Túrabeszámolók


túra éve: 2012
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20122012.05.22 16:09:42

2012.05.19-20.


Fél hétkor már Békásmegyeren sorakozunk a rajtnál. Remélem mindent elcsomagoltam, hiszen már hagyomány, hogy egy jól bevált, minden alkalommal frissített listát használtam a készülõdéskor. Az elõrejelzések szerint egész hétvégén meleg, csapadékmentes idõre számíthatunk - egy gonddal kevesebb, legalább azon nem kell gondolkodni, hogy milyen esõkabátot vigyek magammal. Egyszerhasználatos ultrakönnyû mûanyagot, amit már a legkisebb bokrok is leamortizálnak (tavaly ez történt) vagy amelyik mindent kibír, de elég nehéz és betölti a fél hátizsákot. Kabát kihúzva. Valahogy egyre kevésbé szeretem már a hátizsákos cipekedést, a vonaton már megettem egy banánt, megittam egy félliteres vizet, most pedig egyetlen almám kerül sorra. Nem is mértem hány kilós a zsákom, de az elsõ teljesítéskori tíz és fél kilótól nagyon távol lehet. Mindig megcsodálom azokat, akik zsákján mindkét oldalt egy-egy másfél literes vizespalack liffeg. Jó, nincs minden bokorban víznyerõ hely, de kis kitérõvel a csobánkai szent kútnál vagy 26, 33, 36, 50, 56, és 72 km-nél is feltölthetjük készleteinket. Ez alkalommal két félliteres víz, két félliteres izo, és egy izoporral töltött félliteres palack volt nálam, ami még mindig felesleges cipekedés volt.


Mintha mozgolódnának elöl, nem is látjuk a sor elejét, már indulunk is. Ilyenkor szoktam pánikszerûen pakolászni a cuccaimat, ellenõrzõlapot elõkaparni, kütyüt bekapcsolni, lakáskulcsot zsebbõl átrakni a zsákba, az utolsó falat almát lenyelni, stb. Igen gyorsan megy az indítás, 6:50-kor teljes gõzzel indulunk Békásmegyer-Ófalu irányába, ahol még aszfaltos terepen vághatunk neki elsõ pulzusgyorsító emelkedõnknek. Tizen-, huszonakárhányszoros teljesítõk mellett haladok el, lenyûgözõ mire lehet képes a jól karbantartot emberi szervezet. Még hét óra sincs, de süt a Nap, izzadok, menet közben gyömöszölöm a polárpulóvert a zsákba, majd kocogni kezdek. Hamarosan elõkerül a túrabot is, megkezdõdik emelkedésünk a Nagy-Kevélyre. Elég gyér még a mezõny, nincs kit elõzgetni, jól lehet haladni. Lefele már többen is bizonytalanok az irányban, van aki az eddigi gyorsaság alapján éjfél elõtti befutóban reménykedik. Csak óvatosan lefele a lejtõn – emlékeztetem magam fogadalmamra -, hiszen tavaly majdnem itt bukott el a sikeres teljesítésem. Egyedül megyek, elõttem mögöttem 200 m-re lehetnek, elöl kb. 50, hátul kb. 1000 ember. Hol van már a pont? Hoppá, ez egy ismerõs hely! Biztos máshova telepítették idén. Kérdezem az utánam jövõket, nem tudnak semmit. Benne vagyunk már a ritmusban, haladjunk tovább, reméljük majd szembejön a pecsételõs ember. Rövidesen gyanús alak közelít, pontõr, de nincs nála pecsét, nem tud semmit. Remek. Tovább. Egy csapat az erdõ közepén: várjuk a pontõröket. Csak errõl jöhetnek, vagy menjünk vissza? Legalább tíz perc is eltelik, mire elfogy a türelem és továbbmegyünk. Persze 200 méter múlva már jönnek a pontõrök, végre!


Hosszan kocogok lefele, a pilisszentkereszti mûútnál (17,49 km) már depóskocsik sora várakozik, de nem rám. Benyomok egy zselét, elõkapom megint a túrabotokat, majd mászok a Pilis-tetõ felé. Mindig megvisel míg elérjük a szerpentint, most viszont még sikerül letérni elõtte a rossz irányba is – szerencsére még idõben észrevesszük a tévesztést, hülye voltam megint, ész nélkül követtem az elõttem futót. Három hete jártam utoljára a szerpentinen, de mintha több lenne a bokafordító kõ az úton, kicsit még korai hallucináció, vagy kialvatlanság miatti türelmetlenség... A szervezõket dícséri, hogy az egyik út szélén ketten õrködnek, hogy ne vágja le senki a kanyarokat. Szerintem eleve értelmetlenül megerõltetõ mászás a levágás, ami az évek során borzalmasan elrondította a hegyoldalt. Kicsit kezdek fáradni, alkalmi túratárssal kocogunk le a Pilis-nyeregbe (26 km). Öt perc pihenõt engedélyezek magamnak, felhajtok egy nagy pohár sós paradicsomlét, majd menet közben megeszem egyetlen szendvicsem, ami nagyon nem esik jól, de van benne energia rendesen, csak a gyomrom egy kicsit már nehezen fogadja be. Kesztölc elõtt még mindig kissé zavaró a zúzalékkõ, tavaly szórták az útra teljes szélességében, de nem pazarlom az energiát a mérgelõdésre, lesz ez még jobb is! A Hársfa sörözõnél alig van még fogyasztó vendég, én is sietek tovább. A faluból kivezetõ utcán egy helyen minden évben kirakják a slagot a kerítés elé, már látom is messzirõl, itt majd feltöltöm palackjaimat és felfrissülök, nagy már a forróság. Négy év körüli kislány szalad be az udvarról, s kiabál: „jön egy!”. Búcsúzáskor emlékfotót készítek, „Engem még sosem fotózott túrista.” – mondja a kislány, neki is nagy élmény lehet a Kinizsi.


Dorogig egy nem túl kellemes, homokos rész következik, csak legyen már vége. Egyre jobban éget a Nap, szereznem kell egy fagyit. A bolt éppen zárni készül, de sikerül megkaparintani egy vaníliás-csokis tölcséreset. A Nagy-Gete elõtt ideális választás volt, tudom gyötrelmes és hosszú lesz a felkapaszkodás. Jópáran megelõznek, lihegek, izzadok, érzem már nem lehet messze. Az eredeti tervtõl kicsit lassabban, de sikerül felérni a pontra. Gyors lábápolás, majd lassú ereszkedés a gyilkos lejtõn. Kiálló kövek, meredek út, behajló faágak – még szerencse, hogy van botom és jó idõ van. Egy kõre mégis sikerül úgy rálépni, hogy majdnem kimegy a bal bokám, szitkozódok egyet. Alig megyek néhány lépést, és úgy rúgom ki magam alól a botot, hogy a lábam is beleakad valahogy, épp sikerül elkerülni az elvágódást. Na szedjem össze magam! Követek valakit, s ahogy leérünk a nagy kövekkel teli meredek vízmosáson jobbra fordul, követem, majd utána kiáltok, hogy nem balra kell-e itt menni, de azt mondja a másik irányban van a jelzés, elbizonytalanodok, gyorsan elõkapom a félzsebkendõnyi méretûre fénymásolt itinert, s kiderül jól tudom, a kék kereszten kell felmászni. Szembejön valaki, ugyancsak a rossz irányba, de õt is jó útra térítjük – vajon hányan fognak még itt elkolbászolni? Hegyeskõnél hozzámcsapódik valaki, lefelé a cserjések közt rossz irányba megyünk, fentrõl kiabálnak: „Hé! Nem arra!” – ekkor látom, hogy még jó páran minket követtek, egyikük 9-szeres teljesítõ. A tokodi pincéknél mûanyagbögrét kapunk, savanyú uborkát, sót, vizet fogyasztok, hazatelefonálok. Minden rendben, csak rámférne egy lábkrémezés, hát majd letolom valahol, de itt már elég nagy közönség lenne. Megtöltetem palackjaimat, az egyik a fehér porral feltöltött, csodálkozik is a bácsi „ez meg mi?” – mondom: „vitamin, na viszlát”.


Azt hittem innen nem bírok majd kocogni, de a Mogyorósbányára (50 km) vezetõ lejtõs mélyúton csak belehúzok. A nyomós kútnál vizes felfrissülés, a kocsmában kóla, mûzliszelet, szemetek kidobálása. Van aki még virslit eszik kenyérrel, na ezt már nem venné be a gyomrom. Öt percnél többet itt sem töltök, mennem kell. Ismét fel, jól futható kellemes úton szintben, de már gyengülõben, majd meredeken fel az Öreg-kõhöz. Sehol senki, futás lefele. A búzatábla bekerítve, idén már nem lehet levágni a sarkát, a kék jelzés így kissé módosulva visz a péliföldszentkereszti forráshoz. Ránézésre tapasztalt túratárs érkezik frissülni, „gondolom sokadik teljesítés?” – mondom, „ez lesz a 30-adik”. „Corradi úr? Üdvözlöm!” Nem találkoztunk még, „sajnos elég késõn kezdtem” – mondom szerényen. „Á ezt csak jókor lehet elkezdeni” – mondja. Egyszer láttam még valahol 60-70 km között, épp egy emelkedõn futott felfelé megelõzve.


Bika-völgyben hotdogárus (egy jégkásán gondolkodok, de végül lemondok róla), inkább koncentráljunk a régóta esedékes lényegre: zoknicsere. Most két vékonyat vettem egymásra, tehát két pár tisztát keresek, de csak egyet találok becsomagolva (otthon persze megtaláltam a zsákom aljában a másikat). Irány Pusztamarót. Alkalmi túratárs próbál beszélgetni, de kemény ez az emelkedõ, mennyi lehet a pulzusom, nehezemre esik beszélgetni. Leérve benyomok egy magnéziumtablettát izóval meg egy mûzliszeletet, ja meg a maradék két decinyi kólát. Tavaly itt már készíteni kellett a fejlámpát, most meg világosban láthatom a Nagy-Gerecse szikláit. Magam is meglepõdök milyen könnyen megyek felfele, még érzõdik a medvehagyma illata. A mobilomra bejelentkezik egy szlovák szolgáltató, 80 km-ig már nem is lesz magyar térerõ! Pedig pont most akartam hazaszólni, hogy ha ilyen jól haladok, mennyivel korábban érkezek majd a célba. Errõl ennyit. Felérek az üdülõhöz, és még gyorsabb tempóra kapcsolok. Úgy megyek a botokkal, mint egy õrült, tényleg ilyen hatású a kóla? Mi lesz ebbõl, ha így folytatom? A lejtõn már kocogásba kezdek, néhány embert utolérek. Bányahegy 72 km, még éppen világos van, este nyolc. Bedobok egy teát, feltöltekezek vízzel, felveszek egy hosszúujjút és belevágok a rengetegbe.


Hárman mennek elõttem úgy 150 m-re, lassan besötétedik, lámpát nem kapcsolnak, lehet nincs nekik? Jönnek a létrás részek. Nincs is létra, de jó! Sûrû bozótos rész jön, láb alatt kiálló kövekkel, mintha egy kerítés mellett kellett volna menni sokáig tavaly, ja meg is van, a kerítés sok helyen kidõlve. Megbotlok, egy hajszál híján berepülök a bozótosba, ez már tényleg a fáradtság újabb jele. Egy helyen az útra bedõlve ágak, eltûnt az út, itt már tényleg sötét van. Hol az út? Itt a jelzés a fán, egy kerítésdarab a lábam alatt, pár percet szerencsétlenkedek. Egy csapat utolér, együtt haladunk tovább, emlékszem van itt egy rövid kerítéses rész, ahol sok a kiálló kõ, nem annyira a kedvencem, a saroknál tavaly burleszkfilmbe illõ jelenetet produkáltam: a sáros úton megcsúszva, az utolsó pillanatban kaptam el a kerítéslécet és nagy ívben lendülve-repülve fordultam be. Abban a pillanatban nem tartottam túl viccesnek. Vértestolnai mûút, gyûlnek a depóskocsik, ennyi. Sár semmi, csak Koldusszállás van messze. Fáradok, azt hiszem a normál tempóhoz ennyire vagyok hitelesítve. Csöng a telefonom, ja nem csak hallucinálok. Szembe jön valaki, ja nem csak egy fûsáv az út közepén. Elõveszem a kütyüt és bámulom, hogy hány száz méter még a pont. Nagyon nehezen érek oda. Benyomok egy gélt, vizet, bekenem a lábam és rászánom magam az igazi „nemszeretem” részre. Még 390 m emelkedõ soha véget nem érõ murvás, köves széles utakon. Sokat egyedül, néha utolérnek, jó tempóban mennek, én meg szinte vánszorgok. A cél elõtti utolsó ellenõrzõponthoz kis lépcsõn kell felmászni, ami már lefele se kellemes. Csak 7 km van hátra, kitartás – mantrázom magamban. Egy háromfõs társasághoz csapódok, már nincs kedvem beszélni annyira, de szerintem nekik sem. Négyen egyenletes ütemben megyünk a célig, mint a robotok. Ránézek a kütyüre, két óra van. A gulyásleves zseniális, a fánk ehetõ, szükségem van az energiapótlásra. Ledõlök az asztalra, de az alvás csak ágyban fog menni igazán.


Köszönöm, hogy itt lehettem.

 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár