Túrabeszámolók


túra éve: 2009
Mályvád / SzanazugTúra éve: 20092009.08.23 14:55:10
Úhhh ... hát én ilyen kisregényt nem tudok írni, mint az elõttem szólók.
Augusztus 22-én hárman voltunk a Mályvádi teljesítménytúrán, ahhoz képest, hogy megjártam az Alföldi és az Országos Kéket, itt most elõször :) Az a bizonyos szintidõ 55 km-re (kerékpár!) 8 azaz nyolc óra volt, ami még talán járókerettel is teljesíthetõ. Tehát bõven volt alkalom körül is néznünk. Nagyon szép környék ez a Mályvádi erdõ. Akiben csak egy pillanatra is megfordul a gondolat, hogy legközelebb jönne, csak az elhatározás esetleg az önbizalom hiányzik, azt nagyon biztatom. Jövõre ne hagyja ki! Megéri ide eljönni. Ha a bicikli nem annyira jön be, akkor 20, 40, 30 vagy 55 km-es gyalogtúrára is nevezhet.
Néhány kép kedvcsinálónak :)
Képnézegetõ mód: http://href.hu/x/9vou
Diavetítés: http://href.hu/x/9vov

 
 
túra éve: 2008
Egri BükkTúra éve: 20082008.06.15 12:14:42
Néhány kép letölthetõ innen:
http://data.hu/get/335927/egri_bukk_2008.zip.html
Webformátumúak (1,2 MB) , éppen csak arra jó, hogy kedvet csináljon a hezitálóknak :)
Elõször voltam, de jövõre visszajövök.

Kiss Károly, Körösladány
2008.05.31
 
 
túra éve: 2007
RákócziTúra éve: 20072007.07.30 13:09:05
Rákóczi-túra 2007

Elõzetes megjegyzés: Akinek az alábbi kissé terjedelmes beszámolót nincs kedve végigolvasni, annak ajánlom figyelmébe legalább a képanyagot: http://chary.extra.hu/rakoczi.pps

Megvolt hát a nagy futam... Egy siker és egy kudarc a mérlege eddigi két próbálkozásomnak. Szükségem volt az önigazolásra, hogy a siker nem a véletlen mûve... Elindultam hát harmadszor is.
Hosszú eseménytelen vonatozás után, utolsó átszállásom helyszínén, Mezõzomborban kellett várakoznom csaknem egy órát. Két hátizsákos fiú társágában múlattam az idõt. Egyikük 19 éves, a másik talán 14. Az idõsebb bambán, akadozva forgatta nyelvét, zsákjából literes Borsodi meredt elõ. Mint kiderült, a Rákóczival próbálkoznak Õk is. A 110-en. Hitetlenkedve néztem a dülöngélõ srácot és a mellette álló pipaszár lábú, kákabélû Tom Sawyer-es kiskamaszt.
- Tudjuk mire számíthatunk, tavaly a 75-ön már végigmentünk – öblögette a szavakat az idõsebb. Van lámpa, térkép, reggel 8-ra be is érünk, biztos lehetsz benne.
Sárospatak ... emlékszem két éve szakadó esõben szálltunk le, most ha borús is, legalább nem esik. A fõhadiszállásul szolgáló kollégiumot hamar megtaláltam. Körülnéztem a tornateremben, örömmel állapítottam meg, hogy akad még kiadó matrac jócskán. Neveztem.
– Kerékpár? 120, ugye? – kérdezte, anélkül, hogy felnézett volna, a nevezõket regisztráló ifjú hölgy.
– Nem … - válaszoltam kissé zavartan. – Csak 75. Két éve fel kellett adnom, nem szeretnék túllõni a célon. – magyarázkodtam.
Olvasgattam, de hamar elaludtam. Végigálmodtam az éjszakát. Reggel fáradtan támolyogtam ki a mosdóba. Elképedve néztem a tükörbõl visszabámuló borzas, táskás szemû, gyûrött arcú valakire. Igyekeztem menetkész állapotba hozni magam, amire csak egy nagy adag kávé után volt némi esélyem.
Oké … jöjjön, aminek jönnie kell. 6:25, indulás!
11 ellenõrzõ ponton kellett átvergõdnöm a célig. Az elsõ állomás, Pogány-kút. Egy fakereszt az erdõ szélén, hamar rátaláltam. Gyorsan pecsételtem és Komlóska felé vettem az irányt. Nem volt nehéz a piros jelzést követni. Késõbb azonban egyre áthatolhatatlanabb bokrok, fák közé csaltak a sávok. Az ösvényre behajló vadrózsaágak rendre beletéptek a bõrömbe lent-fent, ahol éppen értek. Dühösen szívtam a fogam, de a következõ gondolatom a gumi volt. „Csak az bírja ki”. Még a gondolatától is kivert a víz, hogy ebben a dzsungelben kell esetleg szerelnem. Sportszerû, vagy nem, megálltam és kiteregettem majd négyzetméteres térképemet, ami az erõs szélben nem volt egyszerû feladat, valami járhatóbb utat keresve. Visszatoltam a bringát a dózerútra és elindultam a jónak vélt irányba. Nem tartottam attól, hogy eltévedek, Komlóska nem egy eldugott pont valahol a hegyen, egy kis település a szerpentin alján.
Bélyegzés, frissítés, térkép. A következõ cél: Pusztavár. A leírás szerint növényzettel erõsen benõtt kaptatón kellett volna elérnem, de fél füllel elkaptam az elõttem induló bicajosoknak szóló útmutatást: „Elmehettek itt fönt az aszfalton.” Rövid tûnõdés után magam is nekiiramodtam Erdõhorváti felé a közúton. Ám gyorsan kiderült, ami nekik jó, nekem nem biztos, hogy jó... A 120 km-en indulóknak ugyanis nem kellett felmenni a magaslatra. Egy vendéglátóhelység pihenõjének rönkjén üldögéltem, számbavéve a lehetõségeket. Ha visszafordulok, jelentõs idõveszteség; ha továbbmegyek akkor egész biztosan kimarad az ellenõrzõ pont, ami a kudarccal egyenértékû. Talán a szitok sikeredett kissé hangosabbra, vagy a szerencsém segített ki, nem tudom, mindenesetre a büfé ajtajában megjelenõ néni egyenesen felém indult. Tanácstalanságomat hallva, az aszfaltútra merõlegesen a hegyek felé mutatva így szólt:
– Zárja le kerékpárt, aztán keljen át itt rögtön a patakon. A kukoricás mellett, fûzek között megtalálja az utat, ami egyenesen Pusztavárba visz. Egy óra alatt megjárja.
Más választásom nem lévén, a javaslatnak megfelelõen kapaszkodtam fel a patak meredek partján. Kissé nyugtalanul fordultam vissza az alig egy hónapja vett bringa felé. A terep egyre ismerõsebb lett, harmadik alkalommal kerestem fel ezt a pontot. A vár, mára csupán egy kõrakás, a mintegy 420 méter magas dombtetõn. Lila foltot maszatoltam az erre a célra odakészített zsírkrétával a menetlevelemre, igazolva az áthaladásomat. ... Irány visszafelé! Ahogy közeledtem, úgy szaporáztam a lépteimet, megkönnyebbülve láttam, a bicaj ép és egészséges.
Jó tempóban élveztem ki Erdõhorvátiig az aszfaltút kényelmét. Tudtam, hamarosan útnak alig nevezhetõ, de legalább kerékpárral járható csapásnak is nagyon örülnék…. Északnyugat felé folytattam utam, továbbra is piros sáv jelezte a helyes irányt. A jelek, mint erdei szirének hívogattak egyre beljebb, egyre feljebb. Négy-hatszáz méteres hegyek nyergében-hátán haladt a jelzés. Gyötrelmes 13 km-es út vitt a hatszáz méter magasan fekvõ regéci várig, félúton a király-kúti ellenõrzõ ponttal. Kiszáradt vízmosásokban, sziklák között, bedõlt fákat kerülgetve kapaszkodtam felfelé, kezemben a bicajjal. „Eegen … nem kerékpártúra, kerékpárral is teljesíthetõ ...” Már nem méltatlankodtam és nem csodálkoztam. Ez a szakasz pontosan így élt az emlékezetemben.
A regéci vár igen impozáns látványt nyújtott, csodálatos kilátás nyílt a környezõ hegyekre. Evés, ivás és alapos térképszemle után a falu felé vezetõ utat vettem célba, jó 2 km választotta el a települést a vártól. Mielõtt elhagytam volna Regécet, egy frissítõpont állított meg. A várban teleettem ugyan magam, de a felajánlott ásványvizet elfogadtam. Mi több, pofátlanul elkértem az egész üveggel, amit nagy mûgonddal erõsítettem a csomagtartóra. Felrémlett a két évvel ezelõtti kudarc emléke. Az esõ, a kihagyott kerek-kõi ellenõrzõ pont, a kimerült étel- italtartalék, a hiányos és rosszul látszódó kék jelzések... Most a szendvicseimbõl még alig fogyott valami, a bicajon 3 liternyi víz. Búcsút vettem a piros jelzéstõl és a zöldre álltam rá. Nem lehetett panaszom erre sem. A jeleket láthatóan frissen festették, minden nehézség nélkül jutottam el a 6. ellenõrzõ pontig, a Kavicsbánya rétig. Innen kezdõdött az ominózus kék jelzés. Ez az Országos Kék Túra része, a turista egyesületek nem érzik igazán magukénak, ezért elhanyagolt országszerte. Így kellemes meglepetésként értek a jól látszó kék sávok. Az útvonalleírásban szereplõ területekrõl feliratok tájékoztatták az odaérkezõt, a keresztezõdésekben útvonal-jelzõtáblák mutatták a lehetséges célpontokat. Ennek ellenére semmit sem bíztam a véletlenre. Egyenes résztávokra bontottam a tekervényes utat, az irányt betájoltam, a várható tájékozódási pontok távolságát megbecsültem. Nagyfelbontású turistatérkép, iránytû, kilométeróra elengedhetetlen kellékek. Szükség volt az óvatosságra, a következõ ellenõrzõ pont éppen Kerek-kõ. A lejtõ ellenére lépésben haladtam, minden beazonosítható pontnál megálltam: Pengõ-kõi elágazás, Nagy Péter köve, István-kút, Mlaka-rét. Újabb térképszemle, újabb tájolás. „Mintegy 1200 méterre innen kezdõdik jobbra a Szpalanyica–völgyet jelzõ kék négyszög, majd további 800 méterre kék háromszögjelzést kell látnom balra...” – memorizálom. Le-fel járt a tekintetem a megtett távolságot mutató kilométeróra és a felfestett szimbólumok között. Rövidesen egy csálén felszegelt fatáblácska tájékoztatott, hogy elértem a kerek-kõi elágazást. És valóban, hamarosan elõtûntek a kék háromszögek is. Lezártam a bringát és megindultam gyalog a jelek irányába. A térkép szerint öt-hatszáz métert kellett volna megtennem, de már a harmadik hegytetõre kaptattam fel. Savanyúan néztem újra sorsára hagyott kerékpárom felé, amikor végre megpillantottam a sziklacsúcsot. Mellette szélárnyékban figyelte jöttömet a pontõr, aki miközben komótosan elhelyezte az újabb pecsétet, röviden elmesélte, hogy a jelek valóban frissek. Tavaly javították ki az alig látható festéseket. E háromszöggel szegélyzett út pedig nem véletlenül tetszett hosszabbnak, kissé eltértek a térképi iránytól. Egy megbocsátó mosoly és néhány fotó után igyekeztem vissza a biciklihez. Következhet a nyolcadik állomás, Eszkála. Optimizmusra adott okot, hogy két éve már eljutottunk ide. Igaz, akkor ez egyben a végállomást is jelentette. Örömmel engedtem volna gravitációnak, ám az utat szegélyezõ 50 méteres szakadékok és az utat meg-megszakító vízmosta árkok miatt lassan ereszkedtem lefelé. Az útjelzések tanúsága szerint Cselliszka- és Gerendás-réten keresztül hamarosan elértem Eszkálát. Az egykori erdészház elõtt, felállva várta az érkezõt a pontõr. Újabb pecsétet helyez el az igazolólapon, majd ráírja az idõt: 17:30. Hihetetlen... Háromnegyedóra alatt tettem meg ezt az alig 6 kilométert. Éppen 11. órája húzom-tolom-tekerem kerékpáromat. Belemélyedek a térképembe. Eszerint követve a kék jelzést, 90o-os fordulatot téve dél felé kell haladni végig a Kecske-háton, majd délkelet-kelet felé fordulva kellene beérnem a következõ ellenõrzõ ponthoz, a makkoshotykai kápolnához. Ez a 10 km, az eddigi leghosszabb távolság két ellenõrzõ pont között. Ez is oka lehetett, hogy két éve elvétettük a helyes irányt és Makkoshotykára már nem értünk be. Az alászálló sötétség elriasztott bennünket a további próbálkozástól. Míg erõt gyûjtöttem, addig beért egy szintén 75 km-en induló gyalogos. Felajánlotta, elindít a helyes irányba. Sportosnak nem nevezhetõ alkata ellenére nem volt könnyû nyomában maradnom. Tócsák, behajló akácágak, lezárt sorompók között lavíroztam. Teljesítménytúrán udvariaskodásnak helye nincs. „Jöhetsz velem, ... ha tudsz.” Ennek megfelelõen a jól jelzett szakaszokon, lejtõn, messze elõrementem, míg az emelkedõn és a tévelygéseim során rendre utolért, sõt elhagyott. Kialakult furcsa párosunk ezzel a „húzd meg – ereszd meg” módszerrel haladt, mint utólag kiderült egészen a célig. A kék jeleket látva növekvõ önbizalommal szánkáztam lefelé a Kecske-háton egészen Makkoshotykáig. A kápolnánál, a lekváros kenyér és ásványvíz alkotta terülj asztalkánál jócskán elidõztem. Kellett már a kalória, minél több, annál jobb. Minden eshetõségre készen, mindig tartogatok magamnál egy adag szõlõcukrot. Gyorsan letaglózza az embert a leesõ vércukorszint. A dobozomban lapuló szendvicsek, a most felvett kalóriabombával, talán elegendõ muníciót jelentenek az utolsó két ellenõrzõ pontig. Míg tömtem magamba a kenyeret, nagy szuszogás közepette felcaplatott a kápolna dombjára útitársam is. Ott folytatta, ahol én abbahagytam. Szedelõzködtem. A 10 km-t másfél óra alatt tettem meg. „Nem túl jó részidõ” – motyogtam. A következõ pont, a Rákóczi-fa, valamivel több, mint 6 km-re várt rám északkeleti irányban. Ám a jelek határozottan északnyugatra vezettek.
– Menj csak, a faluból kiérve úgyis eltévedsz, majd találkozunk – kiabált utánam teleszájjal újdonsült barátom.
Széles kitaposott földúton száguldottam lefelé, néha felpillantva a fákra, megnyugodva konstatáltam a helyes irányt. Az út éles fordulattal kanyarodott északkeletre, az erdõ eltûnt mellõlem, de az irány megfelelõnek tûnt a tájolóm szerint. Mint valami kiszabadult csikó vágtattam még jó kilométert a lejtõn, amikor hangos kiáltás bizonytalanított el. A második üvöltésre már két marokkal húztam vissza a gyeplõt, a fékek sisteregve engedelmeskedtek. Viszszafordulva csápoló karokat láttam a messzeségben. Bosszúsan téptem a pedálokat visszafelé. Barátomnak hátul övébe húzott, gúnyosan fityegõ fehér pólója egy pillanatra még feltûnt, mielõtt elnyelte az erdõ sötétje. Ezúttal rajtam volt a sor, hogy utolérjem, ami a korántsem kerékpártúrára szánt úton, nem kis nehézséget jelentett. Az erdõben folytattuk utunkat nem a leglogikusabb irányban, de a turistautak vonalvezetését logikával összekötni..., beismerem szakmai ártalom. Még a sötétség beállta elõtt elértük Pusztadelelõt, a kék és piros turistaútvonalak keresztezõdését. Innen alig 300 méterre rátaláltunk a több száz éves Rákóczi-fára, amely büszkén hirdette a kuruc vezér igazságát az erdei tisztás közepén. Tiszteletlenül alig méltattuk figyelemre, mohón kerestük a zsírkrétát, hogy mihamarabb továbbhaladhassunk az utolsó ellenõrzõpont – a Tengerszem – felé. Vissza Pusztadelelõig, majd a piros jelzés szegélyezte Hosszú-hágóra fordultunk dél felé. A piros sávok a szürkületben is jól látszottak, az út lejtett, beindultam ... „semmi sem állíthat meg” – dünnyögtem, és hálátlanul hagytam magam mögött immár sokadik alkalommal nyomravezetõmet. Lezúdulva a völgybe, egy település pislákoló fényeire lettem figyelmes. „Valami nem stimmel, túl szép lenne, ha csak úgy megtalálnám...” – gondoltam némi öniróniával. Az útvonalleírás szerint egy kemény emelkedõn – és nem völgyben – kellene a Tengerszemnek lennie. Megszégyenülten indultam vissza. „Majdcsak összeakadok ezzel a terepmesterrel, vagy legalább az utolsó pirosat megtalálom, ha elvétettem volna.” – járt az agyamban. Hamarosan újra megpillantottam a gyõzelemittasan himbálózó fehér pólót. Szótlanul baktattam utána, ám legnagyobb ámulatomra ugyanoda vezetett, ahol alig néhány perce még elveszettnek hittem magam. Körülnézett, majd rövid tûnõdés után 160 fokos fordulattal egy gyenge csapáson folytatta. Csaknem a hátunk mögött, egy kék szalagot lobogtatott a szellõ… Jó száz métert haladva, az ismerõs piros sáv tûnt fel. Sötét szájként ásított ránk a bozótbarlang, ahová a jel szerint tartanunk kellene. A térdig érõ susnyásban csak bízni tudtam kullancsriasztóm hatásosságában, és nem túl nagy meggyõzõdéssel toltam magam elõtt aknakeresõként a bicajt. Nem sokkal késõbb azonban a fehér póló lifegése abbamaradt.
– Nem erre kell jönni mégsem – és határozott léptekkel megindult visszafelé.
„Itt a piros, hol a piros? Marha jó …, az életben nem találtam volna meg egyedül a sötétben.” – állapítottam meg keserûen.
Erdei idegenvezetõm a korábban megkezdett csapáson folytatta útját, és gyanúja hamarosan beigazolódott. Újra megjelent egy piros sáv, aztán hamarosan a fejlámpa fényében még egy, és még egy … Kétségtelenül ez a helyes irány. Az út járható, a jelzések egyértelmûek, ám nincs az a pénz, amiért elhagytam volna útitársamat. Békésen nyögtünk egymás mellett. Kilométereknek tûnt az a néhány száz méter, amíg felértünk a Tengerszemig. Nem érdekelt mitõl „tenger” és miért „szem”, a krétát kerestem a gyenge lámpafényben. „Eegen … menjünk haza!” – sóhajtottam.
Nem ellenkeztem, amikor barátom azt javasolta, tartsak vele, amíg a városba bevezetõ 37-es utat el nem érjük. Azt hiszem, ez volt a legjobb döntésem a túra folyamán.
A kollégiumban lecihelõdtem, elõbányásztam az igazolólapot és vártam a soromra. 22:10 – került rá az utolsó pecsét. 15 óra 45 perc … ennyi volt.
…és ekkor, mintha egy fehér lepkeszárnyat láttam volna feltûnni, aztán egy szelíden domborodó pocak, tömött, vastag bajusz, alatta csibészesen mosolyra húzódó száj …
 
 
túra éve: 2005
RákócziTúra éve: 20052005.08.11 01:03:00
Másodszor voltam a Rákóczin. Mindkétszer a 75 km-es távra jelentkeztem. Elõször 34 évesen egy alsó-közép kategóriás kerékpárral, hegyi túrák tapasztalata nélkül. Utólag magam is csodálkoztam, hogy sikerült, de sikerült. 3 évvel késõbb, bár idõsebben, de tapasztaltabban újra elindultam. Az elsõ meglepetés az volt, hogy megváltozott az útvonal. Ezzel az elõismeretnek lõttek. Viszont most ketten jöttünk, több szem, többet lát – gondoltam. Második igen kellemetlen meglepetés, az esõ volt. Pogánykútig alig értünk, de alig éltünk a sárban dagonyázva. Nem örültem, de benne van a pakliban, nincs miért háborogni. A sár miatt sokkal többet kellett gyalogolni és ez végig nagy idõveszteséget jelentett. Sötétre nem voltunk berendezkedve, az idõ egyre nagyobb ellenfélnek bizonyult. Haladtunk, ahogy tudtunk. Nem is volt nagy baj a kéktúra jelzésig. Abban bíztam, hogy a rendszeresen szervezett túrák alkalmával gondozzák legalább az útvonalra esõ részét. Hát tévedtem. A jelzések ritkák, de a legbosszantóbb, a kerek-kõi ellenõrzõpont volt. Egyszerûen nem találtuk meg, mások is mondták, hogy egyrészt a jelzés alig látszik, másrészt, mint kiderült kék háromszög két másik objektumhoz is elvitt (pl. Pengõ-kõ). Semmi utalást nem kaptunk arra vonatkozólag, hogy a HARMADIK KÉK HÁROMSZÖG JELZÉS visz a Kerek-kõhöz. Csaknem egy órát veszítettünk. A leírás pontatlan, a rosszul jelzett helyeken legalább szalagokat helyeztek el 3 éve. Most semmi. Végsõ elkeseredésemben felhívtam a szervezõket egy minimális útbaigazításért. A válasz: OTT VAN AZ, CSAK KERESNI KELL. Fogunkat csikorgatva mentünk Eszkála felé, az ellenõrzõpont után viszont valahogy letértünk errõl az ominózus kék jelzésrõl, így a sötéttõl tartva Makkoshotykára már nem mentünk be. Nagyon elkeserített a kudarc. Elmegyek az Óperenciás-tengerig hason csúszva, csak mutassák meg, merre van. A kollégiumban beszélgetve másoktól is azt hallottuk, hát igen, ezt memóból (????) kell. Vagy… a neten olvasható információk szerint a kerékpárral indulóknak nem kell a Puszta-várba felmenni. Semmi útbeigazítás nem volt erre vonatkozólag a terepen. Tavalyi indulóktól hallottuk, hogy 75-ön fel kell menni, 110-en talán nem. ????? Nagyon bosszantott, hogy 38 évesen egy nem szuper biciklivel nem rajtam múlt az eredmény. Ahhoz képest, hogy egy támogatott túráról van szó, nagyobb szervezést vártam. Arról már nem is beszélve, hogy az emberes és zsírkrétás ellenõrzõpontokat váltogathatták volna úgy, hogy legalább az ivóvíz pótlása biztosítva legyen. Rendkívül csalódottan és bosszúsan jöttem vissza (250 km). Képek itt: http://kep.tar.hu/kiss-karoly
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár