Túrabeszámolók


túra éve: 2017
Burgenland Extrem Tour Oggau 120km (Fertő-tó)Túra éve: 20172017.02.04 09:24:54



Burgenland Extreme 2017


Final Tour (60km gyalog) és Lakemania (360 km biciklivel)


Ha már a fiam mindenképp indulni akart a Lakemanián (3x a Fertő-tó körül), én is beneveztem a legkönnyebb (gyalog)túrára (félkör a tó körül, 60km).


A pesti szmogriadó miatt már csütörtök hajnalban el kellett indulnunk, így Hegykőn kezdtük az akklimatizálódást: hagytuk, hogy a termálvíz hatóanyagai csatasorba rendezzék az izmokat, ízületeket – közben agyunkban szorgalmasan raktároztuk a melegérzetet. A Tornácosban (az egyik magyar szponzor; már régebbről tudtam, hogy jó hely) egy ízletes ebéddel alapoztuk meg a minőségi kalóriabevitelt. Tettünk néhány kísérletet pótlámpák beszerzésére, majd inkább elindultunk a startcsomagokért (oklevél, jelvény, túraajánlók, sapka, csősál, póló, rajtszám, csuklószalag, pulykasonka, pohár, étel, ital) Apetlonba (Mosonbánfalva) és Podersdorfba (Pátfalva), majd elfoglaltuk az apartmanunkat Frauenkirchenben (Boldogasszony). Aznapra az utolsó pont Weiden (Védeny) volt, ahol a biciklit vizsgáltattuk át egy menő bolt szuper szervizében. Este hétkor már vígan szundiztunk.


A péntek hajnal jégvakarással kezdődött, és már akkor is erős, hideg szél fújt, ami nagyjából estig ki is tartott. A szállástól kb. 10 km volt a biciklis start (Podersdorf). A cukrászda melletti rendezvénysátorban lehetett reggelizni (házias májpástétom, kétféle házi lekvár, nutella, kenyér, kalács, sok tea). Kis beszéd után eldördült a startpisztoly (6:30), és jeges szélben elindult a 130 biciklis. (Én addigra annyira átfagytam, h csak órák múlva engedett ki a lábam. Ez volt a nap mélypontja: a sötét hidegben egyedül hirtelen minden nagyon kilátástalannak tűnt.) Für alle falle tankoltam, majd elindultam az én starthelyemre (Apetlonba). Úgy tudtam, h 11-kor van a közös rajt, de már útközben láttam elszánt túrázókat a kocsiból. A fogadóban megnyugodva láttam, hogy a többség békésen reggelizik. Alig tudtam kiszállni a kocsiból, olyan hideg szél fújt. A legmelegebb rétegeket vettem fel („nem érdekel, mi lesz este, én most fázom!”). Pár falatot betoltam a nagy ijedtségre, majd gyorsan én is elrajtoltam. Dinamikusan és optimistán lépkedtem: (1) közben kivilágosodott, sőt haloványan előbújt a Nap is kis időre (2) tudtam, hogy a korábbi rajt miatt háromnegyed órával kevesebbet kell majd sötétben gyalogolnom, (3) kis nyilak mutatták az utat a járdákon, amitől EPW- (European Peace Walk) hangulatom lett, (4) remek hátszéllel indultunk. Az út szinte végig aszfalton vitt (B10 kerékpárút) – ez szemmel láthatóan mindenkinek tetszett, csak engem ért készületlenül (pedig többször bicikliztem már a tónál). Ahol lehetett, próbáltam puhább talajra lépni. Az egész úton kevés jég volt; azt is könnyen ki lehetett kerülni, így a csúszásgátlóra nem volt szükség. Sikerült jó tempóra beállnom itt csak a futók és biciklisek hagytak le, de az egész úton tíznél kevesebb gyalogtúrázó előzött meg. Eleinte szőlőültetvények között haladt az utunk (sokan dolgoztak a fagyvédelmen). Később állattartó farmokat láttunk – a résnyire összehúzott szempár mögül, mert a szél eléggé fagyasztotta az arcunkat. Nagyon jól jött az ajándék csősál és sapka, én még a macis jelmezt is rátoltam.


Egy kilátó alatt (Ilmitz- Hölle) a helyi pékség jóvoltából meleg teát kaptunk. Pátfalva (15 km) kiemelt üdülőhely, jachtklubbal, nagy stranddal, kempinggel, panziókkal és parkolóval. Itt bedobtam egy májpástétomos kenyeret és egy kis teát. Levettem egy réteg pulcsit, majd meglátogattam a mobilvécét (Quicky a neve:)). A város után megint jó kis oldalszél támadott, és az ég is beborult. Itt már bedobtam azt a motivációs fogást, hogy minden nagyobb helyről felhívok egy túratársat/családtagot.  Ezzel a lökettel eljutottam Neusiedl am See-ig (Nezsider; 27 km), ahol egy bizonyos Pannoneum várt. (Nem tudtam, mi lehet az, a sok Liszt- és Esterházygasse után.) De mikor megláttam, leesett az állam. A tágas, modern, meleg épület egy közG & vendéglátó & turizmus iskola volt, szuper szolgáltatásokkal: sorállás nélküli női WC; mosolygós-csinos-kedves, angolul is beszélő gyakornoklányok; svédasztalok gyümölcslevekkel, teákkal, csomagolt sütivel, és legfőképp többféle tartalmas szuperlevessel +levesbetéttel – mikor megláttam a palacsintametéltet, rögtön tudtam, hogy itt új erőre kapok! Így is lett, olyan lendületbe jöttem, h a következő frissítőt nem is vettem igénybe – a Hillinger borászatot (Jois/Nyulas) máskor nézem meg –, mert hát erősen sötétedett és hűvösödött (addigra már visszavettem a pulcsit). Itt már 31 km-nél jártunk, félúton.  Persze rövidíthettünk volna a vonattal (ami modern és nagyon gyakran jár), de ez nem erről szólt – az állomások sem checkpointok voltak, hanem szolgáltatásokkal ösztönöztek a túra folytatására. Winden (Sásony; 36km) után egyre többen kapcsolták be a fejlámpájukat. Én végül csak egy erős biciklilámpát vittem, amivel szükség esetén pásztáztam, amikor nem láttam a foszforeszkáló jeleket.


Purbach (Feketeváros, 43 km) központja annyira hangulatos volt (legalábbis sötétben), hogy ide is vissza fogok menni. (Gut Purbach: harapnivaló, tea, kedves kiszolgálás). Innen először egy csoporttal indultam el, de lassan mentek és nem értettem a kiejtésüket sem, így egyedül vágtam a sötét éjszakának – persze azért nem volt nagyon félelmetes, mert egy-egy futó/bicikliscsapat néha elhaladt mellettem, és így láttam, h merre tart az út nagyjából, illetve mögöttem is jöttek. De mégiscsak az ötvenedik kilométernél jártam már, sötétben, hidegben, egyedül, amikor Donnerskirchen (Fertőfehéregyháza; 49 km) után elvesztettem a jeleket. Egy ponton fel is hívtam az előre elmentett magyar nyelvű hotline-számot – csak sajnos eleve rossz számot mentettem el, és a bicikliszerelő nem tudott útbaigazítani. Az szóba sem jött, h megálljak, kikeressem a hátizsákból a rendes számot, mert hát végül is egy úton haladtam, ami ment valamerre. Lépegettem tehát tovább bizakodva, és egyre közelebb értem egy fejlámpás párhoz, akik még nálam is jobban elbizonytalanodtak. (Angolul) nyugtattam őket, h irányban jók vagyunk, sőt hamarosan megláttuk Oggau (Oka; 60 km) kivilágított templomtornyát is valahol messze a látóhatáron. Paradox módon a kritikus pont akkor jött el, amikor ismét meglett az útjelzés: ugyanis az egy bozótosba mutatott, majd elveszett. A bicikliút a tó fele indult volna, szintén 90 fokkal eltérő irányba. (Utólag megnéztem a Burgenlandinfo appján, hogy nem lett volna hatalmas nagy kitérő, de akkor és ott senkinek nem akaródzott a bizonytalan sötétségbe csalinkázni, amikor látszik a tuti torony is.) Itt tényleg tanácstalanul álltunk meg. Szerencsére mások is érkeztek, és az lett a konszenzus, hogy az országút Oggauba vezet, tehát menjünk a padkán. Ez nem tűnt nagyon biztonságosnak, így előkotortam a láthatósági mellényemet és a biciklilámpát is maximumra állítottam. Ez az utolsó kb. egy óra (4-5 km) volt a legdurvább: már órák óta mindenem fájt, szomjas voltam, elcsigázott, és bizonytalan az este hátralevő részével kapcsolatban – de most kellett leginkább koncentrálni, hogy hova lépek, nehogy egy autó elé essek a vakító fényben, a hepehupás úton. Hangos üdvrivalgással értük el a városhatárt, majd hamarosan a központot is, ahol fogadóbizottság üdvözölt: kézfogás, medál, kis üveg helyi bor (Hillinger) és célfotó mindenkiről. Szerencsére 10-15 percen belül indult a különbusz vissza a starthelyre – 1 óra 10 perc alatt tette meg az utat, amit én 10 és fél órán át tapostam. Alig tudtam leszállni, és hangos jajgatással elvánszorogni a kocsiig. Onnan vissza Pátfalvára (aznap negyedszer), ahol nagyon kedves fogadtatásban részesültem: egy addig ismeretlen, de nagyon szívélyes nő mondta, h hamarosan érkezik a fiam is, nem láttam-e az úton.(Egy annyira összetartó csoporthoz csatlakozott a fiam, hogy a hírük megelőzte őket.) Még a cipőmet sem cseréltem át és a kakaómat sem ittam meg, mikor befutott a kvartett, bőven az első 20 teljesítő között (kb. 16 óra. A biciklis távon kb. ötből négy feladta (a 130 startolóból 26-an értek tették meg a teljes távot. (Minden körben más színű szalagot kaptak, innen lehetett tudni, h ki mennyit tett meg). Azt olvastam utána, hogy összességében a résztvevők 35%-a tette meg a maga távját. De itt nem is ez a lényeg: szándékosan nincsenek helyezések/rangsor – mindenki önmagával számol el, a hangsúly a közös élményen, a mozgás örömén (+a saját határaink tesztelésén) van, így mindenki nyer. (Az oklevelet már a startcsomaggal megkaptuk…)


Nagyon profi volt a szervezés és a kommunikáció (online előnevezés, bőséges info, trollmentes FB-csoportok).  Már a hírlevelekben megalapoztak a kooperációnak (pl. biciklis, futó, gyalogos között), és a kölcsönös tiszteletre helyezték a hangsúlyt (apróság pl., de lehetett szavazni, h milyen csengőhanggal jelezzenek a biciklisek, és valóban olyan csengőt kaptak a startcsomagukba.) Szenzációs közösségteremtő esemény volt már az elejétől: zenés császármorzsa-partyval (ezt csak online néztük FB-n, mert aznap már eleget utaztunk), nyereményjátékokkal, bicikliátvizsgálással, és élénk beszélgetésekkel. Sokféle szponzort vontak be és minden részletben sok ötletesség volt. Persze, hogy a mozgáson volt a hangsúly, de azért nagyon jólesően csempészték be a helyi értékeket (borok, kaiserschmarrn, pékáru, sütik, házi pástétom és lekvárok, és gemütlichkeit), Egy héttel a túra után is ez a téma, hiszen rengeteg felvétel készült.


A 35 eurós nevezési díjban benne volt a buszjárat vissza a starthelyre, a frissítőállomások, 24 órás telefonszolgálat (DE, EN, HU + biciklis), menő póló, csősál, sapka, szütyő, összecsukható pohár, étel-ital, kaparós jegy, instagram nyereményjáték, és ingyenes biciklivizsgálat. Önkéntesek és szponzorok segítették a részvevőket a teljes úton. Mindenki kitett magáért – és mindenki nyert. Az ORF naponta 3x tudósított élőben, és a helyi újság is örömmel számolt be az eseményről.


A felszerelésem (trikó, pamutpóló, aláöltözet, angórapulcsi, polár, túrakabát + téli futónadrág +kamásli +félcipő +szőrös macifej) egész jó volt, bár a többség márkásabb/újabb cuccokban volt.


Csak a túra után, a cipőcserénél vettem észre, hogy lett egy vérhólyagom (pár nap alatt begyógyult), és egy kavics kidörzsölte a sarkamat (valszeg csak az útpadkás szakaszon, mert nem vettem észre). A combomban volt izomláz, de a vasárnapi túra azt is rendbe hozta. A 15 literes hátizsákom tartalma:


kötelező felszerelés: pl. személyi, izofólia, eü-csomag, feltöltött telefon, high-vis mellény, szendvics+süti


pluszban beraktam: Balisto, pótcipő, pótzokni


feleslegesen cipeltem: csúszásgátló, esőnadrág


otthon felejtettük: magnézium, esőkabát


 Elégedett vagyok a teljesítményemmel, de legközelebb bátrabban iszom a táv alatt. Erőt próbáló, de erőt adó túra – máskor is megyünk!


 

 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár