TOUR de BÉKÁS 11 AVAGY EDDIGI LEGNEHEZEBB TELJESÍTMÉNYTOURÁM
Táv: 11 km; Szint: 350 m; Szintidõ: 4 óra. 2015.05.31
ELÕZMÉNYEK
Hajnali 05:15-kor lépem át a tatai, Esély Alapítvány Ifjúsági Táborban levõ KINIZSI SZÁZAS célhelységének küszöbét, ahol átnyújtják a túra teljesítéséért járó oklevelet és jelvényt. Az étkezdében keresem a valószínûleg jóval elõttem beérkezett Nagy Krisztát, akivel már hetekkel ezelõtt beszéltünk róla, hogy a K100 után erõfitogtatásból át kéne ruccannunk Békásmegyerre, a Tour melléktermékeként létrejött gyalogos hosszúra. Sehol nem találom, és nem is tudok vele kapcsolatot teremteni, mert a telefonom akkuja lemerült, hiába volt töltõn a túra elõtti egész éjszaka. (Biztosan ez se bírta a hõséget a Katlanban.) A kifogástalan jutalomfalat raguleves elfogyasztása után Bíró Lajos és Vízi Tibor sikeres K100 teljesítõkkel elindulunk a Tóvároskert vasútmegálló irányába. Kelet felé tekintve egybefüggõ, sötétkék felhõzet takarja az eget, és amikor leülünk a pénztárépület lépcsõjére, ijesztésnek néhány csepp esõ hullik ránk. Félkómában vonatozunk át Kelenföldre, ahol elbúcsúzva túratársaimtól dilemma elé állítanak a körülmények a békási programot illetõen, mert itt bizony már nyitott ernyõkkel kószálnak az emberek, és a 19-es villamos hátsó ütközõje is egyre csak távolodni látszik. Egyfelõl egyedül nincs kedvem átbumlizni a városon, hogy utána még jól meg is ázzak az afterparty-n, másfelõl viszont még vízhólyagkezdemény sincs a talpamon - ami kivételes állapot nálam egy százas után -, továbbá a természetes fáradtságon túl nem érzem magam úgy, mint akin átrobogott a Wiener Walzer. Döntök. A megálló üvegkalickájában böjtölöm ki a következõ vilinger indulását (17 perc). Egészen pontosan nem böjtölök, mert közben elmajszolok egy darabka, csokoládéval bevont marcipánt a maradék úti motyómból. Nem könnyíti meg a dolgomat az a tény, hogy a "fonódó villamoshálózat" átépítése miatt a Lánc híd budai hídfõjéhez tették át a végállomást. Lágyan búgó nõi hang kér elnézést a kényelmetlenségért és sorol fel két, helyettesítõ buszjáratot. Nem keresgélem, hogy hol van a buszmegálló, és várakozni sincs kedvem, gyalog megyek a Duna parti sétányon a Batthyány térre, a HÉV végállomásához, ami jóval több, mint egy kilométer. (Újabb idõveszteség.) A HÉV indulására várva is eltelik majd' 10 perc. Amikor a szerelvény a felszínre bukkan örülök, mert az utca tócsái tükörsimák. Egyik megálló a másik után, mindig ajtócsapódásra ébredek. Mire megszoknám, befut a HÉV a Békásmegyer állomásra. Aluljáró, gyaloglás az érkezéssel ellentétes irányba. Már látom a Meki monstrum emblémáját, amikor szembe jön a már elrajtolt Imre-Krisztina páros. - Nem találtál rövidebb túrát? - üdvözöl messzirõl Imre. - Bocs, de a Kinizsirõl jövök - válaszolom. Pillanatnyi hökkenet után melegen gratulálnak. Már megérte eljönni.
TOUR de GYALOGBÉKÁS 11
A gyorsétterem elõtti térségben felállított pavilonok közül a GYALOGOS feliratú elé lépek, és az ott ülõ kedves hölgyekkel közlöm az indulási szándékomat, akik a nevezési díj átvétele után felveszik az adataimat, és átnyújtják a túra itinerét. Indulás elõtt a kitett mûanyagkannából fejtek magamnak egy pohár vizet, aztán elindulok a HÉV-átkelõ felé. (09:05) A túloldalon, a lakótelepi házak között az itiner alapján remélem megtalálni a kitörési pontot a terep felé. Utcanév-táblákat nem igazán látok, ezért a hátoldali színes térképet próbálom megfejteni. Amikor felpillantok belõle megkönnyebbülök, mert Dienes Áron közeledik határozott léptekkel. Meg vagyok mentve. Majdnem a Csillaghegyi kõbányáig bírom tartani vele a lépést, de idõközben megjelennek a túra - jól látható helyekre felfestett, kék - útbaigazító nyilai is. Mirõl másról mesélhetnénk egymásnak rövid együttmarsolásunk ideje alatt, mint a túráinkról. Áron ezen a hétvégén is túrát halmoz, itt is csak azért választotta a 8 km-es távot, mert rohan (!) át a Hûvösvölgybe, hogy 12 óra elõtt el tudjon indulni egy ottani rendezvényen. A Róka-hegyi kõbánya alsó bányaudvarába Áron szóbeli tájékoztatója alapján már egyedül megyek fel, ahol megint két kedves hölgyet találok, akiktõl megkapom az elsõ bélyegzést.
