Túrabeszámolók


túra éve: 2015
Herman OttóTúra éve: 20152015.05.12 22:05:42

Herman Ottó 110 avagy a pontatlanságok küzdelme



Csapattársaim elcsábítottak, így az Õrség helyett ezt választottam. Készültem, szereztem egy rendezõi bejárás tracket (az összes távét megkaptam), de rögtön látszott, hogy a megadott 2900 m-es szintemelkedés kicsit alul lesz becsülve. Több adattal találkoztam a hét során: 3300 és 4000 m között szórtak az adatok. Nem baj, jó lesz ez, csak csináljuk! :-)

Hajnali indulást választottam, nekem ez jobban bejön, mint a közösségi szállás. Így elég késõn, negyed kilenckor rajtoltam el. A koncepció az volt, hogy nem hajtom szét magam, kényelmesen megyek, ha lehetõség adódik futkosok egy kicsit, pontokon pihengetek, látnivalókat megnézem. Nagyjából sikerült is!

A rajtban értesítettek a Szeleta barlang felé vezetõ út bizonytalanságára és javítására, szóval mire az elághoz (P4) értem, már volt kint tábla. A tracken ez nem volt rajta, sokaknak ez is okozhatta a gondot, no meg persze az itinerben szereplõ P4 említésének hiánya. Szeletától a P-on laza kocogás közben kifordult a bokám, ugyanúgy, ahogy a Mátrabércen. Na, a csapat nevéhez híven Roki módba váltottam, lebicegtem a következõ EP-ig (Lencsés-nyereg [5,9km]), fokozatosan emelve a terhelést a bokán, nehogy ellustuljon. ;-)

Szép, kacsakringós erdei ösvényeken haladtam, igen, jellemzõen egyedül, idõnként akadt egy-egy túratársam, Például András a Z3-ön felfele Örvény kõhöz [13 km]. Aztán ráismertem: jé, én itt már jártam! Ritkaság ez, keveset voltam még a Bükkben. Innen még egy kis rohangászás-mászás-szaladás és máris szentléleken találtam magam, sok ismerõs között. Gyorsan betoltam az arcomba az ellátmány rágcsát és mentem is tovább. Innen a P-on aszfaltút indult, de már rutinosan figyeltem, tudtam, hogy be kell majd menni az erdõbe, jobbra, fel. Pedig több, mint egy éve jártam erre! Nahát! Haladtam újabb túrázókat értem utol, elbeszélgettünk, lejtõn szaladgáltam, emelkedõn sétálgattam. Pont jó volt ez így!

Bánkút, féltizenkettõ, 20,6 km, 6 feletti átlag, jó lesz ez! Persze, nem rohantam tovább, beszélgettem ismerõsökkel, lekváros kenyeret eszegettem, csak kényelmesen. Innen fel a Petõfi kilátóhoz! Útközben újabb ismerõsökbe botlottam (nagyjából szó szerint a köves terepen), pár szó, és tipli tovább, gondoltam, úgyis beérem õket késõbb. Kilátó. Hát, meglepõdtem! Elsõre nem akaródzott felmenni a tetejébe, de aztán csak nekiduráltam magam! Megérte, bár elég para volt a létrán a nap felé mászni, olyan volt, mintha az ûrbe másznék ki! Odafenn meg a lépésre kellett figyelni, elég vacakok a deszkák! De a kilátás mindenért kárpótolt, még a Tátrát is lehetett látni!

Uzsgyi tovább! Lefelé a köves szakasz végén pár elkalandozó túratársakat rángattam vissza, benézték a kanyart. Kocogtam lefelé, ki a kékre, megálltam egy pillanatra a Madonnánál (ismerõs ez Tortúráról), azt kényelmesen tovább. Tar-kõre [29,5 km] felfelé értem utol az emlegetett ismerõsöket, dumáltunk, megcsodáltuk a kilátást, Flector tapaszt tettem a bokámra, aztán indultunk is lefelé. Jó nehéz szakasz ez! Az alján majdnem balra fordultam rutinból (tortúra), de még idõben korrigáltam. Késõbb viszont nem, leszaladtam a kéken, olyan jól esett, tökéletes út volt. Végül nem mentem sokat, egy szûk kilit tehettem bele pluszba. Hallván mások szorijait, ez nagyon nem sok. :-)

Istállóskõre fel, na aztán onnan le a Z3-ön. Tyû! Micsoda embert próbáló út! Meredek, csúszik, fától-fáig! Térdproblémásoknak nem ajánlott! Szalajka völgy, erdei múzeum, hát bizony alig találtam, tök ismeretlen ez nekem, nyavajogtam egy kört (kifárasztott a lejtõ). Betoltam a sört meg a krékert, aztán nyomás tovább! Bél-kõre fel! Még most sem egészen hiszem el, hogy hatos átlaggal mentem fel! Örömömben még a geoládát is megkerestem. :-) Innen egy kis hullámvasutazás után lejtõbe váltottunk, de Átol úr nem tartott velem, hát egyedül zúdultam le a hegyrõl (bokám tünetmentes, úgy mentem mint a gép!). Szarvaskõ, féltáv, negyedhat. Most aztán pihi, kaja, Andi, Zoli, Csabi, és még sokan-sokan, dumálgatunk.

Lámpa felvéve, telefon feltöltve, tovább! Nem volt kedvem sietni, tele voltam, mint a déli busz, fusson a nyavaja! Réten Csabival átnavigáltunk, mentünk együtt egy darabon, P+-en elmentek jobbra, utánuk kiáltottam, rossz felé mennek. Ez volt az ominózus benézés, többen ezen az úton haladva Egerben találták magukat. Jáj. Most már kocogósra váltottam, tracken látom: hajtû-szerû letérésben fólytatódik a P+. Sasoltam, meglett. Erõsen elgondolkodtam, hogy aki itt majd sötétben jön, hogy fogja megtalálni ezt az éles jobbost?! Haladtam tovább, futkostam, jó volt, nemsokára Felsõtárkányba értem [67,5 km]. Üdítõ be, vízvétel, lámpa fejre, menjünk. Fél kilenc, sötétedik, csepereg az esõ, hûdejó! :-D

Ódorvárig [78 km] sok mászáson, nyílt szintutakon (az esõ itt picit érezhetõbb volt), néhol akadálypályán vezetett az út. Itt kezdtem kicsit unni, tök egyedül a sötétben, esõben, valahogy úgy éreztem, hogy nem haladok. És tényleg elég sok idõ elment itt. Ennél már csak a Répáshutáig tartó szakaszon dobtam el több idõt. Lefelé a kék rom volt kemény, utána a sárga, bakker, na az nem volt semmi! Elõször persze be sem találtam, úgy kellett keresgélnem az ösvényt! Aztán meglett, nehéz, omlófalú, folyton fákon átmászós, ösvényeltûnõs, keresgélõs, anyázós, de azért átjutottam rajta. Éltem már rosszabbat. ;-) Kicsit zavart a sárga elkanyarodása és visszatérése, de végre beértem [88.8 km]. Már bõven elmúlt éjfél. Pedig titkon reméltem, hogy ideérek addig. Hát nem. Máté és Andris épp indultak, én kajáltam.

Még szarvaskõn szereztem az infót, hogy innen már könnyû lesz. Az volt, ha leszámítjuk a folytonos szlalomozást, hogy ne a döngölt köveken kelljen caplatni. Üveghuta elõtt értem utol az imént említetteket, csapódott még egy ember, így négyen haladtunk tovább. Máté pontos leírást adott arról, mi vár ránk, éreztem, neki kell lódulnom, így hát elég hamar elléptem és az enyhe emelkedõn, hol aszfaltos hol köves (pföejj) részeken is tartva a tempót három elõtt beértem Bükkszentkeresztre [103,2 km]. Újabb sör és egy kis süti elfogyasztása után beöltöztem, mert bizony az elõzõ szakaszon kockára fagytam! Mátéék pont beértek, én már indultam tovább, innen már nincs sok a célig!

Már nagyon mentem volna! A 20 órán belüli idõrõl már lemondtam, láttam, az már nem lehet meg. Akkor legalább az 5,5-ös átlagot hozzuk ki. Indultam volna lejtõnek, futva, keményen, de persze, most üt be a krach, jó, álljunk meg, technikai, nyomás! A turistaházat zárva találtuk, nem törõdtem vele, futottam lefele. Pont utolértem Daniékat, felszenvedtem magam a Gulicskára, de itt már válogatott káromkodásokat eresztettem el, baromira zavart, hogy nem tudok haladni. Lefelé, mondom LEFELÉ MENJÜNK MÁR! Végre nekilódulhattam, süvítettem a pirkadatba, bele. Pici aszfalt, parkolón keresztbe át, aztán irány a maradék 500 méter. A végén bekocogtam! Éljen! Itt találtam Dórit, éppen betolta a meleg levest, Börcsök úr az asztalból merített energiát, mindenféle zombik mászkáltak meg fetrengtek midenfelé. :-)



Összességében nem volt ez rossz, de a térkép hiánya, a pontatlan és felületes itiner sokaknak okozott gyötrelmeket. Remélem, jövõre jobb lesz!







 

 
 
túra éve: 2014
RákócziTúra éve: 20142014.05.21 15:39:47

 


Rákóczi 110. Elõször. Egy nagyon személyes beszámoló.


Mindahányan tudtuk, mi vár ránk. De itt voltunk, eljöttünk, elindultunk és persze nagyon élveztük a túrát. Ugye? Naugye! :-)

A túra mottója: az eddigi legkönyebb százasom! Mi? Jól hallottam? Legkönnyebb? Igen! Kivételesen nem hajtottam magam sz@rrá, így pár rövid idegrohamom volt és annyi.

Korán indultunk, kis kómázás az autóban, napfelkelte (gyönyörû!), érkezés Sárospatakra. Nevezés (nagyon nehezen), majd 6-kor rögtön neki is indultunk a távnak Szemán úrral, elsõként rajtolva. Rákóczi múzeum [400m], majd ki és rögtön le a jelzésrõl, dzsindzsa, fel a dombra. Már itt tudtuk, hogy ez a túra nem lesz elkavarás mentes! Láttuk is az üldõzõinket (Bálint és csapata), számítottunk rá, hogy megelõznek majd. Aztán le a dombról, át a fõúton, dombot megkerül, hercegkúti pincesor, majd fel a dombra [5km]. Bementünk Hercegkútra, ott Zoli keresgélt valamit, majd lemaradt. A célban láttam legközelebb. Jöttek mások, beértek, mégis lemaradtak, megelõztek, visszaelõztem, így ment ez Andrással, Gézával, Mónival és Rudival. Pogány kút [7km], ami nem volt EP, de megnéztem, szép kis táborhely. Itt már esett egy kicsit az esõ, de nem volt zavaró, már a legelsõ vadjárásnál kezdett vizes lenni a cipõ, nadrág. Komlóskán [12km] nagy meglepetésemre a ponton találtam Bálintékat, velük tartottam egy darabon, felmásztunk a Pusztavárhoz [14km], gyönyörû kilátás nyílt onnan! Innen lerohanva egy mûúton haladtunk, itt a csapat ellépet, de nem is terveztem, hogy velük menjek végig, sok az nekem. Erdõhorvátiban [18km] még láttam õket, de folyamatosan távolodtak, de a másik csapat tagjai folyamatosan fel-fel tûntek. Innen egy hosszú szakasz következett, utolért András, tempósan haladtunk, majd Géza is és végül Móni és Rudi társaságban értünk fel a Regéci várhoz [29km]. Két km lerohanás, majd frissítés. Itt még mindig sikerült megcsípni Bálintékat, de komoly tempóval hamar elléptek. András és Géza pedig hamar utolért, együtt is haladtunk a Sólyom-kõi pontig [38km]. Bizonyára szép a kilátás, de itt épp nem volt szerencsénk, egy felhõben dekkoltunk, nem mutatott túl sokat. Elsétálgattunk szépen Telkibányáig [47km], itt sikerült újra találkoznom Bálintékkal, de indultak, így én sem pihentem, mentem. Közel féltávnál még minden nagyon jól haladt, hoztam a kívánt tempót. Aztán jött az esõ. Eddig is esegetett már, de még a kabátot sem vettem fel. De itt már nem lehetett vacakolni! Eddigre mindenki megelõzött és csúnya kavargás vette kezdetét a durván szakadó esõben, hogy valahogy, nagy nehezen, de végre eljussak a Fehér Holló kulcsosházba [57km]. Hát igen, ha tartottam volna Bálinték tempóját, talán meg sem ázom. Kb itt úszott el az 5,5-es átlag. Mármint szó szerint. Innen Füzér [62km] már csak egy ugrás, de amit odafele láttam...! Hát igen, ilyenekért szeret az ember fia túrázni: kijövök az erdõbõl és azonnal arcba a füzéri domb rajta a várral! Megdöbbentõ látvány volt! Persze, a második gondolatom ez volt: "De ugye oda nem megyünk föl?" Bejött a pogi, indulás a Milicre! Az eddigi piros sáv jelzést most kék keresztre, majd az OKT jelzésére cseréltük, szépen, hosszan, kitartóan felfelé. Országhatár, harátkövek, kis hullámvasút, majd valami elképesztõ küzdelem árán végre fenn voltam! Nagy-Milic [70km], itt sem jártam még. Látványtalan. De azért jó volt megérkezni. Irány le. Sejtettem, hogy nem lesz sétagalopp, de még így is meglepett az ereszkedés! Meredek, köves és a felázástól igen csúszós terep, kábé gyökkettõvel jöttem lefelé. És ez még csak a kezdet volt! Pár perc ereszkedés után már hömpölygõ patakokban vezetett az út, csöppet sem könnyítve a haladást! Bizony eszembe is jutott egy diszkós csajozós duma, mikor a hím egyed a Homo Erectus érzelmi fejlettségi szintje alatt valamivel, felteszi a kérdést a nõstény egyednek (A "Teccõ gecó, kõ kóla" folytatásaként): "Osztán.... szo*ol-e?". Igen! Jött a válasz legbensõbb hangom felõl, hiszen, nem nagyon volt más jelzõ, ami érdemben kifejezhette volna ezt az ereszkedést! Késõbb voltak jobb, egész futható szakaszok is, majd szintben haladó, minimum rüsztig vízben gázolós tocsogások, nagyjából túrakenuval is lehetett volna haladni. Valami parkolóba estem be (megint szó szerint), innen meg aszfaltúton vissza Füzérre. Vége a körnek [74km]. Megint pogi, fejlámpa elõ, a tempó átértékelése, s bizony látom, ebbõl még az ötös átlag is keményen küzdõs lesz, egyre csak lassulok. Füzér után jött a kedvenc patakátkelésem: egy rúdugrás szerû átlendülés után bal lábbal mégiscsak térdig csobbantam a patakba. De nem zavart igazán, tovább! Füzérkomlósig egész korrekt volt az út, utána meg az õsdzsindzsa következett. Ezt sokan ismerik, de valószínû, hogy többen nem és õk jártak jól! Ráadásul ez az OKT útvonala is! Finoman szólva bizarr, durvábban fogalmazva brutálszar! Ettõl függetlenül ezen is túl kellett esni. Kisbózsva aztán Nagybózsva [84km]. Már vártak: a dzsindzsában leelõzõ Annáék informálták a pontõröket közeledtemrõl. Itt leültem kicsit, dumálgattunk, regenerálódtam, ittam egy sört (mégsem kellett volna). Innen hosszú és még akár unalamsnak is mondható szakaszok következtek, Kishuta, Nagyhuta, aszfalt. Nem zavart igazán, Kishután egy szimpatikus krimó teraszán elhelyezett padra kuporodtam, mintegy arra várva, hátha utolér Zoli, hiszen annyira lelassultam, hogy van rá esély. Még a villogómat is kiraktam, hogy feltûnõ legyen. De egy lélekkel sem találkoztam, nem jött senki. Aztán felpattantam, továbbindultam. Nagyhuta elõtt valami állat morgott rám a sötétbõl, de hogy mi lehetett... Sosem tudom meg. A botok összecsapásának zajával sikerült elijesztenem. Vágáhután [95km] csak OKT pecsételés volt, ember sehol. Nagyon nyomasztó volt. És ez így ment a Rákóczi-fáig. Persze, útközben megtévesztett a track, lecsúsztam a jelrõl és jóféle kis erdõnátvágós mókával jutottam vissza a kijelölt ösvényre, aminek nagyon örültem, mert ott legalább nem volt irgalmatlan köd. Feljebb öt méternyire is alig láttam el... Aztán a Rákóczinál [102km] jött három túratárs. Beszéltünk pár szót, pirkadt is, egész jó lendületet kaptam. Volna, ha nem pont akkor pukkan el egy hólyag, észveszejtõ fájdalom követte. Kaptam egy fájdalomcsillapítót, talán hatott is, mert fél óra múlva a bicegést erõltetett menetre bírtam felváltani. Kiszámoltam, hogy van még esélyem beérni 25 órán belül, ha belehúzok. Még a segítõkész hármast is utolértem a tengerszemnél [107km], innen meg lefutottam a vízmosáson keresztül. Meglepett, hogy összefutottam a Varjas párossal, kissé õk is meg voltak zuhanva. Kb 2,5 km-rel a cél elõtt aszfaltra értem, mentem, mint a gép, és végül 6:30-ra beértem a célba. Huszonnégy és fél óra. Nem semmi élmény volt, azt mondhatom!

Tehát 112km, 3400m szint, 24:30. Meglett a gyengécske 4,5-es átlag, de legalább nem stresszeltem magam. Sok tapasztalatot gyûjtöttem és mégtöbb sebet, hólyagot a sarkamra. De jó lesz így a Kinizsi! :-D







 

 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár