Túrabeszámolók


túra éve: 2013
Tanúhegyek (BTHE)Túra éve: 20132013.05.23 10:02:29

 Már a rajtnál sikerült kellemes érzésekkel feltölteni akkumulátoraimat, a rendezõ Csiba Tonin kívül, két régi, kedves ismerõssel is találkoztam, Hevér Gáborral és Szalai Zsolttal. Gyors nevezés után, elindultam egy újabb ismerõs, a Badacsony felé, és hamarosan a Bujdosók lépcsõjén találtam magam. A sok lépcsõ és a légcsõ szoros kapcsolatba került egymással,ahogy az elõbbiek száma növekedett, úgy szaporodott a levegõvétel gyakorisága is. A Ranolder-keresztnél volt elõször lehetõségem a kilátásban gyönyörködni, itt tavaly a helyi polgármester pecsételte le a füzetünket, lehet, hogy idén is, de ennek megállapítására az én arcmemóriám tökéletesen alkalmatlan.


A Klastrom-kútnál feltöltöttem a palackomat vízzel, gondolva a távoli jövõre, mert a közeli jövõ ennél kellemesebb nedût ígért. A következõ e.p. a badacsonytomaji Sörpatika volt, ahol a rendezõség egy pohár sörrel gyógyította a túra résztvevõit. Természetesen, mást is lehetett választani, de én maradtam ennél a jól bevált energiaitalnál. Sörre bor-- mindenkor, tartja a mondás, és a rendezõk is ehhez tartották magukat, következett a Varga-pincészet, itt a száraz bor mellé megkaptam útitársnak a száraznak véletlenül se nevezhetõ, pécsi Szabó Lacit, aki humorával ezúttal is felvidított.


Sajnos, egy idõ után el kellett tõle búcsúznom, mert el akartam érni a 18.11-s tapolcai vonatot.Még futás közben hallottam figyelmeztetését, hogy jobbra figyeljem a szalagozást. Bizony, figyeltem erõsen, tavaly itt sikerült úgy elmennem, hogy át kellett nyergelnem a 30-as távra. Csiba Toni már a rajtnál szólt, hogy megerõsítették a szalagozást, és valóban, valóságos szalagerdõ vezetett rá arra a bizonyos útra. Jó érzés, hogy van, ahol nem hülyének nézik a tévesztõ túrázót, hanem igyekeznek segíteni neki. A Klastrom-kertnél aztán, nagy örömömre, újabb útitársaim lettek, Hámori Pista és a "közeli" Hódmezõvásárhelyrõl érkezett Jancsi személyében.( Pistának üzenem, ha olvassa a beszámolót, hogy neki volt igaza, nem az Andeziten, hanem a Corvin 40-en találkoztunk 2004-ben.)Régi túra-és fociemlékek felidézése után, tõlük is elbúcsúztam, és egyedül mentem.a Tóti-hegy felé, ami a zöld sáv és zöld háromszög találkozása elõtt nem sokkal fel is bukkant. Igen távolinak tûnõ tetején bogárméretû turistákat láttam, szerencsére a látvány megtévesztõ, 8 perc elteltével már a csúcsról élvezhettem a salföldi tavak, a Hegyestû, a Csobánc és a Gulácsi-hegy látványát.


Egyszer elvetõdtem egy agárversenyre, ahol egy nyúlnak nevezett rongydarabot húztak a kutyák elõtt, ezzel ösztökélve õket a gyorsabb mozgásra. Az itteni rendezõk nyula a következõ e.p., az Istvándy-pince, ahova igen gyorsan lefutottam. Meg is kaptam a jutalomfalatot, a finom , pecsenyezsíros kenyeret, és hozzá a kitûnõ fehérbort, amibõl repetáztam is. Természetesen, csak egyszer, mert aki sokat iszik, az képtelen Káptalantótiba menni, ahonnan némi kanyargás, majd fanyalgás után, megmászhatja a Csobáncot. Ez azért több idõt vett igénybe, mint a Tóti- hegyre történõ feljutás, és innen átmenni a Szent György-hegyre elég nagy odafigyelést igényelt, mert sok volt a jelzetlen, de kitûnõen szalagozott út. 30 méterre lehettem a Tapolcára vezetõ mûúttól, amikor egy busz kiindult a megállóból, és amikor ahhoz a földúthoz ért, amelyiken mentem, megállt. Rögtön kapcsoltam, azt hitte a sofõr, hogy a buszhoz igyekszem, ezért gyorsan integetni kezdtem, hogy nem ez a szándékom, ekkor elhajtott. Igen jól esett ez a figyelmesség. 


Aki nem túrázik, talán nem is tudja, hogy a virágon és a hangszerern kívül, létezik egy harmadik féle orgona is. A Szent György-hegyen található bazaltorgonákról van szó, ezek látványa elfeledteti a felfelé kapaszkodóval az út nehézségeit. Innen lejutva, már csak egyetlen magaslat várt, a Kamon-kõ, hát akkor come on! Sajnos, a szúnyogok meg azt mondták: Let's go!  Az egész úton nem támadt rám annyi vérszomjas lény, mint ezen az árnyas emelkedõn.


Szigligetrõl a cél felé futva, még egy igen jószándékú emberrel találkoztam, a már említett buszsofõrön kívül. Õ megállt mellettem a kocsijával, és felajánlotta, hogy elvisz oda, ahová úgy sietek, biztos késésben vagyok. Miután mondtam, hogy mi a helyzet, mosolyogva elbúcsúztunk.


A célban egy  gulyásleves koronázta meg a kitûnõ ellátást. A már említetteken kívül, szaloncukor, szõlõcukor, nápolyi, ropi, alma, vizes uborka volt út közben, de elsõ helyen kellett volna említenem, hogy minden nehezen megmászható csúcsra felcipeltek a pontõrök ásványvizet, ami igencsak jól esett a felérkezések után. A célban még bõven volt idõm beszélgetni Gász Katával is, õ a gyalogtúra után, a másnapi kerékpáros kiruccanásra is benevezett.Bizonyára, az is ilyen kitûnõen fog sikerülni a rendezõknek, mint a gyalogos válzozat.

 
 
VitézlőTúra éve: 20132013.04.19 00:47:22

 Amikor a vonaton megismert, püspökladányi turistatársnõmmel leszálltunk Szendrõ-felsõn, legnagyobb meglepetésünkre,vitézi ruhába öltözött, népes fogadóbizottság várt minket, mintha valamilyen királyi vendég érkezésére gyûltek volna össze. Öltözetemre pillantva, megállapítottam, hogy az eléggé távol esik az uralkodói pompától, ám megnyugtattam magam, hogy léteztek a nép között álruhában járó királyok is. Amikor a tornateremként is funkcionáló lakosztályunkhoz kísértek minket, örömmel vettem tudomásul, hogy az 50-es távon indulók már este benevezhetnek. Alvóhelyünkön pedig, mielõtt a lóbõrt húztuk volna, elhúztunk egy hatalmas, falhoz állított, vastag alkalmatosságot, amire a magasugrók szoktak pottyanni, s ez legalább olyan kényelmesnek bizonyult, mint egy baldachinos ágy egy valódi, királyi kastélyban. Több ismerõssel is találkoztam, például Árvai Pistával, Várdainé Erzyikével, míg a Gerencsér Ákost jelképezõ, piros-kék csepeli sál még gazdája nélkül árválkodott a bordásfalon.


Mivel turistatársnõm a 35-ös távon vett részt, egyedül indultam el. Hamarosan ritka vendég érkezett az égboltra, az utóbbi idõben már egészen elszoktunk ettõl a fényes, sárga folttól. Felbukkanása arra késztetett, hogy egymás után vegyem le magamról a különbözõ rétegeket, és 9 óra után már egy szál trikóban élveztem a túrát. Tökéletesek voltak a jelzések, ahol kellett, ágakra húzott sörösdobozokra festették a zöld sávot és háromszöget, egy helyen meg--micsoda figyelmesség--szalagokkal jelzett ösvény segített elkerülni a túlzottan sáros területet.


Az elsõ 11 km-t jó tempóban teljesítettem, aztán jött a túra legszebb, de egyúttal legnehezebb szakasza is. Egy patak mentén vezetett a keskeny, kifelé lejtõ, hullámvasútazó út, majd megpillantottam a gyönyörû, mohával borított sziklákat. Káprázatos látvány volt!  Amikor azonban ezekre fel is kellett kapaszkodni, már nem volt lehetõség a gyönyörködésre, különösen ott, ahol egy keskeny sziklaperemen kellett átvergõdni a patak széle fölött. Egyszer hallottam is magam mögött egy csobbanást, csak remélni tudtam, hogy nem egy túrázó, hanem egy kõ esett be a vízbe. ( Van, aki minden követ megmozgat a siker érdekében.) Aztán újabb érdekességek jöttek. Az út hol a patak egyik, hol a másik felén vezetett, ezért többször át kellett kelni rajta. Mivel én nem kedvelem a túrabotokat, minden átkelés elõtt magamhoz vettem a bõséges kínálatból egy letört, vastag faágat, mivel meglehetõsen széles volt a Telekes-patak, általában 8-10 kövön át vezetett az út a túlpartra. Sikerült viszonylag száraz lábbal végrehajtani a gyakorlatokat. Két átkelés között úgy járt a fejem, mintha pingpongozókat néznék, mindkét oldalon fenséges látványt nyújtott a táj.


A 4. e.p. után, az egyébként jól követhetõ itiner, átmenetileg, vicclappá változott. 3.9 km-nek írta a következõ állomásig a távot, de egy óra elteltével már kezdtem ennek valódiságában kételkedni. Megnéztem a térképet, és mint a buddhistáknál a bódhiszattva, én is megvilágosodtam. Alig valamivel tûnt rövidebbnek ez a szakasz az elõzõ, 7.4 km-esnél. ( Az otthoni mérés mindezt igazolta). Egy dombon haladtam, és lenézve, bizony szomorú látvány tárult a szemem elé. A vetemények vízben álltak, rizsföld benyomását keltve az emberben. Szalonna határán, egy kõtörõ üzem mellett haladtam el, finom, fehér por lepett be mindent. Egy rendõrök elõl menekülõ bûnözõnek kész lebukás, nekem csak egy érdekes színfolt a sáros bakancsom talpán.


Szalonnára érve,homokzsákokkal körbevett házakat láttam, majd elértem a híres körtemplomot, amit késõbb kiegészítettek egy téglalap alakú résszel. A kapun a szokásos felirat tájékoztatott arról, hogy az épület belseje elõzetes bejelentkezés után látogatható, de örök optimistaként, bementem az udvarra, hátha találok valami nyílást, amin bekukucskálva megláthatom a megmaradt, Árpád-kori freskótöredékeket. Nos, elég nagy nyílást találtam, az ajtó tárva-nyitva állt, bent egy hölgy mutatta be éppen a nevezetességet egy csoportnak, csatlakoztam hozzájuk én is. Kultúrszomjam csillapítása után, egy másfajta szomjúság vett erõt rajtam, így igen hálás voltam a rendezõknek, hogy az itteni pont a Gesztenye Sörözõben volt.


Felfrissülve indultam a Rakacai-tóhoz, ahol pecsételés után, fel kellett menni a gátra. Nem tehetek róla, ilyenkor mindig Arany János elhíresült, huncut sora jut eszembe: "tudhatta, közöttünk nem vala gát". A vizet elhagyva, egy kisebb emelkedõ után értem a Meszes nevû településre. Ez véletlenül se a sebességemet juttatta eszembe ( régi mondás: megy, mint a meszes), ráérõsen mentem, élveztem a tájat és a jó idõt, a vonatot akkor is elértem volna, ha hátrafelé megyek. Itt a kocsmában volt a pecsételõhely, feltöltõdtem kicsit energiával (rumos cola) majd hamarosan Galvácsra értem. Közben egy felhõ jelent meg fölöttem, és ha már ott volt, elkezdett megóvni a kiszáradástól. Mire megkaptam az újab igazolást ottjártamról, és megettem a finom kókuszos csokit, már el is állt az égi lé.


Abod következett, ahol egy újabb mûemlék templomot láttam, majd egy  patakon történõ átkelést is beiktatva elindultam a cél felé. Szendrõn tettem egy kis kitérõt a Csáky- kastély és a közel 500 éves harangláb kedvéért, aztán a célban mosdás, átöltözés, csevegés következett, és egy meglepetés, a tombolán nyertem egy lépésszámlálót. Az igazi nyeremény maga a túra volt, gratulálok a rendezõknek, szívesen jövök máskor is!

 
 
túra éve: 2012
BEAC Maxi / Turista KékszalagTúra éve: 20122012.12.28 23:54:13

 A kettõs jubileum okán--a 25. BEAC MAXI egyúttal a saját 10. indulásomat jelentette valamelyik távon--úgy éreztem, nem árt egy kis visszatekintés.Igaz, "némileg" megkésve történik mindez, ám az idõm csak most engedett hosszasabban leülni a klaviatúra elé.


Mivel az emlékezet csal, a túranaplómhoz fordultam, amihez nem úgy viszonyulok, mint Churchill a statisztikához ("Csak annak a statisztikának hiszek, amit én hamisítottam meg" ), a naplómba könyörtelenül be szoktam jegyezni minden ballépésemet. Igyekszem röviden egy-két érdekes epizódot felidézni a múltból, majd kissé részletesebben beszámolni az idei túráról. 


1992-ben volt az elsõ kísérletem. Lívió (dr. Lopussny István ) barátommal indultunk, és Kóspallagig minden rendben volt. Ekkor, Petõfi szavait cáfolva, miszerint alul a víznek árja, felülrõl jött mindez, igaz, hamarosan alul is megjelent, és ennek következtében, sikerült egy átnedvesedett ágra rálépve olyan sérülést szereznem, hogy 110-es vágyaimat redukálni kellett. Nagymaroson csöppet módosítottam a régi jelmondatot, és elindultam kudarccal a vasút felé.


1993. Líviónak sikerült elõzõ évben végigmenni, és mesélte, hogy a Kevély-nyeregbõl lefelé jövet már biztos volt a szintidõn belüli teljesítés,de még várt rá 15 km. és egy komoly szintemelkedés,így motiváció nélkül, rossz hangulatban tette meg a hátra lévõ távot. Gondoltam, ezen segíteni kell, összebeszéltem Nap Laci barátunkkal,aki az elõre megjelölt idõben (még nem volt mobiltelefon) a zöld-kék találkozása után elrejtett a bokor alá egy termoszt forró teával, mellé egy kétdecis üvegben rumot. Úgy intéztem, hogy én menjek elöl, és amikor "megtaláltam" a hangulatot javító kellékeket, felkiáltottam. Lívió próbált lebeszélni az elrejtett italok megdézsmálásáról, mondván, azt valaki elrejtette magának, én meg azt válaszolltam, ha ilyen ügyetlenül tette, megérdemli, hogy egy pohárral igyunk belõle. Beletelt vagy 20 másodpercbe, mire barátomat meggyõztem, és amikor töltöttem a teát, megjelent a vigyorgó Nap Laci, így aztán kiderült a turpisság. Az ötlet bevált, vidáman beszélgetve mentünk a célig, ez volt az elsõ sikeres teljesítésem.


1997. Esöisten nem Mexikót, hanem a 2. sikeres teljesítésemet siratta. Nagyvillámtól iszonyú szél kíséretében zuhogott egyfolytában az esõ, Pilisszentlászlón sem csitult a hosszú pihenõnk alatt, ezért a zenebohóc Eötvös híres mondatát idézve ( "van másik"), amit itt a távra értettünk, Eötvös 70 lett a dologból, és egy mentõautóval jutottunk le Pomázra.


1998. Rossz ómenként, a rajthelytõl 500 méterre darázsraj támadt ránk. Idõben kezdtünk futni, így egyetlen csípéssel megúsztuk.Jött szembe egy srác, kérdezte, hogy a darazsak elõl futottunk-e. Igenlõ válaszunkra mondta, hogy õ verte le véletlenül a fejével a fészküket, és most megy vissza a szemüvegéért, ami ott leesett. Nem irigyeltük...Visegrádtól aztán minket se lehetett irigyelni, most ott kezdett esni az esõ. A Rigóban még megmakacsoltuk magunkat, hogy nem járhatunk úgy, mint tavaly, megyünk tovább, ám Dobogókõre érve, már a váltásruhánk is átázott--akkor még nem volt olyan jó esõkabátunk, mint jelenleg. Mészáros Jani, a fõrendezõ, meglátva minket, azonnal hozott két unicumot, és letette elénk. A baj csak az volt, hogy a névadó II. Józseffel ellentétben, én nem kedveltem ezt az italt, de egy ilyen gesztus láttán nem tehettem mást, gyorsan lehajtottam,  és csoda történt. Átázott, átfázott állapotban olyan jól esett Zwack terméke, hogy azóta is szívesen iszom. Józan megfontolás után, a túrát itt be is fejeztük, így már harmadszor ültem be egy mentõautóba teljesen egészségesen. ( Elõször még ifjúkoromban egy Trogir melletti stoppolásomkor vett fel legnagyobb megdöbbenésemre, és vitt el Kastel Stariba egy ilyen kocsi.)


1999. Tavaly a rajt után pár perccel kezdõdtek a gondok, ebben az évben már az azt megelõzõ éjszaka. Fájt a fejem, nyakam, vállam,rázott a hideg, és a vacsorámtól is meglehetõsen "hányaveti módon" szabadultam meg. Talán 3 órát aludtam összesen, valamint a vonaton egészen Magyarkútig. A Csóványosra szinte önkívületi állapotban mentem fel, aztán fokozatosan egyre jobban lettem, és a sors fintoraként, Lívió barátom, akivel minden eddigi kísérletemen együtt mentünk, kiszállt Nagymaroson, mert akkor már õ nem érezte jól magát .Én se voltam csúcsformában, kicsit el is tévedtem Dobogókõ elõtt. Aztán a turistaházból kijövet döbbenten láttam, hogy egy róka áll a bejáratnál, mintegy emlékeztetve az elõzõ éjszakán történtekre. Miután a büfés megnyugtatott, hogy nem veszett, megkínáltam mortadellával, amit jó néven vett. Ötfõs csapat végén kullogtam késõbb Lajos-forrás felé, és elég jól magamhoz tértem, mert észleltem, hogy rég volt sárga jelzés. A többiek térképet vettek elõ, én rápillantva az órámra, láttam, hogy erre már nincs idõ, inkább visszafutottam az utolsó jelzésig, így 10 perccel a pont zárása elõtt odaértem. A piros+-nél utolért a csapat egyik tagja, õ is a futás mellett döntött, a többieknek nyoma veszett. A Virágos-nyereghez közeledve tarzani üvöltéssel adtam a pontõrök tudtára, hogy jövünk, jól tettem, mert már indultak volna, a pont hivatalos zárása után egy-két perccel értem oda. A célba pedig pontosan a szintidõ lejártakor, 27 óra alatt teljesítve a túrát, társam pedig 2 percre rá, de a mindig toleráns rendezõk elfogadták az õ teljesítését is.


2000. Nincs BEAC MAXI probléma nélkül. Egy órai használat után hiába cseréltem elemet és izzót az elemlámpámban, nem akart mûködni. Szerencsére, Dobos Ákos rájött a hibára, és megjavította. Lajos-forrás után rájött az én hibámra is, amikor a piros+-en ellenkezõ irányba indultunk a társammal, kiabált is utánunk Viniczai Sanyival együtt, de nem hallottuk, így aztán rátettünk 8 km-t a 110-re.Sajnos, társamnak ez már sok volt, le is sántult, a Kevély-nyeregnél még "maradt egy kicsit". Nekem nagy futással sikerült beérnem.


2002. Eddigi hülyeségeimet meg tudtam magyarázni azzal, hogy éjszaka nem igazán fog az agyam, ezért hibáztam annyit. Most viszont a Csurgó-forrásnál kiderült, hogy a rajthelyen felejtettem az ellenõrzõlapomat, ezért az itinerbe kértem a bélyegzõt.Aztán Nagymaroson a kompról rohantam vissza az odaküldött éjszakai csomagomért...Idén viszont nem kavartam el sehol. Csikóváralján egy kedves felajánlás folytán hozzájutottam egy 1/2 üveg sörhöz, ami igen jól esett. A felajánló az akkor "csupán" 70 éves Merza József volt. Jól álltam az idõvel, a sörtõl elálmosodtam, aludtam egy órát, majd kipihenten szinte repültem a célig.


2003 .Dobogókõig semmi különös nem történt, onnan egy nyolcfõs csapattal mentünk tovább, Molnár Gábor vezetésével. Õ aztán értett hozzá, hogy kell az álmos, fáradt tásaságot felrázni. Elõször jobbnál jobb vicceket mesélt, majd az erdõbe érve szarvasbõgést utánozott, aztán amikor vaddisznók csörtetését hallottuk, akkor az õ hangjukat produkálta nekünk. Egyik állat se jött oda, de egyszercsak egy úton heverészõ labradort találtunk. Szegény kutya elég rémülten állt 8 elemlámpa kereszttüzében, ám amikor kapott egy szendvicset, jelentõs hangulatváltozáson ment keresztül. Velünk jött a következõ ellenõrzõ pontig, ahol otthagytuk, és késõbb hallottuk, hogy meglett a gazdája is.


2005 .Májusban, az eddigiektõl eltérõen, rendeltetésszerûen használtam egy mentõautót, miután egy tájfutóversenyen eltört a bokám.. Az orvos azt tanácsolta, hogy addig a fél évig, amíg a fém benne van a lábamban, maximum 20 km-es túrára menjek csak. Így került be a Tomi 20-as is a gyûjteménybe. Lívióval, fiával Andrissal, aki a keresztfiam, hármasban mentünk. Ezen a könnyed kis túrán nem kellett különösebben szedni a lábunkat, a gombákat annál inkább, rengeteget találtunk. Két teli szatyorral érkeztünk Hegyestetõre, ahol Nagy Laci, az egyik pontõr, javasolta, hogy a dinnyehéjat dobjuk minél messzebbre, õ meg pontozza a produkciót. ( Ha már pontõr, pontozzon.) Nem a keresztfiam nyerte a versenyt, mert ahogy hátralendítette a kezét,kicsúszott belõle a "sporteszköz", felrepült a magasba, és fél méterrel mögötte esett le. így 0,5 pontot kapott a gyakorlatra.


2012. Elérkeztünk a jubileumhoz.A Bourbonokkal ellentétben, én tanultam a múlt hibáiból, és hétfõ reggel Danival, Lilla lányom partnerével, elindultunk Visegrádtól, hogy bejárjuk a túra éjszakai szakaszát. Dani még sose volt ezen a túrán, és mivel õ több órával gyorsabb nálam, csak magára számíthatott szombat-vasárnap, és nekem sem ártott rögzíteni a lehetséges buktatókat.


Szombaton 7.22-kor indultam, Dani még nyugodtan készülõdött ekkor. Hamarosan csatlakozott hozzám Robi, akit akkor láttam elõször, és hamarosan kiderült, hogy egyik jó haverommal egy utcában van Kismaroson a telke, jól ismerik egymást. Kicsi a világ, a Csóványos viszont elég nagy, a nógrádi pecsét begyûjtése után nekiláttunk meghódítani. Közben Dani elfutott mellettünk, megdöbbentve Robit, hogy milyen gyorsan szalad felfelé. Hétfõn láttuk a csontszáraz Gyopár-forrást, gondoltam a Saj-kútnál sajnálkozva fogjuk ugyanezt tapasztalni, ám meglepõ módon, ha gyengén is, de jött belõle víz. Feltöltve palackot és pocakot, mentünk tovább. Foltán-kereszt elõtt a két Nagy Öreggel, Merza Józseffel és Lévay Bélával üdvözöltük egymást, majd szokásomhoz híven, az elsõ padra leülve, megettem elsõ szendvicsemet. Robit ekkor láttam utoljára.


Szabó Marikával találkoztam még a Csóványos elõtt, majd egyedül száguldtam lefelé, ellentétben szegény bringásokkal, akik felfelé is tolhatták élettelen társukat, és a lejtõn lefelé se tartották ajánlatosnak a nyeregbe szállást. Hamar felértem Nagy-Hideg-hegyre, ahol megjutalmaztam magam egy üveg Soproni világossal. Világos, hogy ettõl gyorsabban fut le az ember Kisinócra, ahol Mészáros Gyuri bácsival beszélgetve, egy csapolt búzasörrel pótoltam, amit eddig kiizzadtam. Ezután Kóspallagra ballagtam, majd a Békás-réten átfutottam, aztán az erdõbe érve átfutott rajtam a gondolat, hogy valami nincs rendben, sehol nem láttam kék jelzést. Jelzetlen úton jutottam el a horgásztóig, amit ismertem, és innen a piroson mentem 20 perc idõveszteséggel Törökmezõre. Itt Várdainé Erzsike és Árvai Pista fogadott, no meg egy kellemes gyümölcsleves. Nem sokat idõztem, el akartam érni a 18 órás kompot.Egy fiatal sráccal mentünk együtt, amikor egy szürke marhákból álló csordát értünk utol.  Elöl 8 borjú ment, hátul egy hatalmas bika. Gulyás nem volt velük. Megkíséreltem elõzni a bikát, de mindig elém vágott. Próbáltam a fák és a bika közötti keskeny résen oldalazva elmenni, erre hátravágta a fejét a marha nagy szarvaival, így letettem errõl is, nyilvánvalóvá vált, hogy a borjakat féltette. Szerencsére, szembõl jött valaki, aki mondta, hogy rég volt kék, visszafordultunk, és hamarosan megláttuk a balra menõ leágazást, amit a bikaviadal közben nem vettünk észre.


