Két éve voltam utoljára Berzsenyi túrán, az idén úgy hozta a sors, hogy Ildikóval állhattam a rajtvonalra. 2010 óta a túra átesett egy-két fazonigazításon és ezek kifejezetten elõnyére váltak. Az elsõ – számomra új változtatás – a túra útvonalán történt, mely által a szervezõk csökkentették az aszfaltos szakaszok hosszát. A Berzsenyi-pincéhez nem a Kemenessömjént átszelõ országúton, ill. járdán jutottunk el, hanem a falu feletti hegyi birtokok között, füves-homokos szekér-és gyalogutakon. A második újdonsággal a Ság-hegyen találkoztam, ahol szerintem az S jelzés nem ott futott, ahol eddig (legalábbis a hegyre felvezetõ S jelen én még nem jártam). Az ep. közvetlenül a Ság-hegyi turistaház mellé volt telepítve, ez szintén az újdonság erejével hatott rám. A célban számomra új, Berzsenyit ábrázoló kitûzõt kaptam, így a régi, ugyanolyan fekete-fehérek mellett most már rendelkezem színessel is. A túrák szolgáltatási részével nem igazán szoktam foglalkozni, de meg kell említenem, hogy az ellátásunk a nevezési díjhoz képest kimagasló volt: minden ellenõrzõ ponton kaptunk valami finomságot, úgy, mint almát, cukrot, Milka csokit, a célban vajas, zsíros kenyeret hagymával, medvehagyma krémmel, kétféle szörppel. A szervezõk nagyon lelkesek voltak, bár egy kicsit csalódottak is, mivel kevesen indultak és ez a túra azért ennél többet érdemel. A változtatással jelentõsen csökkent az aszfalt mennyisége, ami maradt, az meg az útvonalból adódó kényszerhelyzet. Itt kell megemlítenem, hogy amikor Sitkére értünk, azt tapasztaltuk, hogy pár túratárs, mielõtt elérte volna az elsõ sitkei házakat, jobbra fordult a szántóföldek felé és ezáltal nem sokkal Nagysimonyi elõtt értek ki a fõútra. Ezzel a kitérõvel minimálisan csökkentették az útvonal hosszát, de lényegesen csökkentették a Sitke és Nagysimonyi közti, aránylag nagy forgalmú fõúton történõ aszfalton való közlekedést. (Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Sitke után egy darabig lehet a fõút mellett, a szántóföld szélén haladni). A szervezõknek utána kellene járni, hogy el lehetne-e ebbe az irányba vinni az útvonalat, mert ha igen, akkor még mindig lehetne visszavenni az aszfalt mennyiségébõl. Köszönjük a szervezést!
Thury túra – immár negyedik alkalommal Gelsérõl, a termálfürdõ elöl. A mai napon Ildikó és Attila voltak a társaim. Attila - mivel élete második teljesítménytúráján vett részt -, a 20 kilométeres távot választotta, Ildikóval a hosszabb távra neveztünk. Az idõ kegyes volt hozzánk, a rajtolás után elállt az addig szakadó esõ, majd a célba érés után, a kocsiba üléskor újra megeredt. A nagyon szép dél-zalai táj testét idõnként tarra vágott erdõk csúfították el. Szomorúan tapasztaltuk, ahol tavaly még erdõben jártunk, az idén már csak a kivágott fákat hirdetõ törzs-csonkok hirdették az egykori szépséget. (Csak úgy mellékesen megjegyezve, hány és hány madár és erdei kis állat lakóhelyét teszik ilyenkor egyik pillanatról a másikra tönkre? A kislányom mikor fog ezeken a helyeken újra erdõt látni? Wass Albert után szabadon: Adjátok vissza az erdeinket!!!) Az újudvari adó környékén kivégzett fák százai hevertek rendezett gúlákban, számomra nagyon lehangoló volt a látvány. A túra szolgáltatása az árához képest nagyon kedvezõ, a pontõrök kedvessége sem változott. A célban a harmadik színû „Canisa” feliratú kitûzõt kaptam, az Emléklap ugyanolyan, mint tavaly. A szervezés nagyon jó, ennek ellenére az idén kevesebben voltak, mint a korábbi években, betudható ez a Nagyszombatnak és a reggeli rossz idõnek. Az idén is jól éreztük magunkat, köszönjük a szervezést! Attilának köszönjük, hogy a célban türelmesen várt ránk, de olyan jó idõ alatt teljesítette a húsz kilométert, hogy egy gyakorlott túrázónak is becsületére vált volna!
2009 után ismételten Lepke 40, ez évben Bazsi nélkül. A szombat – úgy, mint tavaly – az idén is munkanap, de egy nap szabadság feláldozása mellett a teljesítés kivitelezhetõvé válik. Az elõttem szólók már mindent elmondtak és fényképek segítségével megmutattak a túráról, így csak szösszenetnyi gondolatot írok le. Az idõ valóban nyárias volt, az ég kék, a fák virágoztak, a madarak csicseregtek és sok jó embergyûlt össze aránylag kis helyen. A feltételek adottak voltak egy jó kis testmozgáshoz. Az igazat megvallva, kicsit féltem a távtól és a szintemelkedéstõl, mert a PITE túra óta nem voltam túrázni, akkor pedig még 30 centiméteres hó volt a Mecsekben. Végül is nem törtem annyira derékba, mint amennyire számítottam rá, a nap végére kellemes fáradtság uralta testemet. A szervezés színvonala és az ellátás a megszokott volt, nekem újdonság a színes itiner és rózsaszín szélû kitûzõm sem volt még. A pontõrök mindenhol a maximumot hozták, a Büdös kútnál korlátlan étel-italfogyasztás. Egy jól sikerült túrán vagyunk túl, köszönet a szervezõknek!
Az idén negyedik alkalommal állhattam Teca Mama fogadójában a rajtvonalhoz, hogy a 2012-es év elsõ túráját teljesíthessem. Az indulásnál Ildikó, Vera és Tibor is mellettem állt, akinek kis csapatunk Pécsre való lejutását is köszönhette. A túra elején nem sokáig mentünk a szokásos útvonalon, ugyanis a Jakab-hegy felé tartva az idén nem tértünk le a Z jelzésrõl. Az új útvonal számomra nagyobb kihívásnak tûnt, mint az eddig megszokott, egyszerûen fogalmazva szerintem meredekebb és nehezebb volt, mint a korábbi útvonal (bár Tibor tempóján ez nem látszott meg). A túra többletkilométere is itt jelentkezett. Változás volt még a korábbi évekhez képest az orfûi ep. helyszíne is, ugyanis most a pont a Barlangász házba volt telepítve. Némi többletet a menettávhoz ez is hozzá tett. Az idõjárás kétféle arcát mutatta meg a nap során, volt részünk tavaszi napsütésben, és volt részünk szakadó hóesésben is, sõt a Tubes tetején a kettõ keverékében is, mikor balról sütött a Nap, jobbról pedig szakadt a hó. A talajviszonyok meglepõen jók voltak, így a haladásunkra nem lehetett panasz. A rendezõk a szokásos kedvességgel fogadták a részt vevõket, a pontõrök mindenhol a tõlük elvárható maximumot nyújtották. A Jakab-hegyen, az évek óta jól bevált páros, az idén is felvilágosított minket a keleti tanok misztériumáról (Krisna kísérje minden lépésüket J). A szolgáltatás színvonala a válság ellenére sem változott, a célban a négy darab virsli igazán jól esett. Jól éreztük magunkat, köszönjük a szervezést, Tibornak külön köszönet a fuvarért.
Egy hónapnyi kihagyás után nagyon vártam már a túra napját, hogy újra átmozgathassam az izmaimat. Bazsi Tolna megyében túrázott, így egyedül vágtam neki a távnak. Két éve voltam utoljára ezen a megmérettetésen. Emlékeimben az élt, hogy akkor is egy hosszabb kihagyás után neveztünk és a nap végére jól elfáradtam. A rajtban szerintem kevesebben voltak, mint két évvel ezelõtt, annak ellenére, hogy a mai rendezés a 20. volt. (A szervezõk a résztvevõk számát illetõen lehet, hogy most megcáfolnak.) A terep ismerõs volt, csak Vállus központja változott meg azóta jelentõsen, mióta utoljára láttam. A pontokon végig kedves pontõrökkel lehetett találkozni, ha jól emlékszem, minden ponton kaptunk valamit, ha mást nem is, egy cukrot legalább. Az itiner a két évvel ezelõttihez képest jelentõs változáson esett át, fekete-fehérbõl színes lett. Nekem az itinerrõl korábban is hiányoztak az ellenõrzõpontok közötti távolság és szintadatok, sajnos ezek az idén sem kerültek rá. A célban tombolasorsoláson is részt vehettünk, szerintem minden induló nyert egy kis apróságot, melyért külön köszönet a szervezõknek. Alapjában véve egy jól szervezett kis túra ez, idõnként meglehetõsen meredek szakaszokkal, így az idei fáradtság is rendesen beköszöntött. A célban nem bántam meg, hogy Bazsiékkal nem Tolnába mentem, ez a harminc kilométer is alaposan lefárasztott. Köszönet a szervezõknek, további sok, sikeres túrát kívánok!
Sajnos idõ hiányában az idén sok túráról nem tudtam beszámolót írni, de talán mostantól valamivel szellõsebb lesz az idõbeosztásom és jut idõ az élménybeszámolókra is. Anyával és Ildikóval vágtunk neki a távnak, Bazsi valahol a Mecsek és a Zselic határán gyalogolt egy nyolcvanöt kilométeres túrán. A szervezõk az idén is kitettek magukért, minden földi jóban volt részünk az ellenörzõ pontokon. A szervezést és a szervezõket csak dicsérni lehet, a tõlük megszokott alapossággal készültek fel a túrázók fogadására. Mivel már tavaly is csak jókat írtam e túrasorozatról, nem szeretném, ha elfogultnak tûnnék e kedves és barátságos rendezõi gárdával kapcsolatban, így csak azt tudom ajánlani mindenkinek, hogy aki nem volt még KHT túrán, menjen el a Kõszegi-hegységbe, garantáltan jól fogja érezni magát.
Bazsival két évvel ezelõtt, az akkor 50 kilométeresnek hirdetett távon vettünk részt, és az elsõ szervezés nem sikerült valami fényesen, sõt…. Az idén, az említett okok miatt egy kicsit félve indultam neki a harmincas távnak, de szorongásomat hamar le kellett küzdenem. A szervezõk tanultak a korábbi hibákból és sikerült egy abszolút profi módon megszervezett terepfutó versenyt és gyalogtúrát szervezniük. Az útvonal jelzése mindvégig nagyon jól követhetõ volt, a kapott itinert gyakorlatilag csak az igazolásokhoz kellett elõvenni. Az itiner elõlapja színes térképet, résztávokat, a hátlapja rövid használati utasítást és útvonal leírást tartalmaz. A kitûzõ (melyet az idén a túra végén megkaptunk:)) ízléses és szép. Az emléklap fóliázott, színes. A pontokon az ellátás megfelelõ volt, panasz nem lehet rá. Aki elõre nevezett, a célban a nevezési díj tartalmazta meleg gulyást is ehetett. Bazsi reggel hatkor, a hosszú távon indult és az elsõ célba érkezõ futó után kb. fél órával ért be, igaz a futók késõbb rajtoltak. Nagyon jól szervezett túra, két év alatt a szervezõk nagyon sokat fejlõdtek és mindent megtettek azért, hogy jól érezzük magunkat. Köszönjük a szervezést, a túrát ajánlani tudom mindenkinek!
Bazsival az idén harmadszorra sikerült teljesítenünk a nagy kört. 7 óra 10 perckor rajtoltunk és Bazsi már 11 óra 40 perckor beért a célba. Én a magam tempójában baktattam, így két órát várt rám szegény. A túra most is nagyon jól szervezett volt, kiváló szalagozással, az évek óta már megszokott színes, igényes itinerrel. Az elmúlt évekhez képest változott a kitûzõ, mely véleményem szerint szépre sikeredett. Az idõ tavaszias volt, így minden egyben volt egy jó hangulatú gyalogláshoz. Köszönjük a szervezõknek a sok munkát, úgy gondolom, hogy több túratársnak nem véletlenül tartozik a kedvencei közé e túra.
Bazsival hajnalok hajnalán keltünk, öt órakor találkoztunk Ildikóval és Tiborral. Az autópálya segítségével hamar Budapestre repültünk és a rajtnál beálltunk a fázósan toporgó túratársak közé. A nagyszámú induló ellenére, aránylag gyorsan rajtolhattunk, az itinerünkre 7 óra 45 perc került rajtidõnek. A túra nevébõl adódóan a zöld háromszögön indultunk el, és hamarosan már az elsõ ep.-n pecsételtettünk. (Nem is emlékszem rá, hogy voltunk-e már olyan túrán, ahol ilyen közel lett volna az elsõ ellenõrzõ pont!) Mindenesetre a pont elérése elõtt megmásztuk az Ördög-ormot és a rajt után egy kilométerrel az itiner igazoltatása mellett a tájban is gyönyörködhettünk. Az oromról jól látszott a Széchenyi-hegy és a felkelõ nap elsõ sugarai a szegényes budai villák kertjeibe is bevilágítottak. Viszlátot mondtunk a pontõrnek és enyhén tovább emelkedve, erdei úton folytattuk tovább. Hamarosan, bal kéz felõl elhagytuk az Úti Madonna kápolnát és a fák mögött, szinte karnyújtásnyira feltûnt a Széchenyi-hegyi TV adó tornya. Egy kicsit baktattunk még a torony irányába, majd felérve a hegytetõre, a toronytól balra kiérkeztünk az aszfaltra. Elõször a Bibliaház épülete, majd a Gyermekvasút végállomása következett. Az állomás elõtt volt a második ep. A kocsiszínben vasúti kocsik szenderegtek és álmukban a nyár zamatos élményeit élték újra át. Mi tovább lódultunk a Hegyhát út aszfaltján és pár száz méter múlva a Normafa síház elé értünk. Itt volt egy kis bizonytalanság a részünkrõl, mert nem volt számunkra egyértelmû, hogy a 20 kilométeresek rajtjánál kell-e pecsételtetnünk. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk és az itiner is azt sejtette, hogy nekünk itt igazoltatni nem kell, ezért nagy elszántsággal csapódtunk a friss erõvel rajtoló húszasok közé. (Késõbb hallottuk, hogy több hosszútávon induló beállt a sorba pecsételtetni és ezzel értékes perceket vesztegettek el.) Búcsút intve Normafának még elképzeltük, hogy mekkora lehetett az a bükkfa, mely Mátyás király születésétõl 1927-ig állt e helyen. Normafától lefelé tartva egy idõ után a Tündér-szikla hófehér taraja magasodott felettünk és éles határt rajzolt a kék ég elõtt. Gyors pecsét a túralapra, majd átbújtunk az üresen járó Libegõ alatt.A Budakeszi úton való átkelést élve úsztuk meg, majd pár lépés után egy lépcsõsor szürke teste vezetett minket az ég felé. Mire elfáradtunk volna, felértünk a csúcsra, majd innen ismét lefelé haladva egy-két perc múlva már a Fekete István emlékháznál álló autó tetején dolgozott a pecsét. Az emlékháztól már látni lehetett az Apáthy-sziklát, melynek tetejérõl aprónak tûnõ túratársak csodálták a párás budai világot. A Hûvösvölgyi úton az átkelést jelzõlámpa segítette, majd átbújtunk a villamos sínek alatt. Újabb lépcsõsor következett és az Apáthy-szikla ormára egy fekete kutyus társaságában léptünk ki. Az idõ valóban nagyon párás volt, a szemközti hegyek szürkén olvadtak bele a tájba. A szikla után bõ egy kilométerrel feltûnt az Árpád-kilátó, melynek esõvédõje alatt, a pontõr elõtt hosszú sor kígyózott. Türelmesen megvártuk, míg sorra kerültünk, közben az utolsó csokik egyikét majszoltuk. Itinerünk igazoltatása után, az apró csokitól teljesen felfrissülve baktattunk tova és kis híján öt kilométer múlva a Virágos-nyereg sarával ismerkedtünk. A Boróka-büféhez kb. 5 centiméter vastag sárút vezetett, mely nem szûnt meg a bejáratnál, hanem a kocsmában is folytatódott. Szegény tulajdonos, biztosan küzdelmes harcot folytatott a barna, ragadós sárkánnyal és százszor is átgondolta, hogy jövõre engedélyezi-e ugyanezt. A Nap sugarai innentõl kezdve kezdték kifejteni jótékony hatásukat, mely abban nyilvánult meg, hogy bakancsainkon a sár egyre vastagabb rétegben képzõdött és a lépéseink is bizonytalanabbá váltak a csúszós talajon. A Szarkavár elõtti mezei úton rosszabb is lehetett volna a sárhelyzet, a 2009. évi Deák és Göcseji Galopp túrához képest csak saracskával találkoztunk. Bazsi felszaladt a Szarkavárba, majd hamarosan Solymár aszfaltját koptattuk. A Templom téren tiszteletünket tettük a Kocsma Galériában, mely a húsz kilométeres túrázók céljaként is mûködött. Pecsételtetés után, a bronz házaspár árnyékában pihentünk pár percet a templom elõtti tér padjain.
(Solymár: A település nevét az ide telepített királyi solymászokról, vagy a római korban itt folyó só kereskedelem kapcsán a latin „sal” (só) kifejezésbõl kapta. 1266-ban elsõ okleveles említésekor „Salamar” néven szerepel. A solymári várat - melyet hívnak Szarkavárnak is- feltételezhetõen a 14. század második felében, a települést akkoriban birtokló Lackfi család építtette. A 15. században több tulajdonosváltás is történt, a Cillei, majd a Garai család után Mátyás király és fia, Corvin János voltak a terület urai. Fõleg királyi szolgálók, solymászok és vadászok lakóhelye volt a település, a vár pedig elsõsorban vadászkastélyként mûködött. A török idõk alatt a terület teljesen elnéptelenedett, a vár romlásnak indult. A 18. század elsõ évtizedeiben elõbb rácok, majd távozásuk után, Mária Terézia uralkodása alatt sváb telepesek érkeztek a területre. Lakosság: 10 129 fõ.)
Erõgyûjtés után magunk mögött tudtuk a Templom-teret, majd az aszfalton felfelé kapaszkodva Solymár magaslatához érkeztünk, ahonnan visszapillantva beláttuk a település felét és a templomot, amely elõtt nem sokkal ezelõtt pihentünk. Egy-két kilométer leküzdése után már Nagykovácsi szélsõ házai mellett trappoltunk. Elhaladtunk egy aránylag újnak tûnõ, fehér falu templom mellett, majd pár lépés után a plébánia épületében tornyosuló lekváros és zsíros kenyerek pusztításába kezdtünk. A plébánia épülete adott helyt a 30 kilométeresek céljának is. Energiapótlás után nekivágtunk az utolsó tizennégy kilométernek.
(Nagykovácsi: A középkorban királyi kovácsok lakták a települést, innen is ered a neve. Az elsõ írásos emlék 1254-bõl származik. A török hódoltságot igencsak megszenvedte a falu és a népesség radikálisan csökkent. A törökök kiûzése után, a 18. század elején, a Habsburg uralkodó sváb telepeseket telepített le. Ezek az új betelepülõk tehetséges földmûvesnek bizonyultak és bányákat is nyitottak. Lélekszám: 6310 fõ).
Az utolsó házakat elhagyva eleinte szántóföldek mentén, majd erdei úton lépdeltünk. Szinte folyamatosan emelkedve, egyszer csak a Nagy-Kopaszon lévõ, vitorlához hasonlító kilátó tornyosult elõttünk. Törtünk a pontõr által kedvesen kínált csokoládé masszából, melynek ott helyben nem jöttem rá az ízére (a célban tudtam csak meg, hogy banános volt). Az út innen már nagyrészt lefelé vezetett, idõnként kellemetlen, dagonyás részeket kellett leküzdenünk. Keresztben átvágtunk a Budakeszi felé vezetõ országúton, majd hamarosan kerítést másztunk. A Hosszúhajtási kõbányánál volt a cél elõtti utolsó pont, innen bõ három kilométerre volt a túra végét jelentõ Két Jóska sörözõ. Ezen a szakaszon a zöld jelzések már elfogytak a fákról, így jobb híján a szervezõk által korrekt módon kihelyezett szalagokat követtük. Ismételt kerítés mászás után újra lakott helyre értünk és a Budakeszit Páttyal összekötõ mûút 6-os száma alatt megleltük célunkat, a Két Jóska sörözõt. A bejáratnál találkoztunk a Görgey túrán megismert Lacival, aki épp akkor jött ki az itató intézménybõl és elmondta, hogy elõttünk nem sokkal érkezett be a célba. A baráti üdvözlés után Laci autóba szállt, mi pedig a pontõrök színe elé járultunk. Itinerünkre 17 óra 15 perc került beérkezési idõnek.
Összegzésül: Jól szervezett túra, aránylag nagyszámú indulóval. Maga a túra (legalábbis a hosszú szakasza) nem tartozik a legkönnyebben teljesíthetõk közé. A jelzések mindenhol jól követhetõek (kivétel azon a szakaszon, ahol ismeretlen „barátunk” fejszével távolította el õket). Az itiner fekete-fehér, részletes útvonalleírással, térképpel, távolsági és szintadatokkal. Köszönjük a szervezést, jól éreztük magunkat!
Képek megtekinthetõk az alábbi linken: https://picasaweb.google.com/112884362566521913440/Zold45#
Péntek délután öt óra. Úgy néz ki, hogy biztossá válik a holnapi túra, Gabival 18 órai találkozást beszélünk meg Vasváron. Az idõ sürget, még hátra van a vásárlás és az összepakolás, így jó fél óra késéssel érkezünk Bazsival a megadott találkozóhelyre. Gábor a parkolóban vár minket, gyors búcsúzkodás Anyától és Bogitól és 18 óra 40 perckor robogunk is Visegrád felé.
Este 22 óra 5 perc. A visegrádi Mátyás király Mûvelõdéi Ház ódon épülete elõtt parkolunk le. Nincs nagy tolongás, sõt, feltûnõen csendes az épület. Bemegyünk. Az elsõ emeleten találkozunk a rendezõkkel, akik a második emeletre irányítanak minket és közlik velünk, hogy két túrázó foglalta el eddig a szállást. Felmegyünk a második emeletre, belépünk a szobába, felkapcsoljuk a villanyt és egy hálózsákban fekvõ, a feje búbjáig betakart emberbe botlunk. Ez a fejbúb ismerõs nekem és halkan mondom a többieknek, hogy szerintem R. István fekszik a földön. Gyanúm bevált, Pisti lekapta magáról a hálózsákot és üdvözölve ugrott elénk. Elmondta, hogy öt perce feküdt le és éppen az álom mezsgyéjét szerette volna átlépni, mikor megjelentünk és megzavartuk ebbéli elfoglaltságában. Egy kicsit sajnáltuk, hogy felébresztettük, fõleg akkor, amikor azt mondta, hogy másnap az éjszakai börzsönyi túrát is magáénak szeretné tudni. Az álmot sikeresen kivertük a szemébõl és így csak negyed 12 felé tértünk nyugovóra. Az éjszaka Gábor számára azzal telt, hogy egyik helyrõl a másikra költözött, mivel összecsuklott az ágy alatta. E körülmények miatt reggel mind a négyen üdén és frissen keltünk. István hamar búcsút vett tõlünk, mert pontban hét órakor rajtolni szeretett volna. Mi még egy kicsit tapogattunk, aztán átmentünk a rajthelyre. Hét órakor István repülõrajtot vett, a mi igazoló lapunkra 7 óra 15 percet jegyeztek fel rajtidõnek. Az Áprily Lajos Általános Iskolából kilépve balra fordultunk és a P jelzésen bandukolva az Apát-kúti völgy felé vettük az irányt. A Nap sütött, az ég kék volt, de jeges, hideg szél fújt. Jobbra egy épülõ víztározó és az Ördögmalom vízesés, balról a Telgárthy-rét mellett haladtunk el. Hamarosan elhagytuk a mûutat, majd egy völgyben többször kereszteztük egy kis patak útját.
(Visegrád: A IV. században a rómaiaknak hat õrtoronnyal védett katonai tábora volt a Sibrik-dombon, a PoneNavata.I. (Szent) István ezen a dombon hozta létre elsõ vármegyéje várispánságát (a várat 1009-ben említi elõször írott forrás); a tatárjárás után indult meg a várrendszer kiépítése, a Várhegyen álló Fellegvár a völgyzáró várfalakkal, valamint a hatszög alaprajzú lakótoronnyal, az Alsóvárral és a Salamon-toronnyal. A vár és a körülötte kialakult település az Anjou királyok, Luxemburgi Zsigmond majd I. Mátyás uralkodása idején élte fénykorát. 1323 és 1408 között e város volt a magyar királyok hivatalos székhelye. Itt volt 1335-ben a nevezetes visegrádi királytalálkozó: Károly Róbert, János cseh király és III. Kázmér lengyel király között. Az ország egy részének török megszállása idején Visegrád elvesztette politikai jelentõségét. 2000-ben városi rangot kapott. Lakosság: 1831 fõ.)
A völgybõl kivezetõ út hamarosan Pilisszentlászló házai közé kanyargott be, ahol a K és a Z jelzés keresztezõdésénél egy feltételes pontot iktattak volna be a szervezõk, ha lett volna pont. Pont nem volt, így folytattuk utunkat a Z jelzésen felfelé. Az utolsó háznál ismét elhagytuk az aszfaltot és villanyoszlopok tövében mentünk tovább felfelé egy irtásos részen. A jelzés nem volt valami meggyõzõ, mivel az utolsó háztól a következõ jelet nem lehetett látni és elõtte volt egy keresztezõdés is. A jelzés nem láthatóságának ékes bizonyítéka volt, hogy két túrázó balról, az erdõbõl jött már visszafelé és kereste a helyes irányt. A Z aztán egyre bátrabban láthatóvá vált a fák törzsein, így hamarosan eljutottunk az elsõ ep.-hez.
(Pilisszentlászló: 1291-ben III. Endre király vadászházat épített a jelenlegi templomdombon, majd a pálosoknak ajándékozta, akik kolostorrá építették át. Gentilis bíboros, pápai követ itt kötött egyezséget 1308-ban Csák Mátéval, hogy ismerje el Károly Róbertet magyar királyként. Nagy Lajos és Mátyás király is gyakran idõzött a kolostorban. A török hódoltság alatt a kolostor elpusztult. A török kiûzése után a mai Szlovákia területérõl jöttek pálosok és hoztak magukkal szlovák telepeseket, akik újjáépítették a falut. Lélekszám: 1091 fõ.)
Az ep.-n a pontõr hölgyek meleg levessel, forró teával, pálinkával és nagy, nagy kedvességgel vártak minket, köszönet érte. Sokat nem tudtunk idõzni az erõs szél miatt, de jólesõen vettük tudomásul, hogy a mai napon még találkozni fogunk velük. A ponttól aszfalton indultunk tovább és visszamentünk Pilisszentlászlóra. A Kisrigó étterem kerítése mellett megleltük az Országos Kéket, melyen pár évvel ezelõtt visszafele irányban bandukoltunk. Itt összetalálkoztunk Lacival, akivel aztán a túra végéig együtt talpaltunk, így kis csapatunk négy fõre bõvült. A kéken csak pár lépést tettünk meg, majd a K+-n ereszkedni kezdtünk. Leértünk egy patak völgyébe, ahol a Z+-re váltottunk és a dömörkapui buszfordulónál megleltük a második pont õrzõit.
A pont után rövid, de nagyon meredek szakasz következett, szerintem a túra legkeményebb szakasza volt. 1,92 kilométer alatt 225 m szintemelkedést tudtunk le, közben az itinernek engedelmeskedve, fejet hajtottunk Körösi Csoma Sándor emléktáblája elõtt és gyönyörködtünk a kilátásban. Mire kellõen elfáradtunk, megpillantottuk a turistaház napfényben fürdõ alakját, így szenvedésünk ideiglenesen véget ért. A ponton pihentünk egy kicsit, ropogtattunk az õröktõl kapott ropiból, mely Laciból gyermekkori emlékeket váltott ki. A múlt emlékképeiben történt kutakodás után elhatároztuk, hogy meghódítjuk az útvonal legmagasabban fekvõ pontját, Dobogókõt. Az S jelzést hívtuk ehhez segítségül, melyet innentõl több mint kilenc kilométeren át követtünk. Idõnként csodálatos kilátás nyílt a Pilisre, a barna árnyalatú fák élesen váltak el a kék égtõl, melyet itt-ott fehér felhõpamacsok takartak el. Az útjelzõ táblánál, némi bizonytalankodás után megtaláltuk a sárgát, majd felvettük a P és végül a K jelzést is. A három szín együttese a dobogókõi turistaház elé vezetett minket, ahol nagy bográcsokban készültek a finomabbnál finomabb ételek. Elõször azt hittük, hogy a túrázóknak kedveskednek e mennyi falatokkal, de hamarosan kiderült, hogy a meleg étel helyett, egy-két darab nápolyival kell beérnünk, ami a hegymenet után szintén nagyon jól esett. Mivel kint nagyon erõsen fújt a szél, rövid pihenésünk helyszínéül inkább a melegben a pontõrök társaságát választottuk, akik még a foteljeiket is felkínálták számunkra. Frissítés után a OKT-rõl ás a Márciusi emléktúráról már ismerõs K jelzésen szaladtunk lefelé. Az útterelõ táblát hanyatt döntve találtuk, de emlékezetbõl mentünk tovább, így a pillanatnyi jelzészavar nem okozott gondot. A Sikárosi vadászház érintésével rövidesen újra elértük a Kisrigó éttermet, majd a már délelõttrõl ismert aszfalton mentünk az ep-ig. A hölgyek délelõtti kedvessége nem csökkent a délutáni órákra sem, forró levest és teát kínáltak. A tea, az apró gyümölcsdarabokkal, nekem különösen ízlett. A jótékony átmelegedés és pihenés után nekivágtunk az utolsó 15 kilométernek. A ponttól eleinte kerékpárúton távolodtunk, majd csatlakozott az OKT, innen már az országos jelzést követtük majdnem a célig. Ismerõs helyeken haladtunk, azonban a látóhatár egyre szûkült a szürkület miatt. A kerítésen való átmászás után felvettük a fejlámpáinkat. Az erdõbõl idõnként feltûntek a Duna parti helységek fényei és olykor a Duna szalagja is sejthetõvé vált. A Nagy-villám alatti parkolónál búcsút intettünk a kéknek és a K+-en jutottunk el a Görgey-bérchez. Pecsételés után, tovább a K+-en a Salamon torony alatt jutottunk el a városba. Innen már csak pár lépés a Fõ utca aszfaltján és 19 óra 30 perkor megkaptuk a megérdemelt kitûzõt és emléklapot.
Összegzésül: Jól szervezett túra volt, szalagozás nélkül, melyre idõnként néhol szükség lett volna, mivel a felfestett jelzések nem minden esetben voltak korrektek. Az itiner fekete-fehér, útvonalleírással, résztávokkal és szintmagasságokkal, de térkép nélkül. Az itinerrel kapcsolatban pluszként említhetõ a Görgeyrõl szóló ismertetõ. A nevezési díj szerintem egy kicsit sok volt a szolgáltatás mértékéhez képest, bár a meleg leves, a finom tea és a pontõrök kedvessége feledteti ezt. Köszönjük a szervezést, jól éreztük magunkat! Lacinak köszönjük a társaságot, Gábornak az oda és a haza szállítást!
Bazsival és Robival reggel 7 órakor értünk a balatonlellei rajthoz, R. Pistiék éppen repülõ rajtot vettek és porfelhõt kavarva húztak el a látóhatár széle felé. A mi itinerünkre 7 óra 30 perc került indítási idõnek, szép, napsütéses, de még hûvös idõben lépdeltünk ki az udvarból. Hamarosan az ébredezõ Mátyás király utcában meneteltünk és arról beszélgettünk, hogy visszafelé ez az aszfaltos szakasz biztosan jól fog esni megfáradt talpainknak. Talpunk egy köztes réten fogott elõször földes utat, melynek fûszálain fehér dércseppek lejtették reggeli táncukat a felkelõ Nap sugaraiban. Nagy sárra számítottunk, de az út fagyott volt. A túra egészére végül a poros útszakaszok voltak a jellemzõek, így feleslegesen viseltük sárvédõinket, de levenni már nem volt kedvünk õket. Hamarosan ismét a lellei házak között trappoltunk, majd egy kõkereszt mellett elhaladva intettünk búcsút Balatonlellének.
(Balatonlelle: A terület 1211-ben került a tihanyi apátság tulajdonába. Elsõ írásos említése 1229-bõl származik, Lela néven. 1550-ben jutott török kézre a település. Az ezt követõ idõszakban alaposan megcsappant a lakosság száma: 1580-ban mindössze 8 családot találtak a török adóösszeírók. 1864 óta a neve Balatonlelle. 1978-ban Balatonboglárral Boglárlelle néven egyesült. 1986 óta város, 1991-ben a két település különvált, de mindkét település megtartotta a városi rangját. Népesség: 4921 fõ)
Balról hamarosan egy pincészet épülete tûnt fel, majd az autópálya felett átívelve a Kishegyi kápolna felé kaptattunk. Az elsõ ep. a kápolna mellé volt telepítve. A kapott csoki majszolása közben szerelvényt könnyítetünk, mert úgy éreztük, hogy egyre inkább befûtöttek, de lehet, hogy ez csak az emelkedõ miatt volt. A kápolnától egy búcsúpillantást vetettünk az északi part sziluettjére, majd déli irányban bevettük magunkat az erdõbe, hogy onnan majd kelet felé forduljunk. Az erdõbõl kiérve szántóföldek között találtuk magunkat. Hirtelen Megalöszölõs hangulat lett úrrá rajtam, de hamar megnyugtattam háborgó énemet, mivel most nem volt plusz 40 fok. A szántóföldek végig elkísértek minket Látrány határáig, ahova egy betonozott szekérút futott be velünk. Egy-két kanyart leírtunk a házak között és hamarosan a Füzes büfében tartózkodó pontõrök elõtt találtuk magunkat. Frissítés, szerelvényigazítás, majd újra szántóföldek mentén, irány Rádpuszta.
(Látrány: A kutatások szerint Koppány nemzetsége alapította a Péntekhelypuszta alatt elhaladó hadiút mellett az eredetileg védelmi és katonai célokat szolgáló települést. Õsi magva éppen ezért ritkán látható településszerkezeti sajátosságokra utal, amely megõrizte a honfoglaló magyarság jellegzetes letelepedési formáit. Látrány - amelyet az oklevelek 1325-ben említettek elõször királyi birtokként - a középkor idején virágzó település volt. A török hódoltság idejére aztán a népesség megcsappant - 1555-ben például mindössze három portát írtak itt össze. A nagyközség érdekes és fontos természetvédelmi területet tudhat magáénak: a látránypusztai õsgyep 226 hektáros területét 1992-ben nyilvánították védetté értékes növény- és állatvilága miatt. Lakosság: 1366 fõ.)
Rádpuszta közelébe érve egy óriási, modern palota nyújtózkodott az ég felé, melyrõl messzirõl nem tudtuk eldönteni, hogy milyen célt is szolgálhat. Lelkemet annyira furdalta a kíváncsiság, hogy oda érve, meg kellett nézzem a kapun a feliratot, hogy kinek is telik ilyenre a mai világban. Mindenfajta reklám nélkül csak annyit mondhatok: borászat volt. Az ep. a templomrom elõtt volt telepítve, az autó hátul megrakva mindenféle földi jóval, mint pld. csokoládé, keksz, üdítõ, ásványvíz. Kalória bevitel után a kultúrára is fordítottam egy kis idõt és megtekintettem a templomromot, melyet korábban még sohasem láttam. Megérte felkeresni az aprócska emlékhelyet, a középkori falak hõsiesen feszítettek a kéklõ ég alatt. A szentély belsõ falán függõ, 2006-ban készült barna feszület, a múlt és a jelen elválaszthatatlan összetartozását hirdette.
(Rádpuszta: A templom a XIII. század elsõ felében, román stílusban épült faragott homokkõbõl és téglából. A meglévõ fal 8-10 méter magas. A boltozati elemek csatlakozása még ma is jól látható. A falakon kívüli támpillérek egy része is áll még. A puszta a Rád nemzetség õsi fészke volt. Az 1332-37-es tizedjegyzék szerint már volt plébániája és temploma.)
A pont mellett pár méterre egy lovarda található, melynek egyik házõrzõje nemrég adott új életet pár kutyusnak. Az egyik olyan kíváncsi volt a nagy jövés-menésre, hogy a kerítés alatt átmászva, éppen a bakancsom orrára tottyant a fenekével és a cipõfûzõmmel kezdett közelebbi kapcsolatba kerülni. Az éppen mellettem elsuhanó Évát annyira ellágyította a látvány, hogy közös megegyezéssel készített rólam egy fényképet a kutyussal az ölemben. Fényképezés után elindultam a többiek után, de pár lépés megtétele után Éva könyörgõ hangjára figyeltem fel, mellyel a kutyust bíztatta a lakhelyére való visszatérésre. A pici kutya még nem volt elég engedelmes, így Éva a pontõrök segítségét vette igénybe, hogy aztán õ is nyugodt lelkiismerettel vethesse bele magát a hátralévõ kilométerekbe. Évával egy darabig együtt haladtunk, aztán szépen, lassan eltávolodott tõlem. Eleinte erdõben, majd ismét szántóföldek mentén trappoltunk. A szántóföldek szélérõl idõnként betekinthettünk az észak-somogyi dombok hajlatai közé, de mielõtt még valaki rosszra gondolna, már Teleki fõutcájának aszfaltját koptatjuk. A pontõrök a harangláb melletti buszmegálló mellett vártak már a pecsétjükkel, és mielõtt pecsételés után elindultunk volna a rossz irányba, a helyes útra tereltek minket. Viszlátot intettünk a Teleki táblának és azon tanakodtunk, hogy valóban olyan meleg van-e, mint amilyent az elõttünk félmeztelenül haladó túratársunk érzett. Nem volt ínyûnkre, hogy habtestünket feláldozzuk a napfényben, és megegyeztünk abban is, hogy a nyár még nem jött el.
(Teleki: Elsõ említése 1211-bõl való, amelyben a Tihanyi Apátság birtokai közt szerepel, akkori elnevezése Villa Theluky. IV. Béla az esztergomi johannitáknak adta, majd a Nyulak-szigetén (Margit-szigeten) élõ apácák birtokai közé tartozott. A törökökig ismét a Tihanyi Apátságé. A török idõkben a lakosság száma nagyon megfogyatkozott. Lakosság: 225 fõ)
Szólád szélsõ házának kerítése mellett elhúzva, lassan emelkedni kezdtünk, és a felfelé menet gyakorlatilag a Csillagó kilátóig kitartott. A kilátónál hármas csoportokban Dianás cukorkák és a pontõr lelkesítõ szavai vártak minket. Kicsi pihenés után hamarosan a Fejérkõ túráról már ismert útvonalon haladtunk. Fejünkkel biccentettünk az Alman-tetõ kopjafája felé, majd a már ismert vaddisznós kert kerítése mellett csörtettünk. Hamarosan jobbról feltûnt a Kõris-hegyi völgyhíd és pár méter megtétele után elhagytuk a Fejérkõ túra útvonalát. A következõ ep. a Betonvályú nevet kapta, oda érve rájöttünk, hogy miért. Két keksz majszolása után lefelé lépdeltünk a keresztbe fektetett, ívelt betongerendákon. Nem mondom, hogy kellemes élmény volt, de mire nagyon megutáltuk volna, arra vége lett. Kiérve a mûútra Szólád felé vettük az irányt, de pár lépés megtétele után hirtelen jobbra fordulva, újra földúton, szõlõültetvények mellett baktattunk. Egy-két derékszögû kanyart leírva beértünk Szóládra, ahol már alkonyodni kezdett. Pecsételés után, nyalókázás közben elõkészítettük a fejlámpákat, hogy a késõbbiek folyamán már ne kelljen velük veszõdni. Ahogy a Nap lebukott a dombok mögött, az idõ rohamosan hûvösödni kezdett, így a plusz réteg ruha is elõkerült.
(Szólád: Szólád neve feltehetõen szláv alapú személynévbõl keletkezett, magyar névadással. Írott formában 1229-bõl ismerjük: Villa S. Nicolai de Zoulat. A Hunyadyak szemesi uradalmához tartozó három falu közül Szólád mindig a legnépesebb és az egyetlen, amelynek határában puszta is volt. A hosszú török uralom után került ez a település is a felvidéki birtokközpontú Hunyadyak birtokába. Lakosság: 597 fõ.)
Szólád után többen egy kis csapattá verõdtünk össze, köszönhetõen az egyre nagyobb szürkeségnek. Eleinte szõlõhegyen, majd erdõben haladtunk, a látóhatár egyre inkább beszûkült, végül már csak fejlámpáink fénye és a csillagok világítottak. Egy idõ után fények tûntek fel a távolban, melyek lépésrõl lépésre egyre közelebb kerültek. Hamarosan a délelõtti rádpusztai pontnál kötöttünk ki, csak most a másik irányból. Benéztem a pontõr autójába, a mûszerfalon a hõmérõ mínusz két fokot mutatott. Ennek köszönhetõen nem sokat tétováztunk, neki estünk az utolsó tíz kilométernek. A délelõttrõl megismert úton haladtunk visszafelé, majd a fõutat átszelve, egy patak töltésén folytattuk a menetelést. Szembõl fények hullámoztak a patak másik oldalán, elõször Éváéknak, majd Tibornak és Ildikónak kívántunk további jó utat. Elértük a hidat, majd a másik oldalon gyalogoltunk visszafelé. Ezen a szakaszon egy idõ után valahogy elkavarodtunk. Megállapodtunk abban, hogy az irányunk jó, de nem a leírás szerint haladunk. Ennek köszönhetõen, az utolsó pontra Irmapusztán áthaladva érkeztünk. Elfogadtuk a pontõr által kínált innivalót és megcélozva az autópálya melletti fényeket, hamarosan a pálya felett átívelõ, vadaknak fenntartott hídon találtuk magunkat. Innen valóban már csak pár lépés volt a reggel már megjárt szakaszig, és hamarosan Balatonlelle házai között koptattuk ismét az aszfaltot. A reggeli jóslat bevált, a hosszú, aszfaltos szakasz tényleg nem esett jól a talpainknak. Mire teljesen elanyátlanodtunk volna, 20 óra 40 perckor beléptünk a cél kapujában. Szoros kézfogás mellett megkaptuk a díjazást, majd finom, gõzölgõ babgulyással és teával kínáltak. A meleg jólesõen járta át testünket, majd búcsút mondva a szervezõknek, hazafelé vettük az irányt.
Összegzésül: Nagyon jól szervezett túra volt, az ellátás megfelelõ. Az itiner fekete-fehér, több lapból álló, minden igényt kielégítõ, részletes útleírással (bár ennek ellenére a sötétben elkavarodtunk), táv és szintadatokkal, térképpel. Gratulálok a szervezõknek, jól éreztük magunkat!
Este alapítványi bál, ezért a családi béke kedvéért az idén a 25 kilométeres távot választottuk. Bazsival indultunk útnak, az elõttem szólók már mindent elmeséltek a túráról. Mi csak gratulálni tudunk a rendezõknek, végig jól jelzett útvonalon haladhattunk. Az ellátás megfelelõ és bõséges volt, nekünk ízlett a célban kapott virsli. Tavaly a Károly-kilátótól az uszodához kevertünk el, de Enikõ rendezõi beszámolóját olvasva, ezzel ezek szerint nem voltunk egyedül. Az idén még világosban érkeztünk a kilátóhoz és már messzirõl feltûntek a túra szalagjai, melyek a lefelé utat jelezték. A szalagokat követve, a kilátótól felesleges méterek megtétele nélkül értünk be a célba. Külön köszönetemet szeretném kifejezni Sztancsik György úrnak, a „Nyugati végeken” díjazással kapcsolatban, õ biztosan tudja, hogy mirõl van szó. Az idén is jól éreztük magunkat, a rövidebb távon is kellemesen el lehet fáradni, köszönjük a rendezést!
Különlegesnek indult a túra, mert Zsófi, Ági és Zsolt személyében olyan barátaink kísértek el minket, akiknek élete elsõ teljesítménytúrájuk volt a mai napon. Kis csapatunkat Bazsi, Robi és Barnabás Testvér is erõsítette, így összesen heten rajtoltunk a döbröntei Szarvas-házból. Már útban Döbrönte felé azt tapasztaltuk, hogy az autót idõnként meg-megbillenti a szél és ez a tény fagyos valósággá vált, mikor a Szarvas-ház elõtt kiszálltunk a gépkocsikból. A lányok már most szerették volna befejezni életük elsõ túráját és sóvárogva tekintettek a hívogató, meleg kocsi belsõk felé. Nagy nehezen sikerült lelket verni beléjük, és 7 óra 25 perckor kis csapatunk sikeres rajtot vett.
(Döbrönte: Döbrönte nevét 1330-ban említi elõször egy oklevél Debrenthe néven. A vidék eleinte a Csák nemzetségé volt, akik az 1320-as évekre eladták Döbrönte környéki birtokaikat. A birtokok végül több tulajdonos váltás után a Himfy családhoz kerültek. A Hym-fiak közül László, Károly Róbert bakonyi ispánja volt. László testvérének a fia, Benedek alapozta meg a család jó hírét és tekintélyét, aki kora ifjúságától fogva Károly Róbert katonai szolgálatában állt és a király õt bízta meg a legnehezebb katonai feladatok megoldásával. A király a háláját nagy birtokadományokkal fejezte ki. A XVIII. század második felében a Somogyi család lett a környék birtokosa, akik német zsellérek betelepítését kezdték meg, így a falu német ajkúvá vált. A II. világháború után 390 embert telepítettek ki német származása miatt, ezért a falu népessége erõsen megfogyatkozott. Jelenlegi lélekszám: 260 fõ)
A Szarvas-házból kilépve a fõutcán balra vettük az irányt, majd pár méter megtétele után, egy játszótér mellett ismét balra fordulva megcéloztuk Szarvaskõ-várát. A vár megmaradt romjai tekintélyt parancsolóan tekintettek le a XXI. századra, hirdetve történelmünk és nagyjaink egykori dicsõségét. Keletrõl, a felkelõ Nap halvány rózsaszínûvé festette az eget, a várfalak szürke színe éles kontúrt rajzolt. A hely csodálatos és egyben misztikus volt, sok idõt azonban nem tölthettünk a falak között, mert a szél süvítve tombolt és téli hideget vágott az arcunkba.
(Szarvaskõ vára: Nagy Lajos király 1367-ben adott engedélyt kedvelt udvari emberének, Himfy Benedek pozsonyi ispánnak, hogy kõvárat emeltethessen a döbröntei uradalmának területén. A törökkel vívott 1526-os mohácsi csata utáni belháborús idõszakban urai igyekeztek megerõdíteni, ekkoriban emelték a hatalmas, vastag falú rondellát, aminek lõréseibõl pusztító ágyútûz alá vehették a rohamozó ellenséget. 1547-ben a pozsonyi országgyûlés öt lovas katonát fogadott fel a kicsiny helyõrség létszámának növelésére, de továbbra sem számították a jelentõsebb véghelyek közé. Nádasdy Tamás nádorispán 1555-ös jelentésében még épségben említette Szarvas-kõt, pusztulását valószínûleg egy török portyázó csapat okozhatta.)
A vártól a sípálya mellett elhaladva távolodtunk, majd némi hullámvasutazás után elértük a Bittva völgyét. A patakon való átkelések után, immár az S jelzésen értünk a 83-as számú fõúthoz, melyen jobbra fordulva, a most már csillogó napsütésben feltûntek Bakonyjákó szélsõ házai. A fõútról az elsõ adandó alkalommal letértünk balra, a falu felé, és hamarosan a Zöldfa Vendéglõ ózondús levegõjében, a helyi erõk fröccsös-sörös-pálinkás tekintetének össztûzében megkaptuk az elsõ pecsétünket. A hirtelen letüdõzött alpesi levegõbõl mindannyian kifelé kívánkoztunk, ezért úgy döntöttünk, hogy inkább kint iszunk a magunkkal hozott italokból. Frissítés után folytattuk utunkat, majd a templomot érintve balra fordultunk és hamarosan kiértünk a faluból. A falu utolsó portája, amely mellett elhaladtunk egy lakókocsi volt, melynek hangosan ugató, fehér bundájú õrzõje lelkiismeretesen teljesítette a rá bízott feladatot és mi csak abban reménykedhettünk, hogy a lánca nem akkor fog elszakadni, amikor közvetlenül mellette osonunk el. A lánc kitartott, így az én mesém is tovább folytatódhat.
(Bakonyjákó: Elsõ írásos említése 1351-bõl Jakotelke, illetve 1464-bõl Jakow való. A 15. század végéig Döbrönte várához tartozott, és a Himfy család birtoka volt. A 16. század elején az Esegvári család birtokolta. A török hódoltság idején elnéptelenedett, a 18. század közepén kezdett újra benépesülni, ekkor a Vajda család telepített római katolikus németeket a faluba. A XX. században lakosainak száma jelentõsen csökkent, ez egyrészt a század elején az amerikai kivándorlás, másrész a II. világháború utáni kitelepítés következménye. Lakosság: 676 fõ).
Felértünk a dombtetõre, ahonnan szép kilátás tárult elénk, majd a fák sárga lombjai alkotta alagút alatt talpalva hamarosan újra a 83-as úton találtuk magunkat. Pár lépés megtétele után magunk mögött tudtuk a farkasgyepûi tüdõgondozót és a falu elsõ háza elõtt, mely a Boróka Betérõ nevet viselte, jobbra fordultunk az erdõbe, a Z jelzésen. Szerintem ez az erdei szakasz volt a túra legszebb része. A lehullott, barna falevelek puha szõnyegként simultak a talpaink alá, a fákon maradt sárgák, vörösek és zöldek rezegve kapaszkodtak az ágak végein. A völgy alján egy kis patak csordogált, itt-ott kidõlt fák feküdtek csendesen keresztben a testén. A látott szépségek miatt fennkölt hangulatban értünk a második ellenõrzõ ponthoz, mely a Csurgó-kút mellé volt telepítve. Jó érzésünk az itteni látvány miatt még csak fokozódott, a természet áriájához a kis vízesés sziklán játszó dallama adta a zenei aláfestést. A hely varázslatos volt, így egy kevés idõt nézelõdésre, pihenésre fordítottunk. Feltöltõdés után a Köves-patak völgyében indultunk tovább, idõnként akadálypályákat leküzdve, melyeket az útra borult fák gördítettek elénk. A völgybõl egy idõ után emelkedni kezdtünk és hamarosan egy vadászházhoz értünk, ahol balra fordultunk egy széles, erdei útra. A Z jelzést elõször a Z+, majd az S jelzésre cseréltük. Az erdõ széléhez érve, hirtelen egy kerítéssel szegélyezett szántóföld állta utunkat. Pár száz méterre tõlünk egy szarvas csorda, óriás bikájával a csorda végén éppen a szemközti erdõ felé futott. Mire a fényképezõgépek elõkerültek, a csorda már mélyen az erdõben csörtetett. A kerítés mellett haladva hamarosan újra visszatértünk az erdõbe, majd egy nyiladéknál jobbra fordulva szemközt feltûntek Magyarpolány házai. Lesétáltunk a völgybe és kerítések mentén baktatva egyszer csak a falu temploma mellett találtuk magunkat. A templom szomszédságában lévõ iskolában volt a harmadik ellenõrzõ pont, ahol a szokottnál egy kicsivel több idõt töltöttünk, mert Bazsi felszaladt a kápolnánál lévõ geoláda ponthoz, majd megkeresett egy másikat is.
(Magyarpolány: Elsõ írásos feljegyzés 1171-ben említi Polányt, mint a bakonybéli bencés apátság birtokát. Középkori bencés templomáról 1256-ban emlékeznek meg. 1545-ben Podmaniczky Rafael foglalta el, majd 1557-ben Palota (Várpalota) várához csatolják. 1948-ban 150 családot, akik német anyanyelvûnek vallották magukat, kitelepítették Németországba, a mai NDK területére. Lakosság: 1172 fõ.)
A geoláda pontok sikeres megtalálása után a Kálvárián át hagytuk el a falut, mely a Szent-kúthoz vezetett. Szent-kút után, egy vizenyõs területen áthaladva, halk cuppanást hallottam a jobb cipõm felõl, de a beázás mértéke nem volt veszélyes. A vizenyõs terület után hamarosan balról, a fák ágai között piros tetõcserepek tûntek fel, így már sejtettük, hogy közeledünk a cél felé. Valóban, egy-két lépés után kiértünk az erdõbõl, balra fordultunk és megláttuk a döbröntei portákat. A Bittva patakon való átkeléshez a szalagok útmutatását követtük, így egy hídon, száraz lábbal léptünk a falu felé vezetõ aszfaltra. Innen valóban már csak pár méter volt hátra és 13 óra 25 perckor beértünk a célba.
Összegzés: Nagyon jól szervezett és nagyon jól jelölt túra, mely különösen szép helyeken halad. A nevezési díj fejében az ellenõrzõ pontokon nápolyit, teát, almát és a célban zsíros kenyeret adtak. Egyedi az óriási méretû kitûzõ, melybõl több félébõl is lehetett választani. Az oklevél Szarvaskõ-várát ábrázolja, ezért nekem igen a szívemhez nõtt. Az itiner fekete-fehér, egyik oldalán térképpel, másik oldalán útvonalleírással, résztávokkal és rész szintekkel, szerintem jól lehetett volna használni, ha nem lettek volna korrekt jelzések, így csak a pecsételéskor került elõ. A szervezõknek köszönjük a szervezést, kis csapatunk tagjainak köszönjük a társaságot!
Különösen nagy örömmel készültünk erre a napra, mert Anya a Berzsenyi túra óta most tudott elõször eljönni velünk. Anya a 35-ös távot választotta, így eldöntöttük, hogy én vele tartok, Bazsi pedig elszaladt az ötvenes távra. A rövidebb útra Erzsi és Robi is elkísértek minket, akiknek hosszú idõ óta ez volt az elsõ teljesítménytúrájuk, mivel utoljára tíz évvel ezelõtt teljesítették az utolsó hosszabb távú gyaloglásukat. Az elõttem szólók már mindent elmeséltek az idei túráról és a szervezésrõl, ezért én ezt most nem szeretném méltatni. Bazsi miatt egy idõben rajtoltunk a hosszabb távot teljesítõkkel, bár a tempónk az elõbb említettek miatt ugyancsak kényelmesre sikeredett, így mi voltunk az elsõk, akik kaptak már teát Velemben. Az idõjárás kegyesebb volt hozzánk, mint tavaly, kellemes kiránduló idõ volt. Az egész napunk jó hangulatban, megerõltetés nélkül telt, a „feszített” tempónkat az is igazolja, hogy Bazsi az ötvenes túráról csak 40 perccel késõbb ért a célba, mint mi. Köszönet a jó társaságért Anyának, Erzsinek és Robinak, a szervezõknek köszönjük a színvonalas rendezést.
Nem sok kiegészíteni valóm van az elõttem szólók beszámolóihoz, dnvzoli barátunk mindent részletesen leírt a közös utunkról. A tavalyi 45 kilométer után Bazsival az idén a leghosszabb távot választottuk, így volt szerencsénk Zolival együtt talpalni. Szeretnénk megköszönni a szervezõknek, hogy az idén is rengeteg munkát fektettek a rendezésbe, ezáltal ismét egy jól szervezett túrán vehettünk részt. Zolinak szeretnénk megköszönni, hogy egész nap velünk rótta a kilométereket, így utólag visszagondolva, a nap nem is tûnt olyan hosszúnak. Köszönöm a biztató szavait, amelyek átsegítettek egy-két holtponton akkor, amikor a lábfájdalmam miatt idõnként már nappal is csillagokat láttam. A Bödön-kútnál hozzánk csapódó két budapesti fiú nevét sajnos mi sem tudjuk, de a túra utolsó szakaszán fényt vittek az éjszakába, sokszor az általuk mondott poénok miatti nevetéstõl gyengült el a lábunk, ezáltal feledtették velünk a valós fizikai fáradtságot. Köszönjük a túrát a szervezõknek, Zolinak, a budapesti fiúknak és a többi túrázónak, akivel rövidebb-hosszabb ideig együtt meneteltünk.
Hajnali kelés után, szakadó esõben indultunk Bazsival Kõszegre, hogy a mára tervezett 59 km-es távot teljesítsük. Az esõ ellenére, jó hangulatban érkeztünk a kõszegi Csónakázó tóhoz, de furcsa volt, hogy a rajtban nem volt nagy tolongás és csak egy autót láttunk a parkolóban. Már-már elbizonytalanodtunk a túra lebonyolításával kapcsolatban, de a Kerékpár Centrum épületéhez közeledve, az épület elõtt feltûnt Tamás jól ismert alakja és megnyugtatott minket, hogy a túra bizony ilyen idõben is megrendezésre kerül. Beneveztünk az 59 kilométeres távra és az 5-6. rajtszámokat kaptuk. Késõbb kiderült, hogy utánunk már senki nem indult ezen a távon. A regisztráció után vártuk, hogy kapunk egy térképvázlatot, vagy egy útleírást, hiszen a túra legalább 50 kilométeren halad Ausztriában, de legnagyobb meglepetésünkre egy német nyelvû, kb. 6 cm-es rajtlapon kívül nem kaptunk semmit, a rajtlap pedig nem tartalmazott mást, csak a pecsétek helyét. Kérdésemre Tamásék megnyugtattak, hogy azért nem kapunk semmilyen tájékozódást könnyítõ dokumentumot, mert az osztrák szervezõk azt a felvilágosítást adták nekik, hogy végig nagyon jól lesz jelölve az út. Elmondták még azt is, hogy az osztrák szervezõvel megállapodtak abban, hogy a magyar segítõk Rattersdorf (Rõtfalva) központjáig, a templom melletti keresztezõdésig rakják a jelzéseket, onnan pedig az osztrákok fognak jelölni és a magyarok e feladatukat ma hajnalban teljesítették is, szalagozás és irányt mutató nyilak kihelyezésével. Ha nem kapunk, hát nem kapunk semmit, gondoltuk és nagy bátran elindultunk a mit sem csökkenõ, zuhogó esõben. A jelzések valóban ki voltak téve, már messzirõl jól lehetett látni a helyes irányt… Egy darabig… Jobban mondva csak addig, ameddig hajnalban a magyar segítõk kijelölték az utat. Beértünk Rattersdorfba, megtaláltuk az utolsó magyarok által kihelyezett jelzõtáblát a templom melletti keresztezõdésben, mely balra mutatta a 25 km, jobbra az 59 km irányát, és mit sem sejtve elfordultunk jobbra, a táblának megfelelõen. És innen jött a feketeleves! Kerestük a következõ szalagot, vagy irányt mutató táblát, de nem találtunk semmit. Az esõ meg csak egyre zuhogott…. Visszamentünk az elágazóban lévõ utolsó jelzésig és újra elindultunk a nyíl irányában azt gondolva, hogy csak mi nem vettük valahol észre a helyes utat, de ekkor sem jártunk eredménnyel. A percek meg csak egyre fogytak, az esõ meg folyamatosan esett. Kb. 35 perc bóklászás után telefonon felhívtam az osztrákok magyar segítõjét és elmondtam neki a bánatunkat, hogy Rattersdorf központjától fogva nincs jelzés, itt állunk egy nyamvadt térkép vagy útleírás nélkül, fogalmunk sincs, hol vagyunk és fogalmunk sincs, hogy merre kell tovább menni. Szegény õ is megdöbbent a hírek hallatán és végül csak azt tudta tanácsolni, hogy váltsunk át a 25 kilométeres távra, az elágazónál menjünk balra és hamarosan vissza fogunk térni Magyarországra a Hétforrás közelébe, innen meg a magyar turistajeleket kövessük. Nem volt mit tenni, mivel nem tudtuk, hogy mi várna még ránk a jelzésnélküli úton, úgy döntöttünk, hogy átváltunk a kisebb távra. Krisztián telefonos segítségével hamarosan a Hétforrás környékén találtuk magunkat és innen gyakorlatilag majdnem végig a két héttel korábbi kõszegi túra útvonalán mentünk, csak visszafelé. Végül is teljesítettük a 25 kilométeres távot, az ellenõrzõpontokon és a célban szegény magyar segítõknek volt lelkiismeret furdalásuk a történtek miatt. Megkaptuk a kitûzõt és az emléklapot, melyhez kaptunk pólót és a legújabb Kõszegi-hegység térképet. Az ellenõrzõpontokon mindenhol nagyon nagy kedvességgel találkoztunk és az ellátás is magas színvonalú volt, pláne, hogy nevezési díj nem volt. A magyar segítõktõl azt az ígéretet kaptuk, hogy jövõre minden magyar indulónak fognak adni útleírást és nem fogják minden nélkül a nagyvilágba engedni a lelkes túrázót. Ha így lesz, jövõre szeretnénk újra megpróbálni a hosszú távot! A magyar segítõknek köszönünk mindent, hogy egy kicsit csalódtunk az nem rajtuk múlt, hanem az osztrák szervezõkön!
A szervezõk ezen a túrán sem okoztak csalódást a túrázni vágyóknak. Jól jelzett utak mentén, kellemes túrázó idõben zajlott le a megmérettetés. A túra idõnként számunkra még ismeretlen útszakaszon vezetett, nagyobb része már más túrákról ismerõs helyeken haladt. A jelzések mindvégig kitûnõek, az itiner a szervezõktõl a már jól megszokott, magas színvonalú volt, színes térképpel, szakasztávokkal, szakaszemelkedésekkel, a túloldalán szöveges leírással. Bónuszként kaptunk még egy külön ismertetõt az ellenõrzõpontokról is, melyek Kõszeg és környékének történelmi emlékhelyei voltak (az elsõ kivételével):). Az ellátás, mint mindig, magas színvonalú, a kapott ételek és italok a pontõrök kedvességével voltak fûszerezve. Külön ajándékként - aki élt a lehetõséggel – megtekinthette a Szálasi-bunkert, melyhez korrekt idegenvezetés is járt. A túrasorozat harmadik túráját teljesítõk különleges és szép ajándékot kaptak, köszönjük! A szervezõk tájékoztatása szerint a túrasorozatot jövõre is megrendezik, csak ajánlani tudom mindenkinek! A szervezõknek gratulálok, valamennyi túrájuk jól szervezett, sok munkát követelõ rendezvény volt, köszönet érte. Köszönjük a szervezést, remélem, jövõre is találkozunk!
Mivel másfél hónapja nem voltunk teljesítménytúrán, Bazsival nagyon vártuk már a túra napját. Az idõjósok nem sok jóval kecsegtettek, sajnos a jóslatuk be is vált. Reggel fél hatkor, mikor otthonról elindultunk, szakadt az esõ, mintha dézsából öntötték volna. Az esõ elkísért minket több tíz kilométeren keresztül, de Kaposvár környékén már nem esett. Reggel nyolc órakor tömegrajtoltunk Simonfáról, az esõ lába lógott, a felhõk alacsonyan úsztak a környezõ dombok felett. Elkönyveltük, hogy a mai nap az ázásról fog szólni, ezért teljes lelki nyugalommal vártuk az idõjárás fejleményeit. Az éjszakai esõ jelei már a falu határában megmutatkoztak az elsõ domb megmászásánál, mikor a sáros mélyúton csúszkáltunk, többnyire lefelé.
(Simonfa: A település elsõ említése az 1400-as évekbõl való. A XVIII. századtól a Somssich család birtokolta a területet. Az 1900-as években épült a Kaposvárt Szigetvárral összekötõ vasútvonal, amely a törpe falvak életében az életet jelentette. Sajnos a zselici dombok alatt csak a ’70-es évek közepéig pöfögtek a szerelvények, mivel ekkor leállították a forgalmat, és a síneket felszedték. Simonfa azonban nem maradt elzárt település, hiszen a megyei természetjárás egyik központjává nõtte ki magát, amelyen áthalad a Rockenbauer Pálról elnevezett Dél-Dunántúli Kék Túra is. Lakosság: 380 fõ.)
A dombtetõre felérve erdõkõn és vadvirágokkal telehintett réteken haladtunk keresztül, tipikus õszi hangulatban. A felhõk idõnként a fák tetején csücsültek, máshol szinte októberi köd takarta el a tájat. Egy idõ után feltûntek Cserénfa szélsõ házai, majd a falu fõutcáján bejutottunk a központba, ahol a pontõrök a buszmegálló viszonylagos védelmét kihasználva rendezték be az elsõ ep.-t. A pontõröktõl azt a felvilágosítást kaptuk, hogy az itiner által javasolt úttal ellentétben az aszfalton haladjunk tovább, ugyanis a nyár eleji árvizek elmosták az utat.
(Cserénfa: A falu írásos története 1536-ig nyúlik vissza, ekkor említette Cyerefalva alakban elõször az adólajstrom. Abban az idõben Török Bálint birtoka volt a környék, amely a török hódoltság után az Eszterházy család tulajdonába került, s késõbb is a herceg hitbizományaként szerepelt. A XIX. században elindult fejlõdést a lakosságszám növekedése is mutatja, 1870-ben már 369-en éltek a faluban. Az elsõ iskola 1889-ben kezdte meg mûködését Cserénfán, ahol az elsõ tanévben 47 gyereket írattak be az egy tanerõs római katolikus iskolába. Ez az iskola folyamatosan mûködött a XX. században, még a második világháború idején is, amikor tanítójának hadba kellett vonulnia. Lakosság: 208 fõ.)
A tanácsot megfogadva, a faluból kivezetõ aszfaltúton haladtunk Kaposgyarmat felé. Ez a szakasz egy kicsit unalmasra sikeredett, de szerencsére nem volt több három kilométernél, így mire már kezdtük volna unni az egyhangúságot, feltûnt a Kaposgyarmat szélét jelzõ tábla. A falu központja innen már csak pár lépés volt, a pontõrök itt is a buszmegálló védelmébe húzódtak, bár az esõ még ekkor sem esett.
(Kaposgyarmat: A faluról szóló elsõ írásos feljegyzések 1296-ból származnak, amikor a területet a Gyõr nembeli Ders vásárolta meg. Ebben az idõben Yormoth néven említették a dokumentumok Gyarmatot. A XIV. században a szerdahelyi Derssfy család volt a birtokos, az õ címerükbõl került a település mai jelképébe az arany liliom. A török hódoltság alatt jelentõsen megfogyatkozott a lakosság, az 1695-ös összeíráskor mindössze három jobbágycsaládról adtak számot. A községhez tartozó Vörösalmapuszta ekkor még élõ település volt, melynek lakói adót is fizettek. Kaposgyarmat lélekszáma a XVIII. században kezdett emelkedni, bár az idõ tájt sem haladta meg a háromszázat. Lélekszám: 111 fõ.)
Gyors pecsételtetés után a Surján-völgyöt ismertetõ tábla elõtt, majd egy kft. gyönyörû farmja mellett elhaladva hagytuk el a falut. Újabb kaptató következett, melyre a sár miatt nem is volt egyszerû feljutni. Pár kilométer megtétele után hirtelen Gálosfa templomának tornya magasodott elõttünk. A templom melletti faluházban valaki már hangolta a zenegépet, gondolom az esti bulira készültek a helyi fiatalok. Gálosfa számomra egy rendkívül hangulatos falunak tûnt, fõleg a templom környéke tetszett nagyon. Végigcaplattunk a falu fõutcáján, és az utolsó buszmegállónál megtaláltuk a pontõröket.
(Gálosfa: 1425-ben a falu neve még Galusfalva alakban a zselicszentjakabi apátság birtokaként fordult elõ az okiratokban. Hozzátartozott Szent-Lukapuszta, ennek helyén a középkorban Szent-Lukafalva helység állt. Gálosfa birtokosai a Csepel, a Szerdahelyi, az Imreffy családok voltak, majd a vidék a Festetics család tulajdonába került. A településhez tartozó Kistótvároson és Szentlukapusztán 1798-ban már síküveget is gyártottak. Az üveggyártás megszûnése után cserépedény és cseréppipa készítéssel foglalkoztak, majd porcelán manufaktúrát hoztak létre. Ez a tevékenység késõbb Pécsre került és a Zsolnay porcelángyár alapjait képezte. Lakosság: 315 fõ.)
Pecsételtetés és gyümölcs magunkhoz vétele után hamarosan letértünk az aszfaltról, és eleinte ligetes, majd késõbb erdei úton haladtunk tova. Kb. 14 kilométer lehetett még hátra, mikor elkezdett esni az esõ. Eleinte csak csepergett, majd egyre inkább rázendített, végül már rendesen zuhogott. Nem volt mit tenni, fel kellett vennünk az esõkabátokat. Innentõl fogva fentrõl is és lentrõl is kaptuk az égi áldást, de kedvünket nem szegve cuppogtunk tovább. Elhaladtunk egy fûrésztelep mellett, majd újra aszfaltos út következett. Az aszfaltnak most kifejezetten örültünk, mert legalább csúszkálnunk nem kellett. Már messzirõl megláttuk Bõszénfa házait, de jó idõbe telt, míg a faluba értünk. Idõnként elhúzott mellettünk egy-egy gépkocsi, a benne ülõk elég furcsán nézték azt a két idiótát, akik a legnagyobb esõben sétálgattak. Az itiner Kisbõszénfán jelölt egy ellenõrzõ pontot, de akárhogy is kerestük a szakadó esõben, sehol nem találtuk. Nem volt mit tenni, indultunk tovább, míg el nem értük a következõ pontot a falu másik végén. Itt aztán felvilágosítottak minket, hogy Kisbõszénfán nem telepítettek pontot. Ezt az információt azért jó lett volna, ha nem itt kellett volna megtudnunk. Mivel az esõ nem akart egy cseppet sem szûnni, egy tea elfogyasztása után indultunk tovább, ráadásul azért sem késlekedtünk, mert a pontõr tájékoztatása szerint még tíz kilométer volt hátra.
(Bõszénfa: A község határában újkõkori és bronzkori tárgyakat rejt a föld. A településrõl már régóta vannak adatok. Az oklevelek tanúsága szerint Szent István a szentmártoni (ma pannonhalmi) apátságnak adományozta. Ebben az idõben még az apátság kanászai lakták. A tatárjárást követõen neve gyakran változott. A török kiûzése után a Festetics család birtokaihoz tartozott. Festetics Lajos az 1770-es években svábokat telepített ide, lélekszámuk fokozatosan nõtt, a XX. század elsõ évtizedeiben arányuk elérte a 60 százalékot. Ekkor volt a falu a legnépesebb, 1925-ben közel 900 fõt számláltak meg. A lakosság alakulásában, illetve a falu fejlõdésében nagy szerepet játszott a Kaposvár-Szigetvár vasútvonalnak mind a megépítése, mind a megszüntetése. Lakosság: 570 fõ.)
Bõszénfát elhagyva nagyjából végig erdei utakon haladtunk, többé-kevésbé derékig érõ fûben, így a bakancsokba felülrõl is folyt be a víz. Ha az idõjárási körülmények nem ilyenek lettek volna, valószínû tetszett volna ez a szakasz is, de így nem bántam mikor megláttuk a simonfai templom tornyát. A célba 14 óra 10 perckor értünk be, vizesen, de lelkileg nem összetörve. Megkaptuk a gratulációkat, az emléklapot és a kitûzõt, a zsíros kenyeret megköszöntük, de nem ettünk belõle, száraz ruhát vettünk s indultunk hazafelé.
Összegzésül: A túra jól szervezett, a turista jelek mindenhol jól követhetõk. Az itiner fekete-fehér, térképvázlat és rövid útleírás van benne, a célnak szerintem megfelel. A pontõrök mindenhol kedvesek és készségesek voltak. Minden ellenõrzõponton kaptunk valamit, 3x Cerbona szeletet, gyümölcsöt, többször teát, a célban zsíros kenyeret és teát. A táj biztosan a szebbik arcát mutatta volna, ha süt a Nap, érdemes itt jó idõben körülnézni. A rossz idõ ellenére mi jól éreztük magunkat, kifejezetten jól esett a gyaloglás majdnem két hónapi kihagyás után. Köszönjük a szervezést!
Kõszegi-hegység Túrázója 2. - 25 km (itineren 26,2 km)
2010.06.26.
A szervezõk a tõlük már jól megszokott alapossággal és szervezettséggel készültek a túrára. Az idõjárás is kegyeibe fogadta a túrázókat, a beígért nagy esõbõl végül semmi nem lett. A túra útvonalának jelölése a már megszokott, profi módon történt, a két távot más-más színû, fóliával takart nyilak jelölték. A korrekt jelzéseknek köszönhetõen, a térkép nélkül indulók sem tudtak hibázni, eltévedni lehetetlen volt. Az útvonalválasztás is eredményes volt, az elõzetesben hirdetett aszfalt hosszúsága szépen eloszlott a túra során, így nem éreztük megterhelõnek. Az útvonal idõnként számunkra még teljesen ismeretlen szakaszokon haladt, a Kõszegi-hegység valóban felfedte a rejtettebb értékeit. Az ellátás, mint a szervezõk eddigi valamennyi túráján, most is fejedelmi volt. Az ellenõrzõpontok mindegyikén nagyon kedves pontõrökkel találkoztunk, már szinte ismerõsként üdvözöltek minket. Nagyon jól éreztük magunkat, köszönjük a szervezést, bízom a szeptemberi találkozásban!
Egyedül indultam a túrára, mivel az erdélyi vendégünk a túra reggelén indult haza, és Bazsinak a 25 órás folyamatos ébrenlét után nem volt valami nagy kedve a gyalogláshoz. Háromnegyed kilenckor rajtoltam Somlóvásárhelyrõl, csepergõ esõben, melynek kifejezetten örültem, mert negyed órával korábban még zuhogott az esõ. A Somló nagy, fekete-szürke felhõk alatt rogyadozott, az idõjárás nem biztatott semmi jóval.
(Somlóvásárhely: A település a Szent Lampértról nevezett premontrei apácakolostor alapításával létrejött jobbágyfaluként keletkezett. A kolostor 1325-ben Károly Róbert királytól heti vásár tartására és helypénz szedésére kapott engedélyt, innen 1363 óta adatolható a Vásárhely elnevezése. A közép-és az újkorban hosszú ideig a megye székhelye, itt székel a jószág világi felügyelõje, az urasági ispán. A település és lakóinak státusa mezõvárosi. A szomszédos Somló várbeli és más urak 1528-tól egy évszázadon át mindenfajta hatalmaskodásokat követtek el a város ellen. A török a várost 1546-ban teljesen felégette, 1559-ben pedig lakhatatlanná tette és lakóit menekülésre kényszerítette. 1567-ben a töröknek behódoltak és évtizedeken keresztül fizették a hódoltsági adót.1697-ben lakói elmenekültek. Lakosság: 1136 fõ.)
A hegy lábához érve, különbözõ pincék mellett haladtunk el és egyszer csak az tûnt fel, hogy szembõl is jönnek túrázók. Kiderült, hogy elvesztették a helyes utat, ezért az éppen aktuális elágazóban együtt kerestük a jelzéseket. Rövid tanácstalanság után ráleltünk a piros szigetelõszalagra, ami messzire el volt dugva az útelágazótól. Közösen megtalálva a helyes irányt, hamarosan a Hegykút vendéglõhöz értünk, mely az elsõ ep.-nek adott otthont. Pecsételés után a vendéglõ szomszédságában lévõ ház kerítése mellett, szántóföld mentén haladtunk nyugati irányba. A Somló magányos tömbje egyre inkább távolodott, a felhõk pedig egyre vékonyabbak lettek, idõnként már a kék eget is lehetett látni. Mire megszoktuk volna a szántóföldek melletti haladást, egy hirtelen balra téréssel bementünk az erdõbe. Az élmények igazán csak itt kezdõdtek! A reggeli esõnek köszönhetõen, a nem használt erdei úton derékmagasságig érõ fû teljesen eláztatta a derék vándort, akinek az az érzése támadt, hogy ruhástul ült bele a fürdõkádba. Ezen a szakaszon bizonyult jó ötletnek a vízálló bakancs választása, így legalább a zoknim megúszta elázás nélkül. Az erdei szakasz egy-két kilométer hosszú volt és mikor Iszkáz határában kiértem az erdõbõl, derékmagasságban csepegett a nadrágomról a víz. Szerencsére a Nap ekkor már sütött, így mire egy gyõri túratárssal együtt (ha jól tudom dnvzoli volt), a falu túlsó végén lévõ Nagy László Emlékházhoz értem, gyakorlatilag megszáradt a nadrágom, köszönhetõen ez a szél jótékony szárító hatásának is egyben. Az emlékház adott helyt a második ep.-nek. A pecsét mellé jófajta somlói borocskát és egy müzli szeletet kaptunk. Az emlékházat meg lehetett tekinteni, ezért a pontõr hölgy szívélyes noszogatására éltem is az adott lehetõséggel.
(Iszkáz: Az elsõ írásos emlék 1212-bõl való. Három község egyesítésébõl keletkezett 1947-ben, bár a falvak összevonása már a 19. század közepén indokolt lett volna. Felsõiszkázon született 1925. július 17-én Nagy László költõ. Lakosság: 354 fõ.)
Az emlékház megtekintése után a már jól ismert útvonalon mentünk visszafelé Iszkáz fõutcáján, majd újra betértünk az erdõbe és egy kõkeresztig bandukoltunk. A visszaúton lényeges változást tapasztaltam az aljnövényzet nedvességi állapotát illetõen, ugyanis szinte teljesen felszáradt a fû, így az alvázmosást másodszorra megúsztuk. A keresztnél letértünk a már megismert útról és szántóföldek mellett, kelet, észak-kelet irányban haladva megcéloztuk Somlószõlõs házait. A Somló és a házak minden lépéssel közelebb kerültek, a levegõ is egyre inkább vibrált a meleg párában. Somlószõlõsön, az Artézi kúti buszmegállónál ásványvízzel, zsíros kenyérrel és nagy kedvességgel vártak a pontõrök. Frissítés után célba vettük az elõttünk tornyosuló hegyet és feliramoztunk a derekáig. A következõ ep. a Szent Márton kápolna lett volna, azonban a nagy beszélgetés közben szépen elmentünk az elágazó mellett és a Szent Margit kápolnánál kötöttünk ki. Itt szívélyesen felhívták a figyelmünket a kimaradt ep.-re, ezért aztán nem idegesen, teljesen nyugodtan:) visszasétáltunk két kilométert a Szent Márton kápolnához. A kápolnánál már tudtak rólunk a pontõrök, a riadólánc ezek szerint nagyon jól mûködött. Pecsételés után újra megcéloztuk a Szent Margit kápolnát és visszafelé is talpaltunk két kilométert, így lett a 31-bõl 35. A kápolnához érve integettünk a már megismert pontõr hölgynek és nekivágtunk a hegy ormának. Mikor utoljára erre jártam, a pici lányomat vittem a hátamon a hegy tetejére egy meleg augusztusi napon. A hõmérséklet most már hasonlított e nyári nap melegére, izzadtunk is rendesen, ahogy egyre magasabbra kerültünk. A hegy tetején, a Szent István kilátónál nagyon sok diák volt, valószínûleg osztálykirándulásuk lehetett. Mivel nem vágytam a gyerekzsivajra, megállás nélkül trappoltam tovább a várig. Idõközben a gyõri túratárs lemaradt tõlem, nem akarta meghajtani magát, mivel az éjszakai túrára is benevezett. Megcsodáltam a vár megmaradt romjait és furcsállva néztem a vár egykori tûzhelye fölé épített, újkori, gúla alakú magas kéményt, mert szerintem egyáltalán nem illik bele a képbe. Nem tudom, hogy eredetileg is így nézhetett-e ki, nekem szokatlannak tûnt. A vártól elindulva találkoztam az akkor éppen oda érkezõ gyõri túratárssal, további jó utat kívántunk egymásnak és az S kereszten robogtam lefelé. A cél elõtti utolsó ep. a Szent Ilona kápolna volt, innen már jól lehetett látni a somlóvásárhelyi templom tornyát. Leérve a hegyrõl arra az útra tértem rá, melyen reggel felfelé kapaszkodtunk. Elhaladtam az épülõ pincészet és a 8-as fõút mentén lévõ Vásártéri-kút mellett, majd 15 óra 35 perckor célba értem.
Összegzésül: A túra leglátványosabb szakasza a Somló hegy, a köztes szakaszok felejthetõk. A szervezõk a túrát piros szalaggal jelölték, de csak egy idõ után jöttem rá, hogy nem hagyományos, lelógó szalagokat kell keresni, hanem kerítésre, fára tekert szigetelõszalagot. A jelzések egy-két helyen pont az elágazókban nem voltak láthatóak, mi is ennek tudtuk be a plusz négy kilométert. A kapott fekete-fehér térképvázlat szinte használhatatlan, pozitívum a túloldalán lévõ távolság mutató, résztávokkal. A pontõrök mindenhol nagyon kedvesek voltak, az ellátás megfelelõ. A kapott emléklap és a kitûzõ nagyon szép, a melléjûk kapott noszlopi meggybefõtt pedig finom. Köszönjük a szervezést!
Elõzõ nap, a Szent Orbán túrán még azt beszéltük meg Istvánnal, hogy ma az 50-es távra nevezünk, de Bazsi náthája egy kicsit felborította a terveinket, így a 30-as távot választottuk. 7 óra 52 perckor rajtoltunk a badacsonytördemici faluház udvaráról, jó nagy nyüzsgés közepette. Nagyon sok túratárs készülõdött a rajthoz és sokan már Badacsony felé vették az irányt.
(Badacsonytördemic: Elsõ okleveles említése 1219-bõl való, Turdemiz néven. A középkorban egytelkes nemesek lakták, erre utalt korábbi neve, a Nemestördemic is. Nemesi falu jellege 1848-ban szûnt meg. A 20. század elején a Badacsonyban nyitott bazaltbánya hatására a településen megindult a fejlõdés, de máig megõrizte falusias jellegét. Mai nevét 1950 óta viseli. Lakosság: 850 fõ.)
Hamarosan a Bujdosók-lépcsõjén kapkodtunk levegõ után és OKT-s emlékek villantak be két légvétel között. A Ranolder-keresztnél megkaptuk a túra legnagyobb bélyegzõlenyomatát is, majd továbbra is a hegyen maradva, begyûjtöttünk még két pecsétet. A Klastrom kút után fákra helyezett papírlapok tudatták velünk, hogy Badacsonytomaj egyik vendéglátóhelyén bor, sör, kávé és üdítõ közül lehet majd választani. A bazalttemplom átellenes oldalán, a sarkon valóban ott várt ránk az említett vendéglátó egység, benne már több túratárssal. Mi is csatlakoztunk a bentiek társaságához és két jéghideg Pepsivel frissítettünk.
(Badacsonytomaj: Névadója állítólag egy besenyõ vitéz, Urkund fia Tomaj volt, aki Szent István korában birtokolta a területet. Elsõ okleveles említése 1313-ból származik, Thomay formában. 1263-ban már pálos rendház állt itt. A török hódoltság idején lakossága megfogyatkozott, 1550-ben plébániája elhagyatva állt, de a források szerint a település folyamatosan lakott volt. A 18. század során kedvelt pihenõhellyé vált, bora kedvelt lett és sorra épültek a pincék és a borházak. Fejlõdése a bazaltbánya 1903-as megnyitásával új irányt vett, a lakosság száma megkétszerezõdött. A bazalttermelés 1965-ben befejezõdött, de a hegy látványa és élõvilága nagyon megsínylette a félévszázados bányászatot. A település 2004. július 1-jén kapott városi rangot. Lakosság: 2220 fõ).
Frissítés után a 71-es fõúttal párhuzamos kerékpárúton talpaltunk Badacsonyörs széléig, majd innen szalaggal jelzett utcákon keresztül jutottunk be a Varga pincészet udvarára, ahol a pincészet borából kaptunk kóstolót a pogácsa és a bélyegzõ mellé.
A Varga pincészettõl egy hosszú emelkedõvel búcsúztunk, majd hamarosan erdõbe értünk. Az erdõ közepén megcsodáltuk az út mellett álló, elhagyatottnak tûnõ házat, mely lakatlannak tûnt az õt körbenövõ fák és bokrokból ítélve. Az erdõben a P hirtelen egy erõteljes jobb kanyarral fordult, a helyes utat korrekt szalagozás jelölte, ennek ellenére többen benézték az irányt, mert a K jelzésrõl jöttek velünk szembe. Hamarosan, a zöld fátyol mögött, felsejlettek a salföldi kolostorrom évszázados falai. A kolostor ódon építménye elõtt pontõrök tanyáztak, gyors pecsételés után egy darabig követtük még a P jelzést, majd hamarosan szalagozott útra váltottunk, mely Salföldre vezetett be minket. Salföldön a Természetvédelmi major elõtt volt a telepített pont, egy kis zacskó chipset és szörpöt kaptunk erõnk pótlásához.
(Salföld: lsd. általam írt Káli 60).
Közeledtünk a túra második és harmadik legmagasabb pontja felé.Eleinte a KZ jelzésen, majd a magára maradt Z jelzésen baktattunk tovább és hirtelen, az erdõbõl kilépve szembe találtuk magunkat a Tóti-heggyel. Elhaladtunk két pince elõtt, melyek közül az egyiken már messzirõl olvasható volt az „Eladó” felírat, és a második pince kerítése után hirtelen jobbra váltottunk a hegy csúcsa felé. A meredek szakaszon egy kicsit besûrûsödtünk, ennek egyik oka az oxigén erõteljes keresése közben az volt, hogy a lefelé tartók békésen bevárták a felfelé kapaszkodókat, így idõnként szinte talpalatnyi helyekért küzdöttünk a szûk ösvényen. Végül is felértünk a csúcsra, bélyegeztettünk és csodálkoztunk, hogy fél literes, palackos ásványvizet kaptunk. Gondolom szegény pontõröknek a hátukon kellett felhordaniuk, minden elismerésem az övüké és szolidaritásból ittunk is egy-egy palackkal, hogy lefelé minél kevesebbet kelljen vinniük. A panoráma most is csodálatos volt, bár a pára miatt nem volt teljesen éles a kép. Többen megegyeztünk a túratársak közül, hogy az innét látható panoráma az egyik legszebb a Balaton-felvidéken. Nézelõdés után, az itiner utasításait pontosan betartva, vigyáztunk a felfelé tartókra és rájöttünk, hogy valószínûleg ezért vigyáztak ránk is az elõbb a lefelé jövõk. A Tóti-hegy lábánál meglátogattuk az Istvándy pincészetet és itt bántam igazán, hogy hamarosan vezetnem kell, mert a pincészet borából adtak kóstolót a szendvicsek mellé. Energiapótlás után megtámadtuk a Gulácsot és számomra meglepõ módón, aránylag gyorsan és különösebb fáradtság nélkül hamarosan be is vettük. A hegy teteje szó szerint meg volt telve túrázóval, ezért gyors pecsételtetés után szinte menekülésszerûen hagytuk el a hegy ormát. Csendesebb vidék következett és lépésrõl-lépésre közelebb került hozzánk a Badacsony északi oldala. A jó öreg K jelzést elhagyva, pincék és szõlõk között, nagyon jól szalagozott úton értünk be Badacsonytördemicre. Elhaladtunk a helyi bányászok emlékmûve mellett, majd hamarosan a reggel már megjárt Rodostó utcára értünk, ahol jobbra fordultunk és egy-két másodperc múlva, 14 óra 15 perckor értünk be a célba.
Összegzésül: Nagyon jól szervezett túra, jól festett túrajelzésekkel és pontos, jól látható szalagozással. Az igazolófüzet minden igényt kielégít, benne rengeteg információval, keresztmetszeti térképpel, útvonal adatokkal, résztávokkal, rész szintmagasságokkal, útvonalleírással. Ez mellett minden ep.-n színes papírokon jelölték a már megtett és a még hátralévõ kilométert és a szintemelkedést. A kitûzõ és az emléklap egyaránt tetszik. A pontõrök mindenhol nagyon kedvesek és segítõkészek voltak, köszönet nekik. Az ellátás extra volt, szinte minden ep.-n kaptunk valamit, ráadásul Badacsonytomajon ráadásként kaptuk a presszóban az ellátást, így az általunk hozott készletek érintetlenül maradtak. A Varga pincészet bora ízlett, Bazsi megkóstolta az Istvándy pincészet borát is, melyet szintén nagyra értékelt, sajnos én errõl lemaradtam, köszönet a pincészetek tulajdonosainak. A szervezõknek szeretnénk megköszönni, hogy ennyi mindennel kedveskedtek nekünk, érezhetõ volt, hogy nagyon sok munka volt a szervezésben. Köszönjük, nagyon jól éreztük magunkat!
Bazsival vágtunk neki a túrának, de már a rajtnál találkoztunk Istvánnal és Gáborral és elhatároztuk, hogy a mai napon is, a múlt heti Õrség túrához hasonlóan, lehetõleg együtt teljesítjük a kiírt távot. Az elmúlt napok esõzései a talajt tekintve megtették hatásukat, a túra jó részén jelentõs sárral kellett felvenni a küzdelmet, a vízálló bakancs és a lábszárvédõ jó választásnak bizonyult. A túra útvonala ugyanaz, mint tavaly volt, kifejezetten szép helyeken vezet. A kapott fekete-fehér térképvázlat egy fokkal jobbra sikeredett a tavalyinál, jól lehetett használni. Az ellenõrzõ pontokon pecsételéssel csak két helyen találkoztunk, az elsõ pontnál és a célban, a többi helyen aláírás volt. A kitûzõ ugyanolyan, mint a tavalyi, az emléklapon történt egy kis változtatás. A túra szervezettségére nézve kételyek merültek fel bennünk, amikor az egyik pontõr megkérdezte tõlünk, hogy hány résztvevõ indult a túrán (ezt már nafe sporttárs is említette a beszámolójában), valószínûleg elég furcsán nézhettünk, mert több kérdése nem volt. A pontõrök mindenhol tették a dolgukat, kérdezni különösebbet nem kérdeztünk, idõnként Gábor kérdezett rá az ellátásra. Hát igen, az ellátás!
Tisztelt Szervezõk! Az egyszerû vándornak a 800 Ft-ért kapott egy darab alma és egy darab csokis nápolyi láttán óhatatlanul az jut az eszébe, hogy nem-e valamilyen más érdekek vezérlik e túra lebonyolítását? E szépséghiba ellenére a táj gyönyörû, az idõ kegyes volt, jól éreztük magunkat, Istvánnak és Gábornak köszönjük a társaságot.
Az idén is Bazsival indultunk el a túrára, hajnali indulás után negyed 7 körül értünk Õriszentpéterre. Ahogy az autóval, az iskola elõtti aszfaltos pályához közeledtünk, már messzirõl feltûnt István alakja, aki éppen a reggelijét majszolta. Kölcsönös üdvözlés után kiderült, hogy még István sem nevezett, ezért aztán hármasban rajtoltunk 6 óra 35 perckor. István azt mondta, hogy a mai napon nem siet, mert a Kinizsi 100-ra pihentet, ezért egész túrán velünk jött, amiért utólag köszönet neki. Az elsõ ep.-nél találkoztunk Gáborral, aki mellesleg óvodai csoporttársam volt egykoron és így hármasunk négyesre bõvült, mely aztán az egész túrán meg is maradt, köszönet érte mindegyikõjüknek. Az idõjárás nem bíztatott minket semmi jóval, de végül is egész nap kegyes volt hozzánk, annak ellenére, hogy az esõfelhõk sokszor a vállunkon pihentek. A túrát megúsztuk nagy elázás nélkül, gyakorlatilag csak csepergõ esõvel találkoztunk idõnként. Amikor egy kicsivel jobban esett, akkor meg pont fedél volt a fejünk felett, mert a farkasfai kocsmában ültünk, vagy pedig éppen erdõben haladtunk és az esõbõl így nem éreztünk szinte semmit. Az õrségi táj még ilyen borongós idõben is csodálatos, bár tavaly a napfény hozta ki igazán a táj szépségét. Az ellátás tavalyhoz képest egy kicsit fakóbbra sikerült, mindenkinek hiányzott Hodosnál a tavalyi finom szlovén málnaszörp a Radenska ásványvízzel és hiányzott a Sûrû-erdei aszalt gyümölcs is:) A hiányt betudtuk a válság negatív hatásának, Farkasfán és a célban azonban mindenki dõzsölhetett. A pontõrök mindenhol kedvesek voltak, Sûrû-erdõnél még Gábor fizikai erejét is igénybe vették. (Senki ne gondoljon rosszra, csak a két fa között függõ nyugágyat kellett meglöknie, had ringatózzanak benne a pontõr hölgyek.) Az itiner ugyanolyan igényes, mint tavaly volt, benne minden szükséges adattal. A pecsétek az idén is mûvészi kivitelûek, a kapott emléklap és a kitûzõ is nagyon szép. Az útvonal mindenhol jól követhetõ, köszönhetõ ez a korrektül kitett jelzéseknek. A célba 16 óra 40 perckor értünk be, Bazsi még megkapta az 50-es táv legfiatalabb teljesítõjének járó, évszámmal és a túra nevével ellátott csuprot is. Nagyon jól éreztük magunkat, köszönjük a szervezést, Istvánnak és Gábornak köszönjük a társaságot!
Út az ismeretlenbe - A Kõszegi-hegység rejtetebb értékei
2010.05.08. itineren 31,6 km
Mivel Bazsi Erdélyben volt, ezért egyedül neveztem be a túrára. A szervezõkkel váltott egy-két szó után, 7 óra 45 perckor rajtoltam a Jurisics várból. A túra szinte végig a tavalyi útvonalon haladt, csak az utolsó, kb. 5-6 km vezetett más irányban. Az útvonalváltoztatást a szervezõk a túrázók kedvéért vállalták be, ezáltal a tavalyihoz képest az aszfaltút mennyisége még kevesebb lett. A túrán, valamennyi ellenõrzõponton rendkívûl kedves pontõrökkel lehetett találkozni, és tavalyhoz hasonlóan a szolgáltatás is nagyon extra volt. Már az induláskor csokit nyomtak a kezünkbe, több ponton Cola, Sprite, ásványvíz közül lehetett választani, ezen felül csokis péksütemény, csokoládé és házilag sütött pogácsa képezte az ellátásunkat és erre jött még a meglepetés szolgáltatás: a borkostoló. A szervezõk színes itinert adtak táv- és szintadatokkal, a másik oldalon útvonalleírással és egy-két mondatos ismertetõvel. Megszervezték a Szálasi-bunker nyitva tartását, melyért külön köszönet jár nekik. Az emléklap színes, szép és a kitûzõ is más, mint tavaly volt. A már említett utolsó szakasz, mely az idén megváltozott, kifejezetten szép, erdõs területeken halad keresztül, bár néhány embernek lehet, hogy hiányzott a cáki pincesor látképe. A túra teljes hosszán, a fontosabb elágazókban nyílakkal jelölték a helyes haladási irányt, így a kapott térképet használni alig kellett, eltévedni nem lehetett. Az idõjárás is kegyes volt hozzánk, igazi túrázó idõ volt, inkább felhõs, mint napos, az esõ nem esett. Nagyon jól szervezett túra, extra ellátással, a szervezõk részérõl sok kedvességgel és odafigyeléssel. Nagyon jól éreztem magam, a szervezõknek kívánok a jövõre nézve is hasonló hozzáállást és lelkesedést, és még sok hasonló túra megszervezését.
Kora hajnali indulás után érkeztünk Bazsival 6 óra után pár perccel a révfülöpi vasútállomáshoz. Velünk együtt több túratárs is azt a variációt választotta, hogy inkább a célban hagyja a kocsiját, mert délután, fáradtan mégis csak jobb, ha az autó a közelben van (persze, ez csak azokat érinti, akik autóval mentek a túrára). Az állomáson találkoztunk Istvánnal, akivel az állomás épülete elõl induló autóbusz indulásáig beszélgettünk, ugyanis õ inkább a buszt választotta. A busz távozása után hamarosan befutott a mi vonatunk is, és átdöcögtünk Ábrahámhegyre. A vonatról aránylag sok túrázó szállt le, ezért kezdetben némi zûrzavart okoztunk a rajtoltatásnál. Itt újra találkoztunk Istvánnal, aki semmivel nem jutott elõbbre a rajtoltatásnál mint mi, ezért aztán 7 órakor hárman indultunk el. Ismertem István ritmusát, ezért mondtam neki, hogy nyugodtan hagyjon magunkra, de az elsõ ellenõrzõpontig kitartott mellettünk, így utólag is köszönet érte. Legközelebb már csak akkor láttuk, amikor mi felfelé kapaszkodtunk a Tóti-hegyre, õ már javában jött lefelé. Az ep. a salföldi kolostorromnál volt, szegény hölgyek az erdõ árnyékában álltak és közben a szúnyogok ostromolták õket. A pálos kolostor romja misztikusnak tûnt a reggeli fényben, a gótikus ablakkereten áttörõ napsugár lágyan ölelte át a boltíveket. Bazsi megkereste az elsõ geoládát, ezekbõl a túra során talált még egypárat. A kolostor után eleinte erdõben, majd réteken és szõlõk között vezetett utunk, majd feltûnt a Tóti-hegy látképe. A Balatoni Kék jelzésrõl a Z jelzésre váltottunk. A Z jelzésen haladva egyszer csak zavarba jöttünk, mert balról embereket láttunk közeledni. Azt hittük, hogy eltévedtünk valahol, de hamarosan kiderült, hogy jó pár túrázó levágta ezt a szakaszt és jöttek toronyiránt, egyenesen a Tóti-hegy felé. A hegyhez érve Bazsi elmesélte, hogy novemberben, a Tanúhegyek nyomában túrán itt szó szerint fenéken csúszott-mászott õ is megannyi túrázó társával. A hegyi szakasz meredekségébõl adódóan ezen nem is csodálkoztam, még így szárazon is embert próbáló szakasz. A tetõrõl csodálatos látvány tárult a nézelõdõk szeme elé, pecsételtettünk, s közben meglett a második geoláda is. A K jelzésig már az ismert útvonalon mentünk vissza, s hamarosan Salföldön találtuk magunkat a Természetvédelmi major elõtt. Itt frissítõ pont is volt egyben, óriás pogácsa, Balaton szelet, üdítõ és ásványvíz volt a menü. Frissítés után, a major kerítése mentén, egy iázó szamár üvöltése mellett hagytuk el Salföldet.
(Salföld: Ezen a területen már 900 körül megjelentek a honfoglaló magyarok. Kál horka nemzetségének szálláshelye volt. Az Árpád-házi királyok idején a községet Salkõkútnak nevezték. A falu élete a török hódításig virágzott; állattartás, szõlõmûvelés jellemezte.
Salföld sorsa 1543 után megpecsételõdött a török pusztítás miatt, csak 1711 után éledt újra a falu. Egy 1720-ból fennmaradt dokumentum alapján a betelepülõk magyar jobbágyok voltak. 1973-ban megkezdõdött az elvándorlás. Jelenlegi népesség: 49 fõ.)
Hamarosan feltûntek Kékkút házai és rövid idõ múlva már a templom mellett követtük az aszfaltra festett túrajelzést. A faluból Kari bácsi pincéjéig mentünk (az itineren az ep. találóan Check-point Charlie névre van keresztelve). A pincénél Kari bácsi és segítõje nagy lelkesedéssel kínálták a hegy levét, mely kisfröccsként fogyasztva nekem kifejezetten jól esett. Kari bácsinál újra enni kellett, termetes zsíros kenyerek kínálták fel magukat egy jókora éjszakai pillangó társaságában. (Senki ne gondoljon rosszra, valóban éjszakai pillangó volt, mely azt asztal lábába kapaszkodva aludta ki az éjszaka fáradalmait. Még most is kétértelmû, ebbõl már nem jövök ki jól:).
A már megismert hegyi úton tértünk vissza a falu központjába, majd a központból kelet felé vettük az irányt a K jelzésen.
(Kékkút: A honfoglalás idején a Kál-horka nemzettség birtoka volt Kál völgye. A település neve elõször 1333-1334-ben jelenik meg egy tizedlajstromban, de oklevélben elõször 1338-ban szerepel. A Káli-medence falvai a XIV. század közepéig királyi kézben voltak, majd Károly Róbert 1341-ben átadta a települést a veszprémi püspökségnek, innentõl 1913-ig egyházi fennhatóság alá tartozott. A török portyázások idején a település elnéptelenedett, de a portyázások megszûnésével a visszaköltözõk lassan újjáépítették. Népesség: 88 fõ.)
A Theodora-forrásnál megkóstoltuk a császárnõ kedvenc vízét, egy-két fotót készítettünk a palackozó üzemrõl, majd az aszfaltról letérve egy gyönyörû réten át, „Az idõ ösvényén” haladtunk észak felé. Pár száz méter alatt millió éveket utaztunk az idõben és a kábulatból csak a Kerekikáli templomrom csendes magánya ébresztett fel minket. Felszaladtunk a dombra, kiszolgáltuk magunkat a pecséttel, majd az omladozó kõfalakra búcsúpillantást vetve Mindszentkálla felé vettük az irányt. A falu központjába érve, a templom melletti kocsma elõtt ült néhány kerékpáros, akik az út porát locsolták már rendesen és majdnem elhittük nekik, hogy az ep. a kocsmában van. Végül, amikor a bazaltlépcsõket leküzdve, levegõért kapkodva felértünk a Kopasz-hegy tetejére, nem bántuk volna, ha már a kocsmában elintézhettük volna a formaságokat. A látvány azonban kárpótolt minket minden gyötrelemért és olyan nagy lelkesedés lett úrrá rajtunk, hogy lefelé is a lépcsõket választottuk. A hegy tetején a harmadik láda is megkerült. A hegyrõl leérve a falu nyugati szélén bandukoltunk, majd az OKT-n jutottunk el a Kõtengeren át, a Velétei palotaromot érintve Szentbékkálára.
(Mindszentkálla: Elsõ írásos említése 1277-bõl ismert. A Káli-medence községei – köztük Mindszentkálla is - Kál horka szállásbirtoka volt. Mint ilyen, l341-ben került a veszprémi püspök birtokába, cserébe Tátika váráért. Eredetileg három község állt a mai Mindszentkálla helyén: Mindszent, Kálla és Kisfalud. Ezek összeépülésébõl, egyesülésébõl keletkezett a mai település. Kisfaludot 1548-ban felégették a törökök, majd a visszaköltözött lakosságot a XVI. század végén újra elkergették. Kisfalud 1696-ban a veszprémi káptalan birtoka lett, ahol 11 jobbágy- és zsellércsalád élt. 1700-ban már Mindszentkállával együtt írták össze. Népesség: 311 fõ).
A falu központjában dnvzoli túratárshoz hasonlóan mi is tanácstalanul álldogáltunk, és hol a térképet, hol a felfestett jelzéseket böngésztük, de az itineren szereplõPnégyzetet és az S jelzést sehol nem találtuk, így mi is azt gondoltuk, hogy a S3szög jó lesz nekünk, ami végül is nem bizonyult rossz döntésnek.
(Szentbékkálla: A falu nevének elsõ fele attól a Szent Benedektõl származik, akinek szerzetes fiai a legtöbbet tettek a Kál és Vérbulcsú ivadékok megmentéséért, s amelynek elsõ templomát Szent Benedek tiszteletére emelték. Lakosság: 207 fõ)
A Fekete-hegy kaptatóját leküzdve, virágokkal teli réten találtuk magunkat a hegy tetején, ahonnan már feltûnt a fák között megbúvó Eötvös Károly-kilátó. A pontõr volt annyira rutinos, hogy a kilátó legfelsõ szintjén helyezte kényelembe magát, de így legalább láthattuk a környezõ világot. Rövid pihenés után, továbbra is a Balatoni K jelzésen indultunk Balatonhenye felé. A falu központjába nem mentünk be, a presszó elõtt várt minket a pontõr hölgy, amin meg is lepõdtünk, mert az itiner önpecsételõ pontként tüntette fel a helyet. Pecsételés után bevettük magunkat a presszóba (mennyivel szebben hangzik, mint a kocsma) és jó hideg üdítõt ittunk. Bazsit egy jeges tea hûtötte le, engem pedig egy citromos Gösser, amit nem szoktam inni, de a nagy melegben most kifejezetten jól esett a kellemes, savanyú íze és a fejem se lökte meg, köszönhetem ezt a 2 fokos alkoholtartalmának. Kellõ felüdülés után a falut egy patakon átkelve hagytuk el a nyugati oldalon, majd egy kört leírva, gyakorlatilag a település keleti oldala mellett elhaladva tartottunk innen már majdnem végig dél felé.
(Balatonhenye: Elsõ említése 1181-bõl származik, ekkor Henney a település neve. Az itt feltárt régészeti leletekbõl kitûnik, hogy már a rómaiak idejében lakott hely volt. Az oklevelek tanúsága szerint 1262-ben a veszprémi vár nemes jobbágyai lakták. A falu északi végétõl mintegy 250 méterre kõfalak nyomait láthatjuk. Az Árpád-korban épült, Szent Margit tiszteletére avatott pálos kolostort 1365-bõl említik az írások. A törökök két ízben is feldúlták, ennek ellenére a település és lakossága túlélte a támadásokat. Az 1548-i rovásadó összeírás szerint a törökök felégették a falut, majd 1572-ben újabb törökdúlás pusztította el. Ezt követõen is állandó pusztításnak volt kitéve. Még 1610-ben és 1611-ben is puszta községként írták össze. Elõnevét megkülönböztetésül kapta, mivel Zala megyében - amelyhez 1950-ig tartozott - Ördöghenye és Pethõhenye községek is léteztek. Lakosság: 125 fõ).
Szántóföldek között, legelõk mellett haladtunk, így az árnyékot csak akkor élvezhettük, mikor a Nap idõnként elbújt egy-egy felhõ mögé. Hamarosan feltûnt a monoszlói templom tornya, melyrõl messzirõl még nem látszott, hogy milyen lepusztult állapotban van. A templom elõtt található egy artézi kút és a többi, arra járó túrázóhoz hasonlóan, mi is felfrissítettük magunkat, a kellemes, hûvös vízzel, kívül-belül egyaránt. Monoszlón, ha jól emlékszem egyetlen helyi lakost sem láttunk az utcán, de az udvarokban sem volt az a nagy nyûzsgés.
(Monoszló: A község nevezetes szülötte Monoszlói Ladomér, esztergomi érsek, aki a XIII. században, IV. László királyunk idején viselte ezt a súlyos szolgálatot. A keresztény királyhoz nem méltó életmódjáért többször megfedte a királyt. Elsõ okleveles említése 1252-bõl való. A település határában Árpád-kori földvár is állott: a Hegyestû-hegyen lévõ vár az alatta vezetõ utakat vigyázta. Lakosság: 136 fõ.)
Monoszló után a Hegyestûre kapaszkodtunk fel. A pontõrök itt is a legmagasabb ponton telepedtek le, akik közül az egyik éppen az igazak álmát aludta, a társa szerint éppen hogy csak kóstolgattak valami jóféle borocskát. A fiatalember párnának egy másfél literes ásványvizes palackot használt, szegénynek, hogy ki nem tört a nyaka. A Hegyestûrõl lejõve, a hegyet megkerülve nyugati irányba tartottunk Kõvágóörs felé, de még mielõtt a faluba értünk volna, egy legelõ közepén érintettük a Sóstókáli-templomromot. Az ódon köveken játszó, kora esti, narancsszínû fények és a közelben legelészõ birkanyáj középkori hangulatot árasztott a rét fölé. Az érzelmi ellágyulásból a Kõvágóörsre bevezetõ aszfaltos út talpat kínzó realitása riasztott fel, ez a szakasz valahogy nem jól esett. A falu szélsõ házaihoz érve, hirtelen bal kanyarral váltottunk át a P jelzésre, mely ezután már elkísért minket a célig.
(Kõvágóörs: Kõvágóörs elsõ okleveles említése 1263-ból való, ekkor még Szent-László-Örs nevezték. Elsõsorban a XVIII. századtól, de már korábban is a Káli-medence egyik legfontosabb településének számított. A honfoglaláskor ez a vidék az Örs nemzetség szállásterülete volt, innen a település nevének második része. Népesség: 862 fõ.)
Az utolsó emelkedõ következett és azon imádkoztunk, hogy a pontõr a következõ ellenõrzõ pontnál ne folytassa a mai nap hagyományait és ne kelljen felmenni a Milleniumi-kilátó tetejébe. Mikor a kilátóhoz értünk örömmel vettük tudomásul, hogy nem szereti a magaslati levegõt, ezért a torony aljánál várta a megfáradt túrázókat. Erõgyûjtés után, lépcsõket és aszfaltot leküzdve hamarosan Révfülöpre értünk, ahol a Vakáció Vendégházban már népes csoportok élvezték a jól megérdemelt pihenésüket. A célba 19 órakor értünk be, a gratulációk, az emléklap és a kitûzõ begyûjtése után szó szerint úgy vánszorogtunk el az állomás mellett parkoló autóig.
(Révfülöp: A túlsó part közelsége miatt õsi révhely, melynek elsõ írásos említése 1211-bõl származik. A virágzó középkori települést a törökök 1548 körül elpusztították, s Révfülöp ezt követõen lakatlan terület, majd Kõvágóörs szõlõhegyeként gyéren lakott puszta lett. A révközlekedés 1752-ben indult újra, s 1779-ben révházról is tudósít a korabeli forrás. Ettõl kezdve egy máig ívelõ, dinamikus fejlõdés jellemzi. Népesség: 1127 fõ)
Összegzésül: A túra a Káli-medence legszebb pontjait érinti, a táj szemet gyönyörködtetõ. A kapott itiner jól használható, melyet segített még az aszfaltra festés és a szalagozással is. Bizonytalanságot csak Szentbékkálán éreztünk, de végül is a jó irányba indultunk el. A kitûzõ és az emléklap nekem tetszik. A pontõrök mindenhol kedvesek voltak. A túrán egy negatívumot éreztünk csak: a 60 kilométert teljesítõk a 30 kilométeres táv különválásától fogva gyakorlatilag mostohagyermeknek érezhették magukat az ellátás szempontjából, pedig legalább 45 kilométer volt még hátra a túrából. Köszönjük a szervezést!
Bazsival az idén is a tavaly már jól bevált módszert alkalmaztuk, vagyis reggel Aszófõn álltunk meg autóval és onnan a sínek mentén bandukoltunk el az örvényesi állomásig. Az idõ mindvégig nagyon szép volt, hétágra sütött a Nap és kellemes, meleg idõ volt. A természet mintha egy hetet késett volna tavalyhoz képest, ugyanis tavaly az orgonabokrok a túra idején már javában virágoztak, az idén még csak jó erõs bimbós állapotban fényképezhettük õket. Az idén a tihanyi félsziget "magas bércei" nem viseltek meg minket annyira, mint egy évvel ezelõtt, valószínû ez annak tudható be, hogy már ismertük a terepet, így lélekben rá tudtunk készülni a szakaszokra. Nekünk a túra útvonala kifejezetten tetszik, a Balaton-felvidék szerintünk csodálatos. Pécsely régi és új házai, a falu központja és a falut délrõl szegélyezõ óriási rét a legelõ juhokkal jellegzetes hangulatot ad a túrának. Az ellenõrzõ pontokon a pontõrõk - már ahol voltak - nagyon kedvesek voltak, és aránylag gyorsan igazolták a nevezési lapokat. A legtöbbet talán a Természetvédelmi Õrháznál vártunk, de ez is elenyészõ idõ volt a sokasághoz képest. A kapott kisméretû, fekete-fehér térképpel nekem is fenntartásaim vannak, valószínûnek tartom, hogy más térkép segítségére is rászorultunk volna, ha nem ismertük volna az útvonalat. A kapott kitûzõ szerintem nagyon szép és az Elismerés is más, mint a tavalyi. A nevezési díjjal és az ellátással kapcsolatban csatlakozom az elõttem szólokhoz, az ellátás a nevezési díjhoz képest magas színvonalú volt. Nagyon jól éreztük magunkat, köszönjük a szervezést, a táj gyönyörû, a túra jól szervezett, ajánljuk mindenkinek!
Tavaly e túra távját többnek éreztük, mint amennyinek hirdették, ezért kíváncsian vártuk az idén a GPS-el mért megtett távolságot. A túra végére, az általunk, GPS-el mért távolság 37,2 km lett, ezért szeretném javasolni a rendezõknek, hogy a túrát ne Berzsenyi 30-nak, hanem Berzsenyi 35-nek hirdessék. E véleményemet mindenféle rossz szándék nélkül írom le, annak ellenére, hogy a túra 33,5 kilométernek van hirdetve hivatalosan, de még így is majdnem négy kilométerrel több a valóságban. E változtatást azért is szeretném javasolni, mert az út nagy részén egy szombathelyi túratárssal gyalogoltunk, és szegény a délután négy órakor induló vonatot csak az utolsó pillanatban érte el, mert nem számított arra, hogy majdnem egy órával többet kell teljesítenie.
A túra az idén is jól szervezett volt, az ellátásra és a pontõrökre nem lehetett panaszkodni. Az õrök tavalyi kedvessége megmaradt, a túra alapjában véve jó hangulatban telt el. Az idõjárásra sem lehetett panaszunk, bár nem volt olyan szép idõ mint tavaly, dél körül már kifejezetten erõs és hideg szél fújt, idõnként szemerkélt az esõ. Az aszfalt mennyisége nem lett kevesebb, erre már elõre felkészûltünk lelkileg, ezért az idén könyebben viseltük a megpróbáltatásokat. A vidéknek számomra van egy jellegzetes hangulata, ami már tavaly is megfogott, ezért nekem a Kemeneshát és a Ság-hegy, nem tudom miért, de tetszik. Az emléklap különbözött a tavalyitól, a jelvény az idén is ugyanolyan volt. A kapott térkép más volt mint tavaly - szerintem jobb volt az egy évvel ezelõttinél - a túloldali útvonalleírással együtt használva szerintem eltévedni nem lehetett. A térképen az idén már az ellenõrzõpontokig megtett kilométerek is fel voltak tüntetve. Köszönjük a szervezést, jól éreztük magunkat!
A tavalyihoz hasonlóan, az idén is szép, napfényes, madárdalos nap köszöntött ránk a túra napján. Bazsival 8 óra 20 perckor rajtoltunk a gelsei Termálfürdõtõl. A tavalyi útvonalon haladva, a megszokott helyeken voltak az ellenõrzõpontok. A pontõrõk mindenhol kedvesek voltak, a szolgáltatás nem vesztett a tavalyi színvonalához képest. A József-hegyi haranglábnál lévõ frissítõpont után, az itiner felkínálta lehetõséggel élve nem a Z jelzést választottuk, hanem a K keresztet, mivel Bazsi két geoládát szeretett volna megkeresni. Az egyik láda a forrásoknál volt, a másikért be kellett mennünk a Kõszikla-szurdokba, a K háromszöget követve. A szurdok eddig mindkettõnk életébõl kimaradt, a Thury és a Szent Orbán túra is lényegében mellette halad el, ezért kíváncsian vártuk, hogy mi fog ránk várni a szurdok mélyén. A szurdok maga nem hosszú, de nagyon vadregényes, esõs idõben kifejezetten balesetveszélyes lehet. A geoláda megtalálásának élményét még csak fokozta a szurdok végében lévõ függõleges vaslépcsõ, melynek utolsó fokai, már több mint 90 fokos szögben tornyosulnak a túrázó feje fölé. Aki nem járt még erre, mindenkinek csak ajánlani tudjuk Zala megye e rejtett gyöngyszemét. A K háromszög a szurdok után felér a Z jelzésre, innen már a kijelölt úton haladtunk tovább. A célba 13 óra 45 perckor érkeztünk meg, azonban az igazolólapunkra csak 14 óra 4 perc került rögzítésre, mivel 20 percet álltunk sorban, több más beérkezõ túratárssal együtt, ráadásul az emléklapot sem ott kaptuk meg, ahol a kitûzõt és ez megint csak bonyolította a helyzetet. Ettõl a várakoztatástól egy kicsit rossz szájíze lett az embernek, ennek ellenére az idén is jól éreztük magunkat, köszönjük a szervezést.
7 óra 37 perckor rajtoltunk Bazsival a monostorapáti iskolából. Hideg, téli reggelre ébredtünk, de a rajtnál már sütött a Nap és kék volt az ég. A tavalyi sárnak nyoma sem volt, ezért aránylag gyorsan lehetett haladni.
(Monostorapáti: Monostorapáti a középkorban Almád néven szerepelt. 1468-ban találjuk elõször Monostorapáti néven említve. 1477-ben "város oppidum" néven szerepel, amelynek október havában volt országos vására. A nagy hadútban fekvõ község sokat szenvedett a töröktõl, fõleg Vázsony és Hegyesd várának török hódoltsága alatt. Mivel a község az idõk folyamán több ízben Hegyesd várához tartozott, a vár 1561-ben történt törökök általi elfoglalása után annak a sorsában osztozott. Hosszú ideig volt török hódoltsági terület. A török kiûzése után egyházi birtok lett. 1715-ben a helység földesura a veszprémi püspök. Lakosság: 1075 fõ)
A Bondorói-kulcsosház után száraz lábbal keltünk át a tavaly, medrébõl kiöntött Raskóc-patakon és napsütésben csodálhattuk meg a taliándörögdi iskola új épületét. A Katica-büfében az idén is több fajta csoki közül lehetett választani és a Szent András templom romja is misztikusabbnak tûnt a kék ég alatt.
(Taliándörögd: Dörögd elsõ említése 1249-ben történik. Taliándörögd területén a középkorban négy település volt: Felsõ-dörögd, Alsó-dörögd, Imár és Ráskó. A településsel szorosan összefügg a Dörögdi család neve és sorsa. 1548-ban a török felégette a községet és sokáig lakatlan, 1718 után kezdett ismét benépesülni. Lélekszám: 746 fõ.)
A templomrom után megfagyott, kb. méter vastag hófúvásokon keltünk át, itt tavaly is jelentõs mennyiségû havat hordott össze a szél. A Szputnyik közelében felírtuk az ellenõrzõ számot, majd Öcs dél-keleti felén értünk be a faluba. A két-három szélsõ házat hamar magunk mögött hagytuk és már a Pula felé vezetõ országúton ballagtunk.
(Öcs: A településrõl az elsõ írásos feljegyzés 1278 -ból származik Ech néven. Öcs egytelkes nemesek faluja volt. A teljes határa nemesi kúriákhoz tartozott. A XVI. századig társadalma tiszta nemesekbõl állt. 1828-ra megváltozott a helyzet. Olyan nagy volt a beköltözött házas és házatlan zsellérek száma, hogy ezek váltak uralkodóvá. Lakosság: 211 fõ)
Pulán elhaladtunk az 1773-ban épült Szent Flórián kápolna elõtt, majd a buszmegállóban - a tavalyihoz hasonlóan – megkaptuk a finom, hideg almánkat. Pulát elhagyva hamarosan a Tálodi-erdõben találtuk magunkat, és jó érzéssel vettük tudomásul, hogy a hóvirág bizony nem egy kihalóban lévõ virágfajta.
(Pula: A falu közelében állt a 13. században alapított tálodi monostor, amely a 16. században elnéptelenedett, majd a török veszély miatt felrobbantották. Pula elsõ írásos említése 1357 -ból származik Pola néven. A 16. századtól elnéptelenedett. A község lakossága 70-80%-ban német nemzetiségû, õseiket az Esterházy család hívta be 1746-ban. Népesség: 232 fõ)
A Tálodi-kolostorrom és a Kinizsi-forrás ismételt megcsodálása után meghódítottuk a Som-hegyet, majd leereszkedtünk Vigántpetendre. Vigántpetenden a tavalyihoz hasonlóan, az iskolában volt a frissítõ pont, de most nem volt annyi túrázó mint egy évvel ezelõtt, ezért nyugodtan leültünk egy kicsit csipegetni. Itt találkoztunk Istvánnal, akivel az idén januárban együtt nyomtuk le a Téli Mecseket. Egy-két szó a geoládákról és István már ment is tovább.
(Vigántpetend: Vigánt falut elõször 1236-ban említi oklevél. 1672 után lakatlan a falu, az 1750-es években kezdik újra benépesíteni. Petend neve 1333-ban tûnik fel elõször. 1500 és 1700 között többször elnéptelenedik. Az 1700 évek elején újra benépesedik. A két falut, Vigántot és (akkor már) Zalapetendet 1938-ban egyesítették Vigántpetend néven. Lakosság: 217 fõ)
Vigántpetend után jött a túra egyik legizgalmasabb szakasza, a Király-kõ. Tavaly szó szerint csúsztunk-másztunk mire felértünk, az idén a száraz talajon gyakorlatilag egy szuszra fenn voltunk a csúcson. A tetõrõl egy-két erõteljesebb légvétel után lecsorogtunk Kapolcsra, és a fõútról lekanyarodva támadtuk a Bondorót.
(Kapolcs: A településen vélhetõen már õsemberek is éltek (Pokol-lik), a falu felett emelkedõ Királykõn pedig feltehetõen Attila egyik vára állhatott. A település közelében vezetett a Budát az Adriai-tengerrel összekötõ Via Magna, a rómaiak egyik nagy hadi útja, s valószínû, hogy a környék már lakott volt a rómaiak idejében is. A település nevét valószínûleg arról a Kapolcs nevû vezérrõl kapta, aki a kunok élén 1091-ben betört Erdélybe, majd Biharba. I. László király azonban megállította a kunokat és megölte Kapolcsot. A kor szokása szerint a legyõzöttek egy részét letelepítették, s õk adták falujuknak a Kapolcs nevet. A település nevét elõször egy 1092-ben kelt pannonhalmi apátsági levél említi, mint Kapulch falut. A Kapolcs név elsõ ízben 1640-ben tûnik fel az iratok közt. Lélekszám: 423 fõ)
A tavalyi trágya-tengernek az idén nyoma sem volt, ezért tiszta bakancsokkal értünk az utolsó ellenõrzõ-ponthoz. A szám felírása után már csak szinte végig lejtmenet következett. Kiérve a szõlõk közé, elénk tárult az a panoráma, amellyel késõbb az emléklapon találkoztunk. Innen már látszott a monostorapáti templom tornya, amely a cél közelségét jelentette. Célba érkezési idõnek 14 óra 18 percet regisztráltak.
Összegzésül: Az útvonal nekünk tavaly is tetszett, pedig nagyon rossz idõ volt, most napsütésben pedig valóban szép arcát mutatta a táj. Az itiner ugyanolyan igényes, színes és alapos, mint tavaly. A szalagozás is kitûnõ volt, bár azt hallottuk, hogy a falvakban azért többen mentek felesleges métereket a szalagozás hiánya miatt, pld. Öcsön és Pulán. Szerintem, aki az itinert használta, a szalagok esetleges hiánya miatt sem tudott eltévedni. Az ellátás a tavalyi színvonalú volt, ami azt jelenti, hogy nagyon jó. Az emléklap a tavalyihoz képest színesre változott, a jelvény viszont nem változott. Jól éreztük magunkat, köszönjük a szervezést!
8 óra 17 perckor rajtoltunk Bazsival az abaligeti Hotel Barlangtól. Ahhoz képest, hogy felénk egész éjjel és útközben is szakadt az esõ, aránylag sokan voltak már a rajtnál, ám késõbb kiderült, hogy nem voltak annyian, mint tavaly és ez valószínû az esõzésnek volt köszönhetõ. Gyanúnk, hogy feltehetõleg jelentõs mennyiségû sárral kell felvennünk a harcot, hamar beigazolódott, mivel a hotelbõl elindulva egy-két lépés után már bent voltunk az erdõben és bakancsaink elkezdték a dagonyával való ismerkedést, melyet aztán egész nap buzgón folytattak.
(Abaliget: A falut az Aba nemzetség alapította a 11. században. Az írásos emlékekben 1332-ben bukkant fel elõször "Abaligethe" neve. A török hódoltság idején elnéptelenedett a vidék. A 18. század elején lassan indult meg az újjáépítés. A lerombolt falvak helyére zömmel német jobbágyok érkeztek több hullámban Németország különbözõ tájairól. A század közepén már a magyar népesség is jelen volt a faluban. A község egyházi birtok volt, a pécsi papnevelde, illetve a pécsi egyházmegye káptalanja gyakorolta a földesúri jogot. A II. világháborút követõen sok embert kitelepítettek, elkobozták vagyonukat. Néhány év alatt nagyon megváltozott a település lakossági összetétele. Lakosság: 605 fõ.)
Hamarosan a viganvári haranglábnál pecsételtettünk, majd jött a Jakab-hegyi kilátó a pálos kolostor romjaival. Remete-rétnél az esõbeállóhoz közeledve igen csak hidegnek éreztük a szelet, ezért a pecsételés után nem is tétováztunk, indultunk tovább a Büdös-kút érintésével a Lóri kulcsos házhoz. A kulcsos ház után következett a túra legizgalmasabb része, a megáradt patakon történõ többszöri átkeléssel. Ezen a szakaszon együtt küzdöttünk öt, terepszínû ruhába öltözött fiatalemberrel, akik közül ketten a patakon való átugrás helyett az átgázolást választották, és ennek köszönhetõen helyenként térdig jártak a vízben. Mi megpróbáltunk a körülményekhez képest száraz lábbal átkelni, ez nagyjából csak nekem sikerült, mivel Bazsi a végén már az átgázolós formát választotta. A sajnálkozástól nem szöktek könnyek a szemembe, mikor elhagytuk a patak medrét és feltûntek Mecsekrákos szélsõ házai. Mecsekrákos központjában volt az ep., pecsételtetés közben hallgattuk az iskola tornatermében dübörgõ rock-zenekar játékát. A cél elõtti utolsó ep. a Mecsek-háznál volt, szegény pontõr hölgynek kimondottan nem volt melege, és az esõ is elkezdett cseperegni. Megkerülve az Orfûi-tavat, a Pécsi-tó érintésével, a lehangoló, nagy daru látványával fordultunk be az erdõbe, hogy az utolsó kilométereket is magunk mögött tudjuk. A végsõ sárakadályokat leküzdve 14 óra 45 perckor értünk be a célba.
Összegzésül: Az olvadás és az esõ miatt semmi jóra nem lehetett számítani a terepviszonyokat illetõen és ez valóban így is volt. A túra sárossága megközelítette a Göcseji Galoppét és a Deákét . A szervezõk azonban gondoskodtak arról, hogy a túrázónak ne csak a sáron járjon az esze. A pontokon és a célban kapott finomságok szerintem meghaladták a befizetett nevezési díj összegét, köszönjük. Az almás pite valóban finom és igazi védjegye a túrának. Az itineren minden megtalálható, a megtett távtól, a megtett szintemelkedésig, jól használható, eltévedni nem lehet vele. Az útvonal szép helyeken vezet, a megáradt patak még különlegesebbé tette az élményeket. Az idõjárás kegyes volt hozzánk, az esõ csak a túra vége felé kezdett el cseperegni. Köszönet a szervezõknek, jól éreztük magunkat!
Az izgalmak már útközben, Tihany felé autózva kezdõdtek, ugyanis Tihany elõtt egy-két kilométerrel, pontosabban Örvényes határában egy kamion bent maradt a hófúvás közepén és elzárta mindkét irányból az utat. Mindez reggel háromnegyed kilenc elõtt történhetett pár perccel, mert mire mi háromnegyed kilencre oda értünk, már állt a kocsisor. A szél süvöltött, hordta a havat, Bazsi pedig tombolt, hogy nem érünk oda idõben. Háromnegyed kilenctõl negyed 11-ig álltunk a kocsisorban, mikor is a hókotróknak sikerült kiszabadítani a hó fogságából a benn szorult kamiont. Az események miatt így a tervezettnél jóval késõbb, a megadott nevezési idõ legvégén értünk a rajthoz és 10 óra 35 perckor indultunk útnak. Ebben a késõi idõben aránylag sokan rajtoltak a 20 kilométeres távon, mert mint kiderült, a megrekedt kocsisorban nem csak mi voltunk az egyedüliek, akik a szombatjukat tihanyi túrázásra szánták. Az iskolából kilépve hamarosan megtapasztaltuk, hogy a szél és a hó kombinációjából, milyen akadályok gördülhetnek a lelkes túrázó lábai elé, gondolva a kisebb-nagyobb hófúvásokra, amelyek utunkat keresztezték.
(Tihany: Tihany magyar történelmi vonatkozású múltja I. András királlyal kezdõdik, aki 1055-ben itt építtette meg családja temetkezõ helyét, és egyben egy kolostort is. A sír a mai apátság altemplomában megtekinthetõ. Az apátság alapító levelének eredeti példánya Pannonhalmán tekinthetõ meg. A kolostorba, a mai tihanyi apátságként ismert intézménybe bencés szerzetesek kerültek, mely ma már ismét az õ tulajdonukban van. A tihanyi dombon vár, illetve erõd is állott, amelyet a török háborúk idején az ellenség nem tudott elfoglalni. Lakosság: 1393 fõ.)
A haladást nemcsak a hóréteg vastagsága, hanem a letaposott és ezáltal jegessé váló ösvények is nehezítették. Idõnként - pld. a Csúcs-hegyrõl lejõve – szó szerint balesetveszélyes volt pár méter a sziklák között lefelé haladva. A túra egy része érintette a Tihanyi Gejzírit 33 útvonalát, melyen tavaly vettünk részt, de érintett számunkra még ismeretlen helyeket is pld. Barátlakások, Kálvária, és ezek óriási hatással voltak ránk.
Összegzésül: Nagyon jól megrendezett túra volt, a profizmuson nem látszott, hogy elsõ szervezés, nagyon sok munka lehetett mögötte, köszönjük a szervezõknek. A túra útvonala érinti Tihany szinte valamennyi látnivalóját és Tihany télen is gyönyörû. Az itiner színes, távadatokkal, szintmetszettel, de használni gyakorlatilag nem kellett, mert minden ellenõrzõ ponton ki volt rakva, hogy hány kilométernél járunk, hány kilométer múlva lesz a következõ ep., stb. Útközben szalagok, ill. színes, irányt mutató papírtáblák segítették a tájékozódást, így eltévedni nem lehetett. A túra résztvevõi ingyen tekinthették meg az apátságot, ez miatt külön köszönet a szervezõknek. Számomra már csak egy titok maradt, hogy hogyan tudták ilyen kevés nevezési díjból kihozni mindazt a sok finomságot, amelyet útközben és a túra végén kaptunk, ugyanis az ellátás különösen magas színvonalú volt. Nagyon jól éreztük magunkat, Tél Tábornok még különlegesebbé tette ezt az amúgy is csodálatos túrát.
Kincsesbánya 30 (hivatalosan 27 km), avagy túra felemás bakancsban
2010.01.30.
Hajnalban indultunk Anyával és Bazsival Kincsesbánya felé, különösen nagy örömmel, mivel Anya el tudott jönni velünk erre a túrára. Induláskor, még félálomban, benyúltam a cipõs szekrénybe és az egyik polcról levettem a bakancsokat, melyeket szokásommal ellentétben elõzõ este nem készítettem elõ. A vezetéshez edzõ cipõt viseltem, a bakancsokat a legnagyobb nyugalommal tettem az autó csomagtartójába. Hajnalban felénk csillagos volt az ég, de nem volt az a nagy hideg, ami egy-két nappal korábban is volt. Veszprém környékén már borús volt az idõ és a hó is elkezdett szállingózni. Kincsesbányára érve, az út már teljesen fehér volt, és nagy pelyhekben esett a hó. Megálltunk az iskola melletti úton, kivettem a bakancsokat a csomagtartóból, és cipõt szerettem volna cserélni. Ekkor vettem észre, hogy két különbözõ bakancsot hoztam el magammal. Az egyik Bazsi két számmal kisebb bakancsa, a másik az én bakancsom volt. Hát, nem voltam ideges! Szerencse a szerencsétlenségben az volt, hogy az egyik balos, a másik jobbos volt. Két választási lehetõségem maradt: vagy megyek az edzõcipõbe, vagy a felemás bakancsokat választom. A hóesésre való tekintettel inkább a felemás verziót választottam, így a bal lábamra Bazsi egyik két számmal kisebb bakancsa került. Törte nagyon a lábamat, de nem volt mit tenni. Aznap többször megfogadtam, hogy a bakancsok is készenlétbe lesznek téve már az indulás elõtti este, ami mint már említettem, korábban is így szokott történni. Bementünk az iskolába, ahol már nagyon sokan voltak, de aránylag gyorsan túljutottunk a formalitásokon és kis idõ múlva már a kezünkben volt a tavaly már jól megszokott, szép, színes itiner. Rajtidõnek 8 óra 30 percet regisztráltak.
(Kincsesbánya: Õstelepülései közül Kincses és Bittó a XIX. század elején népesültek be, ez idõtõl az iszkaszentgyörgyi uradalom szõlõhegyeiként említik õket írott források. Kincsesbánya nevének utótagja a bauxitbányászatra utal. A Kincses név a község déli határában fekvõ Kincses heggyel és a hasonló hangzású õstelepüléssel kapcsolatos. A hegy lapos köveitõl nyerte a nevét. A pénzérme alakú különbözõ nagyságú lapos kövek (nummulites) az eocén kori tengerek egysejtû meszes házú élõlényeinek megkövesedett maradványai, melyek tömegével találhatók Felsõ-Kincses település szántóföldjein. A kis köveket Szent László pénzének hitte és nevezte a nép egykor. A hagyomány történetet is fûz ezekhez. Egyik szerint a környék ura a tatárok (vagy törökök) elõl menekülve elszórta pénzét, és ez a rabló tatár kezében kõvé vált. Lakosság: 1506 fõ.)
Az iskolából kijõve balra fordultunk, és szalagozott emelkedõn indultunk felfelé. Az emelkedõ tetejére érve hirtelen irányt váltottunk és az eddigi déli irányt észak-nyugatira váltottuk fel. Tavaly álltak itt pontõrök, az idén hiába kerestük õket. A szalagozás hamarosan rátért a P jelzésre, majd rövid idõ múlva a KP találkozásánál lévõ elsõ ep.-hez értünk. A szervezõk az idén a ragasztós-matricás változatot választották a pecsételés helyett. Ragasztás után a Vontató- és a Vaskapu-hegy nyugati oldala mellett haladtunk el és hamarosan megpillantottuk a Fehérvárcsurgói-víztároló köd takarta, befagyott vízét. A tó melletti nyaralók téli álmukat aludták, talán ha egynek füstölt a kéménye. A nyaralókat elhagyva rátértünk a víztározót félig megkerülõ aszfaltútra, mely jeges-havas volt, azonban ez a tény egy felénk száguldó autós-Terminátort a legkevésbé sem érdekelt. Miután szerencsésen elhúzott mellettünk, hosszan néztük a távolodó vese-donort és megállapítottuk, hogy nagy az Isten állatkertje. Hamarosan a Gaja-szurdok bejáratánál álltunk, ahol újabb ragasztás következett és kaptunk egy müzli szeletet. A hó itt olyan nagy pelyhekben esett, hogy szinte vattacsomóknak tûnt a szemlélõ számára. Sokat azonban nem nézelõdtünk, bevettük magunkat a szurdokba. Az ep.-nél nagyon sok ember gyûlt össze, de a szurdokban magunkra maradtunk és mindhármunknak nagyon jól esett a csend. A friss hó egyre vastagabb lepellel borította be a régit, és a táj gyönyörû fehérben pompázott. A hópelyhek lágy tánca karácsonyi hangulatot árasztott a völgyben és nyugalom szállta meg a tájat és a sziklák tövét. A jég alól kibúvó patak vize, mint megdermedt lehelet, halkan tûnt újra el a fagyos kövek között, hogy a varázslatot hangos csobbanásával meg ne zavarja. Át kellett élni a pillanatot és azt hiszem, nekünk ez sikerült, a túra legszebb élménye volt. Varjúvárnál elhagytuk a szurdokot és következett a túra túlélõ szakasza. Tavaly is nagyon nehéz volt felmenni a csúszós hegyoldalon, most a letaposott, friss hó még nehezebbé tette a feljutást. Üggyel-bajjal, idõnként négykézlábra ereszkedve feljutottunk a tetõre, ahonnan gyönyörû kilátás nyílt a szurdokra. Hamarosan a bodajki sípálya üzemen kívüli felvonóinak integettünk és leszaladtunk a domb aljára. A domb közepénél egy-két kisgyerek, egészséges, kipirult arcocskával próbált szánkózni, ami a friss hóban nem nagyon akart nekik sikerülni. Bodajk fõutcáját elérve jobbra fordultunk és hamarosan a Gajavölgy vendéglõben ragasztattunk. Szerelvényigazítás és frissítés után a Kálvária következett. A kõfülkék fehér köntöst viseltek és hó borította a kereszteket is.
(Bodajk: Már évszázadokkal a honfoglalás elõtt az avaroknak, majd a rómaiaknak is állandó településük volt ezen a területen. 1543-ban Fehérvár elestével Bodajk is török kézre került és nagyrészt elpusztult, de a kedvezõ adottságainak köszönhetõen hamarosan újra benépesült. A török elûzése után, 1691-ben a Hochburg család kapta a csókakõi-móri uradalom részeként birtokul a falut. 1774-ben mezõvárosi rangot kapott. Lakosság: 4142 fõ.)
A Kálváriát elhagyva, a P jelen dél, dél-nyugatnak vettük az irányt. A következõ ragasztó hely az Alba Regia forrásnál volt, majd hamarosan a Pháromszögön kapaszkodtunk felfelé. A tetõrõl innen is gyönyörû volt a kilátás, a havas fenyõágak adták a kép keretét. Az utolsó kerítésmászást letudva közeledtünk a Fehérvárcsurgói-víztározó keleti partjához. A víztározó közepén volt egy be nem fagyott vízcsík, ahova összegyûltek a vadkacsák, megannyi fekete pontot alkotva a nagy fehérség közepén. A Becsali-büfé volt az utolsó az ellenõrzõ pontok között, ahol semmit nem késtünk a helyszûke miatt. A víztározó gátõrháza mellett elhaladva következett a cél felé vezetõ, utolsó aszfaltos egyenes, majd mikor a házak már feltûntek a szemeink elõtt jobbra lefordultunk az aszfaltról, be egy kis erdõbe. Rövid erdei szakasz után feltûntek Kincsesbánya szélsõ családi házai, majd pár méter megtétele után az iskolával álltunk szemben. Célba érkezésnek 14 órát regisztráltak.
Összegzésül: A túra szép helyeken vezet, nekünk a kedvencünk a Gaja-szurdok. Az ellátás a tavalyihoz hasonló volt, a pontõrök mindenhol kedvesen tették a dolgukat. Ami Bazsinak egy kicsit csalódás volt a tavalyihoz képest, hogy a 30 kilométeresek emléklapjának lecsökkentették a méretét:). Köszönjük a szervezõknek az élményeket és a szervezést, a hóesés még különlegesebbé tette ezt az amúgy is szép túrát.
Bazsival indultunk útnak hajnalok hajnalán, a tervünk a maratoni távon való nevezés volt. Sajnos a tervünket keresztülhúzta a rendkívül ködös idõjárás, mely az elõre tervezett 3 órás utat 4 órásra növelte, és így a 6 óra 40 perckor induló maratoni rajtot nem értük el, jó 20 perccel késõbb értünk a nevezési helyre. Hogy a hajnali ébredés és indulás ne vesszen kárba, beneveztünk a 30 kilométeres távra, igaz mást nem is tehettünk volna. Korábban még nem vettünk részt Bartina túrán, ezért kíváncsian vártuk a fejleményeket. 7 óra körül már mások is voltak rajtunk kívül, de ez e nevezés gyorsaságát nem befolyásolta. A szervezõ hölgyek felhívták a figyelmünket, hogy 20 perc múlva érkezni fog a busz, amely a rajthelyre fog szállítani minket. Leültünk hát a jó meleg iskola aulájában és vártuk az indulást. Idõközben egyre többen lettünk, és amikor már a létszám sokasága kezdett kínosan soknak tûnni, megjelent egy fiatalember, hogy megérkezett a busz, ki lehet menni és felszállni rá. A buszmegálló nem messze volt az iskolától, a busz a buszmegállóban állt és már tele volt turistával. Felszálltunk és végigálltuk azt a pár kilométert, melyet Szekszárdtól tett meg a szálkai rajtig.
(Szekszárd: Szekszárdot 1015-ben említik elõször. I. Béla király 1061-ben alapította a bencés apátságot, itt is temették el. Mátyás király korában Szekszárd a király elleni összeesküvést szövõ Vitéz János birtoka volt, várát ezért lerombolták. 1485-ben Szekszárd már mezõváros volt, évente öt vásárt tartott. A város 1543-ban került török kézre, és a budai vilájeten belül itt alakították ki az egyik szandzsák központját. A török idõkben a város sokat szenvedett, kolostora elpusztult. A Rákóczi-szabadságharc idején itt fogták el Béri Balogh Ádámot. A 18. században Szekszárd megyeszékhellyé vált. Lakosság: 33 883 fõ.)
Szálkán az általános iskolában megtörtént a nevezési lapok leadása és megkaptuk a színes itinert. A tömeg itt már elég jelentõs volt, de a szervezõk jól bírták az ostromot, aránylag rövid idõn belül kint lehettünk a szabad levegõn.
(Szálka: A település a honfoglalás idején jött létre, évszázadokon át apró falu volt. 1015-ben említették elõször Zaka néven. Az 1300-as évek elején már temploma is volt. A török idõkben a falu elnéptelenedett, késõbb rácok telepedtek le benne. 1776-ban jelentek meg az elsõ német telepesek. 1946-ban a német lakosság nagy részét kitelepítették Németországba. Lakosság: 587 fõ.)
Szálkáról észak felé vettük az irányt a K jelzésen. Az utolsó házakat elhagyva egy kisebb emelkedõn kaptattunk felfelé és szántóföldek közé értünk. Sajnos a látási viszonyok nagyon rosszak voltak a köd miatt, így a táj szépségeibõl nem élvezhettünk semmit és ez az egész túrára igaz volt. Ennek nem örültünk igazán, mert szerintünk csodálatos tájak burkolóztak ködfátyolba és maradtak rejtve a szemeink elõtt. Hamarosan Grábóchoz értünk, azonban mielõtt a faluba bemenetünk volna, Bazsi megkereste a falu szélén elrejtett geoládát. Sikeres megtalálás után bementünk a faluba, ahol az ep. a kolostor elõtt volt felállítva.
(Grábóc: A településen már az 1300-as években létezett bencés zárda és templom. Grábócot nevezetessé a török elöl menekülõ szerb szerzetesek tették, akik a dalmáciai Dragovity kolostorából 1580-ban menekültek ide. Elõször csak fatemplomot építettek, majd a budai basa engedélyével 1587-ben kõtemplomot. A törökök 1667-ben feldúlták a kolostort, mely 1703-ban elnéptelenedett. Az elnéptelenedett településre a Rákóczi-szabadságharc után tértek vissza a szerb lakosok és az ortodox szerzetesek. A mai szerb ortodox templom 1736-ban épült. A 18. században a szerb lakosság mellé svábok települtek. Az 1789-es népszámlálás szerint a németek már többséget alkottak a szerbekkel szemben. A szocializmus éveiben ide számûzték a Bolgár Ortodox Egyház vezetõjét, a szófiai pátriárkát. Az ortodox kolostor 1974-ig, az utolsó szerzetes haláláig mûködött, utána szociális otthonná alakították. 1994 óta a templommal együtt ismét a Szerb Ortodox Egyház tulajdona. Ma apácák élnek itt. Lélekszám: 180 fõ.)
Pecsételés és a Balaton-szelet elmajszolása után továbbhaladtunk a K-n, nagyjából észak felé a Gyurkó-völgyön át. A völgy ilyen párás idõben is nagyon sok szépséget rejtegetett, napfényes, tiszta idõben csodálatos lehet. A második ep.-nél elvileg forralt bor és tea lett volna, de sajnos, a forralt bor érkezésünkre még nem készült el, így maradtunk a teánál, ami finomságban szerintünk nem maradt el a bor mögött. Innen nagyjából végig erdei úton talpaltunk tovább, eleinte a K, majd a Knégyszög jelzésen. A Haramia-forrásnál begyûjtöttük a második geoládát és Kakasdra értünk. Kakasdon a falu egyik fõutcáján volt az ep. Innen egy darabig a 6-os úttal párhuzamosan vezetett az út észak-kelet felé, egészen a Kakasdi tó partjáig.
(Kakasd: Kakasd neve, mint községnév, elõször egy Zsigmond király korából való oklevélben, 1436-ban szerepel. A török hódítások ideje alatt Kakasd elnéptelenedett. Az 1713. évi összeírásokban már újra szerepel. Kakasd lakossága volt az elsõ egész Magyarországon, amely az 1840-es országgyûlés által megengedett örökváltsági szabadság jogán magát földesuraitól megváltotta. Lakosság: 1683 fõ.)
A következõ ep. a Gyermektáborhoz vezetõ aszfaltút mellé volt telepítve, itt lyukasztani kellett. Pár száz méter aszfaltkoptatás után már messzirõl feltûnt a Gyermektábor elé telepített ep., körülötte sok ember nyüzsgött. A ponthoz érve rájöttünk, miért volt itt annyi ember, ugyanis nagyon finom naranccsal-almával dúsított forralt bor és tea rotyogott az üstökben. Sajnos itt már csak a teára volt engedélyem az autóvezetés miatt, de a tea is nagyon finom volt. Kis pihenés és itatás után, újra a K jelzésen irány tovább dél-kelet felé. A 6. ep. szintén egyéni lyukasztásból állt, a következõ a Bükkös-erdõ szélénél volt telepítve. A pontõrök tábortûz mellett pecsételtek, a meleg rájuk is fért, mert a szél elég rendesen fújt a nyílt dombtetõn. A maratoniak és a 30 kilométeresek innen északnak vették az irányt, hogy a Kerék-hegynél még egyet utoljára lyukasszanak. Az utolsó kilométerek a híres szekszárdi szõlõültetvények között vezettek. A szõlõben már több helyen meg voltak metszve a sorok, a tõkék azonban még téli álmukat aludták. Hamarosan beértünk a szekszárdi paloták közé, és lejtmenetben, pillanatok alatt a célban találtuk magunkat. Rengeteg ember tartózkodott az aulában, igazi népünnepély volt, ennek ellenére a díjazás átadása gyorsan megtörtént, az itinerünkre 14 óra 10 percet írtak célba érkezési idõnek. Ittunk egy kis meleg teát és a hajnali útviszonyokra gondolva, nem sokat késlekedve indultunk hazafelé, hogy legalább az út egy részén világosban autózhassunk.
Összegzésül: Nagyon jól szervezett túra, látszik a több éves tapasztalat. Fizikailag nem megerõltetõ, kellemes fáradságot okoz. Sajnos a látnivalókról nem tudtunk tapasztalatot gyûjteni az idõjárás miatt, csak sejtésünk lehet arról, hogy csodálatos tájban lehetett volna részünk. Köszönet a szervezõknek, így is nagyon jól éreztük magunkat!
Bazsival indultunk neki a túrának, reggel 7 óra 45 perckor rajtoltunk Teca mama fogadójából. A rajt elõtt találkoztunk Istvánnal, aki nagy örömünkre csatlakozott hozzánk, hogy velünk tudja le elsõ Téli Mecsek túráját. Az idõjárás eleinte jónak ígérkezett, a Nap kisütött, még az eget is lehetett látni olykor-olykor. Úgy tûnt, olyan idõnk lesz, mint amilyen tavaly volt, amikor egész nap mínuszok uralkodtak, de sütött a Nap, kék volt az ég és a fák fehér dér ruhát viseltek. Hamarosan azonban csalódnunk kellett az idõjárást illetõen, de errõl majd késõbb.
(Pécs: Sopianae néven az I. században a rómaiak alapítottak itt várost. A IV. sz. végére a rómaiak hatalma meggyengült a térségben, ekkor már avarok és szlávok is laktak a környéken. Elsõ írásos említése 871-bõl való Quinque Basilicae néven. Szent István király 1009-ben alapította meg a pécsi püspökséget. Orseolo Péter uralkodása alatt épült a székesegyház. Pécs néven 1235-ben említik elõször. Nagy Lajos király 1367-ben egyetemet alapít a városban, mely Magyarország elsõ egyeteme volt. 1459-ben Janus Pannonius lett Pécs püspöke. A mohácsi csata után Nagy Szulejmán hadai kifosztották és felégették a várost. 1529-ben a törökök újra elfoglalták. 1543-ban, mivel a pécsiek nem kaptak segítséget Habsburg Ferdinándtól, önként átadták a várost a töröknek. A törökök tipikus keleti várossá változtatták: a templomokat mecsetté alakították, fürdõket, Korán-iskolákat építettek. 1664-ben Zrínyi Miklós seregei fosztották ki, de a várat nem tudták bevenni. Buda felszabadulása után, 1686-ban a keresztény seregek Pécs ellen indultak, a törökök erre felégették a várost és behúzódtak a várfalak közé. 1686. október 22-én sikerült a keresztény csapatoknak a várat bevenni. 1688-tól németajkú telepesek érkeztek a városba a legyilkolt lakosság helyébe. A Rákóczi-szabadságharcot a város nem támogatta, ezért Rákóczi hadai 1704-ben felégették és kifosztották. 1780. január 21-tõl szabad királyi város rangot kapott. A XIX. sz. a polgárosodás kora volt: gyárak, üzemek kezdték el a mûködésüket, mint pld. dohánygyár, sörgyár, Zsolnay-porcelángyár. Az I. világháború végén szerb-antant csapatok foglalták el és 1921-ig megszállva tartották. A II. világháború nem okozott különösebb károkat. Lakosság: 156 974 fõ.)
Bazsi és István lelkesen vetették bele magukat a geoládák keresésébe, azonban ez a nap úgy látszik nem hozott nekik kellõ szerencsét, mert a keresett ládák közül több is jobban elbújt, mint amennyire keresték. Jakab-hegyre felérve, a pálos kolostorrom alig látszott a ködben. Pecsételés és sikeres geoláda találás után irány Orfû, ahova jó iramban értünk be, köszönhetõen a szinte folyamatos lejtmenetnek. Az ep. a tavalyihoz hasonlóan a Sárkány-kulcsosháznál volt, de nem benn, hanem kinn az udvaron. A ház kertkapuján már messzirõl jól látszott az „Eladó” tábla. Szegény ház, jobb sorsra lenne érdemes. Egyéni megjegyzésem itt csak annyi lenne, hogy aki elõször jön erre a túrára, segítség nélkül a házat szerintem nem találja meg, jó lenne valami jelzést kitenni számukra.
(Orfû: Nevét a XIV. sz.-ban említik elõször. A török idõkben teljesen elnéptelenedett. Fejlõdésnek a XVIII. sz.-ban indult, mikor német telepesek érkeztek a környékre. 1930-ban a falu lakosságának 93%-a német volt. Lakosság: 846 fõ.)
Orfû után aztán szépen elkezdett esni az esõ, eleinte csak cseperegve, késõbb rendesen szakadt. Büdös-kútra már zuhogó esõben érkeztünk. Öröm volt az ürömben, hogy Bazsiék itt is megtalálták az elrejtett geoládát. Büdös-kút után a Melegmányi-völgy és a Melegmányi-forrás következett. Az esõtõl, az olvadó hótól és jégtõl volt egy kis sár, ami a Göcseji Galopphoz és a Deákhoz képest csak sárocskának nevezhetõ, de az érzés kezdett hasonlítani az említett két túrához. A Melegmányi-forrás környékén elállt az esõ és a célig már nem is esett több. Melegmánytól irány a Dömörkapu, közben a túra egyik legmeredekebb szakaszát kellett legyûrnünk, amely a sár miatt nem volt egyszerû. Dömörkaputól frissítés és egy kis beszélgetés után elindultunk a Misina és a Tubes felé. Emlékeztem rá, hogy tavaly ezen a szakaszon nagyon elfáradtam, így volt ez az idén is. Alig vártam, hogy a Tubesen lévõ torony ködbe veszõ vonalait megláthassam. István megállás nélkül nyomta le az emelkedõket, a tetõn azonban mindig megvárt minket, utólag is köszönet érte. Ha egyedül ment volna, sokkal jobb idõt tudott volna gyalogolni. A Tubesrõl már csak lefelé vitt az út, amit nem bántunk olyan nagyon, és aránylag hamar megérkeztünk a városi aszfaltra. A célba 15 óra 30 perckor értünk be. A díjazás átvétele után megettük a finom, forró levest, ami mindhármunknak nagyon jól esett e sáros-vizes nap után. A leves után szívélyes búcsút vettünk Istvántól, tudva, hogy mindhármunk elõtt egy kb. 3 órás, ködbe veszõ kocsikázás vár.
Összegzésül: A túra ideális gyaloglási körülmények között sem egy egyszerû túra, most, hogy az útviszonyok ilyenek voltak, kétszer annyi erõt vett ki az emberbõl. A szolgáltatás színvonala nem csökkent a tavalyihoz képest, a pontõrök kedvessége is megfelelõ volt. A szervezõknek és segítõiknek köszönjük a túrát, fáradtan, de élményekben gazdagon mentünk haza.
Anyának még otthon megfogadtuk, hogy a mai napon csak a 40-es távra nevezünk be, mivel este még egy Miklós névnap várja a családot, és hát az igéret szép szó. Bazsival 7 óra 30 perckor rajtoltunk, igéretünkhöz híven, a 40-es távon. Kissé párás, szürke idõ van, de nincs hideg, bizonyítja ezt egy elõttünk rajtoló, rövidnadrágban futó, fiatal sporttárs. Zirc házait hamar magunk mögött hagyjuk, és a Pintér-hegyen át rövidesen a Pintér-árokba érünk.
(Zirc: lsd. általam írt Bakonyi Barangolás)
Borzavár déli csücske elõtt elhaladva, a Csárda-völgyben kígyózik a túratársak sora. A vasúti sínt elérve éppen elrobog mellettünk egy személyvonat, gyors fényképezés, hiszen pár nap múlva már nem megy hétköznap személyvonat ezen a vonalon. Néhány túratárs a vasúti síneket választja tova haladásához, mi többekkel a patakon való átkelésre szavazunk és meg is ússzuk száraz lábbal. A Porva-Cseszneki vasútállomáshoz közeledve örömmel olvassuk a fára kitûzött hírt, mely egyébként e honlapon is megjelent, hogy újra van élet a turistaházban és a büfében. A vasútállomás után hamarosan jobbra fordulunk és elhagyjuk az 50 kilométeresek útvonalát. Hirtelen kicsit magányosnak érezzük magunkat, mivel eddig elõttünk is és mögöttünk is voltak néhányan. A 40-es távon szerintem lényegesen kevesebben indultak, amin nem is csodálkozom, hiszen csak öt kilométer a különbség a két táv között. A Zörög-tetõi ep.-t elérve újra együtt halad az út az ötvenesekkel, de az ellenõrõk elmondása szerint még nem sokan értek ide közülük. A Z jelzésen jutottunk be Csesznekre, a várat már messzirõl megláttuk. Cseszneken a P+-t követve gyorsan megtaláltuk a két ep.t, ahol a második a Várkert sörözõ volt. Itt valóban emberes szendvicset adtak, meg sem bírtuk enni az egészet és a tea is nagyon finom volt. Frissités után a temetõ mellett elhaladva hagytuk el a falut déli irányban.
(Csesznek: A XIII. sz.-ban említik elõször Cezneyc néven. A várat 1263 körül, IV. Béla kardhordozója építette. A Csesznekiek a XIV. sz. elején eladták a Csákoknak, tõlük vásárolta meg 1326-ban Károly Róbert. 1392-ig maradt királyi vár, ekkor a Garaiaknak adták cserébe. 1482-ben Mátyás király Szapolyai Istvánnak adományozta. 1527-tõl Enyingi Török Bálint tulajdona. 1542-tõl ismét királyi vár. 1562-ben a törökök sikertelenül ostromolták. 1594-ben a vár õrsége kardcsapás nélkül adta fel, de 1598-ban újra magyar kézen volt. 1635-tõl Esterházy birtok. A Rákóczi-szabadságharc idején, 1705-tõl 1709-ig kuruc kézen van. A XVIII. sz. végétõl már csak gazdasági célokra használják, 1828-ban romként említik. Lakosság: 544 fõ.)
A Kõ-árkon keresztül a Gézaháza melletti ep.-n hamarosan feltûnik a Mikulás és a csinos krampusz hölgy alakja. Mikulásunk igen jó hangulatban fogadja az arra járókat, nekem egy kicsit soványnak tûnik:). Egy-két kilométer megtétele után elérkeztünk a túra számomra legvadregényesebb szakaszához, az Ördög-árokhoz. A jelzések minket is felvezettek a meredek partfalra, ahonnan vissza kellett térnünk az árok aljára és a köveken és a patakon többször átkelve kellett folytatni túránkat. Nem volt könnyû terep és eléggé le is lassított minket. A Z jelzést elérve újra a Mikulásnál kötöttünk ki, akinek ekkor már sáros volt a szép piros nadrágja. A Gesztenyést elérve hirtelen balra fordultunk a Pnégyzetre, amelyen bandukolva elértük a cél elõtti utolsó ep.-t. Átkeltünk a síneken és a Cuha- völgyben caplattunk tovább, a kisebb-nagyobb pocsolyák mentén. Sár is volt, de a Göcseji Galopphoz és a Deákhoz képest, ezt nem lehetett sárnak nevezni. Egy személyvonat ismét elhaladt mellettünk, a vonaton utazók lelkesen integettek az ablakból búcsúzkodási feelinget elhintve a patak völgyében. 15 óra 49 percet regisztráltak célba érésnek, Anya megnyugodhatott, mert egy kis autókázás és tisztálkodás után farkas éhesen jelenhettünk meg a vendégségben.
Összegzésül: A túra nagyon szép helyeken vezet, a jelzések mindenhol megfelelõek. A cseszneki szendvics valóban emberes darab, az ellátás megfelelõ. Köszönet a szervezõknek, nagyon jól éreztük magunkat.
Többen is szóltak már a túráról, ezért csak pár gondolatot szeretnék leírni. A korábban írt beszámolókhoz hasonlóan, mi is párás, ködös idõben rajtoltunk Bazsival 8 óra 15 perckor. Sopron házait hamar magunk mögött hagytuk az eredetileg P, most K jelzésen. Hogy a pirosból miért lett kék, azt nem tudtuk megfejteni, de azok az emberek sem tudták ezt megmondani, akiket a túrán ezzel kapcsolatban megkérdeztünk. Mivel az új szín is jól fel volt festve, gyakorlatilag könnyen haladhattunk.
(Sopron: A római korban Scarbantia nevû város állt a helyén, mely a népvándorlás után már romokban hevert. A XIV. sz.-ban, a késõbbi belváros területén 3-4 m vastag városfalat emeltek. E fal maradványaira épült 1092-ben egy földdel megerõsített sánc. 1273-ban II. Ottokár cseh király elfoglalta a várost, melyet IV. László 1277-ben foglalt vissza. A város ekkor szabad királyi város rangot kapott. 1441-ben Luxemburgi Erzsébet elzálogosította a várost III. Frigyes német-római császár számára. A várost csak Hunyadi Mátyás tudta 1463-ban visszaszerezni. 1529-ben a törökök feldúlták, de nem került török kézre. A XVI.-XVII. sz.-ban több országgyûlést is tartottak a falai között. 1605-ben Bocskai seregei dúlták fel. A Rákóczi-szabadságharcot a város nem támogatta. Az 1848-as szabadságharc során, a császári seregek a várost a fekvése folytán gyorsan elfoglalták. 1921-ben a soproniak a Magyarországhoz való tartozást választották, ezért 1922-tõl a "leghûségesebb város"-nak, civitas fidelissima-nak hívják. Lakosság: 59 036 fõ).
A párás idõ szürkeségében, jól szalagozott úton érkeztünk az elsõ ep.-hez, az Ágfalva központjában lévõ kocsmába. Több sporttárs is tartózkodott már itt, ez köszönhetõ annak, hogy a rövidebb táv résztvevõi is itt pecsételtek. Pecsételés után, a templom mellett elhaladva nyugatnak vettük az irányt és megcéloztuk a magyar-osztrák határt.
(Ágfalva: Elsõ írásos említése 1194-bõl származik, Dag néven. Már az Árpád-korban is jelentõs számú német lakott itt. 1921. augusztus 28-án és szeptember 7-én történt az elsõ és a második ágfalvi összecsapás, melyek során a nyugati határszélnek az 1919-es, Saint Germain-i békeszerzõdés általi Ausztriához csatolása ellen felkelõ magyar szabadcsapatok összecsaptak az osztrák csendõrséggel és azt visszavonulásra késztették. Az 1921 december 14-e és 16-a közötti soproni népszavazás eredményeként Magyarországhoz csatolták. A II. világháború után 1537 németet telepítettek ki a faluból. Lakosság: 2065 fõ).
Ahogy az út egyre inkább emelkedett, a köd is annál vékonyabb lett és az Urak asztalához érve már ragyogó napsütésben haladhattunk. A lejjebben fekvõ helyeken a köd mindvégig megmaradt és gyönyörû látványt nyújtott a rásütõ napfényben. Egy jó darabig közvetlenül a határsáv mellett mentünk, így értük el a második ep.-t, a Magasbérci-kilátót. A kilátónál én is úgy jártam, mint többek elõttem, a tetõrõl a fák lombkoronájában gyönyörködhettem. A kilátó után elhagytuk a határsávot és észak felé vettük az irányt. Hamarosan Brennbergbánya házai között lépdeltünk és megcsodálhattuk a nevezetes épületet, mely a templomot, a bányamúzeumot és a kocsmát is magában foglalja. Brennbergbányának valóban sajátos hangulata van, nekem tetszett.
(Brennbergbánya: 1753-ban fedezték fel a falut környezõ erdõségben a jó minõségû szenet. 1759-ben itt nyitották meg Magyarország elsõ szénbányáját. A XIX. sz. utolsó éveire az ország egyik legkorszerûbb és legjelentõsebb bányájává vált. 1944-ben a nyilasok ideiglenesen ide tették a székhelyüket, majd innen Kõszegre mentek tovább. Az utolsó bányamunkások 1953-ban költöztek el. 1956 novemberében 5 napon át ismét folyt a termelés, majd 1959 decemberében végleg leállt a mûködés. Lakosság: 604 fõ).
Brennbergbánya után következett a Fehér Dániel forrásnál lévõ ep., majd innen keletnek tartva a túra legkeményebb szakasza várt minket egészen a Várhely-kilátóig. A kilátóba itt is felmentem és mesés látványt nyújtott az alattunk kavargó, alkonyati fényekkel átitatott sûrû köd. A kilátótól szinte már végig lefelé vezetett az út egészen a soproni célig, ahova 16 óra 45 perckor érkeztünk meg.
Összegzésül: A túra a városon belül jól jelzett az új szín ellenére, és végig nagyon jó szalagozással találkoztunk. Mi egy kis bizonytalanságot a Károly-kilátó elõtt éreztünk elõször, amikor is az addig nagyon jól kihelyezett szalagok egyszercsak elfogytak. Végül is eljutottunk a Károly-kilátóig, majd onnan az itineren megadott zöld háromszöget követtük. A Z háromszög aztán hirtelen elfogyott és leértünk egy fõútra, közvetlenül az uszodához. Valami nagyon nem stimmelt, mert az itinert nézve valahol teljesen máshol kellett volna kiérnünk. Némi tanakodás és helyi erõk segítségének igénybevétele után elindultunk az uszoda és az erdõ közötti mellékúton lefelé, de fogalmunk sem volt arról, hogy hol vagyunk és hogy hova lyukadunk ki. Az itinert itt már használni nem tudtuk, jelzések nem voltak és be is sötétedett. Egyszercsak leértünk arra a fõútra, amelyen reggel Ágfalva felé mentünk és innen már magabiztosabban lépkedve értünk be a célba. Idõt talán nem veszítettünk sokat a kavargással, de a mai napig nem tudom, hogy hol kellett volna beérnünk a városba és hol keveredtünk el. A túra ennek ellenére nagyon jó volt, végig nagyon jó jelzésekkel, szép látnivalóval, idõnként nehéz tereppel. Köszönet a szervezõknek, nagyon jól éreztük magunkat.
Sokan írtak már elõttem errõl a túráról, ezért nem eresztem bõ lére a mondanivalómat.
Bazsival reggel 6.30-kor rajtoltunk a kõszegi gimnáziumból. Eleinte többen mentünk együtt, de aztán szép lassan szétszakadt kis csapatunk, a többieket nem is láttuk viszont többet a nap folyamán.
(Kõszeg: lsd. általam írt Kõszegi-hegység rejtettebb értékeinél).
Velemben nagyon jól esett a meleg tea, mely ráadásul tényleg finom volt. A rendezõk egyikérõl szeretnék most írni pár gondolatot. Másodszor voltunk a velemi ellenõrzõponton, többen tartózkodtunk ekkor is itt, voltak 35 kilométeresek és voltak 50 kilométeresek egyaránt. Jött egy középkorú férfi két iskoláskorú gyermekkel, akik azt hitték, hogy falunap, vagy valami hasonló van, és õk is odajöttek az ellenõrzõponthoz. A férfi odaállt a teát osztó rendezõ elé és teát szeretett volna vásárolni a gyermekeknek és magának, mert azt hitte, hogy az egy kihelyezett büfé. A rendezõ Úr tájékoztatta õket, hogy milyen esemény zajlik, nem fogadta el a pénzt és mindhármukat szívélyesen kínálta. Jó volt érezni, hogy vannak még ilyen emberek, ismeretlenül is szeretném Neki ezt megköszönni, annak ellenére, hogy a jó tettet nem velem követte el.
(Velem: lsd. általam írt Kõszegi-hegység rejtettebb értékeinél.)
A Tábor-hegytõl esõben gyalogoltunk, mely innentõl szinte egészen a túra végéig elkísért. Kõszegre beérve kisütött a Nap és szívárvány-híd fogadott minket.
Nekem a legrosszabbul a Paradicsomos és a Hét Vezér-forrás közötti aszfaltos szakasz esett, azt hittem, hogy már sosem érjük el vezéreink csorgadozó forrásait. A legjobban a Hét Vezér-forrástól az Óház-tetõig tartó szakasztól féltem, mert tavaly az OKT-n ezen a szakaszon "ment" el a bal térdem, csak akkor az Óház- tetõtõl tartottunk lefelé. Aránylag könnyen vettük ezt a szakaszt, az igaz, hogy a forrásnál, a hegymenet elõtt kb. 10 percig erõgyûjtést végeztünk, némi csokoládé fogyasztás és láb pihentetés mellett. A célba 17 óra 5 perckor érkeztünk.
Összegzésül: Véleményem szerint nem egy könnyû túra, vannak olyan szakaszai, amikor fejben is ott kell lenni. A jelzések végig nagyon jól járhatók, könnyen követhetõk. A rendezõk mindenhol kedvesek, készségesek voltak, a gyerekek is azt hiszem élvezték a rájuk bízott feladatot. A túrát azoknak ajánlom, akik szeretik egy kicsit gyötörni a testüket. Köszönjük a rendezést, köszönjük az élményeket és a kellemes fáradtságot a túra végére.
Bakonyi Barangolás 45 (hivatalosan 45,9 km)
2009.10.10.
Az idõjárással kapcsolatban csatlakozom az elõttem szólókhoz, mi is arra számítottunk, hogy a nap folyamán többször bõrig ázunk, de Bakonybéltõl már egy szál polóban mentünk... De kezdjük az elején!
Reggel 7 óra 20 perckor rajtoltunk Bazsival a Reguly Antal Általános Iskolából. A rajt zavartalanul zajlott le, nem volt nagy tumultus. Az ébredezõ kisvárost gyorsan magunk mögött hagytuk, réteken, erdõkben vezetett minket a Z jelzés.
(Zirc: 1060 decemberében I. András király a zirci udavarházába menekült testvére, I. Béla elõl. András király itt is halt meg a szerzett sebesülésében, holttestét innen vitték a tihanyi apátságba. III. Béla király 1182-ben alapított itt monostort a ciszterciek részére. A török hódoltság idején mind a falu, mind a monostor lakatlanná vált 150 évre. 1659-ben, nyolcezer forint zálogösszeg lefizetése fejében a lilienfeldi apátság kezére kerül. 1678-ban a törökök megölik az elsõ apátot. 1699-ben a sziléziai Heinrichau harmincegyezer forintot fizet a birtoklásáért. 1704-ben a kurucok felégetik. Az 1720-as években német telepesek népesítik be. 1984-ben kap városi rangot. Lakosság: 7157 fõ.)
Hamarosan megérkeztünk a Zoltay-forráshoz, az elsõ ellenõrzõponthoz. Gyors igazoltatás és egy túratárs által felajánlott korty zalai almapálinka után a P+ meneteltünk továbbra is erdõkben, réteken, szántóföldek szélén. Amikor éppen nem erdõben jártunk és a látóhatár megnyílt elõttünk, nagyon szép táj rajzolódott ki a szemeink elõtt, bár nem teljesen tisztán, mert elég párás volt az idõ. A P+-t a Zháromszögre váltottuk és hamarosan a Kerteskõi-szurdokvölgy bejáratánál találtuk magunkat, ahol a második ep. volt. A szurdokvölgybe belépve megcsodálhattuk a mesebeli sziklaalakzatokat és elképzeltük azt az idõt, mikor Sobri Jóska poroszkált fakó lován a kövek között. A völgyben nem tartózkodtunk sokáig, mert az újra felvett Z jelzés hamarosan kivezetett minket a szurdokból. A Csúcs-hegy tetején átváltottunk P+-re, melyen leereszkedtünk a Szent-kúthoz. A túra egyik legszebb pontján találtuk magunkat, megfogott minket a hely misztikuma. Nézelõdés után hamarosan Bakonybélbe értünk, ahol az Odvas Kõrisrõl már ismert Pikoló vendéglõben volt a harmadik ep.
(Bakonybél: lsd. általam írt Odvas Kõris 45)
A vendéglõtõl az elõbb említett Odvas Kõris 45-rõl ismert úton haladtunk a Gerence-pihenõ érintésével (itt szintén ep.) az Odvaskõi barlangig. A barlang feletti sziklára kiállva teljesen más képét mutatta most a természet, mint mikor utoljára innen szétnéztem. A fák levelei most sárga, barna, néhol vörös árnyalatban játszottak a zöld színnel, festõi kavalkádot okozva a természet kedvelõinek. A páraviszonyok miatt a kilátás is jobb volt mint ezelõtt, bár most sem volt teljesen tiszta az idõ. A szikláról lefelé mászva arra gondoltam, hogy a fák levelének színei mennyit változtak egy hét alatt. A barlangtól aztán következett egy szép csendes, hosszú és alattomos, fárasztó emelkedõ egészen a Kõris-hegyen lévõ "golflabdáig". Közben az volt a szerencse, hogy a szálerdõben, az egyenes, szinte égig érõ fák között a nap sugarai mindig más és más fényjátékkal szórakoztatták az egyre zihálóbb turistát. A Kõris-hegyre felérve itatás és pecsételés következett, én közben felmentem a kilátóra, hogy onnan nézzek szerteszét. Nagyon messzire nem láthattam a pára miatt, de a látványt megpróbáltam magam elé képzelni, nagyjából sikerült is. A hegyrõl az országos kéken surrantunk lefelé, melyrõl a Bödön-kút elõtt váltottunk zöldre. Bödön-kútnál frissítõ pont volt, a fiatal hölgyek és az ifjú férfi lelkiismeretesen gondoskodtak a fáradt vándorokról. Egyikõjük még a pont akkor odaérõ túratárs kutyáját is szerette volna legalább megitatni. Mikor a cukorszintünket és a pH értékünket rendbe tettük, újult erõvel talpaltunk újra a kéken, majd a sárgán Szépalmapusztáig. Itt szép almát adtak és mellé egy-két kedves szót kaptunk a pontõr hölgytõl. Szépalmapuszta után következett még egy alattomos emelkedõ, amely, amikor már igazán hosszúnak tûnt volna, véget ért. A sárga jelet itt már a P+ váltotta fel és ezen jutottunk be Pálihálásra is. Pálihálás egy érdekes hely, van vagy tíz ház összesen, szerintem azok is inkább nyaralóházak. Mindenfelõl a nyugalom árad, ide tényleg még a madár is hideg élelemmel repül be. Irigylem azokat az embereket, akik itt lakhatnak... Lehet, hogy õk nem így gondolják? Mindenesetre pihenni az õrült hétköznapi zakatolás után biztosan jól lehet itt. Pálihálás elõtt és után is egy jó darabig aszfalton vezetett az út, de a Kõ-kúti erdõhõz érve nem kis örömmel léphettünk le róla . Az utolsó ep. itt volt telepítve, pecsételés után egyszerre indultunk is tovább. Jelzésünk továbbra is a P+ volt, mely egész Zircig kísért már minket. Tündérmajort és a víztoronyt elhagyva feltûnt Zirc látképe, és azon az úton, amelyen reggel elhagytuk a várost, értünk be a célba. Célba érkezésünk idejének 16 óra 45 percet regisztráltak.
Összegzésül: Nagyon jól szervezett túra volt, minden ep.-n kedvességgel, segítõkészséggel és jóindulattal találkoztunk. A kapott itiner nagyon részletes, jó az útvonalleírás, jól követhetõ, eltévedni véleményem szerint nem lehet vele. Útközben a festett jelzések is nagyszerûek, nagyon sok frissnek tûnõ jelzést is láttunk. Azokra a helyekre, ahol valamilyen oknál fogva nem volt egyértelmû a továbbhaladás iránya, a szervezõk egy-két útbaigazító szalagot helyeztek el. Nagyon szép helyeken jártunk, jól éreztük magunkat, köszönjük a sok munkát és az élményeket.
Bazsival reggel negyed kilenckor rajtoltunk a zalaszentgróti VMK-tól, kicsit hûvös, de napos, kék eges idõben. A rajtnál nem sokan tolongtak, így zökkenõmentesen, várakozás nélkül indulhattunk. A várost nyugati irányban, a Zala folyón átkelve hagytuk el, megcsodálva a Batthyány-kastélyt és a nemrég felújított négylyukú Zala hidat.
(Zalaszentgrót: 1247-ben említik elõször írásos formában ZentGyrolth alakban. Feltételezik, hogy a római korban itt volt Maestriana település. Vára a XIII. sz. elején épült. Az 1550-es évektõl fogva a vár védõi több török támadást vertek vissza. Kanizsa eleste után megnõtt a jelentõsége, végvárrá fejlesztették. Késõbb, a Rákóczi-szabadságharc egyik fontos színterévé vált. 1710-ben a császári seregek elfoglalták, késõbb a várat felrobbantották. Az igazi fellendülést a XIX. sz. hozta a város számára, 1830-ban mezõvárosi, 1984-ben városi rangot kapott. Lakosság: 7547 fõ.)
Az elsõ emelkedõ hamar utunkat állta, így a reggeli hûvös idõt már nem éreztük olyan kellemetlennek. Az aranyodi szõlõhegyrõl visszanézve, a város a felszálló párafüggöny átlátszó pókhálójában szikrázott a Nap fényében. A P jelen hamar Csáfordra értünk, itt a haranglábat megkerülve a Z,S jelzés vezetett tovább minket. Egy meredek falu horgosba értünk, melynek mind a két oldala kb. 5 méter magas volt. A horgos tetején növõ fák gyökerei jól láthatóan kapaszkodtak a túlélés reményében a homokfalba, ezáltal is tiszteletet parancsolva az életnek. A 30 kilométert teljesítõk egy idõ után elhagyták a Z jelzést, és a magára maradt sárgát követték. Az út szántóföldek, szõlõk és pincék között vezetett, közben az észak-zalai domság változatos domborulatait láthattuk, mindig más és más szemszögbõl. A reggeli pára ekkora már felszállt, és aránylag jók voltak a látási viszonyok. Néhány pincénél a múlt heti, vasi hegyhátihoz hasonlóan nagy volt a sürgés-forgás, a dolgos gazdák és segítõik nevetve, vidáman szedték a beérett fürtöket, egy helyen még nótaszót is hallottunk. Felértünk egy fûparókát viselõ magassági ponthoz, innen egy újabb horgoson keresztül Zalakoppány házai között találtuk magunkat. Eddig déli irányban haladtunk, az aszfaltra kiérve nyugat felé fordultunk. Az aszfaltos út csak egy-két ház erejéig tartott, gyorsan letértünk róla a buszmegálló és egy magányos kõkereszt elõtt északra fordulva. Ujabb szántóföldek következtek, majd egy vörös színû fakereszt állt õrt egy útkeresztezõdésben, melynek színe a Kõszegi-hegységben lévõ híres-neves Vörös-keresztéhez hasonlított. A kereszt után pár méterrel egy jelzõtáblától megtudhattuk, hogy merre van Balogh-völgy és a Vár-lak, de a mi utunk másik irányba vezetett. Hamarosan a bezerédi hegyen lévõ Szent Vendel kápolna fehér sziluettje tûnt fel a fák között, de sajnos testközelbe nem mehettünk hozzá, mert az õt körülvevõ kerítés ajtaja zárva volt, így csak a kerítésen kívül csodálhattuk. Az ellenõrzõpont itt volt a kápolnánál, az építésének idejét kellett feljegyezni. Egy kis frissítés után, újra pincék között talpaltunk és a rohanó idõvel járó elmúlás jeleit figyelhettük meg egy-egy elhagyott, romos pincén. Azon gondolkodtam, hogy a málló falak annak idején mennyi örömöt és bánatot láthattak egykori gazdáik szemében.A kápolnától már a P jelzés vezetett minket, a szõlõhegyrõl leérve a dabronyi halastavakhoz értünk. A tavakat hamar magunk mögött hagytuk és újra emelkedni kezdtünk a pakodi szõlõhegyre. A hegy tetején a zsúptetõs, Öreg-pince várt minket. A pincéhez érve kb. 50 méterre elhagytuk a jelölt utat, mert itt volt a második ellenõrzõpont, a Martincsevics pince udvarán. Gyors szignálás után vissza a kijelölt útra, és rövidesen csodálatos panorámában gyönyörködhettünk. Ha nem lett volna párás az idõ, állítólag az Alpokat is láthattuk volna, de a látvány így is gyönyörû volt. Nézelõdés után tovább, rövidesen a Szent Antal kápolna tûnt fel szemeink elõtt. Megelégedve nyugtáztuk, hogy mind a két hegyi kápolna, amit a nap folyamán láttunk, milyen rendben volt, mintha tegnap újították volna fel õket, jó volt rájuk nézni.A kápolna után hamarosan a Léhárt-pince következett, ahol a harmadik ellenõrzõpontot találhattuk. Véleményem szerint ez az ep. teljesen fölösleges volt, legalábbis a 30 kilométeresek számára, mert ha egész úton eddig csak két ponton volt ellenõrzés, akkor a cél elõtt kb. 2 kilométerrel már nem igazán jöttem rá, hogy ennek mi volt az értelme. A pince gazdája ráadásul az ott mulató társaság kiszolgálásán fáradozott és hiába vártunk arra, hogy igazolja az itinerünket, csak nem akart az aláírás a papírunkra kerülni. Megunva a várakozást, a kedves feleségével írattuk alá a lapunkat és usgyi tovább. Az utolsó emelkedõket leküzdve 14 óra 30 perckor érkeztünk a célba, a Budai pincéhez. A kitûzõ és az emléklap átvétele után begaloppoltunk Zalaszentgrót központjába, mely innen még kb. 1,5 kilométernyire fekszik.
Összegzésül: A túra útvonala nagyon szép helyeken vezet, az aszfalt minimális. A három ellenõrzõpont közül a harmadik szerintem a 30 kilométeresek részére teljesen fölösleges volt. Köszönjük a szervezést, köszönjük hogy megismerhettük a dimbes-dombos kelet zalai tájat.
Nagyon szép napos, de kissé hûvös reggelre ébredtünk. A túra elõtti este a Kanizsa 50 és a Hegyhát 30 között válogattunk, míg szombat reggelre a Hegyhát 30-t választottuk. Reggel 8 óra 5 perckor rajtoltunk Bazsival a vasvári strand elõl, meglehetõsen sok ember társaságában. A nagy létszámú túrázó azonban sem a regisztrációnál, sem a rajtolásnál nem okozott fennakadást, minden simán zajlott. Az elsõ kellemes meglepetés az itiner kézbe fogása után ért bennünket, ugyanis egy nagyon szép, színes, nyomdai úton elõállított útvonalleírást tartottunk a kezünkben, melyen mind a három túra ( 10 km, 20 km, 30 km) térképe és útvonalleírása szerepelt a Vasi Hegyhát ismertetõjével együtt. Ezen az õszõn elõszõr indultunk el pulcsiban, mely aztán hamarosan lekerült rólunk. Vasvárt a dél, dél-nyugati részén hagytuk el a Z jelzésen.
(Vasvár: A rómaiak Castrum Ferrumnak nevezték az itt álló várat. A római korban fontos út vezetett innen Aquincum felé. A honfoglaló magyarok is itt alakították ki az egyik legnagyobb vastermelõ központot. Szent István király ispánsági központtá és megyeszékhellyé emelte. A tatárjárás során a város elpusztult, de a mongolok hazatérése után ujjáépítették. 1310-ben németek foglalták el, 1311-ben a magyar seregek felszabadították. A XIV. sz. közepére már igazi várossá fejlõdött. 1479-ben a török seregek elérték a környéket. 1490-ben I. Miksa seregei ostromolták, de bevenni nem tudták. A XVI. sz.-tól fokozatosan hanyatlani kezdett. 1576-ban a fosztogató német katonaságot a lakosság elûzte, azonban a németek visszatértek és felgyújtották a város nagy részét. 1578-ban megszûnt megyeszékhely lenni, folyamatosan pusztult és hanyatlott. 1663-ban császári sereg szállta meg. 1664-ben hatalmas török sereg vonult át rajta és felgyújtotta. A vesztes szentgotthárdi csata után itt kötötték meg a vasvári békét. A XVIII. sz.-ban alakult ki a jelenlegi város szerkezete. Városi rangját 1986-ban kapta vissza. Lélekszám: 4466 fõ.)
Utunk a pácsonyi szõlõhegy felé vezetett, ahol már több pincénél szorgos kezek dolgoztak a szõlõsorok között, leszedve a 2009-es év szõlõtermését és leendõ bor alapanyagát, ám elõtte még egy ellenõrzõpontnál tettük tiszteletünket. A második ellenõrzõpont Pácsony vasútállomáson volt. A vasútállomáshoz Pácsony szélsõ házai elõtt vezetett az aszfaltos út, mely aztán egy darabig elkísért minket.
(Pácsony: Elsõ írásos említése 1217-bõl való. 1995-ben elnyerte a Virágos Magyarországért országos verseny elsõ helyét. Lakosság: 349 fõ.)
A vasútállomástól tovább a Z jelen haladva dél felé, aszfalton érkeztünk Gyõrvárba. Az ellenõrzõpont a falu központjában lévõ Faluház udvarán volt telepítve. Pecsételés és egy kis bolti vásárlás után indultunk tovább a templomig, majd a templom elõtt búcsút intve a Z jelzésnek hirtelen fordulattal nyugat felé vettük az irányt és az S jelzést követtük. Közben egy erõsen könyvtárba járó emberrel elegyedtünk szóba, aki elmondta, hogy annak idején õ is nagyon sokat túrázott, fõleg az innen másfél kilométerre lévõ Hegyhátszentpéterre. Gratuláltunk a teljesítéseihez és gyors ütemben szedegetve lábainkat valóban hamarosan Hegyhátszentpéterre értünk. Végig mentünk a falu fõutcáján, majd a falu végén, az utolsó háznál, mely múzeumként üzemelõ népi lakóház, álltunk meg a következõ ellenõrzõpontnál. A ház zsupfedele éppen felújítás allatt állt, így teljes szépségében nem láthattuk. A kedves pontõr hölgyek finom pogácsát és hûvös ásványvízet adtak.
(Hegyhátszentpéter: 1381-ben Zentpeturfolua néven említik elõször. Tájháza 1891-ben épült részben vályogból, részben téglából. A lakóépület legértékesebb része a szíves, tulipános mintájú, festett, faragott deszkaoromzat, mely a virágos népi reneszánsz szép példája. Lélekszám: 162 fõ.)
Hegyhátszenpéterrõl Petõmihályfa felé vettük aszfaltos utunkat, és csodálkozva néztük az aránylag sok útszéli keresztet, melyek az út jobb és bal szélén álltak. A túra útvonalára egyébként valóban jellemzõ, hogy nagyon sok útszéli kereszt mellett halad el. Petõmihályfa központja közelében aztán leléptünk az aszfaltról és részben erdei, részben mezei úton haladtunk tovább észak, észak-nyugati irányban, még mindig az S jelzésen. Az igazi szüreti hangulatot a petõmihályfai Öreg-hegyen éreztük igazán, szinte minden pincénél nagy volt a sürgés-forgás, bográcsgulyás és muskotály illat terjengett a levegõben. Az ellenõrzõpontunk a szõlõhegy végében lévõ Szent Bertalan kápolnánál volt.
(Petõmihályfa: 1308-ban Myhalfolua néven említik elõször. Területén a középkorban Márványkõ egykori vára feküdt, melyet 1405-ben kezdtek el fából építeni. Lélekszám: 246 fõ.)
A kápolnától egy nem túl izgalmas, P jelzéssel ellátott, kövecses erdei út következett kilométereken át, idõnként szúnyogok hadával viaskodtunk. A hatodik ellenõrzõpont elõtt aztán volt egy kis megingás, mivel az itineren lévõ térkép egy kicsit más helyen jelölte a pontot, mint ahol az a valóságban volt. Egy túratárs hölgy által kért telefonos segítség alapján aztán útba igazítottak minket és innen már egyenesen a pontõrõk asztala elé vezetett az út. Pecsételés közben a pontõr bácsi elmondta, hogy nemcsak mi egyedül estünk ebbe a kelepcébe, úgy tûnik mások is használták a kapott itinert. A pontot elhagyva észak felé baktattunk, továbbra is a P-n, majd Kismákfa érintésével értünk be Vasvárra. Célba érkezési idõnek 13 óra 30 percet regisztráltak.
Összegzésül: Nagyon kellemes túra volt, kevés szintkülönbséggel (mindössze 200 m, így azoknak is tudom ajánlani, akik csak egy kellemes, megerõltetés nélküli, hosszabb sétát szeretnének. A kapott itiner szinte teljesen hibátlan, a 6. ellenõrzõ pont berajzolása volt csak tévesen feltüntetve. Az ár-szolgáltatás aránnyal csak kirívó esetben szoktam foglalkozni, most azonban kirívó esettel találkozhattunk, pozítiv értelemben. A nevezési díj 300 Ft volt, ezért a pénzért minden ellenõrzõponton kaptunk valamit. Adtak cukrot, csokoládét, almát, vízet, pogácsát, vajas, zsíros kenyeret, egyszóval volt minden földi jó. Az ételek mellett meg kell említenem az igényes itinert, a szép kitûzõt és az emléklapot. Ezúton szeretném megköszönni a szervezõknek ezt a sok mindent, biztos vagyok benne, hogy az általunk befizetett összegbõl ennyi mindent nem tudtak kigazdálkodni. Külön köszönet a pontõrõknek, mindenhol nagyon kedvesek és figyelmesek voltak. Nagyon jól éreztük magunkat, köszönjük a kedvességet és az élményeket.
Csik Ferenc emléktúra 30 (hivatalosan 31 km)
2009. szeptember 19.
Két hónap kihagyás után egy kicsit félve, de már nagyon várva vágtunk neki Bazsival a túrának. Reggel 8 óra 08 perckor rajtoltunk a gyenesdiási Nagymezõrõl. Még nem voltunk Csik Ferenc emléktúrán, ezért nagyon meglepõdtünk, hogy reggel 8-kor már ennyien vannak a rajtnál, és rengeteg volt a diák. A nagy nyûzsgés ellenére a nevezés pillanatok alatt lezajlott, mivel a különbözõ távokon indulók, más-más helyen regisztrálhattak. Az idõ jónak igérkezett, meleg (még) nem volt, a Nap már sütött, az ég kék volt, és ha ezek megvannak, kell-e még valami egy jó kis gyalogláshoz?
(Gyenesdiás: Az I. századtól fontos római szálláshely volt, késõbb avarok költöztek a környékre. A mai község területén a középkorban Falud nevû falu volt. Elsõ írásos említése 1333-ból való. 1548-ban a török felégette a falut, majd 1564-tõl folyamatosan adóztatta, ezért 1686-ra teljesen elnéptelenedett. 1696-ban Falud szõlõhegyén egy új település alakult ki: Gyenes. A jelenlegi község keleti határában a középkorban Diás falu feküdt, melynek elsõ írásos említése 1341-bõl való. Gyenes és Diás 1840-ben egyesült, így jött létre Gyenesdiás. Lakosság: 3478 fõ.)
Nagymezõt északi irányban hagytuk el az OKT vonalán. Az útvonal a Kéktúra miatt ismerõs volt, habár mi annak idején ellenkezõ irányból mentünk Tapolcáról Keszthely felé. Az elsõ ep. az erdei mûút keresztezõdésében volt, a második Vállusban. Vállus amióta itt jártunk nem sokat változott, a festett pad és a buszmegálló is ugyanolyan volt mint korábban. Változást csak annyit vettünk észre, hogy a Kéktúra pecsételõ helyén, a pecsét mellé egy kismadár fészket épített.
(Vállus: Elsõ írásos említése 1121-bõl való. 1540-ben a lakosság két török katonát ejtett fogságba, akikért nagy váltságdíjat kapnak. 1546-tól azonban már a törököknek adóznak és ezért 1626-ra elnéptelenedik. A XVIII. században Festetics Kristóf német ajkúakkal népesíti be a falut. 1966-ban Várvölgy község irányítása alá kerül, csak 1990-ben vált újra önállóvá. Lélekszám: 129 fõ.)
A buszmegállót elhagyva a Z+ jelzést követtük, eleinte dél-kelet, majd déli irányban. A Z+-rõl Z-re váltottunk, elhaladtunk a rendõrkutyák sírjai elõtt néma fõhajtással adózva az emlékük elõtt. Hamarosan Büdöskútra értünk, ahol a harmadik ep. volt telepítve. Itt már többen is voltak, fõleg diákok és tanárok, akik a kisebb távokat teljesítették. Pecsételés, az alma és nápolyi elfogyasztása után a Lepke 40-rõl ismerõs P,S, majd S jelzésen indultunk tova egyenesen dél felé , a Balaton irányába. A következõ ep. a balatongyöröki Szépkilátónál szinte majdnem ugyanott volt, ahol a Lepke 40 ellenõrzõ pontja, így a sok étterem és büfé között nem kellett sokáig keresgetni.
(Balatongyörök: Már az újkõkorban is lakták a környéket, a rézkorból egy fejsze maradt fenn az utókor számára. A római korban a Szépkilátó környékén egy kisebb telep mûködött. Elsõ írásos említése 1121-bõl való. A török idõket nagyobb pusztulás nélkül vészelte át. A két világháború között indult jelentõsebb fejlõdésnek. Lélekszám: 1012 fõ.)
Pecsét és frissítés után újra északnak fordultunk és még mindig a Lepke 40-es útján kezdõdött a túra szerintem legkeményebb szakasza. A piros háromszögön feljutottunk a Batsányi kilátóhoz, onnan a P-n, a Pnégyzeten és a P+-en a Márványkõfejtõ-hegyen át újra elértük a P jelzést. Aki volt Lepke túrán az tudja, hogy melyik szakaszról beszélek, szerintem nem egy könnyû séta. A két hónapi kihagyás itt jelentkezett a bal térdemben elõször, mely érzés aztán a túra végéig elkísért, fõleg a lejtmeneteknél okozva kellemetlen fájdalmat. A P jelzést elérve nyugatra fordultunk és a már ismerõs P,S jelzésen értünk vissza Büdöskútra. Itt újabb pecsételés történt majd a S,Z, végül a S jelen battyogtunk a Berzsenyi kilátóig. A kilátónál volt a cél elõtti utolsó ep.. Innen szinte végig lefelé vezetett az út, egészen a Nagymezõ bejáratáig. Célba érkezési idõnek 14 óra 15 percet regisztráltak.
Összegzésül: A túra útvonalvezetése nagyon jó, az aszfaltút minimálisra van korlátozva, szinte végig erdei utakon mehetünk. Az ellátás megfelelõ, minden ellenõrzõponton kaptunk valamit, ha mást nem is, egy cukorkát. Az itiner a Lepke 40 itinerére hasonlít, szintén fekete-fehér fénymásolt, alig látható példány, melyre rátekintve elsõ ránézésre megdöbben az ember, de aztán menet közben kiderül, hogy aránylag jól lehet használni, fõleg azért, mert a turistajelzések korrektül fel vannak festve, szerintem ezáltal eltévedni nem lehet. Nekem személy szerint az itinerrõl csak a távolságadatok hiányoztak. A pontõrõk mindenhol kedvesek voltak, úgy látszott szívesen teszik a dolgukat. Szép látvány a kilátókról nyílik a túrázó szemei elé, fõleg ha tiszta az idõ, sajnos a túra alatt elég párás volt a levegõ. Köszönet a szervezõknek, ennyi embert koordinálni, biztos, hogy nem volt kis feladat.
Reggel egy kicsit elaludtunk, így a tervezett induláshoz képest csak 8 óra 10 perckor tudtunk Bazsival rajtolni a szántódi Közösségi Ház elõl. Az idõjárás éppen túrának megfelelõ volt, felhõs volt az ég, lengedezett a szél és nem volt meleg. Szántódot gyorsan magunk mögött hagytuk, a falutól keleti irányban távolodtunk, a Római úton.
(Szántód: Az 1055-ben kelt Tihanyi Alapítólevél koku zarma néven említi. Egy 1211-ben kelt oklevél még a régi nevét is leírja (Choczorma), ezért feltételezik, hogy a Szántód név a két idõpont között keletkezhetett. Nevét a szánt, szántó szóból kapta, földmûvesek lakták. Lakosságszám: 370 fõ.)
Rövid gyaloglás után megérkeztünk az elsõ ellenõrzõ ponthoz, mely a Szamárkõnél volt. Pecsételés és Balaton szelet után dél felé fordultunk, eleinte hétvégi házak között, majd erdei úton értünk a második ellenõrzõ ponthoz, a Vaskereszthez. Innen egy szõlõcukor bekapása után indultunk tova, továbbra is erdei úton a 9-es tetõre, ahol a harmadik ellenõrzõ pont volt található. Gyönyörû kilátás volt a Balatonra és azt láttuk, hogy az északi parton már süt a Nap. Beletörõdve nyugtáztuk, hogy a nap végére valószínûleg melegünk lesz. Egy kis frissités után hátat fordítottunk a Balatonnak és újra dél felé haladtunk, továbbra is erdõben, egészen az M7 autópályáig. Az autópályát elérve egy darabig a pálya melletti aszfaltos üzemi úton lépdeltünk, de szerencsére hamar lejöttünk az aszfaltról és egy pihenõhelyre értünk, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a déli partra és a Balatonra. A vadátjáron átmentünk az autópálya felett és innen egy jó darabig aszfalton bandukoltunk Bálványos felé. Egy jóindulatú tehergépkocsi-vezetõ megállt melletünk és azt mondta, hogy jobban járunk ha felkapaszkodunk a platóra, mert a falu nagyon messze van. Illedelmesen megköszöntük a felajánlott segítséget és néhány szót váltottunk. Szegény ember akkor csodálkozott el igazán, amikor megtudta, hogy a mai napra hány kilométer legyaloglását terveztük. Jó utat kivántunk egymásnak és mindenki ment a maga utján. A falu elõtt az aszfaltról balra tértünk le, és hegyi pincék között haladva értünk be Bálványosra. Az ellenõrzõpont a falu központjában volt, ahol kopasz barackot kaptunk a pecsét mellé. Bálványost a homokfalba ásott pincék sorfala mellett hagytuk el.
(Bálványos: A legenda szerint Koppány menekülõ, maradék hadának nyújtott menedéket. Elsõ írásos említése 1001-bõl való Baluvanis néven. A falu a török idõk után indult fejlõdésnek. 1848-ban 69 férfi állt be nemzetõrnek. Lélekszám: 601 fõ.)
Utunk szántóföldek között folytatódott. Elérve a Jaba patak völgyét nyugat felé fordultunk, továbbra is szántóföldek mentén haladva gyönyörködtünk az észak somogyi dombvidék szépségeiben. Hatalmas napraforgó táblák mellett vezetett az út. Ami egy kicsit elkedvetlenített az az volt, hogy ezek a napraforgó táblák tele voltak parlagfûvel, a szélérõl meg nem is beszélve. Szerintem a parlagfüvet soha nem fogjuk tudni kiirtani, bármennyire is szeretnék az allergiában szenvedõk. Hamarosan feltûntek Pusztaszemes szélsõ házai és pár száz méter után már a falu játszóterén lévõ ellenõrzõpontnál pecsételtünk és rágtuk az itt kapott sós perecet.
(Pusztaszemes: Valószínûleg a gyepûvédõ õrszemek települését jelöli a falu neve. Elsõ írásos említése 1229-bõl való Scernes néven. 1536-ban Waralyazensnek írták. A török idõkben elnéptelenedett. A XVIII. században német családok települtek a faluba. Lélekszám: 406 fõ.)
Pusztaszemest elhagyva eleinte szántóföldek mentén, majd erdõben haladva értünk el Fejérkõ várához, ahol a következõ ellenõrzõpont volt telepítve. Pecsétünk mellé ásványvízet és sós mogyorót kaptunk.
(Fejérkõ vára: A téglavár keletkezését az 1300-as évek elejére datálják. 1336-ban már oklevél említi. Zsigmond király 1396-ban adományozza a Marczaliaknak. A Marczali család ideje alatt épült ki gótikus lovagvárrá. Késõbb a Báthori családé, majd Török Bálinté lett. Török Bálint 1535 után felrobantotta a várat, mivel katonailag tarthatatlanná vált a törökök ellen. Tégláit a környék építkezéseihez használták fel.)
Fejérkõ várától a már ismert erdei úton mentünk vissza az erdõ széléig, majd az erdõ és a szántóföld határán eleinte dél, majd nyugat és észak felé fordultunk. Az Alman-tetõhõz érve újra erdõben gyalogoltunk, amit nem bántunk, mert a Nap idõközben kisûtött és erõsen égetett. Az Alman-tetõn lévõ kilátónál volt a következõ ellenõrzõpont, itt citromlével ízesített ásványvízet kaptunk a kedves pontõrtõl. Frissités után most már folyamatosan észak felé haladva, jobbunkon hosszú ideig egy vaddisznóskert kerítése kísérete mellett, néhol árnyékban, néhol tûzõ napon jutottunk el az autópálya Kõrõs-hegyi völgyhídjának nyugati oldalához. Átmentünk az autópálya alatt, majd balra fordulva, a pályával párhuzamosan talpaltunk az autópálya melletti kövecses, aszfaltos üzemi úton, amely ráadásul még meredek is volt. A tetõre felérve erdei, aprókaviccsal felszórt út következett, mely a talpunknak nem volt ínyére, de legalább árnyékban voltunk. Hamarosan Balatonföldvár házai mellett kötöttünk ki és elértük a 7-es fõútat. Itt aztán, a zebra ellenére, túlélõpróbának beillõ módon jutottunk át a túloldalra és egy vendéglõ kerítése mellett értük el a Magas-parti sétányt. Gyönyörû panoráma nyílt a Balatonra, a Balaton felvidéki hegyekre és a tajtékzó hullámokra. Az országzászlónál volt az utolsó ellenõrzõpont, ahol 7,5 deciliteres, palackozott Visegrádi ásványvízet kaptunk. Frissités után csigalépcsõn jutottunk le a Balaton vízszintjére, átszeltük a síneket és ódón, de annál szebb, patinás üdülõk mellett mentünk kelet felé.
(Balatonföldvár: A IV. században már kelta földvár állt ezen a területen. Elsõ írásos említése a XI. századból való. A fürdõtelepet a XIX. sz. végén a gróf Széchenyi család alapította. Az üdülõtelepet hivatalosan 1896-ban nyitották meg, mely az arisztokrácia kedvelt üdülõhelye lett. 1948-ban önálló község, 1985-ben nagyközség lett. 1992-ben városi rangot kapott. Lélekszám: 2090 fõ.)
A szabadstrand mellett elhaladva értük el a szántódi vasútállomást, végigmentünk az aluljáron és innen már csak pár lépés volt a cél, mely szintén a Közösségi Ház volt. Célba érésünk idõpontjának 17 óra 10 percet regisztráltak. A célban szinte minden ehetõ földi jóval találkoztunk, ami egy éhes vándort megment az éhhaláltól, volt virsli, vajas- és zsíroskenyér, gyümölcs, ûdítõ és még sok minden, mi szem szájnak ingere. Csipegettünk egy kicsit, beszélgettünk a szervezõkkel és fáradtan, de jó hangulatban búcsúztunk el egymástól.
Összegzésül: A túra útvonala mindenhol nagyon jól van jelölve, eltévedni szerintem nem lehet. A kapott útvonal leírás részletes, megfelelõ, mi ennek alapján tájékozódtunk és jól bevált. A másik oldalon lévõ fekete-fehér térképet gyakorlatilag nem használtuk. A pontõrõk mindenhol nagyon kedvesek és készségesek voltak, nem volt olyan ellenõrzõpont, ahol ne kaptunk volna valamit. A táj gyönyörû, nagyon sok helyen fenséges panoráma nyílik a vándor szemei elé. Az aszfaltutak mennyisége véleményem szerint a minimálisra van korlátozva, legalábbis én végig azt éreztem, hogy az aszfalt kényszermegoldás, másfelé egyszerûen nem tudták volna elvinni az útvonalat. Nagyon sok szépet láttunk, nagyon sok élménnyel gazdagodtunk, csak ajánlani tudom mindenkinek.
A túráról szóló beszámolókat olvasva, Bazsival fel voltunk készülve a legrosszabbra ami egy túrázóval történhet, vagyis arra, hogy el fogunk tévedni. A korábbi túrabeszámolókból azt a következtetést vontuk le, hogy ez a túra még a legjobbakat is megtréfálja és akinek nincs helyismerete, könnyen csatol a megadott kilométerekhez még jó párat és a szintidõt is könnyû túllépni. Mi nem vagyunk vérbeli profik, a környéket sem ismertük, ezért tényleg a legrosszabbra számítva rajtoltunk 7 óra 10 perckor, a balatonfüredi vasútállomás elõtti Lugas Italboltból. Az esõ nem esett, de a felhõk a földig értek és fojtóan párás volt a levegõ. A kapott itiner segítségével gyorsan kijutottunk Balatonfüredrõl (az itinert szerintem másra nem is lehetett használni) és megcéloztuk a Tamás-hegyen lévõ Jókai-kilátót. A hegy csúcsára nem ott értünk fel, ahol a többiek, hanem egy kicsivel keletebbre, a keresztet kihagyva. Ekkor már négyen voltunk, ugyanis csatlakoztunk két másik túratárshoz, akik közül az egyik sporttárs ezt az utat már többször bejárta, ennek ellenére õ sem találta meg a felfelé vezetõ helyes utat. A Tamás-hegyre kapaszkodás közben visszatekintve Balatonfüred házai csak homályosan látszottak a párás idõben.
(Balatonfüred: Elsõ írásos említése 1211-bõl való. Mai területén az Árpád-korban 7 település volt. 1722-ben vízét gyógyvízzé nyilvánították. 1831-ben itt épült a Dunántúl elsõ magyar nyelvû kõszínháza. 1825 óta rendezik meg az Anna-bált. 1846-ban innen futott ki az elsõ balatoni gõzhajó. Lélekszám: 13 279 fõ.)
A Jókai-kilátónál volt az elsõ ellenõrzõ pont. A kilátónak csak a második emeletére mentem fel, annyira rosszak voltak a látási viszonyok. A kilátótól Arács felé vettük az irányt és rövidesen megérkeztünk a temetõhõz. A pontõrõk nem a temetõben voltak (még szerencse), hanem a temetõ elõtti padon táboroztak le az úttest túl oldalán. Pecsételés után pár száz métert a már ismert úton mentünk visszafelé, majd az arácsi templom mellett elhaladva, lakóházak között vezetett az utunk egy darabig. Egy nagy kanyar után aztán hirtelen egy jelzetlen gyalogösvényre kellett balra fordulni, mely meredeken vezetett a Péter-hegyre. Túratársunknak köszönhetõen ezt a letérõt nem néztük be, de aki nem ismerte a környéket, az biztos, hogy tovább ment és nem fordult be. Az elsõ kék jelzés a letérõtõl kb. 30 méterre volt, a hegyre vezetõ ösvényt szegélyezõ fára festve, lentrõl lehetetlen volt észrevenni. A hegyre felmenet persze, ahol csak egy gyalogösvény van és az ember se jobbra, se balra nem tudna letérni, mondanom sem kell, hogy a jelek aránylag sûrûn váltották egymást, nehogy valaki véletlenül eltévedjen az ösvényen. A Péter-hegy megmászása után, az Öreghegy mellett elhaladva értünk be Csopakra. Kereszteztük a 73-as utat, majd a Csákány-hegyen lévõ kilátót vettük célba, ahol a harmadik ellenõrzõ pont volt.
(Csopak: A honfoglalás korában 3 falu feküdt a mai település helyén. Elsõ írásos említése 1277-ben, Chopok néven történt. A török idõkben elnéptelenedett, a XVIII. sz.-ban telepítették újra. Lakosság: 1577 fõ.)
A Csákány-hegyi kilátótól Lovas felé ereszkedtünk. Lovas határában talákoztunk a balatonfüredi túrázók egyik oszlopos tagjával, András bácsival, aki szintén az 50 kilométeres távot teljesítette. Csatlakoztunk hozzá, így immár 5 fõsre egészült ki kis csapatunk. Ez a találkozás számunkra csak elõnyös volt, ugyanis András bátyámnak a kisujjában volt a környék, ismert minden kis ösvényt, térkép nélkül vezetett minket, hol járt, hol járatlan utakon, sokszor azt sem tudtuk, hol járunk. Ezúton is szeretném megköszönni neki, hogy csatlakozhattunk hozzá és a túra során idegenvezetõként viselkedett velünk. Ha Õ nem lett volna, bátran ki merem jelenteni, nem tudtunk volna szintidõn belül a célba érni az eltévedések miatt amelyek vártak volna ránk, sõt lehet, hogy a célba se értünk volna be. Még egyszer hálás köszönet Neki! Lovason az italbolt kerthelyiségében volt a pecsételõ pont, jól esett volna egy hideg sör, de András bácsi indult, így mi is vele tartottunk.
(Lovas: Európa legrégebbi festékbányája van a határában, a bánya kora kb. 45000 év. A település elsõ okleveles említése 1290-bõl való. Lakosság: 365 fõ.)
Lovasról észak, észak-nyugat felé vettük az irányt. Királykútnál friss forrásvízet töltöttünk a palackjainkba, majd Királykút után egyik túratársunk elvált kis csapatunktól mivel a 30 kilométeres távot teljesítette, így újra négyen maradtunk és ez már a túra végéig így is maradt. András bátyámat követve egyszer csak azt vettük észre, hogy Veszprémfajszra értünk, és a falu északi szélétõl kb. 1 kilométerre lévõ Baláca-pusztára tartunk, a következõ ellenõrzõ ponthoz. Baláca-puszta volt a túra legtávolabbi pontja, pecsételés után a már megismert úton tértünk vissza a faluba.
(Veszprémfajsz: A török idõkben a település teljesen elpusztult, késõbb német telepesekkel népesítették be. Határában található Baláca-puszta, mely egy I. századi, római kori villagazdaság, mely jelenleg szabadtéri múzeumként üzemel. Lakosság: 269 fõ.)
A falu központjába visszatérve, láttunk egy túratársat, aki valahol Csopak körül elõzött meg minket és most még csak Baláca-puszta felé tartott. Sajnáltam szegényt, és újra hálát adtam az égnek, hogy András bácsival összehozott minket a jó sorsunk. Veszprémfajszot elhagyva, jelzés nélküli utakon haladva, András bátyámat követve egyszer csak a Koloska-forráshoz értünk, ahol a pecsételés mellett frissitõ pont is volt. A korábbi beszámolókban már olvastuk, hogy itt hideg gyümölcs levest is szoktak adni és a rendezõk errõl a jó szokásukról most sem feledkeztek meg. A gyümölcsleves mellett volt még nagyon finom liba-és disznózsíros kenyér is a hozzávaló földi jókkal. Mi a libazsíros tálcán lévõ kenyerek közt okoztunk némi riadalmat és üres gyomrunkat kellõen megtöltve indultunk neki az utolsó kb. 18 kilométernek. A Koloska-forrás után jött a túra szerintem legnehezebb szakasza, mely a Recsek-hegyi kilátóhoz vezetett. A kilátóhoz egy hosszú, nagyon meredek, kövekkel tûzdelt út vezetett fel. Nem gondoltuk volna, hogy ezen a környéken ilyen meredek hegyek vannak, aztán eszünkbe jutott a Lepke 40 egy bizonyos szakasza és fújtatva nyugtáztuk, hogy a Balaton-felvidéken bizony lehet ilyen különleges élményben része a magunkfajta gyalogos kilométerfalóknak. A kilátónál újabb ellenõrzõ pont volt, kicsit fújtattunk és oxigén palackokat kerestünk, aztán mikor mellkasunk zihálása némileg csillapodott felkerekedtünk, és nyugat felé tartva, Hidegkút irányába ereszkedtünk le a hegyrõl. Hidegkútra beérve, a falu fõutcáján mentünk végig és megcsodáltuk a magyarcímeres házormokat. Hidegkútat pillanatok alatt magunk mögött hagytuk, dél, majd nyugat felé fordulva már közelítettünk Balatonfüred felé.
(Hidegkút: Elsõ említése az 1300-as évekbõl való. A török idõkben többször kifosztották, 1664-tõl pedig teljesen elnéptelenedett. A XVIII. sz.-ban német jobbágyokkal népesítették be. Lakosságszám: 419 fõ.)
Hamarosan elértük a Balatonfüred-Tótvázsony közötti aszfaltutat, ahol a nyolcadik ellenõrzõ pont volt telepítve. Innen egy darabig az aszfalton talpaltunk, majd balra tértünk le a K jelzésre. Mondanom sem kell, hogy a letérõ után, kb. 100 méterre volt az elsõ jel, amit az országútról egyáltalán nem lehetett látni. Megkerültünk egy kerítéssel körbezárt területet, majd újra kiértünk az aszfaltra és innen már látszott a Balatonfüred határát jelzõ tábla. Füred észak-nyugati részén értünk be a városba és innen még egy bõ negyed órát kellett emelgetnünk lábainkat, hogy beérjünk a célba, a Lugas Italbolthoz. Beérkezési idõnek 17 óra 10 percet írtak az ellenõrzõ lapunkra, így pont 10 óra alatt tudtuk teljesíteni az 50,8 kilométeres távot.
Összegzésül: Ha nem ismerkedünk meg András bácsival, a túrát nagy valószínûséggel csak nagyon sok eltévedés árán tudtuk volna teljesíteni. A jelzések csapnivalóak, szalagozás nem volt. A kapott, fénymásolt, fekete-fehér térképkivonat használhatatlan, az útleírás gyakorlatilag csak arra jó, hogy a túra elején Balatonfüredrõl kitaláljon az ember. Az ellátás korrekt volt, a pontõrõk mindenhol szívélyesek voltak. Csak helyismerettel rendelkezõknek tudom ajánlani az útvonalat, a célban hallottuk, hogy volt olyan túrázó, aki GPS-el is eltévedt. Nem tudom, hogy az a túratársunk, akit Veszprémfajsznál láttunk, beért-e a célba, végig nagyon szurkoltunk neki, hogy sikerüljön számára is a teljesítés.
Reggel, mikor Bazsival Felsõcsatár felé autóztunk, szakadó esõ fogadott minket a Pinka völgyében. Az esõ nem esett hosszú ideig, de kiadós volt, így hát felkészültünk a legrosszabbakra. Mielõtt Felsõcsatárra értünk volna, kisûtött a Nap és a nyugati égbolton szívárvány hídat láttunk a sötét felhõk elõtt, ezért a kedvünk is kezdett visszatérni. A startnál nem volt nagy tolongás, így gyorsan, fennakadás nélkül rajtoltunk el 7 óra 45 perckor a felsõcsatári általános iskola udvaráról.
(Felsõcsatár: Elsõ írásos említése 1244-bõl való, Chatar néven. Elsõ lakói fegyvergyártó népek voltak. 1532-ben, Kõszeg ostromakor a törökök teljesen elpusztították. A XVI.sz.-ban horvát telepeseket telepítettek le az elpusztult lakosság helyére. 1921-ben, a trianoni békediktátum során Ausztriához csatolták, de a helyi lakosság tiltakozása miatt 1923-ban Magyarországhoz került vissza.)
Az iskolától a Z+ vezetett ki minket a faluból, majd a Pinka hídján átkelve a Z jelzést követtük a Pinka mellett, folyásirányával szemben, a bal oldalon, nyugat felé haladva. A Pinka számomra kellemes meglepetés volt, mert mindig azt hittem, hogy egy kicsi patakról van szó, de egy pataknál szélesebb, kis folyócska kanyargott az erdõben. A Pinka szurdok vadregényes volt, itt-ott derékik érõ csalánosban haladtunk és a reggeli esõtõl vízes volt az aljnövényzet. Egy darabig a folyó medrét követtük, majd a Z jelzés hirtelen elkanyarodott a folyótól, és egyenesen tartott a szurdok teteje felé. A túra legmeredekebb szakasza következett, nem volt túl hosszú, de reggeli bemelegítésnek éppen megfelelt a meredeksége. Fújtatva értünk fel a tetõre, majd mentünk tovább az erdõben elhaladva egy beton torony mellett, míg ki nem értünk a vaskeresztesi szõlõhegyre, ahol az országhatár húzodott a C27-es határkõnél, ami egyben ellenõrzõ pont is volt. Pecsételés után átsétáltunk Ausztriába és az ottani piros-sárga jelen folytattuk utunkat, szintén jól követhetõ erdei úton. Az erdõbõl Pinkaóvárnál (Burg) értünk ki és a jelzés bevezetett a faluba. A falu szélsõ házaitól aztán az itinerre kellett hagyatkoznunk. Az útleírás mindenhol korrekt volt, az útvonal az itinerrel jól követhetõ, mi nem tévedtünk el sehol az egész túra során, pedig féltem egy kicsit az ausztriai szakasztól.
(Pinkaóvár-Burg: Egykor Európa egyik legnagyobb földvára állott itt, mely az 1000 körüli években épült. Elsõ írásos említése 1344-bõl való, Owar néven. A XVI.sz.-ban a vár jelentõségét vesztve pusztulásnak indult, köveit elhordták. 1921-ben Ausztriához csatolták, addig Vas vármegyéhez tartozott.)
Pinkaóváron egy házon lévõ évszámot kellett feljegyezni, majd egy rég felfestett, kopott, alig látható kék jelet kellett volna követni, de inkább az itiner leírására hagyatkoztunk, mert jelek nem voltak túl sûrûn felfestve, és akkor még finoman fogalmaztam. Az út a Pinka szurdokvölgyével párhuzamosan haladt, csak most a folyásiránnyal szembeni, jobb oldalon haladtunk az erdõben. Az erdõbõl kiérve, az itiner azt írta, hogy Várújfalu (Woppendorf) nagyon közel van, de falut nem láttunk. A leírásnak megfelelõen elindultunk és pár lépés múlva a falu valóban ott feküdt elõttünk, az alattunk levõ völgyben, egy-két száz méterre tõlünk. Végig mentünk a fõutcán és azon csodálkoztunk, hogy nem láttunk egy lelket sem, pedig már jól délelõtt járt az idõ. A falut gyorsan magunk mögött hagytuk és egy aránylag jól jelzett kék-piros jelen talpaltunk tovább az erdõben, folyamatosan felfelé kapaszkodva. A Vas-hegy tetejére érve szõlõk és pincék fogadtak minket és gyönyörû panoráma. A kilátás valóban szép volt, még azt is elfeledtette velünk, hogy egy jó darabig aszfalton kellett gyalogolni. A hegyen volt egy mesterséges kilátó is, melyre ki lehetett menni és csodálatos kilátás nyílt a Vas-hegyre és a Pinka völgyére. A panoráma út visszatért majdnem a C27-es határkõig, de a negyven kilométert teljesítõknek a határ elõtt jobbra kellett fordulniuk Csejke (Eisenberg) felé és továbbra is Ausztriában maradtak. Az aszfalt úton beértünk Csejkére (Eisenberg an der Pinka). Csejkén, a templom mögött indult egy út kelet felé, szántóföldek között.
(Csejke-Eisenberg an der Pinka: Elsõ írásos említése 1157-bõl való, Chegge néven. Lakói vaskohászattal foglalkoztak. 1921-ig Vas vármegyéhez tartozott.)
Balról a Vas-hegy látványa nyújtott némi vigaszt az egyhangú szántóföldek között, elõttünk a Pinka völgye és Magyarország terült el. Jó másfél-két kilométer után délnek fordultunk és az országhatárral párhuzamosan haladtunk egy ellenörzõ pontig. Felírtuk a számokat és újra nyugatra fordultunk, távolodtunk az országhatártól. Kereszteztük a Csejke-Németlövõ országutat, majd dél felé fordultunk a Szent Márton kápolna felé, ahol szintén egy ellenörzõ pont volt. Pecsételtek, vízet vételeztünk a kápolna elõtti kútból és folytattuk a menetelést déli, majd keleti irányba az országhatárig. Átléptünk a határon és az elsõ ami a szemünkbe ötlött Magyarországon, a Pornóapáti határában lévõ romos Ómajor épületei és a körülötte lévõ embermagasságú gaz. Pornóapátiba érve arról beszélgettünk, hogy nem is olyan régen az itt élõ embereket szó szerint kõhajitásnyi távolság választotta el egy teljesen más világtól. Végig galoppoltunk Pornóapáti fõutcáján, ekkor már nagyon meleg volt, a Nap szinte égetett.
(Pornóapáti: Elsõ írásos említése 1221-bõl származik, Porno néven. Apátságát 1221-ben alapították. A XV. sz.-ban az apátság kegyúra Bakócz Tamás volt. Kõszeg ostromakor a törökök teljesen elpusztították a települést. Az apátsági épületek maradványaiból épült fel Ómajor, mely jelenleg szintén romos állapotban van. 1921-ben Ausztriához csatolták, de 1923-ban népszavazás útján újra Magyarországhoz került.)
Pornóapátiból kiérve erdõben folytattuk egy darabig utunkat a Z jelzésen, ami most kifejezetten jól esett az árnyék miatt, még az sem zavart minket, hogy törmelékkel volt feltöltve és ez nem könnyítette meg a haladásunkat. Újra egy ellenörzõ ponthoz értünk, felírtuk a számot és mentünk tovább. Az erdõbõl kiérve a túra legunalmasabb szakasza következett. Kilométereken át egy aljnövényzettel benõtt gyaloguton baktattunk, balról egy nagy almáskert kerítése, jobbról az erdõ határolta az utat. A meleg a szûk részen még jobban megszorult, így alig vártuk, hogy túlhaladjunk ezen a szakaszon. Szerencsére feltûntek Vaskeresztes szélsõ házai és a MAM üzem elõtt elhaladva, befordultunk Vaskeresztesre. Végig mentünk a falun és a már jól ismert Vas-hegyet vettük célba. A Judit borozóban volt a pecsételõ hely, ittunk két házi bodza szörpöt 600 Ft-ért!! és újra felmentünk, ma már másodszorra a C27-es határkõig. Innentõl egy darabig azon az úton mentünk visszafelé, amelyen reggel feljöttünk, egészen a Zháromszögig. A keresztezõdésnél ideiglenesen elhagytuk a Z jelet a Zháromszögért. A Zháromszög beágazásától nem messze volt még egy ellenörzõ pont, a szám felírása után mentünk lefelé a hegyrõl, a Pinka szurdok alja felé. A szurdok alját elérve a reggel már megismert Z jelzés újra visszatért és hamarosan kiértünk az erdõbõl Felsõcsatárra. Átmentünk a Pinka hídján és 15 óra 30 perckor beértünk a célba.
Összegzésül: A túra nagyon szép helyeken vezeti a gyalogos vándorokat és ez feledteti az aránylag sok aszfaltos szakaszt. Azokon az ellenörzõ pontokon ahol pontõrõk voltak, mindenhol szívélyes fogadtatásban részesültünk. A túrát ellátás nélkül szervezték meg, ezt meg is hirdették a túra elõtt, ezért mindenki annyi ételt és italt vitt magával, amennyire szüksége volt. A túra végén a negyven kilométeresek kétféle kitûzõbõl választhattak. Az itiner számunkra megfelelt, a leírás alapján nem tévedtünk el, bár a fekete-fehér térkép szinte használhatatlan volt. Jól éreztük magunkat, nagyon sok szépet láttunk, köszönjük a szervezõknek.
Egy könnyû, kis délelõtti sétának indult a túra, melyre Bazsival együtt neveztünk, de aztán másképp alakultak a dolgok. De kezdjük az elején...
Reggel 9 órakor rajtoltunk a Lentiben lévõ kisvasút állomásépülete elõl. Nem sok nevezõ volt, információink szerint a rajtolók száma nem érte el a húszat. Végig mentünk Lenti fõútcáján, közben nézegettük az ébredezõ kisváros reggeli életét. A 75-ös fõút körforgalmát elérve a P jelzést követtük, mely szinte az egész túrán a vezetõnk lett. Majdnem két kilométer megtétele után, a lenti vár mellett elhaladva hagytuk el a várost a kiépített kerékpárúton. Sajnos az aszfalt koptatása az egész túrára jellemzõ lesz, de akkor ezt még nem tudtuk.
(Lenti: Elsõ írásos említése 1172-bõl való, Nemphti néven. Vára a tatárjárás után épült. 1381-tõl már mezõvárosként említik. 1524-ben 300 lélek lakta, ezzel zalai viszonylatban jelentõs településnek számított. A török idõkben vára sohasem került idegen kézre, de a lakosság száma nagyon megfogyatkozott. A XVIII. sz. közepétõl kezd fokozatosan fejlõdni. Az 1848-as szabadságharc után a fejlõdésnek fontos tényezõje volt az 1890-ben átadott Zalaegerszeg-Lenti-Csáktornya vasútvonal. 1969-ben nagyközségi, 1978-ban városi rangot kap. Lakosságszám: 8421 fõ.)
A Lenti végét jelzõ táblát elhagyva hamarosan Lenti-Mumorba értünk, mely Lenti egyik "külvárosa". A P jelzés itt dél-kelet felé fordult és egyenesen Lentiszombathelyre vezetett minket, végig az aszfaltúton. Lentiszombathely szintén Lentihez van csatolva közigazgatásilag. Itt volt az elsõ ellenõrzõ pont, a haranglábnál. Igazából nem is lehet ellenõrzõ pontnak nevezni, mivel pontõrõk nem voltak a helyszínen, sõt még lyukasztanunk sem kellett. Egyszerûen arról volt szó, hogy a harangláb melleti kerítésen, mûanyag fóliába volt dugva valamilyen színespapír alapú reklámanyag, és abból kellett magunkkal vinnünk. Hát ilyen ellenõrzõ ponton én még nem voltam korábban, de egy túratárs azt mondta, hogy õ már találkozott iyennel a Kaszó 20-on, ráadásul ott is ezek a papírok voltak. Végig mentünk Lentiszombathelyen, a falut az állomás épülete mellett hagytuk el és bementünk az erdõbe. A döbbenet most ült ki igazán az arcunkra, ugyanis az erdõben leaszfaltozott kerékpárúton mentünk végig. De legalább árnyék volt... Betalpaltunk Lenti-Máhomfára, mely szintén Lentihez tartozik, végig mentünk a falu fõútcáján, majd az utolsó házaknál dél felé fordultunk és mezõgazdasági földek között baktattunk egy kövecses-földes kocsiúton Kerkateskándig. Sajnos ez a kövecses-földes útszakasz kb. 1,5 km volt csak és újra aszfalton lépdeltünk. Kerkateskándot hamar a hátunk mögött hagytuk, a falu közepén az út kelet felé fordult innen már látszott a szécsiszigeti templom tornya.
(Kerkateskánd: Elsõ írásos említése 1271-bõl való, Tuskand néven. 1934-ben két faluból egyesítették: Teskándból és Tótfaluból. A XVII. sz.-ban az Esterházyak kezébe kerül a terület. A török idõkben a lakosság kettõs adóztatás alatt nyög, ezért fokozatosan elnéptelenedett. A népességszám csak a XVIII. sz-tól indult lassú növekedésnek. Lakosságszám: 180 fõ.)
Szécsiszigeten a templommal szemközti hirdetõtáblán volt a második ellenõrzõ pont, mely ugyanolyan elven mûködött, mint az elsõ. Megnéztük a templomot, egy-két fénykép készült és indultunk tovább a túra egyetlen emelkedõje felé, a szécsiszigeti szõlõhegy irányába, még mindig a P jelzésen.
(Szécsisziget: A település a Szigeti család birtokaihoz tartozott. Elsõ írásos említése 1403-ból való, ekkor vette el Zsigmond király a települést Szigeti Pétertõl és adományozta Széchy Miklósnak, a veszprémi püspökség kormányzójának. Az 1400-as évek elején épül fel a vára, melyet késõbb kastéllyá alakítottak át. Temploma 1750-60 között épült. Lakosságszám: 260 fõ.)
Megmászva a 282 m magas Nagy-hegyet, csodálatos kilátás nyílt a Kerka völgyére és az elszórtan fekvõ kicsi, zalai falvakra. Végig mentünk a hegy gerincén és itt jött az elkeverés. Öten voltunk, a többiek nálunk profibb túrázók voltak, a jelek jól fel voltak mindenhol festve és ennek ellenére benéztük az itiner szerinti második piros keresztet. Történt ugyanis, hogy az itineren az volt leírva, hogy a P jelzést a második P+ beágazásnál kell elhagynunk és tovább kell haladnunk a P+-en. Igen ám, de mi nem láttuk sehol az elsõ P+ csatlakozást és amikor a második jött, akkor azt hittük, hogy még az az elsõ és mentünk tovább a P-n. Gyanús volt, hogy dél felé haladunk, a térkép szerint pedig észak felé kellett volna mennünk, de a leírásban az is szerepelt, hogy a Mária-kápolna után kb. 2 kilométerre kell a P+-re térnünk. Mária-kápolna azonban nem volt sehol az egész út során. Így hát mentünk rossz irányba legalább három kilométert, mikor visszafordultunk és visszamentünk az általunk is látott P+-ig. Ezen gyalogoltunk most már szép lassan, komótosan, mivel lekéstük mind a MÁV vonatot, mind a kisvasútat egyaránt. Közben azt fejtegettük, hogy kinek mi az esetbõl a tanulság, de nem alakult ki közös vélemény. Az esetet boncolgatva értünk Csömödér közelébe, amikor felhívtam telefonon a túra szervezõjét és elmondtam neki, hogyan jártunk. Az úr, akivel beszéltem, nagyon készséges volt, szerencsénkre még nem mentek el a célból, pedig már a szintidõn jóval túl voltunk és azt üzente, hogy elénk jönnek kocsival és hozzák mindannyiunknak az emléklapot és a kitûzõket, de sietniük kell, mert mennek visza Budapestre. Igy is történt, Csömödér elõtt kb. 500 méterrel találkoztunk velük, az út szélén megkaptuk a kitûzõket és az emléklapokat. Ezúton is szeretném megköszönni nekik a megértésüket és a kedvességüket mindannyiunk nevében. A kitûzõk és az emléklapok átvétele után elmentünk a csömödéri vasútállomásig, mivel a túra célja ott volt. Mondanom sem kell, hogy túrázokkal már nem találkoztunk. Ideiglenes túratársainkkal bementünk az állomás melletti vendéglátóipari egységbe és leöblítettük az út porát a helyi, könyvtárba járó emberek csodálkozó tekintete kereszttüzében.
(Csömödér: Elsõ írásos említése 1324-bõl való, Chydemer alakban. A török idõkben a lakosság a kettõs adóztatás terhét nyögi. A XVIII. sz.-tól folyamatosan emelkedik a lakosság létszáma. 1848-ban Csömödérbõl a haza hívására nyolcan állnak honvédnak. Az Ukk-Csáktornya vasútvonal megépülése stratégiai fontosságot adott a településnek. 1918-22 között megépül a 70 km hosszú erdei iparvasút is, mely óriási munkalehetõséget biztosít az itt élõknek. 1937-ben olajat találnak a környéken, mely szintén biztos megélhetést jelent a lakosság számára. Lélekszám: 667 fõ.)
Összegzésül: A 21 kilométeres túrán kb. 15 km aszfalton zajlik, amely inkább kerékpárral indulóknak kedvezõ. Jelentõs látnivalók és természeti szépségek nincsenek, kivéve a szécsiszigeti szõlõhegyrõl a kilátást. Az ellenõrzõ pontok sajátságosak - én ilyennel még nem talákoztam - de személytelenek voltak, nem tetszettek. A jelzések mindenhol jól követhetõk, a tévedést magunknak köszönhetjük, ill. kis részben az itiner pontatlanságának. A Szervezõk, mikor megtudták a gondjainkat, nagyon készségesek voltak, utólag is köszönet nekik.
Bazsival neveztünk be a túrára. Kíváncsian vártuk a terepviszonyokat, mivel elõzõ este óriási vihar tombolt a vidéken. Az elõzõ napi itéletidõrõl árulkodott az is, hogy Zalakaros felé közeledve, több helyen sárfolyamok öntötték el az úttestet, lelassítva ezáltal az autók haladását. Végül is 8 óra 25 perckor rajtoltunk el a zalakarosi Kertmoziból. Eleinte szalagok jelezték útunkat, mely szebbnél szebb villák és üdülõházak között vezetett. Egy jó kilométer megtétele után elértük az erdõ szélét és elhagyva az utolsó házakat, befordultunk az erdõbe a K jelzésen.
(Zalakaros: Elsõ írásos említése 1254-bõl való, Korus néven. Temploma 1430-ban épült fel. A török idõkben mind a törökök, mind a végvári katonák sanyargatták az itt élõket, ezért a lakosság szinte teljesen kipusztult. A XVIII. sz.-ban mezõvárosi rangja volt. 1962-ben termálvízet találtak a településen, 1965-ben megnyílt a gyógyfürdõ. A fürdõnek köszönhetõen óriási fejlõdésnek indult, 1997-ben városi rangot kapott. Lakosságszám: 1748 fõ.)
Az erdei út az elõzõ napi esõ miatt néhol sáros és csúszos volt, de az igazat megvallva, rosszabbra számítottunk. Az elsõ ellenõrzõ pontot hamar elértük, a pontõr az erdõ szélében várta a túrázókat. Árnyékban volt, a Nap nem sütött rá, de hadakoznia kellett a szúnyogokkal. Útunk szántóföldek között haladt tovább, a zsenge búzakalászok között játszadozott a szél. Az idõ nagyon párás volt, az embernek olyan érzése volt, mintha egy zuhanyzóban lett volna. A szántóföldeket elhagyva újra erdõben jártunk és hamarosan elértünk a második ellenõrzõ ponthoz, a Gesztenye-házhoz. Innentõl ismerõs volt a táj és az útvonal a Thury 30 túráról. A Thury túra nem olyan régen volt, de most teljesen más arcát mutatta meg a táj, azóta zöldbe öltöztek a fák. A Gesztenye-háztól a K+-en folytattuk a menetelést egy tarvágás mellett dél-nyugati irányba. Az erdõs részt elhagyva kiértünk egy frissen boronált szántóföldre, mely a korábban meglévõ útat is maga alá temette, így a szántóföldön lépegettünk. Jobbról látszott az újudvari TV-adó, elõttünk már feltûntek a nagybakónaki hegyi pincék. Az ellenõrzõ pont, ugyanúgy mint a Thury túrán, a haranglábnál volt. A pont után egy kicsi szakaszon mentünk még a K+-en, majd a Z jelzésre tértünk át. A Thury túrán annak idején, a megadott két lehetõség közül nem ezt a szakaszt választottuk a továbbhaladásra, ezért ez a szakasz most nekünk is új volt. Az út eleinte a Nagybakónakot keleti irányból szegélyezõ domb gerincén haladt és nagyon szép rálátás volt a falura és a Bakónaki-patak völgyére. A gerincrõl fokozatosan ereszkedtünk egyre lejjebb és a templom mellett beértünk a falu fõutcájára. Keresztül mentünk a falun és kapaszkodni kezdtünk a település nyugati oldalán fekvõ domra.
(Nagybakónak: lsd. nevem alatt Thury túra beszámolója.)
A völgyre most nyugat felõl néztünk le és folyamatosan emelkedve, hegyi pincék között haladva értük el a gerincet. Majdnem a legmagasabb ponton, egy hirtelen jobbra fordulással elhagytuk a Z jelzést és a jó öreg kékre váltottunk. Innen újra ismerõs volt az út, ezért ettõl a szakasztól egy kicsivel jobban féltünk, mivel nagyon meredeken vezet le az Eszperantó forrásokhoz. Lassan csúszkálva, botorkálva, de fenékre esés nélkül jutottunk le a forrásokhoz, ahol a negyedik ellenõrzõ pont volt. Kiüresedett palackunkat megtöltöttük vízzel és továbbra is a K jelen haladva, Nagybakónak szélsõ házait érintve észak felé vettük az irányt. Ez szintén ismeretlen szakasz volt számunkra, a Thuryn erre nem jártunk. Az út egy szinte érintetlen, kies környéken vezetett, réten és cserjék között. A völgy madárdaltól volt hangos, a puha, zsenge fû simogatta a lábunkat és tisztára mosta a sáros cipõnket. A völgybõl egy erõteljes jobb kanyarral keleti irányba fordultunk és megmásztuk az elõttünk terpeszkedõ dombocskát. A domb tetejérõl visszafordulva a Dél-Zalai dombság ezernyi zöld színét és hullámát láttuk a lábaink alatt. A domb gerincén folyamatosan észak felé haladva egy csodálatos bükkösbe értünk. Itt megcsodáltuk a napsugarak táncát a falevelek között és a fény játékát a fák törzsein. A széles erdei út egyszercsak gyalogösvénnyé szûkült és jobbról, balról csalánok csiklandozták a lábamat. Bazsi csak mosolygott a nem létezõ bajsza alatt, persze õ nem halásznadrágban volt, mint én. Mielõtt a bokám környékén a vérkeringésem teljesen felpöröghetett volna a csaláncsípésektõl, felértünk a K és K+ elágazásához, a Rockenbauer-kopjafához. Újra ismerõssé vált a táj és egyenesen mentünk tovább a P háromszögön az örömhegyi Postás-kulcsosházhoz. Az ötödik ellenõrzõ ponton lévõ aláírás után, a P háromszögön maradva, szinte lefutottunk az Öröm-hegyrõl. A hegy lábánál elhagytuk az ismert útat és dél-kelet felé fordultunk a Z jelzésen. Erdõben talpaltunk, amit az egyre erõsebben sütõ Nap miatt nem bántunk és hamarosan elértük az utolsó elõtti ellenõrzõ pontot, a Hervaszkútat. Pecsételés után, egy meredek szakaszt legyûrve feljutottunk egy széles erdei útra, ahol több, tanácstalan túratárs kereste a hervaszkúti ellenõrzõ pontot. Kiderült, hogy húsz kilométeres távon vannak, csak azt nem tudtuk eldönteni, hogy hogyan tévedhettek el. Útbaigazítottuk õket és indultunk tovább, mígnem kiértünk az erdõbõl és egy csodálatos búzamezõ szélén álltunk. A mezõt egy alig használt, fûvel benõtt út szelte ketté, mely egyenesen futva mutatta a helyes irányt. Szerintem a túra egyik legszebb szakasza volt ez a szûk kilométer. Körös körül sötétlõ erdõk látszottak a távolban, a búzakalászok zöld tengerként ringatóztak az enyhe szélben, itt-ott egy-egy vöröslõ pipacs karcolta meg a zöld harmóniát. A búzamezõ túloldalán egy házikó bújt meg csendesen a fák között, festõnek való látvány volt. A ház után hamarosan elértünk a zalamerenyei horgásztóhoz, ahonnan már lehetett látni a falu templomának tornyát. Egy-két métert megtettünk és bennt voltunk Zalamerenye központjában. Az utolsó ellenõrzõ pont a templom mellett volt megtalálható, gyors pecsételés és folyadékpótlás után folytattuk a küzdelmet, továbbra is a Z jelen.
(Zalamerenye: A veszprémi káptalan birtoka volt. A településre vonatkozó legkorábbi oklevelek hamisnak bizonyultak. A veszprémi káptalan 1259-ben immunitást kapott a területre IV. Bélától, azaz kivette a zalai ispán joghatósága alól. 1333-ban már Kolon birtokaként említik. Az 1550-es években a káptalan Thury György kanizsai várkapitánynak adta a település gabona-és bortized jövedelmét. 1548-ban és 1566-ban a törökök teljesen elpusztították. A lakosság csak 1690 után, Kanizsa visszafoglalása után tért vissza. 1711-ben pestisjárvány söpört végig a falun, a harminc gazdából csak hat maradt életben. Az 1848-as szabadságharcban a település 15 honvédet adott a honvédzészlóaljaknak. Lakosságszám: 196 fõ.)
A falut elhagyva tarvágások mellett és közepén haladtunk, a jelzések azonban nagyon jól láthatóak voltak, mivel földbe szúrt ágakra voltak felerõsítve. Egy magaslatra felérve, a távolban Badacsony és Szigliget alig látható sziluettjeit lehetett kivenni a párás levegõn keresztül. Újra beérve az erdõbe, egy lassan emelkedõ, mély szekérút következett, mely Zalakaros hegyi pincéinél kötött ki. Innen már aszfaltos úton haladtunk a sárga körön, érintve a zalakarosi kilátót. Felkapaszkodtunk a négyemeletes kilátó legfelsõ emeletére és készítettünk egy-két képet az útókor számára. A kilátó után kb. egy kilométerrel értünk arra a pontra, ahol délelõtt a K jelzésen indultunk. A szalagokat követve visszatértünk az ismerõs házak között a Kertmoziig és 14 óra 15 perckor kaptuk meg a célban a pecsétet elsõként beérve a 30 kilométeresek közül.
Összegzésül: A túra véleményem szerint nagyon szép helyeken halad, a táj csodálatos, sok az erdei út, viszonylag kevés a beton. A nevezési díj 800 Ft volt (a meghirdetett 700-al ellentétben). Ezért a pénzért egy palack félliteres ásványvízet, egy Sport szeletet és egy almát kaptunk, ami a másik túrákhoz képest azért elenyészõ, ráadásul a vízet és az almát a célban, a Sport szeletet hat kilométerrel a vége elõtt adták. Az itiner fekete-fehér, fénymásolt, ennek ellenére eltévedni nem lehet, mert a turista jelek mindenhol tökéletes helyen, jól láthatóan vannak felfestve. A pontõrõk mindenhol tették a dolgukat, köszöntek és aláírtak, nekünk ez így megfelelt, bár lehet, hogy valaki többet várt volna tõlük.
Bazsival neveztünk be a túrára, korai kelés után 6 óra 20 perckor rajtoltunk az õriszentpéteri iskolából. Az idõ nagyon szép volt, a Nap sûtött, az ég kék volt, a madarak énekeltek. Az elsõ ellenõrzõ pontot hamar elértük, mely a XIII. sz-i templom mellett volt, a mûúton. Pecsételés után egy-két fényképet készítettünk a jól ismert templomocskáról és levettük a pulcsikat, mert a korai óra ellenére már melegnek éreztük az idõt. Õriszentpétert Keserûszer utolsó házainál hagytuk el a K jelen.
(Õriszentpéter: Elsõ írásos említése 1280-ból való. Lakói határõrzéssel foglalkoztak. Temploma a XIII. sz.-ban épült. A törökök többször portyáztak a környéken, de az itt élõket nem adóztatták meg. A XVII. sz.-ban a Batthyányiak kezére került a terület, akik az eddig szabad lakosságot megadóztatták. A Vasfüggõny lebontása óta a környéken rohamosan fejlõdik a turizmus. Lakosságszám: 1226 fõ.)
Útunk a Zala völgyében haladt észak-nyugat felé, gyönyörû rétek között. A pára szépen csillogot a fûszálakon, a mezei virágok különbözõ színekben pompáztak. Az egész táj nyugalmat árasztott, olyan volt, mintha visszamentünk volna az idõben. Irigylem az itt élõ embereket...A második ellenõrzõ pont egy erdészház közelében volt, pecsételés után menet közben megettünk két szendvicset, mert a gyomrunk már követelni kezdte a jussát és jelezni kezdett. Rövid idõ után elértük Szalafõ szélsõ házait és pár métert megtéve a fõúton, a falut már magunk mögött is hagytuk.
(Szalafõ: Elsõ írásos említése 1393-ból való. A település a honfoglalás után alakult ki, eleinte fejedelmi õrök, majd az államalapítás után királyi õrök lakták. Szalafõ és környéke a gyepürendszer fontos része volt. Szigetvár eleste után a törökök megjelentek az Õrségben is és adóztatták az itt élõket. A lakosság helyzete a kettõs adóztatás miatt nagyon súlyossá vált, ezért megtagadták az adó fizetését. A törökök ezért 1637-ben feldúlták a falut, 70 embert vittek el rabláncon, 5 lakost megöltek. Lakosságszám: 237 fõ.)
Továbbra is bitumenes úton haladtunk, egészen Pityerszerig. Pityerszeren egy általános iskolai osztálykirándulás emléke ötlött fel bennem, melyen annak idején itt jártunk és kissé elkenõdtem, hogy ez bizony elég régen volt. Merengésembõl a pontõrök kedves szava rázott fel. Pityerszert az S jelen hagytuk el, eleinte nyugatnak, majd dél felé, Szlovénia felé mentünk. A határt csak a fehér határkövek jelezték, azt igazolva, hogy változott a világ a nem is olyan régi múlthoz képest. Szlovéniában az elsõ ellenõrzõ pont az egykori határõr laktanya udvarán volt, mely jelenleg ifjúsági üdülõként szolgál. Kavicsos úton, továbbra is az S jelet követtük egészen a hodosi tó partjáig.
(Hodos - Õrihodos: Temploma a XIII. sz.-ban épült. A templom romjait a XIX. sz.-ban széthordták. A trianoni békeszerzõdésig Vas vármegyéhez tartozott, 1919-ben csatolták a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz, 1929-tõl Jugoszláviához. 1991-tõl Szlovéniához tartozik. Lakosságszám: 250 fõ.)
A hodosi tótól turista jelzés nélküli úton mentünk, de a szervezõk minden elágazáshoz tettek jeleket, így folyamatosan lehetett haladni, eltévedni nem volt illõ. Segítségünkre volt még a színes, több lapos itiner is, melynek egyik oldala a szlovéniai szakaszt nagy részletességgel írta le. A tótól erdei út vezetett Dolenciig, magyarul Dolányig. Az ellenõrzõ pont a templom mellett volt, ahol a bélyegzõ mellé friss vízet is kaptunk. Ami Szlovéniában feltûnt számunkra, az az volt, hogy sehol nem láttunk gazt, a földek szépen voltak mûvelve, a fû mindenhol lenyírva, szemetet sehol nem lehet látni. A templom környéke is szépen gondozott. Véletlenül, ivás közben leléptem a kõrõl, az egyik pontõr ekkor kedvesen szólt, hogy ne lépjek a fûre, mert az ott lakók szólni fognak. Ekkor tudatosult bennem az, hogy csak ilyen mentalitással lehet a környezetünket széppé tenni. Lenne mit tanulnunk tõlük...
(Dolenci - Dolány: Elsõ írásos említése 1331-bõl való Sancto Nicolao de Hudusfeu néven. A község két faluból, Kisdolányból és Nagydolányból alakult ki. A Dolány nevet a XIX.sz.-ban kapta. A trianoni békeszerzõdés után hasonló sorsra jutott mint Õrihodos. Lakosságszám: 206 fõ.)
A templomtól egy réten kellet átvágnunk. Jótékony lelkek egy kb. fél méter széles csíkot kaszáltak a rét fûvébe, hogy megkönnyítsék a haladásunkat ill. azért, hogy nehogy az egész rétet összetapossuk. Leértünk egy patak partra, majd egy darabig a patak folyását követtük, míg egy kõhídig nem értünk. Átkeltûnk a hídon, majd mûúton emelkedtünk felfelé és csodáltuk a Vendvidék szépségeit. A domb tetejét elérve egy kis kápolna mellett frissítettünk, mert a Nap most már nagyon melegen tûzött. A kápolna után hamarosan elértük az országhatárt, melyet szintén csak a határkövek jelezték. Játszottunk egy kicsit, úgy mentünk, hogy egyik lábunk Magyarországon, a másik Szlovéniában volt. Egy darabig a határkövek mentén haladva végül észak felé fordult az út és most már újra Magyarországon találtuk magunkat. Az erdõben jól látható szalagozást követtünk, míg el nem értünk a Sûrû-erdei ellenörzõ pontig, ahol a P jelzés csatlakozott be. Aszalt gyümölcsökbõl lehetett választani, melyek tényleg nagyon finomak voltak. Innentõl a P jelet követtük hosszú kilométereken át, míg egyszer csak beértünk Farkasfára. Farkasfán a Tóka koccintóban volt az ellenõrzõ pont, ami egyben frissítõpontként is szolgált. A zsíros kenyér mellé üdítõjegyet kaptunk, melyet ott helyben lehetett beváltani, ezért mindketten kértünk egy-egy jó hideg Colát. A hideg ital nagyon jól esett, ültünk még egy kicsit és indultunk tovább.
(Farkasfa: Elsõ írásos említése 1350-bõl való Farkasfalua néven. A középkorban a szentgotthárdi ciszterci apátság birtoka volt. A falut a törökök 1664-ben felégették. 1983-tól Szentgotthárd részét képezi.)
Farkasfát egy aránylag meredek, de nem hosszú domb megmászása után hagytuk el. Eleinte erdõben mentünk, majd szebbnél szebb rétek mellett haladtunk el ill. vágtunk át rajtuk keleti irányba, míg el nem értük a Lugos-patak völgyét, melynek mentén Kondorfára érkeztünk. Az ellenõrzõ pont az italboltban lett elhelyezve, a pecsételést egy hideg ûdítõ elfogyasztása követte. Az italboltban többen voltak már a 30 kilométeres táv teljesítõi közül.
(Kondorfa: Elsõ irásos említése 1350-bõl való Gardunfalua néven. A középkorban a szentgotthárdi ciszterci apátság birtoka volt. 1540-ben már iskolával rendelkezett. 1664-ben a szentgotthárdi csata után a török pusztítás elõl sokan menekültek ide. Lakosságszám: 640 fõ.)
Az italbolttól a K jel mutatta az irányt számunkra, a falut a keleti végén hagytuk el. Továbbra is a Lugos-patak völgyében mendegéltünk, több, 30 kilométeres távot teljesítõ túrázóval találkoztunk. A réteket elhagyva erdõ következett, majd a Z jel becsatlakozásánál végleg elhagytuk a jó öreg K jelzést. Egy vadregényes, délnek tartó erdei szakasz következett, mígnem elértük a mûútat. A mûúton pár métert kellett megtennünk, majd az útról letérve, újra délnek fordulva egy hosszú, egyenes, kavicsos úton értünk Ispánk szélsõ házaihoz. Az ellenõrzõ pontot a harangláb közelében, egy kis parkban telepítették le.
(Ispánk: Elsõ írásos említése 1393-ból való Yspank néven. A települést ispánok lakták, akik az egész Õrséget érintõ közügyeket intézték. 1614-ben a törökök felégetik a falut. Lakosságszám: 115 fõ.)
A Z jelzést P-re váltottuk. Mikor elhagytuk a falut, az esõfelhõk gyûlekezni kezdtek. Elértünk a Bárkás-tóhoz, amit inkább Békás-tónak kellene hívni, mert békabrekegéstõl volt hangos a környék. Az esõháznál volt a cél elõtti utolsó ellenõrzõ pont. Megállás nélkül pecsételtettünk, mert jobbnak láttuk nem megállni, mert akkor lehet, hogy nem indultunk volna újra el, mindketten annyira fáradtnak éreztük már a lábainkat. Maradék erõnket összegyûjtve és annak tudatában, hogy a cél már közel van, a hátralévõ négy kilométert aránylag gyorsan megtettük. Az itinerünkre 16 óra 47 perces beérkezési idõt regisztráltak. Az iskolából kijõve, mikor a kocsiba beültünk, eleredt az esõ...
Összegzésül: A túra nagyon jól szervezett, látszik hogy profik rendezték. Az itiner több oldalas, színes, minden igényt kielégítõ, megtalálható benne többek között egy õrségi ismertetõ és a 2008. évi túra résztvevõinek névsora is. A bélyegzõ lenyomatok mûvészi értékûek. Az út mindvégig nagyon jól követhetõ, a turista jelzés nélküli szakaszokon is. A pontõrõk mindenhol készségesek és kedvesek voltak, az ellátás megfelelõ, hiányt nem szenvedtünk semmiben. A táj csodálatos, mindenkinek látnia kellene. Köszönjük a szervezést, az élményeket, nagyon jól éreztük magunkat.
Út az ismeretlenbe - A Kõszegi hegység rejtett(ebb) értékei
2009.05.09.
30,3 km
Régóta vártuk ezt a túrát, mivel az elõzetes híradás szerint Kõszeg kevésbé ismert nevezetességeit lehet általa megismerni.
A túrára Anyával és Bazsival indultunk. Reggel negyed kilenc körül értünk a Jurisics-várba, a start helyszínére. A nevezés zökkenõmentesen zajlott, így 8 óra 20 perckor rajtolhattunk is. A rajtnál egy rég nem látott, gimnáziumi iskolatársam ült, így a túra már jól indult. A vár kapuján kilépve balra fordultunk és a Kincs Villa felé vettük útunkat. A Kincs Villa szebb idõket látott épület, mely egykor Kincs István apátplébános lakóháza volt. Az itiner szerint, az épület falán látható egy turistajelzés, mely a II. világháború elõttrõl származik. Valóban látni valamit, ami egykor turistajelzés lehetett, de ha az itiner erre nem figyelmeztet, biztos nem látjuk meg és elmegyünk mellette. A Kincs Villa mellett elhaladva, az Ördög-árok bejáratánál hagytuk el Kõszeg utolsó házait.
(Kõszeg: Elsõ okleveles említése castrum Kuszug néven történt 1248-ban. A várost Kõszegi Henrik és fia,Iván építette. A XII-XIII. századtól, a német betörések miatt a környék hadászati szempontból egyre jelentõsebbé válik. Több kõvár épül ebben az idõben, az egyik az Óházon lévõ Felsõvár volt. Nem tudjuk mikor építették, de a tatárjárás idején már állt, ugyanis IV. Béla foglalta vissza az osztrák hercegtõl. 1445-tõl 1647-ig a város Habsburg fennhatóság alatt volt. 1532-ben Jurisics Miklós várkapitány vezetésével a kisszámú magyar várvédõ megállította a Bécs ellen vonuló török sereget. 1648-ban a város magyar kézbe kerül, szabad királyi címet kapott. Lakosságszám: 12 000 fõ.)
Az Ördög-árok szurdokán felkapaszkodva elértük a Ponchicterek szõlõit. Itt délnek fordultunk és egy mélyúton ereszkedtünk lefelé a K+-ig. A K+-t elérve nyugat felé vettük az irányt, az utunk hegyi pincék, hétvégi házak között vezetett folyamatosan emelkedve. Az utolsó házakat elhagyva beértünk az erdõbe, az emelkedõ pedig egyre meredekebb lett. Folyamatosan felfelé haladva értük el a Szálasi bunkert. Erre a nevezetességre nagyon kiváncsi voltam és egy kicsit csalódnom kellett, mikor megláttam, mivel egy sima házat láttam a fák között. Az itiner szerint 1944-ben 458 magyar katona védte a környéket, majd az orosz ostrom után közel 300 tudott Nyugatra, Ausztria felé menekülni. Az 50-es években a bunkert berobbantották, pár éve kõszegi vállalkozók segítségével tárták fel. Az épület ajtaján mobiltelefonszám volt olvasható, ha valaki megszeretné nézni a bunkert, ezen a számon érheti el azt az embert, aki megmutatja. Az ajtó be volt zárva, idõ hiányában nem telefonáltunk, ha legközelebb erre járunk, jó lenne megnézni. A bunkert elhagyva az útat a KO, a Z, majd a Z háromszög jelzésen folytattuk egészen az elsõ ellenörzõ pontig, a Tábor-hegy 645 méteres csúcsáig. Pecsételés után elnéztünk még Ausztria felé, bár nem volt tiszta az idõ, a kilátás gyönyörû volt. A Z háromszögön mentünk visszafelé a Zeiger-nyeregig, innét egy turistajelzés nélküli, de nagyon jól jelzett úton mentünk a Vörös-keresztig. A Vörös-kereszt a Kék Túráról már ismerõs volt, de azért újra lefényképeztük. A Vörös-keresztõl a K háromszöget követtük a Kopasz-Kendigen keresztül a 2. ellenörzõ pontig. Mielõtt a ponthoz értünk volna, egy tarvágás tetejérõl csodálatos kilátás nyílt Ausztria felé, itt-ott látszottak az Alpok havas csúcsai. Az ellenörzõ ponton kaptunk folyadék utánpótlást, házi szörpbõl, ásványvízbõl és Fantából lehetett választani. Pecsételés után indultunk tovább újra nyugat felé. A K+-t elérve, ezt a jelet követtük egészen az Asztal-kõig. Az Asztal-kõ egy kicsit feljebb volt a kijelölt úttól, de ha már erre jártunk nem lehetett kihagyni, felmásztunk rá és fényképeket készítettünk. Visszatérve az útra, a K+-rõl balra fordultunk a P háromszögre. Nagyon szép bükkösben vezetett lefelé az út, a Nap szépen sütött át a fák lombjain keresztül. A völgyben volt a harmadik ellenörzõ pont, itt zsíros ill. lekváros kenyér közül lehetett választani. Szénhidrátpótlás után, még mindig a P háromszöget követve az út emelkedni kezdett. Az ellenörzõ pont után pár száz méterrel a lábam beakadt egy faágba és én úgy ahogy voltam, hátizsákostól csak annyit vettem észre, hogy a födhöz simulva tanulmányozom a hangyák életét. Egy-két szó elillant a fogaim között, feltápászkodtam és mentünk a Z jelzésig, amely közvetlenül az országhatár mellett halad. Egy idõ után becsatlakozott a K jelzés és hosszasan, nagyon szép erdei úton követtük ezeket a jelzéseket. A kettõs jelzésrõl a K háromszögre tértünk le és a Kalapos-kövek mentén értünk a 4. ellenörzõ ponthoz. Itt frissen sült, házi pogácsát adtak, beszélgettünk egy kicsit a volt iskolatársammal és a párjával (õk voltak induláskor a rajtnál, itt pontõri szolgálatot teljesítettek) és indultunk is tovább. Elértük a P háromszöget és ez a jel bevezetett minket Velembe. Velemben a falu fõutcáját kereszteztük, egy darabig az S jelen haladtunk a Cseke-forrás felé.
(Velem:A környék már az újkõkorban is lakott volt. A Szent-Vid hegyen egy Kr. e. XIII-XI. sz.-i õskori erõdített telep maradványait tárták fel. A község elsõ írásos említése 1279-bõl való, Welyen néven. 1944. december 29. és 1945. március 19. között itt õrízték a Szent Koronát. Lakosságszám: 342 fõ.)
A Cseke-forrás mellett értük el a P jelzést, mely az ötödik ellenörzõ ponthoz vezetett. Az ellenörzõ ponttól kb. 20 méterre volt egy védett cédrus fa, megérte elmenni lefényképezni. A ponton ûdítõt és csokoládét kaptunk. Az ellenörzõ pont után elértük az S jelzést, mely a cáki mûemlék pincesor érintésével haladt egészen Kõszegig.
(Cák: 1279-ben villa Chak néven említik elõször. Eleinte a velemi Szent Vid várának tartozéka volt. 1532-ben a törökök elpusztították, 1573-ban és 1606-ban keresztény katonaság égette fel. Lakosságszám: 267 fõ.)
Az S jelzés Kõszeg legnyugatibb házait érintve futott be a város központja felé, ahol a várban 15 óra 30 perckor kaptuk meg a cél pecsétjét.
Összegzésül: Annak ellenére, hogy elsõ szervezésû túra volt, csak jókat lehet elmondani róla. A pontõrõk mindenhol nagyon kedvesek és készségesek voltak, köszönet nekik. Az ellátás kiváló volt, nem szenvedtünk hiányt semmiben. Az útleírás és a jelzések nagyon jók, eltévedni nem lehetett. A túra útvonala nagyon szép helyeken haladt, ezek valóban Kõszeg és környéke rejtett értékei. Csak ajánlani tudom mindenkinek, remélem jövõre újra megrendezik. Gratulálok a szervezõknek, köszönet mindenért.
Bazsival indultunk a túrára. Hajnali kelés után, reggel fél nyolckor rajtoltunk a bakonybéli Picoló vendéglõbõl. A reggel kifejezetten hûvõs volt, Bazsinak eleinte hiányzott az otthon hagyott pulóvere. Az égen szürke esõfelhõk tornyosultak, a szél hidegen fújt. A bencés apátság mellett elhaladva, a K+-en hagytuk el a falut.
(Bakonybél: A bencés apátságot 1018-ban alapították. A falu elsõ írásos említése 1083-ból való, Beli néven. 1023-1030 között itt remetéskedett Szent Gellért. A török hódoltság idején a falu elnéptelenedett. A XVIII. sz.-ban szlovákok és németek települtek be. Lakosságszám: 1440 fõ.)
A falut elhagyva, a Gemence patak bal partján haladtunk észak felé. Haladásunkat megnehezítette, hogy az útra rengeteg fa volt kidõlve és ezek a fák rendszerint derékmagasságban feküdtek keresztben az úton. A továbbjutáshoz három dolog közül lehetett választani: vagy alattuk bújtunk át, vagy átmásztunk rajtuk, vagy ki kellett õket kerülni. A bújkálást a hátizsák nem könnyítette meg, sõt. Kezdett már egy igazi kalandtúrára hasonlítani a dolog, ezért aztán nem nagyon bántuk, hogy vége lett ennek a szakasznak és kiértünk a Bakonybélt Bakonykoppánnyal összekötõ betonútra. A betonon pár métert kellett csak megtennünk és ráfordultunk a Pbarlang jelzésre, mely az Odvas-kõ barlanghoz vezetett. A barlanghoz egy nagyon meredek szakaszon kellett felmászni, ezért elég oxigénhiányos állapotban jutottunk fel az ellenõrzõpontig. Levegõ után kapkodva köszöntünk a pontõrõknek, akik pecsételtek és csokit adtak. A pontõrõk javasolták, hogy menjünk fel a barlang feletti sziklára, ahonnan szép kilátás nyílik a Bakony vonulataira. Megfogadtuk a tanácsukat és felmásztunk. A kilátás tényleg nagyon szép volt, bár nagyon felhõs volt az ég és szürke, párás volt az idõ. A barlangtól a P jelzésen ereszkedtünk le a már említett betonútig. Az utat keresztezve ismét a K+-en haladtunk nyugati irányba. A következõ ellenõrzõ pont Hubertlak volt, ahol egy számot kellett felírnunk, majd mentünk tovább egészen Ugodig. Ugodon az ellenõrzõ pont a templom melletti buszmegállóban volt. Nem irigyeltem a pontõrõket, mert nagyon fújt a szél és néha csepegett az esõ. Pecsételtek, kaptunk fejenként három almát és mentünk is tovább.
(Ugod: Elsõ írásos említése 1289-bõl való. Várát a Csák nemzetségbeli Ugod építette a tatárjárás után. A törökök a várat 1563-ban elfoglalták, de 1566-ban újra magyar kézbe került. 1594-ben a vár három évre újra a törökök kezébe kerül. A török uralom alatt a falu elnéptelenedik, 1608-tól kezdik újratelepíteni. 1648-ban a vár már romos állapotban van. 1753-ban a romokon az Esterházyak templomot kezdtek építeni. Jelenlegi lakosságszám: 1528 fõ.)
A fõutcáról egy jelöletlen, kövecses útra tértünk rá, mely egészen a közeli szõlõhegyig vezetett. A szõlõhegytõl Francia-vágásig mentünk, ahol a következõ ellenõrzõ pont volt, szintén számot kellett felírnunk. Francia-vágás után aztán rendesen eltévedtünk, mert se szalag nem volt, se az utak nem úgy voltak a valóságban, mint az itineren. (Vagy csak mi voltunk bénák?) Ösztöneinkre hallgatva belõttünk egy irányt magunknak. Késõbb kiderült, hogy jók voltak a megérzéseink. Egy szántóföld szélén haladtunk, majd élesen észak-kelet felé fordultunk, átvágtunk egy erdõsávon, egy csalánoson és hegyi pincékhez értünk. Itt már gondoltuk, hogy jó helyen járunk, gyakorlatilag visszatértünk az itineren jelölt útra. Innen már az itiner szerint haladtunk Bakonyszücsig. Bakonyszücsön a templom mellett balra fordultunk, hogy útba ejtsük a következõ ellenõrzõ pontot, mely a bakonyszücsi horgásztó volt. Pecsételtek, zsíros kenyeret és üdítõt kaptunk, de mivel nagyon fújt a szél, nem sokáig pihentünk. Visszamentünk a templomig és a fõutcáról letérve dél-keleti irányban folytattuk utunkat.
(Bakonyszücs: Elsõ írásos említése 1249-bõl való Swich alakban. A község 1544-ben elnéptelenedett. Újratelepítése az Esterházyak által történt 1736-37-ben, német ajkúakkal. A II. világháború után a lakosság több mint egyharmadát Németországba telepítették ki, helyükbe felvidéki magyarokat hoztak.)
Bakonyszücs után egy jól kiszalagozott mezei, majd erdei úton baktattunk, jobbról egyre közelebb kerültek a Bakony vonulatai. Elértük a következõ ellenõrzõ pontot, a Bécsi-árok bejáratát, itt szintén számot jegyeztünk fel. A Nap közben kisûtött, kezdett meleg lenni. A Bécsi-árok bejáratától aztán kezdõdött egy hat kilométeres, folyamatos emelkedõ, egészen a Kõris-hegy 709 méteres csúcsáig. A folyamatos haladást itt is több helyen kidõlt fák akadályozták, megértünk küzdeni velük. Közben arról beszélgettünk, hogy az erdészet autói hogyan járnak ezen a környéken és arra a megállapodásra jutottunk, hogy valószínûleg sehogy. A fák okozta akadálypálya mellett kellemetlen volt még, hogy a földbõl fehér színû kis sziklácskák bújtak elõ, és amikor ráléptünk, a talpunk nem igazán lelkesedett az érzésért. Egyszóval alig vártuk már, hogy felérjünk a Kõris-hegy tetejére. A hegytetõn volt a 45 kilométeresek utolsó ellenõrzõ pontja, ahol a pecsét mellé csokit is adtak. A Kõris-hegyrõl aztán a K jelzésen iramodtunk lefelé. Szó szerint iramodtunk, mert számunkra is meglepõ módon, az utolsó nyolc kilométert nagyon jó idõn belül teljesítettük, az igaz, hogy folyamatosan lefelé mentünk. A cél szintén a bakonybéli Picoló vendéglõ volt, ahova 17 óra 20 perckor érkeztünk meg.
Összegzésül: Az itiner szép, színes, szerintem nagyon jó, bár egyszer még így is eltévedtünk. A pontõrõk mindenhol kedvesek voltak, a kiszolgálás megfelelõ volt, nem szenvedtünk hiányt semmiben. A szalagozás nem mindenhol volt tökéletes, voltak bizonyos szakaszok, ahova kellett volna rakni a könyebb tájékozódás végett.
Bazsival indultunk a túrára, Anya sajnos ma otthon maradt. A túra reggelén az autóban ülve azt beszéltük, hogy az autóval hol parkoljunk le. Bazsi azt mondta, hogy a rajtnál, Örvényesen, én azt erõsítettem, hogy a célnál, Aszófõn. Végül is közös megegyezéssel Aszófõben maradtunk és ezt késõbb nem bántuk meg. Szóval Aszófõre negyed nyolc után pár perccel értünk, ekkor már az állomáson nagyon sokan voltak a 20 kilométeres távra nevezõk. Leparkoltunk az állomás mellett és a sínek mentén reggeli, friss erõvel átmentünk az örvényesi vasútállomásra, ahonnan a 33 kilométeres távon indulók rajtoltak. Nevezés után, 7 óra 45 perckor rajtoltunk Örvényesrõl.
(Örvényes: Elsõ okleveles említése 1093-ból való, Ermenes néven. Már a középkorban is említik három vízimalmát, melyek közül az egyik ma is látható. A török pusztítás következtében elnéptelenedett. 1733-ban a tihanyi apát német telepesekkel népesítette be. Jelenlegi lakosságszám: 157 fõ.)
Örvényesrõl a KL jelzésen indultunk észak felé. Útunk a falu északi részén lévõ Malom múzeum és a temetõ mellett vezetett ki a faluból. Az út hegyi pincék és szõlõk mellett vezetett, közben csodálatos, virágban pompázó orgonabokrokat lehetett látni. Az idõ kegyes volt hozzánk, a Nap sütött, az ég kék volt, a madarak csiripeltek, az orgonabokrok fenséges illatot árasztottak, egyszóval rendben volt minden. Az elsõ pecsételõ hely a Klára-pusztai lovaspanzió melleti buszmegállónál volt. Pontosabban nem is pecsételõ hely, hanem elllenõrzõ pont volt, ahol mindenkinek saját magának kellett lyukasztani. Az igazolás után folyamatosan haladtunk tovább észak felé, egészen Pécselyig.
(Pécsely: Elsõ említése Nagy Pécsely formájában 1530-ban fordul elõ. Eleinte királyi birtok volt, majd a tihanyi apátság, késõbb a veszprémi püspökség tulajdonába került. A török uralom után 1696-tól Nagypécselyt és Nemespécselyt különböztetnek meg. A falu 1942-ben egyesül. Jelenlegi lakosságszám: 560 fõ.)
Pécselyt elhagyva már nagyon közelrõl láttuk Zádor-hegyet, melyen Zádor váránál volt a második pecsételõ hely. A hegyet megmászva, kissé lihegve, izzadva értünk az igazoló pecsétet adó hölgy lábai elé.
(Zádor vár: 1384-ben Anjou Mária engedélyezi Vezsenyi László étekfogómesternek, hogy barnagi uradalmán kõvárat építsen. Az erõdítmény el is készül, de a veszprémi káptalan tiltakozását fejezi ki, mivel a Vezsenyiek erõszakkal távolították el az õ birtokait jelölõ határjeleket az építkezés során. A pert a veszprémi káptalan nyerte meg, ezért a Vezsenyi család kénytelen volt elhagyni a várat. A török elleni végvárrendszerben a várnak nem volt szerepe, falai gazdátlanul omladoztak és omladoznak a mai napig is.)
A várból lefelé jövet azon meditáltunk, hogy õseink nagyon jól tudták, hogy hova kell építkezni, mert a kilátás gyönyörû volt a tihanyi félszigetre. Arról is beszélgettünk, hogy nem tudjuk, hogy hol lesz az 1100 méter szintkülönbség, de ezt a túra vége felé aztán megtudtuk. A várból eleinte a P jelzésen, majd újra Pécsely keleti részén áthaladva az S jelzésre váltva haladtunk dél felé, Aszófõt érintve a tihanyi félsziget felé.
(Aszófõ: Elsõ írásos említése 1093-ból való, Azzofeu néven. A falu a tihanyi apátság birtokában volt. A törökök a települést teljesen elpusztították. A XVIII. században népesült be újra. Jelenlegi lélekszám: 357 fõ.)
Az aszófõi vasúti átjárót elhagyva a balatoni kerékpárúton haladtunk Tihany-Sajkod felé. A 20 kilométeres távot teljesítõk közül már sokan jöttek velünk szembe, akiknek a cél szintén az aszófõi vasútállomás volt. A kerékpárútról az Apáti templomromnál tértünk le, melyet elfáradt talpunk nem nagyon bánt.
(Apáti templom(rom): 1211-bõl való az elsõ írásos említése. A templom a XII. században épült, román stílusban. Az Apát-hegy lábánál lévõ hajdani Apát település egyetlen ránk maradt emléke. Annak idején Apát falu a tihanyi apátság tulajdonában volt, maga a falu a templom körül helyezkedett el. A török hódoltság idején a falu a templommal együtt elpusztult. A templomot 1999-ben az OMVH tervei szerint építették újjá.)
Az Apáti templomot elhagyva a P+-en mentünk a Nyereg-hegyig, majd a P háromszögön jutottunk el az Apáti-hegy legmagasabb pontjára, ahonnan gyönyörû kilátás nyílt a tihanyi Külsõ- és Belsõ tóra. A Külsõ-tó lápos, mocsaras, náddal, vízi növényekkel benõtt tónak látszik, azonban az ott élõ állatok biztosan jól érzik magukat, legalábbis a békák hangos brekegésébõl úgy tûnt. A P háromszögön leereszkedve a P jelzésen jutottunk el a Belsõ-tóig, amely teljesen ellentétje volt a Külsõ-tónak. A Belsõ-tó víze gyönyörû kék volt, vízi növények nem voltak láthatók a víz felszínén. A Belsõ-tótól a P+-en értük el az Aranyház, majd az Átjáró barlangi pecsételõhelyeket. Az Átjáró barlangtól a P körúton, majd A P+-en értünk el a Gejzír-mezõig. A Gejzír-mezõt elhagyva továbbra is a P+-en haladtunk, és a várva várt frissitõponthoz értünk, mely a Természetvédelmi Igazgatóság kerítése mellett volt. A frissítõpontot tényleg nagyon vártuk, fõleg mi, akik 33 kilométeren voltunk, ugyanis a nagy meleg miatt gyakorlatilag minden magunkkal vitt folyadékunk elfogyott. A frissitõponton nagyon finom teát kaptunk és zsíroskenyeret. A zsíroskenyér külön meglepetés volt számunkra, ugyanis a szolgáltatásoknál az étel nem volt megemlítve. Ezúton is köszönet a szervezõknek!
A frissitõpontot elhagyva kezdõdött a túra igazi embert próbáló szakasza. Folyamatosan felfelé haladtunk, közben a húsz kilométeres távon indulókat elõzgettük. Nem azért elõztük meg õket, mert mi annyira profik vagyunk, hanem a koruk miatt, ugyanis nagyon sok idõsebb sporttárs is indult a rövidebb távon. A kemény, meredek szakaszokon ámulatba ejtõen haladtak felfelé, csak csodálni lehet õket és ha olvassák e sorokat, kérem fogadják el gratulációmat. Szerintem a mi korosztályunk ennyi idõsen ilyen tettekre már nem lesz képes.
A meredek szakaszok tényleg embert próbálóak voltak, mikor azt hittük, hogy vége van, jött a következõ hegymenet. Így jutottunk el a Tihanyi-félsziget legmagasabb pontjára, amely szerintem nem is a legmagasabb pont volt, mert még ezután is mentünk felfelé:)
Végül a Nyereg-hegyi ellenörzõ pontnál lyukadtunk ki, ahol újra pecsételtek, majd a már ismert úton jutottunk el az Apáti templomhoz, majd a kerékpárúton a célhoz, az aszófõi vasútállomáshoz. A célba 15 óra 45 perckor értünk be. Gratuláltak, szép kitûzõt és Elismerést kaptunk.
Összegzésül: A túra útvonala nagyon szép helyeken halad, aránylag kevés a betonút. A pontõrõk mindenhol kedvesek voltak. Az itineren a térkép gyakorlatilag használhatatlan. Az itiner másik oldalán lévõ útvonalterv alapján, a félszigeten jól feltüntetett turista jelzéseknek köszönhetõen a túra nagy eltévedések nélkül teljesíthetõ. Véleményem szerint a hosszabb távot vállalóknak biztosan jól esett volna még egy frissitõpont beiktatása, ahol ha mást nem is, de folyadékot kaphattak volna.
Bazsival indultunk el a túrára, Anya ma otthon maradt a picivel. Reggel 7 óra 25 perckor értünk az interneten meghirdetett rajthelyre, azonban zárt ajtókat találtunk. Több túrázó társsal együtt néhány percig tanácstalanul álltunk az Arany János utcai Mûvelõdési Háznál, mikor egy túrázó társ felhívta a fõrendezõt telefonon. Azt a felvilágosítást kaptuk, hogy a start és a cél máshol lesz, mint a meghirdetett. Mindannyian átmentünk az új helyre és regisztrálás után, 7 óra 45 perckor indultunk Nagysimonyiból.
(Nagysimonyi: 1237-bõl Symon alakban már ismert a neve. A középkorban pálos rendház állt a településen. Itt született Dugovics Titusz, a nándorfehérvári hõs, aki magával rántotta a mélybe a török zászlót kitûzni akaró ellenséges harcost. Jelenlegi lélekszám: 1021 fõ.)
Nagysimonyit a P jelzésen hagytuk el. Utunk szõlõk, gyümölcsfák között haladt. A gyümölcsfák gyönyörûen virágoztak, a Nap sûtött, a madarak énekeltek, az ég kék volt, egyszóval minden nagyon rendben volt. Az út a Kemenesmihályfai betonútig kifejezetten szép, kies helyen haladt. A betonútat elérve aztán szomorúan vettük tudomásul, hogy egy jó darabon betonon kell folytatni tovább utunkat. A P jelzés a térképpel ellentétben nem a szõlõhegyen keresztül, hanem az országúton érte el Kemenesmihályfát. Elhaladtunk a Vidos kastély mellett és beértünk a falu központjába.
(Kemenesmihályfa: A falu elõdje Chep falu volt, melyrõl az elsõ feljegyzés 1272-bõl származik. 1456-ban Myhalfalva néven említik. Nevét kisebb megszakításokkal az 1700-as évektõl írják ebben a formában. A középkorban az Ostffyaké volt, késõbb a Kolta Vidos család szerzett itt birtokot. Vidos József (1805-1849) nemzetõr ezredes tagja volt az 1848. március 15-én Bécsbe küldött Országgyûlési delegációnak, majd kormánybiztosi megbízást kapott. Az õ parancsnoki vezetésével szabadult fel a horvátok által elfoglalt Nagykanizsa. A szabadságharc után bujdosni kényszerült. Jelenlegi lakosságszám: 579 fõ.)
Kemenesmihályfa fõ utcáján végighaladva átértünk Kemenessömjénbe, ahol szintén a fõutcán kellett továbbhaladnunk az elsõ ellenõrzõ pont felé.
(Kemenessömjén: Elsõ írásos említése 1280-ból való. A tatárjárás után épült ujjá a mai helyén. A község elsõ birtokosai az Ostffyak voltak. A török idõkben a székesfehérvári iszpáhiknak adózott. A XVI. századtól hol a Magyar Királysághoz, hol a Török Birodalomhoz tartozott, attól függõen, kinek, hogyan kedvezett a hadiszerencse. Berzsenyi Dániel 1799-tõl 1804-ig élt Sömjénben, költõi pályafutása itt indult el. A XIX. században Savanyú Jóska, bakonyi betyár többször megfordult a faluban, amikor bujdosnia kellett a Veszprém megyei hajdúk elöl. Jelenlegi lakosságszám: 631 fõ.)
Kemenessömjénben az elsõ ellenõrzõ pont a falutól északra lévõ szõlõhegy tövében, a Berzsenyi présháznál volt.
(Berzsenyi Dániel: 1776-ban született. 1788-ban a soproni evangélikus líceumban kezdte meg tanulmányait. 1793-ban elszökött Sopronból és katonának állt. Kevesebb mint egy év múlva innen is megszökött. Apjával nagyon rossz volt a kapcsolata, és ez végül teljesen megromlott, mikor édesanyja meghalt. Apjától való menekülésként feleségül vette Dukai Takách Zsuzsannát. Felesége birtokán, Sömjénben telepedtek le, itt gazdálkodással foglalkozott. 1804-ben a Somogy megyei Niklára költöztek. Sokáig titokban tartotta, hogy verseket ír. 1808-ban Kis János nevû barátja egy egész verseskötetét küldte el Kazinczynak, innentõl fogva indult meg a kettõjük közti levelezés. Kölcsey az 1810-es években szigorú kritikát írt róla, melyet személyes támadásnak érzett. 1825-ben válaszolt Kölcsey kritikájára "Észrevételek Kölcsei recenziójára" címmel. 1830-ban a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. 1836-ban halt meg Niklán.)
A présház mellett áll egy emlékkõ, mely annak a fának a helyén áll, amelynek árnyékában Berzsenyi az elsõ verseit írta. Az ellenõrzõ ponttól vissza kellett mennünk a faluba, majd a falu fõutcájáról dél-keleti irányba kellett az S jelzésen Celldömölk felé letérnünk. Kb. 4-5 km hosszú, unalmas, egyenes mezei út következett, különösebb látnivaló nélkül. Az út egészen Celldömölkig vezetett.
(Celldömölk: Öt, egymástól független helység összecsatolásából alakult ki: Pördömölk, Nemesdömölk, Kiscell, Alsóság és Izsákfa.
Pördömölk apátsági székhely volt, elsõ írásos említése 1252-bõl való. Feltételezik, hogy a templom egy római kori villa alapjaira és köveibõl épült.
Nemesdömölk elsõ írásos említése 1457-bõl való. 1681-ben az evangélikusok szabad vallásgyakorlására artikuláris helynek jelölik ki.
Kiscell 1745-tõl kegyhelyként mûkõdött, a máriazelli kegyszobor másolata volt itt. A kegyhelynek köszönhetõen indult fejlõdésnek a település. 1748-ban szentelték fel templomát.
Alsóságot 1272-ben említik elõször. 1558-tól a XIX. századig mezõvárosi rangja volt. Jelentõségét Kiscell felemelkedésével veszítette el.
Izsákfa elsõ írásos említése 1435-bõl való. A török kori pusztítások nem kerülték el, 1571-ben elhagyott faluként tartják számon. Itt született Savanyú Jóska, a híres bakonyi betyár, akit 1841-ben az alsósági templomban kereszteltek meg.
Alsóságot 1950-ben, Izsákfát 1979-ben csatolták Celldömölkhöz. Jelenlegi lakosságszám: 12 000 fõ.)
A celldömölki vasútállomásnál jobbra fordultunk a város központja felé. Sajnos Celldömölköt elérve újra betonon kellett haladnunk kilométereken keresztül. A város központját elhagyva Alsóságra értünk, majd az egyik keresztezõdésben nyugatra, a Ság hegy felé fordultunk. Itt is folyamatosan betonon mentünk és ez a nagy melegben egyre kellemetlenebb volt. Elérve a hegy lábát újra találkoztunk az S jelzéssel és azt követtük tovább a hegy derekáig. A hegy derekánál az S háromszöget követve értük el a hegy csúcsát, ahol a második ellenörzõ pont volt. A csúcsról - bár párás volt az idõ - szép kilátás nyílt a Kemeneshátra. Bazsi egy itt elrejtett geoládát keresett, sajnos GPS nélkül nem találta meg. A hegyrõl az S kereszten folytattuk tovább az utunkat, eleinte szõlõk között, késõbb széles mezei úton Mesteri felé.
(Mesteri: 1935-ben Alsó- és Felsõmesteri összecsatolásával jött létre. Birtokosai a Békássyak és a Batthyányiak voltak. 1968-tól termálfürdõ üzemel a faluban. Határában van egy pszichológiai rehabilitációs intézet, ahol Benedek István dolgozott, és az itteni élményeit örökítette meg az Aranyketrec címû regényében. Lakosságszám: 274 fõ.)
Mesteriben a Szent Mihály kápolnánál balra, nyugatra fordulva egy jelöletlen, széles mezei úton haladtunk tovább egyenesen, kilométereken keresztül. Ezen a szakaszon utolértünk egy egyedül haladó hölgyet, akivel beszélgetésbe elegyedtünk. Kiderült, hogy élete elsõ teljesítménytúráját teljesíti. Beszélgetés közben felvette a ritmusunkat és innentõl fogva végig velünk haladt, egészen a célig. Ezen a jelöletlen, egyenes úton egészen a Belsõ-hegyi kápolnáig kellett haladnunk, ahol a harmadik ellenörzõ pont volt. Pecsételés után észak felé fordultunk és a közben beérkezõ P jelzésen mentünk egészen Sitkéig.
(Sitke: A római kori Bassiana város helyén alakult ki. Elsõ okleveles említése Sitka néven 1251-bõl való. A XV. század végére mezõvárosi rangot kapott, majd Kis- és Nagysitkére vált ketté. 1946-ban egyesült újra a két falu. Jelentõs birtokosai az Esterházyak, Nádasdyak és a Fesõbüki Nagy család voltak. Lakosságszám: 689 fõ.)
Sitkén elérve az országutat, eleinte az út melletti földúton, késõbb az országúton kellett Nagysimonyi felé haladnunk. A végén ez a betonos szakasz már egyikünknek sem tetszett és alig vártuk, hogy beérjünk a célba. Célba érkezésünk ideje: 14 óra 45 perc.
Összegzésül elmondható, hogy a túra jól szervezett volt, az ellátás megfelelõ. A pontõrök mindenhol segítõkészek voltak, amire kíváncsiak voltunk (megtett út, hátralévõ kilométer) mindig kielégítõ választ kaptunk. Az iteneren hiányoltam, hogy a megtett kilométerek, és a pontok közötti távolság nem volt feltüntetve. A túra egyetlen hátránya, hogy nagyon sok volt a betonos szakasz.
Több teljesítménytúra van már mögöttem, de ez az elsõ alkalom, hogy az élményeimet megosztom másokkal.
A túrára Anyával és Bazsival indultam, napsütéses, szép tavaszi reggelen. A gelsei termálfürdõnél volt a rajt és a cél. A regisztrálás után 8 óra 20 perckor indultunk a fürdõtõl Gelse fõutcája felé, ahol a P kereszten hagytuk el a falut.
(Gelse: Az Árpád-kor óta lakott település. Elsõ okleveles említése 1280 körül való, Guelse néven. A lakosok födmûveléssel, állattenyésztéssel, szõlõmüveléssel foglakoztak. Egyes feltételezések szerint vára is volt, melynek parancsnoka Ördögh kapitány. A török támadások miatt a falu teljesen elnéptelenedett. A környék legnagyobb csatája a török ellen 1587 augusztusában, Gelse és Kacorlak határában zajlott le. A XVIII. századtól népesedett be újra. Jelenlegi lakosságszám: 1261 fõ.)
A P kereszten a Vágási erdõn át, szinte folyamatosan emelkedve értünk el az elsõ ellenõrzési pontig, mely a P és a P kereszt elágazásánál volt a dombtetõ melletti kereszt közelében. A tetõrõl visszanézve, a reggeli napsütésben nagyon szépen látszott a dél-zalai dombvidék.
Az elsõ ellenõrzési pont után a P jelzésen haladtunk tovább Kerecseny déli részének érintésével.
(Kerecseny: Elsõ írásos említése 1255-bõl való, Kerechen néven. 1472-ben Alsó- és Felsõkerechen néven megkülönböztetve fordul elõ. 1574 körül volt egy kisebb erõdítménye, melyet 1600-ban az õrség felgyújtott és többé már nem építették újjá. Erõteljes fejlõdésnek a XVI-XVII. században indult. 1770-re a nemesek száma 30 volt a faluban. 1828-ban 73 házban 463 ember lakott. A község ma nem az eredeti helyén fekszik, hanem attól kb. 1 kilométerre dél-nyugati irányban. Jelenlegi lakosságszám: 281 fõ.)
A kerecsenyi temetõt elhagyva már feltûntek Orosztony házai. Továbbra is a P jelzést követve értünk be Orosztony központjába, ahol az italbolt elõtt volt a második ellenõrzõ pont.
(Orosztony: Elsõ írásos említése 1251-bõl való, Vruztun alakban írták a nevét. A zalavári apátság jobbágyközsége volt. Három különálló részbõl állt: Alsóorosztony, Felsõorosztony, Baksaháza. 1571-ben Alsóorosztony területén esett el Thury György, Kanizsa várkapitánya. A falut a törökök teljesen felégették. Templomát 1778-ban építették újjá, ekkora már Alsó- és Felsõorosztony is egybeolvadt. Baksaháza 1908-ig õrizte önállóságát. Jelenlegi lakosságszám: 516 fõ.)
A pecsételés után délnek fordultunk és a Z jelzést követtük. Az idõ egyre melegebb volt, a Nap nyári melegen sütött, a végén mindenki már csak polóban volt. Az utolsó házakat elhagyva a beton út kavicsosra váltott, jobbról és balról az utat szántóföldek vették körül, messzebbrõl erdõk sötétlettek. Ezen az úton értünk el a Thury kopjafához.
(Thury György: 1519-1571.április 2. Nagyapja Hunyadi Mátyás seregében szolgált. Thury iskolába nem járt, valószínû, hogy írni, olvasni nem tudott. 1556-ban a lévai vár kapitányának nevezik ki, 1558-ban Várpalota kapitánya lett. A törökök körében ekkor vált rettegetté, mert sorra hívta ki párbajra a törökök legjobbjait és mindegyiket legyõzte. 1566-ban 500 katonájával addig tartotta Palota várát a 7-8000 fõs török sereggel szemben, amíg a felmentõ sereg meg nem érkezett. 1567-ben Kanizsa várának kapitányává nevezték ki. Ekkor már az ország elsõ számú bajvívója volt, külföldön is ismerték a nevét. Kortársai szerint több mint 600 gyõztes párviadala volt. 1571. április 2-án a törökök Orosztony határában 150 lovasával tõrbe csalták és megölték. Fejét levágták és Isztambulba küldték. Testét Kanizsán temették el.)
A Thury kopjafa után pár száz méterrel a Z jelzésrõl a P háromszögre fordultunk. Folyamatosan emelkedve értünk el az örömhegyi kulcsosházhoz, ahol a harmadik ellenörzõ pont volt. A kulcsosházban büfé üzemelt és mindenki elég kedvezõ áron vásárolhatott az italválasztékból, sõt finom bográcsgulyás is volt. Több túratársunk élt is az ajánlattal, mi csak italt vásároltunk és mentünk is tovább. A büfét üzemeltetõ idõsebb úr mindenkivel nagyon kedves volt, köszönet érte utólag is.
A kulcsosházat elhagyva az Örömhegy-gerincén haladtunk tovább pár száz métert a P háromszögön, míg el nem értünk a Rockenbauer kopjafáig.
(Rockenbauer Pál: 1933.01.14.-1987.11.26.
Az ELTE Természettudományi Karának földrajz-biológia-kémia szakán végzett. Az egyetem után a Magyar Televízióhoz került, õ szerkesztette a természettudományos mûsorokat. 1965-ben rendezte "Levante vízén" címmel az elsõ magyar expedicíós filmsorozatot. 1968-ban eljutott az Antarktiszra. A 70-es évek elején a "Napsugár nyomában" címû filmsorozat rendezõjeként bejárta a fél világot. 1976-ban a "Jöjj és nézd a Kilimandzsárót" címû filmet forgatta Afrikában. 1979. július 31-én indult el 10 fõs csapatával az Országos Kéktúra bejárására, melynek nyugati végpontjához 1979. október 14-én érkeztek meg. A túráról készült film címe: "Másfél millió lépés Magyarországon". 1982-ben filmet forgatott a Pamírban, õ is megmászta a Kommunizmus csúcsot. 1986-ban filmes stábjával útra kelt Velembõl és dél felé indultak Kaposvár, majd Szekszárd felé. Errõl az útról készült az "...és még egymillió lépés Magyarországon" címû útifilm. A filmet azonban már csak halála után mutatták be a tévében. 1987. november 26-án halt meg, hamvai a Mecsek lábánál, a zengõvárkonyi több száz éves szelídgesztenyésben nyugszanak. Emlékét a tiszteletére elnevezett Dél-Dunántúli Kéktúra útvonal is õrzi.)
A Rockenbauer kopjafánál A P háromszögröl a K jelzésre fordultunk. Erdõs vidéken haladtunk egészen a Gesztenyeházig. A Gesztenyeháztól a K keresztet követtük a Farkas-hegyen át a József-hegyi haranglábig, ahol a 4. ellenõrzõpont volt, egyben frissitõpontként is üzemelt. Vajas illetve zsíros kenyérbõl lehetett választani és mindenki nagyon finom hideg teát kapott. A pontõrök itt is nagyon kedvesek voltak és ez az egész túrára végig elmondható. A zsíros kenyér mellett megettünk még egy otthonról hozott szendvicset is és indultunk tovább a K kereszten Nagybakónak északi házait érintve.
(Nagybakónak: Elsõ írásos említése 1193-ból való. Jobbágyok lakta település volt. A XIV. századtól két részre különült: Kysbakonak, Nagbakonak. 1600-ban a Nagykanizsa ellen vonuló törökök teljesen elpusztították. A XVIII. század elején a mai helyén települt lassan újjá. Jelenlegi lakosságszám: 535 fõ.)
Bazsi itt talált az úton egy lábatlan gyíkot, akit megszánt és visszatette a fák és bokrok közé. Nagybakónak házait elhagyva a K keresztrõl újra a K jelzésre tértünk és eljutottunk az Árpád forráshoz. Az erdõ itt kimondottan gyönyörû volt a napsütésben, fehér és lila virágok nyíltak mindenütt. Igazából itt három forrás található, az Árpád forráson kívûl még két másik forrás is. Ittunk a forrás tiszta vízébõl és nekiindultunk egy elég meredek emelkedõnek. Az emelkedõ tetején a K jelzésrõl a Z jelzésre fordultunk és hamarosan a fák mögül kibukkant, most már teljesen közelrõl az újudvari TV torony. Miközben a torony melletti kõkeresztnél lévõ pecsételõhelyhez mentünk, addig Bazsi megkereste az itt elrejtett geoládát.
Ez a pont volt a 20 kilométeresek frissitõpontja, de mivel jócskán maradt még enni-és innivaló, mi is kaptunk egy-egy pohár teát. Köszönet érte utólag is.
A kereszttõl már végig a K keresztet kellett követnünk. Az út egy gyönyörû erdõben vezetett és folyamatosan lefelé mentünk a Csibiti tóig. A tónál Bazsi megkereste a második geoládát, majd indultunk tovább. A tó után egy darabig megint erdõben haladtunk egészen egy hosszú, meredek szakaszig, ahol a gerincen jobbra, északi irányba fordultunk. Itt megálltunk egy kicsi idõre kifújni magunkat, közben kb. 10 méterre elment mellettünk egy õzike. Már ezért is megérte pihenni. Ezután már gyakorlatilag a gelsei szõlõhegy gerincén haladtunk végig pincék között. Innen egy idõ után már leláttunk a termálfürdõre. Az utolsó szakasz egy jó hosszú betonos szakasz volt, szerencsére lefelé kellett rajta menni, de a Nap már ekkor igen melegen sûtött, az arcunk rendesen meg is égett. Végül 14 óra 20 perckor beértünk a célba, mely szintén a termálfürdõ volt. Kaptunk kedvezményes belépõjegyet, de mivel programunk volt, nem éltünk a lehetõséggel.
Összegezve nagyon szép túra volt, nagyon jó idõvel, végig napsütéssel. A pontõrök mindenhol kedvesek és segítõkészek voltak. Az itiner használható volt, eltévedni szerintem nem lehetett vele.
