Túrabeszámolók

Üdv a palóc nagymamáknak és unokáiknak!

Bemelegítésként Rétságról Nézsára tekertem, egy kedves barátomnál hagytam a kerékpárt, majd gyalog vágtam neki a 40-es távnak. Mivel délutánra esõt mondtak, nem hoztam semmi védõfelszerelést, délután úgyis rég otthon leszek. (Nemrég jól bevásároltam: kis hátitáska, kamásli - ezt se hoztam el -, új cipõ, kencefice, de a Csíksomlyón - ahol éppen hétágra sütött a nap - elvesztett esõkabátot nem pótoltam, azóta kétszer kölcsönt használtam hosszabb túrákon, szóval hülye vagyok vagy hülye vagyok, tertium non datur.)

Kilenckor kezdett el esni. Póló, rövidnadrág, szemüveg összetételû öltözékem nem nagyon bírta a gyûrõdést. Vagyis inkább velem volt a baj, a tárgyak rajtam csak nedvesek lettek. A szemüvegemen nem nagyon láttam ki, illetve víz folyt a szemembe, de ezt csak a szemüveg levételével sikerült átmenetileg (20 mp) kezelni. Idõvel a szemüvegem használatát megszüntettem, -6,5 dioptria esetén ez a látásom erõs korlátozását jelentette. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy csapot-papot itthagyva hazamegyek, de aztán gyõzött a nem is olyan józan ész és mentem tovább. Ebben nagy segítségemre volt egy futó sporttárs, beálltam mögé és Alsópetényig együtt haladtunk. Így legalább nem fáztam. Az alsópetényi ellátmány nagyon jólesett, miután kicsavartam a liter vizet a pólómból. Ráadásul elállt az esõ. Vígan mentem tovább, a sár nem is nagyon zavart, annál jobb volt a kilátás a falura. Majd jöttek a vérszívó züm-züm állatkák, hogy ne legyek teljesen egyedül. Ennél jobb társaságot nem is kívánhattam volna.

Romhányban minden földi jóval vártak a ponton: törökmogyorófa, fánk, lekvárkülönlegességek. Nagyon köszönöm a szervezõk munkáját! Egy-két sárpecséttel én is bélyegeztem, elég gyorsan ment tönkre az itiner (pedig van védõtasakom is, persze azt sem hoztam). Ugyan a Börzsönybe gyakrabban járok, jobban is szeretem, írásra mégis a Cserhát ihlet. Igaz, kerékpárral érdekesebb, de gyalog is jó. Hullámos, változatos táj, mégis nyugtató.

Az út végére eléggé elfáradtam, de csak futni kezdtem, vészesen közelgett a hét óra menetidõ, és nem akartam újfent kicsúszni (valójában nem is tudom, mirõl csúszok le). Most sikerült bekínlódnom magam a vágyott idõben. Kiváló gulyást is ehettem, már csak a hazatekerés maradt hátra. Elcsigázottságomhoz képest teljesen könnyedén ment.

Éjszaka olykor dörgés, villámlás ébresztett fel, nehéz szívvel gondoltam a terepen lévõ sporttársakra. Kinek jobb, nekem az ágyban hevernem, vagy nekik a sárban?

Palóc Expedíció 125



Egy nem minden napi túráról szóló beszámoló lesz ez. Kalandos volt, nagyon!



Péntek este már a szálláson, Nézsán szívtuk magunkba a fõszervezõ úr jótanácsait. Mindenki bõszen figyelt: http://kepfeltoltes.hu/view/140901/Pal_c_exped_ci__2014_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Közben vételeztük magunkhoz a jobbnál-jobb süteményeket, melyekkel a kedves szervezõk kínáltak minket. Utána aztán elvonult a csapat egyik fele, és társasági életbe kezdtünk: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=820608634651098&set=t.100002158786880&type=1

Másnap(os) reggel után  sok-sok ismerõs indult el kora reggel 7 óra környékén. Mi, Vincze Zolival a 8:00-s rajtot céloztuk meg, és kereken ebben az idõben nyakunkba is vettük a Cserhátot.

Nem ígértek estére jó idõt, de ezáltal kell egy kis + idõ nyerés a nappali etapon, mert mindössze 25 óra volt a szintidõ a 125 km-re. Szépen értük is utól az ismerõsöket, de bizony alig telt el 1 óra, máris elkezdett esni az esõ, ami egyre intenzívebbé vált. Felsõpetény elõtt utólérjük Õze Erzsit, aki egy darabon át próbál velünk jönni. A lejtõket megkocogjuk, de a cipõm tapadása egyenlõ a nullával, így csak szép óvatosan haladunk Zolival: http://kepfeltoltes.hu/view/140901/Pal_c_125__2__www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Egy kisebb emelkedõnél egyszer csak megálljt intünk. 2 vaddisznó jön velünk közvetlen szemben az úton. Gyorsan visszafordulunk, és figyelmeztetjük a többieket hogy veszély van. De aggodalomra végül semmi ok, mert a disznók "hazaérkeztek", egy házhoz tértek be, mi pedig megkönnyebbülten haladhattunk tovább :) Alsópetény után majdnem hogy lehetetlen fölmenni az agyagos, csúszós emelkedõn. Minden erõnkre szükség van. Sejtettük hogy ez nem lesz gyenge menet! Erzsi még mindig velünk tart, egészen a Romhányi-hegy tetejéig, ahol még egy "búcsúfotót" kapunk :) http://kepfeltoltes.hu/view/140901/Pal_c_125_www.kepfeltoltes.hu_.jpg

Borzasztó rossz az út továbbra is, és az esõ nem hagy alább. Zolival egy lejtõ megkocogása után intenzív szedrezésbe fogunk. Legalább ennyi örömünk legyen. Romhány elõtt utólérjük a magányos Mátét, aki nem túl jó passzban van. Mi viszont kétpofára eszünk-iszunk az ellenõrzõponton. A fánk vitt mindent! Átmegyünk Romhányon, a cipõ már tocsog, a kedvünk még megvan szerencsére. Az esõ is eláll szerencsére. A presszó teraszán üdvözöljük Anitát, és Petit, akik eddig nagyon jó tempóban haladnak! Sok sikert kívánunk egymásnak, és újult erõvel másszuk meg jó hosszan a Kõ-hegyet. Közben sorra érjük utól a 7 órakor elindult gyorsabb lábúakat is. Biztonságérzetet ad, hogy mi 8-kor indultunk. Végül 38 km után ismét Nézsán kötünk ki. Az elsõ felvonás teljesítve 5 óra 30 perc alatt. Zoli az utolsó emelkedõn lemaradt, így egyedül fogyasztom el a mennyei gulyáslevest. Többek sajnos nem kaptak, nekem az volt a szerencsém hogy megkérdeztem hogy van-e gulyás mint tavaly? És már kaptam is a jegyet. Jó fél óra regenerálódás után ismét nyakamba vettem a Cserhátot, és bár Zoli meg várt a mûv.házban, de egybõl le is maradt már a második kör elején. Rudival és Mónival váltok pár szót, akik bosszankodnak hogy nem kaptak gulyást. A P- jelzés vezet most ki Nézsáról, és a csõvári vár következik. Falom a szinteket, és csakhamar ismerõs pontõröket vélek felfedezni, Bubut, és Csillát. http://kepfeltoltes.hu/view/140901/Pal_c_125__3__www.kepfeltoltes.hu_.jpg  . Csilla azt mondja hogy egy lódarázs megcsípte, de megnyugtatom magam hogy én egy darabot sem láttam. Mire indulnék lefele, látom hogy jönnek felfele Rudiék, és egy csapat rövid távos, akiket mind megcsípték a lódarazsak. No a fene, ez nem játék. Szerencsére az õrangyalok vigyáztak rám! Egyszer csak egy hangos kiabálás lentrõl. Nem merünk nekiindulni a lefelének. Van aki azt mondja hogy az oda-visszán vannak a darazsak, van aki azt hogy visszafele már nem lesz, csak a P-n volt az oda-vissza elõtt. Rudiék felveszik az összes cuccukat, majd elindulnak lefele. Én nem hoztam semmi esõkabátot. Szinte lábujjhegyen megyek utánuk, amikor meglátjuk Vincze Zolit, aki a földön fekszik, és nagyon rossz állapotban van. Lódarázscsípés érte. Lesokkolnak a látottak, igyekszem Zolit nyugtatni, és mondom neki hogy valahogy küzdje föl magát a ponthoz, alig 50 m-re van csak. Végül muszáj tovább indulnom, de sejtettem hogy Zoli nem fog már tovább jönni, így most már õ miatta is küzdenem kell!

A csõvári ellenõrzõpontra Rudiékkal érkezek, de pár nagyon de nagyon finom sütemény után egyedül haladok tovább a Po jelzésen. Kiérvén a faluból látom hogy a csõvári várhoz mentõhelikopter ereszkedik le. Tényleg nagyon stresszes állapotba kerültem, sejtettem hogy Zoliért jönnek, de mint kiderült rajta kívül még 3 másik ismerõsöm is kórházban jutott ki :( Éberen haladok tovább, mindenhova lódarazsat vizionálok. A lepkék is azok, meg a szúnyogok is, meg minden. Szerencsére kis idõ múlva elhessegetem ezen gondolatokat a fejemben, és kicsit nyugodtabban haladok tovább. Nógrádsápon finom kenyerek, és palócos mintázatú pontõrlányok terelik gondolatomat.

Galgagután megelõzöm Tündét, és társát, akik eddig (még) szépen haladtak. Vanyarc elõtt a réten kocogva utólérem Bálintot is, és Verát. Nincs kedvem belemenni egyedül az éjszakába, ráadásul körvonalazódik az éjjeli vihar látképe, meg amúgy is, rég túráztunk már együtt! Így velük maradok jó darabon át. Az ellenõrzõponton borzasztó finomak a lekváros kenyerek, de valamiért a gyomrom azt mondja egy után hogy elég, már össze vagy szûkülve. A miértre nem tudom az okot, mert 40-nél ettem meleg kaját is. Tovább indulva Tünde jön szembe, aki kihagyta véletlen a pontot, de még nincs veszve semmi, nem ment túl sokat tovább. A hármas fogatunk bõszen halad elõre a Km úton egy szántóföldön emelkedve. Nagyon sötét fellegek gyûlnek, és tudjuk hogy ezt nem fogjuk megúszni. Alig hogy beérünk az erdõbe, rázendít az esõ. Szerencsére villámok nincsenek. Bálinték átveszik az esõkabátot, én bambán állok a futófelsõmbe és a rövidgatyámba :) Innen már nincs kegyelem, az esõ hol esik, hol szakad, változó periódussal. Hamarosan elválik a 100, és a 125 útvonala. Itt még lehet dönteni.. Szó nélkül mindhárman jobbra fordulunk a 125 irányába. A Z- jelzés fog minket kísérni sok-sok km-en át. A Berceli-völgyben akkora sár, és pocsolyamezõk vannak, hogy szinte lehetetlenség megkerülni õket. Szerencsére a nehéz átmeneteken túl vagyunk, amikor végül eljött az idõ, és lámpát kapcsolunk. 

Vera is szó nélkül jön, biztos voltam benne hogy sikerülni fog neki is ez az extrém túra. Az esõ erõsebbre, a tempó viszont kicsit lassabbá válik úgy érzem. Így úgy döntöttem hogy angolosan távozok, max jól eltévedek. Egy hippitanya mellett haladok el, amirõl a fõszervezõ úr már beszélt nekünk a túra elõtt. Ledöbbenek, mekkora területen élnek, az erdõ mélyén (több km hosszúságban, és szélességben is). Különbözõ nemzetségek, ugyanazon életvitel. Egy Z- jelzés mutat balra, de egy idõ után az út megszûnik. Visszafutok az elágazásba, újra értelmezem a jelet, újra elindulok abba az irányba, megint nem jó. Akkor hol a 'csába?? Visszafutok ismét immár a korom sötétben, jönnek Bálinték. Õk is úgy értelmezik a jelet mint én. Tanakodunk egy kicsit, majd tovább megyünk a réten egyenesen, és a rét közepén egy elágazásban úgy döntünk hogy hátha ott balra. Meglépjük, és hamarosan az erdõszélén ott egy Z- jel. Grr... Megorrolunk a Z- jelzésre, és hamarosan jobbra már a Z4 jelzésen haladunk le immár Szanda nevû faluba. Olyan saras és csúszós a lefele, hogy minden lépés egy örökkévalóság mire leérünk a faluba. Szerencsére van közkút a temetõnél, így tudok vizet vételezni. A buszmegállónál kicsit leülünk enni-inni. Egyszer csak megjelenik Õrsi Anna, és Fejes Gábor. Hmm.. Nekik jóval elõttünk kéne hogy legyenek. Kiderül hogy a GPS trackre a régi Z- jelzés volt feltöltve, és beletettek jó 3-4 km-t.. Ezért (is) nincs nekem GPS-em, és nem is hiányzik. Most már 4-en haladunk tovább. Annáéknak láthatóan gyorsabb a tempója, így a Szanda, és Szandaváralja közötti aszfalton ellépnek. Én maradok még Bálintékkal. A faluban finom pogácsával kínálnak a pontõrök, élek is vele, nem érdekel hogy már nagyon szûk a gyomrom. Annáék tovább indulnak, majd hamarosan mi is, és meglepetésre a rövid oda-visszán Tünde is megjelent a túratársával. Õk is jól haladnak. Szanda vára elõtt utólérjük Annáékat egy forrásnál. Innen egy jókora szint fel a várhoz. Köd van, sötét, esik az esõ, de a lámpám nem hagy cserben. Erõsebben indulok meg felfele, csak Fejes Gabi bírja velem a tempót. A várból szinte semmi sem látszik, lefele pedig nagyon óvatosan megyek, a szinte sík talpú cipõm miatt. Anna is utólér minket, így most épp Anna és Gábor társaságát élvezem. Sokat nem beszélünk, mindenki küzd az óriási sárral, és a belsõ harmóniával. Bálinttal és Verával nem találkozok többet már a túrán. A szandai betétkörnél ugyan oda érkezünk mint jó 10 km-el elõtte. Bízunk benne hátha szembejön valaki, és bizony. Egy fejlámpa világít a szakadó esõben. Megvárjuk kicsoda.. Riedlinger Csabi az. Nagyon kivan, õ is eltévedt a Z-n mint Annáék, és nincs kedve a 10 km-es szandai kis körhöz, hiába noszogatjuk. Velünk folytatja a túrát, immár a Z+-en. Annáék nagyon erõs tempóra váltanak, és ez pont elég arra hogy egy jókorát essek. Pár szép mondat, és haladok tovább, de a saját tempómban. Csabi próbál velem jönni, de neki meg az én tempóm is sok. Annáékat látom folyamatosan távolodni, és Csabi fénye is egyre jobban halványul mögöttem. Na, egyedül maradtam itt az éjszaka közepén. Sebaj, nem vagyok betojva. Egy idõ után visszaérek a 100-asok útvonalába. Óriási dzsuvát hagytak maguk mögött a résztvevõk. Szerencsére ez nem szemét, hanem sár formátumban mutatkozik. El nem tudom képzelni hogy a következõ szakaszt hogy fogom abszolválni. Többet megyek hátra mint elõre. Ez már itt fej játék a javából. Bercel elõtt felérek egy rétre. Innen kezdõdik egy újabb túlélõ játszma. Dupla erõvel rákezd az esõ, ráadásul a szél is erõsen fújni kezd. A ruha pillanatok alatt rámfagy, és nem tudok kiegyenesedni. Komolyan mondom, a terep, és az esõ miatt nehezebbnek érzem jelenleg ezen túra teljesítését mint a börzsönyi Körét: http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=127482917&t=9091575 . Kiérek egy hosszú erdészeti aszfaltútra, ahol szó szerint patakok folynak szélsebesen. Ez nem játék már. Szlalomozok jobbra-balra, persze tök feleslegesen. Ahogy beérek Bercel faluba eláll az esõ, de ez a bõ 1 órás tökéletesen elég volt arra hogy rommá ázzak. Persze az idõ ezáltal elég rendesen le is hûlt, és borzasztóan fáztam is. A faluszélén nem túl bizalom gerjesztõ házak, szerencsére ilyenkor talán a lakosság is már alszik. A berceli kálváriánál tovább haladok a Sm jelzésen egy kicsit. Még jó hogy beleolvasok épp az itinerbe, mert rossz helyen járok. A S-kápolna (mert ilyen is van már) jelzésen kell haladnom egészen a következõ pontig, a berceli kálváriáig. A faluban még Bárdos Miki kocsiján lepõdök meg, aki 40 km-ig ment, majd elvileg Tündének hozott a pontra éjjelre "száraz ruhákat". A kálváriához érve Õrsi Annáék is ott tanyáznak még. Annán még mindig nem látszik a fáradtság, egy kocsmát keres a faluban, mert láthatóan szegény Fejes Gabi nincs túl jó passzban. Remeg mint a kocsonya, a kihûlés határán vagyunk mindnyájan. Én elveszek egy jókora kenyeret, leöblítem paradicsommal, majd muszáj meginni egy felest. Ilyen jól még sosem esett a pálinka :) Viszont én is elkezdek remegni, de a hidegrázáson kívül különösebb problémám nincsen, így Annáékat a ponton hagyva egyedül folytatom tovább az utam. Szántóföldön át érkezek a következõ faluba, Nógrádkövesdre. A falu fõútján haladok, egy ideje már hallom hogy a helyi Bódi Guszti szórakoztatja a pórnépet. Úgy látszik van az az italmennyiség hogy a szakadó esõ, és a hideg idõ mellett még ilyen izgalmas programra elmenjen a nagyérdemû helybeli. Probléma nélkül jutok át a falun, majd kifele menet egyszer csak megelõzök két embert. Hosszútávosok lennének, vagy 100-asok? Nagyobb gyalogtempóra váltok, és meglepõdve veszem észre hogy Tünde az, és a túratársa.. Akiknek kb. másfél órával mögöttem kéne hogy legyenek.. Mindenki vonja le a konzekvenciát, én is így tettem. Lényeg az, hogy egy óriási szarvasmarha telep mellett haladok el, csak úgy bõgnek a jószágok. De legszívesebben nekem is kedvem lenne hozzá, amikor meglátom hogy milyen terepviszonyok közt kell folytatnom az utamat Legénd fele. Gigantikus sármezõk, és piruettezések sora veszi kezdetét. (vagy inkább folytatódik). Egy "majdnem hatalmas esésnél" kiesik a lámpa a kezembõl, és hirtelen az addigi jó fénybõl minimális lesz.. Na ez nagyon hiányzott. Valahogy le kéne érni Legéndre, van pótelemem. Rémesen hosszú ez a szakasz, az utolsó lejtõ a faluba már az ingerküszöbömön kívül van. Szó szerint lecsúszok a lejtõn. Végre bent vagyok a faluba. Innen már csak jó 10 km.. Mezei Klárit és túratársát elõzõm még meg a pont elõtt, akik a 100-as távon küzdenek.  Leülvén a pontra, finom tea, és káposztás rétes fogad. Meg tudnám enni az egész tálcát!! De nem szabad, ki tudja még hányan küzdenek mögöttem. Pont nekiveselkednék az elemcserének, amikor a pontõr közli hogy a Kõ-hegyre (ahol már voltunk napközben kb. 33 km-nél) tilos fölmenni, mert életveszélyes állapotok alakultak ki. Belegondoltam hogy már napközben is orbitális méretû pocsolyák közt kellett flangálni, az éjszakai óriási esõ után szerintem a Kis Balaton megfelelõje lenne a helyes szó az adott terepre. Pedig én akkor is föl akarok menni! Éreztem magamban annyi erõt hogy nem állít meg az atyaúristen sem :) De ha nem, hát nem.. Végül 5,5 km-en át kellett az aszfaltot koptatni Legéndtõl a célig, Nézsáig, amit bõ 50 perc alatt le is daráltam. A cél elõtt Anita vár, és Vincze Zoli. Mindkettõjüket átölelem, örültem hogy Zoli is jobban lett a kórház után. Így minden jó ha a vége jó. Becsattogok a célba, és örömmel veszem át a plakettet, az érmet, a kitûzõt, és az oklevelet. Tudom hogy ezért most tényleg megszenvedtem. Nagyon örülök ennek a teljesítésnek, és hogy eddig 100 %-os vagyok a Palóc Expedíción hosszú táv ügyileg. Mind a háromszor sikeresen értem célba, de ez a mostani kiemelkedett mint Szegedrõl a Kékes.

Végül 20 óra 50 perc alatt teljesítettem a távot, ami végül nem volt 125 km, hanem egy kicsivel rövidebb a Kõ-hegy kimaradása miatt.

Köszönöm a túrát a szervezõknek, és azt a sok szalagot, és megannyi finomságot amivel elleptek ezen a borús, ámde a végén mosolygós napon át!

 

 A beszámoló itt olvasható

sumanachen.wordpress.com

"Mer' amúgy világhírû vagyok

Csak a világ nem tud róla

A nyerget már megvettem

Épp hogy csak nem futotta lóra

I'm a cowboy Junkie

On a csillagközi préri

De a szívem még mindig

Oh Yeah még mindig a régi, a régi, a régi"

(Country Joe McDonald)

Palóc Expedíció 20

Az utóbbi idõben a család-munkahely-túra háromszögben egyensúlyozva jól szoktak jönni az unorthodox rajtidõ-intervallumok, így következhetett az be, hogy vasárnap délelõtt a két hetes családi nyaralásról hazatérve aznap délután még sikerült eljutnom Nézsára egy kis Corvin-nosztalgiatúrára, ami az útvonal egy jó részét illeti a húszas távon.

Nézsára érve szerencsére hamar találok parkolóhelyet a parkolásra kijelölt kastélykertben egy fenyõfa alatt, majd a 40-esrõl épp beérkezõ kaledit útbaigazításával gyorsan megtalálom a rajthelyet is, ahol ébb ebola és Gellért ücsörög a hûvösben a 100-as közben. Itt némi fennakadást okozott, hogy a váratlanul nagy létszámnak köszönhezõen elvitték már az utolsó 20-as itinert nem sokkal korábban, ám egy rövid telefon a Galgagután õrködõ Vagdalthússal gyorsan tisztázza a helyzetet, és 15:10-kor, egy 65-ös itinerrel a kezemben indulok ki Nézsáról a rekkenõ hõségben. Hosszas aszfaltozás után érem el végre a halastavat és az erdõ szélét, ahol jó nagy vargabetût ír le a - gondolom magánterület - halastó környékén a piros jelzés, ha jól emlékszem, anno a Corvinon ezt a szakaszt egy szalagozott úton át lehetett vágni. Nemsokára megkezdõdik a meredek emelkedõ a Vas-hegyre, itt megelõz két gyors lábú százas is, a kilátás még mindig lélegzetelállító - nem csak az emelkedõ miatt. Kis hullámvasutazás után felérkezem a Csõvárba, ahol az összeverõdött nagyobb csapat kissé tanácstalan pontõr és kód híján, majd jobb ötlet nem lévén az egyik faldarabon épp hogy kivehetõ négyjegyû kódot jegyzi le mindenki.

Irány lefelé a piros L jelzésen Csõvár falu irányába, a falu szélén nyomóskút, szép kilátással a várba, még így néhány km után is jól esik a kulacsban lévõ langyos vizet a fejemre öntve megfürödni és hideg vízzel feltankolni. Némi aszfaltozás után megérkezem a faluközpontba, ahol a parkban kialakított tanösvény mentén érem el az elsõ õrzött pontot, ahol finom házi süteménnyel kínálnak - egy diós kosárkát meg is eszem. A pontõrök egyik túrázó azon kérdésére, hogy merre kell tovább menni, a nem túl bíztató volt aki erre ment, volt, aki arra mondattal felelnek, így jobbnak látom a térképre hagyatkozni, s gyorsan rá is lelek a faluból kivezetõ piros O jelzésre. Az út némi emelkedõ után kellemesen kanyarog a kifejezetten szép erdõben, kerügetjük egymást néhány 60-as és 100-as résztvevõvel. A Kilián-forrásnál egy család vert tábort rendszám nélküli utánfutós autójuk társaságában, éppen eltakarva a sárga mária út kezdetét, de szerencsére útbaigazítanak kedvesen mindenkit. A következõ szakasz egészen meglepõ, elõször egy hosszú gerincút, majd a gerincekre merõleges nyiladékon hosszú hullámvasút volt a követendõ, míg kirérve az erdõ szélére már látszik a következõ domb tetején a nógrádsápi mûemlék templom. Itt sajnoselvétek egy kanyart, és a bokor-bozótsor rossz oldalán teszek meg pár száz métert, s már majdnem a falunál vagyok amikor rájövök a tévedésre és vissza kell mennem. A szép mûemlék templomot érintve lecsorgok a faluba, megnézem a napórát a kis kápolnán (nem jár jól), majd elérem a Mária-barlangnál lévõ utolsó ellenõrzõpontot. Itt szép népviseletbe öltözött hölgyek-urak ásványvízzel és zsíros kenyérrel kívánnak, utóbbit nem kívánom, elõbbit meg meghagyom az utánam még késõbb érkezõ hosszú távosoknak.

Bár a pontõrök lelkesen ajánlgatják mindenkinek a rövidítõ utat (vissza ugyanott a templomig), én azért persze ragaszkodom a korábban telefonon megtudott kijelölt úthoz, s felmászom a kálváriára (megérte), majd a faluközpontba visszaérve találok egy nyitvatartó fagyizót, ahol egy citrom-tiramisu-túró rudi kombóval és egy fél liter hideg ásványvízzel lelkesítem magam a hátralévõ kilométerekre. Nekivágok az utolsó emelkedõnek, immár végigaszfalton, a legendás Nézsa-Nógrádsáp mûúton (amin a Corvin idején anno olyan meleg volt, hogy látszottak a megolvadt aszfalton a korábbi túrázók lábnyomai), most a hõmérséklet is kedvezõbb, és az utat is felújították azóta, úgyhogy eseménytelenül telik a séta (egy kisbusz fel akar venni és elvinni Nézsáig, de elhárítom). Hamarosan meg is érkezem a faluba, a célban megkapom a kitûzõt és az egyedi oklevelet, és az Arizona sörözõben megeszem a finom (ám nyelvleégetõsen forró, persze türelmetlen vagyok) gulyáslevest, majd este nyolc elõtt nem sokkal már úton is vagyok hazafelé.

Köszönöm a rendezõknek a rendezésbe fektetett rengeteg munkát és a túrázási lehetõség biztosítását :)

Palóc Expedíció 40 - élménybeszámoló, videó, GPS track

http://bit.ly/17DumdG

Palóc Expedíció 100

"A jó állapotban levõ fremen ruhában az ember nem veszít el naponta egy gyûszûnyinél több vizet, még ha a Nagy Erg közepén reked is."

(Frank Herbert: A Dûne)

Év eleje, túralista, túranaptár. Tervezgetés, erre is, arra is menni kéne. Néhány túrára sikerül eljutni, néhányra most nem – a Palóc túra közben végig a tervek között marad. Kerek repkény, mint állandó úti- és tettestárs, végül a hõségre és egyéb feladataira való tekintettel úgy dönt, nem jön el. A túra teljesítése mellett másodlagos célt is kitûzök: az általam már régóta beutazni kívánt ipolytarnóci vasútvonal (pontosítás, mielõtt megköveznek: a 78-as vonal Balassagyarmat-Ipolytarnóc szakaszáról van szó) meglátogatását, amelyhez a célba legkésõbb vasárnap reggel öt órára be kell érnem. Ez utóbbi célkitûzés, ha visszatekintek a körülményekre, és arra, hogy július közepe óta egyetlen métert sem túráztam, legalábbis merész, de inkább nagypofájú tervnek tûnik. Lelövöm a poént, nem is lesz belõle semmi. Vissza azonban az elõkészületekhez! Letöltöm az itinert, megvizsgálom a várható útvonalat, kiírom a szükséges csatlakozásokat a menetrendbõl. Készülök innivalóval szomjúság ellen, krémmel kidörzsölõdés ellen, pezsgõtablettával tüsszögés ellen. Elõnevezek, határidõ elõtt nem sokkal. Sütök egy méretes pizzát bõséges feltéttel, péntekre vacsorának és szombatra ellátmánynak. Ketyeg az óra, nemsokára hajnalodik. Lassan véget ér az éjszaka, el kell indulni. Fõzök kávét, kis, negyedliteres üvegbe töltöm. Jó lesz még, huszonnégy órával késõbb.

Még csillagok hunyorognak a párátlan égen, amikor vonatra szállok. Meglepetten nézek körül, milyen sokan utaznak ezen a korai órán, a mai negyedik, Vácra közlekedõ személyvonattal. Az utastájékoztatás géphangú bemondója ritmikusan ébreszt fel, három percenként három nyelven. Vácig így nulla perc alvással sikerül megtoldani az éjszakát. Felszállok az egy szem Bzmotból álló, Balassagyarmatig közlekedõ személyvonatra, hátha nagyobb szerencsével járok alvás terén. Magyarkút után sikerül álomba szenderülni, az utazás lassan tovazötyögõ kilométereibõl csak néhány villanás marad meg. Ipolyszög után ébredek fel, eszem pár falatot, közben lassan bezakatolunk Balassagyarmatra. Gyorsan körbefényképezem az állomáson kiállított gõzöst, majd besétálok a Palóc Múzeum felé – közben szembetalálkozom a már elrajtolt Siményi Miklós – Wehner Géza-duóval. A múzeum elõtti kertben (Palóc Liget) az elsõ dolog, ami feltûnik, az a szép, palóc népviseletbe öltözött rendezõség szép, palóc népviselete. Az elsõ, ami pedig errõl eszembe jut, hogy õk ma bizony ebben a szép öltözékben puhára fognak fõni. Meg mi is, öltözéktõl függetlenül. Észreveszem Popeye-t és Gudlukingot és engem észrevesz Gethe. Kölcsönös üdvözlések. Közben benevezek: Bribor már megírta az itinert, úgyhogy egyetlen tollvonás nélkül megkapom a színes, leírással, térképpel, adatokat tartalmazó táblázattal és sok hasznos információval teli füzetet. Mellé jár egy kitûzõ a rendezõ Fitt-Fut Alapítvány Túraszakosztályától, rajta mosolygós, stilizált emberalak, hátizsákkal, túrabottal, brutális szöges cipõben. Tetszik.

Felbukkan Budai-H.G. és Edu-Show, még beszélek pár mondatot Popeye-jel, aztán a társaság után sietek, akikhez a túra elsõ néhány kilométerére csapódok. Gethe a 40-es távon indul, a többiek: Gudluking, Bubu, Edina pedig a 100-ason, mindenféle tervekkel a másnapi Lábatlan túrára. Lesétálunk a vasútállomáshoz, átkelünk a felüljárón. Alattunk látható a gyarmati Bz-birodalom, összesen hat motorvonatot és jópár mellékkocsit számolhat meg, aki éppen számolgatni akar. A felüljárón Zete suhan el mellettünk. Kikanyargunk a városból, családi házas övezet aszfaltját cseréljük homokkal borított útra. Nyírjesnél nyaralók és tavak sorakoznak, utóbbiról „Nyírjesi vízrendszer” címmel ellátott tábla sorol adatokat. Az üdülõövezetet szép állapotban, a kocsmát sajnos zárva találjuk. A kék kút a kocsma mellett viszont mûködik. Fél liter vizet veszek magamhoz belõle. Megérkezünk a Segítõ Szûz-forráshoz, ez a mai elsõ ellenõrzõpont. Kislánytól kapunk bélyegzést, apukája keksszel és hasonlókkal kínál. Idõs bácsi tölti fel vízkészletét a forrásnál, méretes kannák várják, hogy megteljenek. Elõször Dolgos György és Vera, majd Fûrész Andi és útitársa érnek utol, utóbbiak épp akkor, amikor indulni készülünk.

Ösvényen, majd széles földúton hagyjuk el a helyszínt, nem sokkal késõbb a Nyírjesi Füvészkert és Vadaspark felé térünk ki. A fakéreg-darabokkal felszórt utakon haladva mindenféle fa- és cserjefajokat lehet megfigyelni, a hely vadaspark jellege talán az idõpontból és a látogatók hirtelen nagy számából eredõen kevésbé domborodik ki. Elkanyargunk a tájékoztató táblák között, kontinensrõl kontinensre – Észak-amerikai és ázsiai eredetû fajokat gyûjtöttek egy-egy csoportba. Repkény (nomen est omen) itt jobban kiismerné magát, én képzetlenebb vagyok növényfelismerés terén. Utolér a kerékpárját toló Múzsla topiktárs, a parkból kiérve már a nyeregben küzd tovább a mély homokkal. Érzem a mehetnéket, egy ideig Gudlukinggal haladunk elöl, majd elbúcsúzom.

Felgyorsítok a homokon, még egy ideig hallom magam mögött a beszélgetésfoszlányokat, majd elmaradnak a hangok és egyedül trappolok tovább. Elhaladok a Hutyán-tanya mellett, ahogy az itiner is írja. Az épület körül magasra nõtt a fû, ezen kívül nem tûnik elhagyatottnak vagy gondozatlannak. Odébb andráskereszt jelez vasúti átjárót, keresztezem a reggel már egyszer általam is igénybe vett sínpárt. Ipolyszögön talán sikerül elcsípnem egy fényképre a megállóban a személyvonatot – remélem, jól emlékszem a menetrendre. Focipálya mellett (óriási felirat: Hajrá Ipolyszög!) érem el a falut, romos és kevéssé romos épületek mellett haladok el, gyerekek játszanak olyat, hogy megverik egymást. Elsétálok a vegyesboltra hasonlító polgármesteri hivatal mellett, az épület tetején a falurádió hangszórói ácsorognak némán. A hosszú utca végén meglátom a vasúti megállót és az is feltûnik, hogy a sorompó éppen ereszkedik lefelé. Kicsit kocogok, keresek egy, fotózásra talán megfelelõ helyszínt. A 310-es Bzmot érkezik két mellékkocsival, a motorvezetõnek integetek, rövid kürtjelzéssel viszonozza. Vissza a túrához. A települést a 22-es fõúton kell elhagyni, négyfõs társaság trappol velem azonos céllal, azonos irányban. Az autóforgalom elég nagy ahhoz, hogy örüljek a homokos utakra való visszatérésnek – ám elõtte még egy ellenõrzõpont vár, az országút melletti parkolóban. A Zsemba-házaspár viszi a pontot, ásványvízzel kínálnak és egyben a következõ heti börzsönyi forrástúrát reklámozzák. Itt találkozom a mai nap elõször azzal a szürke pólós srác – fehér pólós lány túrázó párral, akikkel jó sok késõbbi ponton is váltjuk majd egymást.

Elhagyom az országutat, enyhén, de folyamatosan emelkedõ, benõtt szekérút következik. Mély homokban trappolok, érzem, ahogy egy-egy szerencsétlen lépésnél egyre több homok kerül a cipõmbe és a zoknimba. Ez késõbb súlyos kellemetlenségek elõidézõje lehet (lesz, a legvégén), de még nem foglalkozom vele érdemben. Találkozom krystával és tzh-val, tempósan haladnak az úton. Sajnos mindennemû beszélgetésre képtelennek bizonyulok, mint már korábban is. Benõtt és benõttebb utak követik egymást, parlagfû is van néhol. Érdekes, hogy egyáltalán nem reagálok rá tüsszögéssel, ezzel sikerül meglepnem magam. Az akácerdõbõl néha, foltokban kilátás nyílik, ilyenkor örülök. Elérem a Kolping-házat, szépen gondozott kertû épületmonstrum viseli ezt a nevet – a térkép erdészlakként hivatkozik rá. Háromfõs csapattal találkozom: Tonnakilométer és útitársai. Mennek, mint a szélvész. Tonnakilométerrel egészen Herencsényig fogjuk kerülgetni egymást. Autók zúgása hallatszik fel a fõút felõl, majd megérkezem a Kecske-domb nevet viselõ ellenõrzõpontra. Itt Véha Bélával és útitársával futok össze, és velük még mindig nem válik teljessé a ma-még-találkozni-fogunk-minden-ellenõrzõpontnál-névsor. A pontõrök szörppel és sörrel kínálnak, én az elõbbire szavazok, hiába az autentikus hangulatot erõsítõ Palóc márkanév.

A rövidke megállás után tovább hajszolom magam, homokrugdalva trappolok Béláék után, majd egy magányosan túrázó lánnyal és Lestattal is összefutok. Az akácerdõ gyérül kissé, tehát egyre több kilátásban lehet részünk. 20 kV-os távvezetéket és a nyiladékban párhuzamosan haladó gázvezetéket keresztezünk, meredeken lejtõ úton. Újnak tûnõ aszfaltútra térünk, a sárga sáv mellé a lila Mária út csatlakozott nemrég. Az itiner szerint itt három éve még földút és sárga kereszt jelzés létezett. Az aszfaltút Csesztve és Balassagyarmat közvetlen összekötését oldotta meg a térkép alapján. Az út a falu felé lejt, és szerencsére nekünk is arra kell menni, egyenesen Csesztvére. Árnyék nincs sok, meleg viszont van, egyre jobban. Kissé belekocogok, hogy másféle mozgásban részesítsem lábaimat, de ebben a tevékenységben most nincs sok köszönet. Éles kanyarnál érem el a falut, miután újra találkoztam a reggel már látott Gézával és Miklóssal. Az ellenõrzõponthoz vezetõ gyaloghíd elõtt át kell bújni egy fûz vaskos ága alatt, hangulatos. A vegyesbolt-kocsma duó rögtön a balra esõ épület. Bribor és Vagdalthús is épp a helyszínen (amely a 20-as táv célja egyben) tartózkodnak, a pontõri feladatokat közben a boltban a boltosnéni és két fiatal, népviseletbe öltözött lány látják el. Készítek egy csoportképet a hõségben és a sok rétegnyi ruhában fõddögélõ rendezõségrõl. Itt is van frissítés: zsíros-hagymás-pirosaranyas kenyér, ásványvíz. Gondolkodom, hogy veszek kólát, de még úgy érzem, nem jött el a foszforsav ideje. Elbúcsúzom a szívélyes rendezõségtõl – a két fõrendezõtõl azzal, hogy talán ma is találkozunk még.

Legközelebb ilyen hülyeséget, megígérem, nem mondok, mert nem sokon múlik, hogy a következõ jónéhány napsütötte kilométeren nem adom fel a túrát.

Eleinte még nagy a vidámság. A faluból kifelé trappolva elsétálok a Madách-kúria mellett (amikor egyszer rég itt jártam, zárva volt), majd temetõ és hófehér, apró kápolna látható az útról. Ahogy eddig is, sárga sáv jelzést követve folytatom az utat, közben telefonon konzultálok Kerek repkénnyel. Felérek a Lipinyére, nyílt dombháton kell tovább trappolni, gyönyörû majdnemkörpanorámával. Látszik a Börzsöny, a Naszály és a Szanda kettõs csúcsa, és ráadásul valami bátortalan szél is fújdogál. Teljes lehet a komfortérzet. A falu elõtt már látott távvezeték mentén meredek lejtõn ereszkedem le a tetõrõl, nem messze az úttól Göröcpuszta épületei láthatóak. Elõttem a távolban továbbra is a Börzsöny csúcsai tornyosulnak. Kukoricaföld mellé érkezem, az út mellett a homokos-löszös falban védett madarak fészkelnek, legalábbis errõl tájékoztat egy szép nagy tábla. Trappolok egyenesen a forróságban, a homokban. Az iménti hirtelen hangulatbéli javulást jó nagy zuhanás követi. Fájni kezd a lábam, mindenhol egyszerre és szomjúság tör rám. Mindez egyik pillanatról a másikra jelentkezik, egyszerre kezd húzódni a vádlim és a combom, és valami kegyetlen szúrás jelentkezik a bal lábfejemben. Ez új. Ledobom a zsákomat a földre, nyújtok, lehúzok egy fél liter limonádét. Nem sokat segít, de megyek tovább, próbálva felvenni a Csesztve elõtt oly könnyedén elkapott ritmust. Nem megy, viszont menetelek tovább, egyre álmosabban. A bal lábfejemben érzett pontszerû fájdalomra gondolok – lehet, hogy még egy túrabotot kellett volna hozni? Mivel jobbkezes vagyok, a botot hiába próbálom meg a balban is hordani néha, pár perc után valahogy mindig visszakerül az általános helyére. Közben feltûnik, hogy piros jelzés van az út mentén az eddigi sárga helyett. Ránézek az itiner térképére – nem olvasok bele a leírásba, ami ordító nagy hiba! - és megállapítom, hogy végül is, az irány megfelelõ, a piros és a sárga közösen halad sokáig, hátha csak nincs felfestve az utóbbi. Aztán elszántan ballagok tovább, nagyjából jó irányban, viszont egyre jobban átadva magamat a zombi-üzemmódnak. Mellettem patakmeder és kukoricás.

Hídhoz érkezem, piros sáv jelzés hív át rajta, meg az Élet Gyöngyei út sajátos pöttyei is. Valami nagyon nem stimmel. Elõkeresem a térképet a hátizsákból. Egy pillanat alatt felébredek és nagyon kellemetlent mondok magammal, a hiányzó józan eszemmel és a körülményekkel kapcsolatban. Hiszen most a Lókos-patak hídjánál állok, a falu, amelynek a házait látom nem túl messze, az Érsekvadkert, és ránézésre másfél kilométert jöttem rosszfelé. Visszanézek: tûzõ napon kellene visszasétálni a kukoricaföld mellett. Akkor inkább bemegyek a faluba és felhívom a rendezõket, hogy feladtam a túrát. Józanabb, „droidabb” énem ekkor felébred, morcosan néz és arra figyelmeztet, hogy ebbõl a helyzetbõl még nem következik a túra feladása. Megnézem a térképet. Ha továbbmegyek, és követem a régi piros jelzés nyomvonalát, akkor elõbb vagy utóbb bele fogok futni a sárga sávba és azon térhetek vissza a helyes útra. Ez nem tûnik rossz ötletnek. Közben kiszámolom, hogy lassan annyi idõt veszítek az elõzetes tervekhez képest, hogy a reggeli vonat elérése bizonytalanná válik – de üsse kavics, a szintidõ 24 óra, annak kell elsõsorban megfelelni. Összeszedem magam, elindulok, életbe lép a helyzetmentõ B-terv.

Eleinte egészen jól követhetõ az út, még egy darab réges-régi piros sávot is találok. Aztán a biztosabb irány elkanyarodik, éppen akkor, amikor sejtésem szerint el kell kanyarodnia északkelet felé. Az út jól járható, a keréknyomok alapján járják is. Bozótosban ballagok, majd elérem az erdõ szélét. Eddig tartott a jó út, amely a közelben lévõ méhkaptárakhoz vezet. Az általam követendõ irány egyenesen megcélozza a dombhátat, meredek, benõtt ösvényen – pont olyanon, amilyennek egy ritkán járt turistaútnak lennie kell. Haladok rajta párszáz métert, csalán, szeder, rózsa, meg a jó Isten tudja, miféle tüskés növények nehezítik a haladást. Találok néhány csoffadt sárga jelzést, de a susnyás nyiladék itt megszûnik és nem lelem a jelzés irányának megfelelõ ösvényt. Elindulok csak úgy, menetirányban: az órám szerint tíz percig küzdök a bozótban, ez legalább háromszor ennyinek tûnik a valóságban – majd hirtelen, egy dombtetõ után már lefelé botorkálva, belefutok a jelzett ösvénybe. Balra a sárga sáv elválása. Jobbra Véha Béláék. Utánuk eredek, de alig bírom tartani a lépést velük, utolérni pedig pláne nem vagyok képes õket. A jelzés éles, derékszögû kanyart vesz, itt megállnak pihenni, Béla megkínál gyümölcsös sörrel, elfogadok belõle egy kortyot. Aztán keverek magamnak egy magnéziumos-kalciumos pezsgõtabletta-koktélt. Ülök néhány hosszú percig, átgondolom az eddigi eseményeket. Aztán elindulok. Szalagozott úton hagyom el a piros sávot, a következõ falu, Szente nem esik útba egyik jelzésnek sem. Hosszú, napsütötte lejtõ áll elõttem, majd a település hosszú, napsütötte utcája. Pihenõparknál veszem észre az ellenõrzõpontot, ahol a helybéli erõsítésen kívül RitaB teljesít szolgálatot, szép népviseletben. Itt találkozom nagy örömömre Csapó Judittal és pesza91-gyel, és itt érem még az épp induló Szabó Elemért is. Lecsapok a frissítõ szörpre, amelybe jégkockát is kapok, valamint felfalok pár szem pogácsát. Jólesik, köszönöm. Kapok egy szelet kexalámit is, ezt külön köszönöm. Bejegyzek valamit a pontõri vendégkönyvbe – megpróbálok legalább egy darab, értelmes, összefüggõ mondatot kipréselni magamból. Megkérdezem a Dél-dunántúli frakciót, hogy elviselnék-e társaságomat – pozitív választ kapok, így innentõl Judittal és Péterrel hármasban túrázva tesszük meg a hátralévõ, mintegy hetven kilométert.

Aszfaltozott szerpentinúton hagyjuk magunk mögött Szentét, az egyik kanyarban a homokbányászat tilalmára hívja fel a figyelmet egy tábla. Igyekszem nem homokot bányászni hirtelen felindulásomban. Felérünk egy dombra, szalagokat követünk elszáradt kukoricás mentén. Oldalt kilátás, szép. Szembõl Lada kombi száguld fékezés nélkül, nem szép. Kikecmergünk a porfelhõbõl, megyünk tovább: éles kanyarnál látjuk a kanyar csücskénél már járt túrázókat. Mi is kimegyünk a csücsökig, a térkép ide feltételes ellenõrzõpont lehetõségét lebegteti meg, helyesen. Enyhe szellõtõl kísérve, szép kilátású dombokon túrázunk egy ideig, majd magasfeszültségû távvezetéket keresztezünk, amely a balassagyarmati és a nógrádkövesdi alállomásokat köti össze. Lebattyogunk egy völgybe, oldalt, a lápon túl erdõ zöldell, elõttünk dombok magasodnak, egyelõre elég messze. A völgybéli út országútra érkezik, a térképemen, amelyen a piros sáv még csak tervezettként szerepel, más nyomvonalon éri el Mohorát. Nekem ez is tetszik. Felaszfaltozunk a gyér forgalmú országúton a faluba, itt az ellenõrzõpontot a Mikszáth-Mauks-Emlékparknál találjuk. Vízzel, süteménnyel kínálnak kedvesen, és bár a falu elõtt kitaláltuk a kocsma meglátogatásának szükségességét, itt sem utasítjuk vissza a felajánlott ételt és italt. Átsétálunk a Mámor nevû presszóba, kávét és kólát óhajtok fogyasztani egy ideje. Óhajom gyorsan teljesül. Közben törzsvendég-státusú helybéli bácsi próbál beszélgetést kezdeményezni, de a bevallása szerint általa elfogyasztott öt liter (azt már nem mondja, hogy mibõl ivott öt litert) ezt a beszélgetést akadozóssá teszi. Szerencsére a kávéscsésze elég széles ahhoz, hogy gond nélkül tudjak mosolyogni. A pultos néni kedves, a kávé finom. Rövid tartózkodás után távozunk.

Keresztezzük a 78-as számú (Aszód-Balassagyarmat-Ipolytarnóc, ugye) vasútvonalat, amelynek teljes beutazására még mindig elég jó esélyeim vannak. Elágazáshoz érkezünk, jobbra Cserháthaláp és Magyarnándor, balra Balassagyarmat felé lehet eljutni országúton. Mögöttünk az épp érkezõ busz az utóbbi helyszínt célozza meg. Néhány méterre mi is észak felé fordulunk, majd elhagyjuk az utat és megérkezünk a Dolinka-pincesorra. Kezdem úgy érezni, hogy már valahol tartok a túrán, és nem csak dombról dombra rugdosom át a homokot végtelen ismétlésben. Kedves pontõrcsalád fogad, vízzel, borral, fõtt debrecenivel kínálnak, utóbbiból rögtön kettõt is kapunk Péterrel, fejenként. A pontõr kislány a díjazást számolgatja, szigorúan nem beszél a hollókõi várható lángosról. Legurítok egy pohár 2:1 víz:bor arányú italt. További fontos tevékenység a félrehúzódva végzett, lábmosással kombinált zoknicsere, mosakodás közben igyekszem nem venni tudomást a víz körül döngicsélõ pár tucat darázsról. Jelentõs mennyiségû homokot távolítok el a cipõmbõl is, egybõl sokkal kényelmesebbé válik a gyaloglás. Közben egy erõsen berúgott, csoda tudja, honnan odakerült, nettó részeg bácsi elegyedik beszélgetésbe leginkább saját magával. (Pesza lefényképezte, mondván, hogy csak életképet akart készíteni, mire a bá': „Adok én neked életképet!” Nyilván csak viccelt, mert súlyos mozgáskoordinációs zavarokat véltem felfedezni nála.) Lelátogatunk a pincébe is, kibõvülve az idõközben megérkezett Lestattal és a már hivatkozott szürke pólós fiú – fehér pólós lány társasággal. Egy-egy pohár fehérborral kínál meg a gazda, ami nekem jólesik – viszont sajnos nehezen fogadja el, hogy nem mindenki óhajt borozni a társaságból. Iszom az egészségére, aztán távozunk a helyszínrõl.

Kanyarogva, az eddigeknél kevésbé homokos, tehát jobban járható úton hagyjuk magunk mögött Mohorát. Az útról a mai sokadik, ám az eddigek közül a legszebb kilátás nyílik a Szandára, amely légvonalban alig tíz kilométerre magasodik tõlünk. Egyre több a „rendes” erdõs szakasz, a hõmérséklet ezeken a helyeken már egészen elfogadható – szabvány szerinti, tisztességes késõnyári délután van. Elsétálunk a Nagy-kõ mellett, majd lassú, folyamatos lejtéssel jutunk el Nógrádmarcal szélére. Betérünk a faluba – jól megnéznek minket az esti misére készülõ hívek – majd a templommal szemközti orvosi rendelõ elõterében megérkezünk az ellenõrzõpontra. Két tizenévesforma lány és egy, tõlük alig idõsebbnek tûnõ fiú viszik a pontot, udvariasan kínálnak ülõhellyel, hideg vízzel és a vízbe helyezendõ citromkarikával. Utóbbit vízivás után megeszem. A háromból két ifjú pontõr – ahogy a túrán eddig is sokszor – népviseletet öltött, amikor közös fotót szeretnék róluk készíteni, a fiú bemegy a mellényéért, így válik teljessé a kép. Tartunk itt pár perc pihenõt, mielõtt visszatérnénk a piros sávhoz, hogy folytassuk a túrát Herencsény felé.

Tágas réten, horgásztó mellett hagyjuk el Nógrádmarcalt, majd a jelzés az erdõ felé irányít. Egyre jobban élvezem a körülményeket, ahogy haladunk: már nincs akkora hõség, mint délelõtt; még nincs sötét; kellemes erdei ösvények váltakoznak néhány mélyúttal; a társaság szórakoztató (én saját magamnak borzasztó unalmas lennék); jók a jelzések és a Kéktúrán megtett néhány lépés kivételével teljesen ismeretlen az egész környék. Erdészháznál találunk bõven termõ almafát, majd lekaszált domboldal mellett haladva látjuk meg Herencsény szélsõ házait. A Hold régóta fent jár az égen, növõ félköre teszi sejtelmessé a dombon álló templomrom látványát. Rövidesen besötétedik. Leballagunk a faluba, nyomóskútnál töltöm meg az egyik palackom. Aztán gyorsan visszakiabálom a többieket, akik már a túra további útvonalán akarnak haladni – elõbb fel kell menni a Gyürki-hegyre, majd be lehet (lehet? kell! :)) térni a kocsmába, aztán az ellenõrzõpontra a Fonóba. Rögtön az elsõ, a Gyürki-hegy meredekebb és magasabb, mint amire készültem, jól megizzaszt az emelkedõ. Az oda-vissza azonban nem volt fölösleges: a Palócok Vigyázó Nagykeresztje a sötétben is lenyûgözõ látvány, a kilátás Herencsényre és a lemenõ Nap utolsó fényeiben fürdõ, távoli hegyekre pedig gyönyörû. A bélyegzõt a kilátóhely korlátjára celluxozva találjuk, mindenki saját hatáskörben használhatja.

Lesétálunk a faluba, meredek, görgeteges az ösvény – fölfelé is az volt, csak nem tûnt fel. A kocsmában, ott van a nagy élet, meg körülötte, de kést nem látunk senkinél. Kultúrhely ez, útitársaimmal súlyosan csökkentjük a kólaállományt, én ezen felül neszkávéval próbálom javítani éberségemet. A rövid megállás után átsétálunk a Fonóhoz, ahol ismét Zsembáék õrzi a pontot, ebben három néni segíti õket. Túrós lepénnyel kínálnak, ami finom, igaz, „felénk”, apai nagyszüleimnél ez a fedõnév túrós fedvényû, de más jellegû tésztaételt takar. Megállapítom, hogy a palóc változat is van olyan finom, mint a Heves-környéki. :) A pontról Lestattal négyessé bõvül a triónk, szalagozott úton hagyjuk el Herencsényt. Sötét van, elõkerültek a fejlámpák, a túrós lepény, a kávé és a kóla együtt, valamint az esti kellemes idõ beszédessé vidítottak. Felettünk csillagok ragyognak, látványukat nem zavarja pára és mesterséges fényforrás. A szalagozás lassan véget ér, megérkezünk az OKT-ra, tágas völgyben menetelünk Nógrádsipek felé. Béke van és nyugalom és jól járható, kényelmes út, amely távolról sem emlékeztet a Mohora elõtt végleg elhagyott süppedõs homokra. Mellettünk távvezeték, majd magaslesek jelzik az emberi jelenlétet. Kutyaugatás és motorhang erõsíti ezt, majd megérkezünk Nógrádsipekre, ebbe a tágas zsákfaluba, ahol végre már tudom azt mondani, hogy itt már jártam. Hosszú utcákon sétálunk végig, a helyi fiatalság a buszmegállónál gyülekezik. Besétálunk a kocsmába, a Kéktúra bélyegzõjét kell felhasználni bélyegzésre, és mi felhasználjuk. Nem túl eredeti, de megint kávét és kólát óhajtok fogyasztani. Elücsörgünk itt is pár percig, a kocsma kis létszámú közönsége nem mutat kíváncsiságot irántunk – az elõttünk áthaladókon már kicsodálkozták magukat.

Rövidesen továbbindulunk, a kocsma után nem sokkal a falut is elhagyjuk. Eleinte könnyeden emelkedõ utunk fokozatosan vált meredekebbé, majd jelzésváltás történik, de a meredekség marad. Kék kör vezet a Dobos-kút felé, szépen felsétálunk a forráshoz az éjszakában. Az ellenõrzõponton ér az új nap, éppen éjfélt üt az óra valahol máshol. Iszom egy bögrényit a jéghideg, a tájékoztató tábla szerint a tisztiorvosi szolgálat által bevizsgált forrásvízbõl, enni is kapunk a pontõröktõl. Távozunk, hosszú, meredek kaptató felé irányítanak a jelek. Az emelkedõ végét a Dobogó-tetõ jelenti majd, addig is jelzést váltunk. Az ösvényen rengeteg sziklakibukkanás látható és nem látható, utóbbiakba Péter úgy rúg néha bele, hogy nézni is fáj. Felérünk a Dobogó-tetõre, itt vár a mai elsõ mûködõ feltételes ellenõrzõpont, bójával, kóddal. A geotorony oldalát lefényképezem, nincs kedvem még azt sem megnézni, hogy egyáltalán lehetséges-e felmászni. Pedig biztos szép lenne az éji kilátás. Eltûzünk a hegytetõrõl, amely a túra egyetlen, 500 méter feletti pontja, mint az az útleírásból is kiderül. Némi kanyargás után a hegygerincen elérjük a Kéktúrát, amelyet hosszú ideig követünk, többnyire erdõben, néhol susnyásban és fõleg lefelé. Már Hollókõ határában kell elhagyni a következõ beígért feltételes pont, a Várkút-forrás felé. Az ösvény hosszú ívet leírva közelíti meg a vasas vizû forrást, ahol feltétellel vagy anélkül, de most nincs ellenõrzés. A víz miatt viszont már megérte a kitérõ. Az egykori (?) vízüzemi épületeknél próbáljuk elõször megtalálni az innen elfelé vezetõ ösvényt, de kell egy kis éji kavargás, amire rálelünk a jelzett útra. Ki lehet találni, ki lépett az ösvény mellé, térdig a csalánba a nagy keresésben.

A vár elõtti térig jó meredeken kell összeszedni a hátralévõ szintemelkedés egy komolyabb szeletét, és ha ez nem lenne elég, a tértõl – cselesen – még magasabbra kell kapaszkodni, és csak onnan leballagni a falu felé. Eleinte csodálkozom is, de rájövök, hogy az oda-vissza elkerülése érdekében történik ez a kis kerülõ. Így a kék jelzés Felsõtold felõli ágán érkezünk majd a faluba. Parkolónál érjük el a mûutat, majd vadonatúj kopóréteggel ellátott utcán battyogunk le a Pajtakertig, ami egyfajta utolsó nagyobb pihenõhely a túrán, és egyben a 80 km-es táv célja. A Dolinkáról ismerõs házaspár õrzi a pontot és kínál fokhagymás tésztájú lángossal. Finom, de kissé száraz, így elropogtatok mellé egy paprikát saját készletbõl. Van pontõri pezsgõtabletta is, vízbe dobva finom, de általam meghatározhatatlan ízû itallá válik. Újabb zoknicsere válik esedékessé, a lehetõségekhez képest pormentesítem a lábam és a cipõm, majd a tartalék zoknit szépen elcsomagolom. Ennek eredménye, hogy pár percig a jelenlévõk segítségével kétségbeesetten keresem az inkriminált ruhadarabot. Ejnye. A malõr hatására úgy érzem, újabb adag kávét kell elfogyasztanom, és ezt meg is teszem, a saját készlet felének felélésével. A pihenõnél válik világossá, hogy a hajnali vonat eléréséhez sem erõm, sem kedvem nincs, viszont a szintidõbõl még bõséges tartalékkal rendelkezdünk.

Az Ófalu felé hagyjuk el Hollókõt. Abban a napszakban járunk itt, amikor a látogatók többsége vagy nincs jelen, vagy valamelyik vendégházban alszik – ez azonban kevéssé vigasztalja például Juditot, aki még sosem járt erre. Néhányan szembõl érkeznek, õk nem találták meg a vár alatti nyeregbõl a dombtetõre vezetõ szalagozást, így nekik a táv és a szint is többre adódik pár méterrel. Elérünk egy kerékpárutat, bazinagy tábla hirdeti, hogy melyik uniós forrásból mennyi pénzt költöttek névleg a környezõ néhány létesítményre. Nem tudom, kötelezõ-e ez az ízléstelenül nagy plakátokkal történõ propaganda, vagy csak valaki túlteljesíti az elvárásokat, de ez már nálam a kívánttal ellentétes hatást ér el. Tehát kerékpárútra érkezünk, amely dombokon át hullámozva, majd részben a Hollókõi-patak völgyében szeli át a tájat Rimóc felé. Nekünk most az a falu nem számít úticélnak, a szomszédos Nagylóc viszont igen, tehát élénk érdeklõdéssel várjuk, hogy mikor kell eltérni a híres Északi Zöld jelzést követve jelenlegi irányunktól. Néhol vaskorlátok jelzik egy-egy földút keresztezõdését, ettõl eltekintve szinte eseménytelen az út. Felettünk csillagrengeteg, elõttünk már kevesebb kilométer, mint amennyi mögöttünk maradt. Egy vaskorlátnál magányos túrázó tétovázik, talán CsST topiktárs, és tétovázása hatására mi is szétnézünk, nem volna-e szükséges letérni az útról. Nem volna. Megyünk tovább.

Amikor le kell térni, akkor szerencsére óriási mennyiségû papírtábla tájékoztat errõl, és a híres zöld sáv is felbukkan. Eleinte úgy látszik, pont szembemegyünk eddigi irányunkkal, és ez egy ideig igaz is, majd lassan elkezd távolodni egymástól a két irány. Mellettünk távvezeték, elõttünk szántó, mögöttünk szántó, körben erdõsáv. Az egyik erdõsáv mellett balkanyar, emelkedõre térünk, hirtelen le kell küzdeni némi szintet. A tetején aztán váratlanul felbukkan az ellenõrzõpont, a Nagylóc, Kavicsos-hegy nevû. Bélyegzõ lóg, alatta vizespalackok és némi keksz. Gyorsan lerendezzük az igazolást és ledöcögünk Nagylóc kies utcáira. A kocsmát nyitva találjuk, a közönség már nem táncol, csak létezik, és néha a mellékelt szintetizátor segítségével énekelni is próbál. Amíg a kávéra várunk, Juditot leszólítja egy, öntudatától egyre távolabb kerülõ egyén, aki innentõl folyamatos bolygó mozgást valósít meg társaságunk körül – szerencsére a beszélgetésbe nem tud beleszólni. Ugyanis ezen beszélgetés moderátora és fõ irányítója egy szõke srác lett, aki nem annyira részeg. Pesza felé fordulva elmondja, hogy vannak szalagok és valami expedíció és valami mérési pont, de õ nem érti, miért oda küldik a turistákat, ahol õ szokott motorozni. Megint küzdenem kell a nevetéssel, egyrészt a srác sajátos szóhasználata (nem a tájszólása, mert az nincs, inkább a szókészlete) miatt, másrészt azért, mert valahol mégiscsak jót akar, hiszen ötször biztosan elmagyarázza, merre kell mennünk. Közben Judit spontán udvarlója valamit csinál a szájával, ami talán hangképzés szeretne lenni, de ez a feladat néha meghaladja erejét. Udvariasságból csak odakint nevetünk.

Kikanyargunk Nagylócról, a földút és a mellé lassacskán megérkezõ murvás út Apácapuszta felé veszi az irányt, ahol sikerül majdnem eltévedni. Mivel nem váltunk idõben a két irány között, kissé bekeverünk egy bakoszlophoz, amelyen régi-régi sárga sávot, odébb, az oszlopsort a tanya felé követve pedig zöld négyszöget találunk. Rövidesen sikerül feloldani a helyzetben lévõ ellentmondást (a tanya marhára nem megfelelõ irányban van, és jó sokan összegyûlünk amúgy is), és némi mászást követõen rátalálunk a zöld négyszög kezdetét is jelzõ iránytáblára. Eszerint a Várad-dombig tartó másfél kilométer megtételéhez fél órára lenne szükség – nem tagadom, szívem szerint most nem is szánnék rá kevesebbet. Könnyed emelkedõn kell felsétálni, majd még egyen, és egy magasles mögött, erdõszélen vár ránk a nagylóci arc által már beharangozott feltételes pont, a túra második ilyen objektuma. Lassacskán megvirrad, ideje eltenni a lámpákat. Mellettünk napraforgótábla, felettünk a kelõ Nap lilára, narancsszínûre festi a felhõket. Tõlünk nyugatra Szécsény házai láthatóak, tõlünk keletre a Karancs és a környezõ hegyek. A Salgóvár mellett bíborszínû ív bukkan fel, a Napkorong teteje. Lenyûgözõ látvány és mivel szentimentális kedvemben vagyok, hagyom, hogy lenyûgözve legyek. Ha valaki megkérdezi, miért jó ennyit gyalogolni, hiába mesélem el az ilyesfajta élményeket – inkább annyit mondok, hogy azért, mert jó. Ez a napkelte pedig bekerül az idei legemlékezetesebb pillanatok közé.

Utolér sétáLós bácsi, potom három és fél órával indult késõbb, mint én – innentõl négyesben folytatjuk a túrát. Köves, aszfaltos lejtõre érkezünk, amely a lejtõ aljától sima aszfaltúttá lényegül át. Kõkereszt után érjük el a tegnap már érintett 22-es fõutat, majd ezen érkezünk meg Szécsény városába. A túra útvonala átszeli a látványos, szép belvárost. Várkapunál szólít meg fejkendõs, idõs néni, hogy ugyan hová tartunk. Templomok, kastély, régi, szép házak sorakoznak utunk mentén, aztán hirtelen egy Kollégium felirattal ellátott épület bukkan fel, molinóval. Megérkezünk. A célszemélyzetet egy fõ Vagdalthús alkotja, a holtfáradt és a borzasztóan kialvatlan állapotok között ingázva, de törve nem. Kapunk tõle díjazást: nagyon szép oklevél jár és fára ragasztott, palóc hímzésû díszplakett. Néhány percig tanácstalanul ücsörgök (a vonat, ugyebár elment és most kicsit elveszettnek érzem magam), aztán elbúcsúzom útitársaimtól és Vagdalthústól – utóbbi a kezembe nyom egy lepényt még, és elindulok buszállomást keresni. Rosszfelé. Megfordulok, telefonos segítséget kérek Repkénytõl menetrend ügyében – az itiner Balassagyarmatig ír menetrendet, de onnan még valamerre tovább kell jutnom. Információval ellátva sietõsre veszem lépteimet, negyed nyolckor jön a Salgótarján – Vác járat, és az nekem éppen megfelel. A busszal egy idõben érkezem az állomásra, felszállok, jegyet veszek, a sofõr pedig leszáll. Menetrend szerint itt jár pár perc pihenõ. Közben megérkezik a mögöttünk nem sokkal célba ért CsST, Balassagyarmatig beszélgetünk, ahol õ leszáll, én pedig végigalszom az utat Vácig. Éppen a buszállomás elõtt sikerül felébredni, de az igazi sokk leszállás után ér, amikor el kell indulni gyalog a vasútállomásra. Az hagyján, hogy a kisgyerek, akit az apukája kísér, lehajráz, de két, egymást támogató néni is fejcsóválva hasít el mellettem. A buszállomástól a vasútig való eljutáshoz az általában szükséges másfél perc helyett bõ hét percre van szükségem, és kivételesen örülök, hogy a váci állomás vágányait szintben lehet megközelíteni. Felszállok az alacsonypadlós Flirtre, fél óra alatt visszaérkezem Budapestre. Hazaérve elsõ dolgom megvizsgálni a lábaimat, a bal lábfejem ránézésre másfélszer akkora, mint a szintén feldagadt jobb. Ez persze túlzás, de pár napig tényleg képtelen vagyok cipõt felvenni – a megoldás tényleg a két túrabot lett volna (vagy egy sem, de az olyan unalmas), mert így szinte biztos, hogy az aszimmetrikus terhelés miatt lett szafaládé méretû minden lábujjam.

A vége elõtt ideírnám a fogyasztásomat „százon”, hátha tanulságos: megittam 11,5 liter vizet és üdítõt, plusz kávéból annyit, mint egy skandináv krimi szereplõi egyetlen fejezetben. Ehhez képest keveset ettem: az elsõ ponton két szelet zsíros kenyeret, Szentén néhány szem pogácsát és sütit, Mohorán sütit és Dolinkán egy pár debrecenit, kenyérrel, Herencsényen kettõ lepényt, Dobos-kútnál kenyérlángost, Hollókõn lángost és a célban megint egy szelet lepényt. Ha ezt összeadom, akkor jön ki egy átlagos napi ebédem.

Szeretném megköszönni minden rendezõnek a kiváló túrát. Ahogy Zete is írja: nem egyszerûen túrát akartak rendezni egy szép helyen, hanem tényleg meg szerettek volna mutatni minél többet abból a tájegységbõl, amelyet ismernek és amely kedves számukra. Az útvonal nekem tetszett, a homokos terep pedig egy olyan adottság, amit szerintem érdemes volt elviselni. A jelzések jórészt kiválóan követhetõek, látszik, hogy sok munkát kellett beleölni a felújításukba, esetenként talán a létrehozásukba. A túra meghozta a kedvemet ahhoz, hogy újra ellátogassak (vonattal, ahová lehet :)) Szécsénybe, Balassagyarmatra, Hollókõre, Csesztvére, Mohorára és általában azokra a helyekre, ahol a látnivalókra nem maradt elég idõ – és a 78-as vonalat is tényleg be kellene utazni. Köszönöm a társaságot Juditnak, Péternek és azoknak, akikel hosszabb-rövidebb idõre együtt haladtam: Bubuéknak, Lestatnak, Béláéknak. Gratulálok mindenkinek, aki ebben a kánikulában egyáltalán nekivágott a túrának, bármelyik távról is legyen szó.

-Kékdroid-

Szerepeljen itt néhány kép a túráról.

 Palóc  Expedíció

Kifejezve tiszteletemet,

a Palóc expedíció szervezõi irántit,

(elnézést az olvasótól, ha a rímek sora kicsit sántít),

elmesélem mindazt, mit átéltem,

mialatt a palóc földet átszeltem.

2012 Lajos napjának reggelén,

a nem egyszerû logisztikán átesvén,

a túrázók a rajtnál gyülekeztek,

mit a balassagyarmati Palóc Múzeum udvarára tettek.

Péter, Brigitta és Attila

a  nevezõket népviseletben fogadta.

Kezdetben volt  egy kis kavarodás,

de végül zökkenõmentes lett a rajtolás.

Megkaptuk a leírást és a térképet,

látva az út hosszát, néhány ember elképedt.

Úti holminkat magunkhoz vettük,

a többit szállítási célból letettük.

Kilépve a kapun fordultunk jobbra,

majd az irányt a zöld és a sárga sáv mutatta.

Néhány kanyar után kiértünk a Nyírjesbe,

aztán tavak mentén mentünk, frissen lépkedve.

Történt egy dolog, minek mindenki örült.

Kis csoportunk egy új taggal bõvült.

Hangadónk rögtön felkarolta,

s csapatunk tagjait anekdotákon át,  bemutatta.

(Tiszta idõben kilométerekre hallatszik szépen zengõ hangja,

ezzel társait éjszaka is éberen tartja)

Alig  fogtuk fel, hogy ismét láthatjuk egymást,

megtaláltuk az elsõ pontot a Segítõ szûz forrást.

 A túratársak más mozgalom teljesítésére is találtak módot,

Felkutatták és felírták a megtalált kódot.

Továbbmenve  tapostuk a homokot kissé morogva,

aztán betértünk a még nem látott vadasparkba.

Táblák hirdetik, hogy láthatunk itt fát és vadat,

de ezek még a fejlõdés elején tartanak.

A továbbiak során tapostunk még egy kis aszfaltot,

és máris elértük az ipolyszögi ellenõrzõ pontot.

Régi túratársak egymást felismerték,

forró öleléssel a másikat üdvözölték. 

A következõ szakasz már erdei úton haladt,

sajnos az út mentén parlagfû is akadt.

Csavarta  is az orromat rendesen,

tüsszögtem egy párat, remélem csendesen.

A kaptatótól kimelegedve és szuszogva,

sikerrel  értünk fel a Kecske dombra.

A lejtõn egy kicsit lehiggadtunk,

és máris a harmadik pontnál  voltunk.

Az ügyesek jutalmukat megkapták,

szomjukat jó Palóc  sörrel olthatták.

Újabb 120 méter szintet leküzdve,

beértünk a faluba , minek neve Csesztve.

Elcsigázva léptünk  az élelmiszerboltba,

mely hely túránk negyedik ellenõrzõ pontja.

Itt van egyik szervezõnk is Brigitta,

ki a meleg miatt alsó szoknyáit ritkítja.

Mindenkinek jár a finom hagymás-zsíros kenyér.

A pénz, mit  sörre költünk egy vagyonnal felér.

Túratársunk úgy dönt, jöhet a nap poénja,

mit eddig kezében szorongatott, a napernyõt kinyitja.

Az idõjárás elõrejelzést megnézte,

majd a túrabotot napernyõre cserélte.

A fotósoknak rögtön felderült a képe,

kiváló témát kaptak lencsevégre.

Az idõ dél felé járt, árnyékot nem kaptunk.

Egyre lassabban és  szomjasabban caplattunk.

Idõnként meglibbent egy gyenge kis szellõ,

mire vágytunk, inkább egy nagy esõfelhõ.

A gyönyörû tájat imitt-amott láttuk.

Õszintén? Már csak a frissítõ pontot vártuk.

Csapatunk Szente falvára berontott,

és kereste a legközelebbi italboltot.

A kocsma azonban zárva vagyon,

mit a kocsmáros  veszített, nem kis haszon.

Aztán megláttuk, hogy a pihenõ parkban,

a túrázóknak királyi ellátásuk  van.

Az asztalon mi szem-szájnak kedves,

szemünk a hálától szinte nedves.

A gyümölcsök, sütemények, szörpök egymást érik.

A túrázók a szentei asszonyok munkáját dicsérik.

A kiszolgálást Rita irányítja,

Mit visel  az szentei népi ruha.

Felül kék színû rajta a „mente”,

de a cipõjét már õ is levette.

Elidõztünk volna még pár pogácsára,

de szintidõnk miatt, vettük az irányt Mohorára.

Közben, ez igazán nem okozott gondot,

megtaláltuk az elsõ feltételes pontot.

Bár lehet, hogy ez még Szente elõtt volt ott?

Bocs, ha a kronológia kissé megbomlott.

Mohorai parkban hamar letudjuk a pontot, mert az hírlik,

hogy a szomszédban az italt, igen hidegen mérik.

(Bár én egy kókusz-kockát befaltam.

Kedvencemnek ellenállni nem tudtam.)

A csábításnak engedtünk,

egy kis frissítõt rendeltünk.

Az egyik asztalnál  helyi törzsvendég ült,

Látszott,  már nemcsak a melegtõl szédült.

Hirtelen ötlettõl vezérelve, kezét vállamra téve,

fülembe sugdosott, intim szférámat sértve.

Azonban csapatunk  egyik lovagias tagja,

Az alkalmi udvarlót udvariasan elhajtja.

Utólag is hálás köszönet érte,

hogy túratársnõje erényét megvédte.

Mindezen jót derülve, felmentünk a Dolinkai pincesorhoz.

Meleg kolbászt kaptunk, ha nem is nagyobbat, mint egy orrhossz.

Persze ez nem igaz, csak a rím kedvéért írtam!

Elég volt az, megenni alig bírtam.

Videokamerával  kezében,

modern krónikásunk is megjelent éppen.

Rögzítjük élményeinket örömmel,

van aki képpel, van aki szöveggel.

Evés közben egy-két pajzán megjegyzés is esett,

de felnõttek körében ez már megengedett.

Egyesek el-eltûntek egy pincében ottan,

azt mondták ,  lent finom hideg bor van.

Lassan felszedelõzködtünk,

és teli gyomorral az emelkedõnek estünk.

Kitartóan a piros sávot és a szalagozást követve,

jutottunk el nógrádmarcal szívébe.

Mire odaértünk felforrt az agyunk.

Hûsítésként citromos vizet kapunk.

Hellyel is kínálnak, de nem ülök le veszélyes,

lábaimat újra indítani egyre kisebb esélyes.

Csapatunk egy részét hátrahagyva,

indultunk a következõ hosszú etapra.

Egy darabig az utánunk érkezõkkel szembe mentünk,

Hál’ az égnek nem azért, mert eltévedtünk.

Õzet láttunk, ki vacsorázni készült.

Csapatunk kis idõ múlva kiegészült.

Lassan száll lefele az enyhet adó, jóságos  este,

Lassabban közeledik a Palócok vigyázó nagy keresztje.

Hiába lát el fáradt szemem odáig,

le kell járni a lábam még bokáig.

Mielõtt úgy éreznénk végünk,

Herencsényre beérünk.

Mi felesleges letesszük a fonóban,

s megjárjuk a Kálváriát, valóban.

Leereszkedve közbeesõ célunk a kocsma,

innen tértünk a fonóba vissza.

Több, mint hatvan kilométer mögöttünk,

Kicsit leülve süteményt ettünk.

Erõnk nagy részét a tûzõ Nap kiszívta,

 kevés eséllyel kelhettünk az éjszakával birokra.

Azonban energiánkat a túrós lepény növelte.

Átöltözve, bizakodva indultunk el a sötétbe.

Utunk mellett volt egy magasles,

alatta két rókafi zsákmányt keres.

Csodálkozva nézik a csapatot.

Ki zavarja meg a vadászatot?

Hét kilométer után a Korona presszót megtaláltuk,

az OKT-s bélyegzõt ügyesen használtuk.

Frissítettünk, majd tovahaladtunk.

Dobos-kút volt a következõ pontunk.

Itt kenyeret kaptunk, minek neve cigány.

A forráskódot hova tették? A mai napig talány.

A kutatást feladva,

indulunk utunkra.

Amint az ösvényen álmosan sétálunk,

egy Wartburg zavarja meg éber álmunk.

Mögötte egy motor kotor,

nyomukban szállingózik a por.

Félreállunk, menjenek el, hagyjuk,

majd a levegõt a portól, szemünkkel-szánkkal megtisztítjuk.

 Hollókõ volt a következõ állomásunk.

A faluban némi tévelygés után rátaláltunk

a Pajtakert nevû barátságos  helyre,

minek egyik nevezetessége a kemence.

A pontõrök ezt ki is használták,

a túrázókat meleg lángossal kínálták.

Õk is fáradtak már, volt esemény nem kevés,

például egy kocsmai verekedés.

Tiltakozik igen erõsen a lábunk,

erõnket összeszedve felállunk.

20 kilométer mi még ránk vár,

kicsit nehezebb ez a vártnál.

Nemsoká elérjük a kerékpárutat,

Kínomban nézem a csillagokat.

Végre megkerüljük a tökföldet,

Soha nem érjük el a Kavicsos-hegyet?

Mire a pecsétet begyûjtöm egy örökkévalóság.

Egyre jobban rám tör az álomkórság.

A túra utolsó 12 kilométere emlékeimbõl kimaradt,

valószínû  „zombi” üzemmódban tettem meg az utat.

Végre valahára  Szécsényben

a cél küszöbét szerencsésen átléptem.

Úgy néz ki, ezt a százas túrát is túléltem,

de levontam a tapasztalatot keményen:

A jövõben ezek számát ritkítom,

mert a lábam elõbb-utóbb „kinyírom”.

A fejembõl révetegen kifele bambultam:

„Istenem, az elmúlt majd’ huszonkét órában hol voltam?”

De a  szervezõk lelki világomat hamar helyre rakták,

amikor a gyönyörû oklevelet kezembe adták. 

A túrából a szép emléken kívül egy vízhólyag is maradt.

Tanulság: máskor igazítsd meg jobban a zoknidat!

Palóc expedíció 40 km

Fotóalbum a túráról megtekinthetõ itt:

http://indafoto.hu/zete/paloc_expedicio_40_2012

Ezt a túrát már hónapok óta nagyon vártam. Fõleg, mióta a júliusi Budapest Terep Maratont egy utolsó perces lesérülés miatt ki kellett hagyjam. A közben eltelt egy hónapban csak sétatúrákon vettem részt, ennek - és a beköszöntött oltári hõség - ellenére egy hét óra körüli idõt terveztem magamnak.

Hajnali kelés után aszódi átszállással utaztam Balassagyarmatra. Már ez az utazás is felejthetetlen volt: keresztül vasúttal (egykocsis BZ) az egész Cserháton (Palócföldön). Már az útbaesõ vasútállomások leírásával egy komplett szociológiai elemzést lehetne eszközölni a Cserhát jelenlegi viszonyairól. Acsa és Galgamácsa állomásokon nosztalgiával gondoltam a néhai Corvin 80 túrára, amit nem kell bemutatni azoknak, akik egyszer is kipróbálták :-)

A Palóc múzeum elõtt palóc ruhába öltözött rendezõk - én nem tudtam errõl - már olyan jókedvre derítettek, hogy nem számítottam arra, hogy ez felül lehet múlni - aztán késõbb kiderült, tévedtem :-) Néhány fotó, csomagleadás után hét óra 40-kor elindultam. A sínek feletti átjárónál utolértem a Bubu vezette csapatot, miközben sikertelenül tudakoltam tõlük, hogy mennyit is fognak menni. Kiérve a városból, nagyszerûen futható terepen találtam magam. Tekintettel az erõsödõ melegre (pedig még nem volt nyolc óra!) kocogni kezdtem. Úgy gondoltam, amíg nem lesz 35 foknál több, addig kell inkább nyomni, ki tudja, utána hogy fogom bírni. Így aztán igen gyorsan elértem a Segítõ Szûz forrást, majd egybõl indultam is tovább. Elértem a füvészkertet, amin a rendezõknek hála- most átvezetett az útvonal, ellentétben a hivatalos tusitaúttal. Csodás látvány volt, minden szuperül rendben volt tartva, remélem, jó sokáig így is marad! Ezután erdõben vezett az út jó sokáig, majdnem egészen Ipolyszögig. A falu szélén egy kiváló minõségû gyepszõnyeggel rendelkezõ focipálya mellett vitt az út és jókora felirat serkentette szurkolásra a labdarúgás helyi híveit. A faluban felfedeztem egy kicsiny kocsmát, ide betértem egy üdítõre, majd irány tovább. Teljesen át kellett szelni a falut, majd ki az aszfalton a fél km-re lévõ parkolóhelyig. Itt volt a második pont. Eddig nagyon jól ment minden, innentõl viszont beköszöntött a homok. Igyekeztem kilépni, ahogy lehetett, de itt egyszerûen nem tudtam kocogni (de gyalogolni se volt épp könnyed). Egy kanyar, majd még egy, és utolért Múzsla, természetesen bringával. Pont a megfelelõ helyen ahhoz, hogy eltévesszük az utat. T elágazás jött ugyanis, és a balra menõ ágon fehér jelzésalapok voltak, nosza akkor menjünk arra. Így szépen lejutottunk együtt Ipolyszög szélére, a vasúthoz. Aztán pedig irány vissza, de hamar megtaláltuk a dolog jó oldalát: több idõnk maradt beszélgetni. Õ természetesen a teljes, 100 km-es távot tervezte, és most is csak a homok akadályozta meg, hogy azonnal elsiessen mellettem. Így viszont elsõrangú edzõpartner lett, mert ahol lehetett, én kocogtam, õ pedig bringával küszködött a homokban :-) Így együtt jutottunk el a harmadik pontig, ahonnan egy elég hosszú kaptató kezdõdött Csesztve elõtt. Az elején még szintén együtt mentünk, majd az aszfalt közelében sebességet váltott és csakhamar nyomát sem láttam.

Meglepõen hosszú aszfaltozás után értem be a faluba, ahol utolértem egy csapatot, akik egy hatalmas napernyõt cipelve tolták a km-eket. A helyi élelmiszerboltban volt a negyedik pont, ismét hagyományõrzõ viseletben a pontõrök, és a fõrendezõk is feltûntek. Egy sör, majd még egy, plusz fél liter víz, és alig bírtam enni egy vékony szeletke kenyeret, annyira nem kívántam az ételt.

Kicsit többet maradtam, mint terveztem, de végül nem bántam meg, mert a következõ faluban, Szentén nem volt nyitva a kocsma :-) Egy kis kaptató, és egy gyönyörû kilátást nyújtó dombra értem föl. Innen nagyon jól futható terep jött - de a pokolira erõsödött hõségben egyszerûen nem ment a futás. Szinte parázslott a fejem a kalap alatt, féltem, hogy teljesen kidõlök, ha nekiindulok. Egy rövid erdõs szakasz után megint totál nyílt terepen mentem egészen a faluig. Az italbolt zárva, pedig elõtte  a padon kinthagyott sörösüvegek, poharak jelezték, hogy az egység amúgy mûködik. Ismét hagyományõrzõ ruhás pontõrök, felülmúlhatatlan ledvességû invitálás fogadott, sok gyümölcs az asztalokon, de semmit nem tudtam enni belõlük.

A falu szélén egy szerpentinúton emelkedtünk egyre feljebb, majd ismét földutakra tértünk. A lehetõ legkedvezõbb volt a futásra, csak nem most. Legalább is nekem. Elõttem két gyorslábú túrázót követtem egy jó darabig, õk még épp bírható tempót diktáltak. Minden egyes kanyar után reménykedtem, hogy zárt terep fog következni, de csak nem akaródzott. Gyakorlatilag innentõl végig napsütötte, vagy inkább perzselte tájon küszködtem végig magam. A Mohora elõtti mûútat elérve már minden egyes fa méternyi árnyékáért is hálás voltam. Az ellenõrzõ pontot 7 óra 5 perc menetidõ alatt értem el. Ennél jobbat ezen a napon azt hiszem, semmilyen szín alatt nem tudtam volna hozni.  Csak egy pohár vizet ittam, és a felkínált süteményekbõl párat egy pohárba rejtve indultam a célhoz. De elõtte a Mámor nevû egységet céloztam be, mint szinte mindenki. Bementem, kértem egy sört. A csapos meg elõvett három üveget és egybõl ki is nyitotta majd egyszerre elém tolta. Mikor helyesbítettem, hogy csak egyre gondoltam, szó nélkül visszahúzott kettõt. Erre én gondoltam meg magam, és egyet még visszavettem :-) Kint az árnyékos teraszon kb. 5 perc alatt elfogyott a két üveg tartalma. Ezután már nem esett jól a pincesorhoz felbattyogni, dehát ugye ott volt a túra vége. Ismét ennivalóval kínáltak, de ismét csak nem tudtam enni semmit. Viszont kaptam egy gyönyörû, falra akasztható díjazást, és örömmel konstatáltam, hogy végre valakik vittek egy kis innovációt a teljesítménytúrák oklevél+kitûzõ díjazásainak világába :-)

Hazafelé ismét BZ vonatozás várt rám, immáron egy háromkocsis szerelvényen. De olyan élményekkel a fejemben, amiért bõven megérte ebben a kegyetlen hõségben ide eljönni. Ezekbõl csak egy dolgot emelek most ki: az egész rendezvénybõl nem csak a meleg sütött, hanem az is, hogy az útvonal kitalálói mennyire szeretik Magyarországnak ezt a részét, a Palócföldet. Nekik tényleg szûkebb hazájuk, pátriájuk, aminek a megismertetéséért hajlandók olyan sokat és olyan jó szívvel tenni, amire mások egyszerûen nem lennének képesek.

Ezúton is ?h?á?l?á?s?a?n? k????öszönöm?,? ?h?o?g?y? ?l?é?t?r?e?j?ö?t?t? ?e?z? ?a? ?t?ú?r?a? ?é?s? ?o?t?t? ?l?e?h?e?t?t?e?m?.?  ?