Idõben értem Hegyestetõre, ezért volt idõm egy kis beszélgetésre is Samu Pirivel és a Török Ákos márkajelzésû dinnyeszeletelõgéppel. Ez utóbbi munkájának gyümölcsét élvezhettem 5-6 szelet erejéig, csakúgy, mint a Piri által kínált finomságokat, köztük a cukrozott gyömbért, amit én szerettettem meg vele egy Kinizsi Százason. A sóport meg én köszönhetem Pirinek, õ ajánlotta egyszer, azóta is használom a nehezebb túrák elõtt.  Közben befutott Radványi Feri is, én meg elindultam egy sráccal, aki Törökmezõ és Hegyestetõ között nem olvasta el a szalaggal elzárt résznél a feliratot, könnyedén átlépett az akadályon, lehetõséget teremtve ezzel néhány lódarázsnak, hogy hódolhassanak kedvenc sportjuknak, az óvatlan turisták szurkálásának. Négy darázs ért el értékelhetõ eredményt, így célpontjuk négy dudorral gazdagabb, 60 km-rel szegényebb lett, mert Nagymarosnál kénytelen volt befejezni a túrát. Ismerõs érzés...Nekem volt még 1/4 órám, addig rendezõ barátaimmal--Beával, Amállal és Mészivel--beszélgettem, Jani egy pohár sört is nyomott a kezembe.. Mire a komp jött, komplett szerelésben álltam a parton, most nem felejtettem ott az éjszakai cuccaimat, mint 10 évvel ezelõtt.


Visegrádon, ahogy Radványi Feri elõre megmondta, zárva volt a közért, nem hittem neki, így mehettem vissza a partmenti büfébe, hogy feltöltsem a palackomat. Egyedül mentem Nagyvillámig, ahol hosszúnadrágra váltottam, elõvettem elemlámpámat, és egy apa-fia párossal mentem a kék sáv kék háromszõg találkozásáig, ahol kicsit félrevonultam, mert amit tettem, az nem tartozott a nyilvánosságra. Így aztán a Rigóig egyedül mentem. Itt, nem úgy, mint a szürke marhák mellett, már volt gulyás, méghozzá leves formájában, igen jól esett, ám mivel forró volt, az egyensúly helyrehozatala kedvéért, ittam mellé egy jéghideg búzasört is. Ezzel még nem volt vége a gasztronómiai örömöknek, mert elkezdõdött a jubileumi ünnepség. Mészáros János rövid, lényegre törõ beszédben emlékezett meg a túra 25 éves történetérõl, köszöntötte a már messze járó Corradi Surdot és a jelenlévõ Molnár Gábort, akik mind a 25 túrát teljesítették. Ezt követõen Wehner Géza saját termésû szilvájából készült kitûnõ pálinkával kínálta a társaságot, akik között több ismerõs is akadt. .Grimm Mónika, Szabó Marika, Lévay Béla,, Hevér Gábor, Ispánovity Marci, Szalay Zsolt, akikre emlékszem, és természetesen a rendezõk. Ezután tûzijáték, tortavágás és a szeletek kiosztása tette teljessé a megemlékezést. Kezdtem úgy érezni, hogy már nem is BEAC MAXI-n, hanem BEAC lagzin vagyok.


Még egy ünneplésre készültünk, de az ünnepelt, a 80 éves Merza József csak nem akart megérkezni. Másfél óra várakozás után megkértem Molnár Gábort, hogy adja át neki ünnepi köszöntõmet, féltem, hogy nagyon lemerevedek, így elindultam Dobogókõ felé, miután megittam az otthonról hozott, fahéjas, mézes, gyömbéres kávémat--álmosság ellen. ( Kaló Flóriánnak mondta egyszer egy színésztársa, amikor megkínálta kávéval: "Sic transit Flóri a szundi.) Sikárosnál, csakügy, mint elõzõleg Pap-réten, beütöttem a bélyegzõt az OKT 60 éves évfordulója miatt, a Lokomotív szakosztályának így igazolhattam, hogy nem más útvonalon teljesítettem a túrát. Dobogókõn aztán a múzeum élõ tartozéka, Ádám tette teljesebbé a pecséthalmazt. Gond nélkül értem Lajos-forrásra, ahol megtapasztalhattam, hogy a rendezõk mindent megtettek a fáradtságtól lankadó férfitúrázókért. Ezt legjobban egy alliterációval tudom kifejezni. Három helyes, hamvas hölgy hívogatott, hogy hitelesítse: hetvenhatot hátrahagytunk, harmincnégyet haladhatuk Hûvösvölgyig. Bizony, jó érzés volt, hogy a 110 km. 2/3-án is túljutottam már. A jó érzést csak fokozta a kétféle, finom süti és a korlátlanul rendelkezésre álló tea. Az idõm viszont korlátozott volt, ezért rövid ücsörgés után elindultam a következõ pont felé.


Gyorsan leszaladtam a lejtõn Csikóváraljára, ahol régen a turistaházban gyülekeztünk, ez most már a Hit Gyülekezetének tulajdonába került, ezért a kapu elõtt folyt a pecsételés. Úgy tûnik, lassan megpecsételõdik a sorsa valamennyi turistaháznak. Utána egy Fellini film címe ugrott be, mivel az országúton mentem egy darabig, majd hamarosan követtem a kerékpárosok példáját, és nyeregbe pattantam. A Kevély-nyeregbe egész pontosan, bár ez a pattanás meglehetõsen nagyképû szóhasználat, itt tört rám az álmosság, eddig tartott a kávé hatása. Mit tehettem? Kezdtem felhergelni magam, és egyre gyorsabban mentem. A pontot elhagyva aztán megettem, megittam minden maradékot, feltettem a térdgumikat, mert a térdem már Csikóváralja felé menet kifejezte nemtetszését, hát igyekeztem a kedvében járni. Aztán úgy tettem, mint az elsõ lopását elkövetõ bûnözõ, elindultam lefelé a lejtõn. Nem is volt gond , a téglagyárnál levehettem ismét a térdemet kordában tartó kelléket, és elindultam az utolsó emelkedõn. Nyilván fáradt lehettem, mert többször úgy éreztem, hogy becsaptak a földrajzot oktató tanáraim, nem is a Kékes az ország legmagasabb pontja, hanem az, ahová most tartok. ( Érdekes, a Téli Mátrán ez fel sem merült bennem.)  Aztán felbukkant a Boróka büfé és a Virágos-nyeregben lévõ pont, és ettõl a jókedvem is felvette a virágos elõnevet. Követtem a szalagozást, majd elkövettem az utolsó, apró hibát, a Görgényi útnál elvesztettem a fonalat. eltûnt a szalag. Egy kertészkedõ férfi megnyugtatott, hogy a Szalonka utcán ugyanúgy eljutok a célig. Balassi Bálint szerint nincs szebb dolog a végeknél, bár õ nem egészen erre gondolt, de nekem a túra végét jelentõ óvoda volt most a végvár.


A célban Török Imre sajnálkozott, hogy nem jutott már palócleves, kevesebb indulóra számítottak. Megnyugtattam, hogy nem is vagyok éhes, de a nagy halom paradicsomból azért megettem vagy négyet. Sikerült hát a teljes távot hatodszor is teljesítenem, és a Schütz Ila-Sztankay páros hajdani sikerdarabjának címével búcsúztam: Jövõre veled ugyanitt.




 


 

 
 
Vasas MaratonTúra éve: 20122012.10.08 17:52:59

 Kiegészítés Olsen írásához..


Miért is kell az önálló beszámoló helyett a kiegészítéshez folyamodnom? Azért, mert én vagyok az Olsen mûvének elején emlegetett  "ismerõs arc",és bár tudjuk, hogy az ismétlés a tudás anyja, dögunalmas lenne még egyszer papírra vetni, amit már más megtett helyettem.


Az ismerõs arc nyomban kérdõ arccá változott, ahogy Olsen bejelentette, hogy a rövid távon indul. Hozzáfûzte magyarázatként, hogy amíg mi békésen szundikálva készültünk a túrára, õ átdolgozta az éjszakát, és--leszámítva a pislogással járó igen rövid idõszakokat--nem hunyta le a szemét egész éjjel. Az érvet elfogadtam, ez legalább olyan komoly indok, mint amikor valaki egy Újpest meccs miatt választja a rövidebb útvonalat. ( Bár ez mostanában nem tûnik valami épeszû ötletnek...) Olsen azonban folytatta, mondván, ha már így összejöttünk, akkor õ is a hosszabb távra jön. Így zajlott hát a nekem tulajdonított befûzés. Mit mondjak, nem kellett vért izzadnom.


Petõfi annak idején sokkal könnyebb helyzetben volt, mint túratársam, a költõ tudta, hogy kit akar köszönteni, és egész úton hazafelé törhette a fejét ,hogy is fogja õt szólítani. Más kérdés, hogy ebbõl mi valósult meg. Ferrari Olsen Ferit viszont teljesen váratlanul érte rég nem látott kendõjének felbukkanása, amit a becsületes megtaláló két éve hordozott magával, hátha egyszer megtalálja azt, aki elhagyta egy túrán. Most a sikeres, Pilismarót fölötti újraegyesítés után, meghatódva mondott köszönetet, majd az öröm pillanatait megörökítõ fotózgatás után rádöbbentem, hogy nagyon elment az idõ, és kétségessé vált kitûzött célom elérése. Felgyorsultam hát, Ferit és a többieket ezután már nem láttam, de a célt, hogy elérjem a 15 órás buszt, és még a páratlanul finom almáspitébõl is egyek egyet a Matyi büfében, sikerült teljesíteni. Ráadásul az elválásunkkor nálam szerénykedõ 5 kis bimbós pöfeteg mellé találtam 4 õzlábat is , így már elég pofás kis gombakollekcióval térhettem haza.


Bízom benne, hogy tettemet Olsen nem minõsíti cserbenhagyásnak ( már csak azért sem, mert a bükk dominált azon a részen, ahol elkezdtem sietni), biztos voltam benne, hogy nélkülem is feljut Dobogókõre. Most megtudtam, hogy így történt, és ezúton gratulálok neki a teljesítéshez. Én egy ilyen éjszaka után csak egy egészen rövid távot választottam volna: rajt a munkahelyem, cél az ágyam.

 
 
Tanúhegyek (BTHE)Túra éve: 20122012.05.31 00:25:43

Legutóbbi túrabeszámolóm utójátékának folyományaként úgy döntöttem, hogy egy jó darabig nem írok újabbat. Soha nem volt célom megbántani senkit,ám a véleményemet szeretem elmondani, legyen az akár pozitív, akát negatív töltetû. Utóbbi esetben azért tartom fontosnak egy általam észlelt hiba megemlítését, hogy az legközelebb ne fordulhasson elõ. Eddig nem is volt gond, de legutóbb sértõdöttség lett a bírálatból, ezért ment el a kedvem az egésztõl.


Most mégis kénytelen vagyok írni, mert egy csodálatos teljesítménytúra után történt valami, ami visszaadta hitemet, hogy a jobbítás szándéka nem hiábavaló.


Elõször a túráról írok, amire minden évben el akartam jönni, de hol egy már befizetett , szakosztályi háromnapos, buszos túra, hol a Kinizsi Százas ideje esett egybe a Tanúhegyek túrával, hol pedig sérülés akadályozott meg az indulásban. Idén se volt egyszerû dolgom, mert családi okokból nem tudtam lent aludni, ezért vállalnom kellett az éjszakai 1/4 3-as kelést, hogy saját idõ terhére elindulhassak az 50-es távon. A 27 km.-re lévõ Csobáncig kellett behozni a 24 perces hátrányt, ami nem tûnt nehéz feladatnak.


Példásan gyors adminisztráció után elindultam a Badacsony tömbje felé, és kisvártatva már a Bujdosók lépcsõjén igyekeztem felfelé. Több, ismert történelmi személyiségrõl elnevezett pihenõ volt közben, ám pihenésrõl szó sem lehetett, meg se álltam az egykori veszprémi püspökrõl elnevezett, szépen felújított Ranolder-keresztig. Itt azért egy percet rászántam a csodálatos kilátásra, majd a pecsételés után folytattam utamat. (Késõbb tudtam meg, hogy az egyik pontõr B.tördemic polgármestere volt, ebbõl is látszik, hogy szívén viseli a túra sorsát.) A 2. e.p-nál egy Dianás cukorka késztetett emlékezésre, a Dél-Börzsönyi Kilátások túrán a Kittenberger-kunyhónál szoktuk ezt kapni .Becsületesen megtettem a kitérõt a Kisfaludy-kilátóhoz, de a méreteit megpillantva, lemondtam a meghódításáról, túl sok idõt vett volna el.


Lesiettem B.tomaj vasútállomásáig, és az itiner utasítását követve, lábpárral mentem a kerékpárúton B.õrs megállóig, onnan pedig a hatalmas Varga-pincészet udvaráig, ahol a harmadik pecséten kívül--talán gyöngyözõ homlokomra való tekintettel--Csabagyöngyébõl készült bort is kaptam. Az udvarról kijõve, némi bizonytalankodás után mentem tovább, miután az út elején lévõ szalagot volt szíves valaki leszaggatni. A Klastrom-kutat elhagyva a badacsonytomaji Sörpatikához értem, ahol recept nélkül kaptam egy pohár sört a rendezõk vendégeként.( Természetesen nem csak én, mindenki választhatott egy kedvére való italt.) 


Igen jól álltam idõvel, aztán nem várt dolog következett. Mentem a piroson, az itiner leírása szerint ezt addig kellett tennem, amíg becsatlakozik a kék jelzés, ott aztán élesen jobbra kell fordulnom. Sajnos, ezt úgy értelmeztem, hogy a kéken kell majd mennem, és mivel valóban éles jobb kanyarral csatlakozott be, elindultam rajta. Zavart viszont, hogy a leírás szerinti lejtõ nem akart megjelenni, ezért egy idõ után, azt gondolva, hogy a kék másik ágán kellett volna mennem, átlósan rámentem, és az ott már valóban lejtett. Leérve, egy kertben ácsorgó embertõl megkérdeztem, merre van a salföldi kolostorrom. Sajnos, téves információt adott, így aztán visszatérve a gerincre, ismét elindultam a kék azon ágán, amelyiken elõször, és igaz elég soká, de ez is kezdett lejteni. Az alján egy szõlõjét kapáló ember , végre, jó irányba küldött, de mondta, hogy igen messze van még. Salföldre értem, itt elõbb érintettem a 6. e.p.-ot, majd mentem az 5.-et jelentõ kolostorromhoz. Igen furcsa volt szembe menni a rám csodálkozó mezõnnyel. A pontõrök javasolták, hogy ne menjek vissza Salföldre, menjek ismét a gerincre, és úgy a kéken, majd a zöldön a Tóti-hegyre. Így aztán megláthattam, hol kellett volna a szépen kiszalagozott útra rátérnem, néhány méterre volt csak attól a kéktõl, amire rákanyarodtam.


A Tóti-hegyen hamar rájöttem, hogy képtelenség lenne idõben a Csobáncra érnem, ezért szóltam a pontõröknek, hogy átnyergelek a 30-asra. Otthon lemértem, kb. 10 km-t tettem rá az eredeti távra, nem beszélve a szintekrõl. Eszembe jutott egy barátom, akinek a fia csak ötösöket hozott az iskolából, és egyszer sírva ment haza, mert kapott egy egyest. Legnagyobb megrökönyödésére az apja fülig érõ szájjal fogadta a hírt, mondta, hogy jaj, de jó, végre egy egyes! Majd elmondta a gyereknek, hogy kell néha a kudarc is, azt is fel kell tudni dolgozni. Nos, én hamar feldolgoztam, megettem a szendvicsemet, közben gyönyörködtem a Balaton és a salföldi tavak látványában, majd lesétáltam a nem kimondottan térdbarát, meredek lejtõn, és rövidesen az Istvándy-pincészetben találtam magam. Itt--szokásomhoz híven--kiválasztottam a legkisebb zsíros kenyeret, és púpozva megraktam lila hagymával és csalamádéval. A kudarc feldolgozását megkönnyítendõ, olaszrizlinggel kínált az egyik szimpatikus rendezõ, akivel jól el is beszélgettünk, ez némi repetázást is vont maga után. Végül ajánlotta, ha legközelebb erre járok, feltétlenül kóstoljam meg a száraz borok közül a "Laza" névre hallgatót, a desszertborokból meg a "Golgotát".Így lesz!


Már csak a Gulácsi-hegy volt hátra, majd a szõlõk között kanyarogva besétáltam a célba, ahol újabb meglepetés fogadott, a lekváros, mákos tészta. Utána még örülhettem az adott távon nevezõ legidõsebb résztvevõnek járó bornak is, de a legnagyobb öröm az volt számomra, amikor a fõrendezõnek, Csiba Toninak elmeséltem, hogy jártam .Meghallgatott, megnézte az itinert, és nem azt mondta, hogy miért nem vettem elõ a térképet, vagy látnom kellett volna a szalagozást, hiszen õk rendesen kitették (valóban így volt), hanem szólt a többieknek, hogy jövõre ezen a ponton ki kell javítani a leírást, mert valóban félreérthetõ. Ez a tökéletességre való törekvés ragadott meg a legjobban, és késztetett ennek a káprázatosan megrendezett túrának a leírására. Köszönet érte, és jövõre feltétlenül meg akarom csinálni az 50-es távot!


 

 
 
Magyarországi ForrástúrákTúra éve: 20122012.04.05 20:40:23

  Második, javított kiadás


Amikor valaki már az 5. forrástúráját csinálja, bizony elszégyelli magát a felismeréstõl, hogy még mindig nem írt beszámolót egyikrõl sem. Pedig ez a ragyogó kezdeményezés igazán megérdemli a hírverést! A túrák révén számtalan olyan helyre eljutottam, ahová magamtól biztos nem mentem volna, gyakran kell letérni a jelzett utakról, ezt lelkes gombaszedõként amúgy is szeretem, és a forrásoknak köszönhetõen a folyadék-utánpótlás is megoldott.


A rendezõk szemszögébõl nézve, nem könnyû egy ilyen túrát megszervezni, alaposan be kell járniuk a terepet, és gondosan kell szalagozni. Természetesen, a túrázóknak se könnyû az úttalan utakon közlekedni, az avar alatt rejtõzõ, faágakból, gyökerekbõl, gödröcskékbõl álló csapdák megnehezítik a haladást. Mindez azonban eltörpül az élmények mellett, ráadásul a célban igen szép jelvény várja a teljesítõket.


Ottóval, Zsolttal, Zolival indulunk az 56.7 km-es útra, karnyújtásnyira az Ybl Miklós által tervezett, pazar Károlyi-kastélytól, ami Parádsasvár szélén bûvöli el az arra járókat. Hamarosan a település másik végén álló, 1708-ban alapított, híres üveggyárnál járunk, ami viszont szívszorítóan szomorú látványt nyújt omladozó épületeivel. Innen teszünk egy kis kitérõt a Remete-forráshoz, majd az Áldozóvár nevû e.p. után az Áldozó-kút felé vesszük az irányt. Megyünk vagy harmincan a széles úton, amikor találkozunk az egyik rendezõvel, aki megütközve kérdezi, hogy mit keresünk itt, hiszen rég le kellett volna térnünk errõl az útról. Javasolja, hogy most már menjünk le azon az úton, amin ide vissza kell majd térnünk, így is teszünk. Amíg a forráshoz érünk, egy ember jön szembe, és az e.p.nál még kettõt látunk jönni a kijelölt úton, ám amikor visszaérünk oda , ahol kilyukadtunk, újabb 15 fõs csoport érkezik, õk se vették észre a letérést jelzõ szalagot, tehát három ember 45-tel szemben.. Biztos volt szalag, de a jelölés nem volt tökéletes.


Eszembe jut egy tanmese, ami arról szól, miért kell törekednünk a tökéletességre.Tegyük fel, hogy a Képzõmûvészeti Egyetemen tanuló szobrászoknak egy tintahalat kell mintázniuk. Egyikük ragyogóan oldja meg a feladatot, igen élethûre sikerül a lábasfejû, ám 10 helyett csak kilenc lábat lehet jól kivehetõen látni rajta. Igaz, van ott még egy lábszerûség, de a többi úgy eltakarja, hogy alig lehet észrevenni. Nehezen képzelhetõ el, hogy a kritikára a megbírált alkotó azt válaszolja, hogy egy kiállítóteremben a látogatók 85 %-a nem akad fenn ezen, a maradék 15 % meg figyeljen jobban, és akkor észreveszi a 10. lábat is. Az elvárható válasz az lenne, hogy a következõ tintahal készítésénél igyekszem az összes végtagot egyértelmûen láthatóvá tenni.


Nagy baj nem történt, nem volt egy nagy kitérõ, a pont neve okán hozhatunk ennyi áldozatot a sikerért. Fényespusztán útba ejtjük a frissítõ állomást, majd a Gyula-forrást, aztán a mûút után kicsit közelebb megyünk a felettünk úszkáló felhõkhöz. Lepillantva, nyugodtan szemlélem a fák között kéken felcsillanó Köszörûs-völgyi víztárolót, bezzeg kánikulában szidnám magam, hogy mit keresek a hegyek között, mikor fürödhetnék is egy jót. Gyönyörû ez a völgy, egy bükkfa 45 fokos szögben elõredõlve áll a patakmeder felett, jól látni a földbõl kiálló gyökereit is, olyan, mint egy öngyilkos, aki a mélybe akart ugrani, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, és most rémülten kapaszkodik az életéért.


Parádóhutára már egyedül érkezem,elérem a Tót-berki csevicét, majd a pecsét begyûjtése után a vizet  takaró fakalapot leemelve, iszom a kellemes ízû folyadékból. Kis idõ múlva már a Klarissza csevicénél találom magam, itt a kód felírása után nyomban megyek tovább, mert ki a Tót-berki vizét issza, nem kell annak a Klarissza.(Pardon)


Egy rövid emelkedõ után könnyû, futható terep következik, egy idõ után két gyöngyösi sráccal "száguldunk"lefelé a nekik már célt jelentõ Szent István-csevice felé. Tavaly óta járnak teljesítménytúrákra, most beérik a 20 km-rel, aztán két hét múlva jöhet a Hanák Kolos. Az e.p. -on terülj-terülj asztalkám, eszem két kolbászkrémes kenyeret jelentõs mennyiségû lilahagymával, fokhagymával, savanyú káposztával. Hívogatóan sorakoznak a házi lekvárok is, de ellenállok, nem szeretnék elnehezülni a sok kajától.


Az Ilona-völgyben haladok az Ilona-vízesés felé. Szép táj, szép név, Kosztolányi szelleme lebeg felettem és az õ Ilonáról írt verse:" Minthogyha a fülem szellõket hallana, sellõket, lelkeket lengeni, Ilona." Itt még valóban szellõket hallok, de majd Recsktõl Bodonyig a viharos erejû szembeszél méheket megszégyenítõ beporzást végez rajtam. No, de hol vagyok még ettõl! Elérem a vízesést, ami most--a régóta tartó szárazság miatt--meglehetõsen karcsú, ami a hölgyeknek kifejezetten elõnyös, ám egy vízesés jobban mutat teltebben. Nem baj, kicsit keskeny, kicsit alacsony, de a miénk. Rövid, meredek kaptató után poroszkálok a Csiklósd-kút felé. Két muflon szalad át elõttem, az egyik mintha nõstény lenne, õt talán helyesebb lenne mufflonnak nevezni...


Egy térképek fölé görnyedõ bringás társaságot elhagyva, közeledek a Rabok kútja felé. A valaha megbélyegzett emberekrõl elnevezett kútnál a papírom is megbélyegzetté válik Bori és Gyõri Peti jóvoltából. Kisvártatva a recski táborhoz érek, ahol egy másik forrástúra villan fel elõttem.Valamikor olvastam Faludi György recski "élményeit", ebben megemlítette, mekkora öröm volt, amikor vargányát talált a tábor területén, és azt úgy, nyersen azonnal megette, hogy valamennyi fehérjéhez jusson.. Nos, a börzsönyi forrástúrán elhagytam az ennivalómat, és amikor Királyházáról mentem a Csóványosra, már nagyon éhes voltam. Ekkor találtam két hatalmas galambgombát, ezeket én is nyersen befaltam, ez elég erõt adott a célig. Térjünk vissza a táborhoz, ahol pont az ellenkezõjét érzem annak, mint Parádsasváron az üveggyár esetében: milyen jó, hogy ez megszûnt létezni!


A Szegediek kútjához tartok, töröm a fejem, miért ez a neve. Talán csípõs a vize, mint a szegedi paprika? Megkóstolva, ezt a lehetõséget kizárom, nyilván a forrás foglalása fûzõdik szegediekhez. Elõtte már a Csiklósd- kút esetében is gondolkodtam az elnevezés eredetén, eszembe is jutott egy-két pajzán megfejtés...


A Csurgó-kút következik, aztán a csurgó veríték, mivel a legkeményebb emelkedõhöz érek. Ezt leküzdve, kb. 5 percnyire a Jóidõ-kúttól, kisüt a nap, ami elvárható egy ilyen név esetében, de mire odaérek, beborul ismét, lelõve ezzel a poént. Leszaladok a Rusznyák-forráshoz, itt leülök a billegõ padra, megeszem a szendvicsemet, majd futásnak eredek, hogy behozzam ezt a kiesõ idõt. A Recski csevicéhez már Bell Sanyival megyek, aztán a településen átvágva meglepve olvasom az itinerben, hogy a kivezetõ úton azért nem tettek ki szalagot, mert a helyiek úgyis leszednék.Aztán a faluvégi "villa/negra/negyedhez" érve igazat adok a rendezõknek.


Az utolsó kemény erõpróba következik, a Kanázsvár megmászása. Feljutva se lehet még ünnepelni, a lejtmenet talán még nehezebb. Lehajtott fejjel elfutok Mátraderecskéig, nem mintha szomorú lnnék, de a már említett szél küldi a port folyamatosan a szemem felé. Bell Sanyi már eltûnt, alighanem engedett Recsken a szomjoltást lehetõvé tevõ valamelyik intézmény csábításának .Én ezt Bodonyra tervezem, de azért iszom a derecskei csevice vízébõl is, ami kénes, én viszont nem vagyok kényes, szeretem a büdös sajtokat és a büdös vizet is.


Bodonyban a Vidróczky Sörözõben ezek a betyárok nem tartanak csapolt sört, ezért kénytelen vagyok kólát inni,ám ez túl édes, ezért higítom egy kis rummal. Itt tudom meg egy túratárstól, hogy a GPS szerint bõven 60 km felett lesz a túra hossza, ettõl megnyugszom, így már nem is olyan rossz az idõeredményem. Le is lazsálom az utolsó 4.5 km-t.


A célban a túra jelvényén kívül, megkapom az 5. tûzzománcjelvényemet is az Évezrednyitóban való részvételemért. Tamics Gabi volt olyan rendes, hogy az egyéni kívánságomat is figyelembe vette, innen is köszönöm neki! Megtudtam azt is, hogy 3 GPS is 62.4 km-t mért, engem nem zavar a dolog, a parádsasvári szállásomra még világosban odaérek, és jó kis edzés volt ez a Mátrabércre. Zolinak azért kicsit más volt a véleménye, így nem érte el Pesten a tatabányai csatlakozást, kénytelen volt Zsoltéknál aludni Fóton. Ezzel együtt ismét egy jól szervezett túrán voltunk, a legközelebbi szép túrán talán a szépia 10. lába is jól észlelhetõ lesz mindenki számára. 


 

 
 
DunamentiTúra éve: 20122012.03.12 10:58:44

 Négy éve már megcsináltam a Dunamenti 35-öt,  tudtam, mire számíthatok. Az azért meglepett, hogy a túra leírása még mindig úgy kezdõdött, hogy a stranfürdõ kapuján kilépve, balra indulunk, holott a túra akkor is, most is a Piarista Gimnáziumból indult, ezért a kapun kilépve, rutinosan jobbra fordultam. Az állomás közelében Farkas Elekkel találkoztam, és koccintottunk egyet a restiben. Ezt már máskor is megtettük, de most ürügyet is találtunk hozzá, ez volt a 400. teljesítménytúrám. (Másnap, a Bián folytattuk az ünneplést Farkas Gyöngyiékkel, Gyõri Petiékkel.)


Tán 500 méterrel arrébb, egy mögöttem jövõ turistatársunk szólt, hogy nyitva van a hátizsákom. Megköszöntem, becsuktam, nem rendített meg különösebben a dolog. Akkor még... Közben sógorom is utolért minket, így hármasban értük el a meredek emelkedõt, aminek végén várt a 2. e.p., a Naszály csúcsa. Elõször Eleknek akadt kisebb dolga, majd Gabi engedett udvariasan maga elé, a csúcsra már egyedül érkeztem fel. 


Egy szendvicsevésnyi idõt vártam rájuk, nem jöttek, mentem tovább. Jobbra terebélyes hófoltokat lehetett látni, mint az elmúlt évszak végsõkig kitartó harcosait. Napoleon ugyan nem tudta legyõzni Tél tábornokot, de a Tavasz haderõi évrõl-évre megteszik ezt, így semmi esélyük a túlélésre. 


A 3. e.p. most se ott volt, ahol a leírásban és a térképen jelezték, szemrebbenés nélkül mentem tovább, nem úgy, mint az elsõ alkalommal.Csaknem 1 km. után aztán valóban megjelent a piros sáv, ám a sáros utat gyorsan felcseréltem a szárazabb mezõre. Mivel tudjuk, hogy az ördög nem alszik, és talán már a kullancsok sem, befújtam magam kullancsriasztóval. Azért is voltam óvatos, mert a kertekben már megjelent "Bodó bácsi". No, ez némi magyarázatra szorul. Egy ismerõsöm gyerekének mondtam egyszer, hogy az általa suszterbogárnak nevezett kis állatka igazi neve verõköltõ bodobács. Nagyon tetszett neki. és rögtön kezdte mondogatni, hogy akkor ez a Bodó bácsi. Mint megtudtam, így hívták az egyik szomszédjukat. Ez a poloskafajta egyébként ugyanazt a szerepet tölti be a bogarak között, mint a hóvirág a virágok népes táborában, õk a tavasz hírnökei. Hóvirágot ugyan se itt, se a másnapi Bia 25-ön nem láttam, de egy hete, a "Dunán innen, Dunán túl" túrán hatalmas szõnyegeket alkottak az út elején es a Rácalmási Nagy-Sziget területén. (Legalább most pótoljam, ha már az akkori beszámolómban nem említettem  meg ezt...)


Azért volt szemet gyönyörködtetõ látvány. A gyadai réten több Barkasnyi barka bukkant fel, ám a rét még nem volt tarka-barka, más virágot nem láttam. Ugyanígy nem láttam semmi arra utaló jelet, hogy hol kellett volna a tanösvényre rátérni, mentem tehát ott, ahol 2008-ban, akkor még nem szerepelt  a túrán ez a kis kitérõ. A Rockenbauer-kopjafához együtt mentünk Pincz Jancsival, majd bedõlve egy tévesen felfestett jelzésnek, megtettünk kb. 50 métert feleslegesen, aztán, mivel nem folytatódott a jelzés, visszatértünk a helyes útra.


A katalinpusztai kocsmában zsíros kenyeret kaptunk, ezúttal hiányzott mellõle a lila hagyma, négy éve még volt, és teát ihattunk hozzá. A pult fölötti kocsmabölcsességek felvidítottak közben, kettõt idézek: " Az élet olyan, mint a motor, csak berúgva megy." Bújj el! Viszik a szemetet." Mindig is kedveltem a népi humort, a pilisszentkereszti Piláth kocsmában volt az egyik gyöngyszem, egy kép, "Szánt a babám, recece" címmel, a régi túrázók tudják, mire gondolok, az újaknak szívesen elmesélem, ha egy túrán megkérdezik.


Innen aztán elindultam a Naszály másodszori meghódítására, ez nem olyan meredek út, mint az elõzõ volt. Feltûnt közben a Bik-kút, majd Molnár Gábor. Utóbbival váltottam néhány szót (elõbbivel ez nehezen ment volna), majd belemélyedtem az itinerbe, és a következõket láttam leírva:" Itt jön utunk legtechbnikásabb szakasza,mert a sok bedõlt fa miatt az ösvény nehezen követhetõ." Ez az eufemizmus, a "legtechnikásabb" már négy éve is nevetésre ingerelt, el is határoztam akkor, hogy egy késõbbi túrabeszámolóban majd felhasználom, valahogy így:....és akkor átmenetileg elbúcsúztam társaimtól, és betértem egy sûrû bozótosba, hogy leguggolva technikázzak egyet. Aztán valahogy kiment a fejembõl, most meg már --a leírás ellenére--nem nehezítették bedõlt fák a haladást, rég elvitték az útból az erdészek. Elképzeltem, mi lett volna, ha 4 millió évvel ezelött a Zöldgömb megrendezte volna a Tanúhegyek túrát. Még ma is az lenne a leírásban, hogy a Badacsony felé közelítve legyünk óvatosak, figyeljünk a kénes kigõzölgésekre, vulkánkitörés várható.


Az újabb e.p.-ot elhagyva, kezdtem leereszkedni. Nem hittem a szememnek, amikor Szabó Marika meg jött velem szemben, felfelé. Kérdõen néztem rá, õ meg azt mondta, hogy sehol nem lát sárga kör jelzést. Amíg lefelé megyek, nincs baj, válaszoltam, én már vissza nem fordulok. Újabb, nyolctagú, hezitáló csapatot hagytam el, végül két jól futó, leányvári leány jött velem, a két Grimm Mónika, anya és lánya, bár elõször azt hittem, hogy a Grimm testvérekkel van dolgom, az anyuka is olyan fiatalos külsejû. Egy helyen aztán láttunk jelzést, de úgy gondolom, a középiskolák mintájára, egyszer már ezen a túrán is tarthatnának szalagavatót, jobb helyeken, mint másnap, a példásan megrendezett Bia 25-ösön is, a kétes részeken szalagokkal segítik az indulókat. Igaz, ezzel megfosztják õket a kalandtúra magasztos élményétõl, de nem biztos, hogy a résztvevõk mindegyike vágyik erre. Azért mi se jöttünk zavarba, helybeliek útmutatása alapján, egy agyagbányát érintve, rátértünk a helyes útra, és feltartóztathatatlanul törtünk a cél felé. Itt megkaptuk jutalmunkat, a kitûzõt és az oklevelet, a hagymamentes zsíros kenyeret és a teát, majd kiadtuk az ötvenes évek egyik jelszavát: Arccal a vasút felé! Az állomáson ért az utolsó meglepetés, eltûnt a tárcám pénzzel, személyivel együtt., ám Mónikáék megakadályozták, hogy egy újabb teljesítménytúrát legyek kénytelen tenni Vác és Újpest között, kisegítettek a vonatjegy árával.


Összegezve:kritikai észrevételeimet sine ira et studio tettem, a fõrendezõ irányában inkább pozitív elfogultságot érzek, mert szimpatikus a kisvasutak ügyének felkarolása, több írását is olvastam, kifejezetten tetszettek, de a teljesítménytúrák rendezése számára olyan, mintha én elkezdenék balettozni. Igaz, ha ilyesmire vetemednék, elõbb megkérdeznék néhány balettmûvészt, hogy mégis, hogy kell ezt csinálni.

 
 
Dunán innen - Dunán túlTúra éve: 20122012.03.05 22:59:00

 Szombati programomat úgy kellett alakítani, hogy túrázni is menjek, és a Megyeri útra is kiérjek 16 órára, ezért csak egy rövidebb táv jöhetett szóba. Az egyszerûbb megoldásnak a Normafa 20 kínálkozott volna, ám ezen az útvonalon számtalanszor jártam már, ezért választottam inkább a Dunán innen-Dunán túlt.


Mindig is tisztában voltam azzal, hogy cselekedeteinket embertársaink különféleképpen ítélik meg. Most céljaim megvalósításához 3.40-kor kellett kelnem, és ez a tény okvetlenül azok táborát növelte, akik szerint nem vagyok teljesen normális. Én ezzel nem törõdve, elértem az 5.01-es vonatot, és a kalauz vizitálása után, már aludtam is az ülésemen egészen Pusztaszabolcsig. Ott aztán egy hang közölte, hogy az út további részét vonatpótló busszal fogjuk megtenni.


Szerencsére, így is sikerült idõben érkeznem. A rendezõ egyesület honlapján elõzõleg tájékozódtam, s megtudtam, hogy a Pentele TE, rövidítve PeTE, székhelye az Esze Tamás utcában található, (ez tehát a PeTEfészek), de nevezni egy iskolában kellett, ahonnan busz vitt minket a rajthelyre. A rendezõk nagy erõkkel vonultak a nevezés színhelyére, ennek köszönhetõen pillanatok alatt elintéztük a formaságokat, és a legelsõ, 7 órakor induló busszal mehettünk a Vízi Fogadó elé.


A buszról leszállva, a két Rojcsek Gusztival--apával és fiával--elindult háromfõs csapatunk, és azonnal be is siettünk a fák közé. Nem a túlzott vesemûködésünk miatt, hanem mert ott láttuk a pirossal jelzett turistautat. Nemsokára le is tudtuk a mátrai vagy börzsönyi túrákhoz nem hasonlítható szintemelkedés jelentõs részét--275 métert kell összesen felfelé mennünk a túra során--és közben szert tettünk egy rendkívül szimpatikus útitársra is. Õ túrabotokkal közlekedett, és Gusztiék csipkelõdve megkérdezték, hogy a síléceket hol felejtette. Én is csatlakoztam, megjegyezve, hogy a csõszfõnök nem fogja megdícsérni, nagyon kevés levelet gyûjtött még a botjaival. ( A fiatalabbak kedvéért: régen a parkõröket is csõszöknek hívták, õk a botjuk végén lévõ hegyes fémre tûzték fel a füves területre hullott leveleket, meg néha a fûre tévedt gumilabdákat is, ezért nem voltak túl népszerûek a focizó srácok körében.)


Nos, ettõl kezdve triónk kvartetté bõvült. Pálfalvi Janó, a dunaújvárosi mentõstiszt, velünk jött egészen a célig, ami neki csak egy ellenõrzõ pont volt, mivel az 50-es távon indult. Együtt érkeztünk Kulcsra, a 18 éve önálló településre, ami kedvelt pihenõhelye volt több professzornak, ismert mûvésznek. Innen mentünk tovább annak a ma már várossá lett egykori községnek az irányába, amibõl kiváltak, ez pedig Rácalmás.


Mielõtt a lakott részre értünk volna, tettünk egy kört utunk legszebb részén, a Rácalmási Nagy-Szigeten.Ez a védetté nyilvánított terület 92 madárfajtának a fészkelõhelye, és még 50 másik fajtát lehet látni az év során, mi is láttunk egy igen szép, tágas, fedett megfigyelõhelyet. Ami még meglepõbb, hogy vidra is él ezen a környéken, ki gondolná, 60 km.-re a fõvárostól? A szigeten volt egyedül sáros az út, de a két szélnek köszönhetõen,nem volt vészes a dolog. Az "egyik" szél az elõzõ napokban szárította a talajt, az út szélén menve pedig egész elfogadhatóak voltak a viszonyok.


Rácalmás, ami a török idõkben ide menekült szerbekrõl és az egykori birtokos Almási családról kapta a nevét, azzal a kellemetlen hírrel fogadott, hogy zárva van a kocsma, így az ide tervezett pihenõbõl nem lett semmi. Megállás nélkül mentünk hát a következõ e.p.-hoz, egy koros tölgyfához, ami  a dunaújvárosi hajóállomás elött strázsál.Közben Janó átvedlett köszönõgéppé, annyi ismerõse volt az üdülõövezetben.


Innen már keveset kellett mennünk, hogy beérjünk Dunaújvárosba, amit valaha tréfásan a vas és Aczél városának neveztek. Az utóbbi nem a fõcenzorra vonatkozott, aki egykor a kultúrpolitikát irányította, hanem az itteni csapat kiváló kapusára. Felmásztunk a Rác-dombra, ahol egy görögkeleti templom áll, majd egy rövid, kocsmai pihenõ következett. Egy újabb kis emelkedõ után megláttuk a víztornyot, aminek a közelében már várt minket a finom májas és zsíros kenyér ajvarral és hagymával, valamint almateával, így lett számunkra Dunaújváros a has és a cél városa. Volt egy meglepetés is a célban, a tombola. Az idõsebb Guszti húzott elõször, nyert egy könyvet, mi meg a fiával egy-egy pólót. Az írás elején említett ítészeim majd nyilván bólogatnak, ha ezt elmesélem nekik, jelezve, igaz a mondás, hogy kinek is van szerencséje...


Még gratuláltunk a rendezõknek a végig tökéletesen felfestett jelzésekhez, és úgy általában az egész rendezéshez, majd elindultunk hazafelé, hogy egy átöltözés után megérkezzek a nap megkoronázásának szánt esemény színhelyére.Ott aztán kissé félrebillent a korona a sovány, 1:1-es döntetlennel. Én is ilyen eredménnyel zártam a napot, a túra remek volt...

 
 
Zöld túrák (Budai-hg)Túra éve: 20122012.02.27 09:02:07

 Sajnos, annak idején, amikor ki kellett jelölni, melyik négy színt használják turistautak jelölésére, nem engem bíztak meg ezzel a feladattal. Így fordulhatott elõ, hogy a lila helyett a zöld került a kiválasztottak közé. Mit tehet az ember, el kell fogadni a kialakult helyzetet, és el kell indulni a Zöld 45-ösön.                                                                                                               Az erdélyiek legendás püspökérõl, Márton Áronról elnevezett téren gyülekeztek a résztvevõk, köztük Farkas Gyöngyi és én is. A  temetõ bejáratához közel volt a rajt, ennek ellenére nem uralkodott temetõi hangulat, fõként, mikor megpillantottuk kedves barátunkat, Farkas Eleket, aki felelõsségteljes munkája miatt, a mi bánatunkra, de betegei örömére, ritkábban tud eljönni teljesítménytúrákra.                                                                                                                                                                                                                                            Nekünk, Orionosoknak, nem volt ismeretlen a rajthely, minden év novemberében innen indul a hagyományos Hagymási Jenõ emléktúránk. Ragyogó idõben indultunk, hamar lekerült rólam a dzseki. Gyöngyi nem érte be ennyivel, rövid ujjú trikóban jött mellettem, csodálkozást varázsolva ezzel a többiek arcára, néhány társunkból meg féltõ megjegyzéseket is kicsalt látszólagos könnyelmûségével. Én viszont már látom a néhány év múlva megjelenõ újságcímeket a nõi Schirilláról, bár  ehhez valamicskét fejlesztenie kéne Gyöngyinek az úszótudását.                                                                                                                                                                                                                                                                           Az elsõ kapaszkodó után, felértünk az Ördögoromra, ahol a pontõr angyali nyugalommal osztogatta pecséteit a feltorlódó tömegnek. Késõbb aztán szétszóródott a mezõny, mint Gandhi hamvai. A Széchenyi-hegy felé menet egy hosszú emelkedõhöz értünk. Ott, ó, mily meglepõ dolog történt, mi, akik egy Téli Mátráról szóló beszámoló szerint csak a lejtõn vagyunk nagymenõk, könnyedén megelõztük az írás szerzõjét. Kevéssel utána, némi öniróniával elkönyvelhettük,  igaz a mondás, hogy vakok országában félszemû a király, két srác úgy húzott el mellettünk, mintha biciklin ültek volna.                                                                                                                                                                                                                                    Az újabb ellenõrzõpont után Normafára mentünk, ahol a rétesbolt sziréneinek éneke csak 10-tõl bûvöli el az arra járókat, a tábla szerint akkor van a nyitás, ezért--kísértés híján--haladtunk tovább Disznófõ felé. Itt paradicsomi állapotok fogadtak minket, legalábbis a vaddisznók szemével nézve a dolgot,  Amit eddig turistaútként ismertünk, az most egybefüggõ dagonyává változott.                                                                                                                                                                                                                                                                                       Újabb örömteli találkozások következtek, elõször Scultéti Gáborral, akit a Via Dolorosa óta nem láttam, majd Borival, Gyõri Petivel, Hartmann Misivel, többek között. Együtt értünk a Tündér-sziklához, majd a tündéri történeteket író Fekete István emlékházához.                                                                                                                                                                               Az Apáthy-sziklához és az Árpád-kilátóhoz vezetõ út megpróbáltatásait enyhítendõ, bekaptuk az egyik e.p.-on kapott csokit, és hipp-hopp, már fent is voltunk. (Ezt azért nem kell szó szerint érteni) A Boróka büfénél Szabó Marikába botlottunk, most nem tervezett gyalogos hazatérést a célból, mint múlt héten. A Solymár elõtti lejtõn pedig Petõ Sanyi futott el mellettünk, mi is futottunk ugyan, de az õ sebessége úgy aránylott a miénkéhez,  mint a Tokyo és Osaka közt közlekedõ Shinkansené a Budapest-Veresegyház-Vác járatéhoz.                   Solymáron ebédszünetet tartottunk, majd rövid barátkozás következett Ebola kutyájával, és elindultunk Nagykovácsi felé, Ebola pedig az ellenkezõ irányba. Gyöngyi kissé megdöbbent ezen, de megnyugtattam, hogy õ Pilisvörösváron lakik, és csak hazafut innen, a 20 km. túl rövid neki, meg a vizsla is igényli a mozgást. Nagykovácsiban ezúttal nem tértünk be a Gyopár Sörözõbe, még a végén felkerülnénk a falra, a törzsvendégek tablójára. Valóban van ilyen tabló ott, alján a megszokottól kissé eltérõ mondattal: Találkozunk minden nap.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                     Az e.p.-on a hagymás, uborkás vajaskenyér után, desszert gyanánt, ettem az igen finom házi lekvárból is. A plébánia elhagyása után nem sokkal, az út is a lekvár állagához vált hasonlóvá. Fluctuat nec mergitur, ahogy Párizs jelmondata szól, mi is csak hánykolódtunk, de nem süllyedtünk el. Igaz, néhány piruettet bemutattunk a mögöttünk jövõk szórakoztatására, de megúsztuk esés nélkül ezt a szakaszt. ( Szakasztott olyan volt a talaj, mint Solymár elõtt.) Aztán, ahogy közeledtünk a Budai-hegység legmagasabb pontja felé, egyre több hó jelent meg az úton. Ennyit számított, hogy az 559 méteres Nagy-Kopasz felé tartottunk. Egyébként, kész csoda, hogy az 50-es években nem változtatták meg a nevét Rákosi Mátyás-csúcsra, bár ez jól is, rosszul is elsülhetett volna a névadó számára. Kinevezhették volna az ötletért valamelyik intézmény igazgatójává, de ha gúnynak minõsítik, akkor kaphatott volna egy recski vagy hortobágyi beutalót az illetõ. Mivel mindketten siettünk, most nem mentünk fel a Csergezán-kilátóba. Kilátástalan lehetett volna a helyzetünk is, ha az egyik pontõr nem terel át az általunk helytelenül választott útról az igazira, ami levezetett a mûútig.                                                                                                                       Ezen a mûúton kellett --az eredeti tervtõl eltérõen, ki tudja miért-- a célig menetelnünk. Ambivalens érzéseink voltak a változással kapcsolatban. Annak örültünk, hogy sártaposás helyett sima úton kell menni,de a jó, erdei levegõt felváltó benzingõz már egyáltalán nem tetszett, a futásról is le kellett mondanunk e miatt. A célban gyorsan elintézték a formaságokat, kisvártatva a 22-es buszon ültünk, ahol megkaptam a megnyugtató üzenetet az Újpest 3:1-es bajai gyõzelmérõl. Ennek említésével, úgy vélem, meg is magyaráztam a bevezetõben említett, színekkel kapcsolatos elmélkedésemet...

 
 
Budai TrappTúra éve: 20122012.02.21 01:18:12

A 2 .vonattal érkeztünk vagy 70-en, és rögtön indult a roham a nevezési lapokért. Lídia kemény volt, mint a vídia, állta az ostromot, akárcsak Lengyel Józsiék a benti asztalnál. Amint megkaptuk tõlük az útiokmányokat, elvégeztük az indulási szertartást, melynek során a poharakból a gyomrunkba került a datolyás konyak. ( Jó, tudom, kedves franciák, nem konyak volt, csak brandy.)          Ezt követõen, kedélyesen cseverészve, elindult kis csapatunk Piliscsaba utcáin. Az Orionosok közül Farkas Gyöngyi, Rojcsek Guszti és jómagam voltunk jelen, míg sógorom, Harmat Gabi szakosztályon kívüliként erõsítette kompániánkat, bár õ mindent elkövetett, hogy ez ne így legyen. Reggel a Rákospalota-Újpest állomásra ment volna, ha Éva barátnõje nem irányítja át a kerület másik felén lévõ Újpest megállóba, ám Gabi nem az az ember,aki csak úgy beletörõdik, ha valamit nem sikerül elsõre elrontania. Piliscsaba helyett Pilisvörösváron szállt le a vonatról. Kicsit gyanús volt neki, hogy egyedül sietett nevezni az állomásépület felé, de amikor zárva talált minden ajtót, észbe kapott, és az utolsó pillanatban felugrott az indulni készülõ szerelvényre.           A települést elhagyva, elfelejtettünk jobbra kanyarodni a nagy dumálásban, de szerncsénkre, hamarosan jött szembe egy másik tévelygõ, és visszafordultunk.Így jár az, aki megpróbálja a túra nevét Budai Traccsra változtatni.Egyenletes tempóban kezdtünk felfelé menetelni a szépen letaposott, havas úton--ezúton is köszönjük az 1. vonattal érkezõknek!           A Nagyszénás tetejérõl remek kilátás nyílott a tájra, nem voltunk ehhez hozzászokva, általában olyan köd fogadott itt bennünket a régebbi Trappokon, hogy a piros jelzést se volt könnyû megtalálni. Most viszont ragyogóan sütött a nap,emiatt kicsit tartottunk is a lemeneteltõl, mert ha megolvad a hó, és csúszóssá válik, akkor nehéz lesz eleget tenni a népszerû tévés vetélkedõ címadó felszólításának: Maradj talpon!          Megnyugodva tapasztaltuk, hogy még jók az útviszonyok, gond nélkül leértünk Nagykovácsiba. Itt aztán az ülésre szakosodott testrészünk az elmaradt, hóval történõ kontaktus helyett, a Gyopár Sörözõ padjával köthetett szorosabb ismeretséget. Magunk között kultúrkocsmának hívjuk ezt a helyet, a hátsó traktusban ugyanis rehgeteg könyv sorakozik a polcokon. A vendég a korsó sör mellé leemelhet egy Hrabalt, a fröccshöz pedig a névadó Vörösmarty egyik kötetét, amire lényegesen több esélye van, mint az ital feltalálójának, Jedlik Ányosnak a delejes forgonyról szóló mûvére.                A kétféle halmazállapotú tízórai elfogyasztása után elindultunk a fehér álruhát öltõ Vörös-pocsolya felé. Itt szétszakadt a csapatunk,nekem sietnem kellett, hogy feleségem, Zsuzsa és kisebbik lányom, Lilla névnapját családi körben is megünnepeljük, mielõtt az utóbbi elmenne a baráti körével bulizni.       A Petneházy-réthez közeledve,szívet melengetõ látványt nyújtott a Hármashatár-hegy, a Kahn Károly-és az Erzsébet-kilátó. ezért vidáman, bár az eddiginél lassabb tempóban vágtam neki a Fekete-fej felé vezetõ útnak. Az e.p.-on a megszokott, kedves, idõs úr helyett egy szintén kedves, ifjú hölgy ütötte a pecsétet a papíromra, majd pár kilóméterrel arrébb, az újabb e.p.-on eszembe jutott az ismert mondás, miszerint ismétlés a tudás anyja. A sárga jelzést elérve,megegyezik az út a múlt szombati Kitörés 25 útvonalával, megfejelve a Boróka büfétõl a Menedékház utcai célig vezetõ, rövid úttal.Késõbb megtapasztaltam, hogy hiába egyeznek az útvonalak, nincs két egyforma túra.      Hûvösvölgy után találkoztam a megfázását itt gyógyító Samu Pirivel, aki a célba érés után elmondta, hogy sokkal jobban érzi magát, mint induláskor.Vele volt Bajári Pista, õ a Kitörés napján kitört az 5x fogságából, és belépett a hatvanasok népes táborába. Isten hozott körünkben!        A Nyéki-hegyen az elsõ jobbkanyar után Urbánffy Jenõre gondoltam, egyszer itt ért utol, majd kb. 100 méter után elbúcsúzott tõlem, akkor õ sietett valahová. Szomorúvá tett, hogy ez már nem ismétlõdhet meg többé. Igaz, a túra alatt vidámabb kép is elõkerült emlékezetem valamelyik rejtett zugából. Az egyik e.p.-nál--legyen az én titkom, melyiknél--beugrott egy több évtizede látott, szellemes rajz.Nézõpont volt a címe, és egy utcai jelenetet ábrázolt.A zebrán csigák haladtak át, a zebra elõtt várakozó autók volánjai mögött meg vicsorgó tigrisek ültek. Itt a sorban toporgó túrázók látták a zebrán vonuló élõlények egyikét, amint beírja a rajtszámokat, és lebélyegzi az elé tett lapokat. A pontõr pedig Dzsingisz kán seregének tagjait láthatta az egyre duzzadó tömegben,akik nemsokára átgázolnak rajta.        Amint az emelkedõ lejtõre váltott, átmenetileg elbúcsúztunk, és a Határ-nyeregig nagyobb sebességre kapcsoltam.Itt aztán bekövetkezett az, amire már utaltam, nincs két egyforma túra.Egy héttel ezelõtt a hóban kirajzolódó lábnyomok lépcsõként szolgálva megkönnyítették a feljutást, most viszont a megolvadt hó csúszóssá vált, és igen megdolgoztatta a combizmokat.       Az Újlaki-hegyen Bori és Peti, azaz a Gyõri házaspár csodálta, és fotózta a paplanernyõsöket. Én is csodálom õket, de ki nem próbálnám ezt a sportot. Egy barátom kérdezte is egyszer, miért, hiszen többször ültem repülõn, nagy magasságban haladó kötélvasutak nyitott és zárt kabinjaiban. A válasz egyszerû Láttam, hogy milyen gonddal hajtogatják össze, és bontják szét ezeket az ernyõket,rendezgetik a zsinórokat,minden miliméternek jelentõsége van. Én ellenben, feleségem és néhai édesanyám egybehangzó véleménye szerint, egy nadrágot se tudok rendesen összehajtva a vállfára tenni, biztos, hogy már az elsõ kísérletet sem élném túl.       Lazán futottam lefelé, bár egyszer a mobilom csörgése megálljt parancsolt.Gyöngyi jelentkezett, és elmondta, hogy félórás kóválygás után visszatért egy sorompóhoz, ahol elvesztette a fonalat.Szerencsére, tudtam segíteni, mert ennél a pontnál én is elbizonytalanodtam, egy jótét lélek levakargatta több helyen a sárga jelzést. Néhány éve hallottam egy interjút Koncz Gáborral, azt kérdezte a riporter, mire vágyik még. Nyilván, a szerepálmaira volt kíváncsi, ám a neves mûvész a következõ választ adta: " Egyszer, csak egyetlenegyszer adja a Jóisten, hogy akkor menjek le az autómhoz, amikor az a csirkefogó kiereszti a kerekeibõl a levegõt. Gondolom, jónéhány turistatársam fejében született már hasonló gondolat a kaparós sorsjegyet a turistajelzéssel összetévesztõ alakkal kapcsolatban.       A hívás után hamar beértem a célba, de elõtte még csodálkozva láttam Szabó Marikát , aki jött velem szemben. Kiderült, hogy a hegyen keresztül megy haza, néhány kilóméterre lakik innen.     A célban, a virslin és a teán kívül, egy meglepetéssel vártak minket a rendezõk. A 2o. Budai Trapp alkalmából forralt bort kínáltak. Ekkor ismét eszembe jutott ugyanaz a latin mondás, mint a sárga jelzésnél, és a közben beérkezõ sógorommal együtt kifelé menet még repetáztunk. Késõbb megtudtam telefonon, hogy Gyöngyi és Guszti is megérkezett bõven a szintidõn belül, így aztán igazán jól végzõdött ez a kellemes túra.

 
 
Téli sóútTúra éve: 20122012.02.08 01:31:07

 Elõször is szeretnék reflektálnii Nagypapa kedves soraira , amit Mátrabéli "megkoronázásom" alkalmából írt. Nem tölt el különösebb büszkeség amiatt, hogy a lap tetejére ugrottam, mint legidõsebb teljesítõ, ez nem egy nagy érdem, inkább a naptár lapjainak--számomra is meglepõen gyors-- pörgése eredményezte. Jó, nem kell feltétlenül egyetérteni Zrínyi jelmondatának második részével, mert kell a szerencsén kívül tenni is valamit, hogy idáig jusson az ember, de Fortuna szerepe elvitathatatlan. Lívió barátom / Lopussny István / , akivel 25 éve együtt kezdtünk egy Gerecse 50-nel, 9  Kinizsi Százas megtétele után, egészségügyi problémák miatt, nem tudta megcsinálni a tizediket. Pedig õ sokat tett a sikerért, lényegesen több teljesítménytúrán vett részt, mint én.                                                                              Nekem viszont szerencsém volt a 2005-ös bokatörésem és a 2007-es--focisérülés következtében fellépõ-- agyvérzésem során, mert nemcsak helyre hoztak a kiváló orvosok, hanem tiltás helyett, kifejezetten ajánlották a túrázást. A focizásról meg azt mondták, játszhatok, csak ne fejeljek, és ne találja el a fejemet a labda. Azaz, a fejem a gyenge pontom, fokozott védettséget élvez, akár az óriás panda vagy a havasi gyopár. Ám.fejetlenül nem lehet focizni a szó egyik értelmében sem, így e szenvedélyemrõl 60 éves koromban le kellett mondani.  Ugorjunk egyet térben és idõben! Február elsõ szombatján a Téli Sóút tápiószelei rajthelyén találtam magam, életem párjának minden lebeszélési kísérletét figyelmen kívül hagyva. Szegény, bizonyára tudta, hogy vesztes csatába indul, mégis próbálkozott olyanokkal, hogy arra a térségre jósolják a legrosszabb idõt, félméteres hó lesz és iszonyú szél várható. Tõlem viszont elvárható volt a részvétel, egy elmaradt tavalyi túra miatt tartoztam Lipák Pistának az idei Téli Sóútal, ez nekem becsületbeli ügy volt.                                                                  A lakott részt elhagyva, hamar megtapasztaltam, hogy az elõrejelzések pontosak voltak. Eszembe jutottak Arany János sorai: " Ritka vendég Rácországban Zsigmond, a király, a császár".Ugyanilyen ritka vendég Rácz országában /Rácz a vezetéknevem / az effajta valódi, télies idõjárás, és ha vendég érkezik, illik felkészülni a fogadására. Rám nem lehetett panasz, rögtön az út elején ágyas pálinkával köszöntöttem az elegáns, hófehér ruhás látogatót. Az arcom védelmét is megszerveztem, követve a bankrablódivatot, sállal takartam el a szememen kívül mindent a fejem frontális részén, kiegészítve ezzel a sapkát és a kapucnit.                                                                                  Ennek ellenére, idõnként homályosan kezdtem látni--nem a szilvóriumtól, kedves absztinens túrázótársak--ekkor az ujjaimmal le kellett olvasztani szempilláimról az odafagyott havat amit az állandóan fújó szél volt szíves odahordani. Az elsõ ellenõrzõpontnál kapott narancsot se volt könnyû megpucolni, kesztyû nélkül gyorsan elgémberedtek az ujjaim.                                                                                                              A második e.p.. a Pokol-tanya, maga volt a mennyország. Lobogó tûz, fedett beálló, finom édesség várt , és  egy meglepetés. Egy lelógó bajuszú túrázót fedeztem fel, akinek a bajsza mindkét oldalon 3-3 centis jégcsappal hosszabbodott meg.Ugyanazt éreztem, mint egyszer az Erzsébet-hídon, amikor, szinte egy újabb hídként ,a Duna két partját egy gyönyörû, élesen kirajzolódó szivárvány kötötte össze. Akkor is, most is szenvedtem a fényképezõgép hiányától. Lassan felismertem a lenyûgözõ szõrzet tulajdonosát, Csernai Pistát. Egy éve láttam utoljára, õ fõleg Ausztriába, Olaszországba jár túrázni Nagy Lajossal. Az újabb találkozásunkra azonban csak egy hetet kell várni, azzal búcsúztunk el egymástól, hogy a Kitörés rajtjában folytatjuk a beszélgetést.                                                                                                                Az idõ közben nem változott, a sálamat már egy páncélos vitéz is viselhette volna, úgy megkeményedett. II. világháborús képek villantak fel elõttem, ahogy az orosz fronton vonulnak katonáink, és mindjárt el is szégyelltem magam.Mit panaszkodom én a remek felszerelésemmel, nem kell nehéz fegyvert se cipelnem, csak a forralt borral teli fémtermoszt, ráadásul nem is lõnek rám, ez a veszély csak az õzeket, vaddisznókat fenyegeti errefelé. Sajnos, néhány cinkétõl, verébtõl eltekintve, vadon élõ állattal még nem találkoztam. Aztán megtört a jég. Nem a lábunk alatt, hanem az elsõ távvezetékhez érve, felbukkant egy tizenhat õzbõl álló csapat. Nem sokkal késõbb, nyulakat láttam, sokáig követhettem õket--csak a szememmel, természetesen. Most lehetett igazán megfigyelni, milyen hihetetlenül gyorsak, nyáron hamar eltûnnek a kukoricásban.                                                                                                                                                            Közben elállt a szél és a hó is, és én elmerengtem, milyen érdekes ez az "eláll" szavunk. Az említett esetekben, meg a szavunkkal, szándékunkkal kapcsolatban valaminek a megszûnését fejezi ki. Amennyiben befõttre vonatkozik, vagy ha valakit nem találunk a helyén, és azt mondjuk, nem baj elállok én itt, amíg megjön, egyfajta, hosszú folyamatosságot jelöl. Nem lennék külföldi, aki magyarul tanul...      Az állatok megjelenése és az idõ jobbra fordulása idilli hangulatot teremtett, igazán eszményinek tûnt a túra. Egy darabig...Tavaly láttam Egressy Zoltán két kitûnõ egyfelvonásosát / Az Isten lába, Nyár utca, nem megy tovább/ , mindkét mû ismertetõjének végén ez a szófordulat állt, jelezve a kellemes jelenben lubickoló szereplõk sötét jövendõjét. Én se jártam másképp, visszatért a síelõk öröme a szörfözõk álmával együtt, én egyiknek se vagyok rajongója, így nem is örültem a változásnak. Kisvártatva, a talajviszonyok is jelentõsen romlottak, szántóföldön haladtunk, többnyire bokáig érõ hóban, de kétszer térdig süllyedtem a fehérségbe.                                                          A Máriácskához érve, rájöttem, hogy a 3. e.p.-ot észre se vettem, itt nem volt pontõr, be kellett írni, hogy mi van a kidõlt kereszt mögött, ám a keresztet belepte a hó, nem lehetett látni. Nem kaptam a szívemhez, tudtam, hogy Lipák Pista nem csinál ügyet az ilyesmibõl, meg amúgy is egyenesen vezet az út, értelmetlen dolog lenne másfelé letérni.                                                                                                                                 Az újabb e.p. már azt jelentette, hogy közel a cél, kaptunk egy Túró Rudit is, amirõl nemrég olvastam, hogy a névadója nem más , mint az ismert hegymászónak, Klein Dávidnak az apja. Lett is baja belõle, mert valami barom kitalálta, hogy ez a név furcsa, pornográf képzetet kelt az emberekben.Az édesség mellé társakat is kaptam, mint kiderült, egyiküket már egy Fóti Somlyón volt alkalmam megcsodálni. Miért a csodálat ? Az illetõ vak volt, egy látóval haladtak együtt, igen gyors tempóban. A férfit Reményik Lászlónak hívják, ha jól értettem a keresztnevét, egy Reményikhez az ember automatikusan a Sándort képzeli  hozzá, a hölgy Szécsi Katalin.  Igazán boldoggá tesz a találkozás, és most ismét Merza József írására szeretnék utalni /gondolom, mindenki tudja, hogy Nagypapáról van szó /.Bizony, a mozgás örömén kívül, az emberi kapcsolatok miatt is érdemes túrázni!  Megtudtam Lacitól, hogy 9-10 látássérült társa idult el a túrán, bízom benne, hogy mindegyikük célba ért. Mi is beértünk hamarosan, bár elõbb még átmásztunk egy lépcsõt elzáró, hegesztett vasrúdon. Lipák Pista a tõle megszokott kedvességgel köszöntött bennünket, ettünk, ittunk, és azzal búcsúztunk el, hogy a Kincsemen találkozunk.


                                                               


 

 
 
túra éve: 2009
Téry Ödön emléktúra 50/25/20Túra éve: 20092009.03.22 16:09:11
Hideg volt a reggel, de hamarosan felmelegedtem. Már majdnem felszálltam a HÉV-re amikor rádöbbentem, hogy otthon hagytam a pénzemet és az irataimat.Ez egy kb. 1500 méteres futást erednényezett. Rózsavölgyi ezen a távon bronzérmet nyert a római olimpián. Én--természetesen--sokkal gyengébb idõt futottam, de ez is elég volt arra, hogy a következõ HÉV-et elérjem, és Rózsavölgyi kedvenc távja után a hûvösvölgyi rajthelyre siessek.
A hivatalos rajtidõ után pár perccel értem oda, de a tavaly 20 éves fennállását ünneplõ Téry Ödön T.B.T. rendezõi jóval toleránsabbak annál, hogy ilyen apróságon fennakadjanak. Villámgyors adminisztráció után, remetei magányban meneteltem a Máriaremetén felállított elsõ ellenõrzõponthoz. Pont hozzáláttam volna a távozáshoz, amikor jött Bajári Pista, ezért egy üdvözlésnyi idõre maradtam még.
Hihetetlen mennyiségû tõzike /mások szerint hóvirág, mindegy, ugyanaz a család/fogadott a Remete-szurdokban. Akár nekem volt igazam, akár nem, a látvány káprázatos! Késõbb aztán egy szomorúbb kép zavarta meg lelki békémet.A túloldalon, a sziklaüregek elõtt, korunk remetéi, a hajléktalanok szárítgatták ruháikat.A Remete-hegyre vezetõ kaptatóhoz értem, s itt örömmel fedeztem fel az odvas keltikéket, amelyek lila-fehér színkombinációjukkal mintha az UTE tegnap esti gyõzelmét köszöntötték volna. Felérve, mindenki megállt gyönyörködni a kilátásban, részben taktikai megfontolásból , így legalább kiliheghettük magunkat.
Magányos menetelésemnek Farkas Elekkel való találkozásom vetett véget, Klotildligetig együtt mentünk tovább. A következõ lehetõség a panoráma megtekintésére a Nagyszénás tetején adódott, még az esztergomi bazilikát is lehetett látni. Mindezt kellemesebbé tette , hogy most még a szél se vendégeskedett itt, úgy látszik, a holnapi Bia 25-re készül, ahol a sóskúti Kálvária-hegyen szoktunk vele találkozni.
Piliscsaba elõtt csatlakozott hozzánk Merza József, akinek gratuláltam kitûnõ, Budai Trappról szóló túrabeszámolójához. A Liget bisztróban, a"bisztró" szó eredetének megfelelõen, gyorsan végeztem, elbúcsúztam addigi társaimtól, mert a 18.15-ös buszt szeretném elérni. Elindultam hát a piros kereszten Pilisszentkereszt felé, igaz, elõbb még Pilisszántón is át kell haladni. Ennek határában egy kis lovarda áll, egy lány éppen nyeregbe pattant, mikor odaértem. Ilyesmire készültem én is, ha nem is pattantam, de egyenletes tempóban poroszkáltam a Szántói-nyereg felé.
A település felsõ határánál egy érdekes kilóméterkõre lettem figyelmes. Egy nyolcas van rajta, ám fektetve, mintha csak a véget nem érõ emelkedõre utalna. Balra felbukkant a hatalmas kereszt és a Szikla Sszínház bejárata sok-sok emberrel, az úton viszont sok-sok autó jött, így nagyon örültem, amikor rátérhettem a balra induló, erdei ösvényre.
A pilisszentkereszti Emma vendéglõhöz érve, Lévai Bélát és Molnár Gábort válthattam, õk éppen jöttek kifelé az ajtón. Leültem megenni a finom húslevest, megittam hozzá a nem kevésbé jól esõ "árpalevest", és elégedetten állapítottam meg, hogy jó a túra, a talaj se mély, sáros. Mészáros János pedig, aki a fõrendezõ, örvendezõ arccal bírálta el a sorra eléje kerülõ, Téry Ödön életére vonatkozó kérdõíveket.
A túra legkülönösebb élményét is itt élhettem át. Kint, az étterem ablakánál egy madár ugrált, röpködött, mintha be akarna jönni. Kérdeztem a bent ülõket, milyen madár ez, de nem ornitológusok gyûltek most össze, csak odáig jutottunk, hogy sas, gólya és strucc biztos nem. Kiderült, hogy órák óta csinálta ezt, a személyzet szerint egy lakásból szökhetett meg, eltévedt, és az ablak hasonlíthat hajdani lakhelyének ablakára.
Ezek után elindultam Dobogókõre,ahova erõsen dobogó szívvel érkeztem. nem a szintemelkedés viselt meg, hanem izgatottan vártam hogy a Matyi büfében elfogyaszthassam kedvenc almáspitémet. Szerencsém volt, az utolsó darabot vittem el.
Ádámmal váltottunk pár szót, amíg ráütötte lapomra az újabb pecsétet a múzeumnál lévõ ellenõrzõponton, majd jött a nagy meglepetés, A múzeum mögött egybefüggõ hómezõ volt, míg a másik oldalon--eltekintve néhány, szánalmas foltocskától--semmi.
Hóban taposva juthattam el a Rezsõ-kilátóhoz. Pont szemben látni a Szent Mihály-hegyet, balra tekintve Zebegényt, Visegrádot--többek között. A háttérben meg ott magasodik a Csóványos, meg is jelent lelki szemeim elõtt a majdani emléktábla szövege: "Nagy Zoltán emlékére, aki a 70. születésnapján mászta meg ezredszer a csúcsot." Dömöst is látni, errõl eszembe jutott, hogy indulni kéne.
Az Ilona-pihenõnél nem sütemény töltelékeként, hanem eredeti állapotában vehettem magamhoz az almát, és aztán kezdõdhetett az ereszkedés. A Szakó-nyeregtõl lehetett választani három út közül, én nem akartam a Téry útból Letéry utat csinálni, maradtam a piroson. Egy ideig egy békásmegyeri túratárssal mentem, aztán, mivel õ gyakran megállt fotózni, elbúcsúztunk azzal, hogy majd a busznál találkozunk. Körtvélyes elõtt azért még együtt néztük meg az 52 évesen elhunyt erdész emlékére állított kopjafát, de azt már egyedül nyugtáztam, hogy elõbújt a csészegomba, így hamarosan megjelennek az ehetõk is.
Dömös házait megpillantva, rájöttem, hogy van esélyem a 17.15-ös busz elérésére is, futottam hát a célig. Simán elértem, így a békásmegyeri srác helyett Sváb Lacival tárgyalhattuk meg a jól sikerült túra történéseit.
 
 
Dél-Börzsönyi kilátásokTúra éve: 20092009.03.16 00:00:58
Március 15-e elõnapján Nemzeti Ünnepünkhöz méltó, huszáros hajrával értem el a Zebegénybe tartó vonatot. 5 percem volt a metróból kiszállva, hogy elszaladjak jegyért, majd vissza a pénztártól távoli vágányhoz.Felszállva lehuppantam, majd rögtön fel is pattantam, mivel egy részegen randalírozó térsaság ordítozott a vagonban--a miénktõl eltérõ kultúrájának megfelelõen. Akik megfékezhették volna õket, azok most a holnapi nagy feladatra készültek, Az esernyõket kell majd helyettesíteniük,hogy megvédjék a nagy szónokot, mert eddig a tojásos Demszky úgy hozzátartozott a március 15-i ünnepségekhez, mint a tojásos nokedli a salátaszezonhoz.
A következõ kocsiban békésebb emberek közé kerültem. Ebola, Szöcske és még néhány, névrõl nem ismert hegyjáró ült ott, így aztán az utazás nem lett monoton a vonaton--a régi túrákról beszélgetve hamar eltelt az idõ.
A rajtnál gyorsan elintéztem a nevezést, és már eredhettem is Tiboldék nyomába a kanyargós úton.A Trianon-emlékmûvet eddig csak sötétbem láttam, talán ezért nem vettem észre a közelében levõ, érdekes , fából faragott , 56-os emlékszobrot.Az elsõ ellenõrzõponton régi, kedves ismerõs, Bártfai Laci fogadott, így vele is válthattam pár szót.
Különféle sárgákon haladtam.Sárga háromszög, sárga sáv, sárga kör, sárga kereszt, sár gatyámon--köszönhetõen annak, hogy otthon maradt a lábszárvédõm.A 2. ep.-nál Tamics Gabival futottam össze,át is adtam neki a 4. évezrednyitó füzetet a 2000 megtett km-t igazoló pecsétekkel.
A nagy sártaposás közben azért kellemes élményekben is volt részem.A Szent Mihály-hegy közelében pár szál hóvirágot láttam,majd hamarosan felbukkant a névadó is, néhány kiterjedt folt formájában. A Julianus-kilátó tetején kaptuk meg 3. pecsétünket és mellé a pompás panorámát a Nagy-Villámmal, a visegrádi várral és Salamon tornyával, amirõl már tudjuk, hogy téves elnevezés. Valahol a Sibrik-dombon próbálta meg Szent László elvenni I.András fiának a kedvét a királyi mesterség ûzésétõl. Történelmi merengésemet Nagy Lajos szakította félbe, nem az Anjou, hanem a székesfehérvári, aki sok "királyi" túrát rendezett,de valami miatt tele lett a hó/Fejérke/cipõje az egésszel, és mostanában inkább egyszerû résztvevõként találkozhatunk vele. Kár, bár vannak remek követõi, például ennek a túrának a rendezõi.Közben a Dunán felbukkant egy uszály, de muszáj elindulni, nem állok túl jól az idõvel, igaz ez a 8 km. volt a túra legnehezebb szakasza,735 m. az eddigi szintemelkedés.Jó lenne egy kis szénhidrát, ám a mazsolát is otthon felejtettem. Szerencsére, Kövesmezõn egy szelet Cerbonát kaptam a pontõröktõl, így ez a gond kipipálva.
A zöld háromszöggel jelzett enyhe emelkedõn kapaszkodtam felfelé, amikor egy régi parkõrre emlékeztetõ turistát pillantottam meg, aki a két botjával jelentõs mennyiségû levelet gyûjtött össze. Amikor utolértem, örömmel láttam, hogy a "parkõr"nem más, mint Gyõri Péter, így aztán együtt meneteltünk tovább, és gyönyörködtünk az út két oldalán megjelenõ szép, lila hunyorokban.
A Gerendás-büfében hamar eltûntettük a hivatalos járandóságot /hagymás zsíroskenyér teával/, majd jöhetett a túrázók kerozinja, a sör.Az üzemanyaggal feltöltve, nagyobb sebességre kapcsoltunk,és a tökéletes szalagozás miatt nem is tört meg a lendületünk semmilyen tájékozódási kényszer miatt.Útba ejtettük gyerekkorom egyik kedvencének, Kittenberger Kálmánnak "Rózsakunyhó" nevû pihenõjét, majd felmásztunk a Gál-hegyre, hogy aztán egy igen meredek, de jól futható terepen eljussunk a Morgó állomásig.Valaha azt hittem, hogy az egyik törpérõl kapta a nevét, de ma már tudom, hogy a mellette zúgó patakról, ami most véletlenül se nevezhetõ törpének,igen szélesen vágtat a Duna felé.A büfében pedig egy újabb sör vágtatott a gyomrom felé,Peti viszont Jedlik Ányos találmányát, a fröccsöt választotta szomjoltóként.
A Testvér-forrást és a Riesner-forrást érintve mentünk a Pusztatorony irányába, és ekkor megjelent Molnár Gábor, emlékeztetve gyerekkorom másik kedvenc vadászírójára. Egy szép horgásztónál a kétpúpú tevére enlékeztetõ rész második púpján begyûjtöttük a 8. stemplinket is.
Következett egy újabb halastó Törökmezõnél,majd az utolsó emelkedõ és irány Zebegény! Bezzeg én ismét tévedtem,amikor a száraz úton menve, azt hittem, a talajnál megtörtént a rendszerváltás. Most is csalódnom kellett, hamar visszaállt a régi rend, sár borított mindent.Ekkor már a szobi Zolival robogtunk a cél felé, ahol a kedves rendezõkön kívül virsli és tea várt minket.
Nagyszerû túra volt, kellemes, napsütéses idõben, kitûnõ rendezéssel, a nehézségekre meg ki a fene emlékszik már a célba érkezés után?
 
 
Dél-Börzsönyi kilátásokTúra éve: 20092009.03.15 22:01:24
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár