában, a parkoló szinte üres volt. Bõségesen volt idõnk, többször is felkereshettük az italautomatát. Közben szállingóztak a résztvevõk, megkezdõdött az asztalok összerakása az inditáshoz. Elsõ ismerõsként Szõke György tûnt fel, majd Józsa Tamásnét, Szabó Máriát ismerhettük fel. Gnadigék késõbb érkeztek, akkor már nem voltam az iskolában. Nekik mindig hálás leszek, mert oroszlánrészük volt a téli túrák összehozásában. Késõbb már megtelt az elõcsarnok, a futók izegtek-mozogtak, a társaság pedig a nevezési dij lerovásával foglalkozott. Igyekeztem ponttá zsugorodni és elkerülni Borbás tanárnõ figyelmét. Már azt hittem, hogy sikerül, hiszen több méterre távolodtam az asztaloktól, amikor észrevette menekülésemet. Igy ismét csak eszmei támogatója lehettem a túrának. Helyzetem végletesen reménytelen.


7:00 Márkkal együtt indulunk, bár teljesen függetlenül, saját tempónkban haladunk. Hideg van. Tépelõdöm, hogy vegyek-e fel még egy réteget, de nem teszem. Biztosan be fogok melegedni az elsõ emelkedõn. Igy is lett. A réteg a hátizsákban maradt egész úton. Rójuk a jeges-havas utat, amelyet göröngyössé tettek a korábbi olvadás után megfagyott lábnyomok. Unalmas ez a rész, közben elõre kell engedni a szûk ösvényen feltorlódott futókat. Nézem a talajt, a futók csúszásnyomaiból láthatjuk, hova nem érdemes lépni. Nagyon várom, hogy elhagyjuk a bánya térségét. A gödör szépen növekszik, a jelzett utat jobbra kellett húzni. A rutinosak - emlékeik alapján - iránymenetet végeznek. Ahogy nézem õket, nem sokat nyernek vele. Végre elérjük az erdõ szélét, benn valahogy mégis más a menetelés. Hamarosan ismerõs hang szólit meg jobbról: elõz a Nagy-család. Szokás szerint elõl Krisztina, utána Zoltán és Borbála. Utoljára jegyzem meg, hogy milyen szép nagy lány lett Bori, nehogy mérges legyen rám. Dehát megmaradt bennem az az egykori emlék, amikor októberi túrán, Pomázról kifelé igyekezve, Zoli közölte, hogy kisleányuk született. Kár, hogy csak vén koromra kezdtem feljegyzéseket irni, most fellapozhatnám az akkori beszámolót. Kissé boszant, hogy nem tudom biztosan hol elõzött meg - szokásosan - Petõ Sándor. Látni látom hátulról az alakját, hallom is a hangját. Valószinû, hogy Lajosháza után, fenn a platón, dehát a találkozás örömén túl egyébnek nincs túlzott jelentõsége.


8:16 Lajosházán vagyok. Majdnem húsz percet nyertem a hivatalos ütemtervhez képest. Kell is ez, sõt tovább  növelendõ az elõny mert a Kékestetõ utáni lejtõ emészti az idõt. Pedig csak lejtõ, semmi más. Vagy mégis? Megkezdem a nemszeretem mászást felfelé, közben a tolongásban kissé megingok és nyitott tenyérrel kell kitámasztani magamat. Könnyelmûség, könnyen törhet a csukló. Jóval korábban, pingpongozásnál (!) egy hátralépés miatt eltörtem a karomat. Ennek irodalmi nyoma is van, mert az utána következõ Mátrabércre kiszállt a "Kiskegyed" riportere és felfigyelt rá, hogy begipszelt kézzel gyötröm magam felfelé. Most nem volt komoly a helyzet, de azért egy ideig lapos pillantásokat vetettem a bal hüvelykujjam tövére: dagad-e vagy sem. Az Üstök-fõ táján kényelmesebbé válik az élet: egy elég széles nyom segit a haladásban. Valószinûleg a vadaskertbe élelmet szállitó autó gumijától ered. Ezután következik a monoton szakasz a véget érni nem akaró kanyarokkal. Figyelem az ismert domborzati alakokat és azt, hogy hol jár a sor eleje. Végre  feltûnik az útmenti ház, a 24-es út és egy rövid S betû után már ereszkedhetünk lefelé a faluba.


10:04 Mátraszentimre, Vadvirág. Megnyugtató a majdnem egy órás elõny. Ilyenkor van még keresni valónk a túrán. Ezt az idõt lehet tartani és ha nincs katasztrofális helyzet, akkor futja belõle a túra végére is. Az imrei gárda kézbe vesz minket. Ládi István az ajtóban bélyegez, Stuller György a szokásos mennyiségû és minõségû teát biztositja. Bosszantásul megkérdem tõle, hogy a tavalyról maradt folyadékot melegitette-e fel. Pimaszságomnak, szerencsére, nincsenek kellemetlen következményei, sõt elûzi az unalmat. Jók az efféle élénkitõ megmozdulások. Régi ismerõsökkel futunk össze, egy mosoly, egy intés évekig emlékezetes marad. Jocó közli, hogy Márk már elment. Nagyon helyes. Én is szedem a holmimat.


Új nyomvonalon lépkedünk fel a Darázs-hegyre, majd egy balkanyarral térünk rá a régi nyomvonalra. A Bõgõs-rétnél megtudom, hogy Márk már felment a Piszkés-tetõ felé. Helyes, nem kell lopni az idõt. Tûrhetõ a talaj, az erdõ volt már szebb is. Az északi szél nagyon szépen fel tudja öltöztetni a fákat, most csak átlagosan voltak havasak az ágak. Galyatetõig csak annyi a mondanivalóm, hogy a tiszta, de a távolban párás idõ miatt az idén nem "látszanak a Magas-Tátra hófödte csúcsai". A kilátó elõtt senkisem vág le jobbra, mindenki tisztességesen felmegy a toronyig. A Gertrúdban mozgalmas az élet és gyors a kiszolgálás, ezért a bélyegzésen túl megkockáztatok egy jó teát és egy sima kávét. (11: 20) Márk - természetesen - már elment. A büfék mindig problematikusak, észrevétlenül emésztik az idõt. Talán most is leragadtam egy pár percig, ennek ellensúlyozására szinte végig kocogtam a nyirjesi erdészházig. Igy is elégedetlen voltam a Csór-hegyi pontba érkezés idejével. (12:43) Olyannyira, hogy utána azt fontolgattam, hogy a biztonság érdekében elhagyom a Vörösmarty turistaháznál kapható géplevest és a P+ elérésével rögtön balra fordulok.  Lelkiismeretem azonban nem hagyott nyugodni, különös tekintettel arra, hogy a gyermekeim esetleg várnak a turistaháznál és idegesek lesznek, ha nem tûnök fel idõben. Gondoltam: régen rossz, ha már ennyire kell spórolni az idõvel. Bizony, jól döntöttem, mert mindketten ott voltak. Felmentem tehát a katlanhoz, vettem egy pohár sókoncentrátumot (nagyon szeretem ezt a terméket ilyenkor) és leégettem a nyelvemet. A derék szakácsok ugyanis alaposan felhevitették a folyadékot. Elálltam tehát egy második pohártól, s a többieket követve a hóban hûtöttem a készitményt. Közben jobbra néztem és hirtelenében nem tudtam, hogy hol vagyok. Arról ugyanis Török Ákos mosolygó arca nézett rám. Ilyen még nem fordult elõ. Ákos személye a tudatomban a Téry 50-hez, a Pilis 50-hez illetve a BEAC Maxihoz kötõdik. Kénytelen voltam rendezni a szürke - vagy mit tudom én milyen - állományomat és helyre tenni magamat. Az én koromban ez lassabban megy, de meglett. Ezután nekieredtem a Pisztrángos felé vivõ útnak. Hamar kiderült, hogy nyomkövetésbõl az egész társaság - Hevér Gábor szemében - elégtelenre vizsgázott, mivel a P+ elsõ pár száz méterén mindenki a szekérúton ment és csak késõbb tért rá a hivatalos csapásra. A P+ ösvényen csupán egyetlen egy korábbi - és tisztességesen behavazott - lábnyom látszott. Mivel nem akartam büszkén megkülönböztetni magamat - nem is lett volna jó - többszáz túratársamtól, ezért szerényen õket követtem az elsõ, racionális letérésig. Igy értem el a Pisztrángost. (13:50) Nekem ez megfelel.


Márkkal egyetértésben úgy döntöttünk, hogy nem állunk meg a Pisztrángosnál, tudjuk le minél elõbb a kaptatót. Mint másutt emlitettem, lélektanilag jól tudom venni ezt az emelkedõt, most csak 2 perccel toldtam meg Kékestetõig a 2009-es 1 óra 10 percet. Talán azért, mert a Sötét-lápán leültem egy fatuskóra és elmajszoltam egy banánt. Esemény nélkül felértünk a siházhoz. (15:02) Standard idõ. Megittam három pohár teát és feltöltöttem a cumisüveget, amelyben kisebb jégdarabok úszkáltak. Ezután irány lefelé. A P jelzésig nincs baj, utána jön az elsõ kötél. Elég sokan himbálóztunk rajta, emiatt nehéz volt tartani az egyensúlyt: a vége felé a térdemen csúsztam egy keveset. A fahid után nagyjából vizszintes a talaj és a besütõ nap fel szokta olvasztani a havat. Inkább sár van itt. Most azonban a gyengén olvadt hó szépen visszafagyott és alattomossá tette a földet. Adottságaitól függõen különbözõ látványos testtartással (vagy nem-tartással) haladt itt a nép, szépen fogyasztva a szintidõt. A dózerút után aztán jött a gyengén lejtõ csúszda, a második kötél és - részemrõl - a második zuhanás. Valamikor az iskola udvarán csináltunk ilyen pályát. Jól nekifutva tiz métert is lehetett csúszni, nagy örömünkre. Most minden nekifutás nélkül, örömtelenül csúsztam legalább hat métert arra törekedve, hogy kényelmesen feküdjek hanyatt a lejtõn. Nem lehetett egy szavam sem a megoldásra és a fagy miatt az eleganciámon sem esett károsodás. Errõl a célban gyõzõdtem meg véglegesen, amikor Borbás tanárnõt kértem meg arra, hogy nõi szemmel vizsgálja meg az öltözékemet: vajh' mehetek-e igy haza. Lehet, hogy még csúsztam volna néhány métert, azonban, most bal oldalt, ismét feltûnt Török Ákos jóságos arca és egy társával együtt lefékezte mozgásomat. Feltápászkodtam és óvatos tengerészlépésekkel közeledtem a Gyökeres-forrás felé. (16:23)


Les trois mousquetaires, Athos, Porthos és Aramis, pardon, Guszti, Józsi és Zsolt érdeklõdve figyelte bevonulásomat az ellenõrzõ pontra. Én rögtön dühösen rájuktámadtam. "Hogy van az, hogy évek óta hozzátok csak hasoncsúszva vagy térdelve lehet eljutni? Ha véletlenül nem igy történne, akkor pedig az asztalotok elõtt esik hanyatt az ember. Minek képzelitek magatokat?" - morogtam. Õk hárman - túlerõben - azonnal ellentámadásba mentek át és szikrázó szavak röpködtek a levegõben. Szövegük egyáltalán nem hatott meg engem és azt követeltem, hogy adjanak egy kispárnát, mert hideg a pad fája. Egyikük gúnyos mosollyal egy habositott mûanyag lapot kotort elõ és azt adta át. Figyelmeztettem, hogy ez nem kispárna. Lehet, hogy szigetel, de nem elég puha. Miközben folyt a közelharc, valami felvillant, de nem törõdtem vele. Engem nem lehet megfélemliteni. Az igazoló pecsétet azért csak kegyeskedtek beütni. Ennek birtokában közöltem, hogy nekem ebbõl a cirkuszból elegem van és különben is a tûzrakásuk füstje csipi a szememet, ezért el is megyek innen. "Jövõre ugyanitt" - kiáltották kórusban. "Jó ötlet" - viszonoztam és Márk kiséretében elhagytam a térséget.


Még jó négy kilométer volt hátra, ami sáros idõben kellemetlen is tud lenni, de most szavunk sem lehetett. "Biztonság kedvéért szedjük a lábunkat, mert semmi sem garantálható" - mondtam és kocogásra fogtam a dolgot. Mozgásunk bakancsban nem túl kecses, de célravezetõ. "Elfüstöltünk" Jocó mellett, aki az elsõ házaknál várt minket és megállás nélkül "robogtunk" a célig. (17:14) Kész.


Pompás dolog sikeremberként társadalmi életet élni. Nem kell sietni, a teáspohárral a kézben lehet sétálgatni, nézelõdni. Jocó egy barátjával cseveg, én legelõször Gász Kata felé igyekszem, mert nála lehet megvenni az új programfüzetet. A teázónál találom Wehner Gézát, aki közirói tevékenységének ujabb termésérõl tájékoztat: újságcikkben siratta el a Tóth Árpád-sétány juharfáit. (Magyar Nemzet, január 28-i száma) A romantikus Márai idézettel gazdagitott irás olvastán Kárpáti Aurél "Budai képeskönyv"-e jelent meg elõttem. Azt is még egy számjeggyel kifejezhetõ életkorban olvastam és ma sem tudom felejteni. Hadd idézzem az ismert közmondást: "A kisgyerek emlékezete vaj a bevésésnek és szikla a felejtésnek." Ezért is nagyon fontosak elsõ éveink és az õsz fejjel egymás számára recitált - egykor nem szeretett - memoriterek. Aztán háromsággá bõvül a társaság: Gézához csatlakozik Siményi Miklós és Corradi Surd. Én is még fordulok egyet-kettõt.  Toplak Jóskától, például, mindig lehet újdonságokat hallani az elektronikus lexikon ügyének állásáról. Aztán eszembe jut, hogy körülbelül ötvenöt évvel ezelõtt vágták ki a Diósgyõr-Majláthtól a Csanyik-kanyarig tartó hires, homogén jegenyefa sort és örültem annak, hogy a most hatvan éves Géza emlékszik rá. Közös élményünk, egy életkorszakot összekötõ ismeret. Ezen a télen a szanticskai bekötõút jegenyéi haltak meg állva és nagy örömmel láttam, hogy az önkormányzat mindkét oldalon, szinte azonnal pótolta fiatal, kikarózott, dróthálóval védett csemetékkel.  Ez a kevéssé köztudott, de gondos természetvédelem és települési kultúra eredménye.


Jól sikerült túrán voltunk. A rendezés szokásosan kifogástalan volt és öregbitette nem a rendezõket, hanem a hirnevüket. Köszönjük.


Felhasznált üzemanyag: 3 banán, 1 kifli, 1 forró csokoládé, 1 rövid kávé, 1 pohár ipari leves, legalább 5 pohár tea és fél liter, a hátizsák zsebében utaztatott viz, jégdarabokkal. El lehet gondolkodni azon, hogy többe került-e, mint ugyanezen út benzinköltsége.

 
 
lloraTúra éve: 20112011.02.01 11:16:09
megnéz llora összes beszámolója

Téli Mátra L - második próbálkozás


Tavaly télen nem sikerült legyõznöm a Mátrát. A Téli Mátra maradt az egyetlen elvarratlan szál az elsõ túrázós évembõl, az egyetlen túra, amelyen elindultam és nem tudtam teljesíteni. Bosszantott, és már nagyon vártam az idei rajtot, hogy szépíthessek ezen a helyzeten. Igaz hogy a tavalyi kudarc egyértelmûen a tápanyaghiány miatt következett be, miután pénteken induláskor sikerült az irodában hagynom a gondosan elkészített szendvicses csomagomat, de a teljesítménytúrázáshoz a megfelelõ felkészülés is hozzátartozik, így ezt nem tekinthetem mentségnek a szomorú befejezésre. A rajtnál még azt gondoltam, talán végig tudok menni így is (hogy egyébként már akkor 20 órája nem ettem semmit), de Mátraszentimréhez közeledve (kb. 8 km folyamatos emelkedés után) már egészen más véleményen voltam. Akkorra már az maradt az egyetlen célom, hogy valahogy sikerüljön elvonszolni magam a faluig, ahol remélhetõleg találok majd egy buszmegállót. Teljesen kimerülve szálltam fel a buszra, amely szerencsémre épp ott állt. Megkérdeztem ugyan hogy hova megy, de igazából nem is nagyon érdekelt, akárhova is csak vigyen lefelé innen a hegyrõl, mielõtt még belegondolnék hogy most akkor nem lesz meg a túrám. Na így ért véget a tavalyi. Gáz, de ugyanakkor jó és fontos tapasztalattal szolgált, mert azelõtt nem gondoltam hogy azoknak az egyszerû szendvicseknek ekkora jelentõsége van.

No de végre eljött az idõ a visszavágásra. A túra elõtti napokban már eléggé izgultam, mert hogy ennek most mindenképpen sikerülnie kell. Szerettem volna már a zsebemben tudni az oklevelet. Persze azért próbáltam élvezni is a helyzetet, és örülni a túrának, ami aztán végül tényleg nagyon jó élmény lett. Péntek este megérkeztem a szállásra, ugyanoda ahol tavaly is aludtam, csak a neve változott meg közben. Ugyanazt a szobát kaptam. Szerettem volna ha az idõjárási körülmények is ugyanazok mint tavaly, de a hóesés az idén elmaradt. Cserébe viszont jó hideg volt, a talajon száraz ropogós hó, nem kevés alattomosan megbúvó jéggel, ami az egész úton végig jellemzõ volt. Szóval akár azt is mondhatom, hogy nem voltak könnyebbek a viszonyok az idén. A saját körülményeim persze egyértelmûen jobbak voltak: kaja és kellõ mennyiségû víz a zsákban, 3 kilós paplan méretû téli dzseki helyett egy kis könnyû softshell, megfelelõ méretû bakancs, túrabotok a jégtánc elõadás ellen. Hát igen, sokat fejlõdtem tavaly óta. És talán valamivel edzettebb is vagyok.

Mátraszentimréig nagyon jó idõt mentünk és jó állapotban hagytuk magunk mögött a tavalyi kiszállási pontot. Ezután kicsit meglepett az út hirtelen és határozott irányváltása felfelé, de valahogy persze csak fel kell jutnunk a Galyatetõ 965. méterére is. Bíztattam magam: Ha van elég kaja, jöhet a Galya. Aztán jött, és ment is, mi meg csak tapostuk tovább az ösvényeket vissza le a völgy felé. Megcsodáltuk a felbukkanó Kékest és örültünk, hogy õt legalább már nem kell megmásznunk ezen a túrán. A Csór-hegyen még kellett egy kicsit emelkedni, de erre még maradt elég tolóerõ. Ezután jött a jégparádé, sok csúszkálás, óvatos ereszkedés, visítozás és várakozás, amíg a feltorlódott seregeket áteresztette a kötél biztosítású keskeny jégösvény. Még így is jó idõvel érkeztünk a célba, egy egész óránk maradt a szintidõbõl. A magam szintjén ez jó eredmény, elégedett vagyok vele, és nagyon örülök hogy vissza tudtam térni a tavalyi lúzer történet után. Nagyon szép túra volt és persze profi szervezés, ami a Mátrabérc rendezõjétõl nem újság, de azért egy köszönet mindenképpen jár ezúttal is. Jövõre újra ugyanitt!
 
 
 Túra éve: 2010
bzoliTúra éve: 20102010.02.26 18:11:00
megnéz bzoli összes beszámolója
Téli Mátra "M"

Ez az idei év harmadik téli túrája. Ez a napot már izgatottan vártuk, remélve, hogy nagy hóban és nem sárban fogunk gyalogolni. Elég korán indultunk ahhoz, hogy akár el is tévedjünk az autópályán, ahogyan az elmúlt évben is tettük. Kb. 6.00 óra magasságában el is hagytuk Szegedet és felhajtottunk az autópályára, sajnos az országhatár felé. Az elsõ rövidke kitérõ után, megtalálva a helyes irányt eleinte még száraz, csapadékmentes idõben haladtunk. Kecskemét után esõ, majd havazásba ment át, Pestre érve már rendes nagy hóban mentünk. Itt meg volt a második tévelygésünk, mert bementünk Pestre a "0"-as helyett. Ilyenkor már nagyon dezsavü érzésünk volt. (Tavaly Miskolc elõtt fordultunk vissza Gyöngyös felé.) Pestrõl kifelé, nagyon nagy hóban - hókotró autót nem is látva - túrtuk az utat magunknak. Az erdészeti iskolából 10.00 órai indulással nekivágtunk a terepnek. Lajosházától a völgyben haladva négyszer kellett átkelni a patakon, de az idén szerencsénkre, többé-kevésbé száraz lábbal sikerült. A Vörösmarty turistaháznál alig ismertük meg a fõutat, ennyire még nem láttuk behavazva. Egy pillanatra fel is merült bennünk, hogy a rövidebb távra váltunk. A havazás nem hagyott alább, de folytattuk a tervezett utunkat tovább a pisztrángos felé. Ott jól esett a fagyos zsíros kenyér a hóval együtt, mint utóbb kiderült kellett is az energiapótlás a Kékes megmászásához. A felfelé menõ úton mindenki felvette a maga tempóját, kis csapatunk szétszakadt. Tudtuk, hogy lefele sem lesz sokkal könnyebb, fõleg a jeges, csúszós szakaszokon. A veszélyesebb szakaszokon a szervezõk elõre láthatóan kötélen segítették a lejutást. A már kitaposott enyhén lejtõs úton sem volt egyszerû menni, mert csúszott rendesen.
Az idõjárás adta nehézségek ellenére is nagyon szép volt a Mátra. A szoros szintidõn belül sikerült teljesíteni a távot.
 
 
CsabXTúra éve: 20102010.02.03 23:15:16
megnéz CsabX összes beszámolója
Téli Mátra XL

Ismét nagyszerû volt a túra, ezúton is köszönjük a szervezést!
Kicsit megszenvedtünk érte mint mindenki, a barátok miatt kicsit többet állva: 9:22 lett.
Beszámoló helyett pár kép, a tavalyi és az idei túráról együtt:

http://www.flickr.com/photos/csabx/sets/72157613193903289/detail

Ugyanez diavetítésként!

Itt még tudtam fotózni: (késõbb szétázott a gép tokja is, eltettem...)

Téli Mátra XL 2010

GPS profil:

Téli Mátra XL magasságprofil

Üdv,
CsabX

http://www.flickr.com/photos/csabx
 
 
nagypapaTúra éve: 20102010.02.02 16:02:26
megnéz nagypapa összes beszámolója

    Téli Mátra XL


    2010


     Alszik a hóban / a hegy, a völgy; / hallgat az erdõ, / hallgat a föld.


     Amikor napokkal korábban az idei Téli Mátráról gondolkodtam, úgy éreztem, hogy nagyon szépek Szabó Lõrinc sorai, de itt nem lesz nagy alvás, inkább csak félig ébren fog szunyókálni a természet. Ilyen meggyõzõdéssel fogadtam el A&P meghivását Vácdukára, azzal a tervvel, hogy szépen berendezett új házuk megtekintése után, hajnalban, õk visznek el autóval a mátrafüredi rajthoz. Péntek délután tehát kizónáztam Vácra, onnan Péter autóval elrepitett Vácdukára. Háznézés és vacsora után viszonylag hamar aludni tértem, hogy elfogadható fizikai állapotba kerüljek. A nyugalmasabb alvás érdekében ébresztõórát is vittem magammal (micsoda nyárspolgárság!) és elnyúltam a rendelkezésemre bocsátott külön szobában. Szép, nyugodt este volt, tökéletes telihold nézett be az ablakon. Az utcát néhány centis hó boritotta.                                                                                                                                            


   A komfort ellenére nem volt teljesen nyugodt az éjszaka, néha kinéztem az ablakon, hogy lássam: megkezdõdött-e és milyen erõsen, a szombatra igért hóesés. Nem gondoltam nagy csapadékra, olyasmit képzeltem, mint ami az elõzõ napok viszonylag vékony rétegét hozta. Sokáig nem történt semmi, de amikor 3 óra után ellenõriztem a helyzetet, riadtan láttam, hogy élénk szél kavarja kinn a havat. Az utcai keréknyomok sem voltak már határozottak, aggódni lehetett, hogy nem tudunk gond nélkül kijutni a "forgalmasabb" útra. A nyugtalanság egyelõre felesleges volt, 5 órakor rendben el tudtunk indulni. Figyelembe vettük, hogy óvatosan kell hajtani a keskeny harmad- vagy negyedrendû utakon. Vácrátóton át eljutottunk a szadai felhajtáshoz. Az autópályán nem volt túl nagy forgalom, a kellemetlenséget csak a kamionokról leszakadó hótömbök képviselték. Hét órára, a forgalomirányitók segitségével, már a szakiskola parkolójában voltunk. Üdvözöltük régi barátainkat, majd nevezéshez sorakoztunk. Borbás tanárnõ rutinos mozdulattal tolta vissza a részvételi dijamat, ismert ügy. Ezután a csokoládéautomatához, majd az inditók asztalához járultunk és mehettünk is a nagyvilágba. (7:19)


   A hóesés nem tétlenkedett, már négy órája vastagitotta a talajt, de még nem volt kellemetlen a haladás. Tizenegyedik alkalommal rovom ezt a szakaszt, tudom, mikor, minek kell jönni és mostanra már az is ismeri az útvonalat, aki elõször járt erre. A fagyos talajon kissé bukdácsolt az ember, viszont kevesebb volt a jégpálya. Kétszer csúsztam igen rövidet, ami csak arra volt jó, hogy tudjam: nem járdán járok. Jó állapotban éreztem magam, bár éreztem, hogy erõ kell a rendes haladáshoz. Igy jutottam el Lajosházára, az elsõ ponthoz. (8:40) Az õrök a faház teraszán dolgoztak, benn a házban pedig azok büféztek, akiknek kedvük volt hozzá. Ki volt irva, hogy forralt bor is kapható, de ilyenkor kétszer is meggondolnám, hogy éppen itt kezdjek el mulatozni. Vizszintes sebességem 4,8 km volt, ami papir szerint elég lett volna, csak korábbi menetidõmhöz képest negyedóra késésben voltam. Kellemetlen.


   Félre a siránkozással, gyerünk át a patakon, aztán fel, az Üstök-fõ felé. Nem szeretem ezt a partot, valamiért a Sötét-lápára felmenet jobban tetszik. Ez egy alacsonynak látszó, ravasz emelkedõ, ami megdolgoztatja az embert és nem akar egyik percrõl a másikra véget érni. Jobb talajviszonyok mellett, a dózerúton meghúzhatjuk a lépést, de most nem barátságos a talaj és a hó - természetesen - rendületlenül esik tovább. Reggeli vendég nem marad estig, motyogtam - meggyõzõdés nélkül - az ismert közmondást és igyekeztem elõre. Elhagytam a szalajkai leágazást, aztán rátértem a P+ jelzésre. Ezt a kanyarokkal megtûzdelt részt a monotonsága miatt nem kedvelem, s ráadásul azt képzelem, hogy már mindjárt ott leszek a 24-es útnál. A valóság nem ez, a valóság az, hogy menni kell, mindig újabb kanyarok jönnek, emelkedõ is van. Nehezemre esett a hóban járás, meg is álltam - amit nem szoktam - a mûút elõtti háznál. Nem néztem az órát, de rossz sejtésem volt és az erõnlétem is aggasztott, akkor is, ha tudtam, hogy Mszentimrén pihenõ és tea vár. A Vadvirágba 11:05-kor érkeztem, ami ugyan még 12 perccel kevesebb az ajánlott idõbeosztáshoz képest, dehát én tudtam, hogy ezzel már csak tönkremenni lehet. Emelt fõvel elismertem, hogy vesztésre áll a parti, csak a végjátékot kell még türelmesen és célszerûen végigjátszani. Jó idõben kell felállni az asztaltól, kezet fogni a Nagy Természettel, hogy elkerüljük a felesleges erõlködésbõl eredõ bajt.


   Jól átázott esõköpenyben, alatta szintén átázott szélkabátban, ezek alatt belülrõl átázott réteges öltözetben sétálgattam a jó párás teázóban. Ismerõseim, a külsõmet látva, csodálkoztak, hogy leszámoltam az élettel. Dehát igy a jó, amig jókedvû kinézetünk van és nem szorulunk rá, hogy hordágyra fektessenek. Miután bejelentettem az õröknek kiállási szándékomat, megérdeklõdtem, hogy mikorra számithatunk autóbuszra. Délután kettõkor lesz járat, közölték. Kissé elégedetlen lettem, mert három óra jóga-légzésre nyilt kilátás, hogy megmeneküljek a kehességtõl. Bár ez szép dolog, biztositja a túlélést, de néha unalmas. Stuller sporttárs meleg teáival tartottam fenn központi fûtésemet és ide-oda járkáltam. A&P is megjött, idõnkint eszmét cseréltünk a helyzetrõl. Az üvegezett teraszról szép téli kilátás nyilt a váltakozó nagyságú pelyhekben hulló hóra. Azért csak múlt valahogy az idõ és az sem volt kétséges, hogy a tehetetlenség ellenére itt kellett kiállni a menetbõl, ahol leginkább garantálva volt a biztonság. Háromnegyed kettõkor megkezdõdött a pont bontása (az épület azért maradt), 20-25 fõnyi csapatunk pedig kivonult a fedett megállóba. Ott aztán ki-ki, vérmérséklete szerint, maga elé meredt, vagy le-fel kószált az utcán. A hókotró zajára, vagy átmenõ autók hangjára felkaptuk a fejünket, dehát ezek csak délibábos jelenségek voltak. Dinamikusabb emberek egyre nagyobb köröket róttak, s többen már vissza sem jöttek, mert a fõutcán lévõ vendéglátóipari üzemegységek vonzásába kerültek.


   Nekem a megszólaló mobiltelefon jelentett élményt. Katasztrófa elháritó Jocó fiam (lásd egyéb beszámolóimat) érdeklõdött felõlem. Abban állapodtunk meg ugyanis, hogy délelõtti dolga végeztével, ha módja lesz, körülnéz Mátrafüreden, kiváltja Péteréket és hazavisz Pestre. "Hol vagy?" - kérdeztem. "Kabán" - hangzott a válasz, felkeltve többek érdeklõdését, akik hallották. "Hogy álltok a hóval?" "Szolnoktól errefelé nincs hó". Szép. Nekem egy arcvonásom sem rezdült meg, rögzitettem a közleményt. Ismertettem a helyzetet és azt javasoltam, hogy ha átgondolta a lehetõségeket, akkor mondja meg, mit tervez. Aztán szépen vártunk tovább. Már 3 óra volt és busz sehol. Négyen voltunk a megállóban. "Itt tetszik még maradni?" - kérdezte a másik három fõ egyike. "Még egy ideig" - válaszoltam, s közben azon gondolkodtam, hogy a szûnni nem akaró hóesésben nem fog-e leülni az egész mátrai közlekedés. A két lány és a fiú elindult befelé, én maradtam. Egy idõ múlva felülbiráltam a nézeteimet és én is a fõutca felé vettem az irányt, hiszen ott is van autóbuszmegálló. Alig tettem meg azonban száz métert, szembejött a Budapestrõl érkezõ távolsági busz mögötte a Gyöngyösrõl jövõ helyi járat. A vezetõ felszedett mindenkit, aki a térségben volt. Szenzációs érzés volt elnyúlni a jó melegben és bizni a tapasztalt vezetõ gondoskodásában.


   A Pestre visszamenõ busz elõször bevisz Mszentistvánra. Ott bizony nagy élet volt a sipályán. Lécek, deszkák, szánkók sokasága nyüzsgött. Arra kiváncsi lettem volna, hogy a jó sok behavazott autót ki tudták-e ásni, dehát - gondolom - aki ide jött nem elõször csinálja. Következett Galyatetõ és a szokásos lejtmenet. A vezetõ kiválóan kezelte a gázt, a féket és a kormányt, nagy élmény volt intelligensen kanyarogni a hótól fedett fák és meredek hegyoldalak világában. Ha tavaly a galyatetõi vagy kékestetõi gyalogút szépségeit ecseteltem, most az autózásról irhatnék magasröptû sorokat. Az elsõt persze szivesebben tettem volna, dehát realistának kell lenni. "Buszon vagy még?" - kérdezte Jocó, s megállapodtunk, hogy nem megy be az erdészeti szakiskolához, hanem keres Mfüreden egy biztonságos, könnyen kezelhetõ helyet. Igy is történt, õ fennmaradt a kisvasút sinei mellett, én pedig - a többiekkel együtt az Erdész útnál leszállva - elõször a parkolóba mentem. Ott A&P autójából megkaptam a csomagomat, elbúcsúztunk. Õk egyenesen mentek vissza Vácdukára, én pedig bevonultam az iskolába, hogy még egyszer lássam a többi ismerõs túratársat, akiknek az eleje már szépen beért a célba. Ilyenkor vannak vegyes érzéseink. Örülni a barátainknak - akik nagyon sokan vannak és jobbról-balról köszöngetnek ránk - és nyelni néhány nagyot, ha saját teljesitményünkre gondolunk. Dehát - Szegedi Józseffel (marton4) együtt - azért is szeretjük Hemingwayt, az öreg halászt, mert megtanultuk tõle, hogy sikereinkkel és kudarcainkkal együtt vagyunk teljes értékû emberek.


   Teázás után fogtam a holmimat és elindultam megkeresni Jocót. Nem volt nehéz, ott állt a felsõ utca sarkán és amig én teáztam, addig õ sinre, azaz útra tett két elakadt autót. Mindig talál magának elháritani való nehézséget. Meghivott egy általa kedvelt füredi cukrászdába, de az már zárva volt. Igy a gyöngyösi kijáratnál lévõ Tesco áruházban pizzával zártuk a napot. Nem mentünk fel az autópályára, hanem Hatvanon keresztül jöttünk haza.

 
 
ésTöriTúra éve: 20102010.02.01 22:34:01
megnéz ésTöri összes beszámolója
Téli Mátra S

Ez a túra nem volt betervezve erre a hétvégére. A férjemmel megegyeztünk abban, most nincs kedvünk korán kelni, kb. 4 órát utazni. Az élet és a véletlenek sorozata azonban mást akart. Rostás Pali és a férjem kollégája Fülöp Imi kérdezte, hogy lenne-e kedvünk csatlakozni hozzájuk. Mi pedig némi hezitálás után igent mondtunk.
Az idõjósok havazást ígértek, így 4 órakor indultunk Hódmezõrõl. Kecskemétnél már szállingózott a hó, a kedvünket azonban nem szegte semmi. Késõbb az autópályán is nehezen lehetett közlekedni. Végre megérkeztünk. Átöltözés gyors és zökkenõmentes nevezés, indulás.
A hó szó szerint szakad, szerencsére nincs hideg. Megállapítom: túlöltöztem. Rengeteg túrázó, futó kígyózó sorokban igyekszik valamelyik távon. Sokan elkerültek és még többen jártak elõttünk ugyanabban a „sávban”. Így nem volt egyszerû biztos talajt fogni a lábunk alatt. Valóságos korcsolyapálya. Nagy segítség a két túrabot. Rendületlenül megyünk elõre a hóesésben. Elérjük az elsõ ellenõrzõpontot. Megkapjuk a pecsétünket, gyönyörködünk egy pár percig a madáretetõre szálló cinegékben. Tovább felfelé és felfelé egészen a Vörösmarty Fogadóig. Közben elfogy a levegõm, legalább kétszer ki kellett állnom pihenni. Zoli pedig úgy vágtázik elõttem mintha üldöznék. Nem értem hogyan bírja. A kezemen a kesztyû elázott, elkezdett fázni. Végre elértük a gerincet, itt a fogadó. Bemehetnénk meleg levest enni, de ha most bemegyek biztosan nem csinálom tovább. Itt sokan felszállnak a buszra, mert nem bírják már. Megállunk kicsit pihenni. Jól esik a termoszból a meleg tea, elmajszolok egy csokit. A hó ömlik, fúj a szél a kezem iszonyúan fázik. Indulunk tovább a felén már túl vagyunk. Kesztyût cserélek most már sokkal jobb. „Még egy kis emelkedés, majd folyamatosan lefelé.” Ez nehezebb mint felfelé. Csúszik és csúszik és visz elõre a lendület.
Közben azon kapom magam, hogy József Attila: Mama címû versét mormolom. Ez már kóros? Nem tudom. Felnézek, elõttem egy „libasor”. Vajon mi lehet? Kötélen kapaszkodva próbálunk tovább menni, vagy inkább csúszni. Ez a túra igazi tánc-edzés. Bemutattuk a twist, cha-cha-cha, salsa, szamba csípõ- és karmozdulatait, ahogyan próbáltuk megtartani az egyensúlyunkat. Elértem a patak völgyét. A látvány nem mindennapi. A patak csobog, itt-ott csipkésre fagyott a víz felszíne és a kövek tetejét vastag hósipka fedi. Rácsodálkozom és megyek tovább. A nagy sietségben a lábam megcsúszik és bemutatok egy oldalra fekvõ angyalkát. Na ezzel is megvolnék. Minden rendben. Újabb ellenõrzõpont, újabb pecsét. Itt verõdik újból össze kis csapatunk. Zoli meséli, hogy õ angyalka helyett egy meteor becsapódását produkálta. Innen együtt menetelünk, közben eszünkbe jut, hogy vajon Pali beért-e már az XL-rõl, természetesen futva. Jön a „sétaút”, itt a megfáradt vándorokat padok csábítják. Elõbukkannak a házak, nincs messze a cél. Majdnem beérünk csak a fiúk még elõbb kitolnak egy lecsúszott autót. Célban vagyunk. A gyors adminisztráció után megkapjuk az oklevelet és a kitûzõt. Hurrá megcsináltuk!!
Lekabátolok ekkor veszem észre, hogy jégcsapok lógnak a cipzárakon, a kabátom ujja jéggé fagyott. Közben Pali is elõkerül, elõttünk ért be kb.15-20 perccel. Gratulálunk neki, fantasztikus teljesítmény.
Már csak annyi a dolgunk, hogy kiássuk az autót a hóból és feltoljuk az emelkedõ tetejére. Elindulunk, az autópályától már sima az út. Rendben hazaértünk.
Vasárnap este az eredményeket nézve veregetjük meg egymás vállát. Sikerült szintidõn belül teljesíteni! Ez egészen mostanáig eszünkbe sem jutott.
Még elindulásnál mondta valaki, hogy: a Téli Mátra a Teljesítménytúrák Királynõje!
Elõször nem értettem miért. Most már tudom. Egyrészt fantasztikus, hogy ennyi embert sikerült kimozdítania a meleg szobából. Márrészt pedig megmutatta királynõi szépségét és alázatot, tiszteletet parancsoló tekintélyét.
Köszönet a szervezésért. Köszönet a türelemért mindazoknak akik elõl esetleg nem tudtunk idõben kitérni.
Köszönet a férjemnek, aki nem hagyott magamra, pedig most sokkal gyorsabb tudott volna lenni mint én. Nagszerû nap volt, egyszeri és megismételhetetlen.

Zoli és Teri Hódmezõvásárhelyrõl
 
 
ChakaZuluTúra éve: 20102010.02.01 14:19:46
megnéz ChakaZulu összes beszámolója
Téli Mátra XL

Az elõttem szólókhoz hasonlóan szeretném megköszönni a szervezõk áldozatos munkáját. A Hanák Kolos egyesülettõl megszokott zökkenõmentes szervezés, a pontõrök elszánt és korrekt munkája, a kellõ helyen és idõben nyújtott szolgáltatások, a nevezés és díjátadás gyors folyamata mind hozzájárult, hogy a túra a nehéz körülmények között is sikeres lehetett, és idén is több százan, talán több ezren (?) élvezhettük a mozgást és a téli Mátrát. A szervezõk egyetlen gyengesége, hogy az idõjárási körülményeket nem voltak képesek befolyásolni... Egész napos havazásra, 30-40 centis hóra, + a valaki által elõttem már említett Piszkés-tetõ és Galyatetõ közötti csontig hatoló szélre testben és lélekben kevesen készülhettünk fel. Magam részérõl már az öltözködésnél több hibát vétettem, hiszen nem a vízhatlan téli bakancsomat, hanem a könnyebb, helyenkénti futásra is alkalmas bakancsot vettem fel (csodáltam a futócipõt viselõket...), ráadásul dzsekibõl is a vékonyabbat, nehogy aláizzadjak. Ez utóbbi persze óhatatlanul bekövetkezik, a sapka (mindkettõ) összefagy a hótól és jégtõl, a cipõm az idõnkénti elõzgetések miatt kb. 3-4 óra alatt teljesen átázik, a szemüvegem 20 másodpercenként bepárásodik. Futás talán 12-13 km lett, sokkal többre persze - ismerve a szározon is köves, meredek útviszonyokat, meg a koromhoz (50) társuló képességeimet - nem is számítottam. A bõ kilenc órás eredménnyel (meg hogy élve megúsztam...) elégedett vagyok, örülök, hogy ott lehettem.

Az elõttem szólók írása alapján egy-két apró javaslatot szeretnék megfogalmazni néhány túratársamnak. Magamat nem sorolom sem a "futók", sem a "gyalogosok" kategóriájába, ilyen beosztás a legtöbb ttt-n nem is létezik. Az, hogy valaki éppen fut vagy gyalogol edzettségétõl, korától, terepviszonyoktól, idõjárástól, stb. függ. Jó körülmények között én is elkocogok a magam módján akár 30 km-t is. Elõzés közben nem várom, hogy kilépjenek elõlem a félméteres hóba, teljesen egyértelmû, hogy aki elõre akar jutni, annak kell vállalnia az áldozatot. És ezt a futók túlnyomó része tudomásul is veszi, így jár el. Meglep viszont, ha valaki mögöttem lihegve ("Bocsi elengedsz...?", "Köszi..", "Balról jövök", stb.) rákényszerít az udvarias kilépésre. Megteszem, de nem látom át az illetõ logikáját. Egyetlen kijárt "sáv" van, ez olyan, mintha az elõzni akaró mentõ vagy rendõrautó lenne, aki elõl le kell húzódni. Aki nem akar "gyalogosokat" elõzni, az induljon el reggel hétkor. Arról nem is beszélve, hogy esetleg egy XL-en küzdõ "gyalogosnak" kell kilépni a rövidebb távos futó elõl. Ráadásul saját szememmel láttam, amint "futó" túratársaim több szakaszon a kifeszített kötél segítségével feneküket szánkónak használva csúsztak le, holott a szervezõk minden évben hangsúlyosan kérik, hogy ezt senki se tegye. Következésképpen az említett szakaszok délutánra veszélyes korcsolyapályává váltak, a többiek tömegesen estek-buktak, nem mindenki úszta meg zúzódásokkal, és kevesen hoztak hágóvasat meg jégcsákányt...

Gondoljunk, és vigyázzunk néha egymásra!














 
 
szakipTúra éve: 20102010.02.01 13:15:46
megnéz szakip összes beszámolója
Téli Mátra M

Én is meg szeretném köszönni a futókkal szembeni kedvességet, amit a túrázóktól kaptam. Az esetek 99 %-ában elengedtek egybõl... a maradék 1% is csak a kapucniknak tudható be :) A tavalyi viták miatt kicsit tartottam a túrázókkal való konfliktusoktól, de csak egyszer szóltak vissza, hogy "Mi is mennénk".
Sajnos én sem úsztam meg eléhezés nélkül. A Kékesre menet a Gabi halálán, nekem is lepergett az életem filmje, de egy vigyorgó túrázó, és egy tájfutó lendülete csak felcibált a tetõre. Köszönet illeti még azt a futót is, aki két zabszelettel ajándékozott meg, mondván ebben a legtöbb a szénhidrát, de azt nem tette hozzá, hogy kiszáradj szájjal hogy majszoljam el... Ez majdnem sikerült a kékes csúcsáig, ahol a büfében kellemes baráti hangulatban néhány félhalottal, és kedves rendezõkkel együtt újra életképes lettem. Lefelé végre lett egy futótárs, akivel egész jól telt az idõ, de sajnos a forrás után csak egy fénycsikot láttam belõle.

Irígylem azokat, akik egy rövid nadrágban, és két pólóban kimentek... a fagyhalál egy formája :) Rajtam a dry+ os felsõ is páncéllá fagyott a Gabi halála után.
Rush hogy bírt ki 6 órát fázva, nem tudom... Több ismerõsöm is feladta kockára fagyás miatt, de szerencsére a járat buszos felvette a stoppoló futókat.

Remélem jövõre is elviselnek minket futókat a túrázók. Köszi
 
 
marton4Túra éve: 20102010.01.31 22:32:57
megnéz marton4 összes beszámolója

Téli Mátra XL 2010.01.30


 „A férfinak nincs joga a fizikai edzés terén amatõrnek lenni. Szégyen számára anélkül megöregedni, hogy látta volna azt a szépséget és erõt, amire a test képes.” (Szókratész)


„Egyfolytában megyek tovább és tovább, hogy megtanuljam a saját testi és szellemi korlátaimat. Számomra, ez az élet útja.” (Ayrton Senna)


„A sport megtanít becsületesen gyõzni vagy emelt fõvel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít.” (Ernest Hemingway)


 


Sok száz indián társammal együtt, Hadiösvényre léptem a Fehérlõ Hegyek Országában, amit a fehér ember csak Mátrának nevez… Dacára annak, hogy tavaly fogadalmat tettem a 7:00-ás startra, két távoli õsömtõl, (Virrasztó Bagoly és Ember Aki Nem Tudott Felkelni, õ a mormota törzsbõl származott) örökölt DNS szakaszaim miatt, már megint csak 7:29-kor tudok elindulni. Kezdhetem az elõzgetést, bár valahogy nem olyan nagy a tömeg, mint tavaly. Örömmel tudatom, hogy 1 évi udvarlás után, bár idõnként még vannak köztünk kisebb súrlódások, végleg egybekeltünk az új bakancsommal. Végre én is bakancsos turista lettem. Ez sok szempontból megnövelte ugyan a mozgásteremet, tûzön-vízen át simán átgázolok, mint egy deszantos, másrészt viszont a futócipõ ledobása óta kissé mozgáskorlátozottnak érzem magam. Az a tervem, hogy a futó élvonalba fejlõdjek mintegy sereghajtóként, ezen a Boldogasszony havának utolsó szombatján rendezett túrán elszenvedett kudarcos szereplésem miatt, egy idõre dugába dõlt… A tervem, az idõjárástól függetlenül 6 órán belüli teljesítési idõ volt, amit nemcsak a futásra hosszútávon alkalmatlan bakancs hiúsított meg, bár eleget teszteltem elõzõleg eredményesen a hóban, hanem más a beszámolómból hamarosan kiderülõ dolgok is. Eleinte jól haladok. 2 futóhoz csatlakozom, de egy meredek kaptatón végleg megugrok elõlük. Az elõzések kicsit nehezemre esnek, kiugrani a szûz hóba, nyomvájukban egyensúlyozva jutok elõre, sokszor 10 fõs csapatok mellett. Elsuhan mellettem Ember Aki Sapka Nélkül Futott A Jeges Szélben (neve a keresztségben: Rush) könnyû nyári felszerelésben. Most már tudom, kár volt hûtlen lenni a futócipõhöz. Tavaly március óta lettem kissé óvatos. Fent jártam a Bükk-fensíkon. Elõzõ napokban méteres hó esett, amihez rettenetes hideg társult. A kedvenc cipõmön több lyuk is tátongott, amin simán besétált a hó. Egy idõ után nem tudta a lábam a hó utánpótlást felmelegíteni, lassan átment fagyasztó üzemmódba. Kb. 10km-t tettem meg így,mire észrevettem, hogy a jobb lábamon több lábujj érzéstelen. Olyan volt, mint amikor a fogászaton injekciót adnak az ínybe (remélem sokan nem tudják milyen). „Bepánikoltam” egy kicsit, a Tar-kõn már a sapkámba bugyoláltam a lábam, hogy visszatérjen a keringés. Végül megmenekültem, de a tanulság örök (a Tar-kõ új neve: Lyukas Cipõ szirt). Közben Lajosházára érek, ahol betérek egy italra a Büfébe. Mondom a csaplárosnak, hogy milyen melegem van, útközben már szinte mindent ledobáltam magamról, pedig nem öltöztem túl (ekkor még úgy látszott Rush felszerelése a nyerõ.) Azt mondja a büfés, vigyázzak, mert így lehet tüdõgyulladást kapni. Ugyan már, mondom a szokott szerénységemmel, „mi” aztán nem kapunk meg semmit, „mi” mindent kibírunk, nem betegszünk meg. És tényleg a sport valahogy immunissá tesz. Legyek bármennyire átázva, kiizzadva, alul öltözve, a sporttal összefüggésbe hozható megfázást nem nagyon szoktam kapni. Legfeljebb akkor, amikor hazaérkezésem után pl. a hideg garázsban, vizes pólóban, minden átmenet nélkül megkezdem a házimunkát.


Továbbindulok a sárga négyszögön, jön a kedvenc emelkedõm. Itt is tömegek mellett megyek el, sokan már most válsággal küzdenek. Felérve megritkulnak a sorok, magányosan kocogok a kellemes terepen. Késõbb azonban megint elõzgetnem kell, ami egy idõ után egyre jobban nehezemre esik. Ahogy haladok elõre, idõnként egy pillanatra akaratlanul belehallgatok a párok beszélgetésébe, jönnek az újabb párok, megint egy új téma, olyan, mintha a TV-t kapcsolgatnám, vagy még inkább a rádió állomáskeresõjével babrálnék. Végül megérkezem Mátraszentimrére, ahol már a parkon áthaladni, ami egy könnyû vasárnap délutáni elfoglaltság, is nehezemre esik egy kissé. Beüt az energiaválság. Nem gond, itt az ellenõrzõpont. Olvasztóra kapcsolom magam és egy kicsit megülök. Többünk arcán, akiknek csak néhány sor epidermiszt adott a természet (vékony az arcbõrünk), tanulmányozható a „vörös eltolódás” jelensége. A szervezet most, hogy biztonságos melegben tudja a létfontosságú belsõ szerveket, kegyeskedik a perifériákra is juttatni némi vért és ezáltal hõt. Az elsõ szakaszon kiderült, a zsákom nehéz. Az utolsó pillanatban, fõ az optimizmus, még az országúti fényszórókészletemet is bedobtam. Valamit redukálnom kell. Kicsomagolok egy banánt, behabzsolok egy almát, felélem a datolyakészleteimet, jé egy egész zöldséges boltot hoztam magammal. A Burn-ömet viszont a „teás hölgyre” bízom, talán még egy haldoklón segíthet, de én nem cipelem tovább. A reggeli adagot ugyanis összecsúsztattam a kávéval, és a „csúsztatott” Burn-tõl, mindig enyhe rosszullét fog el. Tetemes idõveszteséggel továbbindulok, nem sejtve, hogy az „utazás” legkegyetlenebb szakasza következik. Galya-tetõ elõtt olyan jeget hordó jeges szelet kapok jobbról az arcomba, hogy úgy érzem „ a pofám mindjárt leszakad”, vagy legalábbis lefagy. (Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy vasárnap reggelre fõleg a jobb orcámon,valami állkapocs ízületi franccal ébredtem, remélem nem komoly. Ennyit a Lajosházán tett nagyképû kijelentésemrõl.) Közben elér a hóvakság is, a szemüvegemet ugyanis beteríti a hó. Zsebre vágom, és újra látok, bevált a terápia. A fák kísértetiesen recsegnek, ropognak, idõnként félelmemben igencsak sietõsre fogom. A kapucnit persze otthon hagytam, hála az égnek lecsatolható. A jég és a szüntelen havazás miatt Jeti-ként nyitok be a Gertrúdba, ahol már áll a bál. Újabb kiolvasztás következik. Úgy látszik, ma már ez így fog menni. Zsíros-kenyerek, meleg, kedves kiszolgálás, mit mondjak még, szép emlékek errõl pihenõrõl. Érdekes, hogy mégsem esik nehezemre továbbmenni, szinte csalnak a nehézségek. A Vörömarty-ig lerohanok, ez tiszta sor. De nem így lett. Végképp elhagy minden energia, a végén beállok a gyalogosok közé, és már csak ritkán elõzök, igaz a legtöbb helyen nem is lehet. Barátkozni sincs kedvem, egy-egy társkeresõ megérintést rövid válaszokkal reagálva le, gyorsan továbbállok. Sõt „arcvakságban” is szenvedek, nem is emlékszem kivel találkoztam. A szókincsem nagyjából a következõkben merül ki ezen a napon: Bocsánat. Elnézést. Jaj bocs. Köszönöm. Légy szíves. Stb.) A völgy felé haladva a szél elviselhetõvé válik. Egy idõre a kötött kesztyûm szárába húzom vissza a kezem, de amikor dugnám vissza az ujjakat, már nem megy. Befagytak a kesztyû ujjai így ezentúl ujjatlan kesztyûként használom tovább, a következõ felmelegedési idõszakig. Mert, hogy most jégkorszakban élünk, a Galya elõtti szakasz megtétele után, senkinek sem lehet kétséges. És hiába vagyunk pont télen 5 millió kilométerrel közelebb a naphoz, ez sem ér semmit. Megnyugtató viszont, hogy, míg a Világegyetem galaxisok közötti üres részeiben kb. 30 millió köbkilométerbõl lehet összeszedni egy vízcsepphez való anyagot, addig már csak rajtam ennek ezerszerese van jelenleg. A hó annyira letompítja a lépteket, ha valaki hátulról közeleg, szerencsére elég ritka, csak az utolsó pillanatban hallom meg, pedig én szívesen félreállok. Ha viszont gyorsan cselekszem, könnyen a rossz oldalra ugrok, ami egyszer elõ is fordul velem. Visszatérve az energiára. Több hete indított intenzív fogyókúrám eredményeképpen esett le ennyire az energiaszintem. Abban a pillanatban, amikor a zsírtartalmam a normális felé közeleg, hirtelen veszélybe kerül a „röpképességem.” Közben folyamatosan edzem az izomzatomat, hogy ne satnyuljon el. Ki érti ezt? Hiszen ideális zsírtartalom futóknak 15%, de van aki 6%-al is elmegy. Tavaly télen ugyanígy jártam a karácsonyi idõszakban, amikor szintén járványos elhízás fertõzött meg és veszélyesen felszökött a zsírtartalmam. (Ja és a poénjaim ellen, nehogy valaki halálra röhögje magát, „röhögéscsillapítót” ajánlok szedni, napi 3x1-et és lefekvés elõtt 1-et.)


Végre itt a turistaház. Beállok a levesért, de elõttem fogy ki. Nem várom meg az utánpótlást, betérek a vendéglõbe inkább, ahová a csúszós teraszon át egy dupla leszúrt Rittbergerrel jut be mindenki, és a távozás sem kevésbé dinamikus. Ahogy olvad le rólam a jég, úgy törik meg a jég a „csokistop” felett is, amit több héttel ezelõtt rendeltem el magamnak. 2 hatalmas szelet csokit vásárolok, egyik finomabb, mint a másik, és egy kunyeráló Snauzerrel megosztva zsákmányomat, kielégülten falatozgatunk. Közben hallom, hogy valaki azt mondja, õ már nem képes 10km-t megtenni. Nekem viszont ez azt jelenti, hogy már csak 10km van hátra, amitõl erõre kapok. Könnyû szakasz jön a Pisztrángos-tóig, ami tényleg várakozáson felül, hamar eltelik. A tónál (Nagy Ünnep-rét, már mint annak aki idáig elvergõdött) (ezt a nevet Cseh Tamás: Hadiösvény címû könyvébõl kölcsönöztem) újra összefutok a Snauzerrel. Kíváncsian néz utána, miben sántikálok a ház háta mögött. Jó hangulatban van, össze-vissza szaladgál, láthatólag élvezi a kifejezetten „kutyának való idõjárást.” Valaki Törkölyt tölt magába (nem tudom szabad e még pálinkának nevezni), és társába is beleerõltet egy adagot. Így belõve talán rózsaszínbe öltözik a fehér táj, és úgy érezhetik, mintha libegõvel jutnának fel a Kékesre. Õk tudják. A Gabi halála nem gond (az enyém sem), még egy jó pár „rézbõrû testvért” megelõzök a „gleccser” legmeredekebb részein is. (Gabi egyébként egy szekeres volt, aki itt zuhant le a mélybe.) A gránitsziklákon szellõzteti Holle anyó a hó-paplanjait, szemet pihentetõ, finom, bársonyosan hullámos idomokat kölcsönözve nekik. Jól kirázta õket, az annyi szent. (forrás: 60-as évek szünidei matinéi!!). Ahogy haladok, sapkám egy kilógó szálán telepszik meg egy kövér hópehely, közvetlenül a szemem elõtt himbálózva egy darabig. Mintha egy mikroszkópban látnám, érzékelem különös szerkezetét, szinte látom finom fraktáljait. Ahogy ide-oda leng, a fény különös módon csillan meg rajta. Arra gondolok, hogy mint ez a hópehely, ez a pillanat is különös és megismételhetetlen, majd egy mozdulattal kitépem a sapkámból a szálat. A Kékesre is könnyen feljutok, hátam mögül egy artikulátlan üvöltés jelzi, hogy más is megörült(megõrült?), a mai utolsó szintemelkedés legyõzésének. Az ellenõrzõponton történõ újabb rövid olvadozás után, mielõtt még lemondanék hóember mivoltomról, így megszolgálom a beszédes kitûzõt, továbbállok. Nehezen tudom tartani…, de a tea az aztán mindennek betesz. Ma pedig egésznap teázgatok. Csombék helyett túlélõ túrákat szervezek egy-egy vaskosabb fatörzsig, ahol legalább az nem lát, aki nem akar. Lefelé viszonylag jól megy, néhány percre sikerül beüzemelni a turbót olyan szintre, amilyenen egész idõ alatt ketyegnie kellett volna. A völgyben beérem túratársamat, akit még Lajosháza elõtt hajráztam le. Mikor került elém nem tudom, talán teleportálta magát, de az is lehet, hogy nem „leveses”, és amíg én „csoki szeánszt” rendeztem a Snauzeremmel (A Kutya Aki Nem Ette Meg A Telet Csak A Kókuszos Csokit), a Vörösmarty-th-ban, õ már zsíros kenyérre pecázott a Pisztrángos-tónál. Együtt haladunk egy darabig, de mivel a fogyókúrámmal traktálom, az egyik kötélnél, ahol a szó szoros értelmében kötéltáncot járok, majd egy rövid ideig „lógok a szeren”, két botjával oldalazva sikerül elmenekülnie, ha nálam is lenne „mankó”, még a nyomát azért üthetném. Sebaj, majd befejezem a mondatot a következõ túrán, de lehet, hogy kell hozzá még egy jó pár. Innentõl kezdve mosolyszünet. Bár az év végi „remekbesikerült” éves túraösszesítõmben azt írtam, ha másképp nem menne, akkor hason csúszva is teljesíteném a távot, azt azért valahogy átvitt értelemben gondoltam, és nem ennyire konkrétan, mint ahogy most kinéz.Egy meredek domboldalon (nem a túraútvonalon!!),ahol egy jeges szakaszt próbálunk többen kikerülni, végül is akaratlanul!! a háton csúszást próbálom ki, de a poszttraumás stressz-szindrómát elkerülendõ ezt ha lehet, nem ismételném meg többé. Idõnként teljesen váratlanul megcsúszva (igyekszem, nehogy blaszfémia hagyja el a számat) Alexander Vasziljevics Szuvorov orosz tábornok mondása jut az eszembe: „A gyorsaság szükséges, a sietség káros.” Szerintem, ezentúl a Téli Mátra teljesítménytúra javasolt alapfelszerelése: teljes hegymászó szett, jégcsákány, hágóvas, hótalp, megszállottság, pillanatnyi elmezavar stb. Végeredmény: az utolsó szakaszon, még a szintidõt sem sikerül teljesítenem. Beérek Mátrafüredre, s egy havat lapátoló Úr szólít le. Kicsit beszélgetünk, többek között mondom neki, ha hazaérek, még el kell takarítani nekem is a havat. Van vagy 50-60 méter városközpontban lévõ járdám, s egy hatalmas udvarom, amit áruszállítás miatt kell teljesen kipucolnom. (Errõl jut eszembe: rendkívüli hómunkásokat felveszek!) Aztán kocogni kezdek, hogy mentsem a veszett fejsze nyelét, de kínos az egész. 8:56 lett a vége. Némileg lehangol, még az árusoknál sincs kedvem szétnézni. Pedig a tavaly itt vásárolt felvidéki útikönyvek megtették a hatásukat, és ígéretem szerint több emlékezetes túrát tettem a családommal Szlovákiában, többek között a Szlovák paradicsomban. Egy napos kirándulással is elérhetõ, bár jobb ha „kakas õs” is van a felmenõk között. (Még annyit: nemrég olvastam a közelmúltban elhunyt Cseh Tamás: Hadiösvény címû mûvét, amit fiatalkorában írt. Remek indiános könyv. Egy kis játékkal, kegyeletbõl, erre próbáltam emlékeztetni néhol, annál is inkább, mert a közelmúltban felmerült adatok szerint, mi magyarok, talán némi rokonságban is vagyunk az indiánokkal. De kivel nem? A könyv végén, a regény után, megtalálható a síksági indiánok története 1793-1890 között, megdöbbentõ adatokkal. „1890.december 29-én, Wounded Kneenél a katonaság ismétlõ fegyverekkel szétlõtte a szellemtáncos sziúk utolsó csoportját. Big Foot és népe, asszonyok, gyerekek, öregek és férfiak, szinte valamennyien elpusztultak. Véres, fagyott testük még napokig hevert a hóban. 1890 után az amerikai kormánynak többé nem kellett számolnia az indiánok ellenállásával.” Így született meg a szabad Amerika! Remélem mindenki elnézi nekem, hogy ezt idevettem.)


Lassan lecsengetem az egészet. Jól esik még 1-2 megérintés, majd a kocsimhoz indulok, hogy kiássam a hóból, aminek külön története van. Kékdroiddal lett volna még itt egy III.típusú találkozásom, de sebaj, maradunk a II.-es típusnál (NASA kategóriák!). Érdekes egyébként ez a teljesítménytúrázás világa. Olyan mint egy nagy falu, mert valamilyen szállal, szinte mindenki kapcsolódik mindenkihez. Nem csoda, hiszen állítólag 2 áttétellel, minden ember kapcsolatba hozható az egész világon. Furcsa azonban, hogy van olyan túratársam akinek már szinte minden ismerõsét ismerem, csak õt magát nem. A jövõben talán összesodródunk. Ha nem, az is a sors akarata. Nekem így is jó.


marton4


Szegedi József


Pétervására


„Örülök, ha dicsérnek, de attól nem leszek gyorsabb. A dicséret a múltban elért teljesítményre vonatkozik. A jövõ az, ami számít.” (Sebastian Vettel) .

 
 
tapirka1014Túra éve: 20102010.01.31 19:43:15
megnéz tapirka1014 összes beszámolója
Téli Mátra XL - 2010

Nem volt egy egyszerû menet...
Reggel már az autó hótalanítása miatt kis késéssel érkeztem a találkozóponthoz, de aztán az M3 autózhatósága felülírta a terveket, a gyalogosok elõtt szerettünk volna indulni akibacival, larzennel, végül 7:12 lett belõle.
A havas, 70-80-nal autózható út keresztülhúzta a tervemet, hogy a szokásos reggeli 3 szendvicset megeszem Mátrafüredig, egyet tudtam lenyomni, utána inkább kapaszkodtam a kormányba. A rajt elõtt kicsit vacakoltam a kölcsönbotok beállításával, így egyedül, egy szendviccsel a kezemben indultam. A település szélén felét eldobtam (gyorsan lebomló tartalom, a szalvétát elraktam :-), mert életem második botos futásán nem akart egyszerre összejönni a botcipelés, evés, gyalogoskerülgetés.
25 percig bírtam szemüvegben, már semmit nem láttam a hótól és a párásodástól, megelõzve egy gyalogost megkértem, hogy tegye el a hátizsákomba. Nagyon hozzá vagyok szokva a szemüveghez, folyton rajtam van, így nagyon zavart, hogy alig látok. A kitaposott út megvolt végig, de a talajviszonyokat csak az utolsó pillanatban ismertem fel, amikor a lábam már a levegõben volt. Így néha elég furcsa lépéseket produkálhattam. Lajosháza elõtt nem sokkal estem elõször, csúnyán megzúztam a sípcsontomat (ez már csak itthon derült ki este), fájt de mentem tovább. Meglepõen jól ment a futás, Galyatetõig majdnem mindent sikerült megfutni, pedig nem volt cél. Sokat segített a bot, amit a látásom "elvesztésétõl" folyamatosan használtam, valószínûleg több eséstõl megmentett.
Mátraszentimre elõtt utolértem larzent, a frissítõnél felolvasztottam egy pohár teában egy powerbar szeletet és megettem, õ szinte rögtön továbbment.
Galyatetõ elõtt értem utol újra, azon a részen, ahol jobbról jött a hóvihar és a jobb szememen összefagytak a szemhéjak, az ujjaimmal kellett letakarítani a jeget, hogy újra lássak valamit, közben megint elhagytam larzent.
Emlékeim szerint Galyán ittam utoljára a Camelbackbõl, aztán végleg befagyott.
Pisztrángos elõtt nem sokkal egy pillanat alatt elfogytam, inni nem tudtam a fagyás miatt, a kezem annyira dermedt volt, hogy nem tudtam elõvenni egy csokit az oldalzsebbõl, amikor a pontõr elõzékenyen kivette ugyanabból a zsebbõl az igazolófüzetemet, eszembe sem jutott kérni egy csokit is....
Az emelkedõn aztán utolért larzen, mielõtt jó tempóban elhagyott, kérdezte, hogy minden rendben van-e. Persze nem kezdtem el panaszkodni neki, csak kértem egy csokit a saját zsákomból. Szerencsére kibontva adta oda, különben kénytelen lettem volna papírostól megenni :-)
Ez valamennyire rendbetett, viszont a Kékes gerincen teljesen szétfagytam. A felsõm ujja, a kesztyûm teljesen keményre fagyott, recsegett, ahogy mozgattam a kezemet. Valószínûleg itt szedtem össze két enyhébb fagyási sérülést, a jobb kezem két ujjam elfagyott egy picit, azóta is folyamatosan bizsereg, fáj és kicsit sötétebb az ujjaim hegye.
Kékesen bedöntöttem két pohár teát, tudtam, hogy ez már levisz a célig. Jött még egy hatalmas esés pont a könyökömre, így hamar visszavettem a tempóból. Eddigi legrosszabb idõvel, 6:09-cel értem be, de ilyen nehéz viszonyok még sosem voltak.
A bottal futás jól ment, síkon és felfelé már teljesen biztosan használom, lefelé még sokat kell tanulnom.
A hó és a k..va hideg a gerincen meggyõzött arról, hogy nem akarok a Börzsöny Éjszakaira menni.
 
 
dedeblurtTúra éve: 20102010.01.31 18:52:20
megnéz dedeblurt összes beszámolója
Téli Mátra XL

Rush!, úgy vélem azok se teljesen normálisak, akik ebben a -szobából nézve- gyönyörû idõben nekiveselkedtek a Mátrának.
De ott voltunk.

Reggeli négy negyvenkor indultunk Kecsóról, ekkor már kezdett szállingózni a beígért áldás. Mire Füredre érkeztünk fél nyolc magasságában, a parkolóhelyek megteltek, a hó szakadt, ami a nap folyamán még fokozódott.
Kis csapatunk kettéoszlott: a lányok nekiveselkedtek az M-nek, én Csabival az XL-nek. Igaz, késõi volt az indulás, de jó részidõt produkáltunk Szentimréig. Gyönyörû hóesés, a lepel néhol térdig érõ mennyiségben, melyben a kutyusok, fõleg a törpenövésûek egy az egyben elvesztek. Nehéz volt az elõzés, sokat kellett töretlen hóban ugrálni (itt jegyezném meg: tisztelet az út törõknek!). A tea jól esett, addigra a ruházat csurom víz volt, így a párologtatás össznépi fílingje remekül jelentkezett.
Indulás tovább. Csabi a Bõgõs-rétnél megemlíti, neki kiveszõben az ereje, én konokul mennék, de nem akarom hátrahagyni. Végül a Csór-réti tározó mellett elzavar, menjek a saját ritmusomban, õ átnevez az L-re. Az útvonal pontosítása után otthagyom.
A lányok eközben küzdenek a téllel, a tömeggel, saját akaraterejükkel. Lányom jól bírja, túlöltözöttségre panaszkodik leginkább, meg a kutyákat sajnálja, akik nyöszörögve rágják lábukról a jeges havat. A Kékesen már egy kicsit késésben vannak, de lefelé jó idõt hoznak, csak a köteles-csúszós szakaszon a tömeg tartja õket vissza egy kicsit. Ezt lehet, hogy jövõre ki kellene hagyni a pályáról, a késõn jövõk nyaktörési lehetõségének valószínûsége egyre csak nõ...
Csabit lehagyva elõttem a Csór-hegy, tavaly itt nagyon begörcsölt a lábam, ezért tisztelettel vártam a hegyet, ami nagyon kellemesen fogadott, néhány nagy levegõ után már bezsebeltem a pecsétet. Lefelé azon gondolkodtam, bemenjek-e levesezni, de úgy döntöttem, már így is sok idõt vesztettem, tehát irány a Kékes. Sok túrával a hátam mögött belefutottam a legnagyobb csapdába, nem mértem föl az erõmet, úgy gondoltam kajálás nélkül feljutok az ország tetejére. Ezzel a tudattal tehát nem kértem a szívélyesen kínált Pisztrángos-tavi zsíroskenyérbõl, mentem elõre. Ez a Gabi halála után már kezdte megbosszulni magát, a Sötét-lápánál már alig vánszorogtam, a várva várt torony pedig a végtelenbe tûnt, lila karikák, stb...Ha hihetek az órámnak a két EP között másfél óra telt el.
A turistaházban a tea életet mentett, több, mint fél óra pihenés, ételbevitel után tudtam csak elindulni.
Lefelé csodálatos volt az út, ügyesen sikerült kikerülni a sokakat felborító szakaszokat, mégha ez némi mászástöbbletet eredményezett is.
Kicsit nagyon lemaradva a tervezett idõmtõl, de örökre megtanulva a leckét, azt mondom: jó mulatság, férfi munka volt. Jövõre? Ki nem hagynám!

Zárószó: nem sok természetesen kialakult mosolyt láttam az arcokon, de a küzdeni vágyás a statisztika szerint is hozta a formát, több mint kétezer induló volt. Nekik is, a szervezõknek is csak gratulálni tudok.
 
 
nedus65Túra éve: 20102010.01.31 17:37:48
megnéz nedus65 összes beszámolója
Tavaly sokat lehetett olvasni a gyalogos/futó ellentétrõl . Én most a pozítií tapasztalataimat szeretném elmondani :
- futva (és idõnként gyalogolva) teljesítettem a távot . Mivel viszonylag késön tudtunk csak rajtolni , számítani lehetett a nagyobb tömegre .Ez nem is maradt el , de végig teljesen korrektek voltak a túrázók .A taktika az volt , hogy közeledve elösször köszöntünk , és legtöbbször ez elég volt , hogy valamerre félre lépjenek . természetesen ezt megköszönve mentünk tovább . Ha valami oknál fogva ( szél , kapucnis sapka stb)nem hallották a közeledésünket , vagy nem volt lehetõség arra , hogy elengedjenek , akkor vagy vártunk az elõzési lehetõségre , vagy a szüzhóban kerültünk .
Ezennel is KÖSZÖNÖM minden túratársnak a segítséget , és hogy megint elviseltek minket , futókat !!!

nedus
 
 
zsenykaTúra éve: 20102010.01.31 05:55:59
megnéz zsenyka összes beszámolója
Negyed hatkor keltem és fél hat után találkoztam Nándi barátommal,aki javában sütötte a fornettit a boltjában .Gyors vásárlás és indulás Füredre .Az idõ pompás ,szakadó hó amit 45 fokban hord az erõs szél.Nógrádiak lévén elég hamar felérünk a szakközépiskolához.Itt várjuk be Babit,aki Békéscsabáról küzdi fel magát,de idõben megérkezik .7.05-kor rajtolunk.Már látjuk ,hogy a mai nap nem a napsütésrõl fog szólni ,de hát elvégre tél van .De ez valahogy most más.Szakad a hó ,fúj a szél ami nagyon kellemetlen .Lajosházáig futva tesszük meg az utat,nincsenek sokan elõttünk .A pecsételés után megindulunk felfelé ,majd én a piros+ után ellépek a társaimtól egy kicsit.Mátraszentimrén bevárom Babit / Nándi egy picit lemarad /akivel tovább folytatjuk utunkat a Darázs -hegyre .Galyatetõ felé tartva brutális hideg fogad minket,amit a szélnek és a havazásnak tudhatunk be .Az Aggteleki cseppkõbarlang kövei csak jelenthetnek nekünk ,mert az arcunkról és a hajunkról csak úgy csüngenek a jégcsapok.Mindenem fázik és szép lilás lett az arcom a hidegtõl .Beérve a Gertrúdba mindenkinek az a véleménye ,hogy ez egy "kicsit"extrém túra .Jól esik a forralt bor meg a csoki,amit Babi ad.Egy kis fújás és melegedés után tovább indulunk annak reményében ,hogy hátha jobb lesz az idõnk .Ez sem jön be,mert a hó és a szél ma nem velünk van.Sõt most teljesen szembe kezd el fújni .A kezünk teljesen le van fagyva ,de megyünk tovább ,mert nincs más választásunk .Sanyival összefutunk aki a sáljával próbálja megmelegíteni a kezét ,mert a kesztyûje teljesen elázott .Teljes siker .Egyre nagyobb a hó és ez igen csak nehezíti a futásunkat .Csór hegyen pecsételünk és a pontõrökkel egyeztetünk: tényleg a tévét kellene néznünk a meleg szobában .A piros+-t elérve sok rövid távos túrázón kell magunkat átverekedni,ami megint egy kicsit lassítja a tempónkat. Megérkezvén a Pisztrángoshoz vételezek egy zsíros kenyeret.Fagyos a zsír és a hagymát belepi a hó,de kell egy kis energia a Kékesig .Babi nem is ken kenyeret,inkább megkínál egy kis csokival.Jól esik és megindulunk a Kékesre .A síházban nagyon jól esik a tea.Egy kis gondom akad a kesztyûmmel,mert összegyûrõdött két ujjamnak a betétje .Megkérem a pontõr hölgytõl ,hogy segítsen kibogozni ,mert én képtelen lennék a lefagyott kezem miatt.Szívélyes segítségnyújtás után, most már annak reményében indulunk tovább ,hogy csak lefelé kell mennünk .Meglódulunk a parkolótól és nagy lendülettel futunk Mátraháza felé .Itt már egyre több emberkét kell elõzgetnünk.Sikerül egy hátast dobnom ,mert késõn veszem észre a jeges részt,de sikerül feltápászkodnom .Nem esne jól ha a vége elõtt ki kellene szállnom a "játékból".Csatlakozik hozzánk egy futó srác, akivel együtt tesszük meg az utat a célig .Az idõnk : 6.47.A szokásos pacsizás után jól esik a fürdés és a száraz ruha .Nándi barátom megérkezéséig sokat beszélgetünk több túratárssal.Mindenkinek az a véleménye,hogy ez nem egy egyszerû Téli Mátra volt .Kezdd megjönni a színem ,most már normálisra vált a lilából.Megérkezik Nándi is és indulunk hazafelé .Az autót kihámozzuk a hó alól ami megint jó kis móka .Az út hazafelé sem egyszerû ,mert a takarítással adósok maradtak a közútkezelõk .Bár most megértem õket,hogy ennyi havat nem lehet órák alatt eltüntetni.Összességében tetszett a túra,az idõjárástól függetlenül .A szlogen : nincs rossz idõ csak rosszul öltözött turista .Minden jó ha a vége jó !
 
 
Rush2006Túra éve: 20102010.01.30 19:09:44
megnéz Rush2006 összes beszámolója
Téli Mátra XL

Volt egy olyan õrült arc is aki a kesztyûn kívül még sapkát sem hordott, sõt, a futófelsõ alá is mindössze két rövidujjút gyûrt be. Ez a hülye én voltam :))

Nedussal indultunk, a kocsiban még fel akart ajánlani egy sapkát, de én kis naiv, hiszékeny nemet mondtam. 7:35-kor start. Gyalogosok elõzgetése, majd Mátraszentimre közelében nyugalom, vége a gyalogos mezõnynek. Eddig nagyon jól haladtunk, szépen le volt taposva az út. No de most jön a feketeleves. Pár perc pihi a ponton, majd föl a Darázs-hegyre. Nem nagyon esett jól bevallom. Kiérve a K-re, elkezdett embertelen hideg lenni, ráadásul a szél is oldalirányban felélénkült. A hajam totális jégkásává változott, a "pofámon azt hittem nem marad bõr", a kezeimnél meg épp arra gondoltam hogy annyira fáznak és fájnak, hogy lehet holnap irány amputálni. Szóval nagyon nem volt õszinte a mosolyom, és mivel szinte alig volt letaposva az út, ezért a sebességem is szépen csökkent. Valahogy elvergõdtem a Gertrúd Presszóig, majd ott kötelezõ pihenést írtam elõ most, mert ilyen lefagyott kézzel nem szabad továbbmenni. Egy meleg tea, egy kis izo, majd kis pihenés. Kb 20 perc múlva éreztem azt hogy most már folytatásra talán készen vagyok. Kilépvén a presszóból, totál fogvacogás, a K-S- szakaszon szembeszél, azt hittem itt végem. Ráadásul görcsölt a lábam is a pihenõ miatt. Szép laza tempóban kocogtam lefele, a Csór-hegy oldalában végig gyalogoltam. Hiába, ez a terep nem való nekem.. Elérvén a P+-re kicsit erõre kaptam, és egész jól ment a kocogás, viszont visszajött a rövidtáv, így rengeteg elõzgetés. Gondolom tudjátok, volt egy tükörjeges rész, viszonylag közel a tóhoz. Gyönyörûet estem, majd vádligörcs, nyújtás. Rohadt jó.. Pisztrángosnál kis pihi, majd föl a Kékesre gyök kettes tempóban. Az utolsó pár száz méter kivételével végig gyalogoltam. (lehet hogy ezt nem is a terepfutás topikba kéne írnom ezt a beszámolót?)
Innen nem erõltetve, a K+-en nagyon rossz terepen haladok tovább, majd a végén a P-n kicsit fölpörgetem magam, pont amennyi maradt még, de a rengeteg gyalogos elõzgetése nem egy egyszerû feladat a szûk ösvényen + jó pár perc állás egy kötélnél is.. A célba tükörjeges hajjal érkezek :) Az idõm enyhén felejtõ, 6:33... Persze magasan ez a leggyengébb a 4-bõl. Máskor téli túrára téli cucc!!!
Legalább sikerült, nem vagyok elkeseredett, kemény nap volt ez a mai.
 
 
 Túra éve: 2009
MongúzTúra éve: 20092009.02.17 20:30:26
megnéz Mongúz összes beszámolója
yorick!
Igazad van! Elnézést kérek és nem is fogok többet írni ilyenekrõl... Igazából csak olvasgatni akartam ki hogyan éli meg a kedvenc túrámat, de bosszantott a téma és nem bírtam ki, hogy ne reagáljak. Pont mint te a mi írásainkra. Azért kössz, hogy felhívtad a figyelmet! Bocs!
 
 
MongúzTúra éve: 20092009.02.17 20:13:38
megnéz Mongúz összes beszámolója
Szép napot mindenkinek!
Anonymusnak válaszolnék. Igazad van, kissé ellentmondásos amit írtam... Nem akartam hosszan írogatni, így tömöríteni próbáltam, egy-két gondolat felett pedig elsiklottam. Amit írni akartam, hogy figyeljünk egymásra. Az autós hasonlatban is van valami, de: ha valaki elõz, nem haladsz az út közepén. Igaz? Tehát figyelsz és segítesz. Én sem álltam be a bozótba, csak félrehúzódtunk az egyik oldalra. Kissé bosszúsan láttam, hogy ha szélesebb az út, képesek az emberek egymás mellett menni, hárman, négyen is, ami még nem baj, mert nyilvánvaló, hogy így kellemesebb beszélgetni. De ilyenkor jön az egymásra figyelés, ha valaki gyorsabb, lehúzódunk. Erre gondoltam. Mint ahogy a belsõ sávban sem haladunk, ha valaki elõzne. Fõleg, hogy jobbra tartás van. Persze nem lehet és nem is kell szabályokat felállítani, hisz van pl. kresz is, mégis a fõvárosi közlekedés valami mást mutat... Mit is? Önzést. Szóval nem a futók mellett szóltam, hanem az egymásra figyelés mellett. Nem megoldhatatlan feladat. És mint írtam, én nem tapasztaltam a bunkóság nagyobb jeleit, tehát azt hiszem nagyrészt sikerül is figyelni. Még egy gondolat. Mindenki a saját szemszögébõl látja a dolgokat. Én a közepes sebességûek közé tartozom. Így érint mind a két oldal, de talán nem olyan élesen látom a különbséget, mint a gyorsak, vagy a lassúbbak. Viszont, ha a futókat kivennék, akkor is lenne gyors, közepes, lassú... A probléma addig fennállna, míg különbözõ tempójú emberek mennének. Éppen ezért, szerintem nem a szervezõknek kell módosítani, hanem nekünk alkalmazkodni. Úgy látom, a nagy résznek sikerül. Kivétel pedig mindig lehet, mint ahogy szemetelés is van még mindig a túrákon... De ha szerencséd van és erre is figyelsz, azt is láthatod, hogy van, aki más után is felszedi. És van aki kivár, esetleg az út mellett fut el és van aki megköszöni ha elengeded. Én azért megyek, hogy jól érezzem magam, és mindig sikerül. Nekem félig teli van a korsó.
 
 
Kona HossTúra éve: 20092009.02.11 11:35:27
megnéz Kona Hoss összes beszámolója
Téli Mátra M.

2009. január 31-én viszonylag korán keltünk. Kint még sötét volt, rosszul is esett, no meg, hogy elég hûvös volt a reggel. De azért reméltük, hogy mire odaérünk Mátrafüredre, a rajthoz, addigra kisüt a napocska. Így is lett. Megpakoltuk a kiskocsit, betettük a kutyánkat, Bekit az egyéves, szuka magyar vizslát, és irány a Mátra! Nagyon vártuk már ezt a túrát (is), egyrészt, mert az utolsó túra (ami egy TTTTT volt) után már megint nagyon mehetnékünk volt, és hát idõ közben lett egy kutyánk, akit nagyon szerettünk volna látni az erdõben, szabadon. 8 óra körül értünk oda Mátrafüredre a Szakképzõ Iskolához. Azt már láttuk a fõútról, hogy parkolni nemigen tudunk a rajt közelében, mert annyi autó volt, mint a Tescok parkolójában, amikor fizetésnap van. És az a sok túrázni vágyó magyar ember! Hát csak ámultunk és bámultunk. Megvallom õszintén, engem lenyûgözött, hogy ennyi természetet szeretõ ember van még a mai világban. Mi rendszeresen járunk túrázni, de ennyi ember nemigen jár minden túrára. Persze azok túlélõtúrák, ahol nagyon is számít az idõ (itt is), itt meg azért sok olyan család volt pl., akik csak egy kellemes sétát akartak tenni a természetben. Beki nagy örömére mások is elhozták kedvencüket. A fõút mellett parkíroztunk. Átöltöztünk túraöltözékbe, és irány a rajtállomás. Átvettem a menetlevelet, Robi és Beki addig kint õrizték egymást, majd irány vissza a kocsi, mert elfelejtettünk zsebkendõt eltenni és vizet a kutyának. És hát szegény kutya még az ivós hátizsákból nemigen tud inni. De majd megtanítom erre is!

9.02-kor rajtoltunk el. Irány az elsõ ep. Lajosháza. Hát gondolom itt még az amatõröknek sem volt nehéz dolga. Mindenki egy irányba indult el, a Z- jelzésen végig Lajosházáig. Bekit az erdõben engedtem el, addig pórázon jött mellettem. Ahogy ezt megtettem, mint akit puskából lõttek ki. Nagyon élvezte a szabadságot, azt a sok szagot, amit érzett az erdõben. És még nincs is tavasz! Megszagolgatta a mellette sétáló emberkéket is, aztán vissza-vissza nézett néha, hogy mi is megyünk –e utána, majd mint aki teljes tudatában van annak, hogy merre is kell menni, mindig elõre kocogott. Persze volt egy kis bökkenõ. Hamar az út elején rögtön kis patak keresztezte a turista utat, rajta fahíddal. Mindenki átkelt már rajta, egyedül Beki járt jobbra-balra, hogy akkor õ most hogy keljen át rajta. Az elõéletét sajnos nem tudjuk a kutyának, de gyanítom, hogy nemhogy nagyobb mennyiségû vizet, de még fahidat sem látott az eb eddigi élete során. Már mindenki õt noszogatta kedvesen, hogy jöjjön már át, mire összeszedte magát, nekiiramodott és lobogó fülekkel átvágtatott rajta. Nem is volt olyan nagydolog, igaz Beki? Tehát a Z- jelzésen végigsétáltunk Lajosházáig. Ez a szakasz egy nagyon kellemes kis séta volt. Útközben elõkerültek a szendvicsek is, feltankoltunk energiával. A Cserkõ-bányához érkezve gyönyörû kilátás tárult elénk. Megálltunk pár percre, hogy a fotózás örömeit is kiélvezzem. Az egész túra alatt nagyon tetszett, hogy nagyon sokáig végig a patak mellett haladtunk és többször is át kellett rajta kelni. Én itt kérek elnézést mindazoktól a kedves turistáktól, akik óvatosan és úgy akartak átkelni a patakokon, hogy ne legyen vizes a cipõjük és benne a lábuk, mi pedig szó szerint belegázoltunk a patakba. Mivel tényleg sokat túrázunk, ezért beinvesztáltunk egy-egy vízálló bakancsba, hogy az ilyen és ehhez hasonló túrákon ne legyen az, hogy beázik a cipõnk, és mindamellett, hogy lefagy a lábunk, több órán keresztül cuppog a víz a cipõnkben (ezt még a tájfutó korszakomban szerzett tapasztalataimból tudom), ergo a hangulatunkat is elrontja, mert nem igazán kellemes dolog így túrázni. Sajnos azzal is egyet kell, hogy értsek, aki siet, azt elõre kell engedni. Mi nem rohantunk, csak épp nem szerettük volna végigvárni azt a több tíz percet, amíg azok a többgyermekes családok, vagy elõször túrázó kedves emberek szépen lassan kipuhatolják, hogy hol is lehet biztonsággal átkelni a patakon úgy, hogy bele ne essenek, és ne legyenek vizesek. Ezt nekem is meg kellett tapasztalnom, ugyanis a párom mikor legelõször elvitt túrázni, a Tokaji hegy csúcsára készültünk, egy esõs reggel után és nem a mûúton. Tiszta agyag és sár volt a túraút, én pedig egy szimpla kis sima talpú Puma cipõben gondoltam nekivágni az útnak. Mondanom sem kell, többet csúsztam visszafelé, mint elõre. Akkor határoztam úgy, hogy ha komolyan akarom „ûzni ezt a sportot” be kell szereznem egy igen komoly túrabakancsot, ami bármilyen idõ és terepviszonynak megfelel.
Közben szépen lassan elértük az Ilona-kutat. Kutyánkat megitattuk, majd siettünk tovább. Nem sokkal ezután elértük az elsõ ep-t, ahol megkaptuk a lila pecsétünket. Szendvics elõ, kutyakaja elõ. Mi ettünk, Beki nem. Túl izgatott volt még ahhoz, hogy lakmározzon. Inkább azt próbálta a tudomásunkra hozni, hogy nagyon élvezi ezt az egész túrázást, szóval induljunk már tovább!

Lajosháza után a következõ ep. a Pisztrángos-tó volt. A Z+ jelzésen folytattuk utunkat. A patakon mondanom sem kell többször át kellett kelni. Ilyenkor kicsit szét is húzott a mezõny. Azt hiszem ezen a szakaszon volt az, hogy fotós szenvedélyemet is csillapítván, a patak mentén sok helyen megfagyott a víz, és ez egyfajta eufórikus látványt nyújtott és olthatatlan vágyat éreztem, hogy lemakrózzam. Mondanom sem kell, hogy Beki rögtön ott termet, mihelyt a magasságomból leengedvén, guggolva, a köveken egyensúlyozva próbáltam megörökíteni a természet szépségeit. Azt hitte, hogy most simogatás és cirógatás következik és végig ott sündörgött körülöttem, aztán egyszer csak annyira meglökött örömében, hogy a vízálló bakancsom annyira megmerült a jeges vízben, hogy szépen beázott. Gondoltam zokni cserét eszközölök, mire leesett, hogy a váltó zoknit a kocsiban hagytuk. Mindegy! Hiába cserélném le, mivel a bakancs maga belülrõl is vizes lett, nem sokat értem volna el vele. Mentünk tovább és nagy sokára meg is érkeztünk a Vörösmarty Fogadóhoz. Mintha úgy láttam volna, hogy gõzölgõ teát osztogattak, így sorba álltunk mi is az adagunkért. Hát erõleves volt. Mivel mi annyira nem voltunk éhesek, a kutyának adtuk egy kis kutyatáppal összekeverve, mivel õ még szinte semmit nem evett. A fémtányérkájából valahogy nem akarta elfogadni, így a tenyerembõl kellett megetetnem. Ezzel sajnos el is ment egy kevés idõ. Ekkor már 13 óra volt. Kutyafeltankolás után folytattuk utunkat a Pisztrángos-tó felé, ahol zsíros kenyér várt ránk, sajnos az elmaradhatatlan hagyma nélkül. Így már nem is esett annyira jól, persze Beki nem panaszkodott. Aztán irány a Kékes felé kaptató úton.

Hát a Kékes csúcsa felé vezetõ út aztán tényleg széthúzta kicsit a mezõnyt. Volt, aki gõzerõvel igyekezett felfelé, volt, aki szép lassan, komótosan. És voltunk mi, akik mentek, majd megálltak pihenni, mert sajnos a hátam annyira fájt, hogy nem bírtam egyhuzamban sokat menni. Többször eszembe jutott, hogy ilyenkor de jól esne egy feles, amit persze otthon hagytunk, illetve nem hoztuk azért, mert egyedül nem akartam iszogatni, túratársunk pedig betegeskedés miatt sajnos kihagyta ezt a túrát. Beki fáradtságot nem ismerve kotort elõre, hol az úton, hol a friss hóban. Rajta cseppet sem látszott, hogy nem bírná a felfelé vezetõ utat. Sõt. Volt, hogy megállt és szinte a szemével bíztatott, hogy gyerünk már, kitartás, nincs messze a csúcs. Hát messze volt az azért. De õ szép türelmesen bevárt bennünket, ha kicsit elõrébb ment, mindig visszajött, leellenõrizte, hogy biztosan ott vagyunk-e mi is a mezõnyben. Felérvén a hegytetõre, csodálatos látvány tárult elénk. A fák ágaira fagyott hó vagy esõ úgy fagyott meg, min amikor fújja az ágakat a szél. Az egész erdõ úgy nézett ki, mint egy horrorfilmben, csak itt nappal volt és nagyon világos a vakítóan fehér hótól. A síházban kapott forró tea iszonyatosan jól esett, mintha doppingszerként hatott volna. Sokan megpihentek a házikóban, ahol ugyan meleg volt, de sajnos állott volt a levegõ is. Ekkor már 14.20 volt. Mi a tea elfogyasztása után nekivágtunk lefelé a hegyrõl, a következõ ep. felé, a Gyökeres-forráshoz.

Egy kis ideig a K+ jelzésen haladva, kétszer keresztezve a betonutat, rátérünk a P+ jelzésû útra. Azt hiszem itt nem is volt semmi különleges egész addig, amíg a P- jelzésû útra rá nem tértünk. Na hát itt aztán volt izgalom nem kevés! A híd elõtti szakasznál, ahol kötelekbe kapaszkodva kellett egy igen keskeny ösvényen haladni, nagyon izgalmas volt. A bátrak leereszkedtek a patakba, majd a szemközti domboldalon felfelé rövidítettek. Hát igen, a hosszú sor miatt lassan haladtunk. Itt tisztára olyan érzésem volt, mint ha a Szlovák Paradicsomban lennénk a Suchá Belá szurdokban, csak ott még vaslétrák is vannak. Beki annyira akart menni, hogy pofátlanul elõzgetett, ezzel kisebb veszélyhelyzetet kialakítva. De aztán mondtuk neki, hogy nem illik csak úgy elõremenni, és mintha értette volna ott maradt elõttünk és kivárta a sorát. Ha esetleg ezen a szakaszon (is) valakinek bosszúságot okozott volna a kutyám, elnézését kérem! Átkeltünk a kis fahídon és mentünk tovább az ösvényen. Na, hogy utunk még se legyen túl unalmas, ismét egy olyan jeges szakaszhoz értünk, ahol én már néha pókjárásban haladtam, mert annyira csúszott a bakancsom a jeges talajon. És hát gondolom nem voltam egyedül, aki megfenekelte az ösvényt, akarom mondani megcsúszott és vízszintesbe vágta magát, illetve a gravitáció vágta hanyatt. Mi elõttünk is még a híd elõtt megcsúszott egy srác, szegény elég érdekesen esett. Aztán nagy nehézségek árán elértük a Gyökeres-forráson lévõ pontõröket, leigazoltattuk a menetlevelet és irány a cél. Hát itt már aztán aki úgy érezte, hogy le van maradva, igencsak belehúztak. Úgy robogtak el néhányan mellettünk, mint a 6.20-as gyors. Minden tiszteletem az övék, hogy ilyen veszélyesnek mondható ösvényeken száguldoznak. Minket momentán nem zavartak, mert félreálltunk illedelmesen vagy legalábbis próbáltunk, ahol lehetett, és mentünk mi is tovább. Szerintem ebbõl igazán nem kellett volna konfliktus helyzetet teremteni itt a fórumon. Mindenki úgy halad, ahogy érzi, hogy tud haladni. A másiknak meg elõzékenynek kell lennie.

Végül is 16.35-kor estünk be a célba, persze a 7 órás szintidõn kívül. Ugyanis figyelmetlenségemnek köszönhetõen a túrakiírásban és a menetlevélben is elkerülte e figyelmem, hogy mennyi volt a szintidõ. Bár amikor beestünk a célba azon elmélkedtünk, hogy ezen a pályán – ha csak nem voltunk olyan bátrak, mint a futótársaink – nem nagyon tudtunk volna gyorsabban haladni. Fotózásra nem olyan sok idõt pazaroltam, pedig tudtam volna mit lencsevégre kapni. Enni mindig menet közben ettünk, tehát ezzel sem ment el felesleges idõ. Csak egy ici-pici megjegyzés a szervezõknek: nem lehetett volna a szintidõt a pályaviszonyokra hivatkozva kicsit kitolni legalább egy órával? Persze, ha évek óta ez a szintidõ akkor nyilván nem, de azért figyelembe lehetett volna venni, hogy tényleg nagyon sok ember jött el erre a rendezvényre, és arról nyilván egyik túrázó sem tehet, hogy volt olyan szakasz (itt konkrétan a P- jelzésû útra gondolok a híd elõtt és után), ahol totyogva tudtunk csak haladni és nem feltétlen az útviszonyok miatt, hanem mert felgyûltek a túrázók és az egy soros úton senki nem akarta a másikat veszélyhelyzetnek kitenni azzal, hogy pofátlanul elõzget. Mi teljesen el voltunk keseredve, hogy nem kaphattunk kitûzõt. Más túrán mindig szint idõn belül teljesítünk, néha igen csak jó eredményekkel. Sajnáljuk, hogy most ez nem sikerült. Az idõ csodálatos volt, a túra hangulata szinte már hasonlított egy augusztus 20-ai felvonulásra, ahol ember embert érve hömpölyög az úton. Picit elcsüggedtünk azért, hogy bár teljesítettük a túrát, nem kaptunk kitûzõt, de azért jövõre ugyanitt találkozunk és megpróbálunk jobb idõt menni!

UI: Azt hittem Beki az elsõ túrája után kidõl a kocsiban hazafelé menet, és aludni fog. Ehelyett mint egy büszke vizsla végigülte az utat, igaz a szeme nagyon sokszor akarat ellenére leragadt a fáradságtól.

Sziszó (Zöld alakulat)
fotók a túráról:
http://indafoto.hu/Sziszo/teli_matra_m_teljesitmenytura
 
 
yorickTúra éve: 20092009.02.06 22:35:20
megnéz yorick összes beszámolója
Tisztelt Uraim!

Ez az oldal egy olyan része ahol a sporik a +/- élményeiket, tapasztalataikat osztják meg egymással (érdekes ezt egyesek nagyon jól tudják, és tiszteletben is tartják)nem pedig egy bugyuta fórum ahol vitatkozni lehet / kell (mások). Akinek gondja van a TT íratlan szabályaival / normáival az ne jöjjön többet és pláne ne rabolja a helyet az oldalon rosszindulatú beszólásaival PONT. Találkozunk a Mátrabércen.
 
 
viovioTúra éve: 20092009.02.06 22:17:43
megnéz viovio összes beszámolója
Üdv minden természetjárónak, -futónak!
Kedves anonymus!
Monguz hozzászólásával kapcsolatban jegyeznék meg valamit: Úgy érzem, neki van igaza! Bizony, az a természetes, ha a lassabb félrehúzódik a gyorsabb elõl, miközben a gyorsabb körültekintõen elõz.
Én úgy gondolom, hogy ez nem olyan mint az autó, ahol a gyorsabb megkeresi az alkalmat és elõz és nem kell az útpadkára húzódnia a lassabbnak csak azért hogy valakit elengedjen. De ha a lassabb jármû sokkal lassabb az elõzni akarónál, akkor ugye Te is elvárod, hogy az elõbbi ne akadályozza az elõzést... És igen, a beszéd nehéz és ezért nem is várom el a megköszönést, de azért sokan szóval vagy kézmozdulattal jelezték: köszönik, hogy engedtem õket a saját tempójukban haladni, mint ahogy én is köszöntem, ha az utolértek elõzékenyen engedtek tovább haladnom! Nos, szerintem egy emelkedõn félreállni és utána újraelindulni egyáltalán nem nehéz, és hidd el jó érzés is segíteni a másiknak!
Anonymus! Azt írod:... a futó próbáljon megelõzni, én nem fogok betartani nekik - nem is szoktam -, de azért nem húzódok be a bokorba és nem próbálok meg semmivé válni csak azért mert én gyalogos vagyok. Ha az "egyszemélyes" ösvényen így haladsz, akkor bizony betartasz a futóknak ill. a náladnál gyorsabban haladóknak.
Hidd el sokkal kellemesebb, lélekemelõbb a túra, ha elõzékeny vagy, mint ha végig azon mérgelõdnél, hogy már megint itt lihegnek a nyakamban...
U.i.: Köszönet a szervezõknek és minden résztvevõnek a kellemesen izgalmas túráért!
 
 
anonymusTúra éve: 20092009.02.06 14:23:13
megnéz anonymus összes beszámolója
Hello

Monguz hozzászólásával kapcsolatban jegyeznék meg valamit. Akkor most mi a természetes , ha a lassabb kiáll a gyorsabb elôl (ahogy te irtad a futókkal kapcsolatban) vagy a gyorsabb körültekintôen elôz (ahogy te írtad a nálad lassabb túrázókkal kapcsolatban)?

Én úgy gondolom, hogy ez olyan mint az autó: a gyorsabb megkeresi az alkalmat és elôz és nem a lassabb húzódik le az útpadkára csak azért hogy valakit elengedjen. És ahogy írod a beszéd nehéz és ezért nem is várod el a megköszönést. Nos, szerintem egy emelkedôn félreállni és utána újraelindulni ugyanolyan nehéz.

Szóval szerintem a futó próbáljon megelôzni, én nem fogok betartani nekik - nem is szoktam -, de azért nem húzódok be a bokorba és nem próbálok meg semmivé válni csak azért mert én gyalogos vagyok
 
 
MongúzTúra éve: 20092009.02.05 20:12:34
megnéz Mongúz összes beszámolója
Hali!
Kissé meglepett egyik-másik hozzászólás... Már kb. 15 éve túrázok rendszeresen. A Téli Mátra az egyik legjobb túra szerintem. Láttam már pár szervezést, megegyezhetünk abban, hogy ez az egyik legjobb. De amiért írásra szántam el magam: lökdösõdõ futók??? Én biztosan másik csatornát nézhettem... Még nem találkoztam velük, pedig lett volna alkalmam rá. Igaz, ha hallom, hogy valaki gyorsabb nálam, már nézem is, hogy hová állhatnék félre. EZ A TERMÉSZETES!!! És õk megköszönik. Ez meg plussz, mert tudom, hogy a beszéd nem segít a légzésben, nem is várom el. És van, akinél én vagyok gyorsabb. Ilyenkor én elõzök, szintén körültekintõen. Nem vagyunk egyformák. Korban és kondiban különbözünk, nem mehet mindenki azonos tempóban. És javítsatok ki, ha tévedek, de ha valaki más tempójában kell haladni, az még fárasztó is. Akkor miért is ne futhatnának (akik tudnak), irigykedjünk a kondijukra, de hagyjuk õket haladni! Lehetelõleg ne álljuk el egymás mellé rendezõdve az utat, mert az igen bosszantó... Akit meg zavar a tömeg, hát mehet saját szervezésû túrára. Alig találkozik valakivel, elhihetitek. A teljesítménytúra a teljesítményrõl szól. Ha vadakkal akarsz találkozni, csendesen szemlélõdni, nem itt a helyed. Én is máshol keresem ezt. Nem értem, miért kell egymást piszkálni ilyen aprósággokkal. Régen, amikor még jóval kevesebben sportoltak így, szinte családias hangulat volt. Mindenki beszélt mindenkivel, segítették egymást (pl. izomlazító kenõcs, csoki stb.). Mindegy a teljesítmény, mindegy a kor, a nem, a ruházat... Hisz mindenkiben volt közös: a természet és sport szeretete. Én úgy látom, ez elveszett. Biztosan van, aki tudja mirõl beszélek. Lehet, hogy hülyén hangzik, de egy napra lehetnénk nyitottak és barátságosak, segítõkészek. Visszakapjuk, és jó érzés!
Abban is van valami, amit Röfi írt. Aki a teljesítményre megy, annak minden másodperc számít. Jó lenne nekik, ha külön mehetnének. Ott a pont. De nemcsak futók mehetnek idõre. Én is elõzgetek, mások is, és akadnak, akik ismerõssel vannak versenyben, vannak, akik magukkal. Nekik is számít az idõ.
Mindezt mondom én, aki nem 4 óra alatt teljesíti a 40 km-t (minden tiszteletem az övék!!!). Gratulálok annak, aki jobb nálam! Annak is, akinek több idõ kell.
 
 
nagypapaTúra éve: 20092009.02.05 15:31:15
megnéz nagypapa összes beszámolója
Téli Mátra XL

Amikor Thor Heyerdahl elhatározta, hogy papiruszhajóján átszeli az Atlanti-Óceánt, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy vállalkozása sikerülni fog. Abban azonban teljesen biztos volt, hogy Rolex karórája mindig hibátlanul fogja mutatni a pontos idõt.
Amikor Haroun Tazieff, a hires vulkanologus, leszállt az Etna kráterébe, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy speciális azbesztruhája birni fogja az ott uralkodó rettenetes hõséget. Abban azonban teljesen biztos volt, hogy Rolex karórája mindig hibátlanul fogja mutatni a pontos idõt.
Hirdetést olvashattatok a National Geographic harminc évvel korábbi számaiból.
Magánjellegû közlemény következik.
Amikor az elmúlt években Anna és Péter barátaimmal elhatároztuk, hogy résztveszünk a Téli Mátra teljesitménytúrán, egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy idõben végig tudunk menni a választott távon. Abban azonban teljesen biztosak voltunk, hogy a túra után, a farkasmályi pincesoron vásárolt jóminõségû termelõi borral fogunk hazatérni.
Mielõtt elseperne a józanéletû túratársak haragja, gyorsan ejtem ezt a szálat és ideiglenesen másról kezdek beszélni.
Mint ismeretes, a gyenge jellemû emberek módjára, a túra elõtt tanulmányozni szoktam az idõjárásjelentéseket. Jelen esetben a genovai ciklon hozta az elõirásszerû formáját, más szóval jó pár napig esett az esõ a pénteki nap elõtt. Nyugtalanságomban tehát még este fél tizenkettõkor kinyitottam az m1 tévécsatorna teletext oldalát (179. menüpont), hogy lássam: mire számithatunk. Gondolatban ugyanis már fogalmaztam a beszámolómat és elhatároztam, hogy ezt a cimet fogom adni neki: Fekete Mátra. A képernyõn azt olvashattam, hogy Galyatetõn hófoltok találhatók, Kékestetõt pedig elég vékonyka hóréteg takarja. Az ágyúzás mindig zavarja az elképzeléseket, dehát, mit lehet tenni, a webkamerával sem megyünk sokkal többre. Vegyes érzelmeimet nem tudtam rendbetenni, igy érdeklõdve vártam, hogy mi fogad bennünket. Beszámolóm elején, legelõször azt akarom jelenteni a 179. számú menüpontnak, hogy Galyatetõn csak egy hófoltot találtunk, de annak átmérõje - mondjuk - tiz kilométer lehetett. A kékestetõi jóslat elfogadható volt.
Az 5-600 méter alatti vidék talajviszonyai, a várakozásnak megfelelõen, váltakozva voltak fagyott, nedves, süppedékes állapotúak, az 1 cm-nél nem vastagabb jéggel fedett pocsolyákkal sem volt baj. Jól lehetett haladni, idõnkint tolongás volt, amelybõl a dinamikus emberek nagy ugrásokkal törtek ki, dehát ez mindig igy van. Pár évtized alatt megszokjuk a keskeny ösvények illemszabálytalanságait és ha nem kivánunk az elsõ tiz teljesitõ közé kerülni, nem is nagyon zavar bennünket. Azért a párhuzamosan haladó derék kutyákra oda kell figyelni, nehogy átessünk rajtuk. Lajosházáig mindig igyekszem szedni a lábaimat, hogy az elsõ szakasz megtételének idejébõl lássam, hogyan is állok a javasolt beosztáshoz képest. Általában félórával hamarabb odaérek és az elõny a Vadvirágig egy órára nõ. Ekkor megnyugszik a lelkem,
van tartalék (kell is) és tempósan indulok neki a Piszkéstetõ emelkedõjének.
A "hófolt" az Üstök-fõnél kezdett alakulni, hamarosan szép fehér erdõben ballagtunk a 24-es út felé. Valahogy most lélektanilag hosszúnak tûnt az útig terjedõ szakasz, Mátraszentimrén viszont kiderült, hogy még további 4 percet nyertem annak ellenére, hogy tavalyhoz képest 2 perc késésem volt. Szokás szerint, éltettem a mátraszentimrei önkormányzat nagylelkûségét, hiszen Ládi István és Stuller György háttérmunkájára mindig számitani lehet, majd felhajtottam a teát és egy banánt harapdálva elindultam a szokott úton. Márk unokámat akkor láttam utoljára, hosszú lábaival szépen elhúzott a cél irányába. Hamar kiderült, hogy itt is sikerült beépiteni a hegyoldalt, emiatt egy balhurokkal keveredtünk vissza a Bõgös-rét felé vivõ P ösvényre.
Piszkéstetõre menet mindig terepsebességbe teszem magam, komótosan rakom a lábaimat és inkább arra ügyelek, hogy hasra ne essek a mosóporszerû hó alatt megbújó jégrétegen. Az idén nem volt magas a hó, de azért oda kellett figyelni a menetelésre.
A gerinc elõtt most is szép volt az erdõ, a fenn mozgó szél zúzmarával vonta be az ágakat. Pár évvel ezelõtt mindez oly csodálatos volt a kék éggel, a hatalmas fehérséggel együtt, hogy azt kellett mondanom a mellettem igyekvõ társamnak: "Te, Béla, én már nem fogok még egyszer ilyen szépet látni az életemben!" "Ezt ne halljam többet tõled" - mordult rám dühösen barátom, akinek a vezetéknevét nem túl nehéz kitalálni elõzõ beszámolóimból.
A Galyatetõig tartó, következõ szakaszt le kell tudni. Korábban szebb volt ez a rész, mert az ösvény fent ment a gerincen, néha csinos hóbuckák között. Most inkább csak igyekszünk, hogy idõben felérjünk Galyatetõre. Közben "tiszta idõben idelátszanak a Magas-Tátra hófödte csúcsai" (útikönyvek sztereotipiája), most speciel éppen nem látszottak, de az utóbbi öt évben legalább kétszer valóban ott voltak a láthatáron. Kellõ hideg, napsütés és kellemetlen szél segiteni tud a megjelenésben.
Elmegyünk a tv-torony mögött, jön a kilátó elõtti drótkerités és annak a mentén felmegyünk a kilátóhoz. Komisz északi szélben erõs igénybevételt jelentett ott õrködni, tán még a párnafesték is befagyott. Helyes volt levinni a pontot a Gertrúd-presszó nyárspolgári melegébe, mert igy mindenki megtalálja a maga számitását. A presszó terasza pedig igen alkalmas a kondérnyi forralt bor kiszerelésére és elfogyasztására. Egy pohárnyi, kellemes közérzetet hoz létre, többet nem kell inni, mert lustává tesz. Véletlenül, ismét ugyanitt futottunk össze Józsa Tamásnéval és Szabó Jánossal (Szeged), mint két éve a Mátrabércen. János söröspohara mellett ült, Józsáné már kifelé igyekezett. Derék dolog. Én tartom a bõ egyórás elõnyömet.
De ne legyünk hûtlenek a természethez. A "néhány hófolttal boritott" Galyatetõn mesés világ fogadott. A fák hóval terhelt és zúzmarával bevont vékonyabb ágai függöny módjára lógtak lefelé, körbezárták a gerincet és eközben csendes napfény tört meg és át a függönyfalon. Ilyet nem láttam még és nem is fogok, mert a természet mûalkotásai nem ismétlik magukat. Ahogy "nem lépsz be kétszer egy patakba", ugyanúgy nem látod kétszer ugyanolyannak a téli erdõ mesevilágát.
Galyatetõ után hosszabb menetelés következik lefelé. Az idõt azzal tölthetjük, hogy kelet, dél és nyugat felé szemlélõdünk. A fenyõerdõ tarra vágása folytán szép kilátás nyilik Parád irányába és a Kékestetõtõl Sirok irányába futó vonulatra. Egyelõre a fák növését nem tudjuk mûvi úton gyorsitani, ha lesz itt valamikor fenyõerdõ, azt talán már az unokáink sem fogják látni. Na, gyerünk, jön a Nyirjes, ahol inkább szép, öreg fenyõket látunk, a fenyõerdõ emlékeit, a nyirfák kicsit elbújnak. Aztán át a hidon és kapaszkodni kezdünk a Csór-hegy oldalára. Türelmesnek kell lenni, s akkor nem is nehéz ez az emelkedõ, amig eljutunk az ellenõrzõ pontig. Mivel még mindig jó idõben vagyok, ezért most mesélek egy kicsit.
Ezt az ellenõrzõ pontot, ugyebár, azért létesitették, hogy "felhúzzák" a mezõnyt a K-re és eltanácsolják a kispistázókat a betonúton haladástól. E törekvés jegyében jött létre az emelkedõ utáni jobbforduló közepén lévõ pont. Két évvel ezelõtt éppen komisz szél fújt, úgy éreztem, hogy ezek a derék fiatalemberek csontvázzá fognak fagyni ezen a kedvezötlen helyen. Együttérzésemet kifejezve, megkérdeztem, hogy miért éppen itt állnak. "Minket ideállitottak" - hangzott a válasz.
Kérem szépen, vannak pillanatok az életben, amikor egy igen egyszerû kijelentésnek óriási hatása van. Victor Hugo ir, Shakespeare-rõl értekezvén arról, hogy egy nyomdafestéket nem tûrõ mondat, adott körülmények folytán, felejthetetlenül tükrözi a lényeget. A fagyos pontõrök kurta válasza - tessék ezt megbocsátani egy szentimentális vénembernek - nagyszerû dimenziókat nyitott meg. Ezek a fickók azért álltak ott a szélben, mert odaállitották õket. Nem egyszerû? Hasonlitottak ókori elõdjükre, a pompeji strázsára, aki a Vezuv kitörésekor sem hagyta el õrhelyét. Sik Sándor régi verssora visszhangzik bennem: "Bennünket ideállitottak. Állunk."
Ha valaki következményeket óhajt levonni, meghagyom a jogát erre, de hogy el ne érzékenyüljünk, megfogalmazok két gyakorlati észrevételt. Elõször is egyetértek kekdroid túratárs megállapitásával, miszerint a pontõrök mellett lévõ sátorban valószinüleg csak állva lehet aludni. Igy van, szerintem ez nem is sátor, hanem fából vaskarika, pontosabban vászonból faköpönyeg, amelynek az a feladata, hogy a derék õrõket óvja az izületi bántalmak beszerzésétõl. Elégedettség fogott el, mivel korábban irtam egy levelet Molnár Tamásnak, hogy dicsérje meg ezeket az embereket a helytállásukért, s úgy láttam, mintha nem hiába tettem volna. Igy történt, vagy sem, másodlagos a tény láttán. A másik észrevételem - ezt is megirtam - az volt, hogy ha már le akarjuk leplezni a röviditõket, elõnyösebb a pontot nem túl messze, mondjuk kétszáz méterrel odébb, a kanyar után elhelyezni, mivel a dinamikus emberek, az õrök látótávolságán kivülre kerülve, azonnal le fognak csapni a betonút felé. Többen a szemem elõtt tették meg ezt, de meg kivánom jegyezni, hogy ettõl nem borult fel a lelkem nyugalma, ugyanis, mint tapasztaltam, maximum kétszáz méteres elõny adódik az egészbõl. Tegyék, pláne lefelé. Ezért Csanyának sem fogok szólni, hogy helyezkedjen figyelõállásba, mert nem érdemes.
Megy az idõ, induljunk meg a fiziológiás konyhasóoldat felvétele irányában. A betonúttal párhuzamosan megyünk, egyrészt a rend kedvéért, másrészt azért, hogy kiméljük a lábunkat a kövezettõl. Tisztelt túratársaink kilencven százalékban fiatal emberek, tehát ha népi tánc járása folytán nem tapasztalták meg, mi az a katonasarok, akkor gondtalanul választják a kemény utat, sõt csapdossák is a lábukat a burkolathoz. Az igy keletkezõ sarokfájást néha csak hosszabb kezelés után lehet eltüntetni, kenõcsök, fiziko-terápiás kisérletezés után, kemény röntgen besugárzással.
Megint eltértem az alaptémától, tehát gyerünk be gyorsan a Vörösmarty-házba és hajtsunk fel néhány pohár oldatot. Kényesebb egyének megvetik ezt a hasznos italt, én nagyon szeretem, fel is hajtok belõle legalább két pohárral. Annyit várok csak, hogy forró legyen a folyadék. Ezúton köszönöm meg a kancsóból töltögetõ fiatal hölgynek, hogy kritikai megjegyzésem hallatán visszament a kondérhoz új meritésre.
Ágitól itt elváltam, õ az L vonalán jobbra fordult.
Monoton gyaloglás következik a Kékes tömbje alatt. Valamikor elmérték a távolságot és negyedórával hosszabb idõ alatt értem a Pisztrángoshoz. Nem értettem, hogy miért, de más is észrevette ezt, igy került sor a javitásra. A pont elõtt enyhe idõben tocsogunk, hidegben simán megyünk végig a kövek közti jégen. A tisztáson általában többen jövünk össze, készülõdünk az emelkedõ megmászására, kalóriát is veszünk magunkhoz az asztalon található élelmiszerekbõl. "Tarde venientibus ossa" - a késõn jövõknek csak a csontok maradnak, most viszont volt még egy fél vödör zsir és két vekni szeletelt kenyér. Köszönetemet fejezem ki György keresztnevû adakozónknak, aki az ennivalókat ajándékozta. Nem szoktam túl sok szilárd ételt fogyasztani, de most egészen jól esett a két fél szelet zsiros kenyér, egészen feldobott. Ha valaki netán tudná az illetõ szponzor vezetéknevét, akkor irja meg, beszúrom ide, a kellõ helyre. Nem várok tömeges jelentkezést, "nem a 6.20-assal jöttem", hanem abból a világból, ahol folklór gyanánt keringett annak a jelentésnek a sorsa, amelyet egy kiváló gyár terjesztett fel a minisztériumnak és ott valaki egészen különleges körülmények között olvasta el. A jelentés irója jelentõs jutalmat helyezett kilátásba annak, aki felfedezi bejegyzését. Arról, hogy miként fejezõdött be az eset, nem szólt a fáma. Nem is kellett.
Még mindig nem megyek tovább, van idõ, és egy hajmeresztõ történetet mindenképpen el kell mondanom. Pár éve közömbös hangulatban érkeztem a ponthoz és kényelmesen lépkedtem az õrök asztalához. Adminisztráció közben azonban különös illat csapta meg az orromat. Nem volt nehéz kitalálni, hogy forralt bor van valahol a közelben. Óvatosan megtudakoltam, hogy ezek szerint van lehetõség ilyen ital fogyasztására. Azt válaszolták, hogy benn van az esõházban. "Óh" - jegyeztem meg - "ez valóban nagyszerû"! Bevonultam tehát a faházba, kerestem egy poharat és "szerényen", hogy másnak is maradjon, megittam egy fél pohárral. Álldogáltam egy kicsit, majd megköszönve a juttatást, elindultam felfelé. Az öndiagnózis csak lassan fejlõdött ki, de megtörtént. Menet közben - már nem tudom, hogyan, meg hogy kitõl - világossá vált, hogy valójában a pontõrök borát dézsmáltam meg, amit ezek a humoros fickók, nyilván, élveztek, látva teljes tudatlanságomat. Rettenetesen kezdtem szégyellni mohóságomnat, csak attól vigasztalódtam, hogy ezek a rafinált, stramm alakok is benne voltak a buliban, tehát az egész jelenet nagyon jó kis história. Direkt szükség van ilyenre, hogy legyen témánk késõbbi mesélgetésekhez.
Még nincs vége. Anna pár perccel mögöttem jött, Péter talán már elõrerohant Farkasmály irányába. Amikor Anna látta, hogy nem vagyok sehol, azt hitte, hogy megszöktem, ezért nagy lendülettel megindult Gabi halála felé. Aztán tovább és folytatta az üldözést Mátrafüredig, ahol, nyilván, nem talált. A rejtély akkor oldódott meg, amikor negyedóra vagy húsz perc múlva belibegtem a célba. Megállapitottuk, hogy az egyenletnek csak egyetlen gyöke lehet, nevezetesen: õ akkor ment át a Pisztrángoson, amikor én az esõházban élveztem az életet. Ilyen komplikációkat hoz létre a fegyelmezetlenség.
Indulok felfelé a Sötét-lápa nyergére. Nem túl kellemes ez a szakasz, de többedik járás után ennek is van eredménye. Megtanuljuk ugyanis azt, hogy miként osszuk be az erõnket a végigjárására. Valamikor kétszer is megálltam, a gerincen további lélegzõgyakorlatot is végeztem, most viszont már megállás nélkül fel tudok menni a Kékesig, ráadásul pár perccel a szakaszra javasolt szintidõn belül. Lelkileg és testileg sokat számit, ha elõre tudjuk hol, mi vár ránk és ennek megfelelõen gazdálkodunk az erõnkkel. Az újszülöttnek minden vicc új, szögezzük le tehát ezt a bölcsességet is, hátha használ valakinek.
Itt a Kékestetõ zúzmarás mesevilága. A közepes szél tüskéket rak a fák törzsére és ágaira, mintha fésûket, fûrészfogakat vagy (fizikusok kedvéért vektormezõket) épitene rájuk. Tündérvilág, megismétlõdik, kicsit másként, a galyatetõi szinpad. Pár lépés a kékesi siház, benne jó sok tea. Köszönöm a segitõknek. Még mindig megvan az egy óránál valamivel több megtakaritott idõm, s mivel tudom, miféle veszedelmek leselkednek a látszólag pihentetõ lejtõn, nem is töltöm az idõt felesleges ácsorgással. Lehetne például integetni a kamera felé a mobillal felriasztott hazaiaknak, de jobb ezt olyan idõre halasztani, amikor lazábban élhetünk. Átvág az ember a parkolón, a kanyarokon, s lefelé igyekszik Mátraháza alá. Itt azt szeretem, ha nagyobb a hó, mert jobban megtart, amikor szerpentinezve igyekszünk a patakvölgy felé. Szerencsére volt a mederben egy deszka, amin könnyen átléphettünk a vizfolyáson. Utána közepes sár következett a P bejöveteléig. A kanyar után láttam, hogy valakik átvágják a P+ és P találkozásánál lévõ csücsköt. Fegyelmezetten mentem addig a pontig, aztán meggondoltam magam. A P ösvényét teljes szélességben és jó hosszan jégpad fedte. Egy kiváló fiatalember érkezett Mátraháza felõl és - mint jó futóhoz illik - fékezés nélkül robogott rá a jégpályára. Néhány lépés után hatalmasat esett, tán öt métert is csúszott a jégen. "Megvan a csuklód?" - üvöltöttem utána, de nem válaszolt, hanem felugorva továbbment. Ezek szerint megvan - gondoltam. Magam számára azonban levontam a megfelelõ következtetést és ha nem is az átfogón, de legalább két méterrel párhuzamosan bukdácsoltam végig ezen a részen.
Most jön az elsõ kötél. Vajh ki tudja, hány zuhanás történt a kellemetlen bevágásban, magam is elég nagy felületet súroltam idõnkint, amig megszületett a legegyszerûbb, Kolumbusz tojása, a kifeszitett hegymászókötél. Alkalmas idõben ötven méterrel elõtte le lehetett ereszkedni a mederbe és ott araszolni a faágak között, amig lehetõség adódott a kimászásra. Olyan is megtörtént, hogy beszakadt a patak jege. Olyankor a Mátrafüredig futás volt az egyetlen orvosság, mert futás közben nem fagy meg az ember lába. Most, persze, már remek helyzetben vagyunk: kötél és fahid, tiszta kényelem.
Azért kiváncsiak vagyunk, mi fog következni. Az enyhén lejtõ ösvény bal oldalán irtás van, amiben nem nagyon lehet megkapaszkodni. A korábbi meredek falról az útra jutáshoz két ember összefogása volt hasznos, ennek ellenére itt is zuhantam egyszer, ráadásul elõre. Az utóbbi idõben valahogy egyszerûbb a haladás és az is elõnyõs, hogy a Nap elég jól besüt ide és inkább sár van, mint jég. Nem nyavalygok, az idén szépen leértem a dózerútra s utána ott várt minket a második kötél. Szépen mászunk lefelé, mint a hajóvontatók, aztán vége a kötélnek, de nincs vége az ártatlannak látszó út alattomosságának. A finom párától még a föld is csúszóssá válik, kiszámithatatlanok a surlódási viszonyok, viszont menni kell. Ritka, amikor megúszom ezt a részt puffanás nélkül. Most sem úsztam meg, legfeljebb azt könyvelhettem el, hogy óvatosságom folytán csak közepesen fogtam talajt és azt is enyhitette a zsebemben lévõ vastag kesztyû. A legemlékezetesebb bukásom az volt, amikor, vagy 5-6 évvel ezelõtt, azzal a rendkivül elégedett érzéssel közeledtem a három vidám testõr - pardon, pontõr - asztalához, hogy a gyötrelmek ellenére sikerült esés nélkül eljönni idáig és már mindjárt vége is a túrának. Szóval, odalépkedtem az asztal elé és igy szóltam: "Szervusztok, üdvözletem!" - és máris a földön voltam. Volt, ugyebár, egy alkalmas jégpad, ami elõidézte büszkeségem összeomlását. Igy jár az elbizakodott ember.
Most is megjegyeztem vidám õreimnek, miszerint tudom, hogy el akarnak pusztitani engem, mire õk nem kisebb virgoncsággal fejezték ki, hogy mi mindent tettek meg ennek érdekében. Nem húztuk azonban sokáig az idõt, "jövõre ugyanitt, ugyanigy" kiáltással elbúcsuztunk és mérsékelten szedni kezdtem a lábaimat, mivel ezen a vacak szakaszon elpocsékoltam vagy húsz percet. Azért nincs tragédia, legfeljebb az történik - ami szokásos -, hogy a kellemetlen dagonyáktól ideges lesz az ember és egy idõtõl kezdve lemond a sár kerülgetésérõl és vadul belegázol mindenbe, ami útjába kerül. Igy hamar elér a Máriácskához, onnan meg következik a civiláció, a soha be nem rekedõ házõrzõ kutyákkal. Aztán beton, át a vágányokon, nézegetjük egymást a szembejövõkkel, iskola. Kész. Bõ félóra maradt tartalékban, a "legkönnyebb" szakasz koptató hatása miatt.
A rendezés olajozottan mûködik. A fogadó kislányok "beütnek" a gépbe, s mire odamegyek a már beérkezett Ágihoz és Márkhoz, mondják, hogy már szólitották is a nevemet. Ez a Kiss Gergõ által kiépitett informatika csodája. Kézfogás, gratuláció, oklevél, kitûzõ, teáspohár. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy az idén kiemelkedõen jó volt a citromos tea.
Egy kis társadalmi élet következik. Felfedezzük Lévay Bélát, Szabó Máriát, Molnár Gábort. Varró Lidia biztosit minket arról, hogy a 2009-es túrajegyzék hamarosan kapható lesz, többek között Molnár Gábor Váci-utcai trafikjában. Igy is lett, éppen ma vettem meg a könyvet.
Gratulálunk a fõrendezõknek és minden munkatársuknak. Közel két és félezer ember kiszolgálása hatalmas teljesitmény. Kata és Tamás a gárda lelke és segit nekik fiatal és idõs egyaránt. De jó, hogy nem adták fel a szervezést! Kétségtelen, hogy '98-ban, a résztvevõk hirtelen megugrott létszáma és bizonyos technikai nehézségek sokkhatást idéztek elõ, amin túl kellett jutni, de sikerült. Abban az évben Ágival az L távot választottuk és ma is látom a mátraszentimrei pontnál lévõ kialudt tûz füstjét, érzem a keserû szagát, hallom az emberek morgását, akik teázni szerettek volna és nem jutottak hozzá. Ha rosszul emlékszem, javitsatok ki. Mi, vesztünkre, elegánsan bevonultunk a szlovák kocsmába, ahol teritett asztaloknál egy kisfiú szolgált fel. A szakszerûen szervirozott tea elfogyasztása 40 percbe került, úgyhogy már égni kezdett lábunk alatt a talaj. Azért idõre beértünk. A szervezõk pedig a két kimaradt év alatt átgondolhatták a teendõket, s ma már kevesen emlékeznek arra, hogy a váratlanul ezer fölé ugró létszám milyen gondot tud okozni. Most közel háromszor annyi embert is tudnak kezelni.
Ha a múltról van szó, megemlitem, hogy helyesnek látszik az útvonal kihozatala a Szén-patak volgyébõl. Mindennek van romantikája, talán nem kell felsorolnom a szép fenyvest, a Szalajka-házat, Bagi Jóska keresztjét és egyebeket. Érdekes volt arra menni. A patak viselkedését azonban nem könnyû megjósolni. Hirtelen megáradhat és az ember csak vakarja a fejét Lajosházán, hogy miként fog - nem is egyszer - átjutni a zúgó áradaton.. Eddig mindig sikerült, egy alkalom kivételével, amikor átkelés helyett a bal parti hegyoldalon evickéltem végig az ismétlõdõ átkelésig. Gondos közlekedés mellett estem már el a patak befagyott jegén, de meg kell mondanom, hogy leginkább a hidként szolgáló jeges talpfákon egyensúlyozást nem kedveltem. Ott nagyon megnõ a csonttörés esélye. Persze, ha egyszer már neveztünk, akkor ne nyávogjunk, de elõtte még meggondolhatjuk a túra lehetséges kimeneteleit.
Amint ezt tette a szigorú Molnár Tamás is, amikor pár éve, az erõs jegesedés miatt, a blokkház után (ha jól emlékszem) az egész hegyoldal rádõlt az útra és a túra elõtt egy-két nappal még tovább fordultak ki tövestõl nagy fák. Ez bizony életveszélyes helyzet volt és el kellett dönteni, mi történjék. A részleteket nem ismerem és szerencsére megállt a kiborulás is. Keserves akadályverseny zajlott ott akkor. Bújkáltunk, másztunk a jeges törzsek és ágak alatt, között, fölött, kerültünk balra föl, jobbra le. Egyszer azért ennek is vége lett és Tamás, nagylelkû húzással, félórával megnövelte a szintidõt, amire nekem, szerencsére, nem volt szükségem. Abból gondolom, hogy igy volt, mivel a 2001-es év teljesitõinek névsorában a szokott szintidõn túl beérkezettek teljesitését is elfogadta. A katasztrófát két fekete-fehér fénykép is megörökitette és pár évig - minden buzditás ellenére - csak ez a két fénykép szerepelt a Hanák Kolos honlapján. Ma már luxushelyzet van, Gergõ ügyesen forgatja a túrák szines képeit, de azért megemlitettem, hogy ezt a két dokumentum jellegû felvételt, szintelenségük ellenére, jó lenne feltenni a többi mellé.
Lassan végére érek ennek a tengeri kigyónak. Ha fontos dolog maradt ki, akkor utólag beszúrom, egyéb részletekrõl még jövõre is lehet mesélni, if so. Két és fél ezer ember vonulásánál, szükségképpen, elég sok kellemetlenség fordulhat elõ, az eredmény azonban kiemelkedõ és példás. A Hanák Kolos dosszié a hazai teljesitménytúrázás egyik alapvetõ kincse. Ezzel be is fejezem a minõsitést, mert nem tudom letagadni az elfogultságomat. Tartózkodom is a személyes minõsitésektõl, aki ott volt, láthatta, hogy kik, mivel foglalkoztak. Dicsérjük meg viszont a legfiatalabb rendezõket, gyors munkájukat, hiszen bennük van reményünk a jõvõbeli folytatást illetõen. Az autóval érkezõ túratársak megjegyzéseit olvasva, hasznosnak tartom - elõször vettem észre - a mellényes forgalomirányitók munkáját. Mi negyed hétkor érkeztünk, igy nem volt parkolási gondunk, de késöbb valószinûleg kellett az irányitás.
A túra végén hazatérünk. Ki, mivel. Márkkal egyetemben, Ági autóján gördültünk az autópályán. Én hátul ültem és Gödöllõ után azt vettem észre, hogy Ági nem váltogatja a sebességet. Ennek oka Rákospalota térségében derült ki, amikor a sebességváltó rémes hangokat adott ki. Meg kellett állni. Szerencsére éppen egy benzinkút volt a közelben. Húsz méter csikorgással elvonszolódtunk egy elfogadható helyre, majd a továbbhaladás módját kezdtük találgatni. A benzinkutas elmagyarázta, hogyan juthatunk tömegközlekedési vonalra, igy húsz percnyi gyaloglás után autóbusz-villamos megállóhoz érkeztünk. A többi kézügyesség kérdése. Megállapitottuk viszont, hogy túra után kifejezetten kellemes a gyaloglás, mert fellazitja az autóban elmerevedett izmainkat. Ez is élmény.
Aki elfáradt, abbahagyhatja, nekem azonban be kell kereteznem az elbeszélést. A bevezetésben ugyanis arról beszéltem, hogy egy túrán mindig vannak bizonytalan, ki nem számitható dolgok, de törekednünk kell biztos élményre is. Ilyennek festettem le a farkasmályi borpince meglátogatását. A tisztelt olvasó felfedezhette, hogy a termelõi bor beszerzésének melyek a támadható pontjai. Az nem baj, ha kicsúszunk a szintidõbõl, viszont egyáltalán szükség van valakikre, akik nekivágnak a túrának. Az idén azonban - teljesen elfogadható indokkal - sem Anna, sem Péter nem tudott eljönni. Egyedül nem megy, Ági és Márk nem ismeri a viszonyokat, különben sincs sok idõnk a keresgélésre. Azt gondoljátok, hogy minden összeomlott? Tévedés. Történhet bármi, a Rolex órának nem szabad késni, esetünkben annak a bizonyos nevû termelõi bornak (ez nem a reklám helye) meg kell lenni. Fejetek törésétõl megkimélendõ, elmondom, hogy ezt úgy lehet elérni, ha a szóban forgó borfajtát már az elõzõ év nyarán megvásároljuk egy bizonyos áruházban (ez nem a reklám helye) és gondosan õrizzük a Téli Mátráig. Akkor hátizsákunkba helyezzük, egy kicsit megutaztatjuk, ámde amikor mindennek vége, akármi is történt, nyugodtan szemlélhetjük gondoskodásunk eredményét. Mivel piacgazdaságban élünk, ez a játék nyolcszor annyiba kerül, mint a pince felkeresése, dehát mit meg nem tennénk barátaink kedvéért! Felemelem tehát a kagylót és közlöm velük: Kedves barátaim, a szokott bor megérkezett.
Ez volt a Téli Mátra 2009. Mégegyszer köszönöm Katának, Tamásnak, Gergõnek és minden más ismert és ismeretlen szervezõnek, ismert és ismeretlen túratársamnak, nem utolsó sorban a minket vendégül látó, egykori Vadas Jenõ szakközépiskolának, hogy keretet teremtettek keretes elbeszélésem számára.
 
 
RöfiTúra éve: 20092009.02.04 21:39:15
megnéz Röfi összes beszámolója
Téli Mátra S
Hello, hát én a futók közé tartozok, konkrétan én nyertem meg ezt a rövid távot idén,és bizony nagyon sok gondot okozott számomra a kerülgetés, megpróbáltam, nem durva lenni, mindig elõre mondtam bocs, folyamatosan bocs bocsi, köszönöm, ahogy tudtak félre álltak, de mondjuk elindultam 3:30-as kilméterrel, aztán abból álltam be a sorba elõzgetni nem mentem bele hajmeresztõ manõverekbe, de nyerni mentem ezért nem vártam perceket senki mögött. Itt osztanak elsõ helyett, jegyzik az elsõ nevét még szép hogy megyek, nem bratyizok mindenkivel, bár beszélgettem többekkel verseny közben is, ezt a teljesítmény túrát át kell gondolni, ez már több volt mint az erdõ kapacitása, vagy kéne adni pár perc rajt idõt a futóknak majd a gyaloglóknak, vagy más okosságot kitalálni, már teljesítmény túrán el lehet menni simán a gyaloglókkal, de itt nem! Túl sokan vagyunk már ezen a versenyen. Én jövõre is elmegyek és még jobb idõt akarok majd menni itt, elsõ Téli Mátrám volt, még nem ismertem a pályát, körülményeket. Én számomra csak elõször okozott gondot hogy térd fölött ért a patak, aztán már megszoktam, de én nem ugrottam bele úgy a vízbe hogy mindenkire fröcskölt. Erre nagyon figyeltem. Vörösmarty háztól már nem voltak elõttem, onnan már a megérdemelt helyemen haladtam, és midenkinek jobb lett volna ha ez így van az elejétõl, a futóknak is jobb ha nincsenek gyaloglók elõttünk, és a gyaloglóknak is jobb ha nem jövünk hátulról, ezért kéne ahogy már írtam rajt idõ a futóknak .Nem kell állandóan figyelni mikor jön egy gyors lábú. Én élveztem a túrát,versenyt. Azt meg kell érteni, hogy ahol osztanak helyezéseket, ott hajt a versenyszellem, hát ha már esélyesként megy oda az ember, akkor is figyelemmel kell lenni másokra, de nem lehet baáldozni az egész versenyt másokért
 
 
Rush2006Túra éve: 20092009.02.02 16:52:04
megnéz Rush2006 összes beszámolója
Téli Mátra XL

Még péntek este leutaztam Mátrafüredre. 23:00-kor kissé fáradtan telepedtem le a szálláson. Reggel 6-kor kelés, majd 7:00-kor elindulok Szilvivel, és qvic-cal. Jó idõt szerettem volna futni, de nem gondoltam hogy a terepviszonyok keményen megnehezítik a helyzetemet. Tempósan haladunk, hamarosan elhúzok a többiektõl, és utólérem a -balazs- és akibacsi kettõst. Mátraszentimre elõtt ismét nagyágyúkat érek utól, Nosza Gabit, majd Cs.Ernõt. A mezõny legelején voltunk, így nehezen ment a haladás a szûz hóban. Mátraszentimre után a Darázs-hegy még mindig kemény, de egy futó szép tempóban ellép mellettem, majd hamarosan a többiek is.

Galyatetõnél tervezek egy csokit bevágni, de sajnos kb. 2 km-el elõtte eléheztem, megállok kajálni, de nem esik jól. -balazs- is ellép hamarosan, de a Galyai ponton még látom. Nem gyengén rossz passzban érkezek a féltávhoz. Sajnos pénz nem volt nálam, és a pontõrt lehúztam egy szendviccsel :) A lábaim is kezdik megmakacsolni magukat. Hiába ebben a hóban sokkal nagyobb az igénybevétel az izmoknak.
Hamarosan utólérnek Szilviék, én már vagy 2 fokozattal lejjebb járok mint õk.

Egyik futó megkérdezi hogy minden ok? Sajnos semmi sem volt az, de rendes volt, és egy mûzliszelettel megkínált. Kicsit visszatért az erõm, bár a Csór-hegynél gyök kettõvel gyalogoltam fölfele. Eddig kétszer voltam az XL távon, de egyszer sem kellett bemennem a Vörösmarty turistaházba a levesért, viszont most úgy éreztem hogy muszály volt. Jó 10 percet eltöltök itt, de utána sem megy már a P+-en úgy ahogy kéne, a kisebb emelkedõkbe is belegyaloglok. Itt hagy el Kristóf Zsolti, a gyõztes. Úgy elment mellettem mint a villám. Pisztrángos tó után a forrásvíz nagyon jól esik, de a Kékesre felfele hozom a gyenge formám. 44 perc alatt érek fel a Síházba. Nagyon nem esett jól ez a havas terep a lábamnak. A tetõn utólér nagy meglepetésemre vassalmos. Eszméletlen jól jött végig! Persze esze ágában sincs teázni, inkább 3 perc alatt bevág egy dobozos sört, és rongyolunk immár együtt tovább. Innentõl egész jól ment a futás, de nem akartam nagyon rohanni már lefele, mert már nincs miért.. Álmos az utolsó pont után szó szerint elsprintelt a célig, én inkább maradtam a hozzá képest komótos tempómnál. Végülis nem mentem rossz idõt látva az eredménylistát. Persze lehetett volna sokkal jobb is, de az izmok annyira nem akartak engedelmeskedni. Ez volt a háromból az elsõ havas Téli Mátrám. A kezeim széjjel fagytak, a fülemrõl jégcsap lógott, de így is boldogan futottam be a célba.

5:28 lett a vége.
 
 
túraboyTúra éve: 20092009.02.02 16:16:40
megnéz túraboy összes beszámolója
Ehhez hozzá kell szólni!


Érdemes végigolvasni a hozzászólásokat és észrevenni, hogy mennyire ferdülnek a dolgok :D

Teljesen megértem azokat, akik felháborodtak az agresszív félrelököm a másikat felfogáson. Most lett vége a vizsgaidõszaknak, szerintem sok stressz gyülemlett fel sok emberben, akik csak kikapcsolódni akartak...és hát kicsit csalódtak.

És az is biztos h a legtöbb futó tök normális módon közlekedett, bár én nem voltam ott, magam is futok a túrákon és tudom h néhányunk miatt elég rossz kép alakul ki a túrákon futókról.

Ezért meg lehet érteni mindenkit, minden oldalról!

Haggyuk abba szerintem!
Azok, akik a túrán szemetelnek meg ilyen elõzési manõvereket követnek el azok úgyse olvassák ezt...legalábbis nem szólnak hozzá
 
 
kekdroidTúra éve: 20092009.02.02 15:33:06
megnéz kekdroid összes beszámolója
Téli Mátra XL

Megint.

Nem hiszem, hogy meg lehetne unni. A Téli Mátrához hozzátartozik, hogy sokan vannak. Esetenként _nagyon_ sokan. Az is hozzátartozik, hogy sokan gyorsan mennek. Esetenként _nagyon_ gyorsan. Õk nyilván szeretnének elõzni. Ilyenkor pedig igyekszem félreállni, ha pedig ne adj' Isten én elõznék, akkor megköszönöm, hogy más félreáll. Szerintem nem túl bonyolult. Az pedig óvoda kiscsoport óta nem szabadna, hogy meglepõ legyen, hogy télen, hóolvadáskor sár is van. A másik dolog, amit a túrán (is) néhányan természetfeletti csodának tituláltak, hogy jég volt. Nahát! Télen? Jég? Hihetetlen. Mit meg nem ér az ember... :)

Ha pedig már beszámoló:

Kora hajnalban virnyog a telefon, hogy már bizony négy óra van, ideje kelni. Kerek repkény súlyos köhögõroham közepette bizonygatja, hogy õ pedig jól van, majd az arcomba kapcsolja a villanyt. A kompakt fénycsõ felébreszt, megyek. Transzfer a buszállomásra, sétáLós bácsi és testvére szállnak még fel a buszra. A sofõr nem szívbajos ember, kíméli a jármûvet. Ha kell, azon az áron is, hogy a szembesávban furikázik, egész hosszasan. Gyöngyösön kávé, majd tanakodás: melyik busszal menjünk? A 6:30-kor induló menetrendszerinti járat vezetõje 6:31-kor bukkan fel, a sor pedig óriási. 6:38-kor még mindig van rá sor, ekkor a mentesítõ (Téli Mátra Expressz) egy elegáns mozdulattal megbénítja az egész sávot, három busz áll mögötte indulásra készen, köztük a 6:30-as is, de senki nem megy sehová. Amíg mi el nem indulunk. :) Végre megérkezünk Mátrafüredre, rögtön összefutunk Vasssalmossal és Cam Mogóval és valahol feltûnik a színen DJ_Rushboy is. Gyorsan nevezünk, fennakadás nélkül kezelik a tömeget, Repkénnyel egymásra nézünk, hét óra van? Hét óra van. Akkor indulás.

Elhúzunk a zöld kereszten, rettentõ sok ember megy rajtolni és rettentõ sok ember van már terepen. Ez utóbbival kapcsolatban elkezdek gondolkodni, fõleg, amikor még Lajosháza felé menet is bõven sétálnak elõttünk. Fõleg, amikor elõzés közben hallok egy illetõt azzal büszkélkedni, hogy õ már 6:45-kor elindult. Vagy siet a buszra/vonatra, vagy át akar verni valakit. (Vagy nem 7:00 a hivatalos rajtidõ?) Elõbbit meg tudom érteni, a másodiknál meg úgyis csak önmagát veri át. Tehát elindulunk. Át a parkon, át Mátrafüred csinos utcáin. Majd irány a fiatal erdõ a zöld sávon, itt lehet a legjobban beszorulni mások mögé, itt kérek a legsûrûbben elnézést és itt szedünk össze egész sok idõtartalékot. Az út szép, nagyon szép és mi képesek vagyunk elrohanni rajta. Pedig ott a bánya, amely felett a háttérben halványan kéklenek a Mátra nyugati hegyei (hmmm, ott megy majd a LeFaGySz?). Ott az Ilona-kút, amelybõl még mindig nem ittam. Ott van Lajosháza - már itt vagyunk? -, ahol nem állunk meg teázni, megszemlélni, mennyit haladt a kisvasút továbbépítése. (Semennyit.) Cam Mogó a pont elõtt ér utol, lelassít kissé a tempónkra, beszélgetünk, majd a hegyre felfelé kilép. Mi a kilépés helyett a fontolva haladás taktikáját választjuk, az emelkedõn pótoljuk a kihagyott teázást és sûrûn szuszogunk. Repkény légzése néha kihagy, megjegyzi, a nyári Irány Markaz éjszakain azért könnyebb volt ugyanitt. Fõleg, hogy akkor lefelé mentünk. :) Felkapaszkodunk végül a hegygerincre és egyre gyorsuló tempóban haladunk tovább. Mendegélünk, még nincs sár, süti a Nap a hátunkat, kezdjük élvezni a túrát. Aztán kitérõt teszünk a sárga sáv + jelzetlen út felé (ahol már elég sûrû az aljnövényzet), visszatérve arról beszélgetünk, hogy most mekkora csalónak látszunk. Pont ekkor érkezik meg Vajonmerre és J a a t, lelkesen üdvözölnek, majd nemsokára már csak a lábuk nyomát figyelhetjük.

A piros + emelkedõje Mátraszentimre felé nem hagyott mély nyomokat bennem tavalyról, most itt elõz meg Beugró lány és Vaddino. Azért emlékszem egy kis házra, díszítésnek magas fenyõkkel. Ez a ház az elõjelzõje a falunak, innen már pillanatok kérdése, amire kijutunk az útra, onnan pedig fel a településre. Valahol itt ér utol RitaB és rövidesen Gudluking is, RitaB-vel jól megbeszéljük, hogy akár együtt is haladhatnánk. A fair play kedvéért megemlítjük, hogy nagyon a halálunkon vagyunk, ha emelkedõrõl van szó és lejtõn sem vagyunk gyorsabbak, mint egy sánta poloska. Ez nem szegi kedvét, így innentõl kb. a Sötét-lápa-nyeregig jókat beszélgetünk. Mátraszentimrén a turistaházban Kerek repkény kikéri a teámat, amíg én a kedves nénit kérem meg, hogy töltsön a palackunkba is. Nincs megszabott határ, annyi teát viszünk, amennyi belénk fér. Elindulunk a Darázs-hegy felé, de a piros sáv valahogy most másutt megy fel, mint eddig. A faluban mindenesetre többet megyünk, aztán már ereszkedünk is le a keresztezõdésbe. A fákat figyelem, sokszor az út helyett is, az ágakat vastagon lepi a zúzmara, lefagyott a táj. Ezen a szakaszon egészen szétszakadozik a mezõny, van úgy, hogy senki nincs a száz méteres körzetünkben. Az emelkedõn kapaszkodva Piszkés-tetõ felé a csendet csak a légzésünk (fuldoklásom) és a lépteink zaja töri meg. A magasabb gerinc környékére felérve azért egész sok kirándulóval találkozunk, egy bácsi kérdezi, hányan vagyunk, mert már egy órája folyamatosan csak jönnek az emberek. Addig nyilván szakaszosan jöttek. :)

A Galyatetõ környéki útszakasz a legszebb része a Téli Mátrának, észak és kelet felé pompás a kilátás, a Bükk jellegzetes északi letörései kelletik magukat a távolban. Még messzebb pedig keressük az Alacsony-Tátra havas ormait, de csak néhány felvillanó foltot engednek a felhõk látszani. A havas, jeges fák a Mátrában pedig fantasztikus aláfestést jelentenek. Galytetõn kihagyjuk a kilátót, majd nyugodtabb idõkben bevizsgáljuk. A forralt bornak viszont most van szezonja, Repkénnyel fel is hajtunk egy-egy pohárnyit, RitaB pedig érdekes, finom gyümölcssûrítménnyel kínál. Irány Nyírjes. Elhagyjuk a Galya-csurgót, célba vesszük a Csór-hegy oldalát, közben nagyszerû kilátás vonja el a figyelmet a néhány jeges foltról. Elõttünk a Kékes, a Csór-réti tározó, mellettünk mélyen kanyarog az országút, jól kivehetõ a szalagkorlátról. Csodaszép. Megállunk fotózni, Repkény különösen felélénkül, elõször van ezen a túrán (végre, van egy ilyen is! :)). Lejutunk a völgybe, elkezdõdik a hosszú, elnyújtott emelkedés, melynek végén a Kékes tornya vigyorog. Célbavesszük, de addig sokat kell mászni, menetelünk némán, a botok segítségére támaszkodva. Átkelünk az országúton, mutatom Repkénynek, hogy valahol messze a fejünk felett már egészen vízszintes úton mennek a népek. A mosoly, amit erre kapok, minden, csak nem õszinte. Azért végül felérünk, a pontõröknek jópofa, álló sátruk van, azért álló, mert szerintem feküdni nem lehet benne 150 cm magasság felett.

Átsétálunk a Vörösmarty-turistaházhoz, itt újra összefutunk Gudlukinggal, aki még jóval elõttünk továbbsiet. Megisszuk a leveskocka+zacskós leves+víz összeállítású löttyöt, egész finom, de valami szilárdra vágyom. A következõ 3 km számomra maga a kínszenvedés, pedig az út kifejezetten szép, de mintha soha nem érnénk oda a Pisztrángos-tóhoz. Végül megtörténik ez is, köszönjük a sporttársnak a zsíroskenyeret, mert ha nem lett volna, akkor meg kellett volna enni a saját ellátmányt: egy csomag keksz, fél tábla csoki, néhány szendvics, némi szõlõcukor, valami péksütemény és egy fél pogácsa, amit öcsém nem evett meg pénteken. Ha ebbõl ettünk volna, akkor mi a bánatot cipeltem volna tovább? Tehát meguzsonnázunk a kihelyezett zsírosbödönbõl, elpakolom a bicskát és nekivágunk a nagybetûs Emelkedõnek. Az eleje meredek, aztán cselesen ellaposodik és egész kényelmes sétaút alakul ki. Majd a végéhez közeledve bedurvul és meredeken nekimegy a Sötét-lápa-nyeregnek. Mindehhez aláfestésnek óriási, sûrûn nõtt bükkös és hóval borított hegyoldal jár. Az utolsó szakasz szerpentinein feltûnik, hogy bizony sûrûbben vannak kijárva a rövidítõ csapások, mint a jelzett szakaszok és a környékünkön nem sokan követik az utóbbit. Azért mi megtesszük, de kissé bántó az egyik ifjabb túrázó diadalmas vigyora az elsõ emelkedõ végén. A másodikon - a nyeregig - viszont már hiába vágja le az utat, hamarabb érünk fel. A nyeregtõl Kékesig Repkénynek is teljesen ismerõs az út. Itt RitaB kilép, Pintz úr utolér és elhúz, Németh Ibolya pedig megáll beszélgetni egy idõre, aztán õ is felsuhan az emelkedõn.

Repkénnyel mi is felsietünk, közben meg-megállunk fotózni a jég és a hó csodaszép formáit a fák oldalán, ágain. Végül megfejtjük, honnan vették a Mátrabérc kitûzõjére a mintát, és onnan már csak pár lépés a pont. Itt RitaB elbúcsúzik - nem tudjuk még, hogy csak kis idõre -, mi teázunk, Kerek repkény pedig zoknit is cserél, mert a cipõjén tátongó ujjnyi lyuknak nem kedvezett az utolsó pártíz méteren a hókása. Kis melegedés után abban a hamis illúzióban kelünk útra, hogy innentõl sima ügy lesz a célbaérés, de lehet néhány csúszós szakasz. Szerencsére a nagy tömegek már lementek/még nem értek oda, amikor mi a kritikus helyekre értünk, ezért alig kellett sorbaállni. Az azért nem tetszett, hogy az L és az XL/S távok csatlakozásánál a Kékes felõl érkezõk nagyrésze valami dózerúton a derékszögû háromszög átfogóját választotta a hivatalos két befogó helyett. Az elsõ kötélnél aránylag könnyen vesszük az akadályt, aztán, amikor már úgy tûnik, megússzuk, Repkény elnyúlik a földön. Nem nevetek túl hangosan, mert vagy fél kilométerrel korábban sokkal szebben vágódtam hanyatt. A szurdokos rész után azonban sokkal trükkösebb, alattomosan csúszós út jön, itt a túrabot sem jelent valami nagy biztonságot. Most visszagondolva, nem volt adrenalinhiányom. :) Végül eljutottunk a mumusnak számító fiatalos, nyílt részre, ahol egész nagy sor torlódott fel a második kötélnél. Itt egy hölgy sporttárs lehet, hogy nem akart megelõzni, de eléggé jól megvizsgálta a lehetõségeket. Aztán lemondott szándékáról. A kötél végétõl az utolsó ellenõrzõpontig vicces terpeszjárást valósítottam meg, hogy biztosítsam a kellõ úttartást. Repkény elõttem sokkal izgalmasabb módját választotta a leereszkedésnek, aztán mégsem esett el. A pontnál megelõzünk jópár túrázót, akik megállnak erõt gyûjteni a hátralévõ szakaszra. Kerek repkény viszont úgy dönt, hogy innentõl sietünk.

Ez azt vonja maga után, hogy átgázolunk az összes sárfolton, ami csak útbaesik, minden mindegy alapon. Nem állunk meg nézelõdni, mert úgyis erõsen szürkül az ég és jó lenne világosban beérni. A nagy sietésnek végül az a vége, hogy a mátrafüredi aszfaltra kiérve már futunk, kis pihenõvel egészen a célig. Nagy Attila valahol ránkkiált, csodálkozom, mit keres még a pályán, de hamar rájövök a megfejtésre. Végigsietünk a falun újra, letérünk Abasár felé és onnan már egész közel van a cél. Itt a szokásos gyors és profi ügyintézés (nem tudom, mi a baj a kiabálással), piros szegélyû kitûzõ, pohár. Vándorköszörûs integet, majd meglátjuk Szucsatit és G(Dzsí)-t, akik élénken mondják, hogy ha szeretnénk, levisznek Gyöngyösig, vagy akármeddig. Amíg várunk RitaB-re, addig elbeszélgetünk Vándorköszivel, majd Szucsati lefuvaroz a gyöngyösi vasútállomásig. A vonaton pedig elégedetten olvasom el az itinert és remélem, hogy jövõre is lesz lehetõségem újra megtenni a kört...

Köszönet illet sok-sok embert: Kerek repkényt, aki végig és RitaB-t, aki részben útitársaim voltak és nem hagytak unatkozni; Szucsatit, aki nagyban segített a sikeres logisztikában hazafelé - RitaB-t megint, hogy szólt az érdekünkben -, és végül a rendezõséget, akik gördülékenyen megcsinálták a túrát. Egyetlen hiányosságot azért megemlítenék: miért maradt ki a menetrendi kivonat az itinerbõl?

-Kékdroid-
 
 
csibaTúra éve: 20092009.02.02 13:36:59
megnéz csiba összes beszámolója
És mi a helyzet pl a gyalogló - gyalogló témakörrel? Mert ugyebár nem mindenkinek egyforma a sebessége. Van aki 6-os tempóban gyalogol, van aki meg pl 4-ben. Akkor azokat sem engedjük el? Vagy igen, mert õk nem futók és csak a futókat nem szeretjük?
 
 
LaccTúra éve: 20092009.02.02 10:19:28
megnéz Lacc összes beszámolója
Szeretnék futóként én is hozzászólni az elsõ néhány beszámolóhoz.
Az a helyzet, hogy nagyon megértem a problémátokat, de higgyétek el, mi futók igyekszünk nagyon körültekintõen eljárni a túra során. Nagyon szeretem és tisztelem a túrázókat, magam is gyalogszerrel kezdtem el teljesíteni ezeket a nagyszerû túrákat, de aztán áttértem a futásra. Rengeteg nagyszerû embert ismertem meg a túrázók személyében. A túra során mindenkinek megköszöntem a fair félreállásokat, sõt, sokszor a szûz hóban elõztem, hogy félre se kelljen állniuk. A probléma szerintem az, hogy tényleg nagyon sokan vannak ezen a túrán(hál'Istennek, mert az ország egyik legjobban szervezett túrája) és nem tud minden futó 7-kor rajtolni. Néhol sikerül ezt úgy megoldani, hogy terepfutó maratont is hirdetnek külön a futóknak, de én szeretem ebben a túrában azt, hogy futás közben láthatom, mennyire él még mindig a túramozgalom Magyarországon. Ez egy életforma, mai felgyorsult világunkban asszem az egyetlen igazi csendes hely az erdõ. Sõt, minden tiszteletem azoké, akik legyõzve önmagukat végig tudnak menni akár családostul is ezeken a nem rövid távokon. Néha többre tartom õket, mint az énféle teljesítménykényszeres futókat:) Engem doppingol ez a sok ember a táv közben és a célban. Ja, és a végén a csinos lányok a célban:)

A túráról: Sajnos csapattársam késett a kocsival, így csak 8-kor sikerült elrajtolnom az XL-en. Elõzések Lajosházáig, pecsét, tovább. Aztán a csapattársam 10 k körül elment, innentõl egyedül. Mátraszentimre gyönyörû, Galyatetõn egy kicsi keverés után pecsét, aztán kissé csúszós úton haladtam lefelé.Én megálltam az erõlevesnél, és bár nagyon forró volt, kivártam, mert úgy éreztem, már úgy is fölösleges sietni, és ráadásul jól is esett az íze:) Kékesre szenvedés fölfelé, asszem az elsõ pár kilin túl gyors kezdés most megbosszulja magát. A hó nagyon megfirkantott, akkor azt hittem, csak engem. A kilátás mindenhol eszméletlen. Cipõm talpa már elhanyagolható bordázatú, asszem cserére érdemes. Sötét Lápa-nyergében balra indultam el, mert az itinerben azt írták, nyugat felé a kéken, de én csak arra gondoltam, hogy balra a Nap nyugszik(Bruhaha, lassan járj, tovább érsz:)Na mindegy, visszafordulás, uccsó nehéz emelkedõ, aztán nõvéremmel találkoztam a kékesi házban, aki hõsként teljesítette az M-et élete elsõ komoly túráján:)A Déli Sípálya eszméletlen szép, sok síelõ, szép látvány volt. Amikor a Kékesre felértem, azt éreztem, hogy olyan, mintha egy nagy adag asztali sóban lépkednék, csak az nem csúszik:)Jól esik a tea, többet is lehúzok, most tartok a tervezett célidõnél(4 óra) már mindegy:) Lefelé Mátrafüred irányában utolértem a két Józsit, õk is hõsök, na. Ahogy megszûnik a hóhatár, szép, de vicces, felcseréltem volna, hogy inkább a végén legyen a hó, akkor nem néztem volna ki úgy, mint egy varacskos disznó:)A célban sok kedves ismerõs, de minden túrázónak nagyon gratulálok, ez az igazi országimázs, kár, hogy kevesen ismerik, milyen értékeink vannak. Köszönöm a szervezõknek és a kinn fagyoskodóknak, benn szorgoskodóknak a munkájukat, kedves szavaikat!
 
 
szpalTúra éve: 20092009.02.02 09:54:31
megnéz szpal összes beszámolója
XL: 8:33-18:09, 9:36

Fél kilenc után három perccel,
indultunk (5km/h) el útnak, igencsak jó kedvvel.
Erdõben az úton igen tömörültünk,
keskeny volt, elõztek, nem is nagyon fértünk.

Bánya mellett menve igencsak borzadtam,
hogy bele ne essek, arra ott vigyáztam.

Lajosházán finom forralt borral éltünk,
dózer út környékén havas részre értünk.
Utána futottam, de társam utolért (4,4km/h),
mert többször fordultam Szentimrén teáért.

Csillagvizsgálónál azt mondtam: ez igen!
Mert a bükkös erdõn sütött a nap szépen.
(Sajnáltam is, hogy nincs fényképezõgépem)

Galya tetõn másztam (3,3km/h) fel a kilátóba,
csodáltam a tájat, lent, hóval borítva.

Utána többször is nekifutamodtam,
de sajdult a térdem, és lassabbra fogtam (5km/h).
Erõleves után csak két embert elõztem,
Pisztrángos-tóig csak egyedül mentem (4,4km/h).

Ott három kenyeret gyorsan meg is ettem,
szõlõcukromból is még csemegézgettem.
Hegyre fel utána igen lassan (2,25km/h) mentem,
alkonyodott is már, mikorra felértem.

Faházban mondották, hogy ha tovább megyünk,
nem biztos hogy lejjebb idõben beérünk.
Ezen bosszankodtam, s azt mondtam magamnak:
„viccelnek itt velem, ugyan mit gondolnak?”

Önbizalmam fogyott, s megcsúsztam a hídon,
átértem (3,9km/h), de utána, látom, hogy az úton
elesett egy spori, de azt mondta, jól van,
hogy még rá ne essek, arra kért jó okkal.

Patak mellett egy pár pocsolyát kerültem,
sötét volt, untam már, és beléjük mentem.
Aztán, ahol a patak az úton átfolyik,
megtántorodtam, és megáztam bokáig.

Falu végén kínált traktátust nem kértem,
de hálákat adva az iskolába értem (5km/h),
átvettem örömmel az oklevelemet,
busz csak Gyöngyösig ment,
ott még várni kellett.
 
 
SzakiTúra éve: 20092009.02.02 08:54:58
megnéz Szaki összes beszámolója
Sziasztok !

Elnézést kérek minden futó nevében, aki tul erõszakos az ösvényeken. A felfröcskölt sárért meg végképp :) Sajnos télen ilyen az erdõ, nincs szárazság.
A teljesítményturák a futóknak fontos felkészülési pontok (nekem már nem annyira), és számítanak a percek is. Biztosan nem akarták fellökni a túrázókat, de én is ballagtam perceket mögöttük, és amikor már fáztam, akkor próbáltam hangjelekkel szólni az elõzéshez.
Abból a 2500 indulóból szerintem 10-20 % futó volt, és ezt a rendezõk is tudják.
Ja és ha lebetonoznák, nem jönnénk ide futni. :)

Köszi
 
 
HCCTúra éve: 20092009.02.02 02:36:00
megnéz HCC összes beszámolója
Téli Mátra XL

Az elsõ túrám, amikor azt érzem, megérdemlem, hogy beszámolót írjak. Miért? Mert hiába túrázom vagy öt éve, most éreztem elõször igazán, mit jelent fejben összeszedettnek lenni, és egy kicsit túllépni magamon. Nem arról van szó, hogy ez lett volna a leghosszabb túrám, csak valahogy most kaptam el a fonalat a legjobban. Eddig mindig volt holtpont, mindig eluntam magam félút után, bár a célbaérés után mindig elégedett is voltam. Most ez más volt valamiért. Nem tudom, miben, de nem is fontos. Inkább a beszámolóm:

Gyuri barátommal indultunk 7.45-kor, kicsit késõbb a tervezettnél. Lajosházáig sok futó ment el mellettünk, és mi is sok lassabb gyalogost elõztünk meg, zárójelben: konfliktus nélkül. Nem voltam elégedett az idõnkkel, de mindegy, haladjunk. Mátraszentimre felé lassan jött a mûút, utána annál gyorsabban a falu, jólesett a tea. Itt már egy ideje hóban haladtunk. Még egy nekirugaszkodás, és fent voltunk a Piszkéstetõn. A látvány magáért beszélt, az idõjárás is kegyes volt hozzánk, aki akkor volt fent, csodát láthatott... Galyatetõn ettünk egy virslit, gyors tea, majd iszkiri lefelé. A kéken Gyurinak a térde bemondta az unalmast, úgyhogy megegyeztünk, hogy a célban találkozunk, majd meglátja, végigmegy-e a rövidebb távon, vagy visszabuszozik a rajtba. Végül buszozott szegény. Én magamra maradva pecsételtettem a Csór-hegy oldalában, majd leves a turistaházban, igen jól esett...

Innen relatív monoton út jött a Pisztrángos-tóig, fejben pedig a rákészülés a Kékesre való feljutásra. Ez jobban sikerülhetett a korábbi próbálkozásoknál, mert gyorsabban és sokkal fájdalommentesebben értem fel a csúcsra, mint korábban bármikor, és mint arra számítottam volna. Ez önmagában is örömre adott okot, hát még az, hogy már csak le kell zúzni :)

A zúzásban nem volt hiba, egészen addig, amíg a már sokak által emlegetett jeges szakaszhoz nem értem, itt kisebb sor várt. A hóhatár alatt még a sárral kellett szembenézni, amit szegény cipõm bánt. Az elsõ toccsanás után elfogyott a türelmem, és most már mindegy alapon csak átcsapattam a saras részeken. Az utolsó EP-nél sötétedett rám, hoppá, kellett volna lámpa? :) Szerencsémre mindig volt körülöttem valaki lámpával, aztán át Mátrafüreden, be a célba, örülünk...

A kitûzõ tetszik, az emléklapot 1 perc alatt megkaptam a csinos segítõktõl, és némi átöltözés után Gyurival együtt már útban is voltunk Budapest felé.

A szervezõknek köszönöm ezt a szép napot, jövõre (+Mátrahegy, +Mátrabérc), veletek, ugyanitt!
 
 
VerystrongTúra éve: 20092009.02.02 00:21:10
megnéz Verystrong összes beszámolója
XL

Lehet hogy én elfogult vagyok a Hanák Kolos Turistaegyesület által rendezett túrákkal kapcsolatban,de nekem tökéletesen megfelel a célban kapott kitûzõ mérete,és az is hogy hangosan szólítanak a megérdemelt oklevelemért(az egyébként csinos hölgyek).
A futókért én sem rajongok,ez tény,de ha jelzi hogy jobbról vagy balról kerülni-elõzni szeretne akkor ezt tiszteletben tartom,és megpróbálok lehúzódni.
Bár nem szoktam futni,mert azt nem bírnám,de a lejtmenetben azért egy 7 km/h-ás tepót szertek menni,ilyenkor pedig én sem nézem hogy a sár amit dagasztok éppen kire fröccsen föl-"ugyanis nem kerülgetem,hanem átgázolok rajta.Túrázni jövök,és nem szinházba,-úgy gondolom,ha az erdõbe tévedek,és nem csak a TT-k alkalmával hanem kirándulásokkor is,a rajtm lévõ ruhadarab úgyis a szennyesbe kerül,ha nem a sár miatt akkor azért mert összeizzadom.
Az idei túrán bár nem szoktam,de most egy helyen,mégpedig a Kékesre vezetõ meredek kaptatón rövidítettem,kb:20 métert.Ezt a rövidítést szóvá is tette egy túratárs,bár nem engem vont kérdõre,hanem a 4-5 méterrel elõttem haladó öcsémet.
Elismerem nem volt helyes,de a kifogásával nem értek egyet,mégpedig hogy miattunk akarják a Mátrában a gyalogos TT-kat beszüntetni,mert ezzel a rövidítéssel tönkre tesszük az erdõt.Nem tudom hogy a mostani Téli Mátrán összességében mennyien vehettünk részt,talán:2-3000-en,de ez a mennyiség is csak töredéke a nyaranta gombázni járó több 10000 fõnek,aki szintén nem a turista utak mentén fog gombát szedni-õk biztosan lebegnek a talaj felett.De beszélhetnénk a hivatalos fakitermeléskor hátrahagyott dózernyomokról,otthagyott láncfûrészekhez való láncokról,olajoskannákról,stb...
Én biztosan elmegyek a következõ Téli Mátrára is,és remélem hogy sok ismerõs arcot fogok látni.




 
 
marton4Túra éve: 20092009.02.01 23:47:40
megnéz marton4 összes beszámolója
Téli Mátra XL

2009.01.31

GYALOGOS-FUTÓ konfliktusok a TÉLI MÁTRA XL-en

Nagyon megértem annak a felháborodását, akit a túra során különbözõ atrocitások értek pl. a futók részérõl. Mégis, szerintem egy kicsit árnyalni kell a képet.
A Mátrabérc és a Téli Mátra teljesítménytúrák kettõs jelleget hordoznak. Egyrészrõl hagyományos tömegtúrák, ami üdvözlendõ. Másrészrõl viszont, a rendezõség szándékát is tükrözve, teljesítményorientált teljesítménytúrák, ahol pl. 1.díjat is osztanak ki, s ezzel a túrára készülve már mindenki tisztában lehet, tudja, hogy mit vállal.
Ez természetesen olyan ellentmondásokhoz vezethet, amit csak a résztvevõk kultúrált viselkedése oldhat fel.
Engem is rengeteg fiatal futó elõzött meg a túra során, akiket, amint hátulról hallottam közeledni õket, természetesen azonnal elengedtem. Ezt még a legeslegszûkebb ösvényen is könnyûszerrel meg tudtam tenni, semmilyen kényelmetlenséget és idõveszteséget nem okozott nekem. Sõt, mindegyik futó, egytõl egyig, kivétel nélkül megköszönte az udvariasságomat, ami minden alkalommal jól is esett.
Az egyes korábbi túrabeszámolókban leírt durvaságokat pedig természetesen ellenem nem követte el senki, és én sem követtem el senki ellen ilyesmit.
Úgy láttam Lajosházán a rendezõség egy felhívásban kérte is a lassabban haladókat, hogy engedjék el a gyorsabb túrázókat.
Mindenkinek van egy haladási üteme, lehetetlen azt kívánni bárkitõl is, hogy kilométereken át, a sorban a leglassabban bandukolóhoz idomítsa ezt.
Nem biztos, hogy szerencsés dolog teljesen edzetlen embereknek családi kirándulást szervezni, az ország legkeményebb és legnépesebb teljesítménytúráira. Vannak nagyon szolid teljesítménytúrák, ahol szinte embert sem lehet látni, kezdetnek inkább ezek ajánlhatók. Ha viszont igen, kisebb kényelmetlenségeket el kell viselni, persze ebbe nem értem bele a durva atrocitásokat mint azt, hogy valakinek egy szúrós gallyal kiverjék a szemét.

Viszont elõfordul olyan eset is, hogy könnyûszerrel el lehetne engedni a hátulról közeledõt, de indulatos!!!!!! emberek ezt dacból nem teszik meg. Ilyenkor egyes heves vérmérsékletû fiatal sportolók valóban elkövethetnek hibákat, de a durva szándékosság szerintem itt is kizárva.
Egyébként ez minden közlekedés alapszabálya, hogy a hátulról gyorsabban közeledõt elengedem, szándékosan nem tartom fel (mint ahogy autóval, a járda melletti tócsán elhaladva lelassítok, hogy ne csapjam össze a gyalogosokat!!!!).

Egy-egy kirívó eset miatt, az egész futó társadalmat elítélni, a túrákról kizárni, ez valami olyasmi, mint a rasszizmus.

Egy megoldás lehet csupán, ha mindkét oldal enged, s közelítik álláspontjaikat. A futók még jobban odafigyelnek a gyalogosok testi épségére, s az udvarias elõzésre, a gyalogososan közlekedõk pedig tudomásul veszik, hogy nem csak egyedül vannak a porondon, és el is fogadják ezt.

Remélem, hogy a korábbi vélemények, nem a magyar társadalomban kialakulófélben lévõ rossz hangulat leképzései a teljesítménytúrákon, és nem a társadalmi közmegegyezés hiányát tükrözik.

Minden teljesítménytúrázónak, s az egész magyar társadalomnak békés, kiegyensúlyozott, megértésben és egymás tiszteletébõl fogant jobb jövõt kívánok.

2009.02.01





 
 
TutanhamonTúra éve: 20092009.02.01 22:20:19
megnéz Tutanhamon összes beszámolója
Én is abszolút osztom véleményeteket.

Nekem is sáros lett a lábam, hogy a 21.században nem képesek
leaszfaltozni a túra útvonalát, hát ez elképesztõ.
Pocsék szervezés, az utolsó ponton még házi pálinkával is megkínáltak,
hogy így hátha nem érek be szint idõre, és így kevesebb kitûzõt kell
kiosztaniuk. Ide se megyek többet, legalább egy évig.
 
 
FantasapkásTúra éve: 20092009.02.01 18:25:27
megnéz Fantasapkás összes beszámolója
Téli Mátra M

CSAK RÖVIDEN!!
OLVASD EL!!!


Pozitívum: a Mátra gyönyörû, ellenállhatatlan és megunhatatlan. Aki teheti menjen el!
----------

Negatívum:
----------
Ugye a teljesítménytúrák nem versenyek. Namármost errõl nagyon sokan megfeledkeztek: az egysoros sövényen elõzgettek, rohantak, nem figyeltek a visszacsapódó ágakra...hogy is mondjam eléggé paraszt módon, szemkiverõsen...
A turista út csomószor keresztezte a patakot amin az átkelés eléggé nehézkesen ment és ugye nem jó a 0fok közeli vízben elmerülni térdig...Az oké h valakit nem zavar de a legtöbb embert igen akikre szerintem lehet legalább annyi tekintettel lenni h türelmesen kivárja, amíg átér a másik. Ezzel szemben amikor a nõvéremnek segítettem, h átjusson pont akkor gondolta egy paraszt h ugrik, amire a nõvérem majdnem a vízben kötött ki...persze még egy bocs se jött ki a száján vagy mi...és ez nem egy esetben fordult elõ!!!
Lefele menet meg a sárban rohantak a gyíkok leszarva h a másiknak az arcába fröcsögi a sarat...amúgy a sár nem gond, mert az benne van, csak szerintem eléggé pofátlan ha más sároz össze...
EGY SZÓ MINT SZÁZ A TELJESÍTMÉNYTÚRA NEM VERSENY mégha a szintidõ a sietést is vonja maga után.
AZ ilyen GYÖKÉR BUNKÓK menjenek és fussanak 3 kört a Hármashatárhegyen..nyugodjanak le és utána jöjjenek túrázni!!!!!!!!! MERT EZ MÉG MINDIG A TÚRÁRÓL SZÓL!!! legalábbis kellene....

(A hozzászólásokból kiindulva elnézést kérek azoktól, akikre ezek az állítások nem igazak és ezeket magukra vették. De szerintem egyértelmû, h nem általánosításról van szó. Nem rájuk irányult. Ha máshol nem itt hangot lehet adni a dolgoknak és még ha egy kicsit nyersen is van fogalmazva úgy látom célbaért.)

Ja és kedves Iaslow csak sajnálni tudlak...

 
 
marton4Túra éve: 20092009.02.01 00:01:57
megnéz marton4 összes beszámolója
Téli Mátra XL
2009.01.31

Itt kívül a hideg,
Az éhség ott belül,
E kettõs üldözõnk
Kinoz kegyetlenül;

Fázunk és éhezünk
S átlõve oldalunk,
Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!

Petõfi Sándor
Farkasok dala (részletek)
Pest, 1847. január

Ez a 2. Téli Mátra XL-em. A tavalyi remek idõjárási- és talajviszonyok között zajlott. Emiatt az idén sem számítottam valami nagy „durranásra”. Leszaladom a 40km-t és kész. Máris átadhatom magam a további kellemes, szombat délutáni elfoglaltságoknak. Nos,csalódnom kellett, ezúttal a hegy megkínzott egy kicsit. Talán megbosszulta a hûtlenségemet, ugyanis a tavalyi Mátrabérc-túra óta felé sem néztem. Na de ne menjünk a dolgok elébe…

7:26 Start!! Az idén nem sikerült korán kelnem, így a futók zöme már elviharzott, maradtak nekem a gyalogosok, hát végeláthatatlan elõzgetésbe fogok. Még jól megy, Mátraszentimréig 2 óra hossza alatt felszaladok (ha ez jó!!). Cipõm a tavalyi, egy kiváló Nike teremcipõ, ami úgy vonz magába minden csepp vizet, mint a forró szaharai homok. Sajnos bakancs, túracipõ nem áll meg a lábamon. Minden kísérletem, hogy magamhoz édesgessem õket, talán „ortopéd „ lábam miatt, sorra kudarcba fulladt az évek során. A megvásárolt, de be nem vált márkás sportcipõimbõl, bakancsaimból akár kiállítást vagy üzletet nyithatnék. Szóval az az elképzelésem, hogy a Mátrában már alig van hó, mert már elolvadt, enyhén szólva naiv téveszme volt, hiszen az ország legmagasabb pontjai körül masszívan tartja magát a tél.
A januári, edzetlenségbõl fakadó forgóproblémáimat leszámítva, azért még „tépek” a hóban, de a csúszós cipõben, persze dupla energiámba kerül minden lépés, ami majd késõbb még visszaüt. Most még jól érzem magam, sõt nagyon kellemes társaságom is akad, akivel futás közben lazán elbeszélgetünk, úgy jó 10km-en át. A fõ téma a környezetvédelem (nagyon aktuális, sõt még annál is „azabb”). Õ környezetvédelmi mérnök, így hát rögtön szükségét érzem, hogy kiselõadást tartsak neki a médiákból innen-onnan összehallott környezetvédelmi témákból. Nagyon szimpatikus srác, így remélem azóta már megbocsátotta ezt nekem. (Többek között, a héten láttam a TV-ben Az utolsó kísérlet címû könyv egyik szerzõjét, egy riport mûsorban, aki szerint az 1960 után született korosztályok már biztos nem ússzák meg életükben nagyobb megrázkódtatások nélkül. Hû ez meleg volt, de 2 évvel megúsztam a dolgot. Azon gondolkodom,lehet, hogy mégis az a vérzivataros XX.század volt az emberiség legboldogabb korszaka, amikor a technikai civilizáció áldásait egyre szélesebb körben kezdték élvezni az emberek, de a számlát csak a XXI.sz.-ban nyújtják majd be?) A rengeteg elõzgetés alatt egyébként is akaratlan!! fültanúja vagyok nagyon sok beszélgetésnek. Hihetetlen, de sokszor néhány mondatból egész élettörténetek tudnak kibomlani, komoly tanulságokkal. Gallyán, bár csalnak egy rövidebb út felé, szinte egyedüliként felmászok a kilátóhoz. Lefelé menet meg is dicsér egy túratárs, hogy vannak még becsületes emberek. Pedig, ha tudná, hogy csak attól félek, hogy elkavarok, mert röhej!!!!!!!!!! egyszer úgy eltévedtem Gallyán, hogy alig találtam ki belõle. Na de azért nem szívesen térek le a kijelölt útvonalról. Ez pedig nem mindig hasznos dolog az életben, különösen most, amikor ebben a „felforduló félben” lévõ világban, már nincsenek kijelölt útvonalak. Jobb, ha mindenki tapos magának egyet, mert jobban jár, mintha valami hülye propagandát követ (persze a törvényes kereteken belül értem!!!) Ennyit a filozófiáról és a politikáról…
Közben a a P+-hez érek, s a forgóm, már a Pisztrángos-tóról álmodik. A csermely halkan zúg, de a pisztrángot sem játszva, sem sütve nem látom még sehol. Elõzgetek rendesen, de már nem meggyõzõ az iramom. Végre napsütéses tisztásra érek, révben vagyok. Itt aztán behabzsolok 2 mini szelet zsíros kenyeret, bánja kánya, a jövõ héten majd valahogy leadom a munkahelyemen a plusz kalóriákat. Megkeresem a férfi WC-t, a budi mögött már sárgállik a hó. Errõl jut eszembe a S+ kereszt, amit hamarosan metszenem kell a metszõ hidegben. A zsíros kenyerektõl megtáltosodva, öngyilkos elõzgetésekbe kezdek felfelé. Már elõre elszopogattam 1 Ca és 1 Mg pezsgõtablettát, mert a lábam a csúszós cipõt állandóan ellensúlyozva, mostanára már igen spasztikussá vált, de még nem görcsölt be. De ami késik, az ráér még. Egy túratársam viszont nem szopogatott semmit, annál inkább „szopik” (bocs) most, jellegzetes imádkozó testtartásban, a combjaira tenyerel. Nosza itt a mentõhelikopter, amely ledob a szájába a már említett 2 tablettából. Nyelve alatt bizsereg az anyag, s a fiatal szervezet, már indul is. Elhagyom, így végül is nem tudom a végkimenetelt, de õt elnézve, biztos a „Happy End”. Felfelé menet egy kõlavinát látok, hatalmas kövekkel, mintha egy óriások által épített vár törmelékei hevernének mindenfelé. S a kövek a gravitáció (vagy a relativitáselmélet?) követelményeinek engedelmeskedve, cm-rõl, cm-re csak araszolnak lefelé évmilliókon át.
Na végre itt a K-, s kezdhetjük újra. Itt már mindenki minden lépést kiszámít, és megfontol. De itt van már a törmelékhegy, megmenekültünk, hamarosan eljön a megváltás. De csalódnom kell, mert irtózatos hótaposásba kezdek, minden lépésnél, emelkedett hangulatomban csak egy szót suttogok (néha hangosan is): „franc”. A kerítésre tapadt hóba, egy srác felírja nagy betûkkel, hogy Lóri (nem én vagyok!!), s elé egy szívet rajzol. Jujj!
Az ellenõrzõponton megiszom az újabb teaadagomat. Van bennem már 2db Pocket coffe, 3 tea, 1db Burn (tuti ital!!), na és a reggeli kávé. S az enzimjeim simán elviselik, bár a lábam szerintem ettõl spasztikus (na meg a több hónapos kihagyástól.) Elindulok, s egy Nordicos srác majdnem ledöf. Elnézést kér, de megnyugtatom, ezek után csak jót tett volna velem, ha sikerül (Haha.) Azután, mint tavaly, rohanok a nordicosok után, de végül is a csúszós cipõ miatt besokallok. Leülök, magamba tömöm a maradék glukóz tablettákat és 1 normolyt port, ez aztán segít. Egyszer csak megy ki mindkét lábam alólam, s egy hatalmasat üvöltök, mert már-már úgy érzem, sportpályafutásom végére értem. Rosszalja is egy túratársam, akire rendesen ráijesztek. Így teszek szert egy jó kis társra, akivel a célig nagyjából együtt haladunk. A jeges szakaszokon határozom el, hogy a szintidõt elfelejtem, már csak 1 célom maradt a túlélés. Még egy kisgyerekekkel megtûzdelt „botos” családot is elengedek, ami azért egy picit „szégyen”.
Na de megszûnik végre a jég, s kezdõdik az üdítõ sár. Nem viccelek. A tavalyi Mátrabérc-túra elõtt, mindig árgus szemmel figyeltem a meteorológiát, s ha egy kis esõt mondott, vagy éppenséggel sár volt, lasszóval sem… De ez a gátlásom valahol a Diós-patak völgyében kioltódott. Annál irtózatosabb sárral nem igen lehet találkozni sehol a világon, s persze a szokásos átázós futócipõben dagonyáztam át rajta. Azóta nem érdekel sem sáros cipõ, sem vizes zokni, tök mindegy, egy szempont van csupán, két lábon maradni. Ja,az elõbb a jégen botladozva jutott eszembe, biztos hogy olyan jó üzlet volt az embernek a 2 lábra állás? A Földet a felszabadult mellsõ végtagunk közremûködésével lassan sikerül tönkrevágni. Kis hátrány csupán, hogy néha hasra kell esnünk, legalább láthatjuk közelrõl. (Visszaugrás a „környezetvédelemi témakörhöz.”)
Most aztán eljött az én idõm. Mint aki letépte… vágtatok a pocsolyákon át, ha kell a közepébe is lépek. Furcsa módon, mégsem leszek sárosabb, mint bárki más, aki annyira vigyáz. A társam is robog, küzd, 7 órán belüli szintidõ álma (sikerül neki!)
Végre itt a suli, s a szupergyors „kiszolgálás”. Közben bejelentik és díjazzák a leggyorsabb teljesítõt. Ki tudja miért,már megint nem én vagyok. Meg kell elégednem 6:46-os idõvel (tavaly 6:27). A tervem, hogy javítsak sikerült, az eredmény mínusz 19 perc.
A végén még „kifosztom” a térképboltot (vagy Õ engem! (bocs!)). Az árengedményen felül az elérhetõséget is megkapom, ami a Villányi úton van. Nem rossz kapcsolat, hiszen a lányom a környéken tanul, s egy kicsit neki is témába vág a dolog. Szlovákiáról szóló túrakönyveket veszek („vadi jók”!), az idei célom betörni a szomszédos országba, mert nekem, észak-magyarországi lévén, jó helyre esik. Január elején kiugrottam Losoncra, mert volt még egy pár ezer koronám a „matracban”, s szerettem volna elsütni, hiszen hamarosan szemétté válik. Beszédelegtem egy antikváriumba is (a könyvek egy jó része magyar nyelvû egyébként), ahol teljesült egy régi álmom. Egy „iszonyatosan” jó turistatérkép-gyûjteményre sikerült szert tennem, ami egész Szlovákia területét maradéktalanul lefedi. A turistautakon az átlagos teljesítési idõket is feltüntették, egy „zöldfülûnek” ez maga a paradicsom. Hogy a két ország közötti viszony megmérgezi e vagy sem, a magyarországi magyar turisták életét Szlovákiában, azt remélem, hamarosan megtudom!!!
Így pár ezer forinttal könnyebben (ne nálam romoljon!!!), de élményektõl terhesen hagyom el az aulát. Az élményeknek mára vége, gondolom én. De még vár egy meglepetés. Új gumi ide-oda, a kijáratnál megfeneklik a kocsim a sárban. Próbálom elõre, hátra, de semmi, csak pörög a kerék! De vannak még csodák. Egy közelben kocsijába pakolgató túratárs felfigyel a helyzetre. Elõbb lenyilatkoztat, hogy döntsem már el merre szeretnék menni, s aztán se szó se beszéd, mit sem törõdve azzal, hogy mennyi áldást kap majd a képébe, máris bepattan a kocsim mögé, s egyedül „kihúz” ill. kitol a sárból. Most amikor lépten-nyomon csalódunk az emberekben, hiszen lassan már egymásra sem bagóznak, ez egy jó idõre visszaadja a hangulatomat. A kezdõdõ hálálkodásomat pedig egy laza kézmozdulattal elutasítva, máris megy a dolgára. Vannak még közöttünk rejtõzködõ „ember emberek”. Köszönöm!!

Hazafelé menet újra keresztülszelem a Mátrát, az északi oldal felé tartva. Az út szélén még mindig rengeteg túratársat látok, ahol nem olyan rég még én is haladtam. Nagyon vigyázok rájuk, ahogy szerencsére a többi autós is teszi. Elszántan küzdenek az elemekkel és önmagukkal. Melengetõ érzés látni õket. A legtöbbjét nem ismerem, s talán soha nem is fogom megismerni, de úgy érzem, hozzájuk tartozom. Velük együtt küzdök a hóban, a jégen, mígnem mindnyájan a célba nem érünk.

„Fázunk és éhezünk, ... de szabadok vagyunk!!”

2009.01.31





















 
 
 Túra éve: 2008
vaddinoTúra éve: 20082008.02.25 18:17:26
megnéz vaddino összes beszámolója
Téli Mátra XL 2008

Sosem jártam még a Mátrában,de mivel tervbe vettem a júliusi 115-ös Via Dolorosát,úgy gondoltam,itt az ideje ismerkedni a hegységgel.
Péntek este 11 körül érkeztünk meg Ilóval Mátrafüredre,ahol elég komoly nehézségek árán sikerült szállást foglalnunk.Éjfél is elmúlt már mire nyugovóra tértünk,ennek megfelelõen reggel 6kor elég kialvatlanok voltunk.Összepakoltunk,és átsétáltunk a rajt helyszínére,ahol már nagy tömeg fogadott.Nem kellett azonban sokat sorban állnunk,olajozottan mentek a dolgok.

Csoportunk létszáma megduplázódott,és 7:35 kor nekivágtunk...Nem várt tömeg fogadott a szük ösvényeken,ez lassított,és egy kicsit zavart is.De hát nem baj,nem sietünk sehova.
8:56-ra érkeztünk meg Lajosházára,ahonnan a pecsételés után már indultunk is tovább.Innen határozottan felfelé haladtunk,míg 794 méteres magasságban Mátraszentimre községbe értünk,ahol 10:40 kor pecsételtünk,és ücsörögtünk egy negyed órát.

Továbbhaladva még mindig felfelé kapaszkodtunk,Piszkéstetõn keresztül Galyatetõre értünk,ahol metszõ hideg szél fújt a kilátónál.A Gertrúd presszóban pecsételtünk(11:45) és egy hosszabb pihenõ következett.Dél után 5-10 perccel indultunk lefelé,én itt alaposan elléptem,éreztem,nagyon gurul a szekér.
Csór-hegy-oldal(12:58)után pillanatok alatt Vörösmarthy házhoz értem(13:19),itt leves és ücsörgés következett,mégpedig 20 perc,amíg Ilóék beértek.Fél órát pihentem,mire továbbindultunk Pisztrángos tó felé.14:15 kor pecsételtünk,negyed órát ültünk,ettünk,ittunk:ez szükséges a Kékes elõtt.fél háromkor továbbmentünk,elhatároztam,hogy megállás nélkül megyek fel a hegyre.Nem volt egyszerû,de sikerült,három óra után nyolc perccel már a síházban szürcsölgettem a teámat.Kb 20 perc múlva a többiek is felértek,én addig helyet foglaltam a csúcskövön.
Háromnegyed négy elõtt indultunk meg lefelé,eleinte marha jó tempóban,majd az út egyre sárosabbá vált,megnehezítve a haladást.A Gyökeres-forrási pecsét után megint egyedül robogtam,Máriácskától pedig kocogásra váltottam,ami levezetésnek rendkívül jó volt.

Teljes idõm 9 óra 30perc,ami tetszik,tekintve hogy életem elsõ Mátrai túrájáról beszélünk.Rövidesen befutottak a többiek is,kitûzö megvan,oklevél elfogyott(késõbb postaán megérkezett),tea,busz,vonat,hazaérés.

Köszönöm a szervezõknek a munkát,a lebonyolítás profi,de a túra elõtti szállás problematikája kis szálkát hagyott a szememben.Köszönöm a társaságot túratársaimnak,és SuviDaninak külön köszönet jár a segítségért.

Jövõre ugyanitt,ugyanekkor.=)
 
 
pistucTúra éve: 20082008.02.01 12:58:22
megnéz pistuc összes beszámolója
~ Téli Mátra L, 33,4 km ~

"Pintyõke, miért blicceled el megint a tornaórát? Szívinfarktust akarsz kapni 30 évesen?!" - máig fülemben csengenek felsõs tornatanárnõm, R. Anna (2 éve láttam, még mindig milyen csinos!) - szavai, melyekkel megsemmisítõ csapást mér tunyaságomra. Ennek már 25 éve, a dagi srácból pedig a szigorú szavak hatására - na nem egy Adonisz, de egy mozogni szeretõ krapek lett. Kedves Anna, ezúton is köszönöm a dorgálásokat, nélkülük esélyem se lett volna arra, hogy életem második idõmérõ túráján,

a 2008-as Téli Mátra L-en
célba érjek.

Vígjátékba illõ félreértéseket követõen érkezünk meg Gábuc barátommal a rajthoz. (Reggel kis híján a népligeti Volán-pályaudvart célozzuk meg a Stadion helyett, Gyöngyösrõl meg Parádfürdõre indulnánk tovább, holott ugye Mátrafüreden van a rajt.) Bejelentkezéskor a suliban azonnal lebélyegzik az ellenõrzõ lapot (miért nem csak a kijáratnál?...), így a forraltborocskázás is a túra részévé válik, rögtön begyûjtünk 7 perc mínuszt. Elindulunk. Az idõ kedvezõ, egyáltalán nincs hideg, sõt mintha egy nimfát is láttam volna az út szélén... A kõbányáig libasorban haladunk, rengeteg a futó, kerülgetjük egymást, mint az influenzát; sok a vízátfolyás, birkózunk az iszappal - néhol igen nagy a "tatami". Színtévesztõ lévén amúgy nem foglalkozom a turistajelzésekkel, ezt a társamra hagyom, õ úgyis imádja a térképeket. Sáv, csík, vonal; plusz, kereszt, iksz – csakúgy röpködnek a sporttársak szájából a különféle jelek szinonimái.
A kõbányát elhagyva átgázolunk egy patakon, s ha jól emlékszem, itt van az elsõ komolyabb emelkedõ. Fújtatok, mint egy gõzgép, aztán megszomjazom (vizet persze nem hoztam), ezért nagyon várom a lajosházai bélyegzõállomást. A pecsét mellé jólesne egy tea is, ám azt nem hozott a kismanó, és vízvételi lehetõség sincs. Sebaj, eszem egy almát, pihenünk pár percet. Rosszul állunk szintidõ dolgában - konstatáljuk -, aminek, mint a célban kiderül, leginkább én vagyok az oka, ugyanis rosszul emlékszem: a mi távunkon nem 7 óra a "követelmény", hanem 9.
A vélt idõszûke miatt megpróbálunk gyorsítani, keményebb kilométerek következnek. Egyre több a bükk, magasan járunk, így nem csoda, hogy hamarosan Mátraszentimrén, a Vadvirág th.-ban találjuk magunkat. Párás szemüvegek, kvaterkázó túrázók – és rengeteg szemét szétdobálva, az asztalok úsznak a vízben-teában. Kultúrlény-e vagy?!... Bélyegeztetés, majd evés-ivás, sajgó izmok tapizgatása. Nagymamás hangulatunkból az ellenõrök kiáltása ráz fel, miszerint a táv fele még hátravan, indulni kéne.
A piros csíkon (ezt most lestem meg) folytatjuk utunkat, természetesen felfelé. Erõt ad, hogy a következõ ellenõrzõ pötty a Gertrúd presszó – ismét egy remek kalóriapótlási lehetõség! Néhány mérföld után elérjük Galya tetõt (vagy Galyatetõt? Vö. Kékes tetõ – kinek van igaza az írásmódot illetõen, kedves korrektortársaim?...), ahol rettenetesen fúj a szél. Gábuc természetesen felmegy a kilátóba (-5 perc), én viszont elbújok egy fa mögé, ahol nem ér a cúg. Majd leereszkedünk a Gertrúdhoz, ahol megkapjuk a 4. plecsnit. Veszek fél liter zöld teát 320 forintért, morgok is érte - ám nem sokáig, mivel indulni kell.
Fogy a remény, hogy célba érünk 7 órán belül, ezért kocogunk, ahol lehet. Nem tûnik megerõltetõnek, sõt szinte pezsegni kezd a vérem, kifejezetten jólesik a kocogás. Ezen a szakaszon (?) futunk bele egy disznócsordába, a jószágok között feltûnik néhány mangalicagyanús példány is. Közelebb merészkedem, sikerül megvakargatni egy-két szelídebb röfi hátát – hát ez röffenetes! Aztán eszembe jut, hogy már nincs messze az erõleveses állomás, így újult erõvel folytatjuk a hátralévõt.
A Csór-hegy-oldali ellenõrök is megerõsítik, nincs sok hátra (mármint a távból); persze minden relatív, tíz kilométer az tíz kilométer. Az erõlevesre viszont egy kicsit várni kell, ugyanis azt a következõ ellenõrzõ ponton osztják. Ott aztán elszürcsöljük, minekutána újra pánikba esem: nem érünk be szintidõ alatt! Ismét kocogunk, egy-két komolyabb (vagy már csak annak tûnõ) emelkedõt is kapunk. A Gyökeres-forráshoz érve végül belátom: hiába minden igyekezet, nem lesz itt se kitûzõ, se oklevél. Gábuc vigasztal, hogy ez így is szép teljesítmény, meg csodálkozik, milyen jól bírom (ti. õ rendszeresen fut), egy kicsit jobb kedvre derülök. Aztán kiböki, hogy õ nem igazán szereti az ilyen teljesítményesdit (ezt mondjuk tudtam), és igazából miattam jött el. Nézelõdni, fotografálni, kiélvezni a tájat – erre jobban kapható; de azért jól érezte magát - pff. (A probléma áthidalására - immár itthon – azt javaslom, váltogassunk: minden teljesítménytúra után legyen egy "kirándulós" túra.)
No de még nem értünk be... Az esélytelenek nyugalmával vágunk neki az igencsak csúszós-sáros befejezõ szakasznak, egyre jobban fáj a lábam. Kiérünk az aszfaltra, közeleg a cél. Az iskola mellett társam készít még pár fotót a lemenõ napról, aztán beslattyogunk a suliba - minek is sietnénk? Ám meglepetésünkre szinte azonnal szólítanak. Gratuláció, oklevél, rajta a teljesítés ideje: 7 óra 58 perc. Ezek szerint mégis sikerült?! Végre kiderül, hogy 9 óra volt a szintidõ, azaz még maradt is bõ egy óránk! – nagyon boldog vagyok; Gábuc is örül a maga módján, ami egy rövidke mosolyt jelent – õ már csak ilyen... Kitûzõ is kerül, naná hogy kiteszem. Aztán kombinálni kezdek, hogy hol nyerhettünk volna idõt, és arra jutok, 7:15 körül, vagy talán még hamarabb is, meg tudnánk csinálni. Alig várom a következõ Mátra L-t!
~ Köszönet a túra szervezõinek és lebonyolítóinak! ~
 
 
bükkjáróTúra éve: 20082008.02.01 09:24:06
megnéz bükkjáró összes beszámolója
Téli Mátra M (régi 26-os)
2008.01.26.
Táv: 24,7 Idõ: 4ó 9p
Idõjárás: 10 körül már 0 fok fölött pár fokkal.Végig napsütés. Hó nem volt. A bányánál és a Kékes környékén erõs hideg szél. A sár nem volt jelentõs.

9.30 körüli indulást irányoztam elõ, így kényelmesen tudtam készülõdni. Ennek köszönhettem, hogy alig tudtam parkolni, ráadásul még le is ült a kocsi egy mély vályúba. Ezúton is köszönöm annak a társaságnak a segítségét, akik segítettek kirántani a sárból! Köszönöm! Ezen "kaland" után sikerült startolnom. Az elsõ nyilt térségen erõs hideg szél fogadott, ami arra ösztönzött, hogy 1-2km után elkezdjek bele bele kocogni. Így 1 óra alatt értem Lajosházára. Ezen fel lelkesülve - és azon, hogy a térdem nem kezdett fájni, igyekeztem ezt a tempót tartani tovább. :) Jöttek a Nagy völgyben a patak átkelések. Ezeken a jó bakancsomnak köszönhetõen mindig sikerült gyorsan átkelnem. Külön technikai nehézség volt a régi kisvasút hídján - melybõl 2 gerenda maradt meg - való átkelés. A többség inkább került, pedig most nem is volt jeges. A túrista háznál tömeg volt, úgyhogy inkább kihagytam a levest. A Pisztrángos tónál nagyon jól eset a zsíros kenyér hagymával, köszönet érte a túratársnak aki felajánlotta! Ezután jött a fekete leves: a Kékes oldala. 43 percig tartott ez a 2,5 km, és jól ki is fáradtam. A széltõl meg kissé kifagytam. Lehet fel kellet volna vennem a széldzsekit, amit végig cipeltem a távon a zsákomban. A csúcson egy kis teával frissítettem és azzal a tudattal, hogy innen már csak lefelé kell menni! Majdnem végig futottam, így sikerült 2 db bokarándulást beszereznem. Ja! Így hó nélkül göcsörtösebb. ;) Persze ép a hó hiányának köszönhetõ a fantasztikus idõ ami alatt sikerült teljesítenem a távot. Saját csúcsot állítottam be a 4ó 9p-el. A célban szokás szerint minden olajozottan ment. Cél regisztráció, oklevél (professzionális, a teljesítési idõt is feltüntetik), kitûzõ, tea. Az itiner is szokásosan jól kidolgozott és alapos volt. Talán annyit tennék hozzá, hogy a szervezõk alapból is adhatnának egy ponton zsíros kenyeret.
Összeségében jó túra volt.
 
 
OttorinoTúra éve: 20082008.02.01 09:21:05
megnéz Ottorino összes beszámolója
TÉLI MÁTRA "L" 2008.01.26. 33,4 km; 1220 m; 9 óra
Rajt-cél Mátra Szakképzõ Intézet Mátrafüred, Erdész u. 11

Az imént értünk Mátrafüredre, már látjuk a túrázókat, amint botokkal ernyõkkel felfegyverkezve keresztezik a Gyöngyösrõl feljövõ országutat. Nem kell kérdezõsködni, a következõ keresztezõdésben jobbra kanyarodunk. Rengetegen vannak, pedig néhány perccel vagyunk 7:00 után, az elsõ rajtoltatásokat követõen. A hetedik határban találunk parkolót. Az iskolánál a kifelé- és a befelé tartó áradat is kolosszális. Egyik túra társam, - aki a "csapatszállítást" végezte - (ez úton is kösz Tamás) megjegyzi, hogy nagyon "Kinizsi hangulat" van a versenyközpontban. A szervezés ura a helyzetnek, leadom az "Olimpiai 5próbás" könyvecskémet, mozgó árustól megvesszük az itinereket és kitöltés után már mehetünk is regisztráltatni. (Külön öröm, hogy minden távnak saját [összetûzött] füzete van.) Ismerõs társasággal találkozunk, Vilmos útitársunk velük tart, õk az "M"-re indulnak. A regisztráció is flottul mûködik, pillanatokon belül az udvaron találjuk magunkat. Tépázza a szél az ágakat, tiszta idõ van, néhány fok a 0 fölött a sapka felkerül a fejre. Nem kell tájékozódni, megyünk a többiek után, a városban zöld pluszok mellett megyünk el, majd hamarosan a zöldbe érünk, most a fákon csak a mínusz zöld, mert tél van :-) Erõsen felázott, dagonyás útszakaszok váltakoznak keményre fagyott, jégbordás ösvényekkel. Nagy a tumultus, sokan elõznek, némelyeket kénytelenek vagyunk mi is leelõzni. Túratársam már jó néhány elõzésen túl van, így elõttem egy idegen srác halad, amíg talpát az égnek nem veti. Látom a terepes cipõtalpát, ennyit ér a mélyen mintázott futófelület az alattomosan, foltokban felfagyott talajon. Sokat kivesz belõlünk a csúszós talajon való haladás, sok lépés visszacsúszik, de a legnehezebb az oldalt csúszás korrekciója. Nem panaszkodom, a nap süt és idõközben szinte teljes szélcsend állt be. Túratársam elõzgetve lassan eltûnik a szemem elõl. A Cserkõbányánál járok, sokan fényképeznek, valószínûtlen mélységbe tekintünk le, egy ilyen tájseb is lehet impozáns. Hosszan haladunk a zöld mínuszon visszafogott lépésekkel a megcsúszást megelõzendõ. Az Ilona-kút környékén megint dagonyás részek jönnek. A legallyazott fák ágai szana és széjjel hevernek, ezeken szökdelek át. Összegészében nagyon feldúlt jelleget mutat itt az erdõ. Késõbb lejtõs szakaszhoz érek, egyik oldalról a másikra botorkálok vigyázva, hogy ne dagonyában haladjak és az elõ-elõ bukkanó jégen se essek el. Egy végzetes lépésnél azonban tripla leszúrt Rittbergert ugrok és nem lévén rajtam korcsolya a jobb csípõmre érkezek, de felpattanok és úgy teszek, mintha mi se történt volna és nem a telefonomra estem volna rá. Szerencsémre a telefonom egyben maradt, a csípõm meg a helyén. (Már kezd lilulni.) Hálás vagyok annak az sporinak, aki látván az esetet megmutatja, hogy hol és hogyan kellett volna haladnom. Azért megnyugtató, hogy mindenhol vannak segítõkész emberek.

A Lajosháza 1. ep. (6,4 km)

felé vezetõ meredek lejtõn már a fától-fáig szaporázást választom. Az ellenõrzõ pontig még van egy hosszú, totál felfagyott út ezen kell végig pingvinezni. Tamás barátom már ott eszi a szendvicset. Én nem veszek magamhoz semmit, mert az iskolából kijõve trappban már megreggeliztem. Nekivágunk egy erõs emelkedõnek a sárga négyzeten, (a térképen: Papszállás-lápa) szerencsére pihenés nélkül felül tudunk kerülni. A sárga sávon rövid erdei ösvény után elérjük az un. dózer utat, (piros kereszt) ami jól járható. Még mindig sokan haladunk a széles úton, pedig Lajosházánál már elváltak tõlünk az "M"-esek. Egy egyenesben még látom a távolban túratársamat. Fiatal hölgyek is leelõznek párban beszélgetve, de õk gyakrabban állnak meg, így többször találkozunk. Ez a túraútvonal a jelzések színkavalkádja: egy rétnél átváltunk a piros sávra, keresztezünk egy mûutat és alig több, mint 10 perc múlva hatalmas fák mellett megyünk egy parkon át és lassan elérjük a tuják mögé elbújtatott Vadvirág Turistaházat, ami a

2. ep. Mátraszentimre (14,5 km)

A turistaház elõtt Tamás már kortyolja a teát és szoláriumozik. Amire pecsételtetek és én és kijövök egy mûanyag kávéspohárnyi teával õ már indul. Még nem vagyok éhes, de magamba diktálok egy szendót, hogy megmaradjon az erõm az elkövetkezendõ magasságokhoz. Még egy kupica tea és nekivágok a piros sávos emelkedõnek. Most már egy kicsit élénkebb a szél, összébb húzódik a kabát. A Darázs-hegyre felérve néhány percig úgy érzem, hogy a szél leüvölti a fejemet. Leereszkedve a Bõgõs-rétre úgy tûnik, hogy teljesen elcsitult. A buszmegálló mellett megyek el felfelé a Piszkés-tetõre. A csillagvizsgáló elõtt balról becsatlakozik a kék sáv és innen elkísér egészen a Galyatetõre. Egyelõre azonban egy szép, fenyvessel szegélyezett tûlevél szõnyegen lépkedek, néha itt is rálépek egy alattomosan rejtõzõ jégbordára, de semmi komoly megrendülést nem okoz. Kiérek a Galyatetõre vezetõ mûútra, már egy ideje szembe jönnek a szalon turisták, így sejtem, hogy már nem lehetek messze a tetõtõl. Fenn a kilátónál lenyûgözõ a panoráma, de nincs kedvem kilátni mert ismét feltámad a szél. A lefelé lépcsõnél ketten azt játsszák, hogy háttal nekitámasztanak a szélnek, olyan mint egy jelenet egy burleszk filmbõl. Leérek a lépcsõn és ott van a

3. ep. a Gertrúd Presszó. (18,7 km)

- Ejnye Tamás! Már megint eszel. Pecsételtetek, iszom egy kis kólát, eszem egy pár Dianás bonbont és már megyünk is. Innen már együtt haladunk a célig. Lejtmenetbe kapcsolunk az OKT-n, jólesik kicsit nekiereszteni a lovakat. Néhol sáros ösvényeken haladunk, azért is lépést tartok túratársammal, aki köveken lépked és pocsolyákat ugrik át. Egy alamuszi felfagyás és még egy strigula a hátas dobásos noteszben, már rá se rántok, kutyagolok tovább. Leérünk egy mûútra, amit keresztezünk és ismét fenyveseken át haladunk a kies Nyírjes-bérc mentén. Innen megpillantjuk a távolinak tûnõ Csór-réti-víztárolót. Nyírjesi erdészház után nem sokkal ismét felfelé kapaszkodunk, megint mûút, a hegyoldali meredek ösvényen araszolva elérünk egy vízszintesebb részt és nem sokkal ez után megérkezünk az erdõben tanyázó

4. ellenõrzõ ponthoz. (Csór-hegy-oldal 24,1)

Megint elérjük a már megszokott jó, öreg országutat (Mátra-nyereg) és ennek mentén haladunk egy erdei úton, egészen a Vörösmarty turistaházig. Jól esik a sós, meleg zacskós leves, repetázok is belõle, de megszomjazom tõle és jót húzok a kólás flakonból. Itt csak az "M"-eseknek és attól lefelé kell bélyegeztetni, így némi szerelvényigazítás után elindulunk a piros sávon Mátraháza felé. (Az "XL" elválik és megy a Kékesre az "M"-mel karöltve.) Nem túl megerõltetõ emelkedõs szakasz után érjük el Mátraházát. Szép idõ van, a szuvenír árusok is kipakolták portékájukat. Néhány pillantás a faragott mütyürökre és folytatjuk a piros sávon, ami most lejtmenetbe kapcsol. Itt az út szabályos jégpályává változik, eszembe jut a Voga-Turnovszky dal refrénje: "Vergõdünk, mint néger a jégen, adj egy téglát!" Na nem, így tényleg nem lehet, bevesszük magunkat a csalitosba, ahol a jég már a szegélyezõ növényzet határát is eléri. Hamarosan vége ennek a veszélyes résznek, kiérünk egy napsütötte oldalra; idén ez az elsõ napos túránk, de a totál szembe sütõ nap egy kicsit zavar, de ez legyen a legnagyobb baj. Utunk keskeny, sáros ösvényen vezet, Murphy törvénye szerint ilyen helyen akar mindenki elõzni. Egy helyes kis fekete szuka is állandóan láb alatt van, oda is szólok neki: - Kutyikám, ha a bácsi rádzuhan, neked véged van, mint a botnak. Csonkolt farkának csóválásával válaszol a kis spániel, láthatóan élvezi a falka-életet. Még lejtõsebbé válik a balra lekanyarodó ösvény, nemsokára elérjük az

5. ep.-t a Gyökeres-forrást. (29,5 km)

Lemegy az utolsó korty ücsi és most már felvillanyozva a cél közelségétõl, újult erõvel vágunk neki a maradék távnak. A Somor-patak mellett haladunk a Kálló-völgyben. Egy szélvédett, árnyékos helyen vezet a sáros, némely helyen fagyos ösvény. Néhol a patakot át kell ugrálni, már nem törõdik senki a cipõje szárazon tartásával, középen gázolunk át a dagonyán. Egy újnak látszó jelzõtábla tudatja, hogy már csak 1,1 km van hátra, megállapítjuk, hogy ezt már szamba lépésekkel is meg tudjuk tenni. A célban nem kisebb a tumultus, mint a rajtnál, de az igazolás és az emléklap kiadása ugyan olyan gyors, mint az itineré a rajtnál. Az emléklapot a megtett táv és a felhasznált idõ feltüntetésével névre szólóan nyomtatják. Teázunk és némi sárrázás után haza indulunk. Az "M"-et teljesítõ túratársak már elmentek, csak Vilmos barátunk vár minket, elmondása szerint õk is estek-keltek, befürödtek a patakba, a Kékes megizzasztotta õket, szóval jól érezték magukat. Az "M"-esek legközelebb az "L"-re akarnak menni, lehet, hogy ha minden OK. mi is "upgradelünk" egyet. Már Gyöngyösnél járunk az autóval, amikor észreveszem, hogy az 5próbás könyvecskémet az iskolában felejtettem...
Ottorino

 
 
Rush2006Túra éve: 20082008.01.29 09:49:38
megnéz Rush2006 összes beszámolója
Téli Mátra XL

Péntek este munka után egybõl Mátrafüred felé vettem az irányt. Az autóbuszon csak egy nagy gyerekcsoport zajongott, de Gyöngyöstõl néhány ismeretlen turistát is felfedezni véltem.

Megérkezek Mátrafüredre, borzasztó hideg van.. A szállás kissé lejjebb van, de egy kis logisztikával megoldom.

Két futóval vagyok egy szobában, õk az L távot futják majd. Késõbb megjön még 4 gyalogos is a szobába, akik elmesélték este a fél életüket, de más azért aludt volna már..

Reggel 5:45-kor kelés. A többieknek nem nagyon tetszett hogy ilyen koránra húztam fel az órát, de ez van. Talán ha hamarabb fekszenek..

A rajtig Hajdú Ferivel és barátnõjével fuvaroztatom ki magam, utólag is köszönöm.

Ismét nagyon hideg van. Ez kemény lesz így. Beállok a Terep Ultra Kupa sorba, kb. 200-an állnak, majd mikor a szervezõ mondja hogy itt csak a futók lesznek, rendesen megcsappant a sor:) Sok-sok ismerõst köszöntök, látszik hogy rengetegen választották ma ezt a túrát kikapcsolódásnak. Na de hogy a tárgyra térjek: 6:59-kor elhangzott az indulás szó. Alig kaptam össze magam, már rohanhatok is 40 km-t.

A kemény mag már az elején elhúzott. Pár kilométerrel odébb már széthúzott a mezõny, én az elsõ felében voltam érzésre. Hamarosan utolér Németh Csabi, lekéste a rajtot kissé. Lajosházáig együtt toljuk, beszélgetünk. Örülök hogy sikerült megismernem õt. Leérve a ponthoz, pecsételtetek, majd már engem hamarabb megelõzõ 4-es boly jön jó 1 km-es kerülõvel. Köztük -balazs- és Kerékgyártó Peti aki ismerõs. Féltem hogy kispistáztunk, de nem hinném, mivel a meredek Z-n jöttünk le, így a lelkiiismeretem tiszta maradt:)

Csabi indul is tovább, én még iszok gyorsan egy kortyot, majd nyomás utána.

Megcsodálhatom ahogy a S-négyzeten megállás nélkül dzsoggol fölfele. Impozáns látvány :) Mögöttem Balázsék. Nem futunk az emelkedõn, de a tempós gyaloglás megvan. Egy idõ után utólérnek, hasonló tempóban haladunk mégis kissé hátramaradok.

Mátraszentimrén FUTURE-ék keresik az utat, végül egy meredek aszfaltúton érjük el a Vadvirág Turistaházat a többiekkel. Sajnos a tea forró, így két kis korty után szomorúan, de ott is hagytam. Közben megérkezik Nosza Gabi is, egybõl indul tovább, én is így teszek, és pár szót váltunk útközben.

Galyatetõ elõtt megérkezik akibacsi is, aki bíztat hogy nagyon jól megyek. Ez jólesik, és optimizmussal tölt el. Persze utána már csak a hátát látom egy ideig. Galyatetõre érve épp Balázsék indultak tovább Petivel az ellenörzõpontról, de úgy gondoltam nekem most nem kell a hajsza, így a ponton nyugodtan bevágtam egy energiaszeletet, meg ittam pár kortyot. Továbbindulva egy rafinált letérést épphogy észreveszek, egy kõre volt felfestve a jel. Kicsit megállok, kezdek fáradni.. De nem szabad! Itt a lejtõ, ilyenkor nem szabad kinyúlni. Ha emelkedõ jön akkor azt mondom ok, de most nyomni kell, ezért jöttem hogy bizonyítsak magamnak! Szerencsére ismét megindulok. Jó tempóban haladok, egy kopár részhez érve gyönyörû panoráma fogad. Kis idõ múlva Csór-hegy elõtt ismét egy emelkedõ. Megpillantom Balázst, már a hegyet falja, én még az aljában vagyok, de jó jel hogy nem vagyok lemaradva nagyon. Innen végleg eltûnik a látókörömbõl. Elérem az ellenörzõpontot, kérdezem hogy állok, azt mondják az elsõ 25-ben kb. bennevagyok.

Amilyen nevek indultak ma, ez nem rossz eredmény eddig.

Vörösmarty th.-nál nem élek a levessel, de viszont kicsit megzakkantam, és néha bele kell kicsit gyalogolni innentõl.. Egyre gyakrabban gyalogolok, de szerencsére eljön a pont, így be tudok vágni egy zsíroskenyeret, ami talán jót tesz majd kicsit.

Egyedül itt kaptam idõt, 3 óra 14-nél jártam eddig.

A kenyeret útközben ettem meg, de valahogy alig akart lemenni, meg is kellett állnom inni hozzá. Közben elmegy mellettem JB, és még jópár futó. Na puff.. Fene a Kékesbe.. A combom elkezd görcsölgetni a meredek K+-en éppen akkor amikor utólér csanya, és egy hölgy, aki mint kiderült meg is nyerte a versenyt nõk közül. A K-re érve se sokkal jobb a helyzet, szenvedek mint a kutya, és folyamatosan elõznek :-(

A csúcs elõtt ér utól László Szilvi. Közben esek egy jókorát a jégen, szentségelek is.

De többet nem is estem a nap során. Kékesen nagyon jólesett a tea, bár az izmaim csont merevek voltak már, de indultam is tovább. Szerencsére elmúlt a combgörcs, így ismét nyomhattam neki a tempót, persze csak óvatosan. Viszont ahogy a P-ra értem késõbb, elkapott a versenykedv, és már csak az órámmal szemeztem hogy 5 óra alatt legyek valamivel. Piszkosul megindultam, egy rövidebb távon induló futót is állva hagytam. Elérem az utolsó pontot, majd robogok is tovább, egyre gyorsabban.

Nem gondoltam volna hogy a végén még lesz ennyi erõm. Kerülgetem a rövidtávosokat, de nem zavarnak, mert némelyik szó nélkül elenged. Kiérve az aszfaltra még õrültebb tempóba kapcsolok. Egy gyalogos jegyzi meg a párjának fél füllel hallottam hogy "van ilyen aki végigfutja". Hát van, de én végig nem futottam az szent :)

Pár perc múlva beérek az iskolába, vagy inkább berohanok, és 4:45-nél lenyomom az órát. Az oklevélre már 4:48 kerül rá, de sebaj..

Álmomban nem gondoltam volna hogy így fog ez most menni. Nagyon boldog voltam, mert jól sikerült, és optimizmussal tölt el a jövõt nézve ez az idõ.

Zolinak köszönöm hazafele a fuvart! Margitán találkozunk!

40 km---> 1576 m-----> 4:45
 
 
AtiTúra éve: 20082008.01.28 18:13:57
megnéz Ati összes beszámolója
Téli Mátra L

Parkolni nem volt egyszerû, egy újabb tömegtúra volt ez, sok-sok résztvevõvel.

Induláskor hatalmas sor várt ránk, azt gondoltam, hogy minimum negyedóra lesz, mire sorra jutunk, de olyan pillanatok alatt végeztünk a nevezéssel, mintha csak 3-4 ember lett volna elõttünk. :)

Egy kis felkészülés, gps lenullázása, reggeli elõkészítése, és már indultunk is. Fontos volt a rajt elõtt elintézni ezeket, mert Melasz azzal riogatott, hogy annyira percre pontosan nézik itt a teljesítést, hogy aki kicsúszik a szintidõbõl, az már csak olyan oklevelet kap, hogy szintidõn kívüli teljesítés.

Ennek megfelelõ tempóban indultunk neki a túrának, az elején még csak 2 kisebb emelkedõt megmászva, késõbb pedig sok nagyobbat. :)

Az Õszi Mátra túráról volt pár emlékezetes szakasz. Ami akkor a túra vége fele szinte lehetetlen emelkedõnek tûnt, az most a közepére téve egész megmászható volt. Pár pihenõ azért így is kellett közben. :)

Mivel tömegtúra, ezért úgy voltam vele, hogy eltévedni nem lehet... De, el lehet. ;) Különösen mivel 4 táv volt, és ha az ember csak megy a többiekkel, akkor még nem biztos, hogy õk is azon a távon neveztek. ;) Úgyhogy lett egy kis ráadás, de ennyi kell is. :)

A célba beérkezve csak beírták a rajtszámot a számítógépbe, és pár másodperc múlva már kiabálták is a nevemet, hogy kész az oklevél. Ez gyorsan ment. :)

És valóban, az oklevélen szerepel, hogy szintidõn belüli teljesítés, és még az is, hogy pontosan mennyi idõ alatt lett meg. 9 órás szintidõ, a túra 33,4 km-e (plusz a ráadás... :)) 7 óra 23 perc alatt teljesítve. Ennyi heggyel ez nem is rossz. :)

Idõközben (jó gyorsan) már fent is a statisztika a túra holnapján. Ezzel az idõvel a 202 beérkezõbõl (ezen a távon) 90. lettem, ez szép középmezõny. Az élmezõnyben 3 óránál kevesebb idõ alatti teljesítés is van, az 11km/h-nál gyorsabb átlagsebesség, hegyvidéken... Huhh, szép... :)

Képek is vannak, plusz térkép is, ezúttal már 3d-ben is. Kinga leszúrt, hogy miért linkelgetek ide be képeket... Szerintem jobb, mint külsõ weboldalt reklámozgatni agyba-fõbe, dehát akkor legyen ezúttal ez a megoldás. :) Képek tehát itt: http://forum.hodito.hu/showthread.php?t=2707

Külön kérésre mentettem egy Google Earth formátumot is, hogy 3D-ben, virtuálisan végig lehessen menni ezen a távon. Ehhez egy kicsit ritkítottam a pontokat, de szerintem így is élvezetes lehet. :) Ez letölthetõ ugyanonnan, ahol a képek vannak.

Köszönjük a túrát! :)
 
 
laslowTúra éve: 20082008.01.28 09:33:27
megnéz laslow összes beszámolója
Hupikék Törpikék
A Téli Mátrának, helyesebben az Ultra-Kupa elsõ fordulójának, 5 fõs csapattal vágtam neki. Illetve ez nem teljesen igaz, mert a többiek elszöszmötölték a rajtot.
Amikor unszoltam a csapatot, mondván hogy márcsak percek vannak hátra az indulásig Pisti még egy Red Bullal szemezgetett, Csabi és Csabi a ruházkodáson töprengtek, Peti pedig a futóbotjaival végzett harci mozdulatokat. Én épphogy odaérkeztem az iskola elõtti gyülekezõhelyhez már el is hangzott a jelszó: Jó túrázást! Ezt egyébként én is elõször hallottam itt, mivel tavaly én is lekéstem a rajtot.
A tömeg nekilódult, és ahogy elkocogtunk a parkoló mellett láttam, hogy a barátaim még mindig a kereklámpás mellett molyolnak. Kiabáltam nekik, de a reakciókat már nem vártam meg.
6 óra 59 perckor nekiugrottunk a Mátrának. A mezõny hamar széthúzott, mire a települést elhagytuk márcsak hárman voltak elõttem (közülük csak Mécs Lacit tudtam azonosítani hátulról), egy srác pedig a nyomomban haladt. Lajosházáig a jól ismert nyomon haladtunk, habár mintha az ösvény mellett lévõ bánya mélyült volna. A fagyott talajon jól lehetett futni, legfeljebb a jeges foltokra kellett ügyelni.
Kb. 32 perc alatt értem el az elsõ ellenõrzõ ponthoz, ahonnan kezdõdött az új pályaszakasz. Otthon térképen többször bejártam a pályát, így a navigálás nem tûnt problémásnak. Igaz egy helyet visszacsúsztam az emelkedõn, de lényeg az erdei érzés. Ebben csak a Hupikék Törpikék zavartak. Igaz nem személyesen. Talán másnál is megesik az, hogy egy számnál elakad a tû az agyában, és nem tudja kiverni a fejébõl. Hát velem itt ez történt, bár nagyon szerettem volna megszabadulni a bugyuta „slágertõl”, amit egyébként évek óta nem is hallottam. Felidézett azonban egy sztorit bennem: 93-ban Svájcban jártam hegyikerékpár EB-n, a pálya környékén bóklászva egyikünk elkezdte fütyülni a Törp-papásat. Hamarosan csatlakozott egy német, egy holland, egy francia és egy nem tudom hova tartozó néger srác is. Kisvártatva már úgy fütyültünk, mint egy úttörõcsapat, és a végén jól megtapsoltuk egymást. Szóval ez járt a fejemben, amikor elléptem az elõttem haladótól, és nem rajta mosolyogtam. Nekem ez az új szakasz szimpatikus, a Szén-patak völgyében már estem patakba, csúsztam le hídról, úgyhogy nem bántam a váltást. Mátraszentimréig a jelek nagyon jól követhetõek voltak a településen belül azonban leakadtam Ariadné fonaláról. Errõl az oldalról még sosem támadtam, így kicsit pánikhangulatban egy nénit kérdeztem meg, hogy hol a Vadvirág presszó. Õ helybeli lévén azzal kezdte, hogy: be van az zárva ilyenkor, de aztán megmutatta a helyes irányt. A parkon átvágva fel is fedeztem néhány kopottas jelzést. Igaz olvashattam volna az itinert is. Egyébként érdekes: van egy mákszem település az erdõben, és mi van a közepén? Park! (Na jó biztos van ott más is, és a központ mindig viszonylagos.)
Az ellenõrzõ pontot leginkább arról ismertem meg, hogy a három fõs élcsapat épp akkor hagyta el. Ilyen közel lennének? Közel volt viszont az üldözõm is, akinek nem voltak navigációs gondjai, sõt el is lépett tõlem.
Galyatetõig az út tiszta sor, mint a többi évben. Kár, hogy több helyen az úton folyt az erdõkitermelés, de hát ez van. A szétszórt fûrészpornak csak ott örültem, ahol éppen a jégre hullott. Mert jégfoltok akadtak bõven, lehetett szlalomozni. A szél is szépen fújt, bár korábban úgy gondoltam fölöslegesen vettem fel még egy réteget magamra itt örültem, hogy nem hûltem át. Nagyjából a Piszkés-tetõ környékétõl elég töredékesek az emlékeim, már ami a látványt illeti ugyanis a nap pont szembe sütött, a szemem pedig könnyezett a hidegtõl. Szóval a táj helyett a csillogó jégfoltokat próbáltam kiszûrni. Az elõttem futó nyomában megkerültem a galyai kilátótornyot, a lépcsõn lefutva azonban már éreztem, hogy kis gond van. Két hete futás közben belerúgtam egy fadarabba azóta lejtõfutásnál sajog a jobb lábfejem. Ez van, az én koromban már…
A Gertrúd presszó már majdnem a törzshelyem, de bízom benne, hogy nemcsak ilyen futóbolondok jártak arra, illene itt fogyasztani is. Kaptam egy pecsétet és egy mosolyt futás tovább. A következõ szakaszon óvatosan mozogtam, mert egyszer itt durván eltévedtem. Van egy hely, ahol a jelzés egy kõre van festve (igaz nincs más lehetõség), ha nem direktben keresem, ismét elmegyek mellette. Innen lejtõ a Nyírjesi erdészházig jó lett volna, ha a lábam is jó lett volna. A srác elõttem még felbukkant egy párszor, majd eltûnik a látókörbõl. Ez a kisebbik probléma, a nagyobbik az, hogy amikor hátranyúlok a kulacsomért érzem, hogy a dugó valahogy kinyitott és a derekam tocsog a Gatorade-ben. Eddig csak két kortyot fogyasztottam és már éppcsak van az alján. Legalább 2 deci folyt ki, ahogy a Csór hegy oldalában kitapogatom, már a bal combom is ázik az anyagban. Egy jó pont a thermogatyónak, mert így sem volt túl hideg, és bizakodtam, hátha így is felszívódik valamennyi a nedûbõl, különben nem vágtázok majd a Kékesre. Az sem vigasztal, hogy elõttem felbukkan egy ellenfél, és az emelkedõn eldzsoggolok mellette. A Csór hegy oldalában két srác jön szembe, egyiküknél kempingszék.
– Itt ellenõrzõpont lesz. – mondja megszeppenten egyikük.
– Pontosan hol? – értetlenkedek.
– Hát itt.
Szóval õk a pontõrök. Elõbányászom az izotóniás italba áztatott igazolólapomat, õk pedig ügyesen nyomnak rá egyet. Egyébként övék minden elismerésem, ez a legkutyább hely pontõrök számára. Ha esik áznak, ha hideg van fáznak, mint most is. A többi pont ehhez képest igencsak komfortos. Ilyen körülmények között ember legyen a talpán, aki hosszú órákig kinn végzi a dolgát. Srácok, köszönjük. Kocogás tovább. A futást a mûútig nem igazán élvezem, inkább ugróiskolára emlékeztet a gallyak, keréknyomok közötti haladás. Mûúton át vissza az erdõbe. Nagy svunggal befutok a Vörösmarty-turistaházig, akárcsak tavaly. Hmm, már akkor sem kellett volna, na gyerünk innen. A következõ pont felé haladva néhány rövid távon túrázó mellett haladok el, van aki még szurkol is. Kedves. A Pisztrángos-tó elõtt kicsit elvétem a jelzés és irányban haladva rá kell jönnöm, hogy a Kõris-mocsár télen is mocsár. Eddig úgyis száraz volt a cipõm.
Megkapom a pecsétet az egyre inkább papír-masséra emlékeztetõ lapomra és szökdelek tovább. Megcsodálom a befagyott forrást és csodálkozom azon, hogy a pontõrök által rakott tûz füstje milyen sokáig érezhetõ. Ez a szakasz, bár nem könnyû, mégis összevetve azzal, hogy máskor bokáig-térdig érõ hóban futottunk rajta eléggé haladós. Legalábbis a Gabi-haláláig, ami akár az én halálom is lehetne. A kanyargós ösvényen mászó fokozatban haladok, ami nem túl gyors. Sõt, sokkal lassabb, mint az a trió, aki néhány kanyarral alattam, mögöttem nyomul. Úgy látom meg leszek fogva, de egyszerre hárman… A Sötét-lápa nyergétõl jön a Mátrabércrõl is ismert kedvencem, némi jéggel nehezítve. Felfedezem, hogy tudok én lassabban is menni, mint eddig. Terep felezõbe kapcsolok, de a jeges viszonyok és a gyökereken ugrálás elviszi a motivációmat. Már látom a csúcsot, amikor a srácok utolérnek. Németh Csabi vezeti a kis csapatot, nem is próbálok felszállni a miskolci gyorsra. A csúcs elõtti részen a szép széles jégfoltok megadják a kegyelemdöfést, eddig nem gyalogoltam, de itt tötyögõsre veszem a figurát.
A síházban örömmel konstatálom, hogy a nadrágom megszáradt, az ellenõrzõ lapom viszont nem. Megkapom a magamét, inni nem kérek és gyerünk tovább. A lejtõfutásomtól kicsit tartok, de a rajt után 3 óra 6 perccel már úgy saccolom, meglesz a 4 órán belüli menetidõm. A lejtõs részen egyre több rövidtávost érek utol, sõt egy ellenfelet is az elõször meglépõk körül. Úgy tûnik neki sem erõssége a downhill. A Gyökeres-forrásnál pecsét majd tovább. Azt ezt követõ résztõl kicsit tartok, mert hajlamos csúszóssá válni, de most egész jól futható. Megvan a kis lépcsõsor is, amin három éve lezúgtam, és már benn vagyok a településen. Innen már csak egy köpés lenne a cél, ha az italomat nem a gatyám itta volna meg.
A rajt után 3 óra 47 perccel befutottam, örülök, bár a számítógépes rendszerben megint nem találnak meg. Nem hibáztatok érte senkit én egyszerûen ilyen eltûnõs vagyok, tavaly is problémás voltam. De aztán betesznek a rendszerbe.
Legközelebb jövök a Mátrabércre is.
 
 
piedcatTúra éve: 20082008.01.27 13:39:19
megnéz piedcat összes beszámolója
Téli Mátra L (33,4 km)

2008. január 26.

Két keményebb hétvége után egy barátibb tempót terveztem szombatra. Bárki jogosan megkérdezheti, hogy miért pont egy túrán veszek vissza a gázból, erre egyszerû a válasz: ha maxi sebességgel nyomok egy túrát, abból csak idõhajszolás lesz. Ezt pedig nem akarom, fõleg nem itt a Mátrában, és fõleg nem télen. Ezért egy laza, futós-gyaloglós haladást határozok el, és hogy még véletlenül se hajtsam ki magam, kihagyom a Kékest.

A Pata-csapat (qvic, Feró, én) bõven hét elõtt gurul be Mátrafüredre. Az autók számából ítélve sokan vannak bent, így is van, de megosszuk a melót, én beállok a mosdó elõtti sorba, Feró pedig a nevezésért küzd a tömeggel. Mázlim van, mire végzek, már a nevezés is rendben, így 6:59-kor startolok. Ahogy kiérek, Ferót szem elõl tévesztem, majd jön, gondolom, de aztán mégsem. Lassú kocogással falom az elsõ métereket, negyedóráig elég kellemetlen a futás, hideg lábaim sajognak, különösen a lábszáram. Aztán ahogy telik az idõ, szépen bemelegszem. Kicsit belehúzok, az elsõ pontig szeretném megelõzni a gyalogosokat. Egy futó hölggyel kerülgetjük egymást, bár szegény nagyon kapkodja a levegõt. Lefele lazán futok, a hölgy mögöttem porzik, masszívan liheg. Nem én vagyok az oka. :) Végül Lajosháza után tudom végleg lerázni. De addig még találkozom Vándorköszörûssel, köszönök neki, és még a pont elõtt, ahol egy jégtábla miatt majdnem közelebbrõl megismerem a turistautat, qvic ér utol. Lajosházáig 50 perc, pecsét, és nyomás felfele.

Az új rész következik. Nagyon tetszik, szépen egyenletesen emelkedik. Magammal is elégedett vagyok, itt használom elõször a túrabotot, kell is. Gyorsan tépek az emelkedõn, csak a végén tûnik el qvic a szemem elõl. Innen tulajdonképpen már csak futókkal találkozom, amíg be nem jön a rövidtáv. Mátraszentimre elõtti emelkedõn gyalog utolérek néhány futót. A hegy megfogja õket. De nem mindenkit. Egy Vadmalac csörtet el mellettem másodmagával. Õket nem zavarja a hegy, egyszerûen legyalulják. :) A településre egy nyolcas bolyban kocogok be. A Vadvirág Turistaházban (2:07) kényelmesen eszem egy szendvicset, iszom három pohár teát, wc és mosakodás, nagyon jól érzem magam, csúcs ez a túra. Az ajtó elõtt Attila szólít meg, néhány túrán már találkoztunk korábban. Menet közben beszélgetünk, aztán az emelkedõn lemarad. Galyatetõ fele hullámvasutazom, nagyon szeretem ezt a hegyet, ez a kedvencem a Mátrában. Gertrúd Presszó, 2:51, pecsét, és egy csoki megemésztése.

Tûz a Nap, amikor megindulok lefele. A balos letérõre egy vegyes futópáros figyelmeztet, akik elrobognak mellettem. Csatlakozom a szerelvényhez. Elõször mögöttük futok, aztán elõttük, aztán már nem látom õket, hiába nézek hátra. A kis huncut Csór-hegy megint meglepetést okoz, én mindig egy kicsi hegynek gondolom, pedig nem az. Viszont könnyedén mászom fel az oldalába, ahol már várnak a pontõrök, és 3:35-nél megkapom a megérdemelt pecsétet. Vörösmarty-nál a négyzetméterre esõ emberek száma meghaladja a harmincat, így eszem ágában nincs harcolni a levesért. Helyette átkelek az úton, és a piroson zúzok tovább. Hihetetlenül szép ez a rész, még soha nem jártam erre. Mátraháza elõtt egy izmos emelkedõt kell leküzdeni, aztán végigsétálok az üdülõhelyen.

Az utolsó szakasz már ismerõs, lassan kocogok lefele, a terep kellemes meglepetés, jég alig van, veszélyes szakasz pedig egyáltalán nincs. Így most az életmentõ köteleket sem feszítették ki. Majdnem elmegyek a Gyökeres-forrási pont mellett. Csak arra leszek figyelmes, hogy Rushboy (jesszus, micsoda idõt megy ez?!) érkezik, és kotorja elõ az itinert. Ekkor veszem észre a padnál ácsorgó pontõröket. Visszamászom, pecsét.

Az utolsó néhány kili gyorsan elfogy. A legnagyobb meglepetésemre teljesen magányosan érkezem az iskolához. Sehol egy lélek, csak a több száz autó a parkolóban, az utak szélén, félig az árokba borulva, szinte mozdulni se lehet a kocsiktól. Érdekes látvány. Besétálok, leadom az itinert, 4:56. Kinyomtatják az oklevelemet, névvel, teljesítési idõvel, gratulálnak. Én is magamnak. Szép, egyenletes, nem meghalós, de gyors tempó volt. Sokkal jobban érzem magam, mint túra elõtt. :) Köszönöm Mátra.

Fotók: http://picasaweb.google.com/piedcat/2008TLiMTraL
 
 
marton4Túra éve: 20082008.01.26 23:07:26
megnéz marton4 összes beszámolója
TÉLI MÁTRA XL
2008.01.26

Néhány évvel ezelõtt, még elképzelhetetlen lett volna számomra, hogy egy ilyen rendezvény, ekkora „tömeget” vonzzon. Azt gondoltam, a kirándulás, az erdõjárás, a fiatalok körében teljesen kiment a divatból, s az erdõben legfeljebb erdészek és egy-két „megrögzült” nyugdíjas üdvözölheti egymást; a fiatalemberek pedig ülnek a számítógépnél (jó, ha nem a kocsmában törnek-zúznak, lsd. mai híradások), jobb esetben az interneten böngésznek vagy chatelnek szabadidejükben. (Természetesen nem a számítógépek ellen vagyok, hiszen többek között nekem is a számítógéppel való „bíbelõdés” az egyik kedvenc hobbim. Én csak a mértéktelen, kizárólagos, az élet többi területének rovására történõ használatot érzem egészségtelennek.)
Szerencsére az „élet utat tör”, s idõnként lerázza magáról a béklyókat.
Minden ilyen nap, mint a mai, kellemes csalódással tölt el. Látva ezt a rengeteg jókedvû, életerõs, vidám, fõként fiatalokból álló társaságot, valahogy mégsem aggódom már annyira, s én is jókedvre derülök még akkor is, ha néha kifejezetten nincs rá semmi okom.
Ezért, s pusztán csak ezért érdemes teljesítménytúrákra járnom, még „öregen” is. Csak ezért.

7:00 Mátrafüred.

A rajtnál megkérdezik, futó vagyok e? Nem nagyon értem a kérdést, így azt válaszolom igen, hiszen gyakorta futok. Csak „Szentimrén” jövök rá, két igazolólapot kaptam, egy futót is. Hát futok. A rajt utáni 1-2 km-en Forma1-es csata folyik. Szeretne mindenki jobb pozícióba kerülni, elõzget a szûk ösvényen, holott késõbb a szintúton ezt könnyûszerrel megtehetné.Itt viszont már alig elõz valaki, kialakultak az "erõviszonyok".Próbálom egy-két „profi” futóval tartani az iramot, ameddig csak tudom. A Cserhát40 óta, sajnos nem nagyon edzettem, a lábam is sokat vacakolt, s az ünnepi menük zuhatagában betapadtak azok a nem szívesen látott kilók is. Mint köztudott, 1kg plusz súly, futás közben 3kg-ot ér. Vegyünk például 2kg felesleges tömeget (mert jelen esetben ennyirõl van szó), az már futásnál 6kg-ot nyom. Fogjunk mindkét kezünkbe egy-egy 1kg-os súlyt, és fussunk vele. Majd tegyük le, s fussunk nélküle. A különbség drámai, s ez független attól, hogy ez a súly egyenletesen van elosztva testünkön, vagy éppen a kezünkbe fogjuk, vagy a hátunkon cipeljük. Ennyit az elméletrõl. Szaladjunk tovább.
Téli túrára készültünk, de télvégire sikerült. A hó elolvadt. Ahogy felfelé kapaszkodunk, ugyan néhány nagyobb hófolt tenyerel a földön, s egy-két helyen, ki tudja miért pont ott, keményen tartja magát a jég. Néhol már egy-egy bátrabb madár tavaszi trillázásba kezd.
De ennyi. Azért tél van, s én - nem tudom ki,hogy van vele- nem nagyon szeretem. A téli sportok örömei gyermekkorom óta nem vonzanak; jobban szeretek fixen állni a talajon, nem véletlenül lettem (gyalogos)teljesítménytúrázó. A rovarok elbújtak, a fák „tecchalottak”, a növények magvai a földben kucorogva, dermedten várják a tavaszt. S várom én is, de nem dermedten, hanem lélekszakadva rohanok, a Téli Mátra XL-en. Egy pár futó megelõz, egy néhány társat én tudok magam mögé, különösen az emelkedõkön, mert azok fekszenek nekem.
Sokakkal szót váltok, de nem csoportosulunk. Ez a kemény harc ideje. Elszánt tekintettel néz mindenki maga elé, s igyekszik, ahogy csak tud. Egy-egy emelkedõn, amikor már-már a végemet járom, új erõt önt belém, hogy mások szintén lihegnek, kínlódnak, s elhúzok mellettük.
Mátraszentimrén a Szlovák Csárdának csak a hûlt helyét találom.Kár, mert már régen tervezem, hogy megeszek itt egy jó kis sztrapacskát.
Gallya-tetõ után végre összeakadok az egyik kedves túratársammal, akivel a Less Nándor60-at hajtottuk végig. A találkozás örömét arra használjuk ki, hogy egymásba feledkezve masszívan eltévedünk. Futunk, s egy jó történet elmesélése után nézünk végre körbe, se egyetlen túratárs, se egyetlen túrajelzés a környéken. Egy piciny pánik után betájoljuk magunkat, s máris megvan a helyes útvonal. Arról beszélgetünk, többek között, hogy a Pekingi Olimpián (nem para) nem engednek mûlábbal indulni egy futót, mert a mûláb, az Olimpiai Bizottság szerint, indokolatlan elõnyt jelentene számára. Lábam rosszabbodó állapotát nézve, ez némi optimizmussal tölt el.
S miután társam, saját bevallása szerint, 600km futóedzést tartott a „versenyre” készülve, elbúcsúzunk, hagy hajrázzon tovább. Én is futok, de ezentúl idõnként azt is megnézem, hová.
A Vörösmarty-th.-ban a finom levest, a Pisztrángos-tó utáni 2,5km-en a „feketelevest” kapjuk. Hogy ez a Pisztrángos-tó milyen messze van, nem gondoltam volna. Idõközben már összekeverednek a különbözõ távok mezõnyei, megkezdem a vég nélküli elõzgetést. Közben némi jeges sportokat is kell ûzni, van olyan, akit szabályszerûen fel kell taszigálni, egy „jégfolyón”.
Végre itt a tó! „A zsíros-kenyér túl messzi van” és hizlal is, tehát kihagyom. Elõre a kék kereszten az utolsó csatára. Már itt a sárga kereszt, haladok, gondolom én. Elõzgetek, de valaki engem is megelõz. Közben két túratársnõtõl hallom milyen csapások várnak még ránk (elõször járok ezen a túrán). Ha felérsz a kékre, már azt hiszed minden OK. De akkor orrba vág a jeges szél, s kezdheted újra az emelkedést. Itt a K+-en haladva, van ideje az embernek elmélázni, miért is vagyunk itt, ahelyett, hogy otthon egy kényelmes fotelben üldögélnénk. Sejtem, hogy erre mindenkinek megvan a saját válasza. Van aki, így szeretne a felhalmozódott stressztõl megszabadulni. Van, aki így véli jónak az egészségét karban tartani. Van, aki társaságra vágyik, s itt leli meg. Van, aki a természetet kedveli nagyon. Van aki a vetélkedést keresi, hogy bizonyítson önmagának, esetleg másoknak. Van, aki megmagyarázhatatlan módon egyszerûen csak szereti csinálni. Mindegy, milyen indokból vagyunk itt, szenvedjünk tovább a K+-en, mert ez a szenvedés valahogy, kielégülést, katarzist hoz az embernek. Valamilyen ösztönt vezényel le, talán az elvándorlás ösztönét, azért ilyen kellemes, hiszen minden ösztön kielégítése örömérzéssel jár. S szerintem ezért vagyunk itt elsõsorban, ezt keressük. Mire ezeket a „korszakalkotó” gondolatokat megfogalmazom magamban, már a K- vagyok, s kapom a képembe a megjósolt viharos szelet. Indulok tovább, a már jól ismert szakaszon. A vége felé már mindenki visszakapcsol 1.fokozatba („borzalmasba”). Azután újra a téli sportok örömei következnek, önfeledt csúszkálás a szinte kikerülhetetlen jégpáncélon.
Az ellenõrzõpont után Nordicosokkal megyek, prímán húzunk lefelé. Elhagyjuk az ország tetejét. Ha már ez a pici szél és pici emelkedõ is gond, vajon mit kezdenénk a Himaláján. Vannak, akik azt is megpróbálják. Tavasszal indul egy magyar expedíció újra, oxigénpalack és serpák nélkül. Ráadásul az indulóknak fejenként kb. 4millió forint sorsa felõl nem kell többé gondolkodniuk. Csak a csúcstámadás díja 1.5-2 millió forint. Továbbá a csúcsot úgy érik el, hogy az akklimatizálódás miatt, az egyes szinteken lévõ táborok között többször megteszik az utat, le fel. Van ahol, csak láncokba kapaszkodva, vagy vaslétrákon egyensúlyozva lehet haladni, ha egyáltalán van ilyen. S ha a tüdõd tele lesz vizenyõvel, magadnak kell lemászni.
Ha egy emelkedõn megyek, vagy éppen jeges szél fogad, én erre is szoktam gondolni, így aztán az egész már szinte semminek tûnik.
Himalája ide-oda, lefelé megbotlok egy kidõlt fa gallyában, s mikor egyensúlyoznék vissza, abban a szent pillanatban görcs áll mindkét lábamba.(Hiába, sok volt a 3 hónap kihagyás).Ca-Mg pezsgõtabletta a számba, s pár perc múlva ismét a régi vagyok.
Elfut mellettem irtózatos sebességgel egy régi kedves Nordic-os túratársam, nem vesz észre, de mielõtt jelezhetnék neki, szó szerint már látóhatáron kívül jár. Újra elkezdek kocogni. Lefelé a szûk ösvényen a festõi patak-völgyben sokat elõzgetek, de csodával határos módon egyszer sem botlok meg. Hirtelen elfogy a táv, már csak 800méter Mátrafüred, onnan egy pár száz az iskola.
Az iskola környékén hihetetlen mennyiségû autót látok parkolni. Ez aztán a rendezvény!!!

Végre itt a cél. 6:27 alatt érek be. Pillanatok alatt kezemben az oklevél és a kitûzõ.
Rövid teázás, majd búcsút intek egy-két alkalmi túratársamnak.
Nem nehéz a búcsú, mert valamikor, bárhol, hamarosan vagy talán nagy sokára újra találkozunk. Az események valahogy ismétlik magukat. Ez a dolgok rendje. Tehát nekünk újra találkoznunk kell majd valamelyik túrán. S nem csoda, ez legtöbbször be is következik.

Az autómba ülök, bekötöm magam, de nem indítom be még a motort. Folyamatosan érkeznek a célba a különbözõ távok befutói. Nézem a fiatalokat, s összeszorul a szívem. Nagyszerû dolog, amit csinálnak. Örömömbe azonban némi keserûség vegyül.Azokra gondolok, akik a káros szenvedélyek, számítógépfüggõség vagy hátrányos helyzetük miatt most nem lehetnek velünk.

2007.01.26







 
 
kekdroidTúra éve: 20082008.01.26 23:06:54
megnéz kekdroid összes beszámolója
Téli Mátra XL

Az eddigi 42 idén megkapta az XL nevet, valamint újramérték, így névleg kicsit kevesebb lett a táv, az eddigiekhez képest viszont csak az változott, hogy egy igen jó esemény (meghosszabbítják a Mátravasút lajosházi ágát) miatt más útvonalra terelték a túrát, nem éppen hátrányára. Ennyire ne szaladjunk (most) elõre. Tehát megint reggel van és éppen Csanyát várom, aki négy utasát – Vándorköszörûs, Summer Comfort, -atros- és jómagam, ezúttal Kerek repkény hiányával - vállalta kocsijába, ezúton is köszönet a fuvarért. Hasítunk a hajnal felé, az autópályán ismerõs lehajtók, helységnevek, Gyöngyöstõl csökken a tempó, irány észak, a következõ kép, hogy aránylag kevés autó parkol (még) a környéken. Irány az iskola, rengeteg ismerõs és ismeretlen, hamisítatlan tömegtúra, ez viszont nem befolyásolja azt, hogy újra járhatjuk az erdõt, újra mehetünk egyet. Vándorköszörûssel megyünk ma, terv szerint néhol belekocogva, nevezünk, kapunk egy rajtidõt és hirtelen ott vagyunk rengeteg futó között, DJ_Rushboy köszönt, de nem futóként jöttem. A Terep Ultra kupa résztvevõi elsuhannak, utánuk megindulunk mi is, elõre a nagy körön. Elérjük a 24-es utat, átkelünk a parkerdõn, újra be a házak közé és megint az erdõbe, ahonnan hosszú idõre nem is mozdulunk ki. Fák, bokrok kapnak hozzám az egynyomos ösvényen, köveket kerülgetek, hogy ne essek hasra bennük. Közben megyek Vándorköszörûs után, illetve néha elõtte.

Utolérjük Siményi Vilit és lányát, majd Mikit is, õt nem egyszer a túra során. Kiérkezünk a bányához, lelátni az aljára, egész érdekes látvány, megnézzük, aztán továbbsietünk. Újra visszaérünk az erdõbe, hullámvasutazunk, forrás, lejtõ, emelkedõ, erdõ. Lajosháza, elsõ ellenõrzõpont. Innen az újabb emelkedõ gyorsan visszavesz a sebességünkbõl, mellettünk kis vízmosást bámulok, aztán követem útitársam. Nemsokára felérünk az emelkedõn, kicsit kifújjuk magunkat, rövidesen széles dózerútról tévedünk le, a társaság egyik része egyenesen megy a gerincen (a helyes úton), a másik viszont lefut, a fene tudja, miért. Mi is utánuk megyünk, de valahogy nem stimmel, ennyit nem lejthetünk a távon. Térképrõl nézzük ki a helyes irányt, alig tíz percet sem kavartunk és visszatérünk a dózerútra. Hosszú emelkedõ szakaszon mehetünk tovább, néha kicsit talán túl sok az avar az úton, mert idõnként belerúgok egy-egy fadarabba. Aztán hirtelen fent vagyunk a mûút magasságában, onnan már nem kell messzire menni, hogy beérjünk Mátraszentimrére. Innen sem jutottam még fel ebbe a faluba, a piros sávot követve hamar megérkezünk a régi útvonalra, egész közel az étteremhez, ahol hirtelen bedöntök vagy négy pohát teát, nagyon lelkesen töltik ki. Aztán nyomás tovább. Felfelé a Darázs-hegyre, majd lefelé róla, majd a túra szerintem legszebb szakasza következik, a Piszkés-tetõtõl Galyatetõig, sõt, egészen Nyírjesig tartó rész. A hegygerincen szép fenyves, iskolás csoport tagjai erõltetik a szánkózást, de valahogy nem megy a kövek között nekik. Próbálom fotózni a kilátást (eddig készült vagy három fénykép), de a gép sztrájkba lép és új elemet követel. Mivel nincs nálam tartalék (meg amúgy is, csak fázik szegény), kénytelen vagyok eltenni a masinát.

Galyatetõhöz közeledve egyre nagyobb a szél északról, nehezen viselem, fõleg, hogy csak egy vékony sapka van a fejemen. A kilátó aljában úgy döntünk, hogy ez most kimarad, a pont viszont nem, ez a lényeg, gyors pecsételés után elhúzunk, leérve a parkolóból át kell vészelni egy enyhén jeges szakaszt. A nyílt lejtõn sokáig bámulhatom a panorámát a Kékesre és a Csór-réti tározóra, néha azonban muszáj a lábam elé nézni, mert nem esne jól egy hasraesés a köveken. Nyírjestõl újra emelkedik az út, az OKT bélyegzõhelye mellett csak elmegyünk, most nem bélyegzünk. Az erdõ szép, bár hó nélkül eléggé kopár, különös hangulatú így a túra, se hó, se falevelek, tudom, hogy tél van, de nem érzem ezt. Az idõjárás pedig rájátszik erre (aztán majd márciusban lesz olyan hó, hogy csak nézzük). A Csór-hegy oldalánál a jelzés a lehetõ legkényelmesebb feljárókhoz van festve szerencsére, fel is megyünk, a Vörösmarty-turistaház ellenõrzõhelyét ide helyezték át a hosszútávon már tavaly is. Megköszönjük a bélyegzõt és húzunk tovább, Mátra-nyereg felé, már itt nincs sok emelkedõ, viszont már a mûúton való átkelés után komoly sokaság jön szembe, amire kapcsolnék, hogy mondom, hogy vélhetõen egyik távon sem kell arra menni, már messze járnak.

Amikor kibukkanunk a turistaházhoz vezetõ elágazásnál, elválnak egy idõre útjaink, az én fantáziámat komolyan foglalkoztatja már egy ideje az ígért leves, Vándorköszörûs pedig megígéri, hogy addig egy centit sem fut, amíg én ezt a kitérõt megteszem, de õ nem jön. Kiruccanok a turistaházhoz, ahol a fémbögrémbe kérek levest, kétszer is, szerencsére a sûrûje is jár hozzá (az eddigiekhez képest nagyon jó leves van!). Gyorsan felhörpintem, aránylag legalábbis, mert a bögre az fél literes, majd eddigi útitársam utolérését tûzöm ki célul. A Kékes oldala most igazán különleges látványt nyújt menetelésem kísérõjeként, nézem, hová is kell majd felmenni. Ahogy kanyarog velem az út, utolérek sok sporttársat, mindenki visszaköszön ismeretlenül is, elengednek, ha látják, hogy gyorsabb vagyok. Utolérem Vándorköszörûst, kicsit kifújom magam, elhaladunk a befagyott, de látható (nem havas) víztükrû Kõris-mocsár mellett. Aztán újra nagyobb sebességre váltunk, amíg elérjük Pisztrángos-tó ellenõrzõpontját, itt zsíroskenyér a jutalom, én most nem élek vele, viszont iszom pár korty vizet. Majd irány Kékes, az emelkedõt fejben három részre osztom.

Az elsõ, a S+ jelzéssel való keresztezésig egészen könnyen megy, szépen felsétálunk, a második a Sötét-lápa-nyeregre fel már kicsit nyögvenyelõsebb, viszont csodálatos a kilátás északra, Parád felé, a messzebbi panorámát elhomályosítják a felhõk. Az emelkedõ utolsó, harmadik szakasza innen Kékesig tart, ez megint nem túl egyszerû, idén külön trükközésre kényszerít az utolsó, lankásabb szakaszon a jég, amelyen haladni nehéz, elesni viszont könnyû. A hegyen tea is jár a bélyegzõhöz, ebbõl csak másfél pohárral kérek, Vándorköszörûs így is vár rám egy kicsit, aztán suhanunk tovább, fel a csúcskõhöz, aztán le a lejtõn. A tömeg úgyis erre a részre koncentrálódik, a Kékestetõig tartó, hosszan kígyózó sorok most kimaradtak nekünk. A K+ lejtõjén viszont gyakorlatilag folyamatosan elõzünk, el is esek a nagy igyekezetben és az utolsó csigolyámat oda is vágom így egy szolid kis kõhöz, a reakciómat a kimondása pillanatában már szégyellem is. A piros sáv kapcsolódásától már rengeteg ember van megint, néha jégfoltokon kell átcsúszkálni, néha sár nehezíti a haladást (hehe, már ez is sár? :-)). Kis fahíd, egyemberes ösvény, ahol hárman háromfelõl mennek, idén nincsenek kihelyezett kötelek, szerencsére nincs olyan hely, ahol szükség volna rájuk.

Tarvágáson kelünk át, fantasztikus a táj, a hegyoldal, a következõ ponttól pedig már egészen közel van a cél. Megyünk is, hadd ne várjon ránk senki, patakon kell átkelni, meg néhány dagonyás részen, ahol a cipõm annak rendje és módja szerint beázik. Még jó, hogy süt a nap és nagyon enyhe idõ van. Hirtelen két ismerõs igyekszik szembe, VadMalac és J a a t, hátha tesznek még egy kört. Mátrafüredre már várom az érkezést, a betonon kicsit kényelmetlenebb a menet, viszont gyorsabb is, mivel nincs sár. A végére utolérjük Börcsök Andrást, együtt jutunk be a célba, közben már kifelé jön Rush és utána régi szolnoki ismerõsöm. Bent pillanatok alatt nyomtatják az oklevelet, adják a kitûzõt és egy darab poharat, nincs erõm tiltakozni, hát ebbõl iszom a teát. Találkozom Szolyka Péterrel, akit még a tavalyi Lemaradáson ismertem meg, futotta a távot, a csomagoknál, amikor átöltözöm, pedig Nagy Attila fogad. Még maradok a célban egy darabig sok ismerõs társaságában, Varacskos Disznó csokis keksszel kínál, Vándorköszörûs bemutat Qvicnak, hallgatom a nagyok tapasztalatait a túráról. Aztán, mivel valahogy haza kellene még jutnom, elköszönök, akitõl hirtelen el tudok és kimegyek az idõszerû buszhoz. (Gyöngyösön meg fél órát kóválygok, hogy nekem megfelelõ bankautomatát találjak, de nem sikerül.)

Köszönöm a túrát nem volt agyonszervezve, de mégis korrektül ment minden, gratulálok minden résztvevõnek! Köszönöm a társaságot és a sebesség alapjel beállítást Vándorköszörûsnek, örülök, hogy ennyi mindenkivel találkoztam.

-Kékdroid-
 
 
 Túra éve: 2007
laslowTúra éve: 20072007.01.29 18:02:03
megnéz laslow összes beszámolója
Hull a pelyhes, jaj de jó!

Röviden: megint sikerült teljesítenem a Téli Mátra teljesítménytúrát.
Kicsit bõvebben: egész héten árgus (Mi az az árgus? Talán van valami köze az argoszhoz?) szemekkel figyeltem a meteorológiai elõrejelzéseket. Vajon mit produkál az idõjárás január utolsó hétvégéjén? Az elõrejelzések havazást jósoltak így aztán nem lehetett optimista az, aki nem szereti a havat. Nekem személyesen semmi bajom vele, de amikor a hóban csámpázva kékre rugdosom a saját vádlimat (ki másét rugdoshatnám?) már nem vagyok túl vidám. Szóval jó lett volna egy gyorsat futni a Mátrában, így amikor még péntek este sem rázta meg Holle anyó a rongyot már csak a sártól kellett tartani.
Pusztai Csabi barátommal a kiírt futórajt elõtt jó fél órával már lerendeztük a regisztráriót üdvözöltük a felbukkanó ismerõsöket, és bár nem komótoskodtunk mégis azon kaptuk magunkat, hogy a rajtig már csak percek vannak hátra. Hát akkor dologra, és itt történt egy kisebb malõr. Kérdésünkre (amit egy illetékesnek látszó srácnak feltettünk), hogy honnan indul a tömegrajt azt az infót kaptuk, hogy a fõbejárattól. Ott várakoztunk is bõszen, de (bár a tömeg már kitöltötte az iskola auláját) futókat nem láttunk. Néhány perc várakozás után átvágtunk a gyülekezõ túrázókon és megtudtuk, hogy a mezõny már elindult. Így kb. öt perc késéssel mi is nekivágtunk a hegyeknek. Illetve Csabi még akkor visszafordult leadni a regisztrációs lapját, mert arra nem hívták fel a figyelmét. Még szerencse, hogy a nyakában lógott a cuccos, így valakinek szemet szúrt a narancsszínû lapocska. Nem vártam meg, mert arról már korábban beszéltünk, hogy én a lerohanásos módszert választom, Õ pedig kivárásra játszik, kiéhezteti az ellenfeleit.
Hát akkor futás, annál is inkább, mert az idõjárás téliességére nem lehetett panasz. Nemcsak hópelyhek repkedtek, hanem a mínuszok is. Az elsõ szakaszon egyébként is ki akartam lépni, de itt úgy gondoltam addig mindenképpen gyorsítok, amíg be nem melegszem. Hát nem volt egyszerû elérni az üzemi hõfokot. Közben elõzgettem a többi futót, üdvözölve az itt-ott felbukkanó ismerõsöket. Miután egy csoportot megelõztem kis híján belebotlottam Kalotai Leventébe, aki ilyen helyeken ritkán ját a csapata nélkül.
— Németh Csabi nincs itt? – kérdeztem.
— De igen hátul nyomja a sódert – jött a válasz.
És valóban, ahogy hátra füleltem hallottam, hogy valaki éppen kiselõadást tart a helyes pulzusszámról. Hogy mi lett a vége a sztorinak nem vártam meg, tartottam magam a korábbi taktikámhoz és belehúztam. Hamarosan egy kisebb társaság elején bekocogtam az elsõ ellenõrzõ pontra. Lajosházára 32 perc alatt értünk el pecsételtettünk a lapunkra, majd kiálltam ellenõrizni a dehidratálódás mértékét, és utántölteni a veszteséget. Ez alatt a pár perc alatt kis csapatom jól elhúzott, igencsak szaporázni kellett mire utolértem õket a Szalajkaház környékén. Addig persze ugrálás a patakokon, egyensúlyozás a talpfákon, néhány méterre tõlünk rohant át az úton egy megriasztott mufloncsapat. Haladtunk szépen, összeállva, mint a tejbegríz, egészen addig, amíg egy útradõlt fán el nem csúsztam, bele egy vízmosásba. A többieknek jeleztem, jól vagyok, de mire összeszedtem magam már megint messzebbrõl láttam a hátukat. Így érkeztünk el Mátraszentimrére, ahol a tél meglepõ erõvel csapott le ránk. Vízszintesen szálló hó erõs széllel cifrázva, de hát tél van, üvöltsenek a farkasok. A bélyegzõponton felzárkóztam a csapathoz, innivalót ne kértem. Minek az nekem, tele van a kulacsom. Tovább a piros úton hajrá. Lankás lejtõk, joggolós emelkedõk jellemezték a terepet Galyatetõig. Ezen a részen lépett meg a csapatunk leggyorsabbika, mint késõbb megtudtam Mécs Laci. Innen nagyjából hármasban haladtunk a csapat többi tagja Blahó Ákos és Kristóf Zsolt volt. Õk professzionálisak a sportágban, én legfeljebb akkor lehetek ultrafutó, ha a közismert mosóport majszolva kezdek rohangálni. Még Galyatetõ elõtt ért kellemetlen élmény, amikor enni és inni próbáltam. Rá kellett jönnöm, hogy a jól bevált Gatorade bizony nem jön ki a kulacsból, legalábbis a szelepen keresztül nem. Nagy nehézségek árán csak sikerült felnyitnom a kupakot és innom egy kicsit a jégkása-szerû anyagból. Nem volt egyszerû a táplálkozás sem, mivel a pilótakekszem is összedermedt, némi kalapálással sikerül egyet leválasztanom a tömbrõl, az elmajszolása után a további táplálkozásról le is mondtam. „Iszogatás” közben eszembe jutott az a sztori, amikor Bugi öcsém és Frank Drummer téli kerékpározáshoz készített a fagynak ellenálló italt. Mivel az alapanyag alkohol volt ezért elég hangulatos tekerésben volt részük. Beugrottunk a Gertrúd presszóba Galyán, majd gyorsító szakasz következett. Az erdei részekrõl kiérve meglepetésünkre volt, amikor hátszelet kaptunk, az ember egyébként el sem hinné, hogy néhány óra a Delta mûsor bevezetõ képsorait idézõ hangulat után milyen üdítõ, amikor a tarkóra kapjuk a jeges fuvallatot.
Ezen a szakaszon tudtam meg Ákostól, hogy voltaképpen mi volnánk az élmezõny. Jómagam addig abban a hiszemben voltam, hogy az elszúrt rajtomnak köszönhetõen a jobbak már régen elhúztak. A meglepetés kellemes volt bár nagyobb tettekre nem sarkallt, meghát hol van még a cél, és hol van a miskolci team?
A gyorsítás addig tartott, amíg meg nem támadtuk a Csór-hegyet. Ennek az oldalába felhágva ellenõrzõ pontot találtunk. Nem lehetett túl komfortos a bélyegzõs srácok számára, de ügyes húzás annak elkerülése érdekében, hogy jól tájékozódó sporttársak ne csodálják meg a tájat ott is. Ez a bélyegzõ pont egyébként meglepetés volt számomra, mivel ott korábban ilyen nem volt, és a netrõl letöltött itineren sem szerepelt. Viszont rajta volt minden más dokumenten, amit kaptunk, tehát azokat is célszerû (lett volna) átnézni a rajt elõtt. Nem volt pont viszont a Vörösmarty turistaháznál, ahová így nem is lett volna muszáj bekocogni. De legalább itt benyeltem egy teát, a túra számomra elsõ és utolsó meleg készítményét. A Vörömarty ház elõtt még találkoztunk Mécs Lacival, aki egy pohár teával kocogott a következõ EP felé. A poharat Ákos kezébe nyomta, aki sportszerûen vissza is vitte a frissítõponthoz. A teázás végeztével szembetalálkoztunk Németh Csabival és Karlowits Tamással. Úgy látszik, megtalálták az ideális pulzuszámot, és párban nyomták végig a távot. Gondoltam lekoppintom a módszert és követtem õket. Ez egy darabig ment is, de aztán rájöttem, hogy nem sietek én annyira, gyors pecsételés 9 óra 40-kor a Pisztrángos-tónál, ahol a pontõr nagyon kedvesen utánam szólt:
- Van zsíroskenyér is. Nem kértem, de késõbb megtudtam, hogy a 26-os távon induló öcsikém azért kitett a család becsületéért. A Kékesre hágva utolért Ákos és Zsolt is, akiktõl korábban megléptem. Most viszont Ákos lépett meg tõlem lassan, de biztosan. Kellemes meglepetése volt ennek a szakasznak, hogy (talán a korai rajtnak, vagy a gyorsabb pályának köszönhetõen) viszonylag kevés rövidtávon indulóval találkoztunk. Persze minden tiszteletem az övék, de kerülgetni õket, fõleg viszontagságos körülmények között nem mindig bokakímélõ. Zsolttal nyomultunk végig a Kékesre bele-bele gyalogolva ez emelkedõkbe. Az ösvény egyre havasabbá vállt, hogy mibõl keletkezett az a pár cm hó nem tudom, ennyi reggel óta nem eshetett. Így legalább még téliesebbre fordultak a körülmények. Nagyjából fél óra alatt értünk fel az ország tetejére, a lapunkra felkerült a 6. pecsét is.
- Innen már csak lefelé megyünk. – Tört ki belõlem az optimizmus, pedig voltak már érdekes élményeim ezzel a résszel kapcsolatban. Ez a szakasz szimbolizálja azt a vonást a Mátrában, ami nekem nem fekszik.
A recept a halálomhoz így hangozhat: végy sok követ, jócskán gyökeret és némi földet. Ez utóbbiból nem túl sokat, épphogy csak a flórának jusson belõle valami kis vitamin. Keverd ezeket jól össze, hintsd meg avarral, hogy ne látszódjanak a meglepetések, majd ezen elegyet bolondítsd meg egy kis jeges, havas pikantériával. A látvány kedvéért dekoráld ki fahasábokkal, amik jó kis ugrálásra kényszerítik a népet. Ide-oda rejthetsz egy kis csermelyt, vízfolyást a bakancsok hûtése végett.
Na most volt minden. Nem is tudom mi a jobb belehuppanni a félméteres hóba, mint az utóbbi években, vagy így ugróiskolázni. Nagyon kellett figyelni az útra így viszont, a jelzéseket volt könnyû szem elõl téveszteni. A szanatórium, és a Gyökeres-forrás környéki kapaszkodókért köszönet a rendezõknek, életet mentettek. Az utolsó EP elhagyása után nekilódultunk az utolsó km-eknek, illetve én csak lódultam volna, mert egy sunyi kõre lépve kiment a bokám, majd fél perccel késõbb még egyszer ugyanaz. Kénytelen voltam megállni, egy kicsit masszírozni a sérült futómûvet, majd sántikálva nekiduráltam magam. Kicsit vicces látványt nyújthattam az arra járók számára, ahogy indián-szökellésben szlalomozgattam a kiálló tereptárgyak között, és sérült lábamra huppanva bizony nem mindig az örömkönnyek szöktek a szemembe. Különösen megviselt az a néhány jeges lépcsõfok a település határában. Két kézzel markoltam a korlátot, hóeke stílusban lépkedve. Nem lepõdtem volna meg, ha valaki megkérdezi, hogy miért nem sportolok egy kicsit ilyen rozoga fizikummal. Az aszfaltra érve azonban már helyre rázódtam, az egyenesekben láttam Zsoltot, ahogy vágtázik, és néhány perccel késõbb én is befutottam a rajt után 3 óra 50 perccel. A célban oklevél, kitûzõ és meleg tea várt, aminek nagyon tudtam örülni.
A TÉLI MÁTRA 2007-ben új oldaláról mutatkozott be, újabb kellemes élményekkel gazdagodhattunk, egy jól megrendezett túrán. A szervezést a messzemenõkig profinak tartom, nem véletlen, hogy az ország legmagasabb pontjára évrõl évre többen hágnak fel a ”Hanák Kolosék” által szervezett túrán. Folytatás következik a Mátrabércen.
 
 
viovioTúra éve: 20072007.01.29 15:05:54
megnéz viovio összes beszámolója
Üdv mindenkinek! Életemben elõször - de nem utoljára! - vettem részt teljesítménytúrán.
Mivel szeretünk kirándulni, túrázni, már régóta terveztük az asszonnyal, meg fiaimmal, hogy "kipróbáljuk magunkat". No, péntek este el is határoztam: ha 5-kor kelünk, kocsival kényelmesen odaérünk, még rajtidõben Mátrafüredre. Persze a
fiúknak már megszervezett hétvégi programjuk volt, úgyhogy õk most nem jöttek. De sebaj, mi "öregek" azért lelkesek maradtunk. A táv kiválasztásánál azért visszafogtuk magunkat - "csak" a 36 km-esre neveztünk - mivel családi túráink sem igen voltak ennél hosszabbak, no meg a kapaszkodót fel a Kékesre nem mertük bevállalni.
Utoljára 2-3 éve voltunk a Mátrában. A Lajosháza-Mátraszentimre útszakasz az egykori kisvasút vonalán a kedvencem, tavasszal és nyáron már többször kirándultunk rajta, de mivel télen még nem, így most kapóra jött a túrakiírás. Örömmel láttuk a turistaút mellett, hogy felújították Bagi Jóska fejfáját. A fénykép és az emlékezõ mondatok mintegy személyes ismerõssé teszik minden erre túrázó számára a néhai erdészt. Köszönet érte!
Mátraszentimrén szomorúan láttuk, a Vadvirág th. tovább pusztul, pedig még így is impozáns, szép épület. Az étkezde rész volt megnyitva a vándoroknak, itt kaptunk teát, és néhány bíztató jó szót, meg melegedhettünk és pihenhettünk is egy kicsit. Közben felidéztük, hogy 4 éve - vagy talán 5? - falunapon milyen finom babgulyást ettünk itt!
Innen Galyáig csak a Bögös-rétrõl fel a Piszkésre kaptató tünt elõre nehéznek, de a vártnál könnyebben küzdöttük le. Talán mert most nem volt olyan meleg mint nyáron!:)
Galyatetõ után gyönyörû volt a táj, pont jól jött a kis hóesés reggel, hogy valóban téli legyen a Téli Mátra.
A Vörösmarty th.-nál jól esett a meleg leves, jól jött a Mátraházára felvezetõ kapaszkodó elõtt. A túra végsõ szakasza azért volt nehéz, mert nagyon "besûrûsödtünk", nem tudtuk a saját tempónkat menni.
A lényeg: jól éreztük magunkat, köszönet a szervezõknek, a pontõröknek és minden közremûködõnek! Engem meglepett az indulók nagy száma. Igazán jó érzés volt látni, hogy ilyen sokan vagyunk természetet és túrázást kedvelõk!
Egy valami zavart: Sokan nem figyeltek arra, ha a mögöttük gyorsabban haladó utolérte õket, nem húzódtak kicsit sem az ösvény széle felé...
 
 
Rush2006Túra éve: 20072007.01.29 10:12:56
megnéz Rush2006 összes beszámolója
Téli Mátra 42



Péntek este már leutaztam Mátrafüredre, és a kolesz elõtt ismerõs arcokba botlottam (Urs, Gandi, Ala, Future, B.Ákos). Épp vacsizni tartottak, én lecuccoltam a szálláson, és indultam utánuk. Egy jó kis bemelegítés volt ez a másnapra.

No de jött a várva várt nap. A rajtnál rengeteg ember, rengeteg futó. Megvártam a tömegrajtjukat, de nem bírtam magammal, és 7:10-kor már én is indultam. Lajosházáig jól haladtam, de nagy volt a szél. Pár futó megállt itt frissíteni, de én egybõl indultam is tovább. Mátraszentimréig majdnem végig sikerült felfelé futni, a keményeken azért bele-bele gyalogoltam. Itt értem utól Urs-t és Farkas-t. Az aszfaltútra térve iszonyú nagy viharos, havas szél fogadott. Sapka, és kesztyû sem volt nálam, így szó szerint úgy néztem ki mint a hóember. Szerencsére a pont is ott volt, és a tea lelkileg kicsit rendbetett. Pont láttam tovább indulni Annát, akivel már sokszor futottam együtt túrákon, de nem akartam kapkodni most, a saját iramomat szerettem volna menni. A pont után egy kemény emelkedõ jött egybõl a piroson, majd K- és következett Galyatetõ. Itt értem utól Annát, és L.Szilvit aki a nõknél végül 3. lett. Egybõl nyomás tovább, a Csór-hegyig szerencsére jól futható volt az út. Fáradtságot egyelõre nem éreztem. A pont elõrébb került a kelleténél, de azért a Vörösmarty Fogadóhoz is bementünk, de ott senki sem volt. A leves most nem kellett, uzsgyi tovább. A Pisztrángos-tóhoz vártam már hogy odaérjünk, sokat kellett a rövidtávozókat kerülgetni, kidõlt fák, faágak, kezdtem fáradni..Szilvi elhúzott már, Annával mentem majdnem a végéig. Szeretek vele menni, mert már több túrán is kiderült hogy egyfele húz az iramunk, a kerményebb hegyeken meg úgyis belegyaloglunk. Mint ahogy ez most is történt a Kékesre felfele. Az elejét, a kisebb emelkedõket igyekeztem megkocogni, ez viszonylag sikerült is, Anna kicsit lemaradt, de fölfele felvettem egy szép lassú öreguras tempót, és nagy nehezen felértem a Sötét lápa nyergébe, ahol meg kellett kicsit pihennem, kezdtem piszkosul belefáradni. Kb. két húzásra lenyomtam fél liter üdítõt. Anna és Ala utól is ért, (Ala is jól nyomta, végig ott lihegett a nyomunkba) és meg is elõztek, majd erõt vettem magamon és meg sem álltam a Kékesig. 40 percet vett igénybe a két pont közti távolság. Volt olyan futó aki a K-n simán elfutott mellettem, amíg én ott szenvedtem.

Kicsit meg akartam pihenni a Kékesen, de Anna nem hagyott, benyomtam egy energiaszeletet, megittam a teát, és mentünk. Én diktáltam most az iramot, és örültem hogy innentõl már csak lefelé megyünk. Nyomtam is neki keményen, zúztunk lefele mint az õrültek. Aztán egyszercsak kijött a lábam alól a talaj, és egy k* nagyot estem. Mondtam a magamét, sztem a Kékesen is hallották még :) De piszkosul megfájdult abban a pillanatban a térdem is, és még most is érzem keményen ha odanyúlok :( De abban a pillanatban ez nem foglalkoztatott, felálltam, és már futottam is tovább fájdalmas arccal. Amikor rátértünk a P-ra, elengedtem pár futót, köztük Annát is, mert hirtelen elkezdte a görcs húzogatni a lábam, és így beálltam egy lassabb tempóba, amin a kövi pontig nem is változtattam. Itt egy kicsit megpihentem, majd mikor közölte a pontõr hogy 5 kilcsi van még, és ránéztem az órámra, vérszemet kaptam, és olyan erõre kaptam, mintha abban a percben indultam volna el a túrára. 20 perc alatt meglett az utsó 5 kilcsi, de azért közbe húzogatta a görcs a lábaimat.

A célban már sok ismerõs, jobbnál jobb idõket mentek, és gratuláltak nekem, álmomban nem gondoltam hogy meg tudom ilyen idõ alatt csinálni. Örültem a gratulációknak, és totál hapy voltam.

5 óra 05 perc alatt sikerült :-)
 
 
piedcatTúra éve: 20072007.01.29 08:32:59
megnéz piedcat összes beszámolója
Téli Mátra 26

2007. január 27.

"Úgysem szakad be..." (piedcat, Nagy-völgy, 07.01.27. 8 ó 25 p)

A tavalyi 42-es kocogás után, idén egy 26-os séta volt terítéken. A szokott csapattal indultam Pestrõl, qvic és Ritchy persze futásra készültek. Ötórás idõtervet készítettem, figyelembe vettem a Pisztrángos-Kékes leküzdésére szánt egy órát, ami szerintem minden túrázó rémálma. Illetve belekalkuláltam a tervbe, hogy ez egy tömegtúra, amit én nem nagyon szeretek, viszont ha az elején indulok el, és Lajosházáig nyomom a gázt, akkor megelõzhetem a 26-os táv jelentõs részét, és a Nagy-völgytõl békés magányban gyönyörködhetek a tájban.

Az elején indulás nem jött össze. Már a mosdóban is sorba kellett állni. Egy kicsit türelmetlen túratárs meg is jegyezte: „Most ez sz..ás-verseny, vagy futóverseny?!” A vicces csak az volt, hogy akkor, ott, ez elõbbi tûnt valószínûnek. :) Hét elõtt nyolc perccel készen álltam a nevezésre és indulásra, úgy gondoltam, hogy elég lesz rá az idõ. Tévedtem. Nyolc perc alatt az sem derült ki számomra, hogy hol lehet nevezési lapot kérni. Aztán beálltam egy sorba 30 ember mögé, hétig csak megkaptam a lapot. Majd beálltam egy kétszer hosszabb sorba, ami alig haladt. Lassan rám sült a téli kabát, közben azon töprengtem, hogy tavaly is ennyit vacakoltunk a nevezéssel?

7.10-kor végre útra keltem, qvic néhány perccel utánam indult, gyorsan le is hagyott, elporhózott a maratoni távon. Adtam kakaót a lábamnak, a zöldre érve beállítottam a túrabotjaimat, mint késõbb rájöttem, még korai volt. Ahogy számítottam, az elsõ pontig hömpölygött a tömeg, és én nagyon nem szeretek tömegben túrabotot használni. Mindig attól félek, hogy valakit felnyársalok, illetve mivel szûken kell tartanom, folyton belebotlom. Mindenesetre igyekeztem minél több embert magam mögött tudni, ez elég jól ment. Mire egy óra alatt odaértem Lajosházára, szinte teljesen elfogytak a túrázók, így legalább rögtön megkaptam a pecsétet.

Bekanyarodtam a Nagy-völgybe, és egyszál egyedül voltam. Pompás, végre nem kell másra figyeljek, csak a tájra. Volt is mire. Leesett az állam. Az biztos, hogy mostanában nem láttam ilyen szép völgyet. A patakon való átkelés már nem dobott fel ennyire. Az elsõ nagyobb akadály, a régi vasúti híd volt, ahol most híd helyett csak két gerenda állt rendelkezésre az átkelésre. Épp ott értem utol egy túrázót, és mindketten úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a patakhoz, és ott próbálkozunk. A második átkelésnél betört alattam a jég, akkor még csak a sarkam süllyedt a vízbe, szerencsémre a cipõm még bírta. A következõ átkeléshez két túrázó mögött érkeztem. Elhatároztam, hogy oda lépek, ahova az elõttem átkelõ. Ha alatta nem szakad be a jég, akkor alattam se. Hát nem így volt. Reccs! Úgy süllyedtem, mint Titanic az óceánban. Mikor észbe kaptam, már lábszárközépig álltam a jéghideg vízben. „Kellemes” borzongás járta át az egész testemet. Pedig még át sem értem. Nem úsztam meg ennyivel. A következõ bal lábas lépésnél is csobbantam, nem is kicsit. Gyorsan ki akartam ugrani a patakból, de már mindegy volt. Csónakáztam tovább. A cipõben lötyögött a jeges víz, pillanatok alatt lehûlt a lábam. De nem kellett sokat várnom, hogy újra bemelegedjen, ugyanis a völgy végében jöttek azok a pompás emelkedõk. Mikor az utolsót is leküzdöttem, és megpillantottam a Vörösmarty-turistaházat, földöntúli boldogság töltött el.

A turistaháznál a tea- és levesosztókon kívül nem volt senki. Ez nagyon meglepett, késõbb derült ki, hogy a 42-esek nem jönnek ide. Ittam egy tûzforró teát, ettem egy banánt és egy csokit. Addigra befutott néhány csapat, mehetnékem támadt. Pisztrángosig megint magányosan telt az út, aminek én csak örültem. Néhány perc múlva feltûntek mögöttem, majd eltûntek elõttem a terepfutók élbolyának tagjai. A tónál pihentem pár percet, ivás-evés, koncentrálás az elõttem tornyosuló „óriási” feladatra, ami persze maga a Kékes volt. Tavaly 52 perc kellett a leküzdésére, most nem vagyok annyira fáradt, mivel nem futottam, nincs akkora hó, és még túrabotom is van. Így megvan az esélye, hogy gyorsabban felérek. Közben a havazás elállt, viszont a Kékes szürke ködbe borult, és gyanítottam, hogy fent néhány fokkal hûvösebb lesz. Teljesen egyedül vágtam neki a brutális emelkedõnek, akkor már biztos voltam benne, hogy maximum futókkal találkozhatok, akiket nem kell kerülgetni, mivel õk kerülgetnek engem. :) A Sötét lápa nyeregig egészen jól ment, aztán a kéken jelentõsen belassultam. Belesétáltam a szürke ködbe. Úgy tûnt, mintha mindegy egyes lépéssel egy fokot esne a hõmérséklet. Ezt több tény is alátámasztotta. Egy: a lábam a vizes cipõben iszonyúan fázni kezdett. Kettõ: a vizes nadrágszáram jéggé fagyott, és ahogy minden lépésnél a másik cipõmhöz verõdött, tompán koppant egyet. Három: a fényképezõgépem akkumulátora befagyott (!), ezért csak korlátozott számban tudtam képeket készíteni. Felértem Kékestetõre, ránéztem az órámra. Ahogy sejtettem: 45 perc alatt másztam fel, tehát gyorsabban, mint tavaly.

Langyos tea után kocogni kezdtem lefele, közben elõbányásztam utolsó csokimat. Majdnem beletört a fogam, olyan fagyos volt. Izomból kellett elharapnom, még morogtam is hozzá, jó hogy senki nem hallotta. A kereszteket (kék és piros) végigkocogtam, nagyon jól ment, csak néhol csúszott a talaj. A Kalló-völgybe felfedeztem a köteleket, bár így is majdnem a patakmederben kötöttem ki. Innen már minden különösebb probléma nélkül száguldottam a cél felé, a csúszós szakaszokon kívül, csak arra kellett figyelnem, hogy a futó-szekció tagjait elengedjem. Jöttek is bõven. Végül 4 óra 45 perces teljesítéssel, 12 elõtt 5 perccel értem célba.

A fürdõzéseket leszámítva egészen jó kis túra volt. Persze nálam már hagyomány, ha a Mátrában túrázom, egyik patakban biztosan megáztatom a lábamat.

Fotók: http://kep.tar.hu/piedcat

piedcat
 
 
rafterTúra éve: 20072007.01.28 23:33:40
megnéz rafter összes beszámolója
Téli Mátra 42
2007. január 27.

A túra elõtti héten döbbentem rá, hogy hiába jártam már többször a Mátrában, sõt egyszer egy egész hetet csillagtúrázgattam a hegységben, teljesítménytúrán mindösszesen másodszor fogom magam itt megmérettetni. Akkor - a 2005. évi Pásztó50-en nem váltottam meg a világot.. szintidõn túli beérkezést sikerült produkálnom. Az idei túraév egyik fõ célja, a Mátrabérc elõtt bõ két hónappal mindenképp erõsen motivált voltam nekimenni a Téli Mátrának. Végigböngészve a korábbi évek beszámolóit nehéz és emlékezetes menetre számítottam, idõnként jelentõs tömegre és precíz szervezésre.
Koránkelés, hárman a kocsiban, M1.. M3.. gyorsak vagyunk, 6 órakor már a rajtban. Még csendes a rendezõi fõhadiszállásnak otthont adó Erdészeti Szakközépiskola épülete, de azért már szállingózunk, túrázók, rendezõk és a túraipar képviselõi (végülis szombat hajnal van, klasszikus piacnyitási idõszak). "Jajjj, otthonfelejtettem a vérprofi kulacsomat! nem baaaaj, majd veszek a mátrafüredi szakközépben szombat reggel, remélem, nem kapkodják el." Az elsõ izgalmak és egy kis tetvészkedés után szétnézek az iskola aulájában, és azt kell mondjam, hogy a látottak alapján szivesen jártam volna ide. Már ha erdei vonalon képzeltem volna el magam 14 évesen.. Nem így történt, kár is ezen dilemmázni e hajnali órán, inkább nevezzünk lassacskán. Hirtelen akkora emberáradat jön, mintha kicsöngettek volna, elsõsorban a terepfutók dobnak az izgalmi ingerküszöbön, õket szólítják rajtba mintegy 6x, így is van olyan futó, akinek ez nem teljesen sikerül. Hiába a tapasztalat meg minden ilyesmi, azért az indulás nem teljesen zökkenõmentes, de a tömeg nagyságához képest elismerésre méltóan gördülékeny. Komótos indulás után Lajosházáig nyugodt tempóban, beszélgetve jutunk el, közben bepillantva a Cserkõ-bánya tátongó mélységébe. Meglehetõs látvány, komoly teljesítmény. Z négyzet, régi kisvasút töltésén, talpfákon és kis hidacskákon, balról fenyves, jobbról... nem emlékszem. Egyszerre megkapóan szép és végtelenül szomorú egy halott kisvasút pályáján haladni, beleképzelve a kismozdonyt és a kiskocsikat a tájba. Elérve a kaptatót Mátraszentimre elõtt már hallani a Family Frost idióta dallamocskáját, közel a falu, és az elsõ tea. Fel- illetve beérve a faluba brutál hideg, havas szél fogad, ekkor rá is döbbenek végtelen amatõrizmusomra - a hátizsák külsõ hálójában tartott innivalóm a jégkása- és a jégtömbállapot közé szocializálódott be. A szememet is alig tudom kinyitni, annyira jön a cúg, de kisvártatva megvan a Vadvirág turistaház, ahol kis szerelvényigazítás után ismét komfortosabban érzem magam. Fénykép a régi épületrõl (?), romos, gazdátlan, de nagyon méltóságteljes, jobb sorsra érdemes. A piszkéstetõi csillagvizsgálóban tuti hogy rejtegetnek egy itt lezuhant ûrkapszulát, ebben egyre biztosabb vagyok. Galyatetõre szép tempóban, kiváló állapotban érkezünk, jó viszontlátni az ismerõs helyeket. Gyors pecsét, tovább. A Kékes sziluettje tekintélyt parancsoló, az idõjárás határozott javulást mutat. Lefelé köves, itt-ott csúszkálunk. A Nyírjesi erdészház elõtt pár évvel ezelõtti mátrai élményeimet felelevenítve csodálom meg a vadászházat, most is elhagyottnak tûnik. Felfelé baktatva a galyatetõi országúthoz figyelmeztetés az egyébként hosszabb, de kétségtelenül könnyebb országúti opció hanyagolására, ennek folyományaként a Csór-hegy oldalában vár minket két hõsiesen szolgálatot teljesítõ pontõr. Vörösmarty-fogadó, leves. Nem zacskós.. Zsákos. Egész jó. Többen pánikszerûen keresik a pontot, de aztán mindenki megnyugszik, hogy itt nincs. Májuselsejei a piknikhangulat, azért a pokrócot nem terítem le, menni kell. Jönnek a durva dolgok, még sosem mentem fel a Kékesre gyalog, a Gabihalála felõli oldal pedig pláne hírhedt. Pisztrángos-tó, zsíros kenyér, kellett már, kezdtem éhes lenni. Maga a tó inkább nagyarcú pocsolya, de végülis mindegy. Akkor hát kezdõdjön a tánc, nekiindulunk a hegynek, de a Sötét-lápára és a Kékesre is gond nélkül jutok fel, meg is nyugtatom magam, hogy volt már kellemetlenebb hegymenetem. A tetõn tea és pecsét, néhány fénykép (de rég nem voltam itt..), hóágyúznak a bmw-s sportturizmus számára, de a fizetõs parkoló persze nem nagyon van tele. A szombat a vásárlás napja, majd talán vasárnap próbálják ki az új síszemcsit. Na akkor lefelé, mit nekünk az a néhányszáz méter szint, aztán a súlyos rádöbbenés, hogy ez bizony végig csúszni fog. Egy nappal elõrébb hozzuk a mûkorcsolya-eb gálamûsorát, kár hogy a kûrruhám nem volt nálam, egész Varsó nekem tapsolt volna. Amolyan 'dõl a fa' szisztémával haladok, bízva abban, hogy még idejében figyelmeztetem az elõttem egyensúlyozót a személyemben érkezõ veszedelemre. Két helyen kötél általi segítséget kapunk, mondhatni a szervezõk KÖTELességüknek érezték eme nagyszerû segítséget, köszönjük a tisztelt szponzor úrnak is. Eltekintve az ergonómiai körülményektõl, nagyon szép helyeken haladunk, egyre jobban bízom a törésmentes célbaérésben is, Gyökeres-forrásnál az utolsó ep, kényszernyugdíjazott túrabot áll ki a szemetesbõl - remélem a gazdája egyben van, és legalább õ megúszta a gyaníthatóan nem kis esést. Innen már szinte célegyenes, közben majdnem elmegyek a Máriácska-kegyhely mellett. Nagy kár lett volna, gyönyörû és nyugalmat árasztó hely. Átpillantok a patak túlpartjára a Kálló-keresztre is, majd lassacskán beérek Mátrafüredre, ahol a kisvasút végállomásának szemrevételezésével, majd a sínek közötti laza levezetõ sétával zárom a kört és érek be a célba, ahol pikk-pakk megkapom a kitûzõt és az oklevelet, rajta a pontos menetidõvel, aztán önkiszolgáló teaállomás. Igazi csattanó a végén, kis társaságunk hölgytagja bravúros második helyezést gyûjtött be a nõi terepfutómezõnyben, ezúton is drakulálok Szilvi! - Tollászkodás és a muflon hiteles lefényképezése után már csak a hazaindulás volt hátra.
Szép és nehéz túra, nem vitás hogy az egész éves hazai kínálat egyik gyöngyszeme. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki még nem vett részt rajta.
Külön elismerésem a terepen pontõrködõknek és a futóknak - ez férfimunka volt.

rafter
 
 
twiloTúra éve: 20072007.01.27 23:25:11
megnéz twilo összes beszámolója
Sziasztok!

Ezer szónál többet mond egy fotó, tehát ha valakit érdekel, itt vannak a mai nap során készített képeim:

http://kep.tar.hu/turbi/50424806/28099248#2
 
 
gyaloggaloppTúra éve: 20072007.01.27 22:09:11
megnéz gyaloggalopp összes beszámolója
Téli Mátra 42,
avagy: leesett a hó, irány a konyha!

Persze a címnek semmi értelme, csak gondoltam, valahogy jelzem, hogy minden elõzetes várakozás ellenére végül mégis hóesésben futottunk, valamit azt is, hogy baromi éhes vagyok. De ez utóbbi nem tartozik a tárgyhoz igazán, így hát inkább lássuzk a medvét, vagy ha azt nem is, mert még alszik, akkor a történetet. Ígérem, ma igyekszem Jókai és Mikszáth hagyományait egy óvatos vargabetûvel mellõzni, s megpróbálok magáról a futásról írni - de legalábbis arról, ahogyan én minderre emlékszem. Mert ugye például kit érdekel az, hogy hogy maradtam le alkalmi útitársaimtól egy épp arrafelé túrázó szõke lány kedvéért, aki pedig csak azt kérdezte, hogy merre van a "zöld"? És amikor a behavazott földre mutatva azt találtam válaszolni erre, hogy zöld majd csak tavasszal lesz, egyelõre a fehéren kell futni, követve a kék jelzést, olyan tüneményes mosollyal ajándékozott meg, hogy mindjárt begyulladtak a fékezõrakéták és meg kellett állnom egy picit beszélgetni. Nem bántam meg.

No ugye, hogy senkit nem érdekelnek az ilyenek! Hát akkor lássuk, mi történt!

OJ dokinál aludtam, már ha a négyórányi forgolódást, fázást annak tekintem, ugyanis sikerült úgy belegubancolódni a takaróba, hogy egy origamimûvész megirigyelte volna azt, amit a paplanból hajtogattam. Persze ismertem én egysíkú és unalmas origamimûvészeket, de hamar elegem lett belõlük. Folyton ugyanazt hajtogatták. ;-)

Öt óra nulla egykor már az Oktogonon voltunk a duplán biztosított ruhászsákjainkkal, s ott bepattantunk Vinca Jufimobiljába, ahol már ott ült Nyuszink és Yoyooka is... Így, ötösben indultunk el, az úton mindenképpen megbeszéltünk mindenféle közelgõ esküvõt, bulit és egyáltalán mindent, amikor is együtt lehet gyagyás kis csapatunk... A biztonság kedvéért, nehogy alább hagyjon a hangulat, gyorsan meghallgattuk még azt is az ótórádijón, hogy jajj, de jó, jajj de finom, lesz ugye hurka jazasztalon... A lelkesedés a tetõfokára hágott és csillogó szemeinkkel vakítottuk el a szembejövõket, mikor is Vinca hirtelen bejelentette: "gyerekek, esik a hó". No ekkor kezdtem aggódni. Újra. Ugyanis egy hete folyamatosan ezt csináltam.

A szakközépiskola aulájában volt a nevezés és a ruhatár, nameg a büfé, az öltözõ, a tömeg, minden. Én szokásom szerint ideges voltam - persze, hiszen sosem futottam még ilyent, plusz még most meghalásig terveztem a teljesítést, azon kívül a Mátrát sem ismertem egyáltalán és féltem az eltévedéstõl... De aztán semmi baj nem lett a rajttal, 7:05-kor elindultunk végre, 5...6 perccel a Terep Ultra kupa hivatalos rajtja után. Épp ezt szerettem volna elkerülni, mármint hogy késõbb induljunk, mint a többiek... S hogy fõképp miért is a magától értetõdõ 5 perc idõveszteségen kívül? Írom máris.

OJ-dokival elindultunk kényelmes iramban, úgymond bemelegítésként, ha már rajt elõtt nem tudtunk átmozgatni - s cirka két perc után megdöbbenve vettük észre, hogy sehol a futónép. Hát kérem: az elsõ kanyar után, a rajttól 200 méterre sikerült elkavarnunk és a lehetõ legrosszabb irányba menni, amit igazán azért nem értek, mert gyakorlatilag a tömegbõl váltunk ki és fordultunk rossz irányba. Röhögve csóváltuk a fejünket, jól kezdõdött már az egész.

És innentõl kicsit tömörebben...

Oj-t nagyjából 1 kilométerrel késõbb magára hagytam, úgy döntöttem, a bemelegítésnek immáron vége - Kolezoli mesélte, hogy edzésként 5 óra alatt lefutotta a távot, gondoltam, akkor talán helytálló lehet az én ötóra körüli tervem is, ehhez viszont menni kell, még ha a terepet nem is ismerem, szóval hát óvatosan. Bár ekkor még nem sejtettem, hogy amíg a randa emelkedõket bitumenen megszenvedem, addig a terepen a hegyekre vígan nyargalászok fel... Azt hittem, tavaly a T100-on csak megszállt valami...

-Lajosházáig sorra kezdtem utolérni az idõben elrajtolt társakat, kisebb csapatokban futottak, sokukkal beszélgettem is egy kicsit. Pirikének valamiért nagyon megörültem, de aztán Szaszáéknak is, végül Farkasnak is, aki Ursival futott fegyelmezetten, komótosan. Valahol Ala bácsival is összefutottam, beszélgettünk pár szót. Lajosházához még sokan értünk be egyszerre - 6,3 km; 35 perc.

-Innentõl emelkedni kezdett, ugyan eddig is, de itt már láthatóan, érezhetõen. A patakot párszor keresztezni kellett, nekem sikerült is úgy kereszteznem, hogy belevizesedett a gatyám is, ugyanis úgy beletoccsantam, hogy csak na. Cuppogva-szörcsögve nyomtam tovább, igazából szerintem ember nem volt, aki ott átugrott vizesedés nélkül, hiszen a pár kõ, ami kiállt a vízbõl, vastagon volt jéggel borítva, azon lehetetlenség volt megállni.

Mindemellett a vizesedést ruhán belül is kezdtem érezni, bár véletlenül épp teljesen jól öltöztem, se nem hidegen, se nem túl melegen, izzadni azért izzadtam, s bizony most sapkám is volt, meg sálam is, ez elõbbi a szemüvegemet is tartotta, utóbbitól meg hamar megszabadultam, azt már túlzásnak éreztem. És hát így meneteltem felfelé Mátraszentimre felé, néha elõzgetve - és a hegytetõn szembe találva magamat egy akkora hófúvásos hóviharos cidrivel, hogy azonnal sajnálni kezdtem az imént levetett, idõközben csontkeményre fagyott sálamat, amit az oldalamra kötöttem. Talán csak azért nem fáztam, mert ezidáig egy percre sem sétáltam bele, a Szentimrére vezetõ hú-de-nagy emelkedõt is megfutottam. Büszke is voltam magamra, s a ködnek, szélnek és hónak engedve eltettem a szemüvegemet, mondván, látok én, most már nem lesz baj - ezen lendülettel pedig azonnal el is indultam egy rossz ösvényen. Mondani sem kell: a szemüveg hamar visszakerült az orromra. A Szentimrei ellenõrzõponthoz 1:27 körül értem. :D

-Galyatetõ felé haladva egyre nehezebben értem utol akárkit is, még a pontnál futottam össze Larzennel, megörültem neki, végre õróla is tudom már, hogy ki is. Utána pedig egyszercsak egy olyan részhez értem, ahol már nagyjából úgy futottak páran, mint én - a végéig bizony együtt is voltunk, néhány száz métert leszakadozva néha egymástól, de amúgy valahol mindig egymás mögött. Galyatetõre felfelé volt még egy jó kis emelkedõ, de a lehetõségekhez képest joggolva azt is megfutásimitáltam, utána pedig egy hosszú-hosszú, kényelmes-lankás lejtõ jött. Néha láttam a bizumenen néhány erõtlen zöld nyilat, de a Zöldgömbös nyilakat nagyon gyengén utánozták, mert itt a nyilak mindig a helyes irányba mutattak, míg ott... Node beszéljünk másról! ;-)

Valami patakmederben futottam épp, mikor eszembe jutott a vicc, melyben a rendõrök épp egy hasonló, kiszárad patakmederben sétálnak, s egyikük felteszi a bensõjét már régóta feszítõ kérdést:
-Te, honnan került ide ez a ménkû sok kõ?
-Hát a patak hozta - felel a társa.
-Nade hol a patak?
-Hát elment kõért!

Ilyeneken agyaltam, miközben hihetetlen tájakon jártam (ugye nem felejtettük el, hogy sosem futottam még a Mátrában?), csodáltam a kilátást, már amit a hófelhõk látni engedtek... Kicsit visszavettem a tempóból, féltem, hogy elfáradok, meg aztán azért éreztem ám, hogy a felfelefutások a meredekebb részeken már nem annyira töltenek el örömmel, de azért úgy csináltam, mintha... A Csór-hegynél a mûútra mindenesetre már lépegetve jutottam fel, legalább nyújtogattam kicsit a vádlimat. Onnantól nagyjából a mûút mellett kellett futni, bár láttam, hogy vagy két ember az úton futott - így esett, hogy õk talán nem is látták a következõ ellenõrzõpontot. 2:32 körül már a Csór-hegyi pontnál voltam, ahol a hidegben két fiatal srác pecsételgetett... szegényeket nagyon sajnáltam.

-Miután az órámat összevissza nyomogattam, így csak nagyjából tudom, hogy olyan 3:05-nél voltam a Pisztrángos tónál, ahol vizet kunyeráltam, kaptam is friss forrásvizet, baromi hideget, s azzal elvoltam. Itt ettem elõször egy falatot a lekvárosbuktámból, hogy aztán elinduljak felfelé a legmeredekebb emelkedõn, végig a kékesig. A vízre nagy szükségem volt, mert az elõzõ vízvételi helyen kihagytam a lehetõséget és így spórolnom kellett, igaz, amúgy sem szoktam túl sokat inni. Indultunk hát tovább gyorsan, amint megvolt a pecsét és az innivaló. (A fent említett hármasunk ekkorra már összeállt, nem is nagyon szakadtunk már szét, sõt, beszélgetni kezdtünk, tehát az eltévedés ellen már biztosítva voltam. Gondoltam én... Mert azért így hármasban sikerült kétszer rossz irányba mennünk, de az nem volt vészes már...)

Hogy-hogy nem, ezt a három kilométert nagyon lassan tudtuk csak megtenni... Csúszós, futhatatlan út - és kutyahideg volt a jellemzõ. Valami mínusz tíz volt, ha igaz... Mindenesetre nagy nehezen, s persze már fáradtan felértünk a Kékesre, nálam 3:33-ra, ahol egy nagyobb csapat volt már. Itt frissítés és pecsételés után vigyorogva gondoltunk az innentõl már csak lejtõs útra, s mindahányan voltunk, elindultunk lefelé. Sokan. Így sokan tévedtünk el. :)

Kétszer is rossz irányba mentünk, de szerencsére voltunk annyian, hogy valaki mindig észrevegye a dolgot... A legszebb talán az volt, hogy már vagy egy perce futottunk négyen valami patakban (!), mikor is hirtelen mindannyiunknak gyanússá vált, hogy alighanem nem látunk jelzést már egy ideje... És tényleg: kiderült, hogy körül-belül 50 méterrel mellettünk, párhuzamosan megy az út, csak mi vagyunk olyan szerencsétlenek, hogy a vízben futunk. Egy helyen pedig ki volt feszítve egy kötél is, segítendõ az arra haladókat, de én csak a seggreülésem pillanatában kezdtem értelmét látni a dolognak... Mindent leszámítva jól haladtunk - újra csak hárman, s a végén már csak ketten egy sráccal.

Az utolsó ponton vérszemet kaptunk, a jól futható lankán 4,8 kilométert alig 17 perc alatt futottunk meg, sosem gondoltam volna, hogy a lábaim még igazi utat fognak tapodni, talán ezért is örültek annyira. Mátrafüredre berobogván én végre "hazai" pályán éreztem magam, hát hogy a fenébe ne, mikor bitumen volt és lejtõ? Utol is értünk egy embert, aki elég lassan haladt, majd mikor mögé értünk, kilõtt, mint akit kergetnek... Mérges is voltam, hogy nem érem utol, mérgem csak akkor szált el, mikor rájöttem, hogy egy Lõw Andrist nem is biztos, hogy utol kell érnem, ha õ épp nem akarja. :)

Így, hármasban fordultunk be a suli elé, alkalmi futótársam 20 kilométertõl, aztán Lõw Andris és még én... Hihetetlen jó futás volt, csodálatos tájakkal és remek szervezéssel. De hogy azért ne legyen minden olyan jó, hát az utolsó 20 méteren hirtelen akkorát taknyoltam, mint egy ház, megpördültem és hanyattvágtam magam, mondtam is csúnyákat, nem is keveset! De ez már lényegtelen volt, hiszen 4:21-es idõvel bent voltam, örültem, s örültek Vincáék is, akik szintén akkortájt érhettek be a rövidebb távról.

Örömünket csak egy telefon festette át furcsa színûre: OJ hívott, s panaszolta, hogy épp fut, utálja a hegyet és igazából gõze sincs arról, hogy hol van. Elkavart valamerre... aztán megint. Vagy valami hasonló... Feltalálta a Téli Mátra 62-t! :D
 
 
kekdroidTúra éve: 20072007.01.27 18:31:46
megnéz kekdroid összes beszámolója
Téli Mátra 42 - Újra túra, hóeséssel

Külön vártam a Téli Mátrát idén, hiszen ez volt (2005-ben) életem elsõ teljesített tt-je, akkor is és most is lenyûgözött a téli táj, az utak, a rengeteg résztvevõ és a profi szervezés. Sikerült a 6:50-es különbuszt elérnem Gyöngyösön, amely szépen megtelve indult Mátrafüredre. Az iskola felé menet láthattuk az éppen rajtoló futókat, gondoltam is, nem lesznek akkor olyan sokan... tévedtem. Az Erdészeti Szakközépiskola aulája tömve volt, ennek ellenére 7:16-kor már lepecsételt igazolólappal álltam az út elején.
Lajosházáig kellemes hullámvasutazásban volt részem, emelkedõ, lejtõ, emelkedõ, lejtõ, közben elõzések (engemet is és részemrõl is), gyors pecsételés a ponton. A hóesés miatt (apró szemekben, voltaképpen nem is olyan sûrûn esett) nem túl sok látszott a tájból, ráadásul a szél miatt nem is igen emeltem fel a tekintetem.
Kicsit melankolikusan érkeztem Mátraszentimrére az idõjárás miatt, itt két pohár meleg teával hangoltam magam jobb kedvre. Erõs emelkedõ a Darázs-hegyre, lejtõ, majd még nehezebb emelkedõ Piszkés-tetõre. A mezõny itt érezhetõen megfogyatkozott, szétszóródott, de mindig láttam magam elõtt valakit (vagy éppen mögöttem). A lejtõkön bele-belefutottam, most különösen jólesett. Galyatetõ felé haladva itt-ott már látszott valami a kilátásból, majd a Nap is kisütött - egy kicsit. Galyatetõn a pontõröknek most nem kint kellett fagyoskodni, ennek én is örültem, habár nem sokat idõztem ott.
Gyors tempóban indultam Nyírjes felé, közben néha felnéztem a földrõl (nem rosszkedvû voltam, csak nem akartam elesni), látszott a felhõbe burkolózó Kékes és a Csór-réti víztározó, valamint a Mátra déli hegyei. Lendületem a Csór-hegy oldalára vezetõ emelkedõn esett vissza, ez eléggé megviselt. Az ellenõrzõ állomás a Vörösmarty turistaháztól áttelepült az Országos Kék - kék háromszög elágazásához, gondolom, hogy megakadályozzák azt, hogy akinek erre hajlandósága van, az se hagyja ki a kék emelkedõjét az országúton gyalogolva. Nekem amúgy tetszik ez a módszer.
A turistaháznál erõlevest kaptunk, itt elvált a 36-os táv, helyette becsatlakozott a 26-os, amelyen igen sokan indulhattak, hirtelen ugyanis megnõtt a népsûrûség.
Néhol jeges úton (amelyre nagyon figyelni kellett, ezért aztán megint nem sokat láttam az erdõbõl) séta a Pisztrángos-tóhoz (köszönet a sporttársnak a zsíros kenyérért, sajnos nem emlékszem a nevére, pedig ki volt írva).
A Gabi halála sosem volt a kedvenc emelkedõm a Mátrában és ez úgy tûnik, nem is fog megváltozni. Pedig mindenki azt mondta, akivel beszéltem, hogy nem is olyan veszélyes - vagy csak mindenki kemény legény és nem vallja be :).
Kékesre társaságban mentem, lefelé már egyedül. A piros sávig nem is volt gond, hiszen sütött a Nap, lehetett kocogni, akit megelõztem, készségesen elengedett, aki engem megelõzött, azt is igyekeztem a lehetõ leghamarabb elengedni. Aztán a kifeszített kötelek ellenére (megint, köszönet érte a támogató sporttársnak, az õ neve is ki volt írva) sikerült egy szép esést produkálni, a mögöttem levõk szórakoztatására. Jött az utolsó ep. (nem is jött, mi mentünk oda), majd a patak mentén séta Mátrafüredre, ahol körülbelül fél perc várakozás után átvehettem a díjazást és egy poharat a teának.
Mindent összevetve még mindig az egyik kedvenc túrám a Téli Mátra, köszönet a szervezõknek a túráért, nagyon jól éreztem magam.
 
 
 Túra éve: 2006
MúzslaTúra éve: 20062007.01.16 13:02:03
megnéz Múzsla összes beszámolója
Idén rendhagyó módon készültem erre a sokszor látott túrára. Feleségem jóvoltából ugyanis nyertünk egy teljes hétvégét, a mátrafüredi Avar szállóba.


Reggel 10 perc alatt leértem a suliba, így már fél hétkor a rajtban voltam és türelmesen vártam az indulást. Betmen70-el beszélgettem egy kicsit, majd offtopik P.Z. is megjelent. Sétálós bácsival szerettem volna menni, de miután felhívtam õt, kiderült hogy késik kicsit. Abban maradtunk, hogy majd utolér.


Az elsõ lehetséges idõpontban Betmen 70 és offtopic P.Z. társaságában vágtam neki a hetedik Téli Mátra 36-nak. Ha ragaszkodunk a tényekhez, akkor csak az ötödiknek, mert az elsõ kettõ még Téli Mátra 32 néven futott, lévén több helyen is más volt az útvonal. Csóványos és családja is csatlakozott hozzánk, de pár helyen más nyomot választottunk. Nagyon szép volt a napfelkelte. A Haluskázó nevû részrõl csodálatos volt a rálátás Gyöngyösre és Gyöngyössolymosra. Néhány futó megelõzött bennünket ill. pár gyalogost még utolértünk. Lassan elértünk Lajosházára. A pontõrök éppen akkor kezdtek el kipakolni.


Kettesben indultunk tovább P.Z-vel és élveztük a Szén-patak-völgyének szépségeit. Meglepett bennünket a keresztirányú patak. Meg is állapítottuk, hogy az ötszázadik embernél már lehet, hogy be fog szakadni a jég. Egyszercsak sífutáshoz hasonló hangokat véltem felfedezni. Csóványos és családja érkezett meg, botozva. Elõl Bori haladt és nagyon beindultak. Ezzel felbíztattak engem is és elkezdtem "neki kenni". Közben kiértem a napsütésre is, mely újabb erõt adott. Az elsõ patakátkelés után elment melletem vagy 5-6 futó. Egyikükben Larzent véltem felfedezni. Utánaküldtem egy kis bíztatást és a hátranézése jelezte, hogy jó volt a tippem. Innen egy légürestérbe kerültem, mert már gyalogos nem volt elõttem, a futók pedig csak nem érkeztek. Már túl voltam valamennyi "természetes" patakátkelésen, amikor VadMalac ért utol. Elkezdtünk beszélgetni és szerencsére volt kedve egy kicsit hozzám lassulni. Rengeteg téma jött elõ belõlünk. Ám még így, beszélgetve is kissé hosszúnak tûnt ez a szakasz. Már a Blokkház felett jártunk, amikor régi bicajos barátom, az egri Kovács Laci húzott el. (Utólag néztem, hogy megint jó kis idõt ment.) Aztán rákanyarodtunk a "hard" emelkedõre, mely Mátraszentimrére vezet. Kissé fogvicsorgatva, de nyomtuk keményen. Elérve a mûutat megjegyeztem, hogy kb. 820 méteren vagyunk.

-800! - jött a válasz hátulról.

Visszanéztem és kiderült, hogy megérkezett Sétálós bácsi is. Még egy kis aszfaltozás és már kortyoltuk is a forró teákat.


Nagyon jól álltunk az idõvel, de kíváncsi voltam, hogy meddig maradhatok ebben az "illusztris" társaságban. Pár futó el-elhúzott mellettünk, de a Darázs-hegyen mindenki belassult. Meglepett bennünket a turistautak jól járhatósága. Azért azt meg kell jegyeznem, hogy a múlt heti börzsönyi túrámon sokkal nagyobb hóval találkoztam. Itt a Mátrában azért akkora nem esett. A Lengyendi-galya csúcsát most az új OKT vonalán elkerültük. Nem volt rossz ez sem, örülök hogy végre tesztelhettem az új utat is. Ekkor elõzött meg a többszörös nyertes Szekeres Tomi, aki anno a "Bakony királya" kerékpáros teljesítménytúra fõrendezõje volt. Galyatatõnek felfelé megálltunk mindkét "párkányon" fotózni. Közben elbújt a nap és mint késõbb kiderült, erre a napra már nem is bújt elõ. VM ekkor elköszönt tõlünk és elkezdett kocogni. Sétálóssal tovább beszélgettünk és a Péter-hegyese érintésével (korábban itt volt az elenõrzõ állomás) elértük a következõ ep-t is.


Egy alkalmi szánkópályán indultunk el, majd rátértünk a a kis ösvényre, mely a Nyírjes felé indul. Kékes-tetõ egyre közelebbinek tûnt. Sétálós rengeteg élményét osztotta meg velem. Az már az éves statisztikájóból is kiderült, hogy történtek vele érdekes dolgok, de így egyenesben azért izgalmasabb volt. Megjegyeztük az irtásra érve, hogy itt még anno erdõben OKT-ztünk. Nyírjesbõl felfelé Sétálós elõre engedett. Gondolom igazodni akart az én tempómhoz. Nem akartam szégyenben maradni, úgyhogy lépkedtem ahogy csak tudtam. Itt már elég kevés nyom volt, de tudjuk miért. Csór-hegyrõl lefelé elég sok gallyat kelett kerülgetnünk. Még egy rövid emelkedõ várt ránk és megérkeztünk a Vörösmarty th-hoz. Sétálósnak felajánlottam a levesemet és még egy útravaló sütivel is elláttam.


Elköszöntünk egymástól is ki-ki a maga útján folytatta útját. Sok túrázó érkezett a zöld +-en, de az én útvonalamon csak szánkósokkal találkoztam. Közben megittam egy fél literes Gatorade-t és felértem Mátraházára. Nagyon jól lehetett innen haladni. Néha egy-egy futó kedvéért álltam csak félre, de gyorsan haladtam a cél felé. Nagyon tetszettek a csúszós helyeken lévõ kötelek. Nagyban segítették a biztonságos lejutást. A Gyökeres-forrásnál bekerült az utolsó pecsét is a füzetembe. Ekkor felhívtam a feleségemet, hogy ha kedve van, akkor elindulhat a cél felé.


Megint nagyon tetszett a Kalló-völgy. Sajnos a kereszt teteje már letört, de így is feltûnõ. Volt még egy-két patakátkelés is, melyek igen csúsztak. Aztán Mátrafüreden a park mellett feltûnt a feleségem. Innen az õ sétatempójában mentünk el a célig. Nem érdekelt már az idõ, hisz idáig érte siettem, de innen már nem volt lényeges. Szerintem így is jól sikerült a túra, hisz 5.33' mentem.


Érdekes volt a célban, ilyen kevés embert látni. Ez egyébként útközben is feltûnt. Így elmondhatom, hogy nem tömegtúrán voltam, pedig nem is futottam.

Kettõkor már az Avar szálló ebédlõjében kortyoltam a levest.


Nagyon szép délelõtt volt! Köszönöm a túratársaknak is!

 
 
suvidaniTúra éve: 20062006.06.11 10:52:27
megnéz suvidani összes beszámolója
-Népligetrõl indultunk reggel fél hétkor, majd kisebb kavarodás, és átszálás után 8:10re értünk Mátrafüredre. 8:25kor elrajtoltunk.

-kezdetben igazán szép volt az idõ, sütött a nap, de ahogy fogytak a kilóméterek, úgy lett egyre felhõsebb az ég. A táj nagyon kellemes volt: szép vastag, bár kissé öreg hótakaró borított midnent, gyakran haladtunk el részben, vagy teljesen befagyott patakok mellett, sok helyen a hegyrõl leszivárgó víz az úton több négyzetméteres
jégréteget alkotott. A Mátraszentimrére vezetõ út eléggé kimerítõ volt, mivel majdnem 10 kilóméteren keresztül, ugyan nem meredeken, de végig emelkedett. Itt egy kis pihenõt tartottunk (a sajátidõ vesztés miatt eddig 5km/h feletti sebességet kellett tartani [ez kb azt jelenti, hogy mindenki, aki 8:00 után rajtol, mindegy, hogy mennyivel, olyan, mintha 8:00kor indult volna]), majd szép nyugisan felsétáltunk gajatetõre (útközben még a csillagvizsgálót is megleshettük, és a kilátóba is felkapaszkodtunk a lépcsõt borító 5-10cm vastag jég ellenére is. a kilátás feledhetõ.).

-Mondhatom elég elkeserítõ látványt nyújtott a távoli kékestetõ képe, és az a tudat, hogy milyen mélyre kell még leereszkedni... a túra fordulópontja volt a Vörösmarty
th, ugyanis itt vált el a tt 30as és 40es távja, és amíg ott voltunk eléggé sokan neveztek át, ami nem is meglepõ, mert a kékesig tartó térdig érõ porhó háát... valljuk be, eléggé ilyesztõnek tûnik. Itt még elidõztünk egy kicsit, megittunk pár pohár levest, majd nekivágtunk.

-Utunk egy irtás közepén álló, óriás hordót formáló borozó mellett vezetett (el is neveztük fapumának:-) Elhaladtunk valami védett mocsár mellett, majd jött egy
rendkívül érdekes jégképzõdmény, valamint egy kellemes emelkedõ fel egészen a kékesig.

-Itt bezúztunk pár pohár teát, szendvicset, majd döbbeneten vettük észre, hogy a fennmaradó közel 10kmre alig 1,5óránk van!! amit még tovább súlyosbított a falatozás közben beállt teljes sötétség... Mit volt mit tenni, feljémpa fel, és futás.
Hát itt aztán volt miden!! ugrottam át, 2 túrabottal borító gyereket, estem be kidõl fa alá.... a szanatóriumnál olyan szintû volt az eljegesedés, hogy köteleket húztak ki, hogy egyátalán járható legyen az út... persze itt is sok mókás pillanatban volt részünk. az út aztán szép lassan megszelidült, bár a falu határában még várt ránk
egy vicc: az úton keresztül folyt egy patak, aminek az alja természetesen tükör jég volt. hmmmm.... szerencsére megúsztuk esés nélkül.

-végülis simán beértünk Mátrafüredre, és még volt 7 percünk... Sprintelés közben csak arra áltunk meg néha, hogy megkérdezzük a járókelõket, hogy merre kell menni... végülis óriási szerencsével 18:22kor sikeresen megérkeztünk, és megkaptuk a teljesítõknek járó jutalmakat. És még azt is megtudtuk, hogy nem sajátidõ terhére volt az indítás, a szintidõt a nevezési lapon lévõ idõtõl számolták, nade sebaj.

A túra szép volt, igazán jó szervezés, kítûnõ szolgáltatások...
remélem a tavaszi Mátrabérc is hasonló kellemes emlékekkel zárul!
képek: http://kep.tar.hu/suvidani/50215522#2
 
 
tvikTúra éve: 20062006.02.01 16:17:42
megnéz tvik összes beszámolója
Úgy gondoltam évkezdésnek jó lesz visszatérni a Mátrába, szokni a havas emelkedõket a Margit-szigeti gumicsík után.

A hajnali buszozást válaszottam Bp-rõl Gyöngyösre. Arra számítottam hogy a Stadionoktól 5:45-kor induló buszon csak lézengeni fognak az emberek, de tele volt, akadt olyan akinek már ülõhely sem jutott. A Gyöngyösi különbuszra felfértünk. Hamar indult és beért velünk a suli elé 7:20-ra. A parkoló szinte tele volt autókkal.

A rajtnál az iskolában tömeg volt, de el lehetett igazodni. A mosdóban is tömeg volt, de ott is el lehetett igazodni. Kb 7:45-kor (papíron 7:30-kor) elindultam. Bakancs, dzseki, hátizsák, benne 3 szendvics, 3/4 liter tea termoszban, szóval klasszikus túrázó stílusban vágtam neki. Beleszaladtam a lejtõkön a tisztesség kedvéért és 3 km múlva a dzseki a hátizsákban landolt.

1 óra múlva értem Lajosházára ahol, 2 perc pihenõ és teázás után továbbléptem. a Szén-pataknál néha idegesített a mély porhó, de lehetett volna sokkal rosszabb. Mátraszentimre elõtt kezd meredekké válni a helyzet, amikor az ember rájön hogy nem alföldi túrán van. Aztán szentimrén az ottani tea, saját szendvics és melegedés után nyomás tovább. Galyatetõ elõtt van egy-két számításba veendõ domb, Galyán nyitva a vendéglátóipari egység, aztán szabad a futás egészen a Csór-hegy aljáig.

Itt az aszfalton átkelve ismét a kényelmetlen porhóban kell menni a néha oldalazó ösvényen. Aki fejben nem erõs az persze az aszfalton teljesíti a szakaszt, akár egészen a Vörösmarty Fogadóig ami nem azonos a Mátrabérc ellenõrzõpontjával. Itt kihagytam a levest, mert éppen félkész állapotban volt. Inkább saját teát ittam egy kõvé fagyott snikers kíséretében. A bakancsomat be kellett volna impregnálni, mert itt kezdtem érezni hogy ázik.

A Pisztrángosig eseménytelen terep, de egyébként viszonylag futható lenne ha nem kell elõzgetni a szûk ösvényen. Beálltam valaki után és a lábnyomaiban követtem. Ez egész pihentetõ, a pulzusom is lement tõle vagy 10-zel. Ugyanezt csináltam a Kékesre felfelé menet is. Egyszer-kétszer kielõztem a nagy hóban, de akkor rögtön pulzus az egekbe és úgy éreztem most én megyek lassabban azoknál akiket megelõztem. Rátértünk a Mátrabérc Kékes elõtti szakaszára, majd felkaptattunk a csúcsra. Nem szerettem a hangosbemondót, ami belerondított a csöndbe egész felfelé menet -valami síverseny lehetett.

Kékesrõl lefelé már jórészt kocogtam. Az ösvény alja kicsit jeges volt, de ha mellette futottam, a porhó kellemesen megfogott. A kritikus részeken kötél volt kitéve, de nem használtam. A suliba beérve gyors kitûzõ-átvétel, aztán már indultam is a buszhoz. 8:45 lett az idõm.

A felsõ buszmegállóhoz mentem, mert az volt az érzésem hogy nem lesz egyszerû a téma. Ez a busz megy egyenesen Bp-re. Elfogyaszottam a maradék teát és szendvicseket amíg a buszmegállóban vártam. Nem mondom hogy nem fáztam... Éppenhogy akadt egy hely a buszon és az alsó megállónál már fel sem fért több ember. Gondolom mondták nekik hogy jön hamar a következõ (ami szintén tele lesz).

Maga a túraútvonal és a szervezés nagyon jó, az idõ pedig kegyes volt. Kevesebb embert el tudtam volna képzelni, vagy pedig egy ottalvásos korán indulós megoldást. Majd talán legközelebb... valamikor.
 
 
qvicTúra éve: 20062006.01.31 21:52:50
megnéz qvic összes beszámolója
Téli Mátra 42 2006

"Bolond, ki földre rogyván
fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként
mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,
mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,
maradni úgyse mer,..."
(Radnóti Miklós: Erõltetett menet)

Hárman indultunk kora reggel Mátrafüredre piedcat-tel és Ritchy-vel. Úgy beszéltük meg az indulást, hogy piedcat hamarabb indul, mi meg majd üldözõbe vesszük. A start nagyon flottul ment, a nevlapnál (2 asztal) kisebb sor is volt, de gyorsan haladt, az indításnál pedig egyáltalán nem kellett várni (újabb 2 asztal).. pedig rengetegen voltak. 7:55-kor indultunk.

Az út jeges, csúszkálós volt sok helyen. Az elsõ szakaszt nagyon szeretem, nyomtuk is ahogy kell, 40perc alatt ott voltunk Lajosházánál. A pont elõtti patakátkelésnél egy kisebb csoportot elõztem éppen jobbról, mikor az egyikõjük váratlanul kilépett odalra én meg hogy elkerüljem az ütközést szintén kiléptem jobbra.. a befagyott patak tükörjegére.. és dobtam egy szép hátast. Gyorsan összeszedtem magam, de valami baj volt a térdemmel. Rosszul eshettem, mert a pontig csak bicegni tudtam, úgy fájt a térdem. Na ez szép lesz gondoltam, innen tempó visszavesz. Vártam a szokásos nagy sort a pontnál, de most nem volt. Derék, itt is ketten nyomták az ipart. Ritchy késõbb ért be a pontra, én meg indultam is tovább rögtön.

Ilyen térdfájással nem szabad nyomni nagyon, ezért csak nagyon lassan kocogtam tovább, tudtam, hogy Ritchy úgy is beér hamar, majd akkor szólok neki, hogy mi újság van.. Jött is hamar. Szerencsére múlni éreztem a fájást, és fokozatosan visszaálltam tempóra. Elõzgettük tovább az embereket, de itt már nem volt olyan nagy tumultus, mint az elsõ szakaszon. A camelback csövét elõre felkészítettük a hidegre, csak a szívóka része nem volt betekerve semmivel, az viszont jól be is fagyott... Így nem tudtam folyamatosan frissíteni (sõt sehogysem, mert ezért nem álltam meg), pedig hozzá vagyok szokva.. így ez nagyon rosszul érintett. Gondoltam SztImréig kibírom, ott lesz tea.. arra nem gondoltam, hogy egyéb következmények is lehetnek mint a szomjúság. Pedig lettek.. késõbb. Mátraszentimre elõtti emelkedõknél nem bírtam Ritchy tempóját és lemaradtam kicsit. A pontra akkor érkeztem, mikor Õ továbbindult. Teaivás közben jutott eszembe, hogy a forró teával fel lehetne olvasztani a szívócsõ végét. Kicsit melengettem a 2. pohár végében, de az kevés volt, indulni kellett.

A nagy emelkedõ leküzdése után kicsit görcsölt a jobb vádlim, de nem volt vészes kiugráltam hamar. A Galyatetõ elõtti hullámzó részek mindíg is nagyon tetszettek, most is élvezettel haladtam rajtuk. A kilátó elõtt balra gyönyörû kilátás fogadott, szívesen idõztem volna még egy kicsit, majd a kilátó után megvolt a pont is.

Nyomás tovább a kéken lefelé. Útközben meglepetésemre Ritchy ér utól. :D Galyánál kicsit elkavart. Jó tempót diktáltunk lefelé, közben beszélgettünk. Én már eléggé el voltam éhezve, mert még nem ettem semmit, bezzeg Õ már mindent benyomott addigra.. :) Szóltam is, hogy én most nekilátok kicsit utánpótolni felfelé majd. Így is történt, Õ meg szépen megint elhúzott elõre. A meredek emelkedõ végén egy idõsebb túratárssal együtt értem fel a mûútra. Õ a mûutat választotta, én mentem tovább egyenesen a jelzésen. Itt lehetett látni igazán mennyit jelent ez a terep a sima betonúthoz képest. Rögtön elhúzott mellettem a spori.. :) én meg küzdöttem magam felfelé, majd lefelé, és a második feljárónál, ahol már Õ is bejött a jelzésre már én mentem hátul. Felfelé nem is elõztem meg, csak mikor már felértünk a Csór hegy oldalába. Lefelé menet kidõlt/kivágott fák akadályozták a haladást az ösvényre keresztbe dõlve. A mûutas keresztezõdésnél rögtön átmentem a túloldalra és nyomtam tovább felfelé. Na itt csapott be a crash. Mindkét vádlim egyszerre dobta be a törölközõt egy-egy durva görcs formájában. Éreztem, hogy a bal az nagyon komoly téma lesz. Lerogytam az út szélére és csendben szenvedtem ;) Rohadtul fájt, nem tudtam lábra állni sem egy darabig. Itt már tudtam, hogy a megszokott magnéziumpótlás lesz a ludas a dologban. 28km után így túlságosan beálltak az izmaim. Közben odaért a fent leelõzött túratárs is, és már messze járt mikor újra talpra bírtam tápászkodni. Közben persze már kénytelen voltam elõcibálni a zsákból a piás tasakot, és a betöltõ nyíláson keresztül ittam belõle. Ezt már jóval korábban meg kellett volna, hogy tegyem. Így viszont megszívtam rendesen, bicegve, sziszegve totyogtam el a Vörösmarty turistaházig. Féltem, hogy újra be fog görcsölni, így nagyon nehezen fogok tudni tovább menni, de nem gondoltam egy percig sem a feladásra. A pontnál hatalmas tömeg fogadott, de szerencsére a kondér körül nem voltak túl sokan. A forró levesbõl rögtön kettõt kértem, az egyikbe belógattam a szipkámat, a másikat iszogattam. A lábam iszonyatosan sajgott. A csõ még most sem olvadt fel teljesen, és fájdalmas volt a továbbindulás.

Alig ment a futás, és nagyon óvatosnak kellett lennem, elrugaszkodni nem nagyon tudtam. Egyébként sem a kedvenc részem a piros kereszt, de most különösen negatív élmény volt végig szenvedni a Pisztrángos tóig. Azért küzdöttem nagyon, csak ez kifele itt nem látszott, lassan haladtam de nagy fájdalmakkal. Minden lépésben benne volt egy újabb jó kis görcs lehetõsége. A pontnál muszáj voltam nagyobb pihenõt tartani, hogy valahogy fel bírjak majd mászni Kékesre. Megint elõszedtem a tasakot, ittam sokat, ettem, nyújtottam.

Nekivágva a keresztnek, felfelé csak óvatosan mehettem, semmi meggondolatlan ugrálás. Így az elõzés különösen nehezen ment a kitaposott út mellett a mélyebb hóban. Esélyem sem volt már a többieket utólérni ezt tudtam jól, de nem tudtam mit tenni ellene. Útközben éreztem, hogy valami áztatja a hátsó felemet, na már csak ez hiányzott. Nem tekertem vissza jól a tasak beöntõnyílását. Mi jöhet még? :) A futónaci fele teljesen átázott, marha hideg volt. Menet közben helyreraktam a dolgokat, megállni már nem volt szabad.. Felfelé menet hallottuk, hogy a csúcson hangosbeszélõvel osztja valaki az észt. Emlékeztem is, amint reggel a kocsiban a Gyöngyösi rádióban azt mondják: ma ifjúsági síversenyt rendeznek Kékes tetõn.. de hol volt még az. A fájdalmas és kimerítõ mászás még eltartott egy darabig. A kék sávra felérve már jobban ment, innen már nincs messze. A pontnál jól esett a tea nagyon, itt már meg sem próbáltam olvasztgatni, lehúztam és indultam lefelé.

Ezt a szakaszt nagyon szeretem a célig, itt lehet zúzni végig. Azaz lehetne, ha nem lennék félig rokkant. ;) Nehezen ment az eleje nagyon. Aztán belerázódtam, és mindent vagy semmit alapon nyomtam lefelé ahogy tudtam. Meglepõdtem, hogy a csúszósabb részekre biztonsági köteleket raktak ki a terepre, ami segítségével már sokkal egyszerûbb volt a lejutás. Ez nagyon klassz dolog, köszönjük, bárki is csinálta. Késõbb kisebb futótársaságba keveredtem lefelé, együtt nyomtuk az utolsó kiliket. A vége 5:44 lett, amivel teljesen meg is vagyok elégedve. Egy jó fél óra benne maradt még a kényszerû állások meg a visszavett tempó miatt, amit sajnálok azért, de ez volt az ára az odafigyelés hiányának. Ebbõl is tanultam. :)

Összességében azért nagyon jól éreztem magam, és örültem, hogy ott lehettem idén is ezen a szuper túrán! Meg egyébként is.. úgy voltam vele, hogy a Mátrában egy kicsit meg akarok halni.. hát sikerült, bár az igaz, hogy én nem egészen így gondoltam akkor.. :)

Köszönöm a remek szervezést, most tényleg életet (de legalábbis teljesítést) mentett. Jövõre is ott a helyem!
 
 
tusiTúra éve: 20062006.01.30 20:08:20
megnéz tusi összes beszámolója
Vegyes érzelmekkel, és rengeteg csomaggal /mint utólag kiderült/ vágtam neki az idei téli mátra túra kihívásainak:)!A régebbi itinereket idõket átnézve, a 9 óra alatti teljesítést kitûzve vágtam neki a 42 km-es távnak 7.15-kor. Az elsõ és az utólsó esésem még az indulás elõtt az iskola bejáratánál megtörtént, ami ha lehet még inkább elvette a kedvem, hát még amikor megláttam, h 400 méterrel kevesebbet teljesítünk mint tavaly :)/gondolom új bejárás volt/!
A nagy hidegre való tekintettel a sok "pútyerkával"/amiknek nem vettem hasznát/ a hátizsákban indultam, és érkeztem Lajosházához remek idõvel, bár kissé kifulladva! A Szén-patak teljesen befagyva,/szakállamon már jégcsapok,=>több túrázó mosolyogva folytatta útját/ amely, így megoldotta azt a problémát, hogy a túrázók, hogyan kelnek át száraz lábbal rajta:), azonban nem mellékesen gyönyörû látványt is nyújtott. A kaptatón Mátraszentimréig szerencsére nem kellett megállnom,/mert tudom, hogy nagyon nehéz újra elindulni/, és a Kedvesemrõl Lnevezett turistaházban már vártak a teával,aminek elfogyasztásjó 6ással volt rám, és gyorsan felküzdöttem magam a Darázs-hegyre, majd Galyatetõre, ahol az egyik vendéglõben gyorsan elfogyasztottam a beütemezett kis bechert/ami vérré vált bennem/, és 1 hambit,amelynek köszönhetõen új erõre kapva gyönyörködhettem a táj szépségeiben Galyáról lefelé indulva. A Csór hegy oldalára felvezetõ kaptató kicsit megfogott a porhó miatt, de hamarosan egy muflon csorda keresztezte az utamat alig 30 méterre elõttem, amely az addig is fantasztikus természeti szépségre mintegy felrakta a koronát!!! A turistaháznál az erõleves erõt öntött belém, és láttam, h még idõben is jó vagyok, bár tudtam, a neheze még most jön!! De ekkor valahonnan erõt kaptam/sztem Szeged környékérõl/, és csakhamar megérkeztem a Pisztrángos-tóhoz!! Némi energia magamhoz vétele után indultam az 1 óra 1 perces kaptatóhoz Kékesre...ahol kiszámítható, de inkább érezhetõ volt, hogy egy csiga méterenként 3-at ver rám!A kék túra útvonalát elérve némi megkönnyebbülést érezve /tudván már csak két kisebb csúcs választ el az ország legmagasabb pontjától/, már másokat bíztatava folytattam utamat. Az Ep.-hez érve, gyorsan magamba döntöttem a pohár teát,/és bár az elõzetes terv szerint csak pihenõ és kaja után indultam volna/ azonnal indultam tovább lefelé:)! A kifeszített kötelek segítségével a kritikus szakaszokat gyorsan le lehetett tudni, de a jégbordák még így is veszélyt jelentettek!!Pláne, úgy hogy néhányszor belefeledkeztem a Somor-patak mellett elterülõ látványába, és azon kaptam magam, hogy lavíroznom kell a lábon maradáshoz! Máriácskáig elérve ott mintegy hálát adva megálltam, majd lelkiekben feltöltõdve folytattam, már igen rövid utamat!! A célban villámgyorsan megkaptam kinyomtatott/idõ és név/oklevelemet. Fejes Laci barátom már várt, és újságolta, hogy 4.47 perc alatt sikerült teljesítenie a nekem végül 8.37 percig tartó távot!!!
Összességében remek idõben, gyönyörû tájon telejsítettem a szerintem embert próbáló túrát, és ezúton gratulálok minden indulónak aki vette a bátorságot és megmérettetéshez!!!
 
 
piedcatTúra éve: 20062006.01.30 08:32:25
megnéz piedcat összes beszámolója
Téli Mátra 42
(2006. 01. 28.)

Sokat töprengtem azon, hogy milyen jelzõkkel illethetném ezt a túrát, de végül is arra jutottam, hogy szavakkal nehéz kifejezni. Profi szervezés, felejthetetlen, gyönyörû tájak, és nem utolsósorban olyan idõt sikerült futnom, amirõl nem is álmodtam, pedig már két hónapja erre készülök. Tavalyi csúcstúrám egyértelmûen a Mátrabérc volt, nem tudom, hogy idén lesz-e olyan túra, ami túlszárnyalná a Téli Mátrát. Úgy tûnik bejön nekem ez a hegység. Ezért megérdemli ez a túra, hogy írjak róla egy részletes beszámolót. Íme.

Hét körül gördülünk be kocsival Mátrafüredre. Az utasok: Ritchy, qvic és én. A parkoló dugig van kocsikkal, még éppen találunk helyet. Bent is tömeg fogad minket, de úgy tûnik gyorsan megy a nevezés. Én is beállok a sorba. A srácokkal elhatározzuk, hogy fogócskázunk. Mivel én vagyok a leglassúbb, én leszek az ûzött vad. :) Fél óra elõnyt kapok, a fiúk megpróbálnak befogni. Így egyedül indulok el 7.22-kor.

Már jó páran elindultak elõttem, így az útvonalon szinte hömpölyögnek az emberek. Szerencsére a terep egész tûrhetõ, nem kell térdig gázolni a hóban, ha elõzni akarok. Nem szeretnék erõsen kezdeni, de azt veszem észre, hogy Lajosháza fele a lankás lejtõkön magamhoz képest eszement tempót diktálok. Dobom elõre a lábam, hogy minél távolabb fogjak talajt. Két futót is utolérek (!). Na ez új tõlem. :) Sokan önzetlenül elengednek, amiért hálás köszönetet mondok, legalább nem kell zúznom a porhóban. Teljesen váratlanul érkezik az elsõ pont, 46 perc alatt érek oda (6,3 km). A várt sorban állás elmarad, fél perc alatt végzek a pecsételéssel.

Remek, széles út következik, simán haladok tovább, és még mindig gyorsabban, mint szeretném. De a lábam egyszerûen visz elõre. Nem kell sokat várnom a lassításra. Szûkül az út, nagyobb a hó. Még nagyobb a hó. A fene, most már nehezemre esik tartani a tempót, lassítok. Egy fenyves mellett haladok el, hihetetlenül szép a táj. Egyre meredekebbé válik utam, és magasra kell emelnem a lábam, hogy haladjak. Mátraszentimre elõtti emelkedõn elõször sétálok bele. Kihasználva a lassabb menetet, puszedliket majszolok, és iszom.

9.23-ra érek Mátraszentimrére, a második ponthoz (14,5 km). Vakarom a fejem, ez így nem lesz jó. Meglesz ennek a böjtje. Túl gyorsan kezdtem, nem fogom bírni a végét. De fáradtságot abszolút nem érzek, és nagyon lelkes vagyok. Ráadásul a „vadászaim” (Ritchy és qvic) sem értek még utol. :) A turistaházban a pult mögött álló kedves hölgy szívélyesen invitál a teákhoz. Elmondása szerint, bal kézre a langyos, jobb kézre a forró teák vannak. A bal oldaliakból választok, lehajtom a felét. Szénné égetem a nyelvem és a torkom. Tüzet okádok. Szóval ez volt a langyos. Elképzelem, milyen lehet a forró. Eszem még egy csokit. Közben befut a Csóványos-család azzal a picike lánykával. Gyorsan megiszom a maradék teámat, és elhúzok, mielõtt felidegesíteném magam. Egyébként is nagyon bemelegedtem, nincs kedvem egy jó kis Tüdõ Gyuszihoz.

Galyatetõ felé az elsõ emelkedõk nem hatnak meg. Nem futok, de keményen nyomom a gyaloglást. Aztán azok a kellemes lejtõk! Szenzációs. Majd jön egy nagyobbacska hegymenet. Fejemben megjelenik a térkép, ha jól emlékszem ez az emelkedõ nem hosszú. Mondom nem hosszú. De tényleg nem hosszú! (Nem a francokat.) Majd hirtelen bejön jobbról a kék, meg egy lejtõ, és újra visszatér jókedvem. Két futóval kerülgetjük egymást. Viszonylag hamar felérek a ponthoz (10.04, 18,7 km), ahol ugyancsak fél percet töltök, újabb csoki, és megyek tovább.

Zúzás lefele, eltátott szájjal. A táj ugyanis… na mindegy. Mindenki tudja, milyen gyönyörû volt. Megfogadom, hogy egyszer normál tempóban is teljesítem a túrát, fényképezõvel. Közben utolér egy srác. Mögöttem fut, nem akar lehagyni, mondja, hogy menjek nyugodtan. A széles útra rátérve, beszélgetni kezdünk. Nyomom, ahogy bírom, a srác, aki egyébként Tamás, pedig simán tartja velem a tempót nem éppen futásra alkalmas szerkóban (kabát, farmer). Ja, és közben beszél. Vörösmarty fele az emelkedõ kissé megfog. Kezdek éhes lenni, a csokik már nem telítenek. Tamás elhúz egy kicsit (!), alig bírom utolérni. Mellettünk kispistázók futnak a mûúton.

11-re érünk a fogadóhoz (26,5 km), ahol már megint millióan vannak, itt jön be a rövidtáv. Pedig olyan jó volt ezzel a néhány emberrel haladni. Na ennek vége. Levesért kisebb hadsereg áll sorba, én nem teszem. Viszont muszáj ennem, így elõkapom fél zsemlémet. Tamás közli, hogy elindul elõre, majd utolérem. Aha. Persze. A célban (!). Öt perc kaja, és nyújtás után elindulok a P+-en, amely valóban egy alattomos útnak bizonyul. Néha elég szépen emelkedik, ráadásul a porhó és a lefagyott jégbordák véletlenszerûen váltogatják egymást, itt nehéz a terep. A tömegrõl nem is beszélve. Öt-hat embert csak úgy tudok leelõzni, ha erõteljes kartempóval gázolok a hóban. Éppen arra gondolok, hogy hol lehetnek már a többiek, amikor majdnem zakózom egyet egy jégbordán. Õrült karkörzéssel maradok csak talpon. Ekkor valaki megszólal a hátam mögött: „Úgy megnéztem volna, hogy milyet esel!” Ritchy ér be, az elsõ vadász. :) qvic még sehol, állítólag néhány perccel van lemaradva. Fél percet beszélek a sráccal, nem is tudnék többet, mert villámgyorsan távolodik. A nehéz útviszonyok ellenére ez a szakasz elég jól megy, a fogadónál jól belaktam, van energiám. 40 perc alatt érek a Pisztrángos-tóhoz (29,7 km).

A következõ szakasz Kékesig nem éppen a túra fénypontja. De ezen nem csodálkozom. 2,8 km és 350 szint. Semmi futás, egyenletes gyaloglós tempót szándékozom menni. A K+ még nem is olyan borzasztó. Nemsokára már halljuk a tetõn zajló bulik zaját. Már nincs messze! Tévedés. De mekkora. Felérek a Sötét-lápa nyeregbe. Reménytvesztve nézek körül. Te jó ég! A Mátrebércen is erre jövünk, ami azt jelenti, hogy bizony még brutális részek következnek. Már csak csoszogni bírok. Fura, de nem vagyok túlzottan fáradt, a lábam nem fáj, levegõ van, de mégis képtelen vagyok gyorsabban haladni. Szívverésem száma már régen átlépte az infarktust okozó pulzusszámot. Nem messze a tetõtõl egy idõs hölgy ül egy kidõlt fán. Szerinte a Kékes évrõl évre magasabb, de az is lehet, hogy õ évrõl évre öregebb. Igazából nem értem, hogy miért panaszkodik, én 28 évesen is alig bírok felmászni, õ pedig büszke lehet magára, hogy ennyi idõsen is képes rá. Elismerésre méltó. Majdnem egy órámba telik a hegy megmászása. 8 napon túl gyógyulós köszönetet mondanék annak a rendezõnek, aki kitalálta az útvonalat. :)

Egy nagyon édes, de nagyon finom tea után 12.32-kor indulok tovább az ország legmagasabb pontjáról. Most már biztos vagyok benne, hogy beérek 7 órán belül. qvic még mindig sehol. Kis séta után bekapcsolom a turbót, és a remekül futható lejtõkön száguldozok. A P+-en a rohadtul csúszós helyeket a rendezõk komfortossá tették néhány rögzített kötéllel. Ez jó ötlet volt. Kicsit féltem ettõl a szakasztól, nem akartam kitörni a nyakam. Így viszont könnyedén leküzdöm a nehéz akadályokat. A piros viszont elég nehéz terepnek bizonyul. Mindenhol jégbordák, megfagyott vízátfolyások az úton. Egy lejtõs részen elég jól begyorsulok, aztán jön egy kanyar. A kanyar után pedig jeges lejtõ. Már képtelen vagyok megállni. Piruett, dupla sasszé, angolspárga. Kétségbeesetten nézek körül, nem látta-e valaki mutatványomat, és már fetreng a röhögéstõl. Szerencsére egyedül vagyok. Viszont elég szerencsétlenül mászok ki az út szélére, a lábaim csúszkálnak össze-vissza, alig bírok talpra állni. Jobban járok, ha mostantól jobban figyelek az útra, és óvatosabban haladok.

Gyökeres-forráshoz olyan jó idõben érek, hogy már a 6 és fél órában is biztos vagyok. Hihetetlen, de nagyon jól megy a vége. Ugyanolyan átlagot megyek, mint az elején. Innen már gyerekjáték a befutás. Végigfutok Mátrafüred fõ utcáján, befordulok az iskola felé. Az udvaron kis híján dobok egy hátast, de aztán szerencsésen beérek. 6 óra 16 perc a vége. Alig hiszem el!

Néhány perccel késõbb qvic is befut, a második vadász nem tudott elkapni. :) Hogy miért? Azt szerintem elmeséli õ a saját beszámolójában. Az oklevél és kitûzõ átvétele után, teázás, átöltözés, palacsintázás, majd indulunk haza. Az úton elgondolkodom azokon a szavakon, amiket az inkvizítor tesi tanárom lökött nekem állandóan még a katonai fõiskolán: „Maga puhány marad egész életében!” Lehet, hogy tévedett? Nincs jelentõsége. A lényeg az, hogy szeretem a Mátrát. :)

piedcat
 
 
panferikTúra éve: 20062006.01.29 21:48:47
megnéz panferik összes beszámolója
Megérkezésünk után megkerestük az Erdészeti Szakközépiskolát ahol a szállásunk volt.
Megtörtént a szállásfoglalás, majd a nevezés is. Itt már lehetett sejteni, hogy PROFI szervezéssel van dolgunk és a segítõk kedvesek és türelmesek voltak (ami a BUÉK 20 után igen jól esett, az utolsó állomáson a pecsételõ ember inkább az ismerõsével tárgyalt ahelyett, hogy a túrázókra figyelt volna).
Rövid eszmecsere után elfoglaltuk a szálást, majd a Benevár étterem megkeresésére indultunk, mert kedvesem (Timmon) utána nézett, hogy milyen éttermek vannak és ez volt a legmegfelelõbb az ízlésünknek. A választás jónak bizonyult: egy kulturált, közepes árfekvésû, az adagok elég tartalmasak, egyszóval ajánlom mindenkinek.
Vacsora után hazatértünk ekkor immon és Chrispooh nekiállt a térkép tanulmányozásának ill. az útvonal berajzolásának.

Reggel 06:30 volt amikor kellett volna kelni, de a hideg miatt senki sem akart felkelni. A hétórás indulás helyett fél nyolckor indultunk el. Menetközben egy vonat is hátráltatott bennünket, de kb. 8 óra körül már rendben elindultunk a Z+ jelzést követve. Elsõ állomás felé kb. félúton a Haluskás rétnél két vágtázó alak egy Toronyember és egy lábait kapkodó Nyúl (Atom és Whiterabbit) haladt el mellettünk. Nagyon megörültem a futóknak, akik két szó váltása után robogtak tovább. Sajnos más ismerõs emberrel nem találkoztunk. Tovább haladva elértünk a befagyott Nagypatakhoz (lásd galéria). Elérkeztünk Lajosházára itt volt az elsõ ellenõrzõ pont. A 26 km táv itt levált, mi mentünk tovább a 36- ill. 42 km teljesítése felé. Itt összevetettük a tervezett és a valós idõket arra az álláspontra jutottunk, hogy ilyen tempóval nem tudjuk befejezni a túrát, tehát gyorsítani kell.

Nagyon szép helyen vitt az utunk a régi vasút romos hídjain keltünk át itt már emelkedni kezdett az út kedvesem ezt meg is érezte, és erõs rosszullét fogta el.
Ekkor a csapatszellem ismét segített (jó egy ilyen csapat Hunrun és Futanet-Fórum tagja lenni) Chriss anélkül, hogy kértük volna ott segített ahol tudott. Egy kis banán evés és iso ital fogyasztása után lassabban, de folytattuk a Vadvirág Turistaházhoz a hátralévõ mintegy egy kilométernyi utunkat. A Turistaházban egy rövid értekezés után a két 42 km-es távot választó társunk elhagyott bennünket, hogy a távot tudják teljesíteni (Drfitz, Chrispooh). Az ellenõrzõ lapot a fiúk vitték tovább mondván nem biztos, hogy a Timmon állapota miatt végigmegyünk. Én meg maradtam kísérõnek a két lány mellett (Timmon és Durocelnyuszi). Itt még mi hárman elidõztünk egy kicsit. Mindenki evett és ivott egykicsit, majd megtöltöttük a kulacsunkat teával és indultunk tovább.

Darázs-hegy, piszkés-tetõi csillagvizsgáló érintésével elértünk a Galyatetõre. A Gertrúd presszóban volt az ellenõrzõ állomás. Innen elindulva egy borzalmas, de szerencsére sérülésmentes esetnek voltunk szemtanúi. Egy felelõtlen apuka a kb. 5-6 éves gyermekét egy ufón, szánkóztatta, majd elengedve nevetett az anyukával együtt, de amikor a gyermek a lábát lerakta a szánkó irányt változtatott ekkor már komolyra fordult a dolog. A gyermek egyenesen egy nagy fa felé vette az útját. Itt már mind a két szülõ rohant, de sajnos nem érték utol az egyre sebesebben száguldó gyermeket. Ekkor a gyermek valami sugallatra ismét lerakta a lábát így a vállával érte el a fát és semmi sérülés nem érte. Hát nem tudom megbeszéltük egymással ilyen fás helyen ilyen kis gyermeket, egyedül nem lehet elengedni. Nemsokkal eztuán Durocelnyuszi átment angyalkává.Egy régi nagy álmát váltotta valóra.
Innen tovább menve elértük a Csór-hegyet ahol is a söprögetõk utolértek. Felhívták a figyelmünket, ha nem sietünk, akkor nem kapunk a Vörösmarty Fogadónál pecsétet. Timmon állapotát látván egy kis kerülõ utat javasoltak, ami sík terület volt így egy kicsit jobban tudtunk haladni. Ekkor már mindkettõnknek át volt ázva a cipõnk ill. bakancsunk a nadrágszárunkon pedig kb. negyedkilós jégképzõdõt. A Fogadónál nagyon finom erõleves visszaadta az erõnket majd a söprögetõk megvigasztaltak csak egy ki emelkedõ, van már csak hátra. Ez plusz erõt adott, ami jól is jött ugyanis az utolsó 10 km a legnehezebb távnak bizonyult, mint utólag kiderült.

A Nagy-Hidas patakon átkelni, kötélen lógva csúszós jeges oldalfalú mélység felett átkapaszkodni valamint a kötélen leereszkedés elég nagy megpróbáltatás eléállított bennünket. A Gyökeres-forrásnál megtaláltuk a cél elõtti utolsó ellenõrzõ állomást. Az utolsó állomás után már egész jól lehetett haladni csak vigyáznunk kellett, mert a hó alatt végig jég volt. Itt már a fáradtságtól is többször megcsúsztam több esetben csak a fák mentettek meg a patakba eséstõl. Egy helyen nagyon feltorlódott a túrázó társaság a cél elõtt kb. másfél km-nél egy tükörjeges vízátfolyáson kellett áthaladni. Itt mutatkozott meg a túrázók összefogása egymás segítésével gyõztük le az átfolyást. Felemelõ pillanat volt minden személy áthaladása. Köszönjük a sok ismeretlen személy segítségét, aki itt és az út folyamán a segítségünkre volt. Ezen a ponton utolért a két 42 km-t teljesítõ társunk innen már együtt folytattuk az út hátralévõ részét.

Beérkezésünk után a rendezõk nevünkön szólítva átadták az oklevelet és a teljesítményt, igazoló érmet, ekkor szóltam, hogy mi hárman nem a 42 hanem „csak” a 32 távot teljesítettük és mi ezt kérjük, mert ez jár. Rövid várakozás után megkaptuk az új oklevelet és a kitûzõt majd a tartózkodás meghosszabbítása után vacsorázni mentünk.
Megünnepeltük a táv teljesítését a fent említett étteremben, ahol élõ zene mellett elfogyasztottuk a vacsoránkat. Ahol elmeséltük egymásnak a Túrán történteket.
Képeket a www.hunrun.com/galeria alatt lehet megnézni
 
 
dyanTúra éve: 20062006.01.28 18:51:59
megnéz dyan összes beszámolója
Hát, elõrebocsájtom azt az adatot amit az egyik szervezésben érdekelt embertõl (Hevér Gábortól) hallottam az utolsó ellenörzõpontom, miszerint kb. 1500 nevezõ volt a túrán ... a tény magáért beszél!

Reggel nyolc harminckor sikerült elindulni négyesben, Viki, Anita és András társaságában. Nekik ez volt az elsõ Téli Mátrájuk, nekem pedig a harmadik, bár eddig mindig a középsõ távra mentem, de most azért csak a 26-ra mert másnapra beterveztem a Hó-Fejérkét. A Rajtban nagyon profi volt a szervezés, hamar megkaptuk a szükséges itinert, és elindultunk a kanyargó konvojban Lajosháza felé. Mivel a nap már sütött, a minusz tíz fokot nem is lehetett annyira érezni. Lajosházáig igazán sétagalopp az út, a végén az a kis emelkedõ kell az izmok melegen tartásához. Még az elsõ ellenörzõ pont elõtt összefutottam Andrási Gábor barátommal. A Nagy-Völgyben épp dolgoztak a fakitermelõk, a Hatökör Uránál pedig az emelkedõn jelentõsen szétszakadt a mezõny. Eddigre már a napocska elbújt kicsit a felhõk közé, és bár a völgyben jelentõsen megült a hideg, de mégsem fáztunk - vagy tán a Vörösmarty-turistaháznál ránk váró meleg erõleves gondolata fûtött minket, ki tudja. Az elhasznált energia részleges pótlása után nekivágtunk a Pisztrángos-tó felé menõ útnak, ami számomra teljesen ismeretlen terep volt, hamar oda is értünk a következõ ellenörzõponthoz, ahol erdészek aprítottak fát a tûzhöz, és egy "VIP-sátor"-ból úgy jöttek ki az emberek, hogy enyhén dölöngéltek - ennek az okát még keressük. Gyönyörû volt a részlegesen befagyott Petõfi-forrás, így szavakkal elmesélni nem is lehet, talán ezért is fényképezett mindenki bõszen. És itt következett a túra legnehezebb szakasza, fel a gerincre a szerpentinen, majd tovább Kékes-tetõre. Itt én igazán elememben éreztem magamat, simán szökellve a mély hóban kerülgettem a lassabb embereket. Anita is szorosan mögöttem tartott, és ahogy elnéztem neki sem volt megerõltetõ. András elõször Vikivel szolidarított (Vikinek addigra már fájt a térde picit), de aztán ezt a szerepet Anitára ruházta, és a gerincen már együtt nyomtuk felfelé mint atom. Fent pedig nagy meglepetésemre forró tea várt minket, erre igazán nem számítottam de nagyon jól esett. Köszönet ezúton is. Kisebb pihi és étkezés után indultunk tovább, itt már a trekking-botom Vikinek adtam, mert sejtettem hogy jó segítség lehet lefele a fájós térdének. Anitával elõreszökelltünk, nagy élvezet volt a puha mély hóban ugrálni lefelé, aztán persze a Kecske-bárc alatt a piros sávnál bevártuk Andrásékat is, és onnan már együtt robogtunk tovább. A Kalló-völgy két szakaszán is kötelekkel segítették a meredek csúszós oldalon való haladást, szerintem ez igen praktikus ötlet volt (tavaly ugyanitt halálugrásokat kellett csinálnom). Az utolsó ellenörzõponton sok ismerõssel futottam össze, elõször is Nórival, aztán a Hevér Gabival és két barátjával. És itt kellett megtennünk egy döbbenetes felfedezést: nem férünk már bele a szintidõbe. Hát, ez van. Azért mentünk mint a fene a cél felé, Viki a fájós térdével elöl, de mint aki kétszeres gyorsítófúzión esett át, alig bírtunk loholni utána. Aztán végül 13 perc késéssel értünk be, így a jelvény nem járt, csak az emléklap.

Mindent egybevetve nagyon kellemes túra volt, nagyszerû túraidõben, viszonylag jó terepen, nagyon jó szervezéssel. Köszönet a szervezõknek!
 
 
 Túra éve: 2005
tapirka1014Túra éve: 20052005.12.12 22:37:13
megnéz tapirka1014 összes beszámolója
Egy ideje már felhagytam az eszeveszetten eszetlen futásokkal, mostanában már csak eszetlenül futok. Ennek jó példája, hogy bár a Sötét Oldal szerves részének tekintem magam, de az utóbbi néhány túrán a saját „megfontolt” tempómban kezdek.
Ez a tempó a szombati Téli Mátrán az elsõ 100 percben kb. 2 perc hátrányt jelentett számomra, a mátraszentimrei ep-n akkor indultak tovább, mikor én odaértem.
A teljes hétvége koncepcióját úgy építettem fel, hogy szombaton nem szabad meghalni (Copyright by –balazs-) és vasárnap is jó lenne élve hazaérni. Ennek fényében érzésre lazábbra vettem a szombati túra elejét, de idõre gyorsabbak voltunk, mint tavaly. Mátraszentimréig nem volt 10-15 centinél nagyobb hó, nagyrészt az is letaposva, viszont a sok elõzés miatt jelentõs idõt töltöttem a mély hóban az út mellett. A csodálatos, havas, téli Mátráról nem nyilatkozom, sõt a Tátra tisztán látható hóborította vonulatairól sem, ezeket látni kellett volna.
Msztimréig már 7 perc elõnyünk volt a tavalyi idõnkhöz képes, bár az idén jobban futható volt a terep. Az elején még nagyon sokan voltak, itt már szerencsére ritkult a tömeg, voltak hosszú szakaszok, amikor egyedül futottam a ropogós hóban. Az idilli képet az törte meg, hogy Galyatetõ elõtt Balázs jött velem szembe (komoly vizuális környezetszennyezést okozva ezzel). Innen együtt nyomtuk Galyatetõig, ahol elõször utolértük a mozduljvelünk/BSI/futanet csapat egy részét, ákibácsit és a mindenkit folyamatosan beváró alow, FUTURE duót. Innen a Vörösmarty tházig együtt ereszkedtünk, jól futható terep volt, közben találkoztunk Imaroval, Tímeával és Philipcsigával. Itt már 10 perc elõny volt tavalyhoz képest. Itt ettem, ittam engedtem forró vizet a kulacsomba, ami a Kékesre simán megfagyott, majd mentünk tovább.
A következõ ep-ig nem volt semmi érdekes, utána azonban jött a feketeleves. Egy nem egészen 3 km-es szakasz 350 méter szintkülönbséggel, ez vitt a csúcsra. Itt aztán a kellemesnél sokkal jobban elfáradtam, a 10 perc elõnyt simán elvesztettem a csúcsig. Larzen utolért kb. 200 méterrel a csúcs elõtt, õ öntött belém lelket, 2 perc üldögélés a melegben, aztán futás le Mátrafüredre. Itt vettem csak észre, hogy mindkét lábam bokától lefelé teljesen meg van fagyva, olyan érzés volt, mintha két csonkon futnék. Ahogy haladtunk lefelé folyamatosan kiengedett mindenem, a végén 5:22-vel csaptunk be a célba, ami 2 perccel rosszabb, mint a tavalyi idõm.
Ahhoz képest, hogy nem akartam magam széthajtani szombaton, elég jó idõt sikerült menni, nem is éreztem megerõltetõnek a túrát, kivéve a Kékes északi oldalát.
 
 
-balazs-Túra éve: 20052005.04.12 14:37:41
megnéz -balazs- összes beszámolója
Nem tudom, hogy lesz e erõm valaha is "rendes" beszámolót írni, de addig ennek elégnek kell lennie, ég akkor is ha ezzel a pár sorral nem is illdomos ezt a túrát "letudni."

A hófödte Mátra egyszerûen káprázatosan szép. Csak kapkodtam a fejem és próbáltam betellni a látvánnyal. Nem igazán sikerült de jön még ez a hegy az én utcámba. :-)

Ami az esést illeti, igazat ír Cucu, nem tudom hányszor estem. Az elsõ néhányat számoltam de amikor egy percen belül háromszor is gyõzött a gravitáció, feladtam a statisztika gyártást.

Az útvonal futás szempontból katasztrófa volt. Korán akartunk indulni de a szöszmötölés generátort max fokozaton felejtettük és nem, hogy korán nem sikerült elrajtolni, még a 8:00-ás rajt zárásbó is kicsúsztunk negyed órával. S mert több mint ezren indultak a különbözõ távokon, az elsõ 15 kilcsiben végig elõzgettünk. Az út eleve nehezen futható de a lábszár közepéig érõ hóban elõzgetni nem könnyû munka. Ahogy fölfelé mentünk, a hó egyre vastagabb lett, de szerencsére az elõzendõk száma is csökkent. Mátraszentimre és Galyatetõ között az erdõ káprázatos, szerintem Cucu képe is arrafelé készülhetett, Galya elõtt nem sokkal. (Vagy nem. :-)

A fölfelé szakaszon eszetlen tempót diktált ákibácsi amit Future és Löw Andris lazán tartott. Tapír gyorsan lemaradt, mielõtt befeküdt volna az árokba és Larzen is egy picit lazábbra vette. Nekem nem annyira ment de nem is zavart. Hóban, csúszkálva nem tudok futni és ezen a túrán nem múlik semmi. Viszont András nem hagyott lemaradni, minden ponton visszatartotta az élbolyt és bevárt mindenkit akit lehetett. Galyatetõ elõtt Tapír is felért és innentõl ötösben mentünk majden a Kékesig.

A Kékest észak felõt a K+ jelen közelítettük meg amirõl elég annyit tudni, hogy azon még Hillary és Tenzing sem biztos, hogy feljutott volna. A hó helyenként 30-40 centi volt és nem kicsit csúszott de legalább meredek volt mint állat.

Ezen a szakaszon csak gyalogolni lehetett de így is simán 180-on volt a pulzusom és szédültem mint atom. Tudom, hogy csak ezer méteren voltunk, de ez az érzés kisértetiesen hasonlított a magaslati edzõtáborokban tapasztalt elsõ napi fulldoklásokhoz. Biztos vagyok benne, hogy voltunk elég magasan ahhoz, hogy az a minimális levegõritkulást már megéreztük.

A Kékes elõtt összefutottunk még Bontovics Timivel is és Philipcsigával. (Utóbbi üdvözli a topikot.) Imaroval Galyatetõ után nem sokkal találkoztunk de a hosszabb beszélgetést megtartottuk a célra. És a társtopikunk képviselõivel is összefutottunk, pont Galyatetõn. Egy cseles becsúszással az ellenõrzõpontnál be is elõztük õket. :-)) A célban ott volt Mr. ide nekem a Kinizsit Csanya és JB is.

A kékesen bedöntöttem egy nagy teát, utána elindultunk a lejtõn. Hisz innentõl már csak lejtõ volt. 10 kilics. Amit a tökig érõ hóban is 45 perc alatt nyomtunk végig.

A célban még Repivel is dumáltunk aki nem olyan ovis idõt ment mint mi (5:09) hanem egy bõ negyed órát ránk vert. Sima ügy.
 
 
efemmTúra éve: 20052005.03.08 22:49:48
megnéz efemm összes beszámolója
Téli Mátra 36

Gyönyörû idõ, -8-10fok, a több száz, korábban induló résztvevõ már valamennyire letaposta a 20cm-es havat, így a terep is járható volt. Mátraházáról lefelé voltak csúszós szakaszok.. (Túrabottal mentem.)

Galyatetõrõl a Magas-tárta látványa lenyûgözõ.

Az ellenõrzõ pontokon pár perces sorállás mindenhol. (Melyekbõl a 15perc plussz simán összejött nekem is. Én sem tartom helyesnek -sem itt, sem pl. a Mátrabérc túrán- emiatt a díjazást megtagadását a túrázóktól.)

A szolgáltatások alacsony szintûek voltak. Mátraszentimrén tea (de, a félliteres "üvegedbe már nem tudok önteni" jelleggel, szóval korlátozottan), célban is tea, Vörösmarty turistaháznál pedig könnyen felejthetõ ízvilággal rendelkezõ leves. (Nem vagyok válogatós, de ez pocsékra sikerült.)

Útközben Galyatetõn, Mátraháza (és Mátraszentimre?) illetve Vörösmarty th. büféiben persze nyilván mindenki annyit és annyiszor frissített amennyiszer csak akart.

A rajtoltatás és célban az érkeztetés illetve az oklevél átadása kifejezetten gyorsan ment. Az oklevél érdekessége, hogy a teljesítési idõhöz mindenkinek a saját, tényleges teljesítési ideje került kinyomtatásra. (Nálam: 7:28)

Második teljesítésem volt a középsõ távon.

efemm.
 
 
ZeteTúra éve: 20052005.02.28 10:29:07
megnéz Zete összes beszámolója
Téli Mátra túra (2005. január 29.)

Eddig sosem voltam még a Téli Mátra túrán (ha idén is lett volna Cserhát 500-as éjszakai, akkor valszeg most sem), dehát egyszer ugye el kell kezdeni. Meg a túrákat is, minden évben, mert idén még nem jutottam ki a terepre, sõt a tavalyi Börzsönyi Téli Ttúra volt az uccsó kimozdulásom. Szerencsére logisztikai segítség az volt (HÁLÁS KÖSZÖNET ÉRTE PZ-nek!), így egy negyed ötös kelés után fél hat táján már úton is voltunk Vlaszij kollégával együtt, hármasban. Menet közben folyamatosan nyomon követtük a kinti hõmérsékletet, ami mínusz 12 és 8 celsius-ok között ugrándozott (szép kilátások...).

A rajtidõ elõtt már a helyszínen is voltunk, ahol is az éppen ébredezõ ottalvók közül több ismerõs is felbukkant, bár elég bamba lehettem, hisz volt, akit alig ismertem fel (Kelemen Laci volt az „áldozat”). Örömmel vettem még, hogy mûködõ kávéautomatát is találtam, amit egybõl le is teszteltem. Aztán újabb ismerõsök, Múzsla és csapata bukkant fel, aztán így együtt, összesen heten végül is elindultunk.

Bár otthon átnéztem az útvonalat, annak csak az Orszgáos Kék által érintett részét ismertem elõre. Lajosházáig még nagyjából együtt is tudtunk haladni, fotózgattunk, a Cserkõ-bánya meg a mögötte feltáruló távoli csúcsok (melyek is azok pontosan?) nagyon bejöttek nálam. Utána a Z négyzeten hosszasan haladtunk egy völgyben, ami talán nyáron lehet a legszebb. Már közel volt a mátraszentimerei mûút elõtti emelkedõ, amikor is éreztem, hogy bármilyen közel is már a pont, jobb lesz, ha megállok. Szépen félreálltam tehát, befaltam több csokit, meg pótoltam némi folyadékot, így az egyébként húzós kaptató egész könnyen ment. Ja, és itt már egyedül haladtam, a töbiek pár perccel mögöttem voltak. A faluban teapontot találtam, ahol is korlátlanul lehetett fogyasztani. Teázás közben befutottak a többiek (illetve a tarjáni különítmény egy része még úton volt), újabb topikosok bukkantak fel, végül Vlaszijjal ketten folytattuk tovább.

Innentõl csak felsõfokú jelzõkkel tudom illetni a túrát: Piszkés-tetõ környékén festõi szépségû havas látkép fogadott, amivel alig lehetett betelni (egy maszek túrán itt biztos a sétatempónál is lassabban haladtam volna, és tán még a havat is megkóstoltam volna örömömben). Ilyen látványért cserébe minden fáradtság „elhanyagolhatónak” tûnik. Galyatetõig még néhány kicsiny huplin másztunk át, miközben a régi Mátrabérc túráink emlékeit idéztük fel közösen. Fent a toronynál nem volt senki, de a Gertrúd-büfé elõtt „természetesen” mûködött a pont, ahogy a füzetben is írva volt (csak elõ kellett venni). Itt, ha egyedül mentem volna, biztos hosszabban idõzést tartottam volna, de ugye a közösség érdekében áldozatot (is) kell hozni, ezért csak egy forralt bor erejéig ültünk be a kellemesen meleg helységbe. A további útszakasz is elsõrangú látvánnyal szolgált, egy rakat képet készítettünk: Kékes, víztározó, Csór-hegy oldala, stb, mindez verõfényes napsütésben ragyogva – kell ennél több?. A Csór-hegy oldalában aztán mintha egy hangyányit gyérebbé vált volna a túrázók által taposott ösvény...J

Vörösmartynál levest lehetett kapni, de én inkább az étterem/sörözõ szolgáltatásait vettem igénybe. Ez a jelek szerint hosszabbra nyúlt a kelleténél, legalább is Vlaszij várakozásra szánt idejét túlléptem, dehát a sörkínálatnak, meg azoknak az ultrakényelmes foteleknek nehéz ellenállni :-)

Pisztrángos felé mindent beleadtam, kielõztem vagy húsz embert (senkit sem kértem meg, hogy álljon félre, szépen belegázoltam a hóba), de ennek ellenére kereken 42 percet vett igénybe ez a szakasz. A pontnál találkoztunk újra, én kb. egy percet maradtam. Ezalatt megcsodáltam a Kékes oldalának hívogató oldalát: olyan jókedvem támadt egybõl, hogy ihaj: ott van majd a fejem felett a következõ pont, tiszta, világos a feladat: csak fel kell masírozni :-) A nagy vidámkodásnak persze meglett a böjtje, mert a táv kb. közepén az a lankás, de elég hosszú rész végére totál elfogytam. (Érdekes, az elején és a végén a csúcsbrutál részek könnyebben mentek.) Három csoki és fél lter ital elfogyasztása után éreztem csak elég erõt magamban a folytatáshoz. Vicces volt, hogy közben többek között két olyan túrázó is elhagyott, akik az emelkedõ elején szépen félreálltak elõlem azzal, hogy : „Te úgyis gyorsabb vagy, menjél csak elõttünk” :-). Elérve az OKT-t, csodák-csodája: Vlaszij várakozott, regenerálódott, elmélkedett, stb., stb. :-) Innen tehát együtt gyûrtük a maradék távot a Kékesre. Kb. 3 óra volt, mikor felértünk, rövid teázás után máris kocogtunk lefelé. Itt Vlaszij részletesen ecsetelte a hátralévõ szakasz problémáit, amibõl igazán csak az elsõ (az a bizonyos kis híd elõtti jeges, meredek leszakadásos hely) volt gázos. Láttuk, hogy elõttünk mindenki szépen lemászik a vagy öt méter mély, majd függõleges oldalú gödörbe, aztán onnan kapaszkodik fel a híd végéhez. Ez nem tûnt szimpatikusnak, ezért leküzdöttük (gond nélkül, csak szimpla óvatossággal, hátsónkat szépen a földre helyezve) a jeges részt. Igaz, utána tíz percig nem éreztem az ujjaimat, mikor a hóban letisztítottam a kezemrõl a mocskot. De ennyit a biztonság simán megért. Volt aki lábon állva, bottal akart itt átmenni, esett is akkorát mint az ólajtó. Itt sajnos egy másik túrázó nagyon rosszul járt (a földön ülve ketten is segítettek neki, az akkori hírek szerint eltörte a karját), remélem azért komolyabb baja mégsem történt! A hátralévõ távot problémamentesen, lazán tudtuk le, még épp világosban beérkezve a célba. Valahogy mi eltaláltuk, melyik asztalhoz kell sorba állni, de ha nem, szánk akkor is van, hogy megkérdezzük. Elõször átadtuk a füzetünket, majd a másik, szomszédos asztalnál kb. két perc múlva mondták a nevünket és átvettük a nyomtatott emléklapot+kitûzõt.

Szuper túra volt, bár nehezebben ment, mint elõtte látatlanban gondoltam, de csak magamat okolhatom, hiszen ismeretlen útvonalnál erre mindig lehet és kell számítani (na meg valami edzés is elkelt volna...). A végén csodálkozva néztem a suliban kialakult helyzetet is, mert valóságos kirakodóvásár fogadott, meg persze hatalmas tömeg. De valahogy nekünk minden jól sikerült ezen a nap, még a kávéautomata sem tudott átverni, mert igaz, hogy kifogyott belõle a pohár, de a magammal vitt tartalék kimentett J Vettünk még ttúra naptárat, s meglepõdve szemezgettük a rengeteg új rendezvényt. Végül ötösben indultunk haza. Otthon még egy meglepetés ért: rájöttem, hogy mégiscsak bekerültek az én fotóim is a „bibliába”, elsõ átlapozás után ugyanis még nem bukkantam rá, ezért akkori morgolódó mondatomat is visszavonom J

S még egy megjegyzés: a túrát végigjárva világos, hogy a 26-os táv egyáltalán nem gyerekeknek ajánlható „sétatáv”.

Zete
 
 
 Túra éve: 2003
efemmTúra éve: 20032005.04.10 20:13:52
megnéz efemm összes beszámolója
Téli Mátra 36
A 36km-es távot csiga58-cal megegyezõ okból választottam. Nekem végül is 8:20 alatt sikerült teljesítenem. (csiga58! Az elõttünk álló egy évben kitartó edzéssel javíthatsz majd a forraltborozás részidején és akkor jövõre marad elég idõd a gyaloglásra is. :) Galyatetõtõl a Vörösmarty th.-ig azért nem csak lefelé kellett menni!)
A terep elég nehéz volt, Galyatetõn hó, máshol olvadó hó altta jéggel volt jellemzõ.
A szervezés szeintem profi volt. A kb.950 résztvevõ ellenére sehol sem kellett várakozni a pecsételésre. A szolgáltatás is megfelelõ volt (tea Mátraszentimrén és a célban, Vörösmarty-th.-nál a már említett leves). A túra hangulata számomra: profi "tömegtúra". (Mátrabérc light :)
efemm.
 
 
larzenTúra éve: 20032005.03.07 14:27:17
megnéz larzen összes beszámolója
ákibácsi és én végig együtt mentünk és mindkettõnk ideje 5:23 lett, az eltérés oka adminisztratív hiba, de írni fogok nekik...

összefoglaló a mi szemszögünkbõl.
a szombat esti koncertet lemondtam magamban azzal az indoklással, hogy a mátrában olyan idõt szeretnék menni, hogy este ne legyen erõm ugrabugrálni menni.

pontban 7.30-kor indultunk. lajosházáig bemelegítõtempóval mentünk, így is 45 perc alatt ott voltunk. ez a szakasz tényleg el lehet mérve. innen mátraszentimréig szinte végig futottunk felfele. a patakot nem tudtuk kerülni, féllábbal beleléptünk, de felfrissített. :) szerencsére a bedõlt fákat eltakarították, de a szintemelkedést megéreztük. a pontnál három-négy futó hagyott állva minket. a piszkéstetõig volt az egyik szakasz, amit gyalogolva tettünk meg. ekkor találkoztunk vadmalaccal és trilával. õk 6 és fél óra körüli idõt mentek! gratulálok, nagyon keményen nyomtátok!

galyatetõn még kilátást is tudtnuk nézni. nyírjes fele iszonyú ámokfutást rendeztünk, néhol térdig érõ hóban zúztunk, eszetlen tempóban, több futót is utolérve. az eredménylista alapján beazonosítottam karlovitz kristófot, aki hatvan évesen(!) 5:40-et(!) ment, keményen futotta az emelkedõket is, többször találkoztunk és nagy meccs volt (oda-vissza elõzgettük egymást). mi hárman a nyírjes elõtt a kéken mentünk fel az országútig (persze hiába hahóztunk a látótávolságon belül elõttünk levõ két futónak), majd onnan továbbra is a jelzésen, egyetlen árva nyom nélkül, tizenöt-húsz centis szúzhóban, futócipõben, egymást váltva törtük az utat. legalább negyed órát buktunk az elõttünk levõkhöz képest.

vörösmartytól nagyon sokat mentünk a pisztrángos tóig, nyilvánvaló az elmérés. ezúton is szeretném megköszönni újra minden bakancsos gyalogosnak, hogy elengedett minket azon a keskeny csapáson! minden lépésnél, amit szûzhóban kellett megtenni, egy csomó hó került a cipõnkbe, így nemcsak idõt nyertünk az elõzékeny gyalogosok miatt.

felfele a kékesre megintcsak gyalogoltunk, itt több futó is elhagyott minket. a megadott táv és az idõ alapján négy km/h alatti tempót mentünk, amit nem hiszek el, szerintem ez is el van mérve... lefelé már nem volt gond, nyomtuk neki ész nélkül. az utolsó ep-tõl a célig megintcsak el volt mérve, mert kerek húsz perc alatt beértünk, ami 14 km/h-s tempó lenne (ez kb. az aszfalt sebességünk felsõ határa, és nem 38 lefutott kilométerrel :)

kis pihenés, melegvizes fürdõ, hamburgerezés nagyrészt helyretett minket. elégedettek voltunk!