1. állomás, Csillaghegyi bánya, külsõ terasz
Ugyanazon az ösvényen megyek le, mint amelyiken feljöttem. Lejjebb, a Gyöngyvirág utcában Lévay Béla bácsival és túratársaival találkozok, akiknek továbbadhatom Áron szíves útbaigazítását. Balra fordulok, és a Gyöngyvirág utcában ráfutok a [P-] jelzésre. Mondhatni sínen vagyok; ez a régebbi Kinizsi kezdõ szakasza, de számos más túra útvonalában is benne van. Akkor már nincs más hátra, mint elõre, csak az a baj, hogy ezen a környéken igen nagy a tömegvonzás. Mielõtt az út kibukkanna a nagy mezõre, megállok egy sziklánál, hogy elõkotorjam a hátizsákomból a megmaradt dobozos energiaitalomat, mert üzemanyag nélkül nem húznak a túrabotok. A fennsíkon lassan fogy a táv, két túrázó sétatempóban elõz. Szakaszosan ökölnyi kövekkel van felszórva az út, aminek következtében dülöngélõsre veszem a figurát. Távolabb egy autón narancsvörös-fehér bója virít. Visszaérkeztem arra a pontra, amit alig több, mint egy napja érintettem; itt jön fel a [P+] Békásmegyerrõl.
2. állomás, útelágazás, [P-] és [P+] találkozása.
A pontõr hölgyek kedves eligazítása nyomán oda-vissza játék következik: fel kell menni az Ezüst-hegyi kõbánya bejáratáig, egyénileg bepecsételni az itiner "pecsét" feliratú rubrikájába, és visszatérni erre a pontra. Uccu neki, vesd el magad! Elindulok az Ürömöt Budakalásszal összekötõ mûút felé. Odaérve várok, amíg egyetlen autó sem látszik (hallatszik) közeledni, mert átrohanni már nem igazán tudok, de nincs is kedvem hozzá. A sorompó után kezdõdik a "hegymászás". Tegnap reggel csak arra figyeltem, hogy ne lépjek a köves út valamelyik bokafordító, vízmosta árkába, vagy ne tiporjak valaki lábára a tömegben. Akkor - érzésem szerint - semmi perc alatt végeztem ezzel a szakasszal, most pedig számolom a lépéseket, a nagyobb köveket inkább kikerülöm, mint átlépem. Enyhén jobbra kanyarodik az út, nem látni a végét, nem tudok oda fókuszálni. Lefelé jövõ túratárs elmondja, hogy, odafönt nem kell bemenni a bányába, mert a pecsét az útjelzõ tábla oszlopára van felakasztva. Köszönve a tájékoztatást, tovább kapaszkodok fölfelé. Távolabb meglátok egy táblát, de ahogy közeledek felé, lelohad a lelkesedésem, mert rájövök hogy ez még nem az igazi. Mellé érve ránézek, ez az itteni tanösvény egyik info táblája, mindezidáig ügyet sem vetettem rá. Innentõl azért már nem kell megszakadni, pár perc és fent is vagyok a bányabejáratnál.
Pecsételõ hely, Ezüst-hegyi kõbánya bejárata
Lógó nyelvû kiskutyát nyomok az itinerbe; félkörbe futtatott szövege a következõ: "Ügyes voltál!" A lógó nyelv passzol, de miért a múlt idõ? Én még mindig qrvára ügyes (és szerény) vagyok. Egy nem túl katonás hátraarccal visszaindulok a 2. állomás irányába. Néhányan még jönnek felfelé, nekik elmondom, hogy hol keressék a bélyegzõt. Odalent a sorompó után ismét találkozok Béla bácsival, aki a pontõrök felkérésre le fogja hozni a pecsétnyomót, mert szerintük már csak egy túrázó van a terepen. A mûút ismételt keresztezése után szembejön egy család. Szólok nekik, hogy ha már lefelé látják jönni Béla bácsit, akkor tõle kell begyûjteniük a stemplizést. Visszatérve a 2. állomásra, a hölgyek készségesen elmondják a további útvonalat, ami [P+] kezdéssel, majd egy róla való balos letéréssel vezet a Kálváriadombhoz. Továbbinduláskor Somogyi Gáborral és nejével találkozom. Gábor elmondja, hogy nem mennek fel a kõbányához, mert tegnap reggel már Õ is megnézte, mindent rendben talált, ezért most csak a 8-as távot teljesítik, ami kiejti a pecsételõ helyet. Kék nyíl mutatja, hogy hol kell balra letérni a [P+] jelzésrõl. Meredeken visz fel a füves út, innen megint egyedül megyek, mert Gáborék még nálam is kirándulósabb stílusban adják elõ. Ez is ismerõs szakasz; benne van a Buda Határán 50 útvonalában. Békásmegyer fölött egy nagy ívû karéjon vezet hosszan (nagyon hosszan). Most direkt jó, hogy felhõs az ég, nem kell sapkát elõvenni. (A BH 50-en késõ délután, jó agyvíz-forraló idõben ér ide az átlagos sebességû versenyzõ.) Ránézek az órámra. Számolgatom a hátralevõ táv és idõ viszonyát; nehogy már kifussak a szintidõbõl, nem bírnám elviselni. Néha lelátni Békásmegyerre, de az elõ-elõbukkanó lakótelepi panorámán kívül nemigen van említésre méltó látvány, vagy esemény (ugatnak a kutyák). A hétvégi és családi házak között vezetõ, keményre döngölt földutat késõbb lejtõs aszfaltút váltja fel, ami levisz a Kálváriadomb alá.
3. állomás, Kálváriadomb
Már itt, a domb alatt, egy gépkocsinál megkapom a bélyegzést. A pontõrök alternatívát vázolnak: Vagy fájdalom nélkül a mûúton továbbmegyek lefelé, egészen a telepre, vagy felmehetek a dombra a keresztig, de onnan csak nagyon csúszós és meredek ösvényen lehet lejönni. A rajtszámomat kell a szignómmal hitelesítve egy lista végére írnom, elismerve azt, hogy kellõ tájékoztatásban részesültem. Elég ijesztõ, de nem annyira, hogy visszariadjak az extrém verziótól; megindulok a Kálvária agyagos ösvényén. Tényleg csúszós. Ideérkezésem elõtt valószínûleg nagyobb zuhé vonulhatott át erre, de még ilyen gyurma állagú talajon is viszonylag könnyen feljutok. Lefelé irányba láthatóan meredekebb, és ebbõl adódóan csúszósabb az út. Szükség van mindkét túrabotomra, hogy óvatosan, pofára esés nélkül le tudjak tipegni. A betonlapokból álló lépcsõnek csak a kezdõ néhány foka van a helyén, a többi szétdobálva, függõlegesbe állítva hever. A füves telek, ahová lejutok, a Békás felõli oldalán le van kerítve, nehezen találok egy csapást a sûrû cserjésben, ami kivezet a civilizációba. Semmi arra utaló jelet nem láttam, hogy a szokásos lejárat már nem a szokásos lejárat. Kiérve az aszfaltra, néhány tagot látok a pont felõl jönni, õk inkább kihagyták a dombot, nem lett agyagos a cipõjük. Most már zsebre lehet vágni az itinert, mert egy darabig még vezetnek az utcákon a kék nyilak, aztán pedig már zsigerbõl is odatalál a hosszú, rögös úton megfáradt túrázó az Ipartelep úti Mekihez. Az érkeztetõ hölgyektõl átveszem a díjazást. (12:17) Az emléklap 11 km-es táv szintidõn belüli teljesítését igazolja, de én a számok elé még egy 1-est képzelek. A három karó jól mutatna egymás mellett. A mûanyagkannában a víz idõközben szamóca ízû szörppé változott, csapolok belõle egy pohárnyit, és az asztalon levõ kartondobozból elveszek két (három) kocka nápolyit, majd az ellátmánnyal leülök az intézmény drive oldalához közel levõ kõszegélyre. Amíg ezeket a dolgokat fogyasztom, mozizom a csillogóan fényesre pucolt országúti kerékpárokat toló, színes reklámábrákkal és feliratokkal gazdagon díszített mezû, acélkék, áramvonalas sisakokat viselõ Tour-osokat. A show után ráérõsen a Szentlélek térre menõ busz megállója felé ballagok. Egyáltalán nem sietek, a Hûvösvölgyben rendezett túra rajtja már úgyis félórája bezárt...
Ottorino
|
