Túrabeszámolók


túra éve: 2016
Börzsönyi vulkántúraTúra éve: 20162016.12.19 09:54:58

Vulkán


„Tufa vagyok, mint egy Lokál-olvasó.”


Magyarpityuval a reggeli buszon zárt ajtók előtt tartunk megbeszélést. Múltbéli dolgainkba tekintünk bele. A jövőbe inkább nem. Inkább ne!


Ákos bá’ nélkül. Kinyírták. Jelnek ott a halott büfé. Nem is büfé, csak bódé már. Ott hagyták, hogy lássuk, hogy bánnak el. Mással is, velünk is. Ákos bá’ nélkül halott az ügy. A maradandóságé. A bizonyosságé. Nem iszom teát, nincs virsli sem. Nem jó így a világ. Oszival az elsőt emlegetjük (akkor még Ákos bá’ volt a cél, ott sötétedett be nekünk is), meg a pénzt, ami mindent megb… Jó, hogy itt vagyunk, hogy ez maradt legalább. A Vulkán. Ki is törhetne éppen. Illene rá. Ránk. A hamu meg a láva.


Az első hegyen Zoli megadja az alaphangot. Aurórát idéz: „még bevadulok néha, de kikészülök, kikészülök hamar…” Megint emlékezni lehet csak valakire, aki értett egy kicsit a világhoz. Dévényi Ádám a túlpartra sodródott csónakjával. Átmeneti Kabátban, cigivel a szájban dúdol egy verset, hogy…


„Ebben a körben már belevalóvá aligha válok, hát feladom


De ha van igazság vagy lélekvándorlás kapok új sanszot és bizonyítom,


Hogy éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes


Egy jobb automata mosógép biztos több szabadságot élvezhetett”


Úgy vagyok ma, mint Tyler Farrar az idei Vueltán: csak el akarok jutni A-ból B-be. Semmi akció, emberkedés. A gerincen Lombrágóval. Erős, mint mindig. Egy perces technikai szünet nem fér bele, elviszi a hegyet simán. Lefelé azért jön egy egészséges futás, szponzori szökés, megyek önmagam után, elől. Előzök. Nem ér, hagytad magad! Salgó görcsbe rándít, Magyar-hegy visszahúz, ennyire (se) futja. Bányapuszta előtt, után a sárral ismerkedünk két régi ismerős társaságában, Cserehát 55, Merzse és hasonlók adják a témát és persze a Vulkán is, amely nem tör ki. Örök a kaldera, melynek peremén egyensúlyozunk. Beletörődés, megalkuvás…


„Még bevadulok néha…” A legendás Hanák-réti emelkedőn (egy apróbb görcs után) felveszem a mezőny tempóját, szponzor örülhet, mutatom magam. „…de kikészülök, kikészülök hamar.”


Királyrét Ákos bá’ nélkül. Kinyírták. A büfé halott. Nincs tea, nincs virsli. A deszkák beleroppantak az évtizedekbe. Valójában bírták volna még, a baltánál, szúnál rosszabb a szívtelenség. Tizenöt év. Tizenöt nap, alkalom. Ma is ünnep, ugyanaz a kötődés. Ahogy Oszi mondta, mi ilyen régi vágásúak vagyunk…


„Kegyetlen gyilkos, szívtelen tolvaj, lelketlen kurva együtt leszek


Ám hiába rejtem magamban mélyre, az érzékeny lelkem, felismered


Mert éppen olyannak, amilyen voltam, ilyennek lenni nem volt érdemes


Egy jobb automata mosógép biztos több szabadságot élvezhetett „

 
 
Lókúti MikulásTúra éve: 20162016.12.06 12:49:14

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


További remek túrák, melyek megérdemlik az emlékezést. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezői munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezőket.  



XVII. Lókúti Mikulás 


Lókúti Mikulás (ürügyén…) 


A kultúrházban beszélgettünk először, mikor a tanács télapójára vártunk, aki amúgy Albin bácsi volt a Vájár utcából, nagy fehér szakállal, piros sipkában, de mi rájöttünk a cipőjéről, hogy ki is valójában és akkor már nem zavart a felismerés, mert duruzsolt a kályha és belül is valami, hogy a faluban ennek a lánynak van a legszebb szeme, ezt még akkor is állítom, ha közben azért a műsort is néztük, ahogy a mozgatható lépcsőn felsétáltak az óvodások és énekeltek Albin bácsinak, ő meg erősen pislogott, mert az unokája is ott állt a sorban, aki nem is sejtette, hogy a Mikulás egy átverés, azt meg pláne nem, hogy addig jó, amíg ezt elhiszed, amíg úgy jössz át a focipálya mellett a patakparton, úgy mész fel a falépcsőkön a temető melletti útra, úgy lépsz a recsegő deszkákra, hogy ez maga a csoda, ami megtörténik velünk itt a faluban, ahová nem mindig jut el időben a tej, de a Mikulás mégis pontosan tudja, hánykor kell megjelennie nekünk.


***


Arra jártunk, ahol szellemek burkolják lepedőbe az erdőt, amerre ellenőrizetlen határokon kanyarog a Gerence, ahol össze van rakva hátul a tüzelő, ahol falusi kultúrház színpadához tolják a falépcsőt és a falon már Karácsonyt köszöntik, ahol a cserépkályha melegénél olvad ki a kezünk, amerre jégre dermedtek a kerékvágások, ahol az erdő háta mögött kemény a föld és az is visszafagyott délutánra, ami nap közben kiengedett.

 
 
TEGYOT-TEDOTTúra éve: 20162016.09.09 12:53:32

 Nagy-Eged


A városra esik a pillantás, nem tűnnek fel a romló statisztikák, sem a rohanás. Mint kíváncsi házak összeráncolt homlokán az árok, olyan a kósza felhő az égbolton. Valamit mond, de nem hallom, állok a tetőn, valaminek a tetején és azt képzelem, ennyi a világ, egy dobbantó a nagy közös semmibe.


Amúgy kiemelném, mennyire jól eltalált a túra, mennyire ideális a nyárban az erdősült pálya, mennyire hibátlanul hozzák a rendezők a tutit. A legszebb rajthelytől a mesebeli Síkfőkúton és a váratlanul jó forráson át a hegyi befutóig minden adott, hogy otthon érezzük magunkat. Kértem őket, legyen máskor is szerencsénk, rendezhetnék minden évben, ott lennék a nyárban, ott én, lenne Egedről Eger-csodálás, lenne Bükki Kék-kanyargás és klasszik üdülősor, meg meleg is, de lombok alatt, meg víz, meg a legszebb lejtmenetek egyike a Sáfár-kúttal, és újra tó, tanösvény, hegy, barátságban otthon, ahová tartozom.

 
 
Erdőkövesd ChallengeTúra éve: 20162016.08.10 16:13:43

 A négy elem (Erdőkövesd Challenge)


 


Négy elem létezik, négy, ami meghatároz, négy, ami elkísér az úton. A szél, a víz, a titok és a bűbáj…


 


A szél, ami az árpaföldeket borzolja (The wind that shakes the barley), a szél, ami megérinti arcod, mikor a Nagy-kő monumentje feltárul egy fordulóból kikanyarodva. Tehénkolompok szólnak valahonnét, egyre hallani, mint kis harangok az Alpokban, fel, csak fel, sosem jövök le, megígérem, soha… a szél végigsimítja arcod, felszárít egy verejtékeret s talán a könnyet is, mit szemedbe csal a látvány vagy a születő érzések. Egyedül lenni lehetetlen itt, arra jársz, amerre a szél jár...


 


A víznek számtalan formája létezik. Az egyik kövek közt siklik, búvik, kanyarog, merészen átvág az ösvényen a völgytalp felé igyekezvén. A másik nagy sugárban tör a szabadba, rozsdás fémcsőből kibuggyanva oltja szomjad. Szegényes sorsában is életet hirdet, ad, folyton csak ad, akkor is, ha senki nem kéri tőle. Megint másik szélesen terül el a fák alatt, fodrozódó arcára írva a hely és állapot. A tükör ereje és a szembenézés ténye adja a hatalmát. Nem él vissza vele, azt mutatja, aki vagy.


 


A titok ott van az ösvények mentén. Fák odvában rejtezik, nagy bozótokban sustorog, borókák közt aluszik nyári délutánokon.


 „De ha a borókafáról remegő hangok elhalnak a csendben

A másik boróka remegése feleljen.” (T.S. Eliot)


 Ha erre jársz, kíváncsi leszel rá, a torony nélküli templom mögé miért bújt vagy a tónál, a megfáradt pihenőnél miért emelt zászlónak rudat. Ha visszaszögelik a kerítést, hová tűnik, kérdezed, de a titok elrejti a tudhatót. Merre kanyarog az utad, nem árulja el senki és semmi, csak kövesd a jeleket és éppen ott leszel, ahol lenned kell. Ahol várnak és nem felejtik el, hogy szerencsés utat kívánjanak neked.


 


A bűbáj a legveszedelmesebb elem. Észrevétlen van jelen, míg egyszerre csak tréfát űzni támad kedve. Délután kettőkor az erdőkövesdi sportpályánál két gyönyörű nőt vélek látni egy piros autónál. Színesen, sportolás után, amikor legszebb a nő. Később felhőket kerget egy fuvallat a Mátra felett, sipkát húzva a hegyekre. Estefelé meg ferde sugarakban fürdeti a falut, a két falut. Mindez nem magyarázható pusztán az érzékek aránytévesztésével. A bűbáj a legkiismerhetetlenebb elem. (The Ubiquitous Mr. Lovegrove)


 


(Inspiráció: Dead Can Dance)


***


Egy varázslat ez a túra. Más, mint a többi, szokatlan, mégis valahogy ismerős. Emberi gesztusok, mosolyok, pozitivitás. A rendezők rengeteg munkája észrevehető mindenütt: az útvonal gondos jelölése, a bozót- és csalánirtás, olyan utak járhatóvá tétele, amik máskor, más időben nem is léteznek. Támogatókat szereztek, a hegyimentők is jelen vannak. Elismerik a teljesítményt, biztatnak, frissítőkkel segítenek. Kedvesek. Egyszerűen csak barátok. Rájuk bízhatom magam. A táj elvarázsol, el lehet felejteni mindent, amit el akarok felejteni. Kiszakít a buta jelenből. Az útvonal egyszerre izgalmas és praktikus. Izgalmas, mert minden fordulóban feltűnhet valami új gyönyörűség. Praktikus, mert kisebb-nagyobb köröket tesz a két falu, Erdőkövesd és Váraszó körül. Kerékpárosoknak szintén ajánlom, kemény pálya, annyi biztos. A rajt-cél tökéletes helyen van, a hangulat egyedi és magával ragadó. Engem már tavaly megvettek, ezúttal csak tovább mélyült a kötődés. Köszönöm ezt a napot, az élményt, az emlékeket. Ha valami másra vágysz, ha igazán találkozni akarsz a Természettel, akkor gyere Erdőkövesdre és éld át ezt a csodát.

 
 
Börzsöny Terepfutó / KirályrétTúra éve: 20162016.05.12 16:20:12

„…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


További remek túrák, melyek megérdemlik az emlékezést. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezői munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezőket.  


XV. Börzsöny – Királyrét 30 



Valaki átrajzolta az eget. Kékebb lett a kék, csillogóbb és frissebb. Hozzáigazította a füvek zöldjét, az árnyékok élénk játékát. Küldte a patakban a vizet új cél felé, hogy megtalálja kő és kő között az igazit.


Valaki átrajzolta az eget. Kézi erővel, egymaga. Óvatos sminket készített a napszem köré, hogy kiemelje a fontosat. Köré gyűltek a jóidő-felhők, lármát csapva hívták a végtelent.


Valaki átrajzolta az eget. Tavaszra alkalmas, meg lehet nézni. Lehet büszkének lenni rá és írni bele verset, rajzolni szárnyakat a hátára, elérni, rájönni, megfejteni.Beleszerettem a fénybe, ami sugárzott belőle, beleszerettem a törődésbe, a színeibe, a sóhajába, a történeteibe. Bölcs előrelátása és mérlegelése ámulatba ejt, ilyenkor bármit elhiszek, leginkább bármit…


Elengedi a kezem és kékre vált minden jelző, mehetsz felfelé, elemelkedhetsz a földről. Kiiktatja a gravitációt, észre sem veszem, oldja a félelmet, a szorongásnak ajtót mutat. Összeszed. Egyben vagyok, a rendszer működik, pulzál, lélegez. Csak ő kell és ellátja a funkciót az összes alkatrész.


Én tavasznak láttam, nyárnak, mindannak, amiről beszélni érdemes, aminek hinni lehet, ami látvány, illat és zene. Ami tó és ösvény, mely kanyarog egyre a szív üres kamráiban, megtalálni vélve azt a fikciót, ami elkíséri holtáig.

 
 
Mecsek 50/30/15Túra éve: 20162016.04.29 07:41:24

 Maradványok (képek a Mecsek 50-ről)



 


Az utolsó parkolás


Kicsit nehezen állt bele a pozícióba, pöfögött, mi lesz már, mondták, mi lesz…  A háromszögablakon a szél nem sípol, csukott szemű estékbe burkolózott. Eleinte várta, hogy visszatöltik az üzemanyagot, várta a gyerekeket a hátsó ülésre és a nőt óvatos lépteivel.


Vakmerő árvacsalán volt az első, aztán a kúszónövények is megindultak látván az ellenállás hiányát. Belenőtt a bokrokba vagy azok bele, nézőpont kérdése. Innen nézve egészen más az út.


                                                                                      


Apa az ÁFOR-kútnál 


Apa az ÁFOR-kútnál eltűnődött, van-e olaj még a gépben, mely megszünteti a recsegést, hagyja a csapágyban a golyót, ne vesse széjjel az erő. Apa az ÁFOR-kútnál műanyag palackban kapta az olajat, örökké tart, olvasta az Estiben, örök anyag, ha elveszik, megkerül, nem oldja sem eső, sem fagy. Soká tartott, míg apa jött, az ÁFOR-kútnál lassan telik az idő, tankautó, autó, tank, sapka, minden olajos, mint az élet, büdös, rossz ízű és még csak nem is örök.


  


 


Prince 


A test, akár az összepréselt PET-palack, elszenvedi a továbbiakat. Tűri, hogy föld szóródjon rá és bogarak másszanak az üregekbe.


A lecsupaszított hangok eljutnak oda, ahol felértékelik e tört aranyat, szárnyban végződő idomok adta lehetőségeket vetnek fel és dobnak sutba. Bíbor eső hull az emlékezés földútjára, új generáció születik, hogy lássa, láthassa a hajnalt. Pedig tudjuk, hogy semmi se lesz megint.


Egy virág bólint rád, ahogy fekszel. Az utolsó húr. Beleszakadtál. Árnyak hercege vagy. Rockhard in a Funky Place.


Prince (1958 – 2016)


 


 


Komlói anzix 


Idesírnak a gyárak, az otthagyott üzem üzen. A kéményekkel eldőlt a büszkeség. A helyi járat még kijár, felszálló nincs. Leszállóág. Téglaszínű arcok, kopottbarna téglák. Lebontott életek. Bányajárat a keserűsben. Olykor azt hiszem, megint elmegyek Zobákra és előjönnek a vájárok, szénporos reggelbe köszön a műszakot jelző csengő, ott lesz a tegnap és kezet foghatok vele. Nem adjuk olcsón a véget. 


 
 
Szuadó 40/17Túra éve: 20162016.04.05 14:33:43

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


További remek túrák, melyek megérdemlik az emlékezést. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezői munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezőket.  



XIV. Szuadó


Felébredt a völgy. Csillagvirág, kankalin, tüdőfű és májvirág nyílt, megkésett hóvirágok bólogattak rá, az ibolya a létező legszélesebb színarzenált vonultatta fel az üdvözlésre. Blue on blue, lehetett együtt örülni a széllel, vinni, szórni szét az illatot, bódulatba kergetni korai bogarak tömegét.


Egy patakparti telken az autóroncs körül virított az a kék virág, az a bolondos kis futó, mely az élettől eltávolodott lelkekben is tüzet szít vagy jobb megoldás híján elfedi a szégyenszemre előkerült rozsdát. Gyerekhangok, kalapács és kapák, gereblyék munkája, a tavalyi avar sercegése a Szentkút csöndjével együtt kísért. Az összedőlt szerszámos bódé és a hiányos kerítés sem szúrt szemet, élő árnyalatokba költözött az Új.


Belélegeztük az édes étert és legott álomba szenderültünk. Odajött a virágillat, odajött a köveken lesikló vízről a fény, a dűlőutak közönséges bája. Ültünk egy mohos padon az óriás kertben, a kisrádión csupa régi zene szólt, gondosan eltekertük a híreket.

 
 
Népek TavaszaTúra éve: 20162016.03.23 13:45:33

 „…Nem akkor van vége, amikor befejeződik, mert lehet, hogy mikor befejeződik, még egyáltalán nincs vége. Nem akkor van vége, amikor véget akarnak vetni, mert amikor véget akarnak vetni, akkor még javában tart. Nem akkor van vége, amikor valami új elkezdődik. Attól, hogy valami új elkezdődik, még nem lesz vége, mert talán éppen ahhoz kell a valami újnak elkezdődnie, hogy ne legyen vége. Nem akkor van vége, amikor minden érv amellett szól, hogy vége van, és nem akkor, amikor ezeket az érveket fel is sorakoztatják. Akkor van vége, amikor vége van.”


(András László: Egy medvekutató feljegyzései) 


Népek Tavasza


Egy napra tél 


Mint régi szerető, ha megjelenik egy napra. Felhív, hogy itt van a városban, idegesen csörög a telefon. Váratlanul ér, akkor is, ha az előrejelzések szerint így kellett történnie.


A havazás akkor is az, ha a vége csak víz. Felül hó, alul semmi, mi az? A Királyasztalon fázik az emlékmű. Rumcájsz zárva tart, biztosan Jičínbe ment. Mindenki kedves, elengednek. A Gulicskára menet virágokat gyűjtök egy gépbe, emlékül a télnek vagy a téltől, a dolog nem tisztázott. Lillafüred állomás következik, s vele az emlékezés. 


Egy nővel ülni egy kávézóban Lillán, beszélgetni apróságokról, egy kicsi asztal mellett kavargatva teát, kávét és a jövőt, mint létező dolgot szemlélni, kézzel foghatóan őszintén és érdeklődve. Egy nővel Lillán, mikor a legtöbb vendég hazament s a fázós buszsofőr járatja a motort, aztán elindul üresen.


A tóra is rászáll, ölelgeti, szórja a fehéret, mely fentebb marad is. Mára biztosan. Baráti viszonyok, Csókás hangulata, Béláék gondos házigazdák. Jó odaérni, érni valahová. Aszfaltcsíkon a hegy felé, enni kell, menni kell. Előttem Jámbor az erősödő hóesésben, aki szerint nehezebb így az út. De hiszem, hogy fehérebb, tisztább, látszik minden nyom, a lépések követhetők. 


Egy kis kávézóban mondani neki, hogy „régóta foglalkoztat a szeme színe, ma sem merem bevallani magának, miért.” Egyre töprengeni azon, hogyan fejezzem ki a dolgot.


Az író kövénél emlékezünk, amihez sem szónoklat, sem utasítás nem szükséges. Magunknak, magunkért történik. A havazás nem szűnik. Bár az utóbbi időben elhanyagolt, nem válaszolt a megkeresésre, most jelen van. Öröm létezni benne. Nem törődni a holnappal, nem kapcsolódni a tegnaphoz.


Egy nővel Lillán, a tó és a kastély felett, várni egy szóra, hallgatni is, várni, hallgatni, nézni csillogó szemekbe és tudni az igazat, az ünnep itt van, hol a teát, a kávét kavargatva valami megviláglik, az ünnep a találkozás, a szavak, egyszerű, közönséges szavak.


Lefelé menet a feladat rendezni a mozgást, gondolatot. A kettő összefügg, s míg ezen kapcsolat pontos képletét fejtegetem, egy dal szól a belső adón. A haladás kísértete ez, ezredszer ugyanaz a reflex, ezredszer is működik. A kökörcsinek kissé kényelmetlen mozdulatlanságban, a somra vastagon rakódott a fehérség. Álomtáj ez, világnyi szemekkel. A végén már folyik, kódolt eseményeken túl a cél közelít, ahol együtt csodáljuk azt, ami Fent maradt. Egy napra tél.


S míg hozzák a számlát, tudom, valójában minden ki van fizetve, az életemet is kifizette ez a nő, aki eljött velem Lillára és a végén felültünk az 5-ös számú buszra, ami lehozott a csillagokból a városba.


Mint régi szerető, ha megjelenik egy napra. És pontosan tudom, hogy még mindig őt szeretem.


 


 

 
 
BarcikaTúra éve: 20162016.02.15 11:03:25

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.” 



További remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezői munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezőket. 


XIII. Barcika


„Elcserélném én is plafonra a padlót…” (Auróra)


Levitt a sárba a délutáni járat. A nekézsenyi buszfordulóban még elhittem, amit később több fórum is cáfolt: van esély. Sárba rángatott a lejtő, a lepusztított, az örökké nyúlós, a mintagyereknek aligha nevezhető. Lendületből érkeztem az erdő felől, aztán jól pofán vágott. Visszakézből, ahogy illik. Órákkal korábban felfelé is hallgattak már a fegyverek, de ezután teljes lett a csend. Mozdulnom nehéz. Legfeljebb, amennyi megy emlékezetből. Belecsonkult a lélek a téltelenségbe. A fenti hó szottyos, másutt meg nincs. Kifogyott belőle a varázs. Aztán még sötét is lett, zavaros, mikor és hogyan, de lett. Elolvadt a napfény is. Kibetűztem még az égről, hogy no future, aztán bealvás, holtsápadt lámpafolt. Ha valóban látnék, azt kéne regisztrálnom, hogy halomra dúlták az erdőt, mindegy a sár, csak folyjon, már nem kell az út, nem kell semmilyen út sehová, se ház, se szomszéd falu, se hegy, se űr felé. Halj meg, ha akarsz, játssz a sárban, süppedj bele odáig, hogy már szólni se tudj! Nehéz lesz az ébredés. 


A sportközpont nyugalma kínál menedéket a nap végén. Találkozások, meglevő és fontos kapcsolódási pontok. Jelen vannak a sárból jöttek és akik kisegítették őket onnan. Akik élményt kínáltak és megértőnek mutatkoztak az érkezővel. Ózdra menő vonatok, töriszak, a legjobb debreceni orvos, fagyszünet, németországi munka, kígyósház... mindezekről szó esik s közben élménnyé nemesül az egész.


 
 
Télies Mecsek/Hó-PITE/Téli MecsekTúra éve: 20162016.01.12 09:13:52

 










„…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.


További remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezői munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezőket. 


XII. Télies Mecsek


A tél átmeneti halála


Mintha nyolc emeletnyit zuhant volna. Szétplaccsant, folyt mindenfelé a lé, jeges lötty lett az egész. Pár zug maradt, ahol még hónak nevezhető. Pont ott, ahol a szarvasok járnak. Óvatos átkelések, ideig-óráig kivehető nyomok és lélegzetnyi csend. Víziramlás erejét vesztett jégháló alatt. Iszony a végtől.


Nehezményezném, de nem kérdezi senki. Próbálom tartani a gonddal megszerzett időt. Görcs, erőtlenség a társaim, szinte barátok, kikényszerítik a vallomást: hiábavaló.


A Misina felé már nem lehetek nagyvonalú, minden lépést át kell gondolni. Valamennyi izomnak, szervnek külön története, sőt lelkivilága van. Meg kell győzni őket arról, hogy akarják a következő stációt. És most elszabadulhat az elme. Elszakadt minden lánc, nincs metódus a féken tartására. Itt a pillanat, hogy bevalljam magamnak: félek. Most szembe jön az összes megválaszolatlan kérdés, a rejtett és feledni vélt ügyek. És itt a perc, mikor egy nő, mint orvosság kezd hatni és csillapít némely fájdalmat, mellékhatásként előidézve közben a szédülést, kettős látást és pillanatnyi eszméletvesztést.



 
 
túra éve: 2015
Téli ZemplénTúra éve: 20152015.12.10 13:12:45

  „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”



További remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


X. Téli Zemplén


„…és ahogy felfelé eltûntek, csak a szellemjárat nyikorgása maradt.” (Sánta Kutya)


Fenn maradt a hegyen a köd, nem akarózott lejönnie. Érthetõ, a jelenlegi konstelláció nem kedvez a távollátásnak. A drótkötél engedett, fél négy lehetett, lélek se jött, hogy a semmin át sikoljon a semmibe. Félelmes dolog. Épp itt jutott eszembe, üdvös lenne elhallgatni a fájót, elfedni a gyengeséget. Betakarózni egy fehér lepelbe, nem baj, ha nedves, ha mindenrõl csurog is, csak bújtasson el, rejtse arcom, felejtsen el, veszítsen el, ha lehet, örökre. Akár az üres kabinok a felvonón, egy kötélen függve a létezés felett.


A sportközpont mellett ösvény vezet a város felé. A benzinkút és a hipermarket fényei szólongatják a sötétet: jöhetsz már. A köd fenn maradt a hegyen, láthatóvá válik minden. A város, mely belefáradt az állandó dacba. Szeretni akar, nõ és férfi lenni, úgy tenni, ahogy a szél tesz, súlytalanná válva forogni körbe, amíg csak bír.


Lejjebb ereszkedve temetõ mellett visz az út.  Lakótelepek állnak hátat fordítva az égnek, az elkerülõ út elkerüli a fényt, nyomorból van a tél is, mely nem is az. Ez a valóság, kétezer-tizenöt, Magyarország. Nem kapunk felmentést.

 
 
Őr-kő – Bél-kőTúra éve: 20152015.11.04 08:58:09

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


További remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


VIII-IX. Barangolás a Keleti-Mátrában / Õr-kõ – Bél-kõ



„Miért múlik úgy minden nap mintha az utolsó volna,

Miért álmodsz úgy mindennap mintha mindig éjszaka volna,

Mintha mindig éjszaka volna?” (Tátrai Band)


Pára-párnái alatt az este aludni készül. Elébb virraszt kicsit, mint a holtak felett szokás, kik röviddel ezelõtt még lélegeztek. A nyújtózó utakon a sár megdermedt, vörös-sárga levélsokaság, egy-egy helyütt beterítve az utat. Lábnyomainkra tapad az elmúlt idõ, mindent másnak lát, mint ami. Ösvénybõl kígyó, ágakból kapaszkodó kéz lesz, a galagonyabokor egy háló, melybe az arra járó beleragad.


Az õsz bukásban szép napjai zajlanak. Elõremozdul a pályán, mely kijelöltetett neki, tudván a véget, az elkerülhetetlenül feléje közelítõt. Mikor gyerek voltam, féltem tõle, mondván, a színek csak arra kellenek, hogy a haláltusát látvánnyá fokozzák. S most tudva a tudhatót, mûvészetnek gondolom, halni így is lehet, sõt, így szabad igazán. Tudni, hogy vége, de élni az erõvel, e tudás birtokában lenni szépnek, túl szépnek ahhoz, hogy bárki is elhiggye a mulandóságot. Hivalkodni a halállal s az újraszületést hirdetni. Színes sikolyokkal távozni e világról. Ez a mûvészet, ami iránt nem lehetsz közömbös, gyûlöld vagy imádd, mindegy, kavarjon fel, törjön össze benned valamit, lázítson fel, idegesítsen vagy fokozza õrületté a benned rejlõ kételyt. Mitõl lesz jobb az elmúlás? A tehetetlenség vagy a túlbuzgóság? Adni vagy elvenni? A lényeg a sokszínûség, áramütéshez hasonló sokk, ordítani bele a Teremtõ arcába, hogy: rohadék! Utálj vagy vess meg érte, én látni akarom az utolsó képet, ezer színben, ezer õszi színben lakni, ezer lángoló foltot látni az élõn, ezer elhamvadt tûzrõl szállni a füstöt. Ahol ég valami, ott hamuvá lesz elõbb-utóbb minden. Ez az izzás van az erdõben most, e csendes napok teátrumában, ahol nem zavar, siettet szél vagy esõ, nem kísért a fagy még. Jóllehet idõben elkezdõdött, a várható befejezés elhúzódik. Ennek ez a rendje, okosan lett kitalálva. Megadja a módját. A sárgásból vörös, cserszömörce-szín, aztán szürkébe szakad, savanyú szagú utakat képezve, ziháló sorokká alakítva a gondolatokat. Mikor volt ilyen felszabadult és õszinte, ennyire gyermek, aki kacagva int búcsút, ennyire égre kiáltó, ennyire merész ?


Az este jõ, befed élõt, holtat, elrejti a színeket, altat, dúdol is mellé valami édes melankóliát. Hagyja, hogy lelassuljanak a folyamatok. Mikor majd a köd felszáll, nyújtózik egyet és halódik tovább. Lassan, méltósággal, ahogy illik.

 
 
Visegrádi-hegycsoportTúra éve: 20152015.10.12 15:28:43

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


 


További remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


 


VII. Visegrádi-hegycsoport


 


A mélyút felkísért a faluból, a kilátást a fentiekre bízva. Elhagyott telkek romkerítésein az idõ áthatol, rozsdapergés hivatott jelezni a mulandóságot. Mindent benõttek az ágak, a bódé összedõlt. Nincs már funkció, amit elláthat, a lakat mégis természetellenesen kapaszkodik a kapuba. Rábízták az õrzést, hát teszi a dolgát. Ki lehetett, aki utoljára hazament innen? Mit gondolt a holnapról? Az akkori holnapról, ami mára múlt, megtörtént, mégis ismeretlen. Gyalog ment vagy várta egy autó valahol? Tudta, hogy nem jön többé vagy csak így alakult? És a kulcs, a kulcs megvan-e még? Egy sors, egy élet kulcsa, a lakaté, mely példát mutat. Értelmetlen mégis nagyszerû ragaszkodásét.


 


Délután esni kezdett, az õsz egyértelmû jeleként. Nem vadul, viharral, nem hirtelen, dühöngve. Az az idõ elmúlt. Ázott az erdõben kanyargó ösvény, rabszolga nevû, elvitt a hátán. És elmosódott végül az összes nyom, nem maradt más, mint halvány emlékek kusza szövedéke.

 
 
IV. Béla emléktúra a Bükkben (Hit Pajzsa)Túra éve: 20152015.09.15 09:50:20

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


 Az elmúlt hetekben remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Kivétel nélkül hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


VI. IV. Béla emléktúra a Bükkben


A nõ elmúlt negyven, mosolyogva köszön hellót. Megengedheti magának, szerelmes. Kézen fogva sétálnak a réten az emlékmû felé, elnyújtózó délutáni fényben. Az elérhetõ legnagyobb rend. A vasárnap titkos receptje a feledésre. Ha erre jönnél, te is bizonyos lennél benne, a túlélés ideje ez. Virágzásé, túl a pokoltûzön, a vízözönön. A negyvenen is túl. A nõ hellót köszön és arra gondol: milyen jó, szerdáig maradunk.


Árnyakkal ereszkedünk egy völgyben, magasság és magasság közt. Gondolatainkba merülünk, a hallgatás okos társ. Mire elérjük a Nagy Törést, már látjuk, az ember mindig felfelé igyekszik, s minduntalan alant találja magát. Alkot, s mit teremtett, lerombolják. Törekszik, s visszahúzzák. Csend van. Elmúlt évszázadok kapaszkodnak a fákba. S valahol az idõn túl egy király siratja elveszett népét, akik letértek az általa álmodott útról…


 
 
Kőről-kőre a BükkbenTúra éve: 20152015.09.15 09:49:03

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


 Az elmúlt hetekben remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Kivétel nélkül hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


V. Kõrõl-kõre a Bükkben


Nem tudom, ki álmodott egykor focipályát a Száraz-völgybe. A kapufák még a helyükön, de a keresztléc sehol, a százas szögekig érnek a füvek. A lámpa kóstolgatja a fél-sötétet, szikla serceg, tíz fok, ha van. A vasgyáriak forrása messze, villanyoszloponként számolom az idõt. A patak rohan Ómassára, mintha a buszt kívánná elérni. Az oszlopok elfogynak, megállok. A víz dõl a fémcsõbõl. Iszom, mosdatom arcom. Élek.


Csillagokra támaszkodik az öreg este, úgy közelít. Ha minden jól megy, beérjük vele. Fenn a ház fényei adnak támpontot a jelenhez. A romok hallgatnak, nem szokásuk a hangoskodás. Ide tér meg a test és az elme, mikor túlzottan fáradt a további úthoz. A szobában hatalmas szöcske, az autó lámpája beletúr a feketeségbe. Mindent láttunk, amit érdemes volt, indulunk haza.


 
 
Lássuk a medvét!Túra éve: 20152015.09.11 08:39:13

Lássuk a medvét!


 


Egy tökéletes túráról írok. Az útvonal varázslatos, az Északi Zöld vadregényessége, a múlt emlékei (földrajzi és történelmi értelemben is), egy lényegében új turistaút felfedezésének élménye mind-mind részei voltak.


Külön szólnék a rendezõk munkájáról. Ez tényleg rendezés volt, nem térképrõl kijelölt, 10 perc alatt összedobott tucatmunka. Felújítottak, létrehoztak egy lényegében nem létezõ jelzést, annak minden nehézségével: tereplépcsõ kialakítás, bozótirtás és hasonlók. Különbuszt szerveztek a rajtba. Beszervezték a Bükki Nemzeti Park dolgozóit. Ipolytarnócon és a Baglyaskõ látogatóközpontban is mindent megtettek, hogy otthon érezzük magunkat. Eligazító emberek segítettek a tájékozódásban, a ZÚTE tagjai is lelkesen biztatták a túrázókat. Az ellátás bõséges és különleges volt. A medve-koncepció alapján például medvesajtot és medve formájú mézeskalácsot is kaptunk. Aranyos… Sok-sok munkát fektettek bele, ami látszott is. Kíváncsiak voltak a véleményünkre. Íme: egy tökéletes élményt nyújtó túrán vehettünk részt.


Az egyetlen negatívum sem a rendezõk hibája: bántóan, méltatlanul kevesen voltak a jó idõ ellenére is. Szomorú, hogy ennyire kevés embert mozgat meg egy kreatív, izgalmas, gyönyörû és hibátlanul megrendezett túra. Elgondolkodtató…


Csak remélni tudom, hogy a jövõben is megrendezik a túrát, ez a táj megérdemli. És a rendezõk is az elismerést. A magunk részérõl ezért is vettük bele a túrát az Északi Szivárvány túramozgalomba, és jövõre is igyekszünk valami hasonlót kitalálni. Kedvenc rockzenei blogom a legjobb albumokat a Must have jelzõvel illeti. Én is ezt tenném ezúttal.


 


 
 
Abaúj - Hegyközi teljesítménytúra/Körbe-körbe a regéci várvölgybenTúra éve: 20152015.09.08 09:28:16

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”



 Az elmúlt hetekben remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Kivétel nélkül hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


IV. Abaúj-Hegyközi teljesítménytúra


Megégette magát Gergely, a hegy. A Nap jobban bírta. Õszi lombhullást idézett, pedig senki sem írt senkinek, fõleg nem szerelmes levelet. Mészbe mártott ecsettel jelölik meg az utat, eltûnik hamar, de az alkalomnak tökéletesen megfelel. Rokonok lettünk e tájjal, e szenvedéllyel, a helyiekkel, a patakokkal, mik simogatják a köveket egyre. Még e száraz évszakban is. És még e nehéz dilemmák közt is, hogy akarod-e a szépet, kell-e háborúban az írás…


A történelemre toronydaru emel falat, a romok belesikoltanak az erõszakba. Még látom a távol Onnan. A leguruló köveket is látom, miket nem fog habarcs. És úgy jó nekik…


Edit komoly szervezõ, a családban mindenki a helyén. Tudják a titkot, hogyan kell adni. Mikor értelmet, élményt mondok, az ilyen napok jutnak eszembe.


 


 
 
Mecsek 600-as csúcsai (52km) / Mecsek 35 / Tubes 20Túra éve: 20152015.08.31 15:32:45

„…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


 Az elmúlt hetekben remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Kivétel nélkül hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


III. Mecsek 600-as csúcsai


Mecsextrém. Bírni erõvel és kedvvel. Amíg a szív dobog és visz a láb. Az erdõ kabátja viseltes, torka száraz. Ezzel együtt is kellemes házigazda. Marasztal, hosszú a látogatás. Ismert az út, van alkalom a nosztalgiára. Emlékezni csak lassan lehet, hagyni, hogy elõjöjjenek a képek, a múlt megelevenedjen újra. Mecsextrém. Elég egy emelkedõ az elbizonytalanodáshoz, egy rét a hõgutához. Misi, Szilárd, Edit, Edina, Emil, Józsi… és még sorolhatnám. Barátok. Már ezért megéri eljönni. Ebben a folyton változó világban egy kis állandóság. Jó tudni, jó hinni benne. Bennük. Amíg a szív dobog és visz a láb.

 
 
Pomáz Körül-belülTúra éve: 20152015.08.28 13:37:40

 „…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”


Az elmúlt hetekben remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Kivétel nélkül hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.


II. Pomáz Körül-belül


100 and rising. Hõhalált haltak a tervek. A csobánkai síkon a Nap ellenében jelentõs veszteségeket szenvedtünk. Szenteltvíz kellett ide, mint a Szabó bakternak. Az is csak annyira volt elég, hogy kivédekezzük a hátralévõt. Látvány akadt bõven, ismert-ismerõs, közeli, mégis új. A Bükkös-pataknál állt meg az idõ. Sziklák és csend, ezüst fák és a kék ég láthatóvá tették, mi az értelme a dolgoknak, mit keresünk és találunk néha. Ez a szerelem jelentése. Nem néztünk a Napba, megadtuk magunkat a helyzetnek. Jelek példás rendje vezetett, így értünk célt végül, mikorra engedett a szorítás.


 
 
Erdőkövesd ChallengeTúra éve: 20152015.08.26 14:57:06
„…egy képben csak talán, s csupán a lényeget.”

Az elmúlt hetekben remek túrákon jártunk, megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk. Kivétel nélkül hangulatos, küzdelmes, szép túrák, melyek rengeteg – olykor igen nehéz - rendezõi munkáról árulkodtak. Köszönet illeti érte a megálmodókat és kivitelezõket.

I. Erdõkövesd Challenge

Elrejtett végül az erdõ a forróság elõl, medve-legendák és fehérré mart sziklák adták a témát, források a vizet, az életet jelentõt. Félúton beleolvadt az aszfaltba a cipõ nyoma, égett és égetett, el merte mondani mégis: jó, jó veled. Túljutottunk a hõhatáron, sokáig hordott hátán az út, mely kanyarokba írta az évszak üzenetét. Az este csigavonalban vitt oda, hol vártak, akadt élelem, jó szó. Az úthoz alkotó emberek nyújtottak hibátlan hátteret, akik ismerik falujuk ezer apró titkát, el nem árulják, adják a kulcsot és engedik, hogy felfedezd.
 
 
Patai MátraTúra éve: 20152015.07.27 14:38:48

Keddves lányog és fijjug!


 


Mostan meggint levélirás által kezdeg nektekk. Az elõszõ pár évbenn nem iggen jelentgezdem egy ballul sikerült girándullás miatt. Kirándullt a bokkám futázs közbenn és a rendõrrök elgaptak. Asz úgy volt, hoty a Piszok Alfréd (aki mindégg gavarja…) azt mondá negem a Négy Viddám Hullarabló nevû hejen, hoty: - Fijjam, teneged pénc kell. (honnan tudja esz mindég?) Gyere vellem a bankba, aztán lesz pénszed. Mondom: - Maga egy pisszog, minek adnna bénct? Mire õ: - Mer segítesz negem, én is teneked. Erre ityunk. Itunk, így delt asz idõ. Éjféll elmúld, mirre odaérénk a bankkhoz. Már zárva találáng. Mondom: -Freddy bátyám, szárva van. – Hát márr esz is gond neged? Nyizsd ki! Kinyitám és mek lett a pénc is, de ekor megjellenteg a rendõrrök. Itt dörtént a girrándulás. És a Pisszog Alfréd jól elsliszolt, nem segíte semit sem. A fene asz ilyen emberrt, mék jól viszaadom nekki.


 


Az idéllet után unalmassan telt asz idõ. Mivel kiráj izs voltam egygor, hád igénnyes leddem, meg a hírreget is szereddem volna tudni. Fiszettem ety kis bénct a szintén hosszaban odd tartózkoddó Düsskés Vannegnek, hogy szereszen egy újsákot. Ebben az újsákben  írtág, hogy enkem geresnek. Mondom, megvatyok én, bánadomra. Giderrült, hoty az újsák pár hónnapos. Jól szájba vertem a Vanneget, mek viszagövetelltem a pénc felét. Erre hosza egy könnyvet is, hoty ne gelljen fizetni, mer õ aszt már rék elitta. Úriemberr vatyok, hát elfogadám. Ebben a gönyvben olvastam, hoty Djöndjöspattán (micsoda név esz?) lesz ety túrra, hol felmérrheti asz ember az erejéd.


 


Migor újra szabadd levegõt éresztem, hát eszembe juta, hoty ezt a Piszok Alfrétot elõvesszem és jól mekkérdeszem, mér nem segíte nekem. És aggor ety ötletem volt, elmetyek asz erõbróbára, amit a könyvbenn láddam és meklátjug, elégg erõs és gitartó vatyok-e a Fred elkapásárra. Mer esz iggen veszélyes 1én.


 


Odaérreg a Djöndjösbattára, hát mondák, hoty neveszés kell. Megporzongtam, az ütyész is aszt kéri mindég, nevesze meg a bûntársaid. De it csak magamat kelle mekneveszni. Elindulék, nagy iszadás volt az elõszõ esti essõ miatt, de sieték erõssen. Odaérék egy ellenõrszõ pont nevû hejre. Mondomm, itt baj lessz, merd egyenruhás embereg álltak ott. De eszek az egyenruhások csak adának egy pélyegzést meg ételt és ittalt is, bár rum nem vold benne. És mosolyogtak etyre. Biztos, nem issmernek ezek. Esgüszöm, hoty jobb volt esz, mint a Bolondsák-szigeteken, ahhol girályi minõsékben voltam. Mer ott mindég pikkelyezés vold meg ott vala a Gombperec nevû, aki hídlakó. Itt se pikkelyezés, se Gomperec, csak a finomságokk.


 


Sog hegy gövetkezett ezudán, mek ellenõrszõ pontog hasonló etyenruhásoggal. Mind nevetteg és adának viszet meg limonáddé nevû szõrt. Esz iggen jól esett, pedik nem lehed tõle berúkni. Menék csag, de a meleg ojan volt, mint Szumátra sziggetén, ahol egy csembészhajóval járttam egykor. Aztán kisütödd a nap is, hoty mék neheszebb legyen.


 


Egy Sippi nevû, akinek két gerékkel kevesebb volt, mer egy pár gerék nevû eszköszel jára a hegyekben, eccer aszt mondá, léteszik egy Galapátsos Emberr, aki fejbe vág a hetyen, és nem pírsz tovább meni, úgy elvesszi az erõd. Na, én ilyet Friskóban láttam, de asz utcasarkon állt és ólmosbot volt nálla. Eszen gívül nem asz erõt vette el, hanem a pénsztárcát és asz iratokat. Gontoltam, ha etyszer ilyennel találgozom, hát jól elveszemm az ólmos potját, aztán mehed a Naty Fõnökhösz szerezni iratogat, ha van bénce, mer tõlemm nem kap, az biztos.


 


De én montom negtek: enek a Sipinek ikaza volt! ( asz ékben most isszig ránk ety jót.) A Galapácsos Ember léteszik! Asz úgy volt, hoty jó tempóbban menék a Havas nevû hetyre (milyen ostopák eszek a dérképészek, hoty ilyen neveget adnak, mer egy centi hó sem vala fenn, de mék csak a hiddeg sem jöt.), amigor etyszer csag ott terme a magáról elneveszett Kalapátsos Ember. Úgy vága fejbe vaty hatszor, hoty mek sem bírtam mosztulni, a lábam nem agart otébb lépni. Ollyan volt, mind amikor ety kisebb nészeteltérés alkalmával a Tüskén Vanneg az asztal alól mekragadá a lábam. De aszt jól orrba rúktam. Eszt a Galapátsost nem lehetett, mer eldûnt, csak asz erõmet vidde, de aszt deljessen. Csak állék odd dermetten. Nem vatyok babonnás, de esz mégiscsag valammiféle átog lehetet. Hiába göptem minden éktáj fellé, nem dûnt el asz érszés.


 


Lassan öszeszedém makam, nézék hádra a Kalapátsos miatt, de már nem vold sehol. Vánszorgám dovápp, és vízzel is locsolám makam a hegy aljában. De nem szendelt vísz volt asz, csak vas volt bene. És idd szerencsémre dalálkoszám Gombi nevvû tzimborával, aki ety régi girándulló. Õt gérém mek, hoty segítsen be a tzélba. Mire õ mene elõll és beszélgeténk. Említénk Döme nevvû közös barátot, aki egy másigg villágban járja asz utakat már. Ha volt esze, mekbeszélte a Szent Péterrel, hoty egy kicsit hûvöseb világba gerüljön, mer itt a foróság már elviselhetlenn volt. Felkeresénk egy forrázst mék, hoty lehûtsük magunkkat. Esz a Gombi nagy seggítséget tett, és még mosolyga is gözben. Megköszöném neggi, amikor beérénk.


 


Idd egy Hoffmann Ádám nevû úr (aki biztos ety lord, ojan udvarias) gratulállt. Valópan naty dolog, hogy mekúsztam a galandot. Na, gondoldam, nem elék esz az erõm a Piszok Alfrédhosz, mer asz olyan ravasz, hogy még a Galapátsosnak is ellopja asz eszköszét, azt nézheti magát. Ingább hagyom most, de eccer úgyis elkappom õd.


 


Aszért fogám a levélírráshosz, hoty tudjátog: a Kalapátsos Ember léteszik, és bárgit elkap a hegyen, ha úty akarja. És mikor natyon erõssen süt a Nap és repett a föld, a füveg elszáradtag, és felfelé mész a Nagy Hetyre, akkor eljön és gíméletlenül fejbe vág. És aggor átgondollod asz ekészet, hoty mineg is mentéll oda.


 


Kelt mint fent sajátúlag, úgyis dudjátog ki:


 


a Véemm

 
 
JádeTúra éve: 20152015.06.23 13:18:52

Jáde 25


 


A korábbiaktól eltérõ véleményt szeretnék megfogalmazni a túrával kapcsolatban: én remekül éreztem magam. A fizikai kihívás mellé kiváló szellemi is társult: folyamatosan olvasni a leírást, nézni a város- és turistatérképet, idõnként megerõsítésként még a tájolót is. Ezek alapján (meg némi rutin segédletével) végig tudtuk követni az útvonalat, illetve egyszer nem pont ott sikerült mennünk, ahol kellett volna, de mindvégig tudtuk, merre járunk. Egyetértek persze azzal, hogy némi szalagozás vagy táblázás a kritikusabb helyeken nem ártana, de így is élvezetes volt a dolog. Az útvonal szinte 100 %-ban ismeretlen volt számomra, nagyon tetszett Fûzfõ maga, a kerékpárút Szentkirályszabadja és Almádi között meg az üdülõtelep a végén. A rendezõk lelkesek, kedvesek, látszik, hogy szívbõl csinálják. Mindig is díjaztam azokat a szervezõket, akik a lakhelyüket és környékét akarják megmutatni másoknak. A rajtidõ remekül eltalált, nyári nappali túrának szerintem erõs lenne, még délután is iszonyú meleg volt. Izgalmas kihívás volt, érdekes helyeket ismertem meg, pedig a környéken már sokszor jártam.


Összességében nekem nagyon tetszett a túra, az agyat is megdolgoztatta, nem csak a lábakat. Tájékozódási jellegû volt, az igaz, de én imádom az ilyen kihívásokat. Köszönöm szépen a túrát.


********* 


Nyáreste Fûzfõn 


Gyártelepen a rend, mint megszokott holmi van jelen. Virágos kedvû utcák, magukért jótálló házak és az állandóságnak még megmaradt cserepei. Összerakható belõlük a múlt egy kedvünkre való része. Olyan kor, amelyben éltünk, s már nem fogunk. (Ne legyen túl nehéz mirajtunk az ítélet…) A nyárba belekap, függönyt lenget a nyitott ablakokban, gyermekek sikongása keveredik mellé, vízipisztolyokkal vívott csaták emléke, munkások a buszokra várva, melyek füstölögve húznak a gyárak felé. Tompul már, de még érezhetõ a jelenléte.


A Zöld elõtt valahányszáz méterrel (errõl az aszfaltra frissen festett felirat informál) az út fölé hajolnak a fák, árnyba és - este közeledvén - félhomályba burkolva az arra járót. Biciklik gurulnak, a kerekek alatt surrog az aszfalt, megkönnyebbülve sóhajt, valahányszor az éjszakára gondol.


Fürdõnadrágos férfi nyírja a füvet, az üdülõtelep íratlan rendje szerint, a nõ bent olvas, esetleg rejtvényt fejt. Törölközõk száradnak minden korláton, a teraszokon fiatalok ülnek különbözõ italok társaságában. Lehetne frottírból szárnya a világnak, hogy belesírja összes bánatát az ember és mégse csorogna ki belõle egy csepp sem. Minta-este, nyár, de nem rögzült még a fejekben, megvannak a reflexek, holnap esõ is lehet.


A Messzelátóból az este megtekinthetõ, összes elképzelését elénk tárja, adódik a következtetés, meztelen. A tóra rászáll, elkéri kölcsönbe a fényeit.


A nõ körbefutja az utcákat, Lotz, Jedlik, Arany, Krúdy, (aki tán ma is ott ül egy padon Óbudán), már sötét ahhoz, hogy különbséget tegyen, még világos, miért.


Üres sörösdobozok és ételszag. Rovarok zavargásai a reflektorok fényében. A strandidõ lejárt, a csónakokat felfûzték. Most ijednek meg, ahogy az ember is akkor kap észbe, ha már körbeért a lánc.


Fénykötegekkel üzen a közelítõ éj. Még él a ma, de vesztét érzi, kívánja, hogy történjen vele valami fontos a vég elõtt. S mi lenne fontos, mondd? Látni az élet ezer jelét, égen, tavon, emberek arcán. Látni és megjegyezni, s néha - ha úgy esik – elmondani.

 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár