Túrabeszámolók


túra éve: 2007
BUÉKTúra éve: 20072007.01.12 10:05:00
Buék 20 - 2007. január 06-án

Jó ideje nem írtam beszámolót, valahogy a túrák után nem került rá sor. Erre a túrára készülve viszont nagyon jó volt, hogy tudtam róla olvasni néhány személyes élményrõl szóló mondatot.

Ezért most…:
Jó ötletnek tûnt futni egyet ezen a napon. Bár az újév futással való köszöntése részemrõl január elsején megtörtént, az azért mégis más, ha az erdõben teszi ezt az ember. Fõleg, ha nem egyedül. Megbeszéltük Pistivel, hogy igazán kellemes délelõtti program lenne teljesíteni a 20 km-s távot. Pedig nem is sejtettük, hogy még az idõjárás ennyire a kedvünkben jár majd.

Úgy háromnegyed nyolc körül találkoztunk a kisvasút hûvösvölgyi állomásának közelében, azzal az elhatározással, hogy a távot nagyrészt – de nem végig – futva (vagy inkább kocogva) tesszük meg. Nem is vittünk hátizsákot, csak övtáskát néhány aprósággal.

A nevezés hamar megvolt. Annak ellenére, hogy sokan indultak, a rendezõk zökkenõmentesen bonyolítottak le mindent. Elindultunk, és csak úgy érzésbõl nekivágtunk a túrának. Nem kellett volna azt annyira elsietni! Még így sem, hogy egy harmadik futótárs is arrafelé tartott. Ilyen hamar még nem tévedtem el… Még szinte látszott a rajt, én meg már rossz irányba mentem. Szégyen-szemre az elsõ két percben elõ kellett venni a térképet. Biztosan a mi figyelmetlenségünk, hogy nem láttuk meg a szalagozást. Hamar korrigáltunk: a kék jelzésrõl kaptuk oldalba a sárgát. Az emelkedõn bele-bele kocogva hagytuk magunk mögött a métereket, a repülõtérhez lefelé pedig már kellemesen bemelegedve futottunk. A nyereg és a parkoló közti emelkedõ kicsit megakasztott, de hamar túljutottunk rajta, és kellemes tempóban haladtunk a Hármashatár-hegyig. Pecsét az elsõ EP-n, és rövid gyönyörködés a szürkeség ellenére szép panorámában.

A Fenyõgyöngyéig végig lejt – könnyû szakasz. Kicsit bonyolította a dolgot a nagyon részletes útleírás, de végül is az volt a lényeg, hogy a turistaúton kellett maradni a betonnal párhuzamosan, úgy hogy idõnként keresztezzük azt. Fenyõgyöngyénél nem volt EP, volt viszont frissítés. Ittunk egy pohár teát, ami igen jól esett.

Az Árpád-kilátóhoz vezetõ emelkedõ már jobban ment, mint a korábbiak. Kicsit megálltunk meg, aztán indultunk is lefelé a zöldön az Apáthy-szilka felé. Ezen az útvonalon korábban még nem jártam. A sziklánál volt a második EP. Nekem a túrának ez a szakasza tetszett a legjobban. Jó volt a keskeny ösvényen haladni jobb oldalon a meredek lejtõvel, a bal oldalon pedig a sziklákkal. A kilátóhelyrõl nem bámészkodtunk, de egyszer – talán nem is olyan sokára – majd eljövök erre ezért.

A következõ volt a túra legunalmasabb része. A rendezõknek nem volt választási lehetõségük, mikor ezt a betonos, városi szakaszt is a túra részévé tették. Furcsa volt a festés: meglepõen gyakran találtunk jelzéseket, szinte minden villanyoszlopon, kivéve ott, ahol az egyik útkeresztezõdésben balra kellett fordulni… mégsem tévedtünk el. :) A végén még egész rutinos leszek az eltévedési lehetõségek kihagyásában.

A városi szakasz után ismét be az erdõbe. Néhány száz méteres kaptató a zöldben, majd kb. 100 méter a Budakeszi úton. Egy bal kanyarral aztán nekivágtunk a Tündér-hegy oldalának. Párszáz méter után élesen jobbra kellett kanyarodni egy elágazásban. Itt csak Pistinek köszönhetõ, hogy nem sikeredett be egy kis ráadás, mert én simán továbbmentem volna… (Eltévedési lehetõségek kiküszöbölése fejlesztés alatt.)

A következõ EP ott volt, ahol a turistaút élesen balra kanyarodik. Innen a túra szalagozott útvonalon haladt egyenesen tovább, majd kevéssel a Szépjuhászné elõtt ismét turistaúton voltunk.

Az utolsó komoly emelkedõ a Hárs-hegyre vezetett. Itt is volt egy EP. A kilátóba nem mentünk fel. Lazán futottunk lefelé a Nagyrét irányába, de a rét elõtti kicsi, rövid emelkedõk már eszünkbe juttatták, hogy ekkora távot nem nagyon szoktunk megtenni ilyen tempóban.

Utolsó EP a réten, ahol még pálinkával is kínáltak :). Inkább udvariasan visszautasítottuk, mindkettõnknek vezetnie kellett hazáig.

A célig hátralévõ emelkedõn már csak gyalogoltunk, de az utolsó lejtõn még futottunk egy jót.

A célban mindenkinek járt virsli és innivaló a jelvény, kitûzõ és emléklap mellé. Megtudhattuk azt is, hogy több mint 600 induló köszöntötte ezen a túrán az új évet.

BUÉK és minél több sikeres célba érést mindenkinek 2007-re!

partizán
 
 
túra éve: 2006
TelekiTúra éve: 20062006.05.12 09:19:21
Teleki 50 – 2006. 04. 08, Börzsöny
(a tavasz arcai)

Hosszú „teljesítménytúrátlan” idõ elõzte meg ezt a napot. Legutóbb ugyancsak itt a Börzsönyben vettem részt a tavalyi Vulkántúrán. Sajnos az azóta tervezett valamennyi túrám kútba esett ilyen-olyan okokból. :( Annak ellenére, hogy a baráti társaságból többen terveztük, a távon csak ketten indultunk el Misivel.

Korai indulással számoltunk, ennek megfelelõen már reggel 7 elõtt pár perccel a rajtnál voltunk. Gyors nevezés, és már indultunk is. Az idõjárás némiképp meglepett. Azt gondoltam (Bp.-tõl 20 km-re délre), hogy nem lehet túl hideg. Hát tévedtem… A földút középsõ sávjában sarjadó fû kissé deres volt, és jó néhány pocsolyát is találtunk, aminek jéghártya volt a tetején. Szóval 0 fok körüli hõmérséklet. Szerencsére a szél nem fújt.

Aztán a Schaffer-kút után már nem volt gond a hideggel, végre elkezdett emelkedni az út. Kellemes tempóban kapaszkodtunk fel a Drégelyvárhoz, ahol - nem kis meglepetésemre - komoly változásokat láttam. Legutóbb kb. öt éve jártam erre. Most szinte rá sem ismertem a helyre, pedig már öt évvel ezelõtt is másképpen festett, mint gyerekkoromban. Nem volt idõm alaposan szétnézni – végül is ez teljesítménytúra – ezért elhatároztam, hogy el kell jönni ide valamikor.

Gyors pecsét az elsõ ponton, aztán szedtük is a lábunkat lefelé. A Törökasszony útjának elején volt egy „kis” sár, de komoly gondot nem okozott. Pénzásástól a betonúton mentünk, és maradtunk rajta akkor is, mikor a jelzett út balra indult, így tettünk egy kisebb kerülõt. Nagyon sok hóvirágot lehetett látni: szép, teljesen kinyílt virágokat, itt-ott szinte kisebb mezõket alkotva.

A Csányi-kertben megvolt a második pont. Ekkor már kezdett barátságosan sütni a nap, látszott, hogy igazán szép idõ lesz. Közepes tempóban, beszélgetve mentünk a harmadik pontig (Királyháza). A Kemence-patak a szokásosnál jóval nagyobb volt, de egy – talán a rendezõk által – odarakott pallón biztonságosan lehetett átkelni rajta. A ponton kaptunk meleg teát és sajtos stanglit. Nagyon jól esett. Lehetõség volt a pontõr által készített természetfotókból vásárolni. Sajnos nem bíztam benne, hogy épségben hazajutnának a zsákomban, ezért megelégedtem azzal, hogy átlapoztam az albumot.

A tízórai után vidáman vágtunk neki a következõ szakasznak, amit így utólag bátran nevezek a túra legszebb részének. Útközben láthattunk hóvirágot az éppen sarjadótól a teljesen kinyílottig. A növények õsszel elhullajtott magvaiból kikelõ hajtásokat, amint átütöttek az avaron. Volt egy-két centis és olyan is, amely már levelet bontott. Olyan igazán tapintható volt a tavasz!

Felkapaszkodtunk a Nagy-Mána-bércen, a csúcs közelében találkoztunk elõször hóval. A Nagy-Mána nagyon szép volt. A friss fû között néhol felbukkanó sziklafelszín, a szép kilátás, a kellemes napsütés… Örültem, hogy ott vagyok. Pogányvár felé elnézve a hegy északi oldalán láttuk, amint nagy területeken fehérlik a hó a még csupasz fák között. Sejtettük, hogy valami ilyesmit még tapasztalni fogunk aznap közelrõl is.

Nem kellett sokáig várni. A Magosfa és Csóványos közötti nyeregben – ahol a negyedik pont volt – már 15-20 cm-s havat tapostunk. Hó borította a talajt, akármerre néztünk. A fák kis lyukakban álltak, ahogy elolvadt a hó törzsük közvetlen közelében. Csak ezekben a gyûrûkben látszott az avar.

Havas kapaszkodás a Csóványosra, aztán irány Nagy-Hideg-hegy! Megvallom, ezen a szakaszon már rendesen éreztem a fizikai terhelést is. De talán 20 km felett ez megbocsátható. :) A turistaházban lévõ ötödik ponton önkiszolgáltam magunkat a Kék-túra pecséttel. Ittunk egy kis baracklevet, de nem ettem, mert számítottam a Kisinócig adódó lehetõségre, ahol kicsit majd javíthatunk az idõnkön.

Indulás után a Hanák-rét felé menõ elágazásnál megemlékeztem a Vulkántúrán leküzdött kellemes kis kaptatóról. :) Ahogy a talaj lehetõvé tette, lassacskán kocogásra váltottunk. A Kisinóci th.-nál lévõ pontra hamar leértünk. Itt a pecsét mellé lehetett kapni párizsis-sajtos szendvicset is, de én megelégedtem egy szelet sajttal és egy kis ásványvízzel, aztán a pontõrtõl kapott tájékoztatás alapján tovább indultunk.

Alapvetõen jó ötletnek tûnt, hogy megváltoztatták az útvonalat, mert – bár ezen a túrán most voltam elõször – ismerem a Kisinóc – Kóspallag közötti Kék-túra szakaszt, és valóban egyhangú kicsit. De! A választott útvonal sajnos nem volt megfelelõen jelölve. A láthatóan „hand made” S+ jelzések ugyan viszonylag sûrûn követték egymást, egy balról jövõ út (itt kellett volna balra kanyarodni?) elbizonytalanított. Az elágazásban nem volt jelzés. Az egyenest választottuk a szokásos „ha nincs jelzés, visszajövünk” alapon. Nem akaródzott a térképet elõbányászni. Volt jelzés. Az igaz, hogy csak egy… aztán a sárgáig semmi, csakhogy a sárgáról nem volt szó az itinerben. Térkép, helymeghatározás, szitkozódás. Pedig nem szoktam ilyesmin felhúzni magam, de ez, azzal a téves jelzéssel, igen bosszantó volt. Túljöttünk a Kálvárián, így a déli oldalán kapaszkodtunk fel egy bozótos mezõn át.

Átsétáltunk Kóspalagon, a boltnál rátértünk a pirosra. Pusztatoronyig nem történt semmi, és ez felettébb elkeserített. Az út, ami enyhén lejtett, egy mezõn vezetett. Eldöntöttem, hogy egyelõre mégsem vagyok kíváncsi arra, hogy milyen lehet az Alföldön egy hosszút gyalogolni. Az jelentett némi változatosságot, hogy egyre-másra kis, idõszakos ereken, néha a patakon kellett átkelni. Az erek környezete teljesen felpuhult a víztõl.

A Pusztatoronynál lévõ ponton kaptunk ásványvizet, illetve csokit, aki kért. Sajnos az út jellege egészen a röviddel Törökmezõ elõtti szakaszig – ahol már volt erdõ - nem változott. Törökmezõn nem volt ep., de azért megálltunk egy kolát inni. Jól esett! Aztán kezdett oszladozni a komor hangulat is. Az Üvegtigrisbõl meséltünk egymásnak jeleneteket. Külön láttuk mindkét rész, így most legalább együtt is röhögtünk a poénokon. Bár elég fáradt voltam, az elõzõ szakasz után tudtam örülni, hogy lejtõk és emelkedõk váltakoznak. Annak meg mindenképp, hogy újra erdõben megyünk.

Kicsit aggódva gondoltam a Hegyes-tetõ elõtti emelkedõre, ami még várt ránk, de azzal biztattam magam, hogyha máskor felmásztam rá, most is menni fog! Amikor elértük a Világos-tér utáni igazán meredek szakaszt, már hinni is kezdtem benne. Talán négyszer is megálltam a tetejéig, de sikerült! Pecsét az utolsó ponton, aztán a felmentünk a kilátóba, mert ez másfél éve kimaradt, akkor siettünk a komphoz.

Zebegény felé menve kicsit csalódnom kellett, mert én már elkönyveltem magamban, hogy mára nem jut több szint. Persze nem volt jelentõs, csak egy kis tréfa…

A cél elõtt figyeltünk, ezért sikerül idõben a sárga háromszögre váltani. (Késõbb találkoztunk egy sporttársal, aki lent kereste célt, nem irigyeltem.) Az emlékmûnél már megvoltak a kitöltött oklevelek. Köszönet a bizalomért!

Szeretek egy beszámoló végén véleményt mondani, de ez most nem könnyû. A szervezés, és a szolgáltatás teljesen OK! (Fõleg a csekély nevezési díjért.) Az elsõ 30 km., és a Törökmezõ utáni szakasz csodálatos. Azonban az a közbeesõ rész… Aztán az is lehet, hogy csak azért volt csalódás, mert nem ilyenre számítottunk. Annyit azért el kell ismernem: a Börzsöny egy olyan arcát láttuk ott, ami nem annyira jellemzõ, nem annyira ismert. A hiba talán bennem van, de a jelek szerint szezoneleji formában, 30 km után nem vagyok túl fogékony…

Aki még nem járta be az útvonalat, ne hagyja ki! A rendezés ideje az év talán legszebb idõszakába esik.

partizán
 
 
túra éve: 2005
Börzsönyi vulkántúraTúra éve: 20052005.12.13 13:35:19
Vulkántúra a Börzsönyben 2005. december 11-én,
(avagy a nap, mikor háromszor volt tél)

Annak ellenére, hogy egy börzsönyi faluból, Bernecebarátiból származom, ritkán jövök ide túrázni. Bevallom, kényelmesebb a közelebb fekvõ területeket felkeresni. Pedig megéri a nem is túl hosszú autóút, ami a fõvárosból a Börzsöny déli részéig vezet.

Ifjúkori barátom, Misi, szinte minden Börzsönyben szervezett túrán részt vesz. Õ javasolta, hogy induljunk el a Vulkántúrán, mert a tavalyi is nagyon jó volt.

Ahogy az öregem mondaná: az elhatározást tett követte...

A hét elején kicsit aggódva figyeltük az idõjárást és az elõrejelzéseket. Misi telefonon tájékoztatott az épp aktuális helyzetrõl. Annyiban maradtunk, hogy ha lehet, megyünk, de egész napos esõben gyalogolni, vagy térdig érõ sarat dagasztani egyikünknek sincs kedve. Aztán ebbõl a szempontból kiválóan alakultak a dolgok. A túra elõtti napokon nem volt csapadék, idõnként sütött a nap, és elég jó szél volt. Úgy számoltuk, hogy ez kellõ mértékben felszárítja az erdõt.

Végül a szóbajövõ személyek közül hárman maradtunk: Pisti, indult még el velünk, akivel egy egyesületben futok. (Nem ugyanaz, akivel az „Szurdok”-on voltam. ...a világ tele van István nevûekkel...) Gondoltam is, hogy miért kell nekem futógépekkel indulnom teljesítménytúrázni, de ígérték: nem lesz gond. Nem panaszkodom, mert tényleg egészen emberi volt a tempó. Az azért elárul valamit, hogy Misit keresve a Csóványoson annak ellenére nehezen vettem észre, hogy kb. 2 méterre állt tõlem. Addigra teljesen megszoktam, hogy hátulról, a hátizsákján lévõ sárga betétekrõl ismerem meg... de nem akarok a dolgok elébe vágni.

Abban maradtunk, hogy Királyréten találkozunk a híd utáni parkolóban. Misi adott annyi elõnyt, hogy bicajjal jött (mindössze 40 km.). Persze nem tudtam idõben indulni otthonról, így már Pistihez is késve érkeztem. Na, a 2A-n kifelé imádkoztam, hogy ne legyen traffipax, mert sokat késni nem illik. Elképzeltem, hogy Misi két órás bicajozás után tönkrefagyva vár minket a parkolóban. Csúfos véget érhetett volna hosszú barátságunk, mikor behajítja a bringáját az elsõ szélvédõn...

Útközben ettem meg a reggelire szánt két szendvicset. Sikerült megúszni egy szûk negyedórás késéssel. Misi addigra elrakta bringát a Nemzeti Park épületében. Felkapkodtuk a lábszárvédõt, bakancsot, neveztünk, és 7.50-kor már el is indultunk.

Az aszfalt még fagyott, de a Taxi-nyiladékban egyre inkább az olvadás jelei látszottak. Nem sokára egyenletes, de nagyon sekély, legtöbbször avarral fedett talajon kellett gyalogolni. Az idõjárás kifejezetten kellemes volt. 0 fok körüli hõmérséklet, ami késõbb helyenként a 7 fokot is elérte, párás levegõ, egész nap fennálló, szinte teljes szélcsend. Sajnos a nap nem sütött.

Rég találkoztunk már, így gyorsan telt az idõ. Hamar elértünk az elágazást, ahol a Cseresznyefa parkoló felé kellett elkanyarodni. A parkoló után érezhettük meg elõször, hogy igazán körülvesz az erdõ. A szervezõk leírása szerint „bebújunk az erdõbe”, ami - bár bevallom, kicsit giccsesnek tûnt, mikor olvastam - itt valósággá vált. A kényelmesen széles utat tiszteletet parancsoló méretû fák szegélyezték, ágaikat többembernyi magasságban idõnként átnyújtva az út túloldalára.

Egy-két meredek emelkedõt kellett megmászni. Az úton lefelé folydogáló víz néhol összegyûlt, alig kikerülhetõ tócsákat alkotva. Néhány fõs csoport álldogált ott, ahol a jelzés egy ösvénnyel jobbra tért le az addig követett szélesebb útról. Az elsõ EP, de Pisti csak ment tovább.
- Pisti…!
- Kék kereszt! - és mutatja a jelet egy fán.
- Pisti!!!
- KÉK KERESZT! - kiabálja alig visszanézve.
- PISTI!!! ELLENÕRZÕPONT!!!
- Ja!... Azt hittem, csak úgy álldogálnak itt az emberek.

Uram-atyám! Ez a fickó legalább kétszer annyi teljesítménytúrán vett rész mint én! Lehet, hogy elaludt ennél a tempónál? Na, azért csak kapott pecsétet õ is. Kb. 8. óra 50.

Az EP után leereszkedtünk a patakvölgybe, majd meredeken kimásztunk a túlsó oldalon. Itt-ott elég nagy sár volt, máshol meg fagyos-csúszós talaj. Az árok túloldalán kapaszkodtunk tovább Magas-tax irányába. Rengeteg kidõlt fa keresztezte az utunkat. Át kellett mászni rajtuk. Mint társaimtól megtudtam a jó néhány évvel ezelõtti fagykár maradványai. Elsütöttünk néhány poént a kerékpáros teljesítés lehetõségérõl...

Magas-taxon vetettünk egy pillantást a turistaházra, aztán tovább a Rakodóig. Kezdett egyre inkább téliesedni a környezet. A Csóványoshoz közeledve aztán igazán tél lett. A földön kb. 10 cm-s hó, a teteje teleszórva jégtüskékkel. A fák összes ágán 2,5 - 3 cm hosszúságú jégtüskék. Nem is tüskék voltak, inkább jégtaréj, ahogy a tüskék szorosan egymás mellet állva összefagytak. Asszem', behúzhattuk volna a nyakunkat, ha elkezd fújni valami komolyabb szél.

A havas talajon néha visszacsúszott a lábam. Csóványosra 9:55-kor érkeztünk meg. 2. EP. Sok túrázó megállt itt pihenni. Megsaccoltuk, hogy megvan kb. a negyed táv, talán egyharmad szint is. Egy kis kaja után néztünk a hátizsákban. Túl sok volt az a néhány perc, amennyit álltunk, így eléggé lehûltem. Veszettül elkezdtem fázni, fel kellett vennem a polárfelsõmet. Szendvicset falatozva ereszkedtünk lefelé Magosfa irányába. Sokan elhagytak minket. Mikor elfogyott a kaja, gondoltam egy kicsit futhatunk is. Néhány száz méter után aztán éreztem, hogy muszáj megigazítanom a jobb bokámon lévõ fáslit (fájt a bokám már néhány hete), mert elõl igencsak tör. Az lett a megoldás, hogy a gumit a zoknin kívülre vettem fel. Így elviselhetõvé vált a dolog, de igazából a túrán végig volt vele egy kis probléma. Persze a többiek nem örültek az idõveszteségnek.

Ahogy vesztettük a magasságot, egyre inkább eltünedeztek a tél nyomai, és ismét sarassá vált az út alattunk. Néha belefutottunk egy keveset. Volt egy meglehetõsen megeredek ereszkedés, olyan igazi fától-fáig szaladós. Örültem, hogy nem felfelé kell itt jönni. Még a völgyben lévõ EP felett kereszteztünk egy nagyon szép mély horhost, és amellett ereszkedtünk le a patakig.

11:22-kor érkeztünk a 3., a Fekete-völgyben lévõ EP.-hez. A patakon egy kövekbõl és fatönkbõl álló gáton lehetett átkelni. Kicsit ijesztõnek tûnt (tekintve, hogy nem szerettem volna belelépni a patakba), de aztán gond nélkül átjutottam. A túloldalon a pecsét mellé járt egy pohár tea, alma és túró rudi is.

Mosolyogva idéztem fel magamban, hogy egyszer - sok éve - a 250-es MZ-mmel menekültem innen, mert a panzióban akkor tartott kutyák kijöttek. Ráadásul akkoriban mindig kiakadt a gázbowden... de ez egy másik történet. :)

Kicsit elnéztem a dolgot, ezért javasoltam, hogy induljunk lassan, majd eszem az almát útközben. Azt hittem, majd a völgyben kell lassan emelkedve továbbmenni. Tévedtem, ugyanis meredeken nekivágtunk a szemben lévõ oldalnak. Egy idõ után csak úgy kapkodtam a levegõt, két rágás között...

Balra kanyarodva tértünk rá a Börzsöny nyugati gerincére. Ez nagyon érdekes szakasza volt a túrának. A sokszor sziklatarajos, változatos gerincen egymást követték a mind magasabb csúcsok. A mai napon kilátás semerre, csak végtelen szürkeség. Hollókõnél már megint tél volt és kitartott egészen a Salgóvár utánig.

A Salgóvárnál volt a 4. EP. A pontõr hálózsákban fekve várta a pecsételni vágyókat. Jó páran megálltak itt is enni, pihenni, ez okozott némi torlódást, ráadásul a havas sziklákon lemászni sem volt egyszerû. Mi nem álltunk meg, okulva a Csóványoson szerzett tapasztalatokból. A Salgóvárról lefelé tartva egy lankásabb lejtõn kezdtünk ismét szendvicset enni. Mire befejeztem, már jött is a Magyar-hegy. Mivel nem akartam tele szájjal lihegni, a szendvics utánra tervezett nassolást késõbbre hagytam. A hegy után ereszkedés az 5. EP.-re, ami a Magyar-völgy alján volt. 13:56-kor pecsét, ajándék DELI csoki. Sört is vehetett a szervezõktõl, aki akart.

Közöltem Misivel és Pistivel, hogy kávézni fogok. Már készültem erre a pillanatra, és elégedetten láttam, hogy kijelentésem kiváltotta a remélt megrökönyödést. (Vizet forralni? ITT?!) Aztán elõvettem egy 3in1 tasakot, és megettem a tartalmát. Finom volt …komolyan! (Barátaim elmeállapotomat illetõen kialakult véleménye, és ennek történõ hangoztatása nem tartozik a tárgyhoz...)

A szekérúton mentünk jó ideig Bányapuszta felé. Kétszer is megpróbáltunk a jelzést szorosan követve a patak túloldalán fekvõ ösvényen haladni, de mindkétszer inkább visszamásztunk a szekérútra, mert az ösvény majdnem használhatatlan volt. A kulcsos háznál pihentek néhányan, de mi nem álltunk meg. Találkoztam egy kollégával, és csodálkozva néztünk egymásra: nem tudtuk egymásról, hogy hasonló az érdeklõdési körünk. Csak pár szót váltottunk, nem akartam nagyon lemaradni.

Átbújtunk a vadkerítésen, és rögtön egy meredek - bár nem túl hosszú - emelkedõn kellett felkapaszkodni. Kísérletet tettem a vidámkodásra azzal, hogy érdeklõdtem: ez vajon már az a "rémisztõ" emelkedõ, ami a Nagy-Hideg-hegy elõtt van? Nem volt sikerem.

Miközben elértük a Hanák-rétet, egyre inkább éreztem, hogy ez bizony nem piskóta. A végén már a boci csokis elsõsegélycsomagot is kibontottam. A réten újra tél volt.
És ott volt az emelkedõ... ...meg én is... ...ráadásul az aljánál... ...tényleg rémisztõ volt. Édes öregem! Ide egy csokoládés boci sem tud felvonszolni...! Nézem a leírást: 200 m. szint a turistaházig, a térkép szerint ebbõl kb. 80-90 m. az, ami innen látszik egyben.

Szokásos "túravégi emelkedõ" szitu: mindenki megy, ahogy tud. Misi és Pisti elmentek. Bár nem beszéltük meg, tudtam, hogy a turistaházban várni fognak. Már az emelkedõ elején érzem a nyilallásokat a combomban, ami a görcs elõtti pillanatot jellemzi.

Dühös lettem: ha begörcsöl, meg kell állni! A sportkrém a hátizsákban, nincs kedvem már a bedörzsöléssel piszmogni. Valahogy majd csak lesz... Számolom a lépéseimet... 300-ig ki kell bírnom! Megvan! Na még egy százast! Ok! 500-ig! Felértem az ösvényt keresztezõ útra, átlendülök a holtponton!

Az úton elkezdtem kocogni, aztán a felkanyarodó ösvényen is kocogtam még kb. 100 m.-t. Innen már semmi gond nem volt a házig. Bent volt a 6. EP. 15:43. Pisti már elment teáért. Megittam a maradék fél palack izoitalt (az elsõ fele még Csóványoson fogyott el, az nem volt ilyen hideg). Megnéztem: elég víz van még a tasakban, nem kell tölteni bele. Ettem egy banánt, meg egy szendvicset. Pisti hozta a teát, nagyon jól esett. Mikor bementem, kellemes melegnek tûnt a ház, a teát kortyolva viszont fázni kezdtem. Hát igen, eléggé elfáradtam. Lassan összeszedtük a cuccainkat, tudva, hogy már csak egy ereszkedés van hátra. A lámpákat is elõkészítettük.

A házból kilépve ismét találkoztam az ismerõs kollégával. Idõközben utolért. Együtt indultunk tovább és váltottunk néhány szót. Misi és Pisti elõre mentek, pár perc után már eléggé elhagytak, ezért elbúcsúztam a kollégától, õ nem akart kocogni. Megbeszéltük, hogy majd velünk jön haza, mert tömegközlekedéssel jött a Nyugatitól.

Még nem értük el a piros jelzést, mikor szembejött a pontõr. Megkaptuk a pecsétet az utolsó rubrikába. Nem sokkal késõbb bekapcsoltuk a lámpákat. A sötétben jobban lelassultunk, mint a többiek. Sokan elmentek mellettünk, míg beszélgetve sétáltunk a cél felé.

17:10-kor érkeztünk a célba. Átvettük a kitûzõt, oklevelet, és a virsli-jegyet. Misi kihozta a bringáját és elindult „levezetni”.

Mi száraz ruhát húztunk a kocsinál, megettük a virsliket (Misiét is :) ), aztán hazafelé megbeszéltük, hogy bizony nagyon jó kis túra volt ez. Jövõre sem kellene kihagyni.

partizán

ui.: Februárban az éjszakai? :)
 
 
Szurdok / ÚtvonalkövetőTúra éve: 20052005.11.16 14:16:46
Nagyon jó kis idõjárást jósoltak erre a napra. (Nem túl hideg, sok felhõvel. Bejött.) Igaz, korán kellett kelnem, de 04:10-kor ébredni egy egész napos menetelés miatt szinte semmiség.

Csak néhány percet késtem a megbeszélt 5:10-es bp.-i találkozóról. Bevágódtunk Pisti kocsijába, és irány Pomáz. Persze elszámoltuk magunkat, így több mint fél órával a 6:20-as dobogókõi busz indulása elõtt már megérkeztünk. Egy-egy kis unicum a célállomásként jelölt Bull Pub-ban, amitõl minden kicsit derûsebbnek tûnt. Szerencsére - vagy inkább a szervezõk elõrelátásának köszönhetõen - két busz indult Dobogókõre. Dobogókõn nevezés, gyors fotó kettõnkrõl és indulás. 7:10-kor már úton voltunk. Nagy köd volt, amit én személy szerint nagyon kedvelek.

Az útvonalleírást átfutva megállapítottam, hogy nem teljesen arra kell menni, amerre sejtettem a neten talált infók alapján. (A TTT honlapon lévõ kiírásra gondolok, a szervezõk honlapját nem néztem meg.) Megjegyezném, hogy a kapott leírás olyan részletes, amilyennél részletesebbet nem is lehetne írni. Nem volt szükség a saját térképünkre, mert kizárólag a leírás utasításait követve végig lehet menni az útvonalon. Elég, ha az ember azt tudja, merre van jobbra és balra.

A köd miatt a Rezsõ kilátót kihagytuk. Nem sokkal késõbb volt egy útvonallezárás, módosítaniuk kellett a rendezõknek. Nem tudtunk végig menni a P jelzésen, le kellett kanyarodni a S-n jobbra, és a dózerúton balra néhány száz méter után ismét megcsíphettük a P-t. Itt még keményen nyomtuk, futotta az erõnkbõl. Az elõttünk lévõknek volt némi bizonytalankodása a P-ra való visszatéréskor. Aztán mögöttünk megindult a kisebb tömeg. Az útvonal módosítása miatt a kimaradt a Szakó-nyereg.

Gond nélkül mentünk le a Fényes-forrásig. Itt volt az I. Ep. Nem volt pontõr, a kirakott matricákból ragasztott mindenki az igazolófüzetébe.

Néhány száz méter után már a Lukács-árokban voltunk. Na, gondoltam, mégis inkább bakancsban kellett volna jönni! (Ez még eszembe jutott néhányszor, mert a jól bevált túracipõ nem tartotta úgy a bokámat, mit ahogyan arra ezen a túrán szükség lett volna.) Valahol a hátam mögött valaki hálát adott azért, hogy nem görkorival jött. :) Az árok nagyon érdekes volt, de eléggé lelassított mindenkit, elõzgetni nem lehetett, és ha beszorult eléd valaki, aki edzõcipõben bizonytalankodik a sziklákon... Szóval volt idõ fényképezni bõven. :)

A Rám-szakadék elõtti egyik padnál megálltunk, mert kiderült, hogy igencsak elszámoltam az öltözködést. Kicsit könnyítettünk a ruhánkon. A szakadék a szokásos kellemes élményt nyújtotta, az elõttünk haladók is kb. a mi tempónkban mentek. A szakadék után következett a Rám-hegy. Még soha nem voltam itt, de most elhatároztam, hogy késõbb majd többször visszajövök. A hegyre nehéz volt felmászni, mert az utolsó kb. 150 m. igen meredek. Könnyen visszacsúszik az ember. A hegycsúcs egy hatalmas sziklaorom. Tiszta idõben biztos szép a kilátás, de nekem így ködben még talán jobban tetszett. Itt volt a II. Ep.

Hegyrõl le, beugrottunk a Miklós-forráshoz, pecsét a III. Ep-n, aztán indulás tovább.

Most következett a túra egyik (ha nem a leges) legkeményebb szakasza. A vezeték alatt nyiladékon, majd az erdõben kapaszkodtunk felfelé Dobogókõ irányába, és hogy õszinte legyek nem éreztem elég erõsnek a rendezõk által írt "ez a szakasz rendesen megizzaszt..." ábrázolást arra, amit a résztvevõknek át kellett élniük. Van elképzelésem róla, hogy miért szüntették meg az ezen a helyen vezetõ korábbi turistautat. Még akkor is igen embert próbáló lett volna, ha ködtõl nyálkás, nedves avarral borított talajon nem csúszik vissza idõnként a cipõ.

Miután elértük a Thirring-körutat, ereszkedés következett. Bosszantó volt, hogy a kínkeservesen megszerzett magasságunkat ilyen gyorsan veszítjük. Itt is volt egy kis gond a nedves avarral, de nem számottevõ.

Kis idõ múlva kirajzolódtak a ködbõl a Thirring-sziklák közelebbi tömbjeinek tekintélyt parancsoló körvonala. Érdemes volt erre jönni. (Na, meg kötelezõ is...) Itt volt az 5. Ep. A pecsét mellé csoki is járt.

"Simán" felkapaszkodtunk Dobogó-kõre, útközben megnéztük a Mária-kegyhelyet. Fent a buszmegállóban kicsit felöltöztünk a következõ hosszú ereszkedésre számítva, és elõvettük a zsákból a szendvicseket. Eszegettünk és próbáltuk követni a leírás utasításait. Keresztül kellett menni egy sötét fenyvesen, amit a köd kissé félelmetessé tett. Egy ideig minden rendben lévõnek tûnt, de a Zsivány-szikláknál teljesen egyértelmûvé vált, hogy nem vagyunk jó helyen. Láttunk balra elmenni egy csoportot, õk már épp a korrigálásnál tartottak. Mi inkább megfordultunk, és 2-300 m-t mentünk vissza, több túrázónak felhívtuk a figyelmét a tévedésre. Nem mentünk vissza teljesen az elhibázott elágazásig, hanem ahonnan már simának tûnt, beereszkedtük a Kanyargós-patak völgyébe. Kissebb csoportot kaptunk oldalba, de már nem nagyon bírtuk a tempót. Nehéz volt menni, mert az út a vastag avar alatt nagyon köves volt.

Rejtett ellenõrzõpont volt ott, ahol az erdei út kiért betonra.

Pilisszentkereszten bementem a kocsmába, én ittam egy kávét, miközben Pisti hiába kereste a hátizsákjában a kocsi kalaptartóján felejtett kesztyûjét.

A falu után végigmentünk a Szurdokon, az aljában volt a 6. Ep. Ittunk egy kis szörpöt (nagyon hideg volt). Hiányoltam a klasszikus hagymás zsíros kenyeret. Viszont lehetett választani májkrémes és kétféle lekváros közül. Nekivetkõztünk a várható emelkedõnek. Pisti összeborított két lekváros kenyeret, és tele szájjal közölte, hogy indulhatunk.

Indulás után kissé megilletõdve vettem tudomásul, hogy fáj a bal térdem, és rögtön szitkozódni kezdtem amiért se sportkrém, se térdgumi, se fásli nincs nálam. A Szent-kút után kezdõdõ emelkedõre nem szívesen emlékszem vissza. Vetekedett a Miklós-forrás utánival. Valahogy mégiscsak feljutottunk. Fent az északi oldal tarvágásos, így olyan hideg volt, mint addig még sehol a túrán. A Tölgyikrek felé érintettük a 7. Ep-t. A pontõr örömmel üdvözölt minket, mondván, hogy megvan a két lyuk, célozva ezzel arra, hogy a körülöttünk indulók már mind elhaladtak erre. Na, ebbõl nem lesz pályacsúcs...

A Tölgyikreknél száraz zoknit húztam, ami jól esett ugyan, de várt csoda elmaradt. A Salabasina-árok felé már voltak értelmezési gondjaim az útleírással, de egy csoporthoz csatlakozva mégiscsak odaértünk. (Persze így utólag látom, hogy nem a leírással volt gond.) Csak ma vettem észre a leírás azon részét, mely szerint az árokból egy helyen feltétlenül ki kell mászni, és késõbb kell visszaereszkedni, mert vízesések vannak. Nem folyt az árokban a víz, így most már tudom, milyen egy vízesés víz nélkül. (Iyen egy lúzert: az árokban kispistáztam...) Az árok alján sok volt a bedõlt fa, néha nagyobb tócsákban állt a víz, nagy sziklákon kellett lemászni. (Pedig milyen jó kis bakancsom van... otthon.) A 8. Ep. az árokban volt. A térdem nagyon jól bírta, talán használt neki a sok kényszerû áldogálás az elöttünk menõkre várva.

Az árok után egy ideig egy vadkerítés mellett kanyarogtunk, eztán földutakon haladva értünk a Holdvilág-árok aljába.

A szintmetszet szerint az eddigi kettõhöz hasonló utolsó nagy mászás várt. Régen jártam, már a Holdvilág-árokban, és az ember mindig csak a szépre emlékszik (nem a szintre). Az árok elején szembe jött velünk egy család babakocsival. Igyekszem sportosan nevelni a gyerekeimet, de látom, van még hová fejlõdni...

Pecsét a 9. Ep-n, néhány korty a jéghideg Domini-forrásból. Hibáztunk egyet, mikor kimásztunk az árokból a vaslétra elõtt, azt ugyanis nem akartuk kihagyni. Tehát vissza...

Felmásztunk a létrán, aztán komótosan felaraszoltunk a Nagy-Csikóvárig. Mire felértünk, már igencsak szürkült, kezdett párásodni a levegõ. A 10. Ep. pontõre az éjszakára készülve egy mécsest is kirakott a kisasztalra, de még nem világított. Néhány röpke pillanatra belefeledkeztem az érzésbe, hogy milyen lehet egy mécses fényénél melegen felöltözve várni az éjszakát egy ködös erdõben, de hamar rájöttem, hogy a mostani állapotomban nem tudnám értékelni.

A pontról meredeken ereszkedtünk egy darabig, aztán egy - a korábbiakhoz képest - mosolyogtatóan kis emelkedõvel még feljutottunk a Kis-Csikóvárig. Innen végig lejtett az út a célig. Az igazi sötét már a faluban ért minket, így a lámpákra nem volt szükség. A Bull Pub zárt teraszán átvettük a kitûzõt és az oklevelet. Sajna még vezetnem kellett, így a juti sör vagy valami más lélekmelegítõ elmaradt.

Kitûnõ, élménydús túra volt, nagyon jó helyekre vitte el a résztvevõket. Még egyszer köszönet a rendezõknek a túráért, külön a pontos útvonalleírásért.

partizán

Ui.: A Rendezõk honlapján megtalálható a részletes leírás, az elsõ teljesítés elõtt érdemes (lett volna :) ) elolvasni.
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár