Túrabeszámolók


túra éve: 2005
Bakonyi MikulásTúra éve: 20052005.12.05 16:09:59
A Bakonyi Miki egy nagy kedvenc de az idei kiadás gyötrelmesen indult. Fejemben tomboló majmokkal, szétnyúzva ébredtem és csak Larzen autójában volt erõm visszanézni, hogy elõzõ este milyen SMS-ekkel szórakoztattam aludni próbáló barátaimat.

Negyed 10-re terveztük a rajtot, ami ugye jó késõ és garantálta a sártenger-szörfölést. Egy hét fõs csapattal (Larzen, Tapír, alow, Future, Lúdtalp, miki) vágtunk neki és nekem már a cukrászda elõtt bajaim voltak. Tapír veszett tempót diktált én pedig nagyon másnapos voltam. Ez van. Már itt egyértelmûvé vált, hogy ezen a túrán csak kapaszkodni fogok.

Beálltam a sor végére és Lúdtalppal következetes hátvéd harcot folytattunk. A sár nekem eleve nem kedvez. Én a száraz aszfalton is képes vagyok elesni, ilyen sárban pedig olyan stabil vagyok mint egy féllábú szélviharban. Az elsõ pár ponton csak átsuhantunk. (Ezúton is elnézést kérek azoktól a topiktársaktól akiket még nem ismerek vagy nem ismertem fel.)

A második pont után értük be a rénszarvasnak öltözött futólányokat akik feldobták a kedvem. Mert hát ahol rénszarvas van, ott mikulás is lesz és ahol mikulás van ott megelpi is van. :-)

Csesznekig meglepõen simán ment minden bár a Kõmosó Völgyben volt némi halálfélelmem de hát én már csak ilyen vagyok a csúszós sziklákon. A cseszneki ponton kedves kis társaság futott össze ahol vagy egy tucat topiktárssal tudtam beszélgetni.

Vlaszijnak egy kis pontosítás: nem azon sírtam, hogy milyen lassan megyünk hanem azon, hogy tépünk mint állat én pedig a nyálamon csúszok és vonszolom a beleimet.
Gézaházára ereszkeve jutottam el arra a pontra, hogy már nem volt erõm kikerülni a tócsákat és bokamély sarat. Úgyis mindegy alapon szépen alámerültem. Ez csak késõbb okozott problémát amikor egy merülésnél az ellenõrzõlapomat is vittem magammal.

A gézaházi EP-n meg is találtam a mikulást majd miután elõadtam a Prosectura Télapó dalából egy pár kedves versszakot, betársultam a többi Futóbolondhoz és heten összehoztuk vagy három egész versszakot, igaz nem feltétlenül helyes sorrendben.

Az Ördögárokban csúsztunk, estünk, borultunk, ahol csak tudtunk. Vidám volt. Fõleg mert kezdtem jobban érezni magam. A kötélen felmászás után pedig atom tempóra váltottunk és a fröcsögõ sár sem tudott lassítani. (Kivéve, hogy a szemüvegemre fröcsögött és a második Gézaházi talákánál már annyira homályos volt a világ, hogy egy krampusztól kértem szaloncukrot.)

Az utolsó 5 kilóméteren Tapír kisérletet tett arra, hogy leszakítson mindenkit és ez kettõ kivétellel sikerült is. Én nem voltam a kivételek közt. Csúszkáltam és ebbe rettenetesen belefáradtam. 4:22-re értem be és hõsnek éreztem magam egészen addig amig meg nem néztem, hogy tavaly minimális erölkökéssel pont 4:22-et mentem ezen a túrán.
 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20052005.06.06 14:26:09
Prologus

Az áprilisi sárvári 12 és 24 órás futóversenyen nem mertem bevállalni a hosszabb távot. Azt mondtam, hogy még babapiskóta vagyok és a 24 órával csak a vesztembe rohannék. A döntés talán helyes volt, mindenesetre alow barátomat ez nem hagyta nyugodni. Mint ahogy engem sem teljesen. Aki ultrát akar futni, annak tudnia kell milyen érzés átfutni egy éjszakát. És így született a K200 gondolata.

Kinizsi 100

A csapat összeállt: alow, miki és jómagam. Egy viszonylag késõi rajtot választottunk ami ugyan jó volt abból a szempontból, hogy lassított a tömeg de rossz volt abból a szempontból, hogy nagyon de nagyon nem szeretem a tömeget. Belvárosban dolgozom, metróval járok minden nap és az egész életem lökdösõdésbõl, sorbanállásból és nyomulásból áll. Nekem az erdõ a kikapcsolódás de a hatszáz ember a Kevélyen a rémületbe kergetett. Különben sem volt nálam bérlet szúró/vágó eszköz, úgyhogy menekültem.

Azért érdekes volt nézni, hogy ki hogyan, milyen szereléssel vág neki a százasnak. Káprázatos dolgokat láttam. Farmer, szandál, mûanyag szatyor, vagy csak egyszerûen nulla szerelés, de még kulacs se. Találkoztam egy futó kollégával aki bár szeretett volna nagy idõt menni, azt se tudta merre megy a túra és tõlünk kérdezte milyen jelzést kell figyelni. Jócskán a Pilis Nyereg elõtt már elfogyott a vize és forradalmian új információ volt számára, hogy Bányahegy és Szárliget között nincs víz. Azt mondta, hogy majd az elsõ felét meghúzza és a második felén csak lazázik de az is meglepetés volt, hogy a szint zöme az elsõ 50-en van.

A mezõny a Kevély után már jóval szellõsebb volt és egész jól lehetett haladni. Ez Andrást felbuzdította és szépen meglódultunk. András közben elmesélte, hogy már megírta a túrabeszámolót is és amikor hazaért, csak az elküld gombot kell megnyomnia. A terep jól futható, lehetett haladni, mi meg mentünk, mendegéltünk, ballagtunk világgá. A szerpentinen megismerkedtem Ermakkal, akinek ezúton köszönöm az útvonal zseniális „kitáblázását.” :-)

Ugyan már melegedett de még nem éreztem. A sapkámat Csobánkánál magamhoz vettem de akkor még felesleges tehernek tûnt és nem pedig életmentõ eszköznek. Mindegy is, toltuk neki. Picit baljós jel az volt ugyan, hogy kezdtük utolérni Tapírkát mert ez bizonyosan azt jelentette, hogy jóval gyorsabban megyünk mint kéne. Mikivel lemaradozgattunk de nem tudtuk Andrást eléggé lelassítani. És akkor még elõttünk volt a halál zóna, a Kesztölc és Mogyorósbánya közötti tizensok kilóméter.

Nem akartam a túra elsõ felében kólázni de már a Pilis Nyeregtõl folyamatosan kóla vízióim voltak. Eszembe jutottak a buborékok és azonnal beindult a halucináció. És mit mondjak, csalódás nem volt. Két deci kólát szerettem volna inni de a fél liter egyben lecsúszott. Olyan érzés volt mint amikor állsz a benzinkútnál és tankolás közben nézed ahogy emelkedik a mutató. Fél perc alatt fel voltam töltve és áramlott az izmokba az erõ.

András hozott magával még a 80as évekbõl, gyógyszergyári kísérletekbõl visszamaradt sótablettát és ahogy dõlt rólunk a víz, ezeket nyomtuk magunkba marokszám. Ez tartotta is az egyensúlyt, hiába izzadtam litereket, nem kellett se larzenrõl se ákibácsiról nyaldosni a sót. Fõleg mert õk egy párszáz kilóméterrel odébb voltak. Mire Kesztölcre értem, ákibá már túl volt a dupla ironman zömén és tán csak egy pár kilcsi futás volt vissza. Bár sejtem, hogy azok az utolsó kilóméterek felértek egy K100-al. Hajrá ákibácsi!

Kesztölcön Tapír már csak 10 perccel van elõttünk. Brr. Rettenetesen gyorsan megyünk. Közben befogott Ispi, akit még sose láttam ilyen lassan futni. Öt egész percig tudtam tartani a tempóját. Igaz, ezt is csak azért mert egy szûk szakaszon beragadt mögém és feltartottam. :-) A homokon pikk-pakk átvergõdünk és a dorogi elkerülõn ért be Future, aki már ekkor is magába fordulva, picit elgyötört arccal futott. Hajrá Future. Bevallom, nagyon aggódtam a terved miatt, szombaton nem lehetett 10 órán belül menni. Nagyon féltem, hogy kiütöd magad, de úgy full max K.O.-ra. Mint utóbb kiderült, ettõl nem voltál nagyon messze.

Dorogom Tapír már csak 5 perccel volt elõttünk. És akkor indult az elsõ nagy mászás, az elsõ nagy mumus (három ilyen van számomra: Gete, Gerecse, Somlyó) megmászása. Olyan rohadt kis alattomos ez a hegy, az ember azt hinné, hogy mindjárt fent van, aztán kideül, hogy nem, hogy nincs fent, de még féltávnál is alig van. Közben ég szét a mindene és lassan de biztosan olyan ábrázatot kezd ölteni a feje mint a császárnak a Csillagok Háborújában.

A Getén szívmelengetõ látvány fogadott: Tapír feküdt az árokban. Jó, nem feküdt és nem is volt árok, de a történészek ilyen apró részletekkel nem foglalkoznak majd. Szóval Tapír ült, falfehér arccal, üveges szemmel, legörbülõ szájjal és még a keresetlen megjegyzésemre se tudott readálni. Nagy lehet a baj. Annyira, hogy nem is mertem belerúgni, pedig úgy szerettem volna. :-)) Azért a rajtnál csak bokán rúgtam, ennyit minimum megérdemel. Mindenesetre lehet, hogy felmegyek a héten a Getére és csinálok egy Tapír emlékmûvet. :-)

Tapírt levonszoltuk a Getérõl és csatlakoztunk még két ultrafutóhoz, Sándor Csabához és Végh Attilához. A vízmosásban várt egy üveg limonádé amiben komoly kárt tettem majd felnyomultam azon kedves kis 90 fokos, homokos emelkedõn, amin egyszer ifjú koromban még egy Tesco Gazdaságos bringát is fel kellett cipeltem. Ó, hogy a veszett nénikéjébe csapna bele a mennykõ.

Ösztöneim azt diktálták, hogy ezen a szakaszon minél gyorsabban túl kell jutni. Mogyorósbánya volt a menedéket és hiába volt addig még egy pár brutális kilóméter, muszáj tolni. Égett mindenem. Kezem, lábam, vállam. Ami vizem volt, azt a fejemre és a nyakamra locsoltam. A rendszer ekkor kezdte elõször felmondani a szolgálatot. Túlmelegedtem és egy teljes reaktor leolvadás volt kilátásban. Minden piros lámpa villogott, minden mutató határértéken túl volt és egy fõelem hiba elég valószínûnek tûnt. Visszakapcsoltam alapjáratra és maximum fokozatra állítottam a vágyálomgeneráló gépet, ami a mogyorósbányai kék kutat és egy nagy pohár kólát lebegtetett a szemem elõtt.

A tokodi pincéknél Tomator várt minket egy vödör hideg vízzel és brutálisan nyakon öntött. Ez felért egy orgazmussal. Hegyeskõig eröltetett menetben mentünk majd begurultunk Mogyira ahol vár fél liter kóla és két deci baracklé. Valamint egy újabb marék sótabletta. Nagyon kiváló.

Mogyósbányára 6:28 alatt értünk. Ha ezt indexálom az idõjárási tényezõvel, ez nem sokkal marad el a tavalyi 11:55-ös tempótól. Volt egy 14 és egy 15 órás idõtervem de a tempónk nevetségessé tette a teljes tervezõcsapatot. Ebbe csak belehalni lehet. A konklúzió adott volt de elsõként Miki merte ezt kimondani. Összekapta a holmiját, vállára vette a tatyóját és azt mondta, hogy kiszáll ebbõl az öngyilkos járatból és inkább visszavesz.

Ezt tettük mi is. András nagyon harcolt Mikiért, nem akarta elengedni. A bajóti mûútig végig gyalogoltunk, vártuk Mikit, aki végül pont az országútnál ért be minket, de egyértelmûvé tette, hogy nem akar velünk jönni. Egy picit még vártuk de végül abban maradtunk, hogy Szárligeten bevárjuk és a visszafelét együtt csináljuk.

Mogyitól a sokkal megfontoltabb tempó és a sok erdõ rendbetett. Ismét beszélgettünk és megvitattuk az élet nagy dolgait. A Gerecse mumusa elõ se mert bújni, olyan lazán mentünk fel Bányahegyre.

Bányahegyen becsatlakozott Tapír, aki a tokodi pincéknél, egy bizonyos pisilés közben úgy döntött, hogy ennyi elég és inkább lefekszik az árokba. Szóval Tapír önszorgalomból beszállt hozzánk és biztosította a tapír társaságot. Szégyellem bevallani, de jó volt, hogy jöttél. Elvégre a Sötét Oldal összetartozik. :-) A számokat nézve innentõl ráálttunk a 14 órás tempóra és azt futottuk nagyon egyenletesen.

Koldusszállás elõtt nem sokkal két srác jött szembe az úton. Amikor megláttak mindek, megfordultak és elfutottak. András ekkor utánuk eredt és felemelt karokkal, jeti üvöltéssel kezdte el kergetni õket. Csak a kanyar után derült ki, hogy Õk a pontõrök és döbbenten nézték az üvöltõ õrült érkezését... :-)

A Koldusszállási tea annyira finom volt, hogy megigértük, hogy visszajövünk még egy pár pohárra. A szerencsétlen Tengerszemes csákó ekkor inkább hátra lépett kettõt, hátha fertõzõek vagyunk. De most nem azért, tényleg nagyon jó volt a tea.

Jött a harmadik mumus, a Somlyó. De ez is csak egy fogatlan sárkány volt. Ennyire könnyen még nem mentem fel sosem erre a hegyre. Viszont lejönni már nem esett ennyire jól. De hát az élet nem haborsorta. Innentõl versenyeztünk egyet az idõvel, hogy még világosban beérjünk és a Szárliget széli erdõn is lámpa nélkül tudjunk átkelni. A bedõlt fák lassítottak és picit végtelennek tûnt a dolog de egyszer csak, egy kellemes szellõ felénk sodorta a szárligeti kutyák ugatását. :-) Hát megjöttünk. :-))

Az eddigi legkényelmesebb teljesítés. Lehet, hogy mindíg így kéne. Hitegetni magamat, hogy majd, jól megfordulok Szárligeten és ezért nem érdemes tökig nyomni, aztán a M1-nél röhögve bevallani, hogy he he, nem is megyek vissza, hanem szépen begurulok, vislizek, meg teázom. :-)

A zombik vonulása

Soha ilyen jó állapotban még nem léptem be ebbe a suliba. Talán még egy mosolyt is megengedtem bár a rendezõ valószínûleg vicsornak nézte. Vigyor ide vagy oda, a hülye szervezetem valamiért azt gondolta, hogy ha Szárligeten vagyok, akkor biztos vége a bulinak és lehet leengedni. Pedig nem, tovább megyek, ha addig élek is. (Már pedig csak addig élsz...) Szóval a rendszer elkezdett leállni. Off-line feliratok kezdtek megjelenni a szemem elõtt és mindehez még egy kis hidegrázás is párosult. Remek.

Beültünk az ebédlõbe, fél óráig tömtem a fejem majd lefeküdtem 15 percre egy kis meditálásra és önhergelésre. Aludni nem tudtam de mégis kellett az a negyed óra, hogy rábeszéljem magam arra, hogy a jó meleg ágyikó és sok órás eszem-iszom helyett a visszafordulást válasszam. De a dolog mûködött, a 15 perc végén felugrottam és szóltam Andrásnak, hogy mehet a buli.

Összesen 58 percet álltunk és 10 órakor futottunk ki Szárligetrõl. Az ellenõrzõlapot szépen lepecsételtettük, kértünk rá induló idõt és nekivágtunk. A kedv rendben volt de megvallom, nem igen tudtam elképzelni ahogy vasárnap délután ereszkedem le a Róka hegyrõl. Talán ez a legnagyobb gondom. Még nem „látok el” 200 kilómétert.

Eleinte nagyon szellõsen jött szembe a mezõny. Inkább csak futókkal találkoztunk akik zömében már elég morcosak voltak és a köszönésünket se nagyon fogadták. Egy érdekes párral is találkoztunk, akik mikor megláttak minket, sarkon fordultak és elkezdtek sprintelni a másik irányba. Azt gondolták, hogy ha mi a visszafelé jövünk, bizti elkavartunk és a békás tó után nem jobbra hanem balra kell menni. De ha már kavartunk, itt a lehetõség, hogy elén kerüljenek...

Bevallom, eszembe se jutott, hogy a szembefutás gond lesz a többieknek pedig az volt. Lépten nyomom elbizonytalanítottunk jó pár túrázót akik teljesen természetesen azt gondolták, hogy azért megyünk a másik irányba mert elkavart a mezõny és épp a kéket keressük. És minél fáradtabb valaki, annál könnyebb elbizonytalanítani. A 23-24 órások nagy része szinte rémülten nézett ránk...

Andrással úgy gondoltuk nem kell a visszafelé túránkank PR-t csinálni és jobb azt mondani, hogy Koldusszállásra tartunk. Elvégre ott nagyon finom volt a tea és nem titkolt szándékunk volt két-három gallonnyit betermelni. .

A Somlyóra keserves élmény volt felmászni. Fáradt is voltam és rohadt meredek is volt a kis szemét. A ponton addigra 92 ember haladt át. A pontõr szerint tavaly ilyenkor több mint háromszor ennyinél jártak.

A szénégetõk után kezdett sûrûsödni a mezõny és többen értetlenül kérdezték, hogy merre megyünk. Mondtuk, hogy teázni. Sokan kezdtek vadul zseblámpázni és totál pánikban keresték az utolsó kéket ami legalább minimális biztonságérzetet adott. A sorompónál várt az autó és kicsit leültem enni. Bámultam a libasoros zseblámpás konvojt amikor egy üveges tekintetû srác megállt elõttem és pár pillanat néma csönd után megkérdezte, hogy merre kell menni. Te jó ég, nem fogadtam volna arra, hogy beér...

Az autópálya melletti búzatábla fantasztikus volt. Vagy 40 fényfolt ereszkedett lefelé a mezõ szélén. Errefelé futottam össze Sánta Kutyával aki elõtt le a kalappal. Õ volt az egyetlen, akár oda, akár vissza, akár reggel, akár este, aki vidám volt, nevetgélt és akibõl nem áradt a világvége hangulat.

Koldusszállás elõtt ért az éjszaka legkellemesebb eseménye. Elfutottunk egy csapat mellett és egy csinos hölgy Andrisra mutatva megkérdezte társát, hogy Õ volt e Balázs. Ó, ez olyan jól esett, mert ezidáig vagy 20 ember kereste rajtam Andrást és Ispit. :-)

Kolduszállásnál pecsételtünk és bevállaltunk egy pár pohár teát. A mellettem ülõ srác maga elé meredve ült és a kezében tartott valamit, félúton a térde és a szája közt. Talán a következõ falat volt. Öt percet ülhettünk de ahogy szedelõzdködtünk a falat továbbra is a légüres térben lebegett

Nekiiramodtunk. Újabb indult a hidegrázás de ezt már lábon kihordtam. A futás viszont nem ment nagyon jól. Eléhezés nem volt, a sóháztatrásom rendben volt de az a szegény kis izomzatom eléggé gallyra ment már. Az a tizenpár óra a napon és a melegben óhatatlanul leamortizálta a szervezetem.

Nem baj, azért mentünk tovább. Koldusszállás után jöttek az igazi zombik. Ott már a 22 órán túli teljesítõk jártak. Mindenkinek köszöntünk de az emberek fele nem tudta viszonozni. András egy picit cikk-cakkban közlekedõ egyénnek odaszólt, hogy „szia, jó utat.” A srác megállt, lassított felvételben megfordult és három pillanat múlva visszakérdezett, hogy: tessék?

-Semmi, semmi, csak köszöntünk, jó utat.
-Jó.

Volt egy srác aki bár látta, hogy a lámpám rossz irányba világít és valószínûleg közeledik is felé, nem tudta felfogni mi történik és én hiába húzódtam félre, Õ csak a fényt követte és nekem jött. De még ekkor sem értette, hogy mi van.

Koldusszállás után azt mondtuk a szembejövõknek, hogy a vértestolnai kocsmába megyünk sörözni. 100 emberbõl csak egy kérdezett vissza, hogy biztos nyitva van e fél háromkor. Az emberek nagy része azt gondolta, hogy feladtuk és hangot is adott ennek a véleményének. Többségében együttérzõ volt a tömeg bár azért volt egy pár kárörvendõ beszólás is. De ha hiszitek, ha nem, Vértestolnán tényleg van egy nagyon jó kocsma.

A mûút elõtt nem sokkal ült egy srác az erdõben. Nem is az úton, inkább beljebb egy 5-6 méterrel. Kérdeztem, hogy jól van amire elõször jött egy határozott igen majd valami csontvelõig hatoló hörgés. Hümm. Nem sokkal ezután elment az elsõ seprû, akit a narancs póló tett elég könnyen felismerhetõvé. Utána jött a második és egyben végsõ. Vele beszélgettem egy pár szót és ecseteltem, hogy merre tartunk. Mondtam, hogy nem tudom meddig bírjuk de Mogyi biztos meglesz.

A mûúton állva nyomasztóan magasnak tûnt a tévétorony a Gerecse tetején. Beállt már mindenem és fejben is picit darabokban voltam. Sebaj, megyünk tovább. Ahogy emelkedtünk, egyre melegebb lett. A jó kis hûs levegõ megült a völgyben és ahogy másztunk, megint dõlt rólam a víz. A létrázás sem esett jól, éreztem, hogy az izomzatom már tropára ment. De ekkor is még Mogyorósbánya volt a lelki cél.

Bányahegy elõtt pár kilivel találkoztunk még egy magányos túrázóval, egy bõ órával a „záróbusz” után aki már feladta de Tatabányára próbált levergõdni.

Bányahegy elõtt egy kilóméterrel fogalmazódott meg bennem a kiszállás gondolata. Nem tudtam futni és futóedzés szempontjából nem láttan sokat abban, hogy legyalogolunk Mogyorósbányára. András is talán így látta mert nem gyõzködött. Mire kiértünk a rétre, már pirkadt. A pontõr még virrasztott és morcosan szólt, hogy a depo autó már 50 perce vár. Megjegyezte, hogy nagyon el vagyunk késve mert már rég bezárt a pont. András mondta, hogy délután már voltunk itt és pecsételtünk. Mire az volt a válasz, hogy akkor mi valamit nagyon elcsesztünk. András válaszára viszont úgy tûnt nem volt felkészülve.

Négy óra körül ért be egy csapat Bányahegyre. Kicsit kicsúsztak a szintidõbõl, mondták, de akkor is végigmennek. Kemény. Meghajolok elõttetek.

Reggel hét körül értem haza és a kádban ülve jutott eszembe, hogy vannak akik még csak most érnek be. Brrrr.

Sajnálom, hogy nem tudtam továbbmenni. De a lelkemet nem bántja. Ez a nap nem az a nap volt...
 
 
A híd túl messze van...Túra éve: 20052005.04.12 14:40:02
Újévi fogadalmam folytán a tegnapi 90 kilcsis futás beszámolójában egyszer sem szerepel a ’halál’ szó. Lehet persze, hogy helye lenne benne, de ne is keressétek. :-)

Szóval akkor pár szó a Híd Túl Messze Van címû teljesítménytúráról.

Több okból is nagyon kellemes volt, még akkor is ha ezen okok egy része elsõre kicsit furának tûnik. Elõször is, élmény volt tornateremben, matracon aludni. Ettõl nem kicsit féltem mert meg voltam gyõzõdve arról, hogy már rég elpuhultam az ilyesmihez. De mégsem. Simán ment, hogy vagy 25-en aludtunk egy teremben, közös lámpaoltással és gyújtással, horkoló és zacskóval zörgõ túratársakkal. Jól aludtam, nem forgolódtam és bizonyítottam keménységem. :-) Továbbá megtapasztaltam, hogy az Alföldi tájnak is van szépsége, hogy a MOL algyõi kitermelõje akárhogy is nézzük ocsmány, hogy a gátõrök jó fejek, és nem is kellett azt mondani nekik, hogy egyszer majd kérünk magától valamit.

Reggel 6 után 6 perccel indultunk neki öten (akibacsi, larzen, miki, alow, és én) a 90 kilcsinek ami nagyjából így nézett ki: Szegedrõl északnak algyõig a Tisza partján, át a túlpartra és vissza, majd a Maros mentén Makóig. Ez eddig kb. 57 kilcsi. Makótól át a Maros túlpartjára majd vissza Szegedig ahol át a régi hídon és vissza a sulihoz. Vágig a gátakon. Sima ügy, nem? Az elsõ 30 kilcsi tényleg az volt. 5:30-5:40 körüli tempót mentünk amit a technikai megállások és pecsételések lassítottak. Közben viccelõdtünk, beszélgettünk, szidtuk Tapírt, meg ilyesmi. Szóval jó volt.

Olyan 30 körül jött a fáradtság elsõ jele. Ezt picit korainak találtam de ugye Tapír alapszabálya, hogy a túra elsõ harmadán viccelõdünk, a második harmadán csöndben futunk, a harmadik harmadban pedig túlélünk. Ehhez képest még féltávnál is viccelõdtünk, ami akár jó jel is lehetne.

Az elsõ közös holtpont 45 kili után nem sokkal jött. Az éjszakai fagyot felváltotta a langyos, tavaszi meleg és az átfagyott föld felengedett. Egyre sárosabb lett a gát és egyre inkább a nehezen futható de száraz gátszélre kényszerültünk. Kemény tempót nyomtunk és a hirtelen nagy csöndbõl egyértelmû lehetett volna, hogy mindenki küzd. De azért toltuk tovább, egy kilibe bele is mértem, és akkor is 5:40-et toltunk, ami egy holtponthoz elég kemény. Egy pár végtelen, néma kilcsi után nagyjából egyszerre álltunk meg és sétálnk vagy öt percet. Ekkor már látszott Makó, igaz az Alföldön elég messzirõl látszik minden, úgyhogy látszott, látszott, de tudtunk, hogy még k. messze van.

Az egyik trükk amivel kisérleteztem az a gimnasztika. Idõnként, egy egy megállásnál nyújtottam egy rövid percet és érezhetõen több kilóméteren át jobb lett az izomzatom. Csak egy fáradt aggyal nem könnyû rávenni magad, hogy gimnasztikázz a puszta közepén, amikor az ráadásul még fáj is.

Makóra befelé kezdtem magam elõször elhagyni. Az 5:30 körüli tempó már annyira gyors volt, hogy csak kapaszkodtam. 10 órás idõtervvel indultunk el de féltávhoz 4:35-kor értünk, vagyis sokkal de sokkal keményebb iramot nyomtunk. Erre vélhetõleg, az alapozás negyedik napján még nem voltam kész. De a makói három perc pihi jót tett, és egy darabig ismét ment a futás.

A Maros mentén 100 méterenként vannak folyamkilóméter jelzõ oszlopok, úgyhogy innentõl viszonylag könnyû volt követni mennyinél járunk. A 17-es kõnél, vagyis 22-tõl a cél elõtt szálltam ki az élbolyból. Mikinek már nagyon mehetnékje volt és látszólag zavarta, hogy rám kell várni. De hát én véglegesen elfáradtam. Lehetett volna eléhezés is, de ezt nem annyira hiszem. Hisz annyit ettem mint egy konyhamalac és folyamatosan tömtem a fejem a túra során. Andris szerint annyira fehér voltam, hogy nem mert egyedül hagyni. Ekkor lépett ákibá a színre aki mondtam, hogy inkább velem tart. András és miki leléptek, ákival pedig lakomába kezdtünk. Elõvettem mindent de mindent ami ehetõ volt. Nyomtam müzli szeletet, napraforgó magot, aszalt szilvát, mazsolát, és csokit.

Innentõl új taktikát dolgoztam ki. Már csak a túlélésre játszunk ezért minden megtett 100 méter számított. A kilóméterek pontosan ki vannak jelölve, úgyhogy nem a következõ 22 kilit kellett teljesíteni hanem csak a következõ egyet, vagy csak a következõ száz métert. A tervem az volt, hogy két kilóméter futásonként sétálok kétszáz métert. Ezt többé kevésbé tudtam tartani, fõleg a lakoma után, de 77-nél újabb holtpont jött. Áki kicsit lemaradt de a 77-es ellenõrzõ pontnál ismét összefutottunk. Nekem addigra elfogyott a vizem is mert a tizenegypár fokban, a napon, hátszélben, kicsit melegem lett a fekete felsõben. Azt viszont nem mertem nagyon levenni mert alatta csak egy átázott póló volt. Futó pulzust nem néztem de egyszer belemértem a 200 méter séta végén és akkor volt 135-140.

A pontról, öt pohár tea után, hárman (áki, egy szigethalmi srác és én) együtt indultunk. Láthatólag mind a hárman a kis futás kis séta elvét követtük de különbözõ szakaszokra osztottuk a távot, úgyhogy nem igazából együtt futottunk. A 6 perc még ekkor is ment de egyszerre két kilinél többet nem tudtam futni. Amikor a kilcsi jelzõk elfogytak, még ennyi sem ment. Olyan 6-7 kilcsivel a vége elõtt várt Hauanita akitõl egy puncsos mignont rendeltem elõzõ nap, bár amikor Anita ott állt a sütivel, egy porcikám se kívánta. Ismét csak dominált a frissítõmben az édes és szeritem a problémáim nagy részét a vércukorszint ingadozása okozta. Ezen még nagyon sokat kell gondolkodnom. Akármennyire nem kívántam a mignont, a következõ megállásnál simán benyomtam, az utolsó falatig. Ettõl annyira elszállt a vércukrom, hogy majdnem legurultam a töltésrõl. De ekkor már Szegeden voltunk és az elsõ híd látványa megadta a reményt, hogy most már ha törik, ha szakad, be fogok érni. És így is lett. A tíz órás terven belül, 9:37-re.

Picit csalódott vagyok, hogy 90 kilóméter ennyire kiütött, bár tudom, hogy érdemes a körülményeket is figyelembe venni. Hogy most vagyok egy öt hetes pihi után, hogy egy hete futok újra és, hogy egy hete még nem voltam teljesen egészséges. És az is számít, hogy a tervet túlteljesítettük. Ettõl függetlenül azért nem gondolom, hogy ez valami nagyon nagy eredmény. Hümm. Majd még elmélkedem ezen sokat.
 
 
Téli MátraTúra éve: 20052005.04.12 14:37:41
Nem tudom, hogy lesz e erõm valaha is "rendes" beszámolót írni, de addig ennek elégnek kell lennie, ég akkor is ha ezzel a pár sorral nem is illdomos ezt a túrát "letudni."

A hófödte Mátra egyszerûen káprázatosan szép. Csak kapkodtam a fejem és próbáltam betellni a látvánnyal. Nem igazán sikerült de jön még ez a hegy az én utcámba. :-)

Ami az esést illeti, igazat ír Cucu, nem tudom hányszor estem. Az elsõ néhányat számoltam de amikor egy percen belül háromszor is gyõzött a gravitáció, feladtam a statisztika gyártást.

Az útvonal futás szempontból katasztrófa volt. Korán akartunk indulni de a szöszmötölés generátort max fokozaton felejtettük és nem, hogy korán nem sikerült elrajtolni, még a 8:00-ás rajt zárásbó is kicsúsztunk negyed órával. S mert több mint ezren indultak a különbözõ távokon, az elsõ 15 kilcsiben végig elõzgettünk. Az út eleve nehezen futható de a lábszár közepéig érõ hóban elõzgetni nem könnyû munka. Ahogy fölfelé mentünk, a hó egyre vastagabb lett, de szerencsére az elõzendõk száma is csökkent. Mátraszentimre és Galyatetõ között az erdõ káprázatos, szerintem Cucu képe is arrafelé készülhetett, Galya elõtt nem sokkal. (Vagy nem. :-)

A fölfelé szakaszon eszetlen tempót diktált ákibácsi amit Future és Löw Andris lazán tartott. Tapír gyorsan lemaradt, mielõtt befeküdt volna az árokba és Larzen is egy picit lazábbra vette. Nekem nem annyira ment de nem is zavart. Hóban, csúszkálva nem tudok futni és ezen a túrán nem múlik semmi. Viszont András nem hagyott lemaradni, minden ponton visszatartotta az élbolyt és bevárt mindenkit akit lehetett. Galyatetõ elõtt Tapír is felért és innentõl ötösben mentünk majden a Kékesig.

A Kékest észak felõt a K+ jelen közelítettük meg amirõl elég annyit tudni, hogy azon még Hillary és Tenzing sem biztos, hogy feljutott volna. A hó helyenként 30-40 centi volt és nem kicsit csúszott de legalább meredek volt mint állat.

Ezen a szakaszon csak gyalogolni lehetett de így is simán 180-on volt a pulzusom és szédültem mint atom. Tudom, hogy csak ezer méteren voltunk, de ez az érzés kisértetiesen hasonlított a magaslati edzõtáborokban tapasztalt elsõ napi fulldoklásokhoz. Biztos vagyok benne, hogy voltunk elég magasan ahhoz, hogy az a minimális levegõritkulást már megéreztük.

A Kékes elõtt összefutottunk még Bontovics Timivel is és Philipcsigával. (Utóbbi üdvözli a topikot.) Imaroval Galyatetõ után nem sokkal találkoztunk de a hosszabb beszélgetést megtartottuk a célra. És a társtopikunk képviselõivel is összefutottunk, pont Galyatetõn. Egy cseles becsúszással az ellenõrzõpontnál be is elõztük õket. :-)) A célban ott volt Mr. ide nekem a Kinizsit Csanya és JB is.

A kékesen bedöntöttem egy nagy teát, utána elindultunk a lejtõn. Hisz innentõl már csak lejtõ volt. 10 kilics. Amit a tökig érõ hóban is 45 perc alatt nyomtunk végig.

A célban még Repivel is dumáltunk aki nem olyan ovis idõt ment mint mi (5:09) hanem egy bõ negyed órát ránk vert. Sima ügy.
 
 
Bia 25Túra éve: 20052005.04.12 14:33:05
Olyannyira felemásra sikerült nekem ez a hétvége, hogy az egyik szemem még most is sír a másik meg bambul, pedig már erõsen hétfõ délután van.

A Pécs-Harkány futóversenyt terveztem de a szombati futás után úgy döntöttem áttérek teljesítmény-nyugágyhajtásra. Történt ugyanis, hogy elindultam a Szigeti Hendikepen ahol káprázatosan nem ment a futás. Lendületesen indultam és tippelgettem, hogy két kilóméternél vajon 7 percen kívül vagy belül leszek e. Ehhez képest az óra 7:40-et mutatott. Ez nem lett volna baj de ráadásul rosszul is ment és a tüdõm csak azért nem esett ki mert a májam és a lépem is ki akart jönni de a három együtt nem fért ki a lyukon.

A hendi után beszálltam Tapírhoz és Ákihoz egy laza 25-ösre. 4:50 körüli tempót mentünk de ezt sem bírtam. Nem voltam méltó a fekete Saucony felsõhöz és egy körrel a vége elõtt kiszálltam, annyira padlón voltam. Nem tudom hogyan jutottam el hazáig de az biztos, hogy egy laza hat és fél órás délutáni alvásra volt szükségem az életfunkciók normalizálásához.

Még a Szigeten elhatároztam, hogy így nem szabad PH-ra menni mert komolytalan sportteljesítményért úgyis kizárnának. Helyette bevállaltam a Bia 25-öt mert a 6 perces kilcsik azért talán még mennek, másrészt nem verseny. Továbbá, talán nyílik alkalom arra, hogy az egy nappal korábban megbecstelenített Saucony felsõt feketére mossam. :-)

Leginkább macsára kellett figyelni. Macsa csak azért nem társul be a Sötét Oldalhoz mert derogál számára az ilyen dedós futásokban való részvétel. A Sötét Oldal Én vagyok, mondhatná. De nem mondja, mert a menetszél úgyis elnyomná a kiáltást.

A téli túrázásban az a jó, hogy az ember megtanulja az apró örömöket is kiélvezni. Például tiszta felüdülés a tükörjégen futni miután az ember 5 kilcsit szenved végig a 25 centis hóban. És a jeges orkán után olyan jól esik ismét az erdõben bóklászni és tövises kóróba kapaszkodni.

A legnagyobb öröm akkor ért amikor láthattam Tapírt taknyolni. Sajnos lábra állt mielõtt havat rugdoshattam volna rá. :-) ("Ami Tapírnak rossz az nekem jó." copyright akibacsi :-)

20 kilóméter körül pont úgy éreztem magam mint egy nappal korábban, amikor már egy gyökérkezelés is vonzóbb alternatívának tûnt a futásnál. Áki elöl nyomta és csak a jeges sziklafalon váltott vissza kocogásra. Larzen pedig amolyan biztos ami biztos módon nyomta mögötte nehogy Áki magára maradjon és lassítson. Közben süvített a jeges szél és keresztbe fújta a havat ami marta az acrom.

Itt már azt gondoltam, hogy mindjár befekszem egy bokorba néhány szelet újságpapír alá de egy kis csoki és egy pár citromos nápolyi csodát tett. Feléledtem és be tudtam futni, úgy, hogy Áki sem hagyott ott és macsa méregfoga sem tett túl nagy kárt. Tapírt pedig leszakítottuk. Ó, azok az apró örömök. :-)

A túra nagyon rendben volt, a szolgáltatásokkat csak dicsérni lehetett csak az a fránya hó ne lett volna. :-)
 
 
Petőfi Sándor teljesítménytúraTúra éve: 20052005.04.12 14:23:43
Kopi pészt az index forum Futóbolondok topikból:

Petõfi Hetven(egy egész kettõ)*

Hetekkel ezelõtt kinéztük ezt az alföldi túrát mint a tökéletes utolsó felmérõt Sárvár elõtt. Hosszú de nem túl hosszú, sík és nem verseny. Szóval tökéletes.

Ákibácsi kimentette magát, valami bringázásra meg esküvõre hivatkozva de szerintem végre megjött az esze és nem akarta a hétvégéjét önszivatással tölteni, ráadásul Tapír társaságában. Nem baj, találtunk helyette beugrót Lõw Andris személyében aki ezáltal kiegészítette a Lrz, Tapír csapatot.

Andrást negyed hatkor szedtem fel, ami csak azért volt izgalmas mert telefonon negyed hetet mondtam így kerek hat és fél perce volt a reggeli készülõdésre. (És még valszeg túl sok, ha a mai alakítását veszem. :-)

A túra érdekessége volt, hogy volt egy 40-es táv is, ami a mi útvonalunk 40. kilóméterétõl indult és velünk szembe jött. Ezen indult 7241Gabi, Gaandi, Kölyöktigris, Sanyijani és Ala. A velük való találkozást mint a nap fénypontját vártuk. És a várakozás nem volt megalapozatlan. :-)

Azt hiszem soha nem kerültem még ilyen közel túra feladásához ráadásul az 5. kilóméteren akartam kiszállni. Ugyanis az elsõ szakasz szabályosan mocsárvidéken vezetett keresztül és képtelenség volt nem bokáig gázolni a sárban és a vízben. Továbbá hajnalban egy két fokosnál nem lehetett melegebb a víz és a lábam az elején szétfagyott, ezért sem éreztem, hogy a cipõben lerakódott sár kiszorítja õket a már szinte cafatokra szakad Asics-bõl. De legalább a humorunk megmaradt. Fõleg amikor ehhez a sorhoz értünk az itinerben: “Itt már nincs út, ezért egy magassági pontot célzunk meg.” Magassági pont az Alföldön? Igen. Egy alig észrevehetõ domb tetején olyan szép csúcskõ volt mint a bárhol a Börzsönyven vagy a Vértesben.

Én az elsõ kilóméterektõl, sõt, már az elsõ lépéstõl fáradt voltam. A Bakony 50 nagyon kiütött és nem tértem még magamhoz. Egy hete fájdogál mindenem és futás helyett csak nyögdécselni tudtam. (Chino a tanúm.) Ez rossz omen. Úgyhogy abba maradtam magammal, hogy a saját tempómat futom és inkább lemaradok. Már az elején is hátul kullogtam de 40-ig többé-kevésbé együtt maradtunk. Egy darabon a vasút mellett mentünk és egy kivételesen jól futható szakaszon 5:20-as kilcsit mértem. Nem rossz. Minden mocsárral, felszántott szekérúttal, szõlõssel és borókással együtt is bõven 6 percen belüli tempót mentünk.

Egyik nagy célom a frissítés gyakorlása volt. A Bakonyban nem volt holtpont és ezt a mait is így szerettem volna. Ehhez enni kell. Úgyhogy azt csináltam, hogy ahányszor eszembe jutott az evés, tömtem valamit a fejembe. Vagyis bõ 15 percenként ettem. Sokáig csak aszalt sárgabarackot de volt müzliszelet és csoki is rendesen. Mert jó meleg volt, ittam is mint állat. Úgy számolom, hogy 70 kilin 3.5-4.0 litert ittam és még így is kiszáradtam annyira, hogy a célbaérés utáni mésfél órában még 1.5 liter lecsúszott.

Egy jó napon ez a tempó endben is lett volna de ez nem volt egy jó nap. Féltem is. Negyvennél visszavettem és Larzennel hagytuk Tapírt és Andrist elmenni. Innentõl jött egy 7 kilis aszfalt szakasz ami engem teljesen megtört. Az elején még 5:35-ben mentünk, a végén már csak 5:55-ben. Tapírék meg csak távolodtak. Itt már nem nevetgéltünk és én már csak azon gondolkodtam, hogy milyen szisztéma szerint kezdjek sétát beiktatni. Eszembe jutott a szegedi túra csúnya vége, (értsd: utolsó 20 km) amikor már 500 méterenként bele kellett sétálnom. És egy hasonló véget most egyáltalán nem akartam. Mindegy. Ilyensmivel kár foglalkozni. Inkább mentem és ettem.

Az Alföld meglepõen szép. Nem a Bükk, az biztos de mégis csodás világ, mesebeli tájakkal érdekes állatokkal. (Láttam az év elsõ gólyáját. Egyedül kuksolt egy fészekben és gyanakvóan nézte a darabos mozgásom. Már csak pár hét és a társak is megérkeznek és nem sokkal késõbb már sok kisbuksi is kifelé kandikál. :-)))

Végül nem lett borulás. Idõnként bele-belesétáltam de a 6 perc körüli tempót végig tudtam tartani. És ezt a sok kaja számlájára írom.

Az idõm 7:01-lett, amivel ugynan kicsúsztam egyfajta álomhatárból, de, és itt számít, hogy 71,2 kilcsi, az átlagom így is 6 percen belül lett (5:55). András kemény volt és 6:51-et ment, míg Tapír valószínûleg csalt és egy gyenge 6:51-et vánszorgott. Larzen pedig szinte velem együtt érkezett. :-)

Azt hiszem készen állok Sárvárra. Addig még elég sokat kell pihenni meg egy picit futni is de szerintem rendben leszek.

* Az aprólékosságnak jelen esetben lesz jelentõssége
 
 
túra éve: 2004
Bakonyi MikulásTúra éve: 20042005.04.13 14:54:11
Álljon itt a Bakonyi Mikulás igaz, hiteles története.

Már akkor sejtenem kellett volna, hogy baj lesz amikor Miki ’szia’ helyett ’egész héten véres húst ettem’ kiálltással fogadott az iskola elõtt. Te magasságos ég!

Szombat délelõtt csapatunk szinte minden tagja megpróbálta bebizonyítani, hogy Õ a larzen-ákibácsi módszer legortodoxabb követõje. Szerte széjjel szaggattuk a Bakonyt és egymást, majd fülig sárosan, kicsit szédelegve, kicsit émelyegve zuhantunk be a zirci iskolába. Kiváló szombat reggeli idõtöltés.

A larzen-ákibácsi módszer követõi óvatosan kezdtek, talán túlságosan is óvatosan, hogy ezzel ártalmatlanítsuk mikit. Õ ugyan bepróbálkozott egy két ’oxigénsátrat, oxigénsátrat!’ kiálltással de azért Õ is érezte, hogy ennél a tempónál ez nem teljesen hiteles.

Szóval totyorásztunk aminek következtében elõször larzen (ki más), majd ákibácsi is (ja, nagy meglepi, mi?) eltûntek a horizonton. A dolog engem nem nagyon zavart mert egyrészt hat napja futottam maraton, másrészt sejtettem, hogy ákibá kimerült, majdnem élettelen testével még úgyis találkozunk valami árokban.

Miki is türelmes volt. Vagy 10 percig. :-) Na jó, picit tovább, kereken 12 kilóméteren át. Ott átállt rakétára és olyan tempót kezdett nyomni, (mondván, hogy na, érjük utol ákibácsit) hogy még Future bordái között is nyekkent egyet a rekeszizom és Tapír is csak nyüszíteni tudott.

Gézaházánál, 20 kilinél várt minket a Mikulás aki csak a szép énekhangom hallatán adott pecsétet. Nem jutott eszembe semmi télapós nóta, ezért a Cifra palota kezdetû kedves kis dallal leptem meg. Ekkor a kis bajszos krampuszlány arcán a rémület félreismerhetetlen jele mutatkozott és borzasztó gyorsan kaptam pecsétet.

A hátralevõ 28 kilóméteren egyetlen egy kilcsit voltam elöl. Akkor is azért, hogy Mikit lassítsan. De annak a kilcsinek sose hallottam a végét. :-) Miki végig mondta, hogy ’jaj, jaj, milyen társaságba keveredtem, szerencsére csak félévente túrázunk együtt, egek, 180 fölött a pulzusom, hát így is lehet túrázni, hogy rögtön az elején elégetjük a szénhidrátot és onnan zsírégetés jön, jaj, oxigénsátrat.’ :-DD

Az egy kilóméter végén visszaengedtem Mikit elõre aki valóban iramot váltott bár nem pont a lassítás irányában. Innen egész az Ördög Árokig kapaszkodtam és rettegtem, hogy ha lemaradot, az erdõben maradok és a farkasok martaléka leszek. De az Ördög Árkon is olyan tempóban mentünk át, hogy a csúszós sárban is sprinteltünk. Ezt akkor függesztettük fel amikor Miki majd három méter csúszott lefelé egy agyagos,sáros falon és csak egy ujjnyi gyökérben tudott megkapaszkondi. Én ezt a veszélyt elhárítottam és két egész méterrel tovább tudtam jutni mielõtt én magam is lezúgtam. Sajnos Tapír pont itt maradt le és nem láthatta a sót de hát így járt.

Ezen a ponton már nagyon kifelé jött rajtam a firenzei kaland és a combom egy szilárd tömbe állt össze. De Mikit ez nem hatotta meg. Minden domb tetején, minden kanyarban ákibácsit vélte felfedezni és sprinteltünk tovább.

Néha néha hátranéztem, reménykedve abban, hogy Tapír árokban heverõ testét látom de nem, csak jött mögöttünk. Nem lehetett lerázni. A tapír egy nagyon veszélyes állatfajta. Idõnként megpróbáltam Miki elé vetni magam, vagy valami csellel megelõzni de nem ment.

Gézaházánál, ahol ismét találkoztunk a Mikulással, megpillantottuk larzent. Ettõl Miki vérszemet kapott mondván, hogy már ákibá se lehet már nagyon messze. Hát naná, hogy toltuk neki. :-))

Én már annyira kampó voltam, hogy beszélni sem tudtam. Ezúton kérek elnézést Future-tõl akire többször rámordultam ezen a ponton. De az az igazság, hogy annyira kimerült voltam, hogy az agyam abszolút takarékon mûködött.

Az ucsó öt kilin, mondván, hogy síkfutók vagyunk vagy mi, totál sprintre kapcsoltunk. Miki ákibácsi vérét akarta de már látszott a célnak kijelölt szennyvíztisztító és ákibá nem volt sehol a láthatáron. Addigra már valószínüleg Zircen sörözik. Miki ekkor kezdett tanakodni azon, hogy talán érdemes lenne egy új módszertant kitalálni vagy beállni a sorba és magáévá tenni a larzen-ákibácsi módszert. :-) Miki, állj be közénk, nincs menekvés! Állj át a sötét oldalra. :-))

A célban kiváló meleg teával öntöttem lelket magamba de Andi kókusz golyója még ennél is kiválóbb mulatság volt. És rágalom, hogy megettem vagy huszat. Tizennyolcnál egy darabbal sem volt több. :-)

Nagy üdvözlet a tártopik csapatának is, akiket jó volt látni. Lassan kiszorítjuk a maradi túrázókat akik gyalogolni akarnak. Komolyan már, gyalogosan? Ez olyan huszadki századi elavult dolog. :-)
 
 
Bakony 50/25/10Túra éve: 20042005.04.12 15:02:31
Tanulságos túra volt a Bakony50. Tanultam magamról is és másokról is. Egyrészt megtanultam, hogy ha nekiindulok egy túrának, bizonyosan adok egy pofont a szarnak. Másrészt tanulságos volt a szûz hóba taposott lábnyomokból kiokoskodni, hogy sporttársaink hogyan tudnak ilyen gány idõben ennyire zúzós tempót menni.

Larzen, Ákibá és Tapírka társaságában vágtunk neki a szombati etapnak. Leginkább azon tûnõdtem, hogy miért nem vagyok nyûgös. Szombaton hajnali fél hatkor keltem azért, hogy a szakadó hóban szívathassam magamat. Ilyenkor összetört lélekkel indulok neki és csak a táv fel körül kezdek helyrerázódni. Most inkább a „sima ügy” generátor dolgozott bennem. Amikor az indítók 25 centi havat emlegettek, egész jót mulattam. Mondjuk az gyanús volt, hogy a héten a tévék csak bakonyi hóesésrõl beszéltek. Olyan nem hallottam, hogy a Bükkben esik a hó és olyat sem, hogy a Mátrában. De azt egész héten bömbölték a tévék, hogy x napja szakad a hó a Bakony lejtõin.

Herendig nem volt egy nagy élmény a túra. Hiányoltam az erdõt. Igazán jól csak erdõben érzem magam. De legalább a talaj jó volt. Itt ott kicsit sáros volt de amúgy szinte végig jól futható utakon mentünk. Akkor még fogalmaztam a túra végi SMSt. „Sima ügy, tök futható volt minden, kellett nekem kárognom…” Herenden becsatlakozott a harcias kedvû Hiver is aki még a vasútállomás elõtt egy jobb horoggal beküldött az árokba. Ködösek az emlékek de a 40 kilós sporttárs (én 80 kg) elindított egy jobb egyenest a bordáim felé amibe rendesen beleszaladtam. A lila foltról látleletet vettek fel. Viszont egy darabig utána nem kaptam levegõt és ez az eslõ néhány mászást nehezítette.

Herend után a hó valóban megjelent. És egész harcias alakzatot vett fel. Az utat letaposta az elõttünk haladó 25 kilcsisek de ez nem sokat könnyítette az életem. A keskeny, kicsit jeges ösvényen nagyok csúszkáltam, ami rettenetesen szaggatta az achilleszem. Tapír futott elöl miközben bennem komolyan felmerült a feladás gondolata. Alig haladtunk, minden lépés munka volt. Elõzni pedig csak a térdig érõ hón keresztül lehetett. A lassú, kínzó halált a féltáv elõtti forró tea feledtette. Ez egy kis erõt adott ami egészen addig tartott amíg az 50-es és a 25-os ketté vált. Az igazi buli csak innen jött. Innentõl csak egyetlen pár lábnyom haladt elõttünk és még ez a szegény túratárs is színvak volt. Se a kéket se a pirosat nem látta jól és itt ott levágott 2-3 kilcsiket. De biztos véletlenül, biztos nem azért ment ki a szakadó hóban a Bakonyba, hogy kispistázzon. No, szóval uttörõ szerepet töltöttünk be de a hõsi küzdelmet Tapírra hagytam mert egyrészt Õ a 11-szeres teljesítõ, másrészt mert úgyse engedett elõre. :)

A kûzdelem a Fekete Sédig tartott, ott nagyjából feladtuk. Száraz éppen nem volt a cipõm de itt megtapasztaltam, hogy milyen amikor igazán vizes. Tapír persze ebben is példát mutatt amikor bokáig elmerült patakban. A hetvenkettedik patakátkelés után már fáradtam és már az ugrabugrával sem veszõdtem. Innen alig alig ment a futás. Nem volt nagyon hideg így a hó alatt jó sáros és vizes volt az út. A hótól viszont nem nagyon látszott mibe lépünk. De sejtettük. Tökig sárba. Ahol kifogtunk egy régebbi kocsinyomot vagy a víz által kimosott részt, futkorásztunk, de ennek sok értelme nem volt. A Jáger rétig minden lépés pokoli volt bár Németbánya elõtt a kéken valóban volt vagy 200 méter futható szakasz.

A jáger réti EP hiteles történetét Tapírkánál olvashatjátok. A kedvenc jelenetem az volt amikor a hölgy letette a pecsétet, hogy megkeresse a tintapárnát. Amikor megtalálta nem volt meg a pecsét. Letette a párnát és megkereste a pecsétet. Akkor viszont a párna ismét eltünt. Onnan viszont egy rövig patakátkeléses herce-hurcát kivéve megint jól futható uton mentünk. Tapír ekkor már egy kicsit hörgött de hát volt már rosszabb is. Ez a rosszabb akkor jött amikor 20 centi mélyen elmerültem egy hirtelen elém ugró sártengerben. A trutyit csak úgy tudtam lemosni, hogy beleálltam egy hasonlóan mély pocsolyába. Ez nem esett jól.

Minden nyirmogásom ellenére be kell vallanom, hogy csodálatosan szép volt a Bakony. A friss hó nyugodt látványa elfeledtetett (szinte) minden szenvedést. Egy pár órára nem volt külvilág, nem voltak ronda szürke hétköznapok, csak egy csöndes, havas, érintetlen tiszta világ.

Az összidõn 5:35 lett ami ilyen terepen nagyon király. Ezt persze csak addig gondoltam amig beért nem ért Ispi a maga szerény 4:55-jével. De azért K100-on összerakunk két ilyen 5:35-öt és akkor már jók vagyunk. :))
 
 
Zselic éjszakai 40/20Túra éve: 20042005.04.12 15:00:08
Zselic 40 _Éjszakai_

Valamikor tavaly jöttem rá arra, hogy nem csak, hogy nem ismerem ezt az országot, de vannak olyan tájak aminek még csak a nevét sem hallottam. Az egyik ilyen vidék a Zselic. Vettem egy térképet, böngésztem és elkezdtem tervezni. El kéne nézni arra és túrázni egy piszkosul nagyot.

A dolgot nem siettem el. De ez a szombati esti/éjszakai 40-es egy várva várt tökéletes alkalom volt. Szuper futókonzorciumot szerveztem és az sem zavart, hogy a konzorcium tagjai, egy kivétettel visszalépésre kényszerültek. Tapír maradt az egyetlen túratárst de ennél jobb társaságot elképzelni sem tudok. (Fõleg akkor amikor Tapír épp elmerül bokáig a sárban én meg nem.) :))

Tapír a Balaton felõl jött én Pestrõl. Úgy terveztük, hogy találkozunk Simonfán. Ehhez képest én pont akkor értem a 71-es-hez amikor Tapír feljött a pályára úgyhogy a nagy találkát 130 kilóméteres sebességnél tartottuk. (Tapír a 130-at a mellékutakon is tartotta aminek következtében Kaposvárig teljesen kiszáradtam a rémült sikoltozástól.)

Simonfán Amat mellett parkoltunk és ezzel összeállt a Futóbolond trio. Viszont volt egy apró gond. Öt pecem sem akadt, hogy az útvonalat tanulmányozzam. Így társaim segítségével legalább a térképet ki tudtam hajtogatni. A térképet majdnem fel is gyújtottam mert magas IQt sejtetve azt a forró motorháztetõn terítettem ki.

A nevezés után bemelegítettünk. Ez azt jelenti, hogy folyó ügyek intézése után leheveredtem a fûbe és egy kicsit nyirmogtam. Valamint megismerkedtem (budai-)H.G. topiktárssal, és ezzel kettõre emeltem az általam már ismert nem Futóbolond túrázók számát.

A rajt elõtt a szervezõk szerényen figyelmeztettek arra, hogy lesz egy kis sár. Megértem. Azt mégsem mondhatták, hogy ‘skacok, még az orrotokból is sár fog csöpögni mire ennek a napnak vége lesz.’

A terv az volt, hogy lazán de gyorsan futunk sötétedésig, utána meg lesz ami lesz. Lesz aminek lenni kell. Például olyasmi, hogy Tapír ezen a túrán is az árokban köt ki.

Nagyon laza óvatos tempóban kezdtünk. A jelzéseket eleinte csak nehézkesen találtam meg de idõvel ráállt a szemem. Gálosfáig igazából csak annyi történt, hogy egy csodálatos erdõben gyönyörködhettünk. Futottunk, csevegtünk, szívtuk a jó levegõt, rémisztgettük a vadvilágot. A pecsét után jött az egyetlen komoly emelkedõ. Itt azonban atomtámadás lehetett az elmúlt hetekben és elég nehezen lépkedtünk. De onnan megint zúztunk tovább. Talán Kisbõszénfa volt ahol a pecsétõr néni kétkedve kérdezte, hogy mindenhol voltunk e. A pöcsétek megvoltak, úgyhogy igen. Jó idõben, világosban persze könnyû hõsködni meg gyorsan futni.

Olyan féltávnál döntöttünk úgy, hogy jól megy a dolog és már nincs sok világosság, úgyhogy érdemes belegyorsítani. Na, ezt nem kellett volna. Szenttamáspuszta körül megtaláltuk a tökéletes anti-kispista módszert. Jobbra kerítés, balra kerítés, a kerítés túloldalán pedig vaddisznók és szarvasok. Odaszóltam nekik, hogy szevasz tavasz aztán húztunk tovább. (Valójában beszólogattunk a vaddisznóknak mert a kerítés túloldaláról könnyû nagyfiúnak lenni.)

A nap picit hamarabb ment le mint vártam. Fel is néztem, hogy mi a szösz van. Erre egy böhöm nagy szürke felhõ nézett vissza rám és mintha röhögve mondta volna, hogy jön értünk és lemos a hegyrõl. Az EP után volt még egy emelkedõ ami nem annyira tetszett de nem volt vészes. Itt már eléggé sötét volt és én rájöttem, hogy félek a sötét erdõben. Fõleg, hogy jobbra-balra sakálüvöltésszerû hangok töltötték be az erdõt.

Az ucsó EP után indult az igazi buli. Jött egy hosszú hosszú egyenes (amire ezek szerint az esõ miatt az utánunk jövõket már nem nagyon engedték rá.) Ide vajon hetekig hordták a sarat a mi kedvünkért vagy ez alapból volt ilyen? A célban néztem, hogy az összefüggõ sárbevonat kb. 20 centivel a bokám fölött ért véget. Lehet, hogy nem a vacsi új csukámban kellett volna jönnöm.

Idáig nagyon jól jöttünk. 30 kili és 2:45. De a sötétedéstõl vészesen lelassult a tempó. A sárban pedig minden lépés egy ajándék volt. Itt már a lámpák is elõkerültek és úrrá lett rajtunk a teljes bizonytalanság. Ugye volt egy letérés jobbra a sárgára. Ha ezt a sötétben nem látjuk, az életbe nem fogjuk tudni, hogy elkavartunk. Ha elmegyünk mellette, csak annyit látunk, hogy megyünk tovább a K+-on. Szóval kicsit rettegtem, hogy bent maradunk a dzsumbujban és elvisz a mumus. De szerencsénkre pont idõben elénk ugrott egy sárga jel ami megmentett minket a biztos haláltól.

Innentõl egy nagyon kacskaringós de tûrhetõen futható szakaszon mentünk át. A dzsindzsáson, ahol Larzen sem futna, Tapír végig futott. Amikor megpróbáltam rossz irányba téríteni, Tapír ösztönei túl erõsnek bizonyultak és visszarángatott. (The Force is strong with this one…) A kavicsoson az este 3. bokarándulását követõen az elsõ könnycseppel is meg kellett küzdenem de hipp-hopp kiértünk az aszfaltra és már bent is voltunk. 4:43 lett a vége. Ebbõl durván 2 óra volt az ucsó 12-13 kili.

Amint beértünk leszakadt az ég. Összeszorult a szivem amikor a többiekre gondoltam. Dézsából öntötték és a többségnek még nagyon sok volt vissza.

Összepakoltunk, zuhiztunk, üdvözöltük a célba értõ amat-ot és indultunk haza. Én h3-ra értem vissza és nagyon rossz állapotban estem be az ágyba. Reggel a gyökérkezelésre jobban vágytam mint a kelésre. Brr.

Fura állatfajta a futóbolond. Elmegy egy éjszakai túrára aztán végigvágtat az erdõn, hogy még világosban meg tudja csinálni. No de hiába, mi már csak ilyenek vagyunk. :)) Ezt a túrát jövõre is szeretném… :)
 
 
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20042005.04.12 14:54:10
11:55 avagy Gyötrelem a Gerecsében

Beértünk 12 órán belül és ezzel az éppen aktuális álom maradéktalanul teljesült. De futás ennyire még sose fájt. Ennyire még sose hajtottam ki magam és ennyire még sosem használtam ki a testem. Minden csepp energiát kifacsartam magamból. Mint tavaly, idén is az a konkluzióm, hogy soha többé Kinizsi. Ettõl persze jövõre is ott leszek és jövõre is kifutom majd a belem. De azért jó lenne ha nem feledném a fájdalmat és jövõ áprilisban is még fel tudnám idézni a „Nagyegyháza érzést.”

Az a nagy baj, hogy az ember egy pillanat alatt elfelejti a fájdalmat. Pedig milyen jó lenne ha valahogy el tudnám raktározni a tegnapi érzéseimet, a végtelen, tömény gyötrelmet, a halált és a feltámadást majd az újabb, mégnagyobb halált. Olyan jó lenne ha egy hónap múlva még tudnék emlékezni arra, hogy Bányahegyre felfelé már csak fától fáig mentem és a megváltó halálban reménykedtem.

6:55-kor indult a kis csapatt: Larzen, Miki, Tapírka, -balazs-. Bár egy korábbi rajtot céloztunk meg, kicsit elcsúsztunk és egész sokat kellett sorban állni. Ez a Róka hegyre felfelé menet talán meg is mentett minket. Beszorultunk a tömegbe és ezzel a Miki által preferált sétálós kezdés került elõtérbe. Amint kiértünk az erdõbõl, lassú kocogásra váltottunk de továbbra is olyan temóban amire még Miki is büszke lehet.

Az Ezüst-hegyre fölfelé menet utolértük Tomatort és Zoltánt (?) de továbbra is egy emberi tempó mentünk, immár egy kibõvített csapatban. A felfelé szakaszon Tapírka diktálta az iramot ami azt jelentette, hogy Miki egy szempillantás alatt lemaradt. Ez egy intõ jel volt. A Tapírkutya egy veszélyes állat. :)) Inkább visszavettem és tartottam egy technikai szünetet. A Kevélyre fájdalom és fáradás mentesen jutottunk fel. Ezzel az elsõ mumus mögöttünk volt. Sajnos már itt is bevillant, hogy a Somlyó mumus még nagyon messze van.

Az elsõ depo megállás, Csobánkánál, 38 másodperc volt. Tavaly 2-3 perceket álltunk az autónál és 20 percet Mogyorósbányán. Úgy éreztem, hogy csak a depozással bõ fél órát lehetne megtakarítani. Igaz, ezzel szinte minden pihenõ kiesik de a tavalyi menet után úgy éreztem, hogy ez a fajta pihenõ nem ér semmit. Egy fél perc leülés vagy 10 perc kólázás féltávnál nem ad annyi pluszt amennyit idõben elvesz. Hogy ez az elmélet végül bebizonyosodot e azon még egy picit rágódnom kell. Az biztos, hogy a 12 óra alatt nem volt egy pillanatnyi pihenõ sem. Végig toltuk neki, Csillaghegytõl Szárligetig.

Csobánka után Miki egy pár alkalommal megpróbált alternatív útvonalra terelni minket de szerencsénkre ott volt Larzen a közelben aki mellett nehéz eltévedni. (Kivéve autóban Szlovéniában :) Tapír ugyan minden keresztezõdésben megpróbált Dömös felé elküldeni de én csak ennyi mondok: Tapír, én még Dömösön keresztül is hamarabb értem volna Szárligetre. :-D

A szerpentinen felfelé lazán, kocogósan mentünk. Végig beszélgettünk, viccelõdtünk és elõször itt ugrott be, hogy ez valahogy mindig így szokott lenni mostanában. A Lemaradás is így indult, a Bakony 50 is ilyen volt. Aztán a végén mégis nagy volt a csönd. A halálról nem is beszélve.

A Pilis tetõrõl lefelé jövet az idõjárás a válságorsa fordult. Belegurultun egy csúnya felhõbe ami néha meg-megöntözött minket. Sötét volt, sûrû köd borított mindent és az egész erdõ nyírkos volt. Addigra már túl voltam egy zakózáson, úgyhogy a csúszós kövek közt megfelelõ mennyiségû halálfélelem is meglapult az övtáskámban. A nyereg elõtt pedig belefutottunk az éjszakába olyan sötét lett. Viszont a hideg, vizes idõben alig volt szükségünk folyadékra. A depo kocsi óta csak egy-két kortyra volt szükségünk és talán Dorogig is elmentün volna egy kulaccsal.

A nyeregtõl Kesztölcig éreztem elõször azt, hogy fáradok. Bennem volt még a sárvári õrület és az elmúlt hónapban nem feltétlenül a pihenésnek éltem. Görcsölt a csípõm és a combfeszítõm. De ez még gyerekjáték. Kesztölcön touch-and-got játszottunk, a levest kihagytuk és toltuk tovább. Itt értük utol Ultrafutót aki betársult. Még Kesztölc határában Ispi is elhúzott de 4 perc körüli ezreket ment ami nekem most aszfalton is kemény. Bár a tempóban az is szerepet játszhatott, hogy egy csinos hölgy épp arra bringázott.

A Gete csúcsáig sima ügy volt a menet de a lefelé menet kicsit megtörte a csapat kohézióját. Rettegek a lefeléktõl, egyrészt mert féltem az életem, márészt mert nagyon beáll tõle a combfeszítõm. Most, a szemerkélõ esõben, a hideg szélben, egy szál pólóban, nem volt könnyû ez a menet. Miki kicsit elõre vágtatott de bennem túl erõs volt az életösztön. A vízmosás aljában találkoztunk de addigra már Tapírt és Larzent nem láttuk. Hegyeskõnés a süvítõ szélben teljesen kihültem. Ekkor mondta elõször a fejemben az apró hang, hogy ezt a Kinizsit jövõre nem kéne eröltetni. Az újabb ereszkedés közben zúgott el mellettünk indiánüvöltéssel Future és Szemerédi Andris akik úgy látszik nem féltették az életük és látszólag 3:30-as kilómétereket mentek a lejtõn. Teljesen át voltam fagyva, zsibbadt mindenem. De menni kellett, a Getén sokat csúsztnk a tervhez képest.

Két idõtervet csináltam. Egyet 11:30-ra egyet pedig 12 órára. Dorog végéig folyamatosan hoztunk a terven és 11:30-ra álltunk de a Gete sokkal nehezebb volt mint terveztem. Ez lélekben picit összetört mert nagyon akartam hinni abban, hogy csodák már pedig vannak és jobbak vagyunk mint a papírforma. Ezért Kõsziklához felfelé menet toltam neki rendesen s bele is zakkantam mire felérünk. Megborult az egyensúly, kezdtem elszállni, itt indult a nagy baj ami a Gerecse oldalában csúcsosodott. Péliföldszentkereszt felé egy két jól futható szakasz helyre pofozott és a Bika völgy után kisimultak a vonásaim. Mikivel beszélgettünk és egész jó kis tempót futottunk. Utolértünk egy túratársait is aki beállt mögénk egy kis idõre. És Pusztamaróttól elfogott a nagy optimizmus. Innentõl szuper jól futható az útvonal. Az összes kritikus szakaszt elhagytuk és már csak egy mumus van vissza.

De ez a fellángolás alighanem a szervezetem utolsó próbálkozása volt az életben maradásra. Mindent összedobott és adott egy utolsó lökést. A lökés végén, Bányahegy elõtt, a gyermeküdülõ környékén, összeomlottam. Teljesen eléheztem, fáztam, fáradt voltam, feszítõm görcsölt. Beálltam Miki mögé és néma csöndben mentem amennyire a lábam vitt. Szerencsére Miki is visszavett a tempóból de Bányahegyre már úgy érkeztem, hogy nem bíztam a továbbmenetelben. Ájulásközeli állapotban voltam.

Egy kis elmélkedés, gondolkodás után kezdem sejteni, hogy hol volt a nagy gond. Minden frissítõm édes volt. Vittem almát, körtét, banánt, mazsolát, csokit és limonádét. Sóhiány nem volt mert sóoldatot és konyhasót is vittem de mégis, zömében cukros dolgokat ettem. Ez pedig extrém vércukor ingadozást okozhatott. A frissítõ után felment a vércukorszintem de a cukrot a futással jó gyorsan el is égettem. De a cukor hatására az inzulin termelés is beindult, így a cukrom nagyon gyorsan a mélybe zuhant. Mindenesetre Bányahegy elõtt már csak egy nagy zsíros kenyérre és egy pár mustáros virslire tudtam gondolni.

Bányahegyen tesóm mentette meg az életem. Bár nem kértünk frissítõt, mégis feljött, mert mint mondta, az elõzõ pontnál már nagyon ramatyul néztem ki. Ráestem az autóra, kitéptem a táskámból egy sajtos szendvicset és egy szippantással legyûrtem. Öt percen belül visszatért belém a lélek. Az a kis szilárd étel, és talán a sajt meg vajkrém, nagyon kellett. Innen picit át is vettem kezdeményezést és diktáltam a tempó. Bár már feladtam a 12 órás tervet, most ismét reálisnak láttam . Elõttünk volt egy pár szuper jól futható szakasz, úgyhogy gyerünk, had szóljon. Koldusszálláson egy gyors pecsét után nyomtuk tovább. Innen már szinte hallani a szárligeti kutyákat, gyerünk, menjünk!! Az búzatábla után az országúton tovább toltuk neki és a tornyói úton Miki vezetésével nagyon kemény iramot mentünk.

Miki többször rámszólt, hogy ne nézegessem az órámat mert idõhajszolásba csak belehalni lehet. Igazából nem annyira az idõ foglalkoztatott hanem egyszerûen csak élveztem, hogy újból mûködik az agyam és tudok számolni. Kõszikla óta a jelzésen kívül másra nem tudtam figyelni most meg fejben szorzok és osztok kilómétereket percekkel.

Tornyónál jött az újabb, de nem végsõ megzuhanás. Itt fogyott el a sajtos kenyér. A utolsó mumus újból megfogott. Csak úgy mint tavaly. De idén már kétszer is bejártam ez a szakaszt és tudtam, hogy nincs mitõl félni, ez nem egy nagy mászás és innen végig gurulunk. 200-300 métereket futottunk fölfelé majd egy kis séta. És tényleg nem volt vészes. Egy majdnem gyors pecsét után újabb fejszámolást végeztünk ami azt hozta ki, hogy meg tudjuk csinálni a 12 órát de nem lesz gyerekjáték.

Azt mondtam egy életem egy halálom, csináljuk meg. De a lelkesedés nem tartott sokáig. A végtagjaim nem azt csinálták amit az agyam mondott nekik és teljes volt a halál. Miki nyomta az iramot én pedig emelkedõért imádkoztam, hogy legyen lehetõségem belesétálni. Kisegyházapuszta elõtt fejben is összeomlottam. Már nem érdekelt semmi, nem érdekelt a 12 óra, a K100, vagy a futás. Elhatároztam, hogy felhagyok a futással úgy teljes egészében mert nincs érteme ennyi önterrornak. Mikit, immáron többedszer, megpróbáltam elõre küldeni de nem hagyott magamra, inkább együtt szenvedtünk. Fõleg mert a 12 óra újból elúszni látszott. Egy kicsit még elmélkedtünk, hogy az M1-tõl mennyi idõre volna szükségünk de minden kalkuláció azt hozta ki, hogy nem ez már nem megy.

Tavaly Mikinek 22 percre volt szüksége az aluljárótól. Nekünk most volt 20 percünk a 11:59-ig. Megkérdeztem Mikit, hogy megpróbáljuk e és az igenlõ válasz után odadobtam tesómnank az övtáskát és elõvettem a még viszonylag pihent gyors izomrostjaimat. Megnyomtam az aszfalt szakaszts és a hegyen, a kidõlt fákon átugráltam. Future, aki addigra már túl volt egy 10:11-es teljesítésem, a falu szélén még egy nagy hajrát kiabált aztán már tényleg nem volt más, csak a hajrá. A vasútállomáshoz már úgy értem, hogy biztos volt az idõ. Megálltam, megpróbáltam Mikit bevárni mert igazából együtt mentünk, együtt lett volna szép beérni. De nagyon rosszul voltam, a bányahegyi ájulásérzet kerülgetett. Az isolánál, a pecsételõ asztal elõtt összecsuklott a lábam, a földre rogytam és úgy is maradtam egy darabig. Mikitõl ezúton is bocsánatot kérek, együtt kellett volna befutnunk.

Jó volt 12 órán belülre kerülni, így a jövõben talán már kevésbé fogom az idõt hajszolni. Jövõre nyilván jobb formában leszek de igazából nem jobb idõre vágyom hanem egy picit élvezhetõbb teljesítésre.

Ezúton gratulálok az összes teljesítõnek. A Futóbolond szekció egyszerûen fantasztikus volt. A feladóknak üzenem, hogy gyakran nehezebb döntés feladni mint tovább menni. Másnap már könnyû azt mondani, hogy tovább kellett volna menni. De a döntést ott és akkor kellett meghozni.
 
 
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20042005.04.12 14:51:00
Kedves Örököseim!

Sajnos az örökösödési folyamatot egy idõre napolni kell. Túléltem a Piros 85-öt ami valójában 87 kili volt de mert a mi piros jelzés értelmezésünk kicsit sajátos, így bõven túl voltunk a 90-en.

Nem mentünk hajtós tempóban. Dömösön és Nagykovácsiban zsíros kenyereztünk, Dobogókõn kóláztunk, ötvennél pedig vagy negyed órát üldögéltünk egy tányér gulyás fölött. Ez persze azt is jelenti, hogy a 11:25-ös összidõ nem feltétlenül a futótempót tükrözi de a lényeg az, hogy nem hajszoltunk idõtervet.

Öten vágtunk neki a távnak, mint ahogy ákibácsi említette. Ebbõl ketten Bécs-Budapesteztünk. Ebbõl is adódott a többszörös dézsávû érzésem. Itt vagyok az erdõben ákibácsival, túrázunk, és már az elsõ kiliknél fejreállással küzdünk. Volt már ilyen párszor idén. :-)

De a fáradtság rögtön az elején beállt egy tompa és elviselhetõ szintre. Dobogókõre, ami 36 kili, jobb állapotban érkeztem mint vártam és a gulyás ötvennél pont akkor jött amikor éreztem, hogy fogyogat a kakaó.

Andris (aka alow) pedig mindent megtett, hogy életben tartson minket. Pihenõknél zsíroskenyérért és cukros löttyökért rohangált és futás közben folyamatosan tömött minket. Amúgy ez egy fontos lecke volt számomra. Megtanultam, hogy sokkal többet és sokkal rendszeresebben kell enni egy ilyen hosszú futáson. Sõt, majdhogynem érdemes magamba erõltetni a kaját, még akkor is ha semmim se kívánja. Amit ettem bennem maradt, gyomrom teljesen jól bírta és ez is egy nagy plusz. Ez jelzi, hogy elég lassú volt a tempó ahhoz, hogy az emésztésem még bírja.

A tempó, számomra, igazából csak hatvan után változott. Andrissal ketten maradtunk és Andrásból ez egy lényegesen gyorsabb tempót késztetett ki. Vagyis inkább az történt, hogy a tempó maradt csak én fáradtam el nagyon. Hatvantól nyolcvanig eléggé kemény tempóban mentünk és csak a végén kértem, hogy vegyünk vissza mert megint a borulás határára jutottam.

Ez a futás két nagyon fontos dologra tanított. Az egyik az amit az evésrõl írtam. A másik pedig, hogy a végén sokkal több erõ maradt bennem mint hinném mert korábbi tempóimhoz képest veszett száguldást tartottunk a végén. Ehhez persze kellett egy olyan partner aki elég szépen húz de az adottság bennem van.

A vége azért nem volt a legtökéletesebb. Egyértelmûen túlhajtottam magam és ismét megtapasztalhattam a hidegrázás nem mindennapos élményét. Lemerültem és kiürültem. Egy liter forró tea, egy kávé két virsli és egy csomó kóla helyre rakott annyira, hogy haza tudjak menni de azért elõvettem otthon egy lázmérõt. Nem lepett meg az, hogy 38.0-t mutatott. Egy kis kálcium, egy kis amino sav és egy kevés c vitamin elég jól helyrerakott. Ezt annyival toldottam meg, hogy ma egy fél délutánt áztam a Lukácsban.

Izomlázam nincs és bár fáradt vagyok, úgy érzem, hogy ma is ki tudnék menni futni.

Larzennek, Tapírnak, Ákinak és Andrisnak köszönöm a tegnapit. És minden ígéretemmel ellentétben mégsem dobom a cipõmet a kukába és akár még túrázni is elmehetnénk valamikor. :-))
 
 
Börzsönyi vulkántúraTúra éve: 20042005.04.12 14:46:15
Egy teljes Vulkántúra beszámolóhoz most lusta vagyok de azért van bennem egy pár bennragadt szó.

A Módszer* egyértelmûen reneszánszát éli és a szombati nap volt tündöklésének egyik csúcspontja. A nap egy 10.6 kilóméteres emelkedõvel indult, amiben volt majdnem 700 méter szint. Ez a terep a Módszer alkalmazásának melegágya. A szakaszt szinte belesétálás nélkül, keményen toltuk végig és 65 perc alatt értünk fel a Csóványosra, úgy, hogy ebben az idõben már volt egy pecsételésnyi megálló is.

A tempót elég brutálnak éreztem és Larzenhez hasonlóan én is azt gondoltam, hogy ebbõl vagy nagyon nagy borulás vagy szenzáció lesz. Aztán fura módon egyik se lett. A terv szerint érünk be és túra a szélsõségektõl teljesen mentesen volt. Érdekes. Az persze biztos, hogy a kemény hegyi menet megviselt, ezt a mozgás-koordinációm szétesése is szépen igazolta. Akkorákat estem, hogy öröm volt nézni bár a nevetõkém csak lassan melegedett be. Elégtétel volt, hogy egyrészt Tapír nem látta a taknyolásokat, másrészt én viszont láttam amikor Ákibácsi enbem utánozva ugrott fejest az avarba. :-))

Hatan indultunk, majdnem annyian mint a gonoszok, de szerencsére Tapír, a fõgonosz, már rögtön az elején úgy döntött, hogy befekszik egy árokba és hullagörcsöt színlel. Ezért Õt nem is nagyon láttuk aznap. :-D

A Börzsöny hátborzongatóan szép volt. Felesleges megpróbálni szavakba önteni, mert ilyesmihez túl szegényes a szókincsem.

Elindultunk kb. 250 méterrõl. Ahogy mentünk felfelé, úgy változott az idõ és a táj. Elõször belefutottunk egy szép nagy ködbe, majd ahogy hûlt a levegõ, megjelent egy két zúzmara folt is. 600 méter fölött már sok centi vastagon borított minent a zúzmara majd Magas Tax (736 méter) magasságáben elértük a felhõk tetejét. Innen szépen tisztult az ég és egyre melegebb is lett. A zúzmara inkább hóra váltott és a Csóványos alatt pár centi hó borította az egász erdõt. A gerincrõl fantasztikus kilátás nyílt, elsõsorban észak felé. Alattunk tejfehér köd borított mindent és csak egy egy csúcs kukucskált kifelé. Szlovákia felé szinte a végtelenségig el lehetett látni és bár a pára centi vastagon állt a szemüvegemen, azt mesélem mindenkinek, hogy láttam a Tátra csúcsait. (Valójában a lábamig se láttam el, de ezt majd jól nem mondom el senkinek. :-)) A túra vége felé, délután 1 magasságában értünk a Nagy Hideg Hegyre (865 méter) ahol úgyszintén tûzött a nap, de olyan erõsen, hogy kedvem lett volna a padon napozó pár mellé leülni egy pár órácskára.

Ez a liftezés annyira megtetszett, hogy azon godnolkodom, hogy szombaton ki kéne menni megint a Börzsönybe. Lehet, hogy csinálok egy Királyrét-Csóványos-Nagy Hideg Hegy-Királyrét háromszöget, de feltétlenül ügyelek arra, hogy idõközben megdöntsem a 46 perces Királyrét-Rakodó csúcsot. Esetleg a túristaházban a forralt bort is kipróbálom. :-)

Mást nem tudok mondani. Kérem kapcsolja ki.

* A Módszer = Larzen-Ákibácsi módszer melynek egyik lényeges eleme, hogy az elsõ emelkedõt max tempóban futjuk meg majd ezt a tempót tartjuk ameddig csak tudjuk. Utána pedig csak lesz valahogy.
 
 
túra éve: 2003
KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)Túra éve: 20032005.04.13 15:13:39
Az én kis Kinizsi beszámolóm:

6:45 után pár percel, Ákibácsi, Larzen és Miki társaságában vágtam neki életem elsõ Kinizsijének. Voltak kétségeim, bevallom. Azt tudtam, hogy be fogom fejezi de el sem tudtam képzelni milyen állapotban leszek mondjuk 70-nél. Az elején inkább csak arra törekedtem, hogy szép lazán, a csapattal együtt menjek.

Az elsõ kilóméterek baromi gyorsan mentek el. Csobánkáig folyamatosan elõzgettünk majd egyre ritkább lett elõttünk a sor s onnantól már csak elvétve találkoztunk túrázóval. Kemény temót mentünk de nagyon jól esett. Miki 10 percenként kérte, hogy lassítsunk majd a Pilis nyeregbe leereszkeve picit kétségbeesve monta, hogy 25 perccel vagyunk a tavalyi részidején belül. Na, ekkor láttam Mikit utoljára. Mármint Szárligetig.

A nyergen túl szuper tempót mentünk bár Kesztölcnél picit meginogtam de egy alma gyorsan rendbe rakott. A depo autóval kb 10 kilóméterenként futottunk össze és rájöttem, hogy a fizikai segítségen túl, hatalmas érzelmi pluszt is ad az a tudat, hogy nincs messze a segítség. Rövidebb, érzelmileg könnyebben emészthetõ szakaszra osztotta a túrát és próbáltam mindig a legközelebbi szakaszra összpontosítani.

A Gete elõtt egy picit lelassultunk és a mászás is nehézkesen ment de még mindig jobban mint a bringás bejáráson ahol itt már remegett a lábam a fáradtságtól. Most azért picit jobban éreztem magam. Ami viszont picit nyomatszott az a Gerecse csúcsán lévõ tévétorony. Elõbukkant a távoli messzeségben de csak annyira, hogy az edzettebb szem pontosan tudta mit is látunk. És, hogy az milyen messze van.

A Gete és Kõszikla közti szakasz nem tartozik a kedvenceim közé. Sok nyitott rész, tûzõ nap, bozótos, stb. El is kavarunk Hegyeskõrõl lejövet de max 500 méter pluszt vitt a túrába.

Mogyosósbányára 6:33 alatt értünk és tartottunk egy 20 perces szüntetet ahol egy fél liter kóla és egy szendvics rendesen gatyába rázott. Egy egy banán és alma kivételével ez volt az egyetlen étel ami lement a torkomon s tudtam, hogy Szárligetig kb. ennyibõl kell megélnem.

Bika vögyig hármasban nyomtuk de a pihenõ teljesen feltöltött energiával és éreztem, hogy menne egy sokkal gyorsabb tempó is. Egy emelkedõ tetején láttam, hogy Larzen és Ákibácsi lemaradtak s úgy döntöttem inkább gyorsítok. Ezért így utólag ismét elnézést kérek, nagyon ment a dolog s minél hamarabb túl akartam esni a legnagyobb fájdalmakon.

Pusztamarót után egy hangyányival utolértem Lõw Andrást s az út hátralevõ részét kisebb nagyobb megszakításokkal együtt futottuk. Bányahegyre együtt érkeztünk ahol két sportársat be is értünk de nem mertem megállni. Legendák miatt is meg a fáradtság miatt is úgy gondoltam ha itt most sokat álldogálok, az isten sem fog továbbrugdosni. Bedöntöttem egy liter limonádét s nyomtam tovább. Ekkor kezdtem azt érezni, hogy Mikinek talán igaza van a pihenéssel kapcsolatban, nem érdemes megállni, az ember idõt veszít vele de cserébe nagyon keveset nyer.

Koldusszállás elõtt magamra maradtam s a célban rám váró hideg kóla és szendvicsek gonolata tartotta bennem a lelket. Próbáltam a sík szakaszokat megfutni de annyira fáradt voltam, hogy szuper jól futható szakaszokon is gyaloglásra kényszerültem. Tornyópuszta elõtt beértem Andrást, aki mint kiderült helyismeret hiányában a Kinizsi 110-est csinálta. Én a magam részérõl áldottam Larzent és Ákibácsit, hogy rábeszéltek a bejárásra. Minden kanyarra és elágazásra emlékeztem s a 80. kilcsi után, amikor más se kép se hang, ez elég értékes ismeretség.

Somlyóvárig sokat gyalogoltunk s közben András szórakoztatott. Mesélt a Spartatlonról illetve egy francia házi versenyrõl ahol két héten át napi egy maratont vagy két félmaratont futnak. Ezektõl a sztoriktól enyhe hányingerem lett de egy karamellás cukor helyreállította az egyensúlyt. Az EP után már elég csúfos volt a helyzet, minden 200-300 méter futásra kb ugyanennyi gyaloglás jutott. Az M1-es aluljárójában várakozó autó a szentséges megváltóra emlékeztetett mert innen egész belátható távon belül volt már a liter kólám.

13:08-ra értünk be ahol Miki már tiszta ruhában, kipihenten, kisimult arccal várt. Én lefeküdtem a suli elõtt a betonon és jó két óráig csak táplálkozni keltem fel. Most azt mondom, hogy jó volt, szuper volt, de soha többé. De azért a következõig még van majdnem 12 hónap.

Köszönet Larzennek, Ákibácsinak, Mikinek és Andrásnak a sok segítséget.
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár