Túrabeszámolók


túra éve: 2009
Mátrai Csillagok éjszakai teljesítménytúra 40/25/15Túra éve: 20092009.06.03 01:06:17
Mostanában nem írtam beszámolót, leginkább azért, mert nincs mirõl. A Mátrai Csillagok túra mellett azonban nem lehet szó nélkül elmenni. Én nem lépek be klubba, legfeljebb alapító tagként, de ennek a vasárnap éjjelnek minden mozzanata az SSC diadala volt a józan ész felett.

Parádsasváron töltöttük a hosszú hétvégét. Szombaton sem volt túl verõfényes az idõ, de Vasárnap már be kellett fûteni a házakban és legfeljebb annyit mentem ki a szabad ég alá, amíg az egyik házból átfutottam a másikba. Ennek ellenére nem volt kérdés, hogy a Mátrai Csillagok túrára el kell menni. Sajnos sapkát elfelejtettem pakolni, de még egy vékony rövidujjú technikai pólónál vastagabb felsõt sem vittem, szerencsére Áki és Tomi kisegítettek. Mondjuk az az ötlet nem nagyon vált be, hogy ha nagyon esik, a kölcsönpolár fölé veszek majd egy láthatósági mellényt, legalábbis sokat nem segített. Viszont az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy jó lenne az igazolófüzetet vízhatlan tokba tenni. Gyorsan el is kezdtem kotorászni a kesztyûtartóban, ahol is egy korábbi parkolási bírság mikulászsacskója akadt elõször a kezembe. Ha ezen az éjszakán pl. Mátrafüreden egy rosszaalvó szállóvendég valamikor éjfél körül kinéz a szoba ablakán, akkor láthatott volna egy õrült parkolóõrt, aki zuhogó esõben ront elõ a bokrok közül, az övére tûzve már elõkészítve a bírságoló cetli. Rejtõ regénybe illõ kép! Egyébként ezt el akartam játszani kalapos Erzsi férjével (aki felesége állandó autós depós kísérõje), valószínûleg a nagy esõben nem ismert volna fel, sajnos túl késõn kezdett el hülyeségeken járni az eszem, utána már nem találkoztunK. A fenti epizód is mutatja, hogy semmiképpen sem teljesült a sötét oldalas három harmados szabály: mind a három harmadban jó kedéllyet róttuk a kilométereket.

Nagyon igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy az elsõ pillanattól az utolsóig esett az esõ: ugyanis csak az elsõ ellenõrzõponttól kezdve esett a célbaérkezésünk + 10 percig. Mátraházán csapatunkból az öreg medve, a harmadszor induló, aki már korábban bele is olvasott az itinerbe (én), határozottan állította, hogy a fõútról balra le kell térni a Z+ jelzésen a Kozmáry-kilátóhoz. A kilátónál kedvesen közölték, hogy nem kellett volna ide jönnünk. Viszatértünk a fõútra és innen már sínen voltunk. Többször mondtam a többieknek, hogy az innen kezdõdõ K+ jelzés a Kékes meghódításának legkönnyebb útvonala, végig futható, kellemes kis emelkedõ. Jó, persze, most sokat gyalogoltunk közben, fõleg azért, mert mostanában, ha futni indulok, úgy nézek ki, mint egy fóka cicanadrágban, de legalábbis garantáltan, mint aki a negyedik hónapban van. Ennek ellenére nem kellett a többieket megalázóan lassú andalgásra bírni, egész gyorsan felértünk a csúcsra. Amúgy közben egyre rosszabbak lettek az idõjárási és látási viszonyok. Az esõ, ha lehet még jobban zuhogott, a ködben sokszor az ösvényt is keresni kellett. Az én lámpán szórt fénye egész jól elbírt ezzel, csak a távolabbi jelzéseket nem lehetett látni. Itt jegyzem meg, hogy a túra olyan szinten volt profin kijelölve friss festésekkel, földbe leszúrt karókra erõsített jelzésekkel és fényvisszaverõ szalagokkal, ami párját ritkítja.

Kékesrõl lefelé olyan köd volt, hogy alig találtam meg a sípályát (pedig a parkolótól azon jöttünk fel). Mátraházától csatlakozott hozzánk egy sporttárs, aki elég jól ismerte az utat, majd Muzsla-tetõtõl még kettõ, így kezdett kibontakozni a túra csapatépítõ jellege. Igaz, õket késõbb elveszítettük.

A következõ említésre érdemes esemény a sástói pihenõhely frissítõje volt, ahol zsíros vagy lekváros kenyeret lehetett számolatlanul fogyasztani teával lekísérve. Természetesen vinni is lehetett, inni a langyosból ittunk, a kulacsba a forró kondérból került. Itt megint akkor köd volt, hogy kellett egy kis helyismeret a jelzés megtalálásához a rét szélén, de sikerült a kérdést megoldani. Még egy pici emelkedõ volt hátra, hogy aztán meredeken lejtõzzünk Lajosházáig. De hopp, ez itt a Téli Mátra útvonala, itt szoktunk átmenni a hídon, de hol a híd? Itt csak egy gázló van! A patak térdig majdnem térdig ért a híd felett, 3-4 méter szélességben! Na, mese nincs, átfutunk, kicsit hideg, de még mindig jobb, mint a Cuha gázlói a Bakonyi Mikin. Kedves ajándék a rendezõktõl, hogy a pecsételés után vissza is kellett menni itt. Nemsokára újabb patakátkelés, még mélyebb, még szélesebb. Két hitetlenkedõ rövidtávos kétkedve nézegeti: itt tovább? Itt hát. Igaz, itt már kicsit koncentrálni kell, mert nagyon erõs a sodrás.

Nem sokkal késõbb, Ákibácsi elkezdi szidni a teát, hogy nem volt rendesen kimosva az edény, amiben készült, nagyon szalonnaíze van. Elõször azt hittem viccel, hiszen két pohárral is ittam a ponton, az nagyon jó volt, talán kissé sok benne a cukor. Amikor beleittam, rájöttem, hogy õ még finoman fogalmazott. Már az elsõ korty teljesen világosan felidézte bennem a falusi disznóvágások teljes élményvilágát, nagyrészt a disznó szemszögébõl. A második kortyot meg sem próbáltam, ez teljességgel ihatatlan, káromkodva öntöttem ki. Abban maradunk, hogy abált szalonna leve lehetett abban a kondérban, amibõl elvitelre kaptunk. Szerencsére nem volt messze a cél, túl nagy problémát nem jelentett a folyadék hiánya, fentrõl még amúgy is folyamatosan jött az áldás, szünet nélkül. Már csak Göngyössolymos, a kissé saras földút és a karékpárút maradt hátra a célig. Nem is volt nehéz. Három éve, amikor nehéz volt, elsõ beérkezõ voltam, de már pirkadt. Idén már Parádsasváron ért a hajnalhasadás. A célban szintén szuper ellátás, a raguleves osztályon felüli volt. Áki csak a kocsi mellett önti ki a teát, szerintem egy kis mintát vinni kellett volna emlékbe. Az ízét leírni úgysem lehet.

Rég éreztem ilyen jól magam túrán, a rendezõk mindent megtettek, de hát ha én eljövök, az esõ tuti: három éve nagyon durva volt, két éve is volt egy nagy zuhé a végén. Égi csillagok híján mi hárman ragyogtuk be a Mátrát: alow, akibacsi és jómagam.
 
 
túra éve: 2006
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20062006.11.06 22:11:20
Magyar Vándor

A Mont Blanc-kör jobban lefárasztott, mint gondoltam volna. Tíz hét telt el a verseny óta és csak mostanra pihentem ki. Voltak bíztató jelek, mint a két órás BUÉK kör és a szerdai Monoton Félmaraton, de ezek még nagyon rövid távok voltak. Nemrég volt a Less Nándor 100, ahol féltávnál fogyott el az erõm.

Emiatt örültem, hogy most nem akadtak társaim, legalább nem kell senki után tempóznom, mehetek a saját erõbeosztásom szerint. Nem vittem órát, nem tûztem ki nagy terveket, csak a biztonságos célbaérkezést, lehetõleg 18 órán belül. Meglepetésként ért, hogy nem találtam a pénzem, a fõrendezõ személyes ismeretségét kihasználva hitelbe' indultam.

Kicsit hideg volt a reggel, bíztam benne, hogy azért majd melegszik az idõ. A Róka-hegyen a felkelõ nap sugarai már világítottak mögöttem, de a Kevélyre felfelé menet még nem igazán melegedtem be, a csúcs elõtt Szakee-ék vissza is elõztek. Lefele aztán sorra hagytam el az embereket, végül Csobánka határában az utolsó gyalogos párost is utolértem.

Innen egy hosszú, magányos futás kezdõdött, alig találkoztam emberekkel, volt idõm a csöndes téli erdõben gyönyörködni. Tölgyikrek elõtt pár õzgidát ijesztettem meg, hiába mondtam nekik, hogy nem kell tõlem félni, csak elszaladtak. Király-kútnál értem utol pár kocogót, köztük Vándorköszörûst. A Szõke-forrás-völgye az egyik kedvenc részem a túrán, szerencsére most az avar sem volt túl mély, lehetett látni a köveket az úton. Dömösön egy kisebb csapat frissített a pontnál, a gyorslábúak elõõrse. Nagyon katonás frissítõpont volt: kenyerek gúlába, üdítõspoharak mátrixba rendezve. Épp falatoztam, amikor beért Diem, aki kb. 10 perccel utánam rajtolt. Egyedül indultam tovább, a körtvélyesi emelkedõt minden erõlködés nélkül sikerült kocogni, itt hagytam el az utolsó két embert. Szakó-nyeregbõl kis betétkör indult, lefele Pilismarótra nagyon szép, jól jelzett útvonalon, visszafele már kissé problémásabb vonalvezetéssel. Sikerült is egy keresztezõdésben benézni a jelzést, rossz irányba mentem tovább. Diem itt ismét utolért, pár perc keresgélés után megtaláltuk a jelzést. Együtt mentünk tovább az Égett-hárson keresztül a Hoffman-kunyót érintve. Ezen a szakaszon is sokszor kellett gondolkodni, hogy merre is kellene menni, a leírás nem nagyon segített, jelzések is csak alkalomszerûen voltak. Szerencsére az emlékek nem hagytak cserben, visszaértünk Szakó-nyeregbe, majd onnan már ismét a jól ismert P- jelzésen Dobogókõre.

Fent nem volt víz, a kutat elzárták, a büfében meg nem volt kedvem vizet kérni, amúgy is hosszú sor állt, ezért úgy döntöttem, majd Pilisszentkereszten a kocsmahivatal mosdójában töltöm meg a kulacsomat. Diem viszont beállt a sorba. Szerencsémre lent a faluban mûködött a nyomós kút. Benyomtam egy Isostar gélt és ittam rá jó bõven. Szükségem is volt rá, mert itt nagyon ramatyul éreztem magam. A falu után a Pilis hegyet nagy sötét felhõ lengte be, gondoltam, milyen szerencse, hogy ilyen hideg van, legalább hó lesz belõle, nem esõ. Így is lett, Kopár-csárdától elkezdett esni a hó, elõtte azonban még kellemes meglepetésként ért a Csévi-nyereg ep. ahol b_feri mindenféle földi jóval várta az érkezõket, amibõl én egy pohár meleg kávét be is vállaltam. Nagyon jól esett, külön köszönet érte!

A Kopár-csárdát már nagyon vártam, éhes voltam, a gulyás gondolata húzott a pontig. Nem is kellett csalódnom, jól teleettem magam. Még világosban indultam tovább, de a lámpát már feltettem a fejemre, amit Pilisszenivánról kiérve be is kapcsolatam. Innen egyre erõsebb hóesésben haladtam. Szerencsére az elõttem haladók lábnyoma segített tájékozódni. A Nagyszénás emelkedõje kissé nehezebben ment, mint azt vártam volna, és lefele is elég görcsösen tudtam csak kocogni. Nagykovácsiban tartottam is egy rövid pihenõt, yoyo épp indult haza, frissen és vidáman, abszolút nem látszott rajta, hogy 65-öt futott elõtte! DJ_Rushboy hazafele indult, azt mondta, hogy erre a téli idõre nem volt felkészülve. Jó lehetõségeket látok a srácban, csak még kicsit tapasztalatlan. De hát senki nem születik annak. Kis evés-ivás-beszélgetés után nem esett túl jól kimenni a hidegbe, erõsen vacogtam pár percig, szerencsére ez volt az utolsó meleg helyen levõ ellenõrzõpont. :)

Vöröspocsolyánál jmte és lükepék társaságát élveztem pár percig, majd megint hosszú magányos sötét szakasz az általam olyan jól ismert útvonalon. Fekete-fejnél gethe és pygmea pontõrködött. Innen felhívtam Ákibácsit, hogy két óra múlva beérek, jöjjön értem a célba. Sajnos rosszul számoltam, 15 kilométer volt hátra, 500 méter szinttel, sötétben és bokatörõ budaörsi lejtõvel. Utánaszámolva inkább két és fél óra a reális. Gondoltam, majd a következõ ponttól újra felhívom, de inkább kicsit jobban nyomtam a tempót. János-hegyen Nád Béla pontõrködött, akkor még Szabó Józsi kocsijában, aki akkor indult hazafelé. Hát, nem irigylem Bélát azért az éjszakáért! Keményen fújt a szél, csapta a havat az arcomba, de én legalább mozogtam. Makkosmáriáig jó kis gurulás, majd az utolsó hegy következett, aminek tetejérõl már csak egy csúszós, havas, köves lejtõ választott el Budaörstõl. Az aszfalton már sajnáltam, hogy mindjárt vége. 15 óra 17 perccel értem be (Ákibácsi felhívása után 2:15-tel :), ha minden igaz én voltam a leggyorsabb, de maga az útvonal sokkal nagyobb élmény volt. A csodálatos téli tájak, a lombhullató fák, a behavazott erdõ, a lábam alatt ropogó hó, a jeges szél, az arcomra csapódó hópelyhek szúrása, a szakállamra fagyott jég, a jó ellátás, a lelkes rendezõk, a régi ismerõsök, a meleg kávé az erdõ mélyén, a beszélgetések mind-mind emlékezetes mozzanatai lettek ennek a jól sikerült túrának. A célban külön öröm, hogy JB-t is láttam, komoly sérülése után újra futott, nem is rossz eredménnyel.
 
 
4x56 / 56-os emléktúrákTúra éve: 20062006.10.25 14:22:46
Megjöttem a 4x56-ról.

Mint azt már írtuk, tavasszal Ákibácsival beneveztünk a Tour du Mont-Blanc-ra. Az edzés utolsó állomásaként ezt a túrát terveztem. Négy egymást követõ napon négy 56 kilométeres túra, darabonként jóval 2000 méter feletti szintemelkedéssel. Ráadásul volt elszámolnivalóm is a szigethalmiak által rendezett ultra-túrákkal: a 2003-as Pro Patrián (3x70) csak két napig jutottam, a tavalyi Sámsonon (120km/5800m szint) pedig az elõnevezésem ellenére, az aktuális erõnlétem alapján el sem mertem indulni. A hét elején kiderült, hogy hõség várható, ami nekem nem nagyon felszik, így minden feltétel adott volt, hogy egy kicsit feszegessük a határokat.

Zemplén
Az elsõ nap a bemelegítés jegyében telt el. Próbáltam nem elszaladni, nagyon figyeltem arra, hogy ne amortizáljam le magam, hagytam az izgága embereket elõre futni. A táj nagyon szép volt, de futáshoz nem igazán ideális. Borzasztó mennyiségû karcolást szedtem össze, sokszor csak kemény bozótharc árán lehetett elõrejutni, ráadásul bögölyök és szúnyogok hada kísért végig minket (amúgy õk szinte végig jelen voltak, talán csak az utolsó nap volt kivétel). Kegyetlen meleg volt, minden lehetséges helyen vizet töltöttünk, ittunk, kék kútban fürödtünk. Ha Tapír nem adja kölcsön a tarkóvédõs fehér sapkáját, biztosan fejreállok. Minden óvatoskodásom ellenére a nap végére eléggé leeresztettem, az utolsó hegyre (Magas-hegy, libegõ visz fel rá és sípálya jön le róla, ennek megfelelõen meredek az út) felfele menet erõsen gondolkodóba estem, hogy mi vár még rám. Lefele azért kicsit helyrejöttem és másodikként értem be. Az elsõ helyen beérõ Toperczer Andris eltévedt, így csak nyolc perc hátránnyal kezdtem a második napot (eltévedése elõtt több, mint húsz perces elõnye volt). Itt még szoros volt a befutó, fél órán belül kb. nyolcan érkeztek be. Én 8:55-öt mentem. Nem egy túl nagy idõ, de az adott körülmények közt ezért is meg kellett dolgozni. Már az elsõ nap megrostálta a mezõnyt, volt aki napszúrás miatt, volt aki térdfájás miatt nem tudta folytatni. Beérkezés után gyorsan regenerálódtam és bizakodva, de kicsit félve vártam az következõ napot.

Bükk
Hajnalban busz jött értünk és két órás utazás után Ómassán tett ki minket. Ez a nap ígérkezett a legkeményebbnek: 2650 méter szint, ebbõl elsõ 35 kilométeren 2000. Toperczer András társamnak szegõdött, épp csak annyit adott ki magából, hogy tartsa az elõnyét velem szemben, így kettesben futottuk végig ezt a napot. Nagyon örültem, hogy az elõzõ napnak nem éreztem nyomát, nagyon jól ment a futás, keményen toltuk neki, mármint persze az adott körülmények között. Ezen a napon már túrabottal és hátizsákkal (mint majd a Versenyen) mentem. Megállapítottam, hogy a Bükk is csodaszép és piszok kemény szintek vannak benne. Például az elsõ kilenc kilométeren 500. De az igazi királyetap az a Fátyol-vízesés - Istállós-kõ (435 métert fel 2,18 km-en). Innen már nagyrészt lefele mentünk. A nap végére sikerült kicsit eléheznem, emiatt András a végén ellépett, így újabb tíz perccel nõtt a hátrányom, viszont utánam egy óráig senki, majd Csanya ért be a fiatal Szántó Geri társaságában (azt hiszem, érdemes a srác nevét megjegyezni). 9:08 lett ez a nap. Itt megjegyzem, hogy Geri az elsõ napon behoztatalan hátrányra 'tett szert' azzal, hogy óvatosságból végig gyalogolt és 13 órát ment.

Mátra elõször
Ez a nap könnyûnek ígérkezett, hiszen "csak" 53km és 2100m szint várt ránk, ráadásul Ákibácsi is becsatlakozott. Sajnos az éjszaka szinte semmit nem tudtam aludni. A közös tornatermi szállástól nagyon félek: nem bírok úgy pihenni, hogy az éjszaka elsõ felében a beérkezõ gyalogosok zajonganak, aztán miután mindenki elalszik, háromfelõl hallani horkolást, hajnalban pedig kórusban szólalnak meg a mobilok ébresztõi, jóval az indulás és az összepakoláshoz szükséges idõ elõtt, amikre persze csak én ébredek fel, õk nem, de miután mégis, zörgetik a nejlonzacskóikat pakolás közben. Emiatt az udvaron sátraztam, de sajnos a templom órája negyed óránként kongatott. Alapból is elég rosszalvó vagyok, de a kényelmetlen sátor, a templom és az éjszakai gyalogos beérkezõk alapzaja miatt talán egy órát aludtam. Ráadásul a busz, ami átvitt a recski Nemzeti Emlékparkba, 4 órakor jött értünk (tehát ébresztõ háromkor). A buszozás mindössze egy órát tartott, így túl korán értünk oda (még a rendezõk elõtt), így egy órát töltöttunk fapadokon üldögélve fél hattól fél hétig, reggeli nélkül, kicsit fázva. Ezt azért jobban is meg lehetett volna oldani. Ezen a napon már éreztem, hogy nem nagyon vagyok teljesen rendben, rögtön az elején beszúrt az oldalam, nehezen ment a futás. András mellett természetesen itt volt Ákibácsi, illetve Csanya és Geri is velünk tartott. Ezen a napon sok ismeretlen részt kerestünk fel, bár ezek általában nem nagyon lopták be magamat a szívembe, ez talán kissé a hangulatomnak is betudható, de azt a bögölyökkel, nyílt tereppel és 35 fokkal terhelt, sunyin emelkedõ szakaszt a Domoszlói-kapu környékén nem fogom könnyen elfelejteni. Viszont az Ilona-völgyi vízesés szép volt. Kicsivel féltáv után eltévedtünk. Sajnos már nem voltunk teljesen koherensek: két-háromszor hangosan elolvastam az útleírást, majd közmegegyezéssel a rossz irányba indultunk el. Öten kétfelé indulva próbáltunk meg korrigálni, Csanya és Geri tett a jó lóra, a következõ ellenõrzõponton már negyed óra elõnyük volt. Mivel ezt tíz kilométeren keresztül tartották, ezért sejtettem, hogy meg akarják nyerni ezt a napot. Bennem nem volt elég erõ, az eszem is azt mondta, hogy nyugi, ráadásul hasproblémák, ólmos fáradtság és végül lábfájások következtek. Úgy beálltak a lábaim, hogy lefele is alig tudtunk futni. Azért írom, hogy 'tudtunk', mert Ákibácsi szolidaritásból hasonló tüneteket produkált. Végül a legkönnyebb nap lett a legkeményebb, Csanya és Geri után fél órával, András mögött húsz perccel értünk be (9:39).

Mátra másodszor
Nagyon megijedtem a dolgok ilyentén alakulásán, de elszánt voltam, hogy Csanyával szembeni egy órás elõnyömet megõrzöm. Andrásnak 38 perc stabil elõnye volt, az utolsó napot csak túl kellett élni, az aktuális pozíciója mindenkinek megfelelt. A nap érdekessége abban állt, hogy az elsõ harminc kilométeren 2000 méter szintemelkedést kellett legyûrni, a maradék húsz kilire mindössze 400 maradt. Reggel úgy éreztem, hogy sikerült bepótolnom az elõzõ éjszakai kimaradt alvást (nagyjából hat óra jött össze), lábaim elég jól helyrejöttek, bár az achillesem kissé elfáradt már és nem rajongott az elsõ lépésekért, de aztán bemelegedett. Ákibácsi a saját achillesének pihentetése mellett döntött, így nélküle, de amúgy a tegnapival megegyezõ csapatként indultunk. Ez volt a legkorábbi indulásunk, bíztunk benne, hogy még a hõség beköszönte elõtt letudjuk a szint javát. Szerencsénkre az idõjárás is kegyes volt hozzánk, délelõtt egy lehelletnyivel kevésbe volt kánikula, néha vékony felhõcskék csökkentették a nap tûzõ sugárzását. Bár a legjobb helyen, a Parádsasvárról Galyatetõig tartó szakasz nyitott részén azért kitett magáért. Viszont Galyatetõrõl már sok-sok lejtõ és kevés emelkedõ következett, így már a hosszú és forró aszfaltos szakaszok sem tudtak minket megtörni, együtt értünk be, 10:05 idõvel. Szerintem ez a szakasz hosszabb volt, képtelenségnek tartom, hogy Galyatetõtõl is csak 6 km/h-s tempóval jöttünk volna. Nagyon jól éreztem magam ezen a napon, örültem, hogy az elõzõ napi szenvedés után ilyen magabiztosan vettem az akadályt.

Így végül maradt a sorrend. 4 nap alatt 223 kilométer, 9500 méter szintemelkedés (a rendezõk adatai alapján).
1. Toperczer András 37 óra 10 perc
2. larzen 37 óra 47 perc
3. csanya 38 óra 47 perc
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem volt túl kemény mezõny, de hát a lehetõség az indulásra mindenki elõtt nyitott volt. Jellemzõ, hogy az elõzetesen 90 fõben meghatározott nevezési kvótának csak a felét töltötték meg az indulók.

Ezt a túrát edzésnek szántam, nem célversenynek. Úgy érzem, ezt sikerült maximálisan betartani. Nem hajtottam ki magam, nem nagyon fáj semmim, nem fogytam kilókat, nem száradtam ki, és a négy nap alatt is csak kétszer éheztem el. :) Folyamatosan pótoltam vissza mindent, próbáltam minél többet enni és inni, nem lett sóhiányom (pedig alig ettem sót), nem görcsöltek be az izmaim (leszámítva a harmadik nap végét), nem lett sok vízhólyagom, nem égtem ki.

Remélem, a legközelebbi beszámolóm (úgy öt hét múlva) is hasonló hangulatú lesz. Én megtettem érte mindent.
 
 
RákócziTúra éve: 20062006.06.21 00:52:32
Tavaly elég jól sikerült ez a túra, kissé talán elõre lejátszott meccsnek tudtam be. A lelki ráhangolódás kimerült abban, hogy idén egybõl egy százast már feladtam, úgyhogy ennek sikerülnie kell. Tavalyhoz hasonlóan szép nagy csoportban indultunk pénteken, a szokásos hercegkúti szállásunkra. Este kis tokajit fogyasztottunk a lányok által készített pompás vacsora mellé.

Másnap a 110-es csapat, Balázs, Ákibácsi és én hat órakor a rajtban voltunk. Gyors rajtprocedúra után nekivágtunk. A felszerelés tesztelése miatt Ákibácsi és én egybõl a hátizsák mellett döntöttünk, de az utolsó szakasz miatt, amelyen 17 kilométeren keresztül nincs víz, Balázs is így döntött.

Ki a városból, majd vissza Hercegkútra. Az elsõ pont a falu feletti szõlõk mellett. Idén zsírkréta volt kihelyezve. Meg is értem: tavaly is sok szúnyog volt, idén még rosszabb volt a helyzet. Felfele kapaszkodva általában én mentem elöl, és kissé furcsálltam, hogy a mögöttem jövõk igencsak hallgatagok voltak. Lelejtõztünk Komlóskára, felmásztunk Pusztavárba. A kilátás nagyon szép volt, de a többiek kitartóan demoralizálák egymást, elkaptam néhány foszlányt pl. a sárga buszok menetrendjérõl.

Erdõhorvátiba érve mindhármunk víztartálya kiürült, amit rossz jelnek tekintettünk. Regécig nagyrészt csendben nyomtuk, egyre kezdett melegedni. Megvolt az elsõ szivatós szakasz: a Macskalyuk erdészház elõtt le kellett térni a szekérútról egy kis vízmosásos ösvényre, ami jórészt járhatatlan volt a bedõlt fáktól. Negyed óra dzsungelharc után kiértünk a regéci vár alá. A vár meglátogatása után a faluban Ákibácsi nélkül folytattuk.

A következõ emelkedõn óvatosan haladtunk, így is gyorsan feljutottunk a 700 méteres csúcsok közötti nyeregbe. Ez a rész, Regéc és Telkibánya között számomra a Zemplén legmesebelibb, legcsodálatosabb része. De nem részletezem, úgyis csak azt tudom leírni, amit tavaly: én kicsi vagyok, a természet nagy, satöbbi. :) Aki nem látta, egyszer nézze meg. Nagy meglepetésemre a Fehér-kútból nem folyt víz. Eddig erre nem volt példa, pedig négy éve talán még melegebb volt. Ez elég érzékenyen érintett, mert a tartályba csak kevés vizet töltöttem, nem akartam felesleges súlyt a hátamra. De leginkább az hiányzott, hogy a fejem benyomjam a hûsítõ vízsugárba.

A kút amúgy egy fából faragott nõi alak, hasából egy vascsõ áll ki, azon folyik ki a víz, ezt hívom én "hasbaszúrt nõ" szobornak. Na most ez így magában is elég borzasztó, de most a szobor szája ki volt rúzsozva. Épületes látvány volt. :(

Innen egy darabon nagyon sok emberrel találkoztunk, valószínûleg a katasztrófaturisták voltak. Érdekes, hogy ha tíz perccel tovább mentek volna, akkor megnézhették volna az Amadé-várat is, ami amúgy nem túl könnyen megközelíthetõ helyen van, viszont nagyon szép látvány.

Leérve a Potács-házhoz megmosakodtunk a patakban, ez kicsit enyhítõleg hatott, bár ivóvizem már nem volt. Beérve Telkibányára Balázs megjegyezte, hogy mentünk szûk ötven kilométert hat és fél óra alatt, de úgy érzi magát, mintha öt óra alatt tettük volna meg. A faluból kifele a nyílt részen nem is erõltettem a futást, borzasztó meleg volt. Nem is azt számoltuk, hogy mennyi van még hátra, hanem hogy mennyi idõ van még négy óráig, amikor elkezd a nap lefele menni. Csak a túlélés, ez volt a terv.

Hollóházáig nagyon hosszú volt az út. Tavaly még megfutottam az emelkedõt, most a lassú kocogást váltogattam az erõltetett gyaloglással. Próbáltam Balázst nem téveszteni szem elõl. Itt éreztem meg elõször, hogy baj van. Hiába ittam, nem szivódott fel, csak lötyögött a hasamban. Nem izzadtam, felborult a vízháztartásom. A torkom persze nagyon gyorsan kiszáradt, egy-két korty mindig kívánkozott. Ettõl egyre rosszabb lett a helyzet. A sókeverékem valahol eltûnt, csak Isostarom volt. A forró levegõ egy helyben állt az erdõben, a cipõben szinte szétfõtt a talpam. A hátizsák miatt ugyan nem fogyott ki a vizünk, viszont a hátamon nem tudtam párologtatni, és már váll alatt, illetve deréknál dörzsölt is. A csõbõl vizet köptem a tenyerembe, azzal mostan a fülem, tarkóm, arcom.

A faluban az elsõ büfében frissítettünk, üdítõt ittunk, és sót nyaltunk a kihelyezett tartókból. Kérdeztem, hogy van-e ropi vagy még inkább sós mogyoró. A felszolgáló leányzó azt mondta, hogy ropi van, de megnézi a mogyorót is. Átment a szemközti fagyizóba, onnan hozott egy szatyornyit. Kértem kettõt. Amikor a fizetésre került a sor, többet adtam. Elõször nem akarta elfogadni, visszaadta. Mondtam, hogy köszönöm, tartsa meg. Akkor még egy csomag mogyorót akartam nekem adni. Ennyit ritkán kell küzdeni, hogy egy szerény borravalót elfogadjanak.

A következõ emlékezetes pont, amikor Füzér elõtt kiértünk az erdõbõl és megláttuk a várat. Ez annyira tökéletes körülmények között történik, hogy mindig megcsodálom. A sûrû erdõn nem lehet átlátni, így minden elõzmény nélkül, egy hirtelen kanyar után pont középen, kicsit szemmagasság felett megjelenik a vár. Csodálatos látvány!

Füzéren háromszor mosakodtunk meg. Megettem a mogyorót, ittunk a kocsmában, indultunk tovább. Aki nem ismeri itt az országos kék jelzést, az nem egyszerûen találná meg az utat. Elõször derékig érõ fûben-gazban mentünk, jelzés persze sehol, igaz én már többször jártam erre, tudtam, hogy az irány jó. Állandóan elbotlottunk a szekérnyomban, mert a talajt már nem is láttuk. A pataknál a mellig érõ csalán kicsit engem is meglepett, de megtaláltuk az átkelést. Füzérkomlósnál már komolyan aggódtam. Egyre kevésbé tudtam futni.

A faluban az egykori kisvasút nyomvonalát most sem találtuk meg egykönnyen, úgy látszik, ez már csak így lesz. Balázs többször kérdezte, hogy jó úton megyünk-e, mert jelzés - ha sokat mondok - tíz percenként egy volt. Ráadásul több helyen csak szûk csapás vezetett, a karcolásaink nagy részét itt szereztük. Bozótos, csalános, benõtt ösvény, kilométereken keresztül. Nagysokára beértünk Bózsvára.

Itt már síkon is alig bírtam futni. Hiába bújt el a nap pár felhõ mögé, fülledt meleg volt, vihar elõtti csend. Mögöttünk már villámlott.

Kisbózsva - Nagybózsva - Kishuta - Nagyhuta - Vágáshuta. Mindig csodálatosan éreztem magam ezekben a kis zempléni falvakban, most szenvedtem. Már a sík aszfalton sem tudtam futni. Balázsnak mondtam, hogy menjen a saját tempójában. Nekem már csak egy cél maradt: világosban elérni a Tengerszemhez, onnan már nyílt terep és látszanak Sárospatak fényei. Egyetlen vigaszom az volt, hogy ehhez mindössze 6 km/h-s tempót kellett mennem a maradék 30 kilométeren.

Vágáshutáig szinte végig gyalogoltam ezt a szakaszt. Tavaly Ákibácsi kijött ide autóval, de akkor elkerültük egymást. Reméltem, hogy most sem találkozunk, mert akkor biztosan nem mentem volna tovább. Úgyhogy kis pihenõ, egy tonic, és indulás. Füzér óta alig volt szint, most 10 kilométeren 500 méter várt még rám. Szerencsémre valahogy összekaptam magam. Még az emelkedõn is futottam kicsit. Különben is, amint megálltam, elleptek a szúnyogok. Tavaly ezen a szakaszon sokat kevertem, most mégis sikerült az adott helyeken elõkapni az emlékeket, és megtalálni a helyes utat. Fél kilencre értem a Tengerszemhez, az erõdben már erõsen sötétedett. Pár perc múlva már szõlõtõkék között kocogtam a város felé, innen már tényleg nem okozott gondot a tájékozódás. Kicsit megzuhanva meg akartam állni pár percet pihenni, de a szúnyogoktól képtelenség volt, így 15 óra 15 perces menetidõvel értem a célba. Szûk negyed órával jobb a tavalyinál, de akkor sokat kevertem, sokat pihentem és lazán mentem. Itt most végig küzdés volt, nagyon kihajtottam magam. Igaz tavaly nem volt harminc fok, legfeljebb huszonöt. Nagy különbség!

Az egész túra alatt alig ettem: egy óriás Sesame szelet fele, egy zsíroskenyér, 5 deka mogyoró fogyott el. Na de utána! Vacsorára a lányok paprikáskrumplit fõztek, megettem két tányérnyit, és már mentem is aludni. Hajnali ötkor kiosontam a konyhába és csak úgy hidegen megettem egy tányérral, utána visszafeküdtem aludni. Nyolckor ettem a következõ adagot, majd tíz körül még egyet, persze mindegyiket kenyérrel. Fél egykor egy vendéglõben levest és fõételt ettem.
 
 
Mátrai Csillagok éjszakai teljesítménytúra 40/25/15Túra éve: 20062006.06.09 12:10:45
Mátrai Csillagok Patakok Éjszakai ttúra (kb. 39km / 1500m + a fakultatív eltévedés)
avagy a Mátra büntet, de most a Sötét Oldal gyõz

Azért a cím, mert a Mátrában majd' az összes turistaúton pillanatnyilag patak folyik, 800 méter alatt legalábbis. Mivel nevük nincs, elkezdtem adni nekik - persze magamról. Kb. a száznegyvenedik Larzen nevû pataknál abbahagytam. Aki most akar egy patakot, az gyorsan keresse fel a Mátrát, mert - remélhetõleg - ez csak pünkösdi királyság.

Amint megközelítettük Gyöngyöst, eleredt az esõ. Indultam fél kilenckor, világosban, az esõ persze esett. Rövid bemelegítés után (elõttünk impozáns hegy, teteje ködben) sár a szõlõtõkék közt. Egy fiatal beszól: persze, fussál csak! Kérdeztem, van-e probléma, azt mondja, nincs probléma. Az elsõ emelkedõn szembefolyik a patak, ahol nem patak van, ott az elõttem levõk által feltúrt sár. Szépen kerülgettem, közben Ispire gondolok. Az elsõ ponton szép kilátás, az esõ eláll, az felhõk szakadoznak. Innen szerencsére már nem is volt több esõ. Utána akkora tócsák (faltól falig a szekérúton), hogy mire nagy keservesen kikerülöm, a látótérbõl kikerülnek az üldözött bakancsosok. Besötétedik. Dombtetõ. Nyílt dombtetõ. Jelzés nincs, van viszont köd. Eltévedek persze. Egyszercsak a nagy büdös semmi közepén találom magam, a ködtõl még a mezõn letaposott szekérnyom is alig látszik. Játszadozom a kiszállás gondolatával. Találok két gyalogost GPS-szel, betájoljuk a következõ ellenõrzõpontot. A mezõn az egyikük rálép egy lapuló fácánra. Volt meglepetés! Toronyirány lemegyünk, jelzés elõkerül. Távok elválnak, egyedül maradok.

Mátrafüredtõl folyamatosan emelkedik, egy patak permanensen szembefolyik az úton. Ekkor még újdonság. Illedelmesen kerülgetem. 800 méter felett normalizálódik a helyzet, jó kis utak, nem sárosak, szélesek, sok jelzés, a kékesi tv adó többször megmutatja magát, jó közel van. Felérek, megsimogatom a csúcskövet, szûk 15 kilométer és 3 óra telt el. Hát, ez szuper! Lefele sípálya, egész jó. Néha nem a patakmederben megy az út. Visszaérünk Mátrafüredre, egy kör letudva.

Most jön a következõ. Hát ez durva. Ismerõs gyalogos elõre szól, hogy mindjárt jön egy jó kis lapályos dagonya. Jön is, nincs mese, gázolni kell. Legalább húsz méter minden irányban. Térdig ázás, de sebaj, nem túl hideg. Etetõpont, evésivás, tovahaladás. Patakátkelés, jó széles, mindkét láb belemerül. Utána az itiner megmondja a tutit: pár méterrel odább fahíd. Kék kör jelzés egy kilométerig. Faltól falig húsz centi mély mocsár, nincs kerülési lehetõség. Próbálok kissé magasabb részen futni, ott is húsz centi mocsár. Kék négyzet jelzés. Patakmeder, szikás, lejtõs. Ráesek a térdemmel egy kõre, uhh. De semmi baj. Itt nincs mód futni, örül az ember, ha nem esik el. Kb. 4 km / h és mindez lefele.

Lent pont (Lajosháza), mentegetõzve mondja, hogy majd lesz egy patakátkelés, ahol 'valahogy át kell jutni'. Mondom, hogy nem gond a belelépés, az már megvolt. Ha nem sodor el, akkor átgázolok. Elsodor - int a pont. Szuper. Ja, azt nem is mondtam, hogy azért kell erre menni (mármint a fenti turbópatak felé), mert a túra útvonalát birtokba vette egy hasonló képességû patak és terelés van. Két kilométer híg, bokáig érõ dágvány. Ha futni próbálok, három lépés után mindig megcsúszom. Kerülni nem is érdemes. Megint Ispi jut eszembe, az a különbség, hogy nekem csak szûk negyven a penzum, úgyhogy kinevetem. Mármint a mocsarat. Hallom a keresztezõ patak zúgását, már elõre izgulok. Szerencsére nem nagy ügy, kétszer egy méter ugrás és kész. Újabb kilométer híg mocsár. Kiérek az erdõbõl egy bányánál, ó hiszen ez a Téli Mátra eleje - visszafele. Hazai pálya. Újabb erdõ, most felgyúrt sár álcázott bokán felüli pocsolyákkal. Fel sem veszem. Halkan énekelgetek, de amikor utolérek valakit, mindig abbahagyom, ne idegesítsük azokat, akik esetleg nem élvezik ezeket a körülményeket. Mátrafüred, vége a második körnek is, ez azért emberes volt.

Innen kb. 4 km kerékpárút Gyöngyösig. Pirkad. A madarak csicseregnek. Az élet szép.
Beértem 7:45 alatt. Második beérkezõ vagyok, az elsõ sokkal korábban indult, 8 órán kívül ment. Tehát a leggyorsabb (ha nem indult utánam egy szuperman, akkor ez én vagyok) is csak épphogy 5 km/h-s átlagot ment, és világosban ért be. Azért jó volt, fõleg, hogy nem hajtottam ki magam (nem is nagyon lehetett), a felszerelés szuperul szuperált, Urs fénylámpája és Csanya hátizsákja kiváló társak voltak, köszönöm nekik. Nem fáj semmim, kopp, kopp.
 
 
Bakony 50/25/10Túra éve: 20062006.03.26 23:52:37
Tomator és aakrisz társult a túrára.
Krisznek azt hiszem, egy órával késõbbi idõpontot írtam a levélben, így nem csoda, hogy nem jelent meg a várt idõpontban. Nekem nem volt meg a telefonszáma. Szerencsére Lúdtalp korán kel (6:45 volt szombaton) és tudta is Krisz számát, így sikerült elérni. Újabb nagy szerencse, hogy Krisz ezután késlekedés nélkül beült az autóba és találkoztunk a Lurdy háznál. Budaörsnél néztem órát: 7:10. Nevezési idõ vége: 8:00.

8:08 perckor ugrottunk ki a veszprémi vasútállomás elõtt az autóból. A rendezõk még ott voltak, a csomagszállító autó már nem, szerencsére telefonon felhívták õket, és visszafordultak. Köszönet a rendezõknek!

Ami ezek után következett, az már kevésbé volt izgalmas. Elõzetes félelmeim ellenére nem tévedtünk el a Csatár-hegyi kápolna elõtt. A terep is egész jó volt. Néha volt egy kis sár, na. Egyszer bele is estem nyakig. Na és?

Egész domboldalakat borított hóvirág, késõbb medvehagyma mezõkön keltünk át.
Bándon letértünk az útvonalról (csendben jegyzem meg, Tapír eddig minden alkalommal rossz útvonalon ment), megnéztünk pár hátsó kertet és az Essegvárt is körbejártuk, úgyhogy egy csomó idõt elpazaroltunk.

Herenden életem legbüdösebb WC-jével találkoztam a vasúton, pedig nem vagyok kezdõ versenyzõ: füstös kocsmák, MÁV várók, 2. o. vagonok, és futballstadionok mellékhelységeiben is sokat jártam, de az ütött mindent.

Herendtól már nem tudtam magam elõtt letagadni, hogy fáradok, nem igazán voltam acélos. Az idõjárás sem volt túl kegyes: nem volt elég meleg ahhoz, hogy levegyük a termoruhát, néha erõs szél is fújt, viszont elég melegen sütött a nap ahhoz, hogy melegünk legyen. Kicsit ellentmondásos. Lényeg az, hogy sokat ittunk, ráadásul egy olyan túrán, ahol kevés a folyadék. Én erre fogtam, illetve a két héttel ezelõtti maratonra. Meg arra, hogy a maraton utáni pihenõhét hetven kilométeres volt, ez a pihenõhét meg nyolcvanas. Jó úton haladok a fejreállás felé. Szupi.

Herendtõl legalább szebb lett a táj. Az Öreghálás utáni részen nem volt olyan rémes sár, mint az várható lett volna, a Fekete-Séd sem volt túl nagy, sõt, egy kis hídat is fektettek fölé, ácskapoccsal összeerõsített fatörzsekbõl.

Feltûnõen sok rövidtávú túrázó indult, a közös szakaszokon szinte mindig volt látótávolságon belül túrázó.

6:05-tel értünk be.
 
 
BarcikaTúra éve: 20062006.02.20 12:34:21
Mióta futok a túrákon, az országismereti szempontok kissé háttérbe szorultak. Nem könnyû ismeretlen terepen futni: figyelni kell a tájékozódásra, ki tudja, milyen szolgáltatásra számíthatok stb. Ezzel szemben a 'bejáratott' túrákon elért idõeredményembõl látható, hogy hova sikerült fejlõdni egy-egy év alatt. Azért persze próbálok rendszeresen beilleszteni egy-két újdonságot, így sikerült eljutni a Barcikára, mivel a másik opció a Budai Trapp lett volna, amin már 5x voltam. Na és persze a kiváló társak is ösztönzõen hatottak.

8:25-kor rajtoltunk el. Az elsõ pontig folyamatosan emelkedett az út, ami annyiban volt trükkös, hogy mindig csak 20-30 méterre lehetett látni, ott az út elkanyarodott, vagy - legalábbis messzirõl úgy tûnt - átbukott egy gerincen. De mindig kiderült, hogy szó sincs lejtõrõl. Amúgy nem volt veszélyes, beszélgettünk felfele menet. A ponttól lefele Bánhorvátiig kellemes zúzás, szép vidék, jól letaposott hó, egyértelmû jelzések.

A falu szélén családi kriptasor van a domboldalbam, mint máshol a borospincék. Érdekes módon, egyéni sírokat nem láttunk. Mintha csak egy villanegyed lenne. :) A pont után kissé szétszakadoztunk, Olipapa elõre ment, én megvártam míg aakrisz és Lúdtalp felfejlõdik. A Damassa-szakadéknál a jelzések eltûntek, a lábnyomokat követve kissé közelrõl (túl közelrõl) néztük meg a szakadékot, de idõben kimásztunk belõle. :) Magam részérõl kissé többet vártam a helytõl, de talán ez annak tudható be, hogy sokat jártam a Bakonyban. Elértük az Országos Kéket, innen lejtõztünk le Upponyig. Sajnos a falu elveszett a ködben. Érdekes, hogy amikor évekkel ezelõtt erre jártam kéktúrázni, akkor is köd volt, úgyhogy még nem láttam felülrõl a települést és a fölé magasodó szorost. Érdekes élmény volt a tûzõ napsütésbõl alámerülni a ködfelhõbe.

A szorosból azért egy keveset láthattunk, ami így is nagyon szép volt. Fõleg, ahogy a napsütés átszûrõdött a felhõkön és kicsipkézte a szoros tetejét. A víztározó be volt fagyva, a jól letaposott aszfalton tempósan haladtunk a dédestapolcsányi pontig. A pont elõtt Olipapa jött szembe, itt még csak pár perccel volt elõttünk. A ponton kis energiafeltöltés után elváltunk aakrisztõl, Lúdtalppal nekivágtunk a Bükk-fennsíknak. Elõzetes beszámolók alapján tartottam a Csondró-völgytõl. Mályinka elõtt még beszélgettünk és az északi Bükk vonulattal szórakoztattuk magunkat a 12%-os emelkedésû aszfaltúton. A faluban egy gyors üdítõzésre megálltunk a 'felsõ' kocsmában, majd elválva az általam ismert OKT-tõl nekivágtunk a K+-nek. A várakozással ellentétben nagyon jól tudtunk haladni. Na persze nem arról van szó, hogy kipörgõ lábakkal szántottuk volna fel a völgyet, de nem volt túl meredek az emelkedõ, nem volt túl mély a hó és a patak is be volt fagyva, úgyhogy szinte száraz lábbal úsztuk meg. A völgy csodálatos, nem is találok rá szavakat. Talán nem véletlen, hogy az emléklapon pont a völgy egy jellegzetes sziklája látható.

Felérve a fennsíkra nem mentünk ki a Látó-kõhöz (már voltam ott párszor, most meg túl sokan voltak ott), hanem Szentlélek felé vettük az irányt. Sajnos nem olvastam el elég alaposan az útleírást, ezért én a templomromig meg sem álltunk, ahol persze semmiféle külön faházban levõ büfét nem találtunk. Nagy sokára leesett, hogy jó kis kitérõt tettünk, így qvic is visszaelõzött minket, nem is értük utol a túrán. Újabb kis lebzselés a ponton, majd útkeresgélés Örvénykõig, kis híján megint elkevertünk, szerencsére idõben észbe kaptunk. Megjegyzem, hogy a locspocs és patakok ellenére a legvizesebb akkor lettem a túrán, amikor Szentlélek és Örvénykõ között 600 métert kellett menni az aszfaltúton, az autók mellett.

Örvénykõ után jött a hosszú lejtõzés a bükki K- jelzésen. Talán kissé túl hosszú is volt, azt hittük, sokkal közelebb lesz a K+ jelzés, ami bevisz Tardonára. Persze, amikor odaértünk, akkor visszakívántuk az elõzõ utat: ez elõször emelkedett, utána meg sáros-latyakos volt. Tardonán a ponton egy kávét benyomtunk, hogy a hátralevõ 15 kilométert jobban bírjuk. Nem sokkal a falu után becsatlakozott a rövidebb táv is, majd felküzdöttük magunkat az utolsónak hitt emelkedõn a gerincútra, amin majdnem a célig kellett menni. Az idõ állását nézve nem nagyon értünk rá pihengetni, mert nem volt lámpánk. A nyolc kilométeres gerincút sokkal csipkésebb, mint én azt elõzõleg elképzeltem, úgyhogy fel-le hullámzással töltöttünk majd egy órát, és nem nagyon volt olyan érzésünk, hogy haladunk valahova. Csak fel, le, fel, le, mindig ugyanazok a szakaszok ismétlõdnek. Ez persze nagyrészt a fáradtságunknak tudható be. Nagysokára elértünk az utolsó pontot, ahonnan egy rövid lejtõzéssel már be is értünk a célba.

Idõnk 8:52 lett (azt hiszem). Szentléleknél vettem észre, hogy megállt a stopperem, pedig addig azt hittem, hogy elég jól megyünk. :) Jó sok túra van a hátam mögött zsinórban, kezd kijönni a fáradtság, de nem baj, teher alatt nõ a pálma, majd pihenek áprilisban egy nagyot. Most ennyi volt bennem, Olipapát nem tudtam volna tartani (70 percet vert ránk végül), Lúdtalp meg hiába adja itt a gyengét, ha akartam volna sem tudtam volna leszakítani, legfeljebb még többet kiadott volna magából.

A terep a várakozáshoz képest sokkal jobb volt, mindenhol eléggé le volt taposva, a melegben kissé összeesett a hó, nem folyt bele a cipõbe, de még a Csondró-patak jege sem olvadt fel, bár néha elég nagyot roppant, amikor átmentem rajta. A rendezéssel is elégedett vagyok, jó kis túra volt!
 
 
A híd túl messze van...Túra éve: 20062006.01.09 14:06:55
Annyi minden történt, hogy még most is csak kavarognak bennem a gondolatok, nem tudom, lesz-e ebbõl épkézláb beszámoló.

2002-ben egyedül vonatoztam le Szegedre, tavaly már négyen voltunk az autóban. Idén egy kisbusz kellett volna. Ráadásul versenyen kívül még számos nagy nevû ultrafutó is kísért minket. Tavaly Makónál kiszálltam, mert annyira beálltak a lábaim, hogy még gyalogolni is fájt. Számomra ez a túra volt az elmúlt év szintfelmérõje.

Idén nem aludtunk lent, inkább kihasználtuk, hogy most már Szegedig tart az autópálya. A teljes létszámú Sötét Oldal mellett még Urs foglalt helyet. A rajthelyen üdvözöltük egymást a többiekkel és 7:17-kor nagy falkában elrajtoltunk. Urs és Future a hatvanas távon, Lõw Andris, Kalotai Levi, Tapír, Áki, -balazs- meg én a hosszún.

Nagy köd volt, elõre hátra max. 100 métert lehetett látni, úgyhogy végletesen egyenhangú volt az elsõ szakasz. Az algyõi finomítót nem is láttuk, de hallani lehetett. A pont elõtt egy rövid idõre becsatlakozott a fogadóbizottság is. Az elsõ híd után a többiek megálltak depózni, nekem semmire nem volt szükségem, csak egy kis elõnyre, amit majd késõbb elveszíthetek, ezért nem álltam meg. Itt hirtelen eltûnt a köd, és végre lehetett nézelõdni. Nagysokára utolért Levi és Andris, velük mentem féltávig, kellemesen elbeszélgettünk, a többiek száz méterrel mögöttünk, csak a második ellenõrzõhelyen futottunk össze.

Innen Sötét Oldal együtt ment Makóig. Elõttünk Andris és Levi, kicsivel mögöttünk Future és Urs. Valahogy kiestem a ritmusból és nehézkesen ment a futás, minél közelebb értünk Makóhoz, annál inkább. Próbálkoztam máshogy terhelni a lábaimat, de egyre inkább elmerevedtek. Küzdés volt Makóig.

Itt Balázs kiszállt, Tapír is ki akart szállni, de rajta nem látszott, hogy nagyon eltökélt lenne. Kb. három másodperc alatt vissza lehetett téríteni. Kicsit feltöltõdtünk, nyújtottam és Ossó Zoli társaságában négyen indultunk vissza Szegedre. Én már a ponton éreztem, hogy ez nagyon durva lesz, mert szédültem, de igen elszánt voltam a folytatást illetõleg. Már Makó végén, a második hídnál lemaradtam a többiektõl, de a tiszta idõ miatt végig látótávolságban maradtak. Kb. egy órája futottunk, amikor elõször belegyalogoltam. Mivel nem éreztem jelentõs különbséget a kocogás és a gyaloglás között, ezért próbáltam tartani a futólépéseket. Azt észrevettem, hogy mennyire eltûnt a 45-55 között érzett merevség a combjaimból, helyette inkább kimerültséget éreztem. Állandóan éhes voltam, sajnos a túrán csak csokikat adtak, egy pár zsíroskenyér nagyon belefért volna Makónál. Persze, ahogy ott éreztem magam, nem valószínû, hogy lement volna bármi is. Itt azonban mindent magamba gyûrtem, bár ami nálam volt, azt nem kívántam, amit kívántam, az meg nem. Mindenesetre a zselé hatott, újra normális mozgást sikerült produkálni. Valahogy elszámoltam a távot is, kiderült, hogy 5 kilivel elõrébb vagyok, mint gondoltam, így a 10 órán belüli beérkezés nem fog problémát okozni. Tapír konstans 6-7 oszlop távolságban ment elõttem.

Megérkeztünk az utolsó ellenõrzõponthoz is. A többiek egyszerre indultak tovább, amikor én beértem. Boxkiállás után megmaradt a 7 oszlop távolság. Itt láttam, hogy Tapír Ossó Zolival elszakad, Áki pedig kicsit közeledik. Gondoltam, talán beérhetem, de ekkor a bal vádlimat sikerült úgy meghúzni, hogy kényleten voltam pár percig sétálni. Innen óvatos kocogás a célig. 9:50. Bíztató évkezdet.
 
 
túra éve: 2005
Fóti-Somlyó 30 / Hát, ez csúcs...!Túra éve: 20052006.01.02 15:49:06
Fóti Somlyó

Sikerült keretes évet szerkeszteni 2005-re. Az év eleji saját magunk szivatását ismételtük meg pénteken. Rövid volt, de intenzív. Ennyire régen voltam összeroppanva túrán.

Persze, az elején még virgonckodtunk. Persze, menjünk csak ki futva a rajtba, hiszen csak 8 kilométer. A HÉV sem ér ki sokkal gyorsabban. Én ezt még három kilométerrel megfejeltem, mert a Sötét Oldal fele Sashalmon lakik, így beugrottam értük.

Míg feléjük kocogtam, kedélyesen esett a hó, néha alig láttam. Egy koránkelõ újgazdag-élmunkás egy családi ház kerítése mögül beszólt valamit. Jóvan gondoltam, lehet beszólni, de én nem vagyok olyan hülye, hogy ilyenkor nyírjam a füvet. Na jó, valószínûleg motoros hómaró volt, de az nem látszott rajta.
Aztán olyan jól elgondolkodtam, hogy elnéztem egy keresztezõdést, úgyhogy körbekerültem Ákibácsiék házát.

A fiúk hólapátoltak, a lányok aludtak. Gyorsan összekészültünk és elindultunk. Elõbb még azt hittük, hogy meleg van. Kicsit késõbb, a Csömörre vezetõ országúton már nem volt ilyen vicces a helyzet, metszõ hideg szél fújt. Csömörön persze ide-oda cikáztunk, mire meglett a rajthely.

Már ekkor sejthetõ volt, hogy ez nem lesz olyan egyszerû. Sajnos itt egy harminckét kilométeres szakasz következett, ahol az erõs szél miatt nem nagyon nézelõdtem. Közben félúton elhagyott minden erõm, csak a többiek csoki és aszaltbarack adománya mentett meg az éhhaláltól. De hiába az evés, a lábaim beálltak és alig mozogtak.
Emlékszem egy nyílt részre, ahol véletlenül épp szembeszél fújt és nagyon fáztam, mert éreztem, hogy a homlokomra ráfagyott a nedvesség, úgyhogy futás közben kesztyûs kezemmel addig simogattam-melegítgettem, amíg már nem éreztem úgy, hogy egy jégcsapot döftek a homlokomon keresztül a szemeim mögé. Nem sokkal utána Tapírra ráadtam a kesztyûjét, mert az õ keze már nem nagyon mozgott. Párszor felemlegettük a legendás Deltát is. Szerencsére épp láttam, amikor Tapír megfürdött a hóban egy elcsúszás alkalmával.

Volt féltávnál egy pihenõ, ahol legalább negyed kiló nápolyit tömtem magamba, remélem jutott mindenkinek, de higyjétek el, vészhelyzet volt. Itt találkoztunk ismerõsökkel is, a túra többi részén csak árnyakat hagytunk el.

Aztán láttam a Fóti-Somlyót is, és emlékszem arra, hogy tök jó onnan a kilátás és majd egyszer visszamegyek, de majd csak a jégkorszak végén. Felfele alig bírtam vonszolni magam, lefele meg állandóan csúszkáltam, síkon pedig egyszerûen nem volt erõm. Abban reménykedtem, hogy Tapír és Ákibácsi nincs annyira harapós kedvében, hogy ott hagyjanak, mert akkor tuti, hogy jegesmedvék martaléka leszek. Szerencsére amint látótávolságon kívül kerültek, mindig belegyalogoltak, így együtt maradt a csapat. Ez már a teljesítés szempontjából is szerencsés volt, ugyanis nem volt megfelelõ agyi kapacitásom az ellenõrzõpontokat helyettesítõ kérdések megválaszolásához, ezt õk végezték helyettem is.

Az utolsó tíz kilométerre aztán úgy-ahogy rendbejöttem, vagy csak a többiek is kómába estek, nem tudom. Azt azonban észrevettem, hogy egyre kevesebb nyom van elõttünk, végül már csak Ákibácsié maradt, de ekkorra el is érkeztünk az utolsó elõtti ponthoz, ami egy gázvezeték oszlopa volt. Errõl Tóth Gyurival kooperálva lerugdostuk a havat (persze, hogy a nyakamba esett egy része) így megtaláltuk a feliratot is rajta. Innen a szerencse mellénk pártolt, mert Tapírka (ki más?) talált egy árkot, amiben alig 2-3 centi hó volt, úgyhogy abban futottunk tovább, nemsokára pedig be is értünk a célba.

Nem volt egy könnyû menet, annyi szent.
 
 
Budai TrappTúra éve: 20052005.12.13 11:51:37
Ultrafutóval vágtunk neki a Budai Trappnak. Autót a célhely közelében hagyva átbuszoztunk a Piliscsabára. Szerencsére csak 3-4 percet kellett várni a buszra, mikörben a nem éppen szélvédett megállóban metszõ hideg szél fújt, mi pedig már játszós ruhában voltunk. A buszvezetõ is furcsállhatta a látványt, alig akart megállni. Cserébe viszont roppant kedvezõ (mondhatni diszont) áron jutottunk el a Piliscsabára, közben Ultrafutó a finnországi élményeit mesélte.

Valószínûleg nem épp légvonalban közelítettük meg a vasútállomást, mert a buszról leszálló pár gyalogossal egy idõben értünk oda. Sebaj, járt utat a járatlanért nem adunk fel. Kivéve, ha arra megy a jelzés...

Arra alapoztam, hogy erre a túrára majd mindenki vonattal jön, úgyhogy ha mii busszal megyünk, akkor nagy valószínûséggel elkerüljük a sorban állást. Ez nem teljesen igazolódott be, kicsit azért várnunk kellett. Elõttünk épp a mozduljvelünk szintén kissé foghíjas csapata álldogált, úgyhogy jól elütöttük az idõt.

Kilenc körül indultunk. Ultrafutó nagyjából 4:30-as tempóban kezdett a betonúton, akkor kicsit megijedtem. Alig értünk ki a faluból, épp megállapítottuk, hogy a traktorok által keményre taposott hó alatt jég van, amikor Ultrafutó nagyon esett, pont a térdére, ami miatt neki valószínûleg nem lesz túl szép emlékû a túra eleje. Aztán szép lassan beálltunk tempóba. Nekem viszonylag kényelmes volt, de úgy vettem észre, Ultrafutó kicsit kevésbé acélos, mint a Börzsönyben volt, de megtaláltuk a közös tempót.

A hó elég nagy volt, konkrétan néhol Téli Mátra érzésem volt, de mostanra már megszoktam. Több ismerõssel is találkoztunk, többek közt Hámori Pistával, aki idén újra rendszeresen indul túrákon. Az elsõ pontra pont egy óra futás utás érkeztünk meg, aminél jobb idõt is el tudtam volna képzelni magamnak, viszont azt is tudtam, hogy sokat futottam a héten és nincs értelme gyorsan menni, mert a végére ez biztosan visszaütne.

A Nagy-szénáson orkánerejû szél, sarkvidéki hideg és viszonylag szép kilátás fogadott. Nem is idõztünk sokat, kocogtunk lefele Nagykovácsiba. Az aszfaltot elérve Ultrafutó megint elkezdett 4:30-ban futni, szerencsére most sem sokáig. A fõutat keresztezve betértünk egy kis frissítésre a kocsmában, ami alatt pont elhagyott minket egy futó. Én már csak a hátát láttam egy pillanatra eltûnni a kanyarban az emelkedõ tetején. Tudni akartam, hogy ki az, úgyhogy az emelkedõt megnyomtuk és a kerítés melletti szakaszon be is értük. Beszélgetni kezdtünk és kiderült, hogy Macsa egy kollégája. Beszélgetve, kisebb csoportokat kerülgetve haladtunk a Vörös-pocsolyánál levõ második ellenõrzõpontig. Innen Ultrafutó kényelmesebb tempóban folytatta, míg mi elõrekocogtunk.

Következõ ellenõrzõponton, a Fekete-fejen láttam, hogy Sanyinak nincs kulacsa, úgyhogy megkínáltam a sajátomból. Hát ennek a távnak már semmiképp nem vágnék neki kulacs nélkül. A Hárs-hegyi körút ep. után egyedül maradtam, mert kissé elhúztam a többiektõl. Innen már nagyon ismerõs a terep, kicsit untam is az útvonalat, úgyhogy minél elõbb be akartam érni, bár az Újlaki-hegy emelkedõjén már éreztem, hogy igencsak jól tettem, hogy nem módszerünk szerint kezdem a túrát, mert akkor itt feküdhettem is volna le pihenni, mint Tapír Õrbottyánnál. Még szerencse, hogy innen már szinte csak lefele kellett menni, így 3:24-es idõvel be is értem a célba. Maku Laci addigra már el is indult haza, így nem tudom, õ mennyit ment, de õ nem a végén indult. A tavalyi 3:02 nem tudom hogy jött össze, semmire nem emlékszem a túrából, csak arra, hogy a Kék Villámmal mentünk és nem tudtunk felmenni a Virágosnyergi úton olyan havas-jeges volt. Arra még emlékszem, hogy autóval mentünk Piliscsabára, de utána filmszakadás. Mondjuk amennyivel jobban kellett nyomni a 3:02-ért, nem is csodálom. :)

Mindenesetre jó kis hetem volt, három huszas kocogás 5:10 - 5:30 körüli tempóban és ez a harmincas hétvége.
Most jön még egy százas körüli hét, de a legfõbb cél most is csak a kilométergyûjtögetés, és a sérülés nélküli teljesítés.

Kicsit kényelmetlenül érzem magam, hogy Ultrafutó azért tévedt el a céltól pár száz méterre, mert magára hagytam. :-( Már épp arra gondoltam, hogy felmegyek a nyeregbe, amikor megláttam érkezni.
 
 
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20052005.11.10 11:49:25
Mostanában kezdenek helyére rázódni a dolgok a fejemben. De mondhatjuk úgy is, hogy az elszúrt tavaszi/nyári versenyekre történõ felkészülésnek mégiscsak van valami hozadéka. Az sem utolsó dolog, hogy Ákibácsival újra vannak terveink, van motivációnk.

2000-ben gyalog indultam, teljes szintidõ kihasználással értem be. 2002-ben 13:20-at mentünk Ákibácsival, tavaly nekem 12:30 jött össze, Ákibácsinak 11:45, referenciának -balázs- és alow akkor elért 11:25-ös idejét tekintettük.
Klasszikus duónkat ezúttal Lúdtalp egészítette ki, bíztunk benne, hogy tudunk közösen egy nagyon jót futni.

A rajtban nagy nyüzsgés volt, sok ismerõssel beszélgettünk pár szót, elintéztük a nevezést és a csomagszállítást, majd 7:12-kor nekivágtunk. Ezúttal megfogadtuk, hogy nem ugrunk neki ész nélkül a hegynek. Már a beton részen is gyalogoltunk. A földútra történõ letéréskor Güszi sporttárs számon is kérte a futás hiányát, mondtuk, hogy most az a terv, hogy a végén futunk. Bíztam abban, hogy azt a tiszteletet, amit a Kevénynek megadunk, a János-hegyen visszakapjuk.

Csodálatosan tiszta idõ volt, élveztük a panorámát is, a hegy mászása közben. Próbáltam minden esetben hátul maradni, hogy a többiek véletlenül se rohanják el az elejét. Ehhez képest meglepõen gyorsan, 47 perc alatt jutottunk fel a csúcsra, sõt, a Tölgyikrekhez is kicsit túl korán, 1 óra 55 perc alatt érkeztünk meg, ahol Joey fogadott minket. Dömösig nagyrészt lefele mentünk, ennek megfelelõen bõ egy óra alatt meg is tettük a 10,5 km-es résztávot. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, én ebbe annyira bele is feledkeztem, hogy elfelejtettem pecsételni. Mire észrevettem, már jócskán továbbindultunk, nem mentem vissza. Az emelkedõt Kiss Andris társaságában kezdtük. Ez a szakasz nekem mumusom, mondtam is a többieknek, hogy menjenek csak elõre, Dobogókõn a büfénél kérjék ki nekem az almás pitét, lehetõleg egy kávékóla combóval. Amúgy érzésre jól ment ez a szakasz is, sokkal kevésbé volt meredek, mint eddig bármikor.

Dobogókõn a frissítés után újult erõvel indultunk tovább. Ezt a részt nagyon szeretem, kevés túra jár erre. Pilisszentkereszten újabb futó csatlakozott hozzánk ideiglenesen Lõrincz Olivér személyében, nem sokkal késõbb, a Csévi-nyeregnél pedig aakrisz ért minket be. Kicsivel elõttünk indult, de valahol elkerültük egymást. Innen a lejtõs, jól futható úton Ákibácsi diktált nagyon jó tempót, Olivér lemaradt, így maratunk négyen maradtunk krisz társaságában. Kis (2x200m) eltévedés után elkezdtük a Vörös-hegy ostromát. Ezt kissé megnehezítette egy nagytestû kóbor kutya, aki persze hozzánk csapódott és aki persze legtöbbször keresztbe állt elõttünk az úton. Szerencsére a Vörös-hegyen talált magának másik csapatot.

Kopár-csárdához kicsivel hat órán kívül érkeztünk. Nagyon finom volt a gulyás, negyed órát tobzódtunk, mielõtt továbbindultunk. A ponton egy rendezõ megkérdezte, hogy mikorra érünk Nagykovácsiba. Mondtuk, hogy legkorábban negyed négyre. Mivel õ vitte oda a csomagokat, ezért azonnal beült a Wartburgjába és kipörgõ kerekekkel elviharzott, hogy idõre ott legyen.

Én itt már éreztem, hogy ezt már csak szándékosan lehet elrontani, de véleményemet megtartottam magamnak. A Hosszú-árokhoz kissé korán érkeztünk, Nagykovácsiig már csak 5,6 km volt, de még egy óra az autó érkezéséig. Arra gondoltunk, hogy ezt a részt gyalog tesszük meg, úgyis jön a Nagyszénás emelkedõje.

Aztán átgondoltuk a dolgot. Ha tartjuk a tempót, akkor beérhetünk világosban, viszont a pontõr talán nem ér oda Nagykovácsiba, így a kidepózott lámpáinkat ott kell hagynunk. Megkockáztattuk, újra futni kezdtünk. Daráltuk az emelkedõt, bár futni csak ritkán tudtunk rajta. Itt-ott A4-es lapok tûntek fel, Rozitát és a Futóbolondokat bíztatva. Köszönjük Yoyo! :) Nemsokára megérkeztünk az emlékfalhoz, ahol Csanya és - meglepetésünkre - Tapír várt minket. Tapírt megkértük, hogy várja meg a faluban az autót a lámpákkal, majd késõbb valahol találkozunk és átadja. Mégiscsak jobb a biztonság. Lefele újabb meglepetés: -balázs- jött szembe! Teljes a Sötét Oldal! A ponton szerencsére ott voltak a cuccaink, így Tapír is jött velünk tovább. Aakrisz a hegyrõl lefele jövet kissé lemaradt mögöttünk és elfelejtett bejönni a pontra. Vöröspocsolya felé az emelkedõrõl küldtük vissza - neki is szüksége van a lámpájára. Sajnos emiatt a kis tévedés miatt már csak a célban találkoztunk.

Vöröspocsolyánál Balázs visszafordult, Szépjuhásznétól Tapír is elköszönt, de innen már csak 12 kilométer volt hátra. A nap még fent volt, bár gyorsan szállt lefele. Ákos büfézett egyet, de a kólát a János-hegyi pontõrnek adta, mert úgy érezte, hogy a gyomra nem venné be. Makkosmáriáig 4,3 km, 27 perc, jórészt lefele, de toltuk teljes gázzal. Makkosmárián pontõr még nem volt, mentünk tovább. Még mindig fent volt a nap. Az utolsó emelkedõket eddig mindig kínkeservesen teljesítettük, most viszonylag könnyen mentek. Ritkán futottuk, inkább nagyon tempósan gyalogoltunk. A piktortégla üregektõl elkezdtünk lejtõzni. A kõgörgeteges ösvény sem fájt annyira, mint szokott. A kanyar után pedig feltûntek Budaörs szélsõ házai. És még mindig világos volt. Innen már csak pár perc és beértünk a célba. 10 óra 50 perc.

Itt kicsit várni kellett, míg a rendezõk megérkeztek, de a gondnok nagyon kedves volt, hozott nekünk kávét, teát, ásványvizet, kekszet. Lassan érkeztek a többiek, Lõrincz Olivér, Toperczer Andrisék nb-s csapata (Gaál Ferenc, Földi Mihály), aakrisz. Végül megjöttek a rendezõk, majd nagy sokára a csomagok is. Átöltöztünk és rátértünk a napi második programra: visszafutni Csillaghegyre az autóhoz. Ezt már régen elterveztük Ákibácsival, de nem nagyon akartunk elõre beszélni róla, hiszen nem tudtuk, hogy lesz-e bennünk annyi akarás, hogy még húsz kilométert bevállaljunk. Végülis volt, bár a célban nem volt még kaja, ezért elég éhesen indultunk vissza, ez vissza is ütött. Ráadásul Ákibácsinak az Achillese rendetlenkedett a végére. Három teljes órába telt, míg visszaértünk a rajthelyre. A cél az volt, hogy a túrán nem tartalékolunk a visszaútra, azt hiszem, ezt teljesítettük is.
 
 
BEAC Maxi / Turista KékszalagTúra éve: 20052005.09.05 14:21:48
Nem volt idõtervem a Maxira, szerettem volna megismételni a Rákóczit, ahol a táv legnagyobb részét mindenféle küzdelem és szenvedés nélkül sikerült teljesíteni. Továbbá az elsõ három sikeres év után egy feladott, majd egy be sem vállalt év jött, ideje volt újra körülnézni Lajosforrás környékén.

8:15-kor el tudtunk indulni a Maxin, ez minden várakozásunkat felülmúlta. Tapírka, JB és én alkottuk a csapatot. A börzsönyi részen végig taktikázni kell a rév miatt. A 14:45-öst akartunk elérni. Nógrád után gyorsan lehagytak a montisok és elmaradtak a gyalogosok, így szellõs mezõnyben futottunk. A Saj-kút elõtt nem sokkal egy földön fekvõ embert találtunk, gyorsan kiderült, hogy darazsak támadták meg, védekezésül feküdt a földre. Szerencséjére hosszú ruhában volt, felsõjét a fejére húzta. Társa kicsit távolabbról dirigálta. Mi kerültünk az erdõn keresztül.

A Saj-kút után jött a susnyás emelkedõ, itt Tapírka ellépett, mi JB-vel saját tempónkban nyomtuk tovább. Nem vittem órát, így a pontokon kérdezgettem az idõt és próbáltam számolni, hogy milyen sebességet kell tartani, hogy elérjük a révet. Nem akartam túl erõs tempót menni, próbáltam biztonságos idõben megérkezni Nagymarosra. Nagy-hideg-hegyen kis frissítés, majd következett az inóci vágás, ahol kutya meleg lett. JB a lejtõkön gyorsabb volt, nem is kevéssel, de síkon én húztam õt. Így értünk el Törökmezõig. Itt már látszott, hogy a rév eléréséhez nem szabad sokat tökölni. JB lemaradt, nekem elég jól ment, még a Hegyes-tetõ felé tartó emelkedõ is. 14:05-kor már a dinnyén is túl voltam. Indultam a kéken tovább, öt perccel a komp elõtt meg is érkeztem Nagymarosra.

Depó, 2 zsíroskenyér és irány a hajó, ahol Tapír, Shrink és Imó, Botosember, G. Tamás, JB és én képviseltük a gyalogosokat. Sz. Laci már átment az elõzõvel. A kálvárián felfele nagyon meleg volt. A parkolónál frissítettünk, néhány arra járó kiránduló kissé rémülten nézte a koszos, csapzott, izzadó futókat. Nagyvillám után a helyzet fokozódott, még több emelkedõ, még nagyobb meleg. Alig vártam, hogy odaérjünk a Barát-halomra, ahol Csanya várt minket csokival, ajándékbélyegzéssel és teával. Bevettem egy Algopyrint, mert már egy ideje eléggé fájt a fejem. Kis pihenõ, Tapír pár perccel elõttem indult tovább, én Shrinkkel és Imóval.

Ez a kis pihenõ nagyon helyretett, itt lett vége a mélypontnak. Innen nagyon könnyen ment a futás, jól éreztem magam. Sokat gondolkodtam, hogy ez vajon az Algopyrin hatása-e. Értelmezésem szerint ez is doppinglistás szer, és ha bebizonyosodott volna, hogy nem csak a fejfájásomat mulasztja el, hanem a fáradtságot is, akkor természetesen nem alkalmaznám. Innentõl kissé lejtõsebb terep, és többnyire árnyékos erdõ következett, inkább emiatt sikerült újítani, úgyhogy megnyugodtam a gyógyszert illetõleg.

A Kisrigóban Tapír ette a ragulevest, Ember a Holdon és Skeletron társaságában (velük végig kerülgettük egymást). A leves minden idõk legjobb ragulevese volt, óriási húsdarabokkal, sok zöldséggel és - ami nagyon is fontos - nem forrón. Öt perccel Tapír után indultam tovább. Közben befutott JB is, de elõzetesen azt mondta, hogy nem megy tovább, mert beálltak a combjai. Amilyen tempóban nyomta a lejtõket, én ezen nem is csodálkozom.

Dobogókõig eseménytelenül telt az út, fent viszont nem találtam a pontot. A múzeum ajtaján egy "technikai okok miatt zárva" tábla díszelgett. 19:17-kor indultam tovább. Mint késõbb megtudtam, ott kb. 20 perccel Tapír mögött jártam, õ még szerzett bélyegzést a Matyi büfébõl, én már zárva találtam. Fagyoskatona után elõkerült a lámpa, igaz használni csak kicsivel Tölgyikrek elõtt kezdtem. Ha lehet, a sötétben még inkább jól ment a futás, csak úgy szárnyaltam. Szerencsére a S- jelzés egész jól újra lett festve, legutóbb 2002-ben jártam itt, fejbõl azért nehezebben ment volna. Mondjuk attól még mindig utálatos ez a szakasz, legalábbis a Tölgyikrek utáni része.

Lajosforrásnál a jól ismert, de régen látott pontõrök adták a hírt, hogy Tapír csak 5 perccel van elõttem. Dobogókõ - Lajosforrás 1 óra 18 perc sötétben. Sajnos elfelejtettem a jelzéseket megkérdezni, itinerem meg nem volt úgyhogy emlékezetbõl próbáltam összehozni ezt a négy jelzéses négy kilométert. Végülis sikerült, még Tapírt is beértem a th. elõtt. Együtt bélyegeztünk, innen együtt mentünk a célig. Viccesen megjegyeztem, hogy szinte szégyellem, hogy itt, 90 kilométeren túl sincs semmi bajom. Talán nem kellett volna.

Innen ugyanis rohamosan amortizálódott le a lábam. Csobánkára még futottunk, az emelkedõt megnyomtuk tempós gyaloglással, de a Kevély-nyeregbõl lefele a meredek legyilkolt mindkettõnket. Tapírnak elkezdett fájdogálni a térde, úgyhogy innen már nagyon hosszú szüneteket tartottunk a lassú kocogások között. A Teve-sziklánál jól jött a helyismeret, mert a filmesek lezárták a kéktúra útvonalát is. Rozáliánál csatlakozott hozzánk az összefagyott Balázs. Felgyalogoltunk a szerpentinen, bélyegeztünk az utolsó pontnál, és indultunk a sárgán. Az Újlaki hegyen iszonyú hangerõvel szabadtéri techobuli szólt. A K- jelzésre visszacsatlakozva hirtelen egy árny mozdult meg a sötétben: egy fiatal srác mászott ki az útra a repülõtér felöl és az iránt érdeklõdött, hogy juthat el a buliba. Útba igazítottuk, de a S- meredek emelkedõjérõl szemérmesen hallgattunk. Kérdeztük, hogy van-e lámpája. Mondta, hogy nincs, de világít a mobilja. :)

Innen már csak percek kérdése és megérkeztünk Hûvösvölgybe 17 óra 7 perccel az indulás után. Anita már várt minket. Ettünk, ittunk, átöltöztünk és indultunk haza.
 
 
Corvin János EmléktúraTúra éve: 20052005.07.12 21:01:46
Corvin 80 - az ötödik teljesítés

Úgy gondoltam, most itt a lehetõség, hogy kilenc órán belülre szorítsam a legjobb idõmet. Erre egyrészt az idõjárás, másrészt a tavaszi edzésmunkám alapján mertem gondolni. Azt azonban jól tudtam, hogy igencsak véletlenszerû, hogy a teljesítmény kijön-e belõlem. Mostanában nem nagyon sikerülnek a fontos versenyek, inkább fejben vagyok rosszul összerakva, mintsem fizikailag. Ezért nem mertem mást jósolni, mint hogy vagy nagyon jó idõt megyek, vagy fél távnál befekszem az árokba.

A terepfutó bajnokságnak köszönhetõen erõs mezõny gyûlt össze a rajtban, mindannyian 7:45-kor indultunk el. Én - a többiektõl eltérõen - nem kértem a rajtban járó jégkrémet, és viccesen megemlítettem a többieknek, hogy remélem, elrontják vele a gyomrukat.

Amikor balra, a fõút felé kellett volna kanyarodni, megláttuk, hogy az utca teljes szélességében fóliával van letakarva, épp egy ház tetõszerkezetét cserélték, emiatt egy másik utcán mentünk le a fõútra. Toperczer Andris nem fordult vissza, én reményemnek adtam hangot, hogy miután rálép, belecsomagolják. :) Ez nem történt meg, mert a fõúton találkoztunk.

Elöl Andris és két másik futó, aztán én, mögöttem Kerékgyártó Peti és talán Szegner Laci. Az elsõ pontra 20 perc alatt értünk, amíg pecsételtünk, beértek a többiek. Innen a vezetõ hármastól méterrõl méterre lemaradtam, mert éreztem, hogy ez nagyon erõs tempó ahhoz, hogy jól jöjjek ki belõle. Petivel és Lacival futottunk Váckisújfalu és Püspökszilágy között, amikor ellépett mellettünk egy mezõberényi srác, oldalán szimatszatyorral. Huhh, ez kemény...

A második pontot 62 perc után hagytuk el, a Nagy-Szór gerincére felfele Szegner Laci is ellépett tõlünk, mi mentünk Petivel saját tempónkban. A torony elõtt megcsodáltam a Naszályt, aminek csak a csúcsa látszott ki egy felhõbõl. A terep amúgy elég jó volt, itt-ott voltak kisebb sáros szakaszok, de sárdagasztás sehol sem volt. Talán még az elsõ pontig tartó részen volt a legrosszabb.

A penci toronyhoz 1:50 alatt értünk, azt hiszem, ez tíz perccel van belül a korábbi legjobb idõmön, innen le a faluba már kissé visszafogottabb tempó esett jól. Sajnos nagyon rosszul öltöztem fel. Esõben indultunk, ezért hosszú nadrágot húztam, a technikai pólóra még a Futóbolond mezt is felvettem, sõt a kendõmet is elvittem. A FB póló és a kendõ perceken belül az övemre került, viszont végig akadályozott a mozgásban és a kulacsom elérésében. A hosszú nadrág miatt meg végig szenvedtem, fõleg miután a nap is kisütött. A faluban kulacsot töltöttünk, majd felkocogtunk a Mónika pihenõhöz, bár a földúton már nem nagyon futottunk. A pontot nem találtunk, valószínûsítettük, hogy a laza talaj miatt nem jött fel és a mûútnál megtaláljuk. Így is lett.

Az útról letérve igazi bozótharc következett. Az elmúlt hetek csapadékos idõjárása miatt több helyen olyan aljnövényzet volt, amit még nem láttam ezen a túrán. Nagy nehezen felértünk az erdõbe, innen már kényelmesebb volt az út. A vár alatt a patakmederben - évek óta elõször - ismét volt víz, szerencsére szúnyogokkal nem találkoztunk. A vár emelkedõje engem eléggé kikészített. Hiába: edzettem én sokat, de szinte kizárólag sík terepen, mostanában valahogy jobban vonz az aszfalt. A Téli Mátrán és a Rákóczin kívül nem is futottam szintes túrát idén. Pedig januárban még teljesítettem egy BUÉK 20 kört 1:52 alatt. Hol van az már??

Azért 3:15 alatt így is felértünk a várhoz (30km / 900m szint), ez azért jó idõ. Lefelé viszont egy csapásra elszállt belõlem a maradék üldözési kedv is. Nem tudom, hogy miért, de a kedvenc túrámon sem éreztem jól magam. Ennek megfelelõen mindenféle testi nyavalyákat is véltem felfedezni, szúrt a jobb forgóm, fájt a bal bokám. Ráadásul megint beázott a cipõm, és a Rákóczin szerzett, felerészt begyógyult vízhólyagjaim kezdek megint felázni. A faluban Petit gyorsan el is küldtem, hogy menjen csak, én majd még kitalálom, hogy mit tegyek.

Gyalog indultam tovább Nógrádsápra, bele-belekocogva. A ponton megettem két nagy kenyeret, fantasztikus csalamádé kíséretében. Innen megint csak gyalogolva indultam Acsára. A málnasorok között megfigyeltem a tájat, ami a korábbi évek futásai alatt úgy maradt meg bennem, mint a túra egyik legsivárabb része. Ha kissé balra tekintettem volna, akkor egy szép gerincet is láthattam volna. Most volt idõ ennek a tanulmányozására is. Ekkor már úgy voltam, hogy ha lett volna lehetõség a feladásra, megtettem volna. De épp a legmesszebb voltam a céltól, pénzt nem vittem magammal, a pontok meg csak nagyon sokára zártak, így pl. Matécz Peti autójába sem akartam bekéredzkedni. Amint a futást gyaloglásra cseréltem, az elõttem álló útszakasz idõtartama öt óráról nyolc órára nõtt, és ez lelkileg eléggé megviselt. Ráadásul gyaloglás közben jobban fájtak a vízhólyagok, mint kocogva. Gondolkodtam, hogy jövök-e legközelebb.

Ekkor ért utol Illés Bálint. Nagyon visszafogott tempóban jött, köszönhetõen annak, hogy öt napja vett részt egy ironman távú triatlon versenyen, amit kiváló idõvel teljesített. Becsatlakoztam hozzá, beszélgetünk. Elmesélte a versenyt, én elmeséltem Ákibácsi dupla ironman-jét. Telt-múlt az idõ, elértük Acsát, majd a Rózsa-kutat, ahol Tóth Gyuriékkal találkoztunk, innen nagyrészt együtt mentünk a Margita aljáig. Mire észbe kaptam, már a Csonkás emelkedõjét másztuk. Az elõbb még azon gondolkodtam, hogy juthatnék vissza a célba, most meg mindjárt beérünk saját lábon. Ha nem találkoztam volna velük, nagyon rosszul jártam volna.

Galgamácsán ettünk-ittunk, innen egy darabon Sanyijanival mentem tovább, aki a pontnál ért utol. Sajnos az ide kidepózott mp3 lejátszó nem adott sem erõt, sem nyugalmat, egy idõ után el is pakoltam. A Kéri-hegy elõtti zsírkrétás ponton a krétát megtaláltam, mivel a rajtban cserlaci figyelmeztetett rá, hogy itt lesz ellenõrzõ hely, de azt nem tudtam, hogy kódot kell felírni (nem vittem a füzetet, csak a hátsó lapot a bélyegzõknek), így csak egy idõpontot írtam fel. Szerencsére ebbõl nem lett gond. :)

Az Egres-pataknál nagyon jólesett a croissant, pedig nem is szeretem a csokis dolgokat. Háromház után tudtam, hogy nagyon sokat kell menni a pontig. Meglepõdtem, amikor Sanyijani fújtatva utolért, pedig a Kéri-hegynél lemaradtam tõle. Háromháznál elment balra egy mellékutcába. Tibet és Vadmalac pontján nagyot pihentem, nem volt kedvem sietni, nem is volt miért. Ettem-ittam, üldögéltem, beszélgettünk. Figyelmeztettem Sanyijanit, hogy ne menjen le Szadára.

A legvégén azért én is majdnem pórul jártam: mentem párszáz métert a sárga négyzet jelzésen, amikor a követendõ sárga sáv trükkösen letért egy ösvényre. Két ismerõs bringás nyomát követtem, akik egyszer csak szembejöttek. Azért nekem még szerencsém volt, Kiss Andris és Rozita meg is nézték, hogy mi van az út végén. Veresegyház. :)

A faluban azért kimozgattam magam egy erõs véghajrával, csak a tisztesség kedvéért, de így is csak 11 óra 4 perces idõvel értem be a célba. Nemsokára megérkezett JB, talán 11:20-as idõvel. Még egy órát ejtõztem a célban, ettem-ittam, elkértem a rajtban nem kért jégkrémet, amit kisebb alkudozás után kaptam csak meg. :)

Bár nem úgy sikerült a túra, ahogy elterveztem, azért nem is lepõdtem meg, hogy ez lett belõle, ezért nem is vagyok elkeseredve. Valahogy úgy gondolkodom, mint Miki: türelmesen várom a nagy áttörést, elõbb-utóbb muszáj, hogy összejöjjenek a dolgok. Leginkább fejben kéne összeszednem magam.

Most azon gondolkodom, hogy menjek-e Sámsonra. A célban a Szabó Józsival beszélgetve még ott voltam, hogy nem megyek, most inkább az igenre hajtok. Csak az a probléma, hogy négy hét múlva lesz egy sík 100km-es futóverseny, most inkább ott tudnék - magamhoz képest - jól teljesíteni. Ennek a Sámson biztosan keresztbe tenne...

Jövõre valószínûleg megint ott leszek Erdõkertesen, remélem ismét meleg lesz. Úgy látszik, nekem a hõgutás Corvin jobban fekszik, mint az esõs-sáros. :) Köszönet még egyszer a rendezõknek!
 
 
RákócziTúra éve: 20052005.06.27 11:45:06
Harmadik alkalommal indultam ezen a túrán, mindháromszor a leghosszabb útvonalon, de mindháromszor más-más útvonalon és távon. A 2001-es montis 75 után 2002-ben ismét bringával indultam, akkor már elindult a nagy kör is, 120 kilométeren. Két év kényszerû kihagyása után idén újra nekivágtam, immár gyalog.

A túra elõtti napon három autóval érkeztünk meg a Zemplénbe, hogy a túra kisebb-nagyobb résztávjait kipróbáljuk. Részemrõl a terv a világosban beérkezés volt, ami kb. 15 óra körüli menetidõt jelent. Péntek este neveztünk, majd egy kiadós vacsora után mentünk aludni. A hosszú távon 6 és 9 között lehetett indulni, Zoloval ketten mi persze már az elején nekivágtunk, hogy minél rövidebb szakaszon kelljen lámpázni. Ala elvállalta, hogy bevisz minket a rajtba, mivel a szállásunk Hercegkúton volt. Vicces volt a rajt után húsz perccel visszaérni ide. :) A rajthelynél elsõnek Petit láttam, meg. Úgy terveztük, hogy együtt megyünk, de rosszul érezte magát, úgyhogy le kellett mondania a túráról.

6 óra elõtt másfél perccel „szerintem elindulhattok” – közölte Remó és így is tettünk. Zolo szelídebb tempót tervezett, így egyedül, saját tempómban indultam. Ketten jöttek még futva, István és Zoli, õket már az évekkel korábbi Rákóczin is láttam, tudtam, hogy ismerik a terepet. Váltottunk pár szót, majd szép lassan lemaradtam, mivel kb. 10-15 mp/km-es tempóval gyorsabban mentek. Nem is próbáltam meg lépést tartani velük, mert bíztam abban, hogy késõbb még majd találkozunk. 110 kilométeren nagyon-nagyon sok minden történhet.

A 37-es fõútról történõ letérésnél két bringás ért utol, velük kb. Hercegkútig kerülgettük egymást, utána végleg elmaradtak. Az elsõ szakaszon a terep eléggé agyagos-sáros volt, legalábbis bringás szemmel, gyalog jobban lehetett kerülgetni. Kicsit megijedtem, mert bár nagyjából egyértelmû volt az útvonal, de nagyon kevés jelzést találtam, és féltem, hogy ez így is marad. Szerencsére az elsõ ellenõrzõpont után, miután beértünk az erdõbe sokkal több jelzés láttam.

Az elsõ ellenõrzõpont Pogány-kútnál volt, szegény srácot borzasztóan nem irigyeltem: hihetetlen mennyiségû szúnyog társaságában üldögélt. Mondta is, hogy õ véradáson van. Innen meglepõ módon emelkedett az út, erre nem nagyon emlékeztem, úgyhogy nagyon okosan visszafogtam magam és váltogattam a kocogást a gyaloglással. Komlóska felett, a dombtetõn óriási szúnyoginvázió fogadott, itt menni kellett, különben egybõl elleptek. Sajnos pont itt kellett megállnom pisilni, úgyhogy kényszerûségbõl a spártai módszert alkalmaztam. Végülis menedzselhetõ a dolog, de pár másodperc idõmegtakarítás miatt biztos nem vetném be. Ez viszont kényszerhelyzet volt.

Komlóska felett gyönyörû kilátás tárult elém, érdemes volt kicsit körülnézi. Lent a faluban a ponton utolértem az elõttem futókat, továbbá Dzuró Zolit (meg is lepõdtem elsõre), aki épp akkor indult fel Pusztavár-tetõre kirakni a bélyegzõket, úgyhogy mi hárman a faluban megkaptuk a bélyegzést. Amikor továbbindultam, akkor ért be Zolo. Itt valahogy szem elõtt vesztettem a két futót, nem tudom, hogy õk voltak-e fent a csúcson, mi mindenesetre felmásztunk. A négy évvel ezelõtti teljesítés alkalmával maradandóbb nyomokat hagyott bennem ez a hegy. Most csak a kilátás szépségére emlékszem. Persze más dolog a délutáni hõségben, a túra végén felcipelni egy bringát, mint reggel frissen, mérsékelt melegben gyalog felsétálni. Vártam, hogy Zolo utolérjen, de nem jött szembe. Késõbb kiderült, hogy elkavart felfele. Mondjuk nem volt nehéz, egy csomót kellett a szakasz közepe táján lefele menni. Ki gondolta volna?

Leérve az országútra hamar Erdõhorvátiba értem. Bár nem volt nagyon meleg, tervszerûen kihasználtam minden frissítési lehetõséget, és benyomtam a fejem a kék kút alá, illetve ettem is egy müzliszeletet. Nagyon kényelmesen ment a futás, mindenfajta erõlködés nélkül, a kilométerek meg csak fogyogattak és mindig volt mit nézni. A faluvégen kergetõztem egy jót a kutyákkal, szerencsére nem vagyok túl ijedõs fajta, különben sem voltak nagyok és alig lehettek négyen. Ezután újabb emelkedõs szakasz Király-kút felé, majd egyszer csak eltûnt a jelzés. Tudtam nagyon jól, hogy jelek mindig vannak, különben sem volt ismerõs a tisztáson épült házikó, úgyhogy megkerestem az utolsó jelzést, ahol észrevettem, hogy itt bizony le kell kanyarodni a szekérútról, bele a sûrû erdõbe. Fától-fáig, jelzéstõl-jelzésig mentem, a fák ugyanis rádõltek a keskeny vízmosásra, ami valaha az út volt. Itt képtelenség volt futni, állandóak fákon kellet átlépni, bokrokat félrehajtani, jelzést keresni. Többször vissza kellett mennem az utolsó jelzésig, hogy újra megpróbáljam eltalálni az út egykori nyomvonalát. A rendezõk becsületére legyen mondva, elég sok friss jelzés volt, de ez sem mindig segített. Ha 20 méterenként van egy jelzés, és a következõt véletlenül pont takarja egy másik fa, akkor egyetlen jelet sem fogsz látni, és nem is tudod, merre kellene keresni, mert út sincs, nyom sincs, csak erdõ, bozót, bedõlt fák. De hát ezt egyszer már bringával is túléltem, úgyhogy addig keresgéltem, míg végül kiértem a regéci várhoz vezetõ dózerútra. Azon gondolkodtam, hogy mennyi lehet a hátrányom az elõttem futókhoz képest és beérem-e õket.

A regéci vár szépen épülget, Balázs mondta, hogy felépült a kapu és tényleg. Egyszer kellene idõt szánni rá, és alaposan körbenézni bent. A pontõrök szerint 15-20 perccel voltak elõttem ketten. Én ennél nagyobb hátrányra számítottam, még nem jártunk harminc kilométernél sem, még nem dõlt el semmi. Innen kellemes kocogás le a faluba, frissítés, sós vajas kenyér hagymával. A rendezõ szerint 5 perce mentek el ketten. Itt ért be az elsõ és egyetlen bringás, akivel találkoztam. Késõbb sokszor segítettek a keréknyomai a helyes út megtalálásában. Beszéltünk pár szót, a falu utáni emelkedõn bíztattam kicsit, megegyeztünk abban, hogy felfele nekem van jobb dolgom. Kényelmesen váltogattam a kocogást a gyaloglással, nem volt túl megerõltetõ, pedig magasra másztunk. Kedvenc helyem a Zemplénben ezek a Regéc környéki 700 méteres nyergek Azért még mielõtt felértünk, maradt egy rövid kifagyott szakasz, hogy a jelzéskeresést és az ágakon átmászást se felejthessük el. Úgy érzem itt magam mindig, mintha az óriások birodalmába tévedtem volna. A fák az út mellett óriásiak, két ember nem éri át a törzsüket. Balról domb, jobbról oldalvölgy, közte pedig kanyarog a két traktor széles dózerút.

Az egyik kanyarban valami fehéret láttam a távolban felvillanni, reméltem, hogy nem csak képzelõdtem. Hosszú perceknek tûnõ másodpercek teltek el, mire megbizonyosodtam róla, hogy jól láttam, Pista fehér pólója volt az. Nemsokára utol is értem õket, pont a Fehér-kúti vadászháznál. Váltottunk pár szót, ittunk a kútból és megtöltöttük a kulacsainkat. Innen mászás fel a Sólyom-kõre, ami nem volt veszélyes, bár a valóság a leírással és a térképpel kissé laza kapcsolatban állt. Remó is említette, hogy itt rövidült az útvonal. A ponttól már egyedül indultam tovább, sokáig nem is találkoztam senkivel. Gyorsan elértem az Amadé-várhoz, egyszer ezt is meg kellene nézni közelebbrõl. Innen óvatosan ereszkedtem le a patakvölgybe, vigyázva, hogy ne álljanak be a combjaim a meredek lejtõtõl.

Itt a széles, jó minõségû szekérúton jobbra kellett menni. Úgy emlékszem ez az út ugyanúgy a Potács-házhoz visz, mint a P-, csak a jelzés egy idõ múlva átmegy a patakon és egy borzasztó bozótos, tüskés, csalános, bokros ösvényen megy az elhagyatott pálos kolostorromig. Maga a rom megkapó látvány az erdõ közepén, de az út kegyetlen. Már az Amadé vár óta esõre állt az idõ, akkor igyekeztem, hogy minél alacsonyabbra jussak, mielõtt keményen rákezdene, mert csak egy rövid ujjú technikai póló volt rajtam, és a magasban amúgy sem volt túl meleg. Reméltem, hogy a völgyekben megálló meleg levegõ elviselhetõbbé teszi az esõt. Sajnos a bozótos rész a kis esõtõl is teljesen eláztatta a cipõm, csak úgy cuppogtam és sikerült egy sáros letörésen jól hanyatt is esnem.

Telkibányára érve nagyrészt rendezõdött a helyzet, az esõ elállt, a csípéseket, karcolásokat és az esést már kezdtem feledni, csak a cipõmbe folyt víz okozott késõbb nagy-nagy vízhólyagokat. Telkibánya az emlékeimben sokkal kisebb faluként volt meg. Gondolom azért, mert korábban lefele jöttem rajta bringával, most meg futva és felfele. Nagy sokára elértem a pontra, ahol a túra kevés kellemetlenségeinek egyike fogadott: a virsli. Nem is nagyon erõltettem, inkább egy kávékóla kombóval öblítettem le a kóstolót. 48 kilométer, 1600 méter szint és pont hét óra menetidõ. Nem valami acélos, de a terep sem könnyû. Azzal bíztattam magam, hogy Füzér után már sokkal kevesebb a szint, úgyhogy ez a tempót még tudom növelni a végéig. Majdnem így is lett. Majdnem fél órára nyúlt pihenõ után a déli melegben jókedvúen indultam tovább az emelkedõ aszfaltúton.

A betonról történõ letérés után nagyjából emlékeztem az útvonalra, de a nyílt terepen eltévedtem egy elágazásnál. A bal oldali ág tûnt szimpatikusnak, keréknyom is volt, fel is kocogtam a pár száz méterre levõ erdõig, de ott sem láttam jelzéseket, és az erdõ sem volt ismerõs. Vissza az elágazáshoz, nézzük meg a másik ágat még egyszer. Most már láttam, hogy a bringás srác is ugyanígy megjárta, az Y átkötésénél ott volt a nyoma. De hát én vagyok a béna, ezt a nyomot az elõbb is láttam, csak nem állt össze a kép. Innen egy sok emelkedõvel tarkított meglepõen hosszú szakasz következett Hollóházáig. Csak csodálkoztam magamon, hogy bírok még felfele futni, pedig az út elég alattomos módon emelkedett, ha visszafele néztem, akkor látszott igazán, hogy milyen meredek. Ezen a szakaszon feleztem meg a távot és nagyon elégedett voltam magammal. A lábamban nem volt semmi savasodás, az emelkedõk is jó kedvvel mentek, a hátam sem volt elfáradva. Végig nagyon vigyáztam, hogy ne menjek magas pulzussal, néha azt vettem észre, hogy lejtõn futva az orromon veszem a levegõt. Rendszeresen ettem és ittam. Vittem egyetlen adag isostart (Plussz-os tubus), amibõl több, mint három kulacsnyi ital lett (6-7 dl/kulacs). Regéctõl kezdve ízlés szerint sóztam minden kulacsot, aminek az lett az eredménye, hogy bár soha nem éreztem, hogy sós, de összességében nagyon sokat elfogyasztottam. Végig figyeltem arra, hogy izzadok-e. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy nagyrészt az okos frissítés miatt sikerült minden ilyen jól.

Hollóházán elõször is ittam egy tonikot, ami nagyon jól ellensúlyozta az isoital édes ízét. Már régóta ki akartam próbálni, csak javasolni tudom mindenkinek! Ezután a pontot kerestem, aki talán túlságosan is behúzódott az árnyékba, ezért nem találtam meg elsõre. Igazolás után irány Füzér. Szerencsésen megtaláltam a nem túl jól jelzett letérést a mûútról, és rövid idõ múlva már ki is értem az erdõbõl. Mindig csodálatos élmény megpillantani a kis falut, a föléje magasodó várheggyel, mögötte pedig a Nagy-Milic közel 900 méteres vonulatát. Ahhoz, hogy a várhoz érjünk, elõször le kell menni a völgy aljába, a faluba, hogy onnan kapaszkodjunk fel a vár alatti ponthoz. A várnézést persze itt is kihagytam, pedig az nem számít bele a szintidõbe. Lefele menet a faluban három futó jött szembe. Ejnye, nem gondoltam, hogy üldöznek. Akkor talán nem is jöttem volna ennyire kényelmesen. Persze akkor valószínûleg nem is éreztem volna ilyen jól magam a túra során. :) Mindegy, gondoltam, a dolog eldõlt, valószínûleg nem 5 perccel indultak utánam, úgyhogy úgy sem tudnám az elõnyüket ledolgozni, úgyhogy vártam, hogy utolérjenek. Ránézésre a Téli Mátrán megismert miskolci trió lehetett. Azért gondoltam, ha már egyszer innen szinte csak lejt a pálya, akkor adjuk meg a módját: kissé rákapcsoltam. Füzérradványon egy csomót keresgéltem a jelzést, vagy három lehetõséget megnéztem, ami után még kétszer útbaigazítást is kértem, mire végre megtaláltam a régi kisvasút útvonalát. Innen már nem lehetett eltéveszteni, viszont a csalánnal és bozóttal annál több problémám akadt. Szerencsére ez a szakasz is véget ért egyszer, megérkeztem Kisbózsvára, ahonnan mûúton ment a jelzés Nagybózsvára. A kiírás szerint elmentem az ABC melletti kocsmáig, de ott nem volt pont és a kéktúra bélyegzõrõl sem tudtak felvilágosítást adni. Kértem egy tonikot, de az is elfogyott. Egy pohár sörrel kárpótoltam magam, de az nem volt az igazi. Visszatérve a jelzésre meglettek a pontõrök, már az elõbb is láttam õket, de azt hittem, hogy kéktúrázók. Igazoltam, beszélgettünk, kerestem a fejlámpámat, amirõl kiderült, hogy Vágáshutára került (ez abszolút nem baj, eredetileg oda akartam kiküldeni, csak úgy tudtam, hogy ott nem lesz élõ pont). Meglepetésemre az üldözõk még nem értek utol, egyedül mentem tovább. Kishuta, Nagyhuta, Vágáshuta jött sorban, a régen látott kedves kis zempléni falucskák. Igazán élveztem a futást, egyszerûen alig fogott rajtam a táv, eddig ilyet még soha nem tapasztaltam. És itt voltam ebben a kis csodában, amit Zemplénnek hívnak. Hát persze, hogy élveztem.

Vágáshuta elõtt az aszfalton azért már kissé fogyóban volt az erõm: bár nem fájt semmim, leszámítva a vízhólyagokat, de éreztem, hogy nem megy annyira a futás, jólesik belesétálni az aszfaltút emelkedõjébe. Azért próbáltam magam motiválni, meghatározott idõre a pontra érni, hogy legyen esélyem az elõre megálmodott 20:39-es (8:39) idõpontra beérni a célba. Úgy gondoltam, ha 18:25-ra beérek Vágáshutára, akkor a maradék 17 kilométer legyûrhetõ a kitûzött idõre. Ezért aztán bele-belefutottam az emelkedõbe is. Egy furgon jött mögöttem, lehúzódtam, hallottam, hogy lassít. Amikor mellém ért, már mondtam is, hogy köszönöm, nem kell fuvar, gyalog megyek. Remóék voltak, hozták a lámpám és a pontot. Idõre be is értem a vágáshutai kocsmához, de leültem enni. Ittam még két tonikot. Kérdeztem, hogy kik azok a futók és nem látta-e õket. De, ott jöttek mögöttem. Ebben a pillanatban be is fordultak a sarkon, valóban Carlosék voltak. Ideje volt a találkozásnak, hiszen Füzér óta már 23 kilométert tettünk meg. Ettünk – ittunk, én kicsit elõbb indultam tovább.

A leírás szerint két kilométert kellett megtenni a kéken, majd jobbra a pirosra térni. Ez összevágott az emlékeimmel. Bal oldalt egy mély patakvölgy kísért, így szinte biztos voltam benne, hogy a piros még nem keresztezhet. Egy helyen volt egy jobbra letérõ út, amin lefestett jelzések (jelzésalapok) látszottak, de nem láttam, hogy ez az út keresztezné a kéket, tehát ez még nem lehet a P-. Pedig idõben már kb. itt kellene lennie. Mentem tovább, egyre inkább idegesen, hogy mi lesz, ha mégiscsak az volt a piros. Az idõ telt, a völgy csak nem akart véget érni. Sajnos a teljesen letaposott ösvény száraz volt, a bringás nyomát sem láttam meg. Arra gondoltam, hogy ha itt rám sötétedik, akkor bajban leszek. Visszafordultam a faluba. Reméltem, hogy szembetalálkozom Carlosékkal, és akkor velük megyek. Ha nem jönnek szembe, akkor már lekanyarodtak azon a kérdéses helyen. Nagy sokára szembe jöttek. Megkönnyebbültem. Újra visszafordultam, mentem velük. Gábor szerint jó az irány, nem kell aggódni. Késõbb meglett a bringanyom is. Mentünk egy csomót, mire megtaláltuk a keresztezõ P- jelzést. Hát ez nem két kilométer volt, az szentbiztos! Carlosék kicsit kizökkentettek eddigi kényelmes tempómból. Arra gondoltam, hogy jó lenne tartani velük a tempót, mert akkor nem tévedek el, és az sem egy utolsó szempont, hogy bizonyítom magamnak, hogy közel 100 kilométerhez is tudok normális tempót menni, így hát mentem velük. Õk beszélgettek, én némán tartottam a tempót, néha kényszerûen sprintelve, hogy le ne szakadjak. Lassan teltek a percek. Szerencsére jött egy nagyon kemény árok, ahol bedõlt fák tucatján kellett átvergõdni, itt nem lehetett gyorsan menni. A terep abszolút nem volt ismerõs 2002-bõl, késõbb kiderült, hogy ez a jelzés új útvonala. Gyalog sem volt egyszerû átvergõdni a fákon, de itt már ment egy bringás! Késõbb még egy völgy oldalát másztuk meg, mert az alján nagyon sok fa feküdt keresztben, de néha volt futható terep is. Nagy nehezen megérkeztünk a Rákóczi-fához. Ez a hat kilométeres szakasz 85 percbe telt. Itt persze már esélytelen volt a tervezett beérkezés, ezért csak arra vigyáztam, hogy többet ne tévedjek el, így még a Tengerszemig tartottam a miskolciak tempóját. Itt nagyrészt jó minõségû, kissé lejtõs dózerúton kellett menni, néhol pocsolyákat kerülgetve. Amikor végleg feladtam, hogy tartom õket, akkor kellett betérni egy kis ösvényre, ahol sokszor csak lehajolva, bujkálva lehetett haladni. Nemsokára megérkeztünk a túra utolsó emelkedõjének az aljához. Itt a többiek megálltak inni, merthogy késõbb sok szúnyog lesz, és akkor nem lehet megállni. Szerencsére ez nem igazolódott, szúnyog nem nagyon volt, de az emelkedõ azért jól esett így a végén. :) Ezt a bõ öt kilométeres szakaszt 200 méter szintemelkedéssel is 35 perc alatt tettük meg. A tengerszemnél elköszöntem a többiektõl. Az utolsó 17 kilométeren nincs víz, a kulacsom már kiürült, amúgy is kissé túl édesre sikerült, az idõterveim megdõltek, igazából nem is volt miért sietni.

Az itiner szerint itt elértük a K100 távját és szintjét. Fél kilenc volt, tehát 14:30-as menetidõ. Persze nincs értelme az összehasonlításnak, a K100-on sehol nincs ilyen terep. A Tengerszemtõl már nem lehetett eltévedni, kijöttünk az erdõbõl, világos volt, látszott Sárospatak is. Kényelmesen, nagyrészt sétálva mentem a várig, majd a parkoló után meglepetésemre egy kék kút jött szembe, mindössze harminc méterre az iskolától. Frissítettem, majd a lejtõn begurultam a suliba. Vica és Ala vártak az ajtónál, külön köszönöm a kólát, nagyon jól esett! Gyorsan összeszedtem magam, elköszöntünk a rendezõktõl és Carloséktól, és mentünk vissza Hercegkútra. Gyors zuhanyozás után siettünk csatlakozni a többiekhez, akik már javában borkóstoltak.

Továbbra sem tudok mást mondani errõl, mint hogy nekem a legkedvesebb. Ezek az én hegyeim, ez az én túrám. Az, hogy ennyire jól bírtam erõvel, hogy ennyire keveset kellett érte szenvedni, az külön nagy öröm és bizakodással tölt el a jövõre nézve.
 
 
HajdúTúra éve: 20052005.05.02 11:10:44
8 órakor, huszadikként indultam a rajthelyrõl. Tavaly eléggé lefárasztott szellemileg az egyedül futás, úgyhogy most mp3 playerrel indultam. Elsõ pozitívum, hogy a tavaly talált szemétkupac eltûnt, egy nagy konténer állt a helyén. Kellemes, árnyékos úton futottam a Mézeshegyi-tó felé. Vékonyan öltöztem a várható meleg miatt, úgyhogy itt még kicsit fáztam is. Fél óra alatt a tónál voltam, onnan újabb fél óra lett a mûút, az ellenõrzõpont (13 km) pedig 1:15. Kicsit meglepõdtem, hogy 'csak' hat perces ezreket futottam, érzésre többnek tûnt, bár nagyon lazán futottam. Gondoltam, ideje egy kicsit felpörgetni a dolgokat.

A zenegépben áttekertem a zúzós, ám lassabb Rammsteinrõl a pörgõsebb Tankcsapdára és indultam tovább. Egybõl össze is szedtem egy 400 méteres eltévedést. :) Visszatérve a helyes útra kiderült, hogy ez a gyorsabb tempó sem túl gyors. Éreztem, hogy tempót váltottam, de még talán kellemesebbnek is tûnt. Igyekeztem jól frissíteni, félóránként ittam 2 deci vizet. Itt is akácos erdõben futottam, ami néha fenyves váltott fel, de a zárt erdõben még nem volt meleg. Ezen a szakaszon az összes elõttem indulót utolértem. A halápi csárda elõtt nyílttá vált a terep, de még nem volt túl meleg. Emlékszem tavaly nagyot mosakodtam a csárdánál, most csak a benti csapnál frissítettem egyet. 25 kilométernél tartottam és 2:27-es idõvel indultam tovább.

Amikor elindultam, egy pillanatra úgy éreztem, hogy lemerevedtek a lábaim, de szerencsére pár lépés után ez az érzés teljesen eltûnt. Viszont megint rossz irányba indultam, úgyhogy sikerült megint pár száz métert rátenni. Innen már sokkal nyíltabb volt a terep, szinte alig volt árnyék, szerencsére fújdogált egy enyhe ellenszél, ami jól hûtött, de nem tartott fel. A következõ ellenõrzõpontnál kaptam kólát, ami nagyon jólesett! Innen már csak pár kilométer a hajdúsámsoni vasútállomás. Meglepõdve tapasztaltam, hogy tavaly óta leaszfaltozták a Sámsonba vezetõ utat, ezt kihasználva kicsit meg is nyomtam ezt a szakaszt. Itt már azért éreztem, hogy nem megy olyan jól, mint kellene. A faluban egy kék kútnál frissítettem, kevertem egy Isostart, az állomásra így is 3:30-as idõvel értem be (36km). Tavaly 4:10-re értem ide, és nem is mentem tovább. Leadtam az mp3 lejátszót és indultam tovább.

Pár lépés után éreztem, hogy a java még csak most jön. Hihetetlenül beálltak a lábaim a pár másodperces depózás alatt. Kicsit nyújtogattam, de nem sokat használt. Nem értettem, hogy lehet ilyen izomlázam mindenhol (a combomban elõl és hátul, illetve a vádlimban), hiszen az izomláz csak másnapra jön ki. Gyaloglást kocogással váltogatva küzdöttem tovább. Itt már elég meleg volt, és árnyék sehol. Mindegy, már csak 17 km van hátra, ez megcsinálom 2 óra alatt, akkor is elég jó vagyok és elérem a 13:46-os vonatot Debrecenbe. Csak azt nem értettem, hogy egy-két hét kihagyás után miért megy ilyen nehezen. Úgy látszik, minél többet edzek, annál gyorsabban romlik az állóképességem, ha abbahagyom.

Nem sokkal késõbb egy kislány állított meg a földúton, leesett a bringájáról a váltó és hazafele tolta, de megkért, hogy kísérjem el egy darabon, mert van ott egy kutya, amitõl fél. Így pár perces gyaloglást iktattam be, majd a kutyát elhagyva újra kocogásra váltottam, de a kínok kínját álltam ki.

A templomromnál nagy piknikezõ tömeg fogadott, szerencsére a pontõr hölgy rám köszönt, úgyhogy megtaláltam az ep-t. Továbbindulva megint elkevertem egy kicsit és újabb párszáz métert tettem rá a távra. Váltogattam a kocogást a gyaloglással, de egyre több lett a gyaloglás. Nagyon fájtak a lábaim. Jött egy három kilométeres egyenes szakasz, nyílt terep, jobbról-balról gyümölcsös, nem túl változatos táj. Az innivalóm szinte teljesen elfogyott és nagyon meleg volt. Itt már láttam, hogy a kinézett vonatot nem fogom elérni, csak a 14:21-est. Azt hittem soha nem lesz vége. Aztán nagy sokára csak elértem a P- jelzésre. Itt már egyáltalán nem kocogtam, sõt még gyalogolni sem tudtam tempósan, kerestem a helyet arra, hogy leüljek pihenni (hja, nem akartam a homokos földre feküdni). Már fél egy volt, de a térkép szerint még jó 5 km a cél! Ez azt jelenti, hogy a 14:21-es vonat elérése is kérdéses.

Kb. itt lett világos elõttem, hogy nem izomlázam van, hanem magnézium hiányom. A fájdalom az izomgörcs, pontosabb izomgörcs elõtti állapot volt. 35 km-ig csak vízzel frissítettem, pedig én hajlamos vagyok a só elvesztésére. Öt percig üldögéltem a lehetõ legkényelmesebb testhelyzetben, nem is nyújtottam, csak hallgattam az erdõ hangjait. Aztán szép lassan továbbindultam, megint váltogattam a kocogást a gyaloglással, de nagyon kötött mozgásomra való tekintettel inkább csoszogásnak nevezném. Mindenestre gyorsabb volt a gyaloglásnál. Az utolsó ponton szerencsére kaptam egy kis szódát, ez is nagyon jólesett, egyre inkább kezdtem magamhoz térni, gondolom az elfogyasztott Isostar is hatott valamennyire. Beérve Hajdúhadházra elvesztettem a jelet, a leírás elég nagyvonalúan intézte el a vasútállomást, a térkép pedig valahogy nem vágott össze a valósággal. Megkérdeztem helyieket, persze kiderült, hogy megint rátettem párszár métert.

14:15-re értem be, óra szerint 6:12 lett. A túra hivatalos távja 52.8km, amit én legalább 53.5-ra srófoltam fel. A 'kitérõket' is számolva elsõ 36.5 kilométert 3 óra 30 perc alatt tettem meg (5:45 perc/km), a maradék 17-et pedig 2 óra 42 perc alatt (9:32 perc/km). Hazafele a vonaton a lábam még mindig görcsölt, hasonlított arra, mint amikor esõben nézed a pocsolyát, itt-ott egy-egy izom összerándult a vádlimon. Mára már jobban vagyok, a lábam kevésbé fáj, de a szám ki van száradva, és a bõséges vacsora ellenére is csak 72.4kg voltam reggel, úgyhogy szinte biztos vagyok abban, hogy a probléma legfõbb oka az ásványi anyagokban keresendõ. Azért örülök neki, hogy nem egy K100 fontosságú túrán fizettem meg az újabb tanulópénzt. :)
 
 
LemaradásTúra éve: 20052005.04.18 20:06:28
Igazából nem szívesen írom ezt a beszámolót, de vannak olyan alkalmak is, amikor nem sikerülnek a dolgok, ezeket is el kell fogadni.

Meglehetõsen alapos felkészülés áll mögöttem. A tavaly szûk 750-nel szemben idén több, mint 1100 kilométer került bejegyzésre az edzésnaplóba. Évek óta stabil 80 kilómból hetet leadtam. Különös figyelmet fordítottam mindenre, ami befolyásolhatja az eredményt: influenzás idõben nem ültem buszra, kefírkúrát tartottam, hogy ne legyen gond a gyomrommal, szigorú pihenést iktattam be a túra elõtt, rászoktam a reggel hat órai ébredésre, hogy ne jelentsen túl nagy sokkot a túra elõtti korai kelés. Utolsó futásaimon 125-ös pulzussal stabilan hat percen belüli tempót futottam.

Szombat reggel a megszokotthoz képest késõbbi vonattal mentünk, így teljes hat órát tudtam aludni. Rákosrendezõn szálltam fel a vonatra, amin sok ismerõst fedeztem fel, többek között a szigethalmiak közül Bélát és T. Andrist. Ákibácsi kérdezte, hogy rövid vagy hosszú nadrágban indulok-e. Mondom, hogy rövidben, elég meleget mondtak. És hány rövid nadrágom van? - kérdi. Eltelt pár másodperc, mire leesett: Te hosszúban jöttél? Bútorászosban. Úristem, mekkora hülye vagy.

Szerencsére reggel a Saucony rövidnadrágom mellett döntöttem, ami alá mindig veszek egy rövid vékony legginget, nehogy a nadrág szegése kidörzsölje a combomat, így a Sauconyt át tudtam neki adni.

Vácra érkezve egy srác és két lány ébresztgette a társaságukban levõ srácot, ám õ csak nem akart felkelni. A srác meg az egyik csaj már vonszolta le az alvó srácot, amikor felajánlottam a segítségemet. Sokat dolgozott - mentegették viccesen barátai. Hja, régebben én is munkamániás voltam - gondoltam, de szerencsére már elmúlt.

A tavalyi mezõnyhöz képest igencsak szellõs mezõny képviselte a futókat. Hiányzott Kiss Andris, Illés Bálint és persze Rozita, késõbb kiderült, hogy a csabaiaktól sem Szarvas Matyi, sem Kõrösi Tibi nem jött el. 6:48-kor elrajtoltunk, pár perccel a szigethalmiak és egy montis csapat után. A montisokkal a Fenyves-hegyig kerülgettük egymást, Ákival azt tippelgettük, vajon ki ér fel elõbb a Naszályra, õk vagy mi. A szigethalmiakkal váltottunk pár szót, meglepetésemre Béla tudta az idõtervemet, pedig nem nagyon híreszteltem. Mondjuk nem is titkoltam. :)

A Fenyves-hegyre 24 perc alatt értünk fel, ami a tavalyinál mindössze egy perccel kevesebb, viszont sikerült teljesen kényelmesen felkocogni az emelkedõkön. A terep jó volt, jobbra lepillantva óriási ködfelhõk ülték meg a Duna völgyét. A ponttól lefele már elég durva, erõsen szántásszerû terepen mentünk, de bíztam abban, hogy gyorsan leérünk a mûúthoz, és Katalinpuszta után jobb lesz a terep. Ez nagyjából be is jött, a Naszály oldalában elég jól tudtunk haladni. A fordító után (Nagy-Szál-erdõ) sikerült a kék jelzésen maradni, ráadásul meglepõen járhatónak bizonyult, itt-ott még futni is sikerült rajta. Így 1:45 alatt értünk fel a csúcson levõ geodéziai toronyhoz. Tavaly ehhez öt perccel többre volt szükség.

Fent óriási köd volt, nem nagyon láttunk semmit, nem vonta el a figyelmünket a panoráma, robogtunk lefele. A hely alján, Török-réttõl újra nagy sár kezdõdött, ami Kosd határában kezdett el tragikus méreteket ölteni. Azt hittem, hogy a Naszály lesz a kritikus szakasz, ezzel szemben épp ott kezdõdött. Kosd elõtt, a szántás szélén vastag ragacsos sár fogott vissza, míg a faluba vezetõ szekérúton inkább a csúszós változat dominált. Itt már elég dühös voltam, hiszen egy lejtõs, amúgy nagyon jól futható szekérúton kellett lassítani, megelõzendõ az elcsúszást. Ettõl eltekintve elégedett voltam az idõnkkel: a hegy megmászása után, 24 kilométert megtéve 2:42-nél tartottunk.

A falutól kezdve egy szakaszon új az útvonal. Sokat kanyarogtunk a falu utcáin, majd egy dombra másztunk fel. Lefele, az igen sáros szekérúton egy csúszkáló autó nyomait követtük, amit nemsokára be is értünk. A pontõr a lejtõ közepén leállította az autót, mondván innen majd még vissza tud menni a faluba, de ha még mélyebbre ereszkedik, akkor ez már kérdéses lenne. A pont valójában egy-két kilométerrel lejjebb lett volna egy hídnál. Ez pont 27 kilométer, pont 3 óra.

A következõ szakasz viszonylag kegyes terep volt: füves patakpart, kicsit Galgás érzés volt. Késõbb elkanyarodva a pataktól megint nagy sárba kerültünk. Eddig zárt felhõzet volt felettünk, kicsit fújdogált a szél, idõjárás szempontjából ideális volt. Eddig. Innen viszont kisütött a nap, és hirtelen igencsak meleg lett.

Utolértünk a maradék két embert, aki még elõttünk volt. Egyikük Tóth Gyuri, valahonnan õ is tudta az idõtervemet. Ezek után talán érthetõ, ha legközelebb inkább megtartom magamnak a céljaimat, legalább nem kell magyarázkodnom, ha nem jön össze. Visszaértünk a régi útvonalra, ismét óriási sárban mentünk, mellettünk épp egy bátor hétvégikert tulajdonos autója akadt el a sárban, de nem ajánlottuk fel, hogy megtoljuk. Kis szakaszon változatlan maradt a túra, ám után ismét más irányba kellett menni, amirõl határozottan rossz emlékeim maradtak meg. Úgy éreztem, hogy hosszabb, és állandóan emelkedik. Egy örökkévalóságnak tûnt, mire kiértünk egy betonútra, ami meg alattomosan emelkedett, úgyhogy felgyalogoltunk rajta. Innen lejtõzés Kisnémedibe, és tovább Vácrátót felé. Innen már megszûnt a sár, a talaj sokkal inkább homokos volt, amin csak segített az esõ, viszont a meleg egyre keményebb lett. Megérkezvén a vácrátóti ponthoz szomorúan vettük tudomásul, hogy nem tudnak vizet adni. A pont új helye miatt egy kisebb kitérõt kellett volna tenni a kutakhoz, így inkább Õrbottyán felé indultunk, remélvén, hogy találunk ott vizet.

A vasútállomáson nem volt víz, elõttem már felrémlett Tapírka tavalyi talajfogása, szerencsére azonban egy kiskerttulajdonos megmentett minket a szomjhaláltól és adott két kulacs vizet a kerti csapból. Nagyon rendes volt a bácsi, mert felajánlotta, hogy ha nem ízlik, hoz nekünk bentrõl. Remélem a "nem, köszönjük, ez nagyon jó"-t még hallotta, mert futottunk tovább. Mindketten a fáradtsággal küzdöttünk, bár én nem tulajdonítottam neki nagy jelentõséget, mert ezen a szakaszon (kb. 30 és 50 között) mindig van egy kis mélypont, amit a veresegyházi depó helyrerak. Ebben a szellemben nyomtuk tovább. Veresegyházon elkövettük azt a hibát, hogy elmentünk a régi útvonalon a tóhoz, pedig az idei útvonal valahol rövidít. 5:40-es idõvel értünk féltávhoz. 5 perc depózás következett, próbáltunk rendezni sorainkat, ettünk sós vajas kenyeret, ittunk izoitalt, én lenyomtam egy gélt is, betáraztunk és futottunk tovább. Ekkor már látszott, hogy jelentõs késésben vagyunk, hiszen a túra második fele hosszabb és szintesebb lett az új útvonal által. A montisok viszont még mindig nem értek be minket.

A faluból kiérve sokkal nehezebben ment a futás, mint kellett volna, ráadásul a jobb vádlim is erõsen bejelzett (hasonlóan, mint a Petõfi végén). Kis gyaloglás után a következõ futásnál az oldalam kezdett el szúrni, ráadásul elég durván. Egy idõ után már gyaloglás közben is folyamatosan fájt. Pontosan olyan érzés volt, mint amikor az edzetlen futó túl nagyot vállal. Velem párhuzamosan persze Ákibácsinak is elõjöttek a problémái, neki az Achillese jelezte, hogy nincs minden rendben. Szadára legalább felerészt gyalogoltunk. A faluvégi betonos emelkedõn adtam fel. Már hosszú percek óta képtelen voltam a legszánalmasabb futásra is. Terveim Ákibácsival párhuzamosak voltak. Leültünk kiönteni a cipõinkbõl a sarat és komótosan felballagtunk a Margitára. Megmértem a pulzusomat, közel 120 volt. Pedig csak gyalogoltunk, azt sem keményen. Fent viccesen még nyomtunk egy részidõt az órán, de itt már csak a gödöllõi gulyáshoz gyalogoltunk. Lefele sem futottunk, nekem az oldalam Ákinak az Achillese nem bírta. Elég unalmas volt az a nyolc kilométer, amíg a Pap Miska-kúthoz leértünk. Ott elterültünk, ropit ettünk, mobilon humán mentést kértünk Vicától Gödöllõre. Tóth Gyuriék beértek minket, nagyrész együtt mentünk a 75-ös célig. Mindig van nálam egy Algopirin, eddig soha nem kellett használni, most igen, mert még a fejem is megfájdult.

Gödöllõre 9:30-as idõvel értünk be, ettünk gulyást, ittunk kólát, felszedtük a cuccainkat Pécelrõl és hazajöttünk. Este ráálltam a mérlegre, pont annyi voltam, mint reggel, pedig a célba érkezés után mindössze fél liter folyadékot ittam meg, tehát jól frissítettem. Izmaim rendben vannak, pici izomláz van a 'csúszkáló izmokban', azaz a külsõ és belsõ izomcsoportokban. Nem tudom pontosan, mi lehetett. Talán az elsõ negyven kilométer (fõleg a 25-40 közötti rész) sáros terepén túlságosan erõltettem a kitûzött tempó tartását. Talán az elsõ igazán meleg is belejátszott. Nem tudom.

Azt tudom, hogy ezt a felkészülést nem akarom veszni hagyni, valahol kiadom magamból, de még nem tudom hol. Valószínûleg nem Sárváron.

Egyébként ha viccelni akarnék, azt mondanám, hogy az elsõ 50-en ugyanannyit mentem tavaly Larzen-Ákibácsi módszerrel, mint idén, okosan felkészülve. Sõt, akkor még a vége is jó lett, akkor mire fel ez a sok edzés? :) Persze, ezt csak költõi kérdés. Két hét múlva jön Hajdú 50, ott is van egy kis elintézni valóm, aztán a Rákóczin és a Corvinon szeretnék jó idõt futni. Hogy Corvinon mi az idõterv, azt ne kérdezzétek, ezek után érthetõ, hogy megtartom magamban. :)
 
 
MargitaTúra éve: 20052005.03.04 15:50:33
Idén megint kihagytam az éjszakait, bár ahogy hallom Juhász Laci elveszett valahol útközben, így Csanya lett az elsõ beérkezõ... hm.. ha ezt elõre látjuk. :)))

Na, mind1. Elõször indultam a 40-es távon, Tapírka és Hiver társaságában. Tapírka nagyon harapós kedvében volt, a második pont után már nem is láttuk. Szép hóesés volt, meg köd, a tájból többet nem láttam. Az idõ múltával a nyomok ritkultak, kevesebb emberrel találkoztunk.

Említésre méltó esemény a Margitáról lejövet feltûnt elõttünk pár gyalogos. Mielõtt beértük volna õket, jobbra fordultak. Közben láttuk, hogy egyenes irányból jönnek szembe. Gondoltuk, jobbra kell menni tovább, csak a szembejövõk nem vették észre. Ám nem. Jobbra Optika és Tibet tett kitérõt, szembõl pedig tomator és offtopic mozduljvelünk fórumos futó kocogott felfele. Õk sajnos elmentek a huszas távval Domonyvölgybe, én szembõl közelítették meg a csúcsot. Hát, szép kis kitérõ. Mi húsz perce jöttünk már lefele. Minimum 45 perc, míg a Margitás pecséttel együtt visszaérkeznek oda. Hja, akinek kevés a táv, és Margita 50-et fut. :)

Aztán Domonyvölgybe lefele nagyon jó tempót futtottunk a továbbiakban, jót teáztunk, láttuk Illés Bálintot elrobogni. Gethe Lacival és Vadmalaccal kocogtunk pár métert, majd rövid aszfalt után (amit amúgy élveztünk, csak ledudáltak az útról) elkezdtünk emelkedni. Szerencsére a Galga 50-rõl ismerõs volt a terep. Felfele utolértem Bálintot, amin eléggé elcsodálkoztam. Beszéltünk pár szót, de aztán félreálltam, közben Hiver is felért, úgyhogy ilyenfajta laza alakzatban mentünk a célig. Még egy futóval találkoztunk Kõkereszt környékén, más senkivel.

A Kõkereszt ep. teafõzõjének ismét extra köszönet, nagyon jól esett az a tea is! Addigra már épp megkásásodott, amit Domonyvölgyben kaptunk. Innen már számolni tudtunk a nyomokat, úgy láttuk, hogy hárman mentek elõttünk. A célban összevetettük a tapasztalatainkat: Tapírka egy nyomot látott maga elõtt, Bálint kettõt, mi hármat. Én ötödiknek értem be. Nem tudom, kik voltak azok a futók, akiket sétáLós bácsi említett, de a számok valahogy nem stimmelnek. Maximum egy lehet, aki optimalizált, személyére van is tippem.

A célban kiváló ellátás, beszélgetés ismerõsökkel, kis pihenés és már indultunk is haza.
 
 
túra éve: 2004
Börzsönyi vulkántúraTúra éve: 20042007.12.15 18:29:54
Börzsönyi Vulkántúra

Az év (számomra) utolsó túrája immár harmadik éve ez a rendezvény. A szolgáltatások ugyan minimálisak (bár ez az idei évre nem is lett igaz), de a Börzsöny csodáltatos télen! És most még az elõzetes várakozásaimat is jóval felülmúlta.

Ákibácsi 5:30-as menetidõt tûzött ki, ezt én kicsit optimistának tartottam, fõ célom az volt, hogy az emelkedõket jól bírjam és hogy ne maradjak nagyon le az élbolytól.

Fél kilenc környékén indultunk Lõw Andris, Ultrafutó, -balázs-, Ákibácsi, Tapír + én. Az elsõ szakasz a piros jelzésen a Rakodóig. Két hete itt 52 perc alatt értünk fel, most próbáltunk kicsit erõsebb tempót nyomni. A Magas-taxig jó meredek volt az út, de azt megkerülve, illetve a th. után már sokkal kellemesebb terepen haladtunk. Míg lent Királyréten szürke köd uralt mindent, itt 800 méter környékén kezdtünk a köd fölé jutni, és itt-ott szikrázó napfényt pillantottunk meg a fák között. A Rakodó elõtt találkoztunk a pár perccel korábban indult Jaat-féle csapattal, kis sprinttel döntöttük el, hogy ki pecsételhet elõször. Én, persze. :) 46 perc alatt értünk fel, ami elõrevetítette, hogy itt ma nagy dolgok fognak történni. Nagy behalás vagy nagy siker.

Sajnos Tapírka lemaradt valahol, késõbb tudtuk meg, hogy a th.-nál kikerültünk a látómezejébõl, õ pedig a piros sávon továbbhaladva felment Nagy-Hideg-Hegyre, ezzel összeszedett annyi hátrányt, hogy már csak a célban találkoztunk vele. Csóványos felé haladva egyik ámulatból a másikba estem. Szabó köveknél északnyugati irányban tejfehér köd 800 méteres magasságig, felette kristálytiszta kontúrok. Jobbra, a fák között kitekintve a köd felett a nap sütött. Andis felment a toronyba, a látványról majd õ beszámol.

Magosfáig kellemes lejtõ, utána kellemetlen lejtõ következett. A csapattól itt maradhatott le (elõzetes terveinek megfelelõen) ultrafutó. Bizony volt elég sok durva, bokapróbáló szakasz (pl. Godóvár alatt). Ami viszont gyönyörû volt, az a fákra fagyott dér. Aki látta, tudja, hogy milyen csodálatos volt, aki nem, annak le sem tudom írni, ezt látni kell. Csapatunk mókafelelõsei szívesen rángatták az ágakat, hogy az utána jövõk hóemberjelmezbe öltözhessenek.

Vilatinál nagy nyíltszíni happening, Túró Rudi és meleg tea várt minket. Pár percet idõztünk itt, még két óra menetidõn belül továbbindultunk. Ákibácsi tavaly pont két óra alatt ért le, úgyhogy az elõnyünket tartottuk, ha hízlalni nem is tudtuk.

Következett a nyugati gerinc. Hajlamos az ember arra, hogy ezt a szakaszt kissé alábecsülje. Amikor felérünk az elsõ csúcsra, Jancsi-hegyre, könnyen azt hiszi az ember, hogy felértünk, innen már csak laza hullámzás jön a Magyar-hegyig. Hát egy fenét. Itt leszakadtam a többiektõl, kissé nehézkesen ment a dolog. Sajnos a kilátással sem tudtam vigasztalni magam, a köd magasan a nyugati gerinc feletti magasságig ért. Néha láttam -balázs- pólóját felvillanni, egyszer Ákibácsi narancssárgáját is, de aztán egy trükkös kanyarban elvesztegettem pár értékes percet. Itt már a Magyar-hegynél jártunk, innen már csak lefele vitt az út a völgyig. Gondoltam, hogy ha ezen a lejtõn nem érem utol õket, akkor eldõlt a dolog, úgyhogy megnyújtottam a lépéseimet. Szerencsére sikerült az akció, a pont elõtt 50 méterrel már támadó pozícióban voltam -balázs- mögött. Megjegyzem, eddig soha, egyik túrán sem sikerült utolérni az elõl haladókat, ha kikerültek a látómezõmbõl.

Újra együtt voltunk, a Magyar-völgy nem túl kellemes szögben emelkedõ szekérútján kocogtunk felfele. Azt hittem, itt újra és végleg lemaradok, de a csapat nagyon együtt maradt. Katalin-forrásnál vizet töltöttünk - a levegõ hõmérsékletéhez képest kellemesen langyos vizet ihattunk. Bányapusztánál újra elértük a köd- és dérhatárt, ami majdnem a NHH-ig beburkolt minket. A túra elején azzal viccelõdtem, hogy a fejfámon piros kereszt lesz, utalva az utolsó emelkedõ jelzésére, de szerencsére nem igazolódott be a félelem. Ha nem is gyorsan, de haladtunk. Néha még kocogásra is futotta. Áki és -balázs- 50 méterre elöl, Andris ennyivel hátrébb. Nekem nagyon sokat segített, hogy jól ismerem már ezt az emelkedõt, tudtam, hogy az igazán kemény rész a Hanák-rétnél kezdõdik, igaz onnan már csak egy kilométer a th.

A csúcs elõtt Áki és Balázs elnézett egy kanyart a P+-en, úgyhogy együtt értünk fel a túra utolsó pontjához. Itt a túra gyakorlatilag végetért, innen már csak a lejtõzés volt hátra. Andris frissített a th-ban, talán kissé kevés cuccot hozott magával (gyakorlatilag semmit, még kulacsot sem), Juhász Laci elzúgott, lassan mi is indultnuk le a Rakodón keresztül a taxi-rétig. Itt keresgéltük a K+ jelzés folytatását, de három perc eredménytelen ide-oda futkározás után azt javasoltam, hogy menjünk a piros sávon, mert azt legalább tudjuk merre vezet. Majd lemegyünk a K+-on, ha tudjuk merre megy. Most a térképet megnézve persze már összeállt a kép. Mindegy, majd legközelebb.

Az utolsó lejtõn persze Ákiék elmentek, ami nem is csoda, hiszen közülük mindenki tud 3:15-ös maratont, én csak 3:40-ig jutottam. Ennek fényében bíztató, hogy mindössze kettõ perccel értek be elõttem. Nekem 5:28:42 lett. Este Áki, Tapír, Kisbolygó meg én elmentünk Kispál koncertre. Jó nap volt. :)))
 
 
Bakonyi MikulásTúra éve: 20042005.11.21 12:02:05
Idén ötödször indultam ezen a túrán. Két éve futottam itt elõször, akkor Miki és Ákibácsi társaságában (5:35 nagyon csúszós terepen), tavaly Ákival, de a végén leszakadtam tõle (4:50). Idén 4:30-at tûztem ki tervnek, ez volt Ákibácsi tavalyi ideje.

Bár egyre inkább kezdek formába lendülni, és az utóbbi hetek rendszeres túráinak lassanként megjön az eredménye, azért nem volt épp optimális a túrát megelõzõ idõszak: a stresszes meló, és az utóbbi két napban összesen 8 óra alvás eléggé megviselt. Ideális túraidõ ígérkezett, realtíve kevés sár, langyos idõ, néha még a nap is sütött. 2000 óta ez volt a legkellemesebb.

Nagy csapatban indultunk, szám szerint heten, mint a gonoszok. Talán túlságosan is nagy volt ez a létszám ahhoz, hogy együtt maradjunk. Az elsõ pont elõtti lejtõnél kissé kimértnek tûnt nekem a tempó, úgyhogy a lépéseket megnyújtva elõre álltam. A ponttól egybõl indultam is tovább, arra hivatkozva, hogy techikai szünetet szeretnék tartani. Sajnos sokszor elõfordult már, hogy a pár másodperces megállásért soktíz percet kellett eltöltenem kemény tempóban azért, hogy utolérjem a csapatot. Megpróbáltam hát inkább elõnyt kovácsolni. Elõször valahogy túl sûrû volt a mezõny, aztán jött a mozduljvelünkös csapat, úgyhogy már majdnem a második pontnál jártam, amikor megálltam. Ákibácsi futott be egyedül, többiek sehol. Hát menjünk csak, majd jönnek.

Legközelebb a vadászháznál találkoztunk Mikiékkel, õk akkor fel, amikor mi le. Oké, gondoltam, itt lefele az útig úgyis utolérnek minket, majd onnan együtt megyünk. Meglepetésünkre az útvonalon változtattak (kimaradt a veszélyes 82-es fõút), a többiek meg nem értek utol minket, sõt, a cseszneki kocsmánál 5 perc körüli elõny mutatkozott (õk akkor értek be, amikor mi indultunk). Itt találkoztunk még Fattel és JB-vel. Gondoltam, hogy a következõ, viszonylag nehezen futható szakaszon majd újra összeáll a csapat.

Gézaházáig meglepõen jól mentünk, nagyon futóbarát volt a terep a korábbi emlékekhez képest, bár tudtunk, hogy az igazán nehéz a Gézaháza - Gézaháza kör lesz az Ördög-árkon keresztül. Elkezdtem gondolkodni azon, mit fogok enni. Egyetlen gélt vittem magammal, még rendesen bevásárolni sem volt idõm. A Mikuláspontnál kapott csokit befaltam, gondoltam a gélt megeszem ugyanitt, a kör végén. Továbbindulva láttam, hogy nõ fokozatosan nõ Ákibácsi és köztem a távolság, hiába is próbálok tapadni. Az Ördög-árok bejáratáig kb. 3x várt be. Pártíz másodperc volt csak a különbség, de ha kikerült volna a látókörömbõl, biztosan egybõl visszalassultam volna. Az árokban éreztem, hogy elõre kell hoznom a frissítést, mert elhagyott az erõm. Nálam az energia elfogyásakor párhuzamosan éhség is jelentkezik, ezért nem szoktam megborulni, most sajnos nem így volt. Amikor egy kidõlt fán átmászva kissé megszédültem, rájöttem, hogy itt azonnal enni kell. Szerencsére közben elértük a Gizella átjárót is, ami jelzi, hogy már nincs sok hátra a bokatörõ szakaszból. Lassan kezdett csak visszatérni az erõm, Ákinak mondtam is, hogy menjen csak, velem majd lesz valami, vagy visszajön az erõm vagy fejreállok, de ezért õ ne lassuljon le. A gézaházi pont elõtti emelkedõn éreztem hogy azért itt nincs nagy baj, be tudok érni a tervezett idõmben. 3:17-et mutatott itt az óra, 1:13 alatt mindenképp lefutom az utolsó tizest, úgyhogy a terv reálisnak tûnt.

Azt sejtettem, hogy Mikiék utolérnek, ha máshol nem, legkésõbb az utolsó 5 kilométeren, hiszen egytõl egyig nálam jobb utcai futókból állt a csapat, úgyhogy csak az volt a célom, hogy ez minél késõbb történjen meg. Míg mögöttem voltak, 'toltak' maguk elõtt, amint megelõztek, visszalassultam. Future adott még egy csokit, mondhatom az is életmentõnek bizonyult, így sikerült az utolsó utált ötöst is belegyaloglás nélkül végigkocogni, jelentõsen kevesebb szenvedéssel, mind eddig bármikor. 4:27 lett a vége, 11 perccel Ákibácsi, valamint hat perccel Miki, Future, -balázs- mögött, és ez számomra nagyon hízelgõ eredmény.

Érdekesség, hogy Farkasi Edina lépésmérõs órája maratoninál hosszabb távot mért.

Jövõ héten Vulkántúra! Remélem, az utóbbi hetek szintes edzéseibõl maradt rajtam valami, szeretnék egy hasonló jó idõt futni.
 
 
MeteorTúra éve: 20042005.09.14 22:48:12
Kb. tíz perccel a rajtidõ vége után sikerült elrajtolni. A tavalyi idõhöz képest egy perccel késõbb és 164 helyett 163-as átlagpulzussal értünk fel a Hárs-hegyre. Én azt hittem, hogy tavaly alacsonyabb volt a pulzusom, de ezek szerint minden maradt a régiben. Persze, ha esetleg edzettem volna egy kicsit az elmúlt idõkben, talán jobban ment volna.

A János-hegyre és a Csacsi-rétre a tavalyival teljesen azonos idõvel érkeztünk meg. A Piktortégla üregeknél találkoztunk a FB lányokkal, aminek nagyon megörültünk. Sorrentó környékén jól elvétettük a Z+ jelzést, itt 5 percet vesztettünk. Ezt levonva a végidõbõl kicsit kedvezõbb a kép. Emlékszem, tavaly a Budakeszi elõtti aszfalton elég nehezen ment a futás, most egész jó tempóban tudtam menni - magamhoz képest, Áki és ultrafuti elõrekocogtak. A második változás tavalyhoz képest, hogy a kút nem mûködött, kénytelenek voltunk egy másikat keresni. Szerencsére sikerült. Itt benyomtam egy Powergelt (pont úgy, mint tavaly).

Budakeszitõl többször találkoztunk Tomatorral, aki a lányoknak depózott. Tavaly a Hosszúhajtás elõtti emelkedõ elég nehezen ment, most kicsit jobban, ennek ellenére hét perccel voltunk a tavalyi idõnkön kívül. Mondjuk ha ebbõl levonjuk az eltévedést, akkor az eltérés már hibahatáron belüli. Szerencsére nem készítettem itinert, és nem is néztem át a tavalyi eredményeinket, ezért nem voltam ezen elkeseredve. Úgy éreztem, hogy jobban megy mint tavaly, és ez a lényeg.

A kõbánya után egy ellenõrzõpont erejéig kiegészültünk Gyöngyivel, aki a maratonon futott. Annak ellenére, hogy jóval utánunk indult, teljesen egy tempóban mentünk sokáig. Elmondása szerint néhány kisebb eltévedése el is vette a kedvét, az pedig sokat számít. Ezen a szakaszon mindenesetre elég meggyõzõen futott.

A mûútnál újra találkoztunk Tomatorral, jól esett a váratlan frissítés! Ennek megfelelõen tavalyi önmagunkhoz képest szaggattuk az emelkedõt. Na, ez talán kicsit túlzás, de valószínûleg itt nyertünk vissza a hátrányt és alapoztuk meg az elõnyt. Ugyanúgy beugrottunk egy kólára a Nagykovácsi kocsmába, mint tavaly és hasonlóan sikerült felfutni az aszfalton is.

Az utolsó tíz kilométeres szakaszon talán egy hajszállal voltunk jobbak, mint tavaly, de itt már eléggé beálltunk. A templomtól meg egyenest szívás volt minden lépés. Macsa bíztatása nagyon jólesett, az utolsó emelkedõ végén, innen már tényleg a gravitáció vitt be minket a célba. 5:28:30-at mértem, 156-os átlagpulzussal, ami szerintem igen kemény teljesítményt jelent.

Jövõre három ponton kellene módosítani: nem eltévedni (5 perc), nem kocsmázni (5 perc), kicsit többet edzeni a nyáron (10 perc). Akkor már talán-talán elérjük macsa idei teljesítményét. :))

Macsa gratulálok!
 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20042005.04.13 12:37:18
A Lemaradás annyira jól sikerült, hogy nem voltam túl motivált. Aztán jött egy elhúzódó sérülés is, Ákibácsi sérülése, sok meló, kevés edzés. A korábbi idõtervet 14 órára módosítottam, próbáltam világosba beérni. Tartottam tõle, hogy nem tudom tartani Tapírka tempóját, és le fogok tõle maradni annyira, hogy a depóautó nem tud segíteni engem, ezért biztosítéknak bejelentkeztem Robogóhoz is, aki Tomatornak depózott.

A negyed hetes rajtba érkezéshez képest elég sokat teketóriáztunk, majdnem 7 óra volt, mire elrajtoltunk. Szent fogadalmat tettem, hogy Miki elõtt egy lépést sem teszek, nehogy már megint elõjöjjön a zokszigénsátorral nekem. Így szép komótosan, bele-belegyalogolva, beszélgetve értünk fel a Kevélyre. Érdekes módon alig voltunk 3 perccel lassabbak, mint tavaly, amikor - Miki szerint - nagyon bekezdtünk. :)

Tavalyhoz képest valóban vágtunk a depóidõbõl, de így is kényelmes volt. Csobánkán kis vizet vettem és indultunk tovább. Innen a következõ depópontig nem is történt semmi emlékezetes, jó tempóban utaztunk.

A pilisszentkereszti mûútnál sok depóautótól, sok bíztatást kaptunk, nagyon jól esett, hogy ismeretlenek is bíztatnak. A szerpentinen a vártnál könnyebben feljutottunk. Miki a tisztás elején jobbra felkanyarodott a tetõ irányába induló úton, de én nem hagytam magam eltéríteni. Igaz akkora köd volt, hogy pár métert lehetett csak látni.

A tisztástól aztán valamelyik elöl álló rákapcsolt. Nem tudom, hogy ki volt, mert nem láttam, de a szerpentinen kényelmesen a 160-as pulzus alatt maradtam, itt meg folyton fölémentem. Fõleg azután, hogy megálltam folyadékot cserélni és megpróbáltam õket utolérni. A leállás elõtt mondtam Mikinek, hogy "sziasztok, most már úgysem látjuk egymást", õ meg majdnem elhitte. Aztán amikor megpróbáltam beérni õket, akkor már nekem sem volt olyan vicces. Tíz percen keresztül 170 körüli pulzussal nyomtam, de semmit nem láttam a köd miatt, csak Tomatort és Zolit értem utol, amíg aztán õk is lemaradtak egy megállás miatt. Eszeveszett egy szakasz volt. A Pilis-nyereg elõtt, ahogy lekanyarodunk balra egyszer csak sötét lett, de nem is akármennyire. Félelmetes volt.

Szerencsére aztán a nyeregben rendezõdött a helyzet. Kaptam egy kis levegõt és próbáltam tapadni. Innen kicsit jobban ment, de éreztem, hogy nem sokáig bírom. Realizáltam a problémát is: elöl megy Miki és Balázs a saját veszett tempójában, utána Tapírka ragad rájuk, én meg Tapírra, úgyhogy gyakorlatilag én is az elsõk tempóját tartottam, ami nagyon nem feküdt. Áki, látod, hiányoztál!

Azért nagy szerencsémre a Zhsz jelzésnél (ahol elsõre tuti rossz irányba megy az ember) az egész csapat befordult balra, én meg élre álltam és visszakiabáltam õket. Így sikerült észrevétlenül feltartanom õket. :) Innen egy nyomtávos, néhol meredek lefelék következtek, úgyhogy mindenki el volt foglalva a testi épségével. A S+ jelzéstõl mi jobbra fordultunk, így mindenki a kijelölt úton ment le Kesztölcre. Bevallom, az elsõ két évben én sem tudtam arról, hogy a Z- nem vág le meredeken balra.

Kesztölcön igazi pezsgés volt, csak kapkodtam a fejem. Berongyoltunk a kocsmába pecsétért, majd depóztunk. A bekapcsolva felejtett telefonom épp akkor csörrent meg. Édesanyám keresett, tudakolva hogy megy a dolog. Rövid összefoglaló után letettem, mert az élcsapat már elindult. Nem sokkal utána én is, de észrevettem, hogy nincs meg a lapom. Visszafordultam, de alig kellett visszamennem, mert kedvesem hihetetlen tempóban futott utánam a papírral. Nyomás a csapat után. Lassan befogtam Tapírkát, Balázs és Miki kicsit elõrébb volt.

Itt Ispi és utol minket és vele szinte egyszerre Juhász Laci. A beszámolókból úgy láttam, õt nem nevesítették a kollégák, csak úgy, hogy valaki Ispi tempójában elfutott mellettünk. Hát elég csak megnézni a Mátrabérc és a Téli Mátra eredménylistájának az elejét, Lacit ott mindig megtalálni, ha elindul. Jókat szoktunk meccselni egymással, de mindig õ nyer. Egyelõre. :) Aki bringával depózott neki, az pedig nem más, mint Farkasdi Edina (ugyanúgy Mátrabérc, nõi top-szekció). Kíváncsi lennék, Laci mikorra ért be.

Dorog felé kezdünk szakadozni. A depónál kicsit lemosakodok. Már nincsenek a láthatáron a többiek, amikor befordulok az erdõbe. Szerencsére azért õk sem nyomják annyira, utolérem õket, és kb. 20 méterrõl követem a csapatot. Nem sokkal a Gete elõtt majdnem rálépek egy madárra. Elõször békának láttam a szemem sarkából, aztán kiderült, hogy egy golflabdányi madár, még nem igazán biztonságos repülõtudománnyal. Remélem, sikerült visszajutnia a fészekbe. Mikiéket a Gete elõtt látom utoljára, mire a pontra érek, már nem voltak sehol. Megismerkedem a pontõrrel, akivel névrokonok vagyunk. Lefelé ultrafutóval megyünk, neki nem nagyon fekszik a terep, le is marad kicsit, csak a Tokodi-pincék elõtt ér utol újra. Lehagy Future és András. Future úgy néz ki, mint aki adrenalinlöketet kapott. Hihetetlen energiával és jókedvvel száguld tovább. Invitál, hogy tartsam vele a tempót egy kicsit. Kösz, inkább nem. :)

A horgásztónál "vizet vagy bármit?" - kínálnak ismeretlen depózók. Nem kérek, de nagyon jól esik. A felfele kaptatón még látom Future-t és Andrást. Ehehe, itt szinte egyforma a tempónk. :) Aztán egy rövid technikai szünet után már nincsenek sehol. Pedig ez elég nyitott terep.

Már nagyon várom a depót. Érzem, hogy éhes vagyok és fáradt. Mikiék tempója túl gyors volt, vissza kell zökkennem a saját ritmusomba - ha egyáltalán nem túl késõ még. Egy gonosz, éles kavics épp a sarokpárnám alá szorult be, de nem akarok megállni, inkább sántítva futok. Megváltás a depó. Eszem, iszom, átöltözöm. A Gerecse felett sûrû fellegeket láttam a Getérõl, felveszem a hosszú ujjú pólót. Sós vizet kevertetek magamnak és szilárdat eszem. Ilyen sem volt még futás közben.

A lányoktól megtudom, hogy Tapír 10 perccel van elõttem, Ultrafutó is lehagy. Felfele nehézkes a haladás. Gazdag Tomival és Kerékgyártó Petivel is találkozunk, idén nagyon keményen nyomják. Lefele szerintem shrinkékkel megyünk együtt, de én - a jelzést követve - levágom a kék utolsó kanyarját a faluba. Kapok az arcomba egy nagy pókhálót, jelezvén, hogy én vagyok ma az elsõ. :)

Tavaly Mogyorósbányára 6:33 alatt értünk be (ezt ultrafutótól tudom, bennem ezek az emlékek már rég feloldódtak), és majd félórás pihenõ következett. Most csak egy pecsét és megyek is. 6:20-kor vagyok a buszfordulónál, másodszor. Gyorsan Péliföldszentkeresztre érek, sok depóautó, Robogóék lankadatlanul kolompolnak és bíztatnak, a lányok megitatnak, segítenek átöltözni, és bíztatnak, hogy ultrafutó nincs messze elõttem. Még látom is, ahogy letérünk a mûútról.

A Bika-völgyi találkozóra teljesen visszanyerem az erõmet és a jókedvemet, meg is lepõdnek kicsit a lányok. Ultrafutó másodpercekkel elõbb távozott innen, Tapírka 10 perce. Saját tempóban megyek végre és hihetetlen könnyedén. Semmi kedvem hajtani, az edzésmunka erre nem is jogosít fel. Érzem, hogy már jócskán benne vagyok a könnyebbik felében, elkezdek néha az idõre gondolni. Érzem, hogy meglesz 14 órán belül.

Felfele azért kissé lassabban megy, többen meg is elõznek. Nem emlékszem a kilométeradatokra, úgyhogy nem nagyon tudom magam mivel szórakoztatni ezen a hosszú szakaszon. Áki, látod, hiányoztál. Pusztamaróton egy fehér Suzukis depózó hölgy kisgyerekkel várja futóját. Tapsol, megkínál vízzel. Jólesik, sokadszorra is. A Gerecse oldalában üdvözlöm azokat a köveket, amiken tavaly összerogyva pihentünk. Úgy emlékeztem, hogy az út végig emelkedik, pedig a gyermeküdülõtõl kellemesen hullámzik, jól futható. Kis vízfolyásnál eszembe jut a pénteki térképnézegetésbõl a névtelen forrás, amit Tapírkáról neveztünk el. Megtaláltam, tényleg alig 20 méterre van az új bal oldalán. Mondjuk nem lenne egyszerû belõle vizet kiszedni, de végszükség esetén szóba jöhet.

Bányahegyre négy órakor érek fel. Kis pihenõ, tea, friss víz és nyomás tovább. Jól esik a víz a sok édes Izostar után. Nem is ittam innen mást, csak sós vizet. Sajnos én kicsit keveset vittem, Tapírkáé meg szõlõcukros verzió volt, de ismét tanultam valamit. Kevesebb cukros ital, több sós.

A tarvágásnál elkövetem az egyetlen letérést, ezt már elõzõ nap bejelentettem: átmentem a kerítésen a két hülye létra helyett. Aztán az erdõben le a mûútig. A lányoknak mondom, hogy a bányahegyi rövid idõzésnek köszönhetõen ismét benne vagyok az elsõ húszban. Szerintük még tízen sem mentek el. Igaz - mondom - de sokat a mezõn jönnek, õket meg innen nem láttátok... Ittam egy fél üveg sört, egész jó kedvem lett tõle. :)

Szerintem shrinkékkel indultam tovább. Nem túl gyors, ám elég stabil tempóban sikerült haladni. Koldusszálláson forrásvizet kaptunk, nagyon jól esett. A tornyói országúton elég sokan voltak, itt megittam a söröm maradékát. Hallom, hogy Tapírnak fáj a térde, és hogy csökken a távolság, bár még mindig negyed óra. Megbeszéltük, hogy nekem már nem kell több depó. Egy fél kulacs víz miatt ne szalasszák el Tapír célba érkezését.

Az országúton a sörtõl pikk-pakk felfutok, ehehe. Lefele már rutin, csak kicsit unalmas volt egyedül. Áki! Tudod...

A trükkös, "jobbra be a susnyásba" letérésnél utolérem ultrafutót és Tapírkát. Krisznek fáj a lába, már egy ideje csak gyalogol. Innen együtt megyünk a célba. Az aluljárónál ultrafutónak épp az ismeretlen depósokat dicsérem, hogy menet közben meghozták a kedvem a túrához. Például ott az a fehér Suzukis, aki ott volt Pusztamaróton is. Kiderül, hogy a felesége volt. :) Robogóék is itt vannak, még mindig bírják szusszal. Jól esik, nem tudom ismételni.

Szárliget felé, az utolsó erdõn átvágva épp megy le a nap, az óriási korong az ágak között vörösre festi a teljes nyugati égboltot. Csodálatos látvány. Átküzdjük magunkat az utolsó nehézségeket is és bekocogunk. Legrosszabb esetben 15. beérkezõként, 13:32 perces idõvel.

Tavaly a 15:01 elég volt a 11-12. helyhez. Igaz most ideális idõ volt, de a mezõny is nagyon kemény volt. Az elõzményekhez képest elégedett vagyok az idõmmel, jövõre remélem sikerül legalább tartani ezt. Még van négy évem, hogy fél napon belülre kerüljek. :)

Köszi Kisbolygóm, Anita, kimyka, Robogó! Szuperek voltatok!
 
 
A Budai-hegység távoli csúcsaiTúra éve: 20042005.03.04 16:16:12
A BHTCS a pontõr szemszögébõl

Tavalyhoz képest hidegebbnek ígérkezett az idõ, -10 fok körüli idõt jósoltak. Sopánkát nagyon rég nem láttam, külön öröm volt vele találkozni. Mivel Kutya-hegyre is ki kellett menni, nem idõztem sokat.

Szerencsére nem volt jég. Tavaly elég kemény volt a sárgán kimenni Nagykovácsiból. A K+ elágazásnál leraktam a hátizsákot egy közeli fára. Sportember vagyok, de azért nem viszem fel a teletömött 70 literes Milot a Kutya-hegyre, hogy aztán meg lehozzam onnan. Reméltem, hogy vadász/erdész/túrász komák nem nézegetnek bele. Biztonság kedvéért a szolgáltatás csokikat vittem magammal, csak a tárcámat hagytam a hátizsákban. :) Majdnem kipörgött a lábam felfele olyan könnyû volt a zsák nélkül. :) A magassági pontot megtaláltam, de jól eltököltem a felállításával, úgyhogy 25 percig tartott a kitérõ. Az indulás után 1 óra 45 perccel értem ki a Meszes-hegyre.

Még csak félig állt a sátor, amikor Trilával az élen megjött a had. Nem sokkal késõbb Újfiú is odaért, aztán sorban a többiek... Kilencre lettem csak teljesen kész a sátorral. Idõszerû is volt, mert már kezdtem fázni. Bevackoltam magam: két hálózsák, két nadrág, jéger, pulóverek, kabáton, sál, sapka, alám matrac és polifoam. Bezippzáraztam az ajtót, megettem a szendvicsemet és lefeküdtem aludni. Az éj eleji nagy roham után már ritkásabban jöttek az emberek. Többször aludtam keveset, általában már a lépések hangjára felébredtem. Próbáltam nem nagyon váratni õket a hidegben, de én sem nagyon mutattam meg magam, a jobb alkaromat leszámítva. 11 körül már megjött macsa, akinek ez volt az utsó pontja... hát apám... ez nem semmi. Ilyen terepen sötétben futkosni... ehh.. kemény...

Éjfél után már tényleg nem volt nagy forgalom: egy-egy ember között egy órát is aludtam, majd négykor elment az utolsó túrázó is, én meg elaludtam. Hatkor arra keltem fel, hogy elfeküdtem a vállam. :) Látva az idõ állását, gyors ütemben próbáltam a pontot lebontani, bár ez nem volt túl egyszerû, mert gyorsan elgémberedtek az ujjaim kesztyû nélkül. Kutya hideg volt.

Visszafele újra kitérõ a Kutya-hegyre. Itt már világos volt, de most sem vittem a Milót, pedig nem nagyon tudtam álcázni... A ponton kihelyezett bringás villogó még mindig mûködött, 100 résztvevõ közül senki nem gondolta, hogy hazaviszi emléknek. Hasonlóképp a bélyegzõ és a párna is ott volt. Kár, hogy nem ez az általános (mármint nem a túrázók között, hanem általában).

A célban már csak Sopánka és Ebola volt, aki pontõrtársát várta a Nagy-Kopaszról. Amíg maradtam, nem is érkezett meg. Kiváncsi vagyok, mi lett vele?

Köszönöm Rohamcsigának és Pavinak a plusz hálózsákot és a termoszt. Így egész kellemesen bírtam az éjszakát, szinte alig fáztam. Na meg persze a magashegyi RP sátor is sokat segített, amin aztán abszolút nem fújt át a szél. Odabent olyan meleg volt, hogy alig látszott a leheletem.

Sopánka! Nem kaptam meg az emléklapot! És ha maradt egy nevezési lapot is szeretnék kérni. A pontõrök nevének és elérhetõségének a feltüntetése a nevlapon nagyon jó ötlet volt! Szerencsére senkinek nem kellett igénybe vennie - legalábbis az én pontommal kapcsolatban nem.
 
 
BUÉKTúra éve: 20042005.03.04 16:14:58
A klasszik formációt (Ákibácsi meg én) futóbolond Hiver és -balázs- egészítette ki. Igazoltan hiányzott Tapírka, aki szilveszter óta még nem tért haza külföldrõl.
Decemberben már futottunk két BUÉK 20 kört, igazán jó hegyi alapozó edzés ez, kimért útvonallal, jó sok szinttel. Nekem eddig még nem sikerült két óra alá menni (Áki és Tapírka már 1:57 környékén járt).
Edzéseken Fenyõgyöngyétõl indultunk. Tartottam a hûvösvölgyi rajttól, mert erõbõl nekiindulva (ákibácsi-larzen módszer szerint) elég durva a Vadaskert - Újlaki-hegy szakasz. Másrészrõl viszont bíztató, hogy nem a végére marad, amikor már kezd fáradni az ember. Majd kiderül...

Belépve a csarnokba, percekig próbáltuk megérteni a rendezõelvet. Hova kellene beállni? Honnan szerezzünk nevezési lapot? Megunva a dolgot eldöntöttük, hogy inkább nem nevezünk, így vissza is mentünk az autóhoz. Kilenc körül indultunk el.

Ahogy sejtettem, Áki kemény tempóval indított, iparkodtunk utána. Vadaskert még úgy-ahogy ment, de az Újlaki-hegy lépcsõjébe bele kellett gyalogolnom. Pedig ezt már egyszer megfutottam. Pulzusom az egekben, a parkolónál alig bírtam újra futásra váltani. El is húztak a többiek, és csak nem bírtam beérni õket. Állandóan megvolt a húsz méter elõnyük. Innen azért már könnyebb volt a terep, lassan beálltak a dolgok a helyes mederbe. HHH-n odaköszöntem Ebolának és már indultunk is lefele a mûúthoz. Itt értem be a többieket, majd az út melletti kéken jól megnyújtottam a lépéseimet. Próbáltam erõs tempót menni, hiszen síkon a többiek sokkal jobbak nálam, és nem akartam lemaradni.

Így történt, hogy 36 perc alatt Fenyõgyöngyénél voltunk. A korábbi esetekben ez 40 illetve 44 percet vett igénybe. Nagyon jó eredmény, kérdés, végig bírom-e.

Az Árpád-kilátóhoz felfele egész kényelmesen ment a dolog, lefele még inkább. Az Apáthy-szikla elõtt találkoztunk Kiss Andrissal és társával, akik egy elvétett elágazás miatt lentrõl, a bozótból csörtettek fel. Innen már többé-kevésbé együtt mentünk a célig.

Lelépcsõztünk, Battai-lépcsõ, Zuhatag-sor, aztán felfele az ismerõs utcákon. Ferenc-halom a másik mumus. Gyalog nem túl emlékezetes, na de futva... Itt mindig halálközeli élményem szokott lenni. Most inkább hagytam a többieket elmenni, nyugodtabb tempóban futottam felfele, a beszélgetést meg már a beton elhagyáskor befejeztem. :) Még így is elég kemény volt. A Tündér-hegy oldalán kaptam újra észbe. Eddig soha nem vittem innivalót, most meg kiszáradtam. Áki adott egy kortyot és lemaradt beszélgetni, én meg megpróbáltam a csapatot beérni. Szépjuhásznénál kerültek látótávolságba, és a Nagy-Hárs-hegytõl mentünk újra együtt.

Nagy-Hárs-hegy 1:37 körül lehetett. Innen kb. 20 perc szokott lenni Hûvösvölgy, úgyhogy biztosra vettem, most meglesz a két órás álomidõ. Több emelkedõ már nem maradt, erõbõl is jól bírtam, úgyhogy hosszú lépésekkel mentem Hiver és Balázs mellett. A vége 1:54:45 lett, ami újabb öt perc javítás, úgyhogy bizakodom. Holnap veszek új cipõt, abban még lesz pár perc. Ákival nagyon készülünk a Téli Mátrára.

A rég nem látott Újfiú vitt haza az Örsig, amit nagyon köszönök. 45 perccel elõbb értem haza, mint terveztem.

Zuhany, kis pihenés, ebéd és már indultam is Nagykovácsiba, hogy a BHTCS túrán pontõrködjek.
 
 
HÓ-Fejérke / Piroska túraTúra éve: 20042005.03.04 16:13:11
Tavaly Miki 3:01 percet ment. Úgy terveztünk, idén (jóval kedvezõbb terepen) talán ez nekünk is sikerülhet.
A szokásos üzengetés már idõben megindult: mindenki azon izgult, tudja-e tartani a többiek tempóját. :)

Ryantaxinak köszönhetõen kényelmesen leértünk Sörédre, ahol hosszú sor, bucsuhangulat és piszok hideg fogadott minket. Pontban 9 órakor indultunk el.

Csókakõig, a nyitott terepen borasztó hideg szél fújt, egyáltalán nem bántam meg, hogy a félelmetes kinézetet kölcsönzõ neoprén maszkomat felvettem, bár néhány gyermek megszeppent, amikor elhaladtunk mellettük.

A vár felé vezetõ emelkedõn kezdett az egekbe szökni a pulzusom, bár örömmel állapítottam meg, hogy még bõven a tûréshatáron belül volt a hossza, így sikerült megfutni. Lefele a lépcsõn mentünk, itt miki ellépett tõlünk, de a turistaúton megvárt minket. Elindultunk a túra elsõ hosszabb emelkedõjén. Elõször én álltam elõre, hogy feltartsam a sort, de aztán Ákibácsi egyszercsak lépett két hosszút és már õ volt elöl. Szerencsére innen már nem volt messze az emelkedõ vége, az erdészeti úton meg kifejezetten kényelmesen tudtunk tempósan haladni.

Az ep.-nél nagyobb sor állt, én határozottan - bár remélem elég udvariasan - a sor elejére álltam. Gyors igazolás után indultunk Csákberény felé. A faluig nagyon jó kis utazás vette a kezdetét, pulzusom alig járt 150 felett, pedig nagyon gyorsan haladtunk. Azon viccelõdtünk, hogy ki mer megállni technikai szünetet tartani, kockáztatva, hogy a többiek otthagyják. Javasoltam, hogy tegyük le a lapokat a földre, álljunk rá a sarkaira egymásnak háttal, és úgy végezzük el a dolgunkat, így nincs ellépési lehetõség. :) Aztán mégsem álltunk meg, csak a kocsmában.

Itt sok ismerõssel pacsiztunk, vizet töltöttünk, elvégeztük a dolgainkat és indultunk is tovább. Szerintem csak hat percet töltöttünk el, Miki szerint 9-et. Ákibácsi már az ajtó elõtt toporgott. Következett a kettes számú emelkedõ. Áki brutál tempóban nyomta felfele, szerencsére Miki visszafogta és egy nyugodtabb tempóban haladtunk. Én így is lemaradoztam, nagy pulzussal mentem utánuk 5-10 méterrel, küszködve, amíg õk beszélgettek. Alig vártam, hogy felérjünk. Arra gondoltam, hogy mi lesz velem a Téli Mátrán???

Végül felértünk. Egy erõsen dülöngélõ túrázó hangosan méltatlankodott, hogy mit futkozunk mi itten, amikor õ már alig áll a lábán. Akkor még nem tudtuk eldönteni, hogy ezt a fáradtság vagy egy nagyobb dózis égetett ital bevitele okozta-e...

Megkönnyebbültem, hogy lefele már azért könnyebben fog menni, úgy mint a Csákberény elõtti lejtõn. Azonban pillanatok alatt elhûlt bennem a vér... Miki megnyújtotta a lépéseit és tíz másodperc alatt kb. 5 méter elõnyt szerzett. Erre persze mi is váltottunk, de láttam, hogy Ákibácsi leszakad Mikitõl, én meg Ákibácsitól. Még soha nem futottam lejtõn 170-175-ös pulzussal. És Miki egyre ritkábban tûnt fel a kanyarok végén. Mire leértünk a várhoz, már 50 méter elõnye volt.

Szerencsére itt megvárt minket, együtt indultunk a hihetlenül izgalmas borútnak, azonban ez is idõleges volt, mert én egybõl lemaradtam. Ákiék nem néztek vissza, úgyhogy saját tempójukban mentek, de nem szakadtam le jobban tíz méternél, és ennek azért örültem. Valakik rámköszöntek itt, de sem erõm, sem idõm nem volt megnézni, kik õk, így csak egy gyors visszaköszönésre futotta.

Mikiék a pontnál gesztenyézni kezdtek. Kihasználva az alkalmat, gyors pecsételés után továbbindultam, "úgyis utolértek" felkiáltással. Ez így is lett, Orondpuszta felé ismét összeállt a hármas csapat.

Ismét erõs szél fújt, igyekeztünk minél gyorsabban beérni a célba. Mikinek bemutattuk a szántáson keresztülvezetõ út rejtelmeit (õ eddig mindig aszfalton került) és dél elõtt tíz perccel beértünk a célba. Bruttó idõ 2:50.

Ezután üldögéltünk, beszélgettünk, szárítkoztunk a célban, szóval alapos társasági életet éltünk. :) Tovább tartott, mint a túra. :) Miután Mikiék hazaindultak, lementünk a kocsmába, ahol a Mauer kunyhónál látott dülöngélõ emberrel újra találkoztunk. Ismét kifejtette, hogy a "f...m fog futni... inkább törjön le a lábam" stb. Pedig isten bizony, mi nem hívtuk, hogy tartson velünk. :)

Mikit kicsit visszafogtuk, benne valószínûleg még maradt legalább tíz perc, de ha minden évben meg tudom csinálni az õ elõzõ évi teljesítményét, akkor én annak már nagyon örülök. :)))
 
 
Bia 25Túra éve: 20042005.03.04 16:11:22
Bia 25

Tomatorral vágtunk neki a túrának, nem sokkal kilenc óra elõtt. Piszok hideg volt, fõleg a nyílt szakaszon. Aztán egybõl jó kis szintemelkedések következtek, ezeket óvatosan, ám lendületesen próbáltam megfutni. Sok ismerõssel futottam össze, sokszor elõzésre sem volt alkalmas a terep, úgyhogy nem volt valami kemény a tempó. Külön említést érdemel, hogy találkoztam két gyõri barátommal. Õk invitáltak elsõ Gerecsémre '98-ban és még soha nem találkoztunk össze túrán.

Tomator a második pont elõtt - az elõzõ napi Normafa 20 futásból adódó - fáradtságára hivatkozva mondta, hogy menjek csak saját tempómban. Ennek ellenére sokáig együtt mentünk még. :)

A Sóskút elõtti nyitott, sík terepen sokkal jobban lehetett haladni, mint a megelõzõ egynyomtávos, néhol erõsen jeges ösvényeken. A pontnál nem kis meglepetésemre egy egész csomag kekszet és egy fél literes rostos gyümölcslevet kaptunk. Pedig a nevezési díj mindössze 400Ft volt! Egyetlen negatívum, hogy az üdítõsflakonok összegyûjtését nem szervezték meg (Sóskúton sem találtam szemetest az útvonalon).

Elõször a Kálvária elõtt kevertem el: kicsit továbbmentem, szerencsére nem volt 50 méter a kitérõ. A második már sokkal nagyobb volt. A halastó után átkelve az országúton még párszáz métert megtettem az emelkedni kedzõ jelzésen, majd afelett érzett örömömben, hogy milyen kényelmesen és alacsony pulzussal futok felfele, elnéztem egy elágazást és a felsõ utat választottam a jelzés helyett. Sajnos a nyomok jól le voltak taposva azon az úton is, úgyhogy elég sokáig tartott, míg rájöttem a hibára. Ez a kitérõ egymaga 10 percig tartott. Visszatérve a jelzésre épp Tomatort értem utol, innen együtt mentünk tovább.

Késõbb még produkáltunk egy kisebb eltévedést, szerencsére ott idõben észbekaptak a túratársak. Így sikerült Vadmalac sporttársat kétszer is utolérni. :) A kápolnától már csak kényelmes lefelék következtek, de azért ott is volt egy hely, ahol térképet kellett néznük.

Elhagyva az utolsó pontot, már a betonon haladva Tomator elesett. A jeges, havas, csúszós ösvényeket megúszta, a sík betont nem. Szerencsére azóta teljesen rendbejött a lába. (Legalábbis tegnap így látszott, amikor szembefutott velem a szigeten.)

A célba fél perccel 2:50 elõtt értünk be. Volt benne 13-15 perc tévelygés, de amúgy egy nagyon kényelmes futás volt, amit a 150-es átlagpulzusom is jelez. Macsa, nem tudom, hogy tudtál ezen a túrán gyorsat futni. A második pontig nagyon nehéz volt az elõzgetés. Egyszer futhatnánk privátban egy kört - majd ha jó idõ lesz. :)

A CSBT-nek köszönjük a kiváló túrát!
 
 
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20042005.03.04 15:48:37
Négy éve indultam elõször a Piroson, borzasztó kínszenvedés volt végigmenni. Makkosmária után egybõl eltévedtünk, így kicsit ki is csúsztunk a szintidõbõl. Következõ évben nem is mentem. 2002-ben próbálkoztunk elõször futva. 13:20 lett a vége, de a sötétben az utolsó 15 kilométert 3 óra alatt tettük meg, szóval volt mit javítani. Tavaly megintcsak nem indultam, és idén újra, hogy meglegyen a sorminta.

Hát, nem volt épp optimális a felkészültségem. Két hét nulla km futás, aztán az elég szintes B-Bp záró félmaratonja, jó gyorsan (én lassan akartam, de nem sikerült), csütörtökön még kocogtam egy átmozgatót, de éreztem, hogy még nem épültem fel.

Abban bíztam, hogy ha gyorsabb nem is leszek, de a végét jobban fogom bírni. Öten indultunk hétkor: Balázs, Ákibácsi, Tapír és Lõw Andris. Az ilyen heterogén csoport tempóját én már többször megszívtam, ugyanis ha a leggyorsabb megy a neki kényelmes tempóban, akkor a többiek követik, akik amúgy is alapból kicsit gyorsabbak nálam. A vége az, hogy nekem - magamhoz képest - eszetlen tempót kell mennem. Arra készültem, hogy majd valamikor beérek a többiek után.

A Kevély megmászása mindig is egy vidám dolog: ekkor még könnyen futkározik felfele az ember, alig bírja magát erõspórolásra bírni. 52 perc alatt értünk fel, pont mint májusban. Idén szép volt a kilátás, emlékszem egyik évben tejfölköd volt.

A nyeregnél nagy ívben elbúcsúztunk a K100 útvonalától, kocogtunk le Csobánkára. A nagy avar ezt kissé veszélyessé tette, szerencsére nem lett gond. A faluban töltöttünk vizet, hiszen hosszú száraz szakaszra számíthattunk.

A következõ, amire emlékszem, hogy a Lom-hegyi-nyereg fele emelkedve elõször szakadozott szét a csapat. A többiek olyan gyorsan tûntek el elõlem, hogy azt hittem, eltévedtek. Azért csak sikerült beérni õket a pontnál, együtt mentünk le Sikárosra. A vadászati elterelésnél, az aszfalton megint kezdtünk szétszakadozni. Andis elöl, utána Áki és Balázs, kissé lemaradva Tapírka, majd megint egy idõ múlva én. Nem is akartam õket utolérni, az alattomosan emelkedõ aszfalton semmi kedvem sem volt erõlködni. Ez jó döntésnek bizonyult, mert egy kanyar után a többiek szembefutottak velünk: túlfutottak a Szõke-forrás-völgyének bejáratán.

Lefele amíg lehet, a felsõ úton mentünk, valahogy nem volt kedvem beleesni a völgybe, meg fent is volt festve. Amikor kényszerûen bemásztunk, Balázzsal jó párszor megbotlottunk a néhol térdig érõ avarban. Ennek ellenére a völgy gyönyörû volt, az idõ kellemes futóidõ, úgyhogy panaszra nem volt okunk.

Dömösön meglepetésként ért engem, hogy a pont a templom helyett a volt vendéglõ teraszára került. Ha egy rendezõ nem áll ki irányítani, bizony igazolás és frissítés nélkül kellett volna továbbmennem. A két szigethalmi András valószínûleg ezért töltött fél órát a templom melletti kocsmában. A ponton, ahol jól bekajáltunk és szörpöt ittunk, beszéltem Zolival pár szót. Arra a kérdésre, hogy nyitva lesznek-e a pontok (számunkra) idõben, azt a diplomatikus választ adta, hogy nyitási idõre minden pont ott lesz. Hmmm.. ez nem tûnt túl biztatónak a nagykovácsira küldött lámpák tekintetében. A másik témánk a vadászat volt. Említettük, hogy vadászok tereltek le minket a jelzésrõl. Furcsa egy párbeszéd volt:
- A vadászoknak nincs joguk lezárni az utat - jelentette ki Zoli kissé korholóan. Úgy éreztem, azt akarja mondani, hogy saját magunkat okolhatjuk a hosszabbításért.
- Hallottuk, hogy lõnek - ellenkeztünk.
- De ha egy vadász rád lõ, akkor õ börtönbe kerül.
- Az nekünk már édesmindegy, ha lelõnek.
- Nem biztos, hogy belehalsz! Elég, ha megsebesülsz.
Itt részünkrõl lezártuk a vitát. Ha én túrarendezõ lennék, nem biztos, hogy mindig kérnék engedélyt az erdészettõl. De ha vadászat lenne a túrám közelében, legalább kussolnék, és nem hangoztatnám, hogy nincs joguk lezárni az utat...

A két évvel ezelõttihez képest tíz perces elõnnyel indultunk Dobogókõ felé. Gondoltam, hogy ez el fog fogyni, hiszen fõleg a hegymászó állóképességem hagy kívánnivalót maga után, pedig itt nem piskóta, ami jön. Így is lett, a többiek után 8 perccel értem fel Dobogókõre, épp akkor, amikor továbbindultak. Egy gyors kulacstöltés és már indultam is utánuk. Fagyoskatonáig beértem õket, ám éreztem, hogy borzasztóan megszenvedtem a felfelét. A lábam remegett, alig bírt el. Eléheztem, ismertem fel és gyorsan megettem egy Champion Bart. Kevés volt, így a Szentkereszti kocsmában még két csoki, egy kóla és egy kávé társaságában töltöttem el öt percet. Ezalatt a többiek természetesen tovatûntek, nem is láttam õket sokáig. Szerencsére az ötperces pihenõ helyre tett, és viszonylag jó tempóban indultam a Csévi-nyereg felé.

Itt már igencsak ritkán jártak túrázók. Pilisszántó felett egy helyen el is tévedtem, persze felfele. Az lett gyanús, hogy megint a Pilis alá kanyarodik az út. A korrekció után, nem sokkal a pont elõtt Tibet és Optika társaságában még egyszer keresgéltem a helyes utat, majd együtt értünk be a pontra. Innen az Iluska-forrásig elég jól haladtam - tökéletes magányban. A forrásnál megint rossz utat választottam, itt elõzött le két futó. Õket csak a Kopár Csárdánál értem utol.

A pihenõnél egy elég illusztris társaság fogyasztotta az ebédjét. Ákibácsit még láttam továbbindulni, a ponton Illés Bálintban felismertem a nemrég leelõzõ futó egyikét. Nem sokkal késõbb beért Toperczer Andás és Botosember Laci is. Igyekeztem mértékletes lenni a gulyás fogyasztásban, nagyjából ez sikerült is, de vigyázni kellett, mert nagyon bõkezûen mérték. A frissítés után egyedül indultam tovább. Kakukk-hegy, Hosszú-árok magányban telt, bár a szakasz hozott izgalmakat, tekintve a jelzések állapotát. A nagyszénási emelkedõt a Téli Teljesítménytúrán igencsak megszenvedtem, ezért most élveztem, hogy kissé jobban megy, a hatvanadik kilométer közelében. Kocogtam szép lassan, amikor Andris egyszerûen elgyalogolt mellettem. :) Egybõl vissza is váltottam gyaloglásra. Pár perc múlva Botosember is leelõzött, de még elmondta, hogy most végig a jelzésen megy (elõzmény ld. BEAC topik).

Az emelkedõ azért nem fogható ahhoz az emelkedõhöz, amit 2000-ben kellett teljesíteni, a nagyszénási emlékfal elõtt! Az emelkedõ volt, ez ahhoz képest semmi. Lefele kocogva a faluba pihentem egyet, bár éreztem, hogy túl rövidek a lépéseim. A temetõnél egyenesen átvágtam a sikátoron - ez az egyetlen hely, ahol nem vagyok hajlandó a jelzést követni - és elkocogtam a plébániáig. A ponton meglepetésre Tapírkát találtam pihenni, azt mondta, nem jön tovább, mert nem megy jól. Nem igazán értettem a döntését, hiszen bõven elõttem volt, együtt bejöhettünk volna. Botosember is ott volt még - ezen is csodálkoztam. Vele együtt tettük meg a maradék bõ húsz kilométert.

Bár azt ígérte, hogy a Király-kúti kerülõ miatt egyenesen fog átvágni a Petneházi réten, végül is velem jött a jelzésen. Többször is mondta, hogy merre lehetne 'optimálisabb' útvonalon menni, de végül még a János-hegy szerpentinjét is követte, már amennyire lehet ott, ahol nincs jelzés, és nem toronyiránt ment fel a csúcsra. Bravó, csak így tovább! :)))

Szépjuhásznénál még világos volt, János-hegyen már sötét. Bár a hold még nem jött fel, de elég jól tudtunk haladni lámpa nélkül is. János-hegyrõl lefele a sóderes szinte világított. Lacinak nagyon jó a helyismerete, alig világító lámpájával is megtalált minden letérést. Makkosmária után, az emelkedõ végétõl már kénytelen voltam világítani, mert megint kezdett kövessé válni az amúgy is avaros ösvény. Az utolsó, bokatörõ emelkedõ elõtt Laci el is húzott elõre, míg én kiöntöttem a cipõmbõl egy csomó kavicsot, de meglepetésemre az elsõ háznál megvárt, így együtt kocogtunk be a célba.

12:27 lett a vége, ebbõl 8 perc eltévedés. Sajnos az edzettség hiánya miatt esélytelen volt a 12 órás teljesítés, de nem bánkódom: kiadtam, ami ezen a napon bennem volt, és sokkal kevésbé haltam bele, mint két éve. A sebességem sem csökkent annyit, mint korábban kedden már kocogtam is egy átmozgató tízest a szigeten.

A túrán a két évvel ezelõttihez képest igen kemény futómezõny jött össze, részemrõl nagyon örülök, hogy velük együtt róhattam a piros sáv jelzés hosszú útját.
 
 
HajdúTúra éve: 20042005.03.04 15:34:24
Hajdú 35

Úgy alakult a dolog, hogy Kisbolygó ezen a hétvégén Debrecenben lesz, mert szombat délelõtt gyakorlata van. Ezért úgy szerveztük a dolgot, hogy lejövök Debrecenbe, szombaton meg elindulok a Hajdú 50 túrán.

Másfél hónapja fájdogál a lábam, mostanában kezdtem el újra edzeni, szóval a Lemaradás óta volt egy nagy kihagyás. Ezt a túrát egy amolyan felhozó túrának szántam.

7.40 körül érkezten Debrecen Pac városrészbe, a nevezési helyre. A buszon még egy iskoláscsoport jött egy tanár kíséretében. Miután õk elindultak, én is beneveztem. Mivel a 35 km-es táv célja, Hajdúsámson csak délben nyit, ezért 8 után indultam csak a túrán.

Az elsõ ellenõrzõpontig jelzetlen úton kellett menni, de a rendezõk nagyon precíz fehér + jelzéseket festettek minden kérdéses helyre, így gond nélkül lehetett haladni. Alig egy kilométerrel az indulás után láttam egy akkora szemétkupacot, mintha csak a Gödöllõi-dombságon lennék. :-( Szerencsére ez volt az egyetlen.

Nem sokára utolértem a diákcsoportot, majd pár perc múlva elértem az ellenõrzõponthoz a Mézes-hegyi-tónál. Tavaly, az alföldi kéktúránk során ez a hely kimaradt, csak a közeli Vekeri-tavat láttuk. Ez annál sokkal barátságosabb. Nincs kiépítve, nádas-zsámbékos, horgászóhelyekkel tarkítva. Innen a K-, P- közös jelzésen mentem a volt Ludas csárdáig, majd onnan a betonúton a P+ jelzésen a második ellenõrzõpontig, Bivalyfürdõig.

Itt két nagyon kedves hölgy fogadott, megkínáltak üdítõvel, sõt kávéval is! Ilyen szolgáltatást sem láttam még. Indultam tovább, immáron a betonútról letérve a kacskaringós P+ jelzésen, ami nemsokára visszatért az általam korábban elhagyott K-,P- párosra. Meglepõen kevés homokkal találkoztam eddig, inkább csak poros volt az út. Innen azonban válozott a terep. Ez egy hosszú szakasz volt: a halápi csárdáig 13 kilométert kellett megtenni a halápi erdõben. Akácerdõ homokos úttal, szóval nem sok minden történt. Egy õzet azért láttam. Nem sokkal haláp elõtt Balázs bácsival találkoztam, majd néhány újabb gyalogossal.

Igen meleg lett, mire megérkeztem a csárdához. Éppen locsoltak slaggal, abból alaposan felfrissítettem magam. A csárda elõtt egy furgonban egy srác várta a bringával induló társait. Pár percet beszélgettünk, majd indultam tovább. Itt már azért elég nagy homok volt, nem volt könnyû a haladás. El is fáradtam, a csárdánál már éreztem, hogy nem úgy megy, ahogy kellene.

Pár kilométer erdõ után nyílt terep következett a hajdúsámsoni vasútállomásig. Ekkorra eldöntöttem, ha a csomagjaim még ott lesznek a 35-ös pontnál, akkor nem megyek tovább. Egyrészt kicsúsztam a tervezett idõmbõl, és nem akartam a kedvesemet váratni. Másrészt egyedül azért elég egyhangú volt ez a túra. Harmadrészt el is fáradtam és nem akartam a sérülést kockáztatni. 4:10 alatt értem be a célba, a csomagommal szerencsém volt, még ott találtam, de elég lett volna tíz perccel késõbb érkeznem.

A további útvonal útba ejtette a Parlagi templomromot, amit a fõrendezõ szerint mindenképpen érdemes megnézni, úgyhogy elképzelhetõ, hogy lesz folytatása a hajdúsági túráknak, de egyelõre ennyi elég volt.

A fõrendezõtõl, aki korábban a megyei szövetség elnöke volt, a díjazás mellé kaptam egy mézeskalács Hajdú ttúra plakettet is.
 
 
LemaradásTúra éve: 20042005.03.02 16:20:47
Lemaradás 2004

Tavaly, a 12:25-tel elég magasra tettük a mércét, de abban biztosak voltunk, hogy a szintidõ felezés reális cél. Az idõtervünk úgy alakult ki, hogy a tavalyi eredményhez képest a veresegyházi és a gödöllõi pihenõ idejébõl húztunk egy keveset, és a 75km utáni szakaszra is normális tempót írtunk elõ. Sajnos tavaly itt eléggé lelassultunk. Úgy gondoltuk, hogy nem kell gyorsabban futnunk, inkább a hosszútávú állóképességünk erõsödésében bíztunk. Pár nappal a túra elõtt az álmodtam, hogy 11 óra 48 perchez kellene idõtervet készíteni.

Idén a teljes felkészülés, minden edzés, futás, túra és pihenés a Lemaradásnak volt alárendelve. Az eddigi versenyek nem igazán sikerültek, nagyon bíztam abban, hogy most minden összejön, bár már egy hónapja sérüléssel küzdök. Ráadásul Ákibácsinak sincs minden rendben a lábával.

Tavalyhoz hasonlóan a jól bevált 5 órás vonattal indultunk Verõcére. Alvásból a szokásos négy óra jött össze. A rajthelyen beszélgettünk az ismerõsökkel, többek közt a nagy számban megjelent szigethalmiakkal. :) Õk 6.10-kor elindultak, mi 6.17-kor indítottuk az órákat. Kényelmes tempóban indultunk. Ákibácsi roppant okosan visszafogta a tempót az elsõ emelkedõkön: a módszerünket félretéve inkább gyalogoltunk a kaptatókon. Ennek ellenére a tavalyival azonos idõvel értünk az elsõ pontra. Az elején még sok ismerõssel találkoztunk, például Güszivel és Optikával, kicsit késõbb pedig Sétálósék csapatával. Katalinpuszta elõtt, a mûúton értük utol a szigethalmiakat, akikkel Burgundia-völgyig többé-kevésbé együtt mentünk. Említést érdemel Kiss András különmutatványa, miszerint az autóban hagyta az övtáskáját, így egyik kezében kulaccsal, másikban pedig kis nejlonzacskóval kocogta végig a százast. Gondolom, neki a vállizmai külön megköszönték a túrát.

Évek óta keresem a Rockenbauer kopjafát, most végre megtaláltam. Az összes vonatkozó térkép rossz, egyedül az OKT atlasz leírása használható: amikor elérjük a kerítést, akkor lehet látni, az útról nagyjából 30 méterre balra. Felkeresni persze most nem volt idõ. A terep kicsit sárosabb volt, mint tavaly, de abszolút nem vészes mértékben. Lehet, hogy az a szigethalmi sporttárs, aki itt a szemünk láttára feküdt bele egy méretesebb tócsába, ezzel nem teljes mértékben ért egyet. :) Nagy-Szál-erdõig kellemes tempóban bolyozva haladtunk, a közeli terveket beszéltük meg. Andris 13 órát akart menni, legalábbis ezt mondta. Azért sejtettük, hogy ez csak sajtóverzió. :) A ponton Ebola pecsételt, majd indultunk tovább. Az elveszett kék jelzésen szétszakadozott a csapat, Áki tartotta legjobban az útvonalat, azt mondta, hogy végig tudott jönni a kéken. Én a fehér L jelzéseket követtem, az kicsit elõbb kanyarodott fel a gerincre. Én Ákibácsit megvártam a ponton, így pár perccel a szigethalmiak után indultunk tovább a csúcsról. Egy fél perces megállóra azért mindig van idõ a pihenõnél, integettünk a lenti falvaknak. Több ilyen látványban úgysem lesz ma részünk. A Török-réttõl újra a szigethalmiakkal mentünk. Kosd elõtt utolért Illés Bálint, a tavalyi 10:15-ös idejét próbálta 10 alá szorítani. Félre is álltam, mint Baumgartner a kék zászlóra. Kosdon a helyiek kissé meglepõdhettek az sok futón, kedvesen érdeklõdtek és jó utat kívántak. Rád elõtt utoljára visszaelõztük a szigethalmi csapatot, de azt vettem észre, hogy Kis Andris hiányzott a csoportból.

A faluból kifele menet az aszfalton egész jó tempóban tudtunk haladni, kicsit el is szakadtunk a többiektõl. A mûútról lekanyarodva, a hétvégi házak után szomorúan láttam, hogy a jelzésekkel festett nádat lekaszálták. Csak reméltem, hogy az utánunk induló villámlábú FB alakulat (akiknek külön felhívtam a figyelmét erre a helyre) nem fog eltévedni, és nem helyezi a nevemet általam nem kívánt kontextusba.

Burgundia-völggyel kissé elszámítottam magam: úgy emlékeztem, hogy lesz víz, de csak narancsot kaptunk. Én persze már jó elõre megittam a vizem maradékát is. Mindegy, Csörög nincs messze, alig hat kilométer, gyerünk tovább. Vácduka elõtt két óra irányból látszott a Naszály. Elcsodálkoztam rajta, hogy milyen messze van már. A falu amúgy szépen fejlõdik, ahol tavaly még elhagyott terepen mentünk ki a faluból, ott már új utca épülget.

A dombtetõre érve elértünk az elsõ választóvonalhoz: innen kezdõdtek az iszonyú szemétkupacok. Sokat gondolkodtam, hogy jelölhetnek ki a rendezõk ilyen útvonalat, aztán arra gondoltam, hogy jól van ez így: lásd ember, ennyire igénytelen a te fajtád. Hogy lehet az, hogy valaki szelektíven összegyûjti a mûanyag flakonokat, utána kiviszi a faluból és kidobja? Hogy lehet az, hogy nemcsak építési törmeléket, autóalkatrészt dob ki, hanem teljesen hétköznapi kommunális hulladékot is, amit az amúgy kötelezõen fizetett kukásautók elvinnének? Hogy lehet az, hogy az emberek kikupacolják a szemetüket a faluszéli fenyvesbe, aztán saját gyermekeiket engedik oda játszani (Õrbottyánnál láttam)?? Hogy lehet az, hogy kiviszik a szemetet a szekérút szélére, ahonnan a szél belefújja a mûvelt földre, amit learatnak és utána megesznek? Csanya mondta, de nekem is eszembe jutott: ez olyan, mintha valaki a saját szájába szarna.

Csörögön ittunk, de csak egy keveset, mert csak valami nagyon édes szörppel készültek a rendezõk, vizük nem volt. Innen kezdõdött tavaly a mélypontom. Most viszont Áki érezte furcsán magát. Azért indultunk tovább, jó tempóban. Vácrátóton frissítettünk a kútnál, majd az arborétumhoz érve Kiss Andrist vettük észre. Még nem érkeztek meg a pontõrök. Ez legyen az õ bajuk, mi indulunk tovább - gondoltuk.

A faluból kimenet Ákos megállt, azt mondta, hogy valami furcsát érzett a sérült lábában. Pár lépés után újra kocogni kezdtünk, de a falu határban lemaradt. Késõbb hiába nézegettem vissza, csak nem tûnt fel. Sajnos hirtelen történt minden, nem tudtuk megbeszélni a továbbiakat. Innen Andrissal mentünk a célig.

Õrbottyánra érve már én sem voltam olyan friss, amilyennek illett volna, mindössze egy maratoni résztáv végén. Ráadásul a pontokra történõ érkezés idejébõl azt vettem ki, hogy percre a tavalyi idõket futjuk itt is. Ez elég baljós jel volt, hiszen titokban picit bíztam abban, hogy a tavaly nagyon nehézre sikerült Csörög - Veresegyház szakasz idején most könnyedén tudok pár percet hozni. Ezzel szemben idõt nem nyertem, sõt a tavalyi mélypont egy sokkal gyengébb változata is utolért. Veresegyházra 5:47 alatt értünk be, 2 perccel a tavalyi idõ után. Itt sikerült elõször elõnyt szerezni tavalyhoz, hiszen rövidebbet pihentünk. A ponton 7241Gabi várta a villámlábúakat, jól esett a bíztatása. Andris sört depózott magának, én kávét. E nem éppen tudományos kutatások alapján összeállított frissítõ megtette a hatását, a tavalyihoz hasonlóan, újult erõvel indultunk Szada felé. Indulás elõtt még kinéztem a vasútállomás elé, hátha látom Ákibácsit beérkezni, de sajnos semmi narancssárga nem tûnt fel az úton, továbbindultunk. Andrással beszélgettünk mindenféle tervekrõl, távoli nagyokról és közeli tavasziakról egyaránt, úgyhogy nagyon jól telt az idõ.

Szada kellemes kis település a túra szempontjából: a végénél már a Margita lábánál vagyunk, innen sokkal kellemesebb megmászni, mint a Corvinon Erdõkertes felõl. Arról nem is beszélve, hogy a csúcstól a Pap Miska kútig az egyik legjobb szakasz várt ránk, tavalyhoz hasonlóan itt is sikerült kicsivel hat percen belüli ezreket produkálni, ahonnan újabb háromnegyed óra múlva már Gödöllõn voltunk.

Tavaly alig vártam ezt a pihenõt, annyira fáradt voltam. Idén egyedül az éhség miatt akartam minél elõbb odaérni. Gödöllõn mindig dilemma elõtt álltunk: a gulyás legendásan finom és az ember vágyik is valami normális ennivalóra, de sajnos lassan hûl ehetõ hõmérsékletûre. Azt találtam ki, hogy csak fél adag sûrûjét kérünk, talán ez egy jó kompromisszum. Áki ezt azzal fejlesztette tovább, hogy a levét elvihetnénk kulacsban az útra. Az ötlet kicsit hasonlít Miki krumplileves-turmixára, úgyhogy (hasonlóan az említett leveshez) ez is rövid úton ment a kukába. :) A rendezõktõl megtudtam, hogy Áki a lába miatt kiszállt Veresegyházon, de utána autóval átjött ide, és rám hagyta az ide kiküldött kóláját. Nagyon jól esett. A gyors evésnek köszönhetõen sikerült a tavalyi 22 perces pihenõt 10 percre csökkenteni. 8 óra 38 perc után indultunk tovább, pont amikor tavaly beértünk. Itt már látszott, hogy valószínûleg meglesz a felezés, hiszen már 3 perc javítás elegendõ hozzá és nagyon jó erõben éreztem magam.

Emlékeztem ugyan a Bolnoka elõtti emelkedõre, de csak egyre, itt pedig legalább két nagy volt. Ennek ellenére a három perc már bõven megvolt a ponton.

A következõ szakasz volt a holtpont. Nem is volt igazi holtpont, de ez a szakasz volt fejben a legnehezebb. Ekkor már elég fáradt voltam, de még messze volt a cél. Hosszú szakasz volt és nem is nagyon történt semmi, ami kihúzott volna minket a monotóniából. Találkoztunk egy montissal, késõbb egy-két gyalogossal is, de azon kívül semmi. Csak futottunk a mezõkön Andrissal, nem is beszélgettünk. Néha némán rászóltam magamra: Ezt akartad, erre készültél, ráadásul úgy megy, ahogy szeretnéd! Tessék élvezni! És igazából élveztem is.

Egy óra múlva már a nagytarcsai ellenõrzõponttól indultunk tovább. Innen már csak 12 kilométer a célig, ez átbillentett minket. Pécelig újabb harminc percet futottunk. Tavaly itt elvétettük a dolgot, most számomra ismeretlen utakon jutottunk el a vasútállomásig. Még 7 kili. Ki Pécelrõl, a második szemétdombnál be balra, el a dög mellett, Rákoscsaba. A tavalyi 36 perc helyett 26. Még 4 és fél kili. Fel a dombra, jobbra be a mezõn. Emlékszem, tavaly itt nagyon küzdöttünk. Most sokkal jobban nézhettünk ki. Itt kilyukadt egy (az egyetlen) vízhólyag a lábujjamon, muszáj voltam megigazítani a zoknim. Mondtam Andrásnak, hogy menjen csak tovább, ne várjon meg, neki kevesebb ideje van a 12 órához, mint nekem. Továbbindult, bár amikor elköszönt, már újra talpon voltam, és követtem. Igaz, a távolság nõtt kettõnk közt, nem volt értelme ész nélkül hajtanom, hiszen jó idõben voltam és élénken élt bennem a tavalyi hajrá miatti izomgörcs, illetve a Corvinon összeszedett izomszakadás emléke. Úgyhogy a még jólesõ tempóban kocogtam be a célba, két perccel András után, aki ott várt az ajtóban. 11:47 lett a vége. Megvalósult az álom.

Tavaly Ákibácsi azt írta, hogy kb. 80%-ban végeztünk futómozgást. Nem tudom, idén mekkora volt az arány, de biztos sokkal jobb, mint tavaly. A Naszály oldalát leszámítva nem volt olyan, hogy 50 méternél többet gyalogoltunk volna. Illés Bálintnak sikerült a 10 órás terve: 9 és fél óra alatt ért be. Valaki még elõttünk indult és ért be. Ha jól tudom, utánuk az enyém a harmadik legjobb idõ. Mindegy. Megfeleztem.

Tavaly sokkal küzdõsebb volt, idén összehasonlíthatatlanul kevesebb szenvedésbõl jött össze. Talán ezért értékelem kicsit többre a tavalyit. Úgy látszik, hat és fél órát csak egyszer javíthat az ember.

Sajnálom, hogy Ákinak a sérülése nem engedte, hogy végigcsinálja, de Tapírkával kitûzték a 2005-ös idõtervet. 11 óra 46 perc.

Kis statisztika (2003/2004):
50A nettó idõ: 5:44 / 5:47
50B nettó idõ: 5:58 / 5:35
depók: 0:44 / 0:24
Max pulzus 170, átlag 146.
 
 
túra éve: 2003
Budai TrappTúra éve: 20032005.12.13 11:58:15
kiváló vonatozgatás után egyedül indultam, ákibácsi most aszfaltos edzést tartott. utoljára három hete futottam egy jót, akkor szereztem is kisebb sérüléseket, amik nagyjából mostanra jöttek rendbe. sajnos a sok kihagyásnak meg is lett az eredménye, úgy a menetidõben, mint az izomlázban.

9 órakor indultam. a terv az volt, hogy mindent bele. ennek megfelelõen 150-170es tartományra állítottam be a puzlusmérõt, de az elsõ felében még így is állandóan csipogott, hogy átléptem a felsõ határt. a fekete-fej tetejéig (-20 méter) sikerült eljutni úgy, hogy egyetlen gyalogló lépést sem kellett tennem, igaz onnantól igencsak felejthetõ volt a teljesítményem.

58 perc alatt értem az elsõ ep-hez. érzésem szerint az a táv 7,5-8 kilométer lehetett, de nem lepõdnék meg a 7 kilométeren sem. a következõ szakasz sem volt 7,4km, mert 45 percen belül ott voltam. nyáron le fogom mérni, most már tuti. már csak azért is, mert jövõre is szeretnék indulni.

helyenként igazán kellemes küzdés volt az elsõ ep-ig. aztán jött a különdíj: a kilátás a nagy-szénásról (bár nem volt igazán tiszta idõ), majd trapp le nagykovácsiba. ryant értem utol, köszönöm neki, hogy megitatott. úgy számoltam, hogy egy kulacs ital kevés lesz, de nem akartam megállni, minden perc fontos volt.

kissé szomorúan hagytam el a kocsmát. gondoltam, találnék ott ismerõst :), de máris jött az a szép aszfaltút, amivel ismét meg lehetett küzdeni. vörös-pocsolyáig altvizsláékkal találkoztam, akit messzirõl fel lehetett ismerni örökzöld nadrágjáról. :) kicsit késõbb csanyilaci is elõkerült egy nagyobb csapat közepébõl, bár õszintén szólva, a többieket megnézni sem volt idõm, nem tudom, kik voltak még ott.

a pont után a fekete-fejig ismerõs volt az út. az útvonalon kívül hámori sporttárs is a piros 85-re emlékeztetett, akivel azóta nem találkoztam. a csúcson megkérdeztem a pontõrt az útvonalról. igazság szerint nem szeretek futás közben térképezni, meg leírást olvasni. ráadásul, ha jelzésváltásra is figyelni kell, akkor tuti elfelejtem, vagy csak idegesít, hogy el fogom felejteni, szóval stresszes ez így nekem. a budai-hg-t meg nem szeretem, legalábbis e közeli részét, így nem is ismerem az úthálózatát, mivel viszonylag keveset járok rajta. a pontõr azt mondta, hogy szépjuhásznéig piros. oké gondoltam, addig ismerem, ott majd olvasok. elmentem tehát szépjuhásznéig, sõt, át a budakeszi úton (volt a szövegben valami olyasmi, hogy keresztezzük a szépjuhászné utat - na ezt is félreértettem) és már a P-, S- elágazásánál voltam, amikor visszafordultam. felmentem a sárgán hárs-hegyre, mert reméltem, hogy ez az a sárga, ami engem levisz hûvösvölgyre. térkép alapján 2 kilométeres kitérõt tettem, idõben kb. 15-20 percet vesztettem.

ezek után a pontnál egy csomó ismerõs túrázót leltem, akiket már régebben lehagytam. innen elmúlt a lelkesedés, nagyon leültem, többször 150 alá ment a pulzusom, éreztem, hogy fáradok, sokat belegyalogoltam.

a végére a vizem is elfogyott, a virágos-nyereg elõtt ettem két marék havat, egész jó volt, csak le kellett szedni a tetejérõl a megfagyott réteget. :) a pontig lefele utat már ismertem a beacról, ott toltuk felfele a bringákat tavaly. :) az egész túrán megúsztam a nagyobb cipõbeázásokat, de most bepótoltam mindent. 3:47 lett a vége. még van hova fejlõdni (ld. miki34 3:01), de a sok kihagyás után felhozó túrának jó volt.

a tea kifejezetten finom volt, az adminsztráció elég pepecselõs, a tömegközlekedés meg jó messze a céltól, de nem baj, azért jó volt, jövõre is jövök.
 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20032005.04.13 13:53:22
K100 elõtti este Kaszáson aludtam volna, hogy se taxizni ne kelljen, se korán kelni... Ezzel szemben este rájöttem, hogy pár apróságot otthon hagytam, úgymint Powergel, kulacs. Biztos ment volna nélkülük is. Na, lévén majdnem éjfél, hazataxiztam. Aludni azt nem nagyon tudtam, de azért négy óra csak összejött legalább ugyanennyi részletben. Reggel konstatáltam, hogy a futócipõmet este Kaszáson hagytam... :) Na, akkor taxival vissza. Ennyit az olcsó utazásból és a sok alvásból...

Ezek ellenére sikerült majdnem idõben a megbeszélt helyre érni, ahol a depóautó várt a társasággal. Perceken belül sikerült a rajthelyre érni, még pont egy busznyi nevezõ elõtt. Sajnos a nagy rohanásban majdnem rácsaptam az autó ajtaját pataporcra. :-(

Megtaláltuk egymást Mikivel, beálltunk nevezni. Asciimo-t jól nem ismertem fel, annál inkább BadMoont, bandikaat, nagyondinnyét, pygmeat és h-algát. Ahhoz képest, hogy korán el akartunk indulni, egész sokan ott voltak már. Hirtelen meglódult az indítósor, így saját idõ terhére öltöztünk a fellépõruhába.

A depóautó (miután kiszálltam belõle érkezéskor) azonban odébbállt, méghozzá jó messze, egy kanyar mögé... szóval egyszer csak ott álltam a rajt elõtt és mindenki eltûnt. Szerencsére pataporc még látta, hogy a többiek merre indultak...

Ennyi unalmas és részletezõ bevezetõ után kissé nagyobb léptékre váltanék...

Elindultunk, Miki állandóan vissza akart fogni minket, az elején tübbször megvitattuk a módszereink különbségét (végig egyenletes tempó vs. az elején kicsit gyorsabb, majd a végén jól behalni).

3:15 alatt értünk a Pilis-nyeregbe, 10:02-kor mentünk tovább. Hagytunk üzenetet a jobb felsõ sarokban...

Kesztölcig egész jól utaztunk (itt végre megismertem Rezsuta Ibolyát), sõt onnan Dorogig még jobban. Aztán vége. Getére már erõsen 6 km/h felé hajló tempóban, nagyon sok gyaloglással, a Kõsziklát meg nem is ragozom. De Mogyorósbányán már várt a második depóautó is, a családdal. Itt jó kis pihenõ, kávé, kóla, gyúrás, mosdás. Majdnem 7 óra telt el, amikor továbbindultunk. A Bika-völgyig még úgy-ahogy haladtunk, de onnan ... Balázs elment, Ákibácsival csak szenvedtünk. Végül már a síkon sem tudtunk kocogni sem. Tele volt a gyomrom vízzel, de nem szívódott fel. Viszont szomjas voltam. Ákibácsi ugyanígy. Szúrt mindenhol, nem is tudtam eldönteni, hogy a tüdõm, vagy a gyomrom. Ugyanezt éreztem Triesztben is... Pusztamaróton láttuk, hogy Ibolya utolér minket, de leállt depózni. Mentünk felfele, de nagyon lassan. Elõkerültek a további tervek, amikben kizárólag pikniktúrák szerepeltek. Nem ragozom... Aztán Ákibácsi felvetette, hogy talán sóhiány. Tetszett az elképzelés, logikusnak is tûnt.

Bányahegyre (alig 5.5km/h-s átlaggal felérve) egybõl sót kértünk. A rendezõk elõször meglepõdtek, de aztán sikerült keríteniük egy sószórót. Ott ült két futóbolond és nyalta a sót. :) Balázs már fél órával elõttünk járt... Lefele már kissé könnyebben ment, de nem nagyon erõltettük a futást, nehogy most meg kihányjuk amit bevittünk. De egyre jobban ment, újra megközelítettük a hetes átlagot... Igaz nagyon nem hajtottunk, mert már nem volt motiváció, a cél elúszott.

Vértestolnán újabb depó. Ibolya kísérõjétõl kaptunk még sót, meg találtunk egy sós chipset is a kocsiban. Koldusszállásig még eldöcögtünk, Tornyóig már lassabban, vissza is elõzött Ibolya és pár futó ismerõs. Itt újabb nagy depó és gyaloglás Somlyóvárig. 20:15-re fel is értünk, próbáltunk kiérni az erdõbõl világosban. Elkezdünk újra kocogni, igaz Ákibácsi elõször leszólta a stílusomat, de már annyira elfáradtam a gyaloglásban, hogy a kocogás pihentetett. Nagyegyházánál egy, a mienkkel megegyezõ színû és típusú depóautó tévesztett meg, kicsit csodálkoztam is, amikor Kerékgyártó Peti szállt ki belõle. :) Õ sajnos belerúgott egy kõbe, és ezért feladni kényszerült. Mentünk tovább, itt sötétedett ránk teljesen. Nemsokára beértünk egy srácot, aki a rétre vezetõ balkanyarban nézegette a térképet. Vittük magunkkal. Somlyóvártól másfél óra alatt a célban voltunk.

A célban család, barátok, ismeretlenek tapssal fogadtak minket, ami nagyon jól esett. 11-12. helyen értünk be Ákibácsival, 15 óra 01 perces idõvel.

Igaz nem sikerült a 14 órás terv, de a tapasztalat sokkal-sokkal többet ér, fõleg a Pro Patriára gondolva. Most legszívesebben kipróbálnám ezeket a tapasztalatokat a két hét múlva esedékes Rákóczi 110-en futva, de ahogy mondtam: tudni kell várni. Majd a Pro Patrián. Mindenesetre tudjuk, hogy a 13:30 bennünk volt...

Szüleim élvezték a depózást, ígérték magukat jövõre is, igaz édesanyámról megtudtam, hogy kissé elpityeredett Tornyópusztán az állapotomat látván, de szigorúan csak azután, miután továbbindultunk. Aztán az M1 alatti villámtalálkozásunk megnyugtatta.

Éjfélkor már ágyban voltam, vasárnap du. négyig csak enni keltem fel, de azóta teljesen jól vagyok. Szerencsére a regenerálódással nincs baj.
 
 
Téli MátraTúra éve: 20032005.03.07 14:27:17
ákibácsi és én végig együtt mentünk és mindkettõnk ideje 5:23 lett, az eltérés oka adminisztratív hiba, de írni fogok nekik...

összefoglaló a mi szemszögünkbõl.
a szombat esti koncertet lemondtam magamban azzal az indoklással, hogy a mátrában olyan idõt szeretnék menni, hogy este ne legyen erõm ugrabugrálni menni.

pontban 7.30-kor indultunk. lajosházáig bemelegítõtempóval mentünk, így is 45 perc alatt ott voltunk. ez a szakasz tényleg el lehet mérve. innen mátraszentimréig szinte végig futottunk felfele. a patakot nem tudtuk kerülni, féllábbal beleléptünk, de felfrissített. :) szerencsére a bedõlt fákat eltakarították, de a szintemelkedést megéreztük. a pontnál három-négy futó hagyott állva minket. a piszkéstetõig volt az egyik szakasz, amit gyalogolva tettünk meg. ekkor találkoztunk vadmalaccal és trilával. õk 6 és fél óra körüli idõt mentek! gratulálok, nagyon keményen nyomtátok!

galyatetõn még kilátást is tudtnuk nézni. nyírjes fele iszonyú ámokfutást rendeztünk, néhol térdig érõ hóban zúztunk, eszetlen tempóban, több futót is utolérve. az eredménylista alapján beazonosítottam karlovitz kristófot, aki hatvan évesen(!) 5:40-et(!) ment, keményen futotta az emelkedõket is, többször találkoztunk és nagy meccs volt (oda-vissza elõzgettük egymást). mi hárman a nyírjes elõtt a kéken mentünk fel az országútig (persze hiába hahóztunk a látótávolságon belül elõttünk levõ két futónak), majd onnan továbbra is a jelzésen, egyetlen árva nyom nélkül, tizenöt-húsz centis szúzhóban, futócipõben, egymást váltva törtük az utat. legalább negyed órát buktunk az elõttünk levõkhöz képest.

vörösmartytól nagyon sokat mentünk a pisztrángos tóig, nyilvánvaló az elmérés. ezúton is szeretném megköszönni újra minden bakancsos gyalogosnak, hogy elengedett minket azon a keskeny csapáson! minden lépésnél, amit szûzhóban kellett megtenni, egy csomó hó került a cipõnkbe, így nemcsak idõt nyertünk az elõzékeny gyalogosok miatt.

felfele a kékesre megintcsak gyalogoltunk, itt több futó is elhagyott minket. a megadott táv és az idõ alapján négy km/h alatti tempót mentünk, amit nem hiszek el, szerintem ez is el van mérve... lefelé már nem volt gond, nyomtuk neki ész nélkül. az utolsó ep-tõl a célig megintcsak el volt mérve, mert kerek húsz perc alatt beértünk, ami 14 km/h-s tempó lenne (ez kb. az aszfalt sebességünk felsõ határa, és nem 38 lefutott kilométerrel :)

kis pihenés, melegvizes fürdõ, hamburgerezés nagyrészt helyretett minket. elégedettek voltunk!
 
 
Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúraTúra éve: 20032005.03.07 14:13:53
"mennyi eltemetetlen hülyeségnek vagy a hordozója"
(Kispál és a Borz: Nem fáj)

Téli Mátra óta csak egy alkalommal tudtam elmenni futni, az is kínkeserves volt. Valahol szereztem egy húzódást a jobb lábamba. Azért bizakodtam, mert a lábam csak akkor szokott fájni, ha nem futok. Ha igen, akkor nem. Fura.

Ákibácsival nem éppen ilyen terepviszonyokat képzeltünk el, amikor kidolgoztuk az elõzetes tervünket. Pro Patriara gondolva futni szerettünk volna. Kedden(?) aztán elképedve néztem reggel a sûrû hóesést. B tervet készítettünk, ami nem volt egyszerû: egyikünknek sem volt megfelelõ bakancsa. Ákibácsinak annyira nem, hogy a futócipõjében jött. Én nem vagyok _ennyire_ õrült, úgyhogy a kicsit lyukas bakancsomban jöttem. Az egyik havas téli túrán kiszakadt egy darab szövet a külsõ borításból, de a gore-tex réteg nem sérült meg. Ez a bakancs úgy bírta ki a 2001-es Beac Maxit, hogy száraz maradt a lábam. Mostanában egyre gyakrabban ázott be. Úgy látszik elhanyagoltam az impregnálószeres kezelést.

Abban maradtunk, hogy megyünk gyalog négyesben Csanyával és Krisszel, aztán majd lesz valami.

Rossz elõjelnek vettem, hogy nem volt idõm megborotválkozni. Amióta futok, rászoktam, hogy túra elõtt mindig megborotválkozom. Egyszer hagytam ki eddig, a Piros 85-ön, Gazdag Tomi és Kerékgyártó Peti le is nyomott minket 5 perccel.

(tr) barátom, aki a ttt.tr.hu középsõ részének névadója, lefuvarozott minket a rajtba, így idén kimaradt a nevezetes Szob-Kemence buszozás. Ahogy hallottam, idén sem változott semmi. A túra elõtti napokban azon gondolkodtam, hogy a nagy hó elriasztja, vagy inkább meghozza-e az emberek kedvét a túrához. Arra jutottam, hogy valószínûleg inkább meghozza, ez be is jött, jóval többen indultak, mint az elõzõ években.

Idén harmadszor indultam a túrán, de most elõször emlékszem arra, hogy intenzív autóforgalom lett volna a Fõalappontig. Picit beugrottunk a Kõrózsába, ahol a fél topikot megtaláltuk (Csokitakarok, Pavarotti, Trila, Zete, Dennis Moore), de aztán gyorsan mentünk tovább a rajthelyre. Vadmalac és SK épp akkor indult útnak, amikor odaértünk, mint késõbb megtudtam, Újfiú is, de õt nem láttam. Elég sokat álltunk a sorban, bár ez tavaly is így volt, úgyhogy nekem ez nem tûnt olyan veszélyesnek. Az sokkal inkább, hogy állandóan autók jártak ide-oda mellettünk a jeges úton. Az egyik állat (sajnos erre nincs jobb kifejezés) lendületbõl akart a Vilati fele menni, de úgy, hogy több sorban állót félrelökött az oldalával! Amikor ezek az emberek erõteljesen és rosszallóan megkopogtatták az furgon oldalát a túrabotjaikkal (szerintem rossz végével, mert én nem a mûanyag foglalattal tettem volna), nekiállt ordibálni, hogy mi a ***-nak állunk oda, õ nem tud megállni, mert akkor nem indul el újra. Ezen érv kissé komolytalannak tûnt annak fényében, hogy azért állt meg, hogy ezt közölje velünk, majd továbbment. Esetleg használhatta volna a kürtöt is, de az sem jutott eszébe. És ez csak a legdurvább eset volt, ezen kívül még többször elõfordult, hogy Kriszt úgy kellett autó elõl elrángatni, amíg a kamásliját installálta. Nem értem, hogy miért nem lehetett volna 20 méterrel elõbb leállni, de legalábbis nem a sortól 10 centire gyakorolni az Y megfordulást. :-( Amikor nem volt autóveszély, kiválóan elszórakoztunk már a sorban is.

Fél hét után azért csak elrajtoltunk. Vittem magammal egy hõmérõt, amit kifejezetten erre a túrára vettem. Olyan kis iránytû méretût, amit a hûtõkbe szokás tenni. Még a -18 fok is be volt rajta jelölve. :) Na, ezt 500 méter után elhagytam, mert nem lehetett jól rögzíteni a zsákon kívül, belül meg 13 fok volt. Egy csomót keresgéltem, majdnem visszamentem a rajtig, de nem lett meg. Tanulság: ne vigyél fehér hõmérõt havas túrára. :-(

Utol akartam érni a többieket, ezért kocogtam egy keveset. A hó itt nem tûnt túl veszélyesnek, elég jól le volt taposva, de sejtettem, hogy ez nem marad így. A Godóvárat kerülõ emelkedõnél értem utol a csapatot. Nagyon jó volt, bár erõsen csúszkáltunk visszafele. Olyan melegem lett, hogy a Sandstone (a szokásoknak megfelelõen) átmenetileg a hátizsákra került. Itt találkoztunk Pavarottival, majd nem sokkal késõbb, a Dosnya-nyeregnél SK-val. Egy ember, iszonyú méretû hátizsákkal álldogált az út mellett, õ volt az elsõ magosfai pontõr. Az Esztergályos-gerincen aztán komolyra fordult a dolog, itt már térd felett ért a hó és a letaposott nyomvonalból nem igazán volt lehetõség kilépni. Nemsokára füstszagot éreztünk és nagy meglepetésünkre ellenõrzõpontot találtunk. Én tudtam, hogy Magosfa még odébb van, de gondolom sokakat sokkolt, hogy még jócskán kell taposni a havat a csúcsig. Engem inkább az lepett meg, hogy több, mint két órát jöttünk a pontig. Nem tûnt ilyen soknak. Nagyon rövid idõ után indultunk tovább.

A csúcsot egész gyorsan elértük, onnan elindultunk lefele. Csanya egy helyen érintsd meg a jelzést játszott, de zsákutcába futott, a nyomok véget értek, mi meg választottunk egy kijárt utat. Akárhogy néztem, most nem láttam a szomszédos gerincen a felfele kúszó fénypontokat, viszont a Csóványos tömbje nagyon szépen látszott. Egyre meredekebben mentünk lefele. Ez rossz volt. Az alig letaposott hó becsúszott a gagyi kamáslim alá, és ott szépen megült. Megálltam megigazítani, kétmaréknyi havat szedtem ki alóla. Utána a zippzárat nem tudtam visszahúzni, mert összefagyott. Eddig sem passzolt rendesen, de ezek után még kevésbé. Minden nagyon meredeken újabb adag havat kaptam a bakancsomba. A pont elõtt pártíz méterrel a többiek megálltak, én húztam gyorsan igazolni (a pecsételni kifejezés nem illik ide :), hogy utána újra kitakarítsam a kamáslimat. A sötétben keresgélni kezdtem a többieket, de csak nem találtam meg. Volt ott egy csomó ismerõs, többek közt Gazdag Tamás és Kerékgyártó Péter is, õk a Margita 40-en futkároztak délelõtt. Kissé elnyûttek voltak. :)

A többieket nem találtam meg, ezért továbbindultam. Szerencsére az utolsó pillanatban észrevettem õket, épp akkor értek be a pontra. Újra együtt indultunk tovább. Párszor átkeltünk a patakon, párszor úgy tûnt, hogy be fog szakadni alattam a jég. A Bodosházi-kútnál elindultunk felfele. Idén is jött szembe pár fényforrás a patak parton visszafele. Nézegettem jobbra a Nagy-Mána-bércet, kerestem a Rakottyás-patakhoz lefele tartó túratársak lámpájának fényét. Találtunk, többet is. Az utolsó lámpafény különösen világos volt. Sõt, egyre világosabb lett. Arra gondoltunk, erõs halogénnel jön. Amikor már kezdett vitorlaalakúra formálódni, akkor azért leesett, hogy a hold bukkant fel a bérc felett. :) Hipp-hopp odaértünk a Pogányvári-kaszálóhoz, Ákibácsival csak csodálkoztunk. Itt láttuk a legnagyobb hófúvás nyomait. Néhány helyen, fák tövében egyáltalán nem volt hó, nem sokkal mellette méteren felül. Simán combközépig érõ nyomokban lépkedtünk. Ketten letértek a csapásról és beletérdeltek a hóba. Azt hittem, õk a Júdeai Nemzeti Front Elit Öngyilkos Alakulatának tagjai, és edzõtáboroznak. Jól eldumáltunk és leduracellnyusziztak minket. Egy helyen a hó legalább 130 centi volt, de a túrabotomon túlcsordult, úgyhogy pontos értéket nem tudok. Mindenesetre határérték feletti volt bõven. Feljebb kicsit normalizálódott a helyzet, annyira, hogy még nyomok sem maradtak az elõttünk haladók mögött, annyira vékony és keményre fagyott volt a hóréteg. Megint emelkedni kezdett, és egyszercsak megtaláltuk a Pogányvár pöttyeit. Ide is meglepõen gyorsan elértünk. Utána a lefele azonban igencsak meredek és jeges volt, gyakorlatilag seggencsuszka lett belõle. Egy helyen elbotlottam és beletenyereltem a hóba. A kabátujjamba könyékig becsúszott. Kissé megnehezteltem. A pogácsaszaggató élete nem fenékig tejfel. De aztán jött a zöld jelzés Diósjenõ felõl és nemsokára fent voltunk a Csóványoson.

Pontõr nem volt, erre többen nehezteltek. Javasoltam, hogy pisiljék bele a rajtszámukat a hóba. Azt is felajánlottam, hogy ittmaradok pontõrködni, ha továbbviszik a papíromat. Letorkolltak. Indultunk a Spartacus felé. Csanya a Px jelzés letérése után megint "érintsd meg a jelzést" játszott, aminek semmi értelme nem volt. Két egyforma hosszú és meredekségû útvonal két apró dologban különbözött: az egyik viszonylag le volt taposva, a másik meg nem, de ott volt a jel. A két alternatíva között feszülõ ellentétet H.G. vette észre, persze Csanyát sem kellett bíztatni. Ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy szép dolog a mozgalom, de a világ nem fekete-fehér. :) A Po, Ko szakasz elég hosszúra nyúlt, de aztán csak befordultunk a völgybe, a ház felé. Lefele ismét sok hó a cipõbe és veszélyesen jeges lejtõk jöttek.

A kulcsosháznál kissé lassú adminisztráció és ízetlen tea fogadott. De legalább nem volt meleg, hogy ne égesse a szánkat. Nekem inkább a saját italom égette, mert bár nem fagyott meg, de már elég közel lehetett hozzá. Mindenesetre úgy tûnik, az Alto hátizsák jól szigetel, a többiek itala már kásás állagú volt. Zoknit cseréltem, mert már nagyon fázott a lábam. Ez elég nehéz volt, mert ehhez elõször ki kellett volna bontani a cipõfûzõt, de az össze volt fagyva. Ujjbegyeim között melegítettem fel annyira, hogy elengedjen. Mire lecseréltem a zoknikat, a nadrágom szárai keményre fagytak, nem sokkal késõbb a cipõfûzõk is visszafagytak, de legalább szépen nyikorogtak minden lépésnél. És hogy teljes legyen a kép, a dzsekim is megfagyott a felsõ zseb körül.

Trilával, mint bádogemberek lementünk Királyrétre. Kellemeset kocogtunk, legalább visszamelegedtünk. Õ hazament az elsõ vonattal, én megvártam a többieket, addig kicsit aludtam, kicsit söröztem és kiválóan szórakoztam Csokitakarok és Álomgombáék társaságban. :) Emlékezetes része marad a túrának. Reggel nyolckor jött meg az elsõ ember, majd kilenc körül kezdtek jönni a többiek. Vadmalac ruházata kegyetlenül össze volt fagyva, Tomi olyan hideget árasztott, hogy méterekrõl érezni lehetett. Ákibácsi a túra után felvette a vastagabb cipõjét, addig elég volt a neki a futócipõ. Olyan ráncos volt a talpa, mint Teréz anya arca. Rossz volt nézni. (Persze amúgy sem vagyok a férfitalpak nagy rajongója.)

Volt egy órájuk kiengedni, aztán hazamentünk. A buszra menet Zete és H.G. jött szembe, sajnos õk már nem érték el. Hogy keretes legyen a történet: a buszra felszállni szándékozókat jól kicentizték a NHH irányába tartó autók, mert nem bírtak volna két percet várni, míg felszáll a nép. Hja, itt a civilizáció, ide vágyunk vissza. Csanyát többször próbáltam rávenni egy kis várazásra, alig kellett volna egy kilométert menni a királyréti várhegyig, de nagyon csúnyákat mondott, úgyhogy nem is idézem.
 
 
Zöld túrák (Budai-hg)Túra éve: 20032005.03.07 14:11:34

8.12-kor rajtoltunk el Ákibácsival. Mivel vasárnap még a Pécs-Harkány 25km-es futóversenyre készültünk, ezért csak könnyed tempót terveztünk. Ritát láttuk Normafánál, de a többieket nem vettük észre. :-( A Tündér-sziklánál türelmesen kivártuk a sorunkat a pontõrnél. Hûvösvölgyben beugrottunk egy boltba üdítõt venni. A Guckler-sziklánál kicsit dumáltunk Fattel, Csanyilacival és bajnaival, Solymáron kávéztunk, kis pihenõ után indultunk tovább. Zsíros-hegyre felfele nehéz mokaszint értük utol egy másik sporttárs társaságában. Továbbkocogtunk, amikor a másik sporttárs utánamszólt: "Larzen, te miért is gyûjtöd a fényképeket?" Kiderült, hogy õ moha114, akit persze, hogy ismertem korábbról és hozott nekem fényképet magáról. :))) Nagykovácsiban, a pontnál utolértünk jópár futó ismerõst, többet között futilotit, majd rövid pihenõ után indultunk a Nagy-Kopaszra. Megjegyzem, hogy nagyot csalódtam azokban, akik az erdõ alján rövidítettek! A ponttól aztán már szinte csak lefele mentünk, úgyhogy egész jó idõvel, 5:46 alatt értünk be a célba. A presszóban egy rém primitív sárkány terrorizált minket, hogy fogyasszunk, mer' így nem bót neki. Mi az, hogy ott valaki hozott italt iszik? (Izotóniás ital volt...) Ezután adott nekem egy olyan kávét, aminek olyan íze volt, mintha langyos vizet folyattak volna át kávézaccon. Kíváncsi vagyok, hogy mit jelent az, hogy a "sörözõbõl is kitették a résztvevõket". Eszembe jutott Piri néni vendéglõje Gánton! Ég és föld! A célban egy nevünkre címzett csomag várt minket, amiben nagykovácsi rétest találtunk! Irigyeltek is minket a többiek! Találgattuk, hogy kik hozhatták, végülis kitaláltuk, hogy pataporcék. Köszönjük szépen! Másnap egész jól sikerült a Pécs-Harkány, úgy tûnik, jó úton vagyunk a Pro Patria felé...

 
 
JulianusTúra éve: 20032005.03.07 13:55:31
A nyolc órás vonathoz egész emberi idõben kellett kelni. Ez nagyon tetszett. A vonaton Ákibácsin kívül Ritával találkoztam, aki ezúttal nem túra ügyben utazott velünk. Meg nem is velünk, csak éppen arra, mint mi. Na mindegy.

9.15-kor indultunk el. Nagyon jó érzés volt az új Saucony! Idõszerû volt a csere! Kicsit húztuk egymást Ákibácsival a meredek betonon. :) Pont fél óra alatt értünk fel a Julianus toronyhoz, majd innen sokkal jobb tempóban rohantunk tovább Törökmezõig (1:07). Nagy csapatokat kerülgettünk, sok ismerõssel találkoztunk is (Optika, Csanya, Saliko, phe, jajjistenemkivoltanegyedik??, késõbb nagyondinnye, Skóték, meg jópár offtopik), alapvetõen ezt a szakaszt nagyon élveztük.

A Békás-rét elõtti fiatalos gonosz szögben emelkedett, alig látszott, de elég nehéz volt futni. A réten meg szembe fújt a szél erõsen. Kóspallag(1:41) környékén kezdtem érezni, hogy kicsit túl erõsen kezdtünk, innen már nem ment olyan könnyen. Márianosztra elõtt kezdem érezni, hogy az új cipõ dörzsöli a sarkam. Itt még csak a jobb oldalon, de a felületi folytonossági hiányok már megjelentek...

Nosztrára 2:20-as idõvel értünk. Kis pihenõ után indultunk kifele. Itt megint pofára fújt a szél. A következõ 2-3 kilométeren folyamatosan a Powerbar elfogyasztásával mulattattam magunkat. Az ugyanis a viszonylagos hidegben kõvé fagyott. Annyira, hogy csak apró darabokat tudtam törni a fogaimmal. Egy alkalommal olyan hirtelen törött le egy kis darab (a Powerbarból, szerenécsre), hogy a lendülettel arcon vágtam magam. :)

Hiába vártam, hogy meglepjen a Jedi-erõ, csak vánszorogtam. Nemsokára utolértünk Tomit és Petit, de annyira küzdõs volt számomra az a szintén elég genya szögû emelkedõ, hogy csak egy-egy elhaló köszönésre futotta. A Koppány-nyereg ep.-nél (3:03) Peti utol is ért.

Lefele azért kicsit kipihentem magam. A változatosság kedvéért balról kerültük a horgásztavat (elõtte a fasor bal oldalán találtunk is egy darab jelzést).

A templom (3:43) után indultunk az FTE-ház felé, amikor is egy igencsak erõs tempóban futó, amúgy teljesen ismeretlen sporttárs jött szembe. Én személy szerint kicsit megijedtem ettõl a tempótól, de a sporttárs vagy eltévedt, vagy csak a mi kedvünkért nyomta meg, mert utána nem láttuk többet.

A pihenõponton tejjel-mézzel-iktatókönyvvel folyó kánaán várt minket. A rendezõk nagyon-nagyon kedvesek voltak. Megittunk egy csomó langyos teát, ami nagyon jól esett! Hiába sütött a nap, azért elég hideg volt. Kínáltak még legalább háromféle kenyérrel (arról nem beszélve, hogy rendkívül ízlésesen voltak elrendezve), de én képtelen voltam fogyasztani. Itt kiderült, hogy elég sokat rontottunk a részidõnkön (3:55-nél voltunk) és kb. öten vannak elõttünk. Kb. tíz perc után el is indultunk kifele a faluból. Természetesen eltévedtünk, de azért ketten már harmadszor jártunk erre, úgyhogy megtaláltuk az ún. régi kéket. Az új régi kék számunkra csak a mesében létezik. A faluban eltûnik és a nyereg elõtti betonon tûnik fel, de közte csak egy helyen látni: még a földúton balra nézve egy faluvégi kereszt melletti kerítésen. De lehet, hogy ez végig a régi kék, csak néhány jel nem kopott annyira le. Nem tudjuk. Itt két sporttárs jött szembe, akik valami ismeretlen okból lencsevégre kaptak minket, pedig egymásra nézve megállapítottuk, hogy most nem vagyunk túl fotogének. Jött az erdészeti aszfaltút, ami egyrészt nagyon hosszú volt, másrész unalmas, harmadrészt furcsa. Sokkal jobban mentünk terepen, mint ezen. Rövid kocogás után mindig belegyalogoltunk, túl egyhangú, egysíkú volt. Na, de amikor elindultunk vissza a nyeregbe! Na, ott aztán kiéltük magunkat. :))) Emberes emelkedõ volt.

Na, itt kezdett el megint szúrni a bal térdem, ráadásul a bal cipõm is kidörzsölte a sarkam. A pont (4:45) közölte, hogy hárman vannak elõttünk. A rövid közös K-, P- szakaszon másodszor is találkoztunk Optikával, aztán mentünk a Nagy-Galla felé. Itt kezdtem sejteni, hogy ez a szakasz nincs húsz kilométer, mert bár térképet nem nagyon néztünk, de a fejemben azért megvan a kognitív térkép a sok várazás óta. :)

Egyre közelebb jött a cél, egyre jobban szúrt a térdem, egyre inkább kivoltunk mindketten, de egyre inkább láttuk, hogy itt elég jó idõt fogunk menni.

Elhaladtunk Zuvár alatt, kiértünk a rétre, amikor megpillantottunk a kanyarban egy eltûnõ hátizsákot. Mentünk is utána jobbra (nem balra, a ház felé) utol is értük a maradék három embert elõttünk. Kiérve az útra aztán hiába vártunk a kéket. Sajnos elfelejtettük figyelembe venni, hogy kicsit lejjebb értünk ki az útra, így elvesztettük a kéket. Mire ezt realizáltuk, addigra már jócskán lent jártunk. Ezt rendkívül sajnálom, de abban a fizikai és lelki állapotban már fel sem merült, hogy visszamenjünk. A térdem állapota itt egy kicsit javult, bár az is lehet, hogy minden más fájdalom és fáradtság rámtört és csak azért nem éreztem annyira. Mértem egy hat percen belüli ezret, de lehet, hogy csak rosszul rakták ki az út mellé a táblákat.

Egy vizuálisan nagyon csúnya hajrával bekocogtunk a vasútállomásra, pár másodperccel 6:10-en belül.
Érzésem szerint a 30-as táv több, mint harminc kilométer, viszont Nagybörzsönytõl a célig rövidebb, mint húsz. Az össztávhoz nem tudok hozzászólni, mi végigküzdöttük az egész távot, személy szerint nem nagyon tudtam volna jobbat menni egy perccel sem. Ákibácsinak néha várnia kellett rám a végefele, de Szob belterületén már benne sem nagyon volt tartalék.

Jócskán belül kerültünk a várakozásokon. A téli alapozási idõszaknak ezzel vége, a felmérõ jól sikerült, most pihenünk Mátrabércig, úgyhogy a hétvégén valami kímélõ programot keresünk magunknak. :)

Jah, és bejelentkeztem dr. Miltényi Mártához a térdem miatt. Lehet, hogy csak a bokám dõl befele, lehet rosszabb is, de biztosat csak péntek este tudok.
 
 
Pásztó 50/40/25/15 Katona Sándor emléktúraTúra éve: 20032005.03.07 13:31:46
Pásztó 50

A másodiknak érkezõ topikos autóban Rita, -balázs-, Ákibácsi és én érkeztünk, szigorúan a rajtidõ végén. Rita a negyvenesen indult, úgy volt, hogy majd megvárjuk, hehehe. :) Pár perccel elõttünk el is indult. Mi még - saját idõ terhére - variáltunk a fellépõruhánkon (Ákibácsi sokáig nem tudott dönteni a póló és a narancsmez között), de aztán 9 óra pár perckor nekivágtunk.

Rita épp akkor próbált eltévedni, amikor utolértük, õt visszakiabáltuk. Megállapítottuk, hogy feltûrt nadrág, toppá alakított póló és a kibontott haj elég jól áll neki, igaz az egyik csapattag különvéleményt fogalmazott meg. :) Az elsõ ep. máshol volt mint tavaly, de a várból szinte semmit nem láttunk, mert három vizsla töltötte be a látóterünket, fõleg Ákibácsiét, aki nagy vizslarajongó. Ágasvárig jól futható terep, gyönyörû erdõ, és a fák között kellemesen hûs levegõ kísérte utunkat. Úgy emlékszem, itt találkoztunk elõször Vulpesékkel.

Mátraszentimréig szintén csodálatos a táj. Mosakodtunk a patakban, nézegettünk le a völgybe a Rodhadt-bércrõl, kicsit lazább tempóban mentünk. Az ellenõrzõponton egy nagyobb pihenõt tartottunk. Találkoztunk ifj. Esti Kornéllal és Járosi urammal. Vadmalac már rég elment elõre, nem is értük utol. Kávé, kóla, szörp, zsíroskenyér, nyugitempó. Bagolyirtás után keveregtünk egyet. Késõbb kiderült, hogy nem csak mi. Nem baj, legalább láttunk egy õzet. A Keresztesi-nyeregnél azért visszataláltunk a jelzésünkre. +1000 méter.

A Tót-hegyes környéke szintén egy nagyon szép erdõ, kellemes hõmérséklettel, futható tereppel. Fõleg az elõtte levõ, érezhetõen emelkedõ, nyitott rész után. :) Nemsokára beértünk a Hidegkúti ep-re. A forrásnál újabb pihenõ, innen a sárgán tovább. Állandóan elvétettük a jelzést. Volt olyan, hogy egy kilométeren belül háromszor. Szerencsére nekem már van egyfajta hozzáállásom a sárga jelzéshez, ezért nagyon figyeltünk és nem tettünk rá sokat. De azért idegesített. A zöld négyzet letérést nem tévesztettük el, itt találkoztunk Bajnaiék csapatával.

Úgy számoltam, a Diós-pataknál fogjuk utolérni a másik autó legénységét. A pontnál kis pihenõ, feltöltöttük magunkat meleg szörppel és nekivágtunk a Muzslának. Ákibácsi küzdött a gyomrával, Balázzsal elõrementünk. Egy óra alatt felértünk. Talán ment volna jobban is, de akkor már nem volt értelme nyomni, a Kinizsire gondolva. Azért így is utolértünk jópár tikkadt embernyájat. Viszont egyikük sem látott túrabotos embereket. Fura.

A Nyikom-nyeregnél pakkot kaptunk. A pontõrök szerint egy feltûnõen szõke, igen csinos lány hagyott nekünk két palack vizet. Nagyon jól esett! Innen már csak lefele mentünk. Vulpesék másodszor, H.G. elõször. Pikk-pakk beértünk Pásztóra, bár az utolsó kilométer legalább három volt és nekem ott már nagyon nem ment a síkfutás. Balázs inkább, ez az õ terepe. 7:35 alatt értünk be, nem sokkal késõbb megjött Ákibácsi is.

Rita meg persze már rég bent volt, õ 7 óra alatt nyomta le a negyvenet. :) Legközelebb velünk jön a hosszú távra. A hagyományokhoz híven három tányér gulyást ettem, mellé lecsúszott két sör. :) A fürdõben csõtörés volt, viszont a focipályát épp öntözték, úgyhogy megfürödtünk ott - a mérsékelten meleg vízben. Azt hiszem, Ákibácsi 'imádkozó sáska' fantázianevû beállását nem is tudnám leírni. :)

Aztán beértek a többiek is, hogy hol kerültük el egymást, senki sem tudja. Kis happening a lassan lemenõ nap fényében, enyhe trágyaszag mellett. Én meg vagyok elégedve az eredménnyel: bár hét óra volt a cél, ez meg is lett volna, ha minden összejön. Így viszont egy viszonylag könnyû edzés lett belõle. A meleg sem zavart, most már bátran várom a Kinizsit.
 
 
EötvösTúra éve: 20032005.03.07 13:22:53
Eötvös 50, harmadszor

Sajnos idén a Rákóczit az utolsó pillanatban le kellett mondanom, úgyhogy maradt ez a nem mindennapi ötvenes túra. Életem második teljesítménytúrája és elsõ feladása volt a 98-as E50, amin két évre rá vettem elégtételt. Ezzel a túrával kezdõdött rendszeres túraéletem, itt ismertem meg PP-t és SK-t.

Kinizsi óta egyszer futottam 10km-t edzésként, volt a 7km-es maraton váltó és a múlt heti C1.8, úgyhogy szerény felkészültséggel indultam el, Ákibácsi, Miki és Saliko társaságában.

Az elsõ szakaszt Lajosforrásig bruttó 50 perc alatt teljesítettük (7,4km ehehe, ennyit a mérésekrõl). Miki néha morgott a tempó miatt, és ismét elõjöttek a különbözõ iskolák módszerei. Szerinte én már elõre a Fekete-kõre készültem. Empatikus túratársaim el is nevezték azt az utat Larzen-halálának. A terep elég ismerõs volt, igaz legutóbb a téli éjszakain jártam itt, de akkor is sok minden beugrott. Tovább Pilisszentlászlóig 35 perc víztöltéssel együtt. Prédikálószéktõl kezdõdõen a Júlia-forrásig kizárólag topikosokkal találkoztunk. Felsorolni sem bírom. Szakó-nyeregtõl már látszott, hogy nem lesz ebbõl olyan nagyon jó idõ, részemrõl az erõnlétem sem volt kifogástalan. Itt párszor térképeztünk, jelzéseket nézegettünk, de sikerült nem eltévednünk. Megjegyzem, Miki szkennelt, nyomtatott, laminált túratérképérõl csak Pilisszentlélek környéke maradt le, pont az, amire nem emlékeztem pontosan. :)

A kocsmahivatal elõtt integettem a pontõrnek, kiderült feleslegesen, mivel nem ült ki a sziklára. A kocsmában egy hihetetlen kávéautomatát láttunk, egy gombnyomásra kávépor, egy másikra forró víz, harmadikra tejpor vagy valami hasonló potyogott a gépbõl, borzalmas ízkombinációt alkotva. Mellékhelyiség valahol az udvaron lehetett, a pult vízcsapja meg be volt kötve a mosogatógépbe. Kérdeztem, hogy közkút lesz-e még a falu további részén. A csapos megnyugtatott, hogy lesz, sõt forrás is, vegyek abból. Meg fogom fojtani, ha legközelebb arra megyek. Egyrészt a kávé miatt, másrészt a lezárt kút és a posványos forrás miatt. Így egy korty víz nélkül mehettem Dobogókõig.

A Fekete-kõ legendás emelkedõjével valami történt az elmúlt három évben. Akkor még hihetetlen hörgésekkel, fától-fáig, sûrû idõközönként fának dõlve másztam fel, most tempósan gyalogolva, beszélgetve. Megegyeztünk abban, hogy mégsem lesz átnevezve, hiszen milyen rosszul adná ki magát, ha túristák ezen gyalogolva azt kérdezgetnék egymástól, hogy ki volt ez a zselé Larzen, hogy itt halt meg?

Innen elég gyorsan eljutottunk Dobogókõre, ahol dõzsöltünk egyet a Matyi-büfénél. Mikinek mondtam, hogy azon a helyen ül, ahol én három éve, amikor az elsõ topikosokat megismertem. :) Pilisszentkereszten már dobogós helyen voltunk, a Szurdokon elég gyorsan átjutottunk, majd egy elég hosszúnak tûnõ szakasz a Z- jelzésig. Innen nagyrészt nyílt terepen mentük a célig. Tekintve, hogy ez du. 3-4 között volt, végre kaphattunk ízelítõt a hõségbõl. Csobánkán le is támadtuk a közkutakat. Felmentünk az Oszoly csúcsára is, ennek ellenére azért megtaláltuk a pontõrt. Hihetetlen, de végig a jelzésen haladva értünk be Pomázra, amikor azt hittük, végleg elhagytuk a nyomokban létezõ sárgát, mindig találtunk egyet. A faluban vezetõ aszfaltos szakasz elég nyûgös volt már, végül 7:42-vel értünk be. Ha azt nézzük, hogy három hete nem futottam, akkor elégedett vagyok, ha a nyüglõdést és a problémákat nézzük, akkor nem. Pro Patria elõtt még egy Balaton 50, aztán pihi.
 
 
MeteorTúra éve: 20032005.03.04 16:20:14
Végre ismét ontopik beszámolóval jelentkezem. A Corvin óta az ott szerzett izomszakadás kipihenésével telt a nyár, majd a 10 napos AK akció alapozta meg az õszt. A Nike félmaratonon nyulaztam Ákibácsinak, ami jó nagy izomlázat eredményezett. Rá egy hétre a BEAC még kicsit rozsdásan ment. Szerdán kimentem futni egyet, de alig öt kilométer lett belõle, annyira húzódott a combom hátul. Na, ezután a hatalmas felkészülés után Áki bedobta a Meteor 50-et. Még nem voltam rajta, úgyhogy be is vállaltam.

Vasember Ákibácsi úgy gondolta, hogy szeretne hat óra alatt menni, konkrétan egy 5:30-ra kidolgozott idõtervvel lepett meg. Na persze, ez nekem álmomban sem jöhetett szóba, én magamat 6:00-6:15 köré vártam. Abban megegyeztünk, hogy úgy toljuk neki, mint a Julianuson, teljes gázzal, aztán majd csak lesz belõle valami.

A Moszkván Fattel találkoztunk, aki Csanyáról szóló adomáival szórakoztatott (ld. az életmûvész dolgozik szombaton, ehehe). A rajtidõ végére odaértünk Hûvösvölgybe, gyors nevezés után neki is vágtunk.

A túra szintjei elég jó eloszlásúak: gyorsan az elején van két nagyobb emelkedõ (a Nagy-Hárs-hegy és a János-hegy), utána jó hosszú pihenõs, utazós rész, majd még a végére egy kevés. Úgy ugrottunk neki az elsõ emelkedõnek, hogy Miki egész biztosan elrémült volna. Tény: 164-es áltagpulussal, 19 perc alatt értünk fel a Nagy-Hárs-hegyre, ami emlékeim szerint 3,2km-re van írva. Meccseltünk egy arcról ismerõs sráccal (nevét sajnos nem tudom), de Csacsi-rét után már õt sem láttuk többet.

Régi emlékeket idéztünk fel a BUÉKról. A ponttól lezúgtunk a Szépjuhásznéhoz, majd a Piros 85 útvonalára váltva megmásztuk a János-hegyet. Jól jött a helyismeret. Nem vágtunk, kanyarogtunk a szerpentinen. Újabb húsz perc alatt ott voltunk a második ponton. A parkolóban töltöttünk egy kis vizet és már mentünk is tovább azon a széles, jól futható kavicsoson, ami úgy világított a Piros 85-ön az éjszakában. Pont egy óra a Csacsi-rét, 9 km. Eddig megvan a terv, már csak tartani kéne a tempót. :) Ezen a szakaszon még sok emberrel és sok topikossal találkoztunk (Vulpes, Anikovács, Ryan, Kukucs, Bénó, jmte). Nagy pacsizásra nem nagyon volt idõ, gyors köszönés után robogtunk is.

A déli részen (Pikortégla üregek - Sorrentó) leginkább arra figyeltünk, hogy a jelzésen maradjunk. Szerencsére nem volt gond, de ez volt a legismeretlenebb rész számunkra. Az õszi topiktúrából és az egy Téli Teljesítménytúráról azért sok minden visszaköszönt. Itt kezdtem érezni, hogy a bal combom erõsen húzódik, még nem pihente ki a BEACot. Erõvel jól bírtam, de rövidültek a lépéseim. A Meteor (Mária?)-szurdokban még soha nem jártam, nagyon szép lett volna, ha nincs az elején olyan iszonyú büdös. A többi része azonban mesés volt. Innen aszfalton kellett bemenni Nagykovácsiba, ahol még jobban éreztem, hogy nem tudok hosszúakat lépni, pedig itt minden feltétel adott volt. A falu szélén vizet töltöttünk, benyomtam egy Powergelt, és meghallgattuk egy helyi nõ panaszkodását, miszerint mekkora egy bunkó a gázos, mert nem mondja meg, hogy van-e nála villany... :) A mammutfenyõknél most jártam elõször, de meg kellett állapítanom, kissé túlzó a megnevezés. Innen egy hosszú, enyhén emelkedõ szakasz jött a Hosszúhajtási kõbányáig. Kezdetét vette a Nagykovácsiig tartó holtpont. Optikával találkoztunk, meg jó sok 21/b-s túrázóval. A kõbánya lehetett kb. a féltáv, idõnk 2:45. Arányosan jó idõ, de nem fogjuk tudni tartni. Jellemzõen a gyaloglást váltogattuk a futással.

A mûút után, a Fekete-hegyekhez felfele nagyon keveset tudtunk futni, próbáltunk tempósan gyalogolni. Fent Altvizslával találkoztunk, és indultunk Nagykovácsiba. Rég elhagytuk már Budakeszit, vizünk fogyóban, erõnk alig. A Phsz jelzés még mindig emelkedett. Kényszerítettük magunkat, hogy fussunk. Aztán végre elkezdett lejteni. Az sem volt jó. De azért csak próbálkoztunk. Beterveztünk egy kólázást a faluban, már csak az tartotta bennünk a lelket.

A kocsmában alig öt perc alatt végeztünk, fejenként két kis üveg kólát gurítottunk le. Innen már csak egy emelkedõ volt hátra a Zsíros-hegyig, ahonnan már csak be kell gurulni Hûvösvölgybe. A frissítés picit helyretett minket, valamennyire még futni is tudtunk felfele. Igaz betonon viszonylag könnyû. Úgy éreztük, hogy nagyon lassúak vagyunk, de az órát nézve azt láttuk, hogy még mindig tartjuk a 9km/h-s átlagot. Zsíros-hegy ep.-tõl még volt szûk tíz kilométerünk és bõ egy óránk az 5:30-as érkezésig. Tényleg egyre jobb lett a terep, jól is haladtunk, nem is voltunk annyira meghalva. Persze ez már csak viszonylagos. Én azért bíztattam Ákibácsit, hogy menjen csak elõre, ha jobban bírja, miattam ne bukja el az idõtervét. Persze õ nem ment. Mert õ ilyen fajta. Sõt, még félre is húzódott egy bokorba pár percre, hogy legyen idõm pihenni. :))) Na, ekkor jött szembe Csanya, akivel pár percig elbeszélgettünk. A Remete-szurdok ep. felezte a Zsíros-hegytõl hátra levõ távot, és mi az elsõ felét negyven perc alatt teljesítettük. Nem tûnt reálisnak, hogy beérjünk 5:30-ra, sõt, még az 5:40-hez is fél óra alatt kellett volna 5 kilométert futni. Borzasztóan necces. Sõt. Azért bíztunk abban, hogy innen már majdnem végig aszfalt, és hogy a túrák vége mindig kedvezõ irányban van elmérve. :) Bárhogy is, már megint a végére maradt a sikerül/nemsikerül érzés. 5:34 lett a vége.

A jelvény tényleg az eddigi legszebb, a szolgáltatások minimálisak, de nem is ígértek többet. Jó kis túra.
 
 
LemaradásTúra éve: 20032005.03.02 16:27:37
Lemaradás 100

Egész téli-tavaszi alapozásunk a Mátrabérc-Lemaradás párosra lett kihegyezve. Sajnos a Mátrabérc nem úgy sikerült, ahogy vártam. Nem tudom pontosan, mi volt a baj két hete, talán fáradt voltam, kissé ásványianyag-hiányos, a pulzusom végig nagyon magas volt, sokszor éreztem, hogy savasodok, amikor még nem kellene. A Nyikom-nyeregnél és valamelyik Koncsúron 5-5 perces pihenõt kellett tartanom, mert annyira kimerült voltam, hogy szédültem.

Ezek után kissé bizonytalanul vártam a Lemaradást és nem is éreztem magam egészen tökéletes erõben. Kissé túledzett vagyok, nem tudtam eleget pihenni. Nem tudok pihenni. A két túra közötti hét végén 50 km montizás, másnap egy félmaratoni távú futóedzés a szigeten, egyéni csúccsal, ez volt a ttúra-mentes hétvége.

Péntek délután kaptam a hírt, hogy -balázs- sérülése miatt nem tarthat velünk, ketten maradtunk Ákibácsival. Este ott tartottam, hogy nem is volt igazán kedvem a túrához. Szombaton négy óra alvás után ébredtem. Reggel rávettem magam, hogy mégis megborotválozzak. Annyira nem érdekelt a dolog, hogy este eszemben sem volt betartani a Szabályt. :) Szokásomtól eltérõen nem ittam kávét, gyanítottam, hogy a Mátrabérces magas pulzusban a kávé is közrejátszott. Így egy kellemeset tudtam aludni a vonaton, ahol több ismerõs túrázó mellett a rég nem látott Ember a Holdon sporttárssal is találkoztam. Mostanában nagyon lefoglalja a suli, most is csak az 50A távot tudta bevállalni bringával, hogy idõben hazaérjen.

Számomra a minimális cél a világosban történõ beérkezés volt. Ha 6.00-kor elindulunk, akkor kb. 14 lett volna rá, de a rajthelyen telt-múlt az idõ, már negyed hét is elmúlt, s még mindig nem indultunk el. Csomagleadás, ismerõsök. Nád Béla mesélt a Pro Patria mátrai szakaszának útvonal változásáról: találtak egy nagyon izmos kis emelkedõt Markazról: 7 km alatt 800 m szintemelkedés... Olyan, mint a Vadálló-kövek, csak hosszabb. :)

6.20-kor indultunk el. Egész jól ment az eleje, kellemes kocogással melegítettünk a kissé hûvös reggelben. Az elsõ pont után efemmel találkoztunk, úgy látszik, a többi topikos a késõbbi vonatokat részesítették elõnyben. Katalinpusztától már nem nagyon találkoztunk senkivel. Sajnos a Nagy-Szál-erdõ pontjával sem, valószínûleg akkor még nem ért oda. Megállapítottuk, hogy a terepviszonyok ritka kedvezõek: pl. eddig még nem volt olyan, hogy a kék eleje a bokros meredek szakaszon teljesen száraz legyen. A hiányzó pontõr után kerestük a kék nyomvonalát. A rendezõk fehér L100 jelzéseket festettek a fákra, ami viszont rövidítés a régi (most már gyakorlatilag nem létezõ) nyomvonalhoz képest: elõbb felkanyarodik a gerincre, s ott csatlakozik vissza a kékre.

A Naszály csúcsán Ebola üldögélt egyedül, fagyoskodva. Jmte icipicit túrázott, a kilencedik jelvényért. Tavalyhoz képest jó negyed órával kevesebb kellett ehhez a szakaszhoz. Pár szót váltottunk, megtudtuk, hogy csak a békéscsabaiak vannak elõttünk, majd indultunk lefele. Török-réten jól esett a szóda, kár, hogy kifolyt a táskámban és péppé áztatta az igazolófüzetemet. Rádon feltûntek elõttünk Szarvas Matyiék, de elõbb egy kis 'frissítõt' kaptunk egy gazda jóvoltából, aki az erõs szélben épp a fáit permetezte. Keserû lett a szám íze. :-( Rád után aztán beértük Matyiékat, beszélgettünk kicsit, innen Veresegyházig kerülgettük egymást. Mindig nagy örömmel tölt el, ha vele találkozok, de ezt már párszor leírtam. Csak küldené már azokat a közös fényképeket, amik a tavalyi kéktúra futásán készültek. :) Burgundia-völgy ep.-nél kiváló narancs és üres százas ikszelõlap fogadott, pár percen belül megérkezett mindenki. Utolért minket Illés Bálint, aki végül 10ó15-ön belül ért célba. (A pályacsúcs amúgy 9ó54 és Szarvas Matyi nevéhez fûzõdik.) Nagyjából Csörögig hármasban együtt mentünk, leginkább Bálint tempójában, talán ez okozhatta, hogy Vácrátót fele gyanúsan fáradni kezdtem.

Egyre rosszabb lett, a lépéseim rövidültek, Ákibácsi váltogatta a futást a gyaloglással, de még így is állandóan elõttem ment. Én küzdöttem, de pszichésen is elfáradtam. Azon gondolkodtam, hogy kiszálljak-e Veresegyházon, vagy menjek tovább gyalog. Nagyon nem volt kedvem sötétben egyedül menni, fõleg azért, mert tartottam az utolsó 25 kilométertõl tájékozódás szempontjából. Márpedig ha Ákibácsi elmegy, akkor nekem meszeltek. De így nem tudom tartani vele a tempót: ha már most visszafogom, mi lesz 80 körül? Azon gondolkodtam, hogy abba kéne hagyni egy idõre az egész túrázást. Tavaly is kb. ekkor hagytam ki két hónapot. Jött Õrbottyán, Veresegyház. Többször frissítettünk kútból, de nem javult a helyzet. Vártam a féltávot. A fejem is fájt, talán a szél miatt (sajnos otthon maradt a kendõm), talán azért is, mert nem ittam kávét, úgyhogy beterveztünk egyet a vasútállomáson.

A holtpont ellenére, az idõnk egész jó lett: 5:45-tel értünk be Veresegyházra, igaz ezt leginkább a Török-rét - Csörög szakasznak köszönhetjük, ahol nagyon jól mentünk. Ettünk-ittunk, kávéztunk, befutottak Matyiék, nyújtás, szerelvényigazítás. Ákibácsi 6:10-zel ért be Veresegyházra két éve, amikor 12:50-et ment, mi most 6:05-tel hagytuk el a pontot. A pihenõ engem nagyon rendbe tett, mind fizikailag, mind szellemileg. A fejfájásom is csökkent, bár végigkísért az egész túrán. Ákibácsi azzal bíztatott, hogy két éve ezen a szakaszon, egész Margitáig alig tudtak futni, nekünk most azért többé-kevésbé ment. A Margita számomra kedves környék a Corvin okán, ezért az emelkedõt is jól bírtam. Lefele aztán futottunk egy nagyot egészen a Papp Miska kútig: mindössze 47 perc kellett a 8 kilométerhez. Innen már nem volt túl messze a gödöllõi pont.

Ettünk egy fél adagot az amúgy nagyon ízletes gulyásból, felvettük a kidepózott lámpákat (du. 3 órakor :), s benyomtam egy PowerGelt. Nád Béláék is befutottak, õk 10 perccel utánunk rajtoltak. 9 óra idõvel indultunk tovább, elég nehézkesen. Ez már nem volt túl könnyû szakasz. A lámpa már alig fért be az övtáskámba, jól kidudorodott, elkezdte kegyetlenül dörzsölni a derekam. Bolnokáig nem is nagyon ment a futás, idõnként tudtunk csak belekocogni. Üres idõnkben néhány fejszámolást végeztünk, pl. hogy a hátra lévõ 25 kilométert jó lenne 3ó50-en belül megtenni, hogy meglegyen Ákibácsinak az új csúcs. Ez azért keménynek tûnt. Nekem már tökmindegy volt, erõvel bírtam, képtelen lettem volna úgy elrontani, hogy ne érjek be világosban. Bolnoka után a nagytarcsai mûútig elég jól lehetett haladni, mentünk is 7,8 km-t egy óra alatt, igaz elég kínkeservesen. Innen már csak 12 kilométer és két óránk van a 12:50-ig! Ennek meg kell lennie! Pécel vasútállomás, még 7 kilométer, 70 perc, és akkor a 12:30 is meglesz! De egyre nehezebben mennek az emelkedõk, pedig nem nagyok. Az utolsó pontnál kissé elkeserítõ a helyzet: 33 perc alatt kellene menni 4,15-öt a 12:30-hoz. Sikerül? Nem? Fene tudja, próbálkozzunk! Nagyon csúnya mozgással haladtunk. Annyira jól esett egy-egy kis belegyaloglás is, de most már nem lehetett lazsálni. Egyenként számoltam vissza magamban a kilométereket. Már láttuk Rákoskert szélét, de elõtte még egy nagy kanyart kellett tenni, ráadásul emelkedõn. Ákibácsinak mondtam, hogy menjen, innen már betalálok egyedül is a célba, õ még esélyes a 12:30-ra. Azt mondta, jó neki a 12:32 is, de együtt megyünk be, ahogy együtt mentünk végig. Rosszul esett volna, ha a saját lazsálásom miatt lesz rosszabb az ideje, úgyhogy erõltessük azt a futást! Ákibácsi olvassa a papírt: még 550 méter jobbra, majd balra fordulva végig az úton. Van 15 percünk. Az utolsó utca hossza nincs a leírásban, kb. 1500 méterre emlékszik. Ez azt jelenti, hogy hat perces ezrekkel kellene futni. Hát ez nem fog összejönni, ez tényleg 12:32 lesz. Azért nyomjuk, ahogy bírjuk, szerencsére kissé lejtõs az utca, de nagyon lassan múlik az idõ. Elõkerül a keresztutca, ezen balra és végig. De hiszen látni a végét! Akkor ez nincs 1500, legfeljebb 500! Nyomjuk, már hat perceseken belül. Begörcsöl a combom, szerencsére csak egy pillanatra, Ákibácsinak a térde fáj. De meglesz ez, simán meglesz! Ki a térre, jobbra, át a lámpánál az autók között, be az iskolához. Még egy kis terepgyakorlat térdmagas akadályokkal és beérünk. 12:25! Még csak háromnegyed hét van.

Pulppal beszélgettünk kicsit a célban, aztán mentünk fürödni. Az ellátás igazán nagyszerû: melegvíz a fürdõben, vajas-zsíros kenyér, üdítõ, ajándékba egy sör. Még világos volt, amikor elindultunk haza.

Most még nem akarok tervezgetni, de jó lenne egyszer szintidõt felezni, úgy hiszem, legközelebb sikerülhet is. A túra rendezõi nagyon kedvesek, lelkesek, az ellátás kimagasló. A terep futásra kitûnõ, sajnos borasztóan szemetes, fõleg az utolsó 25 kilométer. Ezt eddig még nem láttam, mert vagy nem jutottam el addig, vagy már éjszaka volt, de például Pécel és Rákoscsaba között volt egy völgy, alja tele szeméttel, amibõl a nejlonzsacskókat többszáz méteres körzetben fújta szét a szél. :-( Érdekes, hogy a Corvin is nagyjából ennyit megy a Gödöllõi-dombságon, az mégis mintha egy másik táj lenne ebbõl a szempontból...

Az idõjárás kissé melegebbre sikerült, mint ahogy számítottam, sikerült jópár kidörzsölést összeszedni különbözõ helyeken, a legrosszabb a derekam az övtáskám alatt. Ha tudom, hogy ilyen meleg lesz, akkor nem pamutpólót veszek. Vízhólyag, térdfájás, hülye járás, izomláz, kiszáradás, ásványianyag-hiány semmi. A túrán 3 adag Isostart ittam, két Cornexi energiaszeletet, egy PowerGelt. A gyomrom sokkal jobban viselte ezt a túrát, mint bármelyik korábbit, úgyhogy lehet, hogy megválok a Vitalade-tõl, de ezt még letesztelem.

Épp 5 éve kezdtem túrázni, 1998-ban a Gerecse 50 volt az elsõ. Az elsõ túrámhoz több idõ kellett, mint az eddigi utolsóhoz. Egyszer szeretnék egy 12 órán belüli Kinizsit menni, de arra adok magamnak még újabb öt évet. :)
 
 
Corvin János EmléktúraTúra éve: 20032005.03.02 16:23:27
Corvin80.2003
Idén már negyedszer próbálkoztam.

Bár a Pro Patria elsõ két napja lerongyolta a lábam annyira, hogy vasárnap nem indultam el, éreztem, erõvel bírnám. Kedden már határozottan erõsnek és kipihentnek éreztem magam, csak a térdem miatt aggódtam (a mátrai szakasz végén ráestem). Bíztam benne, hogy tudok jót menni a Corvinon.

Tavaly 10 óra 29 perccel ért be az elsõ (Farkas Zoli, PP 3. helyezett). Reméltem, hogy idén a nálam jobb futótársak mind kifárasztották magukat a PP-n, így a tíz óra elég lehet a pályacsúcshoz. Készítettem egy idõtervet 9:40-re (8km/h-s tempó, ezzel könnyû számolni).

Nem vagyok babonás, de azért nem hívom ki magam ellen a sorsot, így szombaton hajnali 4:30-kor megborotválkoztam. :) Idén is Ryan vitt, nagyondinnyét vettük még fel, hármasban érkeztünk Erdõkertesre. Üdvözöltem az ismerõsöket, és jó utat kívántam a korán indulóknak. Güszivel megbeszéltük, hogy az idei idõjárás-elõrejelzés alapján akár ugyanolyan idõ is lehet, mint tavaly. Amikor láttam, hogy esõköpenytõl pótbakancsig mindennel felszerelkezett, tudtam, hogy nagyon elszánt. Ha valami váratlan nem jön közbe, õ biztosan teljesít.

Hét órás indulást terveztem, így az idõterv alapján minden pontot nyitva találtam volna - beleszámolva azt, hogy 10-15 perccel a nyitás elõtt biztosan ott vannak a pontõrök. Fél hétkor a szigethalmiak is elindultak. Megtudtam, hogy Szarvas Matyi hatkor indult: Hajnival fut, úgyhogy talán még utol is érhetem õket. Erre nagyon törekedtem is, mert a rajtban elkerültük egymást. Nagyon nehéz volt ezután még fél órát ülni egy helyben - tudva, hogy nagyon jó futóknak adok idõelõnyt. Azért bíztam a Pro Patria hatásában. :) Az asztalnál ülve 80 felett volt az áltagpulzusom.

6.50 körül már nem bírtam, kimentem az ajtó elé gimnasztikázni. Elõre ráírattam a hét órát a lapomra, hogy amikor az óra vált, indulhassak. Végre eljött az idõ, így nagy megkönnyebbülésemre elstartoltam. Hiába próbáltam fékezni a tempót, mintha két tudat vezérelt volna: az egyik az órát nézte, s aggódott a pulzus miatt és próbálta lassítani a tempót, a másik viszont a fogát vicsorgatta és nekiugrott az összes emelkedõnek.

Az elsõ ellenõrzõpontnál utolértem egy kocogó túratársat (õ volt az a pécsi srác, aki késõbb Csonkáson olyan nagyon kivolt). Váckisújfaluig együtt mentünk, közben rájöttünk, hogy két éve Kocsis Pistával hármasban mentünk Rokin, amíg ki nem hullottunk.

A falutól már egyedül folytattam az utam, valahogy a Vásáros út sem volt olyan unalmas: legalább volt mezõny, sok ismerõssel találkoztam, nem úgy, mint elõzõ évben. A faluban aztán frissítettem a pont elõtti kanyarban levõ kútnál. Ryanék integettek a pecsételõhelyrõl, a falu határában utol is értem õket. Pár szó után indultam tovább az emelkedõn, lassan kocogtam, de nem akartam gyaloglásra váltani. A letérésnél pár másodpercre azért hátratekintettem, de aztán ismét nekiugrottam az emelkedõnek. Az erdõbe fordulva a lejtõn Güszit értem utol, a lõtértõl felfele pedig Prince-t. A geodéziai toronyig elég sok emelkedõ van, két éve Hámori Pista hívta fel a figyelmemet arra, hogy itt egy gerincre kanyarodunk fel. Persze minél gyorsabban megy az ember, annál jobban érzi ezeket a mérsékelt szinteket is. Nagyon szép itt az erdõs szakasz, próbáltam élvezni a természetet. Már csak azért is, mert a térdemet kezdtem érezni. Tudtam, hogy izom van begyulladva, nem is fájt nagyon, de azért aggasztott. Az orvos mondta, hogy a féloldalas terhelés miatt gyullad be idõrõl idõre az izom, és éreztem is, hogy ha oldalazva lejtõ talajon futok, akkor szinte nem is fáj.
Kiérve az irtásra megcsodáltam a kilátást. Elámultam, hogy mennyire északon vagyunk, szinte ’hátulról’ látható a Naszály. Az is meglepett, hogy jóval a geodéziai torony szintje felett vagyunk. Hihetetlen jó szögben lejtett az út, simán négy perces ezrekkel zúdultam lefelé, nagyon jól esett! Két órán belül megérkeztem az ellenõrzõponthoz, ez bizakodással töltött el. Még pecsételés elõtt megláttam, hogy egy futó csapat indul tovább. Nem is töltöttem sok idõt a ponton, indultam utánuk. Nem akartam a penci kútnál sorban állni. :) Szerencsére a futók a lejtõt sem nyomták meg nagyon, így könnyen utolértem õket. Kicsivel késõbb, Kõrösi Tibit, a kiváló békéscsabai futót elõztem le, aki a cipõjét kötötte. Vele már Lemaradáson futottunk, tudom, hogy hasonló a tempónk, és jól bírja a hosszú távot egyenletes tempóban. Legalábbis nálam jobban. :) A faluban idén elõször nem tértem be a kúttal szemközti kis kocsmába, csak a csapnál pancsoltam egyet. Készítettem egy Isostart és örömmel konstatáltam, hogy még mindig nincs mögöttem senki a futók közül.

Indultam kifele a faluból, a Mónika-pihenõ meghódítására. Felfele nyomtam a meredek betont, fõleg amikor újabb csoport tûnt fel elõttem. Gyorsan felismertem, hogy a szigethalmiak azok. 25 km alatt behoztam a fél óra hátrányt. Ez nagyon jó. Pár szót váltottunk, gratuláltam Andrásnak a kitûnõ hétvégi eredményéhez. Gyors pecsételés után indultam tovább, mert még az emelkedõn láttam, hogy látótávolságban további futók vannak elõttem. Lezúdulva az úthoz az táv-idõ-sebesség szentháromságot elemezgettem és meg voltam elégedve. Már majdnem harmadtáv és alig több, mint két és fél óra. Persze tudtam, hogy ezt nem fogom végig bírni, de azért örültem. A következõ emelkedõ a szõlõk közt kissé kellemetlenebb volt, állandóan gyaloglásra csábított, még a tetejére érve is. Aztán csak megérkezett az erdõ és a szintút. Itt már utolértem a futót, akit a pihenõnél láttam, de a kukoricás után megálltam gõzt cserélni, visszaelõzött. Õ kicsit bizonytalankodott egy kanyarban, így újra én álltam elõre. Tavaly szándékosan visszafogtam magam a kiszáradt patak után kezdõdõ emelkedõkön, most persze szó nem lehetett errõl. A nyereg után, a vár felé menet több csoport futó jött szembe, ez adott lendületet az emelkedõ végére.

A várhoz 3:15 alatt értem, 830-nak ugyan nem éreztem a szintet, és a 30 km is meglepett. Hiszen még csak most indultam el, alig jöttem valamit. A 9km/h feletti tempó itt már veszélyesen gyorsnak tûnt. Éreztem, hogy meglesz a böjtje, de azt nem gondoltam, hogy ilyen hamar. A Vas-hegyrõl lefele ugyanis egy szúrást éreztem a bal combomban. Megijedtem, hogy egy kisebb szakadás, annyira éles volt a fájdalom. Szerencsére rövid idõ alatt elmúlt, és be sem vérzett. Talán azért is ijedtem meg, mert egy futó barátom hasonló sérülésérõl szóló beszámolót olvastam nemrég. Itt már meleg is volt erõsen. Hiába volt felhõsebb az ég, enyhébb a forróság, azért nem volt olyan könnyû. A falu szélén Tóth Gyuriékat értem utol (sajnos a társa nevét nem tudom, de mindkettõjük ott volt Pro Patrián is). Õk is Ákibácsit hiányolták, mint sokan mások is. Sokadszorra mondtam el, hogy ezúttal õ triatlonozik és különben sem vagyunk összenõve :). A faluban még egy futótriót értem be. Sokáig tartott, mire teljesen leszakadtam tõlük :). Elõször próbálkoztak, természetesen bajnokságban indultak, ha jól tudom Mezõberényrõl jöttek. A pont még nem volt ott, csak egy Wartburgos rendezõ, aki nem nagyon akaródzott még aláírást sem adni, mondván õ itt senki, csak egy segítõ, nem pontõr. Igazolás nélkül indultam a nemzeti bajnokságos csapattal. Alig hagytuk el a falut, amikor Tóniék megérkeztek a furgonnal. Részemrõl minden szolgáltatást kihagytam, a kakaóra gondolni sem bírtam, inkább koncentráltam a betonút alattomos emelkedõjére. Néha jobbra nézegettem, Csõvárt és a Vas-hegyet. Nagyon szép volt. Miki módszerét alkalmazva 100 méter kocogást váltogattam 50 méter gyaloglással. Felértem a tetejére, onnan megint lehetett lefele utazni. Múlt hétvégérõl még maradt egy kulacsra való sóoldatom, azt meg is ittam itt a két falu közt. Nógrádsápon épp a pontot állították fel, én már elõre szentül megfogadtam, hogy tíz perc lazítást fogok beiktatni, mert vészesen kezdenek beállni a lábaim.
Sajnos ebbõl csak öt perc lett, mert Szarvas Matyit és Hajnit is a ponton találtam, õk pedig öt perc után indultak is. 100 méter távolságból követtem õket. Féltáv, 4 óra 30, de az erõm egyre fogyott. Nagyon nehezen ment az Acsáig tartó szakasz, Matyiék folyamatosan távolodtak tõlem, én meg nagyon sokat sétáltam bele, erõltetni kellett a kocogást. Az acsai ponttól Matyiék épp indultak tovább, amikor én megérkeztem. Úgy éreztem, muszáj újítanom, mert különben nagy bajok lesznek, így bevetettem mindent: elõször is ittam egy kávét, utána egy kis Heinekent. Alaposabban nyújtottam, és tíz percig nem is mentem tovább, illetve a falu végi kútnál rendesen meg is mosakodtam. Tudtam, hogy újabb elnyújtott emelkedõ következik, amit nehéz megfutni. Emlékeztem rá, hogy tavaly itt volt az egyik holtpont. Nagyrészt erõteljes gyaloglással érkeztem el a szántásig. Tudtam azt is, hogy az erdõben már jobb lesz, egyrészt nem emelkedik folyamatosan, inkább hullámzik, ami nekem nagyon bejön, illetve a csodálatos erdõ és a sokkal hûsebb levegõ felfrissít. Így is lett, az erdõbe érve pár perc futás után már ott is voltam a Rózsa-kútnál, ami a túra csúcspontja volt! Még nem volt ott a többiek által említett társaság, egyedül frissítettem az ízletes és bõvizû forrásból. A kerítés mellett érkezõ piros jelzés után értem utol egy újabb békéscsabait srácot, aki Matyiéktól szakadt le, én pedig küzdöttem, hogy ledolgozzam a Nézsán beszerzett tíz percet.

A lövészet egy kicsit engem is bestresszelt, de legalább jobban ment a Csonkás emelkedõje. A méheknél ott szorgoskodott a gazda, kérte, hogy térjek ki, én meg kértem, hogy menjen el a ponthoz és szóljon a rendezõknek, hogy figyelmeztethessék a többieket. Úgy tudom, ez nem történt meg. A lucernáson kerülve ismét megláttam Matyiékat, és még a beton elõtt utolértem õket. Már csak egyvalaki volt elõttem, akirõl viszont nem tudtam, hogy mikor indult, és hogy kicsoda. Innen majdnem a célig együtt mentem Matyiékkal, egyszerûen már nem bírtam azt a tempót, amit eddig diktáltam magamnak. Galgamácsán tavaly a 8 óra menetidõt buktam el pár perccel, most a 7 órát. Az esõ szemerkélt, kissé enyhített a délután két órai, meleg aszfalton. Részemrõl nem bántam volna, ha egy picit jobban rákezdett volna. A ponton nem igazán idõztem, Matyiékat hátrahagyva indultam tovább. Kegyetlen volt a kivezetõ út emelkedõje, de nyomni kellett, hát kocogtam a Miki módszerrel. Nagyon-nagyon rossz lelkiállapotban voltam. Mennem kellett, nyomni, teljes erõvel, de nem tudtam semmit arról, hogy lesz-e eredménye. Nem tudtam, hogy ki van elõttem, nem tudtam mennyi a menetidõ-különbségünk. Minden ponton kérdeztem a különbséget, de össze-vissza válaszoltak, pedig itt az öt perceknek is nagy szerepe volt. Galgamácsán öt percet mondtak, Kéri-hegyen tízet. Közben kérdeztem ismerõs negyeveneseket, õk egyáltalán nem is látták... A pontnál újra utolértem Matyiékat. Nem tudom, hogy kerültek elém. Az biztos, hogy én a szántás szélén mentem, ahol írva vagyon. Itt megtudtam, hogy az elõttem járó srác 6.10 körül indult, azaz 50 perccel elõttem. Ez jó, csak tartani kéne. A pontõrök leírása alapján beazonosítottam az egyetlen embert, akit láttam elrajtolni, de nem értem még utol.

Matyi állandóan bíztatott. Beszélgettünk a terveirõl. Nagy ember, nincs mese. Kéri-hegytõl a Margita aljáig együtt mentünk. A negyveneseknek van egy ellenõrzõpontja Vácegres után, a pataknál. Ott bizonygatták, hogy mi vagyunk az elsõ nyolcvanasok. Akkor még nem tudtam, hogy itt lehet az országúton rövidíteni. Mi küzdöttünk a homokban. Hajninak nagyon fájt a térde, kapott tõlem egy rettenetesen poros térdgumit, ami sokat segített. Nekem sajnos nem használt, mert a zúzódást csak nyomta, úgyhogy már az elején lehúztam a bokámra. Mostanra szinte fekete lett. Háromháznál egy locsoló házaspártól mosdási lehetõséget kértünk, nagyon jól esett! Az igazi homokharc csak a betonról letérve kezdõdött. Örömmel nyugtáztam, hogy tavaly itt fordult a stopperem (csak tíz órát tud mérni), most 8:30-at mutat. Meglesz a tíz óra, az elsõség meg már nem tud érdekelni. Vagy sikerül, vagy nem. Kicsit lemaradtam Matyiéktól, mert rettenetesen szúrt a mellkasom. Meg is ijedtem kicsit, de azért nyomtam gyalog, ahogy bírtam.

A ’topikponton’ már nagyon kivoltam, nem hiszem, hogy sok értelmes dolgot mondhattam. Optikának talán már köszönni is elfelejtettem, nem emlékszem. Itt még hét perccel a 9:40-es idõterven belül voltam. Vadmalac közölte, hogy ketten vannak elõttem, negyven perccel ezelõtt mentek el. Az egyikük Kõrösi Tibi. Nem tudtam elképzelni, hogy nõhetett meg így a különbség, és azt sem, hogy Tibi hogy került elém. Persze akkor még nem tudtam az betonútról. Reális célnak csak a tíz órán belüli menetidõ maradt, arra meg elég bõven maradt idõ. Motiváció híján nagyon nehéz volt ez a szakasz. Sokkal rosszabbat mentem itt, mint tavaly. Többször megálltam nyújtani, de nem sokat segített. Matyiék Margitán utolértek, lassan elhagytak, méterrõl-méterre nõt a különbség, majd eltûntek. Lefele sem tudtam kocogni. Ez volt a büntetés azért, mert rosszul osztottam be az erõmet. Emlékeztem, hogy hosszan kell ereszkedni Erdõkertes utcáin, úgyhogy már kissé aggódva néztem az órám. Már csak 15 perc volt hátra, mikor kiértem a betonútra. Szerencsére kicsit elszámítottam magam, azt hittem, sokkal többet kell lefele menni, úgyhogy meglepetésemre hirtelen feltûnt a S+ jelzés jobbra. Innen már bekocogtam a célba. 9:53 lett a vége.

Tibi tíz perccel kevesebb menetidõvel ért be, a másik srácot nem találtam sehol, nem is tudom, hogy mennyit ment. Megnéztem a túrabajnokság jegyzõkönyvét, de abba se írta be magát. Matyi gratulált, mondta, hogy az õ legjobb ideje 10:15. Na persze, azt azért ne felejtsük el, hogy Lemaradás 100-on tíz óra alatti idõvel õ tartja a pályacsúcsot. :) Tibi odaült hozzám, megbeszéltük, ki merre ment. Sportszerû volt, nincs bennem rossz érzés. Nem azért ment másfele, hogy elém kerüljön. Azt az egyet sajnálom, hogy így nem tudjuk összemérni a teljesítményünket. Mindent beleszámolva, úgy gondolom, jövõre reális célként kitûzhetem a 9:15 – 9:30 közötti menetidõt. A túra elsõ felét 4:30, a második felét 5:20 alatt teljesítettem, itt tehát van még mit javítani. Sokat kell még tanulnom az erõbeosztásról. :) És egy kicsit rendszeresebb edzésmunka sem ártana.

Akárhogy is fogadkoztam útközben, hogy a célban legalább húsz percet lazítással, nyújtással töltök, alig lett ebbõl valami. A célban pihenve be is állt a jobb térdhajlatom, nem tudtam kiegyenesíteni, napokig tartott, mire újra tudtam rendesen járni. A zúzódott térdem is eléggé fájdogál, szerencsére más bajom nincsen.

Fürdés után lemértem magam: négy kilóval voltam könnyebb, mint rendesen. Futás közben nem ettem semmi szilárdat, így nagyon éhes voltam a célban, ezen a két tányér leves sem nagyon segített. Sajnos elfelejtettem ’célszendvicseket’ készíteni. Viszont megittam három sört, mert egy általam nagyon nagyra becsült futó azt mondta, hogy ennyi az adag. :)

Végignéztem az ismerõsök beérkezését, úgyhogy viszonylag mozgalmasan telt el az idõ. Egyszer kicsit lefeküdtem aludni, de azt álmodtam, hogy túrázom, erre felriadtam. :)

Mindenkinek köszönöm a bíztatást és a gratulációkat, nagyon jól esett!
 
 
túra éve: 2002
Budai TrappTúra éve: 20022005.12.13 12:03:37
A vonaton találkoztunk Ritával, aki egy barátnõjével vágott neki a túrának.
Ryan: Sajnos nem jutott eszünkbe, hogy mi volt az a tárgy, amibõl Rita tavaly tavasszal vizsgázott. :))

Rohamcsiga nem akart futni, aztán végül mégis jött velem. Én azt mondtam, hogy jobban szeretnék a vége fele indulni, mert akkor nem lesz gond az ep.-k nyitásával. Rcs azt mondta, hogy ez kicsit nagyképû szöveg. Késõbb kiderült, hogy ha az elején indulunk és õ nem téved el a végén, akkor õ is elõbb ért volna a célba, mint a nyitás ideje. :)
Találkoztunk kalapos csapatával és Fat of the Earth-szel (huhh, így kell toldalékolni???), de pavinak nyoma veszett.

A parkolóig együtt mentünk, nagyon kényelmes tempóban (legalábbis szerintem :), kicsit nézegettünk a Nagy-Kopaszon, ittunk egy kávét meg üdítõt Nagykovácsiban. A parkoló elõtt, mint egy õzcsapat az erdõbõl kitrappolt az SzTE, Nád Béla és Toperczer András felvezetésével. Én tapadtam rájuk, aztán kicsit el is húztam, de aztán jól eltévedtem. Valami zöld sáv jelzésen találtam magam, ami nincs is a térképen. :) 12.10-kor értem be, a bruttó menetidõ 3ó54 lett, az SzTE 2ó40 alatt ért be, úgyhogy még vannak elõttem perspektívák. :))) Hivatalos átlagot majd azután mondok, hogy lemérem a távot. (Kivi, nincs kedved a távot letekerni velem? :)) 29km-mel számolva 7.4km/h lett.
Mi már kaptunk a célban innivalót. :)
 
 
A híd túl messze van...Túra éve: 20022005.12.13 11:46:06
A 17.55-ös gyorssal indultam Szegedre. Eddig is tudtam, de most már ki is merem mondani: a MÁV vagonok fûtését valami bináris kapcsoló vezérli, azaz vagy nincs fûtés és látszik a lehelleted (jó eséllyel megfázol), vagy van, de legalább harminc fok tombol az utastérben (akkor fázol meg, amikor leszállsz). Kilencre sikerült leérni a célvárosba, fél óra múltán már a gimi elõtt álltam. Bent nem voltak valami sokan: ez nem a BÚÉK sokadalma volt, az biztos. Két tornaterem állt rendelkezésre, én a nagyobbikban foglaltam helyet, 6-8 tíz éves diák társaságában. Éjfél fele, amikor még mindig ricsajoztak, arra gondoltam, hogy talán a másik terembe kellett volna neveznem, ahonnan órák óta már csak a csend szûrõdik ki. Reggelre fordult a kocka. Arra ébredben, hogy a másik terem felõl nagy járkálás, ajtócsapkodás hallatszik. A gyerkõcök ebben a teremben csendben szunyáltak. Elmosolyodtam és a fal fele fordulva visszaaludtam. Még egyszer felkeltem a zajongásra, de azután is visszaaludtam. Harmadszorra azért keltem fel, mert egy türelmetlen túratárs benyitott a mi termünkbe. Ekkor megnéztem az órám: 5.18 volt. Ezek szerint a másik terem 4.30 körül kelt. Én ismét visszaaludtam. Nagy lustaságom ellenére 5.40-es ébredéssel is menetkész voltam hatra.

A nevezésnél megismerkedtünk Radiánnal, majd nekivágtunk a távnak. A terep elég nehézre sikerült. A gátra esett hó megolvadt, autók, traktorok összejárták, majd visszafagyott. Nem kevés esést láttam, nekem nem sikerült elesnem, de próbálkoztam erõsen. Az elsõ szakaszon a tápéi finomító fáklyája szórakoztatott minket kilométereken keresztül. Olyan hangja volt, mint egy távoli dízelmozdonynak. Algyõnél le azt vettük észre, hogy elõlünk-mögülünk eltûnnek az emberek a falu irányába. Gondoltuk, hogy a kocsmahivatalt keresik fel. De amikor már mindenki eltûnt, akkor gyanús lett a dolog. Megnéztük a térképet, és láttuk, hogy be kell menni a faluba. Megjegyzem, az ellenõrzõlapon semmiféle útleírás nem volt. Amíg csak a gáton kellett menni, addig nem is volt ezzel baj, de be kellett menni Algyõre és Makóra is, ott azért elkelt volna a leírás. Igaz volt szalagozás, de errõl nem tudtunk, így nem is kerestük. Na, azért csak bejutottunk Algyõ fõutcájára. Egymás után vagy négy kocsmahivatalt is találtunk, úgyhogy az egyikben gyorsan két adat kávét fogyasztottunk el a borzalmasabb fajtából és mentünk a pontra. Ott egy kis forró tea (ki kellett vinni a hidegre hûteni) fogyasztása után már indultunk is tovább.

Átmentünk az elsõ hídon, ezután a Tisza túlsó oldalán mentünk vissza, Szeged fele. Itt akkurátus piros sáv jelzések voltak festve, egészen Makóig. A rövid bevezetõ szakasz után a terep valami szörnyû jeges, havas, traktornyomos szörnyûségre váltott, alig tudtunk haladni. Viszont az ártéri erdõk és a másik oldalon a táj egész szép volt. Bár leginkább arra kellett figyelnünk, hogy ne essünk el. Volt olyan szakasz, hogy egy 15 centis keréknyomban kellett lépegetnünk, mert minden más lehetõség jeges volt. :-( Azért csak elértünk a második ep-hez, egy õrházhoz. A szervezõk a kiírásban azt írták, hogy a szint 3x10 méter. Ez nem igaz! Minden gátõrházhoz le kellett mennünk, majd vissza -> 3 gátõrház ep. x darabja tíz méter = 30m szint, hozzáadva a hidatak, illetve egyéb gátegyenetlenségeket, szerintem a 100 méter is kijött volna. Az pedig 2 MTSZ pont! :) Az õrházban elfogyasztottuk a teát, amit magam, illetve Radián (és még néhány túratárs) nagy örömére egy kis (elõrelátóan beszerzett) rummal ízesítettem. :) Vidáman indultunk tovább, és nemsokára elértünk Tisza-Maros szöghöz, azaz átváltottunk a Marosra. Itt hirtelen megjavult a terep és nagyon jó tempóval zúztunk a következõ õrházig, ahol nagyon szíves vendéglátásban volt részünk: a tea mellett lehetett kérni forralt bort és kávét is, az asztalon keksz, igazi citromszeletek a teához, 'szõke' Negro szélesítette a kínálatot. Nem is nagyon akaródzott továbbindulni, de az idõ szorított, még világosban be akartunk érni Makóra. Nem sokkal Makó elõtt jött az emlékezetes térdszúrás. De most már nemsokára beérünk. Makóra befele gyalogolva három túratárssal találkoztunk szembe, akik már indultak tovább. A pontra Radiánnal öt-hatodikként értünk be. (58km és 10ó20p az indulás óta). A pont egy iskolában volt, a kaputól legalább 100 métert kellett gyalogolni az épületen belül, a jelzéseket követve. Nem tudom, ezt beleszámították-e a távba. :) Rövid pihenõ alatt megpróbáltuk kicsit formába hozni magunkat, nálam ez mindössze egy kis Ben-Gay-t jelentett a térdemre. 20 perc múlva már indultunk tovább, mert még vacsorázni akartunk. A hamburgerest megtaláltuk, a kaja viszonylag ehetõ is volt. Ezután indultunk volna tovább, de nekem nem nagyon ment, így elváltunk: Radián továbbment én meg visszamentem az ep-re, és átvettem a hatvanas táv kitûzõjét.

Csendes dühöngésem közben SK nevét hallottam, így ismertük meg egymást kalapossal. :) A pihenõ jót tett a lábamnak, és ismét mûködõképes lett, úgyhogy továbbindultunk. A fõszervezõnek visszaadtam a kitûzõt, hogy majd Szegeden jelentkezem a kilencvenesért, 13 óra alatt csak beérek. Makóról kiérve következett a második híd. Ennek túloldalán egy csapat határõr állt és útbairányított, hogy ne menjek balra, mert arra Románia van. Mondtam nekik, hogy eszemben sincs, hiszen egyértelmûen jobbra kell menni, vissza Szeged felé. Mondták, hogy voltak olyanok, akik a rossz irányba akartak elindulni. Vicces lett volna. Az egész túra legrosszabb szakasza következett: 20 kilométer ellenõrzõpont nélkül - sötétben, jeges töltésen. Nem akarom részletezni, de szar volt. Jópárszor megvezettek minket a fények: azt hittük, hogy már a gátõrházat látjuk, de kiderült, hogy csak egy üzemszerûség fényei voltak. A Maros töltése rendkívül kanyargós, elõfordult, hogy egy jellegzetes fénycsoportot megközelítettünk, majd elhagytunk, visszanézve már mögöttünk volt, majd egy trükkös kanyar után ismét elõttünk. Az égen zárt felhõzet volt, ezért Makótól folyamatosan láttuk az égen Szeged fényeinek a visszatükrözõdését, innen is lehetett érezni, hogy mennyire nem egyenesen haladunk. Az egyetlen segítség az volt, hogy a folyamkilométereket száz méterenként kis oszlopok jelezték, így jól lehetett mérni a távot. Nagy nehezen csak beértünk az utolsó ellenõrzõpontra, meglepõen jó, négy és fél óra körüli menetidõvel a húsz kilométerre. Akkor értünk a pontra, amikor Radián továbbindult.

Innen már csak 12 km volt hátra. Ez még ez elõzõnél is kellemetlenebb volt, mind a fáradtság, mind a jeges terep miatt, ami itt hágott a tetõfokára. Viszont láttuk a Maros és a Tisza összefolyását, legalábbis amennyit a sötétben látni lehetett (amikor még a másik oldalon jártunk, akkor nem láttuk, mert azon az oldalon szélesebb az ártér). Innen már csak 4100 métert kellett menni. Itt választani kellett, hogy melyik hídon megyünk át. A közelebbin átkelve majdnem egy kilométert spóroltunk volna, de a távolabbit jelölte az útvonal. Mi becsületesen elgyalogoltunk a másodikig, majd onnan bekúsztunk a célba, ahol ismét találkoztnuk Radiánnal. Megkaptuk a díjazást, amibõl a kitûzõ a honlap szerinti kinézetû és nagyon tetszetõs, viszont az emléklap kissé tré: a felsõ részén szerepel a három táv kitûzõjének képe, és a megfelelõ táv kézzel be van ikszelve rajta. A gulyás, mint említettem erõsen felejthetõ volt, a fõszervezõ sem túl lelkesen szolgálta ki a beérkezõket - mentségére szóljon, hogy kislétszámú szervezõgárda volt, és éjjel egy óra körül már kissé elfáradtak õk is.

A menetidõm, ha nem számoljuk azt az idõt, amíg nálam volt a hatvanas táv kitûzõje (hiszen akkor nem voltam 'versenyben') nem haladta meg a 18 órát, úgyhogy a bruttó 5km/h-s átlag sikerült. Utána alvás a szinte üres tornateremben, majd vonatozás haza és az alvás folytatása egész varárnap.
 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20022005.04.13 14:11:56
A túra elõtt nem nagyon akartam hangoztatni, de mind fizikailag, mind motiváció szempontjából sokkal rosszabbul álltam, mint az optimális lett volna. Éjjel persze nem tudtam eleget aludni, igaz nem a Százas miatt (az alulmotiváltságnak is van elõnye :). A felszerelésemben sem voltam biztos: elvileg a rövid futóleggingben mentem volna, de aztán mégis a kipróbált hosszút vettem fel. Az övtáskámat sikerült annyira feletömni, hogy futáskor állandóan dörzsölte a derekam. Az 1-es villamos 20 másodperccel a HÉV indulása elõtt ért be a Szentlélek térre, úgyhogy a 42-es busszal mentem, de onnan még kb. 1500 métert futnom kellett, hogy idõben a rajtba érjek. Szerintem idén nagyobb fejetlenség volt a topiktali ügyében, mint tavaly. Alig sikerült egy-két emberrel néhány szót váltani, máris indultunk. Ebolának lepasszoltam még egy-két felesleges dolgot az övtáskámból, így már legalább normálisan tudtam futni vele. Nem mintha terveztem volna bármennyi futást. Amint befordultunk a Róka-hegynél a földútra, muszáj voltam tempózni, hiszen az út emelkedett. :) Legtöbbünket nem is láttam Bányahegyig, kivéve Pavarottit, akivel az Ezüst-Kevélyig igencsak tempósan mentünk. Innen elkezdõdött egy hosszú, magányos szakasz, ami mindennek mondható volt, csak örömtelinek nem. Minden remekül ment, csak nem élveztem. Kényelmes tempóban mentem, hol kocogva, hol gyalogolva. A szántói mûút után kis pihenõt tartottam, és 11 óra 11 perckor érkeztem meg a Pilis-nyeregbe. Majdnem hetes átlag, de minek? Pihentem, húsz percet, de nem ért utol senki ismerõs. Sokan mondták, hogy fülledt idõ volt. Innen Kesztölcig majdnem elaludtam, tiszta bágyadt voltam, úgyhogy a kocsmában egy kávét bevállaltam. Mivel az idõtervemet is kidepóztam Ebolához, ezért csak halvány emlékeim voltak arról, hogy mikor hol kell(ene) lennem. Fél kettõ lehetett, amikor beértem Dorogra. Azt vártam, hogy Ebola ott lesz, de arra nem is gondolam, hogy hûtõtáskából választhatok a jéghideg üdítõk közül. Ez igen! Kis üldögélés után még betértem egy kocsmába is, hogy egy pohár sörrel csendesen megemlékezzek az idei ezredik kilométeremrõl, amit valahol Kesztölc és Dorog között értem el. Idén alaposan felkészültem a következõ 14 kilométerre (Dorog-Mogyorósbánya). Tavaly fél liter vízzel indultam, most megittam egy liter folyadékot és egy másikat kulacsban vittem. Szerencsére nem volt olyan erõs a napsütés, mint tavaly, elég jól ment a Gete emelkedõje is, a Hegyes-kõ szakaszát viszont untam már nagyon, úgyhogy inkább kocogtam. Tokodot pihenõ nélkül hagytam ott. Emlékeztem, hogy Mogyorósbányát öt óra körül terveztem elérni, e helyett ott voltam pár perccel négy után. Ezért a húsz perces pihenõbõl egy órás lett. Azért is siettem, mert nem akartam, hogy esetleg elfogyjon a virsli. :) Egy sör, egy pár debreceni, egy kávé társaságát élveztem, majd nem sokkal indulásom elõtt beért Fat. Sajnos a többiek nagyon messze voltak, de azért vigyázó szemem a topikon tartottam, csigával és pp-vel beszéltem, õk beszámoltak a csapatról. Innen három órán belül Bányahegyen voltam. A Bika-völgy utáni emelkedõt különösen élveztem, majdnem sikerült végigfutni. Nyolc órakor még elég kicsi élet volt Bányahegyen. Kalapos már egy órája itt volt, kilenc órás továbbindulást terveztünk. Sajnos itt végérvényesen meg kellett állapítanom, hogy a Saucony futócipõ számomra teljesen alkalmatlan hosszútávú túrákra. Túl puha a talpa, ami futásra jó, de itt csak a vízhólyagokat gyártotta, hiába volt összesen négy pár zoknim. Nem sokkal késõbb befutott Fat is. Kilenc körül - mivel a depóautó még nem jött meg - bíztattam õket, hogy menjenek tovább, majd utolérem õket. Lassan megérkezett a topik, befutottak a depózók is, és nagyon jó hangulat alakult ki. Szomorú voltam, hogy néhányan kényszerûen (mások célszerûen) kiszálltak, de annak örültem, hogy a fõaggódónak :) erre nem volt oka. Annak meg külön, hogy majdnem teljes létszámban ott voltunk - azok is, akik már nem voltak versenyben. Nekem már nagyon benne volt a mehetnék a lábamban, úgyhogy tíz óra húsz perckor továbbindultam. Innen Koldusszállásig nagyrészt futva mentem. Kicsit fura volt, hogy itt már egyre több nyúzott ember imbolygott a sötétben, én meg magamban dudorászva kocogtam el mellettük. Koldusszálláson a kitûnõ és vidáman kínált leves után kinyitottam a sört is, amit Ryantõl szereztem, így indultam tovább. Kivi felhívott, de csak röviden tudtunk beszélni, mert lemerült a telefonom. A sör kicsit megviselt, a mélypont a tornyói országút elõtt ért utol, de nem tartott sokáig. Itt vettem észre, hogy Ioannes és öccse személyében egyszerre csak társaságba kerültem, innen együtt mentünk az aluljáróig. Somlyóvárnál kicsit pihentünk, a th.-ban decis pohárban adtak vizet (egyáltalán nem is volt biztos, hogy lesz, úgyhogy jólesett), Ioannes öccse viszont hihetetlen készlettel rendelkezett, amibõl a segítõ jószándék által vezérelve (ne kelljen cipelnie :), kértem is fél kulacsnyit. Köszönöm! Még az erdõben jártunk, amikor elkezdõdött a villámlás. Hihetetlen élmény volt! A teljesen sötét (hold eltakarva) erdõ egy pillanatra fényárban úszott, majd másodpercekig nem láttunk semmit. Itt még nem gyanakodtam semmi rosszra, de nem sokkal azután, hogy kiértünk az erdõbõl, elkezdett irgalmatlanul esni. Tíz perc alatt péppé áztunk és már nem is nagyon kerülgettük a tócsákat: felesleges volt. Azt tudtam, hogy navigáció szempontjából ez egy kényes szakasz, de sajnos a sûrû esõfüggönyön át alig láttunk valamit. A jelzés végig megvolt, de egy idõ után gyanúsak lettek a gazdasági épületek. Kiderült, hogy bementünk Nagyegyházára. Ekkor már hiába néztük meg a füzet térképvázlatát, csak annyit láttunk, hogy így is elérünk a hídig. Utólag úgy gondolom, hogy a tó utáni jobbkanyar után rontottuk el, amikor ott balra mentünk a betonúton. Én úgy emlékszem, hogy a keresztezõdében levõ jelzés irányított el arra, de valószínûleg csak félreértettem. A híd alá nem sokkal négy óra után értem, ekkor elköszöntem a csapattól, és megvártam a depóautót. Nem sokkal öt óra elõtt, hátizsákomtól megszabadulva, egy újabb doboz sörrel a kezemben indultam a célba. Ez ismét furcsa érzés volt: a legtöbb ember erõlködött, hogy most már minél elõbb beérjen, én meg próbáltam minél lassabban menni, nehogy sokat kelljen ácsorognom a cél elõtt. Végülis két percet kellett csak várnom, s mikor Gödény órája átváltott 5:27-re, átadtam az ellenõrzõlapomat. 22:22! Megtudtam, hogy a topik már a híd alatt van, úgyhogy lassan felálltunk az ajtó környékén, hogy a beérkezõket üdvözöljük. Ebola, Ryan, P-ista társaságában hullámozni akartunk. Én a meghajlós módszerre gondoltam, Ebola a guggolósra. Na, ez kedves ötlet volt tõle, tekintve, hogy a csapatban egyedül én nem tudtam guggolni. Kb. derékszögig hajlott a térdem. :) Aztán kezdtek beérkezni a tagok, de a hullámzás teljesen elmaradt (Ebola úgyis elrontotta volna :). Késõbb ez a vicces gyerek megjegyezte, hogy itt mindenki milyen furán járkál. Persze, nagy szája volt, de Bányahegyen még nekem kellett elmennem a depóautóig a cuccomért, nem hozta volna oda hozzám. :))) Innen kicsit horrorba csapott át a dolog. Ryan felajánlotta, hogy bevisz Tatabányára. Én nem éltem a lehetõséggel, mondván hogy a személyvonattal megyek haza. Igen, csakhogy azt nem láttam, hogy a vonatom felórás komáromi átszállással ér Gyõrbe. Király érzés volt elaludni, utána felkelni, húsz percet ülni a peronon a padon és utána megint lehetett pihenni. :-( Jövõre ezzel a vonattal biztosan nem megyek. Tíz óra elmúlt, mire ágyba kerültem.
Ezt a hihetetlen lelkes depót nem lehet elégszer megköszönni! A bányahegyi 'topiktali' is hihetetlen jó volt! Örülök, hogy ismerlek benneteket!
Ahogy számolgattam, 17 órát mentem, 5 és felet pihentem, mindenhol kényelmesen, könnyen ment a dolog, de sokat mentem egyedül és ezt nem élveztem. Hiába a jó kondi, motiváció hiányában nem tudok vele mit kezdeni. Nem is tudom, mikor megyek legközelebb gyalogolni.
 
 
Zöld túrák (Budai-hg)Túra éve: 20022005.03.08 15:39:50
Ezt a túrát a Népek Tavasza Hegyi Maraton (NTHM) fõpróbájának tekintettem. Az eddig leghosszabb lefutott túrám 33km volt, úgyhogy meglehetõsen nagy önbizalomra utal, hogy erre a távra hat órás szintidõt irányoztam elõ (ez a NTHM szintideje is), de már 6.30-as idõvel is elégedett lettem volna, hiszen a NTHM-ig van még három hét, plusz számoljuk hozzá a versenyláz miatti eredményjavulást is. Nyolckor szándékoztam indulni, amibõl 7.53 lett a rosszul kiszámított utazási idõ miatt. Nemrég kipróbáltam egy új bemelegítést: lassú kocogással megyek a Népstadionig (1500m) - tömegközlekedéssel 15-20 perc, futva csak 7. (Egy autós rámdudált és "V" jelet mutatott :)

A villamos megállóban a Trappról ismerõs arcok tûntek fel Toperczer András és Nád Béla személyében. Mivel eddig még nem mutatott be minket senki egymásnak :), ezért nem is nagyon zavartuk egymás köreit. A rajtban Ebolával és Ryannel találkoztam. Ebola futni szándékozott velem, mert jmte már régen elrajtolt és õ utol akarta érni, Ryan pedig csokitakarokra várt, aki a hírek szerint 200 méterre lakik a rajttól, de a biztonség kedvéért busszal jött. :) Elérkezett az említett 7.53 és Ebolával lassú kocogással indultunk neki a távnak. Az Ördög-orom emelkedõjén azonban egybõl megváltozott a felállás: A szigethalmiak fentebb nevesített élcsapata zúzott el mellettünk az emelkedõn, én pedig utánuk eredtem. Ha a Normafáig bírom velük az iramot, akkor már jó vagyok - gondoltam. A Széchenyi-hegyen 8ó29p-kor pecsételtünk (4.15km/36p=6,92km/h). Itt nagyon jól jött, hogy volt, aki diktálja a tempót. Ha egyedül megyek, biztos elfutom magam, aminek a végén súlyos következményei lettek volna, így azonban egyszerû dolgom volt: csak arra figyeltem, hogy kényelmes távolságban maradjak a szigethalmiaktól. "Felvezetõim" Normafánál bementek a síházba pecsételni, pedig én mondtam, hogy nem kell.

Innen a lejtõn egyedül mentem lefele, ami meg is látszik a tempón: Tündér-szikla 8ó47p (3.17km/18p=10.57km - biztos rosszul jártak a pontõrök órái+kizárólag lejtõ). Innen a Libegõ alatt (végre elõször) a Z- jelzésen mentem. Persze itt volt egysávos az ösvény, ahol a legtöbb emberrel találkoztam. Ferenc-halom emelkedõje nem okozott akadályt: 9ó02p (1.89km/15p=7.57km/h). Itt értek utol ismét a szigethalmiak, azonban egybõl le is szakadtak, mivel nekik még pecsételniük kellett, mikor én elindultam a pontról. Kellemes kocogás lefele, tempós "zúzás" felfele, mindezek ellenére egy lány szinte állva hagyott, úgy futott el mellettem. Na, vannak még perspektívák - gondoltam. Olyan 10km/h-s tempóval futhatott síkon. A Battai-lépcsõn a pénteken - ezen emelkedõ kapcsán - kifejtett gondolatmenetem ellenére kényelmesen sétáltam felfele, ugyanis egy túratárssal beszélgetésbe mélyedtünk a túrabotok okán, így szinte észrevétlenül értünk fel a lépcsõ tetejére.

Itt elköszöntünk, s én folytattam a kocogást, mintegy száz méteren keresztül, amikor is Buksit véltem megpillantani, majd altvizsla jellegzetes mintájú nadrágja is feltûnt. Jól láttam, itt volt: rohamcsiga, lükepék, pavarotti, altvizsla, ronibéla, buksi, meg egy gonosz jeges szakasz, de ez utóbbit erõbõl lenyomtuk :) A szigethalmiak ismét utolértek, fél szemmel néztem, hogy el ne tûnjenek, de õk voltak annyira rutinosak, hogy az emelkedõt nem erõbõl nyomták. Együtt mentünk az Árpád-kilátóig, ahol SK és P-ista (utóbbi, mint pontszemélyzet) került a látókörünkbe. 9ó36p (4.17km/34p=7.35km/h). Nem volt idõ hosszas pihenésre, elbúcsúztam a csapattól és kocogtam Béláék után. Rohamcsiga azzal köszönt el, hogy "nehogy utolérjunk!". Jobban örültem volna a "Nehogy feladd!" kívánságnak (ld. 3híd90), amire a "Majd úgyis utolértek!" lett volna a válasz. (Aki nem ismerné: aki ezt mondja, azt soha nem érik utol. :)

Ennyit a babonáról. :))) Nem sokkal késõbb egy (kb.) "Jó utat kívánunk a túrázóknak, különösen az Index csapatának" feliratú lap mellett haladtunk el. Csak sejtésem van, hogy P-ista keze lehetett a dologban. Jól esett. Béláék a Szépvölgyi úton vizet vételeztek egy csapból, úgyhogy ismét elmentem mellettük. Útba igazítottom egy nagyobb csapatot a HHH oldalában - mivel jelzés nem volt, s utolértem Lévai Béla csoportját. Lefele igyekeztem nem eltévedni: õsszel sikerült, most nem - megtaláltam az utat. Úgy emlékeztem a Guckler-sziklánál lesz ep., de az a Tojáson lehetett. A Virágos-nyereg kellemes kocogás után érkezett el. 10ó12p (5km/36p=8.33km/h).

Innen már nem sok túrázóval találkoztam. A szigethalmiak még mindig mögöttem, én pedig már a fáradtság elsõ jeleivel indultam Solymár felé. A túlsó oldali lefele már kegyetlenül rosszul esett, nagyon húzódott a combom, alig vártam, hogy az aljára érjek. Innen már nem túl lelkesen, de kocogtam Solymár fele, hátra-hátrapillantva, hátha meglátom a szigethalmiakat és onnan ismét nem az én gondom a tempó. :) De csak nem jöttek, s én lassan beértem Solymárra. A temetõ után egy mellékutcából, balról egy futó vágott elém (hja, biztos eltévedt), azaz már csak mögém tudott besorolni. Míg én kocogtam a csalóka elnevezésû Lejtõ Sörözõ utcája fele, õ tempósan jött mögöttem. Ez nem lehet - gondoltam - õ itt rövidít, s ha én (a csábításnak engedve) megállok a kocogással, akkor a solymári szakaszgyõzelmet õ zsebeli be, ezért az ep. utcájába befordulva igen kemény, tüdõpróbáló (ld. péntek és a Battai-lépcsõ) sprintbe kezdtem. Nem tudom miért hívják a sörözõt Lejtõnek, amikor ez emelkedõ, ráadásul nem is kicsi. Javaslom átkeresztelni "EllenLejtõ"-re. :) Sikerült megtartani a pozíciómat, s elsõként értem be az ep.-re. 11ó00p (6.66km/48p=8.33km/h).

Megjöttek a szigethalmiak is, akik tõlem korábban indultak tovább, s innen már nem is tudtam tartani a tempójukat. Úgy számoltam, hogy tartható a hat óra, hiszen kicsit túl vagyok a féltávon és a félidõn is, de kérdés, hogy mit bírok a következõ két emelkedõn (Zsíros-hegy, Nagy-kopasz). A templomnál megálltam kicsit a padokon nyújtógyakorlatokat végezni, mert a combom már nagyon fájt, innen már nagyon fáradt voltam. A lazítás jót tett, de nem oldott meg semmi gondot. :-( A Zsíros-hegyre erõs gyaloglással mentem fel, lefele próbáltam kocogni, de beálltak az izmaim és nagyon nem akartam tudni futni. Nagy nehezen rábírtam magam egyfajta kocogásra (látni kellett volna), majd mivel ez lassúnak bizonyult a lejtõn, kicsit fokoztam a tempót (látni kellett volna ezt is), hiszen mindkettõ ugyanannyira nem esett jól, akkor meg mindegy. Beértem az ep.-re, pont akkor, amikor N.B. és T.A. indultak tovább. Ekkor láttam õket utoljára a cél elõtt közelrõl. 11ó50p (5.29km/50p=6.35km/h), rosszabbra számítottam (felfele gyalogoltam).

Innen már abszolút nem volt vicces a túra: még 13500 méter volt hátra, tõlem pedig annyira telt, hogy futottam 50-100 métert, megálltam gyalogolni, majd újra kényszerítettem magam a futásra, pedig már mindenem fájt, és erõm sem volt. A Z-, Zhsz jelzés elágazás elõtti nyitott területen még láttam a szigethalmiakat a távolból. Nagy-Kopasz 12ó37p (4.94km/47p=6.34km/h), ez is tûrhetõ (+3 perc Béláékhoz képest). Lefele viszont már muszáj volt kocogni, nem volt mentség. Nagy nehezen elértem a P- jelzésre, majd az ismerõs úton a Vörös-pocsolya mellett az ep.-ig, 13ó20p (5.17km/43p=7.22km/h). Innen már csak 3330 méter és még van 33 percem! Bele kellett számolni, hogy esetleg eltévedek, vagy elmérték a távot, úgyhogy beleadtam mindent a hat óráért. Próbáltam futni, tényleg - ahol lehetett, kényszerítettem magam. Ezt csináltam 3330 méteren keresztül, mire integettek a cél felõl. Persze nem vettem észre hol van, hiszen apró betûkkel bírták csak kiírni, hogy "Liget Sörözõ". Elõttem Nád Béla még adminisztrált, úgy hogy nem késhettem sokat, hozzájuk képest. Mire eszembe jutott, hogy idõt kellene nézni, a sörözõ óráján 13ó54 volt, de már legalább egy perc eltelt azóta, hogy bejöttem az ajtón. MEGVAN A HAT ÓRA!!! (13ó53p, 3.33/33p=6.05km/h - mindent beleadva szerény hatos átlag)

A tavalyi évi terveimben az szerepelt, hogy "rövid túrák futása". Ez már nem volt az. Jövõre lehet cél a középtávú teljesítménytúrák lefutása, de egyelõre azt hiszem, meghúzhatom a maximumot a 30 kilométerben. Nagyon sokat segített, hogy a két rutinos szigethalmi elõttem ment, én biztos elfutottam volna magam az elején. Minden tiszteletem azoké, akik lefutják a _hosszú_ teljesítménytúrákat - függetlenül attól, hogy ezt a bajnokság keretein belül csinálják, vagy sem - ez igen nagy teljesítmény.
 
 
Palóc 40Túra éve: 20022005.03.08 15:31:12
Palóc

H-alga, P-ista, S-K és l-arzen :) utazott le együtt a Palócra, igaz P-ista csak igazolófüzetet árult. Igencsak nedves túrának ígérkezett. Nem tudtam magam rászánni a pulóverre az esõ miatt, úgyhogy esõdzsekiben kezdtem el futni. Brrrr...

Ez volt a legfordulatosabb túrám. Leginkább azért, mert szörnyen kacskaringós volt az útvonal. Négy-öt sima jelzésre biztos jutott egy benyilazott is. Jó kis hurkokat kellett tenni néhány helyen. Hiába, végig sárga volt a jelzés... :) Igaz a festés jó volt, de ez a szervezõket dícséri.. Láttunk egy frissen festett jelzést egy kidobott vödör aljára festve. :) Vicces rendezõk.

Nem sokkal indulás után utolértem jmte-t és ebolát, akikkel még a rajtban találkoztam. Kicsit beszélgettünk, aztán futottam tovább. Az elsõ ep. után sokáig nem találkoztam senkivel, elég unalmas volt az a fél óra, míg a következõ csoportot utolértem Ipolyszög elõtt. Az egyik, esõkabátba alaposan becsomagolt túrázó ismerõs hangon köszönt vissza, így találkoztam Ritával. :) Az ep.ig együtt mentünk (kb. 15perc gyalog), ahol is forralt bort adtak! :) Az esõ végleg elállt (idõjárásfordulat - reggeltõl folyamatosan zuhogott), én rizikóra beküldtem a Sandstone-t a célba. Innen viszont már tényleg futnom kellett, mert annyira azért nem volt meleg. (Kivi! Te mondtad, hogy 15 fok lesz?!? :)) Nem sokkal késõbb eltévedtem. Egy jól jelzett jobbra letérést nem láttam meg, továbbmentem egyenesen. Egy idõ múlva feltûnt, hogy sem jelzés, sem nyomok: újabb fordulat: vissza. +2x300m. Rita utolért. Innen megint együtt mentünk a következõ pontig. 15km, 2 és fél óra alatt, nem túl nagy eredmény. :) Ja, és megint fájt a térdem. Úgy látszik, nem szereti a hideg, nedves idõjárást. Legalábbis remélem, hogy az idõjárástól fájt és nem a terheléstõl. Ezután megint elbúcsúztam Ritától. :) Hatos átlagot mentem eddig. :)

Ezután nem sokkal ákibácsi utolért, aki 50 perccel utánam indul. Innen már megvolt a motiváció: fél óra alatt értünk be következõ ep.-re (5.4km). Ez is egy fordulat a sok közül. Csesztvén egy iszonyú füstös kocsmában volt a pont, viszont fél liter almalé 100 magyar egységbe került, amit nem akartam elhinni. Kiegyeztünk százötvenben. (Aznap este Gyõrben mulattam, két dl almalé=140Ft.) Innen már többé-kevésbé egyenletesen zúztunk. Voltak jó nagy dagonyák, trükkös visszafordítók, erõs lejtõk (örült is nekik a térdem :-((( ), szép ködös tájak. Én eléggé elfáradtam, egyrészt a sár miatt, másrészt a ruhám roppant mennyiségû vizet szívott magába: otthon direkt egybecsomagoltam az átázott vászonnadrágomat, az átázott pólómat és pulóveremet - borzasztó nehéz volt. Bár az utolsó ep. után már igencsak nehezen bírtam elindulni futásban, azért csak nem tudtam megállni, hogy ne hajrázzunk le egy, a cél felé futó társaságot. :) 5 óra 23 perc alatt értem be, ami a 38.6km-en 7.17km/h-s átlagot jelent. A körülményekhez képest jó idõ. A visszavonatot kényelmesen elértem. Ha ákibácsi nem jön, akkor sokkal rosszabb lett volna az eredmény. Viszont az övé meg jobb. :)))

Vadmalaccal találkoztam a célban, õk hat óra alatt nyomták le, kisebb belekocogásokkal. Számonkértem, hogy nem ír a topikba, de kimentette magát azzal, hogy nagyon kevés ideje van mostanában. Ígérete szerint azért majd próbál idõt szakítani egy-egy beszámoló erejéig. Fél háromkor indultam Romhányból és fél kilenckor értem haza Gyõrbe. Utána még elmentünk egyet sörözni.
 
 
Bia 25Túra éve: 20022005.03.08 15:27:22
Bia, bia, a melóbia. Ehehehe, de rossz.
Az idõ viszont szép volt!
Rcs, BadMoon, Buksi és én foglaltunk helyet a vonaton, ahol már csak a dohányzó szakaszban voltak üres helyek. Késõbb nehéz mokaszin csatlakozott hozzánk. A rajtban találkoztunk Sopánkával, SK-val, Átutazóval (+Ananász). Mivel gyõri ismerõseim késtek, ezért 8.45 körül elrajtoltunk.

Kicsit fáradt voltam: az elmúlt egy héten 100km futás + elõzõ napi 30km-es PVV bejárás volt a lábamban, úgyhogy nem éreztem reálisnak, hogy Sopánka "kellemes tempóját" tartsam. Aztán valahogy mégis sikerült, nem is lett olyan megerõltetõ, itt-ott kicsit gyalogoltunk (nem csak az emelkedõkön), találkoztunk Sztancsik Gyurival, ifj. Esti Kornéllal, Ritával (itt muszáj volt egy kicsit sétálnunk :), a végén Vadmalaccal is (hja, látszik, hogy most csak úgy lazán ment - általában futva sem szoktam utolérni :), jmte-vel + ebolával. Altvizslával viszont nem (lehet, hogy nem a szokásos nadrágban volt? Mert azt messzirõl megismerem.) Gyönyörû helyek voltak, nem is hittem volna. Sajnos úgy tûnt, hogy a szél mindig szembefúj. Ez körtúránál kicsit fura. A megoldás az lehetett, hogy az elsõ felében nem fújt, ott viszont nagyobb emelkedõk voltak. A kálváriától lefele (nagyon erõs ellenszél) egyszerûen kicsit hátradõltünk, és a szél tartott minket egyensúlyban. Utána a nemtudomanevét szikláknál gyönyörû kilátásban volt részünk: az elõzõ nap kicsit párásabb volt az idõ, most a Gerecse TV-tornyát simán látni lehetett (már amikor nem könnyezett a szemem a széltõl :).

Jó futóterep, jó futóidõ, az elején kicsit sok gyerek (az elsõ ep.-nél beelõztünk vagy húszat). Idõ BadMoon órája szerint 2:49:58, ami 8.7 km/h-s átlag. Messze a legjobb. Hétvégén Népek Tavasza. Cél: magabiztos hat órán belüli beérkezés.
 
 
Népek TavaszaTúra éve: 20022005.03.08 15:24:10
Népek Tavasza

Ébredés: 5.00, indulás Pestrõl: 6.05, érkezés Miskolcra: 8.30, majd a rajthelyre: 9.00, rajt 9.17. Kicsit bizonytalan voltam magamban, mert a múlt héten összeszedett kisebb sérüléseim nem nagyon akartak gyógyulni, ráadásul nem is éreztem magam olyan kirobbanó erõben, ami a megfelelõ magabiztosságot megadta volna. Ákibácsival mentünk, ismerõst a vonaton nem is nagyon láttunk, de a buszon Rita már integetett az ablakból. :)

Mivel a kiírás szerint csak 9-ig lehet indulni, ezért nem volt idõ bemelegítésre, egybõl nekivágtunk a távnak. Rohamcsigától kölcsönkértem az egyik Futóbolondos pólóját, úgyhogy egyenruhában: topikmezben és BútorÁszos nadrágban futottunk. Úgy néztünk ki, mint a profik... de csak elsõ látásra. :)) Kaptunk ellenõrzõlapot itinerrel (szint és táv), amire egy fénymásolt térképrészlet is rákerült, de kaptunk színes térképrészletet Lillafüred és Bánkút környékérõl, ezek viszont tökéletesen használhatóak voltak. Az elõrejelzéssel ellentétben gyönyörû idõjárás fogadott minket: felhõtlen égbolt, kellemes meleg, egy kis hûsítõ szellõvel. Ideális körülmények. Harmadiknak betársult mellénk Kerékgyártó Péter, akit sok túrán láttam már, pl. õ a Háromhíd túra legfiatalabb teljesítõje.

Az elsõ szakasz Fehér-kõ-lápáig egy 400 méteres sík szakasz után 4.4km távon 409m szinttel kényeztette az igen kevéssé melegegített lábaimat, ami ettõl olyan erõsen görcsölt, hogy többször meg kellett állnom nyújtani. Ez így ment egészen a pontig, ahova 39 perc alatt értünk oda (7.38km/h). Gyors pecsételés után egybõl elkevertünk: felkanyarodtunk a Hajnalka forráshoz, +200m/+30m. Viszont jópár embert visszatereltünk a helyes útra. Innen már úgy ahogy ment a futás, az izmok belemelegedtek. Következett egy hosszú szerpentin lefele Lillafüredre "óriás bükkök oszlopcsarnokában", s mivel még nem történt meg a kilombosodás, látni lehetett, hogy a Fehér-kõ elnevezés nem a féktelen fantázia mûve: fent nevezett szikla ugyanis vakító fehérben állt a völgy felsõ peremén.

Lillafüredtõl ismét emelkedni kezdtünk, méghozzá nagyon keményen (1.5km/220m), majd egyre enyhébb terepen megérkeztünk a Sebesvíz ep.-hez. (7.5km, 67p, 6.72km/h). Itt az ep. nagyon bíztatott minket egy kisebb levágásra, de mi nem hagytuk magunkat. Itt elváltunk a 30-as távot teljesítõktõl és Jávorkút - Bánkút érintésével Nyír-kõre mentünk. A Bánkúttól kezdõdõ szakaszra (OKT Mályinka fele) nem sok szót lehet találni. Balkéz felõl egy óriási völgy, lélegzetelállítóan gyönyörû kilátással, a lehullott avar vörösre festette az alattunk elterülõ erdõt, amibe hihetetlen élénk zöld foltokban fenyõerdõk keveredtek. Óriási völgyek, hegyvonulatok, távolban a Bükk és a Mátra közti laposabb terület - egyszerûen fantasztikus. (Ide is érdemes még kilombosodás elõtt érkezni.) Emlegettünk Matyit is, aki pár napja itt jött felfele. Elmentünk egészen a keresztezõ KL jelzésig, amin jobbra kellett fordulnunk. Elõtte azonban megmutattam azt az emelkedõt, amin a Mályinka felõl érkezõ kék jön fel. (Ezt emlegettem a kéktúra topikban is, 30-40% és jó hosszú.)

Nemsokára odaértünk a Nyír-kõre. (9.1km, 91perc, 6.00km/h) Megállapítottuk, hogy kicsit bele kell húznunk, mivel féltávot 3ó15p alatt teljesítettük, igaz az 1600 szintbõl már egy ezrest lenyomtunk. Kicsit még nézegettük a Dédesi vár szikláját és élveztük a kilátást, majd tempósan továbbindultunk. Innen jórészt lefele mentünk Ómassán át Garadnára, ráadásul Ómassától betonon, úgyhogy elég gyorsan megtettük ezt a szakaszt. Itt visszacsatlakoztunk a 30-as táv útvonalára. (5.8km, 41p, 8.49km/h) Zsíroskenyér és üdítõ vételezés után indultunk tovább. Az itinerbõl látszott, hogy most jön a feketeleves, viszont az idõ nagyon szorított, úgyhogy mindent beleadva próbáltuk lenyomni a Szentléleki völgy nem kicsi emelkedõjét (2.5km/355m). Itt volt szerencsém a gyakorlatban átültetni elmélkedésemet az emelkedõn való zúzásról, bár amikor az ember muszájból csinálja, akkor sokkal rosszabb. :) Örvénykõre (3.5km, 40p, 5.25km/h - bár ebben benne van a pihenés is) érve azt számoltuk ki, hogy az elkövetkezõ 12 kilométert 1 óra 20 perc alatt kellene lenyomni, ami elkeserítõen valószínûtlennek tûnt. Megegyeztünk, hogy innen mindenki a saját tempójában megy (értsd: nem tartom fel Ákibácsit :), legalább egyikünknek sikerüljön.

Most már nagyrészt lefele vitt az út. A hátralevõ szakaszon egyre inkább úgy éreztem, hogy nincs realitása a beérésnek, egyedül azért küzdöttem, hogy minél kevesebb idõvel késsek el. Válint keresztnél (3km, 20p, 9km/h) nem nagyon volt idõm számolgatni, azon idegeskedtem, hogy a háromtagú pontõri személyzet nem tudta egy percen belül elintézni az adminisztrációt, pedig nem volt elõttem senki. :-( Az idõ köztem és Ákibácsi között lassan nõtt, ahogy kérdezgettem az embereket, hiába erõsítettem a tempón. Szerencsére itt már folyamatos sorokban mentek a túrázók, a széles úton nem okozott gondot az elõzés, de viszonyításnak jó volt, navigálni sem kellett, és adott egy kis pluszt az innen-onnan elhangzó hajrázás is. Az utolsó ep.-n, Kis-Galyán (5.2km, 32p, 9.75km/h) viszont már az látszott, hogy majdnem fél órám van négy kilométerre, ami ismét erõt adott az utolsó szakaszra.

Közvetlenül a cél elõtt Vadmalac kollégát is utolértem. Kicsit furcsának tûnt, mert õt még futva sem szoktam beérni. Kiderült, hogy 'szokása szerint' kitérõket tett, úgy 8-9km-t. Hja, van aki rövidít, mások keveslik a távot. :) Egy jó nagy sprint a végén, már csak a célt kellett megkerülni. Beérve a célba, elsõ kérdésem természetesen az volt, hogy "Mennyi az idõ? Csak azt ne mondja, hogy elmúlt 17!" Nem, még csak 10 volt! (3.8km, 23p, 9.91km/h) Végeredmény: 42.7km, 5ó53p, 7.26km/h. Ákibácsi már tíz perce ott üldögélt a célban. :) Nem sokkal utánam megjött Péter is, neki is sikerült, 6ó00 alatt! Megismerkedtem Repivel is, aki már indulófélben volt.

Összehasonlítva a Zöld 45-tel: bár a két túra átlaga szinte teljesen azonos lett, azért ezzel a Maratonnal elégedettebb vagyok. Egyrészt azért, mert bár a szintemelkedés csak 100 méterrel volt több, de ezek nagyon rosszul voltak elosztva: pl. egy 2.5 kilométeres 15%-os emelkedõ elég kevéssé futható. Nekem legalábbis. Másrészt aminek nagyon örülök: a végén 12 kilométert tudtam hajrázni, sokkal kevésbé fáradtam el, mint a Zöldön.

A Bükk csodálatos, mint mindig. Vitatkoznék azzal az állítással, hogy aki gyorsan megy (fut), az kevesebbet lát a tájból. Ez nem igaz. Fõleg most nem volt az, mivel aki nem futott, az nem láthatta a Bánkút utáni részt. :)
Végezetül pár szót a rendezésrõl. A 600 forintos nevezési díjért minden ponton (4-7km) frissítést ígértek. Ezzel szemben pl. Sebesvíz és Nyír-kõ között 9 kilométer volt a táv. Közötte volt vízvételi lehetõség Jávorkúton és Bánkúton - jelentõs idõveszteséggel. Sebesvíznél egyáltalán nem volt víz, úgyhogy 16.6km-en nem volt szervezett frissítõpont, csak saját idõ terhére való kitérõvel. Örvénykõn és Kis-Galyán csak egy-két korty maradt nekünk, pedig itt máshonnan sem lehetett szerezni. Ennek ellenére elég lett a vízünk, bár kicsit takarékoskodni kellett vele egy-egy szakaszon. Néhány ponton elég lassú volt a bélyegzés, ahhoz képest, hogy siettünk (ami látszott is rajtunk). Válint keresztnél borzalmas volt azt a tökölõdést látni, míg a három ember megértette egymást.

Díjazás: kaptunk egy kitûzõt, amin a következõk szerepelnek: 1802/[egy szakállas ember teljesalakos képe]/2002/Népek Tavasza. Ha nem tudnám, hogy Kossuth 200 éve született, akkor akár Széchenyire is tippelhetnék, hiszen a legtöbb reformmagyar ugyanúgy néz ki (ld. az elsõ felelõs magyar kormány tablója :). Arra, hogy teljesítménytúrán kaptuk, nincs rajta utalás - a távról és a maratonról nem is beszélve. Kaptunk két emléklapot. Mindkettõn ugyanazok az infók szerepelnek (42km ttúra, név, dátum, stb). Ezen kívül Tourinformos reklámszatyrot, amiben néhány prospektus mellett a következõ érdekes dolgokat találtam:
- Túrák az Észak-Borsodi földvárakhoz (igazolófüzet és útvonalleírás)
- BAZ megyei Természetjáró Szövetség Jubileumi Évkönyv. Még nem nagyon volt idõm foglalkozni vele, de jónak látszik.
- BAZ megyei Természetjáró Szövetség logójával ellátott póló. Egész jó minõségû. Azért nem bántam volna, ha legalább ezen van valami kis utalás arra, hogy maratonon kaptuk. Na, mindegy.

Szóval a maraton szervezésével voltak pici kis hibák, ám ezek nem rontották a hangulatot. Nagyon szép idõ, nagyon szép táj, nagyon jó futás. Itt-ott kicsit többet elnézelõdtünk volna, pl. Örvénykõn, de ott már nagyon szorított az idõ. Visszafele hagytam magam rábeszélni az IC-re, úgyhogy Rita és Ákibácsi társaságában, kellemes utazással értünk haza.
 
 
EcskendTúra éve: 20022005.03.08 15:07:29
Ecskend 50, avagy nincs élet a Saucony elõtt

Péntek délután végre eljutottam a Spuriba, futócipõt venni. Rövid próbálgatás után egy pár Saucony Grid Aura TR 3-at vettem, hozzá egy pár futózoknit.
Püspökhatvanba H-alga és SK társaságában érkeztünk, s 7.12-kor vágtunk neki a túrának. Már az elsõ lépések után éreztem, hogy ez az Aura egy nagy barátság kezdete. :) Olyan könnyen ment a futás, hogy attól tartottam, elfutom magam az elején, alig gyõztem visszafogni a tempót. Nem sokkal az elsõ ep. után értem utol Ryant és nagyondinnyét, utóbbi éppen gyógyuló térdét tesztelgette (hatos tempóban?! :).

Nemsokára bértünk Acsára, és csatlakoztunk a Corvin útvonalához. Innen megint futásba kezdtem. Egyre kevesebb emberrel és egyre több vaddal találkoztam. Galgagyörkön, a harmincas táv céljában a személyzet még nem jelent meg, csak néhány gyorsabb sporttárs üldögélt az emlékpark melletti kocsmában. Mivel a hátralévõ ellenõrzõpontok mind kocsmában voltak, ezért céges bélyegzést kértem és mentem tovább (az ellenõrzõlapon nem szerepelt a pontok nyitva tartási ideje, ezért felhatalmazva éreztem magam arra, hogy ne várjam meg õket). Innen ismét a Corvin 80 egy részét jártuk be. Érdekes volt világosban látni a beszántott jelzés környékét. Arról nem tudtam, hogy az út egy plató szélén megy, és jobbra egy kis falu húzódik a völgyben. Örömmel állapítottam meg, hogy a friss szántáson egyetlen lábnyom sincs. :)

Váckisújfalun kisebb pihenõt tartottam (a két pontõr kislány már másfél órája ott ült), s ismét csatlakoztam a Corvin útvonalára Püspökszilágyig. A pontõr nem sokkal elõttem ért oda. Bíztatott, hogy pihenjek egyet, de ez nem az a túra volt, így mentem tovább. Püspökhatvan határában voltam, amikor Múzsla utolért bringával. Az idõ állását tekintve elkezdtem hajrázni, bár a cél megtalálása nem volt egyszerû, ezért az iskola elõtt 12.18-kor állítottam le az órát. Múzsla mérése szerint a táv 48.0km, a bruttó idõm 5 óra 6 perc lett. Hat percet igazán találhattam volna valahol. :) A célszemélyzet kicsit meglepõdött, az oklevél kitöltésekor:
- Mennyi?
- Mi mennyi?
- A táv!
- Ja, 50.
- 50??
- Annyi.
- Ilyenkor? Ja, bringával jöttél.
- Õ igen, de én gyalog. :)

Kis pihenés után Múzsla elvitt Gödig. Közben többször is találkoztunk túrázókkal, hiszen az összes közeli falut érintette a túra. Váckisújfalun Ryant láttam meg a kocsma teraszán, de sajnos késõn ahhoz, hogy lassítsunk.
Bár a túráról SK valószínûleg alapos kritikát fog írni, azért egy-két szót én is ejtenék a szervezésrõl. Az ellenõrzõlapon a pontok nyitási ideje nem szerepel. Résztávok, szintek nincsenek. Még össztáv sincs. Térkép nincs, pedig a Gödöllõi-dombság térkép még a rendezõ szerint sem használható, mivel az eleje nincs rajta, a közepénél meg elterelték a jelzést. A leírásban vannak trükkös megfogalmazások, pl. "a mûúton Acsa felé indulunk", ám arról nincs szó, hogy az melyik irányban van. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a hely egy ellenõzõpontnál volt. A Galgamácsa utáni rész (a beszántott szakasz) sincs túlmagyarázva, szerencsére ott a Corvin szalagozása segít. Egy-két pontõr kicsit képzetlen volt. Még hozzávetõleg sem tudták, hogy hány kilométernél vannak. Ha mondtak valamit, akkor arról kiderült, hogy rossz. Útközben nem kaptunk frissítést (lehet, hogy a harmincas céljában volt?), bár sok falu volt útközben. Most jöjjenek a jó pontok: a leírás a fentebb felsorolt hiányosságoktól eltekintve jó, részletes és elégséges. Az útvonalon jók a jelzések, több helyen a túra saját jelzése segít (festett E betû), ám kicsit sok benne az aszfalt. A táj szép, a terep könnyû, s legalább egy Corvin 20 teljesítésnek betudható. :)
A teljesítés közben elfogyott: egy darab 3bit XXL, 3 kulacs Vitalade, 5dl almalé.
 
 
Tátralátó 30Túra éve: 20022005.03.07 16:23:52
Az egész dolog úgy kezdõdött, hogy nem akartam Rokira menni. Amikor láttam, hogy a Tátralátó pályacsúcsa elég laza, egybõl jött az ötlet: döntsük meg! Ez mégis kihívás, de nincs benne szívás, mint a Rokiban.

Nagy hangsúlyt fektettem a felkészülésre. Beszerveztem Ákibácsit (azért nem kellett olyan sokat agitálni :), egyedül biztosan nem mentünk volna ilyen idõt. Az edzésekrõl beszámoltam itt a topikban, az utolsó napokat pedig pihenéssel és feltöltõdéssel töltöttem. Minden étkezésnél a fõ szempont a szénhidrát és ásványianyag bevitel volt: rizs, cerbona szelet, banán, ásványvíz, Vitalade italok. Szombatot kizárólag lazsálással töltöttem, hogy rendesen kipihenjem a pénteki Pepsi Szigetet.

A vonaton találkoztunk Ákibácsival, õ elõtte nap még átúszta a Balatont. 9 óra 50-kor indultunk el a túrán. Az elsõ ellenõrzõpont kicsit elõbbre került, pont oda, ahol a múltkor elvétettük a jelzést. Távot így nem tudok, de tíz perc alatt odaértünk. Sokkal könnyebben ment a futás, mint múlt szombaton, bár azért még éreztem, hogy nem melegedtem be rendesen, párszor meg is kellett állnom nyújtani. Ennek ellenére elég hamar elértünk a szénégetõkhöz, itt értük utol az elsõ csapatot. Bányapusztáig folytatódott ez a kicsit nyögvenyelõs menetelés, bár az idõnkre nem lehetett panasz. A kerítés utáni bozótharcot rutinból letudtuk, szerencsére most már elég jól le volt taposva. A második kerítés után rátértünk a P+, Khsz közös jelzésre, de most nem engedtük meg magunknak azt a luxust, hogy eltévedjünk. Megtaláltuk a helyes letérést, s innen nagyjából szintben robogtunk át azon a varázslatos bükkösön. Néha kis híján lezúgtunk a domboldalon, de azért sikerült megúszni.

Fekete-rétre (10.6km) 75 percen belül érkeztünk, ami 8.5km/h-s tempót jelent. Itt rákapcsoltunk és húztunk felfele, szerencsére már elég gördülékenyen ment a dolog, sikerült alaposan bemelegedni. A folyadékot beosztottuk, hogy ne szomjazzunk el, mint a bejáráson. Találkoztunk P-istával és ifj. Esti Kornéllal. Magosfára (14.1km) 110 perc lett a menetidõnk. Elõzetesen úgy számoltam, hogy ha két órán belül felérünk, akkor már csak az elõzõ heti tempót kell tartanunk, és meglesz a négy óra. A csúcs közelében futottunk össze pataporccal és kukucs33 sporttárssal, akivel most sem sikerült 2 szónál többet beszélni. Csóványosra felmenet megállapítottuk, hogy jobban megy a futás, mint egy hete. Ennek ellenére most is 40 perc kellett, hogy átérjünk Nagy-Hideg-Hegyre. Itt ismét összefutottunk pataporccal és megismerkedtünk pulp-pal is. A nagyon rövidre tervezett frissítés kicsit elnyúlni látszott, már a tíz perc közelében voltunk, ezért határozottan a tovább indulás mellett tettem le a voksom, bár Ákibácsi még nézelõdött volna egy keveset. Többek között egy nemkicsit attraktív montis hölgy öltözött a kinti padokon. :)

Idõnk olyan két és fél óra környékén járt. Úgy látszott, ha az elõzõ heti tempóban megyünk, akkor is beérünk 3:55 alatt. Lerobogtunk a Hegyes-hegyi-rakodóhoz, ahol is kiderült, hogy újabb 7 perccel jobbak vagyunk, mint a múlt héten. Ez persze leírva nem látszik olyan nehéznek, de nekem igencsak ki kellett lépnem, hogy Ákibácsi tempóját legalább nagyjából tartani tudjam. A lejtõkön nem lehet vele versenyezni. Felküzdöttük magunkat az ex-jelzetlen úton. A múlt hét óta a jelzésalapokra egy kék háromszög jelzés került, sõt a Diós-kúttól is folytatódtak a jelzések, ennek ellenére ezen a szakaszon nem tudtuk növelni az elõnyünket, percre a múlt heti idõvel értünk a Toboz kh.-hoz. Sajnos a lakomából - idõ hiányában - kimaradtunk, bár Ákibácsi szerint vihettünk volna a flakonban levest. Esetleg visszafuthattunk volna a célból, lakomázni. Ezeket a mérsékelten díjazandó ötleteket mégsem ültettük át a realitás talajára, robogtunk tovább. A stopper 3:23-at mutatott, s múlt héten 25 perc kellett a célba érkezéshez. Most látom, hogy ez a szakasz nem is négy, hanem öt kilométeres!! Ezt azt jelenti, hogy 5 perces ezrekkel hajráztunk akkor! (Tegyük hozzá: valószínûleg el van mérve. :)

Ákibácsi kezdte pedzegetni, hogy beérhetnénk 3:50 alatt. Errõl sokat egyeztettünk, de abban maradtunk, hogy ne tûzzünk ki új célokat, felesleges a végét csak ezért megnyomni. Én már elég fáradt voltam, a 4 óra mindenképp tartható, nem volt motiváció. Egészen addig, míg eszembe nem jutott, hogy az elõzõ pályacsúcs 4:50, azaz kerek egy órát is javíthatnánk. Megpróbáltuk, bár elég sokat lötyögtünk a kulcsosháztól indulva, fõleg miattam persze. Beérve a faluba még volt 8 percünk és szembejött egy kút. Láttam, hogy nemrég használták. Én bejelentettem, hogy jó nekem a 4 óra, a kútnak pedig aláfekszem. Ákibácsi kissé letört. Szerencsére fél perc alatt végeztem, de nagyon jól esett! Újult erõvel mentünk, bár úgy gondoltuk, csak 3:53 lesz belõle, hiszen itt még lesz két kanyar a falun belül. Ezek a kanyarok viszont egybõl elõttünk teremtek, s nagyon gyorsan túljutottunk rajtuk. Lehet, hogy közelebb van a cél, mint gondoltam? Még 3 perc volt hátra, rákapcsoltunk. Egy elfelejtett hosszú ívû kanyaron is át kellett rohannuk, hogy feltûnjön a tér. Pulzusom itt volt a legmagasabb, nevezetesen 182. Elviharzottunk egy kisebb, ám annál erõsebben csodálkozó bringás csoport mellett és a kocsmában leállítottuk az órát. 3 óra 48 perc negyvenvalahány másodperc!

A sorban elõttünk Vadmalac állt, aki kisebb (?) sérülésbõl épülget: Szondin megütötte a térdét, amit pár napra be is gipszeltek, ennek ellenére elég jó tempóban nyomta le a túrát. Alig intéztük el a formaságokat, befutott pataporc és pulp is, kis pihenõ után pulp autójával visszajöttünk Pestre.

A csúcsok megdõltek (egyedül pataporc sajnálta egy kicsit, hogy 8 perccel megelõzték), az idõ jó volt, a Börzsöny csodaszép, úgyhogy nagyon jó hangulatban telt ez a nap.
 
 
VértesTúra éve: 20022005.03.07 16:19:11
Negatív rekord: sikerült mindössze 4 órát aludnom a túra elõtt.
SK szombat 02:46-kor küldött SMS-s megváltoztatta az odautazási paramétereket, így sokkal kényelmesebben sikerült eljutni a rajtba, csipkebogyó, rcs és buksi társaságában.

Indulás után elkocogtam, de kicsit fáradtnak éreztem magam. Tudtam, hogy az elsõ két emelkedõ végére, kb. 1 óra után majd sikerül rendesen belemelegednem, addig nem is erõltettem a dolgot. Elég jó tempóban sikerült ezen a szakaszon túljutnom, kb. 7.5-es tempóban, bár nem nagyon élveztem a dolgot. Aztán Mindszentpusztáig úgy-ahogy elmentem, onnan a read-only Futóbolonddal mentünk Kõhányásig. Õ Gántról indult a 25-ön. Néha kissé erõsebb tempót mentünk, mint ami nekem jól esett volna, de nem volt feltûnõ, csak késõbb, amikor elváltunk. De legalább gyorsan elment ez a szakasz is: nagyon jót beszélgettünk tájfutásról, a Vértesrõl és a maratonokról.

Kõhányáson sikerült beszereznem a kéktúrabélyegzést, mert pótolták a kinti bélyegzõt (gumi!), bár a büfé zárva volt. Itt negyed órát pihentem. Amikor a következõ ep.-n elváltunk kisebb gyaloglás következett. Nem volt kedvem, nem akartam erõltetni a futást - gondoltam, hogy jó lesz a nyolc órás idõ is. Géza-pihenõhöz felfele találkoztam Lendvai Imiékkel, õ mondta, hogy nagyondinnye is itt megy elõttünk, kb. egy órával. A pihenõnél, ahol visszakapcsolódik a 30-as útvonala, érdeklõdtem rcs és buksi után, a pont emlékezett is rájuk, de másfél órával azelõtt voltak ott. Esélytelen mindkét találkozás, pedig szívesen gyalogoltam volna. Mindegy, innen lejtett az út Csákberényig, vizem meg fogyóban volt, úgyhogy ismét kocogásra fogtam a dolgot. A lejtõn utolértem egy srácot, aki szintén kocogott, sajnos a névmemóriám már megint bejátszik, de elfelejtettem a nevét. :-( Mondta, hogy õ Bajnán lakik. Mondtam, hogy van még egy túrázó onnan, de õ elõször erõsködött, hogy onnan csak õ jár túrázni. Aztán sikerült beazonosítania bajnai sporttársat. :) A srác amúgy Mátra 115, Szent István 250 és egyéb finomságok teljesítõje, kisebb kihagyás után kezdett újra túrázni. Nagyon jól eldumáltunk, úgyhogy a célig már együtt mentünk, kellemes tempóban.

Csákberényen azért nagyondinnyét utolértük, jó lenne, ha most már õ is írna beszámolókat. :) Felgyalogoltunk a Kocsmáros-dombig, aztán lefutottunk Mórra. Nem is néztem az órám, csak a végén derült ki, hogy 7 óra 7 perc lett a vége. A körülményekhez képest nem is rossz. A legjobban mégis annak örülök, hogy nem hajtottam ki magam, vasárnapra már kipihentem magam, semmi izomláz, semmi sérülés, úgyhogy a Nike-n mégiscsak lehet, hogy jó idõt tudok futni. Mindez a hétközbeni - viszonylag - rendszeres futásoknak köszönhetõ, ég és föld a különbség. Ma már legszívesebben újra mennék futni a szigetre. :)
A célban topiktali: rcs, csipkebogyó, miki34 mercivel, efemm, sk, késõbb dinnye is és egy csomó offtopik ismerõs. FTHB viszont jól álcázza magát, mert már egy csomó túrán mentünk együtt, de még soha nem találkoztunk. :) AV-t sem láttam, gondolom a vonat késõbb ért be, mint a mi indulásunk.
A várakozás a célban tényleg kellemetlen volt, de utána a fürdõ kárpótolt mindenért. Még meleg víz is volt. :)
A közlekedés Gyõrbe elég rossz, így 3 órát kellett várnom a buszra. Amikor végre felszálltam rá, eszembe jutott, hogy a futócipõmet otthagytam az iskola udvarán a padon egy szatyorban. Már gondolkodtam, hogy kit tudok felhívni, aki gondjaiba venné, amikor szerencsés fordulat következett: a busz megállt közvetlenül a suli elõtt is! Amíg a három felszálló megváltotta a jegyét, addig én megfordultam a suliudvarból! Ilyen sprintet még nem vágtam ki 50-es túra után. :) Hazafelé meg egy jó nagy alvás volt a program. :)
 
 
Förster Kálmán Emléktúra / Dornyai Béla EmléktúraTúra éve: 20022005.03.07 16:12:13
2002-ben Salgótarján várossá válásának 80. évfordulójára egyszeri rendezésû teljesítménytúrát írt ki a Nógrád Megyei T.SZ.
2003-ben a túrát változatlan útvonalon Dornyai Béla Emléktúra néven írták ki.

---
80 éve város Salgótarján

Reggel katasztrofális viszonyok uralkodtak a Keleti jegypénztárainál, eléggé lincshangulat volt, de a túra kárpótolt minden idegeskedésért!

Zetével vonatoztunk, s egy kicsit együtt is mentünk a túrán. (Ha nem ilyen óriási zsákkal jön, talán jobban bírta volna a kocogást. :)
A salgótarjáni túra útvonala nagyon szép volt! Az eleje a Cserhátra emlékeztetett szép völgyeivel, dombjaival, bokros részeivel. Bár kissé párás volt az idõ, nagyon szép kilátások voltak. A 2. ponton a pontõr megmutatta nekünk a Karancsot, a Salgóvárat (amelynek csúcsa épp hogy csak kibukkant egy elõtte hullámzó dombvonulat takarásából), Pécskõt (azt hiszem).

A 3. ep-n Múzsla várt. Sejtettem, hogy õ kiabálta át a köztünk fekvõ párszáz méteres völgyet, de ilyen távolba már nem látok jól, ezért gyorsan odafutottam. És külön köszönet az ep. elõtt kifüggesztett papírért! Pár perc után befutott Zete is, s kis trécselés után indultunk tovább.

Zagyvapálfalva következett, ami meglátásom szerint Salgótarján déli városrésze, s a következõ ellenõrzõponton kicsit frissítettem. Nagy piros pont a rendezõknek, hogy volt lekváros kenyér is! (Nem bírom a zsírosat megenni.)

Innen már a keleti részen voltunk, ami kissé hegyesebb, nagyobb szintekkel kényeztetett. Somlyán a pontõrök tüzet gyújtottak, szóval hõség nem volt. A következõ hegy a Pécs-kõ volt, ahonnan kis kitérõvel csodálatos panorámát láthattunk. Ezután lelejtõztünk Salgótarjánba, ahol is elváltunk a rövid távtól, ami bement a célba, mi pedig az acélgyár (pfúj, undorító nyomortanya) mellett elhaladva a Salgóvár felé vettük az irányt.

Egész kemény mászással jutottunk fel a vár melletti Boszorkány-kõre, ahonnan ismét csodálatos körpanorámát élvezhettünk. Itt találkoztam ifj. Esti Kornéllal, ezúttal Vadmalac nélkül. Kiderült, hogy VM megszakítva a túrát elment a Samsung futóversenyre!!! Micsoda egy megszállott! :) A várban szintén csodálatos kilátás fogadott, már kezdtem megszokni. Innen már szinte csak lefele mentünk, át Somoskõújfalun, és a Karancs alatt vissza Salgótarjánba.

Nagyon szép túra volt, nagyon sok ellenõrzõponttal, ráadásul minden ponton legalább két ember! Az igazolófüzetbe részletes útleírás került, de adtak térképet is. Kicsit csalódottan állapítottam meg, hogy a tényleges táv csak 46.5 km (sajnos mostanában kicsit felületesen tudok topikot olvasni). Az ellenõrzõpontokon nem pecsételtek, hanem kis matricákat kaptunk, mindegyiken 1-1 betûvel, ami kiadta a SALGÓTARJÁN nevet + a végén egy "80" és egy "ÉVES" feliratú matrica. Ez ha jól számolom 13 ep. 46 kilométerre! Szerintem új rekord! :) Megjegyzem, hogy bár az ötlet jó, de a "J" betûvel kisebb gondok voltak, mert az istennek nem akart ragadni. :) Nagyon sajnálom, hogy kevesen voltak a túrán, mert megérte eljönni. Talán egy péntek éjszakai ottalvási lehetõséggel és a közlekedési lehetõségeket jobban figyelembe vevõ indítással több embert lehetett volna elcsalogatni.

Bruttó idõ: 6.10 perc, roppant kellemesen ment, nem kellett erõlködni. Igazi örömfutás volt.
 
 
Pelikán 50/50 MTB/30/20 / Pünkösdi PelikánTúra éve: 20022005.03.07 15:55:23
Majdnem a teljes felszerelésemet sikerült legutóbb Gyõrben hagynom, így most nélkülöznöm kellett az órám, az övtáskám, sõt még a Saucony cipõmet is. Legjobban ez utóbbit bántam meg: a Merrel merev talpa miatt igencsak elfáradt a nyakam a futás végére.

9 óra elõtt nem sokkal értem a rajthelyre. Nevezéskor a TTT tagságomra hivatkoztam, így 300 forintot fizettem. Nem számítottam ennyi pénzért nagy ellátásra (ld. Pilis 50, Eötvön 50), de azt megkérdeztem a fõrendezõtõl, hogy hol lehet vizet vételezni. Õ odavont a kiplakátolt térképhez, és végigmagyarázta az összes pontot.
9.05-kor indultam, 15-ös rajtszámmal. A városból egy nagyforgalmú út járdáján ment az útvonal, de gyorsan lekanyarodtunk a Tisza töltésére. Régi szép 3 híd túrás élmények elevenedtek fel bennem. Az alföldi táj másképp szép, mint a hegyvidéki, de az is szép! Bal oldalt a pusztaság, jobb oldalt az ártéri erdõ. Gyorsan megérkeztem az elsõ ellenõrzõponthoz (4km), ahol csokit adtak a pontõrök, de én nem fogadtam el, mert nem tudtam hova rakni. A Szent István-hídon átkelve átmentem a másik töltésre, amin nem sokkal késõbb egy kisebb tehéncsordával találkoztam. Itt nem futottam, nem akartam megijeszteni õket. Mindenesetre jól megnéztük egymást. Innen elhagytuk a töltést és egy csomót mentünk szántóföldek közötti fasorok alatt. Már a tizedik kilométer környékén jártam, amikor az elsõ túratársakat utolértem: két lány ballagott elõttem az úton.

13 kilométer környékén megérkeztem a gejzírhez. Meglepõdtem, de mûködött! Ez igazából csak egy kénes szagú meleg vízfeltörés, nem gejzír, de így is látványos. Ránézésre úgy néz ki, mint egy utcai tûzcsap, amibõl egy méterre feltör a víz, ez körülötte szépen összegyûlik és gõzölög. Itt bólya volt és lyukasztó, de nem sokkal késõbb, 16 km-nél élõ ponttal találkoztam. Kértem tõlük vizet. Visszakérdeztek, hogy milyet kérek: van szénsavas és szénsavmentes ásványvizük is. Kínáltak vajas kenyérrel, de nem kértem. Akkor legalább egyek csemege uborkát. Nem kérek. Egy kis levét? Nem, köszönöm! Alig bírtam kitérni a sok kínálás elõl! Nem sokkal késõbb utolértem egy párt, õk is az ötvenesen voltak. 20 kilométernél odaértünk a Sashalom nevû helyhez. A ponton szõlõ, alma, szénsavas vagy szénsavmentes ásványvíz volt a menü. Errõl a helyrõl azt írja a füzet, hogy érdemes rá felmenni, szép onnan a kilátás. Ez a halom olyan 5 méterrel lehetett az átlag talajszint felett, úgyhogy inkább kihagytam. Különben sem terveztem be ekkora szintet. :) Itt még utolértem egy embert, s innen már több ötvenest nem is láttam. 8 kilométer szántóföld, egy keresztezett vasútállomás (birkanyájjal) és egy transzformátorállomás után megérkeztem a Zagyvapartra, ami igazi felüdülés volt!

Nagyon szép kis folyó: gyönyörû, ligetes folyóparttal, legelészõ tehéncsordákkal (célszerû volt megnézni hova lép az ember :). Az egyik borjú elkezdett nagyon bõgni, amikor kb. három méterre mellette elmentem. Megálltam, hogy beszélgessek vele, de ekkor az anyja kezdett (sokkal idegesebben) bõgni. Pedig tök édi volt a kicsi. Jött a 32. kilométer, itt Kánaán típusú ellátás: zsíros, vajas, lekváros kenyér, üdítõ, ásványvíz, meleg fogadtatás. Utána felhagyott rizsföldek volt csatornái közti egyenes szakasz, majd a Millér csatorna és a Tisza gát következett. Itt ismét ásványvíz, csoki. Bementünk az ártérbe (gondolom idõszakos turistaút :), ez egy csodálatos ártéri erdõ volt, nagyon tetszett! Kijöttünk onnan, fel a töltésre, el a szivattyútelep mellett. Két épülete van, ebbõl a második érdekesebb: az egy régi, 150 éves gõzüzemû, kétkéményes telep, ma ipari múzeumként üzemel.

Horgásztavak mellett értem el az utolsó élõ ep-t: itt gyümölcs, ásványvíz és egy papírdoboznyi aprósütemény várt. Innen még hátra volt egy kanyar, majd újra fel a Tisza gátra, s be a városba, a célba. Ott a gratuláció (kézfogással! :), kitûzõ és oklevél mellett a következõket kaptam: egy kis piros, szív alakú gyertya, tombolahúzás (!! igaz nem nyertem, de akkor is szép gesztus), eszem-iszom (almalé, baracklé, szõlõlé, ásványvíz, szõlõ, kenyerek). Mivel enni nem nagyon tudok futás közben és hirtelen utána, ezért megint szabadkoznom kellett. Alig bírtam lebeszélni õket, hogy ne csomagoljanak útravalót! Az alatt a pár perc alatt, amíg ott voltam, hárman kérdezték meg, hogy mi a véleményem, hogy tetszett a túra...
Ráadás a jóból: a vasútállomásig csak kapkodtam a fejem, amíg a szolnoki lányokat néztem. :) Hihetetlen a szívonal! :)

Az idõm 5:50 volt, de a futócipõmmel lehetett volna 5:30 is. A túra alföldi, csodákat nem lehet várni, de a rendezõség alaposan kitett magáért. Egyszer mindenképpen ajánlott! Csak azt nem tudom még, hogy hogy jön képbe a pelikán, mint névadó...
 
 
TatabányaTúra éve: 20022005.03.07 15:50:59
Kisebb szombat esti mulatozás után reggel hatkor indultam Gyõrbõl autóval. Már Tata környékén voltam, amikor elkezdett világosodni, a reggeli hírek után a szpíker azt ajánlotta, hogy tartsunk velük, ezen a szürke októberi reggelen. A nap éppen akkor kelt fel a Gerecse mögül, vörösre festve a hegygerinc felett az eget, amit már csak a szórványos felhõk színkeverése tett 'szürkébbé'. Na mind1.

A rajthelyet sikerült viszonylag könnyen megtalálnom, s ott egybõl Mercit ismertem fel, miki34 társaságában. Sajnos senki más ismerõst nem láttam egész nap. 7.35-kor indultam, 153-as rajtszámmal. A végén megtudtam, hogy 460 körüli induló volt. Az elején jó nagy csoportokat lehetett kerülgetni, de végülis nem volt nagyon problémás. Az útvonal erõsen ismerõs, a Szép Ilonkából és a Kozmából össze lehet rakni. Egy nagyon jó változás, hogy a Sárkánylyuk völgybõl a Szár-Vérteskozma erdészeti mûútra (Ördög-szószék) kijutva nem kellett végig aszfalton menni Kozmáig, hanem félúton egy szekérúton levágtunk. Ennek elõnyei: 1 kilométerrel kevesebb aszfalt, +65m szint, hihetetlen táj: kijutottunk egy fennsík-szerû dombtetõre, ahonnan ráláttunk a mûút völgyének tetejére. Hihetetlen õsz színkavalkád, a sziklás domboldal, egyszerûen csodálatos! Aki õsszel jár arra, ejtse útba! A vérteskozmai pont megemlítette, hogy én vagyok a 7. áthaladó, Várgesztesen már a harmadik voltam.

Itt eleredt az esõ, ami a végéig kitartott. Na erre tökéletesen nem számoltam, egy póló és egy polár volt rajtam, a kendõm Pesten, a sapkám a kocsiban. :-( Kiderült, hogy az esõ elleni legjobb ellenszer a tudat, hogy már nincs sok hátra. :) A Várgesztesrõl kivezetõ kéket nem hibáztam el, nem úgy, mint tavasszal, amikor a másik irányból Szarvas Matyival jöttünk. Na persze, egy tarvágáson nehéz lett volna abból az irányból megtalálni a letérést. Innen a Mária-szakadékig nem történt semmi érdekes, az esõ kicsit elkeserített, úgyhogy tempóztam rendesen. A túra elsõ fele pont két óra alatt lett meg, úgy számoltam, nem valószínû, hogy beérjek négy órán belül. Az esõ és a gesztesi kávé azonban jól motivált. A Mária-szakadék elején utolértem az elsõ két embert, persze hogy futók voltak. Két ifjú helyi srác csúszkált elõttem, a frissebb sráccal együtt futottunk be a célba. Órám szerint 3:52 lett, a közös Felsõgalla-Csákányospuszta szakaszt az elején 22 perc alatt, visszafele pedig 18 alatt tettük meg. :) A célban tudtam meg, hogy az elsõ beérkezõnek (azaz nem a leggyorsabbnak!) kupát ajánlott fel a klub elnöke. Kicsit homokot szórtunk a gépezetbe azzal, hogy ketten értünk be egyszerre, de megígérték, hogy csináltatnak még egy kupát, amit megkap Ákos, akivel együtt értem be (õ a TSC sportolója, szóval 'helyi' ember). Õ egyébként fél órával elõttem indult, de el is tévedtek kicsit. Ittam még egy forró teát és mentem is haza. A rádió többször is megismételte, hogy országosan süt a nap és kirándulóidõ van. :-( Pedig ez már nem elõrejelzés volt!
 
 
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20022005.03.07 15:40:07
A szeptember végi maraton óta nem volt semmi nagy próbatétel. Mondjuk úgy, hogy ideálisan pihent és edzett voltam. Figyeltem a szénhidrátra, az edzésmennyiségre, a pihenésre, mindenre. Az elõzõ heti Vándortúra megnyugtatott, hogy nagyon jól mennek a szintek. Vártam a szombatot. Szerda este néztem utoljára idõjárás elõrejelzést. Akkor azt ígérték, hogy pénteken kitakarodnak a felhõk és szombaton napsütés lesz. Csütörtökön egy polárral erõsítettem meg a ruhatáramat. Pénteken mégsem mentem el bejárni a Dobogókõ - Kopár Csárda szakaszt, inkább egész nap pihentem. Ekkor jutott eszembe, hogy a fejlámpámban már csak egy elég lestrapált elem van, égõbõl meg csak halogén, valószínûleg nem fogja bírni. Pataporctól kértem segítséget. Azt beszéltük meg, hogy szombat reggel a 7.30-as HÉVen leszek. Az eggyel elõbbi járatot is elértem, ezért a kaszásdûlõi megállóban vártam 15 percet. Már gördült be a 7.30-as, amikor nagy rohanással megérkezett pp és aknot. :) Jellemzõ, hogy úgy mondjam. :)

A rajthelyen kis topiktali, nevezés, csomagleadás, majd 7 elõtt pár perccel begyújtottuk a rakétákat. Megint elõjött a melegítés hiánya, az ürömi mûút környékén kicsit megálltam nyújtani mielõtt begörcsölt volna a lábam. Aztán ahogy elkezdtünk kapaszkodni az Ezüst-Kevélyre, egyre jobban ment. A kilátást nem tudtuk élvezni, balra nagy-nagy ködfolt látható, de odaképzeltük a látványt. Az elsõ ellenõrzõponton Vadmalac és ifj. Esti Kornél adta a bélyegzést. Megerõsítettük, hogy a Bakonyi Mikulás után Kispál koncertre fogunk menni. :) Nagyondinnyét kicsit irigyeltük, hogy este Cranberriesre megyt (igeidõ Douglas Adams alapján). Kevély-nyeregbe 8kor értünk. Csobánkára lefele csatlakozott hozzánk az elsõ srác, õ az 50-esen volt, s a Kopárig együtt is mentünk. A Csikóváraljai bekötõútnál kalapos férje ült a kocsiban, sajnos kalapossal sem a nevezéskor sem késõbb nem találkoztunk. :-( A Holdvilág-árok bejáratánál újabb topikos különítménnyel találkoztunk, meg egy jófej kutyával, aki úgy gondolta, hogy velünk jön tovább. Elõször azt hittük, hogy valakié, de le sem bírtuk rázni magunkról, aztán végül megszoktuk. Ha valaki hiányolja azt a fiatal németjuhász-szerû kutyust, mi Dobogókõig vittük. Tölgyikrek, 17.5km és kerek két óra. Király-kút környékén bõvült csapatunk négyfõsre (nevet ne kérdezzen senki), a srác 65-ös távon indult. Dömösön elmentünk a bezárt vendéglõhöz is, de a pont most (is) a templomnál volt. Itt már mi nyitottuk a pontot (mármint elsõ áthaladók voltunk), s e jó szokásunkat végig meg is tartottuk leszámítva a Csévi-nyereg pontot, ahol pár 50B-s elõbb ért oda. A temetõnél megpróbáltam a kutyusunkat lerázni, konkrétan kizártam az ajtón. De amikor átmászott alatta, akkor láttam, hogy nincs mese, õ jön velünk. Szegény, nem tudom mit gondolhatott utána rólam. Itt felfele jól kipihentük magunkat, mert futni ugye nem futottunk.

Dobogókõre pont a tervezett idõre értünk fel, negyed órás pihenés után délben indultunk tovább. Szegény kutyus nagyon elfáradt, lefeküdt a padokhoz, nem akart velünk jönni tovább, pedig hívtuk. Gyorsan leértünk Pilisszentkeresztre. Nem mentünk el Klastromkútra (mint ahogy két éve kellett), de jól követhetõk voltak a szalagozások, úgyhogy gyorsan meg is érkeztünk a Csévi-nyereghez. Vadmalac és Kornél fogadott minket újra, topikosokként sós mogyorót kaptunk, ami felettébb jólesett! Köszönjük! Innen még kocogtunk egy csomót a kerítés sarkáig, ahol egy jobb kanyart véve elkezdtünk a Vörös-hegyre felmászni. Itt nekem már eléggé elfogyott az 'üzemanyag', borzasztó magas pulzussal mentem, igaz erõvel még bírtam. Mindenesetre intõ jel volt. (A gulyás után szerencsére egybõl visszaállt normálisra.) A Vörös-hegy után még két kilométer kanyargás és leértünk a Kopár Csárdához. Itt már eléggé esett az esõ. Alig pár perccel voltunk kívül a hét órán. 53 kilométer, 2000 szint és 7 óra!!! Hihetetlen!

Benyomtuk gyorsan a gulyáslevest (nagyon finom volt!) és indultunk tovább, mindössze 12 percet töltöttünk a ponton! Nem mertünk sokáig maradni a sötétedés, lemerevedés és menetidõ miatt. Párhuzamosítottam a feladatokat: a levest állva ettem, közben az egyik padra feltéve a lábam nyújtottam. Amúgy rutinosan fél adag gulyást kértem csak, Ákibácsi bevállalt egy egészet. Meg is lett a hatása: megfeküdte a gyomrát, úgyhogy kicsit gyaloglósra fogtuk a dolgot. Így is a tervezetthez képest majdnem egy egész órával, négy után kicsivel beértünk Nagykovácsiba. 9 óra, 65km, 2400 szint!!! Nagyon jó!

Ákibácsi mondta, hogy ha enni látom, akkor üssem ki a kenyeret a kezébõl. :) Nem is lett belõle kajálás, pár perc múlva nyomtuk tovább, immáron csak mi ketten. Vörös-pocsolya, Petneházy rét még világosban jött. A lovasklub elõtt az erdõbe bejáratnál találtunk egy papírt H.G.-tól, amin megköszönte, hogy nem kispistázunk. :) A lámpát a Fekete-fejhez felfele kapcsoltuk be. Innen lefele szörnyû nagy köd kezdõdött, ami többé-kevésbé ki is tartott a célig. Szépjuhásznénál vizet vettünk, égõt cseréltem a lámpában (sajnos csak a halogén van meg, Ákibácsi adott normál izzót) és érzésre/emlékek alapján elkezdtünk nyomulni a János-hegyre. Felértünk, a pontõr sporttárs igen kemény idõjárási körülmények között álldogált ott. Esõ, szél, köd. Ezek ellen talán kissé sok fagyállót vett be, de akkor is szeretem azt az embert. :) A szolgáltatásként kínált csokik közül a zselés még jó volt, de a banános erõsen büntetõ jellegûnek bizonyult: többször visszabüfizett a célig, sõt, még utána is. :-( Brrr... Lekocogtunk Makkosmáriára, szerencsére elég jó volt itt még a terep. Makkosmárián Joeyline osztotta a bélyegzést. Nem néztünk egymás szemébe, mert nagyon a sátor mélyén volt. :) Meg is értem, csúnya idõ volt. Mentünk is tovább, már csak 6 kilométer volt hátra.

Innen csatlakozott hozzánk a második eb, akit Bubunak kereszteltem el. Az elsõhöz képest ez egy kegyetlen hülye kutya volt, állandóan a lábunkra lépett, láb elõtt volt. Már mi is erõsen bénák voltunk, 80 perc alatt tettük meg az utolsó hat kilométert. Ismeretlen terep, 3 méteres látótávolság, talán kicsi esõ(?), keresztbekutya, elõbb emelkedõ, majd erõs lejtõ, avaros, köves, csúszós, saras, térdfájós. A legvégén már mint vérbeli kocsisok dicsértük a terepviszonyokat. Egyre közeledtek Budaörs fényei, persze az utolsó szakasz volt a legrosszabb. Itt egyszer csak valaki a sötétbõl ránk köszönt. Egy helyi lakos jött szembe az ösvényen (kivilágítatlanul), õ feljebb lakik, és 2 db 5 literes kannával jött le vízért. Mondta, h képzeljük el, hogy õ télen is itt jár le minden nap, amikor jeges, havas a köves ösvény. Minden tiszteletem mellett nem tudtam vele együttérezni. Akkor már készek voltunk, én legalábbis teljesen. Elõként értünk be a célba 13:18 alatt. Pár perccel utánunk beért Kerékgyártó Péter és Gazdag Tamás(?), de õk 10 perccel utánunk indultak. Hát ez van. A sötét már nem a mi terepünk volt. A Kopár Csárdánál még egy óra elõnyünk volt. Ilyen fáradt még soha nem voltam, a célban elõjött minden bajom: éhes, fáradt, álmos, büdös voltam és fáztam. Elkezdtem enni a virsliket, de csak nagy küszködés árán maradt lent. Úgyhogy gyorsan(?) haza is mentünk.

Bár a végén nagyon leültünk, azért az 50-es és 65-ös részidõnkre nagyon büszke vagyok! A hosszútávhoz nemcsak fizikai állóképesség kell, hanem szellemi is. De a szellemi is két részbõl áll: az egyik, hogy bírjad a túrát, bírjad a végefele a szenvedést, de a másik is nagyon fontos: tudni kell várni az eredményre. Ezt rontottam el tavasszal, amikor nagyon bátrat vállaltam a Lemaradásra. Most tudom, hogy szinttõl függõen 65-75 kilométerig megy jól a dolog, jövõre megy ez még feljebb is. (Emlékszem, hogy milyen fájdalmas volt az elsõ maratoni távú túrafutásom.)

A célba nem küldtem száraz ruhát, de az esõáztatta polár valami eszméletlenül jól tartotta a meleget, nagyon meg vagyok vele elégedve. Össze sem hasonlítható a másik polárutánzatommal, már megszolgálta az árát.

Nagy gratuláció mindenkinek, aki részt vett ezen a nem kicsit nehéz túrán! Mindenkire büszke vagyok! Külön köszönet a rendezõknek, akik a két évvel ezelõttihez képest is jobb túrát rendeztek. Amit én láttam: kartonozás nem volt (vagy ha volt, hát nem elõttünk) :)), szalagozás, pontõrök a helyükön a hivatalos nyitás elõtt már akár fél órával, sok egyszemélyes pont, elég zord körülmények között. Köszönjük!

Részünkrõl köszönöm mindenkinek a bíztatást és érdeklõdést!

Ja, és megvan a következõ cél, ami még nem publikus, de Ákibácsival már megalakítottuk a munkacsoportot. :)
 
 
CserhátTúra éve: 20022005.03.07 15:39:05
Péntek este a 7 órás közvetlen vonat mellett döntöttem. Úgy tûnt, hogy még így is simán beérek világosban... hát szinte sikerült. :))

Vadmalaccal indultam az elsõ párszáz méteren, én magamtól el is mentem volna a Szent László tapasztalatai alapján másfele. Jó nagy köd volt, a Tepkébõl semmi nem látszott. Rövid bemelegítõ szakasz után már nagyon kellemesen ment a kocogás. Ahogy emelkedtünk, úgy lett egyre havasabb a táj, amikor elértük az országos kéket, már folyamatos hótakaróban haladtunk. Nagy kár, hogy a köd miatt nem látszott a távoli dombokon a hóhatár. Sajnos ez a köd egész nap megmaradt, így a számomra nagyrészt ismeretlen Cserhát nem fedte fel magát teljes egészében. :-( Én viszont imádom ezt az idõjárást, fõleg a havas részek jöttek be nagyon. Pont egy óra alatt fent voltam Tepkén. Garábra lefele menet találkoztam egy bringással is - nem rossz teljesítmény, ilyen terepen! Felsõtold fele a nyílt terepen elég erõs szél fújt, úgyhogy fel is vettem a maszkomat, ezzel 'riogattam' a túratársakat.

Itt találkoztam ifj. Esti Kornéllal, majd nem sokkal késõbb Múzsla csapatával. Nem sokkal késõbb egy mezõn azt láttam, hogy valaki a ködös tájat fényképezi. Természetesen P-ista volt az, aki Felsõtoldnál csatlakozott be. Vele egy csapatban ment még lükepék is, ezúttal Ronibéla nélkül. Még ugyanitt találkoztunk optika67 sporttárssal is, akit csak a zsákja alapján tudtam beazonosítani, úgy be volt öltözve. Kis beszélgetés után újra kocogásra váltottam, elõtte P-ista még figyelmeztetett, hogy jobbra le kell térni. Hiába volt még szalagozás is, én csak elmentem egyenesen. Hja, emelkedõ volt, s én ott nem szoktam viccelni. :) Többen próbálkoztak visszakiabálni, de én csak lükepék sikerült, aki ezzel egy forralt borra nyert meghívást, amit a legközelebb lerendezünk.

Már bent voltam Hollókõn, amikor Ritát értem utol. Rövid pihenés az ellenõrzõponton, majd indultunk is tovább. Dobogó-tetõig mentünk együtt, néhol elképesztõ sárban, kemény emelkedõkön. Magam részérõl élveztem a dolgot. :) A ponton Güsziológust értük utol. Én már elkezdtem fázni (egy póló+polár volt csak rajtam), ezért újra tempósabb futásra váltottam.

Kutasó után szalagozáson mentünk, néha egészen meglepõ helyeken. Ha nem lett volna szalag, néha még az utat sem láttam volna meg. Nem nagyon szeretek ismeretlen helyeken szalagozáson menni, mert a szalag nagyon esetleges dolog. A Sas-bérc ep.nél többek közt Csiba Ágoston (bocs, most nem keresem vissza vonatos nickedet :) fogadott, s egy ihatóan meleg tea után folytattam az utat Szandavár felé. Nemtipusztánál beütött a krach, elfogytak a szalagok. Az útleírás valahogy így szólt: 'a szalagokkal megerõsített Z- jelzésen haladunk'. Hááát, szalag 3 kilométeren kettõ darab volt, jelzés három, az is nagyon lekopott. Erõs köd volt, túrázók már nagyon ritkásak. Sajnos itt már kevesen voltak elõttem, így a sárban hagyott nyomokból is bizonytalanul tájékozódtam. Már azt hittem, hogy az OKT becsatlakozásánál vagyok, ahol az itiner szerint balra kell menni. Nyílt terep volt, látni alig lehetett, lassan elkezdett sötétedni. Elmentem balra, lefele a gerincrõl. Nagyon nem stimmelt az irány, de egy nyomot láttam (szegény...). Párszáz méter múlva visszamentem és elmentem jobbra (térkép alapján az jobbnak tûnt). Késõbb kiderült, hogy itt valószínûleg még egyenesen kellett volna menni. Lámpám nem volt, meleg ruhám nem volt, helyismeretem nem volt, látótávolság nem volt. Kezdtem kicsit bepánikolni, s elég idegesen futottam lefele egy széles dózerúton. Egyetlen reményem az volt, hogy mûvelt területek mellett mentem és több tábla is ki volt rakva, ami a szemétlerakást tiltotta. Ebbõl arra következtettem, hogy közel van egy falu. Így is lett, lakott területre értem. Az elsõ szembejövõ embert megállítottam információt kérni. Õ felvilágosított, hogy Szandára keveredtem be. Ez még a jobbik eset gondoltam. Mondta, hogy elvezet a várhoz vezetõ úthoz. Elõtte még bementünk az édesanyjához (õ a falun kívül egy tanyán lakik), tipikus falusi parasztház, két aranyos kutyával, hagyományos berendezéssel. Nagy élmény volt. Elindultunk a vár felé, vissza azon az úton, amin lejöttem. Párszáz méter múlva mutatott egy ösvényt, ami elméletileg a várhoz visz. Elindultam rajta, már nagyon erõsen sötétedett, de vár sehol. Látótávolság 50 méter.

Szerencsére hangokat hallottam. Nagy hahózás kezdõdött, így megtaláltam õket. Innen már lámpákat kellett használni. Nagy nehezen megtaláltuk a pontot, de a vár megmászása más lámpájának fényében elég nagy kihívást jelentett. A pont után még további két fõvel bõvült a csapatunk, úgyhogy öten mentünk a célig. Még egyszer sikerült elkevernünk, hiába volt kint a szalag, hiába láttuk Becske fényeit, valahogy nem vettük be a balkanyart. Aztán gyanús lett, hogy szép lassan elmegyünk a település fényei mellett, úgyhogy visszafordultunk. Ekkor már meglett a szalag, késõbb a jelzés is. A fél hetes vonat indulása elõtt 5 perccel értünk be a célba, innen még két kilométer lett volna a vasútállomás. Következõ vonat két óra múlva. :-( Mindegy, még mindig jobb, mintha kint töltöttem volna az éjszakát a terepen. Megismerkedtem Csipai György fõrendezõvel, ha már egyszer ilyen híre van a rendezõk közt. :)

Pár perc múlva Horváth Csaba termett elõttem és megkérdezte, hogy megyek-e vele Pestre kocsival. Te vagy az én emberem - mondtam és már indultunk is. Így még elõbb is értünk Pestre, mintha vonattal jöttem volna.

Az órám szerint 9:20 lett az idõm, de ez nem releváns az eltévedések miatt. Legalább 55 km és 2000m szint volt nekem ez a Cserhát 50. A jellegzetes, dombos cserháti tájból semmit nem láttunk, de majd legközelebb. A szalagok hiánya nagyon meleg perceket szerzett, ezért nem tudok teljesen pozitívan gondolni erre a túrára. Ettõl eltekintve jól éreztem magam és nem bántam meg, hogy elmentem.

Másnapra be voltam nevezve a Szezonzáró Félmaratonra, de még hezitáltam, hogy egyáltalán induljak-e. Aztán mégis az indulás mellett döntöttem. Úgy gondoltam, futok egy Personal Worst-öt, de aztán Personal Best lett belõle: 1:43:45-tel. :)
 
 
Tanúhegyek nyomábanTúra éve: 20022005.03.07 15:19:37
4.25-ös ébresztõ után fél hatkor értem a Móriczra, még kissé félálomban. Szépen el is mentem volna Csanya autója mellett, ha nem szól rám, nem sokkal késõbb Fat és Ákibácsi is megérkezett. Székesfehérvár környékén izmos esõt kaptunk, teljesen olyan érzésem volt, mint amikor a Bakonyi Barangolásra mentünk. Szerencsére a Balaton környékén már szinte szép idõ volt, csak egy-két alacsonyabb felhõ takarta el néha a kilátást.

8.20 körül indultunk Ákibácsival, mindenféle különösebb idõterv nélkül. Jó erõsen kezdtük felfele, meg is lett ennek a böjtje, úgyhogy inkább tempós gyaloglásra váltottunk, így Fat és Csanya társaságában értünk fel a kilátóhoz. Nem mintha sok mindent lehetett volna kilátni. Lefele elfelejtettünk bevenni egy kanyart, aminek következtében kicsit 'hosszabbítottunk' (S+ jelzés... brrrrr...), viszont így a felhõk alá kerültünk, úgyhogy itt már némi kilátásban is volt részünk. Badacsonytördemic vá.-nál csatlakoztunk vissza a kékre. Kicsit gondolkodtunk azon, hogy merrõl közelítsük meg a szigligeti várat, de aztán az ajánlott út mellett maradtunk. Találkoztunk mikiékkel és P-istával, kis beszélgetés után kocogtunk tovább. Fel a várba fulladásig nyomtuk, de nagyon nehezen ment - nekem legalábbis. A szépen felújított várból (tavaly nyár óta is sokat változott!) szép a kilátás, mintegy térkép felett megbeszéltük, hogy hol vágunk le a Szent-György-hegyig tartó végtelen aszfaltból. A 71-es út mellett zöld-fekete-zöld parcellák vannak, ott majd balra terepezünk. Ha már egyszer szabad, akkor most aztán mindent bele! Így is lett: találtunk egy jókiállású szekérutat, majd átverekedtünk egy 100 méteres erdõsávon, végül derék felett érõ nádasban(!) értük el újra a jelzést, nem sokkal azelõtt, hogy az a betonutat elhagyva a szõlõk közt elindul a hegy felé. Lehet, hogy idõben sokat nem nyertünk, de unalmas sem volt! :) Megbeszéltük, hogy Matula bá' is nagy turista lehetett ("Nincs messze: két óra, ha jól kilép az ember"). Szent-György-hegyre is vágtunk volna, a térkép szép hurkot mutatott, de szárnyaink nem lévén inkább szerpentineztünk.

Aztán innen már kezdtem gyanúsan fáradni, a sík terepen sem tudtam folyamatosan futni. Tudtam én elõre, hogy nagyon megerõltetõ, ha ilyen rosszul vannak elosztva a szintek, meg a két hét kihagyás sem semmi. Azért csak haladtunk. Ekkor már szép tiszta volt az idõ, külön élményt jelentett, hogy ugyanazt a térséget más-más csúcsról néztük vissza. Azért még a végefele is sikerült összekeverni a Szent-György-hegyet a Badacsonnyal. Az utolsó (Gulács?) különösen meredeknek látszott már messzirõl. Miután alaposan körbejártuk, kiderült, hogy van egy enyhébb oldala is, míg a másik felérõl nagyon szabályosnak tûnt. Káptalantótiban elmentünk egyenesen a szalagozás helyett, de késõbb jól korrigáltunk: találtunk egy rövidebb utat, mint a kiszalagozott. Jó volt levadászni azt a hegyet is. :) Láttuk, hogy közeledik, és kerestük a fogást rajta, már majdnem nekivágtunk toronyirányt, amikor becsatlakozott a szalagozás. A végén még kocogtunk (khm... szal elég tisztes tempóban nyomtuk) egyet az aszfalton, így lett 6:03, de ez nem is baj, mert csak a jó érzés határain belül tettük oda magunkat. Azért a negyvenesnek között ez egy elég kemény túra, de legalább olyan kimagaslóan szép is!

A célban jó kis topiktali volt (bajnai, bandikaa, miki34 és Merci, P-ista, Ryan, Kinga, SKSK, Csanya, Fat, Akibacsi, én), sajna csokita átnevezett a negyvenesre, innen tudtam, hogy vele nem nagyon fogunk találkozni. :)))
 
 
Börzsönyi vulkántúraTúra éve: 20022005.03.07 15:13:41
elég korán kezdõdött a nap, de a hajnali ébresztõt ellensúlyozta a kiváló társaság. 7 körül indultunk el a túrán. az elején kiderült, hogy a camelbaknek is vannak hátrányai: a csõbe belefagyott az ital. hiába a hi-tech felszerelés, én az olcsó kulacsomból tudtam inni. :)
csóványos elõtt lehagyott minket két kocogó lány, ennek még késõbb jelentõsége lesz.

életemben elõször felmásztam a toronyba. eléggé tériszonyos vagyok, az elmúlt két évben mindössze négy alkalommal másztam fel kilátóba. szerencsére nem fújt a szél és az idõ is elég tiszta volt. hihetetlen látvány volt!
magosfa környékén a fákra rá volt fagyva a dér, a szikrázó napsütésben csodálatos látványt nyújtott az erdõ.

itt kisebb kitérõt tettünk, ami elég kalandosra sikerült, de megérte.
a vilatihoz (16km) 4 és fél óra alatt értünk oda. úgy látszott bele kell húzni, ha szintidõre akarunk teljesíteni.
csanya és marek meg is indult, mint a gép a nyugati gerincen, fattel alig bírtuk tartani a tempójukat. magyar-hegy után a lejtõ szöge épp ideális volt, hogy kocogásra váltsak. annyira megszoktam már a futást, hogy ott kifejezetten nehezemre esett volna gyalogolni. lent a pataknál vártam kicsit, hogy utolérjenek, de nem akartam kihûlni, ezért lassacskán elindultam. gondoltam, ha olyan tempóval jönnek, mint a salgóvár környékén, úgyis nemsokára utolérnek.

a katalin-forrásnál eszembe jutott, hogy járosi uramékkel üzletelnivalóm van, ezért megpróbáltam õket utolérni. aztán ahogy egyre meredekebb lett az emelkedõ, egyre kevésbé tudtam ellenállni a kísértésnek és toltam felfele. az utolsó szakaszon utolértem a lányokat, akik a csóványos elõtt hagytak el minket. fent nhh-n kiderült, hogy a busz jóval korábban megy, alig két óránk van, hogy elérjük. itt úgy döntöttem, hogy nem várom meg csanyáékat.

a lányok igazi nõies navigációval indultak királyrét fele: ketten háromfele akartak elindulni, úgyhogy felajánlottam navigátori segítségemet. :) végülis alig egy óra alatt leértünk királyrétre, összesen 9 óra 10 perc lett.

itt beizzítottam a csanyától kapott hõpárnát, mivel száraz cuccot nem vittem magammal - nagyon jól szuperált! köszi, csanya!
hiába nézegettem az érkezõket, csanyáék nem értek be a busz indulásáig. :-(
sajnos az ezrednyitómat az egyre nagyobb sötétben már nem tudtam elintézni, de majd jövõre!

kellemes kis túra volt, jó nagy szintekkel (nyamm! :), csodálatos idõvel és hihetetlen kilátásokkal.
 
 
RákócziTúra éve: 20022005.03.04 15:35:19
Rákóczi 120MTB

A tavalyi 75-ös táv után idén Remóék emelték a tétet a 120-as kiírással. Vágáshutától ismertem az útvonalat és nagyon nehéznek tûnt. Bár még nem próbáltam a Maxit bringával, de szerintem az könnyebb: itt több tekerhetetlen emelkedõ ígérkezett. Mint kiderült a bedõlt fák miatt is ez a rosszabb terep. Eddigi leghosszabb tekerésem egy 90-es bakonyi túra volt, kevés szinttel, illetve egy hónappal ezelõtt mentünk a Bükkben két nap 200-at, úgyhogy ehhez képest a 116km elég nagy kihívás volt, fõleg a hegyek miatt. Múlt hét végén semmit nem csináltam, elõtte csak a Dreher váltó, azelõtt Kinizsi.

Két órakor indult a vonat, rendes kerékpárszállító vagonnal, úgyhogy a hellyel nem volt gond. Többek között három bringás és egy gyalogos Rákóczi induló is a vagonban utazott. Sokat nem beszélgettünk, mert elég nagy volt a zaj, ugyanis a szellõzés miatt nyitva hagytuk a vagonajtót. Nyékládházán a kaller ránk is pirított, hogy azonnal csukjuk be, mert õ nem akar itt balesetet, meg különben is: csúnya a féllábú ember. Elvileg igaza is volt, de senki nem ült az ajtó közelében, és kétségesnek látszott, hogy egy földrengésen kívül bármi ki tudna lökni minket az ajtón. Erre viszonylag szerény esélyt láttunk, ezért amint elment újra kinyitottuk az ajtót. Miskolcon persze újra elõkerült, az egyik lány már el is kezdte magyarázni, hogy csak az állomás miatt nyitottuk ki, de ránk sem nézve ment el a vagon mellett. Úgy látszik elvesztette az érdeklõdését. Itt felszállt két bringás: a topikos Vazul és egy barátja, õk a 75-ös távon indultak. Szerencsen átcuccoltak hozzánk és Sárospatakig beszélgettünk egy keveset. Õk mentek tovább Újhelyig. Közben a szintén vagonban utazó sátoraljaújhelyi srácokkal folytattunk minimálbeszélgetést és megkínáltak minket házipálinkával. Az egyik bringás srác egy próbát bevállalt, de aztán inkább nem kért újra. Közben egyre többet nézegettem az egyik bakancsos srácot, nagyon ismerõsnek tûnt, de nekem elég rossz az arcmemóriám. Végül úgy döntöttem, hogy mégiscsak ismerem: Osi az, akivel az Õrségen találkoztunk.

Hat óra elõtt beértünk Sárospatakra, elköszöntem Vazuléktól, majd elszáguldtam az iskolába. Szerencsére a helyismerem megmaradt, egybõl megtaláltam. Még nem volt nagy élet, nevezni sem lehetett, ezért inkább a kocsma felé vettem az irányt, a út alatt ugyanis igencsak megszomjaztam. Befutottak a gyalogosok is, többek között Osi (tisztáztunk egymás elõtt a személyazonosságunkat :), és Kerékgyártó Péter, akivel már többször túráztunk és futottunk együtt, pl. a Népek Tavaszán is. Találkoztam azzal az úrral is, akivel a tavalyi túrán ismerkedtem meg, õ másodikként (gyalogosan) indult és többször utolért. Most a 120-ra nevezett. Õ is emlékezett rám és a defektemre. :) Amikor a nevezési lapjára pillantottam, megtudtam, hogy õ Merza József. :) Beszélgettem még egy kicsit Tvikkel is, vele a túrán nem találkoztunk. A következõ vonatig a magam részérõl kellemes sörözéssel töltöttem az idõt, míg Osi és Péter kóláztak, aztán kimentem Orby elé. Este négyen még elmentünk vacsorázni a vár mellé, aztán aludni tértünk.

Egész normális körülmények között lehetett pihenni. Ki volt terítve egy elég vastag szõnyeg, ez polifoammal és hálózsákkal már együtt már egész puhának éreztem. Nem voltunk sokan a teremben, nem volt meleg, nem hallottam horkolást. Négy órakor már világosodott, természetesen ekkor többen már erõsen zörögtették a nejlonzacsikat. Engem nem zavart, elég jól sikerült kipihenni magam. Megkérdeztem a Remót, hogy indulhatnánk-e hét helyett hatkor, mivel így talán még beérnénk világosban. Megnyugtatott, hogy semmi értelme, mert az elején nagyon gyorsan lehet haladni, és még pont nyitás elõtt érnénk Bózsvára. Elhittem. Nem kellett volna. :) Az igazolófüzetet megtekintve feltûnt, hogy alaposan áttervezték a túrát. Na, nem az útvonalat, hanem az ep.-ket. Mindössze 5 élõ pont volt, a többin zsírkrétás vagy OKT bélyegzõs.

Folyamatosan búcsúztam el ismerõs gyalogosoktól, akik hattól indultak, nagy sokára aztán eljött a hét óra is és Orbyval nekivágtunk, két másik bringás hátszelébe beállva. A Tengerszemig együtt mentünk, néhányszor visszaterelgettük õket a jelzésre. Bár helyismeretem nekem sem volt, de a gyalogos jelzéskeresõ rutin sokat segített. Nemsokára elkezdett emelkedni az út, pedig csak 100 métert mentünk felfele. A végén már elég keményen kellett mászni, de fél óra alatt odaértünk a Tengerszemhez. Csodálatos látványban volt részünk! Ez a tó régen malomkõbánya volt, amiben felgyûlt a víz. Tíz méteres függõleges falak fogják körbe, a víz az információs tábla szerint néhol hat méter mély. Körülötte a sziklafalban az egykori munkásszállók bejáratait is látni lehetett. Az ep.-n kicsit meglepõdtem: a zsírkréta mellett egy papíron szöveg: "kérjük az utolsót, hozza magával a zsírkrétát!". Ebbõl azt is megtudtuk, hogy nincs seprû. :) Kíváncsi vagyok, hány zsírkréta maradt kinn. Az utolsó honnan tudhatja, hogy õ az utolsó? Mi van, ha egy elõtte haladó elkavar és úgy kerül mögé, hogy nem találkoznak? Elviszi elõle a krétát? Szerencsére ez volt a szervezésnek az egyetlen nagy hibája. Innen a 2. ep-ig már ketten mentünk: a másik két srác nagyobb tempóban ment. Idõnként meg kellett állni jelzéseket keresgélni, többször utolértünk és lehagytunk gyalogosokat. Egy tipikus jelenet, hogy milyen nehéz ismeretlen terepen bringával tájékozódni: egy nagy keresztezõdésben meg akartam vizsgálni az egyik utat. Elõbb ki kellett kerülnöm egy nagy pocsolyát, utána elkezdtem nézelõdni jelzés után, de nem találtam. Pedig ott volt a pocsolya mellett, csak akkor a földet kellett néznem. Azért csak megtaláltuk a Rákóczi-fát, igaz a térképpel ellentétben a pirosról balra kellett a kékre letérni, szerencsére ki volt táblázva. Megálláskor majdnem balesetet szenvedtem: az elsõ kerék megakadt, én meg kirepülve a nyeregbõl kis híján ráültem a stucnira (kormányszár, ez köti össze a villanyakat a kormányrúddal). Aki maga elé képzeli a mozdulatot, az könnyen megértheti, hogy ez igen kellemetlen lett volna. :) A mutatványt késõbb megismételtem, szerencsére akkor is kikerültem a közvetlen találkozást. Továbbhaladva Orby vezetett, egybõl el is vesztettük a jelzést. Égtájat belõve abban biztosak voltunk, hogy jó irányban megyünk, az OKT pedig keresztezni fog, úgyhogy nagy baj nem lehet. Azért mégiscsak a pirosat találtuk meg elõbb. Innen már egyszerûen bejutottunk Vágáshutára. A kocsmában bélyegeztünk az OKT-s pecséttel. Megmutattam Orbynak a kocsmai priccset, errõl beszélgettünk Õriszentpéteren Mirage-zsal - ti. kevés kocsmában lehet ágyat látni, de a vágáshutai ilyen. Innen már a helyismeretem is segített: Füzérig a kéket gyalog, onnan a pirosat tavaly bringával jártam már meg. A kivezetõ aszfaltúton utolértük Pétert és Osit, majd egészen Nagyhutáig kerülgettük egymást, köszönhetõen a két falu közti jó kis tolós résznek. Nem is a meredekséggel volt baj, inkább a sûrû bozóttal. Nagyhutától viszont hosszú aszfaltozás kezdõdött. Kishután a temetõben a sírok közt megy a jelzés, úgyhogy inkább itt is toltuk a bringát. Bózsván az ep.-n beültünk egy kicsit meccset nézni. Szolgáltatásként üdítõt és egy kis csomagban pár nagyon finom pogácsát kaptunk, amit a helyi pék készít. Bózsvára érve érdemes utánaérdeklõdni és ha van rá lehetõség megkóstolni, mert nagyon finom volt. Itt ért utol minket egy négyesfogat bringás. Lassan tíz órára járt az idõ, elkezdett nagyon meleg lenni, úgyhogy felraktam a tarkóvédõmet, ami nagyon jól vizsgázott.

Innen Füzérkomlósig a régi vasúti töltésen vezet az OKT. Nekem már elõre ellenérzéseim voltak ezzel a szakasszal szemben (ld. kéktúra topik), úgyhogy az országút mellett döntöttünk. Amikor Bózsva és Nyíri között félúton keresztezett az OKT rájöttünk, hogy nem döntöttünk rosszul! A balról érkezõ K- még járható volt, de ami jobbra, Füzérkomlós felé tartott, abból csak bozót látszódott. Füzérkomlóson még hezitáltunk az aszfalt és az OKT között, aztán emlékeim alapján úgy döntöttünk, hogy a jelzésen megyünk. Itt értünk utol három (négy?) futó srácot. Neveket nem tudok, de gyakran látom õket. Csodálatos kilátásban volt részünk: Füzér házai, fölötte a vár, mögötte a nagy hegyek. Még két gyalogos volt elõttük, velük a vár alatti ep.-nél találkoztunk. Elõször és utoljára, ugyanis a gyalogosoknak nem kellett felmenniük a Nagy-Milicre, nekünk viszont igen.

Hatan indultunk a csúcstámadásra (mi ketten, meg az a négy, akivel Bózsván találkoztunk), de igen gyorsan ketten maradtunk Orbyval. A csataréti vadászházig nem is volt nagy baj: többnyire tudtunk tekerni egy rövid szakasz kivételével: itt a széles szekérutat majdnem teljes szélességében tíz centis avar fedte, ami alatt fák, kövek akadályoztak minket. Az út szélén esetleg még lehetett volna menni, ott hatvan centi széles tiszta szakasz, de tõle balra egy tíz méteres patakmeder, amibe nem nagyon volt kedvem beleesni (én mindig a mélyebb oldalra dõlök, ezt már a Pilis 50-en megtapasztaltam), úgyhogy inkább toltuk. A csodálatos erdõ csendjét ekkor egy motoros zavarta meg: egy erdész külsejû ember nyomta felfele Simsonnal. A vadászháznál aztán elkezdõdött a tánc: párszáz métertõl eltekintve a Milicig toltuk, vittük a gépeket. Többszáz légy drukkolt nekünk, amint megálltunk volna, ránktelepedtek és továbbmászásra bíztattak minket. Amikor az árnyékomat néztem, azt hittem glóriám van, amikor megálltam, a kormányrudat kb. 50 légy lepte el. Foly rólunk a víz, a gyökerekben állandóan megakadt a kerék, néha úgy mentem, hogy állva elõretoltam a bringát, befékeztem, utánaléptem, megint toltam egy kicsit és így tovább. (A túra végén láttam, hogy a cipõmrõl letört egy stopli, valószínûleg a sok mászás miatt.) Mivel erre számítottam, lelkileg nem nagyon viselt meg, s még a legyek sem akadályozhattak meg abban, hogy gyönyörködjek egy kicsit a Milic elõtti részleges kilátásban: egy völgy közepén a füzéri várhegy, távolabb a Zemplén 5-700 méteres csúcsai, amíg a szem ellát. Aztán egyre enyhébb lett a terep, megjelentek a határkövek és nem sokára a Nagy-Milic obeliszkje is. Most magyar felségjel volt az oszlopon. :) Gyors zsírkrétázás után egybõl indultunk is lefele. Orby rutinosan az oszlop mögötti sziklás úton elindult Szlovákiába, de aztán visszakiabáltam. :) Lefele azon elmélkedtem, hogy mennyi légy lehet a Milicen, mert ezek felkísérik a bringásokat, aztán lefele már nem tudják követni õket. Jellemzõ adat: Füzértõl a Nagy-Milicig 1 óra 15 percig tartott az út, innen a Bodó-rétig nem volt több tizenötnél. :) Innen megint jól jött a helyismeret: a K+ jelzést nehéz lett volna megtalálni. Az út elég rossz volt. A mély keréknyomok miatt néha csak a szélén lehetett menni, oda meg belógtak a bokrok. A jobb bicepszem képe egy S&M albumba is bekerülhetne: könyéktõl a közepéig, ahonnan már takarta a mez, 18 darab karcolást számoltam össze. Ráadásul így is annyira rázott, hogy mindkettõnknek elzsibbadt a keze, úgyhogy Füzéren hosszabb pihenõt tartottunk. Bár még csak 50 kilométernél jártunk az itiner szerint, de szint felét már teljesítettük. Itt láttuk utoljára a négy bringást. Megint találkoztunk Osival és Péterrel, ezen kívül még egy négyes bringás csapattal: kettõt közülük a vonatról felismertem, a harmadik Péter, egy új topikos és még egy lány volt. Mondták, hogy eddig 55km-et mentek. Ránéztem az órámra, s mondtam, hogy nekem is pont ennyit mutat. Igen ám, de õk még nem voltak a Milicen, jó nagyokat elkevertek. :-( Jó utat kívántunk egymásnak és mentünk tovább.

Hollóházára nagyon kellemes lejtõzéssel értünk le. Ugyanúgy, mint tavaly, nem pont a jelzésen, de az emlékek segítettek. Itt újabb találkozás a gyalogos kollégákkal. Ettünk egy jó fagyit is, mielõtt nekivágtunk a Telkibánya elõtti kemény emelkedõnek. Durva volt. Tavaly, frissen nagyrészt fel tudtam tekerni, most nagyon sokat toltuk. Amikor újra utolértük Péteréket azt mondták, hogy ezt a szakaszon õk is megszenvedték. Úgy emlékszem vissza, ez volt a holtpont. Délután két óra körül járt az idõ, nagyon meleg volt, mi meg nagyon fáradtak, a Milic nagyon sokat kivett belõlünk. Szerencsére eszembe jutott, hogy valaki azt mondta, hogy egy bizonyos szint után már nem lesz fáradtabb az ember, csak a táv fogy. De nekünk még több, mint a fele táv hátra volt. Az emelkedõ tetején menetrend szerint elköszöntünk, hogy úgysem látjuk többet egymást. Én már ebben nagyon nem bíztam. :) Elkezdõdött az õrült lejtõ Telkibányáig. Amikor kiértünk a betonra, mondtam Orbynak, az árokra mutatva, hogy tavaly itt kaptam életem elsõ defektjét. Tíz méter múlva megálltunk, mert defektem volt. Pár perc alatt megjavítottuk. Sajnos a külsõleszedõt és a pótbelsõt elfelejtettem elhozni. Ha nincs ott Orby, akkor nagyon nagyot szívok, mert a külsõim olyan szorosan állnak a felnin, hogy kézzel nem lehet leszedni. Kölcsönadta a pótbelsõjét, hogy a faluban majd ragasztunk. Összeszerelés után a fékem állandóan befogott. Mentünk 200 métert, Orby kiabál, hogy álljak meg. Defektje van. Mondtam, hogy ezt már nem hiszem el, ne szórakozzon. De tényleg az volt. Gyalog bementünk Telkibányára és rendeztük sorainkat, a féket is sikerült beállítani. Péterék természetesen utolértek. :) A következõ ep. a Potács-háznál volt, felfele toltuk, lefele lejtõztünk. Itt az elõre beígérteknek megfelelõen meleg étel, mesés gulyás várt minket. Ennek jó tulajdonsága, hogy lassan hûl. Mondták, hogy meleg, de ezt egybõl el is felejtettem az elsõ falatig, amivel félig átsütöttem a nyelvem. Azt hiszem, nem okozok meglepetést, ha azt mondom, hogy Osival és Péterrel beszélgettünk gulyásozás közben. :) A padnál üldögélt az a két bringás is, akikkel még a legelején találkoztunk. Az egyikük bukott, megütötte magát, a bringájában meg szétment a fejcsapágy. Várták a technikai mentést. Nekik ennyi volt a túra, pedig nagyon jól mentek. :-( Péteréktõl már nem köszöntünk el végleg, de többet már nem találkoztunk.

Itt szétvált a gyalogos és a bringás útvonal. Mi nem mentünk fel az Amadé várhoz, és a "hasbaszúrt nõ" szobrát sem nézhettük meg. Aki nem tudná, mi ez: a fehér-kúti vadászháznál van egy kút, egy fából faragott nõ szobor. A hasából egy csõ áll ki, abból folyik a víz. Fura. Mi a Gönci-patak völgyében kerültünk. Széles, nagyon jó minõségû dózerút, ami teljesen egyenletesen emelkedik. Ennél ideálisabb terepet el sem lehet képzelni ahhoz, hogy felmásszunk a 700 méter magas nyeregbe. Mászás közben két romagyerek hagyott ott minket egy Simsonon. A hátul ülõ hátrafordulva a nyelvét öltögette ránk, ami elég viccesen nézett ki. Alig mentünk tíz percet, amikor utolértük õket, akkor éppen benzint öntöttek a motorba és megpróbáltak szigorúan nézni, ami még nevetségesebb volt. :) A völgy csodálatosan szép: az alján még majdnem egy szintben megy a patakkal, kis vízesésekkel, pár híddal tarkítva. Feljebb már óriási fenyves fog közre, a patak mélyen alattunk a szakadékos oldalban. Itt mindig olyan kicsinek érzem magam: óriásiak a fák, óriásiak a hegyek és nagyon széles az út. Semmivel össze nem keverhetõ hangulata van ennek a helynek (Nagy-Szár-kõ, Lapuhas), azonban kicsit kontrasztos is: az emberekben úgy él a Zemplén, mint érintetetlen táj, de akkor mit keresnek itt az ilyen profin kialakítotott dózerutak? Nagyon jó minõségû, két traktor széles sóderes utak, kiépített vízátereszekkel, ráadásul azon a környéken sok ilyen út van. És még egy fura dolog: eddig háromszor jártam arra, de egyszer sem láttam sem erdészt, sem erdõgazdasági jármûvet. Egy tippem van: az oroszok csinálhatták hadiútnak, mivel a Zemplénben igen sok zárványtelepülés található, hát õk utat vágtak a tankoknak a hegyeken át.

A tíz kilométeres emelkedõ út egyszer csak véget ért, visszacsatlakoztunk a pirosra, és elkezdtünk lejtõzni Regéc felé. A nyílt részen messzirõl megcsodálhattuk a falu fölötti várat, ahova majd fel kell másznunk. A falu elõtt megint elvesztettem a jelzést, és ugyanott (egy tornácos, romos ház mellett, a kocsmával szemben) értünk be a faluba. A várba vezetõ úton valahogy rákeveredtünk az autók számára kialakított szerpentinre, így fel tudtunk tekerni egészen a pontig. Szívesen nézelõdtünk volna, de sajnos szorított az idõ: már hét óra volt, ment le a nap.

A Regéc - Vár-kút szakasz igen intenzív káromkodásra ösztönzött volna, ha most látom elõször. Bedõlt fák mindenhol, sokszor még tolni sem lehetett, 30-40 centi mély vízmosások. Viszont láttunk egy óriási gombát, kb. 25 centi magas volt, a kalapjának az átmérõje szintén. Nem vagyunk szakértõk, úgyhogy ott hagytuk, pedig egy négyszemélyes vacsora simán kijött volna belõle. :) A Vár-kútnál nem találtunk zsírkrétát. Találtunk viszont pár kilométerrel késõbb. Talán a rendezõ nem tudta, hova is kell rakni az ep-t? Erdõhorvátival szemben pont a Pusztavár-tetõ látszik. Megállapítottam, hogy félelmetesen magas és örültem, hogy ez nekünk kimarad: országúton mehettünk Komlóskára. Az ep.-n jól esett a langyos leves. A 110-es gyalogosok második hulláma (azaz a vezetõ duó utáni három ember) éppen indult tovább. Kilenc óra volt, besötétedett. Felcsatoltam a fejlámpát és indultam Orby után. A nyílt részen a szalagozás ellenére eltévedtem, jópár percig kiabálgattunk egymásnak, míg sikerült találkozni. Az utolsó emelkedõt természetesen végig toltuk, de aztán egyszer csak vége lett és megláttuk Sárospatak fényeit. Lefele sem mertünk tízes tempónál jobban menni: hiába világít a fejlámpa, nem sokat ér: ha nem látjuk a gödrök árnyékait, nem érzékeljük a mélységeket. Az utolsó keverési lehetõséget, amikor jobbra kell fordulni a szõlõk közé sikeresen megtaláltuk. Meséltem, hogy tavaly itt pereceltem egy nagyot. Ezt megismételtük, elõbb Orby majd én estem egy kisebbet. Sajnos én épp rá a térdemre, de nem nagyon vészes. Az utolsó ponton tíz órakor krétáztunk. Innen még kicsit mentünk félvakon, de aztán egyre jobb minõségû útra értünk, s végül rá az országútra, ahol újra lehagytuk a 110-eseket. Megint sikerült Vadmalac sporttársat a végén utolérnem, õ a 75-öst nyomta túrastílusban, kisebb kitérõkkel néhány csúcsra. :) 22.27-kor, jó fél órával a szintidõ letelte elõtt értünk be a célba. 13-14 induló volt a 120-as távon, négyen értek be elõttünk, utánunk érkezõket nem láttam.

Átvettük a díjazást: szép kitûzõ a Rákóczi-várral, oklevél (a pólónkat már a rajtban megkaptuk), majd zuhanyozás után a standard virsliket faltuk. Bekapcsoltam a telefonom, s sorra jöttek az SMS-ek. Többször betelt a memória, mire megkaptam az összeset. Tíz darabot számoltam össze. Utána egybõl eldõltem aludni. Fél öt körül Péter keltett, hogy megyek-e a vonattal. Valamiért a (nekem sokkal rosszabb, kétszeri átszállásos) 6.10-es vonatra készültem, úgyhogy gyorsan összekaptam magam és hármasban indultunk vissza Pestre. Orby másfele ment haza. A vonatra várva még beszélgettem Vadmalaccal az élményekrõl. Mondta, hogy bement Erdõhorvátiba a kedvenc kocsmájába.
- Ott volt az az ürge, akivel tavaly beszélgettetek? - kérdeztem.
- Nem, sajnos nem láttam.
- Biztos átment Újhutára, ahol a haverok vannak.
- Lehet. Vagy éppen a kéktúrát nyomatja tizenharmadszor, motorral.
Elkezdtem röhögni.
- Jut eszembe: amikor a Milicre mentem fel, elment mellettem egy ember Simsonnal. Lehet, hogy õ volt az?
- Lehet! Talán nem is mondott hülyeséget, és tényleg megcsinálta a kéket tizenkétszer. :)))
Kerékpárszállító kocsi hiányában a bringának kiszedtem a kerekeit és elhelyeztem a csomagtartón. Nem voltak sokan a vonaton, úgyhogy viszonylag kényelmesen elfértünk, még valamit pihenni is tudtunk.

A szervezésrõl: tavaly volt részletes útleírás, ez idén kimaradt, pedig ez egy olyan túra, ahova nagyon kell a tereprutin. A füzet legnagyobb részét kitöltik a fénymásolt térképrészletek és az érintett helyek történeti ismertetése, de azért egy részletes, rész szintekkel is ellátott itiner is belefért, bár ennek pontosságával kapcsolatban fenntartásaim vannak. Egyrészt a Bodó-réttõl a füzéri várszínpadig 0m szintet írt, pedig a falu aljából kellett felmenni a pontig, ami legalább 30 méter szint. Az is gyanús, hogy bár a résztávok 10m pontossággal vannak megadva, a legtöbbje 8-ra végzõdik. Az élelmezés jó volt, az ezer forintos nevezési díjért pólót is kaptunk. Nagyon örülök, hogy elmentem és hogy sikerült teljesíteni ezt a nagyon nehéz túrát. Jövõre is mennék, de még nem tudom, hogy melyik 'számban': gyalog (még futva is) sokkal többet lehet látni a (számomra) legcsodálatosabb tájegységünkbõl, mint bringázva.
 
 
Corvin János EmléktúraTúra éve: 20022005.03.02 17:12:31
Corvin 80

Ez a túra volt életem elsõ hosszútávú teljesítménytúrája. 2000-ben a lelkesedés átvitt minden nehézségen, s utolsó beérkezõként, de magabiztosan teljesítettük. Fél kettõ körül értünk be, emlékszem a Margita ep.-t mi küldtük be a célba, mondván nem jön utánunk senki. A szép emlékek még jobban megszépültek az idõk folyamán, így történt, hogy 2001-ben kicsit félvállról, "úgyis meglesz" hozzáállással indultam neki a túrának. Akkor elõször nem bakancsban indultam neki egy túrának, s ez elég fájdalmas tapasztalatokkal szolgált, ugyanis a Merrel cipõben annyi vízhólyagot szereztem, hogy Galgamácsán (tíz óra menetidõvel) kiszálltam. Emlékezzünk: abban az évben a hõmérséklet 36 vagy 38 fok volt, s a nagyszámú indexes csapatból egyedül Ryannek sikerült mind a 80 kilométer.

Kinizsi óta nem voltam gyalogos teljesítménytúrán (most nagyvonalúan elsiklom a Balaton ttúra 5-7 kilométere felett), így sikerült alaposan feltöltõdnöm, mind fizikailag, mind szellemileg. A futóedzések (inkább úgy mondanám: alkalmi futások) azért nem maradtak el, úgyhogy hirtelen felindulságomban meg is céloztam a tíz órás menetidõt. (Akkor még nem tudtam, hogy az aktuális pályarekord inkább a tizenegy órához van közel.) Valaki azt mondta, hogy Szarvas Matyi ezen a túrán is tartja a 10 km/h-s átlagát, úgyhogy olyan 7-8 órás menetidõre lehet nála számítani. Azért a realitásérzékem teljesen nem hagyott cserben: a valós cél a 12 órán belüli teljesítés volt, de ezt már nem is reklámoztam. A túra elõtti héten a tõlem telhetõ alapossággal készültem: hétfõn és szerdán futás a szigeten, utána szigorúan pihenés, sok ásványvíz, sportital és szinhidrátdús ételek. Egyetlen dolog hibádzott: a túra elõtti éjszakán mindössze 4-5 óra alvást tudtam produkálni.

Ryan negyed hatkor vett fel, majd miután P-istát is begyûjtöttük, indultunk Erdõkertesre. Pont hatkor értünk oda, pár percig nem is tudtunk bemenni az iskolába, mert a hatos rajtot vevõk teljes szélességében eltorlaszolták az ajtót. Az ismerõsök üdvözlése után gyorsan neveztünk, de mégsem lehettem elég gyors, mert mire észbe kaptam, Ryan már el is tûnt.

6.13-kor indulok el, minimál felszereléssel: full Saucony futómûburkolat (cipõ+zokni), Elastic futónadrág, egy vékony TTT-s póló (ezek a cuccok piszok jól beváltak melegben), övtáska (3 tubus Vitalade, 3 óriás Cerbona, 0.5l kulacs, papírok). Teljes 50 méter után már meg is állok, hogy Güszit üdvözöljem, aki pavarotti társaságában indult el. Következõnek Ryant érem utol, majd nem sokkal késõbb, az elsõ ep-nél jmte-t, Ebolát és nagyondinnyét. Itt egy kicsit társasági életet élek, s legalább tíz percet eme üdítõ társaságban töltök, de Váckisújfalu elõtt elköszönök tõlük, s innen egy nagyon hosszú magányos szakasz következik. Bár a horgásztó utáni szakasz talán unalmasnak tûnhet, én azzal szórakoztom magam, hogy összehasonlítom erõnlétemet az Ecskend túrával, ami szintén útba ejtette ezt a részt, de ott már kb. a 35. kilométer környékén lehettem. Hja, az ember ne legyen túl válogatós, ha egy ilyen hosszú túrán le akarja kötni a gondolatait. :) Külön izgalmakat tartogat az idõjárási körülmények különbözõ aspektusból történõ összehasonlítása. S ha belegondolok, hogy még csak fél nyolc van, a nap még fel sem kelt rendesen, akkor hirtelen úgy érzem, hogy nekem igazán jó dolgom van. Püspökszilágyon az ellenõrzõponton a szíves ajánlásnak engedve két pohár szörpöt is megiszom, mondván ez egész biztosan nem fog a hátrányomra válni. A lapra pillantva kicsit szomorkásan állapítom meg, hogy igencsak sok szám van már kiikszelve. Indulok tovább a lõtér felé. Kb. itt állapodok meg magammal, hogy a 100-160-as pulzustartományban kívánok ténykedni a nap folyamán, s ellen fogok állni mindenféle lihegtetõ kísértésnek. Meg is kérem az órámat, hogy ezt a tartományt legyen szíves figyelemmel kísérni. Innen már tényleg nincs más dolgom, mint futni és gyönyörködni a tájban. Mielõtt rákanyarodok a lõtérhez vezetõ földútra, kicsit nézelõdök: itt érdemes a hátunk mögé is nézni, a falu szép kis völgyben helyezkedik el. Betérve az erdõbe immáron harmadszor röhögöm szénné magam az erdõ közepén elhelyezett csúszós úttestre figyelmeztetõ táblák miatt. El tudom képzelni a vonatkozó párbeszédet, a tankkal gyakorlatozó katonák között:
- Figyejjé' má', csúszós úttest! Lassíts!
- Hú, de jó hogy szólsz. Majdnem nekicsúsztunk ennek a fának. Még lejött volna a festék.
Nem baj, ha gyakorlótérnek nem is, erdei vidámparknak még használható. Kiérve a lõtér mellé eszembe jut, hogy Hámori sporttárs tavaly itt csatlakozott hozzánk, s egészen a végig kísért minket. Csendesen megemlékezek ennek az eseménynek az évfordulójáról, s megújult erõvel indulok rosszfele, de azért mégiscsak felemelem a tekintetem a fehér pöttyökig, és megvilágosodik a helyzet: itt inkább jobbra kellene menni. Kis emelkedõ után szép erdei úton, még mindig elég tûrhetõ hõmérséklet mellett érek be egy újabb csapatot, többek közt Kerékgyártó Pétert és Hartmann Misit.

Penc elõtt a szép cserháti kilátást élvezem, majdnem a toronyig. Innen gyorsan le a faluba, s víztöltés után be a kanyarban levõ presszóba, mint eddig mindig, igaz ezúttal csak egy 5 perces üdítõre. A faluból kivezetõ emelkedõn egy kicsit talán fiatalka, ám egész formás combú kislány küzd camping kerékpárral felfele. Sajnos én még gyalog is gyorsabb vagyok, igazán szívesen lassítanék egy kicsit a látványért, de ez már nagyon nem fér bele, így nagy magányomban érek a Mónika-pihenõhöz, aminek kissé elhanyagolt felvezetõ szakaszán elõször szólal meg az órám, lassabb tempóra figyelmeztetve. Nagyon idegesít, hogy épp akkor kezd el csipogni, amikor az pontõr látóterébe érek. Hogy adja ki magát, hogy itt a végén leállok gyalogolni? De a cél fontosabb, mint e földí hívságok, mégis gyaloglásra váltok az utolsó métereken.
- Régen elment már az elsõ futó csapat? - kérdezem a pontõrt.
- Milyen futók? Messze te vagy az elsõ!
- Én? Hiszen Pencnél még négy-öt számot láttam kiikszelve.
- Ja, õket már nem éred utol: tegnap járták be a távot. Én még hivatalosan ki sem nyitottam.
Na, ez feldob, s elkezdem a stratégiát tervezni, hiszen a következõ pontig 5 kilométer van hátra, de csak 70 perc múlva nyit. Elköszönök, s tényleg nagyon jó kedvvel mászok fel a szõlõk között a másik oldalra. A nyílt terepre érve már messzirõl gyönyörködök a várrom látványában, s véremben érzem, hogy közeledik a túra egyetlen számottevõ emelkedõje. Be az erdõbe, lefele az úton, át a patakon, susnyás és az emelkedõ - idézem fel az elõttem álló részt. Ebbõl annyi hibádzott, hogy a patak teljesen kiszáradt, ennek köszönhetõen talán viselhetõbb az utána következõ susnyás rész is. Az emelkedõn aztán persze megint csipog ez az átkozott szerkezet. Itt igen nagy kísértést érzek arra, hogy kikapcsoljam, de végül ismét az ész gyõz: néha majdnem megállva gyalogolok fel. Elsüllyednék, ha meglátna valaki felfele araszolni. Azért így is sikerül jó fél órával a pont nyitása elõtt odaérnem. Nincs is ott senki, én meg úgy döntöttem, hogy a jó idõeredmény ezúttal fontosabb, mint a pecsétek. Ha esetleg ezért nem fogadnák el a teljesítést, ám legyen, vállalom. De azért bízok abban, hogy a rendezõk ismernek annyira, hogy tudják, nem rövidítés miatt nincs pecsétem. A várfal alól pont rá lehet látni a korábbi kukoricásra és látom is, hogy jön valaki utánam - igaz gyalogosan. Reménykedek, hátha lefele szembejönnek a pontõrök, de ez nem történt meg. A faluig a keskeny ösvényt alaposan pókhálótlanítom, eddig bele sem gondoltam, hogy az elsõknek ez mennyi bosszúságot jelent. Nézsán én is elnézem a balkanyart, én is fordítva érkezem meg ... a hova is? Pont még sehol. Nyitás háromnegyed óra múlva. A csapot viszont a helyén találom, s itt már elég meleg van ahhoz, hogy egy alapos fürdést iktassak be. Fél tizenegyre jár, megszokott cukrászdám nincs még nyitva. Pedig milyen jókat fagyiztunk itt mindig! Pecsétet kérek a boltban, s indulok Nógrádsáp felé. Fura hangot hallok: mint amikor a légy beszorul a függöny alá, de nem találom a forrását. Egy villanásra beugrik, s hihetetlen sebességgel oldom ki az övtáska csatját, a másik kezemmel már húzom is le a pólóm. Egy méh keveredett be a nyakán, szerencsére még idõben kiszabadítom. A kivezetõ úton már felöltöm a hõguta védõruhát: póló a csap alá, az egészet fejpántként felkötöm, s a tarkómra, hátamra lógatom. Irány az aszfalt, ez legalább gyors szakasz lesz. A kilométerek többé-kevésbé ki vannak táblázva, úgyhogy az idõ múlásával szórakoztatom magam. Csudajó buli, gondoljatok csak bele. Már közel vagyok a faluhoz és a temetõhöz, amikor a néptelen országúton egy kutya kocog szembe. Amikor meglát, változatlan tempóban jön tovább, mindössze az irányt korrigálja úgy, hogy egyenesen felém tartson. Nem félek a kutyáktól, én nem olyan családból származom, de amikor feltûnik, hogy a kutyának a szájából masszív fehér hab csöpög, akkor azért kicsit átértékelem a dolgokat. Középtermetû, németjuhász alapú árokszéli fajtagyõztes jószág, eléggé ápoltatlan, amolyan homeless típusú bundával, amirõl elsõre az jut eszembe, hogy vedlik. Másodikra meg az, hogy ez hülyeség: a kutyák nem a nyár közepén vedlenek. Mivel eddig még nem volt szerencsém bizonyítottan veszett kutyával találkozni, ezért nem is tudok pontos diagnózist felállítani, de erõsen élek a gyanúperrel. Emlékeimbõl mindössze a habzó szájat tudom elõvenni, illetve azt a régi tézist, miszerint az egészséges róka elfut az ember elõl, míg a veszett barátkozik és harap. Nyakán még az örv nyomát sem vélem felfedezni, nemhogy oltási bilétát. Hess a picsába - próbálom magamtól távolra édesgetni, de ez olyan bárgyún és ártatlanul néz vissza, hogy kicsit megzavarodtam. Neki valószínûleg kevés barátja lehet, mert ennek ellenére is igaz barátjává fogad, s követ mindenhova. Továbbindulok, de a pólómat kézbe fogva kétrét hajtom, s ezt próbálom mindig kettõnk között tartani. Persze ez a kerge kutya mindig lemarad egy kicsit és mögém kerül, ami kicsit tovább frusztrál. Elhagyjuk a temetõt, s megyünk a falu fele. Azt tervezem, hogy majd a csapnál nyomok neki vizet: lehet, hogy egyszerûen csak szomjas. Beérve a házak közé, hû társam kisebb szóváltásba keveredik más kutyákkal, s ezt a helyzetet én kicsit inkorrekten kihasználva az elsõ adandó tereptárgy takarásában próbálok minél távolabb kerülni. Kutyus itt hibázik, mert jobbra megy, míg én balra elõre, a napóra alatt. A falu vége elõtti kútból újabb frissítést eszközlök. Emlékszem, tavaly Hámora Pista jóvoltából itt hallottam elõször a Vitalade-ról. Acsáig rém izgalmas szakasz következik. Az aratók rámköszöntek, s kérdezik, hogy minek futok ha nem üldöznek. Megvilágítom, hogy ez így pont nem igaz, merthogy üldöznek, csak még van elõnyöm.

Itt kicsit álljunk meg. Azaz álljunk meg a történetben, s míg én tovább kocogok Acsáig a forróságban, tekintsük át a helyzetemet. A Corvin nb futam, azaz igencsak komoly futók is indulni fognak. Ebola biztos forrásból tudta, hogy Szarvas Matyiék is jönnek. Miután Penc után megtudtam, hogy én vagyok az elsõ, csak az foglalkoztatott, hogy ez minél tovább így is maradjon. Acsáig semmiképp nem akartam, hogy utolérjenek, hiszen Acsa kb. a maratoni résztáv, ezzel már elégedett lettem volna. Elég nehéz és stresszes úgy futni, hogy semmiféle információm nincs arról, hogy mennyivel vannak mögöttem. De vissza a terepre.

Épp beérek a kastélyhoz. Ahelyett, hogy harmadszor is megnézném kívülrõl, inkább számba veszem az állapotomat. Cipõ, talp rendben, térd alatt semmi gond. A térdeim már érzik a terhelést, de még bírják. A combom minden lépéskor szúr, s kb. annyira ruganyos, mint a drótkötél, de szintém bírja. Helyzet hasonló gerinctájon is. A bicepszem és a combom csúnyán leégett, ez zavar a leginkább. Ennek azért örülök. Napszúrás esélytelen, jól szolgált a vizes póló. Gyomrom bírja, vizet folyamatosan öntöm magamba, egy Vitalade már Pencen elfogyott, pulzus normális. Egész tûrhetõ a helyzet. Beérek Acsára, a pont rámköszön. 11 óra valamikor (nem tudom elolvasni) érek oda, 12.30-kor kellene nyitniuk. Kellemes meglepetés, már húsz kilométer óta nem láttam sem túrázót, sem személyzetet. Itt egy hosszabb pihenõ következik, fél liter üdítõre nevezek a híresen koszos, félhomályos kocsmában. Az egyik asztalnál két ürge az asztalra dõlve alszik (még dél sincs!). Folyik rólam a víz, a hûvösben álldogálva sem megy 130 alá a pulzusom. 15 perc után indulok tovább. Itt már egyre gyakrabban érzem, hogy a melegben sokkal magasabb pulzuson üzemelek, szerencsére én nem érzem a hatást, nem zavar a meleg. Az óra segít a terhelés megválasztásában, sokszor visszafogom magam, pedig nem érzem erõsnek a tempót. Innen már nem nagyon akaródzik futni: a falutól a szántáson átvezetõ részig tartó szakaszt gyakorlatilag gyalog teszem meg, vagy a nyitott terepre hivatkozom magamban, vagy az emelkedõre. De utána már csak ráveszem magam, hogy a Rózsa-kútig kocogjak. Egy faággal integetek magam elõtt, ez lett a pókhálótlanító vakarfám (kiválóan lehet vele lábat vakarni futás közben), aminek nagy hasznát veszem. Kicsit beálltak az izmok, nehezen lazulnak. Távból idõt számolok: 15 perc alatt oda kellene érnem a forráshoz. 10 perc alatt ott vagyok. Újabb pihenõ, mosdás, nyújtás. Ez nagyon jót tesz, innen újra megy a kocogás. Elérem a Csonkást. Nem tudom, a papírra hogy jön az Ecskend, az jóval mögöttünk van: a Csonkásra felmenet érdemes visszanézni, a katonai torony nem mindennapi látvány. Keresem a szokott helyen a pontot. Elõször egy gyanúsan dinnyetolvaj külsejû autó jön szembe (mit csinál egy rendszám nélküli platós furgon a dinnyeföld mellett?), de aztán észreveszem a kegyetlenül tûzõ nap elõl a satnya bokrok alá húzódott személyzetet. Õk még a 40-es seprût várják, innen együtt megy a két táv. Ennek nagyon megörülök, már kezdtem unni az egyedüllétet. Gyakran hátratekintve kocogok Galgamácsáig, az újabb célom az, hogy a 60-as résztávot megnyerjem. Ez sikerül is, bár a másik tervet, hogy 8 óra alatt érkezzem, pár perccel elbukom. Kedélyes negyvenes hullajelölteket kerülgetek a falu felé. Néhányukat érdekes volt órákkal késõbb a célba beérni látni.

A pont a szokott helyén a templom elõtt. A zsíros kennyérrel nem is próbálkozom, legyûrök egy kenetlen darabot, és kis nyújtás után indulok is tovább. Még mindig senki nem ért utol. A kivezetõ betonúton végig gyalog megyek. Jön a méhes rész. Kerülöm jobbra, olyan szûk tíz méter távolságból. Balról jól hallhatóan a fülembe zúgnak a kaptárak. A méheket nem szeretem. Akkor inkább kutyák. Egyszer csak a hajamban érzem, hogy egy beleszorult. Kicsit elhagy a hidegvérem. Próbálom kisodorni a hajamból, de attól is félek, hogy közben megszúrja a kezem, vagy még inkább a fejem. Kiszabadul, de máris egy másik keveredik a hajamba. Itt már érzem, hogy pánikolok: ha ezek szólnak a haveroknak, akkor csúnya vége lesz a dolognak. Kirázás után gyors futás, hadd csipogjon az óra. Szerencsére megúszom a támadást, lerázom a dögöket. Legközelebb hallótávolságon kívül kerülök. Innen a Kéri-hegyig nagyrészt gyalogolva bírom csak. Legutóbb itt sötétedett ránk. Most három óra múlt. Két éve itt kerültünk a mezõny végére. Most még tartom az elsõ helyet. Õszibarack, bíztatás, mögöttem senki, le a faluba, frissítés a csapnál. Kicsit leülök pihenni, megint nyújtom magam. Ismét hat: a patakig ismét sikerül kicsit kocognom, bár egyre furcsább koreográfiával. Még mindig nagy a forróság. Amikor egy felhõ véletlenül bekúszik a nap elé, szinte automatikusan egy nagy puszit küldök felé. Háromház környékét érdekes nappal látni, jó sok jelzés van, csak mi nem találtuk meg õket a sötétben, ennek ellenére mindig jó irányban mentünk. Újabb negyveneseket hagyok le. Az órám itt nullázódik: a stopper csak tíz óráig mér. Szerencsére csak a max. pulzusértéket vesztem el, a többit a köridõs stopper méri. A homokban annyira rossz gyalogolni, hogy újra kocogásra váltok, ez bejön, de a legkisebb emelkedõket sem bírom már. Nézem az itinert, el van rontva: az ep-nél a résztáv 2.0km, de az össztáv csak 1.1km-mel több, mint az elõzõ sorban. Aztán rájövök, hogy mégis jó ez így: az ep. a szakasz közepén van. Feltûnik a három A4-es papír. Ez már a pont lesz. Új erõvel megyek tovább. Tudom, hogy régi adósságot tudok le: tavaly Vadmalac és ifj. Esti Kornél hiába várt minket az ep.-nél, most jövök - elsõnek. Vadmalac hihetetlen lelkesen fogad. Tényként kezeli, hogy elsõ beérkezõ leszek. Én még próbálom helyén kezelni a dolgokat, de azért átragad rám is a lelkesedés. Itt eldöntöm, hogy most már nem engedem, hogy megelõzzenek. Eddig megvolt a lehetõsége minden kiváló futónak, hogy utolérjen, most már az enyém lesz az elsõség. Újra tudok felfele futni, igaz keveset és lassan, de a lejtõk nagyon mennek. Az óra folyamatosan csipog, de most már nem érdekel. Kukucs sporttársat ifj. Esti Kornél útmutatása alapján épp a Margita tornya alatt érem utol. Csak egy rövid bemutatkozás és hajtom tovább magam. Szerencsére itt már elég sok emberrel találkozom, sok helyrõl kapok bíztató szót. Nagyon jól esik - õk talán nem is tudják mennyire. A fákat házak váltják, köves földút. Nézek hátra, még senki mögöttem. Próbálok kocogni, de nagyon nehéz, csak nem akar nõni a távolság a mögöttem jövõktõl. Fél hat fele jár az idõ, a nap már megy lefele. Azt szokták mondani, ilyenkor már nem tûz olyan erõsen. Nem a frászt nem. Ha valaki kimegy a napra öt percre két órakor és öt percre hatkor, akkor persze igaz az elõbbi tétel, de ha már reggel óta égeti magát az ember, akkor a fél hat lemenõ sugarai is kegyetlenül tûznek. Próbálok árnyékában maradni, de ez sokszor nem sikerül. Nagyon sûrûn nézegetek a hátam mögé, de szerencsére semmi. Magamban a "Csíkos napernyõt" éneklem, jobbkanyar, óvoda utca, Kispál jön ("ha az életben nincs már több móka/meghalunk mintha nem volna/több dolgunk a világban/s édes lenne a halál"), bejárat ("mindent megtettem, s én lettem az elsõ").

Kész, megvan! 11 óra 17 perc. Jólesik a gratuláció. Beírják az eredményemet, kérdezik a lakhelyemet. Amikor Gyõrt említem, egy feltûnõen csinos hölgy kapja fel a fejét. Õk is Gyõrbõl jöttek. Pár percet beszélgetünk. Mondja, hogy õ a negyvenest teljesítette, párja a nyolcvanast futja. Elmegyek mosakodni, közben megvilágosodom. Vizesen jövök ki a mosdóból. Kérdezem, hogy a párját nem B. Mikinek hívják? Igen - jön a válasz. Hát, persze! Miki34 feleségével beszélgettem. Megyek tusolni, átöltözöm, befalom a gulyást, utánaküldök egy Borsodit, az este folyamán még két továbbit. Nagyon jól esik! :) Lassan érkeznek a nyolcvanasok. Látásból mindenkit ismerek, új pályacsúcs születik: 10 óra 29 perc. Nem is maradtam el sokkal! Érkeznek a szigethalmiak, Nád Bélán látszik, hogy nagyon kifárasztota magát, odahúz egy széket, míg elkészül az oklevele. Elkezd az esõ zuhogni, de ez még csak egy futó zápor. Nem sokkal késõbb beérnek Szarvas Matyiék is, majd miki34 is. Elég megviseltnek látszik, nem is beszélünk sokat, elmegy egy kicsit aludni. Nincs hírem a többiekrõl, lassan telik az idõ. Kezd sötétedni, bent fülledt meleg van, kimegyek a bejárat elé, a még kicsit nedves fûre heveredek le, és üdvözlöm a beérkezõket, elköszönök a távozóktól. Már erõsen sötétedik, amikor egy sporttárs bringával elindul. Rövid beszélgetés után kiderül, hogy õ marek. Csak pár szót váltunk, de nem akarom nagyon feltartani, mielõtt teljesen rásötétedik. Abban megegyezünk, hogy nem a legjobb ötlet ide bringával jönni, és hazamenni. Elég fárasztó. Szép teljesítmény! Aztán egyszer csak megjelenik P-ista és pavarotti, gyanúsan a másik irányból, mint a beérkezõk. Sört bontunk, s beszélgetünk. Nemsokára ránk köszön valaki, akiben csak hosszú másodpercek után ismerem fel csokitakarót. Õ a negyvenesen a seprûvel ér be, 13 óra alatt. :) Lassan gyûlik a csapat, de ekkor csúnyán elered az esõ - tiszta Kinizsi érzés. Mi inkorrektül röhögni kezdünk. Megszületik a tézis: ha pavi feladja, akkor zuhé lesz. Sorra jönnek a rendezõi autók az átázott túrázókkal. Befut Güszi, Ryan, Ebola, jmte, dinnye. Hallom a híreket a jégesõbõl. Befut a többi túrázó is: Hámori belépõje a szokásos, megjönnek Jávor Zoliék is, mi pedig lassan indulunk. Az utolsó percekben megismerjük Zetét is. Szerencsére elég autó áll rendelkezésre, így mindenki haza tud jönni. Éjfél után érünk haza.

Veszteséglista: mindkét zoknim szétszakadt, a bokámat körben kidörzsölte a belekerült szemét. Szerencsére már kidörzsölõdéstõl megmenekültem. Vízhólyag: egy sincs! Ez a Saucony cipõ ipari méreteben termeli a vízhólyagokat gyaloglás közben, de futás közben nem! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy valószínûleg fél számmal nagyobb a kelleténél. Csúnyán leégtem: a pulzusmérõ és a leragasztott mellem fura mintát rajzolt rám. :) A Vitalade-ek pótolták az ásnyányianyag veszteséget, nem lettem sóhiányos. Elfogyott mind a három tubus. Megettem két óriás Cerbonát, a két PEZt, egy kis csokit meg egy szelet kenyeret. Bihidrogén monoxidból meg számolatlanul fogyott, de 8 liter fölé saccolom.

Szakasztávidõpulzusseb.
Erdõkertes – Nagyerdõ3,6326:071498,34
Nagyerdõ – Püspökszilágy7,6560:151337,62
Püspökszilágy - Geodéziai torony7,2150:411448,54
Geodéziai torony - Mónika pihenõ6,2548:301407,73
Mónika pihenõ - Csõvári vár5,1241:391447,38
Csõvári vár – Nézsa4,3938:491376,79
Nézsa – Nógrádsáp4,1129:401528,31
Nógrádsáp – Acsa5,0047:111466,36
Acsa - Rózsa-kút5,1661:331335,03
Rózsa-kút – Csonkás5,7544:361477,74
Csonkás – Galgamácsa5,0448:361466,22
Galgamácsa - Kéri-hegy4,8554:531335,30
Kéri-hegy – Margita8,4484:391345,98
Margita – Erdõkertes4,7040:281506,97
77,3011:17:371416,84
 
 
LemaradásTúra éve: 20022005.03.02 16:44:20
A Lemaradásnak Ákibácsival indultunk neki. Mátrabércen szerzett térdfájásom még csak három napja múlt el, nem bíztam benne, hogy végig bírni fogja a túrát. De arra sem gondoltam, hogy már az elején elõjön. Ráadásul hihetetlen nehezen ment a futás. Mindig kell fél-egy óra ahhoz, hogy bemelegedjek, addig csak küszködés az egész, magas a pulzusom, kapkodom a levegõt. Most azonban csak nem akart ez elmúlni, úgyhogy Ákibácsit már Katalinpusztánál arra bíztattam, hogy menjen csak a saját tempójában. A Naszályra (kb. 15km) két órán belül felértem, ami elég jó idõ, csak nagyon sokat kivett belõlem. Lefele még rosszabb volt. A térdem fájt, és próbáltam nem terhelni. Itt elõztek meg a szigethalmiak. Nád Béla a célban meg is jegyezte, hogy elég furcsán futottam.

Kosdot elérve azonban a terep síkká vált, ez sokat segített, ráadásul már valamennyire sikerült belendülni, úgyhogy ez a szakasz viszonylag könnyen ment, eltekintve attól, hogy itt már elég meleg volt. Vácrátótig tudtam futni, utána elfáradtam. Elgyalogoltam Veresegyházig (7ó15p), s bejelentettem, hogy nem megyek tovább. Ittam egy sört, ami azért kicsit helyre tett.

Beértek Eboláék, s úgy döntöttem, elmegyek Gödöllõig, mert onnan könnyebb eljutni a célba és a gulyást sem akartam kihagyni. Viszonylag erõs tempóban mentünk Ebolával, 11ó40-re bent voltunk. Itt szilárd elhatározással kiszálltam. Bemehettem volna a célba 16-17 órás idõvel, de akkor nem tudtam volna kialudni magam a másnapi KKK-ra. Márpedig a KKK 25 kilométere vonzóbb választás, mint a Lemaradás utolsó, sötét és szemetes 25 kilométere. Ilyen helyzetekben általában fogat összeszorítva, de bemegyek a célba (pl. 3híd), de most nem akartam. A térdemre is vigyázni akartam, mert akármennyire is mûködött, folyamatosan éreztem, s próbáltam nem ránehezkedni. Ettõl viszont a másikat terheltem túl. Még egy dolog, hogy én világosban való beérkezést tûztem ki célul, úgyhogy nem is vittem lámpát. De még lámpával sem szívesen mentem volna sötétben, mert nem úgy készültem. Azt is mondhatjuk, hogy idõben jót mentem, csak távban nem. :)

Földi Roland (szervezõ) bevitt majdnem a célig, ott még találkoztam Szarvas Matyival, és a szigethalmiakkal. Matyi és Ákibácsi másfél órával ment rosszabbat, mint tavaly, Béla is azt mondta, hogy volt valami a levegõben, amitõl nekik is nehezen ment. Valószínûleg a reggeli magas páratartalom és a meleg.

Lehet magyarázni, lényeg az, hogy nem úgy jött ki a lépés, ahogy szerettem volna. De azt is éreztem, hogy ha kijön, akkor sem értem volna be 14 óra alatt. Sokat gondolkodtam rajta, és levontam a tanulságot. Ebbõl több is van:
- Ha egymás után két hétig jót megyek (Ecskend, Mátrabérc), az nem garancia arra, hogy a harmadik héten is sikerül
- Kicsit félvállról vettem a dolgot. A tavalyi BEAC Maxin kb. egy lábtörés tudott volna megakadályozni attól, hogy teljesítsek. Most kicsit 'majd csak lesz valahogy' hozzáállással, s kicsit elbizakodottan mentem neki. Megyjegyzem, hogy vagyok még annyira kezdõ futó, hogy nem tudom mire vagyok képes, ezért fordulhatott elõ ez a baki.
- Többen mondták, hogy vigyázzak a térdemre, s a 3híd túra után megfogadtam, hogy ezentúl nem leszek túl büszke kiszállni, ha megfájdul. Most elég óvatos voltam, de akkor is keserû (volt) a szám íze.
- Lehet, hogy a komolyabb eredmények eléréséhez szükség lenne egy-két hétközi, formában tartó edzésre is...
- Eddig minden kitûzött futócél sikerült. Talán ezért is vállaltam túl sokat.
 
 
túra éve: 2001
Budai TrappTúra éve: 20012005.12.13 12:13:21
Péntek éjjel hat óra alvás jutott ki nekem, ezért meglehetõsen nehezen ébredtem. Szerencsére a cuccaim már össze voltak készítve, ezért viszonylag gyorsan bootoltam. A Nyugatiban a pénztár elõtt igencsak hosszú sor fogadott: az indulás elõtt öt perccel kaptam csak jegyet. Ekkor még shoppingoltam egyet, majd futólépésben érkeztem a vágányhoz. Egy négy vagonból álló BZMOT állt ott. Elmentem az elsõ vagonig, részint ismerõsöket kerestem, részint cigarettát fogyasztottam. Mivel senkit nem találtam, ezért megerõsödött elhatározásom, miszerint itt tényleg trapp lesz. Piliscsabáig nagyrészt eseménytelenül telt az út, tekintve, hogy megpróbáltam a szûkös éjszakai pihenést megtoldani. Az állomáson leszállva az elsõ amit megláttam a forgalmista hölgy volt. Ez meglehetõsen elvonta a figyelmem attól, hogy többen rohanni kezdtek az állomás épülete fele. Ezt nem nagyon értettem, amíg hátra nem néztem: egy szörnyû, vad horda taposta egymást és nyomult a start felé. Mire eszméltem, már csak száz-sokadik lehettem volna, ezért taktikát váltottam és tõlem kevéssé szokatlan módon a restit próbáltam fellelni. Mivel ilyen nem volt, ezért körülnéztem a Piliscsaba plázán (értsd: központi tér). A vegyesbolt és a zöldséges egybõl feltûnt, ám kocsma sehol. Kissé távolabb sétálva egy épület keltette fel az érdeklõdésemet. Ezen semmi közvetlen jelzés nem utalt kocsma jellegre, ám gyakorlott szememnek feltûnt az ajtaja elõtt álldogálló lokálpatrióta tipikus szerelésben (terepszínû katonai gyakoló, kopott pulóver és nem tudom milyen nevû, de csak falun látható sapka), valamint egypár falhoz támasztott kerékpár. Arra gondoltam, hogy ez csak kocsma lehet, vagy tápszerbolt. Esetleg mindkettõ. Belépve az elsõ feltevés igazolódott. Egy kávé+kóla combo komótos elfogyasztása után visszamentem az állomásra – gondoltam már nincs akkor sor. Akkora nem is volt, de még mindig legalább ötven ember állt elõttem. Unalmamban beálltam a sorba és a szerkókat stíreltem, na meg a forgalmista hülgyet, aki újra feltûnt. Volt az arcában valami feltûnõen elborzasztó, amúgy egész aranyos lett volna. A szerelésekben nagy volt a szórás. Többen kamásliba öltöztek, hallgatván a beavatottak ama pletykájára, miszerint helyenként nagyon sáros a terep. Másvalaki térdnadrágban volt. A nevezési díjat szedõ úr mindenkitõl megkérdezte, hogy MTSZ tag-e. Nem akartam különcködni TTT tagságommal, ezért bólintottam, bár megvallottam, hogy nincs nálam az igazolvány (persze, mert még nem mentem el érte). Rendes volt, mert arcra elhitte, hogy van. Itt kiderült, hogy a cél tényleg nem Hûvösvölgyben, hanem Csillebércen lesz, de szerencsére ezt az útvonal leíráson sem felejtették el közölni. Megjegyzem az leírás szinte kizárólag a jelzések felsorolásában merül ki, de a térképvázlat korrekt, jelöli a becsatlakozó jelzéseket.

Rögtön egy kicsit elveszettnem éreztem magam, mert egyetlen jelzést találtam, azt is az állomás épületén, úgyhogy tempósan megindultam a tömeg után. Párszáz méter után éreztem, hogy még nem melegedett be a lábam ehhez a sebességhez, de a BEAC tapasztalataiból okulva tudtam, hogy el fog múlni. Ez azért viszonylag kevéssé vigasztalt, mert kurvára fájt. Nem tudom, hogy mi az izom neve, de az alsó lábszáron van, de nem hátul, mint a vádli, hanem elöl-oldalt. Attól tartottam, be fog görcsölni. A határon egyensúlyozva, a lehetõ leggyorsabb tempóban próbáltam elõzgetni. Már csak egyvalaki volt elõttem látótávon belül, amikor eltûntek a jelzések. Az ürgét nem zavartam elõttem, én azonban visszafordultam, és láttam, hogy 50 méterrel elõbb lekanyarodott a jelzés. Jelzem, az elsõ festés a jóval a kanyar után volt, ezt még télen sem lehet észrevenni, nemhogy nyáron, lombok közt. Utolsókból lesznek az elsõk, és fordítva, újrakezdtem az elõzéseket. Kis idõ múlva rájöttem, hogy a másik út is jó volt. Na mindegy. Kisebb embernyájakat elõzgettem. Voltak akiket többször is, mert pofátlanul levágtak. Van aki keveselli a 30km távot, van aki sokallja. Látszik, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. Enyhe szintes szakasz jött, örömmel vettem tudomásul, hogy itt is tépek felfele. Két ismerõs arcot lehagyva meghallottam egy félmondatot egyiküktõl, miszerint õ majd az emelkedõn fogja visszaelõzni az embereket. Mivel más nem volt a környéken, magamra vehettem. Utána nem láttam a fickót. Itt már szerencsére bemelegedett a lábam, úgyhogy még erõsebb tempót tudtam diktálni, pedig az emelkedõk is egyre meredekebbek lettek (persze azért nem volt egy Öreg-Vágás hegy). Elpakoltam a Sandstone-t, egy polárban is kellemes meleg volt. Pontban tíz órakor nézegettem az órám, számolgattam, úgy gondoltam, még egy-másfél km lehet az elsõ ep. (8.9km). 10 óra 2 perckor megérkeztem az ep.-re.

Amíg a soromra vártam, bevettem egy kis hajtóanyagot (szõlõcukor, multivitaminos itallal leöblítve). Kiszámoltam a sebességem: 6.935 km/h, meglepõen jó. Nagyszénás következett, Pirosról emlékeztem, hogy ott volt mivel küzdeni. Szerencsére másfelõl mentünk, úgyhogy kisebb emelkedõk után fenn voltunk a tetõn. Az emlékfalat nem véltem látni, viszont gyönyörû kilátás van a tetõrõl, mivel csak fû nõ rajta, se fa, se bokor. Balról a Pilist és a Kevélyt volt szerencsém felismerni, azonban nem engedhettem meg magamnak hosszasabb megállást, nyomultam tovább. Nagyszénásról lefele már a piroson jöttünk, ez a rész ismerõs volt a Pirosról, kellemes lejtõ, amin még lehet futni, ezt kihasználtam és futottam is Nagykovácsi közepéig. Emlékezetemben úgy élt, hogy lesz egy kis emelkedõ a keresztezõ mûút után, ám Vörös-pocsolya még a Piros 70. kilométerénél sem okozott maradandó rossz emlékeket ezirányban. Így is lett, kellemesen gyors tempóban tudtam haladni, a lejtõkön jókat lehetett futni, ám kezdett sárosabbá válni a terep. 10 óra 52 perckor gyakorlati bemutót tartottam „Hidegburkolás magasfokon” címmel. Történt ugyanis, hogy egy kis lejtõn lerobogtam, és az elõre nem látható sáros részen kicsúszott alólam a lábam és jobb térd-bal tenyér kombinációval a földre zuhantam. Ám ezzel még koránt sem úsztam meg a mindössze két méter hosszú lejtõt – még csak a közepénél tartottam, elkerülhetetlen volt a további zuhanás. Menteni a menthetõt félelmetes reflexszel magam alá kaptam a kezem és (népiesen szólva) hömbölödtem egyet, aminek végén lendületbõl felpattantam, mint az elesett jégkorcsolyázók. Nem kell mondanom, a nézõközönséget, mint a villám hagytam ott és csak pár száz méterrel késõbb álltam meg kárszemlét tartani. A térdem kicsit lehorzsolódott a farmeren keresztül, a jobb tenyerem, a farmerom, a dzsekim és valószínûsítettem, hogy a hátizsákom is saras lett, de komolyabb probléma nem történt.

10 óra 58 perckor bélyegeztem az ep-nél (résztáv: 7.4km), aki egy vicces odút épített magának – úgy nézett ki, min tegy földön ülõ magasles. Itt hagytam el az utolsó nagyobb csoportot. Gyors számolás: 7.93km/h, ez betudható annak, hogy átfutottam fél Nagykovácsit. Az elõttem bélyegzõ idõsebb úr a tizenvalahányas rajtszámot kapta. Én a 230. voltam. Nézegetve a leírást elszörnyülködve tapasztaltam, hogy nemsokára jelzetlen szakasz jön. Reméltem, legalább szalagozás lesz, mert itt már nem számíthattam nagyobb csoportokra. A Piros útvonaláról fájó szívvel letértem a jelzett helyen. Amikor a térképet néztem az utat keresve láttam, hogy a piros Fekete-fejre megy, már nem is sajnáltam annyira. Egy nagy mezõn álltam, ahol legalább ötfele lehetett menni, szalag sehol, kisebb csoportok elszórva a mezõn össze-vissza járkálva, térképet nézve. Saját kútfõbõl arra gondoltam, hogy a legjobb lesz a János-hegy jól látható kilátója fele menni. Elmentem két hölgy mellett, az egyikük éppen azt ecsetelte, hogy ez a rész mindig szivatósnak tûnik, de valahogy mindig megtalálták a helyes útvonalat. Késõbb egy borjú vagy csikó tûnt fel az úton, közelebb menve láttam, hogy kutya volt az illetõ. Méretes jószág volt, na. Szerencsére itt egy térképnek megfelelõ betonút feküdt kereszben, mellette kerítés, úgyhogy muszáj volt követni. Itt feltûnt egy újabb nagyobb csoport, akik között bámulatosan szlalomozva elõztem az emelkedõn, és a következõ ep-nél már szinte egyedül voltam. Résztáv 5.3km, sebesség 7.57km/h.

A leírást nézve elborzadtam, hogy a következõ öt kilométeren négy jelzés lesz, abból kettõ sárga. Itt már elszállni látszott a remény a 7km/h-s túraátlagra. Itt egy srác szegõdött a nyomomba, majd hirtelen ketten lettek, és elég kemény tempót diktáltak. Emelkedõn el-eltûntek elõlem, de a lejtõkön lezúgva visszaelõztem õket. Nem volt verseny, legalábbis a részemrõl a saját tempómban mentem, de próbáltam tartani is õket. Makkosmária elõtt végleg eltûntek elõlem, számítgattam és láttam, hogy itt nem lesz 7-es átlag. Kezdtem érezni, hogy fáradok, pedig minden ep-nél utántöltöttem az erõforrásokat.

12.30-kor csekkoltam Makkosmárián (5.1km, 6.12km/h). Úgy látszott, végleg elúszott a 7km/h, meg az is, hogy 4 óra 15 perc alatt beérjek. Makkosmária után enyhén emelkedõ Z+, azt hittem meghalok. Nagyon csiga lettem. Kis idõ múlva (pedig nagyon soknak tûnt) elértem a gyermekvasútat. Örültem, mert úgy emlékeztem, ez már nem megy felfele. Itt kisebb aránytalanságokat találtam a térképen, aminek okán nem tudtam, hogy pontosan hol vagyok, így folyamatosan azon tépelõdtem, hogy beérek-e a kitûzött idõre. Ezen úgy felhúztam magam, hogy elpakoltam az órát és a térképet. Hirtelen feltûnt a tábor, az állomás és a tábor fõbejárata is, de nem tudtam, hol a cél. Túrázók meglehetõsen ritkán lézengtek errefele. Korábbi emlékeimben élt egy csillebérci vendéglõ, ahol anno jókat söröztünk. Be is jött, az volt a cél. Idõ 4 óra 14 perc lett, sebesség 7.08km/h. Neccesen, de sikerült a célkitûzés. Utánaszámolva három perccel voltam gyorsabb 7km/h-nál.

A célban egy igencsak felejthetõ gulyást adtak, de jól esett ez is, mert megéheztem. Azért javukra legyen mondva, 350 forintból gulyás, tea, kitûzõ, oklevél és egy pohár üdítõ is kijött. Elfogyasztottam a célban még fél liter õszilevet, kávét és egy sört, mindezt három cigi mellett, tekintve, hogy az úton nem gyújtottam rá. Haza, forró fürdõ, kis kaja, pár óra alvás után jöttem be dolgozni.
Összeségében nem egy világverõen szép túra, a szervezés is csak jó közepesnek mondható, de Nagyszénás nagyon szép volt nappal, oda majd vissza kell menni. Örülök, hogy végre mozoghattam, ez már nagyon hiányzott hétközben. Úgyszintén régóta vágytam egy olyan túrára, ahol kipróbálhatom a sebességem, mégha ilyen rövid távon is. Ez a túra egy kicsit helyretett mind fizikailag, mind szellemileg. Jövõ héten (már nyugisabb tempóban) jöhet a Zöld.
 
 
Csepel teljesítménytúrákTúra éve: 20012005.10.28 10:38:17
Nemcsak, hogy szintidõn belül értem haza, de még tíz óra sem telt az indulásom óta. :)))

A szervezés a Szigethalmiakhoz szokottan színvonalas. A térkép ugyan csak egy autóstérkép fénymásolata, de ez nem okozott gondot: a jelzések jók, igaz kissé kopottak, és ahol nem volt jelzés, ott gondos szalagozás igazította el a túrázókat.
jmte, Ebola és P-ista társaságában, kissé körülményesen jutottunk el a rajthelyre, mivel egy szakaszon HÉV pótlóval kellett mennünk. 7.35-kor rajtoltunk el P-istával, a kemény hideg miatt kicsit kocogtunk, majd Zsuzsáékat utolérve egyedül folytattam az utamat. Az nem lepett meg, hogy az elsõ ep.hez (4.07km) pontosan 30 perc alatt értem oda, hiszen végig kocogtam, de az már igen, hogy innen már leginkább gyalogolva 9ó06-kor (1ó31) már a második ep.hez értem (11.6km). A táj lapos volt, és leginkább unalmas, amit egy-egy szép téli fasor vagy a ködös Duna látványa tört meg. Néha egy-egy deres hajú/szakállú futó suhant el mellettem. :) A legrosszabb a tököli börtön utáni, kb. 5km-es, de sokszor annyinak tûnõ töltés volt. Unalmamban az autókat számoltam (9:5 a szembejövõk javára), és kocogtam. Nehéz mokaszin is keményen nyomta egy haverjával, muszáj volt kicsit futnom, hogy lehagyjam õket. :)

A szigetújfalui strandon frissítésként hot-dogot(!), teát és Cadbury's Nut Selection-t kaptunk, ez utóbbit minden egyes ellenõrzõponton. Valami csokigolyó a közepén mogyoróval. Nagyon finom. Megjegyzem, hogy a pont szabadtéren, bográcsban fõzte a virslit, mínusz 5 fokban! Köszönet érte! Már féltávnál voltunk, a fordító után további monoton kocogás és gyaloglás következett. Amikor letettem volna az elõbbirõl (38km-nél), utolért pár kocogó, velük húzattam magam tovább. Nem is gondoltam volna, hogy valaha a negyvenedik kilométer táján is lesz kedvem futni. Fogyott az táv, fogyott a nap, de a lendület nem: még a 45. és 47. kilométer közötti szakaszt is végigfutottam, igaz a 2.05km-hez 19 perc kellett, úgyhogy nem volt valami viharos a tempó. Mindenesetre sík terepen könnyebb úgy gyorsan haladni, ha az ember belekocog a gyaloglásba, mintha végig erõs tempóban gyalogol.

A végén még mosolyogtam, hogy egy párt már harmadszor elõzök le a 25-ös táv két rövidítésének következtében. Az utolsó izgalom Szigethalmon: mikor érünk már be? Természetesen a falut teljes hosszában át kellett szelni. A célban tésztát ígértek, de a Szondi tapasztalataiból okulva inkább nem is kértem (én hibám: nem vagyok tésztás - mindenesetre jó ötlet, hogy nem mindenhol gulyás van :). Átvettem a díjazást: jelvény, oklevél és egy egész doboz mogyorós csokigolyó. Az idõm 7 óra 35 perc lett, 51.83km-en!!! Hihetetlen, hogy mennyivel könnyebb síkon haladni, igaz annyival unalmasabb is. A bal térdem kicsit szúr, de nem fáradtam nagyon el. Az orrom és az arcom szétfagyott, az ígyemet megnyalva fázott a nyelvem, a HÉVen kicsit átmelegedve, majd leszállva róla majd szétfagytam a vizes pulóverben.
A rendezõk több helyen teát fõztek, láthatólag mindent megtettek, hogy enyhítsék a 'terepezõk' sanyarúságát. Még egyszer nagy köszönet a lelkiismeretes munkáért!
 
 
TihanyTúra éve: 20012005.04.15 15:42:46
Számomra felemásra sikerült a Tihany. Rövid bemelegítõ gyaloglás után elkezdtem kocogni, kissé meglepõdtem azon, hogy az emelkedõkön sem kellett megállnom, igaz nem is voltak túl meredekek. Az elsõ ep.-tõl az Aszófõ vasútállomásig tartó majdnem 5 kilométer volt számomra a legkellemesebb. Ezt minden megerõltetés nélkül végigfutottam. Teljesen meglepõdtem, hogy egy idõ után élveztem a futást! Ilyen még nem volt! A légzésem is visszaállt egy normális szintre, nem kellett arra figyelnem, hogy a lépésekkel szinkronban vegyem a levegõt. Kellemesen elkocogva a gyalogosok mellett majdnem tizes tempóban tettem meg ezt a szakaszt.

A vasútállomástól a sárga jelzésen kellett továbbmennünk, ez az Aszófõ-Tihany (illetve B.füred) országút padkáján vezetett. :-( Egy kamion csak fél méter híján hibázott el. :-((( Beérve a félszigetre keskeny csapásokon, gyaloglókat kerülgetve, érezhetõen szintes terepen kellett haladni. Féltávnál éreztem, hogy meghúzódott a combom, úgyhogy onnan már csak gyalogolva folytattam. Az Apátság elõtti ep. után a tömeget követve letévedtem az útról, késõbb megláttam a Belsõ-tavat: jó messze volt (mellette kellett volna elmenni).

A Barátlakásokat nézze meg mindenki, aki arra jár! Érdekes kis barlangocskák. A túrázók az 'egynyomtávú' ösvényen ötösével elállva az utat nézegettek. Megpróbáltam kikerülni õket, de majdnem lecsúsztam a meredek domboldalról. :-( A következõ ponton egy 50 fõs gyermekcsapat kísérõje bélyegeztetett elõttem. :-( Bosszúból otthagytam a ropit. Visszaúton találkoztam rohamcsigával, éppen Füredre gyalogolt köveken járkálni. :)

Az idõm 4.30 lett, jóval elmaradva a céltól. Közben realizálódott bennem, hogy iszonyúan fáj a fejem, és idõnként rázott a hideg. Késõbb kiderült, hogy valószínûleg kisebb napszúrást kaphattam, mert egész estig nem múlt el, még Panadol-tól sem. :-( Megvártam Ryan-t, majd a sör mellett elfeledkeztünk a vonatról, úgyhogy csak a fél hatossal mentünk el.

Most kitûnõ izomlázam van a vádliaimban illetve egy kisebb combizomhúzódásom, ennek következtében 70 éves mámikák elõznek lefele a lépcsõkön. :)
Na, jöhet a Kinizsi. :)
 
 
RákócziTúra éve: 20012005.04.15 15:31:08
Ebben az évben még a 75km-es táv volt a leghosszabb, és Füzér -> Sárospatak volt a túra iránya. Bringával vágtam neki a távnak.

Elsõnek indultam, e pozíciómat az elsõ ep-ig minden nehézség nélkül õriztem. Innen egy (bringával) elég kemény mászás következett Telkibányáig, szerencsére ez még tekerhetõ volt. Felérve a tetõre már hallottam a telkibányai mûúton közlekedõ autókat. Lefele gurultam, amikor meghallottam, hogy valami minden fordulatnál hozzáverõdik a hátsó villához. Látom, egy ág 'ragadt' a hátsó gumira. Amikor eltávolítottam, akkor sziszegõ hanggal kezdett szökni a levegõ. :-( Lefutottottam a mûútig, mivel nem bíztam abban, h a pumpámmal fel fogom tudni fújni a kereket belsõcsere után. Még életemben nem cseréltem gumit, de most minden olajozottan ment, persze a pumpával fujatni nem tudtam. Vártam, míg jön egy autós. Elég gyér forgalom mellett a második autós tudott segíteni. Amikor végeztünk a fújással, akkor láttam, hogy ferdén raktam be a belsõt, a szelep úgy állt, mint a Pisai ferde torony. :-( Begurultam a faluba, és a kocsmában kerestem segítséget. Ketten segítettek, egy sört és egy vodkát ajánlottam fel nekik, ezt köszönettel elfogadták.

Itt a kocsmában már utolért az elsõ gyalogos! Tovább mentem. Potácsházig még tererhetõ volt a terep, innen a Pálos kolostorrom környékén elkezdtem dühöngeni a terep miatt. Jobbról balról csalán, tüskés bokrok, sár, stb. A láncom itt szorult be a kistányéron belül. Nem akart kijönni, én meg nem akartam erõltetni, nehogy itt a semmi közepén szakadjon el. Szerencsére ez nem történt meg, pedig igen keményen kellett onnan kirángatni. :-( Az utána következõ szakasz az Amadé várhoz nagyon durva emelkedõvel telt. Sólyomkõt 6 km kevergés után találtam meg. Regéc fele eltévedtem még kb. 4 km-et. Az volt a gáz, hogy lefele tévedtem el, onnan kellett visszamászni.

Pusztavár-tetõre felfele olyanokat káromkodtam, hogy öröm lett volna hallani. Szörnyû meleg, meredek fele mászás, út sehol, csalán. A tetõn szerencsére nem volt élõ pont, azt hiszem, csúnyán beszéltem volna velük. Lefele még rosszabb volt. Kb. olyan, mint a Mátrabércen lefele Ágasvártól! Bringával!!! "Khomlóskán" pihentem egy kicsit és mentem tovább. Újabb szemét szakasz jött Király-kút környékén, ugyanis kifagyás miatt összedõlt az erdõ (itt is), sokáig cipelni kellett a bringát, pedig itt jól lehetett volna haladni, ha van út, hiszen nem volt nagy szint. Az utsó ep. után buktam egy marha nagyot, a kerék beleszaladt egy aljnövényzettel takart 20cm mély keréknyomba én meg nyomba' röpültem át a kormányon. Self-test, végigtapogattam magam, de semmi törés nem volt, mentem tovább. Nekem speciel tetszett az utolsó 5 km, mert betonos volt. :-)

Össz. idõ 12 óra 20 perc, 12km eltévedés, technikai problémák, két gyalogos leelõzött. Megtudtam kedves futó barátunk nevét (õ most nem volt ott): Hámori. Keresztnevére nem emlékszem, szerintem megtalálható a K100 teljesítõk közt.
 
 
LemaradásTúra éve: 20012005.03.02 16:44:54
Sikerült!

Ryan és én 19 óra 10 perc alatt teljesítettük a Lemaradás 100-at. Ráadásul az elsõ ötven kilométert 10, a másodikat 9 óra alatt! A Nyugatiban szép számmal gyûltünk össze. Ryan, nehez mokaszin, nagyondinnye, Ember a Holdon, valamint Ryan két ismerõse: Rita (aki K100 és BEAC Maxi teljesítõ, de most a térde miatt csak egy ötvenest vállalt) és István. 7 óra 40 körül rajtoltunk.

Nehez mokaszin és Ember a Holdon már a legelején elhúzott tõlünk, a többiek többé-kevésbé végig együtt maradtunk. A Lemaradás tényleg nem egy nagy szintkülönbségû túra, az egyetlen említésre méltó emelkedõt a Naszály megmászása jelenti, elõtte azonban egy kidõlt fás szakasz jelentett nehézséget, a néhol elég meredek hegyoldalban. Én egyedül, akinek tériszonya van, felmásztam a Naszály
tetején levõ mérõtoronyba. Csodálatos körpanoráma tárult elém! Budapest, a Szentendrei sziget, a Pilis, a Gödöllõi-dombság, a Cserhát és a Börzsöny csúcsai. Különösen a Börzsöny volt igézõ.

Ezen az elsõ szakaszon nagyon jól tudtunk haladni, Csörög közelében értünk utol Jávor Zoltán sporttársat, aki a szántáson vezetõ, majd egy kanyarnál kissé levágó, kitaposott ösvénynél is akkurátusan végigjárta a felszántott turistautat a szántás szélén. Rádon kis pihenõt tartottunk, és megegyeztünk abban, hogy nagyon gyorsak vagyunk: minden megerõltetés nélkül ötös tempó felett haladunk. A Burgundia-völgyben található ep.-nél ismét utolértük Zolit, a frissítés fogyasztása közben kicsit eldumáltunk. Szó esett a frissítésrõl, és megjegyezte nekem, hogy "tudniillik mi is szoktunk túrákat rendezni". :) Jé! :)

Csörög és Vácrátót között valamiért a többiek elkezdtek egy iszonyatos tempót diktálni, azt hiszem azért, mert Rita segíteni akart nekünk, hogy minél tovább jussunk még világosban. 41 perc alatt haladtunk 4.5 kilométert. Úgy terveztük, hogy
60 kilométert tudunk megtenni világosban. Én itt elkezdtem lázadozni, mert egy kis táskában való kotorászás miatt lemaradtam és csak futva értem utol õket. Nagyondinnye is kezdett méltatlankodni a tempón, õ nem igazán érezte jól magát, késõbb úgy döntött, hogy félúton valõszínûleg kiszáll. A bakancsom az elmúlt három túrán nyomta a bokacsontomat, bár már elõre leragasztottam, mégis eléggé elkezdett sajogni. Nagyon jókor jött az ep., itt megpróbáltam kissé lazítani rajta, és - mint késõbb kiderült, sajnos késõn - az egy darab zokni alá felvettem egy másikat is, mert éreztem, hogy ebbõl kellemetlen vízhólyag lesz. Innentõl kezdve betartom, hogy hosszútávú túrára mindenképp két zoknit veszek fel.

Veresegyházon elbúcsúztunk Ritától és Nagyondinnye is kiszállt. (Nagyondinnye! Azért a Rokit meghódítjuk, igaz?) Istvánnal eddig nem sokat beszéltem, de szép lassan kiderült róla egy-két dolog, például az, hogy az elsõ rendezés évében 75 km-et vállalt, de az utána következõ összes évben megcsinálta a százas távot! Sokszoros Roki, BEAC és K100 teljesítõ. Tavaly a Kohász Kékkel melegített be K100-ra. 115 kilométer. Szegény elküldte a célba a meleg ruháját, és nem volt élelme sem, mivel elhitte, hogy a szervezõk féltávnál bõségesen adnak enni. Késõn indult, ezért 60km-nél már elfogyott a kaja: két keksz és egy Plussz tabletta volt a frissítés, ruha a célban, sötétedett, éjjel +5 fokban rövid nadrágban vágott neki a további távnak. És megcsinálta! Látszott rajta, hogy profi az L100 navigációban, s bár a tempója elég gyors volt számomra, kénytelen voltam vele menni, ha nem akartam éjjel eltévedni. Ekkorra ugyanis kiderült, hogy nagyot tévedtem a gödöllõi jelzésekben. Bíztatott, hogy mellõle nem nagyon szoktak kiszállni. Tovább folytattuk a tempós gyaloglást, nagy szerencsénk volt, hogy Margitán és Pap Miska kúton is túljutottunk még világosban. Máriabesnyõre (68km) érve sötétedett be. Innen nagyrészt lakott területen mentünk a 75-ös célig, úgyhogy rendkívül elégedettek voltunk.

Amikor megérkeztünk az ep-re, akkor indult innen tovább nehéz mokaszin és Ember a Holdon kolléga. Sajnos 70 kilométernél elkezdõdött a haláltusám, ami egészen a 90. kilométerig ki is tartott. Azt fontolgattam, hogy valamelyik ponton lemaradok, és megvárok valakit, aki szintént profi a navigációban. A másik lehetõség az volt, hogy bármennyire is nem kívánom, tartom a tempót, és akkor hajnal négyre beérünk (ezt a becslést késõbb háromra, majd fél háromra módosítottuk - nem kis bánatomra). A Gödöllõn elfogyasztottuk a gulyást, megettem egy marok szõlõcukrot és fél órával elõtt indultunk tovább, mint azt elõtte terveztem. István itt kezdett biztatni, hogy milyen csodás eltévedési lehetõségek vannak, ezen a szakaszon szokott összeszedni egy csomó embert, akik innen-onnan kerülnek elõ, visszakeveredve a jó útra. Az elõttünk levõ fényeken jót mosolygott, látszott rajtuk, hogy egy-egy keresztezõdésnél jobbra-balra nézegetnek, keresik az utat, majd megindulnak rossz irányba ("Persze, elmennek balra, mert ott van fény, de az csak egy tanya. Onnan is tovább lehet menni, de aki nem ismeri a terepet, elkeveredik.") Bolnoka elõtt beértünk egy ilyen kevergõ csoportot, igaz ez a hely Istvánt is meglepte kissé, mert egy nagy tarvágáshoz értünk. Elképzelhetõ, hogy mennyi jelzés volt ott, a beszántott erdõ helyén! Mi mentünk, egy srác jött velünk, õ bírta a tempót egészen a végéig.

A Nagytarcsai mûút ep.-nél kénytelen voltam elfeküdni és 10 perc pihenõért könyörögni. Soha nem mentem még 50 felett ötös tempót, most meg már 87-nél tartottunk. Már nem akartam lemaradni, tudtam, az jó eséllyel a túra vége lenne. Hiába volt 12 kilométerre majd 8 óra szintidõm, az eddigi eltévedési lehetõségek meggyõztek arról, hogy itt profi navigátorra van szükség. Ráadásul István még biztatott avval, hogy a csodás lehetõségek még csak most jönnek, el lehet menni pl. egy sertéshizlaldához (itt is ugyanaz a helyzet: az emberek elmennek balra, a fény fele, pedig jobbra kell - a jelzés nem nagyon látható). Tetézte ezt még avval, hogy a legutolsó pár kilométerre is jósolt eltévedési lehetõségeket, igaz már kevesebbet: kb 2-3 jutott 4 kilométerre, kissé elõbb még 7-8 volt az arány. A nagytarcsai ep. kellemes történekekkel szórakoztatott: mesélt pl. egy sporttársról, aki a '96-os Árpád Vezér 200-on elrajtolt, 600 méter után még látták befordulni egy cserjésbe, azóta nem hallott róla senki. :)

Nagy nehezen felkeltem, most már a lámpám is kezdett gyengélkedni. Teljesen szét voltam esve, de láttam kedves hajcsárunkon, hogy õ nagyon szeretne menni (megjegyzem semmi cucca nem volt, így már eléggé fázhatott álldogálás közben), ezért lassan elindultam. A pár perces pihenõ alatt már kezdtek megmerevedni az izmaim, mindig kellett párszáz méter, hogy fel tudjam venni az majd' ötös tempót. Pécelnél is ott akartam hagyatni magam, de addigra már csak 8 km maradt (és hét óra idõelõny!), kezdtem én is egyre jobban lenni - a cél közelében egyre inkább feléledtem. Kis üldögélés amíg kitöltik a papírokat és tovább. Rákoscsaba ep. kis üldögélés és tovább. Az célegyenesben, miután István megígérte, hogy a cél az utca végén van, futottam egy kicsit. Egyrészt a másfajta izomterhelés jólesett, másrészt mostanában mindig futok a túra végén, harmadrészt pedig esély látszott arra, hogy pontosan 19 óra alatt beérjünk.

Sajnos a cél nem az utca végén volt, hanem onnam még 150 méterre (nem tudtam hol), ezért nem sikerült idõre beérni, de a saját idõm így is 19 óra 4 perc lett, csak a papírra írtak 19.10-et. Már a kezemben volt a díjazás, mire a õk beértek. Megbeszéltük, hogy jövõre is együtt megyünk, de akkor éjfélre beérünk (ehehe :). 40 perccel utánunk ért be nehéz mokaszin és Ember a Holdon. Kissé elkeveredtek, pedig õk sem kezdõk L100 terén. :)

Néhány szót a szervezésrõl. Úgy hallottam, a Lemaradás gyakran megnyeri az év Teljesítménytúrája címet. Bár szerintem a Corvin jobb, fõleg a jelzések terén, de meg kell mondani, sok frissítést adtak. István nem értette, minek hozok Lemaradásra kaját, adnak itt eleget. A pontok elég sûrûn vannak, fõleg a végén (87.1, 92.3, 94.5, cél 99.1), ami jó biztatás. A leírás bõséges, de szerintem ez nem pótolja a néha hiányzó jelzéseket. A térkép jó, résztávok meg vannak adva. Szintadat nincs, szintmetszet sem, de a Naszály után nincs is említésre érdemes szint. Aranyos ez a kerámiaplakett is.

Ryan jól viselte a túrát. Gratula a százashoz, remélem nem voltam túl fárasztó a vége fele, a kissé vénasszonyosra vett figurával! :) Nagy reményeket fûzök az Aku-mhoz, ez a bakancs eléggé megszivatott.
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár