Túrabeszámolók


túra éve: 2017
NosztraTúra éve: 20172017.02.22 23:45:55

Nosztra 30


Fél kilencre érek a rajtba, István odahat, hogy elindulhassak még, amúgy nem fogadtak kitörő örömmel fél órával a 30-as táv rajtja után. Hideg, ködös idő volt, mikor otthonról indultam, majdnem dzsekiben és táskával kezdem a távot, de aztán az ajtóból mintavétel után visszafordulok, megszabadulok minden cucctól (csak a bögrém viszem magammal) és élvezem az utat. Csabával nyomjuk végig a távot terepkocogva. Az előző hetek bakancsos túrái után ismét cipőben, ami óriási felüdülés. A Kopasz-hegyet szemből támadjuk, nagyon jó ez a kis újítás. Lefelé mintha csúszna, de nem vészes. A Bükkös-árkot gyorsan ledaráljuk, kis tea Nagyirtáson, de ott sem időzünk nagyon. Előbb Stefánt előzzük, a bunkóság határát nem is tudom, hogy alulról, vagy felülről súroltam a találkozáskor, kicsit megállhattam volna, majd Tomit, Lajost a Nagy-Galla előtt érjük utol. Párat odamondogatunk egymásnak, aztán fel, le. A Galla után sunyin csúszik a jég, majdnem földre vitt. Már éppen lecsalnám a kis kanyart (ahogy szoktam), mikor meglátom a szalagot, na, ha valaki ezzel szenvedett, akkor kerülök. Csaba a szétcsúszó lábai, a víz és az itiner miatt kissé lemaradt, fentről mondom neki a rövidítést, de nem csábul el. Aztán a zuvári leágazásnál úgy kell rászólni, hogy most már felfelé kell jönni. Zuváron már tombol a tavasz, nem a kedvenc lejtőm, de átverekszem magam a köveken. A Csák-hegyre fel 5 lejövővel találkozunk, fent van banán, ez éppen jókor jön. Valaki a meddőhányón technikázik a kutyájával, inkább nem nézzük. Még egy utolsó futással próbálunk valakit utolérni, Nosztrán ez is megadatik, végül 4 és fél órával esünk be a célba egészen feldobódva, amit a zsíros, lekváros és egyéb kenyerek, meg a finom tea tovább fokoznak.

 
 
Börzsöny kapujaTúra éve: 20172017.02.21 18:38:56

Börzsöny kapuja, 45 km


Először használom a kisváci megállót. Különösebb ok nélkül kaparom a havat a lábammal, van, ennyi az ok. És mennyi lesz a túrán? Tavaly vettem egy bakancsot, pont ezen a túrán volt rajtam először (és utoljára), most a hó miatt újra ráfanyalodtam. Nyomja a lábam. Szerencsére ez inkább csak az aszfalton érezhető. Verőcén, ahogy a (kis)vasúti megállóból a rajt felé igyekszem, szembetalálkozom a túrázókkal. Tomit azzal húzom, hogy én már végeztem. Aztán István felvesz és elvisz a rajtba, ahonnan 7 óra után indulok. Feldob a viszonylag nagy hó, először még annak is örülök, hogy előre kijárt úton haladhatok, sőt másnak a nyomába léphetek. Utóbb inkább őrjítőek a kis lépések, de nem lehet mit tenni, ha nem igazodsz, akkor megbomlik a rend és még lassabban haladsz. Néha el lehet kapni valami ritmust. Azon elmélkedem, hogy milyen élmény lehetett annak a túra, aki a szűz havon haladt. Többször azt vettem észre, hogy a hóban azt sem tudom, hol vagyok. Megyek az úton, de a fehérség mindent, a felismerést segítő elemeket is befedi. Az egyetlen tévesztésem is többek között ennek tudható be, ott, ahol az itiner megjegyzi, hogy a „legjobban jelölt szakasz”, ahol nem lehet eltévedni, a Nagy-Kő-hegy felé. Egyszer csak elfogytak a nyomok. Persze nem mentünk kilométereket rossz irányba. A hegycsúcs előtt érem utol Lajost és Tomit, innentől, bár Tomi a maga sajátos módján biztat, hogy menjek csak, velük tartok. Ebben szerepet játszik a jobb térdem is, ami már ekkor jelzi, hogy nem kér a terhelésből, sajnálom szegényt. Nagyon jó a hó, de azért meg kell küzdeni rendesen az előrehaladásért. Tomit megnevettetem a 10 órás időtervvel, aztán utólag bejött. A Csurgónál valaki azon dohog, hogy ő nem is 45-ön van, mit keres itt. Szegény. A Béla-réten Lajos és Tomi hóvakság miatt fák után vágyakozik, én egész jól elvagyok a napszemüveggel és éppen azon gondolkodom, hogy milyen gyönyörű a hótenger. Az út szélén a szikrázó fehéret olykor sárgára festik. Újfent az itiner figyelmeztet az óvatosságra a bánya mellett, ahol pofára esem. Szóval vigyázni kell. Már kerülget az éhség ráadásul nem találom a csokit a táskámban, ráadásul Királyréten nincs ellenőrző pont, kihúzom Kisinócig, de ott aztán mindent beleadok. Egy liter tea biztos lecsúszott, ettem is bőven, nagyon jó volt! Tomiék nem győznek várni, el is küldöm őket. Ahogy szokott lenni, felállva egy új túra kezdődik, de most nagyon jól érzem magam, és a patak felé hangulatos kert fogad. Nem tudják, mit hagytak ki, akik levágtak az úton. Kóspallagon újra együtt a társakkal. Valamelyik hülye (én) azt javasolja, hogy az itiner szerint menjünk fel a Pusztatoronyba. Felmenni nem is volt gond, lefelé hoztuk az egész hegyet. Lajos a túloldalon megmutatja a kolostor maradványaihoz a feljárót, most kihagyjuk. Aztán az élete kockáztatásával talál egy átkelőhelyet a patakon, amivel nyer 23 métert. Tomival inkább kerülünk. Sikerül elérnem, hogy az út helyett a szalagokat követve menjünk a Rózsakunyhóhoz, talán nem véletlenül rakták ki őket. És lám, Zsomborék már töltik is a teát bögréinkbe. A Gál-hegy felé mintha esne valami, erősen beborult. A matrica ott van, ahol tavaly, ezért nem is kutatom a Gál-hegyen. Kapunk egy szóbeli figyelmeztetést a lejtőről a szembe jövő csurgói pontőrtől. Majd a matricázást követően rekordot döntve ledöngetek. Lajos 5 perc múlva érkezik. A Csattogó-völgyben a rendszeres járműforgalom miatt dohogunk, ráadásul az egyik még ránk is dudál, majd az előzés után 10 másodperccel jobbra kanyarodik. Tomi már nem akar feljönni a templomhoz, az észérvek végül meggyőzik. A célt a szalagokat követve megtaláljuk, hiába van rövidebb út, a gratulációk után gulyással enyhítjük éhségünket, repeta sajnos nincs, pedig nagyon finom. Köszönjük!

 
 
KitörésTúra éve: 20172017.02.13 16:58:46

Kitörés 60


Igazából sok újat nem tudok hozzátenni Ottorino beszámolójához, legtöbbször csak megerősíteni tudom. A nézőpontom egy kicsit más, rajtam nem volt csúszásgátló.


Hat óra előtt érek a Várba a Margita 40-nel a lábamban, meg egy vízhólyaggal. Nincs sor, úgy néz ki a hepaj is lement eddigre, maradtak a járó autóban melegedő rendőrök és a büdös. Szinte egyedül érzem magam, mígnem a Városmajor után Gergővel észrevesszük egymást. Télen miről beszélgethetnénk, mint a nyári kerékpározásokról. Aztán tervezgetjük a célba érkezést, 10 óra alatt, de ha nem lesz meg, nem baj - mondja ő, nekem nincs különösebb elképzelésem, elég lesz túlélni. Végül szóba hozzuk, melyik rész tetszik a leginkább: a Szénás, a Virágos-nyereg a sátrakkal, ő a Jegenye-völgyet mondja én meg a Csúcs-hegy melletti keskeny ösvényt. Jó is volt mindegyik! Csacsi-rétig együtt megyünk, nem is bánom, hogy ott vár Szabolcs és az ő megfontoltabb tempója. Szabival többször egyeztettünk, legutoljára figyelmezetett, hogy vigyázni kell lefelé, mert látott pár embert elvágódni. Pedig ez még nem is volt az a szakasz. Különböző csúszási technikákat fejlesztettem ki rövid idő alatt. Természetesen mindegyik abból indult ki, hogy a súlypont minél közelebb legyen a földhöz, két lábon állva nem nagyon próbálkoztam, esetleg kis lejtőszögnél. A technikák: félguggoló állapot, jobb láb csúszik, bal láb előrenyújtva, kezek kormányoznak. Párszor majdnem sikerült mást feldönteni (egyszer Szabit). A guggolós, páros lábas csúszás a második, ez is egészen jól bevált, egyből fel lehet belőle állni a lejt végén. A legbiztosabb a seggen csúszás. Egy darabig foglalkoztatott az elesés kérdése, másé, saját magamé, aztán immunis lettem. Nem biztos, hogy a legnagyobb esésem volt, a Határ-nyereg után pont elzúgott előttem valaki, rögtön utána én is és egy kőbe beletenyereltem. Hogy ne csak a lábam fájjon az úton. Szabi a kisvasút előtt dobott egy hátast, ezt közelről láttam, nekem is fájt. Aztán sikerült hasast is produkálnia. A magaméit nem tudom összeszámolni. Amúgy én láttam németen is csúszásgátlót, a Csúcs-hegy utáni lejten, mindenki az erdőben bóklászott, ő vidáman (bár ezt nem tudhatom) jött az úton. Majdnem mondtam neki, hogy ne álljon már az út közepére, mert arrafelé csúsznék, aztán mégis a bokrokat választottam. A Csúcs-hegynél nagyon koncentrálni kellett, nem is volt egy megcsúszásom se. Volt, aki cifrázta minden elesés után. Csak halkan mondtam Szabinak, nehogy megkövezzenek, szerintem eddig ez volt a legjobb rész. Nemsokára az élet felülírta. A völgy felhívással kezdődött: balesetveszély. A végén "paprikás" arcok fogadtak. Összességében csak remélni tudom, hogy mindenki megúszta ép bőrrel. Ennyit a kűrökről.


Tavaly a Zsíros-hegy felé fogytam el végleg, most a jeges szakaszok után igazi felfrissülés volt az emelkedő. Bár a lábam már nem nagyon akarta a túrát. Két teát is vettem a Muflonban, egyre száradtam kifelé. Az időjárás különben kellemes volt, egyáltalán nem fáztam, csak a megállás utáni percekben. A hidegre csak abból következtettem, hogy befagyott az üdítőm. Nem baj, onnantól jégkásaként fogyasztottam. A Zsíros-hegyről fél háromkor indulunk, a lámpámat lekapcsolom, a telihold fényénél folytatom az utat. Egyre jobban kínlódtam a talpam (a vízhólyag nem pont ott volt, hanem oldalt), a lábujjaim miatt, enyhülést csak az emelkedők jelentettek. Jó volt a telihold, de a pirkadat még jobb. Átmenetileg ez is segített. Legrosszabbul Anyácsapuszta után éreztem magam, viszont a Kakukk-hegy teljesen fellelkesített. Nem volt egy normális lépésem sem a túrán (az emelkedőket leszámítva), állandóan tipegtem, óvatoskodtam, nemcsak a jégen. Végül 14 óra alatt értem be és túléltem az összességében brutális jó túrát.


A szervezésben mintha egy fokkal visszavettek volna, persze így is volt elmerülésre alkalmas tengerkék szem a János-hegynél, és további nívós pontok, sok ember. A célban azonban - megköszönve az érkeztetők munkáját - lehetett volna több ember (mármint fogadó). Hosszasan álltunk a sorban, de mikor elindultunk, még hosszabb volt a sor. A virsli - mint mindig - nagyon jó volt mustárral. Enikő 35-ön járt, maradt egy kis házi müzlije, amivel megdobott minket, nem dobtuk vissza. Mindent megettünk, jött is a sav utána.


Beugrottunk misére a szomori templomba, az álmosság miatt elég küzdős volt, bár csak 45 percig tartott, de a pár ének és a szentírási részek lehetőséget adtak a vasárnap megünneplésére. Még két naptárt is kaptunk és köszönetet, hogy eltúráztunk Szomorra. Mi a 10.30-as buszt néztük ki, ami elég ingatag lábakon állt, miután már a 9.30-asról is az a hír járta, hogy csak papíron létezik. 10.35 felé nem messze a buszmegállótól napozva üldögéltünk, mikor megállt előttünk egy kisbusz, majdnem elindult két emberrel, mikor egy az utazásra jobban vágyó sporttárs leintette, mint minden más autót, hogy nem vinné el őt Zsámbékra és akkor már mi is ott voltunk, hogy talán minket is. Így viszonylag gyorsan szabadultunk a szopóbódétól, már csak a pár átszállás volt hátra és a hazaérkezés fél háromkor. Köszönjük, örök élmény volt-van-lesz!

 
 
Túrafüggő ÉremlesőTúra éve: 20172017.02.07 16:29:09

Fellegvár 45

A kompon észreveszem a kiírást, 7-től 17 óráig üzemel. Jé, akkor az első járaton vagyok. Mikor indul vissza az utolsó? 16.15-kor. Vagyis 6-os átlag esetén lehet elérni. Idejében le is teszek róla. Leányfalun leszállva rögtön a menetrendet nézem, örömmel látom, hogy Újpest Városkapuhoz visznek a buszok. Így is másfél óra volt ide, három óra lesz haza. De jó lenne egy híd!


A túloldalt túrázót látok, Túrafüggő? Igen! És útbaigazít. A rajtban rám bízzák, hogy felírom-e a rajtszámot. Nekem mindegy. A Hunyadi utcában erősen csúszkálok, van, aki simán elmegy mellettem. Még az első pont előtt meg kell szabadulnom a dzsekimtől, úgy néz ki, nemsokára a Nap is kisüt, ez felderít. De nem sokáig örülhetek, lefelé ugyan jól tompít a hó, de újra belemegyünk a tejfölbe. Nem is annyira sunyi a balos, ha fel vagy rá készülve. Egy párt innen igazítunk vissza a 30-as távra (az elágazóban én tájékozódtam az itinerből, mentek erre is, arra is az emberek). A Ferencz-forrásnál kérik a rajtszámomat. Egy telefonhívás kerekedik belőle, így lettem 432-es. Fel-le, jobbra-balra-jobbra, Csabával együtt tesszük a lábunkat az emelkedőnek a zöldön. A Hegytetőn két csoki jár, éppen jókor. Újabb kanyargózás, de minden jól ki van taposva, itt-ott szalag is segít. Szépen lassan rájövök, hogy itt volt az egyik legdurvább eltévedésem, most szerencsére nem kell visszafordulnom, csak berongyolok a faluba, biccentek Szent Lászlónak és jobbra kanyarodom. Megélénkül a szél, kissé elkedvetlenedem, már a fázás kerülget. A Spartacus-ösvény előtt még kielőzök egy párt, de utána nagyon jó tempóban jönnek, állandóan kocogásra kell kényszerítenem magam, hogy tartsam a tempót. Semmit nem látni, még egy nagyobb tuskónak is előre köszönök. Van egy-két veszélyes szituáció, de csak akkor esem el, amikor már túl vagyok a nehezén. A Jenő kunyhónál összeverődünk, Csaba is utolér, Béla futva érkezik, vannak, akik gyorsabban indulnak. Merek egy kis teát, és még egy kicsit, majd útközben megeszem az egyik banánom. Fázik a kezem. Direkt nem hoztam kesztyűt, lesz elég plusz, erre tessék, jó, hogy van nálam tartalék zokni. Egy-két kilométer és helyreáll az egyensúly. A zöld balra kanyarodik, egy túratárs az úton folytatja, utána kiáltok, vagy nem hallja, vagy nem akarja hallani. Mindegy, én és az itiner a szintben kanyargásra szavazunk. Az útelágazásban jobbra megy a zöld +, a fentebbi pár azon indul el, furcsállom, az itiner a zöld sávot mondja, ők is rájönnek. Nem hiányzik a betonlejtő Visegrádon, de ez van. Béla utolér, csodálkozik, hogy gyalogolva már itt vagyok, nem csak gyalogoltam. A Kálvárián együtt érzünk, én erősen meghajolva. Béla kocogóra fogja, de a Nagy Villámon együtt falatozunk a zsíros kenyérből. Mert enni kell. Ha enni kell, hát enni kell. És van tea is. A harmadik pohárral a kilátó tetejében fogyasztok, jó a kilátás a várra, de távolabbra már kevésbé. - Sokat futsz bakancsban? - Tegnap vettem. És neked beázott a cipőd? - Persze. - Valamit valamiért. Aztán útjára engedem Bélát. Be is lassulok. Szemben egy óriási hegy emelkedik, lefelé futok és egyre nagyobb lesz, teljesen megbabonáz. Aztán jó nagyot hasalok. Ismerős terep, mintha a túloldalt jöttem volna biciklivel valamikor, és most ott süt a Nap. Fantasztikus patakátkelés és máris a túloldalt vagyok, persze a Nap már nem süt. Csak fenn a tetőn. Lassan emelkedem, botnyomok a hóban. Van egy nyíl is, köszi. Aztán karmolás. Ez már a vég. Kibányászom a második banánt. Várom a sárga elágazást és az a gyanúm, hogy nullára kell leereszkedni, hogy aztán visszamásszunk. Bejön a tippem. Kicsit demoralizál, mikor már itt van a Vörös-kő az orrom előtt. Jól van, nem érdekel. Lekanyargok. Egy fatörzset átugorva éppen egy kisebb faágra érkezem a túloldalt, újabb zakó. Ebből már elég jól állok, tele van vele a hátizsákom. Leérek a kódhoz és belenézek az itinerbe, most jön a legdurvább szakasz. Lássuk. Egészen sík. Még mindig. Biztos jó felé jövök? Na, végre, itt van valami emelkedőféleség. Aztán kerekedik a szemem, ezt nem gondoljátok komolyan? Négy küszködő túratársat számolok össze az oldalban, úgy mozognak, mint legyek a mézben, biztos nem hétvégi kiruccanók, akkor hajrá, fogyjon az út. Az eleje egészen jól megy, majd teszek három-négy sikertelen visszacsúszási kísérletet, egyszer a sarat markolva maradok talpon. Csupaszra kapaszkodott ágak nyújtogatják magukat, megsimogatom őket. Némelyik kérges. Gondolom Béla itt is felkocogott. A Vörös-kő tényleg vörös, most a lemenő Naptól. Jut egy csoki, valahogy csak kihúzom vele. Lefelé erősen kanyarog, itt-ott belevágok. Macskakő. Számos túrázó a faluban. Túrafüggők. Az utolsó kanyart elvétem, de már a főúton, éppen a buszmegállóban vagyok. Gyorsan meg is nézem, mikor megy a busz, aztán irány a cél. Célidőt nem kapok, de tudom, hogy 9.27. alatt értem be, 5-ös átlag, nem vagyok összetörve. Béla indul haza, Csaba is megérkezik. Iszok pár teát és már itt se vagyok.


Szavam nem lehet a túrára, drága sem volt, az útvonal nagyszerű, inkább forrástúra, mint fellegvári, bár az is van benne. Az itiner és a térkép is jó, könnyű a tájékozódás, nekem legalábbis nem volt nehézségem, pedig számos szakaszon először jártam. Köszönöm!

 
 
Téli MátraTúra éve: 20172017.01.30 07:48:38

Téli Mátra XL (40 km)


Egész héten a csúszásgátlóra gondoltam, biztos kell majd a hétvégén a Mátrában. Nem sikerült venni, aztán nem is kellett, illetve nem éreztem hiányát. Csak egy kamáslinak, vagy bárminek, ami megakadályozta volna, hogy a hó bejusson a cipőmbe. Mert ekkora hóra nem számítottam. Vagyis számítottam, de azt hittem le lesz taposva. Szóval megint szereztem némi tapasztalatot. Túraszervezésből is. Mert amit itt produkáltak a szervezők, az előtt le a kalappal. Az én szemüvegemen keresztül (ami elég sokszor besötétedett és bepárásodott) minden flottul működött és az óriási tömeget kiválóan kezelték: induláskor, érkezéskor, pecsételéskor, frissítéskor, ugyan sorban kellett állni, de szinte minden egy percen belül rendeződött. Tetszett az is, hogy arányaiban olcsóbb volt a leghosszabb táv (nyilván, mert én azon indultam). Az utazás még úgy is a nevezési díj duplájába került, hogy egy szakaszon „blicceltem”. Azt nem tudtam csak hova tenni, hogy ez sport és nem kirándulás, a szűkösnek tűnő szintidő lehet a magyarázat, és ha nagyon akarom, akkor az ellenőrző pontokon való ajánlott tartózkodási idő (1-2 perc) is ennek, illetve a résztvevők hadának szólhatott.


Busz hátán busz, míg Mátrafüredre érek (egy Újpestig, egy BKV, egy Gyöngyösig, egy Mátrafüredig), de egész jól jönnek a csatlakozások és 8.09-kor el is tudok indulni. Előre látom, hogy folyton előzni fogok és nem lesz vége. A rengeteg induló miatt a természetben lét mellett a társadalomban való lét is meghatározó. A rajtba menet még nagyon fázom, a szatyortól megszabadulva egy fokkal jobb, majd egy-két szaladás után nincs ezzel több gondom. Előzéskor én nem szoktam szólni, habitusomból fakad, előzök, ha tudok, ha nem, nem. Nemcsak a különböző sebességek, a különböző habitusok is találkoztak. Ha valaki szól, félreállok, akkor egy köszre is futhatná. Alapból, ha észreveszem, hogy gyorsabban jön mögöttem valaki, magamtól is kiállok, ezen a túrán ezt szerintem nem lehet elvárni, egy lassabb túrázó folyton tessékelhetné előre az őt előzőket. Itt a gyorsabb arra van kárhoztatva, hogy ő térjen ki és előzzön. Én legalábbis ezt tettem. Eleinte féltettem a cipőmet a beázástól, először Lajosháza előtt a lejtőn ment tele hóval, onnantól egyre kevésbé adtam ezekre az apróságokra. Legjobban az emelkedői vonatok előzése tetszett, egy-két tízes csapat egymás után felfelé, jól megdolgoztatott, néha alig kaptam utána levegőt, de a 20-30 centis hóban, ügyelve a faágakra, a botokra, vagy eséstől hátralendülő karra, nagyon tetszett. Nem löktem fel senkit, bár volt egy-egy karösszekoccanás, olykor talán megijedtek a megelőzöttek.


Egy-két szilánk a túráról: A bánya mellett valaki a másik nyúlseggéről beszél. Az Ilona-kútnál már látni a kék eget, de még a zúzmara uralkodik. A P+-en megszabadulok a dzsekitől (sapkától, kesztyűtől). Mátraszentimrén rám köszön Gyuri, egyetemi csoporttársam, azon kevesek egyike, akivel ebből a körből még hébe-hóba tartom a kapcsolatot, majd utolérlek, biztatom. Galyatetőről hívom, hogy hol van, negyed óra múlva érkezik. Dél van. Addig én a kilátóból csodálkozom a Tátrán, a Bükkön, Karancson és az Alföldön, meg a sok túrázón, aki nem jön fel. Soha ennyire tisztán nem láttam a régi határt innen. Aztán befut Gyuri és felmegyek vele is. Ő a ponton marad egy kicsit, én megyek tovább, levált a rövidebb távra. Tervezgetem, hogy a cipőmből a megolvadt havat kiszabadítom a Vörösmarty-turistaház mellett, de macerásnak tűnik az összefagyott fűzővel bíbelődni, a nadrágom alja is megfagyott, a cipőmre hó fagyott a bokám mellé (másnap érzem is a nyomás helyét), így két pohár tea és egy nápolyi után továbbállok. A hegy árnyékában kicsit hidegebb van (nem hűvösebb, ahogy még meteorológusok is mondják, a nyári reggel lehet hűvös, télen hideg van és még hidegebb, vagy enyhe idő), de nem öltözöm fel. A Pisztrángosnál kenek egy kenyeret, útközben eszem, közben ketten is kitérésre ösztökélnek (igazuk van, vagy eszek, vagy megyek), nem tudom hova sietnek, nemsokára messze lemaradnak, bár az előzéshez fogyatkozik az erőm. Bitang meredek részen küzdünk. A lábam elfagyott. A Kékesen éppen teahiány van, indulok tovább, a tömegben könnyen el lehet téveszteni az utat, de most nem sikerül. A lábam futás közben kienged. A Gyökeres-forrásnál számokat hallok, valaki 851-et említ, és megragad, ez lesz az időm, gondolom. Másvalaki az időt kérdezi, 23, érkezik kiabálva a válasz, 4:23. Akkor rádöbbenek, hogy nagyon fázom. Reszkető kézzel bányászom ki a táskából a dzsekim, zsebében a sapkával és kesztyűvel. Hideg van, a völgyben még hidegebb. Egy fokkal jobb, de valami még mindig nincs rendben. Rosszullét kerülget, mintha a fejem fájna, vagy eléheztem, elszomjaztam, vagy csak elfáradtam? A Mátrafüred 1,1 km tábla aztán elfújja a bajomat, még egy kis kocogás, meg még egy kicsi, egy rossz kanyar, majd kettő jó és máris a célban vagyok. Semmit nem látok, de nem is kell, kedves lányok érkeztetnek, gratulálnak és nyomnak mindenfélét a kezembe. 8:51. Gyuri is elkap, Attilával álldogálnak, még várják Gergelyt, velük utazom Pestre. Köszönöm!

 
 
Becsület útjaTúra éve: 20172017.01.24 17:45:43

Becsület útja, 45


Majd’ lefagy a lábam a kompon, aztán a buszmegállóban ácsorogva, futok pár kört Tahitótfalun a parkolóban, alig segít. A buszon fűtőtest ontja a meleget, de a lábam csak negyed óra múlva enged fel. Mi lesz a túrán? A lábam szerencsére nem nagyon fázott, bezzeg az arcom és a kezem.


Biztonság kedvéért hoztam egy váltócipőt, Imrénél hagyom, közli, hogy a Vaskapunál lesz a cél. Jól van. Az Szent Orbán kápolnát rendesen körüljárták, kódot keresve, a tiszteletkört én is megtettem, de nem akadtam fenn. A sárga elágazását megint elnézem, visszafordulok, mondom a szembejövőknek, hogy a kanyar kimaradt, de érkezik egy srác, aki visszafordít minket. Engedek a sorsnak, megint a másik oldalról kerülöm a Hegymeget. (A többiek mégis rájöttek, hogy nekem volt igazam és nem jöttek utánam.) Aztán éppen az erdő felé kanyarodóban találkozom szembe egy sporttárssal, kis kocogás közben kiderül, hogy ő 25-ön van, hát akkor mindenféleképpen vissza kell mennie a sárga háromszögig. Ő még mindig jobban járt, mint aki a Barát-kútnál fordult vissza. És milyen magas a kút? A patak befagyva (még jó), az országútnál hiányzik a kód, nem baj. Eddig a cipőm nem nagyon csúszott, a Fekete-hegy oldalában nem úszom meg. A zöldön azon elmélkedem, hogy ilyen lehet a pokol, szembe süt a Nap, de vacogok. Várom az irányváltást. A Pilis-nyeregben páran tűz körül melegednek, a zöldön senki sem jár, a nyomok a Fekete-kőhöz vezetnek, dél van, Szentlélek gyönyörű. A Két-bükkfa-nyereg kóddal vár, egy nagy futással érek Pilisszentlélekre és együtt lépünk a Klastromba Zolival, Lajossal, Zsolttal. Eszek, iszok, olvadok, irigykedve nézem Zoli csősálját, elindulnak, lassan én is. A srác reggelről szintén betoppan, sokat kereste a helyes utat, most már siet, hogy még világoson beérjen, nem hozott lámpát. Én sem. Enyedi halála előtt érem utol Zoliékat, onnantól velük tartok. Bár többször nagyobb tempóban mennék, de legyőzöm magam. Meg úgyis fáj a jobb térdem belső oldala. A Sas-hegyi kilátás fantasztikus, az úszó jégtáblák, a kis kereszt, ahova majd megyünk. A lejtmenettől féltem kissé, de elkaptam a ritmust és lezúztam. A Hideglelős kereszt újabb pazar panorámát kínál, lefelé én kezdem az esést, a többiek óvatosságra intenek, majd ők is elcsúsznak. A tavak befagyva, egyiken jéghokiznak, másiknál lányok készülnek korcsolyázni és kérdezik, a Becsület útján vagytok? Jó kis túra ez. Felbaktatunk a Szamár-hegy oldalába, a világháborús emlékmű keresztje ugyan kidőlt, de megérte feljönni. Telefonon keresnek, gyorsan elintézem, mert odafagy a kezem, így is 20 perc, mire javul a helyzet. Az előttünk haladókat követjük, de mintha jelet vesztettünk volna, a régi zöld lehet, kisebb tanakodás után visszafordulunk, 100 méter és megvan az elágazó táblástól. Kezd sötétedni, Lajos felfelé nekiindul, sokadszor szellőztetem a fejemet sapkát levéve. A Vaskapunál megkapunk mindent, még a cipőmet is. A sorban állásban a többiek lába fázni kezd, én folyamatosan ugrálok, mert már tudom, hogy mi várható. Lajos meghív minket a tea maradékára, köszönjük, a tea nagyon jól jön. Egy lámpa kerül elő, Lajos világít, én mondom az alapelvet: balra kell tartani. Így végül hat óra után érünk a vasútállomásra Lajos kocsijához. Mindenki gratulál mindenkinek, Zsolti az elmúlt 5 évben (na jó, 2-ben) nem érezte ilyen jól magát túrán. Lajosnak hála éppen elérjük a Szobról induló vonatot, még a kalauz is nagyon rendes volt.


Tavalyhoz képest változott az útvonal, pl. kevesebbet kellett a 11-es úton menni, illetve felkerestünk egy világháborús emlékhelyet. Ezek a finomítások még jobbá tették a túrát, nem beszélve a gyönyörű kitűzőről, ilyen szépet még nem kaptam: köszönjük! A nagy hidegre nem voltam teljesen felkészülve. Tudtam, hogy hideg van/lesz, csak azt nem, hogy az arcomat, kezemet hogyan védjem. Legalább tapasztalatokat szereztem, pl. hogy az ötujjas kesztyű nem alkalmas, legalábbis akkor nem, ha beledugom az ujjaimat. Ettől nem függetlenül értékes a túra teljesítése.

 
 
túra éve: 2016
Magyar Hősök Túrasorozat - Bulcsú vezér/Hunyadi/II. Rákóczi Ferenc/Zrínyi/Széchenyi István/Prohászka Ottokár/Sebő Ödön/Attila kTúra éve: 20162016.12.28 14:53:52

Attila király 45


Örvendve vettem észre, hogy milyen jó csatlakozásom van otthonról Pilisvörösvárra, nem is volt kérdés ezek után, hogy elmegyek túrázni, bár csak rövidebb távon. Viszont a jó csatlakozásnak azon nyomban lőttek, mikor Újpesten a vonat ajtói előttem zárultak be és nekilódult a szerelvény. Kicsit késett a busz, kicsit izgultam is, de sajnos nem eléggé. A legnagyobb hiba az volt, hogy nem jegyeztem meg pontosan a vonat indulási idejét, elég hülyén nézhettem ki (akkor különösen). A következő vonat 35 perc múlva megy, ez nem is olyan rossz, melegedtem egy kicsit az aluljáróban, aztán feljöttem a vonathoz. Lehelgettem a korláton a zúzmarát, ugrándoztam. Gyanús, sehol senki, a vonat sem jön. Hogy jönne, hétvégén nincs ez a járat. Akkor már csak 25 percet kell várni a következő vonatig. Nagyon jó. A reggeli teák nyomán már éppen ki kellett volna térnem, a vonaton terveztem, persze, hogy ott nem üzemelt a mellékhelyiség, aztán az aljából víz csurgott keresztül a kocsin. És felébredéskor még a torkom is fájt. Nagyon jók az előjelek.


Kilenc után két perccel sikerül elrajtolni. Azt hittem erről is lemaradok. Nem volt olyan szerencsém. Mivel csak hét órám maradt, rávetem magam a távra. Lámpát se hoztam, fényvisszaverőt végül igen, felül két rétegbe öltöztem, amit az egy órás várakozásban nem is bántam meg, ahogy a sapkára és kesztyűre is szükség volt, kiegészítésnek bögre, telefon, kulcscsomó volt a zsebeimben. Egy cerbonával indítottak, amit szintén zsebre vágtam rosszabb időkre. A városban egy sarkon (ahol talán a beérkezők jele is fel volt festve) rögtön rossz utat választottam, idővel ráeszméltem (a főút mellett megyek, balra van a kálvária, ott kéne lennem) és visszamentem az elágazáshoz. Mire kiértem a városból, megjött az ihlet a nagyobb félrevonuláshoz. Az első emelkedő rendesen bemelegített, kezdődött a szenvedés, hogy kell-e sapka, vagy kesztyű, vagy dzseki. A zipzárt húzogattam fel-le, nehezen sikerült harmóniára lelni. Már az első kód előtt kezdtem utolérni a sporttársakat, végre felkerültem a térképre. A napsütésben gyönyörűen szikrázik a zúzmara, egy kiránduló fotóz, így veszem észre, mert csak magammal, meg a sebességgel vagyok elfoglalva. Egyszer csak rám tör az éhség, örülök, hogy van egy csokim. Nemsokára Klastrompusztán iszom a teát, eszem a zsíros kenyeret. A Pálosról ismerős szakasz következik, le kell venni a dzsekit, de kézben kicsit zavaró vinni. Pedig elterveztem, hogy majd a derekamra kötöm, de ez csak később jut eszembe. A Pilis-nyeregben egy monumentális lánctalpas traktor megy el előttem, integetek neki és ráfordulok a zöldre. Egy idő után visszaveszem a dzsekit, hogy a turistaházhoz vezető emelkedőn megint megszabaduljak tőle, mindeközben átfordulunk a délutánba. Futás közben alig hallható puffanással hullik ki zsebemből a telefonom. Máskor a kulcsaim kívánkoznak ki, valamit biztos el fogok hagyni. A Fekete-hegyi turistaházban jól be van fűtve, letelepedem és pusztítom a finom pogácsákat, van mandarin is és persze a létfontosságú tea. Lekínlódom magam a hegyoldalban. Amikor rájövök, hol vagyok, felveszem a kesztyűm. Viszonylag gyorsan haladok, megáll a leelőzendő túratárs: Válassz, jobbról vagy balról előzöl? Megoldom. Neked nem csúszik? Nem. Némileg elhamarkodott a válaszom, mert egy keresztben heverő fatörzs után kijegesedett rész következik, ahol majdnem dobok egy hátast, na, itt csúszik, figyelmeztetem. Egy perc múlva már messziről hallom a sikkantást, vagy odaért, vagy talált egy másikat. Az oldalazástól megfájduló térdeim ujjongva szabadulnak fel a kevésbé meredek szakaszon. Hol az itinerem? Nem lenne jó visszamenni. Aztán újra le. A zsebemben van. A dzsekit felkötöm a derekamra, a zsebek himbálóznak, átfordítom, így sem a legjobb, újra és újra meg kell igazítani. A Hegymegen elnézem az utat, pedig előre készültem, mert valahol itt majdnem eltévedtem korábban. Most jobbra kanyarodtam és balra kellett volna (valószínűleg), eltűnt a sárga jel, de a Vaskaput látom magam előtt, első adandó alkalommal balra kanyarodva keresztülvágok a pusztán. Pont a sárga és sárga háromszög találkozásánál lyukadok ki. Letörölöm a nem létező izzadságcseppeket a homlokomról, hogy aztán rögtön azon zsörtölődjem, miért visznek be a szalagok a dzsindzsásba. Valakik a hegyoldalban jobbra indulnak, majd megállnak. Talán engem figyelnek, intek, hogy a jel balra van, aztán hátat is fordítok. A párás idő ellenére jó a kilátás a városra, a bazilikára. Bevágom a levest és indulok is. Marótról 16.07-kor indul a busz, amit el kell érnem, nehogy újra másfél órát kelljen várnom a csatlakozásra Vácon. Egy apró szépséghibája van a történetnek, ezt a buszt úgy terveztem elérni, hogy 8-kor indulok Vörösvárról. Most 87 percem van a hátralévő 11,5 km-re. Valamiért elegendőnek tűnik, pedig 8-as átlag felett kéne teljesíteni. Amikor 20 perc múlva megkezdem a következő, egyben utolsó emelkedőt, feladom a reményt: 20 perc volt lefelé, hát mennyi lesz felfelé, ráadásul több az emelkedő, mint a lejt volt. Azért nekifeszülök a hegynek (jó, csak domb). A piros keresztnél kód van, felírom, maradt 48 percem a busz indulásáig és 7 km. Nincs mire tartalékolni, veszélyes üzemmódba kapcsolok, de sikerül talpon maradva leérni. Vöröslik az ég alja, mire kiérek az útra. Nem fáj a lábam, de a levegőt nehezen szedem, végül 44 perc is elég volt leérni, ez kerül rá az itinerre (a teljes menetidő: 7 óra 1 perc). Sajnos enni nem marad idő, de a buszt legalább elérem. Innen már csak három átszállás hazáig, mindegyik közben majd’ megfagyok, főleg a kompon.


A szervezésre panaszom nem lehet, minden ponton meleg tea fogadott, és ez hideg időben nagyon jó, főleg, hogy szokásomhoz híven enni, inni nem vittem magammal. Az itiner is jó, számomra legérthetőbb módon volt leírva a jelzésváltás (pl. balra a zöldön). A térképpel ugyan voltak gondjaim, de alap, hogy a túrázó visz magával térképet (én nem szoktam). Szóval az útvonal követhető volt a térképen, de ha kérdéses volt a továbbhaladás, akkor nem segített (leszámítva a kinagyított várostérképet Vörösváron). Némileg többe került a túra, mint amihez szokva vagyok, de előnevezve ezen viszonylag sokat lehetett csökkenteni, ráadásul lelkes és nagyszámú csapat dolgozott a túrán. A keretmese sem volt rossz. Bár a honlapon nem tudtam elolvasni, hogy miért pont Attila. Menet közben jöttem rá, hogy tulajdonképpen megkerüljük a Pilist (én ugyan csak félig). És Ő a hegy.

 
 
Börzsönyi vulkántúraTúra éve: 20162016.12.15 16:13:37

Negyedszer a Vulkánon


A változatosság kedvéért otthonról indultam kerékpárral a rajtba, útközben felkelt a Nap is. Hányt-vetett az öltözék kérdése, mivel nem volt kéznél rövidnadrágom, maradt a hosszú. Amikor kidugtam az orrom bentről, hidegebbet éreztem a tervezettnél (már amennyire ez tervezhető), viszont tekerés közben elöntött a meleg. Ingadozásom vége az lett, hogy a bicikliről leszállva sapka nélkül és egy felsőben indultam útnak, ami felfelé nem is volt olyan rossz választás, de a gerinceken fújó szél kissé megviselt. Sebi már várt a rajtban, hagytuk a futókat, hagy menjenek. Eléggé félreérthető helyen és módon öltöztem át a ház mögött, tán a gondnok járt arra, majdnem rám is szólt, hogy mit bujkálok a fal tövében. Sebi a ruha helyett a hozandó szendvicsek számán őrlődött, ilyesmi engem nem kínzott, elégnek gondoltam a bögrét.


Már az elején elkövettem a szokásos hibát, 7 óra alatt akartam beérni. Ennek ellenére lazára vettük az első szakaszt, csak sétálgattunk a Nagy-Hideg-hegyre. Bent megkaptuk a napocskánkat, egy kis teát a bögrécskémbe, meg látáskorlátozó páraszemcséket a szemüvegemre. Egyet koccant a fogam, ahogy kiléptem, de aztán felvettem az üzemi hőmérsékletet, a csúcskő mellől megbámultam a Naszályt, mintha még soha nem láttam volna. A Csóványos felé már olykor meglódultunk, a kilátót nem hagytuk ki ezúttal sem, onnan a Pilis ragadott meg. A zöldön őrült tempóban vágtattunk le, csak Szabi miatt lassítottunk egy kicsit, meg hogy a lelkünk utolérjen. Ugyan még nem volt ebédidő, de a Fekete-völgyben a zsíroskenyerek sok hagymával egymás után csusszantak le az elmaradhatatlan tea kíséretében. A szokásosnál hamarabb indultunk tovább egy kenyérrel a kézben, de nemsokára az is a többi sorsára jutott.


Gondoltam, hogy a vágtának még meglesz a böjtje, bár a fájdalmak elkerültek, de a nyugati gerincen való hullámzás kezdett fárasztani. Azért jutott idő megcsodálni a Csóványos fölé magasodó Magosfát. Salgóvár rövid meredélyén Hédit előzzük, Lajos és Zsolti a ponton várják, mi rohanunk tovább, dél van. Páran elnézik a jobbra kanyarodó pirost, nem árt figyelni. A lejtmenet is fáraszt a folyamatos tompítás miatt. Sebi kicsit lemarad, most neki ment ki a bokája. Magyar-völgyben együttérzek a teamerővel, tényleg stresszes úgy merni a nemsokára elfogyó teát, hogy folyamatosan hatan állnak feletted. És valaki újra meg újra kér a bögréjébe egy adaggal. Benyomom a csokit is, sétálva indulunk tovább. Nevetünk a szénabálába lyukat evő birkákon. Újratervezem a hét órát, határeset, már csak két óránk van. Ahogy nő a meredekség, úgy uralkodik el rajtam a fáradtság. Újabb ismerősök, de csak pár szó erejéig lassítunk. Felküzdöm magam újra a hegyre. Most holdacska jut pár csillaggal, szerencsére azért még itt nem tartunk. A tea most kimarad. 40 perc alatt talán le lehet érni Királyrétre, lehet, de csak 34 perc van. Csapatom lefelé, fröcsög is a sár rendesen. Néha kell fújni egyet. A hosszú egyenes nem akar véget érni, lepereg az idő és még mindig tart. Nem baj, négy éve 10 órából csúsztam ki éppen, ahhoz képest a 7:05 egészen jó eredmény. A célban valaki megkérdezi, hogy mennyi volt a legjobb idő, 4:10 körül. Hát akkor az mi, ha a 7:05 egész jó?


A biciklim úgy van, ahogy hagytam, a két hozott csokit gyorsan kieszem a táskából, beöltözöm biciklisnek, és megkoronázzuk a napot egy gulyáslevessel. Sebi Vácra teker, én Rétságra, közben a lemenő nap mindent vörösre fest. Ezt jövőre sem hagynám ki. Köszönjük!

 
 
1956-os emléktúra (MSTSZ)Túra éve: 20162016.11.12 16:52:49

56


A negyed ötös ébredés után még pár percig azon gondolkodtam, hogy igazán akarom-e én ezt a túrát, nem jutottam magammal dűlőre, de azért felkeltem és elindultam. Reggeli nélkül szállok buszra, esik, Pestre érve eláll, a Hidegkúti úthoz érve ismét szakad. Találok egy pékséget, bár hideg az áru, de megteszi, elsőként érek a rajtba, a sarokban falatozom. Nem sokra rá jönnek a szervezők is, lassacskán felépül a gépezet, van egy-két elégedetlen hang – mint mindig, pedig 7:08 kerül a lapomra és nem én voltam az első induló. A táskámat a Caféban hagyom, csak a bögrém viszem magammal. Az irányba állást segítséggel teszem meg, aztán megindulok a sárgán.


Az első nyolc kilométerre négy ellenőrzőpont jut, közte Budakeszi ’56-os emlékműve. A városban rájövök, hogy mit felejtettem el áttenni a táskából a zsebembe, papírt. Beugrok egy sörözőbe, hogy könnyítsek magamon, kérek egy kólát, aztán arra is rájövök, hogy pénz sincs nálam. Pénz nélkül mész futni? - kérdezi a csapos. Nem ez a baj. Használhatom a W.C-t. A mamutfenyőknél van mit enni, inni, élek is vele, bár nem vagyok éhes, de legalább pár szót váltunk. Megegyezünk a kereszt színében (zöld) és hogy mikor pisil a bébiszitter. Sárral küszködős a folytatás, síkon, majd emelkedőn egyaránt. A katonasírok felhőben, de mécses fényeskedik rajtuk, a jó pontőr mindenre gondol. Két sporttársat leelőzve élre állok, éppen a piros háromszögre térve. A jó kilátásnak a Tarnai pihenőnél lőttek. Repülőgép száll le vagy fel, nem vagyok hozzászokva, túl közelinek tűnik, meg is bánom gyorsan a bűneim, hátha ennyi volt. Aztán továbbengednek. Ismerős lesz a lejtmenet, 12 éve jártam erre diákokkal, összefutottunk László Csabával, aktuális pénzügyminiszterrel, böhöm kutyák és testőrök kísérték. Bár lehet, hogy a kutyákat csak a megromlott emlékezetem képzeli oda. Éles jobbkanyar a sárga kereszttel. Tíz óra, hosszú harangozás, gondolom, vége van a misének Pátyon, otthon meg a prédikációnak. Telkiben leveszem a sapkát az emlékmű előtt, megállok egy kicsit. Éppen rajtolnak a 35-ös távon résztvevők, én csak egy pecsétet kérek, meg egy kis teát. Végigfutom a Márton Áron kiállítást, nagyon jó, hogy van. András gyorsan kimegy a Rozmaring utcába, ott találkozunk nemsokára. Némi sár és némi emelkedő. Elfut mellettem valaki, kérdezem, hogy 56-on van-e, ő csak fut. Rövid harangozás 11 után, biztos késett a pap. Aztán újabb rövid harangozás, akkor ez úrfelmutatás. Számolgatom az átlagom, 6,4; nem vagyok megelégedve, de az álmodozós hegymenetekből nem nagyon jöhet ki más, próbálok koncentráltabban haladni, nem kiengedni, olykor némi sikerrel. Egy fa tövében mécsesek, felemelem tekintetem, képes fa. Nagykovácsiban csokis parányt töltök magamba, meg narancsszörpöt. Megkapom a Fehér úti elágazás pecsétjét is. A pontőrök csodálkoznak, hogy már ott vagyunk (35-ösök is), pedig nem jöttünk rendkívüli sebességben. A sárgán kifelé már többször mentem, de most ágaztam le először jobbra. A Kutya-hegyen akármennyire is felhőben van, nincs kutya hideg. Az úton végig kellemes az idő rövidnadrágban és biciklis felsőben, bejött a tíz fok feletti idő, még ha borongós is. Újra és újra hálát adok érte, az év legjobb túrázós időjárása. A Nagy Szénás felé megint (mint a Piroson) a gyomrom lesz a leggyengébb láncszem, de nem foglalkozva vele, lassan elmúlik a nehézkesség. A csúcson egy család, örülnek egymásnak, jobbkanyar és máris igen távolinak látszanak, amit a köd tovább árnyal, de a hangjuk tisztán hallatszik. Egy fenyőfa mellett megállék, nézem fentről az emlékfalat, meg a tűlevelek végén a gyöngyöket. Az elágazásban a zöldet két 35-ös futó gyorsabban találja meg, utoljára a solymári kocsmából kilépve látom őket. A kocsmában én is kapok pecsétet, a pontőr azon értetlenkedik, hogy miként lehet az én számom ugyanaz, mint az előbb elmentté (1010), én meg azon, hogy miként kerülhetett valaki elém 56-on. Nyomom tovább a zöldön. Még a tegnapi csapadék utoljára felélénkítette a színeket. Némi emelkedő, némi eső, körben mintha a Nap sütne, pilóta keksz a Virágos nyeregben. A kék kereszten a kedvenc pályám, saras csúszka. Nem tudom, hogy a szalag nekem szól-e, követem. A Gercsei templom mellett állva olvasom, hogy jobbról kellett volna megpillantani, most én a bal kezemmel tapogatom. Visszakeveredem a jelre, majd újra elvétem, a patakon való átkelés után rögtön jobbra fordulva dzsumbuj fogad, de kivágom magam. A szekérúton is érzem a megélénkülő szelet, nagyon jó. Az Ófaluban tekeregve egyszer csak a Gercsei templom jobbra tábla fogad, szép kanyart írtam le. Ez már az utca vége, ahol balra kell fordulni a Patakhegyi utcába, de itt csak Hideg utcát látok, nem esek kétségbe. Nincs hideg, a templomhoz meg csak odatalálok. Aztán Patakhegyi lesz a Hideg utcából. Várom a Kinizsi utcát, már elhagytam a Templom utcát. Nagyon gyanús, hogy a Templom utca a templomhoz vezet, de megyek a leírásnak megfelelően. Már a Kilincs utcánál járok, amikor jön a park balkézre. Ebből lett a Kinizsi. A túrához jobban illik, mint egy pórias kilincs. A körtúra végén a templomhoz jutok, a pontőr hanggal jelzi, hogy nem az esőben üldögél a templom előtti emlékmű tövénél, hanem a kocsiban az út szélén. Megkapom az újabb dekoratív pecsétet és az útbaigazítást, a kék kereszten valami gubanc van, talán vannak már narancs nyilak. Voltak. Átbattyogok Máriaremetére. Ahogy meglátom a parkot, keresztülvágok rajta. A templom bejáratánál persze nem lelem a pontot, de a bója útba igazít. A kocsinál semmi sem rezzen közeledtemre, halkan megkocogtatom az ablakot és cserébe kapok egy mosolyt, egy szabadkozást, egy pecsétet és egy utolsó útbaigazítást. Még egy utolsó kör a kéken és a célban üdvözölnek, mint a hosszú táv első beérkezőjét. Ez tényleg örvendetes, de azért a paradicsomleves is jólesik, repetát is kérek. Jár még póló is (a felirat alapján tavalyi, de ez egyáltalán nem zavar) és egy lyukas zászlót formáló emléktárgy.


Az érintett utak többségén még nem jártam, az itinert követve különösebben nem tévesztettem. A pecsétek egyediek (alkalmiak) és nagyszerűek. Az ellátás elegendő volt. Ahhoz képest, amit kaptunk, a túra olcsó volt, igaz, volt külső támogatás hozzá. 56-os túra 56 km-en, örülök, hogy itt lehettem, köszönöm!

 
 
Piros túrák / Magyar VándorTúra éve: 20162016.10.31 19:59:40

Piros 85gy


Szokásos szombat reggeli történet, azon túl, hogy négy körül kelek: Hova mész már megint? Túrázni. És ebben a ruhában? Igen. Esik az eső! Majd eláll. Te hülye vagy! Igen. - Az ajtón való kilépés több szempontból is megkönnyebbülést hoz, leginkább az igen kellemes idő oldja a feszültséget, hogy az a ruha tényleg elég lesz-e. Újpest központnál szállok le a buszról hat előtt, egyenesen át a vasúti hídon, a HÉV-nek integethetek, a következő 20 perc múlva jön, addig nem várok. Ekkor már eluralkodott rajtam egy mellékhelyiség utáni vágy, reméltem, kibírom a rajtig, de a természet nagy úr, szerencsére útközben akadt egy életmentő OMV-kút. Véletlenül belenézek a tükörbe, nemcsak hülye vagyok, hülyén is nézek ki, de legalább nem csapok be senkit. Jókedvűen bandukolok a célba, ezt a kielőző HÉV sem tudja elrontani. Ráfordulok a rajt utcájára, szembe sokan jönnek, regulat biztat, hogy majd utolérem, nem hiszem. Én is 15 órát tervezek, mint ő. Lassan meglelem, hol foglalkoznak velem, megkapom az itinert, meg a 85 km gyalog :) feliratot, ami feloperálok a nadrágomra. Kicsit kínlódom az itinerrel, kezdetben betűröm a nadrágba, aztán viszem kézben, laminált, nagyon jó eső ellen, de nehéz zsebbe hajtogatni. A kezem kicsit túlterhelt, a balban a fejlámpával rögzítem a telefonom, a kulcsaim, a másikban a piros (!) bögrém, meg az itiner. És ennyi.


Óriási taktikával indulok a távnak, nem szabad túlterhelni magam. Ez elég kényelmes felmenetelt jelent a Kevélyre, lefelé viszont belefér némi kocogás is, de csak óvatosan. A szél kicsit összeborzolja a hajamat, de ma mindenre örömmel tekintek. Milyen kellemes ez a reggeli friss szellő! Előttem rövidujjasban megy valaki, de nem bírja sokáig. Más egy szatyorral a kezében fut felfelé. Nem lógok ki a bögrémmel. Csikóváralján nem sokat időzöm, de azt látom, hogy nem fogok éhenhalni napközben. Tölgyikrek után hosszú völgyi szakasz következik, idővel az éhség, vagy inkább az étkezés utáni vágy is motivál a gyors haladásra. Kimegy a bokám, aggasztó, hogy ez kezd ismét rendszeressé válni. Dömösön meg is tapogatom, fáj. Az étkezés sem feledteti, de azért eszek, iszok, van minden, ami kell, bár csak natúr fogyasztok, kenyér nélkül. Közben megérkeznek az első futók, lényegesen kevesebb időt töltve a ponton. Kicsit elkedvetlenedve indulok tovább, fázom, már elfelejtem, hogy ma mindennek örülni kell. Aztán az emelkedőn a bajaimat felejtem el. Mintha a Nap is kisütne. Dél van. Dobogókőn banánpartit tartok (gyalogosoknak ez jár, elég is), mások a kocsijukhoz sietnek. Lefelé idővel ráveszem magam, hogy haladjak is, féltáv, egészen jól vagyok. Főleg miután Pilisszántónál végigeszem az asztalt. Már túl jól is vagyok. Géza ér utol, visz magával. Nagyképűen persze mondhatnám, hogy kölcsönösen erősítjük egymást, én az emelkedőkön őt, amúgy meg ő engem. 25 kilométeren át tartom vele a lépést, egyre fogyatkozó erővel, fáradó és fájó térdekkel. A Kopár-csárdánál a gulyás rendbe teszi a gyomrát, nekem akkor még nem volt különösebb bajom, ami késik nem múlik. A Hosszú-ároknál sem fogyasztok nagyon, Pilisszántót még mindig emésztem, csokit sem viszek magammal. Aztán kezd el vacakolni a gyomrom, a Nagy-Szénásra már kellemetlen közérzettel érkezem fel, Nagykovácsiba ehhez hozzájött még a térdkoptató aszfalt. Már búcsúznék Gézától, de aztán valahogy még kibírok egy pontot a tempójában, a Julianna-majornál aztán útjára engedem, én meg eszegetek egy kicsit. Jobban vagyok, a térdem túl van terhelve, nem tartottam be az óriási taktikát, de innen már négykézláb is. Még a Fekete-fejről van egy igazán élvezetes lejtmenetem, aztán lassítva ereszkedem. A János-hegy felé haladva a naplemente gyönyörködtet, és az emelkedő is nagyon jól megy. Rég voltam a kilátóban, felnézek. Szép a kivilágított város, de a szél teljesen szétfúj, nyögdécselve haladok lefelé, idegesítő a hangom. A lámpát üzembe helyezem. Nagyon jól futható szakasz következik, kár, hogy nem bírok futni. Egyszer megemberelem magam, máskor meg az emelkedő segít ki, érzem, hogy haladok. Budaörsre menet megüti a fülemet a csönd. Néha meg is állok hallgatózni. Semmi. Egy fekete párduccal halálra ijesztjük egymást (lehet, hogycsak macska volt). És újra csönd. A városban is. Nem futok. A Szabadság út sarkán egy hölgy biztat, már nem sok van hátra. Páran még megelőznek, kicsúszok a 13 órából, nem számít. Oklevélen harmadszori teljesítőnek írnak, bár ez volt az első, ez se számít. Jó a virsli, meg a tea, ez számít. Géza útba igazít, szerencsém lesz a tömegközlekedéssel. A buszon közvetlen társaság beszélgetést kezdeményez a 85 km gyalog :) láttán. Gratulálnak. Ő a boltba is kocsival jár. Látod, én a boltba is gyalog járok. És akkor rögtön 85 km-t kell gyalogolni? Nem, ez csak szórakozás.


Kiváló szervezés, rengeteg együttműködő ember, mindenki itt van, aki számít, drágább ugyan, de megéri, van olajbogyó és sajt (a többit nem sorolom). Köszönjük!

 
 
Börzsöny vándortúraTúra éve: 20162016.10.26 12:30:50

Miután eldőlt, hogy a Börzsönyben túrázok szombaton, azon vacilláltam, hogy Vác-Szob, vagy Kemence-Vámosmikola felé induljak a túrára. Mivel rövidebbnek tűnt, az utóbbit választottam, ami legalábbis kalandokban bővelkedőnek bizonyult. 6.26-kor indult a busz Rétságról, a sofőr honti átszállást javasolt. Hontra 6.55-kor érkeztem és mikor megláttam, hogy Vámosmikolára csak 7.30-kor indul busz, elkezdtem nagyon fázni. Elsétáltam a falu másik vége felé, nem mozdult sehol semmi, csak egy-egy kémény pipált, a kutyák álmosan vakarództak. Visszafelé (bár nem is kellett volna visszajönnöm, de álldogálni sem akartam) kitértem a templom felé, eszegettem egy kis diót, végül ismét a megállóban voltam. Újra megnéztem a busz indulását: 7.30. Megnéztem az órámat: 7.25. Aztán megnéztem még egyszer a menetrendet: 7.30, de csak munkanapokon. Ennek nem akartam bedőlni, mert a menetrendek.hu szombatra is írt csatlakozó járatot. Megnéztem az órámat: 7.32. Megnéztem még egyszer a menetrendet. Látom, hogy van még egy, ami órás beosztású, mutatja, hogy a járat az adott órában mikor is közlekedik. A 7 órás sávban szabadnapon egy 20-as virított. 7.20. Lúzer. Rögtön jókedvre derültem. Futásnak is eredtem Parassapuszta felé, majd rátértem a nagy forgalmú Ipoly menti útra. Gondoltam, elmegyek Bernecéig, ha nem vesz fel senki, hazamegyek a hegyen át és meglesz a túra. Pár perc után az első kocsi nem vett volna fel, ha nem ismerősök ülnek benne. Elvittek Kemencéig. A busz fél óra múlva jön, de most nem megyek el sétálni, pedig már kéne. Negyed óra alatt három leinthető kocsi közlekedett az úton, a harmadik megint egy ismerős volt, vele fél kilencre a rajtba értem. A kocsiban még azzal hetvenkedtem, hogy a 30 km-t 4 óra alatt próbálom meg teljesíteni. Erre nagyjából három km megtételéig volt esélyem.



Beleolvastam az itinerbe, lesz szalag is meg egy éles balkanyar. Beveszem a kanyart, látom, szemből is jönnek a szántóföldön át. Hasznos dolog az itiner. Térképet viszont nem hoztam, az is hasznos lett volna, pedig a táska ott lötyög a hátamon. Valahol valamit elnéztem, mert éppen a vadászlesnél értem ki a rétre. Arra nem szabad menni, de akkor balra, vagy jobbra. Téblábolok egy kicsit, míg mások is jönnek és egyesült erővel a jobboldal mellett döntünk, ahol megtaláljuk a piros négyzetet és a rét jobb oldalát is. Innentől már sínen vagyunk. A pirosra térve elhagyjuk a mozgó pontot, akik szintén megjárták a sötétben a szántóföldet. A Gömbölyű-kő kicsit meredekebb és hosszabb volt, mint gondoltam, meg is izzasztott rendesen. Az itiner az emelkedő mellé kilátást is ígér, abból nem sok látszik. A Kis-Koppány felé majdnem elvétem balra a feljárót, de a szemből jövők útba igazítanak. Sanyi elrobog mellettem. Jön a Nagy-Koppány, majd a kék kereszt lefelé, az úton maradok és még két főt csábítok magam mellé, akik bizalmatlanul méregették a leágazó ösvényt. Nagyirtáson Sanyi újra leelőz. A pont még árnyékban, de sok finom falatot kínálnak, a kutyának is hull le némi morzsa. Beérem egy szelet kenyérrel és egy almával. A Sós-hegyen van némi kilátás, a gyerekek rotációban pecsételnek. Lesz még jobb idő is, biztatom őket. Toci, Karesz mennek előttem, megemlékezünk a Pálosról. Aztán engedek a lejt csábításának. Nosztrán beérem Lajosékat, éppen mennek tovább, eszek mindenféle kenyeret, a szörp is nagyon finom. Oszi számolja a falvakat, ahonnan már indult Vándortúra, már alig van kimaradó. Pont megállapítottuk, hogy nincs sár, rögtön lett Nosztráról kifelé menet. Itt mindig elgondolkozom, hogy jó irányba megyek-e, alig látok magam előtt nyomot. Felvágok a fűre, jobban lehet haladni. Napraforgók búsulnak feketén, éppen megvigasztalnám az egyiket, jó, megnézném, hogy van-e benne mag, mikor a felkaromra ráhúznak egyet. Villanypásztor. Innentől kezdve nem érdekelnek annyira azok a magok. A zöld eddig ismeretlen utakon vezet, aztán jön a kanyar, ahol szemből érkezve, nehezen ugyan, de mindig jobbra kanyarodtam. Vadászok egy elejtett vadat vonszolnak. A Piribék-tisztáson elfekvőben még van pár kikerics. A Nagy-Galla 5 perces emelkedője után újra beérem Lajosékat. Még egy kis lejt, egy kis út, Sanyi bá’ tűzoltószekeret fényképez, együtt érünk be a célba, kész a leves, szedhetem magamnak, lehet repetázni, élek is vele. Nagyon finom. Ráadásul Sanyi bá’ elvisz Vácra, hála neki.


Nagyon jó idő kerekedett, de ilyesmit vártam aznapra, gyönyörködöm az ősz színeiben, bár az asszociációim a pusztulás előtti állapotot idézik. A túra remek volt, bár az ellenőrző pontok itt-ott billegtek. Viszont nagyon finomakat lehetett enni. Köszönjük!


 
 
Pálos 70 túra és zarándoklatTúra éve: 20162016.10.15 16:39:40

Pálos 70


Nem először kelek 4-kor szombaton, hogy túrázni induljak, de ezzel biztos nem vagyok egyedül. Viszont először indulok a Pálos túrára, talán ezzel sem vagyok egyedül. Ez minimum adósságtörlesztés, a számtalan szentléleki és egyéb pálos vonatkozású kirándulás után. Meg összefoglalás. Már előre hangsúlyozom, ha ez a túra nem lenne, ki kellene találni.


Szóval 4 óra. Akármennyire erőlködöm, a bögrém csak otthon felejtem. Amit hozok, az majdnem mind kacat, abból kiindulva, hogy mi lesz, ha. Ráadásul utaztatom. Mi lesz, ha nem bírom, ha csak későn érek célba, ha nem érem el a buszt…


A Kálvinról gyalog érkezem a rajtba, a hídon északi szél lengeti a zászlókat és libabőröz. Aztán egy villamos dönög el mellettem. A Duna baljóslatúan hömpölyög, most nem szívesen ugranék fejest (igazából máskor sem). Átöltözöm, de jöhettem volna eleve a túrázó ruhámban. Esetleg fázom egy kicsit. Túlbiztosítva: egy lámpával, egy telefonnal és két ezressel, meg némi papírral indulok útnak (ja, és a vezetőfüzettel). A lámpát feltekerem a kezemre, a telefont, 30 km zsebben himbálás után, amikor már kezdett idegesíteni, rakom be a kezemre kötözött fejlámpa alá, mintha öröktől rendelt helye lenne. Az ezresek mellé útközben gyűjtök némi szemetet, amit aztán a pontokon rendszeresen elfelejtek kidobni. Harmadikra sikerül. Sem a pénzt, sem a lámpát nem kellett használnom, illetve a lámpát használtam a telefonom szállítására. A telefon egyszer csipogott, az út vége felé, azt hittem lemerült, na, érdemes volt hozni. De a célban meglepetésemre csörgött.


A budai szakasztól egy kicsit tartottam, de Tomi megnyugtat a rajtban, minden ki van szalagozva, nem lehet eltévedni. Így is van, amúgy a zöld szinte szalag nélkül is követhető lenne, de így biztosabb. A Víztoronynál már kel a Nap. Mit viszek a hátizsákban? Nincs is zsákom, csak zsebem. Végigböngészem a kínálatot és csak egyet választok. A szomorúság azonban nem fér el a zsebemben. A választás után aztán nagyon szomorú is leszek. Egészen a parkig, ahol szomorún bólogat az eperfa lombja.


A Városmajori templom mellett elmegyek. Látok valakit rendezői pólóban, ő is engem, egyedül van, nem hív, nem megyek oda hozzá, utólag jövök rá, hogy innen kellett volna terhet szerezni, most mondhatnám, hogy képletesen volt elég, amúgy meg én indultam neki vélhetőleg a legkisebb csomaggal az útnak. Lassan kinyitom a vezetőfüzetet: anyám méhében szőttél engem; mit keresek én itt; Abba, mit tegyek, hogy üdvözüljek? Ezekkel el is leszek egy darabig. Aztán a Kútvölgyi kápolna, Regőczi, Mindszenty, a rózsafüzér kizökkentenek, de nem bánom, úgyis átmentem már önemésztésbe. Aztán megszólít egy apuka, 70 km-en megy 10 éves forma Marci fiával, hajrá. Egyre fokozódó feszültségben haladok (most testi okokból ki nem folyólag), választhatok: kutyákkal, rendőrökkel szigorúan őrzött terület vs. magánterület, mivel utóbbit nem három méter magas kőfal, csak egy sorompó zárja, emellett döntök (erdő és komposzt vár, nem a lépcsőt és a bejárati ajtót öntözöm meg). A Szent Anna kápolnánál aztán begyűjtöm az utánpótlást teából, pogácsából. Terhet lerakni, megbocsátani kellene, olvasom a hosszú listát, feleség vezet, vagy inkább fej-fej mellett a szülőkkel. Valaki beírta, hogy mindenki. Igen, átvillannak életem súlyos csalódásai és (itt megnevezett) szereplői. Szüleim 32 évvel ezelőtti válása, amit azóta is próbálok feldolgozni, kevés sikerrel, hogy a többit ne is emlegessem. Továbbállok anélkül, hogy felírnám önmagamat. Önmagamnak megbocsátani lenne igazán szükséges, de ez a legnehezebb. Mondjuk a hiúságot, hogy sokkal többre vagyok hivatott. És mi van, ha mégis? És azt, amikor szóltam, pedig nem kellett volna, no meg azt, amikor nem szóltam és kellett volna. Szerencsére nemsokára összefutok Lajosékkal, és más témák kerülnek elő, pl. ki hánykor kel és mikor megy wc-re (utóbbit persze én hoztam szóba, Szépjuhásznénál le is csatlakozom, a magammal hozott papírt spórolandó). Futok utánuk, újra elenged egy pár. Budaszentlőrincen a csend mellé kapunk egy almát. Szokás szerint a héja beragad a fogam közé, hogy legyen mivel kínlódnom egy darabig. Lajoséktól elköszönök, Remetén motorosok, keresztelő, az almából nem tanulván egy újabbat fogyasztok, újabb kínlódás (mit ízlelek), és megyek tovább a lila M-en a kék helyett. A Jegenye-völgyben végig kocogok. Kiérve a harmatos fűben még kikericsek hajladoznak. A Solymári várban egy víz, egy csoki, egy kérdés: melyik kompot tervezed? Eddig nem terveztem. Ezután folyton átlagokat számolok. Már a vár alatt a wc-ben is a hasmenéssel küszködve. Hogy 6-os átlaggal a 17:50-kor, 7-es átlaggal a 16:50-kor induló kompot érem el. A vasútállomáson az ellenőrzőpont felől érdeklődőket felirányítom a várba. Magam meg csak megyek tovább a már egyszer bejárt útvonalon (Pilis barlangjai). Poimént oktatni kellene politikusoknak, de nem abban a korban élünk, ahol a szélnek ellen lehetne állni. A Solymári völgyben kimegy a bokám, nem rémlik, hogy csúnyát mondtam volna, annyira fájt. Az előzés miatti elégedettség miatt lehetett, meg hogy nem figyeltem eléggé. A futás enyhíti a fájdalmat, de érzem, hogy beszűkült a bokám mozgástere. Jön az útelágasodás és a dél. Szentkútnál aztán minden földi jóval várnak. Ez sajnos arra ösztönöz, hogy magát a forrást fel se keressem. Csak akarni kellett volna. Eszem Ani kencéjéből (a 7 összetevőt nem jegyeztem meg), ami kicsit csípős, éppen ezért nagyon finom, ám mivel még van 40 km, csak keveset, mert nem akarom, hogy állandóan ez köszönjön vissza (aztán mégis így lett, de nem volt vészes). Pusztítom a teát, a kenyeret, a csokit. Látom Marika nénit, hideg teát kér, nekem jó lesz a meleg is. Félúton – a bajaimat leszámítva – jól vagyok. Egy fiú vízhólyaggal küzd, de megy tovább, nekem nincs, és ennek nagyon örülök (csak dupla bokám, ez persze túlzás, már nem is emlékszem rá). A Hosszú(kás)-hegyen a vezetőfüzetnek engedve rászánok a kilátásra fél percet. A Szántói-nyeregben újra almával kínálnak, most erős leszek, a fogközeimre és az előző két adagra hivatkozva nem kérek. Akkor jön az indoklás, kihagynád a helyi, pilisi termést, amire meg kellett volna lágyulnom, de érthetetlenül kemény maradtam és rendületlenül futottam tovább (lőttek a 26. helyemnek, kiált utánam egy túratárs). Klastrompusztán méltatlanul keveset időzöm, egy pezsgőtablettával állok odébb. Jön egy kis felfelé, itt érem utol a zarándokokat, nem nagyon köszöngetek, de ők figyelmeztetik egymást, és elengednek. Örvendve látom a fehér barátokat a csapat elején és végén. Tartom a 7,5-es átlagot. A füzetet már nem nagyon olvasom, így meglepve látom a szentléleki templomnál a vendégvárást. Nem túl forró a leves, eszem egy tányérral, találkozom egy diákunkkal is, már ezért megérte megállni egy kicsit. Közben elmúlik három óra, amikor a romoknál kellett volna lennem. Negyed négy felé érek oda, pecsételés közben veszek a sütiből, van bő másfél órám a 13,6 km-re, ami majdnem 9-es átlagot igényel. Futok, de közben lemondok a 16:50-es kompról. Futnék, ha nem emelkedne. Szidom magam. Hol ezért, hol azért. Újraszámolnám az átlagot, ha lenne valami támpontom, de hosszú ideig semmi. Valakit megijesztek. Én már hozzászoktam. Futok, de minek. Enyedi halála. Már jártam itt. Őrlődés. Hány km lehet még, hátha más jobban tudja. Sok. Tíz vagy inkább nyolc. Egyik se bíztató. Aztán egy tábla: 2 óra 50 perc. Ettől sem lettem okosabb. Majd jönnek a papírok, Istentelenül nehéz az út. Ez jó, bár nem nehéz, csak ha nehézzé teszem. Istentelenül persze az lenne. Aztán inkább nem olvasgatok futás közben. A tisztáson Jakab zarándokok várnak. Megállsz egy kicsit? A komp 4,8 km-re van. És 33 percre. Inkább megyek tovább. Miért nem mondták, hogy már úgysem fogom elérni a kompot, maradjak nyugodtan. Vagy: hova rohansz? (Bár ezt valahol olvastam.) Tényleg: hova rohanok? Befogok pár kocogót, regulat az egyik, akivel együtt regisztráltunk. Tegnap még készülés gyanánt elolvastam a beszámolóját a tavalyi túráról. Ő egyenletesebben haladt. Mondom, bár nem hiszem, hogy még elérhető a komp. Nem is gondolkodott rajta. Hajrá. Mikor az utat látom, elhiszem. Találok egy nagyítót, felkínálom a kompra várakozó közönségnek, de nem jelentkezik senki. Aztán a kompon mégis meglesz a gazdája. Pár pohár teát legurítok. És az egyik legnagyobb élmény: vegyítik a teát (gondolom a forrót, a kevésbé forróval, hogy ne égessük meg a nyelvünket). Köszönjük! A maradék kilométereken már nem szakadunk meg. A Sukola-keresztnél két öregdiák is fogad, nagyon örvendek. A lejtőn még van egy kis kocogás. Jó a levezetés. A templomban éppen mise van, oldalkápolnában kapjuk meg az oklevelet, kitűzőt. Teára még jut idő. Szürkül, mikor felszállunk a buszra.


Kellemesen elfáradtam, jólesett az út, főleg az, hogy jól bírtam és 12 órán belül beértem. Bár elbizakodni nem szabad, mert a hosszához képest nem sok szint volt az útban.


Nem lehet szó nélkül hagyni a vezetőfüzetet. A negatívumokkal kezdem, de nem ezeket tartom fontosabbaknak: vannak benne bosszantó vesszőhibák, egy-két elgépelés, de a legjobbak is tévedhetnek, az elválasztójelek is zavaróak, amelyek talán a sor végéről csúsztak be. A túrák táblázatba szedve jól mutatják a különböző távok km-eit, bár a túra nevét és a km-t megfordítva még jobb lehetne. Az irgalmassággal már meghirdetése óta voltak gondjaim (nyilván, velem is baj van), kissé féloldalasnak találom. Persze, ki lehet belőle bontani az igazságot is, de azt nem tartom valószínűnek, hogy a közeljövőben meghirdetné az Egyház az igazság évét. Legfeljebb a Mi az igazság? évét. Aztán mindenki azt válaszol, amit akar. Ennek ellenére az út egészen jól reflektált az irgalomra a megbocsátáson keresztül, enélkül tényleg nem lehet élni. (Bár az, hogy az idegenekkel szemben kell-e irgalmasnak lennem, vagy inkább azokkal, akikkel nap mint nap találkozom, számomra nem kérdés.) Egészében is látható a szerkesztettség, az egymásra épülés és ez nagyon jó. Adja magát pár téma: az indulás (az út előttem) és a megérkezés (visszatekintés), az élet (születés) és a halál, a város és a városból való kivonulás (remeték), a kereszt, a Magyarok Nagyasszonya. Az egyes állomások hármas tagolása is értékes. (Az útvonal vastaggal szedett első sora is segítség, bár nem mindenhol vastag.) A térkép ugyan nem túl nagy, de bőven elég. A régi pálos imádság a nosztrai oltárképpel a füzet hátoldalán többet mond, mint a keresztény hit alapjai, persze, ez olvasófüggő.


Többet adott ez az út az átlagos teljesítménytúrákhoz képest, de ez a többlet továbbvihető pár egyszerű kérdésben, amiről úgy néz ki, hajlamos vagyok olykor megfeledkezni. Vagy azt hittem, hogy tudom a válaszokat. És részben így is van. Tudom, hogy jó a természetet járni, a friss levegőn lenni, mozogni, új helyeken, régieken egyaránt. Már úgyis sokat írtam, most az illatokról és a hangokról nem elmélkedem. De az utóbbi időben egyre inkább számít a gyorsaság, ami nem biztos, hogy mindenestül jó. Viszont ez lehetővé teszi, egy ilyen túra egynapos, sima teljesítését. A sima teljesítés ugyan kevésbé katartikus, de attól még lehetek nagyon is hálás, ahogy vagyok is.

 
 
Cserháti TótúraTúra éve: 20162016.10.06 01:05:39

Cserháti Tótúra 50


Nincs olyan hűvös reggel, mint tegnap, de azért elkél a pulóver. Még mindig saras. A többi ruhadarab is megjárta a Börzsönyt tegnap. Nagyon sötét van még, mikor biciklire ülök, de lassacskán balra nézve látok némi derengést. A völgyekben felhőben haladok, aztán fölé megyek, a Lókos-völgyében szitál a köd, ami 40-nél nem túl kedvező, aztán újra fent és Nőtincs felé fordulok. Kel a Nap. Nincsenek túl sokan a rajtban, de korán is van még. Pálinkával kínálnak, de nem élek vele. Fél hétkor indulok, az útról balra térünk és van málna. Erre aztán nem számítottam. Jó a szalagozás, mégis elnézzük a mező közepén. Ami nem is lett volna baj, de visszafordultunk arról az útról, ami ugyanoda, a tó mellé vitt volna. Vagyis nem baj, ha már elnéztem, akkor szenvedjek. A tó körül nagy élet van, szinte mindenütt hogászok, fázósan toporognak, én meg rövidujjasban sétálgatok. Nekem sem volt melegem. A tavat csak sejtem magam mellett, annyira megüli a köd, a híd nem tűnik életbiztosításnak, de nagyon hangulatos. A Grillteraszon 250 Ft-ért vásárolhatunk, csoki nincs, de van jégkrém. Ugyan ráz a hideg, de ezt választom. Már csak egy induló van előttem, Sanyi bá', akit a faluban érek utol. Kicsit szidja a horgászokat a szemetük miatt, bólogatok és megyek tovább az R betűn. Néha már süt a Nap, aztán visszahullunk a ködbe. Augurként veszem számba a balról rikácsolva felszálló 5 fácánt, a másik oldali verebekkel nem foglalkozom. Háromszor találkozom őzikékkel, először ők vettek észre engem hamarabb, majd fordítva. Észrevesz, megmerevedik, majd elkezd futni félig felém, félig az erdő felé. Harmadik alkalommal az elhagyott vasút előtt a betonra lépve (kiérve a dzsindzsásból, vagy valamivel utána, ahol volt egy határeset patakugrató is), szintén párban álltak az őzikék egészen közel, aztán elkopogtak az úton. Sistereg a magasfeszültség, könnyítek magamon, de nem olyan magasra. A vezeték a semmiből jön és a semmibe tart. Bánk felé egy sporttárs megelőz. Nagy a por, az előbb átázott cipőm magára is tapasztja rendesen. Bánk felé visszafordulok felvenni egy szemetet, úgyis nemsokára beérek a faluba. Az egyik házsarkon papírzsepiket látok, majd nem messze ott virít a halmocska is, azért ehhez pofa kell. Vagy segg(fej)? Aztán az amúgy takaros kis házak közt néhol szakadt szemeteszsákok. Bánkon leülök a pontőr mellé falatozni (nagyon jó a nutellás hogyishívják), Közben a rendezői/szervezési nehézségekre terelődik a szó. Eszek még egyet. Közben egy páros elfut. A csapról töltök a bögrémbe némi vizet és utánuk indulok. A Vágásra kellemes kis emelkedő visz fel, az elhullajtott sörösdobozt végül nem veszem fel. Romhányban fehér füstöt pöfékel a gyár (Habemus papam!). Hangulatos az út, itt-ott régi, levakart kék jelzés mutatkozik. Nemsokára új lesz, kitáblázott, de a sárga keresztre térek. Egyre jobban megjön az ihlet, hívogat a sás is, felhasználom a biztonság kedvéért magammal hozott papírt. Minden szempontból kevesebb terhet viszek tovább. A Szívalakú-tónál piros szívecskét matricázom, bár a tó zöld. Először veszem rá magam hosszabb futásra, bár először van hoszabb lejtő is. A Cser-tavat jobbról kerülöm. Csap is van, máris jobban vagyok. Hát még mikor meglátom a töpörtyűkrémes kenyeret! Háromig jutok belőle (újabb két előző és két beérkező) és még egy vajas lekvárost fogyasztottam, de végigkóstoltam az összes lekvárt, egyik jobb volt mint a másik, le is ettem magam. Kislány nyomta a pecsétet, aki aztán focizott apukájával egy kicsit remekbe szabott alagútcselt mutatva be. Alsópetényből finom kis emelkedő vezet ki. Kezdem egyre jobban érezni magam, tovatűnik a tegnapi fáradtság. Ősagárdra futva érkezek, futok is tovább. Egy tanya mellett visz az út. Bár a három út közül nem gondoltam volna, hogy a bal oldalin, a pocsolyáson, gazoson kell továbbmenni. Nem látom a kék jelzést. A kecskék csak mekegnek. Kérdem tőlük, no, meeeeeeeeeeerre kell tovább menni? (M)eeee(rr)e. Köszi. Megeszem a kapott almát és jó tempóban haladok tovább. Várom az emelkedőt, de csak nem jön. Két kirándulót előzök meg, mivel beszélgetnek, nem hallják, hogy érkezem, jól megijednek. Majd máskor szólok. Az is megijedt. Két km emelkedő, éppen jókor kezd el lankásodni, jó a kilátás a bejárt útra. A kilátót kihagyom, sokan túráznak. Lefelé bicsaklás, a térdemet nullszögbe hajlítom, mert már megint a szembejövőket nézem (gyerekek futnak felfelé a meredeken). Aztán nem lesz semmi bajom. A Látó-hegyen borral kínálnak, de azzal sem élek, veszek három ropit. Második vagyok - mondják, ezen fellelkesülve nem is nézelődöm túl sokat, pedig innen lenne mit látásjavító célzattal. Innen aztán rakétákkal megyek tovább, néhol nagyobb a lejtő a kényelmesnél, de a keskeny ösvény nagyon tetszik. Az Óriások pihenőjén csak szóda van, de az is jó lesz, meg pogácsa, elkezdek egyet majszolni, de alig bírom lenyomni. Újra kocogni kezdek és sípszóra érek Nőtincsre. Csak nem meccs van? De bizony. A kirúgást félpályáról továbbteszik, Csabi nem túl ügyesen szökteti magát, de a védők nem nyúlnak közbe. Ekkor a nézők, focipálya mellett nem szokatlan módon bíztatják Csabit, hogy b...a be, Csabi duplán eleget tesz kérésüknek, mikor már csak a kapussal áll szemben, simán ellövi mellette a labdát és a cipőjét. Kettőt ér, mutatja a bírónak. Káposztával várnak a célban, meg hogy én értem be elsőnek az 50-es távon, szerintem nem, és így is van. A 8 és fél óra a tervezett 10-hez képest egész jó. Ennél már csak a szervezés volt jobb. Minden volt. És már nem csak édes. A szalagokat kicsit sokalltam az elején, de szerencsére a kék nem volt kiszalagozva. Köszönöm szépen! Nagyon jó túra volt!

 
 
Lokomotív 424Túra éve: 20162016.10.05 23:27:08

Lokomotív 42 (harmadszor)


Kicsit csíp a reggel a biciklin. Nógrádon felhők úszkálnak a vár alatt, minden nézőpontból gyönyörű a falu. Vonatfütty, őzszökk, tengelyig érő sár, aztán a lejtőn befröcskölöm vele a pulóverem, nadrágom. Sebaj, átöltözöm, regisztrálok, végül - kissé nagyképűen - hegyi maratonra, és már éppen indulnék, mikor nem lelem a szemüvegkötőmet. Pedig a kezemben volt. A piros bögrém meg otthon maradt… Na, mindegy. Csipi is kerékpárral érkezik, éjszaka még söpört, pedig nem is volt nagy por.


25 perc alatt érek Magyarkútra, páran – ahogy egykor én is – szemből jönnek a műútra való kikanyarodás előtt. Irma forrásnál frissítek, minden alkalmat meg kell ragadni, csak egy csoki van nálam. Újabb 35 perc a Nagy-Kő-hegy, itt már erőlködöm, nem jó jel. Lefelé porzik az út, bár sokan jönnek szembe. Nógrádon az újfent leelőző, de jobbra kanyarodó sporttársnak kiabálok, hogy balra van a pont, utólag kiderül, hogy csak kéktúrás pecsétet gyűjtött be (és lenyomta a Vadrózsát). A Csurgónál éppen szabad a víz, töltök magamba egy adagot. A Kálváriánál egy gőzmozdony sebességével ér utol Csipi, meg sem próbálom tartani vele a lépést (nem úgy, mint a múlt héten). A Fultán-keresztig mindig egészen jól szokott menni az emelkedő, most kezdek elfogyni, vissza kell venni. Felküzdöm magam a Csóványosra, Nógrádról két óra volt az út. A kilátóban (pára korlátozza a látást) találkozok egy-két kollégával, pár diákkal, gondoltam, hogy itt lesznek. A táv felén és nehezén túl vagyok, gondoltam botorul. Égés-tetőn ér a dél. Elkészült a kereszt, amit nemrég hiányoltam. Nagy-Hideg-hegyen csokit és innivalót kell vennem. Még a csöngetés után is várni kell a kiszolgálásra, addig nyújtózom legalább. Éppen kezdődne egy lejtmenet, kismama jön szembe. Nem lehet elég korán kezdeni a túrázást/túráztatást! A sokszor megjárt Inóci vágáson visszanézek a Barna Feri keresztre. Kisinócra egy óra után érek be, vízzel kínálnak, de nem vagyok szomjas, 5 perc múlva megbánom, de akkor már újra úton vagyok. Ifjú házas öregdiákkal futok össze. Királyréten tömegek vannak. Szedik a pénzt parkolásért. Családok lepik el az utat, fentről kerékpárosok száguldanak közéjük, némelyiknek ismerős az arca, némi türelmetlenség tükröződik rajtuk, nagyokat fékezve kerülgetik a sétálókat. Van, aki rájuk szól, de nem úgy néz ki, hogy értenék, mi a probléma. A Várhegy oldalában aztán én is beszorulok a keskeny ösvényen egy-két család mögé. Nem a legbiztosabb helyen előzök. Már csak a piros van hátra és pár km, itt kezd el fájni a térdem. A völgy hangulata mindenért kárpótol. Azért a végén csak neki kell durálni magam, hogy meglegyen a hat órán belüli idő. Csipi még a célban, a Börzsönytől feldobódva négy és fél órás idővel ért be. Sokan ücsörögnek és falatoznak, én is csatlakozom egy leves erejéig, hagymával vegyítem, egész jó. Hazafelé óvatosabban megyek, ettől persze nem lesz kevésbé saras a biciklim. Köszönjük a szervezést!

 
 
Budai tájakonTúra éve: 20162016.09.29 12:55:14

Alex sprintelget az udvaron, szólok neki, hogy szombaton teljesítménytúra, ő nem jön. 30 km. Akkor jön. Így együtt kezdünk neki a Budai Tájaknak. Ahol egyik kollégám vagy tíz éve túrázott, hátán a gyermekével. Mellesleg az előttem nevező hölgyet pont ugyanúgy hívták, mint őt, és ő is a hátán vitte gyermekét. Alex csomagmegőrzőbe adja a kulacsát, mikor látja, hogy csak egy bögrével indulok neki a távnak. Ő semmivel. A séta nem tart sokáig, futni kell. A hegynek felfelé azért nem. És Bátori Lászlóról is sikerül megemlékezni a barlangnál, de aztán jön a lefelé. Jól haladunk, túl jól. A Nagykovácsi felé jobbra kanyarodó pirosat nem vesszük észre, de gyorsan korrigálunk (mások korrigálnak). A faluban útba ejtjük az utcai ejektoros közkifolyót, a pihenés közben minden nagyon világos lesz, alig látok valamit, a térképet egyáltalán nem, pedig napszemüveg van rajtam. Amúgy jól vagyok. Mikor ismét megkapom a terhelést, elmúlik a világosság. A Zsíros-hegyen falom a dinnyét, Alex nem eszik, de megvár. Lányok érnek utol, na, azt már nem. (Én már megszoktam, Alex diktálja a tempót.) Solymáron már lemaradok. Azért csak felnézünk a várba. Újra rámtör a világosság, nem látok semmit. Szép a vár. Van víz. Nyomni kell tovább. Fáj a lábam, izomláz is kinéz, jövő héten a Tátrába mennék, nem ártana, ha ott is legalább lépni tudnék. Nem erőltetem a futást. A Virágos-nyereg után Alex ellép. Szomjazik, szerencsére az Újlaki-hegyen van víz. Meg ugráló emberek. Húzom-vonom magam. 4.32-vel érek a célba. Eszegetünk, bár nem esik valami jól, a limonádé annál inkább.

 
 
Turul / Téli Turul gyalogos teljesítménytúra és résztávjaiTúra éve: 20162016.09.29 11:22:38

Turul 45


Nem voltam ugyan jó passzban, de azért jövök túrázni, hogy egyenesbe kerüljek. Ez most nagyon jól sikerült. Jellemző módon az időjárással kezdtem a reggelt, tegnap egy mm csapadékot jeleztek 6 és 12 óra között valakik, ez aztán nem fog eltántorítani. Azért a sildes sapkát berakom, de ezen kívül csak a bögrémet szorongatva indulok útnak. Az első leküzdendő akadályt Újpest Városkapunál a pótló busz megtalálása jelenti. Meglesz és elkezd szakadni az eső. Még nincs is hat óra. A Deákon büszkén mutatom az ellenőrnek (de korán kezdik a munkát; második leküzdendő akadály) a buszon kezelt jegyemet, erre visszaküld, hogy érvényesítsem a másik oldalán. Komolyan másszak ki? Persze. Ettől az idiótaságtól teljesen felébredtem, izomból felfutottam a mozgólépcsőn, benyomtam a jegyet ahányszor csak tudtam a kezelő automatába, majd mentem vissza, de már hiába kerestem az ellenőrt, nem tudtam neki megmutatni az agyonkezelt jegyemet, és megmondani, hogy találjon még ki pár új utasbarát szabályt. Innentől már sima utam volt a Déliig.


Mivel csak 45-ben gondolkodtam, várnom kellett, de aztán a hosszútávosok gyorsan lemenvén, 6.40-kor én is nekivághattam a távnak. Balázzsal együtt haladunk a Turul-szobortól. Télen a táv végén akadtunk össze. Megbeszéljük, hogy milyen jó túrázni. (Nem árt tudatosítani, hogy akárhányszor is megyünk ugyanarra, nem lehet megunni.) És várjuk az esőt. Minél hamarabb esik, annál jobb, mert nem kell azon izgulni, hogy elázunk-e vagy sem. Normafánál rossz felől kerüljük az épületet, de Imre kegyességéből tovább folytathatjuk a túrát. Elkezdünk kocogni, Makkosmárián csipegetek egy kis szalonnát, csak az íze kedvéért, aztán éles jobbkanyarral megyünk tovább. Innentől nem izgulunk tovább az eső miatt. Kicsit kényelmetlen, de csak amikor nagyon szakad, legjobb ellenszer a futás. A Budakeszi úton elég kiszolgáltatott helyen van a pont. Szerencsére nem nekem kell ott üldögélni. Átvágunk a parkolón. Elfut mellettünk egy sporttárs. Aztán Balázs lassít, hosszú távon érthető a spórolás, én kocogok tovább, bár már nem én leszek az első. Aztán pár száz méter múlva visszaelőzöm a futó kollégát. A Budakeszi határát jelző kő után minden koncentráló képességemet összeszedve tudok csak talpon maradni. Idővel a csúszásveszély csökken. A Petneházy-tanyánál taxi vár, most nem kérek fuvart, csak egy hagyományos csokit, nagyon jó. A műúton előzök még egyet (Józsi?) és a nyomokból (nyomok hiányából) ítélve én haladok legelöl. Egy lila színben pompázó ürüléket mellőzve kezdem egyre jobban érezni magam az esőben, ami folyamatos frissességet ad. Nagykovácsiba 9.40-kor érkezem, háromtagú bizottság fogad és faggatni kezdenek. Van meggyes, mákos, túrós és almás rétes. Melyiket szereted? Mindegyiket. Melyiket szereted a legjobban? Ugyan megmondhatnám, hogy melyiket, de nem biztos, hogy most az esne a legjobban. Akkor melyikből kérsz? Az almásból. Remélem átmentem. Mire befalom a rétest, megérkezik a visszaelőzött sporttárs. Kicsit szabadkoztam a teljesen szétázott itiner miatt, legalább egy nejlont hozhattam volna. A sporttársnak volt, az övé ugyanúgy szétázott. Ez kicsit megnyugtatott. Vizet elfelejtettem kérni, a csap nem működik a falu végén. Mindegy, majd Perbálon. Amúgy elállt az eső. Be is lassulok, nem biztos, hogy összefüggés van a kettő között. Kezdem érezni a bal térdem, de nem vészes, jó a kilátás, döngetek lefelé, éppen 10.40-kor mászom át a kerítésen, a kukorica és a napraforgó illatos, a fű vizes, a most összeszedett és a múltkori börzsönyi sarat végképp eltünteti a cipőmről, Anyácsánál sokkal rosszabb lesz. Perbálon van csap, kortyolok is egy kis vizet, pecsételek a Kis Kaiserban, alig nyílik az itiner, arra semmi esély, hogy az útvonalat ellenőrizzem, de a Hunyadi utcára emlékszem. Onnan meg szalagok segítenek. Kanyargok. Madarakkal ijesztgetjük egymást. Villámlik. A Nyakas-tetőn úgy besötétedett, hogy majdnem lámpát kell kapcsolni. Nézegetem a táblát, Szomor 6,7 km, talán meglesz a pesti busz, ha nem fúlok bele a sárba. Még dél előtt Anyácsapusztára érek. Készül a gulyás, kínálnak, de nem kérek. Csak egy kis vizet. Pecsét még nincs, de kapok egy aláírást. Meg intézkedést, hogy Szomoron fogadjanak a busz indulása előtt. És egy könnyítést, lehet menni az aszfalton. Nem mondom, hogy csak azért is a szántóföldön. Az úton a szomori pontőröktől megkapom a hiányzó anyácsai pecsétet (éppen viszik), majdnem bekéredzkedem a kocsiba. Elkezd esni. Letérek az aszfaltról, jól megy a kocogás. Rátérek az emelkedőre, kevésbé megy jól. De így legalább tovább élvezhetem a finom virágillatot. Csúszik. A többieknek csak rosszabb lesz. Hol is van a vége a Kakukk-hegynek? Még egy kicsit, még egy kicsit. Még egy kanyar. Csak előkerül a csúcskő és a pecsét, rajta a kálvária. Fél egy, van még 19 perc a buszig, sima ügy. A táv éppen hat óra alatt teljesítve, először érek célba elsőként (mondjuk csak egy résztávon), fogadom a gratulációkat, majd kisétálok a buszmegállóba, ahol dohányfüsttel fogadnak, inkább állok az esőn, de nem kell sokat várni. Ötkor osztálytalálkozó Vácon, sikerül társasági külsőt öltenem addigra.

 
 
BEAC Maxi / Turista KékszalagTúra éve: 20162016.09.14 23:40:56

Börzsöny 50


Biztosan beteg vagyok. Este fáradtan zuhanok az ágyba, de fél három után csak vergődöm benne. Nincs mit tenni, négykor kikászálódom, bár a túra miatt alhatnék hatig, bemegyek dolgozni. Mire a kis piroshoz érek Vácon, már megint nagyon fáradtnak érzem magam. A jegyek 680 Ft-ba kerülnek, az apróért nézegetek valami ennivalót, de végül nem veszek semmit. A munkahelyen talált maradék pizza jól kiegészítette a korai reggelit. A vonat teli van, pálinkával kezdenek páran, mikor egy kevésbé józan egyén (nem túrázónak néz ki) is mellém akar állni, átszállok a vagon másik végébe. Ott mézről beszélgetnek, amit jobban viselek.


A vonatról leszállva előretörök, sikerül gyorsan nevezni és indulni. Közben gratulálok Annának (ezzel nem vagyok egyedül). Egy bögre, egy telefon és 1320 Ft az induló felszerelésem. A bögrét az Irma-forrásnál be is vetem, hogy aztán a víz még hosszasan lötyögjön a hasamban. Az első emelkedőn egy beszélgetésben megidézem Géza túrákra való készülését (túráról túrára), nem sokra rá megjelenik ő maga. Egy darabig (Nagy-Kő-hegytől, Nógrádon át Saj-kútig) együtt haladunk, beszél túraélményeiről, hogy nem pofozott fel egy német túraszervezőt, milyen alváshiányból fakadó hallucinációk gyötörték Franciaországban. Néha kocogunk is, aztán utolérjük Tomit, Zolit, Lajost és Zsoltit, így lemaradok és elköszönök tőle. Zoli megint elmondhatja (fogyatkozó lelkesedéssel), hogy milyen a bécsi világ. Felfelé csipegetek egy kis szedret, előzünk pár biciklist. Jól megy az emelkedő, bár a Fultán-kereszt után már nem élvezem annyira. Csóványoson felugrunk a kilátóba, a kilátás még mindig megvan. Tomitól elfogadok egy kis vizet, de megint küzdeni kell a megemésztésével. Lefelé futásra adom a fejem, egyedül folytatom. Nagy-Hideg-hegy aljában ér a dél. Számolgatok egy kicsit (korán kezdem): majdnem a táv felénél vagyok négy óra alatt, a tervezett kilenc óra úgy néz ki, meglesz. Futtában pecsételek, majd jön a kedvenc lejtmenetem, az Inóci-vágás. Kisinócon nem esne rosszul valami ennivaló, de inkább futok tovább (most az úton). Kóspallagon a bolt zárva (gondoltam), de a csap működik, bár minden nyomásra valami piszok is belekeveredik. Piliscséviek vonulnak az utcán, látok egy-két süteményes tányért is, gyorsan lejmolok egy szeletet, sajnos nem mondják, hogy vegyek még egyet, de nem vagyok telhetetlen. Betérek egy nem is tudom mibe, két sport szeletre, egy jégkrémre és egy bögre vízre. Pont 320 Ft-ba kerül, így megszabadulok a csörgő aprótól. Útközben eszek, de a vízzel megint gondjaim támadnak, meg is kell állnom. Hogy aztán újult erővel folytassam, bár úgy néz ki, hogy az izomlázat nem fogom elkerülni. Törökmezőn a kerti csapból frissítek. A maradék két emelkedő sem visel meg, azért a dinnye nagyon jól jön Hegyes-tetőn. Talán egy-két szelettel többet ettem a kelleténél, de gyorsan rendbe jövök. 35 perc van 16 óráig, így simán nyolc órán belül érek célba. Élvezem a hullámzást a Hegyes-tető oldalában. Annával (tizenharmadik találkozásunk után) együtt kocogunk be Nagymarosra. Géza invitál, hogy folytassam, majd legközelebb. Az epret luxusnak érzem, de ettől függetlenül örülök neki és be is nyomok vagy fél dobozzal. Természetesen elérem a vonatot Vác felé. A munkahelyemen látom, hogy nem csak én dolgozok szombaton. Bár most már csak fürdeni térek be. Van meleg víz, és ennél több nem is kell pillanatnyilag.

 
 
Kőről-kőre a PilisbenTúra éve: 20162016.07.12 18:00:14


Majdnem lekésem a váci kompot, hogy aztán Szentendréig magam mögött tartsam a buszt. Éppen az elágazóban ért utol, de a lámpa miatt visszaelőztem és már kanyarodtam is Szentkereszt felé. Egy és háromnegyed óra alatt érek kerékpárral a tetthelyre, bemelegítésnek nem rossz, ha nem lenne már amúgy is meleg. Imre azzal fogad, hogy ebből már nem lesz 50, talán az arcom árulkodik egy kicsit, vagy már későinek tartja az időpontot, dehogynem sima ügy – felelem. A biciklit kikötöm a temetőben és nyolc előtt esek neki a távnak és Dobogókőnek egy kulaccsal. A Cser út végén cseresznyefa, pár földön heverő mag jelzi, az előttem járók is észrevették, köpök én is melléjük néhányat. Egy rövid ideig egészen kellemes a haladás, utána jön az izzadás, majd a vérszívó dögök, erre számítottam. Aztán mégis elmaradoznak. Imre mérgelődik a csak tízkor nyitó múzeum miatt, én a körútra vetem magam. Az óramutató járásával megegyezően teszem meg, a többséggel szembetalálom magam. Biztos én értettem félre valamit. (Jobbra, balra.) Király-kút után megfog a kaptató, szinte szédelgek Prédikálószék felé. Meleg van, persze, de 10 km után jobb állapotot reméltem. Az emléktábla kövén heverészek egy kicsit, még útba is igazítok, de nem lesz sokkal jobb. Prédikálószéken kilátó épül, szerényen az ország egyik legszebb kilátásaként reklámozzák a helyet, nyugodtan ki lehet mondani, hogy a legszebb. A Vadálló-köveken kisebb megpróbáltatás a lejtmenet, de én nem szólok semmit, Istvánt és kísérőjét itt előzöm le, ők tényleg küzdenek. Egy külföldi srác kalapban, magyar tudás nélkül keresi a pecsétet a Szentfa-kápolnánál, te is jó túrát választottál magadnak. Kicsit pánikolok, hogy nincs víz, de a Rám-szakadékban jó szolgálatot tesz a forrás, no meg a hűvös levegő, teljesen feléledek, persze, amint kiérek újra rám telepszik a meleg. Júlia is csak átmenetileg enyhít. Közben toronyiránt felvágok az Árpád-várra, jelzetlennek jelzetlen, idővel az ösvény is elenyészik. Aztán csak egy kódot találok, meg egy imát, csatlakozom, éppen dél van. Lefelé meglelem az utat, szép a zöld, eddig mindig a sárga felé vágtam. Felfelé leáll a gyomrom működése és azon kezdek gondolkodni, hogy nyolcig be tudok-e érni. Egyáltalán nem biztos. Még a 30 is megfordul a fejemben. Majd Dobogókőn meglátom. Bekínlódom magam a múzeumba egy pecsétért, nem nagyon nézelődöm. Eredetileg egy órára vártam magam, csak negyed órával vagyok elcsúszva, majd az ebéd jót fog tenni. Levesben gondolkodtam, mivel gyümölcs nem volt, gulyást kértem, de már az első falatoknál éreztem, hogy valami nincs rendben. Üldögéltem felette összesen fél órát, de nem bírtam megenni, fizetni indultam, de az első lépésnél átértékelődtek a dolgok, a legfontosabb kérdés az lett, hogy beérek-e a W. C.-re. Nos, a W. C.-re beértem, de a kagylóig nem jutottam el és a lábamtól a falig sugárban adtam ki magamból mindent, amit a nap folyamán, de leginkább az előző fél órában magamba tuszkoltam. A második löketet már jobban tudtam koncentrálni. Felcsaptam takarítónak, szabadkoztam egy kicsit, majd megkönnyebbülve továbbálltam. Innentől nem volt kérdés, hogy 30-ra váltok. Egykedvűen baktattam a Zsivány-sziklák felé, majd Döme halála felé tértem. Nem voltam annyira rosszul, bár a hátralévő kilométerek miatt egy kicsit berzenkedtem. A célban Imrének felidéztem a rajtot, lám, jobban ismersz engem, mint én magamat. Végül tényleg 30 lett. Kaptam oklevelet, most ráírom szépen a nevemet és a távot, meg is van. Az egyik legkeményebb túrám volt, ráadásul még nem ért véget, haza kellett tekerni. Ennek az útnak az eseményeivel viszont már senkit nem untatnék, elég az hozzá, hogy az induláshoz képest négy kilóval könnyebben értem haza. Remélem jövőre újra próbálkozhatok, nemcsak azért, mert így jártam, nagyon jó az útvonal.

 
 
Honvéd emlék- és teljesítménytúraTúra éve: 20162016.06.10 19:32:05

Honvéd 50


Szentendrére természetesen biciklivel megyek. Egy óra se kell a megérkezéshez.


Minimális felszereléssel indulok útnak, új cipőben és pólóban, egy biztonsági csoki a zsebben, egy vészvésztartalék ezres (végül a kasszában landolt), egy mobil (útközben lemerült, de egy fontos beszélgetést el tudtam intézni) és egy piros bögre. Még egy toll is kellett volna elméletileg, gyakorlatilag viszont nem és ez a lényeg.


A Kő-hegyi menedékház messziről virít, igen, oda kell felmenni. Nem vészes. Panaszkodnak páran, hogy rossz felé mentek, valaki átkötötte a szalagot. Én a nyilat követtem. Egy órája jövök, az itiner szerint 8 km-t tettem meg, kicsit kételkedem, ennyire nem vagyok gyors, főleg felfelé nem. Finom a limonádé, iszok még egy pohárral. A Lajos-forrás jobb minden üdítőnél, az alma is finom. Lefelé szolid vágta. Éppen megéheznék, mikor zsíros kenyerekkel várnak Pilisszentlászlón (2 ó 20 p). Meg egy karkötővel. Eszegetek, a csapnál iszok egy pohár vizet, egy másikkal meg viszek magammal, majd fent megiszom. Stílusosan a Honvéd utcán megyünk ki a faluból. A Pap-rét utáni szakaszon még nem jártam, csodálatos, különösen az Úrasztal oldala. Olykor bevillan a Naszály és Vác. Aztán a Borjú-fő Wass Alberttel (a kő marad) és a kilátással. A bobpálya környéke és azon is túl zsúfolva van. Délben lépem át az utat. Sokan gyalogolnak felfelé. Lefelé nem esik annyira jól, de volt már rosszabb is. Hangulatos kocsmakertben várnak ellenőrzésre. Nem is tudom mi volt a legjobb kiállítási tárgy, talán a fandli, ami kiállt a falból, de a létra és a bringa sem volt rossz. Meg a sisak. Ebédidő, fogy is a zsíros kenyér rendesen. Kapok szódát is. Meg koronát az itinerre az időpont mellé. Az Apát-kúti völgyön jöttem már le bringával, az más volt. Itt végleg megbizonyosodtam afelől, hogy jó túrát választottam mára. Tele van a völgy, de azért el lehet férni. A Kaán-forrás felér a Lajossal. Kezd fájni a bal térdem, de nem figyelek oda rá, az átlag hat alá esik Pilisszentlászlón. A pontőrök a zsíros kenyerek kisebb fogyására panaszkodnak, én ugyanolyan lelkesem pusztítom az ennivalót, mint idefelé. Itt még reménykedtem, hogy már csak egy jutalomszakasz van hátra. A zöld tényleg kellemes volt, bár a közeli út zaja olykor megzavart, de legalább nem az úton kellett menni. A szúró fájdalom erősödött, ezért a kocogással teljesen fel kellett hagynom, illetve később az úton térdhajlítás nélkül próbáltam futni, ami elég fárasztó volt. A Bükkös-patak átkelései némileg felvidítottak, aztán a Vízmű következett, szerencsére volt csap is. Bár már úgy éreztem, hogy Szentendrén vagyok, lelkileg fel voltam készülve még egy óra caplatásra. Majdnem elvegyültem egy nyájban (volt ott minden, de zöld nem nagyon maradt utánuk, jobban pusztították, mint én a zsíros kenyeret). Az utolsó megtorpanást egy piros lámpa okozta, de akkor már éreztem a célt. Mégis hirtelen bukkant fel, meg is lepődtem, hogy már bent vagyok.


Az ellátás nagyon jó volt, semmit nem kellett pluszba vásárolni. Innivalót nem vittem magammal, de víz is volt végig. Olykor azért egy kicsit szomjaztam, de a célban kárpótoltam magam egy liter teával (lehet, hogy többel).


Az út gyönyörű volt, az útvonalat jól lehetett követni, sőt erre már azt mondom, hogy túl jól, a turistajelzések mellé szalagot kitenni és nyilakat festeni igazi luxus, én az egyszerűbb megoldások híve vagyok (fentebb ez már kiderülhetett). Nem mondom azt, hogy nem jött olykor jól a segítség (nagyjából három ilyen hely volt), de szeretem, ha egy kicsit kell tájékozódni (nem azért, mert annyira jól megy, inkább a kihívás miatt), figyelni. Az itineren szereplő térkép néha ellentmondásban volt az útvonallal (pl.: ellenőrzőpont Visegrádon, vagy a Vízmű után sárga volt írva, jelölve, de a sárga négyzeten kellett menni), persze, nem lett belőle semmi (a túlbiztosítás miatt). Esetleg Pilisszentlászlóról fordítva is lehetne menni, vagyis lefelé az Apát-kúti völgyben és fel a másik úton, a visegrádi lejtmenet nem fekszik (persze más meg nem szeret lépcsőzni felfelé), talán a Kálváriát is jobb így megjárni, meg a várhoz így megérkezni. Nagyszerű dolog a budai vár bevételének napján, a Magyar Honvédelem Napján túrázni, sőt a legjobb, köszönöm a lehetőséget. Ez a nap amúgy minden évben egybeesik Görgey halálának napjával (idén éppen a 100. évfordulóra emlékeztünk), és a Görgey-emlék nincs is messze az útvonaltól (pár száz méter), esetleg lehet arra is vezetni a túrázókat.


Köszönjük a szervezést, éljenek a honvédek!

 
 
Vadregényes BörzsönyTúra éve: 20162016.05.02 17:56:42

Vadregényes Börzsöny, 110 km


Nem voltak jók az előjelek. Pedig készültem. Három hétig próbáltam rendbe hozni a lábam, kevés sikerrel. Elkapott egy nátha is ebben az időben, ráment a gyomromra, bár erről nem tudom, hogy lehetséges-e, előző nap hasmenésig jutottam (részben a túrán is kitartott). Lehet, hogy csak berezeltem a távtól? Bárhogy is volt, reggel biciklire pattantam és Rétságról egy órán belül értem Királyrétre, először tekerve a Nógrád-Királyrét szakaszon.


Fél hét után kezdtem neki a túrának. A zöld és a sárga négyzet mellett szalagok is vannak, kicsit zavarnak, de aztán szerencsére elfogynak. A hagymás fogasír uralja a szakaszt, majd kiderül, hogy az összes többit is. Kisinócon már levásárolható cetlit kapok, inkább folytatom az utat, bár nem tudom, hova sietek, még van 106 km. Érsek-tisztáson kimegy a bokám. Szokásos, futással gyógyítom. Kisirtáson eszem egy szelet kenyeret, Zsoltiékat utolérem, Tomiról nem tudnak, pedig tegnap mondta, hogy hatkor indul. Márianosztrán is van mit csipegetni, az első szelet retek jó, a második nagyon jó, a harmadik már kissé keserű, de mással lehet ellensúlyozni. Pár szelet almával indulok tovább. Van pár csepp eső, egy elpusztult őzike a patakban, és uborka a Koppány-nyeregben. 50 perc múlva már Nagybörzsönyben fogyasztom a paradicsomlevest, utolérnek páran, nem kérik a levest, bevállalok még egy adaggal. Rövidesen a gyomrom is jelez, mert, ugye, ahol bevétel van, ott van kiadás is. Ha már meg kell állnom, megragasztom a sarkam, nem fest túl jól. Ekkor érnek utol Dóriék. Sikerült benézni a Magyar-hegyre vezető piros utat, de Péter utánunk kiabál, így hála neki, csak keveset tévelyegtünk. A hegy erősen megizzaszt, nagyobb a tempó a szükségesnél. A keltikéknek már csak a zöldje virít, képzelem, hogy nézhetett ki három hete. Egy kis gerincen való hullámzás után (kilátás, sziklák, óvatos lejtmenet) éppen jókor érek Fekete-völgybe, már kerülget az éhség. Benyomok négy szelet kenyeret és indulok tovább.


De egy másik túra kezdődik. Vízhólyagok, lábfájás, kifáradás miatt kínlódva haladok. Énekléssel oldom a helyzetet. Attól még Nagy-Hideg-hegyre felfelé elszállt az erőm. Ha a józan eszemre hallgatok, Királyrét felé fordulok, de nagyon nehéz a józan észre hallgatni. Balra kanyarodtam az egykori keresztnél, tényleg, mi lett vele? A piros háromszög régi kedves (kerékpáros) utam. De aztán jön a legkeményebb szakasz, amin inkább kétszer feljövök, mint egyszer le, a zöld kereszt. A Bacsina-kútnál elropogtatok pár chipset, finom a sajt, felköszöntöm a kutyát (Béla), hallgatom a vitát az időjárásról. Még szépen süt a nap, azt gondolom, hogy megint tévedtek, akik esőt jeleztek. Aztán rövidesen beborul és valószínűvé válik minden. Felfelé egészen jól haladok, minden egyéb kikészít. Az Öregerdőben finom túrógombóc vár. A bevételről, meg a kiadásról már korábban szóltam. Azért még egy otthagyott banánt hálával fogyasztok el. Péterék újból beérnek. Hitetlenkedve látnak: elfogytam, mint a túrógombóc, de azért indulok tovább. Ráz a hideg, nem sokáig, az emelkedő bemelegít. A zöldre kanyarodva be kell kapcsolni a lámpát, botorkálok lefelé, közben csodáról álmodom, ami lecseréli a lábaimat. A pont előtt (akkor még nem tudtam, hogy pont ott van) elbizonytalanodom, megállok. A csoda megtörténik, Tomi csap rá a sapkámra. Legalább valakinek elmondhatom, hogy mennyire rosszul vagyok, meg hülye vagyok. Hirtelen sokkal jobban leszek, az emelkedőn teljesen jól érzem magam. Drégelyváron csoki vár és víz, ez utóbbi nagyon jól jön. Ha itt lenne a biciklim, hazamennék. Nyöszörögve haladok. A külső és belső nyávogásom nagyon idegesítő. Bugyihónál bódító virágillat. Leverten üldögélek Királyházán a sátorban, Tomi elemet cserél, érdeklődik az elhaladtakról. Aztán mi is továbbállunk. A Dobogó-bércen három szalamandrát lépünk át. Esik. Nem baj. Úgyis melegem van, az egyik kezem szabadon hagyom. Csehvárnál beijeszt a bója. Aztán a felirat. Végül csak feljutunk a pecsét őreihez. És Péterék újból beérnek, ezúttal előznek is. A piros x-en alszom, és még azon is túl. Megszólal a 4:20-ra beállított ébresztő, a telefonom a dzsekim alatt a táskában, nem kínlódom vele, inkább ébredek. Aztán 10 perc múlva még egyszer szól, és még egyszer és még egyszer. Akkor kivégzem. A Csóványoson kivételesen kihagyom a kilátóba való felmenetelt. Amúgy is felhőbe kerültünk, ami hosszan kitart, az eső azért tovább. Tominak is kezd elege lenni, diktálja a tempót. Most már minden mindegy, nem figyelek a vízhólyagokra (miért nem tettem ugyanígy az elmúlt 50 km-en?), csak érjünk végre be. Kék négyzet, az utolsó jel. Tovább tart, mint gondolnád. Még 100 méter, ne már, nem bírom tovább. Csak viccelek. Célba érkezés fél hét előtt, vagyis 24 órán belül. Nagyon kemény volt. Tomi leves nélkül indul haza, majdnem elérzékenyülve köszönöm meg, hogy összekapart a szakadéknál. Benyomom a gulyást és nem túlzottan lelkesedve készülődök a biciklis hazaútnak. Már az első tekerésnél érzem, hogy nem fáj semmi, és ez jó. Szalamandrák közt tekerek fel Királyrétről a betyár meredek bicikliúton, de sikerül a nyeregben maradni. Aztán csapatom a sarat az arcomba, de egyáltalán nem zavar. Nagyon jó tempóban haladok, majdnem a vállam is megveregettem, míg leesik (a csapadék mellé), hogy némi hátszél segít a haladásban. Nógrádon misére harangoznak, otthon fél tízkor lesz, simán elérem. Az utolsó megpróbáltatást a kettes út jelenti, alulról, felülről dől a víz, a busz oldalról terít, mindenem vizes, de 5 perc múlva már a kádban üldögélek.


A rendezés kiváló volt, bár a korábbiak alapján pont ezt vártuk. Jó volt a térkép az itinerben, jó volt az ellátás, nem hoztam magammal enni semmit és nem is kellett. Lehetett tervezni a vizet. Jó volt az útvonal, ügyesen kikerülte a Csóványost és csak a legvégén kellett rá felmenni. Köszönjük szépen!

 
 
Turista emlékek nyomábanTúra éve: 20162016.04.07 15:43:15

Turista emlékek a Pilisben - 50


Az új térképről kinézem a legrövidebb (biciklis) utat Vácról Pilisszentlászlóra. A Szentendrei-szigeten még fázok egy kicsit (örülök, hogy sapkát, kesztyűt hoztam), de ez nem sokáig tart, mert Tahiból nem kicsit emelkedik az út. Olykor megállok értetlenkedni a színeken, keresem a térképen, hogy hol vagyok, aztán a József-kút jobb kézre esik bal helyett, de akkor már jó nyomon járok. Illetve a munkagépek nyomán, amibe a pedál állandóan beleütközik. Aztán a meredekség is leszállít a nyeregből. Már tudom, hogy nem erre fogok visszajönni. Még egy föl-le és az úton vagyok (Hegytető állomás, na, ha ez a hegytető, akkor hol voltam az előbb). Majdnem két órába telt az út, ami lehet, hogy rövid volt kilométerileg, de percileg sokallottam.


Szent László szobra előtt kígyóznak a nevezők, éppen nyolckor indulok útnak. Puritán az itiner, de teljesen jól követhető, egyetlen bizonytalankodásom volt a Zsivány-szikláknál, de tulajdonképpen az is egyértelmű volt. Ha jól végiggondolom, máshol is bizonytalankodtam, de nem az itiner miatt. Kocogva haladtam kezdetben, nem is rosszul, de jólesett az Ősök forrásából inni. Előttem a sárgán jobbra kanyarodnak, kérdezem tőlük, hogy nem a barlang jelen kell tovább menni? Nem. Biztos? Erre már nem érkezett válasz. A barlang jelet választottam és nem bántam meg. Egyrészt találtam egy kódot, másrészt bekukkanthattam a Vasas-szakadékba, ahol még nem jártam. Rögtön bele is estem, és elhatároztam, hogy egy-két Vasas-drukkerrel majd újra felkeresem a helyet. Futás le, aztán hajtűkanyar, kemény felfele a Kő-hegyre. Csodás a panoráma Petőfi pihenőjéből. A János-forrás nem csöpög, szemből viszont jön Géza, akivel már rég találkoztam, váltunk pár szót. Szokás szerint siet. Jól emelkedik a zöld háromszög, és elkezd muzsikálni a jobb lábamon az ötödik lábközépcsontom, vagy legalábbis a fájdalom húrjain játszadozik. (Azóta számoltam meg a csontjaimat, korábban nem csinált ilyet, így nem is tudtam róla, hogy van.) Szent Pál jutott eszembe: ha tehát az egyik tag (testrész) szenved - jelen esetben a kislábujjam, vele együtt szenved valamennyi tag (1Kor 12,26). A Gyopár-forrásból újra töltök, kis tekergés után máris a Holdvilág-árokban töröm magam előre (szintén premier). Sashegyi Sándor forrását keressük veszettül, de nem lesz meg. Visszamentünk a lépcsők tetejéről, hogy aztán a létrán másszunk ki, a patak kellően hűs vizében fröcskölődve.


A remek időt rengetegen használják kirándulásra, sok a kisgyerek, amin örvendezem, a Holdvilág-árokban rá is kérdezek egyiküknél, hogy tetszik-e neki, tündéri arccal feleli, hogy nagyon. Aztán örömmel újságolja szüleinek, hogy miről beszélgettünk. Egy pár pont délben Dobogókő felől érdeklődik, nagyjából útba igazítom őket, térkép nincs náluk, de úgy néz ki, ma nem lehet eltévedni. Én is Dobogókőre megyek, de nem akárhogyan. Amikor már csak 5 km van odáig, akkor kerülni kezdem és tartom a távolságot. Szentkútért érdemes volt kerülni. Aztán a ciszterci kolostor romjai következnek és Prohászka idéződik meg bennem, aki a Pilis hegyén elmélkedett III. Béláról, kelet és nyugat találkozásáról. (Meg a Pilis barlangjai és a folyton tocsogó cipő. Dobogókőt balról kerülve sikerült megint átnedvesíteni.) Összeverődünk páran, Rezső-kilátó felé haladva pirosló hunyorra leszek figyelmes, be is mutatom a többieknek. Honnan tudsz te ilyeneket? Kedves barátom szokta mindig mondogatni a virágok nevét és a háromból ez az egyik, amit megjegyeztem. (Utólag elhelyezkedés alapján illatos hunyorra igazította ki meghatározásomat.) Ismerősökbe botlok, szabadkozom, hogy teljesítménytúrán vagyok, de megértőek és együtt éreznek. De hogy még mindig ne érjünk fel a csúcsra, jön a Thirring-körút. Ha nem lett volna a programban, biztos, hogy csak azért is kitérek rá. És végre Dobogókő. Feszültségfokozásból jeles. Kár, hogy nem itt van a cél, ha már annyi ideig kerülgettük. Mindegy, a biciklimért úgyis tovább kell menni. Majdnem tolakodni kell, annyian vannak. Nézegetem a bográcsokban gőzölgő finomságokat, de nem csábulok el, úgysem működik gyomrom. Két korty víztől is szinte rosszul leszek, pedig szomjas vagyok. A legjobb gyógyszer a futás. Most ez sem jön be. Bár valahogy összekapom magam. Arra azonban képtelennek bizonyultam, hogy felismerjem a Király- és a Kolacskovszky-kút azonosságát, pedig a térkép itt is egyértelmű volt. Talán az innen jelölt P+ jelzés zavart meg, miközben még háromszögön jártam. De aztán eljött a P+ ideje is. Akkor olyasmit dünnyögtem magamban, mint a durcás kisgyerekek, hogy most már látni akarom a falut. Szégyellem is magam. Szerencsére nem így mennek a dolgok. Mintha a 30 km óta húzódó lábfájásom enyhült volna, kissé felderülve értem a célba 17.40-kor, nem valami nagy idő, de nem is volt könnyű túra. Forrás volt bőven, éhesen se maradt senki, aki hozott magával enni (én hoztam), vagy vásárolt útközben.


Imre gyorsan megtervezte a haza utamat (merre gyorsabb, milyenek a forgalmi viszonyok), mikor mondtam, hogy biciklivel jöttem. (Ott volt, ahol hagytam.) Leányfalunál balesetet jelentett. Eléggé elgyötörten tekertem ki a faluból, ekkor voltam a legrosszabb állapotban, most a gyomrom miatt, de mire kiértem a hegytetőre teljesen rendbejöttem. Felöltöztem a lejtőre készülve és hajtottam a szürkületben. Szentendrén tényleg állt a sor, illetve lépésben haladtak a kocsik egészen Tahitótfalutól (és még azon is túl). Legalább jól láttam az utat. Tahitótfaluban egy kiló naranccsal jutalmaztam magam, de csak egyet ettem meg. Gondoltam, simán elérem a negyedkor induló kompot, csak azzal nem számoltam, hogy már tömve áll és hamarabb indul. Szerencsére megvártak, bár két kocsit itt kellett hagyniuk, de a biciklis felfért. Remek túra, szinte végig gyönyörű tájon halad az út, köszönöm!

 
 
TelekiTúra éve: 20162016.04.02 16:40:04

Teleki 50


Busszal (és futva) érkezem. Nincs nagy tömeg, de még jöhetnek. Sok az ismerős arc, én sem először indulok a túrán. Tomival, Istvánnal beszélgetek egy kicsit, de aztán futásnak eredek. Fázom egy kicsit, de hamar elmúlik. Drégely váráról pazar a panoráma, Tátralátó idő van a hidegfront után. Aztán a további benyomások: odvas keltikék Bugyihónál, majd a Nagy-Mánán (ahol dolgoznak, és el is takarítottak fákat az útból), feljebb haladva a hóvirágok viszik a prímet, Nagy-Hideg-hegyen a csillagvirágok uralkodnak, Törökmező felé mindent héricsek borítanak, aztán Hegyes-tetőnél ismét a keltikék kerekednek felül. És bogláros szellőrózsa mindenhol egy kicsit. Ez minden műélvezettel felveszi a versenyt. Én, aki látok, hallom a madarokat, érzem az illatokat és szél lengedezését teljesen bevonódok és rabul ejtődöm. Aki ma nem a Nagy-Mánán sétál, az biztosan bolond.


Enni, inni nem hoztam magammal, és természetesen táskát sem. Nagy-Hideg-hegyen, Kóspallagon kútból oltom szomjomat, Törökmezőn a kerti csapból. Azért a végére száraz lett a szám. A királyházai Twixet őrizgetem egy darabig, Nagy-Mánán aztán elpusztítom. A szemetet viszem a kezemben és gyűjtök hozzá még kettőt, Nagy-Hideg-hegyen dobom ki. Kisinócon finom szalonnával és humorral fogadnak. "Jöttünk nevezni. - Evezni? Ide?" Lóval érkeznek négyen. "Ezek is evezni jönnek? - Lefutottad a lovakat is." Eszegetek, talán sokat is, mert pár km múlva nehézségeim támadnak. De azért Törökmezőn is elfogadok egy szendvicset. Kóspallagról kimenet hallom meg a harangszót, dél van.


A patak nem árad, mégis megtréfál. A szokásos ugrásos formulát választom, de a szilárdnak vélt elrugaszkodási ponton bokáig süllyedek, természetesen a túloldalt sem úgy érem el, ahogy terveztem. A következő átkelésnél még az előző hatása alatt vagyok, újra beáztatom a cipőmet. Cuppogok egy kicsit, de a végére teljesen száraz lesz.


A pontőrökkel együtt érkezem Hegyes-tetőre, már lent megkapom a pecsétet. Fönt nagy a nyüzsgés, ami jó is, meg nem is, de inkább nézzük a jó oldalát. Öregdiákokkal, diákokkal is találkozom, eggyel a túrán, másikkal a kalandparkban, a többiek Zebegényből jönnek a Hegyes-tetőre. Remek.


Tavaly, tavalyelőtt pont lecsúsztam a kilenc óráról, most 7:47 alatt értem a célba másodikként. Jövőre túl leszek a csúcson.


Köszönjük a szervezést, a jó időt és a többit!

 
 
MargitaTúra éve: 20162016.02.23 16:35:19

Téli Margita 40


Mivel igen kellemes volt az idő, nem bántam, hogy Vácról kerékpárral kell mennem Gödöllőre. Bár reggel még inkább mínusz volt, mint plusz. Keményen, egy szál biciklis felsőben indultam útnak (ajándék, most próbáltam ki), reméltem, hogy idővel majd bemelegszem, hát, mit mondjak, nem jött teljesen össze. Veresen óriási piac, Szadán az emelkedő végre felmelegít, egyre nagyobb a forgalom, egyre büdösebb van. Kilenc előtt érkezem, a sor az épületen kívül áll, átveszem a futócipőm (nem abban tekertem, mert nem akartam a lábamat is lefagyasztani), szabályosan vacogok. Aztán végre elindulhatok kocogva és helyreáll az egyensúly. A biciklis felső kiváló kocogásra. Elég nagy a tömeg, kicsit frusztrál, hogy sokan megelőznek. A besnyői templom mellett is csak elfutok, sajnos. Az emelkedő meredek, de nem tart hosszan. A futók még mindig mellőznek, de a babati templomrom után új túra kezdődik, a ponton álló többség a rövidebb távon van, a hosszúra csak egyedül kanyarodom. Először járok a Margitán, kicsit párás a levegő, de jó a kilátás. A folyamatos kocogás miatt azonban alig figyelek oda a környezetre. Beszélgetek egy kicsit Béla bátyámmal, a Kőkereszt után újra kocogni kezdek, egy futóval együtt haladok a cél felé. Nagyon tetszik az Egyetemi erdő, és hogy mindjárt beérünk: 5:22 alatt teljesítem a távot, ezzel egészen elégedett vagyok. Csúsznak a zsíros kenyerek és a szörp. Hazafelé felveszem a dzsekit, nem akarok újra dideregni.


Összességében egészen jó kis túra volt, bár a hegyekhez vagyok szokva, volt itt is egy-két momentum. Sok volt a műanyag pohár (mondjuk én is abból ittam, mert nem hoztam magammal semmit), gondolom a futóknak is praktikusabb ezt használni, viszont idővel elfogyott, ez okozhatott némi kényelmetlenséget. Köszönjük a szervezést!

 
 
KitörésTúra éve: 20162016.02.23 15:43:17

Kitörés 60


Zsoltival együtt indulunk a Börzsöny kapuja után vonattal Pestre. A bokámat szétnyomta az új bakancs, de nem ázott be, mint ahogy az esőkabátom is jól bírta, csak a karomon nedvesedett át az öltözékem. Váltóruhám nincs, de nem is kell. Fél öt előtt érünk a Várba, természetesen óriási a tömeg. Öt percig azt sem tudom, hová kell állnom, aztán csak meglelem magam az előnevezettek A-K sorában. Háromnegyed óra. Ez nem hiányzott. Zsolti barátaival rögtön indulhatott, én csak 17.20-kor. Az első állomás egy borozó lefelé a Várból, nem bírtam volna ki, míg kiérünk a városból. Aztán a Diós-árok teljesen rendbe tett. Minden emelkedő (legalábbis egy darabig) nagyon jó szolgálatot tesz, lefelé viszont erősen érzem a nagylábujjaimat, tőből akarnak kiszakadni. Éjszakai túra ellenére nem kell félni az eltévedéstől, folyton van, aki jó irányba megy. Az Újlaki-hegy felé eszembe jut egy ismerősöm, akit pont el tudnék képzelni ezen a túrán és már évek óta nem találkoztam vele, és ő volt a pontőr! Nagy örömmel fogtunk kezet, de sokáig nem húzhattuk az időt, mert folyamatos volt az érkezés. Még felfelé rendben voltam, de a Virágos-nyeregig majdnem fél óra volt az út. Az ottani ellátás azonban kárpótolt e kis kényelmetlenségért. A Csúcs-hegy és a Kálvária oldala nagyon jó szakasz volt, szerencsére nem nagyon ragadtam be senki mögé. Szabotőrök lehettek, akik a sárgát vörösre festették át? Az Alsó-Jegenye völgy volt az utolsó szakasz, ahol még jól éreztem magam, bár utána emelkedő jött, de a lábfájás már itt is kínzott. A Muflon itatóban egy teával és a vásárolt pizzaszelettel próbáltam életet lehelni magamba, nem sok sikerrel. Még mindig 25 km van hátra, de már teljesen kész vagyok. Spirálba kerültem, ahol a hátralévő kilométerek, a Turulról ismerős végső szakasz, a bakancs miatt önmagam okolása és a lábfájás egymást erősítették és nyomasztottak. A Nagy-Szénáson még nem jártam, de rögtön eldöntöttem, hogy minél hamarabb világosban is visszajövök. Perbál felé haladva egy túratárs a hátratett kézből és az előrehajló testtartásból (ilyen hülyén szoktam olykor közlekedni) derékfájást feltételezett, csak annyit mondtam, hogy nem a derekam fáj. Aztán beszélgettünk az ellenőrző pontig, és az emberi szó gyógyító hatással volt. A szántóföldi emlékeim nem voltak túl jók, de egyedül Anyácsapuszta hozta a formáját, a többi egészen jól járható volt. Valahogy csak átbuktam a holtponton, igaz, a Kakukk-hegy előtt az egyik vízhólyag megadta magát a talpamon, de már nem foglalkoztatott, mire felértem, enyhült az égető érzés. Jó volt beérkezni. Mindig jó, de most különösen. Zsolti barátai már indulóban voltak, velük mehettem Szobra, sikerült elérni a vonatot (ehhez elég rendesen nyomta a gázt Toci), így időben hazaértem. Köszönöm!


Minden tiszteletem a szervezőké és a pontokon tevékenykedőké. Ez óriási túra. A Virágos-nyeregben szinte egy falu épült a túra éjszakájára. Ugyan Linder Béla nem akart több katonát látni, de én nagyon örültem neki, hogy többet is láthattam. Szégyelltem is a futónadrágom. Bár a tömeg eleinte riasztott, de sok jó oldala van a résztvevők magas számának. Nemkülönben tisztelet a hősöknek, akik halálát értelmetlen áldozatként akarják feltüntetni, de ez még nem akadályozza meg, hogy én hősnek, az önfeláldozás és a hazaszeretet példájának lássam őket. Még akkor is így vagyok ezzel, ha nácik és nyilasok voltak és ugyan ezekkel az eszmékkel nem azonosulok, de az áldozathozataluk nemcsak elismerésre méltó, hanem követendő is. Mert azok ellen harcolni, akik erőszakot tesznek az országon és rajtunk, a testen és a lelken, soha nem lehet értelmetlen.

 
 
Börzsöny kapujaTúra éve: 20162016.02.23 14:42:36

Börzsöny kapuja, 45 km


Tegnap egy kis sétát tettem a Hegyes-tetőre, délután beszereztem az új bakancsot, hogy esőre felkészülten kezdjek neki a Börzsöny kapujának. Az esőben nem is kellett csalódni, a bakancs sem ázott be, de rendesen megkínzott. Erről majd később.


Egy kicsit kavargok Verőcén, mire megtalálom a rajtot. Kissé körülményesen indulok (bár előneveztem, de újra meg kell adni az adataimat), rövid a sor, de mégis hosszúnak tűnik a várakozás. Gyurival és Zsoltival kitekergünk a faluból, aztán nemsokára háromfelé szakadunk. Nem töröm magam, estére vár a Vár és a kitörés. Irma és Csurgó jó szolgálatot tesznek, utóbbi soha nem látott hozamot produkál. Olykor mintha napsütést látnék, de aztán jobbra nézve csak a szürkeség bámul vissza értetlenül és vigasztalanul. Éppen eléheznék, mikor Kisinócra érek, jól feltankolok a finom zsíros kenyerekből, pogácsákból, teából, útravalóul egy kis diót viszek. A sokszor megjárt szakaszon már nem vagyok képes eltévedni, de érdekes megoldásokra még így is képes vagyok. A Hanta-patak régi kedves barátom ugrásügyileg, most sem csalódom kihívásain. Felmászok a Pusztatoronyba, a túloldalt viszont csak egyenesen lefelé lehet közlekedni, oldalazásra alig van esély. Saját fejemet mosom, mi szükség volt erre? Ezek után egyáltalán nem lehet csodálkozni, hogy folytattam az út túloldalán a vesszőfutást, ahol a két patakátkelést megejtettem, de az újabb kettő lehetetlennek tűnt, ezért felkapaszkodtam a patak fölé az oldalba, ami annyira omlékony volt, hogy egyenesen életveszélyben éreztem magam. Mivel ezt írom, sajnos túléltem. Inkább megdöglök, de bele nem lépek a patakba. Szóval, mehettem volna az úton, talán elnézték volna. Így is hamarabb értem a Rózsakunyhóhoz, mint azok, akik az előző ponton megelőztek, ők a kéken mentek tovább. A tea és a perec jól jött, meg hogy nem ugyanazon az úton kellett visszatérni a zöldre. A Gál-hegyen, ahol keresgéltem (no nem nagyon) az ellenőrző pontot, aztán a csúcstól egy km-re, a meredek lejtő kezdetén leltem rá, visszaelőztek a túratársak. A lefelé egyre nagyobb kihívást jelentett, de már nem sok volt hátra. A Csattogó-völgyből rákanyarodtam a célegyenesre, sajnos a lábam már keményen hasogatott, meg is fordult a fejemben, hogy hagyom az esti túrát és hazamegyek, de győzött az eszetlenség és a két tányér mákos tészta, meg a liter tea elfogyasztása után kivánszorogtam a vonathoz és Pestnek vettem az irányt. Köszönjük a túrát, hajrá!

 
 
Kuruc emléktúra 300 év nyomábanTúra éve: 20162016.02.23 14:04:16

Kuruc emléktúra, 25 km

Végül csak meggyőztem magam, hogyha a szomszéd (jó: a szomszéd szomszédja) faluból túra indul, akkor azt – még ha vasárnap is van – nem illő kihagyni. Ráadásul történelmi emléktúra jellege is van. Nem túl korai busszal közelítettem meg a rajtot, így sem maradtam le semmiről. Vizet és ennivalót nem vittem magammal, végül úgy alakult, hogy nem is ittam, nem is ettem a túra folyamán. Először Legénden próbálkozhattam volna, de annyira bepárásodott a szemüvegem, hogy inkább mentem tovább, igazából nem is kívántam. Ahogy az útról le kellett váltani, látom ám, hogy csak két nyom van előttem (korábban sokkal több volt, úgy néz ki a legéndi ponton voltak a többiek). A hóban lassan átázott a cipőm, nem sikerült az előttem haladók nyomát használni. Nézsán szembetalálkoztam a vezetett csoporttal, ott volt a falu apraja-nagyja, még kollégával is találkoztam. Nézsán lett volna az ebéd, amit akkor még nem tudtam, ugyan kínáltak, de 10-kor nem álltam neki ebédelni. Majd a célban, gondoltam. (A célban aztán rájöttem, illetve mikor az e-mailt olvastam hétfőn.)


A Kő-hegy megmászása (még ha nem is igazi hegy) eltartott egy darabig, fent elsősorban pálinkával kínáltak, de nem éltem vele. Amúgy is sietni kellett, hogy elérjem a negyed 12-es misét Alsópetényben. Leváltottam a sárga négyzeten, a szűz havon szedtem a lábaimat, csak akkor álltam meg, amikor két őzike balról neszezett, majd átvágott előttem az úton és felszöktek a domboldalba. Kecsesen ugrándoztak, kicsit irigykedtem is a könnyedségük miatt. Aztán az egyik megállt és visszanézett rám. Éppen harangszóra értem a templomba. Nem voltak sokan, 20-30 körül, férfi alig. A mise végén érdeklődtek, hogy mi járatban vagyok, jólesett figyelmük. A zoknit lecseréltem, eléggé átázott, majd megfagytam. Visszagyalogoltam az útvonalra. Pár túratársat visszaelőztem, némelyik érdeklődött, hogy hová tűntem, mint ahogy a célban is, örültem, hogy figyeltek rám. Sikerült a kinézett buszt elérni, ami után csak három óra múlva jött volna a következő. Otthon aztán nagyon jólesett az ebéd.

Sajnos a túra Rákóczi emlékművet nem érintett, Romhány másik felén vannak, egyedül a törökmogyorófát, de ettől még nyugodtan tudtam aludni. Köszönjük a szervezést!

 
 
Fel a Csóványosra!Túra éve: 20162016.02.23 13:57:29

Szokolya vasútállomást a változatosság kedvéért vonaton közelítettük meg Sebivel és nyolckor indultunk fel a Csóványosra. Az első pocsolyában sikeresen eláztattam a cipőimet. Előbb jobb lábbal óvatlankodtam bele a vízbe, majd Sebi útmutatását követve (hol érdemes átkelni) megtettem ballal is. Királyrétig a piroson haladtunk, onnan a kék négyzetet és a kék pöttyöt, piros pöttyöt... követtük. Csak halvány emlékeim voltak egykori túrákról erről az útról. Sebivel mindig (akárhol is járunk) oda lyukadunk ki, hogy biztos a Lefagyszon jártunk erre.


A Csóványoson meleg teával és csokival vártak. Felnéztünk a kilátóba, lecseréltem a zoknikat, beszélgettünk egy kicsit és a Nagy-Mána felé vettük utunkat. Viszonylag régen jártunk arra, merthogy le van zárva az út, de a kidőlt fák csak egyszer-kétszer korlátozták a haladást, akkor sem vészesen. A pogányvári gerinc alatt, mint gyufaszálak hevertek a kidőlt fák, furcsa az ízlésem, de szépnek találtam. Nem nekem kell vele dolgozni. De ha nekem kéne, akkor sem mondanám csúnyának.


A Rakottyás, Rózsás és Kemence patakokat sikerrel kereszteztük, utóbbival éppen délben végeztünk és kezdtük meg a Lopona-fő felé az emelkedést, mivel egy kicsivel gyorsabban mentünk, mint a meredekségből következett volna, eléggé nekimelegedtünk. Amúgy végre sikerült megtalálni a felfelé vivő piros jelzést, eddig kétszer, háromszor elnéztem.


A Nagy-völgyi patakhoz gyorsan leereszkedtünk, egy rövidítést végül nem vállaltunk be, így az úton visszamentünk a zöld jelzésig és megkezdtük az utolsó emelkedőt a Jelenc-hegy felé. Szép napsütésben kényelmesen haladtunk, mígnem egy elég vizes mezőre értünk, ahol tábla tájékoztatott, hogy Hont még 5,4 km és a buszig fél óránk van. (Ezt már nem a tábláról olvastam le, hanem az órámról.) A kényelmeskedést be is fejeztük, bár felfelé a sárban nem nagyon tudtunk haladni. A turistaút melletti gazos sem volt sokkal jobb. Lefelé aztán döngettünk, habár mindenféle indák próbáltak marasztalni. A szakadékot sajnos idő hiányában ki kellett hagynunk, a busz pontos volt és másfél perccel azután, hogy megérkeztünk a megállóba, némi sarat kikopogtattunk az aszfalton, már fel is szállhattunk rá. Köszönjük, hogy felmehettünk a Csóványosra!

 
 
Pilis barlangjaiTúra éve: 20162016.02.23 13:06:33

Pilis barlangjai 70

A rajtban nincsenek tömegek, de nem is baj, a múlt héten háromnegyed órát álltam sorba, elég volt egész évre. A kelő Napot szemlélem a Hárs-hegyről. A Bátori-barlangot éppen próbálják kinyitni, nem várom meg az eredményt. A Zrínyi utcában egy tavat a kerítésbe kapaszkodva kerülök ki. Fekete-fej, Remete-völgy, -te végű szavak gyűjtésére ösztönöz, de elég gyorsan feladom (csemete, pemete, csörte, szerte, tente, de a szedte-vette-teremtette nem elfogadható, az évente, telente sem). Közben a hóvirágokban gyönyörködöm. A Solymári-ördöglyukba már lenézek, a térdeim eléggé megérzik. A horgásztónál zsíros kenyér vár, ugyan nem vagyok éhes, de eszek, jól fog ez még jönni. A Solymári-völgy mohos fáival alig tudok betelni. A Kevély-nyergi-zsombolynál a pontőrrel megbeszéljük, hogy mennyire jól követhető az útvonal, még akkor is, ha másokat láttam tévelyegni. Csobánkán aztán én is benézem az utat és meglátogatom a Szentkúti kápolnát, ahol egy imádkozó hölgyet is látni. A Macska-barlanghoz hangulatos út vezet le a vízmosta köveken, de a barlangot sajnos kihagyom és tartom a hatos átlagot. A Hosszú-hegyre fel utolér a már többször látott fiatalember, elég nagy lendülettel hagy el, de aztán a következő 30 km-en nagyjából együtt haladunk. Trézsi kiválóan oltja a szomjat, kicsit lelassulok, félre is kell vonulnom, igaz, a túratárssal is az erdőből kilépve találkozok, hálálkodik az itiner hosszúsága miatt. A Legény-barlang jól összehozott, a gyerekcsapaton túl 7-8 túrázó ért egybe. Nemsokára elértük a hóhatárt, a gyerekek közt páran zsörtölődtek, biztos beloptam magam a szívükbe, hogy szóltam nekik, el ne felejtsék majd megköszönni a vezetőjüknek, milyen szép helyekre hozta el őket. Ezután következett a meredek emelkedő, vízben taposással. A Fekete-hegyi turistaháznál ismét összeértünk öten, majd 3-2-ben folytattuk utunkat. Igazából akkor lett 3-2, amikor a nagy rohanás után túratársaimmal szembetalálkoztam, keresték a helyes utat, ami a szalagok hiányában egy ötös útelágazásban nem volt egyszerű. Némi térképelemzés (hátrametszés a bazilikával), majd ösztönös megérzés után felértünk a Sátorkőpusztai-barlanghoz. Zsíros kenyerekkel töltekeztünk, ez pont jókor jött, de a barlang mélyebb meglátogatását kihagytuk (sajnos). A pontőr figyelmeztetett a lápveszélyre, így felkészülten vágtunk neki a következő szakasznak, aminek a leginkább tetsző leírása volt az itinerben (át az akácoson, át a patakon, át a mezőn, át az úton), az ugyan kimaradt, hogy bokáig érő vízben, de nem kell mindent leírni. Mintha patakból is kettő lett volna, vagy csak túlteljesítettük a tervet. Harminc méterrel a szalagoktól balra lyukadtunk ki az úton, száradást remélve kezdtünk felfelé haladni. A Loggia-barlangnál előkerültek a lámpák, innentől az itiner ellenére alig tudtam, hogy merre is megyünk. (Most már tudom, túlnyomórészt a zöldön kellett haladni.) Sikerült még egy elágazást elnéznünk, a zöld jobbra felkanyarodott az Ecset-hegy felé, mi a széles úton (tudjuk, hová vezet) haladtunk egy darabig, de aztán csak feltűnt a jelek hiánya (meg a lámpák fénye a gerincen) és visszakanyarodtunk. Talán fel is vághattunk volna, helyette újabb lábfürdőt vettünk. Takival ketten maradtunk. A Kétbükkfa-nyeregig tartó út volt számomra a legkegyetlenebb, vég nélkül emelkedett, lemaradóban voltam, ázott a lábam, eléggé megéheztem, a hozott vésztartalékot íziben ki kellett bányásznom a táskából és nagy mohón rávetettem magam a sajtra (szentségtörésként hatóan haraptam a Brie-t). A Szopláki-ördöglyuknál aztán Taki is kért két percet, hogy rendbe szedje magát, én folytattam egy gomolyával. Innen persze már semmi lényegesnek nem kellett volna történnie, de én sikeresen félreértelmeztem az itiner azon sorait, hogy a focipályához nem letérve, ezért mikor beértünk a faluba, elindultunk kifelé, de Taki észhez térített. És öt perc múlva már a pilisszentkereszti művházban voltunk (habár nem a Klastrom-réten keresztül), ettük a finom levest és palacsintát. A megelőzött páros persze előttünk ért be, éppen indulóban voltak. A hatos átlag és az éjszakai hazaérkezés reménye elszállt, de a 15 órás teljesítés nem olyan rossz.


Természetesen nagyon jó volt a túra, megérte letérni a barlangokhoz (egyiknél sem jártam korábban), az itiner térképe, főleg az utolsó, túl kis méretarányú volt, de volt saját térképem, bár nem mindig vettem elő, mikor kellett volna. A kilométereket nem közölte az itiner (legalább nem számolgattam állandóan), de az egyes pontokon ki volt írva, hogy éppen hány kilométernél járunk. Köszönjük a szervezést!

 
 
Turul / Téli Turul gyalogos teljesítménytúra és résztávjaiTúra éve: 20162016.01.19 16:32:23

Zongor 45


Toporgok a sorban, hat után pár perccel érkezem a rajthoz. Nemcsak közönyös arcok nézik a hajnali sort. Nemsokára Zoli és Tomi érkezik. Kivárjuk a fél hetet és nekivágunk Budának. Még sötét van, de már az első ponton vagyunk, nem mi haladunk gyorsan, a Turul-szobor volt közel. Lépcső, zöld, kanyargás. Míg kel a Nap, nosztalgiázom, boldog, naiv egyetemista koromban a környéken laktam. A Széchenyi-emléknél Istvánt kérdezem, hogy ment fel a Háromszázgarádicson a múlt héten (a csúnya szavakat kihagyjam?), felment, ez a lényeg. Normafánál még együtt gyönyörködünk a kilátásban, vigyázunk, orra ne bukjunk, majd a lejtőn, ahol Marika néni is belekocog, futásra váltok.


Makkosmárián sajnálom a Déliben pogácsára vesztegetett pénzt (az igazi baj az volt, hogy meg is ettem), így csak csipegetek egy kis szalonnát az íze kedvéért, meg a kekszsütiből, szintén. 300 fokos fordulattal folytatom az utat a piroson, majd a sárgán, a kőkerítésen még egy zöld is bevillan, álljon már meg a menet, de nem hagyom magam kizökkenteni. A Budakeszi út mellett a ponton mellékesen Bosch képe köszönt, nem jut eszembe a név, vagy két percig rágom magam. Az út túloldalán kisebb kavarodás, bár lehet, hogy csak a fejemben. Egy elágazásban négyen halmozódunk fel, a szalag balra vinne, bár ez se biztos, a szívünk jobbra és még van piros + is. Aztán egy autós útba igazít. Ott lesz a Budakeszi határkő is, örvendünk, mások viszont eggyel arrébb bukkannak ki az erdőből. A ponton csokiözön. A Petneházy tanyát elhagyva kissé emelkedünk, elmarad a futkorászás. Bezzeg Nagykovácsi felé! Majdnem extra hátast dobtam a meredeken, ami meg volt fagyva, de bedőlve és gyorsítva kimenekültem. A falu felett felhő, a felhő felett a Nagy-Szénás meredezik.


A plébániát gyorsan fellelem, botor módon előlről próbálkozom (zárva), hátul nyitva a kiskapu, de nem látom a bóját, így elbátortalanodom. Körüljárok, de semmi jel. Autóból integetnek, hogy a plébánián van a pont, aztán nagy nehezen megtaláljuk a helyiséget. Finom a rétes, jólesik a tea. Féltáv, páran a ponton előznek meg, illetve nem sokkal utána, mikor a medvetámadás miatt le kellett húzódnom az útról.


Gyönyörű gerincen haladok, süt a Nap, balra kirajzolódik a további út, meg a gyermelyi tésztagyár. Visszanézve is gyönyörű. Perbálra kemény szembeszélben érkezem, erősen vívódom, de csak nem veszem fel a sapkát. Gyors pecsételés és jön a feketeleves. Ahogy eddig is, elolvasom a következő szakaszt, ennek megfelelően a Hunyadi utcán kitalálok a faluból. Dél van. Eddig élveztem a fagyott talajt, olykor a napfényt, de a kettő innentől üti egymást. Főleg a szántóföldön. A második demoralizál. A szembe futóknak biztos nem volt ilyen problémájuk. Anyácsapuszta után újabb dagonyázás következik, mivel a vége közeledik, lazulok, nem olvasom el az itinert, és futás közben észre se veszem a Kakukk-hegyi leágazót. Ilyenkor jön a magasabb rendű segítség (már ha jók a kapcsolatok, avagy a hülyék szerencséje), most egy Noémi nevű angyal útján, aki utánam kiált. Ekkora örömmel ritkán mászok felfelé. Egykor pecsételek, 10 perc múlva már a szomori célban pihegek. Pár perc és kész a virsli, aztán fuvar Zsámbékra, a busz elhúz az orrunk előtt, még három óra az út hazáig.


Még nem jártam erre, nagyon jó volt, a szántóföldről nincsenek jó emlékeim, de azért nem ártott meg. Köszönöm!

 
 
Becsület útjaTúra éve: 20162016.01.15 14:00:27

Becsület útja, 46 km


(Egyik lábamról a másikra) állok a buszmegállóban Tahitótfalu hídfőnél. Szemereg. Hogy bújtam tegnap az időjárás-jelentést: nem lesz eső csak estére, nem is hoztam a sildes sapkát. Erre tessék. Túl vagyok két átszálláson (buszról kompra, kompról buszra: a csuklóson egyedül utazom egy darabig, az óra folyamatosan 6.15-öt mutat, megállt az idő), a pogácsás reggelin, meg egy cikken. Befut a busz, ezen a változatosság kedvéért 6.14-et mutat az óra, mintha a volán külön időszámítás szerint dolgozna.


Elfogódva ülök a buszon, ahogy feldereng Caput, Mater et Magistra Ecclesiarum Hungariae, aztán a főpásztor a Sötétkapu mellett ülve. A rajtban mondom a nevem: milyen Tamás? J. Gábor. Gratulálok a teljesítéshez. Összenevetünk. Majd mindjárt az is lesz, de előbb elindulnék. Gyorsan kifutok Esztergomból, egy rétegre redukálom az öltözékem és kaptatok felfelé. Keresztben fejmagasságban kidőlt fa. Lányok mennek előttem, az egyik figyelmezteti a másikat, de az a lábánál keresgél, a fa kiüti. Az ááá-t hallom a puffot látom. (Felfelé így esik az ember, lefelé fordítva. Fordítva van az egész...) A sildes sapka. Most már kevésbé bosszankodom, hogy otthon hagytam, ráadásul nemsokára eláll az eső.


A Vaskapunál kerülgetem a turistaházat, de a táblát nem lelem. Közben utolérnek a lányok. Rátévedek a korcsolyapálya minőségű járdára és vágok egy klasszikus hátast, négy-öt előrerúgó egyensúlykereső lábmozdulat után. A lány, akit nemrég én láttam elvágódni, közelről szemléli az eseményt, én nagyot nevetek. Ő inkább együtt érez és elkerüli a járdát.


A következő talajvesztést a sárga háromszögről a sárgára való rátéréskor követtem el, utána majdnem az utat is benéztem, a térképet nézegetve beálltam az ellenkező irányba, de sporttársak kisegítettek: majd a végén. Egy mező következik, jól látszanak a túrázók, ahogy araszolnak előre, majd balra, ketten közepén vágnak át. Megfutom a távot, mindenkit megelőzök, de így nem marad előttem senki, akit követhetnék, elbizonytalanodom, annyi rémlik, hogy itt jobbra-balra kell kanyarogni, jön is a füttyszó, itt van a jobbos. Köszi.


A fák mögül kandikál a Barátkúti erdészház. Ránézésre két ablaka van, meg a tetőn egy, meg a többi. Balra Enyedi-halála másfél kilométerre. Nekem mennyi lesz, 20, remek. A Szentléleki-patak szerencsére be van fagyva a kritikus átkelési helyeken. Háromszázgarádics. Pusztító. Hogy a látássérült kolléga hogyan jött itt föl, azt el sem tudom képzelni. Én négykézláb nyomakodtam, csak egyszer csúsztam ki 1-2 métert. A maradék meredek csak levezetés volt. Béla bátyám a Fekete-hegyi turistaházból (tündéri táj, káprázatos hegygerinc, álomtúli vidék, hegyi mennyország – írja Berda) jön ki, összeverődünk egy darabon. Elkezdek fázni, olykor a felhők alá ereszkedünk, de a kilátóhelyek mind ködben úsznak. A Fekete-kő is. Na, mindegy, ha nincsenek csodálatos kilátások, esetleg lesznek csodálatos belátások. De a vöröses-barnás-sárgás falevelek szépségének szemlélésén tovább nem jutottam. Gyönyörködni abban is lehetett. A faluban határozottan melegebb van, a Svejkben még inkább. Kókuszos csoki, két tea, meg pár pogácsa és a déli harangszó után folytatom az utam. A többször meglátogatott pálos kolostorromok mellett most csak elsuhanok, eltekintek Esztergom felé, persze nem látom a bazilikát. A suhanás sem megy már igazán, szúr a térdem, meg-megállok hajlítgatni. A tartós felhős szakaszban újra fázni kezdek, Enyedi halála után elő kell kaparnom a sapkám és a kesztyűm, mert már vacogok. Pár kilométer és helyreáll az egyensúly. A Sas-hegyről lefelé csak egyszer ülök le. A Hideglelős-kereszthez nem kell felmenni, de mivel még nem jártam itt, nem hagyom ki. Ugyan nem volt veszélytelen a jeges ösvény, de így legalább volt egy jó kilátás a túrán.


Ekkor kezdődött az elmaradhatatlan túra végi számolgatás. Most van fél három, és minden óra 40-kor megy a busz Tahitótfalu felé. Vagyis a 16.40-es buszt kellene elérni, ha nem akarok egy órát várakozni. Szűk két óra 11 kilométerre, nem teljesíthetetlen, bár a lábam vacakol, felfelé nem az igazi a sebességem. A Kerek-tó mellett bizonytalankodom, pedig csak az úton kell menni. Amikor már majdnem kétségbe esem, és ötödször veszem elő a térképet, akkor meglátom a kódot. Le kell dolgozni a tétovázást. A Fári-kút fél órára van a tábla szerint, 20 perc alatt odaérek. Az emelkedőn rám jön az éhség, felfelé benyomok egy kakaós csigát (az egytelent). Teljesen rendbe jövök. A Mély-völgyi emelkedő éppen akkor ér véget, amikor remélem, és ismétlés a tudás anyja, újrafutom a már egyszer lefutott távot. Most egy kicsit sarasabb. Bekukkantok a Csurgó-kútba, majd az Orbán-kápolna mellett felvésem az itinerre az utolsó kódot. Emmausz. Vánszorgó kocogó üzemmódban kerülöm a Tesót, de összességében egész jó állapotban érkezem a pályaudvarra. Imre megkocogtatja a szélvédőt, jelzi, hogy még mindig a kocsiban ül. Ugye megmondtam, hogy mindjárt jövök (8 óra 37 perc, minden várakozástól elmaradva, de legalább világosban megérkezve), a nevemet fejből írja az oklevélre, gratulál. Hogyan mész haza? Vonattal. A fenét vonattal, busszal. Na, már én sem tudom, hogy ki vagyok és hová megyek. Simán elérem a buszt. A bakancsom átázott, szárítom a talpam a fűtőtesten. Gusztustalan, de jólesik. Továbbszámolom a három átszállást, és rájövök, hogy Vácon minimum egy órát kell várnom, mert 17.55 után csak 19.55-kor megy busz hazafelé. Tök jó. A Dédai-tó táblánál lámpával közlekedő túrázókra figyelek fel. Jó utat! Elolvasom a túra történeti hátterét. Az első szó Adolf, ez persze nem tántorít el a továbbolvasástól. Szóval ismét igazi történelmi emléktúrán vehettünk részt, ami örömmel tölt el. A körbezárt Budapest felszabadítására irányuló német támadás ugyan nem sikerült 1945 januárjában, de nem is a siker a fontos, hanem a becsület.


(Egyik lábamról a másikra) állok Tahitótfalu hídfő buszállomáson. Nem bosszankodom, csak nézem a szemergő esőt.

 
 
túra éve: 2015
BEAC Maxi / Turista KékszalagTúra éve: 20152016.09.14 23:33:11

Börzsöny 50


Éppen elérem a kis piros vonatot Vácon, de alig van túrázó rajta. Mi a fene, azt hittem tele lesz. Aztán befut a csatlakozás és helyreáll a rend.


Téblábolok egy kicsit a rajtban, aztán csak nekiindulok, szemereg, de nem zavar. Nógrád felé érem utol Lajost, Hédit és Zsoltit. Hát a többiek? A komforttúrázók otthon maradtak, megijedtek az esőtől. Zsoltival ellépünk, jólesik a hegymenet, bár sokat ásítozom. Aztán estére elmúlik, az eső már hamarabb elállt. Nagy-Hideg-hegyen bedobok egy nokedlit, nagyon jó volt. Zsolti siet a komphoz, végül csak ott érem utol. Pedig nem nagyon óvatoskodtam lefelé. Igaz, Kisinóc után, bár az útra tereltek volna, inkább a K jelzést választottam, végül is, ha nagyon akarok, mehetek arra is. Mentem is.


Törökmezőn futtában pecsételek. Hegyes-tetőn óriási találmány a dinnye. Még a történetét is hallom rokon, pontőr előadásában. És hogyan kell dobni a dinnyehéjat? Alig bírok elszakadni a pontról, pedig az idő szalad, ugyan nem kell sietnem a komphoz, de igen a vonathoz, nemrég csúfosan lemaradtam róla, éppen innen lejőve. Már fél órám sincs ötig. A nyeregben ott a tábla, azon gondolkodom, milyen jó lenne, ha az lenne kiírva: Nagymaros 2,5 km. Ehelyett 3,3 km szerepel. Na igen, ez nem kívánságműsor. Szóval végig futni kell. Megteszem. Oldalazom. Kapaszkodom, ahol kell (egy helyen). Csapatom. Már a betonon. Egy balkanyar és feltűnik a templom. Milyen szép! Aztán látom az órán, hogy 10 perc múlva 5 óra. Nagyon elégedett vagyok magammal. Zsoltinak további jó utat kívánok, falok egy kis dinnyét. És utazom haza.

 
 
Szent László Hadosztály nyomábanTúra éve: 20152016.01.07 15:58:21

Szent László hadosztály nyomában, 50 km


Tomival Szendehelyben és 5.50-ben egyeztünk meg. Addig egészen jónak tűnt az ötlet, míg ki nem derült, hogy vasárnap nem jár az a busz, amivel oda tudnék érni. Így felhívtam, de nem problémázott, hanem eljött értem. Addig helyben futottam a (pusztaszántói, mert oda elvitettem magam) buszmegállóban. Zebegényben felvettük Zolit, akinek mintha egy másik világról szólt volna a hangja, de már nem bírt otthon maradni, akármilyen beteg. Kezdésre Letkésen voltunk.

A hídon átérve szívem szerint rögtön a töltésre kanyarodtam volna, Tomi a térkép alapján (de az előttünk haladók is ezt választották) későbbi kanyarodást javasolt. Idővel tereptárgyak két oldalán rózsaszín(?) pöttyöket vettünk észre. Ezen az alapon lassan hárman három pártra szakadtunk, Tomi térképpárti, Zoli jelzéspárti, jómagam töltéspárti lettem. Álláspontomat utólag nem tartom sokra, minden egyes jobbkanyar, ami a töltéstől eltávolított borzolta a kedélyemet és megkérdőjeleztem haladási irányunk helyes voltát. Tomi a térkép alapján nyugtatott, de nem akartam neki hinni, bár végig pontosan tudta, hol vagyunk. Zoli Szent László és a hadosztály méltó utódjaként nem kételkedett, a jelzésen ment előre (erdészeti jelzés a villanyoszlopon, mi?, meg a kórón, meg a két oldalán), amikor már Leléden voltunk és az itinert vetettük ellene, hogy nem is kellene bejönni a faluba, nyugodtan válaszolt, nem jó az itiner, láttunk már ilyet. Hittük is, meg nem is, de ő szilárd volt. Amikor nyilvánvalóvá vált igazsága, háromszoros hurrával hódoltunk előtte, azt hitte, hogy csak szórakozunk vele.

A pártszakadás után egyetértők lettünk az Ipolymente szépségének felismerésében. Kilenckor értünk be Helembára, beugrottam a templomba misére, ami fél tízkor kezdődött. Eleinte csak a sekrestyés volt rajtam kívül a templomban, gyújtogatta a gyertyákat, jó volt a csöndben ülni. Aztán lassan jöttek a hívek, talán ötvenen, hatvanan gyűltünk össze, fiatalok is, de azért az idős hölgyek voltak többségben. A mise kezdetére elkezdtem fázni, pedig akkor már rajtam volt a plusz nadrág. Szent Család vasárnapján a 12 éves Jézus történetét olvasták az evangéliumból. A prédikáció jól fel volt építve, bár egy naiv történet tette ki a gerincét, hogy mi mindenben keressük a boldogságot, illetve kereste Gianbattista Torre (népszerűség, pénz, hatalom, utazás…), és végül a családban lelte meg. Majd jött a konklúzió: fáradozás, lemondás, önátadás, önfeláldozás nélkül nincs boldogság. Lám Jézus is közénk jött, fáradt, lemondott, önmagát adta és önmagát áldozta fel értünk. Az ének kicsit lassú volt, de legalább volt. És volt szépség, lelki táplálék, megerősítés, közösség.

A templomból az utolsók közt jöttem ki (megszabadultam a pótnadrágtól), a templom mellett volt éppen a Szent László hadosztály emlékköve. Megtekintése után kocogni kezdtem, de így is sikerült a templomból hazafelé kerékpározókat visszaelőzni. Mire kiértem a faluból, a dzsekit le kellett vennem. Aztán hol ezért, hol azért kellett megállnom (térdhajlítás, cipőfűző…), ennek ellenére nagyjából egy tempóban haladtam egy háromfős csapattal Garamkövesdig (őket nem értem utol), felfelé aztán végképp elhagytak. A hegység csodás volt, a sziklák is nagyon tetszettek, ugyan látni nem láttam semmit, de egy ponton napközeli élményben lehetett részem, mert a napkorong megmutatta magát, aztán egy jól megtermett vaddisznó keresztezte utamat úgy harminc lépésnyire előttem, és éppen dél volt.

Az újabb aszfaltfutás Lelédig, ugyan nem volt rossz, de éreztem, hogy ennek meglesz a böjtje. Leléden éppen gyülekeztek a templomba, egy idős hölgynek köszöntem, aztán beszélgetésbe elegyedtünk, honnan jöttem, elmondtam a túraútvonalat, hüledezett kicsit a botjaira támaszkodva, de leginkább hálás volt, hogy eljöttünk ide túrázni.

Szalkán már éhes voltam, a futás sem ment, útközben kellett volna enni, de meggyőztem magam, hogy majd Letkésen jobb lesz. Letkésen annyi volt jobb, hogy Zoliékkal találkoztam, ők már indultak a második körnek, de a teljes erőtlenség állapotában voltam. Hát még miután felálltam az asztaltól! Húsz percig faltam a kolbászt, rántott húst, amit otthonról hoztam, jó is volt, de a lábaimon nem segített. Hidegrázásban, teljesen beöltözve indultam útnak. A falu szélén egy fiatalember aggódva kérdezte, hogy hova megyek egyedül, nehogy eltévedjek. Az tényleg nem lett volna jó.

Már a Helembai-hegységben reméltem, hogy valamivel magasabban igazi napsütésben is lesz részem, ez a Sákola-tető felé valóra vált. Már az is óriási élmény volt, ahogy a felhő fölé emelkedtem, aztán egyszer csak megéreztem a meleg levegőt. Részegítő volt. Nem győztem újra és újra lélegezni. A térdem is mintha kevésbé nyilallt volna. Azért lefelé szorítottam a fogaimat rendesen. Számolgatni kezdtem, hogy a Nagy-Gallára felérek-e még napnyugta előtt, végül arra jutottam, hogy világosban odaérhetek. Mivel a Széles-hegy után (ahol szintén megigéződtem a hegyeket nyaldosó megdermedt tejóceántól) kétszer is futásra ösztökéltem magam, a Piribék-tisztás előtt a kanyarban Tomiék kérdezték, hogy én vagyok-e mögöttük. Mivel én voltam, mondtam is, hogy én vagyok. Nem reméltem, hogy utolérem őket, csak hosszas Koppány-nyergi megállásuknak köszönhettem ezt is. A nap fénypontja a Nagy-Galla volt. Azt a látványt és színorgiát, ami ott fogadott, nem tudom visszaadni, a Napot már nem láttuk, de a vörös festékből volt még jócskán, és kékből, zöldből, meg mindenből. Egy dolog hiányzott csak, egy hajó. De ne legyünk telhetetlenek. Zolinak magas labdát adtam megállapításommal: ezért érdemes volt élni. Nem - mondta, ezért csak sietni volt érdemes, élni Tecáért érdemes. Lefelé ugyan erősen kínlódtam, de valamit valamiért.

Tomi még haza is vitt a túra után, hála.

Ugyan eredetileg sem ellátást, sem jelzést (ahol nincs turistajelzés) nem ígért a szervező, de volt mind a kettő (biztonsági ember tényleg nem volt, meg pontőr sem, vagy legalábbis én nem találkoztam vele). A tea a célban nagyon jól jött, meg a csoki is. A jelzésről meg már volt szó. Persze, jobb lett volna tudni, hogy van, vagy így még jobb volt? Örvendetes, hogy a túrának (akár a Kitörésnek) van tényleges történelmi vonatkozása, olyan, aminek az emlékét érdemes éltetni. Talán a Nyilas-völgyi ellenőrzőpontot ki lehetett volna váltani a helembai emlékmű valamelyik szavával. Sok volt az aszfalt, bár érthető, hogy történelmi okokból Garamkövesdig el kellett menni, ennek ellenére ez talán redukálható lett volna. Viszont kerékpáros szempontból adott inspirációt, hogy a számtalanszor megtett Helemba-Garamkövesd szakaszt hogyan lehet egy kis kitérővel fejleszteni, feldobni. Köszönjük!
 
 
Börzsönyi vulkántúraTúra éve: 20152015.12.18 12:24:27

Éjjel félóránként arra ébredtem, hogy elaludtam és lekéstem a buszt. Akkor még nem sejtettem (bár sejthettem volna), hogy lefekvéskor egy órával elírtam Sebinek a találkozónk idõpontját. Így amikor sokadjára és tényleg felébredtem a futós-kutyás álmomból, jól megreggeliztem, és befejeztem a fogmosást, éppen indulnék a buszhoz, amikor Sebi hív (fél hatkor): - Csak nem korábban jöttem? - Negyed hét, nem azt beszéltük meg? - De tegnap negyed hatot írtál. - Jó nagy marha vagyok. - Nem baj. Tök jó.


Ezen emésztgettem magam a buszon. Meg számba vettem, hogy indulás elõtt mit kell elintéznem. A minimum, hogy Sebit meghívom a túrára. E-mail, egy papírra felírt telefonszám elõkerítése, meg egyéb apróságok, aztán zutty, máris a biciklin ülünk és tekerünk Királyrét felé. Látásomat erõsen akadályozza a köd, hiába a lámpa, az apró vízcseppek táncában merül el a tekintetem. A fûszálak nagyobb cseppeket gyûjtöttek, tündököltek a lámpák fényében. Aztán belém hasít a felismerés, hogy az apró-cseprõ ügyekre való odafigyelésem közepette egy dologról megfeledkeztem, nem hoztam magammal pénzt, gyorsan meg is kérdeztem Sebit (akit éppen meg akartam hívni), hogy nála mennyi van, de abból már az én nevezésemre nem futotta volna. Hát jó, majd megoldjuk, igaz, a hülyeségre nincs gyógyszer. Közben bevörösödött az ég alja mögöttünk. Tegnap ragyogó napsütés volt a hegyekben, ezt remélem mára is.


Oszinak elpanaszlom a bajomat, persze, semmi gond, nyugodtan, külön eljárásban indulhatok. Rá is vetjük magunkat a távra. Táska nélkül megyek, egyik zsebemben a telefonom, a másikban egy tábla csoki kettéhajtva (egyikre sem volt szükségem a túra során, de néha jól beleütöttem a kezemet, hol az egyikbe, hol a másikba). Alig indulunk el, máris ellenõrzõponton (Taxi nyiladék) találjuk magunkat. Kedvenc pontõrünk (Zoli) pecsétel, közben vigyáz az unokahúgára, aki sajnálkozó megjegyzésemre elmosolyodik, és bearanyozza a napomat. Közben egyre-másra futnak el mellettünk, és ez kitart a túra kétharmadáig, megõrültek az emberek. Persze mi sem vagyunk kivételek. Futunk, ha eszünkbe jut. Igazából nem ettõl függött. Nagy-Hideg-hegyen teával várnak, nagyon jó. Felugrunk a csúcsra, na ez még jobb. Gyönyörû a kilátás, bár a Nap nem süt (szivárvány sincs), a Naszály bálnahátából kivillannak vörös sebhelyei, körben felhõpaplanok nyújtóznak lustán a völgyekben. A lejtmenet kezdetén elcsúszom a fagyott talajon. A látványt nyomatékosítom szóval: vigyázz, csúszik! Ezt Sebi is bizonyítja magának. Kicsit hûvösebbre fordul az idõ, meg is beszéljük, hogy mit hallottam ebben a témában a rajtban. Valaki egy, másvalaki négy réteget emlegetett. Sebi le is csap az utóbbira: Könnyen hozzá lehet szokni. - Miért, rajtad hány réteg van? - Egy.


Csóványoson is az öltözködés a téma. Körbenézünk a kilátóban, a szél majdnem lefújja a fejem. A zöldön lefelé újra utolérünk pár ismerõst, mások meg minket érnek utol. Vágtatunk, megkérnek, hogy hagyjunk teát és zsíros kenyeret. Hagytunk. Felfelé lassabban haladunk (milyen érdekes), a kövek között az elõzés sem egyszerû, nem is nagyon szorgalmazom. Aztán egy hölgy felajánlja, hogy félreáll. - Igazából nem sietünk. - De futóknak néztek ki. - Mi csak annak nézünk ki, de nem vagyunk azok. - Fussatok, nehogy megfázzatok. - Ha már ilyen kedvesek voltak, látszatból futottunk egy kicsit. Éppen kapaszkodunk a csúcsra, mikor (déli) harangszó kúszik a fülünkbe, talán Kemencérõl. Salgóváron lobogó fogad, de az egyik túrázó mellõzi a pontot. Kérdezzük, hogy nem kell neki pecsét. Kiveszi a fülhallgatót, az Árpád-sávokra hivatkozik, elnyom egy bammeget és folytatja útját. Nem csodálom, hogy nem értünk szót. Lehetne itt arra hivatkozni, hogy az Árpád-kori Salgóvár ürügyén szélsõjobboldali(ak által is használt) jelképen keresztül a nemzetbõl való kirekesztés eszméjét csempészik a túrázók gondolkozásába, de azt hiszem, van sok más, amitõl jobban kellene félnünk, csak a fától nem látjuk az erdõt. Monománizmus. Még jut egy kicsi birsalmasajt a lobogó alatt, csak az íze kedvéért, jobb a gyûlölködésnél.


Lecsordogáltunk a völgybe, éppen, amikor senkitõl nem zavartatva haladtam, akkor bicsaklott ki a bokám. Tavaly nagyjából ugyanitt ugyanez esett meg velem. A futás begyógyítja. A Magyar-völgyben újra teával és csokival várnak, a legjobbkor. Az erõm azért nem tért vissza, erõsen közepes tempóban folytatjuk utunkat. Az emelkedõn a lépést és a levegõ kifújását igyekszem egybe szerkeszteni. Sebinek így is várnia kell rám. Már fázok, mikor felérünk ismét a Nagy-Hideg-hegyre, jólesik a házban a meleg tea. Lefelé Csapassuk. Ugyanakkor jut eszünkbe, hogy milyen hosszú ez a szakasz, de hajtjuk tovább. A lejt legelején az eredetileg tervezett 7 óra letelt, innentõl minden perc ajándék. 35 lett belõle. Bár a babgulyást és a hazabiciklizést is ajándéknak tekinthetjük, fõleg én, aki nem fizettem (csak hétfõn). Hazafelé nagyon gurult a bicikli. Útközben besötétedett. Ötkor várt egy kis melóval a munkahelyem, szerencsére csak egyórás, hármonegyedkor estem be, nem túl szalonképes állapotban, valamit sikerült enyhíteni a helyzetemen. De ez már egy másik világ.


Köszönjük a lehetõséget!

 
 
6 vulkán útja a BörzsönybenTúra éve: 20152015.12.01 14:25:56

Nem kellett korábban kelnem, mint hétköznap, nem is volt igazi kihívás. Bár a busz késése miatt már Vácon futni kellett, a dzseki és a futófelsõ már ekkor soknak bizonyult együtt. Azért elértem a vonatot (megvettem oda-vissza a jegyet), aztán a nosztrai buszt, amivel a rajt végére odaértem. Mivel enni, inni nem hoztam, elsõ körben betértem a boltba, vettem pár csokit, szomjamat meg a csapnál oltottam. Aztán a túratársak mozgásából próbáltam kitalálni, hogy honnan indultak, így bukkantam rá a rendezõi kocsira. Már a kezdet kezdetén elnyerte tetszésemet a túra, nem kizárólag a pálinka miatt (nem is ittam). Két lány nevezett elõttem: Hány évesek vagytok? - 16 és 14. - 14 évesnek nincs nevezési díj. Most nem lesz a 16 évesnek sem. Cserébe viszont nem kaptok pálinkát. A dzsekit betehettem a kocsiba és mivel eléggé 0 fok körül volt a hõmérséklet, el is kezdtem kocogni. 100 méter után ki is esett a toll a zsebembõl, hát ez jó, mindegy, aki nem akar táskát hozni, az így kínlódik. Egyik zsebemben a csokik csörögtek, a másikban a telefon meg a fényképezõgép, olykor kitúrva a tollat, az itinert, meg a képzõdõ szemetet.


Kálvárián már használatba is kerül a toll, mások pecsételnek. Utána jelzetlen út következik, de tényleg. Menj át a zöldre, ahogy tudsz. Nagyon jó! Szerintem optimálisan oldottam meg a feladatot, egyik szemem a Kopasz-hegyen, a másik az útkeresztezõdéseken, jobbra tartva keveredem ki a zöldre. Egyszer zsákutcában hiszem magam, de az ösvényke folytatódik, átmegy a patakon és máris jön a zöld. Viszonylag gyorsan elérem a zöld háromszöget, itt többekkel találkozom. A kövön nincs semilyen évszám, meg fúj a szél, nem is idõzöm sokáig. Csak óvatosan ereszkedem, találkozom a lányokkal, egyikük köszön: Laudetur, azóta sem tudom, hogy ki volt. Sós-hegyen megint semmit látni, de azért érdemes volt felmászni. Sas-hegy, kis kitérõ, páran ellenõrzõ pontot keresnek, de nincs, ahogy az itiner is jelzi. Csak fel kell menni, becsületbõl. Lefelé a Z+ elágazásnál egyenesen megyek tovább, lefestett jelek, nem használt út, nem igaz, hogy még ezen a Z-ön sem tudok lemenni normálisan. Legalább szusszanok egy kicsit egy fa tövénél. Kivágom magam az Érsek-tisztásra, egy sporttárs érdeklõdve kérdezi, merre jártam, magyarázom a bizonyítványt, aztán az Iszinikre terelem a szót, hat órával elõttem ért be. Gratulálok, megyünk tovább a sárgán. Kisirtáson csokival várnak a pontõrök (a legfiatalabb karon ül), nem is reméltem. Tovább a P+-en. Megyek a tömeg után, otthoni útelemzés is a P+-ben erõsített meg, az útelágazásnál konstatálom is, hogy  elválunk a S+-tõl. Aztán az eleje megakad. Nézem, erre megy a P+, mi a baj? Végül az itinert is megszemlélve kiderül, mi a baj. Nem a P+-en kell menni, hanem a sárgán. A szintvesztést elkerülendõ Anna javaslatára a síneken folytatjuk utunkat. Jön a vonat. A S+ és a vasút keresztezõdésénél vár az elõbbi sporttárs, tõlem már nem is kérdez, hogy merre kóvályogtam újfent. Még Nagyirtáson kisegít, hogy jobbra, látta, hogy tekingélek össze-vissza.


Jól néz ki az állomás, de átvágok rajta, most a változatosság kedvéért a K+-et követve. Ezt bezzeg nem vétem el, pedig van normális út is, ami ugyanoda visz és nem kell benne oldalazni, sem négykézlábazni. Kisebb kocogás után megérkezem Tomiékhoz. Zolit hiányolom, a lábujja otthon tartotta, a Koppány-nyeregig sétálunk együtt. Onnan gyorsítok, de nemsokára Zsolti és két aranyos kutyája mellé érek. Mikor a Széles-hegyre menet elhúznék, elnézem a kéket, majd az itinert hagyom el. Aztán csak kiegyenesedik az utam. Kezdem számolgatni a fél kettes beérkezés valószínûségét, akkor indul a busz. Akárhogy számolom, mindenképpen teperni kell. Fel a Nagy-Gallára, dél van, bár nem hallatszik egy harang szava sem. Egy sporttárs erõt gyûjt, mondom neki: Jó kis út. Aztán rögtön Lisieux-i Teréz és kis útja jut eszembe. Jó kis út.


Óvatos lejtmenet, aztán ahol csökken a meredekség, jobban haladok. Zuvár, csak óvatosan felfelé, nehogy a muflonok megtámadjanak (hatos csoportba verõdve méregetik a túrázókat). Rajzolgatás a csúcson, csúszkálás a túloldalon. Futás, átkelés az úton, gyaloglás. Még egy kutyával kirándulót érek utol. A kutyus ugrál, nyalogat, legalább szeret valaki. Gazdája megköti. Kibicsaklik a lábam. Futás. Sukola-kereszt, Istvánnal együtt rajzolgatunk, mondom, hogy necces a busz; majd elvisz kocsival Vácra. Nagyon örülök, akkor tét nélkül próbálok beérni fél kettõre. A Csák-hegy oldalába emelkedik, de utána az út belejt a faluba. Szinte csak gurulni kell. A kocsi az úton áll, megkapom a díjat és a dzsekimet, végül 13.25-kor érek a buszmegállóba. A busz kifut, én felöltözve várok Istvánra. A zsebemben képzõdött szemét (csokipapír) elemzésének eredménye következzék végül: egy csokipapírt összeszedtem útközben, hármat fogyasztottam: tehát négynek kell(ene) lenni, de csak kettõt találok. Szóval kettõt elhagytam, ezt nagyon sajnálom.


Nagyon jó kis túra volt, felvitt minden hegyre (dombra), ami számít, egyszerûen voltak megoldva az ellenõrzõ pontok, és én szeretem az egyszerûséget.

 
 
Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15Túra éve: 20152015.11.27 16:03:05

Iszinik 100


Szokásos szombati ébredés 4-kor, ami különben nincs is túl korán. Kicsit izgulok a pesti átszállás miatt, de Újpest Városkaputól simán átérek a Délihez, bár látok az állomások között futó hátizsákos embereket. Annyira izgultam, hogy a megvett BKV jegyet elfelejtem érvényesíteni, no majd a Deákon, de a köztes jegykezelõ automaták már a múlté. Így a vonaton "érvényesítem" a körülöttem ülõk felháborodására, hiába magyarázom, hogy leutaztam az árát, Zoli szerint ezt inkább ne mondjam el senkinek, nem is mondom, írom. Aztán az igénytelenségi versenyt (biztos rendeznek ilyet is, de ez most nem hivatalos volt) is megnyertem. Valahogy a ruhákra terelõdött a szó, mondtam, hogy a múlt héten a Budai-hegységben túráztam, utána a ruha a szennyestartóban landolt, de mivel nem került mosásra, hát péntek este onnan halásztam ki. Túl jól bevált, hogy most ne abban jöjjek. Egy darabig volt csak kellemetlen, utána egymáshoz edzõdtünk.


Nevezek a vonaton, megkapom az itinert, fel is lelkesülök, hogy legalább elolvasom, mert soha nem szoktam, csak utána. De most is csak az elsõ oldalig tart a lelkesedésem. Tetszik, hogy "aki ezek ellenére eltéved, sajnos nem áll módunkban megkeresni" - de nem is tévedtünk el. Zoli, Oszi és Szabolcs társaságában indulunk a tömeggel fél nyolckor, kicsit szitál az esõ, de eláll, aztán nagyon jó idõ kerekedik. Ahhoz képest mindenféleképpen, amit ígértek. Harcolok a mûúttal, keresem a szélén a murvás és egyéb lehetõségeket. Valahogy nem sikerül ráhangolódni a tájra, a Pes-kõ oldala fog meg elõször. A vértestolnai harang figyelmeztet, hogy dél van. Bányapusztán ebédidõ, van némi nápolyi, - hányszor megfogadtam már, hogy túrán nem eszek nápolyit, vannak rossz emlékeim - ezért melléteszek egy csomag kekszet. A Gerecse oldalában kanyargunk enyhén emelkedve, a Serédi-nyaralóra várok, fel is bukkan idõvel, felidézõdnek az ide vezetett kerékpáros és földrajzos túrák. (Kicsit elmélkedem Serédirõl, fõleg az jár a fejemben, hogy '44-45-ben nem mentette az életét, hanem Esztergomban maradt, a híveivel, pedig elfogyott a gyógyszere, aztán meg is halt.) A Kis-Gerecse medvehagymái is eszembe jutnak, de a sziklák is felvidítanak, kisebb lemaradásomat itt dolgozom le a többiekkel szemben. (Majd a végén már elegem lesz a sziklákból.)


Pusztamarót után 1526-ról elmélkedünk, Doboziról (neve nem jut eszembe) és feleségérõl, meg Mohácsról. Zoli elsõ Iszinikes élményeit hozza elõ: "Erre a kapura emlékszem, hóban és sötétben mentünk át rajta. Látszik, milyen gyorsan haladtunk." A Bika-völgyben hot doggal töltekezünk, meg egy teával, dicséretes buzgósággal és gyorsasággal készülnek az újabb adagok. "Százason vagy? Nincs pecsét, de van hot dog." Jobbra, balra hegyek magasodnak, idõvel sikeresen megfejtjük, hogy melyik a Nagy-Gete (egyre többször szóba kerül a neve). Az Öreg-kõ határozottan ismerõs, de másfelé még nem jártam. Mogyorósbányára - a tervek szerint - világosban megérkezünk, szusszanunk is egyet. Szigorúan porciózott adagokat kapunk (egy zsíros kenyér, egy tea), szerencsére a tea nagy adag, és Zoli is felajánlja az övét, így panaszom egy szál sem lehet. Induláskor már sötét van, elõveszem a lámpát, de még nem kapcsolom be. "Majd mikor szétrúgjuk a harmadik sziklát, akkor kapcsoljuk be." Egy lepke röpdös elõttem egészen hosszan (azért fél perc nem volt), "alkonyi lepke lebeg már, s pergeti szárnya ezüstjét". A Hegyes-kõre azt hiszem, hogy már a Nagy-Gete, de társaim kijózanítanak, pedig milyen kellemes volt fölfele. A sötétben is jól látszik a mészkõ pados és félrebillent rendje. Hip-hop máris Tokodon vagyunk. A reggel említett Nemzeti Dohányboltba azonnal bekanyarodik Zoli és Oszi, Szabolccsal kint várakozunk, egészen addig, míg azzal a hírrel jönnek ki, hogy itt még van némi enni- és innivaló a túrázóknak, rögtön lecsapunk rá, többek között az utolsó két banánra.


A Nagy-Getére végül négykézláb másztam fel (itt-ott) és el kellett ismernem, hogy tényleg meredek. És nem volt túlzás róla annyit beszélni, most már azt gondolom, hogy a magnézium sem biztos, hogy túlzás volt. A túloldal lankáin lecsorogtunk, Dorogon Szabolcs betéve tudta az utat, így a tévesztésemet gyorsan korrigálta. A kocsmában (pecsét - már Iszini-nél járunk és vásárlás után) bevettük magunkat a kényelmes fotelekbe és olykor-olykor felpillantva megtekinthettük, hogy alázza meg a Barcelona a Realt, a negyedik gólt még láttuk is, de a meccs már véget ért, mikor rászántuk magunkat az indulásra. Kesztölcön túl megkaptuk a K betût is és nekivágtunk a Pilisnek a változatosság kedvéért a Z jelzésen haladva. Útközben a Z és a Z+ balra mutatott, viszont az út egyenesen haladt, ez egy kis kavarodást okozott, de a jelek nemsokára szétváltak és a Z visszavitt az útra, ekkor szakadtam el átmenetileg a többiektõl (akik egy darabig talán nem is tudták, hogy merre járok). Valószínûleg jobb lett volna õket bevárni, mert a leglankasztóbb szakasz következett, a hóesés nem zavart, inkább a hosszú síkkal nem tudtam megbarátkozni, de a lejt is kínzónak bizonyult (tekeredik a kígyó). Aztán az egyik kanyarban lekiáltottak, hogy én vagyok-e, és csodák csodájára én voltam. Meg is mondtam: én vagyok. A szántói nyeregre teát ígértek, de volt mákos kifli, amit most nem is tudok teljes mértékben jellemezni, annyira finom és szükséges volt. Persze a tea is, hogy a mandarinról meg ne feledkezzem. Zoli ugyan a fedett helyet hiányolta, de így legalább nem idõztünk itt sokáig. A Hosszú-hegyre visszatért az erõm és a kedvem, ám aztán, ha szét nem is estem, erõsen kínlódtam, Zoli az álmossággal küszködött már egy ideje és a nagylábujjával, én meg a lábammal. Még a Kevélyre fel egészen jól ment, de a mellette lévõ két lejtmenet rémálom volt. A Nagy-Kevélyrõl még becsodálkoztuk a város éjszakai fényeit, aztán jött a sziklázás. Elég erõsen éreztem a combom, a térdem, a lábszáram, a bokám, a talpam, a sarkam mind a két lábamon, hogy mást ne említsek. Mentem háttal is egy darabom, az se volt sokkal jobb. (Lehet, hogy Zoli kedves ismerõse, Gy. döntött helyesen, aki - bár többször is egyeztettek a túráról Zolival - mégsem indult el?) De már nem sok volt hátra. A Hõsök terénél felmerült, hogy feladjuk és busszal megyünk haza, de sokat kellett volna várni. A szalagok nyomán aztán beestünk a Veres Péter Gimnáziumba, ahol Zoli rögtön megörökített minden díjátadást és gratulációt (jó nagy marha vagy). Közvetlen utánunk ért be Kovács Tamás, jó nagyot néztünk, mert állandó túratársunkat, aki most inkább otthon maradt, ugyanígy hívják. Úgy néz ki egy kicsit mégis itt volt. Oszi kisebb késéssel érkezett, addigra Szabolcs már hazaindult, és persze pár virslit is lecsúsztattunk. A teáról nem is beszélve. Egy kedves sporttárs, akit az utolsó kilométereken elõztünk ki, taxit hívott és felajánlott két helyet, amit Zolival rövid hezitálás után el is fogadtunk. Az Árpád-hídnál szálltunk ki sok köszönömök közepette, nemsokára már a vonaton durmoltunk. Majdnem túl is lõttem a célon.


Szóval jó kis túra volt. Köszönjük a szervezést!

 
 
Hegedűs Róbert emléktúra (Online túra)Túra éve: 20152015.11.20 15:50:27

Egy régi kedves ismerõsömnek emlegettem a teljesítménytúrázást, aki elsõre fel is lelkesült, hogy szeretne ismét bekapcsolódni. Ki is néztem neki ezt a túrát, de aztán visszakozott, engem azonban nem tántorított el.


Kelés négykor, busz, Vácon szöszmötölés, Gyõrffy Ákos élõhalottjaival indulok. Megidézte Berda Magyarkútját, aki szerint már csak az örökké barangoló él, mert nem hagyta cserben a tündéri tájat, nem úgy mint a kuka kispolgárok, kik élõhalottak lettek. Ez kedves felütés volt, de már csak 10 percem maradt a vonatig, amit éppen elcsíptem, persze vittem a bringám is. A Nyugatiból kitekertem a Szépjuhásznéig, rég jártam erre, emlékeztem, hogy meredek, de azért keménykedett az út, nem bántam, hogy megérkeztem: a be- és kimelegedés megvolt. A nevezést megejtettem, majd szerencsétlenkedtem egy kicsit, elmentem vizet inni, ott látom, hogy nagyban futnak a János-hegyre, azt hittem arra kell menni, de rögtön gyanús lett, és még valamit a bringástáskában felejtettem, így is úgy is vissza kellett mennem.


27 km, nem olyan hosszú táv, hogy ne lehetne végig futni, ennek jegyében kezdtem kocogni, persze csak módjával. Elég gyorsan elértem az elsõ pontot, ahol a lányok kicsit összébb húzták magukat a feltámadt szél miatt. Majd eláll, ha továbbállok. A Fekete-fej volt az utolsó általam ismert hely, így minden az újdonság erejével hatott rám innentõl. A Rézsû utca is, ahogy felértem a tetõre (ott már nem futottam), aztán a szurdok. A Remete-hegyre fel kezdtem érezni, hogy a futkározás és a hegymenet ütik egymást, elõbbi kiveszi az erõt a lábamból, minden emelkedõ 10-20 erõs lépéssel kezdõdött, aztán jött a kínlódás. De azért ráértem gyönyörködni elsõsorban a Paprikás-patakban, az Alsó-Jegenye-völgyben, a lépten-nyomon feltáruló kõzetekben, hidakban, majd a Kálváriában. Egyre csak alakult a kilátás a városra, némi zaj is felszûrõdött. Virágosnál edzés folyik, a gyerekek jobban kínlódnak nálam, ránézésre legalábbis. Felküzdöm magam a Hármashatár-hegyre, innen is csak bámulok, de nem sokáig. A csokim útközben kiesik a zsebembõl, de János utánam hozza, futunk együtt egy darabig, majd az Árpád-kilátónál elhagy. Nagy a tömeg, csattognak a botok, de azért örömteli, hogy a szél ellenére ennyien mozognak, idõsek, fiatalok egyaránt. A lépcsõn utolérem Jánost, itt-ott kiigazít és a hátán bevisz a célba, ahol aztán mi szem-szájnak ingere, terülj-terülj asztalkám vár, a tea vonz leginkább, mert inni nem vittem magammal semmit, mondjuk enni sem, de a csokikkal elvoltam. Még csak 11 óra, legkésõbb délig terveztem beérni, így elégedett vagyok magammal. Ritka eset. A szél miatt felöltözöm, örülök, hogy még sapkám is van, lefelé a Budakeszi úton elkelt.


Szentlélek-tér környékén ér a déli harangszó. Ha már itt a biciklim, tekerek egyet Vácig, az eddigi tapasztalatokkal ellentétben nagyon fájdalmas a haladás (fúj a szél is szembe), aztán a hasmenés kerülget. Ezt átmenetileg kezeli a kerékpáros, aki megelõz, megpróbálom felvenni a tempóját, szerencse, hogy pár perc múlva elkanyarodik.


Nagyon jó volt a túra: a völgyek és a hegycsúcsok (500 m alatt csak dombok) harmóniája tetszett, köszönöm a lehetõséget!

 
 
Nagybörzsöny 20Túra éve: 20152015.11.02 13:04:32

Börzsöny Kör, 100K


"Nem tudhatom" hangulatban vágtam neki a távnak, a százszor bejárt utakon, a legkedvesebb útvonalon. Tegnapi önmagamtól elszenvedett vereségem után ma csak élvezni akartam a tájat, az utat, az illatokat, a tekerést, és egyáltalán nem utolérni másokat. Ez sikerült is.


A szentmise a Dómban egy kissé elhúzódott. Gyorsan átöltözve kerékpárra pattantam, de csak a vasútállomásig, így éppen 10 órára megérkeztem a rajtba. Nagymaroson a pontõr jó versenyzést kívánt, kivert tõle a víz. Nyugdíjas tempóban tekeregtem a kerékpárúton, majd jött a Katalin-völgy, ahol egy tehén grasszált az úton. A juhok fûkoptatásáról Erdély jutott eszembe. Diósjenõn elég jó idõ van délben, vízzel, ropival töltekezem. Közben azért rákérdezek, hogy az utolsó elõttem haladó mikor érintette a pontot, elég régen ahhoz, hogy ne siessek. Következik a kedvenc kerékpáros terepem, Závoz, majd a Kemence-patak völgye. Itthon vagyok. A lejtõn beállok egy országútis mögé (elõször nem akartam, de aztán mégis így alakult), Kemencéig megyek vele, ott utolérte társait. A faluban megállok szilvázni, tegnap erre is sajnáltam az idõt. Csak napközben jöttem rá, hogy fel kell menni Nagybörzsönybe, nem örvendtem túlságosan, de aztán megbarátkoztam a gondolattal. Még felfelé utol is értem valakit. Aztán más szembõl jövet közli, hogy a kisvasútnál nincs ellenõrzõ pont, kár is továbbmenni. Azért bemegyek a faluba, sõt a kisvasutat is felkeresem a feltúrt úton. Nagyon szép a vasútállomás, de pontõr egy szál sincs. Az ott ülõk már tudják, hogy miért jöttem és mondják is, hogy nem õk azok. Kavargok még egy kicsit a faluban, végül beérnek azok, akiktõl Kemencén váltam el és Attila kocsmájában pecsételünk, miután felhívtam az itineren szereplõ telefonszámot, ami nem volt kapcsolható. A célban aztán még rákérdezünk, ki-ki a vérmérséklete szerint, hogy mi volt ezzel a ponttal: lehet, hogy nem mondtuk el mindenkinek, hogy pecsételés helyett mi a teendõ?


Éppen bemondják, hogy jön egy nemzetközi vonat, sietek is a pénztárhoz. A most érkezõ vonat Vácra közlekedik? Igen. Belföldi utazásra igénybe vehetõ? Igen. Biciklit is szállít? Nem. Így végül megspóroltam némi pénzt, úgyis ódzkodtam ezen a szakaszon a kerékpár vonaton való szállításától, hát eltekertem Vácig. Tegnap úgyis kimaradt, ma pótoltam. A tegnap Kismaros elõtt földön heverõ zsebkendõt egy kedves lovag felkötözte a nádra. Mi lett a sorsa azóta?

 
 
Kálváriák a BörzsönybenTúra éve: 20152015.11.02 12:16:47

A Nahát 95 után vonatra szállva Vácra keveredtem. Fürdés, 40 perc alvás után mentem a Dómba szentmisére. Ferenc pápa missziós körlevele nem volt annyira ütõs, hogy ne csukódjanak le olykor a szemeim. Az evangélium sokkal éberebben talált, mondjuk azt állva hallgattam (ha elsõ akarsz lenni, legyél mindenkinek a szolgája). Ezzel az útravalóval indultam vissza Nagymarosra.


Már a rajtot sem nagyon találtam, de egy túratárs útba igazított. (Aztán nemsokára én tettem ezt meg mással.) A tegnapi rövidnadrág után máig nem értem, hogy miért hosszú nadrágban jöttem, úgy tûnik az éjszakai hideg mély nyomokat hagyott bennem.


Ugyan minél hamarabb túl akartam lenni a túrán (szégyellem is magam), de a stációk csak lelassítottak. Örvendtem a K+-nek is, még nem volt szerencsém végigjárni Nagymaros és Zebegény között. Ahogy a szalagos részt sem, vagyis csak sötétben. Épp azon gondolkodtam, hogy a zebegényi kálváriára való felmenetel hogyan lesz majd megoldva, nagyon jó lett (nem ismertem az átkötést).

Futkorásztam is egy kicsit, de a tegnapi megterhelés után nagyon gyorsan szétrázódtam és kezdett fájni a lábam. A bakancsom meg nyikorgott. Szobon kõkemény igazság fogadja a zarándokot: a keresztút veszélyes, igen, könnyen bele lehet halni. Én még csak kezdõ vagyok, túléltem, látszólag. És még a célba is beértem majdnem két és fél óra alatt. És még emléklapot, kupát és pólót is kaptam. A cél elõtt Hédi köszönt rám, de meg sem ismertem. Úgy néz ki, rám fér egy kis pihenés: 14 óra alvás megtette.


A Kálváriák a Börzsönyben remek ötlet, esetleg a célban még fel lehet dobni egy kérdéssel: mi az ötödik állomás?

 
 
NaHáT / HangyaTúra éve: 20152015.11.02 11:58:49

Hosszú lesz a nap négyes keléssel, de ezt akartam. Sebivel hatkor indulunk kerékpárral Vácról, még sötét van, alig látok valamit. A köd belepi a szemüvegemet, minden apró csepp szanaszét szórja az autók fényét. Aztán világosodik, meg oda is érünk a nagymarosi plébániára. Nagy a készülõdés, ide-oda támasztjuk a bicikliket, majd kitanítanak minket, hogyha visszaérkezünk, miként juthatunk hozzájuk (röviden: be kell mászni a falon). Mikor értek vissza? Kettõ felé. Sebi szerint ez elég optimista jóslat. Igaza lett. Találkozunk Balázs anyukájával, szörnyülködik, hogy 95-ön indulunk, egyszer ennek is eljött az ideje, mint ahogy a Nahátnak is.


Törökmezõi halastavaknál pontolunk elõször, nagyon jó a tea és a zsíros kenyér. Fél öt elõtt reggeliztem, azt gyakorlatilag már el is felejtettem. Aztán csak kapkodom a fejem Barta Laci, Örsi Anna, Sára Péter jönnek, majd mennek, nem sokáig látjuk õket.


Dobáljuk egymásnak a szavakat: enthüméma, hübrisz, klasszika filológia, és ami mögötte van. Avilai Szent Teréz belsõ várkastélyában járunk, Thomas Merton hétlépcsõs hegyén, és mi van a hegy tetején a lélek sötét éjszakájában? Semmi. Sebi fotóz a Só-hegyen: kész az illusztráció.


Jól jön a virsli Bányapusztán. Felrándulunk Nagy-Hideg-hegyre, gyönyörû idõ kerekedik, a csúcsot az érkezési oldalon nyaldossák a felhõk, egy pillanatra fehér vetítõvászon lesz belõlük. Ahogy elindulunk a gerincen az ellenkezõ irányból érkezõ napsugarak megtörnek rajtuk és glóriát képeznek árnyékunk körül. Mindenki magát látja a szivárvány közepében. Aztán visszamegyünk a felhõbe, a Csóványoson is lelkendezik a pontõr az egy órával ezelõtti idõért, pedig õ még szivárványt se látott.


Leóvatoskodunk a Rózsás-patakig, sõt besétálunk Királyházára. A pontõr kiabált utánunk, Sebi semmit nem hallott. Épp indulnánk tovább, megérkezik Zoli, Tomi és Zsolti (meg még ketten). Reggel láttuk õket a rajtban, de azt hittem, hogy elõttünk vannak és már nem is fogjuk õket utolérni. Õk meg azon csodálkoztak, hogy utolértek. Ennek örömére innentõl együtt folytatjuk az utat. A hömpölygõ Rózsás-patak lenyûgöz mindenkit, ekkor még nem gondoltam volna, hogy a patakokkal meggyûlik a bajunk.


Majdnem kihúztam a Fekete-völgyi panzióig, de a Z+ alatt elkezdtem éhezni. Elõször azt hittem, hogy majd elmúlik, nem úgy lett. Be kellett nyomni a pogácsákat, meg le is heveredtem egy kicsit. Ezzel az 5-ös átlag is elment mellettünk. Az erõs szürkületben botorkálva érkeztünk meg a panzióhoz, a gulyás mennyei volt, természetesen repetáztam. A panzióban rendezvény volt, nekem megfelelt a fali csap is. Elõkerültek a lámpák és máris hasítottunk a ködben. Nagyon szép volt a fénysugár, de ennek ellenére alig láttam az utat. Én világítottam, Sebi látott és olykor megigazított. A koncentráció, hogy úton és jelen maradjunk (majd a keskeny gerincen és a köveken), kicsit leszívott, de továbbra is jól éreztem magam, a gulyás sokat segített, és felleg alól szállt fel az éjjeli hold.


Hosszan és csöndben haladtunk, Zoli elégedetlenkedett a kálvária miatt, pedig jobban esik erre menni, mint az úthoz verni a lábainkat. Még forralt bor is volt fenn, én inkább a csokival éltem. Kóspallagon víztöltés mellett magamra vettem a hosszú nadrágomat, mert már kezdett felborulni az egyensúly.


Így értünk el az est fénypontjához, a patakhoz. Világítani ugyan nem világított, csak a lámpánk fényeit tükrözte vigasztalanul és átkelési lehetõségek nélkül. Még a Kis-Hantával megbirkóztunk, de a szalagos részen a Malomvölgyi már megkínzott: „A következõ 450 méteren négyszer át a patakon.” A legjobb lett volna mezítlábra váltani, akkor nem kellett volna félnem, hogy beázik a cipõm. Majd legközelebb. Végül is nem panaszkodom, ahol lehetetlennek tûnt a száraz lábbal való átkelés, ott ugrással, majd egy tuskó vízbe lökésével sikerült megoldani a helyzetet. Zoli dobott egy hasast, de igazi úriemberként viselte. Mivel éppen Zebegényhez közel jártunk, haza tudott ugrani átöltözni és a túrát is folytatta (azért két óra vizes cuccban, nem volt leányálom). És milyen finom szõlõt hozott!


A Hegyes-tetõ mindig feldob a túrák végén, még ha szenvedni is kell, most ez utóbbi kimaradt, bár eléggé megizzadtam. Már csak egy óvatos lejtmenet volt hátra az elsõ (majdnem) százas túrámból. A fejem megfájdult, levettem a fejlámpát és most jöttem rá, hogy túl szoros volt, jókora púp nõtt a homlokomra. Ettõl eltekintve teljesen jó kondícióban értem a célba, simán mentem volna még tovább (bár lehet, hogy csak 5 km-t). Mivel éppen a plébániánál lyukadtunk ki, Sebi beugrott a biciklikért. Csak már nem voltak ott. Egy nógrádi, egy zebegényi, egy exnagymarosi váci, egy márianosztrai és egy rétsági alkotta csapat valamivel több mint 22 óra alatt teljesítette a távot.

 
 
Lokomotív 424Túra éve: 20152015.10.10 08:29:25

Lokomotív 42 (másodszor)


Rutinszerûen érkezem kerékpárral a rajtba egy órás tekerés után. Megszabadulok a sapkától, kesztyûtõl, pulóvertõl és a hosszú nadrágtól, úgy indulok a 42 km-es távnak 9 óra 25-kor (papíron szigorúan 9 órakor). Egyik zsebemben két csoki, a másikban a telefonom, meg némi készpénz (szigorúan papír, csak semmi nehezék), a kezemben az itiner. Futni fogsz? Dehogy. Dehogynem. Amíg bírok (öreganyám is addig csinálja, amíg bírja, nem nagy kunszt). Az idõ csodás, jól érzem magam, a lábam se kezd el rögtön fájni. Két óra sem kell, hogy a Csurgóhoz érjek. Éppen itt futott a mezõny eleje (nagyon annak nézett ki, nem úgy haladtak, mint én) 9 óra elõtt, amikor biciklivel erre jártam. Nagy tömeg fiatal ült a forrásnál, jó volt látni a sok túrázót. Én már lankadóban voltam, de sikerült újabb két óra alatt felérni a Csóványosra. A Foltán keresztnél céges kirándulók, feljebb még további csapatok jönnek szembe. Ilyen idõben bûn otthon üldögélni. A kilátónál a pályacsúcstartó pecsétel, egy kukkantásnyira felugrok szétnézni, a nyugati völgyhálózat (ismét) lenyûgöz. Bedobom az egyik csokit. Lefelé egy óvatlan pillanatban kimegy a bal bokám, nem bírok rálépni, nyögdécselve haladok egy darabig, kutyaharapást szõrével, futni kezdek, pár perc és már nem is fáj. Kicsit hûvösebbre fordul az idõ, de nem bánom, hogy nincs mit felvennem. Hideg-hegyen végre iszom egy kis vizet. Utoljára az Irma-forrás csillapította szomjamat, valójában akkor még szomjas sem voltam. Jön a rettegett lejtõ, haladtam itt már gyorsabban is, ki is készült tõle a lábam. Most is szúr már a jobb térdem, de három-négy guggolás után elmúlik, igaz háromszor-négyszer meg kell ismételni, míg leérek, aztán késõbb is. Akármilyen rettegett, az árok fölötti ugrálás az egyik nagy kedvencem. Kisinócon nagyon jól jön a víz, de elég a fél liter, ne lötyögjön a hasamban, majd Királyréten megejtem az újabb felest, ott aztán felélem a második csokimat. Végre egy kis emelkedõ. Sikerül elnéznem a pirost, ahogy letérek a bicikliútról nem tartok balra, pedig végig szorongatom az itinert, de az emlékezetemre hagyatkozom, az meg megcsal. Utána egy kis elmélkedésre is jut idõ. Csak egy jó út van. Tévút rengeteg. A végén legalább olyan jól érzem magam, mint induláskor, a patakvölgy, vagy a piros jelzés teszi? Könnyeden futva érek be tartva a hatos átlagot. Két tányér paradicsomleves után indulok haza. A tekerés a legjobb masszázs, belülrõl frissíti a térdeimet. Hatkor már otthon vagyok és folytatom az ebédet, vacsorát. Kiváló nap volt, hála érte!

 
 
Félnyolcas / NegyednyolcasTúra éve: 20152015.09.27 17:54:25

Félnyolcas, 35gy



Azzal kezdõdött, hogy zavart a puhaságom, szóval kiadtam a jelszót: a hétvégén mozognom kell. Megnéztem a ttt kínálatát, és a Szentendrérõl induló túra rögtön rabul ejtette a szívemet, egyrészt régen jártam erre, másrészt közel van, és a „pácban mindenki benne van”. Este úgy feküdtem le, hogy mindenképpen Vácra megyek, ha nem nagyon esik, akkor túrázom, amúgy dolgozom. Nem nagyon esett, de a radarkép nem volt bíztató, már kétszer is a munka mellett döntöttem, másodszor akkor, amikor a Konstantin térre nézve azt láttam, hogy szakad az esõ, de amikor kimentem nem tûnt olyan vészesnek. Végül egy fej vagy írásra bíztam magam, bejött a fej, így egy nagy sóhajtással nekikezdtem készülõdni az útnak. Közben arra gondoltam, hogy ez egy ajándék út, nagyon oda kell figyelni, mert biztos különleges lesz.


Elõkotortam a biciklimet (némi felháborodással konstatáltam, hogy a sisakom, amire piros lámpát is rögzítettem, valaki kölcsönvette), bekészítettem a szükséges cuccokat (semmi ilyesmi nem volt, de azért hoztam a táskát a hátamon) és célba vettem a nyolckor induló kompot. A Duna nagy volt, meg bölcs, meg egy kicsit zavaros, egyre erõsebben cseperészett az esõ, kis körhullámokat képezve a vízben (ha most behunyom a szemem, ezeket látom). Mire Tahiba értem mindenem elázott. Persze volt fokozatosság, elõször a zoknimon éreztem, utána a cipõmön. De ez benne volt a pakliban. Mint ahogy az is, hogy folyik az orrom, amire még az esõ is rásegít, hogy aztán az oldat a számba jusson. Ez önmagában nem is zavart volna, de olyan keserû volt, hogy nem gyõztem köpködni, sajnos volt utánpótlás. A bicikliúttal nem vacakoltam, csak egy veszélyes helyzet állt elõ a 11-es úton: miközben magammal voltam elfoglalva, csak késõn vettem észre az elõzõ autót, úgy kellett jobbra rántanom a kormányt, persze nekem állt feljebb. Megfordult a fejemben, hogy megyek egy kört Pest felé, és kihagyom a túrát, de gyõzött a bolondabb énem és rákanyarodtam a Szentlászlói útra.


A rajtban eltartott egy darabig, míg rendbe szedtem magam. Még maradt a pólómon pár négyzetcenti száraz terület, azzal próbáltam a szemüvegemet átláthatóságát növelni, nagyobb eredményességgel, mint vártam. Kicsit csalódva, kicsit fellélegezve vettem tudomásul, hogy nincs 50-es táv, így 35-ön indultam. Elõzõ este a térképemet böngészgetve próbáltam készülni (50-re), de azt kellett látnom, hogy bizonyos jelzések nincsenek rajta, majd lesz valahogy. A Vörös-kõig nagyjából tudtam az utat, bár csak egyszer jártam ott biciklivel nagyjából 10 éve. Nem is volt semmi gond, csak egy kicsit melegem volt, fel kellett tûrni az esõkabát ujját, hogy a külsõ-belsõ egyensúly létrejöjjön, bár a rövidnadrág sokat segített. A futás nem akart menni, rögtön szúrni kezdett a térdem, akkor nem kell erõltetni. A hegyrõl a kilátás elképesztõ, még esõben is, emlékeztem rá, hogy jó volt, de hogy ennyire! Szinte az egész sziget kirajzolódott. A vadetetõnél megkaptam az elsõ zsiráfomat, meg két Balaton-szeletet (kár, hogy Duna-szelet nincs), meg az útbaigazítást. A tûz mellett napsütésrõl álmodott a pontõr hölgy, miközben vacogott, nem akartam elkeseríteni, bár õ is tudhatta, hogy ma legfeljebb az esti filmben fog napsütést látni.


A piros jelzésen haladtam Pap-rétig, ahonnan aszfalton kellett folytatni, igen ám, de melyiken. Annak idején pont erre mentünk biciklivel, ismerõs is volt a terep, de csak az járt a fejemben, hogy rossz felé indultam el (mindennek eljön az ideje). Végigfutottam az utat a forrásig, akkor nyugodtam meg, amikor egy túratársat és a kutyáját megelõztem. Azért a sziklás hegyoldal meg a meredek völgy lenyûgözõ volt. A forrásnál lányok kucorogtak a menedékben, míg elõkotortam az itinert bepárásodott a szemüvegen. Kaptam egy cerbonát és a szokásos útbaigazítást.


Gyönyörû szakasz következett, már este is nézegettem, hogy ez a Spartacus-ösvény nem lesz rossz, de még annál is nagyszerûbb volt. Talán egy kicsit széles volt az út. Egyszer már éppen azon gondolkodtam, hogy ugorjak vagy kerüljek, mikor az elsõ variáció mellett döntve lépcsõket pillantok meg. És a kedves sziklatornyocskák miatt is érdemes lesz visszajönni. Néha majdnem fáztam, ezért bele kellett futni az ösvénybe. Sikeresen felleltem Pilisszentlászlón a következõ pontot, már majdnem megéheztem, pont jókor jött a zsíros kenyér és a hagyma. Most elõször nézegetem komolyabban az itinert, piros +, kék és kék + a folytatás, már csak egy kérdés van, merre induljak el. A pontõrök helyett egy kedves hölgy igazított útba, elmondta az egész utat, még egy keskeny átjáróra is felhívta a figyelmet. Kár, hogy nem figyeltem oda eléggé.


Szóval, amikor a leginkább rákészültem a következõ szakaszra, akkor buktam el. Szent Lászlónál (Idvez légy, kegyelmes Szent László kerál) balra kanyarodtam (megörülve, hogy megláttam a piros + és kék jelzést (kár, hogy nem néztem jobbra, mert ott is láttam volna). Az már fel sem tûnt (valójában feltûnt, de nem foglalkoztam vele, hogy a piros is megy a kékkel). Azt számolgattam, hogy két óra múlva beérhetek a célba (vagyis három körül és hat óra alatt), ami nagy megelégedéssel töltött el. Kijutottam egy mûútra, ahol szemben zöld + jelzést láttam, folytattam utamat a kéken. Egészen Pap-rétig (eddig egyszer jártam itt, ma már másodszor). Itt már tudtam (épp idõben), hogy valami nem jó. A zöld pluszra gyanakodtam, hátha kék és elnéztem. Beálltam a menedékbe, hogy megnézzem a térképem, meg az itinert. Elõbbit megnéztem volna, ha elhoztam volna. Ezt az egy dolgot kellett volna csak elhoznom, de kipakoltam. Az itiner azt írta, hogy keresztezni kell az utat. (Azt is írta, hogy melyiket, de én nem tudtam, hogy ez nem az). Akkor biztos elnéztem a színt. Visszamentem a zöld +-ig. Zöld volt és nem kék. Ennek ellenére nekivágtam. Csak belenézek abba az itinerbe még egyszer: meredek, sûrûn benõtt úton haladunk tovább – olvasom egy sík mezõn. Mit lehet tenni, megyek tovább. Egészen addig, amíg megadom magam és visszafordulok. Közben azon gondolkodom, hogy nem néztem-e el a kéket a faluban, de az nem lehet. Újra az úton állok, eljött a telefonos segítségkérés ideje (még soha nem jutottam el eddig). Szerencsére az itineren szereplõ szám nem volt elérhetõ. Míg hívtam, amikor keresett egykori osztálytársam (az Isten végül is megkönyörül az idiótán és egy angyalt küld segítségül), vissza is hívtam, megbeszéltük a holnapi találkozót és aztán megkérdeztem tõle, hol vagyok. Térkép segítségével nagyon ügyesen kiderítette, pedig ragaszkodtam a hülyeségemhez, hogy Pilisszentlászlóról nem Visegrád, hanem Dobogókõ felé jöttem a kéken, kiértem egy útra és keresem a kék +-t, mellesleg Pap-rét itt van tõlem balra. Valakinek végre ki kellett mondani, de én képtelen voltam rá, hogy azt a hibát, amit már számtalanszor elkövettem, és amire már annyira odafigyeltem az utóbbi idõben, csak sikerült újra, minden eddiginél súlyosabban összehoznom. Fordítva indultam el a kéken. Köszönöm Gábor!


Visszamentem a faluba, nagyon elkezdtek fájni a lábaim. Térd, lábszár. Újra köszöntöttem Szent László királyt. Az itinerben olvasható Kisrigó étterem is feltûnt, majd a keskeny hidacska, ami elõtt majdnem hanyatt vágódtam a sárban (kézmosás a patakban). Aztán megvolt az emelkedõ és a sûrûn benõtt szakasz is. Ujjongva fogadtak az utolsó ellenõrzõ ponton. Éppen három órába telt Szentlászlótól. Kiderült (a pólómon lévõ máriás címerbõl), hogy átmenetileg a kegyes hálózat csapdájában volt az egyik pontõr is, bár onnan nem lehet soha szabadulni. Megkaptam az utolsó útbaigazítást, ennek ellenére végig bizonytalankodtam. A Kõ-hegyi menedékháznál ugyan ki volt már írva Szentendre, de még utána is azt hittem, hogy rossz felé megyek. Aztán egyszer csak beértem a célba.


És mire kellett nagyon odafigyelni? Az útra? Arra is. De minden út, minden utam, rólam szól. Most azt mondja, hogy alázatosabban, figyelve, imádkozva, hálát adva érdemes élni és egészséges önkritikával. Nagyon meg lettem volna lepõdve, ha másra jutok, de biztos, hogy erre jutottam volna mindenféleképpen? Önkéntelenül is felteszem a kérdést, ha valami bajom van, mint most is, miért fáj? Keresztanyám jut eszembe, õ kérdezgette ezt, õ némileg jogosan, mert egész élete szenvedés volt. Szóval, ha felteszem ezt a kérdést, rögtön egy másikat is mellé kell illeszteni a teljesség kedvéért: miért nem fáj?


Öt óra és háromnegyedkor indul a komp, csak egy Balaton-szeletre jut idõm, azt is már tekerés közben eszem. Kombinált szám nincs, én megszerveztem magamnak, 42 km-es táv sem volt, de nekem az is sikerült. (Reméljük meglesz a jövõ héten is.) A tekerés üdítõleg hat, idefelé kicsit másképpen éltem meg, talán mert már nem esik (annyira). A szigeten már fáradok, de aztán feltûnik a Fehérek temploma, majd a Piarista, végül a Dóm (késõbb a teraszról nézem Vácot, még a börtön is szép kívülrõl, meg a sorakozó templomok a távoli reformátustól, a ferencesig). Odaérek a komphoz háromnegyedre, persze nem akkor megy, csak negyedkor. Így lemaradtam pár zsíros kenyérrõl. Szúnyogcsapdosással múlatom az idõt, ismét jobban szemereg, fázok az álldogálástól, de már nem számít, megérkeztem.


 
 
Gémes 30/20Túra éve: 20152015.09.21 23:27:30

Gémes 30


Szokás szerint kerékpárral indulok a rajtba, fél óra se kell a megérkezéshez. Mivel egy ismerõs sem jön a vonattal, egyedül kezdem a túrát fél kilenc körül. Érdekes módon a sárgán eddig még nem mentem fel Závozig, így örülhettem az új útnak, és még mennyi mindennek! A kikericseknek, a selymesen simogató sásnak, a harmatnak, a "Kámortejnek", a ritmusnak, a levegõnek, a pittyegetõ madárnak, és persze a pontoknak, meg a csokinak. Aztán a Kámorról lefelé összeakadtam pár ismerõssel, a Csánki kertig együtt haladtunk, visszatekintettünk a Börzsöny 50-re, elõre a következõ túrákra. Majd tudván, hogy futva nemsokára beérnek, elléptem. Nemsokára, Lopona-fõ elõtt ért utol Sanyi. Innentõl próbáltam tartani vele a lépést. Lefelé ment is, a síkon is egy darabon, Deszkáspusztán jólesett a víz, de onnan kezdtem leszakadni. Kezdett borulni a ritmus, kezdett fájni a térdem, Drégelyváron még látótávolságban voltam (lefelé jött, mikor én fel), de már a lejtmenetek sem úgy mentek, mint frissen. Azért így sem panaszkodhatom, 4:15 alatt beértem. Köszönet Sanyinak, a túratársaknak, a szervezõknek és a Börzsönynek!

 
 
Ipoly-mente 90 kerékpárosTúra éve: 20152015.09.01 14:36:22

Fél nyolckor kerékpárra pattanok Rétságon, másfél óra múlva már Szobon is vagyok. A 40 km-es bemelegítés kicsit soknak tûnik, de kerékpározni jöttünk, nem? Mosolygunk egymásra a gyalogtúrás ismerõsökkel, õk most (kupa)kényszerbõl kerékpárra szálltak, én annak idején fordítva léptem, ráadásul a biciklizést sem hagytam abba. Szóval a vasútnál látjuk egymást utoljára, megyek a nagy mellényemmel elõre. Folyamatos motivációban égek, új és új sporttársak tûnnek fel a látóhatáron, akiket utol kell érnem. Ez idõvel egyre nehezebb feladattá válik. Letkésen érem be Béla bátyámat, de aztán a tésai úton leszakad. Majd Tésa felé (végre) egy õsz úr mellett is elmegyek, együtt állunk a pontnál. Aztán az éppen a ponthoz való megérkezésemkor induló után vetem magam, ugyanebben a fázisban érkezem a következõ pontra is, az ipolysági kanyarhoz. Itt még nem mentem át a határon (igazából nem is veszi észre az ember, hogy itt határ van, de ez a normális), nagyon jó volt. Mivel kamillás ajakírral kenegettem a számat, elszalasztottam a pillanatot az elõttem haladóra való felzárkózásról, az egyre jobban érezhetõ szembeszél miatt  ezt jól bebuktam. Viszont útközben átmentem az Ipolyon, éppen akkor, amikor gondolkozni kezdtem, hogy hol is lehet a folyó. Idõvel már máson gondolkoztam, például azon, hogy a következõ ponton megvárok valakit, mondjuk az õsz urat és vele megyek együtt, esetleg segítünk egymásnak. Százdon hosszan be lehetett látni a kanyart, többeket is láttam magam elõtt. Szetén végre volt egy igazi emelkedõ, ez nagyon tetszett, de Ipolyszakálloson megszületett fejemben az eretnek gondolat, vonattal megyek haza (illetve Vácra), mert erõsen fogytán volt az erõm. A Dunakanyarban felrakni a biciklit a vonatra, hát, borzasztó perspektíva. Ipolybélen leültem a padra, ettem két uborkát, nem lettem sokkal jobban, pihegtem, az elõttem lévõ elhúzott, már egyáltalán nem törõdtem az utolérésével, megérkezett az õsz úr, egy kicsit õ is kimerültnek tûnt, illetve egy fiatal pár országútival, végül arra jutottam, hogy elindulok, majd utolérnek és rájuk tapadok. Szalka elõtt fogtak be, egészen Letkésig tartottam velük a tempót. Utána csak erõlködtem, ahelyett, hogy rájöttem volna, ez nem fog menni. Rájöttem. De akkor már a végét jártam, úgy elfogyott az erõm, mint ahogy kiöntik a pohárból a vizet. Azon csodálkozom, hogy a célban még képes voltam kommunikálni, pedig a biciklinek a letámasztása is fizikai fájdalmat okozott. Valahogy átvettem a kitûzõt, a kerámiát, de akkor már kezdett szürkülni a világ, befordultam a kocsmába, hogy átveszem a palacsinát, bár egészen pontosan nem tudom, hogy mit akartam, leültem egy székre, de nem hallottam, nem láttam, zúgott a fejem, le kellett feküdnöm (utólag is bocsánatot kérek mindenkitõl, akit megbotránkoztattam felvetett lábakkal az izzadságomban heverészve). Néha kísérletet tettem a székre való felülésre, de újra jött a homály, a harmadik után már kezdtem komolyan aggódni, aztán valahogy rendezõdtek a dolgaim, csak a fáradtság maradt. Nagy nehezen összeszedtem magam, megettem a palacsintát, eltekertem az állomásig, ott is hevertem egy fél órát... Kezembe akadt az itinerem, négy órán belül sikerült teljesítenem a távot. Nem tudtam felhõtlenül örülni.


Egyértelmû volt az útvonal (köszönjük, István, a festést és a szervezést, kitartás). Az Ipoly túlpartján alig jártam, nagyon jó volt erre jönni, de Tésán és még Vámosmikolán is rég jártam. Sok tanulság, szép a Börzsöny innen is.

 
 
Zebegény ÉjszakaiTúra éve: 20152015.08.10 15:47:03

Nyaralásból (persze csak olyan nyaralásból, ami egy teljesítménytúrázóhoz méltó: 17 napi kerékpározás, túrázás) estem be a Börzsönybe. Vagyis épphogy elpakoltunk, újra kerékpárra szálltam, és Vácról Zebegénybe tekertem. A kerékpárúton láttam szalagokat, meg Tomit és Zolit, akik mellett bunkó módon elég nagy sebességgel húztam el, de majd legközelebb. Hoztam magamon az elmúlt napok szennyét, fáradtságát, ami némi kedvetlenséget is eredményezett, de valahogy mindig túltettem magam rajta. Meggyõztem magam, hogy Zebegényben való séta is a tájékozódási kompetencia része, és hogy elég a szalag, nem kell mindenáron jelzett úton menni, még éjszaka sem.


Gyönyörû volt a kilátás a Malom-hegyrõl, ahonnan még lehetett látni valamit. Aztán a csillagos éjszaka, bár ebben az elmúlt napokban sokkal inkább volt részem a szabad ég alatti szállásokon, most csak ritkán bámultam felfelé. Végül a Hegyes-tetõ és a Dunakanyar varázsolt el (az itt kapott csoki is nagyon finom volt), ezekért érdemes volt eljönni.


Mivel sötétben sem tájékozódom túl jól, próbáltam a fényeket követni, akkor kerültem nehéz helyzetbe, amikor minden közeli lámpást megelõztem. Lajossal és Zolival Törökmezõn találkoztam, ahova egy futó mögé beállva, erõsen megizzadva jutottam el, de jó volt a barack! Velük Hegyes-tetõig mentem, ahol bizonytalan voltam, õk jól tudták az utat, a lejtõn aztán elszakadtam tõlük. Ennek az lett az eredménye, hogy a sárga háromszöget sikerült elnéznem, a sárgán bementem Zebegénybe, majd fel a kilátóhoz és vissza.


A 12-es úton tekertem végig Vácra, alig volt forgalom, vagy 10 percet vertem esti önmagamra, aki a bicikliúton közlekedett. Nagymaroson még rókát is láttam.


Köszönöm a szervezést, az éjszakázást!

 
 
Börzsönyi Kék túramozgalom vándortúra/nyílt nyitótúra (BTHE)Túra éve: 20152015.07.05 19:16:59

Pénteken némi kerékpározással dobtam fel a napomat (180 km az Alföldön), utána még eldolgozgattam éjfélig, a munkahelyemen aludtam (4 órát) és már indult is a vonat Diósjenõre. A járat népszerûsége hirtelen megugrott június 27-én, jó páran igyekeztek a Börzsönyi Kék startjához.


Egyikük fekete pólóban szaladt a vasútállomástól a rajtig. Nem tréfadolog ez a túra. Egy másik kérdezi társait indulás után: Akkor melyik jelzésen kell menni? Két hölgyet útbaigazítok a rajtba, már a kéken jártak. És ez még csak a rajt volt. Apropó, a Börzsönybõl elmaradhatatlan túrázók: Tomi, Zoli, Lajos, Zsolti és Hédi éppen indulnak, miközben én a rajthoz baktatok. Kell ennél több? Gyorsan felzárkózom hozzájuk, elkezdõdik/folytatódik Tomi és Zoli élménybeszámolója, fõleg a Kazinczyról, de megvolt nekik a Mátra 115-öt és a Turul 130 is. Prímán felkészültek a börzsönyi kékre. Közben kiderül, hogy Hédi eddigi leghosszabb távján van, mellesleg én is. Megbújunk a nagyok árnyékában.


Az indulástól számított egy óra múlva konstatálom, hogy az elsõ ellenõrzõpontig, a Kámori-völgyig 4,1 km van/volt. Ezt a nagy beszélgetésben nem vettük észre, vissza azért nem fordultunk. Pénzásásnál nemcsak a következõ pont, hanem a szúnyogok is vártak, õtõlük nem pecsétet és szõlõcukrot kaptunk, csak a vérünket szívták. Eddig csak hírbõl hallottam, hogy milyen jól néz ki a Szondi kulcsosház, most láthattam is. A többiektõl kicsit elszakadva innentõl gyakorlatilag végig Tomival és Zolival folytattam utamat. A 200 km-es teljesítõ pólóra többször visszatért a beszélgetés, pl.: melyik piacon vetted, mennyibe került a póló; lassan arra is rájöttem, hogy a rajt felé futó fekete pólós alak éppen Tomi volt, akire a többiek rátelefonáltak, hogy hol van ilyen sokáig (a vonaton volt különben).


Közben fogytak a kilométerek, Sárkány-törésnél már a pontot is észrevettük. Kõkapu után megint olyan szakasz következett, amin még nem jártam, ennek ellenére nehezemre esett a tájjal foglalkozni. Viszont a szél, az illatok, a jó idõ magukkal ragadtak, a legsötétebb mélyponton is arra kellett jussak, hogy csak örvendezni lehet okom, hogy éppen most itt lehetek. De ez még egy kicsit arrébb volt.


Bernecén kellõen felfrissültünk, különösen jó volt a zsíros kenyér hagymával, paprikával, almával és egyebekkel. Zoli már sörért kiáltott, Kemencéig várnia kellett. Közben Zsoltiék is utolértek. Az aszfalt kicsit kedvemet szegte, Lajos minden autóst számon kért, nem igaz, hogy nem látják, hogy itt gyalogolunk. Még a csodaszép Fekete-völgy sem derített fel, pedig elég változatos a patakon való ugrálással, a levegõben lógó vasúti sínnel, valahogy a sík terep nem fekszik. Zoli Hamuháznál hangot is adott nemtetszésének, talán más okok miatt, de együtt éreztem vele. A német úton, ami a börzsönyi kék egyik legszebb része, ahogy a patak fölé emelkedünk, minden bajom elszállt, persze nem örökre. Pár csepp esõ Zolit tovább hergelte (amúgy Bányapusztánál szinte mindig esik az esõ), de végül nem kellett beváltania fenyegetését, hogy futni kezd, ha esik (nem gurult el a gyógyszer).


Ismételten úton mentünk, megint elvesztettem az egyensúlyt, kicsit le is maradtam. Nagybörzsönyben újfent felfrissülhettünk, de már elõre féltem az újabb aszfalttól, aztán teljesen másként alakult. A legjobb rész lett a Farkas-völgy, csak annyi kellett hozzá, hogy Nagybörzsönyben lemaradjak bizonyos dolog intézése miatt és utána futva próbáljak visszakapaszkodni, ez sikerült is még a mûútról való letérés elõtt. Aztán a Koppány-nyereg felé vettük az utat, ahol nyomtam, ahogy a csövön kifért, Zoli lelkendezett, kellemesnek találta a tempót az izzadság ellenére, Tominak kevésbé tetszett, a végén már engem is a hányás kerülgetett, de az iramból nem lehetett visszavenni. Ezzel el is lõttem a puskaporom, a Széles-hegy már nem ment így, ott visszakínáltak társaim. A végén igencsak ingadozóra váltottam, egy-egy rövid szakaszon jobban ment a gyaloglás, de inkább lemaradoztam, és futással kompenzáltam. Minden tiszteletem Tomié és Zolié, akik elnyûhetetlenül, tempót tartva, meg nem inogva haladtak elõre. A végén arra is rájöttem, hogy az õ tempójukban gyalogolni sokkal nagyobb kihívás, mint gyorsabban futni náluk.


Utoljára a szépséges Sukola-keresztnél matricáztunk. (Hol is van a kereszt? Hát ott, a hátad mögött.) Szobon a templom elõtt Bogányi Gergely, világhírû zongoramûvész beszélgetett, aztán jött a pap is, ráköszöntem. Végül egy gyerek tépkedte a szalagokat, mikor rászóltunk, már megvolt a válasza: õ kezdte. Utálom a hárítást (fõleg mikor én csinálom), az Édenkert óta ez megy. A gulyás is az édent idézte. Az idõ valamivel több 11 óránál, az eddigi leghosszabb túrán a legjobb átlag, nem panaszkodhatom. A kihagyott matricát is elnézték (nektek úgyse hisszük el). Egymást a célban ezzel bíztattuk: Gratulálok, jó nagy hülye vagy. Köszi.


 
 
Horthy emléktúra (Börzsöny Akciócsoport)Túra éve: 20152015.05.22 16:55:33

Mikor a túra végén Hídvég felé futottunk Sebivel, hogy egy kicsit átmozgassuk a gyaloglástól elnehezedett tagjainkat, Tomi kiadta a parancsot, hogy legyen beszámoló. Teremtõ szó volt.


Ugyan megfázás kerülgetett, de az ilyesmire nem sokat adva pólóban tekertem el Drégelypalánkra, a végén már nem fáztam. Sebi már várt, de nemsokára begördültek a börzsönyi ászok (vagy királyok), Tomi, Zoli, Lajos, Zsolti és pár dáma. Zoli kedvenc pontõrei indítottak útnak, mondtuk, hogy mindjárt jövünk. Térkép nélkül egy kicsit rosszul éreztem magam, de a szalagok segítettek az elõrejutásban, csak éppen azt nem tudtam, hogy hol vagyok. Amúgy minden tökéletes volt (idõjárás, patakok, rétek, virágok, kilátás, útvonal, ellenõrzõ pontok-pontõrök), az erõnlétemet leszámítva, de azt meg a túra nem tette nagyon próbára. A Börzsöny barátainak kötelezõ ez a túra, hogy egy másik nézõpontból is láthassák a hegységet. Erre számos helyen nyílt lehetõség, sõt közelebb kerültünk a Selmeci-hegységhez, de volt rálátás a Naszályra, a Szandára is.



A Kopasz-hegy felé menet az erdõben a balra kanyarodó szalagokat nem vettük észre, tanácstalanul próbálkoztunk jobbra-balra, mígnem Zoli, aki bevallottan nehezen tájékozódik (nálam azért jobban), rálelt a helyes útra. Csak az idegen nyelvû feliratokkal nem tudott mit kezdeni.


Födémesi kápolnaromnál és a Medve-kútnál is kis Mária-kápolnácska hirdette: „Én vagyok a Szeplõtelen Fogantatás”, e szavakat hallotta Lourdes-ban a kis Bernadette, ami az ember eredeti hivatására is felhívja a figyelmet. Meg a felvidéki magyarság hitéhez való ragaszkodására.


Födémesnél értük el az egykori (1938-as) határt, ami a túrának is az apropóját, nevét adta (még lehetne fokozni az apropókat: 38 km-rel, Horthy születésnapjára, vagy a bécsi döntés napjára való idõzítéssel). Az elsõ bécsi döntés értelmében a magyarlakta területeket visszacsatolták, sajnos csak rövid idõre (bár ezt ’38-ban még nem lehetett tudni). A ponton egy kis házival, pogácsával, süteménnyel, vízzel és a felvidéki magyar élet mindennapjaival vártak. Még a polgármester úrhölgy is kilátogatott egy kisgyermekkel a karján. Szóba került az asszimiláció. A mai Magyarországra, torzsalkodásokra, életszemléletre tekintve nem is lepõdöm meg rajta, miért tartson ki egy felvidéki magyar magyarsága mellett, ha az anyaország mindennapjai ilyenek. Ha legalább valamire büszke lehetne. (Persze, lehetne sok mindenre a múltból, de a globalista jelen…) Ezért nagyon köszönjük a kitartást!


Az elbájoló falu, meg egy-két út újra felelevenítette bennünk macedóniai úti élményünket. Ott, amikor földúton közlekedtünk kerékpárral, akkor jegyeztük meg, hogy ha lesz egy országunk, csak ilyen utak lesznek benne. Most a csalános ösvényen jutott eszünkbe: csak ilyen ösvények lesznek, lábfájásra ugyanis nagyon jó és a királynak törõdnie kell alattvalói egészségével, a királynak mindennel törõdnie kell (Gyaloggalopp). De ha tényleg lesz egy országunk, akkor Födémes lesz benne a fõváros. Ilyesféle álmodozásokat kevertünk Széchenyi István és Ferenc életének összehasonlításával, a szokásos forradalomkritikával (legalábbis nekem szokásos, mindig errõl beszélek, ahogy Zoli a leszakadó körmével készíti fel lelkileg az extrém teljesítménytúrázókat, vagy a gigatúraliga díjkiosztóján kesereg), de Arany Jánosról sem feledkeztünk meg. És érettségiztünk is. Például földrajzból. Az egyik feladatból viccet is gyártottunk kínunkban.


Melyik alpesi ország az, amely feladta semlegességét és 1995-ben csatlakozott az Európai Unióhoz? Finnország. (Fogja a fejét a tanár): Alpesi, nem északi. (Nem tudod, mi az hogy alpesi? Alpok, hallottál már róla?). (Kissé felháborodva): Miért, ’95-ben csatlakozott, nem? De, igazad van, jó lesz így.


A Veréb-hegy után futottunk egyet, nagyon jó volt, csak teljesen leizzadtam, és alig bírtam. A célban gulyással vártak, volt hozzá kenyérke, borocska. Nagyon finom volt!


Sebi pont elérte a vonatot, én is a biciklimet. Senkit nem zavarva kerekezek hazafelé a jó idõben, mikor ledudálnak az útról és rám ordítanak: NYOMJAD! Hihetetlen, hogy milyen emberek vannak. Talán Esti volt az?


 
 
Horváth József EmléktúraTúra éve: 20152015.05.01 15:59:01

Tavaly ilyenkor a Karancs 50-en caplattam a sárban S. Péterrel, szóval nagyon jól választottam akkor is, idén a Börzsöny mindent felülír, így kötelezõ volt a Horváth József emléktúra teljesítése.


A mátrabérci kitérõ elég súlyos nyomokat hagyott a lábamban, még a hét elején is jegeltem, ezért inkább szorongva, mint kíváncsian vágtam neki a 40 km-es távnak. Kerékpárral érkeztem a rajtba, mint õsszel a Lokomotív 424-re, csak ahhoz képest egy szakaszon sikerült jobb utat találni (ez 10 percet jelentett). Elhatároztam, hogy nem futok egy métert sem, és az elsõ kilométerek után érzõdõ fájdalom csak megerõsített ebben. Bár akkor még az is megfordult a fejemben, hogy a távot sem leszek képes teljesíteni. Aztán nem a fájdalommal, hanem a madarakkal, a jó idõvel, meg a színekkel kezdtem el foglalkozni és röpültek a kilométerek. A lejtmenetre mindenféle hülye járást rendszeresítettem (lásd még John Cleese és a Hülye járások minisztériuma), amivel kevésbé terhelem a jobb lábszáramat, pedig ekkor már érezhetõen jobban fájt a bal térdem, mintha kifogyott volna belõle valami kenõanyag, éppen hogy csak nem nyikorog. Felfelé viszont kevésbé fogtam vissza magam, a Róka-hegyen megtörtént a bemelegítés, de a Sas-hegy és a Fekete-hegy volt az igazi.


A nógrádi Csurgó állandóan foglalt, így nem állok be vízért, majd töltök Királyréten, ahol kapunk egy csokit is a magammal hozott három mellé. Az „eredeti Királyréten” bemegyek az erdõbe, majd az itiner eligazít: az erdõ szélén balra tartunk. Kis kínlódással elérem a Kisinóci-rétet, ahol a patakátkelõk technikáit elemzi a pontõr. Én az egyenesen át megoldást választottam. Mivel vizet töltöttem az elõzõ állomáson nem is idõztem tovább, ám ekkor beért egy futó, akit már többször láttam, P. Sándor volt, majd az útjelzõ táblára pillantva a Nagy-Sas-hegyig 4,2 km-t olvastam. A kettõ összeállt a fejemben és elkezdtem tempózni, hátha sikerül vele tartanom a tempót az emelkedõn. Az úton számtalanszor bicikliztem már, de a zöld jelzésnek az Érsek-tisztásig tartó szakaszát nem ismertem. Eleinte nem is volt semmi baj, kellõen emelkedett, amit jó néven is vettem, de az úton való átkelések, pár lejtmenet eléggé megkínzott, nem beszélve a talajból lépten-nyomon kiálló szármaradványokról, amelyek mindenféle haladást balesetveszélyessé tettek. A legjobb persze a bozótharc volt. Szóval keményen toltam magam elõre, egyszer-kétszer visszanézve láttam már Sándort, de a második, vagy harmadik útkeresztezõdés után nem. Egyre inkább azt gondoltam, hogy ismerve e szakasz jellegzetességeit, inkább a mûút mellett szavazott, amit magamban teljesen megértettem. E gondolatokkal érkeztem meg az Érsek-tisztásra, amit már nagyon vártam, mert tudtam, hogy itt kezdõdik a legjobb rész. Ketten a farakáson elnyúlva feküdtek, mások az út szélén állva beszélgettek, hajtottam magam tovább. Felérve a zöld háromszöghöz megnéztem az itinert, hátha fel kell menni a csúcshoz. Meglepve tapasztaltam, hogy a 4. ellenõrzõpont az Érsek-tisztáson volt. Elõször azokra gondoltam, akik a farakáson pihentek, majd pár km múlva újra találkozva velük, ezt a véleményemet elvetettem, rá is kérdeztem náluk, hogy mi volt az ottani helyzet. Végül is vissza már nem mentem (lefelé elég lesz egyszer), rábíztam magam a célbiztos kegyességére. (Nem csalódtam.) Hülye járással folytattam az utat, egyszer csak P. Sándor fut el mellettem. Kicsit megnézett magának, a Só-hegyre fel még közelítettem hozzá, aztán már csak a célban láttam, éppen szállt fel a vonatra, amikor beértem.


A Só-hegyen való kibukkanás, átbukkanás volt a túra csúcspontja, az esztergomi bazilikával, a leánykökörcsinekkel (ebben már nem vagyok biztos), a sziklákkal, a gyönyörködõkkel. Levergõdtem, a már túrákon szokásos hascsikarás is elkapott, de sikerült kezelni. Márianosztrán a Bisztróval meggyûlt a bajom, elõször a Julianusról ismert Hangulathoz mentem, utána a Bisztróhoz, végül a pontõrt is felleltem egy padon. Rájöttem, hogy az ellenõrzõpontokon jelölik az áthaladókat (egy óra után leesett), így írtam egy sms-t, hogy áthaladtam a négyes ponton pecsét nélkül, de folytatom az utat, ne várjanak ott hiába.


Kóspallagig egy újabb fel-le következett, a faluban végül egy tapasszal kezeltem a lábam. Mintha jobb lett volna tõle. Biciklizõ ismerõsökkel is összetalálkoztam, a láncvisszatétel után a pontõr segített rajtuk szappannal. Ahogy kezdett emelkedni a Fekete-hegy, úgy próbáltam egyre nagyobb sebességre kapcsolni. Aztán nem bírtam végig a tempót, de így is nagyon élvezetes volt ez a szakasz. Annál kevésbé élveztem a szokolyai utcákat, leszámítva a kisvasutat meg az orgonákat. Hogy a végére is maradjon egy Monty Python jelenet: The larch (A vörösfenyõ). A nyolc óra nem is lett rossz idõ. Bevágtam pár zsíros deszkát és hazatekertem.


Nagyon örültem, hogy Horváth József emlékét ilyen túrával ápolják, és remélem, lesznek még sokáig, akik számára fontos az õ személye, ha már másért nem, csak azért, mert a Börzsöny szerelmese volt.


 
 
Mátrabérc / Hanák Kolos / MúzslaTúra éve: 20152015.04.14 18:13:31

Mátrabérc elõször


2.40-kor kelek, legkésõbb a csapat tagjai közül. Reggelire egy kis pirítóst eszek márványsajttal, még a tea is belefér. Már röpülök is az éjszakában, Tomi jön értem kocsival, nemsokára (Verõcén) csatlakozik Lajos (Zúzó), Zoli és egy másik Tamás. Az út eseménytelenül telik (leszámítva a gödöllõi megrögzötten piros lámpát), kellõ idõben érünk Sirokra, hogy a hatkor indulókkal együtt kezdjük meg az 55 km-t.

A pulóvert (nem akartam benne túrázni, de a mínusz megriasztott) háromnegyed órán át bírom, onnan póló, rövidnadrágban haladok tovább. Sokan vagyunk, csak olykor sikerül függetleníteni magam a többiektõl, gyönyörködni a természetben, imádkozni. Látok egy idegeskedõ hölgyet, õt az zavarja, ahogy elfutnak mellette. Tömegtúrán a türelem a lassan/gyorsan haladókkal szemben alapkövetelmény. Amúgy a tömeg ellenére minden nagyon flottul mûködött, az indulás, az érkezés, a pontok, ellátás, még a buszozás is. Köszönöm/köszönjük!


Elfut mellettem Géza, megáll köszönni, siet munkába. Röviden megbeszéljük, hogy nem nagyon mozdulok ki a Börzsönybõl, de azért egyszer-egyszer nem árt máshol felfrissülni. Egy lejtõn ellépek a többiektõl. Ismerkedem a tájjal, szép a kilátás a Gazos-kõrõl, az Oroszlánvár is nagyon kellemes. Hullámzok tovább, néhol kevesebben vannak mellettem, máskor feltorlódunk. A Kékesre lehetne meredekebben is felhágni, de az út oldalazva megy fel, varázslatos a keskeny gerinc. Fent egy-két kósza hóvirág is akad még. Fél tízkor pecsételek, kicsit téblábolok, nem tudom, merre van a tea, aztán nem is iszom, hanem átmegyek lejtmenetbe. Nem mondom, hogy nem szeretek lefelé haladni, általában elég jól megy, nem túlzott az itiner, mikor helyenként veszélyesen meredeknek nevezte az utat, ettõl még nem fogtam vissza magam. Illetve csak a szokásos módon. Aztán utólag visszagondolva erre a szakaszra (meg az ágasvári lejtmenetre) kirázott a hideg.

A múlt heti Teleki 50 után újra kezdtem érezni a jobb lábszáram feszülését, meg a bal térdemet. Akkor 30 km után jött elõ, most egy kicsit hamarabb, de felfelé nem fáj. Galya-tetõ elõtt megálltam egy csokira, rendet raktam a táskámba, nézegettem Parádsasvárt, meg a környezõ hegyeket. A fájdalom kicsit elvette a kedvem, de azért mentem tovább, egy kicsit futottam is, elõször nem esett valami jól, de aztán csökkent a fájdalom. Még dél elõtt beestem a teázóba, majdnem fél óráig vendégeskedtem ott. A változatosság kedvéért itt kosdi házisajtot ettem (parenyica) két szelet kenyérrel, bitang jó volt, felfelé kerekítve két liter teát csúsztattam le mellé. Fantasztikus volt a teabár! Éppen csak egy kicsivel ettem többet, mint kellett volna. A cerbonát zsebre vágtam és mentem tovább. Mondjuk az inkább kínlódás volt, mint menés. Hacsaknem hasmenés. Öt perc múlva ugyanis már hívott is a természet. Így a frissítõponti megérkezéstõl az ellenõrzõpontig 47 perc alatt tettem meg az utat. Felmásztam a kilátóba, gyönyörû volt a panoráma, fõleg a Bükk fogott meg, a Börzsönybõl mindig csak a Mátrát látom. Mátraszentistvánon még lehetett havat látni. Ágasvár már messzirõl megragadott, nagyon jó volt felmenni, lejönni sem volt olyan rossz, csak álmomban. Megettem egy almát, csörögtem a patakkal Mátrakeresztesre, a fájdalom ellenszereként ismét csak futva. Gyors pecsételés és megyek tovább, végre jön az emelkedõ, fellélegzek. A Muzsla volt az egyik hívó szó a Mátrabércre, még nem jártam itt. Ránézek az órámra, éppen kettõt üt. Elkezdek számolgatni (ez már régen rossz), ha egy óra alatt felérek, akkor másik egy óra alatt a célban lehetek és 10 órán belül teljesítem a távot. (Ez volt különben az eredeti célkitûzésem.) Éreztem a számítás optimista voltát, aztán egyre inkább elhatalmasodott rajtam, hogy nincs esélyem beérni. Végig ingadoztam a hátralévõ kilométereken. Apró jelek hol bizakodással töltöttek el, hol lankasztottak. Kívülrõl persze nem látszott semmi. Felfelé egészen jól elvoltam, azt leszámítva, hogy a Muzsla (ahogy másokat is) engem is megviccelt, mikor már azt hiszed, hogy ott vagy… 3.10-re aztán ott voltam. Ez volt az egyik lankasztó jel, 50 perc alatt nem fogok beérni. Nem baj, végigfutom. Sokan vannak elõttem, nem bírok elõzni, nem fogok beérni. Nem baj, lefutom. Újra emelkedik, pedig azt hittem csak lejt lesz, nem baj, most nem futok, majd a lejtõn. Szûk az ösvény, valaki kutyával fut elõttem, nem bírok elmenni mellette, nem fogok beérni, nem baj, futok tovább. Alig elõzõm le, emelkedõ jön, mindjárt visszaelõz. Jön a lejt, meglátom a falut, nincs olyan messze, talán beérek. Kibicsaklik a lábam egy elõzés után, nem baj, futok tovább. Végre látom a Naszályt és a Börzsönyt is, eddig vagy a fák takarták, vagy rossz felé néztem. Talán beérek. Torlódás van a pataknál, hát így nem fogok beérni. A Diós-patak túloldalán emelkedõ, erre végképp nem számítottam. Egyszerre akarnak a lábam izmai görcsbe rándulni. Lehetetlenség beérni. Sétálok egy kicsit, valaki megszólal, már csak egy-két kilométer a cél. Még van 10 percem, két kilométert csak lefutok tíz perc alatt. Még veszek pár mély levegõt. Újra futok. Meg szomjazom. Még lötykölõdik némi tea a táskámban, de rá se hederítek, aztán a faluban egy csap áll szikáran az út szélén, de eszemben sincs megállni. Sokan üldögélnek az egyik háznál, már nem tudom mi az, azt hiszem ott a cél. De még tovább kell menni. Ott az iskola. Nincs sor se. Az idõ 9.59.

Másnap, harmadnap alig bírok menni. Nem baj, már nem kell futni. Visszanézek az útra. Gyerekes játék volt az idõvel harcolni. Jó, magammal is küzdöttem. De jobban örültem volna, ha az elkalandozó gondolataimat tudtam volna kordában tartani. A végén is csak csapongtam jobbra, balra. Megérdemeltem volna, hogy valaki fellökjön útközben és rám szóljon, ne így keresd önmagad.

 
 
LeFaGySzTúra éve: 20152015.02.24 17:25:49

Négykor már kivetett az ágy, hat palacsintával kezdtem a napot (ennek még késõbb lesz jelentõsége). A buszon próbálom fejben összerakni a teendõimet, amik az induláshoz szükségesek. Rájövök, hogy nincs nadrágom, csak egy futónadrág, nem mintha olyan sokat futnék. Végül nagyon jó volt, még a biciklin se fáztam benne, csak a lábujjaim, de az nem a nadrág miatt volt. Vácról ugyanis 6.05-kor indulunk Sebivel kerékpárral Királyrétre. Éppen kel fel a (hátunk mögött) a Nap. A friss levegõtõl piros az arcunk. Útközben hívják õt, majd kiköpöm a tüdõm, õ meg nevetgélve beszélget. Bõ egy óra és a rajtnál vagyunk, mondhatni bemelegedve, vagy inkább kifáradva? Hét óra húszkor esünk neki a távnak, egyre másra elõznek ki minket, nem baj, majd az utolsó 20 kilométert megfutjuk. (Persze, soha nem futjuk meg.) Jégen csúszkálással kezdünk, elkelt volna a bot, mondja Sebi, mikor elõttünk majdnem elesik valaki bottal, megnyugszunk a botnélküliségben. Majdnem továbbmegyünk Kisinócra, pedig egyértelmû, hogy a kéken jobbra kell kanyarodni, a tapasztaltak segítségével mi is megtesszük (nem mintha nem jártunk volna már erre elégszer). Zöld ruhában és fényképezõvel egy fiút csodálunk, nagyjából középiskolai tanulmányai elején járhat. A kéken többször futottam lefelé, most, a túra kezdetén határozottan jobb felfelé menni. Egy baj van, hogy meleg van, de ez sem tart sokáig (nem is meleg van, hanem meredek). Az Inóc oldalában be kell öltözni, de a havi vágta újra felmelegít. Tartjuk a lépést egy futóval, fejben már a jobb csípõmön csúszom, de mégis talpon maradok. Fagyos-kút nem is olyan fagyos, jólesik a „langyos” víz. Zoli interjúkat készít, én törülöm az orrom. Apropó, az orrom önálló életet él, néha (5-10 percenként) fújok rajta egyet, de amúgy állandóan szolgáltat némi nedvet, Janus Pannoniust idézem: „kékül már ajakam, híg nedv csöpög orrlyukaimból" (Mikor a táborban megbetegedett), más sorai is passzolnak a túrához. Gyomorgörcs, eszembe jutnak a palacsinták. Negyed óra és el is múlik. A Hegyes-hegy-ormot gyorsan leküzdjük, a túloldal kanyargós és meredek, pont az én térdeimnek találták ki. Nagybörzsönyben újabb görcs, nem is tudom, mit akarok csinálni. Végül már csak ki akartam érni a faluból, hogy egy félreesõ helyen elintézzem a dolgot. Épp a patak mellett haladtunk, akkor már minden megfelelt, de azt mégsem vállaltam be, hogy szembõl integessenek, mert a patak túloldalára tekintve ez a helyzet állt elõ. Némileg megkönnyebbülve folytattam az utat, de pár km után újból hívott a természet, most már nem hagytam eszkalálódni a helyzetet, azon nyomban intézkedtem. Szóval legközelebb a túra kiírásának megfelelõen, csak utána eszem palacsintát. A kék + ezt leszámítva remek útvonalnak bizonyult, egy szakaszon nemhogy hó, de sár sem volt (hála a pozitív lejtõkitettségnek). A Katalin-forrásból nagyokat húztunk (most nézem, hogy nem ivóvíz, tulajdonképpen már többszörösen mindegy). Aztán nekiestünk a pirosnak. Egyre jobb részek következtek, ez sem lógott ki a sorból. Páran keresztben ültek az egyik kidõlt fán és eszegettek, idõvel nekem is eszembe jutott, de akkor már nem volt csak hó és fagy, végül a Salgóváron (alig fújt a szél) fogyasztottuk el elemózsiánkat (kenyér, töpörtyû, Sebitõl kapott hagyma), ebbe Csoki is besegített (illetve a párja, akinek már nem emlékszem a nevére, mintha vizslák lettek volna, de meg ne kövezzenek kutyológiai tájékozatlanságomért). Felfelé menet még láttuk a „zöld fiút”, õ már lefelé tartott. Útközben felmerült egy probléma (nem új keletû ez): mit csinált volna Jézus, ha a házasságtörõ asszonyt, akit megmentett a megkövezéstõl, újra elkapják ugyanazzal a váddal. Azt mondta neki, menj és többé ne vétkezzél, ezek után is kiállt volna mellette? Erre is vonatkozik a hetvenszer hétszer való megbocsátás? Sajnos az evangéliumok egyszer sem számolnak be visszaesõ bûnösrõl. Ugyan a kérdés nyomasztó, de nem akadályoz abban, hogy tovább folytassuk utunkat. Piros +, majd a börzsönyi kék. A Csarna-patak völgyében felidézem a tavalyi éjszakai teljesítménytúrát, amikor a Hamuházból kilépve jobb helyett balra kanyarodtam és mentem vagy két km-t, aztán még kettõt vissza. Sokat tanultam belõle. A zöld négyzet finom emelkedõje után következett a túra megkoronázása, a zöldön fel a Csóványosig. A Miklós-tetõt a zöldön az itinernek megfelelõen balról kerültük, a lábnyomok alapján mi voltunk a kisebbség (itt minden út zöld és ugyanoda vezet). Magosfára érve némileg elkészültem az erõmmel, a napnyugta sem töltött fel igazán. Pedig/mert a "Csóványos északi oldala" kiüresített, lemeztelenített. "Az emberben kilencszáz méter fölött fehér fény ömlik szét, lemenni nem akar, szemeit beragasztják a jégkristályok. Az a valami, én, az a ködnél nem nehezebb rész belõlem, most alattunk lebeg." (Gyõrffi Ákos) A Csóványoson felmentünk a kilátóba, gyors szemlét tartottunk, minden a helyén volt, csak a fejünket fújta le majdnem a szél. Egy Mars csokit engedélyeztem magamnak, nagyon helyre tett, bár lehet, hogy a lejttudatnak köszönhetõ minden. Sebinek még volt egy kis vize, észrevehetõen szomjaztam. Lefelé siklottunk a havon, amíg volt, sötétben a sárban már kevésbé volt élvezetes a haladás, de az élvezet nem minden. Gyorsan elrepült a 11 óra 45 perc, fõleg, hogy egy órával többet terveztem (kevésbé fogott vissza a hó, mint két hete éjszaka). Így nyugodtan jutott volna idõ vacsorázni, de nem kértünk, nem is kaptunk. Egy tea azért belefért. De a java még hátravolt. Legkésõbb nyolckor terveztem indulni, hogy a bicikli letétele után elérjem a 9.15-ös buszt hazafelé. Ezt a 7.05-ös célba érkezés eléggé megalapozta. Sebi végül ráakadt a ruhájára, és már indulhattunk is, de mikor kiérünk az útra, közli a jó hírt: defekt. Elsõ körben megállapítottuk, hogy egyikünknél sincs szerszám, pótbelsõ, ragasztó, semmi. Hátha valakinek a csapatban. Vissza a Fogadóba. Nem nyert. Akkor guruljunk le Kismarosig, onnan majd vonattal. Újra kikecmergünk az útra. Eszembe jut a kamásli, mit a földre tettem a bicikli mellé és ott is hagytam. Gurulj csak, én még visszamegyek. Harmadik indulásom háromnegyed nyolckor volt. Rövidesen utolérem, elköszönünk, de aztán eszembe jut szokolyai kollégám, hátha tud segíteni. Biztos tudott volna, csak nem találtuk otthon. Közben ketyegett az óra. Újra elváltunk, tekertem, de nem túl acélosan, a lámpám is óvatosságra intett, az éjszakai túrát is azzal tettem meg, még nem cseréltem elemet. A bicikliúton egyre másra vakítottak el a szembejövõ autók (nem kell belenézni a lámpába). Éppen ott is, ahol egy kis kanyar van az úton, nem is vált be az óvatosan, lassan, irányt tartva taktikám, hirtelen nem is tudtam, hogy miként kerültem az árokba, aztán eszembe jutott fékezni. Vác elsõ fényeinél kilenc lesz öt perc múlva, innen száguldó üzemmódba kapcsolok, a Fõtér végén valaki botor módon át akar menni elõttem az úton, jobbra térek és gyorsítok, visszahõköl az illetõ. A biciklit leállítom a munkahelyemen, na, még egy km futás ráadásképpen. Kár, hogy a Dunát nem kellett átúszni.


Köszönöm a túrát minden túratársnak, rendezõnek, pontõrnek:)

 
 
Fel a Csóványosra!Túra éve: 20152015.01.28 18:36:01

Szemergõ esõben indulok otthonról szombaton fél tízkor. Az elsõ gyalogos teljesítménytúra, aminek kiindulópontja a saját házunk. Nagymamám nem örül. „Ilyen idõben senki nem túrázik. Ennél okosabbnak gondoltalak, aki vigyáz az egészségére.” Hiába mondok bármit, például éppen erre van szükségem az egészséghez. Az ázott vaddisznók lélektanáig jutunk, akkor mihez kezdek, ha egy ilyennel összetalálkozom? Rétság, Tolmács, Diósjenõ: sár, pocsolya minden mennyiségben. Közben egyre közelebb kerül a hegy, felhõszoknya és gallér övezi. Kitekintés a nógrádi várra, a jenõi kálváriára. Olykor megállok hallgatózni, távoli kutyaugatás, a csákón nyugtatón cseperészik az esõ. Átrágom magam Diósjenõn, végre kezdõdik az emelkedõ a zöldön. Sár nem nagyon van (azért itt-ott elõfordul), idõvel beköszönt a hó. A Kemence patakon egy pár próbál utat építeni, bedõlt faágon megyek át. Délben Úrangyala. Az esõ eláll, kidugom a fejem. Újabb párt elõzök a nyír réti kastélyromnál, már csak három pár lábnyom van elõttem a hóban. Hallom a kilátóban kiabálókat, de a ködben még nem látok odáig. Három óra hat perc alatt érek fel. Kérdezem a többieket, hogy Fel a Csóványosra túrára jöttek? Nem, csak a szokásos keresztül-kasul a Börzsönyön túrájukon vesznek részt. Senki más. Értetlenkedve álldogálok, még nincs is egy óra. Egy hölgy aztán kisegített: tavaly is ilyenkor jártak erre, akkor találkoztak teljesítménytúrázókkal, de az vasárnap volt. Nem lehet, hogy elnézted a dátumot? Akkor már nem volt kérdés. Most mondhatom, hogy megörültem, milyen jó lesz holnap is feljönni. És tényleg így is volt, részben. Hogy fogom ezt eladni otthon? Lefele vágta, az aszfalton már fáj a lábam, de azért az idõt három óra alatt tartom.



Vasárnap szentmise. „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!” „Én emberhalászokká teszlek titeket.” Mivel fél tízkor kezdõdik, autós segítséget kérek, azzal 8 km-t nyerek, pont ugyanott vagyok 11-kor, mint elõzõ nap (végig ugyanakkor és ugyanott). Több a hó (igen, ma havas esõvel indított az idõjárás), több az ember, van jelvény, csoki, tea, jó hangulat. Lefelé gyorsabban futok, csak semmi fékezés (na jó, a Dugóhúzóban egy kicsi). Jenõ után belelépek egy fél méter mély pocsolyába (gondoltam, hogy az elkeskenyülõ ösvény mellett, ha elveszteném az egyensúlyomat, majd belekapaszkodom a kerítésbe, ilyenkor persze el is vesztem az egyensúlyom, csak azzal nem számoltam, hogy a kerítés is, ha belekapaszkodom). Diósjenõn, Tolmácson kerülöm az aszfaltot, meg az ázott vaddisznókat.


Köszönjük a szervezést!


 
 
túra éve: 2014
Palóc ExpedícióTúra éve: 20142014.10.18 16:39:29

Üdv a palóc nagymamáknak és unokáiknak!


Bemelegítésként Rétságról Nézsára tekertem, egy kedves barátomnál hagytam a kerékpárt, majd gyalog vágtam neki a 40-es távnak. Mivel délutánra esõt mondtak, nem hoztam semmi védõfelszerelést, délután úgyis rég otthon leszek. (Nemrég jól bevásároltam: kis hátitáska, kamásli - ezt se hoztam el -, új cipõ, kencefice, de a Csíksomlyón - ahol éppen hétágra sütött a nap - elvesztett esõkabátot nem pótoltam, azóta kétszer kölcsönt használtam hosszabb túrákon, szóval hülye vagyok vagy hülye vagyok, tertium non datur.)


Kilenckor kezdett el esni. Póló, rövidnadrág, szemüveg összetételû öltözékem nem nagyon bírta a gyûrõdést. Vagyis inkább velem volt a baj, a tárgyak rajtam csak nedvesek lettek. A szemüvegemen nem nagyon láttam ki, illetve víz folyt a szemembe, de ezt csak a szemüveg levételével sikerült átmenetileg (20 mp) kezelni. Idõvel a szemüvegem használatát megszüntettem, -6,5 dioptria esetén ez a látásom erõs korlátozását jelentette. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy csapot-papot itthagyva hazamegyek, de aztán gyõzött a nem is olyan józan ész és mentem tovább. Ebben nagy segítségemre volt egy futó sporttárs, beálltam mögé és Alsópetényig együtt haladtunk. Így legalább nem fáztam. Az alsópetényi ellátmány nagyon jólesett, miután kicsavartam a liter vizet a pólómból. Ráadásul elállt az esõ. Vígan mentem tovább, a sár nem is nagyon zavart, annál jobb volt a kilátás a falura. Majd jöttek a vérszívó züm-züm állatkák, hogy ne legyek teljesen egyedül. Ennél jobb társaságot nem is kívánhattam volna.


Romhányban minden földi jóval vártak a ponton: törökmogyorófa, fánk, lekvárkülönlegességek. Nagyon köszönöm a szervezõk munkáját! Egy-két sárpecséttel én is bélyegeztem, elég gyorsan ment tönkre az itiner (pedig van védõtasakom is, persze azt sem hoztam). Ugyan a Börzsönybe gyakrabban járok, jobban is szeretem, írásra mégis a Cserhát ihlet. Igaz, kerékpárral érdekesebb, de gyalog is jó. Hullámos, változatos táj, mégis nyugtató.


Az út végére eléggé elfáradtam, de csak futni kezdtem, vészesen közelgett a hét óra menetidõ, és nem akartam újfent kicsúszni (valójában nem is tudom, mirõl csúszok le). Most sikerült bekínlódnom magam a vágyott idõben. Kiváló gulyást is ehettem, már csak a hazatekerés maradt hátra. Elcsigázottságomhoz képest teljesen könnyedén ment.


Éjszaka olykor dörgés, villámlás ébresztett fel, nehéz szívvel gondoltam a terepen lévõ sporttársakra. Kinek jobb, nekem az ágyban hevernem, vagy nekik a sárban?

 
 
Lokomotív 424Túra éve: 20142014.10.18 16:02:52

Üdv! (a vasútnak is)


A reggel elalvással kezdõdött, de kilencre így is odaértem a rajthoz Rétságról kerékpárral. Nógrádon figyeltem a túratársakat, de csak egy fõ mutatkozott annak, aki bizalmatlanul nézegette a turistatáblát meg az itinert. A kéken nem jött szembe senki (szerencsére), aztán a kék kereszten meglepõdve tapasztaltam, hogy mûúton haladhatok, a piros kereszten nem lepõdtem meg a sártengeren, kicsit tekertem a talpfákon, a kövek eléggé ráztak, meg volt némi vonatveszély is, visszaevickéltem a turistaútra és máris a startnál voltam.


Az útnak csak a legelején és a legvégén voltam bajban az iránnyal. A legelején nem találtam, hogy a piros hol megy át a síneken és a csalánosban vívtam egy ötperces dzsungelharcot. Aztán rájöttem, hogy a túloldalon kellene küzdeni és átvágtam magam. Magyarkútig futottam egyet, ez annyira jól sikerült, hogy ezután már csak lejtõn volt szerencsém hasonlóra ragadtatni magam.


A hosszabb túrákon elõjönnek mindenféle bajaim, többek között ezekkel is küzdöm. Különösen gazdag volt ez a túra: bal csípõ (hónapok óta fáj), mindkét térd, a hasam (utóbb kiderült, hogy a kedvencem lepett meg, amelyiknek a következtében alul-fölül sûrûn veszít az ember a tömegébõl többnyire híg formában, bár most csak a hasam fájt; hétfõ, kedd volt a mélypont, akkor alig bírtam mozogni), a nagylábujjam melletti lábujj (ez be is kékült a bal lábamon, közben anyámra gondoltam, akinek szintén ez a leghosszabb lábujja, kedves örökség). Hol az egyik, hol a másik hatott erõsebben, a végén volt egy kis torlódás.


NHH: tömve van a turistaház. Viszont alig állnak a sorban, kihasználom a lehetõséget, kérek egy levest (meg két csokit). Hány csokit? Kettõt. Végül mégiscsak kettõt fizetek, egyet kapok (új akció). A levesre várok majd’ félórát, kérdem, hogy mennyi az átfutási idõ, kiderül, hogy nincs is meg a rendelésem, kérdezzek már rá a pultnál. Jó, akkor megyek, viszlát. Három perc múlva ettem a levest két percig, majd futva távoztam. Amúgy kedves ismerõsökkel is összeakadtam. Másokkal azt számoltuk, hogy hányan hagyják nyitva maguk mögött az ajtót, amikor kimennek a teraszra.


Beérkezem a 0,1 km Szokolya vasútállomás táblához és tanácstalanul állok, hogy merre kell menni. Végül is még csak kétszer mentem el aznap mellette, hátulról kisegítenek, hogy balra, nyomok egy sprintet és 8 óra 10 perc a vége.


A Börzsöny ismét gyönyörû volt, a felhõben a csak közelben kirajzolódó alakok, a csend, a vízmosta árkok, örülök, hogy itt lehettem újra.


Nagyon jó volt a szervezés, köszönöm szépen! Öröm volt kézbe venni a jubileumi kiadványt, kár, hogy a képek mellé nincs odaírva, hogy mikor készült, kik vannak rajta. A célban a vendégvárás is nagyon jólesett (volna, ha nem küszködöm a hasammal).


A hazatekerés külön élmény volt. Gondoltam, hogy az idefelé levágott piros keresztet, most teljes egészében teljesítem. A meredekség és a kidõlt fák nyomán rögtön megállapítottam, hogy ez egy rendkívül jó döntés volt. Ráadásképen sikerült úgy telibe kapnom egy pocsolyát, hogy a ruhámat teliszórta sárral. Jó, nem félek a sártól, jártam már rosszabbul is, csak most még vendégségbe mentem. Így is kellemes órát töltöttem el barátaimnál, csak éppen alig bírtam ülni. (Ezt menet közben nem próbáltam, így csak most jelentkezett.) Végül öreg este szakadt rám, míg hazaértem, alkonyi lepkét nem láttam, már elég sötét volt, de biztos pergett szárnya ezüstje.

 
 
TelekiTúra éve: 20142014.04.09 13:35:21



Éjszaka zombikról álmodtam, nem tudtam, hogy ilyen debil vagyok. Ráadásul el is aludtam, 5 helyett csak 6-kor ébredtem. Maradt negyed órám összekészülõdni, amibe szerencsére egy jó kis reggeli is belefért, de vízen (és térképen) kívül mást nem vittem magammal. És nem sikerült elintézni egy igen fontos dolgot, amin egy ilyen napon jó túllenni reggel.


A buszt elértem, így hét elõtt a startnál voltam, ahol Sebi mosolygó arccal fogadott. A Julianus után is mosolygott, csak a járása volt kicsit szögletes. Ott 10 órán belül értünk célba, azon felbuzdulva itt 9-et terveztünk. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a végére sokkal rosszabb állapotba kerültem, mint két hete. Mondjuk ez az út alatti evésen, iváson is állhatott, azt még meg kell tanulni.


Tavalyról ismertem az utat (igaz, nem sikerült végigjárni), akkor a Bugyihó kimaradt az áradás miatt, így most csak itt tévedtünk el, elvétve a pirost lefelé. Lopona-fõn vált ez nyilvánvalóvá, de nem estünk kétségbe, levágtunk a hegyoldalon a selymes zöld fûben, a végén volt egy kis csúszás is, amit egy keresztben fekvõ fatörzs fékezett meg, de jobban élveztük, mint a piros jelzést. A bakancsokat aztán ki kellett takarítani. Ezt a ponton tettük meg, ahol nagyon finom csokit kaptunk.


A Nagy-Mána nagyon tetszett. Tavaly az északi oldalról másztam fel, az is nagyon jó volt. Olykor hasgörcsök tették még változatosabbá az utat, de csak kihúztam a Nagy-Hideg-hegyig.


Elég primitív taktikával haladtunk, a gyaloglást a lejtõkön futásra cseréltük. Zoli és Tomi hol elõttünk, hol mögöttünk ment jóval egyenletesebb tempóval.


Az Inóci-vágásban lefelé futottunk, amikor valaki elvágtatott mellettünk, Pap Gábor lehetett (az elõzõ beszámoló alapján), még az ellenõrzõ ponton futólag láttuk õt. Ezúton is gratulálunk teljesítményéhez! Mi még maradtunk enni egy kicsit és töltöttünk a finom szörpbõl. Csak az orrom felejtettem el megtörülni, de szerencsére figyelmeztettek.


Tomiék síkon simán elmentek mellettünk, itt már voltak problémáink, de nem azokról beszélgettünk, hanem, hogy fogunk majd felfelé futni. Ebbõl aztán nem lett semmi. A Hegyes-tetõre csak vánszorogtam (Sebi bírta), lefelé a térdem kezdett vacakolni, aztán Zebegény felé már nem volt olyan meredek, egészen jól haladtunk, csak öt perccel csúsztunk ki a kilenc órából (amirõl már a túra közepén letettem).


A célban beérkezésünkkor Oszkár a tavalyi részvételi számot és idõjárási viszonyokat vetette össze az ideivel, a kettõ között kimutatható az összefüggés. Különvéleményemnek adtam hangot, hogy nekem a tavalyi körülmények jobban tetszettek (áradás, nagy hó), de azért most sem volt rossz, mert ez nem is lehet rossz.


A neheze csak ezután jött. A kinézett vonatot elértük (sõt, hamarabb indult), de enni, inni nem bírtam, bár éhes voltam. Ez még otthon is tartott egy darabig, fürdés után kezdtem rendbe jönni, annyira, hogy még énekpróbára (passió) is elmentem.


Nagyon jó volt! Köszönjük a lehetõséget! És bogláros szellõrózsa!


 

 
 
túra éve: 2013
Börzsönyi vulkántúraTúra éve: 20132013.12.30 14:56:29
Ki korán kel, aranyat lel

Megkapom a füzetet, de bele sem nézek, mert, ahogy elindul egy csapat 5.55-kor, hozzájuk csapódom, csak tudják, hogy merre kell menni. Tudták.

Nagy-Hideg-hegyen éppen kel a Nap, csodálatos. Még meleg a teám, egy litert lecsúsztatok. Magosfánál kandikálunk ki a fák közül a Tátra felé. Sanyi bá’ folyó ügyeket intéz, elékerülök, ez a vesztem. A zöldet valahol elnézem, de semmi vész, majd csak tudják a többiek (egyszer már bejött). Csak a többiek, akik szintén lefutnak hozzám, ugyanúgy elvétik az utat. Hiába nézem a térképet, fogalmam sincs, hol vagyok. Visszamenni nincs kedvem (majd csak lesz valami alternatív útvonal), lett is, amivel kiértünk az aszfaltra. Végül is csak 3 km-t kellett pluszba menni. Szarvasok csapnak át elõttünk az úton. Éppen kezdek éhes lenni, gondolatban a szendvicseimet eszem, ehhez képest forró tea, és zsíros kenyér vár minden mennyiségben a panzióban, pusztítom is, ahogy tõlem telik. Megiszom a maradék hideg teámat és töltök helyette forrót.

Felfelé beszélgetõ lányok futnak el mellettem. Vandálkodom egy kicsit, és hallgatom a megrúgott fáról a zúzmara pergését. A Salgó-várról lefele nyilall a térdem, meg is ijedek, mi lesz így velem, még lesz lefelé bõven, de aztán valahogy rendezõdnek a csontok és a porcok, meg óvatosabb is leszek.

A Magyar-hegy mellett az összeszedettség tetõfoka.

Zúzmara a hajakon a következõ pontnál. Felidézõdnek elmúlt túrák emlékei a környékrõl, hogyan is tévedtünk el, milyen volt a lemenõ nap, hogy szakadt az esõ. A kék jobbra kanyarodik, egy sporttárs kisegít kettõnket, épp egyszerre érünk az elágazáshoz, páran továbbmennek, kiabálok utánuk, de nincs reakció. Felfelé a keskeny ösvényen a hölgy maga elé invitál, mert úgyis gyorsabban haladok. Ugyan én teljesen elégedett voltam a helyzetemmel, de erõt vettem magamon és elõretörtem. Már fél órája azt hajtogattam magamban, hogy a kékrõl a piros keresztre jobbra kell majd kanyarodni. Amikor az elágazóba értem, akkor balra mutatta a jelzés a piros keresztet (a kékkel együtt), ezen egy kicsit csodálkoztam is, de elkanyarodtam balra. Sõt az elõzõ esetbõl kifolyólag rámtört, hogy segítek és egy nyilat rajzoltam a földre a lábammal balra. Bocsánatot is kérek a magam és anyám, meg az összes felmenõm nevében, hogy ilyen nyomorékra sikerültem. Kár, hogy nem kapartam ki egy gyökeret, amiben magamra ismerhettem volna. Aztán jobbra leágazott a kék a piros keresztrõl, akkor már nagyon gyanús volt a helyzet, de még mentem egy kicsit, amíg fejben tisztáztam, hogy egyetlen oka lehet annak, ha a piros kereszt jobb helyett balra kanyarodik a kékrõl, az hogy fordított irányba megyek rajta. Azért leellenõriztem a térképen, hogy hova is tartok, a Salgó-várhoz, mivel ott már jártam, megadtam magam a felsõbb erõknek és visszafordultam. Az elágazónál nálam sokkal értelmesebb emberek éppen jobbra kanyarodtak, én félszeg mosollyal magyaráztam a bizonyítványomat és onnantól kezdve alig mertem felemelni a fejem. Egészen addig, míg a Nagy-Hideg-hegyhez nem értem.

A turistaházban megszabadultam a ruháimtól, melyek csöppet voltak csak átizzadva. Itt az idõ az átöltözésre, gondoltam, direkt erre az alkalomra betettem egy pólót a táskámba. Csak azzal nem számoltam, hogy a párologtatásom egy jelentõs része a táskám belsejében csapódik le, és a száraz póló is csak egy szép álom. Azért nem volt ennyire rossz a helyzet. Mindent elfogyasztottam. Az út innentõl már csak játék, móka és kacagás volt. Zsolttal lefutottunk, hogy még világoson essünk be a célba.

Otthon aztán átnéztem a kapott füzetet. Visszaemlékeztem a Sumival eltöltött nyári táborokra a Bakonyban. A bakancsára, a kutyájukra, Álmosra, ahogy a pára lassan felszáll a kerteskõi-szurdokból. Aztán végignéztem az utat, látom ám, hogy a zöld el lett terelve, ezért kerestem hiába a térképen, hogy hol vagyok. Majd legközelebb.

Köszönöm!
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár