Túrabeszámolók

 

HTMV 90 – Túra a végtelenbe



Nem is tudom hol kezdõdött. Talán azzal, hogy Heyjoeval közösen 2011. október végén elmentünk a Fehér-Vár-Palota 40 TT-re, és a túra közben megfájdult a térdem. Ez nem volt újdonság, a szintkülönbségek miatt nem egyszer volt már rá példa, de ekkor, a túra közben jegyezte meg Heyjoe, hogy van egy nekem való, azaz a térdeimnek való túra az Alföldön, amelyen az összes szintkülönbség csak 30 méter, igaz a távja 90 kilométer.  Késõbb utánanéztem, és megtaláltam ezt a túrát, melynek mint kiderült vannak azért rövidebb távjai is, amik azért vonzóbbnak tûntek a 90 km-nél. Nekem eddig a leghosszabb túrám a Bakonyi Barangolás 70 TT volt, melyen a saját gps-em szerint 71,3 km-t mentem, így nekem bõven elég lett volna a 60-as táv is. Aztán rájöttem, hogy a 60 km már nem kihívás, no meg mivel a lakhelyemtõl több mint 300 km-re rendezik ezt a túrát, és mégis elmegyek, akkor már a 90-es távot választom.

Szóval megbeszéltük, elõneveztünk, lefoglaltuk a szállást, és péntek délután kemény 300 km autózás után elsõként elfoglaltuk a szállásunkat ketten a négyágyas 516-os szobában. Utána vásárlás a közeli Tescoban, majd beneveztünk, 3-as és 4-es rajtszámmal, mivel közben már érkezett két túratársuk, akik a nevezésben gyorsabbak voltak. A 2-es rajtszámú idõs bácsinak felajánlották  a szobánkban levõ egyik üres ágyat, így a szobatársunk is lett, az 1-es rajtszámmal nevezõ Judit viszont – nem is értem miért - nem.

Ennek ellenére szombat reggel mind a négyen együtt vágtunk neki a 90-es távnak, sõt még egy hölgy - aki idõközben Juditnak szobatársa lett – csatlakozott hozzánk. Az idõs bácsi kora ellenére gyorsabbnak bizonyult nálunk, így már az elsõ kilóméterektõl elõttünk ment, miközben folyamatosan nõtt köztünk a távolság, pedig 6 km/óra feletti sebességgel mentünk. Beszélgetve, kellemes idõben, enyhe szembeszéllel fûszerezve mentünk, és pár kilométer megtétele után jeleztem társaságunknak, hogy én kicsit lemegyek a töltés aljába, mert egy geoládát akarok megkeresni. Erre Judit csatlakozott hozzám, mivel érdekelte mi ez a dolog, de nem pontosan tudta mirõl is van szó, így míg lementünk a töltésrõl, addig nagyvonalakban el is magyaráztam neki a lényegét. Ez jól sikerült, mert amikor odaértünk a megadott koordinátákhoz, és kezdtem bokrok közé bemenni és  keresni, akkor egyszer csak odaszólt: „Nem ez az?” címmel, és ekkor már a kezében is volt a doboz… Gyors belogolás, és indultunk is utolérni a többieket, de nem is kellett rohanni, mivel Heyjoe kitartóan megvárt minket a töltés tetején, mondhatnám legény volt a gáton. Ezalatt másik hölgy túratársunk szerzett kb. 180 méternyi elõnyt, és ezt nem is tudtuk már behozni. Hamarosan átkeltünk az elsõ híd alatt ami az M43-as autópálya hídja volt. Az elsõ ellenõrzõpont (ezt szögediesen érintési pontnak hívják) az itiner szerint 13 km után volt, 08:58-kor értünk oda, gyors pecsét, csoki, tea valamint a koedukált mellékhelység felkeresése után 09:04-kor indultunk tovább.

Így hármasban maradtunk a további távra, és hamarosan elértük a 47-es fõút hídját melyen átkelve mentünk is visszafelé a Tisza másik oldalán. Jó tempóban haladtunk a gáton, ami ekkor még annyira nem tûnt monotonnak, még fel tudtunk fedezni érdekes, változatos dolgokat. Néha egy zsilip, távközlési oszlop, vagy egyéb ismeretlen vízügyi objektum az újdonság erejével tudott hatni. Kiemelt látványosságként láttunk egy Trabant motoros „teherszállító” jármûvet ami pótkocsival együtt egy különleges jármûszerelvény képét mutatta, és egy jelzõlámpás, sorompós, õrzött területre robogott be. Nem tudtuk mi lehet ez a hely, de mint utólag kiderült, a Szegedi Börtön Nagyfai kihelyezett tagozata, így nem is bántuk hogy kihagytuk. Hamarosan újra átkeltünk az M43-as hídja alatt, majd szép idõben és számunkra szép részidõvel értünk be pontosan déli 12 órakor a második érintési pontra, amikorra gps szerint 30 km-t tettünk meg. Ezt 5 óra alatt tettük meg, ami kereken 6 km/órás átlagot jelentett, és ennek örömére több mint húsz perces ebédidõt tartottunk. Ez akkor számomra csak 5-10 percnek tûnt, de nem lázadoztam, indultunk tovább, mivel még várt ránk a gát...

Párszáz méteren belül rákanyarodtunk a Maros töltésére, és ekkor nem tudtuk eldönteni hogy ez sarok volt, vagy ív, de hosszú percekig témát tudott adni számunkra.  Ez már a fáradtság vagy unalom kezdõ jele lehetett, és mivel amúgy is megbeszéltük, hogy ezután már kicsit lassabban megyünk, így többet beszélgettünk az eddigieknél. Sokat nem lassultuk, 14:48-kor értünk a harmadik érintési pontra, ahol már éreztem, hogy a jobb talpamon gond van, ezért tettem rá egy vízhólyagtapaszt.

Húsz perc pihi után ismét a gáton találtuk magunkat, és a hosszú egyenes végén hamarosan látótérbe került Makó. Innen kezdve egyre jobban úgy tûnt, hogy az idõ telik, de Makó nem lesz közelebb. Mintha csak egy futópadon gyalogolnánk… Aztán egyszer csak mégis elértünk egy újabb töltés mellett levõ geoládához, amit mindhárman elkezdtünk keresni. Mialatt mi Heyjoeval gps-szel kerestük, Judit egyszerûen csak megtalálta. :)  Ekkor már éreztem, hogy a másik talpamon is alakul valami, de gondoltam majd Makón teszek arra is tapaszt. Kellemesen elfáradva elértük Makó határát, és elindultunk az érintési pont felkutatására. Szerencsére feltöltöttük egy régebbi év nyomvonalát, így az segített odajutni. Mint kiderült, a néha elõforduló narancssárga szalag is segítség lett volna, de elsõre nekem kint hagyott szilveszteri kelléknek tûnt. Az érintési pontra 17:27-kor értünk be, az itinerünkbe kaptunk pecsétet, de ezek ellenére több mint fél órán keresztül vártuk hogy visszakapjuk. Itt hosszabb, kereken egy órás pihenõt terveztünk, így nem tudom mi volt az oka, de belefért ez a hosszúra nyúlt adminisztráció. Ezidõ alatt megettünk pár nagyon halványan zsírozott kenyeret, és néha sikerült egy kis teát is kerítenünk. Az egy óra pihi gyorsan eltelt, és elindultunk az utolsó harmadra.

Több mint két kilométer megtétele után kiértünk Makóról, és átkeltünk a Maros hídján, és a töltésen elindultunk Szeged felé. Amint kiértünk Heyjoe fejlámpát kapcsolt, de hamarosan megállapítottuk, hogy a telihold fényénél tökéletesen látunk, még árnyékunk is van, így lámpa nélkül mentünk. A töltés nappal sem volt valami változatos, de éjszaka kifejezetten monoton. Semmit sem látni, csak száz méterenként elõbukkant egy betonkaró, melyen a Tisza és Maros összefolyásáig hátralevõ távot jelezte, bár nekünk ennél kb. négy kilométerrel távolabb volt a cél, de tudtunk hozzá tartani. Egyrészt jó is volt látni, mennyi az annyi, de itt már fizikálisan és mentálisan is megterhelõ kezdett lenni. Láttunk elõttünk fényeket, amire elõször még naivan azt hittük, hogy Szeged fényei, de hamarosan rájöttünk, hogy ez jóval közelebb van annál. Megbeszéltük, hogy miután Makótól 10 kilométert megtettünk, akkor tartunk egy kis pihenõt. 20:26-kor ezt megejtettük, öt percet pihentünk, de ezután már nagyon nehéz volt elindulni. Itt éreztük elõször, hogy bár már csak huszonegynéhány kilométerre van, de mégis messze lesz az a szegedi híd…

Szótlanul ballagtunk, a fényeket lassan elkerültük, Ferencháza fényei voltak, néha Heyjoe mondott valamit, meg ránk szólt, hogy ne kiabáljuk túl egymást, de nem sok sikerrel járt a komminikációs közösségi tevékenysége, Judittal mi határozottan ki tudtunk zárni magunkat a külvilágból, sõt még egymástól is, mivel ilyenekre nem pazaroltuk az energiákat. Újabb fényeket láttunk magunk elõtt, de ekkor már tanulva az elõzõekbõl, nem Szegedre gondoltunk, hanem Deszk fényeit feltételeztük látni, de mint utólag kiderült, még ez is túlzás volt. Egyszer csak egy gátõrházhoz értünk, ami gyanús volt, mivel Makón túratársaktól hallottuk, hogy nem Deszknél lesz az utolsó érintési pont, hanem pár kilométerrel elõbb, így ott a sötétben a korláton kitapogattunk egy lapot, ami fel volt írva hogy ez a következõ érintési pont, így kellemes meglepetésként idõ elõtt ismét pihenhettünk egyet. 21:35-tõl kereken 22 óráig pihentünk az érintési ponton, ahol már messze nem volt õszinte a mosolyunk, meg is kérdezték a kedves pontõrök, hogy sajnáljanak-e minket, mire mondtam nekik, hogy ne tegyék, csak magunknak köszönhetjük ezt az egészet :)

22 órakor szörnyû nehéz megindulás, lábaink nem nagyon akartak együttmûködni agyunkkal, tiltakoztak hevesen. Bár már arra sem emlékszem, hogy az agyunk egyáltalán akarta-e ezt, de mindenesetre tovább mentünk valahogy. Egyszer csak feltûnõen gyorsan utolért minket két túratárs, mivel a ponton nem láttuk õket, ezért rájuk kérdeztem, hogy voltak-e bent, mire kiderült, hogy õk nem tudtak a deszki pont elõrehozásáról, de már nem mentek vissza, hanem amilyen gyorsan utolértek minket, úgy el is siettek elõre.

Heyjoe volt, hogy próbálkozott túrabotot elõvéve közlekedni, amit hamar feladott, majd fejlámpával akart menni, amit mi szavaztunk le, mivel a holdfényhez egész jól hozzászokott szemünket zavarta, valamint mivel hátulról világított ránk, így saját árnyékunktól nem láttunk rendesen. Azt hiszem mással nem próbálkozott, ezután már õ is csendben, monoton jött velünk. Deszknél volt még egy geoláda, amit meg akartunk keresni, de Heyjoe sikeresen lebeszélt róla, mondván hogy plusszban ne menjünk már egyetlen métert se. Én hallgattam rá, bölcs gondolat volt, na meg maradjon valami máskorra is :)

Szörnyen lassan ment az idõ, de még lassabban a kilométerek. De ez még hagyján, a száz méterenként levõ kilométerkövek is nagyon messzinek tûntek egymástól… Gondoltam, nem lesem mindet, egyre ránéztem, majd sokáig nem figyeltem, és utána egy következõt ismét megnéztem, és szomorúan tudatosult bennem, hogy csak száz méter telt el, nem hagytam ki mégsem egy oszlopot sem…  

Volt egy rész, ahol nem volt látható a számozás, de ezt sem vigasztalt, de ekkor már nem is volt olyan dolog a földön, ami akkor és ott jól esett volna, még az sem, ha ott helyben összerogyok, és feladom. Így ezzel ezért érdemben akkor nem is foglalkoztam, sõt még nagyon panaszkodni sem mertem,  mivel hölgy is volt a társaságunkban, és hát lássuk be, elég hülyén nézett volna ki, hogy egy nagydarab férfi áll neki reklamálni, mialatt Judit kitartóan harcolt a méterekkel.  

Mindhárman tartottuk magunkat, harcoltunk a távval, és csodák csodájára 00:47-kor elértünk a nullás kilométerjelzéshez. Ezidõtájt (ha jól emlékszem) el kezdett csendesen esni az esõ, mi pedig egyperces, de sokat jelentõ pihi, és egy utolsó lendületet vettünk a cél felé. Pontosabban elõször a két kilométerre levõ Bertalan hidat értük el, mire átértünk rajta, az esõ átváltott havazásba. Az utolsó párszáz méteren már a célt látva mentünk, ez adott plusz energiát, és 01:40-kor beértünk a célba. Ott meleg étel várt, kedves rendezõséggel, valamint nem utolsó sorban kedves és kellõen kifáradt túratársak is, akiknek ezúton is gratulálok ennek a nem mindennapi túrának a teljesítéséért.

Epilógusként egy válaszom az Index fórumán a túráról:

- "Olyan egyszerûnek tûnik így leírva: 15 oda, aztán vissza, majd 30 oda és vissza. Ennyi. Mi lehet itt  a probléma?"

- Ezt mondtam én is elõtte amikor megláttam az itinert, és ez így is van, nincs is semmi probléma úgy kb. Makóig, vagy kicsit még utána olyan 70-75 km-ig. (vagy is ez szerintem mindenkinél máshol jön elõ, de valahol Makó után)

Ez az az érzés, amit máshol nem érzel, sehol máshol ilyennel nem találkozol, amit egyszerûen nem lehet szavakkal megfogalmazni, ez az a feeling, amiért el kell jönni, ezt egyszer mindenkinek meg kell tapasztalnia.