Túrabeszámolók

Don’t let go - Never give up, It’s such a wonderful life... Dörmöli a fejhallgató a fülembe a repülőn, amint a Norwegian osloi járata elhagyja a betont Ferihegyen.

Igen. A tegnap erről szólt. A fel nem adásról és az akaraterő győzelméről a - másoknak :) - józan ész felett.

Aki ismeri a Kiss Péter Emléktúrát, az tudja, hogy a rendezők ezzel az eseménnyel nagyot alkottak: az év ezen időszakában a Mátrában a felsőbb régiók hóbiztosak, csak az alsóbb részek akadálypályája kérdéses, hogy éppen melyik évben miből (értsd sár, eső, fentebbről olvadó és lecsorgó hólé vagy történetesen hó) ‘készül’. De egy biztos: a borítékolt szivatás:)

És többek között ezért is jövünk el ötödszörre, hogy ezzel az ‘önkéntes önszivatással’, egy mátrai canossa-járással tisztelegjünk Péter emléke, a fel nem adás, és az örök küzdelem akaratereje előtt.

4.8-at mutat az átlagsebesség, amikor a kékesi EP-be toppanok először a nap folyamán. Az eddigi 5 alkalom leggyengébb első kékes-mászása.

Bent pecsét, nagyszerű terülj-terülj asztalkám, de engem nyomaszt valami: az a kinti hetven-nyolcvan centi hó nyomja a lelkemet, és hogy mi vár ránk az északi oldalon egy ilyen déli irány után?

A startban, a Hillary-lépcsőn lefelé már hóláncot csatoltam, annyira jeges-csúszós volt a pálya. A szintet leadva a hó Füredig jelentősen visszaszorult, de amint a kék háromszög keményebben beleharapott a hegybe, a hómélységmérő gyorsan megugrott. 600 méter körül már volt 50-70 centi, ami csak tovább gyarapodott a gerincre kanyarodva. Az, hogy a mezőny eleje taposott, persze számított, de a porhó így is bizonytalan, az elrugaszkodást minden lépésben megtorpedózó aljzatot biztosított...

És ebből még lesz cirka 50 km. Erre gondolva fordulok ki a Síház ajtaján, és csatolom fel a hóláncot a következő, majd’ 800 lefeléhez.

A korábbi években, normál körülmények között laza szakasz következik. A bibi annyi, hogy az idei körülmények nem igazán sorolhatóak az eddig, ezen a túrán megismert kategóriák egyikébe sem: akkora a hómélység, hogy a láb a hóputtót érve jobbra-balra elcsúszkál, mielőtt stabil támaszt fogna. Bot és csúszásgátló ellenére is el-elvesztem az egyensúlyom itt-ott, de legalább nem fejelek be a hóba, mint egyesek:)

A Markazi-kapuban Komatsu földgyaluval bírkóznak a hóval:) A két meghajtott tengely bivalyerőt sugárzó traktorkerekein fényes hólánc csillog. Persze nem az a Suzukira való méret:)

A völgybe lefelé kiváncsian várom, hogy alakul a fehér lepel. Jelentősen jobban tartja magát az alacsonyság függvényében a délen tapasztaltakhoz képest.

Ilona-forrás, bónusz EP-vel. A hólánc tökéletes első körben, mígnem a technikai eszközbe vetett túlzott bizalomnak köszönhetően hirtelen a túra látványelemévé avanzsálok, amikor a kötelet nem használva a 45 fokos hegyoldalon kicsúszok, és a kevésbé meredek régióba hason csúszva érkezem:) Legalább fejjel felfelé:) A fent elhagyott túrabotom a mögöttem érkező résztvevő hölgy dobja utánam:)

Lent, 300 méter alatt is még jó 25-30 centi hó takarja a rétet a Csevicénél, ahogy VinAti pontjába toppanok. Meglepetésemre Gabi is ott van, aki gyorsan szól, hogy ő már felfedezte a páleszt:) Ha már így alakult, hörpintek egy óvatos felest:)

Feles ide-feles oda, ahhoz nagyon be kéne rúgni, hogy az eddig elmúlt 4 akkalom és a ma megtapasztalt hómennyiség alapján elfeledhessem, mi vár ránk a Gabi-haláláig. Maradjunk annyiban, hogy a helynév második fekének hóba öntött változata:)

A tolólapozott bitumen - micsoda luxus!:) - kényelmét egy 90 fokos jobbossal hagyom el, hogy ismét havat taposhassak. Egy párocskát mellőzök el, majd az első felszőkkenést követően megérkezik Gábor a nyomomba. Kövesdi srác, futócipőben nyomja. Kb. egy a tempónk, együtt küzdünk a Hidasi Erdészház irányába. A nyom pont kellemetlen lépéshosszúságú. Túl rövid. Nehéz megítélni, hogy a rövid lépés vagy a hossz megtörése a fárasztóbb-e. Végül a rövid lépésre szavazok.

A Hidasi után pár méter laza bitumen, hogy egy balossal újra a fél méter körüli hóba vessük magunkat. Van nyom, ami nagy segítség, de a porhóban instabil az elrugaszkodás és a botozás is jóval nehezebb a két oldali hószegélynek köszönhetően.

Gáborról közben kiderül, hogy kézilabdaedző, és van egy közös kövesdi ismerősünk is, Csaba:) Pici a világ.

A Gabi-halálánál csak azért látszik az emlékkereszt, mert valaki eltakarította a keresztet beborító hóhalom tetejét. Itt már kb. 70 centi lehet az átlagos hómélység, a hőmérséklet is kb. -10 körül alakul.

Gábor picit lemarad, mire a sombokori EP-hez vezető, szintben haladó részre érünk.

Ez a kedvenc részem: az Ország Teteje alatt tekergünk pompás panorámával lépteink alatt. Idén a Galya, Recsk környéke és a Felvidék nyújtotta látványt a hó díszítette, pazar kinézetű erdő tetézi. Kegyetlen szépség:) A gyönyörű, havas táj megköveteli az állóképességet és kitartást a majd’ 60 km-en.

A banyaféket továbbra is magamon tartom. Talán segít a porhó mélyén kapaszkodót fogni a talpaimnak.

Gábor a pont előtt ér utol. A mélyebb régiókban a totál elázott futómű a futócipőben elkezdett lefagyni, és bizony a helyzet egyre csak romlik. Azt mondja, a pontban kiszáll. Most ez teljes egészében az ő döntése. Reálisan nézve kb. 15 órát leszünk kint. A most még ragyogó napsütést is egyre fenyegetik a délen feltűnt komor fellegek. Semmiképp nem marasztalom, pedig jó lenne együtt végigharcolni a maradékot.

Mondom neki, hogy a pontból szintúton Házára tud jutni, és onnan stoppolni/buszozni a parkba. Tetszik neki az ötlet. A pontban sem tudják rávenni, hogy legalább a 36-ot fejezze be (erre én is bíztatom végül, de nem).

Gábor még a pontban, amikor én némi energiautántöltés után Sombokor halálos meredekségű, ám csodaszép téli hólepelbe burkolt lejtőjének veszem az irányt.

A mély hóban igazából könnyebb itt a haladás, mint normál körülmények között. Bár erről az előttem épp hasast dobó leendő túratársamat - aki - a sors fintora - ismét csak Gábor - most biztosan nehéz lenne meggyőzni:)

A lejtő aljától együtt haladunk, és kiderül, hogy hazajutási terve totál kudarc, mivel az összes vonat elmegy, mire célba ér. Mondom neki, hogy amennyiben együtt érünk be, én Zebegénybe menet hazaviszem Kőbányára.

A Vörösmarty felé továbbra is bőszen kitart a kb. 80 cm hó. Az úton átkelve picit nehezen találjuk meg az utat szegélyező koszos hófalban a továbbjutást. A Sombokor óta keményen látszik, hogy onnan már csak a jócskán megtépázott 57-es mezőny megy tovább...

Lajosháza völgyébe érve csökken a hómennyiség, de azért még marad egy 25-30 cm, ami kiválóan lehajtja a fiatalost az első patakátkelés után. Öröm a bújkálás a fák alatt:)

A patakvölgyben azért elég jól lehet haladni, bár idén tovább a jobb oldalon maradunk, mígnem egy adag nyomtörés után mégis átevickélünk a bal partra, hogy újra visszakeccsölhessünk.

Kb. a Vörösmarty környékétől elkísért minket egy kalandvágyó kutya is, lelkesen követve nyomainkat.

A pont előtt puccos Telekomos kocsi. Hirtelen azt hiszem, Gema lecserte sokat látott Hiluxát, de nem, a pont van arrébb.

Idén filmforgatva toppanok a pontba, ahol nagy örömet okozok a jávorszarvasszalámival:)

Isteni tea, süti, májkrémes kenyér, röppenésnyi beszélgetés, majd indulás a program.

Házára kapaszkodva egy srácot előzünk le, aki magnéziumot kér tőlünk. Igen, sajnos én is pont ezt hagytam otthon, pont egy ekkora szivatás alkalmából, de szerencsére nekem eddig nem volt görcs.

Az emelkedő - mint az összes ma - a hónak és a fáradtságnak köszönhetően a szokásosnál tovább tart. Ráadásul a szinttel a hómennyiség és így a cumifok is fokozódik.

Házán nagy élet, szánkózó családok, akik között bizony furcsán hatnak a szállingózó, elszánt 57-es résztvevők.

A kutyi továbbra is kitart, mi meg magyarázzuk a néha-néha kutyával érkezőknek, hogy nem a mienk - miután csúnyán néznek ránk.

Déli sípálya, kis kapaszkodás, aztán végre szintút a pár órája már meglátogatott sombokori EP-be. Kihasználom a lehetőséget, kajálok a pontig tartó könnyebb szakaszon.

A pontban felszívjuk magunkat a hóval bőven megáldott 200 szintméterhez, ami a Kékestől választ el minket. A korábbi látogatásunk napfényes ragyogása már rég a múlté, valahol Lajosháza előtt lecserélte a kispadról a szürkeség.

Megindulunk. Meglepetésemre a sziklás kaptató igazából jobb hóban:)

Jó hangulatú társalgással telik az idő, mígnem végre újbol a délelőtt már meglátogatott Síházba toppanunk.

Bent legnagyobb meglepetésemre Szlatki Gabi vár, aki már turatársával együtt diszkvalifikálta magát, de innen seperni fog.

Sok időt nem töltünk, szorít a csökkenő átlagsebesség, hajtom Gábort picit.

Valahol 4 körül jár az átlagkilométer óránként, ami azt jelenti, hogy nekem még kényelmes a cél, Gábor viszont 40 perccel korábban indult. Azt bizony meg kell húzni.

A csúcskőnél magasság-utánállítás és irány a Kis-kő. Már fél hat felé jár, és erősen sötétedik, amikor kelet felől elemi erővel tör be a megígért szibériai hideg. A 40-60 km/h-s széllökések mellé alapos, hirtelen lehűlés is társul. Pofafeszítően hideg a szél. Sajna most egy jó ideig a gerincen leszünk: a Kis-kő alatti völgyig ennek a széliránynak nagyon kitett az út.

A porhavat fel-felkapja a szél, jó 2 méteres fehér függönyöket húz a keleti áldás a hómező felett. Mondom is Gábornak, hogy kezdem norvégosan otthonosan érezni magam. Azzal kontráz, hogy már nem is annyira érdekli az az ország:)

Még a Kis-kő előtt Gábor nagyot esik. A lámpa mellet döntünk. A piláccsal is dob két akkora hátast 5 méteren belül, hogy azt hiszem, nem áll fel többet. Szerencsére puha a hó:)

Rövidke unszolásra elfogadja a botjaimat. Nekem van hóláncom, azzal ezt a hátra levő etapot már leküzdöm.

A döntés bejön, a megosztott erőforrásokkal gyorsabban haladunk.

A pontban Bálint&vasutas co. fogad minket. Nagyot lepődnek Gábor botján, azon meg hogy én adtam kölcsön még inkább néznek:) A csoportsebességünkön segített, és ebben a szutyok, fagyos szélben nem túl marasztaló a Mátra...

Kis energiafeltöltés, aztán le a völgybe. Szembe megfáradt társak küzdenek felfelé a véget érni nem akaró gerincen. Nincsenek rózsaszín álmaim, már ötödjére vagyok itt...

Odalent jobbos. Végre lent elült a szél, de tudjuk, van még mitől tartani...

A patakon átkelve sajnos kivilágítunk egy depózó hölgyet, akinek a várban bocsánatkérésként adok egy jófajta dán marcipánszeletet. Mint később kiderült, még jól jött.

A várban Gábor egy nagyáldozatot mutat be, miközben belőlem majdnem kifagy ugyanaz, amivel kapcsolatban Gábor a dolgát végzi:) Mikor előkerül, mondom neki, hogy lemegyek a gerinc alá, szélvédett helyre.

Pár percet várok rá, mire megjön. A völgyben jó tempót tolunk fel, mígnem jön a balos, fel a Kis-kő gerincen...

Ez idén kemény. Kemény, de legalább van nyom. Valahol félút felé jön Gabi szemből. Zárják a sort. Ahogy elhaladunk egymás mellett, egymás vállára tesszük a kezünket egy pillanatra, meg sem állva. A sporttársi bíztatás hóba fagyott, jeges szélben fürdő, de mégis meleg pillanata ez, ami erőt ad a továbbmenethez.

És az erő kell is. A felső harnadon, ahol a legfáradtabb vagy már, a tomboló szél újult erőre kap, és a konstans hófúvásban a nyom gyorsan a múlt hófödte homályába vész.

Nem állunk meg. Felfelé nem állunk meg - csak ez kattog a fejemben, ahogy a 40-50 centi hóban taposom újra a nyomot a mögöttem jövő bajtársaimnak.

Talán ha 1 km/h-val botorkálok fölfelé, és előttem továbbra is csak a végtelen felmenetel. Az utat a kissé megkavart, befútt hófelszín, nomeg a szélben játékosan fickándozó, fényvisszaverős szalagok jelzik. Igen, igen, ez most tényleg méltó Péter emlékéhez. Ez a túra megkéri az árát minden percnek és minden méternek.

Végül szerencsére ma is hamarabb ért véget a hegy, mint én magam:) A kőkapun átkekve a pontba toppanok.

Két fénypont materializálódik emberként hirtelen a sötétségből mögöttem, de sajnos egyikük sem Gábor. Várok, és közben a kirakott csemegékből szemezgetek. A muflonbogyók különösen jólesnek még így, friss hóval befúvva is:)

A szél mit sem gyengült, és a hőmérséklet is inkább lefelé kandikált, mióta utoljára itt jártunk. A várakozás nem öröm, menetre vagyok öltözve.

A cudar körülmények miatt többszörösének ható percek után végre megjön Gábor. A vasutasgaleri valami mozdonyhangot játszik le neki, de én ekkor elindulok. Valahogy ehhez nincs kedvem -13 fokban, 60-as szélben:)

A dózerút idén egy embernyomnyi taposás a mély hóban:) Gábor pár perc múlva utolér, együtt a csapat.

Füred felé húz a vonat rendesen, végre pofozunk az átlagon felfelé. Gábor 15 órája kérdéses, bár kötve hiszem, hogy ilyen körülmények között ne kapna oklevelet és kitűzőt még szintidőn kívül pár perccel is.

Füred felett a mocsaras út idén fagyott. Végre a körülmények a mi oldalunkon vannak:) Tekergés, patakátkelés, az Avogadro-mocsár fagyott arccal, és már be is csatlakozunk a reggelről megismert kékesi útba. Balos, pont, pecsét. A hólánc kap kicsit, nem veszem le a bitumenen. Ennyit még sosem volt rajtam.

Az utolsó 250 szint jön vissza az Oxigén Parkba. Örömmel konstatálom eleinte, hogy a fagy miatt nincs sár idén, ami a felső negyedben némileg megváltozik. A helyzetet az erdészet fakitermelése tetézi, ahol az addig teljesen tiszta túranacival és bakanccsal térdig merülök a retyóban. Igen, ez a túra az utolsó 500 méteren is tud újat, sosem lejátszott meccs:)

A lépcsőn Gábornak mondom, hogy siessen, nekem még bőven van időm. Mondja, hogy a kardjába dől, ha pár perccel kifut. Az órámra nézek, 22:01-et mutat, egy perccel már túl van a szintidőn, de nem szólok, nem akarom kedvét szegni itt, a Hillary-lépcsőn:)

A parkolóba a 60-as szél még tépáz minket kicsit, de nem messze már az ajtó, amin belépve ott a cél és a meleg.

Végül a nyakig sáros banyaféket az ajtóban levetve 14:27 perc küzdelem után érek be, és kapom meg a jól megérdemelt kitűzőket (igen, +1 az 5. teljesítés miatt:)) és oklevelet.

Az idei év nagyon kemény, igazi méltó emléktúra volt. Köszönjük a rendezők áldozatos munkáját és a pontőrök fagyoskodását értünk. Idén különösen jól jött az ellátmány a kemény körülmények között. Jövőre takálkozunk!

Épp csak szemetel, mikor kiszállok a kocsiból a Délinél. Pár perc és máris a vonaton ülök. Velem szemben két túratárs, egy százas és egy ötvenes aspiráns beszélget. Persze jórészt ők is a nagyon fog esni - fújni fog a szél - sütni fog a nap hármas valószínűségi koordinátarendszerében próbálják betájolni a közeljövőt.

A vonaton megkajálok. Még fél órát ülepedhet - pont ideális.

Szárligeten szürkeség, de nulla eső fogad minket. A talaj azért felázott az előző pár nap égi áldásai nyomán.

A vonatról leszállva megindul az emberhurka a művházhoz. Idén az udvaron gyűlik a nép, a ház zárva.

Odaadom Daninak a pakkot, ő elmondja a dugisöröm helyét, nevezek, szereléket igazítok. Dani a start előtt pár másodperccel figyelmezteti a futókat, hogy az elején ne tévedjenek el, mert a tömeget ők vezetik. Visszaszámlálás start, és az őszi szürkeségben megindul az emberáradat, hogy immáron nyolcadjára bandukoljon át Budapestre.

A futók Dani tanácsát megfogadva benézik az első kereszteződést:) Itt még a nyomukban vagyok, így én is meghosszabbítom a 100 km-t pár méterrel:) Szerencsére hátulról gyorsan jön a figyelmeztetés.

A vasútig, majd ki a főútig helyezkedésekben gazdag méterekkel telik a táv. Valamikor ekkor találkozok össze Robival, akivel egy a tempónk, így együtt koptatjuk a métereket.

A pálya mellett bakancsigazítás, meg a széldzseki is a zsákba kerül. Tavalyhoz képest egyenesen nyár van, és délutánra még napsütést is beígértek. Robi után futok pár métert, aztán az M1 alatt már újra együtt a csapat.

Nagyegyházán Robi filozofálásba kezd, hogy tulajdonképp mi értelme is van annak, hogy az ember 100 km-t gyalogol... Pár másodperc múlva meg is érkezik a Természet frappáns válasza: egy három fős hattyúkötelék húz át, majd ír le 180 fokos fordulót felettünk. Hát, ezért (is):)

Faluból ki, majd az egyre ritkuló civilizációs jeleket (értsd épületeket) hátrahagyva hamarosan a szántó mellett kapaszkodunk a Somlyóvár lábaihoz.

Beszélnivaló akad bőven, tekintve hogy ez az első közös túránk. A sztorizgatásokkal repül a táv, és szerencsére a sármennyiség sem vesz vissza túlzottan a haladási sebességünkből.

Józsefékkel a szintút elérése előtt találkozunk, de a duó hölgy tagja lassan halad, így a Somlyóvár előtt elválnak útjaink.

A tetőre az eddigi 8 próbálkozás legjobb tempójával érünk fel: 6.4-en áll a pontban az átlagsebesség. Picit meg is ijedek, hogy nehogy elfussuk az elejét, de végül is jólesik a tempó, hajrá.

Tornyó mellett még jut a futók maradékából:) Némi gumicukrot tömködünk magunkba.

Hamarosan a tarjáni főutat keresztezzük, aztán usgyi le a Bodzás-völgybe. Robi küzd picit a lefelével, mert nem hozott botot, és az avar alatt bizony sáros a terep.

Örülünk, hogy a mezőny elején vagyunk, a fel nem szántott talajon könnyebb a haladás.

Az ég egyre világosodik, és igazából már a Somlyóvártól lefelé jövet meg-megmutatta magát egy-egy kék foltocska odafent.

Koldusszállásig sörről, fiatalságról, fiatalkori kalandokról esik szó. Szinte észrevétlenül repül el az első húsz.

A pontban a jól bevált taktikát követve előkapom az egyik szendómat, meg tolok egy képet a Koldusszállás melletti gyönyörű szilfáról is.

Nyomjuk tovább, lelki szemeink előtt a vértestolnai műútnál gőzőlgő hot-dog-tea kombóval:)

A Pes-kő alatt elszántunk, hamarosan a cserjés, egy kisáldozat, aztán célegyenes a hot-dog utcában. A pontban szerencsére nincsenek sokan, gyorsan falathoz jutunk:) A mezőny java még mögöttünk. Falunk, vizet veszünk, megyünk.

A vadföld előtti mezőn egy drón kísér minket, itt még integetni is van erőnk:);)

Vadföld, egyre javuló kilátásokkal mind az időjárás, mind a táj tekintetében:)

Bányahegyig kellő intenzitással dumáljuk át magunkat az erdőn, és szerencsére a sebességünk sem romlik.

A pontban csokis-kekszes bizbaszgolyó a jutalmunk.

Sokat itt sem álldogálunk, vár a Gerecse-oldal:)

A hegyhez vonulva Robi azt latolgatja, hogy vajon fog-e ingyenjegyet kapni a nyári utazáshoz a munkáltatójától, és egy régi, kalandos görög nyaralásról mesél.

A Gerecse-oldalt hamar kettéharapjuk, Sandl-hárs, majd a ragyogó állapotban lévő Gyermeküdülőnél Zolival hoz minket össze a sors. Régen nyomtunk együtt pár túrát, most az ötvenen van, és épp cuccot igazít. Gyors kép az üdülőről, és spuri. A Jura-kiágazásnál pár szavas megemlékezés régenvolt Nikon Coolpix 995 fényképezőgépemről, ami 20 méter zuhanás után ott nem lelte halálát:) Az aknában félúton megállt, és utána még évekig működött egy elhanyagolható repedéssel a magnéziumvázon:)

Jön a Kis-Gerecse-oldal, és ezzel el is érkezünk a nap szakrális középpontjához, ami valahonnan innentől, a kisgerecse-oldali kis szentéllyel, Pusztamaróton át Péliföldszentkeresztig tart. A jó idő itt olyan erővel tör ránk, hogy egyből érezzük a napfény keltette nyomás többlet-gyorsítóerejét, de lehet, hogy csak a lelkünk spannolódik fel a kék ég és a kellemes, meleg későőszi napsugarak hatására:)

Pusztamarót, kaptató, és Robit elnyeli a bokor. A természettel akadt dolga, és az ember ugye minek vigyen ballasztot?

Megyek tovább. A visszafordítóban egy kollega közelinek hallja a túloldali hangokat, és a völgy levágásán ábrándozik, ami szerintem a nyakig cumi kategória, főleg a kényelmes dózerúthoz képest. Meg hát ugye 100 km-re jöttünk, nem rövidítésekkel összeügyeskedett 75-re:)

A Bika-völgy hullámvasútja kezdeténél ér be Robi, hogy a völgybe vezető kiágazás után rövid ideig ismét elváljanak útjaink. Most én akasztom össze a bajszom a természettel:)

Az áldozat után futok a pontig, ahol Vándorcsillagnak be kell mondanom a jelszót a páleszért:) Emellett fincsi tea is fogad minket, amit be is töltök a külső víztárolómba:)

Robi cipőt igazít, de sok időt itt sem pepecselünk:)

Kezdődik a Péliföldszentkeresztre vezető kaptató. A ragyogó napsütésben emelkedőszögfüggetlenül öröm a haladás:), bár mire felérek, picit fejembe száll a pálesz:)

Robi picit lemarad, de mire fent letudom a szokásos hazatelefonálást, már újból együtt a csapat:)

Péliföldszentkeresztre ereszkedve sikeresen gáncsolom el egy gallyal Robit, de szerencsére csak hömbölödik egyet, és felpattanva egyből a kulacsát keresi:)

Az erdőből a szántóra kiérve gyönyörű panoráma fogad minket az Öreg-kőről a Hegyes-kő-Nagy-Gete kettősén át a távolban elnyúló Pilis gerincéig.

Mogyorósbányára két kisebb puklit a hátunk mögé tudva érünk be. Előre eltervezzük, hogy max 15 percet leszünk bent, én pecsételek, sört hozok, míg Robi zoknit cserél.

A kocsmároshoz lépek, és közlöm vele, hogy akkor kikérem a 8. sörömet. Enyhe meglepődöttség ül ki az arcára, és visszakérdez, hogy már 8 sört megittam?

-Nem, ez a 8. rendezés. - válaszolom.

-Na tessék, te meg azt mondtad, a 4.. - böki oda a sarokból a helyi törzsvendégsereg egy oszloposnak tűnő tagja.

-Nem, sajnos nem vagyunk olyan fiatalok... - válaszolok.

A sör hamar lecsúszik, teát vételezünk, Robi letol egy zsírosdeszkát, és spuri.

Az első 50 terv szerint sikerült, még bőven világos van, mikor ismét Mogyorósbánya útjait koptatjuk. A buszmegállóban szerelékigazítás, aztán hajrá Kőszikla.

Robit húzom picit felfelé, próbálok minél tovább eljutni fejlámpa nélkül idén is:)

A tokodi főút bőven megvan lámpa nélkül. A Hegyes-kő ínszaggató felmászása után népes seregélyhad húz el felettünk a már horizont alatti Nap nyugati visszfényének utolsó sugaraiban.

Megindítóan szép itt lenni, és mondom is Robinak, hogy ezért is jó egy-egy százas: a relatíve pár órán belüli kaland és élménysokknak köszönhetően.

A lámpa még mindig a hátizsákban pihen, mikor leadjuk az orrunkat a Hegyes-kő nyakánál, és egy éles balossal Tokod felé indulunk. Egy kettőst hagyunk le, egyikük picit már küzd a szürkeséggel, mert farkasvagsága van, de azért Tokodig ők is eljönnek lámpa nélkül. A faluban az eddigi ‘meddig jutunk lámpa nélkül’ verseny legjobb eredményét megünneplendő előkapjuk a fényágyúkat, és indulunk a Getére. Robi nem akarja, hogy a hegy kivegye a zsírját, de nekem sincs annyira ‘kedvem’ felszaladni erre a kedves kis soha végetérni nem akaró 300-as szintre:)

Azért nincs ok panaszra, haladunk jól fölfelé. A pontban pálinkával kínálnak, amit most inkább kihagyok:) Ellenben a végtelennek tűnő Haribo ellátmányt kihasználom:)

Dorogra egy lánnyal együtt indulunk, aki épp arról mesél, hogy nyelte el nyáron a köd Bergen felett, de azért végül túlélte:)

Hamar eljön idén a Bányatelep, spannol, hogy ennyire messzire jutottunk idén!

Becaplatunk a Molnárba, ahol ismét csak max negyed órát szabunk magunknak. Robi visszahív a sörre, én vizet töltök és izót keverek, kis kaja, és már el is röppent a pihenőidő.

Kint meglepetésemre nincs vészesen hideg, pedig Dorogon az indulás után állandóan fázni szoktam. Annyira nem bánom, hogy nem didergek.

Dorogról végre így, nyolcadjára nem kell a google maps:)

Kesztölc felé vesszük az irányt, és a mostanra már nagyrészt kivágott akácosban lépdelve pikk-pakk el is érjük a földutat, ahol egy páros nagyáldozatot mutatunk be, szigorúan betartott és kellő földrajzi szeparációval:)

A falun átkopogunk botjaimnak köszönhetően, majd hamarosan megérkezünk a Roni készítette Csillagösvényhez: a sötétben gyönyörű leszállópályaként terül el előttünk a két szegélyén lámpásokkal kirakott ösvény.

A pontban banán gumicukorral, aztán hajrá a Kétágú-hegyre.

A mászást már azért nem túl friss izomzattal, de becsülettel teljesítjük.

A gerincen néha-néha küzdök az álmossággal, ami a célig többször visszatér.

A nyeregben meglepetésként Sistergő vár ránk, meg a dugi sör, amit nem találok meg, pedig Dani részletesen elmesélte az instukciókat a rajtban. Vígaszdíjként Sistergő felajánlja a saját Heinekenjét - nem hiába, Ő Magyarország legtúristaszeretőbb embere a lelke mélyén:)

A sört sajnos a gerincre kapaszkodó felszökés előtt isszuk meg felesben Robival, így a kapaszkodón szarvasbőgéshez hasonlatos mezei böfögéseket hallatunk:)

A gerinc - mint minden évben - unalmas, és sok helyen sáros, ami nem kedvez a haladásnak. A túra középső, sármentes szakaszának kb. itt volt vége.

Korán van, legalábbis ahhoz viszonyítva, hogy a mezőny nagyobbik része mikor fog itt áthaladni.

Végre eljön a tisztás, a végtelen tekergő, aztán nyílegyenesen le a sorompóhoz. A kivilágított pontot jóval alattunk, a Szántói-nyeregben szépen látni.

A körözött a központi téma már jópárszor tíz kilométere. Nagy megdöbenésünkre a pontőrök közlik, hogy csak egy óra múlva lesz kész a gasztronómiai csoda:(

Mandarinnal és lekvároskenyérrel javítunk a közhangulaton, aztán spuri, jön a Hosszú-hegy.

Érdekes módon a 80. km-ben teljesen rugalmasan indulok meg, semmi lemerevedett térd, elgémberedett láb. Ha nem lenne sötét, azt hihetném, hogy a startban vagyunk :)

A Hosszú-hegy jól megy. Csak egy fránya vízhólyag nyomja a bokám alatt a talpam közepét a jobb oldalon, ami miatt a köves lefelék nem teljesen örömteliek, de egyébként minden ok.

A Csobánkai-nyereg előtt az utat rendbevágták. Jólesik a tök sima, ám puha, frissen feltöltött, döngölt terep.

A 100 km utolsó kihívása, a Kevély jól látszik onnan, ahol keresztezzük a műutat. Robi hiányolja a lámpákat felettünk, de megnyugtatom, hogy a tekergés miatt másik oldaláról másszuk a Kevélyt, az innen nem látszik.

A kaptató sáros és legnagyobb igyekezetem ellenére sem tudom a pulzust 130 fölé vinni. Nem csoda, már jó 16 órája haladunk, fárad a szervezet.

A nyeregben gyors pecsét a szokásos tűz mellett melegedő pontőröknél, aztán egy kiváló, lámpásokkal kirakott ösvény jelzi az itányt a Kevély felé. Még 150 méter szint.

Igazából elég könnyen felérünk. Nem is ez a móka itt, hanem a köves, bokatörő, véget érni nem akaró lefelé, ami immáron több, mint 90 km-rel a lábunkban vár ránk...

Lefelé itt-ott csúszós, és sehogy nem jóleső, sziklás betétekkel megspékelt ösvényen ereszkedünk, hogy az Ezüst-hegyen egy kis kimenőt kaphassunk,amit egy újabb, immáron végső bokatörő követ.

Hamar elérjük a Csillaghegyi Csillagok bekötését, és a gyors óraellenőrzés azt mutatja, hogy hogyha kapkodjuk a lábunkat, akkor 19 órán belül leszünk.

Engem nagyon fellelkesít a dolog, Robi talán nem örül annyira az ötletnek, de az utolsó pár kilométeren azért két ilyen talasztal túrázó időben be kell, hogy hozza a szekeret:)

Ürömi út, aztán egy újabb kissé kényelmetlen lemenet a bitumenig, ahol Robi előhozakodik azzal a bizarrnak ható ötlettel, hogy fussunk. Igen, fussunk, így a 98. km-en épp túlhaladva:)

-Jó, fussunk! - vágja rá kellően hülye énem, így a gimiajtóba - némi kavarással - futva érkezünk meg, és 18 óra 54 perc (ebből 54 perc pihenő) gyaloglás után célba erünk.

Megvan. Nyolcadszor:)

Köszönjük a nagyszerű élményt, és jövőre újra! 

Mátra 115 vagy amit akartok:)

A M115 már végképp csupán nevében 115. A GPS-es track 124,5 km-t kanyarog országunk legmagasabb hegységének távolság szempontjából kevéssé optimalizált Kisnána-Gyöngyöspata útvonalán, a kerekes mérés pedig nem adja 132 km alá.

Idén egy Havas II. várt ránk meglepetésként, ami a korábbi depóbeosztások újragondolására kényszerített. Fajzat dupla depó lett, plusz a korábbi 3 sikeres 115 tapasztalatai alapján faragtam az ellátmány mennyiségén. Mint utóbb kiderült, teljes sikerrel:)

Épp a depóm bepakolásával ügyködtem, mikor egy ezer éve látott túratárs, Péter hívott fel. Megkérdezte, hogy esetleg lenne-e kedvem másnap vele múlatni az időt azon a 'kis mátrai kiruccanáson', amit teljesen helytelenül Mátra 115-nek szokás nevezni.

Finoman szólva is megállt bennem az ütő, mivel Péterről annyi infóm volt, hogy teljesen 'beultrásodott', és Bécs-Budapest reggeli után letol egy UltraBalatont, aztán vacsorára egy UTM-et eszik, hogy jó legyen a nap:) Megnyugtatott, hogy lassabb menetre készül egy szerencsétlen sérülés miatt, így végül abban maradunk, hogy megpróbáljuk. Végül is a túratársam, Laci nem tudott felkészülni testileg-lelkileg a másnapi menetre, így meg legalább akad kísérőm a hajdan volt vulkán felszínének 150 ezer lépésben történő erodálására:)

Másnap a szokásos történet: fél 6 előtt pár perccel startol a kocsi Miskolcról. Kisnánára terv szerint, a reggelit vezetés közben bekapva és az Időjárásistennek bemutatott Nagy Áldozatot hátrahagyva érkezem meg 6:35-re. Leadom a depókat, nevezési csomag megvan. Találkozom mindkét Gabival (Szlatki és Berta). Előbbi ma résztvevő, utóbbi pontőt lesz Almáson, majd a célban. Péterrel is sikeresen összetelefonáljuk magunkat, miután tőlem fél méterre áll. Ferenci Lacit is hamar kiszúrjuk, és sztorizgatással múlatjuk a startig lévő pár percet. Laci 62 évével a mezőny legidősebb tagjai közé tartozik, ami különösen elismerésre méltó. Főleg ha még azt is figyelembe vesszük, hogy egy hete a K100-at is bezsebelte.

Dobpergés, visszaszámlálás és megindul a 14. Mátra 115 mezőnye Kisnána utcáján, az élen Speróval. Én gyors bakancsigazításra szorulok, de Petiéket tovább küldöm, majd befutom őket.

Lacitól pár száz méter után elszakadunk. Ő lassabb órajelen szokta farigcsálni a kilométerhalmot, ami igencsak nyomasztóan fest egyelőre kb. 200 fős mezőnyünk előtt.

Péterrel van mit megbeszélni. Régen találkoztunk. Sajnos a völgyből kikapaszkodva az első kaptatókon gyorsan kiderül, hogy ma nem egymásnak teremtett minket a túrasors: Péter lassabb tempót érez jónak a fránya sérülés miatt, így elválnak útjaink.

A Jagusra a jól bevált 150-es max pulzussal küzdöm fel magam. A lábam valahogy fáradtnak érzem a reggelben, de lehet, hogy még csak nem melegedtem be.

A Jagus gerincére érve gyönyörű panoráma bontakozik ki előttünk, ami a csúcsot elérve a Kékessel és mögötte, a távolban elterülő Galyával válik teljessé.

Oroszlánvár picit összébbhozza a szétszakadozó félben lévő mezőnyt. Odafent valami reggeli szeletet harapok és leöblítem egy kis vízzel.

A Kékesig eseménytelenül telnek a kilométerek. A Sas-kőhöz közelítve megjelennek az első 'hagyományos' túristák. Jó nagy szembeforgalmat kapnak.

Az első frissitő - mint minden évben - pont jókor jön. Már be kellett tolnom egy gélt a Sötétlápa-nyereg előtt, így örülök a frissítésnek. Odabent két idősebb hölgy próbál úrrá lenni az éppen kialakult kisebb mannahiányon, de panaszra semmi okunk:) Sokat nem eszem, inkább csak nasikkal és banánnal pótlom az elfüstölt kalóriákat.

A pontból kilépve egy túrartárs az étterem mellett vizslatja a silabuszt, társa pedig rá vár. Gyorsan útbaigazítom őket, és usgyi tovább. Ideje életjelet adni, hazatelefonálok, aztán zúzás tovább a Mátra-nyereg felé. Jól megy a táv a reggeli friss erőben és ragyogó napsütésben. Az égen sehol egy felhő, ám ennek ellenére a hőmérséklet nem vészes, amolyan kellemes túraidő van fent a főgerincen.

Hamarosan a Vörösmaty Th melletti jobbos, kis bitumen, majd egy rövidke kaptató után indul a lejtmenet Parádsasvárra. Egy srác akad mögém átmeneti túratársnak. Az első átemelő vízműnél (talán az?) sok kifolyt víz, és az ebből eredő klórszagú patak fogad minket. Nem tudom, picit csőtörés szagú a dolog.

Parádsasvárra hamar leérünk. Csodálkozom, hogy az Autós Büfé tulaja nem áll ki egy hűtőtáska sörrel. Szerintem jó üzletet csinálna:)

A pontba menet átmeneti túratársam a tervezett beérkezési időről érdeklődik, meg hogy ezzel a tempóval mikorra érünk be:) Mondom neki, hogy a terv 29 óra, tavaly 28 körül volt, de az első 25 km-ből én még nem becsülném meg a tényleges érkezési időnket:)

A pontban ismét minden. Kólát iszom, nassolok. A legextrémebb a paradicsom gumicukorral, de valahogy azt kívánom. Lehet, hogy emiatt fáj picit a gyomrom, mikor tovább indulok a pontból? Rögtön a továbbindulás után igazítok a bakin, mert a kiganéjzásnál túlhúztam a fűzőt. Ekkora hibát nem lehet orvosolatlanul hagyni.

A Lipótokon brutális embergrillezésre készülök, de szerencsénkre egészen ügyesen tudjuk kihasználni a fák nyújtotta árnyékokat. Valahogy idén szerencsés a napmagasság vagy csak egyszerűen jobban figyelek a nyomvonalválasztásra.

Persze az emelkedő szöge mitsem változott tavaly óta, itt lehetetlen a 150-es szabály betartása. A túratársak közül többen megszegik a szabályt, miszerint felfelé menetben nem állunk meg. Mi persze nem:) Jó 450 méter szintet egyben letudva érjük el a Mátrabérc klasszikus útvonalát, hogy onnan kb. 150 métert tovább kapaszkodva - immáron enyhébb felszökésekkel - Galyára érjünk. Valahol a Lipótokon korábbi átmeneti túratársam leszakadt, többet nem is hallok felőle.

Galyán dőzsölés - első leves és depócsomag - vár rám. A leves isteni, mint mindig. A depóbeosztást vizslatom, és örömmel nyugtázom, hogy a sör most kell, hogy a túra áldozatává váljon:) Jól esik a frissítő folyékony kenyér a merev izmoknak. Izót töltök, magne B6 be, nasi és irány Almás.

Persze hol máshol, ha nem Galyán törne rám a hascsikarás a pont után. A hétvégi túrázók aránytalanul túlreprezentáltak a bokrokhoz képest a ritkás erdőben. Végre ritkul a tömeg, és a csúcs alatti szint-panorámaúton feltűnnek a célbokrok:) Gyors oldás, és indulás tovább.

Almásra menet konstatálom, hogy idénre ismét tovább tizedelték a hegyoldalt az erdészek. A panoráma csodás, de az erdő eltűnt...

Almáson Gabi, a pont és dinnye vár. Ez a dinnye jó szokás! Csak így tovább!:) A dinnyén kívül nassolok és kólát tolok. Meglepetésemre lent, a völgyben kevéssé van hőkatlan ahhoz képest, amire számítottam. Ennek örülök, mert ez a szombat legmelegebb pontja.

Galyavár. Az Almás és a csúcs közötti magasságkülönbség idén is a régi:) A meredekség is maradt, így idén is biztosított a tetű a varrban sebesség, miután a gerincre kanyarodva a vár felé kapaszkodunk direktben. Legalább a fák kellemes árnyékot adnak.

Odafent feltételes EP, ami azért mindig itt van:) Szombati túracsoporttól kapunk bíztatást, majd máris a Bércet nyomjuk, haladási iránnyal ellentétesen, Galyáig. Egy sráccal egész jól összeszinkronizálunk, és egy darabon együtt haladunk.

Galyán újra leves és a depó 2. köre. Mikor indulunk, akkor toppan be Koppány. Jó ennyivel a Halál előtt járni:)

Pihenőszakasz következik a Nyírjesi Erdészházig, és utána sem durva az a pár patakvölgy-keresztezés, ami a Hatökör-urához vezet minket. Filózok a víztöltésen, de végül elégnek ítélem a tartalékokat. Házától km-ben nem sok választ el minket, de az végig felfelé.

Az ínszaggató völgykimászás leszakítja túratársamat, többet nem is látom. Átol Csabáékkal koptatom a métereket. Jó tempósan haladunk, cserébe gyorsabban üti a markunkat az újabb EP. Odabent Kiss Attila fogad, adok is neki egy amolyan emelkedő utáni izzadt kézfogást:) Ide sört küldtem, amit fel is áldozok a túra oltárán. Kis kajálás, izó utántöltés, és hajrá. A pontból kilépve lejelentkezem otthon.

Az idei depóbeosztásom a legjobb az eddigi 5 közül. A cuccok terv szerint fogynak, nem keletkezik szállítandó felesleg.

Lajosházára egyedül koptatom utamat a Bükkfa-kúton keresztül. Leérve lelkes pontőrök fogadnak. Egyikük szemmel látható, de inkább füllel hallható módon ügyködött a pontban felhalmozott sörkészlet elpusztításán, de szerencsére érkeztemkor még akadtak túlélők: egy Beck üti markomat:)

Kaja-pia-indulás. Itt talizok Mikivel, akivel végül az egész túrát együtt toljuk.

Felszökés, majd a pihenő rész. Túrázó csoport gyerekekkel bőven megáldva vizslatja a vaddisznókat a vadaskertben. A lazsálás hamar véget ér, jobbos, és elkezdjük komolyabban ledolgozni a Szentimrétől minket elválasztó szintet. A studiobeszélgetés a közlekedési kultúráról folyik épp, mikor megérkezünk a falu határába.

Az EP-n idén nincs depócsomagom, a lámpát és az esti széldzsekit Szoros-patakra küldtem. Gyorsan betoljuk a levest, spuri tovább.

Szemiék épp visszatérőben a gyerekekkel elkövetett délutáni kirándulásról, amikor összefutunk velük a faluszélen. Tökéletes időzítés:) Jó látni őket, már marha rég taliztunk.

Patakmeder, egy röpke 100-as szint, a sípálya, Szentistván, pici fel, és zúzás Szoros-patakra. Úgy tűnik, Ágasvár bevétele világosban idén is megvalósul.

Szoros-patakon le kell küzdenem ide küldött sörömet, plusz izót is keverek, így picit több idő elmegy. Ágasvárra kapaszkodva jövök rá, hogy a korábbi éveknél jobban állunk. A rétre vezető utolsó kaptató sűrű erdős részében még simán látni lámpa nélkül - tavaly ott már picit botorkálós volt.

A rétre érve fény még bőven. Leadom tölteni a telefonom, zsák felakaszt és hajrá. Kint szól Miki, hogy bot jó lenne:) Ez picit megtöri a kezdeti lendületet, de másodjára tényleg megindulunk.

Láss csodát, lámpa nélkül megvan a csúcs, amit idén is kellően szivatós felmászás védett. Lefelé már én is kapcsolok.

A házban sör az isteni rizskochhal. Jó a hangulat, mindenki bizakodó egy srácot leszámítva, aki épp a kiszállásról érdeklődik. 1,5 órát aludt már a házban, ami arra utal, hogy esetleg elsiette picit az első hetvenet. Ez nagy hiba, itt az egyenletes erőbeosztás a megoldás a feladatra.

A ház előtt újabb bakancsigazítás. Sajna kezd fepuhulni a talp, és innen még majdnem a fél út hátra van. Miki egy gyors ToiToi látogatást tesz, aztán már zúzunk is elkavarni a Csörgő-lyuk alá:) Szerencsére a track gyorsan kiránt minket a slamasztikából. Átkelünk a patakon, és már kaptatunk is fel Falloskútra. Jó tempóban nyomatunk felfelé, amikor egy párocska beelőz minket. Mikor a pontba érünk, ők akkor indulnak. Sajnos idén sincs mozarella, de azért panaszra semmi ok.

Sokat nem időzünk, húzás tovább Keresztesre. A völgybe ereszkedve Miki tájfutós sztorikat mesél fiatal és kevéssé fiatal korából.

A faluból izmos kapaszkodó vezet ki minket, ami hamar megenyhül, hogy megkezdje végeláthatatlan felmenetelét a Hidegkúti Túristaházhoz.

Odabent kaja, depócsomag, kóla, minden. Plusz egy kis pihenés, hogy felszívjuk magunkat a Muzslához. Kb. 2-n3-as érkezést tervezünk, de majd meglátjuk.

Idén Nagyparlagon nincs ep. Megállás nélkül húzunk le a Zám-patak völgyébe, majd át a Szo-patakéba, aztán pár km után a Muzslára fordulunk. Idén sem könnyű, de ez alkalommal nem tolom túl a motornak. Gerinc, és az uccsó 50. Felérve Miki megjegyzi, hogy szerinte ez túl volt misztifikálva:) Ha gondolja mehet még egy kört:) A csúcsot 1:50-kor érjük el, a hidegkúti tervet túlteljesítve.

A Muzsláról le a Diós-patakig nagy 'kedvencem' ezen a túrán. 90 km felett a koncsúrok végeláthatatlan hullámvasútja még végeláthatatlanabb, a köves lefelé pedig vegytiszta üvegen járás a felpuhult talpakkal. Sebaj, csak eljön a patakmeder! A bozótosban Miki újra depóutcázik, én a pontban bevárom.

Staropramen, lábszellőztetés, maga a földi mennyország:) Lassan pirkad, mikor tovább indulunk a pontból.

Egyenletes kapaszkodó a Tilalmas-tető nyergéhez, ami idén picit a kellemesnél tovább tart. Odafent szemben a Havas kontúrja, amit idén duplán kell meghódítanunk a kőért. Innen nézve maga a hegy is picit távolinak tűnik, pedig a lábától még lesz egy 25 km-es kör, mielőtt a záróakkord utolsó 5 km-re fordulhatunk.

János-váránál szólok Mikinek, hogy vigyázzon, nehogy lebucskázzon vissza a völgybe a meredek hegyoldalról.

Kénes-forráshoz egész hamar odaérünk. Lelkileg idén nagyon jól viselem a túrát, erőnlétileg sincs gond, csak az a fránya felpuhult talp ne keserítené az életemet...

A pontban kedves pontőrök, piautántöltés, és a körről már érkező, a Mész-pesten ereszkedő futók. Nekünk ez még nagyon távolinak tűnik, de tudjuk, előbb-utóbb mi is itt koptatjuk majd a köveket újból.

A 'szembeáramlat' a Havason felfelé is bőszen kitart. Ez a fránya csúcs mindig megtréfál. Negyedjére is egyfolytában azt hiszem, hogy no most már tényleg felérünk, de nem. Mindig még egy kicsi, mígnem végre tényleg eljön a tető tábortűzzel. Egy srác agonizál a pontban, és 'bíztat' minket, hogy másodjára mennyire fingatós volt a Havas. Köszi. Nekünk extra grill-napsütés is lesz, mire 10-f11 körül itt fogunk kolbászolni...

Jobb nem lesz, induljunk! Nem esik jól a köves lefelé. Van fű, de az alján kisebb-nagyobb kőtömbök 'maszírozzák' a talpat. Idegesítő, hogy van húzóerő, de a talp leszabályoz. Kb. száz méter után összeszorítom a fogam, és nem veszek tudomást a fájdalomról. Legalább is próbálok úgy tenni. Menni kell!

Végre balos, be a ligetesbe, ahol már nem annyira köves a pálya. Jól haladunk. Bevillan, hogy pár óra múlva ugyanitt kell jönnünk, de űzöm a gondolatot.

Kanyarkombináció, EP-re fordulás, majd grillezés. Szembeforgalom köszöni, jól van:) Latolgatom, időben hol lehetünk tavalyhoz képest. Talán picit előrébb. A sátrat még nem süti a reggeli nap Fajzaton. Vagy csak máshová állították:);)

Ebbe a pontba mindent küldtem dupla depó formájában. Töltöm is magamba meg a zsákomba a készleteket. A pontból Miki megy elől, ami most jól esik. Eddig én húztam kettősünk szekerét. Rendesen megdobom az energiaszintem, a Kávára végig pofázok felfelé menet:) Legalább repül a táv.

A Káva még sosem ment ilyen könnyen, de a csúcsról le már alaposan a komfortzónán kívül van a talpamnak. Tudom, hogy a Tót-hegyes kipihent testtel egy kisebb parasztköpés. De azt is tudom, hogy a fáradt test és tudat mindezt egy végtelennek tűnő kalanddá torzítja... Nincs nagy meredek, csak tolni kell, és az az utolsó jobbos, ami felvisz a hegyre mindig plusz egy kanyarral később van, mint szeretnénk:)

Viszont megéri az lélek testnyúzása. Odafent tábortűzről pattant palacsinta lesz a jussunk. Annyit ehetünk, amit beszűkült gyomrunk enged (részemről 3 db.):). Egy srác mesél, hogy kapott állást Norvégiában egy haverja révén. Adok neki pár tippet a kinti, 8 éves tapasztalatom alapján, de szemmel káthatólag nem nagyon érdekli vagy csak nem fogja az agya, hogy a kiút előtt minden info hasznos. Sebaj. Indulunk tovább.

A következő cél az utolsóból utolsó előtti nagy heggyé avanzsált Világos-hegy. Az átvezető tekereg, de idén valahogy egész hamar a hegy tövében vagyunk.

Miki érdeklődik a felvezető útról. Megnyugtatom, hogy fázni nem fogunk:) Így is lesz. Az erdőhatárt elérve és egy kisebb csoportot beérve megjön a grillezős hangulat is. A fajzati reggeli napnak a Káva és a Tót-hegyes meghódítása alatt volt alkalma jelentősen feljebb kapaszkodni.

A pontban nem időzünk sokat, spuri. Egy helyen rossz irányba fordulok, szerencsére Miki éber. Aztán indul az a köves, csúszós, mindennek, csak kényelmesnek nem nevezhető bokatörő, talpmaszírozó lemenet, amit egészen biztosan mindannyian szívünk legbelsejében őrzünk mi, Mátra 115 résztvevők...

Idén is túléljük. Még csak nem is esünk. A meredek alján bűnös gondolat: innen még 10 km. Az agy tovább kattog... Egy méter 1,3 lépés. Akkor az 13 000 lépés, 13 000 lépés a virtuális törött üvegtengeren, 13 000 ordító fájdalom, amit persze csendben kell tűrni, és itt elvágom a gondolatfonalat. Szép az erdő. A rendszerek működnek, szintidőből böven. Minden rendben, csak menni kell.

Miki megy elől. Jó 1,5 fejjel magasabb. Szedem utába a lábam rendesen. Mondom neki, ha akar és tud, lépjen le nyugodtan, innen már nem téved el. Marad. Igazából talán jobban már ő sem sietne.

A tekergést Fajzatra már kellőképp ismerem. Végre megjön az az út, amiről az akkortájt a fejemben pattogó jelzőket most inkább nem írom le. Maradjunk annyiban, jogy az örömlány vulgáris változata majdhogynem dícséretnek számít a többihez képest.:)

Jobbos, majd pár méter után Fajzat II. A depó söre: egy Kronenburg - nagy kedvencem - utoljára hagyva. Nem mintha számítana bármit is az íz így, a 27. órához közeledve. A lábam szellőztetem, de kész tragédia. Érdekes módon hólyagot nem sokat, inkább 'szépen' felázott bőrredőket látok. Futómű felpatkolva újra, hajrá!

A pont utáni grillezést a hűs erdő váltja. A ligetes részig kitart a védernyő, ahol fokozatosan ritkul a zöld korona, majd a gerincre érve hamarosan el-elfogynak a fák és direktben 'élvezhetjük' a nap ragyogó sugarait.

Egy csoportot fogunk be. Állnak. Mondom nekik, hogy jöjjenek, már csak 50 méter szintben. Hitetlenkednek, de mégis megindulnak. Kb. 10 métert tévedtem, hamarosan Havas II., ahol meg sem állunk. Csippantás és tovább. Már jó ideje nem pecsételtetek.

A Havas felfelé fényévekkel jobb volt, mint most le. Vizslatom a szintet. 250-et kell leadni az útig, aztán még egy picit a Mész-pest innenső oldaláig. Ez is elfogy, innen már csak egy kb. 30-as felszökés, egy rövid rét, a köteles lemászás a Kénes-forrás II.-höz, és az uccsó 5 km. Semmiség:)

Miki a kötél előtt ismét a Természet Lágy Ölére hívatik. Én dülferezek egyet a kötélen, bár a két rákötött kapaszkodó csomó picit göröngyössé teszi a műveletet:);)

A forrásnál az egyik hölgy rámnéz, majd felajánl egy nyakonöntést, ami isteni! A frissítő fürdő után feltápászkodunk és hajrá, irány a cél. Elől megyek, adom az ütemet. Jórészt kellemes, füves ösvény - öröm a talpnak.

A falu előtt nyílt rétek sorozatához érünk. Remeg a levegő a hőségtől, a légvétel nem frissít, de tudjuk, hogy ez a végső roham!

El nem hiszem, hogy a dupla Havas után még felszalagoznak minket a szőlőhegy fele magasságáig:) Ez valami perverzió a patai érkezéseknél:)

Végre letörünk a templom tövébe, főút, uszoda, cél!!!

29 óra 48 perc gyaloglás után csippan az óra, vége. Megvan a 4. 115-ös kő:) Miki örül, Neki az első. Még valahol a 80. km-ben mondtam Neki, hogy akkor leszek boldog, amikor a célban gratulálhatok. Igen, most az vagyok.

Kövekből bő a választék. A mezőnyből 50% hullott. Idén egy ötletes, patai templomos kő üti a markomat:)

Köszönjük szépen a rendezők odaadó, áldozatos munkáját, ami idén a hókárok miatt még az utak fokozottabb rendbetételére is kiterjedt. Nélkületek nem ment volna!

Jövőre újra! 

Rengeteg hó, hideg és téli körülmények, valamint kb. 30 százalékos hullás jellemezte az idei Téli Mátra XL-t. A két héttel kroábbi derbi után kíváncsian vártam, hogy vajon a Péter emlékére rendezett túra idén mit fog hozni. Attilának már a túra előtt megírtam, hogy rendezőként aggodalomra semmi okuk: ha kitart a zima, amiatt lesz kemény a terep, ha meg nem, akkor a fent hó, közte jég, alatta sár és dágvány fogja biztosítani a kellő kihívást a résztvevők számára. A skálán a két szélsőérték közötti bármelyik lehetőség biztosan elegendő kihívást fog jelenteni a vállakozó szellemű elszántaknak:)

Az időjárás hozta az előzetes várakozásokat: a túra előtt Tél Tábornok csapatai biztosan uralták a Kékest és környékét, de az alsóbb régiók hőmérséklete sem ment plusz pár fotknál feljebb a túrák közt elröppent két hétben. 

Így állunk hát, amikor 11-én reggel begördülök az Oxigén Park kapuján, hogy a verdát leparkolva a starthely felé vegyem az irányt. Az öltözettel kapcsoaltban kicsit bizonytalan vagyok. Vacillálok, hogy kell-e az a vékony kis kabcsi a széldzseki alá vagy sok lesz… Lacit megcsörrentem: a rajthelyen vár. Kitöltöm a cetlimet a tél szorításától szemmel láthatólag szenvedő golyóstollal, aztán feltöltenek némi aprópénz ballaszttal visszajáró gyanánt. Az indítóhely felé veszem az irányt. Odabent Szlatki Gabival üdvözöljük egymást. Ő ma söpörni fog, így még lóbálhatja a lábát egy ideig a kellemes melegben:) Óra, bot belőve, indulhatunk.

Idén a kezdeti lendület hamar megtörik, mert Lacinak fel kell venni a cuccát a kocsiból. Én - az alkalmat megragadva - levetem mégis azt a kérdéses egy réteget - mint később kiderül, nagyon helyesen:)

A bíbelődés miatt az órát újraindítom a kocsinál, és zúzunk is le a lépcsősoron. A talaj enyhén fagyott, ígéretes. Talán a sarat idén - a korábbi három rendezéssel ellentétben - megússzuk. Ferenci Laciékat a forrás előtt érjük utol, ők szokás szerint a 37-et nyomják. Jó utat kívánva búcsúzunk két szavas szóváltást követően. Füredig a fagyott, enyhén jeges terepen jól lehet haladni. Két futó banyaféket (polgári nevén csúszásgátlót) vesz - nem bízzák a véletlenre. Hamarosan Füreden bukkanunk ki az erdőből. Lacinak mondom is, hogy az XL is itt jön be, ami kisvártatva neki is eszébe jut. Az EP idén kicsit közelebb költözött a pályához, nem kell az extra 20 métert megtenni a buszmegállóig:) Laci pepecsel a papírral: a zsákjába tette. Mondom is neki, hogy adok nejlont, tegye zsebre, nem megy vele feleslegesen az idő. Végül a tanácsot a következő EP-nél fogadja meg, ami az előző pont epszilon sugarú környezetében található. Lelkes pontőr társunk még fotót is készít rólam a patakon átkelve, pont mielőtt szembesülök a túloldal tükörjég dózerútjával. 20 méter után úgy döntök, felteszem én is a banyaféket, hogy stabilabb és gyorsabb legyen a haladás. Akartam hozni Lacinak is egyet, de sajna nem találtam a boltban a túra előtt, így neki maradt ma a csúszkálás:(

A Kékesre menet feltűnik, hogy idén nagyon kevés a túrázó. Vagy mi indultunk később vagy a tényleges tél megijesztette a nép jó részét. Nem tudom, de ezen a részen mindig jóval nagyobb szokott lenni a népsűrűség. Az időjárásra szavunk nem lehet: hamarosan beemelkedünk a napfürdőbe, ami lényegében egész nap kitartó túratársnak bizonyul. Kb. 500 méter felett stabil fagy fogad minket. A hó csak a déli lejtőkről húzódott vissza, egyébként megmaradt a fehér takaró. Laci pár méterrel mögöttem marad, de azért ő is előzgeti szépen a népet felfelé. Hamarosan, a völgyböl kikapaszkodva a csúcsra vezető gerincen vagyunk. A műútat keresztezve futok össze Zolival, akivel pár túrát együtt harcoltunk végig anno. “Sanyi, akit otthagytunk”-ról kérdezem, és sajnálattal hallom, hogy visszavonult az aktív túrázásból jó két éve. Kár:(

A parkolóba éppen érkeznek az álmos arcú sízők, a pályán már pörög ezerrel a lesiklás. Jó látni, hogy idén télen teljes gőzzel működhet a sícentrum!

Pár lépés és az Ország Tetején is vagyunk, majd irány a síház. Odabent Mátra115-re hajazó elátás és kedves pontőrök fogadnak minket. Sokat nem időzünk, lazább szakasz jön: húzunk le a Szent István-csevizéhez. Lövök pár képet az északi sípályáról, aztán usgyi. Az észak-keleti irányra fordulva a tél csodaszép arcát mutatja: az erdő magas, ágas-bogas faágai és az alattuk levő cserjék jégzászlók díszítette gallyai között játszik a szembefényben a téli napsugár. Ezt nem lehet megúszni újabb képek nélkül, annyira csodálatos:)

A most kovetkező szakaszon kiváló segítség a jó minőségű acélból készült banyafék. Laci szegény többet csúszkál csúszásgátló nélkül, de azért nem vészes a helyzet. A főgerinc-betéten hamar a Markazi-kapuban vagyunk, ahol lecsapoljuk a felgyülemlett fáradtolajat, majd zúzás a tábla szerint 2.2 km-re levő Ilona-vízeséshez. A talaj fagyott, csak minimális víz csordogál itt-ott, jó a haladás.

A vízesés felett meglepetésemre idén nincs kötél, ami azért elfért volna. Csúszásgátlóval ok volt, de akinek csak botja, vagy Isten ments még az sem volt, az rendesen parázott ezen a szakaszon. A túloldalt megkaptam a magyarázatot: oda volt berakva az az egy kötél, amivel valószínúleg a kiépítő érkezett. Vagyis a konklúzió: jövőre ide két hossz kötél kell:)

Én már rég a patakmederben caplatok, amikor Laci végre nagy nehezez utolér. Rendesen visszafogta a csúszós átkelés a vízesésnél. A pont felé haladva betolok egy szendót. Az EP-ben - mint oly sokszor - ismét VinAti fogad. Berta Gabiék is pár perccel toppannak be előttünk (Laci látta őket a startban).  VinAtinak kiemelkedően jó kedve van, még páliknával is megkínál, de azt általában egy ponttal arrébb szoktam inni, így elutasítom:) Ez a pont sem panaszkodhat ellátmány tekintetében. A savanyú gumicukor igencsak bejön!:) Viszek párat az útra is:) Feltöltés, tea, aztán hajrá, a 2. mászás: a Gabi-halálán keresztül fel a Kékes nyakára. A műútról újra az erdőbe térve hamarosan beérjük Gabiékat, és az egyik emelkedőt Gabival trécselve daráljuk. A pihentetőbb szakaszra érve aztán lassan távolodni kezdünk, végül ordibálva “beszélgetünk”:). Hamarosan jó utat kívánva búcsúzunk - a Kis-kő körnél majd úgyis összefutunk:)

Az északi oldalon szemmel láthatóan jobban tartja magát a tél, de a hó és jég fényévekkel jobb, mint az előző évek sártengerei. A Gabi-halálához kapaszkodva a sárnak már esélye sincs: igazi, hófehér télben capaltunk. Előzgetem sorra az embereket, Laci pár méterrel utánam szintúgy. A szűz hóban, felfelé menet igencsak kemény a dolog. A két héttel előzések klónja az élmény.

Gabi-halála, 772 méter - már csak vagy 90 szintméter a pont. De addig még hátra van a Mátra talán legszebb panotámaútja, ami közel szintben tekereg a Kékes csúcsa alatt. Felejthetetlenül szép a véget érni nem akaró, végtelen panorámába torkolló útkanyarulatok kombinációja.

A pontba futva érkezük egy alakalmi túratárssal. Laci pár másodperccel utánam esik be - ő is megnyomta a vízszintes-lejtős utolsó részt. Pecsét, időcsippantás, kaja, és a szokásos pálinka egy túratárssal Péter tiszteletére és emlékére. Sajnos idén Koppány lebetegedett - mint sokan mások is a rendezőgárdából - aratott az influenza.

A kaja-pia-tea kombó után várva-várt kedvenc részünk, a nyaktörő jön. Igazából csúszásgátlóval, havon talán még a legkényelmesebb ez a mutatvány, már amennyiben a kb. 30 fokos havas, csúszós lejtőn való haladást bármilyen kényelmi katagóriába lehet sorolni:)

Szerencsésen, seggelés nélkül érjük el az alját, ahonnan a Hidasi-erdészház felé vesszük az irányt. Végre csappan a mezőny, innentől lényegében a túra végéig pont optimális az egy kilométerre jutó emberek száma (néha akad egy mutatóba):)

A Gyöngyös-patak sem tréfál meg minket idén: Gemaék pontjába könnyű a lejutás. Meglepetésemre a fagy végig kitart, pedig arra tippeltem volna, hogy a vége sártenger lesz. Lacinak mesélem a tavalyi résztvevőket, akik nem bírtak ellenállni a patakban csobogó víz csábításának - bár ezt nem önszántukból tették:) A pont előtt betolunk egy-egy szendót, aztán Gemaék nagy “Tom-Tom”-ozásával kísérve esünk be a mindenféle földi jóval bőségesen ellátott újabb EP-be:) Idén a pontőrök 400 g marcipánt, mi pedig süteménytől kezdve banánon át pálinkáig minden földi jót kapunk, beleértve Hajni finom áfonyás házi sütiét:) Jó látni újra a volt barlangásztásrsakat, és az különösen jól esik, hogy minden évben ilyen örömmel fogadnak itt. Ilyenkor érkezem igazán haza:);)

Szokásos éves rövid trécselésünket hátrahagyva indulunk tovább a pontból, hogy Mátraházán át ismét az Ország Tetejére hágjunk. Persze a Mátraházára vezető hosszú, de legalább ingerszegény kaptatót az agyam ismét sikeresen tömörítette. Tudom, hogy a szintnek benne kell lennie, ha a Kékes a cél.

Pár túratárssal egymást mellőzgetve érünk fel a Bükkfa-kúthoz, ahol nem bírok ellenállni a forrás vízének:) Lacit bevárom, hogy el ne kavarjon a Mátraháza előtti jelváltássoron, aztán húzás tovább letolni a maradék szintet.

Mátraháza közeledtét a motorok dübörgése jelzi - valahogy nem hiányzott az életemből. A parkolóban nagy élet fogad minket, sokan jöttek fel kihasználni a napfürdőt. A falut elhagyva a déli sípálya alján sokan szánkóznak. Hamarosan a felhagyott síugrósánc következik - azon mélázok, hogy a téli olimpiára nem sok esélyünk lenne:)

Még kb. 60 méter szint, és Gyuriék másodjára is jó helyen vannak:) Jól esik a 2. energiautántöltés is, mielőtt nekiesünk a Kékesre vezető ínszaggató, kellően csúszós meredeknek. Indulás után rögtön csatolom a Házán levett banyaféket, és egyből megjön a tapadás. Feljebb két srác bot és csúszásgátló nélkül szerncsétlenkedik a feljebb álló - szemmel láthatólag - nagyobb tapasztalatú dirigálásával. Nem tűnik egy életbiztosításnak a dolog…

Végre elérjük a tisztást a kis köves bérccel, és innetől nem lesz több nyaktörő Kékesig. Igazi téli tájon vezet utunk. A naplemente sem fenyeget még minket. Az az érzésem támad, hogy jól állunk időve a tavalyi évekhez képest, de azért még rejteget egy-két mókát az út:)

A Kékesi síházat idén is sikerül útba ejteni - nem úgy, mint 2. teljesítére, amikor vissza kellett menni:) A reggeli kaja-pia-szem-szájingerlő mennyiség mit sem csökkent:) Töltök a vizesflaskámba, mert tudom, hogy a 2 l reggeli nafta hamarosan beadja a derekát. Indulás, a csúcskőnél magasság-utánállítás, és már megyünk is le az átmenetileg majdhogynem bobpályává vált, szanatóriumhoz vezető sétányon.

Irányra állunk a Kis-kő felé, és ahol lejt, meg-meghúzzuk a tempót. Lefelé menet gyerekekről, tervekről, a jövőről esik szó. Kis-kőnél a pont a kékesi rémhírekkel ellentétben meleg teával és rengeteg vízzel fogad minket. No meg házi aszalt almával! Innen is köszönjük a nagymamam hozzájárulását az élményhez!:)

Nincsenek túlzott elvárásaim a most következő lefelé menettel kapcsoaltban: a hó biztosan el fog fogyni a végére, majd helyét a sár veszi át, még mielőtt leérünk a patakvölgybe, ahol lutri, hogy mit dob a gép… Lefelé menet a naplemente festette égi háttér előtt szürreális képet fest a Mátrai Hőerőmű betonmonstruma pár kilométerre a hegy lábától.

Az útviszonyokkal kapcsolatos előbbi várakozás kb. teljesül is, majd odalent kiderül, hogy kiválóan tartja magát a fagy. Ez nem rossz, sokkal jobban járható így a völgy, mint a korábbi évek során bármikor. A várba kapaszkodás idén nem akar véget érni, de a fent kapott kóláért és savanyú gumicukorért megérte:) (Nem egy egészségdiéta, de kell a kraft.:))

A várból még fejlámpa nélkül kötjük fel a nyúlcipőt, hogy egy jó kis terepzúzást hátrahagyva ismét a völgyben legyünk, és megkezdjük a testi-lelki felkészülést a Kis-kő horrorjához.

Ez a mászás minden évben kellően kemény volt, így negyedjére sem várom, hogy 20 méter per perccel fogjuk ledarálni így a nap végén:)

Felteszem a csúszásgátlót, lámpát és usgyi, hajrá fel. Lacival követjük a szalgozást, mígnem egy balosat elnézünk, így végül izomból felkapaszkodunk a gericen vezető útra. Szépen előzgetem az embereket, persze nem túlterhelve a motorokat. Végül utolérem völgyben meglépő alkalmi túratársamat, de érdekes módon nem folytatjuk a lenti trécselést:)

Hirtelen ipari magasan veszek észre egy fejlámpát a fák lombtalan ágsűrűjében, de hirtelen rájövök, hogy szerencsére csak a Vénusz tréfál meg:) Jobbra az Éjjeli Töklámpás vánszorog fel lassacskán az égre, hogy megnézze, mit csinál ez a sok eszeveszett marha a fagyott Mátrában:)

A lelkem mélyén tudom, hogy minden hegy egyszer véget ér, és szerencsére ez idén csincs máshogy a Kis-kővel sem. Odafent veszünk egy kis teát és felszívjuk magunakt a hátralévő 8 km-re.

Egy négyesfogat élén caplatok Füred felé. A biztonság kedvéért bekapcsolom a navit az órán, amin az elágazónál jót mosolygok: Attiláék úgy kiszalagozták, hogy szinte benézhetetlen a letörés az erdőbe. Lekanyarodva rekortán minőségű, havas pálya fogad minket. Azért a bozótos szokásos dágványa idén is megtréfál minket, bár a helyzet súlyossága semmi a korábbi évekhez képest.

A négyesfogat mögöttem caplató tagja a patakátkelés előtt bemutat egy tíz pontos hátraesést, aztán megkérdi, hogy miért nem szólok, hogy csúszik - nekik nem volt banyafékük.

Banyafék patakban elmosva, aztán húzás a dózeron Füredre ismét. A tavalyi köd szerencsére lekéste a túrát. Az Avogadro-mocsár is bután bámul lámpáink fényébe fagyott arcával. Az utolsó kis pukli a falu előtt, egy fagyos lemenetel a patakvölgybe, és már a reggeli pontban is vagyunk.

Itt tényleg csak pecsét, aztán hajrá, nyomjuk le azt az utolsó 2 km-t! A felfelé a négy rendezésből idén a legkíméletesebb velünk: 90%-ban fagyott, csak egy-két helyen van a szokásos dagasztósár. Felérünk, egy adag iskolás bukkan fel velünk szemben, majd máris a lépcső alján vagyunk. Felfelé caplatva merül fel bennem az Emléklépcső gondolata. Drukkolok, hogy el ne felejtsem, míg beérek a célba:)

Az ólomfokokat hátrahagyva már csak keresztül kell vágni a parkolón és fel kell tépni az ajtót, hogy a mai nap folyamán utoljára ismét csippanthassunk a csippel:) 12:16 perc kerül a lapra - a parkolói répázás nélkül 12:10. Ismét megvan, ismét nagyon szép, és méló Emléktúra volt. Köszönjük az évről évre egyre profibb rendezést, és jövőre ismét!

Előre tudtam, hogy ez lesz a legrosszabb. Amikor elérek Bánkútra és a tavalyihoz képest egy plusz kitérőt kell tennem. Nem, nem az a plusz 1,5 km a probléma, hanem az, hogy idén 10 órán belül akarok lenni. A kitérőt kb. negyed órára saccolom. Tavaly 10:07 perc lett a menet, ami azt jelenti, hogy idén minimum 22 perccel jobb eredmény kell, hogy hivatlaosan is legyen 10 órán belüli teljesítésem.

És eljött a pillanat, amikor a Diabáznál jött az extra kitérő. Már 17 perc előnyt sikerült összekovácsolnom a start óta tavalyi énemhez képest. Sejtem, hogy ennek jó része el fog tűnni a lemenettel a síházhoz és a visszamászással. Sebaj. Szedem a lábam, a lefelét megfutom, a botot le sem rakom, úgy nyitok be az étterembe. A pontban két kisgyerek pepecsel a pecsételéssel. Kicsit erélyesebben rájuk szólok, hogy nekem tök mindegy ki, csak valamelyikük végre stepmpizze le azt a vacak papírt. Végre megvan, időregisztráció, és már perdülök is ki az ajtón. 48 másodpercből megúsztam a dologot, de majd a Madonnánál kiderül, hogy mennyibe is került a teljes kitérő. Sietek, az ismétlő részen már lehegyott ismerős arcok. Köztük a srác is, aki elhagyta a kesztyűjét Nagy-mező előtt. Épp futottam, és én barom nem vettem fel, de végül valaki szerencsére utána hozta.

Diabáz ismét, majd húzás Tar-kő felé. A Faktor-rét előtt a botom vídiája kitörik. Különösebben nem érdekel, annyi hogy jégen (nem kicsit) rosszabb lesz. A Madonna előtt latolgatok, kb. 3 percnyi nettó előnyt saccolok a kitérő miatt. Nem sokat tévedek: 3 perc és 20 másodperc maradt. Kezdhetek építkezni előlről. Egy sráccal futok össze, akinek szemmel láthatólag magasabb az órajele. Egy darabon a murvás úton Nagy-mezőre menet együtt megyünk, aztán elhúz. Ő Bánkúton 20 percet pihent. Neki belefért:)

A keskeny-réti kiág előtt egy srácot, aztán egy párt igazítok útba. Fátyol- és gomolyfelhős ég alatt, napsütésben érek ki a nyílt mezőre. Végig csak a tavalyi menet, és a percek, másodpercek kattognak az agyamban, szinte nem is figyelem a túrát magát. Az órám, a lépéseim és a silabuszom definiálta koorinátarndszerben méretik ma minden. Azért Tar-kőre kiérve a panorámafotó idén sem marad el. Magasságutánállítás és fotó. A panoráma szokásához híven idén is csodaszép: a Kárpát-medencét kitöltő egyenretyó fölé fennségesen emelkednek ki a Bükk gerinceit képező hegyhátak, mindezt nyugat felé a kibukkanó Mátra-főgerinc teszi teljessé. A rövid szusszanás után egyből futás is lefelé, mert sajnos továbbra is csak négy perccel vagyok a tavalyi menetem előtt. Sima-kő előtt valamivel érem utól tavalyi átmeneti túratársamat, Tibit. Pár szót váltunk, aztán akar egy közös képet, ami kutyafuttában sikerül is. Esek be a Toldi-kapu sziklás bejáratába. Idén nagyon jól járható, kellemesen fagyott a terep itt is. Csúszásnak semmi nyoma. 700 méter körül megcsap a ködpára szmogja. Szembeötlő a különbség a Fennsík friss légtömegei után.

A Hereg-vágás felé egyedül baktatok, csak pár túrázó jön szembe. A vágás is ok, csak pár kidőlt fa nehezíti a menetet a völgybe érve. Tamás-kút felé baktatva a bitumenen útbaigzítok egy résztvevőt, azát együtt futunk az EP irányába. Tavaly ott 4 percet elrépáztunk - ezen keményen lehet hozni. A pontba érve kulacs lead töltésre, majd irány a pecsét. Mire megvagyok, a kulacs is kész, indulhatok is - 45 másodperc múlva.

A felszökés idén sem esik már jól, de tolni kell. Itt érem be a zöld becsatlakozásánál Tündiéket. Váltunk pár szót, és egy darabon, a Völgyfő-házig kb. együtt megyünk. Örülnek, mert saját bevallásuk szerint sokat tévelyegtek. Jól jött nekik is a helyismeretem. 11. alkalommal járok erre, de a zöld néhol még ilyen sokadjára is bizonytalan: pár útelágazás továbbra is jelzetlen, aki éjszak ér ide, annk külön öröm lehet ez a szakasz. Főleg ha nem ismeri.

A Völgyfő-háznál jobban áll a szénám: végre 8 perc az előny. Az már elég a 10 órán belüliséghez, már csak legalább annyira gyorsnak kell lennem, mint tavaly. Látszik, hogy ez a menet a legvégén dől el.

A Völgyfő-háztól átmenetileg bele-bele akadok egy-két túrázóba, de nagyrészt magányosan telnek a kilométerek. A gerincen hullámvasutazva megmerülünk a ködtakaróba. Hamarosan a Kövesdi-kilátó kapaszkodója következik, ahonnan már csak egy nagyobb parasztköpés a Várkút: az utolsó EP.

Várkúton Tamás-kúthoz hasonló a program, 56 másodperccel úszom meg a pontot, aztán hajrá, tovább Eger felé. 9 percen áll az egyenegem az én javamra. Már csak három puklin kell áthullámvasutazni, aztán az Eged bokatörő lemenetelét letudva az uccsó szőlőhegy jön.

Persze mindez az agy emlékképein végigugrándozva sokkal gyorsabb és egyszerűbb, mint a valóságban. A lefelékbe bele-belefutok a köves terep ellenére is, a felfeléket meg tolom full gázon. Csak eljön az Eged nyaka, és erős balos után a mindig kellemetlen, köves dózeren futok le a szőlőket elválasztó kerítések között. Egy túrázót érek utol, aki pár szó után a múlt homályába veszik. Végre balos, enyhe átvezetés a nap végi bokatörőre: tolom ezt is, ezerrel. A Csomós-tanyához érve 11 perccel vagyok tavalyi magam előtt. A végén még meglesz! Két lány lapozza hevesen az itinert, aztán rájönnek, hogy egyszrűbb velem tartani. Az uccsó szőlőhegy előtt valamivel maradnak le végül. Szerintem az eddigi 11 alkalom egyik legkönnyebb szőlőhegye az idei: sárnak nyoma sincs, így gyorsan a tetejére érek, ahol egy kellemes, füves lefutás után pikk-pakk a városban is vagyok. Azon a részen, ahol tavaly is futottam. Így most sincs más választás: idén is futni kell:) Persze ez már több, mint jó így 60 km és 2000 m szint felett. De innen már a lelkesedés is bevisz!

Vasúti átkelő - átfutok a sok unott arcú autós között, akik épp dugulnak picit, majd sikánok a Minaret felé, azán célegyenes, és már tépem is fel a suliajtót. Tévedésből a régi cél felé rohanok, de a bent lévők útba igazítanak: 9:53 alatt beértem:) Ez közel 30 perc javítás a tavalyihoz képest - a plusz kitérőt is figyelembe véve.:)

Köszönjük a rendezést, és jövőre ismét:) 

Somlyóvár. Egy tizeddel a tavalyi átlag alatt. Szürkeség, esik.

Tronyó. Az áztató eső mellé bejön a nyugati szél. Kesztyűt húzunk a nulla alattinak érződő, kb. három fokban.

Koldus-szállás. Terep mitsem javul, dágvány hegyek, de még kb. pariban a tavalyi, 19,5 órás menetidővel.

Vértestolna. Már érződik, hogy a konstans csúszkálás mennyivel többnek hat. Mintha negyven felett járnánk a 26. km-ben. A hotdog, meleg tea isteni!

Vadföld. Francokat vad, idén is be van szántva. Hívjuk csak szántónak...

Bánya-hegy. Még a pontőr panaszkodik, hogy milyen elviselhetetlenül rossz neki, mert hidegben álldogál. Sok megértést nem kap - mi szó szerint a tökünkig vagyunk ázva a három fokos, szeles, zuhogó esős őszben.

Mogyorósbánya. A 7. teljesítés 7. söre. Beveszem a fosatótablettát egy házi készítésű rétesnek álcázva. Remegek, mint a nyárfalevél. Reménytelenül el vagyok ázva. A kocsmából kilépve lámpakapcsolás.

Kőszikla. Végre felfelé menet enyhül a csapadék, a külső réteg szárad picit, szélállóbbak lettünk.  A lefelé vezető utat egyes helyeken hívhatnánk sárcsúszdának. Valaki keresztbekaratézik a gyomromban. Ipari hascsikarás, ami a Tokodi Pincék előtt a depóutcába kényszerít.

Hegyes-kő. A végén az ínszaggató sárral non plusz ultra. A csúcspontot elérve tíz pontos seggelés. Nyakig mocsok lesz a gönc. Lassan barlangtúra?:)

Tokod. A Getére a tokodi disco dübörgésével megtámogatva indulunk, de a karatekid újabb rúgást visz be a gyomorba: a halastónál fosfing parti, bár inkább csak az első fele.:)

Gete. Így, hogy nyakig sáros, csak így szerethető igazán!!!!:)

Dorog előtt. A bányatelep előtt újabb sárcsúszda, majd a karatekid újból kucorog. Felismerés: a házi rétest disznózsírral csinálták. Majd újból a karatekid jut főszerephez, szerencsére a túra során utoljára.

Dorog, Molnár-söröző. Idén is imádnak minket. Mi meg az időjárást, ami végre, 13 óra áztatás után profilt váltott. Most az észak-nyugati hidegbetörés lép a porondra. De! Eső elmúlt, vizes aláöltözet le, pehely elő. 13 óra után először nem negatív a hőegyenlegem. Hihetetlen érzés a meleg.

Kesztölc. Ide átrepülünk. Vegre nem fázom!!!

Kétágú-hegy. A most csatlakozott negyvenesek keccsölnek a felfelén, és elégedetlenkednek, hogy rossz a terep... pedig ha tudnák... nem is!:)

Pilis-nyereg felé. Telihold, holdfény, hátulról egyre lelkesebb szél, mínuszok. Lámpa le, élvezd az ezüstfényt!

Pilis-nyereg. Meg sem állunk szinte.

Pilis-gerinc. Kedves erdészet barátunk megint itt tesztelte a traktorgumikat. Szerintem a srác alvás helyett csuklott.

Szerpentin. Nem finom a -4 fokban szembefordulni a hatvanas széllel. Húzzuk a belünket.

Szántói-nyereg. Szerencsére nincs zene, de van körözött. Plusz az elrejtett sör túrórudival.

Hosszú-hegy. Idén lassabban megy.

Csobánkai-nyereg. Kólapont. Itt azt rejtettem el.

Kevély-nyereg. Az utolsó szivatás kezdete. A nyeregben bevárom Lacit a fagyoskodó pontőrökkel. Tíz pontos térdlemerevedés a jutalom a szénnéázott, meggyötört talpak mellé bónuszban.

Kevély. Odafent jobbról szélturbina. Bokrokon piciny jégkristályok tükrözik a lámpafényt a lazán mínuszban.

Ezüst-hegy. Hogy ez de tetű hosszú tud lenni!

Békás. Utolsó bitumenrally.

Cél. 22:23. Óra leállít, majd mi is.

Egy cipőfűző. Egy túlhúzott cipőfűző az oka, hogy az elmúlt hetekben egykedvűen írogatok a Mátra115 csoportba. Ugyanis ennek a túlhúzásos történetnek köszönthetően abszolút nem vagyok biztos az idei teljesítésben. Még a Herman Ottó 110-en történt, hogy a startban túl meghúztam az a bizonyos fűzőt, ami kb. 5 km után jelzett, viszont utána sunyi múdon az 50. km-ig úgy tűnt, mintha rendeződött volna a dolog. Aztán visszavágott. A túra végére bokacsont nem, csak egy kétszeresére dagadt bokaizület látszott. Négy hetem volt, hogy regenerálódjak, de az első másfél hét késszúrásszerű fájdalma egy-egy mozdulatra finoman szólva sem töltött el túl sok bizakodással…

Végül a cég mellett lévő, enyhén lejtő mozgójárda (amit csak nemes egyszerűéggel bokaszarságmérőnek neveztem azidőtájt) végre némi javulást jelezett: a 10 fokos lejtőn nem fájt lemenni. Félidőben végre tudtam gyalogolni 3-4 km-t anélkül, hogy durván megfájdult volna, de ez még reménytelenül távolinak tűnt az egyre közelgő 120 km-hez képest.

Egyre biztosabb voltam benne, hogy a bakancs mellett döntök. Túl meleg lesz? Igen. A végére a vízhólyagok tombolni fognak és tort ülnek fáradt talpaimon, de ha a boka adja fel, akkor garantáltan nem sikerül az idei teljesítés. A kidurranó vízhólyag tolerancia pedig “csak” fájdalomtűrés kérdése. Január óta készülök az összes sífutással, túrázással, bicajozással és miegyébbel, ami kitartóbbá és erősebbé tesz. Nem hagyhatom ki.

Reggel háromnegyed ötkor csörög az óra. Hamar kipattanok az ágyból, mosdás, öltözködés, a három tojásos sonkás rántottának csak kb. a fele megy le. Fél hat előtt pár perccel indulás Miskolcról. Szerencsére még az utcánkban eszembe jut, hogy a teljes depócucc és a nevezési süti is az előszobában maradt. Hátraarc. 3 perc veszteség, de ennyit mindneképp megér:)

Kisnánára egy rövidke kétbetűs kitérő után érkezünk (jó megszabadulni a feles ballaszttól 120 km-re készülve:)), 6:40 körül. A startban nincs akkora pezsgés, de a korábbi évekhez képest mitha idén többen próbálkoznának. Koppánynak fizetek, depócuccokat leadom. Kicsit meglepő, hogy a teljesítői póló nem teljesítői póló idén, és hogy a túra elején megkapjuk. Ballaszt:) A korábbi évek gyakrolata jobban tetszett őszintén szólva.

Lacit is megtalálom. Gyorsan váltunk pár szót, de már kell is vonulni a rajthoz. Elég hátul állunk, nem is hallom a visszaszámlálást, csak úgy meglódul a mezőny. Valahogy hiányolom a starthangulatot, de sebaj, óra indít, és már robogunk is reggeli frissességünk teljében.

A mezőny sűrű még, bár a futók gyorsan elszakadnak a gyalogos teljesítőjelöltektől. A terep kiváló. A meteorológia fenyegetett mindennel, de végül az utolsó előrejelzés vasárnapra csak a Dunától nyugatra mondott bengázert, attól keletre igazi M115-nek kedvező, nem túl meleg, de nem is túl hideg, esőmentes nyár eleji időjárást ígért. Úgy legyen!

Azért a dózerút csak prezentál egy adag sarat. Szerintem ezen a részen még nem jártam úgy, hogy egy minimális dágvány ne legyen a felszökés előtt.

Megkezdjük az első kaptatót. Ragaszkodom a tavaly bevált max 150-es pulzushoz idén is. Jó spórolni, a vége most is biztosan kemény lesz - már ha a bokám engedi.

A felfeléken háromnegyed gázon toljuk, a lefeléken picit érzem a bal oldali sérülést, de még nem gáz a helyzet. Idén előbbre várom a Jagust, mígnem végre eljön. Csendes magányában, pontőr nélkük fogad minket. A Jagusról az Oroszlánvárra lefelé menet mondom Lacinak, hogy sajnos ez a fránya boka rakoncátlankodik. Nem megnyugtató, innen még 112 km (GPS szeint) választ el minket a patai iskolától. Két túrázó hátulról kedvesen meglovalgolja a témát, és valami K100-as srácról mesélnek, akinek szintén bokaproblémája volt az elején, és jól nem is ért be. Köszi a bíztatást! (Végül utánunk fogtak célt:) Ilyen az élet:))

Oroszlánvár itt-ott már kellemetlenül be van nőve, de a meredeksége mit sem enyhült az elmúlt évekhez képest. Odafent pont izóval és némi rágcsával. Gyorsan iszunk pár pohárral, aztán lefelé adjuk az orrunkat. Az előbb megismert bokamókás srácokkal haladunk, mígnem a következő mászás előtt picit elhúznak. Én tartom magam a 150-es szabályhoz. Így negyedjére, a reménybeli 3. sikeres teljesítés előtt nem vagyok hajlandó változtatni a tatkitán - főleg sérült futóművel.

A Markazi-kaputól két mászás választ el minket, amit hamar ledarálunk így friss, reggeli hangulatban. Valahol ekkor kezdem érezni, hogy jó lesz az a kékesi frissítőpont. Kezdek éhes lenni. A kapunál megjegyzem Lacinak, hogy marha vicces, ahogy a sors egy-egy trécselő túrázócsoportot sodor elénk vagy mögénk: a beszélgetésekbe bele-belehallgatva olyan, mintha az amber  a rádióadók között tekergetne:) Volt szó macskagyilkos tacskóktól kezdve, túraélményeken át tesztoszterontól túlfűtött csajozós dumáig (szegény hölgy, amit kapott…) minden.:) A Disznókövet egy kanyarral előrébb várom, aztán persze beugrik, hogy addig még lesz egy rézsűs átveztő szakasz. A Sas-bércre menet egy srác a gerinc előtt méterekkel félreáll, és elenged minket. Gondolom, jó ürügy voltunk a szusszanásra:):)

Sötét-lápa-nyereg, és máris a Kékesre vezető utolsó 200 szint tövében vagyunk. A 150-es szabállyal ezt is szépen ledaráljuk. Lacinak tetszik a taktika, meg is jegyzi, hogy ilyenkorra mennyivel jobban el szokott fáradni egy normál túrán.

Kékest 4.9-es átlagsebességgel hagyjuk el, miután feltöltöttük a bendőt a nap első Mennyei Ellenőrzőpontjában. Idén is volt minden. Banán, sós-édes, paradicsom, szalámis kenyér, izo, víz, kóla, és sok egyéb, ami hozzájárulhat a megcsappant energiakészletek visszatöltéséhez.

Az étterem mellett elhúzva vesszük fel a Sombokor irányt. Kíváncsian várom, ma milyen lemenetelt dob a gép. Végül nem hoz szégyent magára a letörés: idén is kellően nyaktörő a lejtő, de szerencsére nem sárdagonya.

Hamarosan a Vörösmaty túristaház következik, majd irány a Mátra-nyereg. Bitument fogva a bokám egyből jelez. Nem örülök neki. Még csak valahol a 20. km környékén vagyunk - a végén még a vicces srácok “poénja” jön be a feladásos forgatókönyvvel. A nyereg útépítéssel vár ránk, így az itiner szalagkorlátos leírása idén nem állja meg a helyét (épp felszedték:))

Rövidke kis kaptató, aztán húzás le Parádsasvárra. A fiatalos, ahonnan tavaly olyan jól lehetett látni a Muzslát és Ágasvárat, sokat nőtt. De azért néhol be-be lehet látni a jövőbe, a 70, és a 90. km hegyeire.

Parádsasváron újabb aszfaltbetét. Kezd komolyabbra fordulni a helyzet. A bokám úgy viselkedik, mint a Herman Ottó 2. felében. Sebaj, ott végül is beértem, igaz hogy ott csak 55 km volt hátra, jóval kevesebb szinttel, itt meg 100 jóval több szinttel, de kicsire nem adunk:)

Caplatunk a tűző nyári napsütésben. Enyhe emelkedő tetején vár ránk a következő pont, ahol feltankolhatunk a Lipótok ostroma előtt. A pontban összefutunk Berta Gabival. Magányosan nyomja, kellően nyáriasított felszerelésben. A kajatöltés után kb. egyszerre indulunk vele. Magamban mosolygok is, hogy idén is egy Gabival sétálok ki a pontról (tavaly Szlatki Gabival futottam össze ugyanitt).

Végre kezd fogyni a bokanyomorgató bitumen. Elhagyjuk a mindig működő közkutat, aztán az eredi úton toljuk tovább. Hamarosan ház tóval, aztán átmenetileg enyhül az emelkedő. Kétségeink nincsenek, Sasvárra érkezve kiváló rálátás nyílt a ránk váró hegyekre, és bizony a Lipótok idén sem mentek össze.

Próbálom tartani a 150-es határt, de tudom hogy ha valahol, akkor itt ez lehetetlen. Sebaj, azért próbálkozni lehet. Gabi picit elhúz, Laci a nyomomban liheg. Aztán az erdős szakaszból lassan kiemelkedünk, és beindul a túrázógrillezés meredek hegyoldalban, természetesen fölfelé:). Gabival újból szóba kerül ez a 150-es pulzushatár, mire találóan megjegyzi, hogy ezen a hegyen 150-es pulzussal csak állni lehet:) Mit ne mondjak, fején találta a szöget!:)

A Kis-Lipót megadja magát a maga gyökeres-köves meredek kapaszkodójával együtt, egy lokális kis minimum, hogy meghódíthassuk testvérét, a Nagy-Lipótot. Az áfonyás idén is áfonyamentes, bár aki szeret áfonyalevelet legelni, annak lehet, hogy bejön:) Minket nem ilyen fából faragtak.

Lipót 2 letudva, és ráfordulunk a Mátrabérc galyai bekötésére. A 600 szintből 150-200 maradhatott. Innen már pikk-pakk fent leszünk. A Mátrahegy 40-nek köszönhetően élénken él bennem ez a szakasz. Lassan a 30. km-hez közeledünk. Galya előtt szembejönnek a tiszteletre méltó droidok, akik már a Galyavár kört is letudták. Jó utat kívánva köszöntjük őket, aztán bevetjük magunkat a pontba.

Első leveses pont. A húsleves isteni, a nénik a mennyországból jöttek, olyan kedvesek és olyan finomat főztek. Laci legurítja a deposörét, én levest tolok, a sört elteszem következő körre. Feltöltöm az izo készletet, aztán lépünk is. Kb. 10-12 percet ültünk a pontban. Az órán bekapcsolom a navigációt, bár ismerem az utat Almásra, azért jobb a hülyebiztos megoldás. A letörés a falu felé a pár évvel ezelőttihez képest sokkal jobban jelzett, aztán már adjuk is le a szintmétereket. Az erdészet ismét alkotott egy jópár hektáros tarvágásos területet. Laci kocog elől, én utána szedem a lábam. Próbálom kímélni a bokám mert bizony a vízszintes-lefelé betéteket nem igazán komálja. Viszont jó hír, hogy a felfeléken elemében van, és regenerálódik. Talán így ki lehet gumizni a hátralévő 90 km-t. Reméljük!

Almáson - csakúgy, mint tavaly - idén is dinnyével várnak minket. A nap ötlete:):) Isteni jó. Kóla, dinnye, dőzsölés. Egy túrázó elkezd panaszkodni a melegre, de megnyugtatom, hogy mindjárt a Galyaváron vagyunk, utána meg mikor újra lejövünk a hegyekből Lajosházán, már eléggé késődélután lesz ahhoz, hogy ne süsse ki a zsírunkat.

Indulás Galyavárra. A faluból kifelé tényleg meleg van, de azért szerintem a tavalyi hőség bőven verte az ideit. Szerencsére hamarosan véget ér a bokakínzás az aszfaton, és a földúttal együtt az erdő hűs árnyéka is keblére ölel minket. Laci egy autentikus budit szúr ki az erdőben, és megrökönyödve tapasztalja, hogy én észre sem vettem. Tényleg nem, pedig máskor szokatm látni:) Viccelődünk is, hogy már annyira a “(:könyörtelen haladás technikájára:)” (a világ legviccesebb kifejezése:)) koncentrálok, hogy könyörtelenül nem látom a világot magam mellett:) Igazából tényleg lelkileg már a Galyavár kapaszkodójára készítem fel magam.

Két túrázót érünk utol, pont mielőtt indul a tánc. Velük végül majdnem egyszerre érünk Galyavárra, miután letudjuk a gyökerekkel, kövekkel dúsan díszített, meredek hegyoldalt.

Odafent a pontőr azzal a hírrel fogd, hogy meghalt Mohamed Ali. Történetesen tudtam a dologról, mert a telóm feldobott egy üzenetet a Hiradó appból. Isten nyugosztalja. Gyors pecsét, és indulunk is tovább. Innen már nem sok a Galya újbóli meghódítása. Hamarosan ismét a Mátrabércen megyünk, a képzeletbeli mezőnnyel szemben. Galya előtt a kék terelése már megszűnt, én viszont megszokásból arra megyek. Jól meg is szivat minket a kevéssé kijárt út, de hamarosan visszakavarunk a már el nem terelt nyomvonalra.

Újból a kilátó tövében vagyunk, ahol hétvégi kocatúristák pipálják a friss hegyi levegőt, miután elfáradtak a kocsitól a csúcsig megtett 20 méter szintben és 300 méter távolságban (tisztelet a kivételnek:)).

Odafent újabb adag izo vár a depoban, és a söröm. A sör mellé egy újabb adag leves is lemegy - kell az energia. Bejött a futónadrág: a korábbi években itt már mindig problémám volt a kidörzsölésekkel, viszont idén a technikai alsógatya és a latex furónadrágnak köszönhetően semmi probléma. A pontban cserélek zoknit is. Búcsúzóul egy banánt is begyűjtök, amit a parkoló végéig a bendőm mélyére is küldök.

Végre elértük a túra pihentető szakszát. Galya és Lajosháza között sok durva mászás nincsen, leszámítva a mátraházai kapaszkodót, de az is eltörpül a Lipótok vagy a Galyavár közeli emléke mellett. Haladunk is rendesen. Hamarosan a Nyírjesi Erdészházhoz érünk, nem sokkal később kis bitumenezés, aztán irány Hatökör-ura. A pontban ér utol minket Berta Gabi, aki szegény itt veszi észre, hogy az övtáskája nyitva volt, és mindkét mobilja úgy döntött, hogy katapultál onnan. Az egyik szinte azonnal előkerült, mert a pontba érkező következő páros megtalálta, és magával hozta, a másikat viszont elnyelte az erdő:(

Pecsét és a mobilmizéria után hirtelen a völgyben találjuk magunkat, majd indul is az ínszaggató mászás a gerincre, ami Mátraházára vezet át minket. A tavalyi beszámoló alapján tudtam, hogy azért egy hosszabb emelekdő lesz ez, még ha nem is olyan hosszú, mint a Lajosháza-Szentimre. Laci is bírja a kiépzést, pár méterrel utánam jön a délutáni napsütésben. Szerencsénkre az időjósok hét elejei fenyegetése nem jött be, és eddig lényegében végig szép napsütésben haladhattunk. Mátraháza közeledtét a gyorsasági motorok dübörgése jelzi. Környezetbarát. Végül az utolsó kapaszkodó, és meg is van a parkoló bituenje. A pontban Kiss Attillával futok össze. Kézfogás, egy közös kép, pecsét, és csippantás. Leülünk pár percre. Megiszom az ide küldött sört, izot keverek és eszek ezt-azt az asztalról.

A következő szakasz pihentető lesz Lajosházáig, utána pedig indul az imrei mászás. Latolgatom, hogy hogy állhatunk a tavalyi menethez képest - sajnos nem volt időm kiírni a túrára az EP átmeneteket. Felhívom Andit, de sajnos ő sem tud segíteni. Bükkfa-kút, egy túratárs beérése, és irány Lajosháza. Tavaly Lacival itt találkoztam, azóta nem egy kalandot végigharcoltunk együtt:)

A mohás kötengert éppen benőtte valami zöld leveles, így annyira nem vonzó a látvány, de szerencsére párszor már jártunk erre. Lajosháza közeledtét az egyre meredekebb turistaút jelzi, aztán megvan a patak, majd a panzióban egy férfiakat tekintve eléggé illuminált, jókedvű pontőrtársaság fogad minket:)

Utánunk toppan be a bokavicces társaság, és egyikük elégedetten nyugtázza, hogy megvolt az 50 km 10 óra alatt, elérték a célt. Erre rákontrázok, hogy a cél Ágasvár lámpa nélkül, mire közlik, hogy az lehetetlen. Nekik lehet, de mi indulunk:) Emlékeztem, hogy tavaly fél 7-re értünk Szentimrére, és úgy sikerült megcsípni Ágasvárat a sötét előtt. Az órára pillantva 1:20 percünk van a mutatványra: 8 km, kb. 500 szint. Laci már el is felejtette a lajosházi kaptatót, hát most kapott egy kis memóriafrissítést velem egyetemben:) A vadaskertben idén látunk disznót is. Megugrik, aztán lejjebbdöcög pár száz métert a rezervátumban. Lacival azt találgajuk, hogy vajon etetik-e őket, aztán az alaposan feltúrt erdőaljból arra következtetünk, hogy valszeg igen, mert ezek már minden ehetőt felkutattak a területen.

Hirtelen óriási farakások mellett találjuk magunkat. Nem tudom, milyen erdőt vágtak gallyra az erdészek, de jó pár száz méteren át haladunk az egymásra rakott rönkök között. Életünkben nem láttunk még ekkora farakásokat.

Jobbos, és az út komolyabbra veszi picit a szint leküzdését. Elől megyek, és tolom a métereket, de kegyetlenül. Mindenképpen szeretnék Ágasváron lenni lámpa nélkül. A felfeléken a bokám is jól érzi magát, és még a Csí is a lábakban van alaposan.:) Kb. Imrére érve érjük utol a kettő, Vadaskerttől előttünk kerengő túratársat. Váltunk pár szót, aztán hamarosan a faluba, majd a pontba érünk. Újabb sörök mindkettönknek, marcipán, leves, fejlámpa és egy felső estére vár ránk a pontban. Kb. 15 percet vesztünk, és toljuk is tovább.

Elmegyünk Szemiék nyaralója mellett, aztán usgyi, le a Rubanya-rét alá. Lefelé egy fiatalabb korában fanatikus bringás élménybeszámolói szólnak a túrarádión, ami egészen a patakátklésig tart. Ott elhagyjuk az adó hatósugarát. A Rubanya-rét felszökése rövid kis pukli a nap már hátrahagyott 4-600 méteres szintjeihez képest. A 100 méter szinte elrepül, és már a tetőn is vagyunk. Úgy tűnik, meglesz idén is Ágasvár lámpa nélkül, legalábbis a napmagasság bizodalomra ad okot. Eltraverzálunk a sípályák tövében, be a faluba. Mögöttünk hangosabb társaság tutul, mígnem hirtelen elhallgatnak. Találgatunk, hogy vajon eltévedtek-e vagy a kocsma csábította be őket egy kitérőre:)

Mi toljuk ezerrel. Csalogat az ágasvári rizskocsh, amiről tavaly lemaradtunk:):)

Jó tempóban zúzunk lefelé Szoros-patakra. Laci életjelet ad magáról, keresztezzük a bitumenutakat. Végre enyhül a lejtő, aztán pikk-pak lent is vagyunk. Lesz mit visszamászni:)

A pontban az isteni ellátmány mellett újabb adag depócucc fogad minket egy-egy ismételten csak jól megérdemelet sörrel:) Lacinak  kiosztom a szokásos macipánt is. Kicsit felszívjuk magunakt a mászáshoz, és indulunk tovább. A bitument továbbra sem szereti a bokám, de legalább a helyzet nem romlik. Mivel már túl vagyunk féltávon, reménykedem benne, hogy a sérült boka nem lesz szűk keresztmetszet a teljesítéshez:)

Felfelé menet egy sráccal váltuk pár szót, az idei lesz az 5. teljesítése. Ő nem hisz a lámpa nélküli Ágasvárban. Balos, fiatalos. A sűrű erdőben egy pár már fejlámpával pihenget a kapaszkodón. Mi továbbra sem kapcsolunk, tudjuk, hogy a bozótosból kiérve ismét csak lesz elegendő fény. Végre elérjük a rét szintjét, picit kolbászol az út, aztán bent is vagyunk a házban. Pecsét, csippantás, és van rizskoch!!! Laci kegyetlen: előbb toljuk le a csúcsot. Kicsit vonakodok (tavaly, mikor itt jártunk épp elfogyott a rizskoch, és omlettel kellett beérnem), de végül beleegyezek. Könyebb a szint üres gyomorral.

Lámpa fel, zsák a szegre, és hajrá. Felfelé menet egy gyönyörű szarvasbogár mászik a porban, az út közepén. Gyorsan felkapom, és egy nagy szikára teszem némi küzdelem árán, mert eléggé ragaszkodó fajta, és nem akarom, hogy termetes ollóival megkóstolja a kezemet:)

A pontban megjegyzem a pontőröknek, hogy idén is magasra tették a mércét:) Lacival lefelé találkozom a csúcs alatt, pár perccel van mögöttem. A felfelé küzdőket bíztatom. A nagy kőnél a szarvasbogarat újból megtalálom. Szép, termetes példány, feszít a lámpafényben.

A házhoz érve pozitív csalódás: még mindig van rizskoch:) Laci utánam toppan be. Meg is jegyzi, hogy biztos a rizskoch miatt ment ennyire gyorsan ez a fel-leugrás nekem. Lehet benne valami:) Majd fél órát töltünk a házban. Belefér egy sör, Lacinak kávé, beszélgetés egy családdal, akik végignézik lábleragasztási szertartásomat, stb.

A házból továbbállva egy túrázó csapódik hozzánk, akit hogy is hívnának, ha nem Lacinak. Így lesz egy Laci Kettő is a csapatban időlegesen, míg el nem érjük a falloskúti kapaszkodót. Sajnos valahol ekkor durrannak el a vízhólyagok a jobb lábamon. Innentől minden lépés a jobb talpamnak üvegen sétálás, de szerencsére már “csak” egy mátrabércnyi táv és szint van hátra:) Kb. 40 perc alatt letudjuk a 3 kilométert. Valahogy fekszik az emelkedő. Laci meg is jegyzi, hogy remélem értékelem, hogy ő az egyetlen “marha”, aki nem maradt le, és követ.:)

A pontban nem répázunk sokat. Eszünk ezt-azt. Sajnos mozarella nincsen, de akad más helyette szerencsére:) 3 perc, és usgyi tovább.

Bitumenbetét Mátrakeresztesre menet. Nagyhangú túratársunkat - akit csak egyszerűen Sakálnak neveztünk el - halljuk a távolból ordítani. Hihetetlen fickó. Ha csak 10%-át haladási energiára fordítaná a kibocsájtott hanghullámok energiájának, már a célban lenne:) Persze így hetven felett az ember hajlamos ilyen jellegű dolgokba méginkább belekötni, csak hogy múlassa valamivel az időt.

Az Ágasvári-th után tűnt fel, hogy a bokám nem fáj. Vagy lehet, hogy fáj, de a vízhólyagok felülírták segélykiáltását.:) Keresztesre egy nagyobb csoporttal toppanunk be. Újabb kapaszkodó, újból lemaradnak. Valahogy nagyon mennek a felfelék, aminek örülök is. Így a ház is hamar eljön, ahol leves és újabb depócsomag vár ránk. Magamnak kólát, Lacinak egy sört küldtem ide. A borsóleves isteni. A pontőrök ágynemüt ajánlgatva viccelődnek, de mindenki elszánt.:) 20 percet töltünk a kellemes melegben hogy utána kivetessünk a hideg, sötét éjszakába. Legalábbis amikor kitoppanunk a rideg sötétségbe lelassult keringéssel, perceken belül fázni kezdünk. A dózerúton indulunk. Laci szól, hogy öltözzünk, nagyon fázik. Ok, beleegyezek, bár tapasztalatból tudom, hogy percek múlva vetkőzés lesz:) Így is lett. Picit elkavarunk, de hamar visszarántjuk magunakt a csíkra - a jel az út mellett haladt -, mígnem újból a dózerúton vagyunk. A következő EP Nagyparlag. Kissé kellemetlen lejtőbetétekel érünk le, amit számomra a vízhólyagoktól sajgó jobb talp tesz emlékezetessé. Idén korán robbantak a srácok, általában a Havas környékén szoktak (100 km felett), most meg a marhák a 70. km környékén…

Nagyparlagon Vinati őrzi a pont becsületét. Hajnal egy előtt ideértünk, elégedett vagyok a tempónkkal. Gyors pecsét, szóváltás, aztán usgyi le a Szo-patak irányába. Kedvenc részünk következik az éjszaka közepén.:) Végül csak kikecmergünk a patakvölgy-kombinációból, és indulhat a Muzsla-gerinc bevétele. Eléggé elkapom az ütemet felfelé, de amikor már azt gondolnám, hogy végre felérünk, a hegy beleerősít. Mindemellé egy srác szegül mellém, aki kifejtendő kérdésekkel fáraszt. Hirtelen elgondolgokdom rajta, hogy vajon melyik testrészén veszi a levegőt, de hogy a száján és az orrán nem, az biztos…

Végre a nyeregpontban vagyunk, és a srác is elhúz lassan a maradék 50-60 szinten. Odafent tűz és banánfa fogad kedves pontőrökkel. Valahogy nagyon megütött a Muzsla, Laci is mondja, hogy eléggé erős volt. 440 szint 3 km-re, cirka 50 perc alatt, a 90. km-ben. Fent pihegünk kicsit, magunkhoz térünk, aztán nincs mese, menni kell tovább. Kb. negyed órát vitt el a melegedés és erőgyűjtés a tűz mellett.

A most következő rész finoman szólva sem a szívem csücske. Véget nem érő hullámvasutazás a Koncsúrokon. Laci szól, hogy hányingere van. Nem jó hír, ha kitaccsol, és nem marad bent kaja, akkor nem lesz erő a motorokban, előbb-utóbb elgyengül:( De ez a legrosszabb forgatókönyv, ami szrencsére nem következett még be, és remélhetőleg nem is fog. A csúcs után nem sokkal a természet nagyáldozatra szólít. Kinézek egy helyet, ahol Laci le tud pihenni egy rönkön - hátha javul addig a hányingerhelyzet. Pár perc technikai szünet, és zúzunk újból lefelé. Laci nagyon rákapcsol, el is húz rendesen. A vízhólyagokkal, és a kicsit hycomat bokával esélyem sincs tartani vele a lépést. Amikor bevár az itinert vizslatva, mondom neki, hogy nyugodtan menjen, ha érzi magában a csít, nem akarom feltartani:)

Végül a Diós-pataknál összeszinkronizálunk. A pontban egy Budweiser üti a markomat, az utolsó:) Laci “diétázik” - próbálja elkerülni a BOA helyzet súlyosbodását. Kb. negyed órát töltükn itt is, aztán hajrá: a következő cél János-vára meghódítása. Érdekes módon tavalyhoz képest jobban fekszik a terep a cseppet sem rózsás vízhóltaghelyzet elenére is. Azzal nyugtatom magam, hogy hogy ha nem a bakit választom, tutti nem jutok el idáig. A bal bokámnak mindenképp kellett a plusz támogatás, ez az ára.

János-vára idén is kellően meredek, de legalább hamar a csúcsot megkerülő, már csak enyhén emelkedő útra jut az ember. A Kénes-forrás felé tartva egy nagy kannákkal dübörgő emberre leszünk figyelmesek. Vinati caplat le a nagyparlagi pontból. Régi túratársam - aki szintén Laci - felől érdeklődöm tőle. Azt mondja, 3 körül járt a pontban. Remélem, tudja tartani a gumizást a szintidő körül, és ő is beér! Megbeszéljük, hogy mekkora mákunk volt az idővel. Tényleg, csak Szoros-patakra menet riogatott az ég pár dörrenéssel, de szerencsére a hang tulajdonosa, egy jól megtermett zivatarfelhő inkább nem a Mátrát locsolta meg most:)

Kénes-kút. Pont, víz, rövidke pihenő, és jön a Mészpest, a Havas előtti utolsó felszökés. Meredek, de rövid. Egy srác előttem négykézláb küzd fel, elég viccesen néz ki, de azért végül sikerül neki:)

A Mész-pest oldalán le, újabb patakmeder, és egy kis bemelegítő a Havashoz. Szintút, balos, és indul a tánc. Egy 3 fős csapathoz csatlakozom egy nem túl beszédes sráccal egyetemben. Szépen, egyenletes tempóban daráljuk a szintet. Közben azt próbálom kitalálni, mikor látjuk meg a reggeli napsugarat, és hogy vajon tavaly mindez hol történt pontosan (azt tudom, hogy a Havason, csak az emelkedő melyik részén). Végül is teljesen mindegy, kb. ugyanúgy állunk idővel, mint egy éve, vagyis eszerint 28 órakörül lesz az idei menet is, ha nem szúrjuk el, és Laci is tud elég energiát biztosítani az utolső 20-ashoz a hányinger és gyomorsavasodás ellenére. A természet rövid két betűs kitérőre hív. Az átmeneti csapat, akihez csapódtam, elhúz, viszont nagy örömömre Laci betoppan. Együtt érünk fel a csúcsra, ahol családias hangulatú ellenőrzőpont fogad minket. Kis energiafeltöltés agonizálással:), és húzás tovább. Most már állni sem jó.

Fajzat felé az út eleinte kellemetlenül meredeken adja le a szintet a Havas füves, ám a zöld takaró alatt igencsak köves gerincén. Végre eljön a balos, ahol enyhül a lejtszög, majd a jellegzetes, ligetes erdős rész kezdődik, ami szinte Fajzatig kitart. Minden lépés mintha üvegszilánktengeren történne, de mese nincsen, menni kell. Innen már nem sok a pont, és onnan már csak 20 kimlométer a hőn áhittott cél a festett kővel:)

Elérjük a fajzati füldútrendszert. Nézem az órát, hogy Patára menet jó 100 méterre fogunk menni a mostani nyomvonaltól, ellenkező irányba, de addig még van egy Káva, Tót-hegyes, Világos-hegy trió, ami persze kihagyhatatlan:)

A pontban újabb depócsomag vár. Laci tovább diétázik, nem jó a gyomra, de talán nem is romlott a helyzet. A csomagkibontás miatt kicsit több időt töltünk itt. Állapotkép: kibontom a depócsomagot, beteszem az ölembe, majd kétségbeesetten megkérdezem a pontőrt, hogy hol a depócsomagom… Mondta, hogy az ölemben:) Igen, huszonpár óra gyaloglás után már erre is képes az ember:) Felkászállódunk, és mint két aggastyán, elindulunk a Káva meghódításására. 100 felett az izületeknek már kell egy kis idő, hogy üzemi hőmérsékletüket elérjék, és csak félig nézzen ki bohózatba illőnek a járásunk:)

Laci idén szemmel láthatólag jobban bírja a végét, nem marad le az emelkedőn, végig együtt haladunk a következő EP felé. Véget ér a dél-bükkies tölgyes dózerút, kavirnyákolás egy kicsit a nyeregpontban, aztán jön a jellegzetes, Kávára vezető rét. EP 50 m tábla, és már ott is vagyunk a pontban, ahol két lány és egy aranyos, koromfekete labrador vár ránk. Picit kutyázok, aztán a pecsét és csippantás útán megindulunk Tóh-hegyes felé. Kb. három kilométer innen, de emlékeim szerint igencsak sokat kolbászolunk, mígnem végre csúcsirányra vesszük a pályát. Sajnos emlékeimben nem csalatkozom. Laci gyomorsavproblémája mit sem javul. Bíztatom, hogy kérdezze meg a pontőröket, talán van savcsökkentőjük. Végre a sok kóválygás után eljön a jobbos, ami most már tényleg a meddőhányószerű csúcsra vezet.

Odafent tábori palacsintasütő hangulat fogad minket, és - ilyen ez a túra - a pontőrök még savcsökkentő tablettával is tudnak segíteni Lacin. Tiszta kánaán. Én betolok 3-4 frissen sült lekváros palacsintát, Laci inkább kivár, és csak diétázik itt is.

Az újrainduló izületeknek a köves vízszintes, majd lefelémenet végképp nem tetszik, de azzal bíztatom magam, hogy a Világos-hegy sokkal rosszabb lesz:):) Úttalan rész, rét, aztán újabb tekergés a véget érni nem akaró dózerutakon, míg  a Világos-hegy tövébe nem érünk. Persze ezek a véget érni nem akaró végtelen utak a valóságban pár kilométeres kis etapok, amit friss erővel még csak meg sem említene az ember, de a GPS szerinti 110. km-hez közeledve az elménk már máshogy érzékeli a tér - és főleg az idő - múlását.

A Világos-hegy meredek, de rövid, és ami a tetején fogad, az ennek a túrának a sava-borsa: egy panoráma, ahol az ember körbenézve elmondhatja, hogy szinte az összes környező gerincen téblábolt az elmúlt bő egy napban. Odafent ragyogó napsütés, és TEJ a pontban:) Megkívánom, lecsúszik egy bögre. Hihetetlen az ellátmány:) Egyszerűen minden van!

A pont után át kell verekednünk magunkat a hegytető cseppet sem kényelmes köves sapkáján, hogy aztán az egyébként gyönyörű árvalányhajal borított, bokatörő, köves kínzószakaszra érhessünk. Idén sem esik jól - mint eddig soha az előző négy alkalommal, amikor erre jártam. Csak beérünk a fák szintjébe, és innen már tudom, hogy pár kényelmetlen kőkapu, és végre az erdőben vagyunk, ahol enyhül a lejtés, és javul végre a terep. Egy pár keresztbedőlt fenyőfa megpróbálja letörölni az arcunkról a nem létező mosolyt (inkább a szenvedés ráncairól kellene itt azt hiszem beszélni:)), de végre tényéleg jó minőségű ösvényen haladhatunk. Az edrőből kiérve örömmel látom az újdonsült erdészeti kerítést, ami az adig oly könnyen járható útra épült, pont nnyira, hogy a régi, jó út egy igazán nehezen járható újjá avanzsálhasson. Szegény Lacinak szídtam egy kicsit a helyzetet, hogy Magyarországon mindenki arra tereli a túristautakat, amerre csak akarja (sajnos ez tény, még  a kéket is arréb teszik 3 szarvasmarha miatt, mert lekerítik a legelőt…).

Kiérünk a grillrácsként funkcionáló szélesebb dózerútra, amiről hamarosan szalagozás visz ki minket. Jó tempóban haladunk, főleg ahhoz képest, hogy az utolsó 10-en bőven belül vagyunk. Egy kanyart elnézek, valószínűleg már a fáradstágnak köszönhetően. Épp ötszörös teljesítéséhez közelítő túratársunk figyelmeztet, így egy kis erdőzés után újból a jó úton vagyunk.

Fajzati út, majd a túloldalán egy igencsak bokatörő szakasz: egy füves út, amiben a fű alatt mintha egy régvolt szántás kővé keményedett rögjei feküdnének. Inkább nem írom le a szavakat, amik elhagyják a számat. Ellenben kezdem meggyőzni magam, hogy Patára normál úton bejutni nem lehet:)

Csak végetért a bokatörő, és végre valami normálisabb útra is kikeveredtünk a szalagozással. Egy újabb EP következik, ahol a pontőrök vacillálnak, hogy megállítsanak-e, olyan jó lendületben vagyok.:) Végül azért begyűjtöm a szükséges aláírást. Laci párszász méterrel mögöttem, de látótávon belül. Végre felérünk az idei plusz egy bónusz “hegyre” - szerencsére nem egy 600-as szint volt, hanem kb. az ötöde:). Újabb járatlan ösvényeken visz a szalagozás. Nagy örömömre Laci betoppan hátulról, az utolsó pukli teteje meghozta az életkedvét:) Egy apukával és a kislányával találkozom, a falu felől érdeklődöm. Megnyugtatnak, hogy innen már jó lesz az út. Persze mi még kavarunk egyet a szőlőhegyek végeláthatatlan birodalmában. Támogatásul hátulról dörgés. A Világos-hegy felé nézve ipari zivatarfelhő közelít felénk, és perceken belül meg is érkezik az előhad csepergése. A falut már látjuk, de még mindig tekergünk. Lacinak meg is jegyzem viccesen, hogy még biztos lesz egy szőlőhegy. És láss csodát, tényleg: A tavalyi szőlőhegy 10 méternyi kis puklija még megőrizte magát csak nekünk, csak ma, csak az utolsó kilométerre:) Persze ezt kettéfingjuk, mint szumóbirkózó a tatamit.

Mire felérünk, az ég jócskán rázendít. Azt hiszem, a célban nem kell zuhanyozni:) Perceken belül már nem csak hiszem, hanem tudom is:) A fejpántból facsarom a vizet, a bitumenen patakokban ömlik az esővíz. Futunk a cél felé a templom mellett. Így érjük el Lacinak másodjára, nekem a 127-es távon harmadjára a hőn áhitott célt:)

Kemény, de kiválóan rendezett kihívás volt az idei túra is, és köszönjük szépen a tökéletes, lelkiismeretes rendezést, ami lehetővé tette, hogy 28 órán és három percen keresztül a Mátra gerincei és völgyei között csalingázhassunk ismételten felejthetetlen, életre szólé élményeket szerezve.

Jövőre újból!

-Esik! - mondja anyukám, ahogy kinyitja a bejárati ajtót a vaksötét téli hajnalba. Sebaj. A baki impregnálva. A terv annyiban változik, hogy a plusz egy aláöltözetfelsõt beteszem egy nejlonzacskóba, hátha esetleg mégis kitart az égi áldás a teljes 65-ös kiruccanásra.

Pár perc múlva már a start felé zötykölõdünk a miskolci utakon, immáron tizedjére. Az idõzítés nagyszerû. Amikor a kocsibol kiszállok, épp pirkadni kezd, és az esõ is elapad. Az elsõ lépésekre a jobb sarkam enyhe fájdalommal válaszol. Az Isziniken egy régi, kiújult vízhólyagnak köszönhetõen szinte a teljes bõrfelület eltûnt onnan. Egy hónapja volt a regenerálódásra. Lehet, hogy mégis csak le kellett volna ragasztani?  Odabent gyorsan rendezem a nevezési díjamat, kis szerelékigazítás, órán magasságutánállítás, aztán hadd szóljon, mehet a startidõ a lapra.

A város végen a tavalyi évhez hasonlóan unott arcú munkások várják a reggeli 7-es mûszakkezdést. A 2014-es állapotokhoz képest annyi változott, hogy a faházak egy jó részét már befejezték. Ledes lámpák felvillanyozta hangulatos kis bitumencsík szalad a fû övezte építmények között a téli, nyirkos reggeli szürkeségben.

A bitumenen gyors a haladás, de a rét hamarosan megfog mindenkit. Dágvány, a csúnyábbik fajtából. Jól jönnek a botok. Átverekszem magam a lassan fiatalossá cseperedõ cserjéken. Végre az erdõben javul a helyzet: van friss avar az út mentén. Vörös-kõre a kikapaszkodás nem a könnyebbik fajtából való. Sokan  - amíg lehet - az erdõben, az avar borította talajon próbálnak jobb fogást találni több-kevesebb sikerrel. Feljebb szépen mindenki visszaterelõdik a csúszós-taknyos dózerútra. A körülményeket elnézve hirtelen kételkedni kezdek benne, hogy a tavalyi 11:20-at megcsípem. Majd meglátjuk, hosszú még  a nap. Végül is az Isziniken sem nagyon fogott minket vissza a sár egy hónappal ezelõtt.

Kék-mezõig jól lehet haladni, és a Som-hegy felszökéséig sem sok okunk lehet a panaszra. A felmászás viszont dágványosan kezd, de szerencsére a növekvõ magassággal beköszöntõ fagy a szövetségesünk lesz. Hirtelen javul a sárhelyzet. A kapaszkodó idén valahogy könnyebben megy, mint a korábbi évek bármelyikén. Összefutok a debreceni rendõri különítménnyel, de csak röviden köszöntjük egymást, aztán tolom tovább a meredélyt. A szürkeség a tetõn is kitart, bár sokat világosodik a reménytelen egyenszürke, majd hamarosan nyomokban itt-ott kék szín is felsejlik. Meg is jegyzem az egyik túratársnak, hogy a végén még napsütést is kapunk. Nem osztja optimizmusom.

A Som-hegyet elhagyva fagyott ónosesõ örvendeztet meg minket a dózerúton. Majdnem sikerül begyûjtenem az eslõ seggreesést, de megúszom. A falu határában esély sincs megpillantani Tar-követ a távoli szürkeségben. A fák koronájára fagyott termetes dérzászlók végre télies hagulatot kölcsönöznek a tájnak. Szerencsére a bitumen nincs lefagyva. Jó tempóban robogok a központ felé a reggeli bükkszenti csúcsforgalomban (3 autó 10 perc alatt:)).

A faluközpontig jó adag túratársat leelõzök, azonban a futók egy lelkes falkája az óvodáig visszelõz. Ennek annyira nem örülök, mert így hosszabb lesz a pecsételés miatti kényszerszünet.

Az ovodában leadom a papírt. Míg a regisztrációval pepecselnek, legurítok egy teát. A sár ellenére jól állok: a tavalyi idõmnél három perccel jobb vagyok. Elõször csillan fel mégis a remény, hogy a tavalyi rekordmenet az akkori rekordtavaszban mégiscsak megdõlhet.

A pecsét és a tea végül másfél percembe telik - nem rossz. A faluból kifelé menet újból utolér a futófalka. Gyors telefon haza, a szokásos meglepõdés, hogy már Bükkszenten járok, aztán benyel a Hollósra vezetõ laza szakasz. Két túrázót elõzve az egyik megjegyzi a társának, hogy “erõsen belekezdtett”, mire õ vad “õ tudja, mit bír a lába” monomógba kezd, amiben végül is igaza van: tényleg tudom. Egy hónapja voltam az Isziniken. A Tortúra olyasmi, mint az Iszinik, csak éppen 65 km-nél “abba lehet hagyni”:) Nem mellesleg a Tortúrát is tizedjére csinálom, szóval van némi tapasztalatom a szükséges erõbeosztásról és a saját teljesítõképességemrõl…

A mezõny egyébként szépen fogyatkozni kezd. Végre kellemes az egy kimométerre jutó emberszám:) A fiatalostól Hollósig összesen két túrázóval hoz össze a sors. A második termetes batyut cipel. Kérdésemre felvilágosít, hogy õ a Tátrát is derékaljal és hálózsákal járja, így Egerbe is átviszi a cuccot. Szöges ellentéte az én felfogásomnak. Idén is a felszereésem legnehezebb része a hátamban lötyögõ két liter víz, és alaposan megfontoltam, hogy mi is kerüljön be “tetemes méretû”, 12 literes hátitatyómba:) Húzom majd még eleget a 40-45 kilós szánt északon a tél folyamán:)

Hollós, kaja. Itt minden évben betolok egy szendót. A Bükkszent és a Síház közötti 13 kilométeren simán elkajálhatja az ember magát, jobb figyelni! Hamarosan Szarvas-kút, és indul a Sugaró. Annak a végén, a fennsíkon, a síházba érve a túra nehezebbik szakasza véget ér. A hátralevõ 40 km arányiban nézve jelentõsen kevesebb szintet tartalmaz, és igencsak haladós. A Sugarót lényegében teljes magányban veszem be. Egy futó ér be hátulról az utolsó komolyabb felszökésben, máskülönben csak az erdõ csendje a társam.

A tetõre érve az átlag 6.1-et mutat, ami bíztató gyaloglás esetében. Fõleg, ha figyelembe vesszük, hogy a túra mászósabb, elsõ részének végén járunk. A fennsíkon is kitart a köd, bár a takaró igencsak elvékonyodik. A Lusta-völgyhöz érve érem be Kovács Gyurit, akirõl kiderül, hogy nagy Mátrabérc rajongó (ha jól emlékszem, 23 teljesítés - gratula innen is:)), és nem mellesleg a beszámolóimat is szokta olvasni (ezek szerint mégiscsak van értelme kiizzadni magamból az irományokat:)). Egy darabon együtt koptajuk az aszfaltot, aztán amikor emelkedni kezd a terep, lassan hátramarad átmeneti túratársam.

A Vadaskertnél páran el akarnak csábulni a zöldön, de meggyõzöm õket, hogy idén is jobban járnak a bitumennel. Hamarosan a házhoz érkezem. Egy gyors fotó a hangulatos bevezetõ útról, odabent pecsét, és indulás tovább. Kifelé jövet Gyuri jön szembe, és meg is jegyzi, hogy ez gyors látogatás volt. Hát igen, még a teát is kihagytam, és inkább a saját tartalékokra bízom magam.

Nagy-mezõre érkezvén kicsit utántöltöm a tartalékokat, és élevezem a lassacskán megérkezõ napsütés elsõ sugarait. Mégiscsak bejött a Bükkszent elõtti optimizmusom:) Bánkútra menet a kapaszkodón újabb adag túratársat elõzök le. Pár perccel ezelõtt Gyurival már azon morfondíroztunk, hogy nem lehetnek már olyan sokan elõttünk a gyalogos mezõnybõl. Picikét tévetdünk:) Bánkútra érve totál napsütés fogad. A Madonnánál két túratársnak szólok, hogy ezért jó elnne, ha szúróbélyegzõznének egyet ahelyett, hogy teljes gázon továbbszáguldanak.

Dózerút következik, majd megérkezik hátulról a legutoljára Bükkszentkereszt végén látott futócsorda egy részhalmaza. Picikét kavartak, hogy biztosan kijöjjön a 65:)

Csak a Keskeny-rét elején tûnik fel, amikor jobbról egy adag túrázó érkezik, hogy a kék nyomvonalát módosították, és bevitték a Zsidó-rétre. Én persze mentem a szokásos úton, amerre húszonpár éve járok ki Tar-kõre. Így jár, aki ismeri a Bükköt, és nem nézi a jeleket, hanem megszokásból megy:)

Büszkés-hegy, aztán fel a Tar-kõre. A Less Nándor Emléktúrához hasonlóan az újból járható régi nyomot választom, de kiderül, hogy az erdészet szándékosan bedöntötte a fákat keresztbe. Értelme sok nem volt, de biztos jól esett valakiknek a Nemzeti Park területén fákat döntögetni. A sokak által az ország legszebb panorámájának tartott Tar-kõ idén sem hoz szégyent magára. Bár a bánkúti ragyogó napsütés már a felhõk homályába merült, a több réteges felhõzet idén is kellõen látványos jutalomban részesíti a mezõnyt. A menetidõ csodálatos: dél van. Máskor ilyenkor csak Bánkúton szoktam lenni. Lehet, hogy nem is kell ma az a hátizsákban tusnyadó lámpa?:) 

Tar-kövön találkozom elõször Tibivel, akivel Tamás-kútig összeszinkronizálva egészen a Völgyfõ-házig haladunk majd együtt. Idén a Toldi-bükk bejárata trükkösen csúszós, de legalább nem jeges, hanem “csak” sáros. Tibivel valahol a kék kereszten elegyedünk szóba, de õ a lefeléken, én meg a felfeléken vagyok gyorsabb. Végül a Hárskút (tudjátok, hol van?:)) elõtt  összeáll a tempónk, és az újabb dózerúton már rendesen tudunk beszélgetni. Tamás-kútra futunk picit, így 12:55 körül meg is érkezünk. A menetidõ továbbra is kiváló. A pontban teavétel miatt picit többet pepecselünk, de azért itt is bõven 4 percen belül vagyunk:)

Ínszaggató a pazsagi mûúthoz, aztán indul a hullámvasút, ami iagazából egészen a célig tart.:) A Gerzsény-ház elõtt megkérdezem túratársamat, mivel foglalkozik. Le mertem volna fogadni, hogy számítástechnikát oktat középiskolában. Sokat nem tévedek, de a számtech mellett matekot és fizikát is tanít. Tibi a lefeléket húzza, én a felfeléket, és közben az oktatás helyzetérõl és annak stratégiai fontosságáról tanácskozunk.:)

A Gerzsény-házat elhagyva a kapaszkodón Tibi picit lemarad, de szerencsére mielõtt újra betont érünk a Völgyfõ-ház elõtt, újból utolér a lefelén.

A piros monoton emelkedõje sajnos megfogja túratársamat. Egy srácot fogok be, aki még csak nemrég kezdte az ipart. Beszélgetünk, és bíztatom, hogy próbálja meg a K100-at, kellõ felkészüléssel. Ha a Mátrabércet kettéharapja valami jó idõvel, a K100 sem lesz gond. Hullámzunk a hegyhátakon, de a sötétség csak nem akar megérkezni. Ne is jöjjön! Hamarosan beköt a túristaút Bükkzsércrõl, és megkezdjük aprítani a Kövesdi kilátó szintjét. Túratársam mögöttem koptatja a szintmétereket, mígnem egyszer csak megszólal, hogy megáll pihenn. Úgy ráparancsolok, hogy tovább, hogy garantáltan kiugrik a bûnös gondolat a fejébõl, és nem is áll meg. Ajánlom neki, hogy tegye megáévá az én elvemet, miszerint Magyarországon felfeléken nem állunk meg.:) Felérünk, és végül is igazat ad. Csak a léleknek felül kell írni picikét a fáradó izomzat akaratát, és máris eltûnik az a pihenõ iránti igény:) Odafentrõl telefon haza a kocsiért. Kiderült, hogy váratlanaul érte õket a hívás: apukám még Berzéken lébecol és karácsonyfát válogat. Hát igen, még sosem voltam ilyen korán a Kövesdi kilátóban.

Végül a pontig megyünk együtt. Ott aktuális túratársam picit szusszan, én viszont teatöltés után startolok tovább. A víz valahol 40 körül fogyott ki a hátamból, azóta a tamás-kúti, illetve a mostani várkúti adag szolgáltatja a nélkülözhetetlen naftát a menethez.

Egy túratársat és a feleségét érem be. Jól adják a tempót, meg is dícsérem a hölgy teljesítményét, Az a 3 pukli, ami hátravan már igazán semmiség, még ha hozzáveszi az ember a plusz egy ráadás szõlõhegyet is:)

Eged nyakából lekanyarodva futok össze Janival, akinek igencsak nem jött be a mai menet (sem, merthogy már volt egyszer). Sajnos nem ismeri túl jól a Bükk keleti felét egri lévén, és ezért gondokat okozott a tájékozódás. A sors fintora, hogy Jani nevét majd csak a túra után 11 nappal tudom meg, amikor tesómmal ismét Tar-kõre kirándulnuk, és találkozom hajdani túratársammal és kedvesével (legalábbos gondolom, az volt, ha nem, bocs:)). Ilyen kicsi a Bükk:)

Az idei évzáró bokatörõn a kontaktlencse versus szemüveg eszmecserével múlatjuk az idõt, bár Jani nincs túl beszédes kedvében. Latolgatom, hogy meglesz-e a menet fejlámpa nélkül, aztán egyre inkább biztossá válik, hogy a közvilágítást  már elérem, onnan meg biztosan nem kell. Jani életkedve a Csomós-tanyától jobban visszatér:) Az utolsó kis szõlõhegyrõl tudjuk, hogy undorító lesz. Azt is sejtem, hogy ennek köszönthetõen Egerbe furnom kell, hogy a 10 óra epszilon sugarú környezetében maradhassak:) Az utolsó pukli hozza formáját. Le is pattint egy tizedet, amit bizony a városba érve nem túl jólesõ futással kell behoznom… Jani a szõlõhegyen picit lemarad, de végül a cél elõtt beelõz. 16:48 perckor, az órám szerint 10:06 (a lap szerint 10:07) alatt a célban vagyok. Szüleimre jó két órát várhatok a nem várt korai érkezésemnek köszönhetõen, de legalább ezt már ülve:)

Tibi is beérkezik, gratulálnuk egymásnak, és Boldog Karácsonnyal búcsúzunk egymástól.

Köszönjük szépen a rendezõk áldozatos munkáját, és jövõre újból!:)

Iszinik 100

Elég esélytelennek tûnik az yr.no elõrejelzése az autóból nézve reggel 6 körül. Nevezetesen az, hogy fél nyolctól varázsütésre eláll az esõ, és csak este hét körül fogunk róla hallani legközelebb - hó formájában. Zebegénybõl Esztergomig nem esett, de a városhatárt elérve bizony igencsak beleerõsített az égi áldás.

Sebaj, ha már ennyit repültem, készülõdtem egy kis esõ nem tántoríthat el. Szüleim - akik szintén a kocsiban zötykölõdnek velem egyetemben - szerintem teljesen meg vannak róla gyõzõdve, hogy ez az eresztés (mármint aki a kormányt forgatja ott elõl) teljesen félresikerült, de minimum õrült, hogy így is nekivág a csekéy 100 kilométeres “sétácskának”.

Menet közben Laci csörrent meg, hogy a vonaton nevezett, nem kell intéznem a dolgait a startban.

Tronyó mellett a szokásos nagyáldozatot az Esõistennek mutatom be idén:) A faluba kevéssel 7 után érekzünk be. Az emberhurka-vonal elmarad - a meteorológia sikeresen riasztotta el az épeszûbb (?) résztvevõket a rendezvénytõl. Beszélek Asciimoval pár szót, átveszem a nevezési lapom, és kicsit rendezem soraimat. Fél nyolc elõtt pár perccel futok végre össze Lacival, aki gyorsan fut is tovább egy kétbetûs kitérõre. A rajthoz közeli percek izgalmakkal teli várakozással telnek: vajon Laci kétbetûs kitérõje tart tovább vagy a startvisszaszámlálás? Aztán amikor a tömeg már valahol a tíz-kilenc-nyolc… hangos visszaszámlálás közepén tart, túratársam végre kipenderül a szentélybõl:)

Még arra is futja szûkös idõnkbõl, hogy egy picit elõrefurakodjunk a mezõnybe, hogy kevesebbet kelljen elõzni az elsõ pár szûkös kilométeren.

Kettõ, egy!, és megindul az embertömeg. Az elején a terepfutók, utána zárt oszlopban a tûrázóhad kanyarog végig Szárliget hétvégiesen kihalt utcácskáin, hogy a bitument és a civilizációt elhagyva hamarosan benyelhesse õket a 100 kilométeres kaland.

Az ösvényen próbálunk elõrébb jutni a sorban, de elég nehézkesen megy a dolog. Végre elérjük a gerincet az irtással, és kicsit kitágul a tér. Mindenki tud haladni a saját tempójában, kényelmesen. Lacit megnyugtatom, hogy ennek a túrának van egy nagy elõnye: a Mátra 115-tel ellentétben már a 0. kilométerben 100 alatt vagyunk (ami így utólag kicist sántít, mert igazából 101.8 km a táv:)).

Az autopálya mellett caplatva gyors bakancsigazítás. Elkezdte nyomni a lábfejem a frissen fûzött lábbeli. Megérte, mert ezután a gondot elvágták a következõ 19 órára. A Somlyóra jó tempóban caplatunk fel. A tetõn 6.2-es átlagot mutat az óra. Pecsét, rövid szerelékigazítás és húzás tovább a program.

Tronyópusztán némi életre lehet következtetni a kutyaugatásból, de a szagminta alapján nyulak idén sincsenek. Az országutat elérve rongyolunk bele az elsõ kis útvonalmódosításba: a Bodzás-völgybe menet keresztezzük a fõutat és a gerincrõl ereszkedünk alá a szántóföldnek. Okos ötlet, így nem kell a veszélyes fõúton caplatnunk.

Kolduszszállást idén jó negyed órával gyorsabban érjük el, mint tavaly. Csapolunk egy kis fáradt olajat, majd elõbányásszuk az elsõ szendvicseket. Az elsõ 50 igen tempós, erõltetni kell az evést, hogy ne boruljon fel az energiaellátás.

A Koldusszállás-Vértestolnai mûút etap szintén repül. A pontot valahol hat feletti átlaggal vesszük be, ahol némi futócsemege is üti a markunkat. Eddig nagyon jó. A Pes-kõ szélárnyékából kikerülve megcsap minket a nyugati szél, de nem súlyos a dolog. A pontot hátrahagyva enyhe dombon kapaszkodunk tovább, ahonnan ködös-õszies panoráma tárul elénk a Vértes vonaulataira. Van egy handgulata, de azért inkább nem gondolok bele, hogy pár napja itt még a napsütés és a 10-15 fokok kergetõztek:)

A Vadföld idén is mûvelve van. Lassan átnevezhetnénk szántónak.:) Be van vetve valami zöld gempával, ami miatt idén sem lesz átvágás. Végül is az a plusz - ha van - száz méter nem oszt, nem szoroz.

Belekóstolunk a régi út bozótosába egy tíz méteren, aztán a mellette húzódó földúton folytatjuk Bányahegy felé. Mindketten jól bírjuk, és meglepetésemre a sár mintha nem tudna rajtunk lassítani. Pedig azért akad belõle az optimálisnál (0?:)) jóval több…

Bánya-hegy hamar eljön szintén. A pontban az eddigi évektõl eltérõen nincs tûz. Szegény pontõr benzint éget a Suzukival (gy.k. járatja a motort idõnként), hogy ne fagyjon meg, míg tart a szolgálat. Mondom neki, hogy jovõre hozzon karbidot, azzal begyújtja a nedves fát is. Megfogadja a tanácsom. Nápolyi és két perces pihenõ a pontban, majd indulás a Gerecse-oldal meghódítására. A táv továbbra is jól fogy. Eszembe jut, hogy a telefonon meg tudom nézni a tavaly készült képek alapján, hogy hogy haladunk. Kb. 15 perccel vagyunk a tavalyi menet elõtt. Tavaly kicsit kevesebb, mint 20 és fél óra lett a vége tehát nagyságrendileg jól állunk. Reménykedem benne, hogy a hotdogos pontban nem kell idén sorban állni. Tavaly 20 percen keresztül kellett várnunk a jól megérdemelt eledelre.

A Gercse-oldala szerencsére nem kapott túlzottan sok esõt, pedig ezt az agyagban gazdag részt igencsak pokollá változtathatta volna egy több napos, kiadós ázás. Tapad az agyag, sár is van, de lehetne sokka rosszabb is a helyzet. Lacinak mesélem, hogy emlékeimben régebben a Gerecse oldala valami ipar nagy emelkedõként élt, de így, a 6. alkalomra már azért tudom, hogy igencsak könnyed menet ez a rész is - akárcsak a teljes elsõ 50 km.

Sandl-hárs, szlovák hálózat a telón, aztán a Gyermeküdülõ hangulatos épülete következik. A Kis-Gerecse oldalában a szentély újabb idõellenõrzésre ad lehetõséget - itt is fotótztam tavaly:) Kb. 20 percre vagyunk továbbra is tavalyi önmagam elõtt. A fene egye meg, hogy ennyire jó voltam egy éve is - gondolom magamban.

A Kis-Gerecse-oldalról lepattanva, a túra számomra legkedvesebb részének közepén lövünk pár képet egymásról, de szigorúan menetben:) Nem pazaroljuk a drága átlagsebességet holmi fotók miatti megállásokra:)

Pusztamarót, Vaskapu és már hullámzunk is a Bika-völgy felé. A totál szürkeség továbbra is kitart, a napsütés nem opció ma. De legalább nem esik, és fúj a nyugati szél is, ami szárítja a felázott talajt. A téma épp a kerékpározás. Bicajnadrágok, a Tour, wattok, és egyebek repkednek az õszies erdõben szavak formáját öltve. Hamarosan erõs jobbs, és usgyi le Hotdogman pontjába:) Lefelé menet veszem észre, hogy mennyire kényelmes az új zoknim. Már a 40. kilométer felé járunk és kidörzsölõdésnek, kényelmetlenségnek semmi nyoma. Remélem, így marad még egy darabig. Abba, hogy végig így lesz azért így, a 22. százasomon már nem tudok hinni:):)

A pontban kellemes meglepetés: a várakozási idõ 0, azaz nulla perc. A dolgon segítendõ gyorsan kérek egy teát, hogy legalább magamra várhassak, amíg kikaparom az ellenértékét a “pénztárcámból”. Már amennyiben egy túra céljából rendszresített nejlonzacskót pénztárcának lehet nevezni:):)

Laci már tolja a hotdogot, mire csatlakozom az asztalkánál. Végül kb. 4 perc veszteséggel megússzuk a hotdogozást. Zseniális.

Egy nagyobbacska domb választ el minket Péliföldszentkereszttõl, amit kettéharapunk. A tetõn a szokásos telefon haza. A teló vészesen meg van halva: sikerült az iPhone 6-ot annyira vékonyra csinálni, hogy 10 fok alatt zsebben képes kihûlni, és kinyiffantani az aksit. Gyorsan tenni kell valamit: sapkába csomagolom és vissza a zsebbe. A polár védelem - mint késõbb kiderül - segít a dolgon szerencsére.

Az erdõbõl kiérve a tavalyi eljárást követve a köves út helyett az úttal párhuzamos, szántóföldön húzódó földúton haladunk. Jelentõsen puhább. Az azt követõ bitumenezésrõl ez már nem mondható el, viszont cserébe Péliföldszentkereszt nyugalmat árasztó, hangulatos épületei között vezet utunk. Innen már hamarosan Mogyorósbányán vagyunk. Ecsetelem is lelkesedésemet Lacinak. Ahogy kinéz, simán megcsípjülk a Tokodi pincéket világosban idén is.

Mogyorósbányáig egy kis fáradtolajeresztés és két kisebb pukli vár ránk. A második tetején egy új utat csináltak, amire elcsábulnk, de lényegében kb. távra azonos a régivel. Most sem tudom, hogy végül a jel az új vagy a hagyományos úton megy-e, de jövõre azt hiszem, a hagyományosat fogom választani - hangulatosabb:)

Mogyorósbánya, “céllejtõ” - legalábbis az elsõ 50-re -, balos és célegyenes a Kakukkba. Odabent kezelhetõ a tömeg, a mezõny nagy része még valahol mögöttünk. Nem csoda, 6-ot mutat az átlagsebesség az órán. Lacit már elõre készítettem lelkileg, hogy az elsõ 50 elsõ érdemi pihenõje sem lesz túl hosszú életû, mivel tepernünk kell, hogy minél több távot lenyomjunk az éjszaka királynõjének érkezése elõtt. Laci pecsételtet, én kikérek két sört. 10 percet terveztem, végül 15 lett, de lényegtelen. Ennyi belefér, nagyon jól állunk!

A kocsmából kijövet a fejlámpák még várhatnak a mûszakkezdetre. Sokkal elõrébb vagyunk, mint tavaly. A Kiõszikához menet - ahol tavalty már igencsak vártuk az erdõ végét -, semmi gond a fénnyel. Az erdõben is jól látni, biztonságos a haladás. A pincékhez levezetõ út Asciimo ténykedésének köszönhetõen eltéveszthetetlen. Hol van már a 2008-as kavarási lehetõgég?:)

Szaletli, keresztezõdés. Nyomok egy fotót a fényhelyzetrõl. Lámpa továbbra sem kell, innentõl minden lépés rekord a nappal megtett távolság tekintetében. Kiváló!

A mûúton gyér a forgalom. A felmenõ jobbost sem nézzük el így hatodjára:) Lelkesít, hogy úgy tûnik, megcsípjük a Hegyes-követ lámpa nélkül. Laci nem emlékezett az utolsó ínszaggaó rövid felszökésre, de lehet, hogy így második alkalommal már emlékeibe vésõdik:) Felérve, a famentes területnek köszönhetõen még tudunk haladni lámpa nélkül. Pár száz méterre elõttünk két srác szemmel láthatólag nem érzi a kihívást: fejlámpával vizslatják a jeleket. Nem emlékeztem, hogy az út ennyire közel megy a kõhöz, szinte teljesen felmászunk rá, de jó helyen vagyunk. A meredeken alászaladó letörés elõtt már nem viccelõdünk tovább, kell a lámpa.

A tokodi elágazót Asciimo teljesen hülyebiztossá tette - ez a rész már tavaly is ilyen volt. Ennek ellenére egy kollega gyõzködni kezd minket, hogy menjünk el a susnyásba, a mezõn át a villanyoszlopok, a régi kék kereszt felé. Pechére Asciimot pont megkérdeztem, hogy idén is megyünk-e Tokodra, és melegen ajénlotta azt az irányt - tekintve hogy az van fényvisszaverõzve. A srácot így hamarodsan benyelte az éjszaka sötétje, mi pedig húztunk Tokod felé. Remélem, eléggé ismerte a járást és nem tévedt el. Ha nincs fényvisszaverõzve, eléggé el lehet ott kolbászolni a sötétben.

A Getét  már elõre várjuk. Reggel, korán mutattam a szülimnek az autóból a startba menet, hogy majd ott fogunk felmenni - de az még arrébb van. Hát eljött. Tokodról kimegyünk, kis lófrálás a Halas-tóig, aztán kezdõdik a második ötven egyik legnagyobb szivatása, a Gete. 340 méter szint kellõen kevés (2,34 km) távon. Fincsi így a második ötven elején. Odalent toltam is egy gélt a 2013-as eléhezés emlékétõl tartva. Így hatodjára az ember már tudja, hogy ennek a mászásnak mindig azután jön el a vége, amikor az ember már végképp úgy gondolná, hogy fent van. Idén sincs ez másképp, de csak eljön az a fránya csúcs a tûzzel és a kedves pontõrökkel, akik pálinkával kínálnak. Mire - idei gete-mászásomat megünneplendõ - lehúzom Laci is a csúcsra ér. Fent rövid kis szusszanás, aztán hajrá Dorog!

Egy dorogi sráccal tartunk - stílusosan - Dorogra. A kocsmába hét elõtt valamivel érünk be. Mint mindig, idén is örömmel forgad minket a személyzet. A belsõ is túrista- és sárbarátra alakítva takarófóliák segítségével. Itt bizony sörözni kell!:) Nagyobb pienhõt tartunk, a start óta igazából az elsõt. A vízkészletet is feltötljük. Szerencsétlenkedek egy sort az izómmal, amit betöltés során kétszer is a vizestasakomba ejtek, de ez már csak így van 11 óra gyaloglással az ember háta mögött:) Kint hirtelen marha hideg lesz a benti kellemes klíma fél órás kényelme után. Dorogról immár szokás szerint Google Maps-szel kavarunk ki, és pikk-pakk máris a Kesztülci úton találjuk magunkat. A várostól egy rejtelmesen visszatükrözõdõ szempár búcsúztat minket, amirõl rávilágítva kiderül, hogy egy jól megtermett juhászkutyáé. Szerencsére ma este nincs harcias kedvében. Hosszú lesz még a mûszak. Különben is ezeket még nem kell kergetni, van bõven a szintidõbõl - gondolja:)

Kesztölcre szinte átrepülünk. A kék balosát is csak majdnem nézzük be, így végül szerencsésen a pontba érünk. Itt a pecséten túl más nem vár ránk, így usgyi fel a Kétágú-hegyre. Laciban nagyon mély nyomokat hagyott a tavalyi éjszakai szakasz, amikor egyedül vágott neki a második ötvennek, nem egy két lábon járó túra GPS és rádió kombóval (értsd szerény személyem:)), mint idén. Az egyik mumus az elõttünk álló kihívás volt. Igazából a kék új nyomvezetésével ez a hegy jóval könnyebb lett. Az elsõ kapaszkodót teljesen túristabarátra redukálja az új irány, a gerincet elérve meg már felmegy az ember, mert merre is mehetne másfelé a vak éjszakában?:)

Felfelé kapaszkodva futunk össze dorogi barátunkkal, aki a városban hazaugrott, és ezek szerint még így is jobb “szintidõt” pihent, mint mi:) A tetõre együtt érünk. Jópár kilométeren át együtt halad innen a három fõsre bõvült kis csapat. A gerincen megyünk, mint akit dróton húznak. 21:32-re vagyunk a Hõsi Emlékmûnél. Itt már majd’ 40 perc az elõnyünk a tavalyi menethez képest. Magyarul ha innen tartjuk a tavalyi tempót, akkor meglesz a 20 órán belüli cél. A padoknál népesebb kis csapat verõdik össze, szinte mindenki szusszan egy percet. Az egy percet némileg pejoratív értelemben kell venni ebben az esetben, ugyanis az idõérzék így, 75 km tájékán már végképp megborul. Amikor kérdem a srácokat, hogy szerintük mennyit pihentünk, mindketten azt felelik, hogy 5 percet - valójában 15-öt.

A gerinc további része eseménytelen. Leszámítva, hogy én egy elágazást sikeresen töröltem emlékeim közül, de így legalább ezen túl biztosan fogok rá emlékezni. Eredetileg az idõjósok este hétre ígértek csapadékot, mégpedig havat a Pilis környékére. Szerencsére az égi áldás eleddig váratott magára, azonban a Plis-tetõ felé közeledve némi hátszéllel megtámogatva megérkezett a tél elõhírnöke, a hó. Illetve csak amolyan szállingózásféle, de azért hó. A helyzet bõven kezelhetõ, még csak mutatóban sem marad a természet téli leplébõl.

Eljön a végtelen kanyargás a szerpentinnel, ami ismét csak nehezen akarja leadni az orrát, de cserébe kiváló rálátás nyílik a Kevélyt a Hármas-határ-hegytõl elválasztó völgy végén pislákoló Budapestre. Szépen látszik a Hosszú-hegy is, mögötte a Kevély sötét és fenyegetõen meredek tömbje szökik fel a higanygõzfényben fürdõ esti égbolt horizontján.

Végre száguldunk lefelé, csökken a szint. A sorompóig istenes a helyzet, ott fáradtolajeresztés után némileg kényelmetlenebb rész következik, ami kis is tart a piros keresztezõdéséig. Az út egyszerûen eltéveszthetetlen. Asciimo itt is lelekiismeretesen fényvisszaverõzött, ami igencsak sokat könnyít, ha valaki nem ismert a terepet.

A Csévi-nyereg egy régen várt motivációs pont: elõzõ nap itt rejtettem el magunknak két jobb fajta sört:) Igencsak jól fog esni az izomlazító így, 82 km felett:) Kiásom a kincset, aztán irány a pont, ahol mandarin és mákos búrkifli a kiegészítés. A sör gyorsan, a kifli lassabban megy. Néha a mák megfekszi a gyomrom, most is tartok tõle, hogy nem lesz jó vége a mókának. Végül magammal viszem a kifli végét, aztán a természetnek adom a maradékot emésztés nélkül:)

A start már moonwalkos, de bíztatom a galerit, hogy toljuk meg a Hosszú-hegyet, ami szerintem Magyarország legideálisabb profilú túrahegye. Nagyon lehet rajta menni:) Idén sincs ez másképp, miután a hadirokkantosztag végre elkezd hasonlítani valami ütõképes teljesítménytúra-csoportra (kb. 5 perc:)).

Dráljuk a Hosszú-hegyet, és az erõltetett tempónak megvan az eredménye: 54 perccel vagyunk a tavalyi eredményem elõtt. Innen már szinte biztos, hogy meglesz a 20 órán belüli cél - már amennyire biztosra lehet venni bármit is egy 100-as túrán.

Útközben több túrázót is leelõzünk, akik energiaterünket átvéve újravitalizálódnak és földre szállt Túraistenekként szántják velünk egyetemben a hajnali Hosszú-hegy szent gerincét:) Mindez egészen addig tart, amíg Lacival le nem tekerjük az erõteret a Csobánkai-gerincen: kólaszünet:) Ahogy megállok, a begyújtött Túraistenek csapata is varázsütésre megáll - szakszóval devitalizálódik:) Szólunk is nekik, hogy nyugodtan menjenek, mi tartunk egy kólaszünetet:) Szétszéled a mezõny.

A kólaszünet után mi is húzzuk a belünket. Ez az utolsó “kis” hegy. 150, aztán megint 150 szint. Meg elõtte a soha véget érni nem akaró irányraállás, amikor az ember már az agyát elunja a lassan érkezõ meredekre várva. Aztán csak meglesz idén is. Feltekerjük a motort, és hajrá. Laci picit lemarad, de azért keményen tolja õ is felfelé. A pontban tûz pontõrrel - vagy fotdítva? - így a 90. km-ben már mindegy, csak valaki pecsételjen!

Laci felér, kis szerelékigazítás. Ismét elkövetem azt a hibát, hogy úgy emlékszem, innen már viszonylag közel a tetõ. Pedig emlékszem rá, hogy tavaly meglepõen sokat kellett még a valaha volt túristaháztól kapaszkodni. Idén már jobban fel vagyok készülve lelkileg, de még így is igencsak messze van a csúcspózna:) Egy sráccal érek fel. Laci után kiabálok, nem jön válasz. Pár perc várakozás, aztán megérkezik. Kicsit leteremt, hogy azért ez távolabb volt, mint mondtam - igaza van, én is megszívattam magam lelkiekben:) Sebaj, innen már csak 7 km a cél!

Elindulok le a bokatörõn. A vízhólyagok nem szeretik túlzottan. Érdekes módon a sarkaim hátulján, körbefutva alakult ki egy-egy nagy vízhólyag, amit a Hanwag baki még sosem csinált. Aztén eszembe jut a szeptemberi túra, amikor egy Salamon futócipõt teszteltem. 35 km alatt rendesen helyben hagyta a sarkaim ezen részeit, én barom pedig nem nyitottam fel és végtam le az elhalt bõrdarabot. Így most elérkezett a bosszú: A vízhólyag visszavág. 

Laci sajnos nem bírja tartani a leflét. Mikor az Ezüst-hegyre érek, kérdezem a hátulról érkezõ srácokat, de sok jó hírrel nem szolgálnak. Várok pár percet, aztán tovább battyogok. Végre elhagyjuk a Papp Ferenc barlangot, és kiérünk a rosszhírû vízmosásos útra, ami a szememben rengeteget javított az ázsióján az elmúlt pár idényben:) Idén sem okoz csalódást, viszonylag jól járható.

Végre a Csobánkai út: célegyenes. Bekapcsolom az órán a navigációt, mert a gimibe még csak egyszer mentem, tavaly.

Hamarosan közvilágítás és bitument fogok. Meredek utcácska lefelé. Végre a széles út, aztán egy sráccal némi kitérõvel - meglátogattuk a gimi fõbeháratát is:) - 19 óra 34 percnyi gyaloglással a hátunk mögött benyitunk a cél ajtaján. Sikerült a terv: 20  órán belül vagyok.

A célban Asciimo üdvözöl és gratulál immáron hatodszor. Az életben vannak dolgok, amik  sokadjára is jól tudnak esni:) Szüleim már várnak. Gyors virsli, tea, közben pedig Laci is betoppan szintén bõven a 20 órás limiten belül. A Kevély finoman szólva nem nõtt a szívéhez, de azért szerintem jövõre is biztosan jönni fog, hogy együtt harcoljuk végig ezt a csodálatosan szép 100 kilométert.:)

Köszönjük szépen a rendezõség áldozatos munkáját, amit az idei túra megszervezéséért végeztek! Jövõre hetedjére ismét!:)

Less Nándor Emléktúra 2015. - 66 km

Szinte Miskolc óta szakad. Az elmúlt napokban is esett. Kiíváncsian várom milyen lesz a pálya. Tardi elágazás, jobbos. Cserépváralja elõtt kis reggeli technikai szünet:) Hirtelen az esõt mintha elvágták volna. Lehet, mázlink lesz és mégsem ázunk? Az elmúlt hetet tekintve már abban is kiegyeznék, ha nem esne. A  napfényben fürdõ aranyszínû õszi Bükkrõl már rég letettem. A faluban a korán kelõk már koptatják az aszfaltot. Szõlõhegyek és Cserépfalu célegyenesében újra szembetalálkozom a mezõnnyel. A sulihoz közel kapok parkolóhelyet. A helyi polgárõr rábólint, és irány a suli. Nevezés az udvar hátuljában. Leperkálom a díjat (a külföldrõl érkezõk helyben fizethetnek). A feleségemét is, bár õ betegség miatt otthon maradt. Úgy érzem, ez így fair.

Papír megvan. Telefon Zalánnak. Most ér be a faluba. Megcsörrentem Lovas Lacit. Épp most kászálódik ki a szállásról. Felveszem a túrafüzeteiket, de az aláírás miatt meg kell várnom õket. Végre 7 elõtt 5 perccel összeáll a csapat. Gyors rajtidõ, óra indít, és spuri. A kocsimba bedobjuk Laci cuccait, és már tépünk is ki a faluból. Zalánnal legutoljára a Mátrahegyen futottam össze - ott is rohamtempóban -, van mit megbeszélni.

A reggeli tornát letudva szûk, bozótos ösvény, ahol szerencsére elengednek minket a lassabbak. Hamarosan Cserépváralja. Az idõ kitart, a reggeli esõnek se híre, se hamva a környéken.

Jobbos, és fel a templom mellett. Zalánnal a tájfutás finomságairól beszélgetünk, míg a meredekebb kaptató vissza nem vesz a társalgási kedvünkbõl.

Jó tempóban haladunk, a futók kivételével elõzzük szinte a teljes a mezõnyt. Hamarosan a Mangó-tetõ kaptárkövéhez ereszkedünk. Gyors pecsét, aztán vissza a mélyútra. Laci kicsit elkalandozik az út mentén, de végül visszatalál hozzánk. Örülök, hogy a kalsszikus Mangó-tetõ kerülõ útvonalon megyünk, jobban szeretem, mint a szembemenõs verziót.

Hamarosan a Felsõ-szoros bejáratában vagyunk, ahol Zalánnal annyira belemerülünk a beszélgetésbe, hogy el is felejtem felhívni Laci figyelmét a vulkanikus Dél-Bükk itt megnyilvánuló csodálatos formavilágára. Szerencsére - mint utóbb kiderült - nyitva tartotta a szemét:)

Dobi-rét. A szürkeség kitart, de megvan a 2. pecsét. Kis kapaszkodó, aztán szintút a sárga kiágazásáig. Nosztalgiázunk a régvolt rét emlékérõl, aztán be a bozótosba, hogy hamarosan Hidegkút-laposára kapaszkodhassunk. Idén se gúlyás, se szarvasmarha. Mondjuk ahogy indult a reggel, megértem:)

A Hór-völgyet már csak egy nagyobbacska domb választja el tõlünk. Felérve meglepõdünk, hogy a szokásos bozótrallyt, a kökénybokrokat teljesen kiírtották. A haladás könnyebb, de azért én hiányolom õket. Zalán elõre fut depózni, Laci beér minket, és pár perc mnúlva újra együtt a csapat.

Hór-völgy, és jön a 3. EP. A pontban rövid kajálás-piálás, de hajtom a népet, eddig 6-os az átlagunk, nem kéne itt az elején ellazsálni:)

Egres, aztán indul a reggel utolsó küzdelme, az Ódor-vár. Zalán valahol féltávnál ellép, mire felér, kb. 50 méter ver rám. Laci valahol mögöttem liheg, de mire odafent lecsapolom a fáradtolajat, már utol is ér minket.

A pontoban búcsú Zalántól. A szokásos 38-at tolja: innen futhat végre:)

Lacival a forrás felé vesszük az irányt. Veszek két liter vizet, beletolom a 2 literre való Isostart. Sajna nem rázom kellõen össze, így a következõ tízenpár kilométeren elég tömény izót tolok:)

Az Ódor-hegy gerincláncolata mentén kanyargunk végig az enyhén lejtõ dózerúton. Balos, és hamarosan bozótos: a KSH házhoz futunk lefelé. Kényelmesebb, mint keccsölni, és az átlagot is szépen helyrepofozza. Lent a háznál egy váratlan EP, de sebaj, gyorsan pecsételtetünk egyet.

A bitumenúton visszakötünk a Hór-völgybe. Menetközben elmellõzünk egy csoportot, akinek nõi tagja folytonosan “dudál” a nadrájgával:) Biztos nem idegesítette a túratársakat:)

A mezõny örömteli módon megritkult, az összes rövid táv elkanyarodott, így végre nyugalmasabb az erdõ.

Monoton menet következik Tebe-pusztáig, amit idén nem is unok annyira. Jól haladunk, és a következõ pontban már a futócsemegéket is tukmálják:)

A Csúnya-völgyben érünk utol egy futót, akivel végül egészen a Nyomó-hegyig elõzgetjük egymást oda-vissza.

A szürkeségben a völgy nem a szép arcát mutatja, a lehullott levelek alkotta aranyszõnyegen sétálás ma kimarad a programból.:)

A Pénz-pataki nyelõ elõtt eldöntjük, hogy a pont után eszünk. Laci meg sem várja, míg véget ér kaptató, már tolja is a szendvicsét. Én megvárom a dombtetõt, de kicsit késõbb jön el, mint ahogy emlékeztem.

Lejtmenet, majd az utolsó kaptató Répásra. A faluban hétvégi nyugalom. Végre van térerõ: életjelet tudunk adni magunkról.

A falu végi közkutat nagyon várom, de az ott álló két helyi kisgyerek közli, hogy ezt is lekötötték. Hurrá. Jó lett vola izot hígztani:)

A következõ kapaszkodón egy érdekes futópárt elõzünk, akik ezután a vízszintesebb szakaszokon mindig elfutnak mellettünk, míg a kapatatókon menetrendszerint elmellõzzük õket:) Mindez egészen az Imó-kõ völgyéig tart, onnantól már kevesebb a szint:)

Végre megvan a mûút, innentõl lazsálás a pontig, aztán majd vivát Fennsík:)

A pontot 5.9-es átlaggal érjük el, ami 5.8-ig romlik, mivel vételezünk némi ellátványt és szusszanunk is egyet. Az izo végre hígul:)

Sokat azért nem pepecselünk. Jó tempóban vesszük be a fennsíkot. Három-kõ felé hullámzunk. Laci elesik, de azon kívül, hogy kicsit kidekorálja magát sárral, semmi baja. Mázli, könnyen letérdelhetett volna egy követ a sziklás terepen. Ezen a szakaszon csak egy-két túrázót mellõzünk el, nomeg néhány futó minket:)

Három-kõ elõtt ipari köd van. Sejtelmes az erdõ. Sötét szürkeség ül a tájon, annyira elnyeli a napfényt a mindent beborító nyirkos vízpára.

A kõ tisztására érve átemelkedünk a rétegfelhõn, ami miatt igencsak kivilágosodik. Szûrt napsütésben érünk a csúcsra, de azért ipari mennyiségû, több rétegû felhõ van alattunk és felettünk is. Tar-kõ orma fennségesen emelkedik a ködpára fölé.

Csúcsról le, Büszkés-hegy, aztán nosztalgiázunk: a kék kb. 20 évvel ezelõtti vonalain megyünk:)

Tar-Kövön Gabi vár rám. Jó újra talizni, mint mindig. A csokit tukmálja, de rendesen:) Az Iszinik 100 is szóba kerül. Gabi is jön, majd ott talizunk. Jól állunk, a fennsík csak egy tizedet rontott az átlagunkon, még 5.7.

A csúcsról ledöngetünk. Egy túrázó figyelmeztet minket, hogy hiányos a jelzés. Talán így, a 100. alkalommal nem fogok itt elkavarni, de ki tudja?:) 

Becsatlakozunk a zöldbe, a Toldi-kapu “kellemesen” nyirkos, de azért lehet haladni. A közel szintben kanyargó dózerúton egy kesztyûbe botlunk, de mire észbe kapunk, már túlhaladunk raja, így nem vesszük fel és visszük el a pontba.

A Hereg-vágás kezdetéig szedjük a tappancsot, majd laza kocogásba kezdünk. Elmellõz minket a korábban említett érdekes furópár, aztán bevetjük magunkat az Imó völgyébe. A nyíltabb részen haladva begyûjtünk egy kabátot, amit Lacinak adok át megõrzésre - õ nem botoz. Párszáz méter után egy fáslit találunk. Az elfér a zsebben is, csak el ne felejtsem leadni a pontban! Azon filózunk, hogy hogyha így megy tovább, egy teljes túracuccot összegyûjtünk a célig.

Az EP a forrástól lejjebb, egészen a Lambot-lápára mászás lábánál van, mint újabban mindig. A pontban töltünk egy kis kólát, megfürdetem sárban a kulacsom, aztán indulunk is tovább. Persze hogy elfelejtem leadni a fáslit. A felmászás kezdetétõl fordulok vissza, plusz 100 méter:)

A kaptató jól megy, nem fáradt még az izomzat. Laci picit lemarad, de nem vészes a dolog. Hullámvasút a Bujdosó-kõig, aztán rally a tárkányi úthoz. A következõ helyen újabb adag kedves pontõr. Sokat itt sem idõzünk. Titkon még reméljük, hogy egy tizedet tudunk javítani a napon:)

Halas-tó, aztán mûút. Pár túratárs feltûnik elõttünk, akiket lassacskán befogunk. Jobbos a dzsungelba. Laci végre lemossa a sarat a kezérõl a patakban, aztán nekiállunk a Völgyfõ-ház kaptatójának. Szeretem ezt a részt, nem túl halálos, jó tempóban vehetõ emelkedõ, és egészen hamar a háznál van az ember.

Az Erzsébet-forrás mellett koptatva az aszfaltot érünk be egy újabb adag túratársat. Nekilátunk az utolsó komolyabb szintnek, az Ódor-hegynek, aminek a túloldalán a reggel már megismert pont vár ránk. Egy sráccal együtt érünk fel a csúcsra. Õ is ismeri a M115-öt, arról beszélgetünk a csúcsra érve.

Laci futva ér be minket a pont elõtt pár méterrel. Gyors pecsét, és örömhír: mehetünk a kalasszikus úton, mert a vadkerítés le van már zárva a Mákszem felé. Király! A bükkzsérci verzió nem a szívem csücske:)

A pontból a lefeléket megfutjuk. Most Laci megy elõl, és húz egy picit, ami jól is esik így a vége felé. Vadetetõ, és rátérünk a hétvégi házakhoz vezetõ célegyenesre. Sikerült, felkúszott az átlag 5.8-ra.:) Ezt innen már tartani tudjuk:) A csúnya-völgyben utolért futót fogjuk be ismét. Kb. egy tempót haladunk egészen a bükkzsérci mûút Nyomó-hegyi kiágazáaásig. Itt elõre enged minket, mert õ már nem siet, kiesett a szintitdõbõl.

A Nyomó-hegy az utolsó finomság a napban, de szerencsére kellõen rövid:) Pár rövidebb távos túratársnak nem esik már annyira jól, meg-megállnak a meredeken, pedig itt már nem szabad (vagy talán helyesebben fogalmazva itt sem szabad:)):)

Felérve gyors pecsét és húzok tovább, tartani kell a tempót 5.8 felett:) Laci gyorsan beér, majd kocogva-sétálgatva kanyargunk le a szõlõsdomb utolsó kaptatójához. Felérünk, célegyenes, cél. Ismét megvan. 11:37 perc. Örülünk.

Köszönjük szépen a rendezést, és remélem, jövõre is kapok jó árban repjegyet a túrára:)

Utószó: a 9. jelvényem a nevezési lappal és kitûzõvel együtt sikerült elhagynom, míg a kocsiba kászálódtam be… Szerencsére a kitûzõ pótlás alatt, a track õrzi a menetet, az élmény pedig elvehetetlen.

Lassan 93 éves és még életébe nem ivott Isostart. Épp pakolok, mérem ki az izót, mire nagymamám megkérdezi, mi az a titokzatos fehér por, amit méregetek. Apukám viccesen megjegyzi, hogy “dopping”. Gyorsan az orra alá dörgölöm a szöveget a dobozról, miszerint a tartalom igazoltan doppingmentes. Nem akartam, hogy nagymamám csalónak bélyegezze unokáját. Nagymamám öreg kora ellenére igencsak érdeklõdik a világ dolgai iránt, így az Isostar is megmozgatta a fantáziáját. Ivott is egy pohárral, és be is jött az enyhén citromos íz:) Kár, hogy az idõs izületekkel nem mûvel csodákat, pedig ha így lenne, szerintem ketten indulunk másnap.

A 2013-as depólistám nincs meg, újra agyalok a csomagbeosztáson. A lámpa Mátraszentimrére megy, bár a sötétet Ágasvárra remélem. Este 10-re a teljes cucc összeáll, bõrönd bepakolva, depócuccok összerakva, hátizsák súlyminimumon, botok, fejpánt. Kész. Anyukámra még vár egy esti menet a sajtos sütivel (köszönöm innen is!), én viszont rövid úton elteszem magam az ágyba f. 11 körül.

Meglepõen jól alszom, de reggel fél 5-kor megébredek. Végül hn 5-kor kelek. Gyors készülõdés, egy 3 tojásos tojásrántotta gyulaival, az elmaradhatatlan kakaó, és 5:21-kor már robogok is a Suzukival Kisnánára.

Fél hét körül gurulok be a rajt melletti parkolóba. Ekkor még nem extrém nagy a zsongás a start környékén, durvábbra számítottam.

A startban rögtön összefutok Berta Gabival. Ma pontõrködni fog. Múlt héten a K100-at tolta, és inkább a pihenésre szavazott. Érthetõ. Sütit leadom, Koppánynál fizetek és átveszem a startcsomagot.

A WC elõtt ipari sor áll, inkább kihagyom. Hamarosan megérkezik Ferenci Laci is. Õ múlt héten a K100-at nyomta, 20 órán belül. Kedvence a “Nagy Kombináció” - K100-M115, és idén is megpróbálkozik a mutatvánnyal. Hajrá!!!

Az indulás elõtti percekben még Szlatki Gabival is összefutok egy gyors köszönés erejéig, aztán felvonul a mezõny a képzeletbeli startvonalhoz. Dobpergés, visszaszámlálás, és 7:00-kor nekilódul a M115 2015-ös mezõnye.

Az elsõ 2 km-en a friss erõ és a közel vízszintes út repíti a népet. Én is jól haladok, mire az etap végére érek, 6.3-at mutat az átlagsebesség. Mosolygok is egy sort, hogy legalább van mirõl rontani:)

Sokat vacilláltam a túra elõtt a követendõ taktikán, mivel elõzõ két alkalommal csak “passzív” résztvevõ voltam Ferenci Laci túravezetésének köszönhetõen. Végül amellett döntöttem, hogy a túra kezdeti szakaszán 150-es maximum pulzust engedek magamnak, a 60. km-tõl meg úgyis annyira elfáradok, hogy már nem a pulzusszám lesz mérvadó, hanem hogy mit bír az izomzat:)

A fenti szabályt maximálisan betartva kapaszkodtam a 19 hegybõl álló kihívás elsõ csúcsára, a Jagusra. A mezõny eléggé egyben haladt. A lefeléken egyesek bele-belefutottak. Én inkább spóroltam az izületekkel és combizmokkal. Tudtam, hogy a vége semmiképp sem lesz leányálom, van még mire tartalékolni. A Jagusra kapaszkodva botlok Andrisba, akivel pár túrán küzdöttünk már együtt, többek között élete elsõ Iszinik 40-én is, 2011-ben (abban az évben Matyival nyomtam a 100-as távot). A Jagusra menet ér utol minket Gabi is, aki  a startot picit “elaludta”, de gyorsan behozta a mezõnyt.

Jaguson idén a csodálatos panoráma magányosan, ellenõrzõpont nélkül várja a résztvevõket. A csúcsról lezuhanunk Oroszlánvár tövébe. Kellemes meglepetésként a lassan felcseperedõ fiatalos már jó árnyékot nyújt az egyre erõsödõ napsütéssel szemben.

Odafent az elsõ csipbeolvasás, pecsét, sütemények, és víz. Bekapok ezt-azt, de még javában kitart a reggeli tojás.

Friss erõben két újabb hegyet darálunk le. Ha így megy tovább, nem marad a túra végére!:)

A Markazi-kapu után a tél hátrahagyta rombolásban vezet tovább utunk. Sajnos a tavaszi mátratúrák után nem sokat javult egyelõre a helyzet. A kidõlt fák között küzdve ér utol Zoli Zebegénybõl. Még a Teleki 50-en elegyedtünk beszélgetésbe, elõtte csak látásból ismertük egymást.  Érdekes módon vele csak ezen egy alkalommal futottam össze a 127 km-en.

Szerencsére a mezõny már kicsit szóródott, nomeg a túra nem is az a tömemgmozgalom jellegû:), így különösebb fennakadások és sorbanállások nélkül elérjük a Disznó-követ, onnan pedig szabad a pálya Kékesig. Elõzök egy adag embert, mert nem tetszik a 135-ös pulzus, a Kékesre fel túlzottan uncsi:) Hamarosan a 150-es plafonommal haladok a Sas-bérc irányába.

Kékesen vár ránk az elsõ Mennyei Frissítõpont. Csak ami a síház elõtt van, az bõséges lenne egy átlagos túrán, de ez itt a M115. A házban további nyalánkságok várnak ránk.17 km-el a hátunk mögött kell is a frissítés, fõleg hogy még 110 km vár ránk a maga közel 6100 méter szintjével.

A pontból Andrissal együtt indulunk. Nem sokkal késõbb Gabi elrohan mellettünk, Andris a nyomába ered. Én maradok a “nõ és villamos után nem futunk” elvnél, különösen a hátralévõ még kb. 24 órányi gyaloglásra gondolva:)

Parádsasvárig magányosan haladok, néha-néha egy-egy lelkes csoport ér utól, akiket jellemzõen az emekedõkön lehagyok, lefelé meg beérnek, mivel ott futnak. Nekem ezen a túrán az egyenletes haladás jobban bejön - úgy már sikerült:) Sasvárra ereszkedve a távolban Ágasvár csúcsa, mellette pedig a Muzsla jellegzetes tömbje köszönt. Az még igencsak a jövõ. Ágasvár 70 felett picivel, Muzsla pedig pontban a 90. km-ben lesz. Még 25-nél sem járok - mosolygok magamban.  A völgy mélypontjához közeledve a magasság csökkenésével fordított arányban növekszik a hõmérséklet. A Nap lassan közelíti delelési pontját. Ragyogó fényét az égen egyetlen felhõ sem akadályozza.

A bakancs egy helyen elkezdi picit kidörzsölni a talpam, de nem vészes a dolog, csak ferdébb terepen érzem a bal talpam picit. Van nálam leukoplast, ha romlik a helyzet, leragasztom. Korai még a dolog, még kb. 102 km vár rám ma-holnap.

Sasváron éppen akkor érek a pontba, amikor Gabi elindul. Meglepetésemre Berta Gabi is a pontban, pedig reggel még azt ígérte, hogy legközelebb csak 80-nál, Hidegkúton talizunk. Viccelõdünk is egy sort, hogy gyors volt ez a 81 km, és ha így megy tovább, még világosban beérünk. Na ja, csak melyik nap?:) Gyors kaja, aztán szedem is a lábam tovább. Galyán majd töltök, ott leves is lesz.

Gabi egy fa árnyéka alatt bevár, így megszaporázom lépteimet, és végül együtt küzdünk Galya-tetõ felé. A Lipótok eleje a meredek kapaszkodó ellenére kellemes, mert árnyékos erdõben haladhatunk. Hamarosan elérjük a fiatalos részt, és a korábbi kellemes árnyas haladás helyébe a kitett gerincen, totál napsütésben lépdelés lép. Páran meg-megállnak a kapaszkodón, de sajnos a tektonikai mozgások és az erózió legnagyobb bánatukra lényegében semmit sem változtat ezen szösszenetnyi piehenõk alatt a Lipótok magasságán:)

Az áfonyás igencsak gyatra, bogyónak nyoma sincs. Hamarosan elérjük a Mátrabérc útvonalát, és jobbra fordulva ráállunk Galya irányára.

A tetõig kicsit beszélgetõsebb szakasz következik. A pont közelében megjelennek az elsõ droidok, akik már a Galya-kört megcsinálták, és már Mátraháza felé robognak tovább. Nekünk ez még picit arrébb van. A pontban Gabit sikerül leöntenem levessel egy félresikerült depócsomagbontásank köszönhetõen. Igencsak röstellem a dolgot, és a söröm megosztásával próbálok javítani a helyzeten.

A kaja-pia után együtt indulunk tovább. A toronyépítés miatt hajtott úton megyünk fel a csúcsra, így megspórolhatjuk a lépcsõzést. Hamarosan lefelé adjuk az orrunkat, és Gabi el is húz. Nekem sok lenne ez a tempó 127 km-re, inkább haladok a saját ütememben.

Mátraalmásra menet útbaigazítok egy adag, épp eltévedõben levõ emberkét, aztán kb. együtt érünk le a faluba. A fõtéren újabb jó adag ellátmány. Sokat nem bírok enni, de azért a felkínált dinnye kihagyhatatlan.

Mátraalmásról Galya nem annyira sok, mint az elõzõ körben a Lipótok felõl (ott 600 méter volt a szint, itt kb. a kétharmada), viszont  a kisebb szintért a Galyavár meredekebb emelkedõje kárpótolja az erre tévedõ túristát. A faluban ipari meleg van. Örülök is neki, hogy hamarosan visszakapaszkodunk a fõgerinc magasságába. A kitett aszfalton nem móka a menet a gatyarohasztó hõségben. Végre eljön az aszfalt vége, majd hamarosan újra erdõ.

Az út kevéske teketóriázás után nekiugrik a Galyavár gerincének. Már lentrõl, a faluból szemezgethettünk a ránk váró tisztes kis szinttel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy repültem felfelé.

Odafent EP. A szokásostól eltérõen a várban. A pontõr ideális helyet választott. Kellemes szellõ, a fák levelein átszûrõdõ kellemes napfény, és a magasságnak köszönhetõen immáron élvezhetõ hõmérséklet jellemezte ezt a pontot.

Innen Galya lényegében már be van véve. Még játszik picit a hegy, de hamarosan bekötünk a Mátrabérc Galya-Piszkés közti kellemes szakaszába, valahol középtávon, ellentétes irányban. Biatlon pálya, fel a csúcsra, majd percek múlva újabb frissítés az immáron másodjára meglátogatott galyai EP-ben.

A pontban utolérem Gabit, és együtt indulunk el. Sokat nem megyünk együtt, mert ma magasabb az órajele, mint az enyém. Mondom is neki, hogy nyugodtan rohanjon. A Nyírjesi-erdészházig lényegében egyedül haladok. A természet lágy ölére szólít valahol Galya után pár kilométerrel, de egyébként eseménytelenül telnek a méterek. Egy adag ember ér be, azon viccelõdünk, hogy meddig tartana a túra, ha a pontokban pálinkát osztogatnának.

A Hatökör-uránál egy vízbõl lassan kifogyó pont fogad, de azért jól jön az a pár deci, amit adnak. Nekem is épp fogytán a készlet.

Mátraházára egy izmos kis emelekdõvel indulok tovább, ami emlékeimben jóval hamarabb megenyhült. A pontot elérve Vinatival hoz össze s sors. Jó újra látni, legutóbb a startban köszöntöttük egymást. Most éppen mentateát osztogat, ami igencsak telitalálat volt a nagy melegben. Itt újabb saját depó vár rám. Az sört letolom, az izot elteszem Lajosházára. Eszek ezt-azt, aztán nekiesek a Galya óta tartó pihentetõ szakasz utolsó etapjának, a Mátraháza-Lajosháza szakasznak.

Lajosházára menet akadok össze Lovas Lacival, akivel a túra végéig együtt megyünk. A Bükkös-kútnál követjük a jelet, nehogy már ott bújjon meg egy elõre be nem jelentett EP:) Laci elmeséli, hogy eddig egy K100-a és egy Iszinike van, de most úgy gondolta, belefog ebbe az õrültségbe is. Megnyugtatom, hogy ez most azért egy fokkal durvább lesz, fõleg az extra 3 kilométerrel a végén:) A gyönyörû, moha fedte kõgörgeteg már Lajosháza közeledtét jelzi. Hamarosan alá is szaladunk a patakvölgybe.

Lajosháza szokásos bõségével fogad minket. Most már ideje betolni egy szalámis kenyeret is. Végül a pálinkát inkább nem próbálom ki, a pontõrök igencsak óvnak a félresikerült fõzettõl. Nagyon sokat nem idõzünk. Ahogy kinéz, akár még Ágasvár környékét is elérhetjük lámpa nélkül. Lajosházával a túra “laza” szakasza is lezárult, innen egy izmosabb kis kapaszkodó indul Mátraszentimrére, összesítve 500 m feletti szinttel.

Átkelünk a patakon, majd hirtelen felszökéssel kezdünk. Lacit megnyugtatom, hogy hamarosan meg fog enyhülni, és a vaddisznórezervátum mellett lazulunk picit. Épp a külhoni létrõl (Laci pár évet élt Írországban) folyik a trécselés, meg a magyar valóságról, amikor két túratás leborít a Szalajka-ház felé. Szólunk nekik, hogy a várható eredménynek valószínûleg nem fognak túlzottan örülni, úgyhogy talán jobb lenne, ha követnének minket Szentimre irányába:)

A dózerútból hamarosan kiválik a  hajdan volt piros sávból piros keresztté avnazsált jel és egyre izmosabban kezdjük ledolgozni a falutól minket elválasztó még kb. 300 métert. A trükkös szakaszt idén nem nézzük be, így úgy érünk Mátraszentimrére, mint akit dróton húznak.

18:35-kor csippan a csip az ellenõrzõpontban, aminek igencsak örülök. Lacival elfelzem itt rám váró sörömet, Vinati levessel kínál, és bíztat minket, hogy simán megcsípjük Ágasvárat világosban, ha ilyen jól haladunk.

A pontban kb. 15 percet töltünk, és már húzzuk is a belünket. Lacinak felvázolom a rövidtávú jövõt: le, aztán fel a Rubanya-rétre, kis tingli-tangli Mátraszentistvánon, aztán hajrá le Szoros-patakhoz.

A völgy aljára érve könnyítünk a ballasztvizen, és már koptatjuk is a szembe-domb közepesen meredek oldalát. A 100-as szint hamar megadja magát. A tetõre érve örömmel látom, hogy a Nap még el sem gondolkodott a lemenés gondolatán, megnyugtató magasságban repdes a horizont felett. Igen, elcsípjük Ágasvárat. Úgy számolom, fél tízre a csúcson leszünk.

A gondolat annyira lelkesít, hogy szegény Lacinak szinte végig csak azt ecsetelem, mindez mekkora fegyvertény, míg Szoros-patakra robogunk alá jóval 6 feletti tempóban. Szerintem picit örültnek néz túratársam a gyors haladás kapcsán így a 60. km felett, de a korábbi két menet fényében én átérzem, mekkora dolog az, ha Ágasvárat, az egyik eddig mindig éjszakai mumust átesszük a nappal birodalmába. Nagyon sokat jelent lelkileg, ha az ember látja, hova kapaszkodik.

A gyors tempónak köszönhetõen hamarosan meg is érkezünk az ifitábor épületéhez, ahonnan pár méter a pont. Ragyogó. Az idõ még csak 8 felé jár, még napfény is van, és újabb elõreküldött depó vár rám. A magneB6-om elteszem szûkösebb idõkre, a sört elfelezzük, eszunk-iszunk, és megindulunk az ágasvári menetnek. Felfelé egy sráccal kiegészülve hármasban kerülgetjük egymást. Nagyon élvezem, hogy látom a hegyet magam elõtt. A beszûkült, lámpafénnyi univerzumos esti menetnek még csak a szele sem csap meg minket. Végül a réthez érve kezd sötétedni. A ház mellett már látszik, hogy a csúcsmenethez bizony már elkell a lámpa.

A házba érve sajnos nem eszünk rizskochot, inkább zsákjainkat szögre akasztva nekimegyünk annak a kisebb horrornak, amit a rendezõség itt, a 72. kilométerben rejteget számunkra. Egyesek a hangyafingnyi fényben reménykedve lámpa nélkül indulnak velünk egyetemben a kiruccanásra, amit kissé nehezen értek. Még 55 km vár ránk, egy lámpakapcsolást talán megérne, hogy ne bicegve kelljen megtenni ezt a Mátrabércnyi távot egy rosszul sikerült lépésnek köszönhetõen. Egy srác elõttünk le is rúgja combbal egy kidõlt fa ágcsonkját, és hangosan ordít a sötétben. Mire odavetem neki, hogy talán lámpa kéne, hevesen tiltakozik, aztán a mi fényünket lopva jut fel a csúcsra:)

Az ágasvári felszökésben az a jó, hogy fel is, le is egy iszonyatos szívatás ebbõl az irányból. Annyira meredek, hogy lefelé is kiválóan fárasztja a hátrahagyott 4071 méternek köszönhetõen már amúgy sem éppen agyonpihent formában levõ combizmokat. Azért csak visszaereszkedünk a házhoz - a felfelé kaptató túratásrakat kitartásra bíztatva -, ahol szembesülünk a rideg ténnyel: elfogyott a rizskoch:(:( A túristaház megmaradása érdekében elfogyasztok egy sört (micsoda önfeláldozás!!!!):), és a rizskochot omlettel kárpótlom. Tulajdonképpen mindegy, csak energia legyen:)

Kb. 20 percet idõzünk odabent, aztán nekivágunk a falloskúti menetnek. Lelkem repes az örömtõl, hogy a ház megvolt lámpa nélkül, hát még attól, hogy a következõ igazán nagy mumus csak a Muzsla lesz. Addig is mennei kell, de azért a falloskúti és a hidegkúti mászás jelentõsen könnyebb, mint az elõbb emített.

Ereszkedés közben Lacinak elmesélem, hogy kb. mi vár ránk a Muzsláig. Néhányan elvétik a szalagozást, és a jelen ereszkednek le a Csörgõ-patak völgyébe, aztán a völgybe érve a rossz irányról gyõzködnek minket. Az órámon a track csíkja elég egyértelmûen mutatja a jó haladási irányt. Sok idõt nem is vesztegetünk rájuk, hagyjuk, hogy tovább tanakodjanak a sötétben.

Átkelünk a patakon, majd a túlparton nekivágunk az emelkedõnek. Ez a szakasz emlékeimben egy relatíve rövid felszökésként, és az azt követõ enyhülõ felmenetként élt. Nos, a relatíve rövid felszökés volt igazából a hosszabbik része, és utána jött a ténylegesen relatíve rövid, Falloskúttra vezetõ szakasz.:)

A pontba érve nem sok idõt töltünk el, de a mozarella isteni! Lédús energiabomba, alig bírom abbahagyni:) Hamarosan indulunk, majd Hidegkúton pihenünk inkább, ott újabb leves, depócucc, és az eddig megismert Mennyei Ellátmány vár minket.

A bitumenen caplatva beérünk pár túrázót, majd hamarosan következik a lemenetel a mátrakeresztesi vögybe. Az úton kanyarogva a kvantumfizikáról, az Univerzumról meg a sötét anyagról, és arról a sötétségrõl beszélgetünk, ami az emberiség fejében tátong egyelõre e kiismerhetetlenül nagy Világegyetemrõl.  

Keresztesrõl ugye túl egyszerû lenne a Muzslára menni, ezért mi a faluból elõször felmegyünk a Hidegkúti th-hoz, hogy utána  újból leereszkedhessünk a Muzsla tövébe, és csak onnan kezdjük majd meg a felkapaszkodást. Persze mindez, Keresztesen állva még igencsak a jövõ zenéje volt. Elõször az elõttünk álló háromszázpár métert kellett ledolgoznunk, hogy eljussunk az újabb Mennyie Pontba.

A Faluból majdnem a rossz jelen indulok ki, de 5 méteren belül korrigálok. A kapaszkodó a jóval korábbi órának és a jó formának köszönhetõen nagyon fekszik. Azért a tetõ  egy kicsit nyögvenyelõsen jön el, de végre örömmel kiabálhatom hátra Lacinak, hogy “Itt a teteje!”.

A pontban Berta Gabi vár ránk ismét, és megküld egy jó adag levessel. Laci is lepihen, jól esik lecsüccsenni picit így 81 km után. Gabival megbeszélem a Mátrabércet, ahol kilõttem mellõle Oroszlánvár hírös csúcsán:) Utána vizet töltünk, eszünk-ezt azt, aztán belevetjük magunkat a Muzsla meghódításába. Kellemes élmény lesz ez, a fõleg majd a csúcson, a 90. km-hez közeledve… 

Emlékeimben nem volt Hidegkút után kerítés, bár ezek az emlékek 2013-asak voltak, merthogy tavaly ezen a szakaszon már nem jártam. Akkor csak a rövid táv sikerült. Idén a feladás fel sem merülhet!:)

A kerítés után keringõ a Nagyparlagra vezetõ dózerúttal. Túl a 80. km-en is tempósan haladunk. 5-6 km/h körül döngetünk az éjszakában a frissen feltöltött bendõkkel.

Nagy-parlagon ismét magányos pontõr vár ránk. Laci eszik, addig én megpihenek az egyik vizeskannán, de percek múltán már megyünk is tovább a Szo-patak-Muzsla kombó ellen. Lacit már egy ideje készítettem lelkileg a Muzslára. Nem lesz leányálom, de mint minden hegy, ez is egyszer véget fog érni. A lényeg az, hogy mi ne érjünk véget erõnlétileg a hegy vége elõtt, és akkor minden rendben is lesz:)

Hamarosan a Zám-patak völgyébe érünk, és a vadetetõ elõtt egy kellemetlen, de rövid letöréssel már a patakmeder mellett is vagyunk. Emlékeszm, Pócsai Laci barátommal pár éve a bejárásunkon jót kavartunk itt. Mondjuk volt már lassan tíz éve, az utak és a festések teljesen frissek voltak Hidegkúttól akkoriban. Mára nagyot változott a helyzet, jól felavatta az ösvényeket a túratársadalom.

A Zám-patak völgyébõl a zöld háromszög vezet át minket a híres-neves Szo-patak völgyébe. Harmadjára már egészen elviselhetõ a téma, bár most sem túl mókás, amikor itt-ott az ösvény eltûnik, és a fákra random felfestett jeleket követve próbálunk kievickéli a Muzsla-mászást megelõzõ patakvölgybõl. Végre elérkezik a balos, és nekiesünk a Muzslának amúgyan esésirányba. A táv nem sok, 1.6 km, de van benne 290m szint, ami azért a 90. km felé közeledve már nem egy leányálom. A felmenetel elõtt megvárom Lacit, és megmondom neki, hogy mostantól a tetõig egyetlen életcélja van: két méternél ne maradjon le jobban tõlem, és akkor szépen, rendben felérünk együtt.

Odafent, a magasban két lámpa imbolyog. Két túratárs, akik már a Szo-patak völgyében is fel-feltûntek elõttünk. Picit lassabbak nálunk, felfelé haladva egyre inkább befogjuk õket. Nem tudom, de az az érzésem, hogy az útminõség sokat javult az elmúlt pár évben. Ahol elérjük az erdészet által frissen hajtott feltúróutat, szinte autópályán haladhatunk. Lacit bíztatom, hogy ne adja fel, mindjárt felérünk, bár amikor a magasságmérõre nézek, meg kell állapítanom, hogy még kb. 150 méter hátrányunk van.

A két himbálódzó fény lassan emberré materializálódik, és le is hagyjuk õket. Még pár kanyar, és már látni vélem a nyereg sziulettjét. Enyhül a lejtõ, igen, ez lesz az!!! Szólok is Lacinak, hogy kitartás, mindjárt fent vagyunk.

A nyeregbõl 50 méter szintben. Ez már csak a hab a tortán. A 802 méteres csúcs, a Mátra nyugati utóvédje lassan beadja a derekát. Laci picit lemarad, de nem vészes a távolság.

Végre felérek. Az ellenõrzõpontot lobogó tûz jelzi az éjszakában. Csörög a telefonom. A feleségem az. Elégedetlenségének ad hangot, hogy még “csak” 90-nél vagyunk, mert õ már azt hitte, 113-nál fogunk járni. A pontõrök a beszélgetés felébõl is leveszik a témát, nem kis derültséget okozok a párbeszéddel így hajnal háromnegyed kettõkor. Idén meleg van. A pontban a hajnali órán 20 fokot mutat a hõmérõ. Szélnek se híre, se hamva.

Megcsodáljuk a banánfát, aztán rövid erõgyûjtés után lefelé adjuk az orrunkat. Tudtam, hogy nem lesz öröm. A Muzsláról le a Dióspatak völgyébe a Mátrabércen sem tartozik kedvenc szakaszaim közé. Így, 90 km felett, lassan 5000 méterrel a lábunkban pedig végképp nem hiányzik a hullámvasút  a koncsúrokon, majd a bokatörõ le a Diós-patakhoz.

A hullámvasúton Laci lemarad. Kiabálok hátra, de csak a süket éjszaka hallgatása a válasz. Megyek tovább. Biztos, hogy nincsen túlzottan lemaradva, a pontban majd beér. Egy túrázó húz el mellettem, aki kihasználok, és Laci felõl érdeklõdöm tõle. Jó hír. Jön, csak nem komálja annyira a szakaszt. Ezzel nincs egyedül. Nekem sem tetszik, de próbálom magam minél hamarabb túltenni ezen a részen.

Végre vége a hullámoknak, és leadom az orromat. A távolban Szurdokpüspöki fényei. De közel lenne, ha ott lenne a cél - ábrándozom egy pillanatra, de aztán gyorsan el is hesegetem ezt a káros gondolatot. A patakvölgytõl még 32 km, és punktum. 32. Az már nem is olyan sok. Dehogynem. De nem szabad rágondolni. Az kb. 6 óra. Nem, erre sem szabad gondolni. Inkább rövid kis távokra osztom a jövõt, és idõ helyett térben gondolom el a hátralevõ röpke kis távot. Diós-patak, Tilalmas-tetõ, János-vára, Kénes-forrás, Havas, Fajzat, Káva, Tót-hegyes, Világos-hegy, és máris csak 10 km a cél.

Filozofálás közben le is érek a bokatörõn, felkapaszkodok, majd újabb kedves pont kedves pontõrökkel. A cseh résztvevõk jóvoltából egy Staropramen üti a markomat. Az utolsó a pontõrök bevallása szerint. Mint földre érkezett ûrhajósokat, úgy szolgál ki minket a pontõrsereg. Szinte mozdulnunk sem kell az ülõhelyzetbõl, mindent adnak, csak egy szavunkba kerül. Túristamennyország:)

Szerencsére Laci is pár perccel utánam a pontban van. Frissítés után start tovább. Ezt már le kell nyomni, be kell vinni a pacikat, és végre leülhetünk, megpihenhetünk. Lacinak ismét ecsetelem a jövõt. Jól bírja továbbra is. Azért a Muzsla és az azt megelõzõ hegyek-völgyek már sokat kivettek, plusz a hajnali álmosság sem segít, így a sebességünk nem valami egetverõen magas. Azért haladunk és szerencsére mindketten kellõen elszántak vagyunk a maradék harmincpár kilométer tekintetében.

A Tilalmas-tetõ nyergében kisebb csapat verõdik össze. Kicsit bizonytalankodunk a továbbhaladást illetõen, de szerencsére hamarosan jó úton járunk. János-vára kapaszkodója semmit sem enyhült, és igencsak figyelni kell így a 21. menettel töltött óra kezdetén, hogy az ember le ne huppanjon a völgyfenékre. A kapaszkodón kicsit el is hagyom a mezõnyt. A következõ 1 km-t ismét 5 feletti tempóban tolom. Végre a lámpára sincs már szükség. Már a fák között is elég fényt kapunk a keleti ég horizontja alatt bujkáló Naptól.

Majdnem elnézek egy balost, két túratárs rám is szól. Megállok szereléket igazítani, Laci beér. Sehogy sem kényelmes már a bakancs. Több helyen kidörzsölõdött a lábam, és a vízhólyagok is egyre lelkesebbek. Tovább indulunk, de hamarosan megállunk egy talpleragasztásra részemrõl. A Kénes-forráshoz menet Laci kétbetûs kitérõt tesz. Csak utána jut eszembe, hogy remélem, nem fog eltévedni, mert egyébként az idõk végezetéig várhatom a Havason:)

A Kénes-forrás után az emlékeimbõl kiesett Mész-pest következik. Rövid, meredek kis felszökés, friss erõben nem is venné észre az amber. Ezt letudva rövid kis letörés a Havas tövébe, és indul a 104. km hegye: a Havas. 

Patakmeder, szembeparton fel, rövid szintút, és erõs balossal nyit a felmenetel. 1.5 km táv, 270m szint. Legalább a jelzés jó, és az út is egészen jól kijárt, pedig nem igazán esik ez a hegy a fõbb mátrai útvonalak egyikére sem. A Nap lassan a horizont felé mászik, és ismét kezdik megrakni a kazánt. Utóbbinak annyira nem örülök, mert a meleg csak tovább fog rontani a vízhólyagheyzeten, dehát ez nem kívánságmûsor.

Az a fránya csúcs a Jóistennek sem akar elérkezni, aztán azért csak eljön a ligetes-erdõs rész, ahonnan már tudom, hogy nemsoká’ fent vagyok.

Az EP-ben leülök és leveszem a bakancsom. A bal lábamon a külsõ zokni a bokán szétszakadt, teljesen szétnyílt. Ez megmagyarázza a kidörzsölõdést. A pontõr meg is jegyzi, hogy jól jönne most egy pótzokni. Ezzel egyetértek, de tekintve, hogy nincs, nem sok értelme van  a téma firtatásának:) Szerencsére Laci sem tévedt el a rövidke kitérõt követõen, így pár perccel utánam a pontban van. Kifújja magát, és inkább az indulás mellett döntünk. Innen már jobb nem lesz, 19 km van még elõttünk, kellõ önfegyelmmel és önmagunk elleni szellemi erõszakkal egyszerûen be kell gyalogolni.

Az indulás a vízhólyagok miatt elég nyögvenyelõsen megy. Kiadom a Pócsai Lacival régi Beac Maxikon hangoztatott kedvenc jelszavunkat, a “Nincs fájdalmat”, amibe a végére annyira belelovalom magamat, hogy a végén még el is hiszem. A kislábujjamon kidurrant vízhólyag marhára fáj, de mese nincsen, menni kell!

A Havas meredek gerincébõl egy erõs balossal váltunk át a kellemes, ligeterdõs ereszkedésbe, Fajzatpuszta irányába. Az enyhébb lejtszögön a vízhólyagok is kevésbé fájnak. Harántoljuk az erdõt, enyhe jobbos forduló,és pár kanyar után már az EP célegyenesében is vagyunk. Persze mindez némileg több idõbe telt, mint elolvasni ezt az elõzõ pár könnyed mondatot:)

Az EP-ig az utolsó párszáz métert nyílt, napsütötte területen kell megtennünk. Az idõ reggel 6 felé jár, és a Nap már most brutális erõvel süt le ránk. Sok jót nem vetít elõre, és innen még több, mint 4 óra a cél a fáradtsági fokunkat is figyelembe véve.

A pontban Millaszubjektív vár, aki nagy meglepetésemre várandós. Sok sikert kívánok a babához. A pontban evéssel és trécseléssel töltünk egy jó negyed órát, amihez a depócuccom kibontása is jócskán hozzájárul. A még Szoros-patakon szûkebb idõkre eltett MagneB6-om a túra áldozatává válik.

Az indulás ennyi távval és szinttel a lábban már nem leányálom, de mire jön a jobbos kiágazás a Káva irányába a bitumenút végén, már egészen emberi sebességgel tudunk haladni.

A Kávára vezetõ útból csak annyi él az emlékezetemben, hogy olyan dél-bükkies, aranyos kis dózerút, ami azért felfelé kacsintgat, tekintve hogy Fajzat 370 méteren van, a Káva pedig 616 méter magas. A két kilométer és néhányszáz méteres táv a valóságosnál többnek érzõdik, de azért fogy. Laci valahol mögöttem battyog, egy ideje nem sokat trécselünk érthetõ okokból. Mindkettõnkenek elég koncentrálni a menetre, a beszélgetés csak felesleges energiapazarlás lenne. A szervezetünk tudat alatt is próbálja maximalizálni az energiahatékonyságot.

Rémlik egy kép egy mezõrõl, amin átvágunk, és utána jön a csúcs. A mezõ el is jön, más kérdés, hogy az emlékképre csak kb. annyiban emléleztet, hogy felfelé tart, nincs rajta fa, és fû borítja. Egyébként egészen más.

Felkapaszkodok a gerincre. Hamarsoan eljön az EP 50 méter tábla. Odafent magányos pontõr pecsétel. Fogalmam sincs, Laci merre lehet, mennyivel van mögöttem. Szólok a pontõrnek, hogy hogyha jön, mondja meg neki, hogy lassan battyogok Tót-hegyes irányába. Nagy örömömre a nyeregbe visszaereszkedve jön Laci. Kicsit lejjebb ereszkedem, és egy szimpatikus, moha borította kõre letelepszem, amíg Laci letudja az EP-t.

Tót-hegyes irányába az erdészet “természetkímélõ” tarvágásán kell átkelnünk. Út sok nem maradt, de nagyjából be lehet lõni a szükséges haladási irányt. A sportszerû nehezítésként hátrahagyott ágak-bogak annyira már nem tetszenek, de legalább nem derékvastagságú, kidõlt rönkök között kell vergõdnünk.

Elérjük a dózerutat. Végre ismét akadálymentesen haladhatunk. Még jó 300 méter szintben a csúcs. A 18., az utolsó elõtti hegy.

Az út hosszasan, több elágazást keresztezve kanyarog felfelé a Tót-hegyesre. A vonalvezetésre kicsit másképp emlékszem, bár legutóbbi ittjártamkor is eléggé fáradt lehettem, szóval ez semmit nem jelent.

Egy visszatörésnél ordítani kezdek Lacinak, hogy bíztassam. Ez az utolsó nagy mászás, utána a Világos-hegy, aztán az a maradék 10 km meg már kisiskolásoknak, óvodásoknak és öregembereknek való kis séta.

Laci törtet megállíthatatlanul. Visszatörik az út, a táj már egyre inkább “Tót-hegyes” jellegû. Túratársam visszanézve nem látom, de még hallótávon belül caplat valahol.

Végre eljön az a fránya várva várt háromszög. Szembõl túratársak. Fent palacsinta - jön az örömhír. Egy srác két meglehetõsen nagy bottal támolyog lefelé. Valahol 50-nél szétrúgta a lábát, de nem adja fel, behozza a szekeret!

Végre feltûnik a távolról építési meddõhányónak ható kõrengeteg a csúcs alatt, egy erõs balos, és csúcs- és palacsintaegyenesben vagyok.:)

A pontban kedves lány sok palacsintával kínál. Brutális mennyiség van. Szerintem jövõre is ezt fogjuk enni. Kifogyhatatlan bendõjû palacsintásdobozok ontják a finom étket.

Laci is megjön. Õ palacsintázik, én sürgetem:) Jó munkamegosztás, bár lehet, hogy ebben a pillanatban le tudna döfni bottal:)

Pár perc múlva továbbállunk. 13 km. Itt már jobb menni, mint megállni.

A csúcsról lefelé veszem észre, hogy végre tökéletesen felébredtem. A 2013-ashoz képest a fáradtsági szintem sokkal jobban áll. Teljesen magamnál vagyok. Lacinak ismét vázolom a rövidtávú jövõt. Nagyjából ereszkedés a Világos-hegy alá, aztán egy 100-as szint. Ez a része még csak ok is lesz, de a túloldalt a csúcsról a lefelémenet elejét nagyon fogjuk utálni…

Kunszállás mezején vágunk át. Hamarosan az utolsó egybeszáz tövében állunk. Sokat nem vacillálunk, ezt már “Gyere cipó, hamm bekaplak” algoritmussal lenyomjuk így 6300 méter szinttel a lábunkban…

Az erdõbõl kiérve kicsit fejbekólint a napsütés. Az idõ megugrott picit, lassan a 26. órába lépünk, háromnegyed kilencet mutat az óra.

A csúcson a ponthoz szalagozva van az út. Ez jó, tavaly kicsit kavartam, míg meglett a pont. A hegy tetején egy nagy sziklasapka ül, amit nem mindegy, hogy melyik irányból közelít az ember.

A pontban a jól megérdemelt panoráma: körbenézve szinte az összes látható hegyen és gerincen jártunk az elmúlt 24 órában. A napsütésben a vízhólyagok tombolnak. A bakancs nedves, a láb kiválóan felpuhult, és odafentrõl jön az izzadságutánpótlás. Szólok Lacinak, hogy innen toljuk, ami a csövön kifér, és a célban találkozunk.

A gyors pecsét, és némi szóváltás után nekiveselkedünk az utolsó tizesnek. Innen már métereken belül csak egy számjegy a maradék táv. Fényévekre vagyunk a tegnapi nap hátomszámjegyes elsõ 27 km-étõl.

A jel játszik velünk picit, mígnem sípályákat meghazudtoló, poros-köves lejtõn zuhan alá az elsõ 50 szintméteren. A vízhólyagos, megtört, fáradt lábaknak és leharcolt izületeknek cseppet sem jó híren a természet árvalányhajjal próbál javítani: az egész mezõt borítja ez a csodáltaos természeti tünemény.

Egy túratárs elõreenged. Botladozzak csak nyugodtan gyorsabban. Nem sokkal lejjebb egy sziklakapuban óriásit taknyolok. Szerencsére alattam puha avar, így csak a könyököm verem be, no meg persze csurd fekete leszek az izzadt testre rakódó portól. Ez van. Legalább nem lett nagyobb bajom.

Eleinte a megszokott úton haladunk, mígnem elérjük a Patára átvezetõ jezett-szalagozott kombót. A Fajzati mûút egyszerûen nem akar elérkezni. Csak azért sem nézem meg a távolságot az órán. Menni kell. Jó tempóban, 5-7 km/h között haladok, ami nem rossz így egy 127-es menet végén:)

A fajzati mûút után indul az embergrillezés. Sok árnyékot nem lelünk a mezõkön, amik lassacskán a Pata környéki szõlõhegyekbe torkollnak. Pontosan így képzeltem el a végét. Egy kis Kék Balaton 100 emlékeztetõ betét:) Nem baj, innen már bemegyünk!

Szõlõdombon felfelé két helyi hülyegyerek kroszmotorral. Szerencsére nem csapnak el minket, de legalább jó nagy port csinálnak.

Egy sráccal megyünk együtt. Az utolsó elõtti szõlõdombról lefelé filozofálunk, hogy az utolsó szõlõdombon át kell-e kelnünk. Én arra tippelek, hogy igen. Gabi mesélte, hogy a szalagozó arról a dombról, és az onnan látható templomról lelkendezett, hogy az mennyire szép is. Aláírom, de azért az ember a 127 végén inkább minimalizálná a távot a látvány rovására - bár lehet, hogy ez volt a legrövidebb célba vezetõ útvonal.

Az utolsó dombról lefelé meg kell állnom egy kõkivételre. Dávid - mert így hívták a srácot, akivel mentem - megvár, bár mondom neki, hogy nyugodtan menjen.

Végre a faluban vagyunk, átkelünk a patakon. Odaát Dávid apukája mutatja a jó irányt, és gratulál. A célba érve tesóm a suli elõtt vár. Gyorsan nyom egy képet, aztán 27 óra 48 perc menet után végre beérek a célba.

A beérkezés ismét csak leírhatatlan öröm volt. Lerohant az elmúlt majd’ 28 óra összes küzdése, fájdalma, fel nem adása, egymásbíztatása, ami mind hozzájárult ahhoz, hogy itt lehessünk Gyöngyöspatán. A beérkezés egyben a 20. 100-as teljesítésemet is jelenti:)

Laci 10 perccel utánam érkezik be. Én addigra már nem vagyok célközelben, ugyanis tesóm bicajozni akar, sürget az idõ:) Viszont nem tudna rávenni, hogy vele tartsak. Jó lesz nekem hûsölni Gyöngyösön egy parkolóban.

Utószó:

Szokásommal ellentétben én barom nem vettem ki a hétfõt, így még vasárnap várt rám egy “megvárom a tesómat, míg bicajozik”, vezetek Kisnánáról Budapestre, repülök, és hajnal fél 2-re hazaérek tortúra. Ellenben azt hiszem, olyan jól ágy még nem esett, mint a 42  órás ébrenlét és az alatta megtett 127 km utáni ledõlés. Végre elengedhettem magam, és kifújhattam a hétvége fáradalmait - amíg reggel fél hétkor meg nem csörrent az óra:) De ez már egy másik történet.

Reggel kellemetlen meglepetés fogad: egy csonttáfagyott Suzukui a ház elõtt. A jégkaparás nem volt betervezve. Ez tovább rontja az amúgy is karcos indulást. A régi technológiák újrahasznosítátának jegyében egy magnókazettával takarírom el a hívatlan vendéget az üvegfelületekrõl, majd pár perc késéssel már robogok is ki erdei utunkon.

Mátrafüredig magamba töltöm az elõzõ este elõkészített szendvicsemet és a hozzá való, elengedhetetlen kakaót.

Füredre pár perc késéssel érkezem és meglepõdök a fokozott rendõri és polgárõri jelenléten. Pillanatok múlva kiderül, hogy ez a rengeteg ember a parkolást segíti, illetve utána vigyáz a leparkolt négykerekûek tömkelegére. Fáradságot nem kímélõ munkájukért ez úton is köszönet:)

Némi terelgetés után a sulitól kb. 5 percnyire kapok parkolóhelyet. Gyorsan kipattanok, bot elõ és már capatok is befelé kb. 10 perccel lecsúszva a Lacival megbeszélt idõponthoz képest. Laci a suliudvaron csörren rám. Odabent nagy tumultus, de túratársam már elõre nevezett, így ezt megúszom (köszi ismét, utólag is!:)). Startregisztráció, és meg is kezdjük a 2015. évi Mátrahegy 40-et.

A reggeli nap sugaraiban, ideális körülmények között hagyjuk el Füred aszfaltútjait, és vesszük az irányt a Múzsla-tetõ felé. A reggeli frissesség teljében hamar felérünk az EP-be, ahol a pontõrök szemmel láthatóan éppen saját maguk kifüstölésén ügyködnek.:) Az enyhe füstmégezés mellé szerencsére pecsétet is kapunk, és irány Sástó. Elágazás, Kiss Péter Emléktúra utánérzés. Mecsodáljuk a pár hete oly végtelen hosszúnak tûnõ lépcsõsort (gy. k. a KPE itt ér véget), mûút, és máris Sástón vagyunk.

A természet szemmel láthatólag lokálisan jobban a helyén van, mint tavaly. Az elõzõ évben már-már zöldellõ szomorúfûz még téli nyugalomban. A reggeli enyhe fagy is teljesen pariban van a régen megszokottal. Ha az ember nem tudná, hogy az Adrián éppen vihar rak partra hajókat és Norvégiában, 1200 méteren, Finsében - ahol anno Amundsen készült az Arktiszi expedícióira - épp 2-3 plusz fok és esõ van, egészen rendbenlévõnek is gondolhatná a dolgokat:)

Gyors átkelés egy réten, majd egy dózerúttal kacérkodó hangulatos kis erdei szakasz következik. Sokan az utat választják, mi inkább az ösvényt preferáljuk. Laci hívást kap és lemarad picit. Végül a sárga kör kiágazásban ér utól, ahol egy kisebb kavarást okoz az egyik rossz irányba haladó túratárs.

Királyháza felé vesszük az irányt. Sajnos egyre inkább kiderül, hogy ma az erõnlét nem egymásnak teremtett minket. Valahogy nem akar menni az együtthaladás, és ez egyikünknek sem jó. Neki túl gyors a tempó, nekem várnom kell. Az egyik kapaszkodóra felérve meg is állapodunk, hogy ma inkább külön utakon járunk.

Hamarosan a Királyházára vezetõ sárga négyzeten vagyok, robogok lefelé. Friss erõben, jó, fagyott terepen, kitûnõen haladok. A völgybe menet találkozom vak túratársunkkal, Jeremcsuk Istvánnal, aki már a K100-at is megcsinálta. Melepõdök, milyen tempóban halad lefelé a könnyûnek cseppet sem nevezhetõ, bokatörõ terepen vezetõje segítségével. Gratulálok neki, és tolom tovább a gázt.

Lajosházán a vizet a patakmederben - de ami talán fontosabb - a híd alatt találom. Ez errefelé nem mindig van így:) Az erdészházból épp egy adag túrázó vágódik ki. Rá is kérdezek, hogy esetleg pontban jártak-e, de nem.

Átkelek a hidacskán, ínszaggató rövid kis felszökés következik. Túrakutya - túragazdákkal. A sínek mellett haladunk, magasságban majorálva, de el nem érve õket, mígnem erõs jobbos, és bevetjük magunkat a Köves-tetõ meghódításába. A terep egyenletesen emelkedik, mígnem megkezdjük az utolsó kapaszkodút, és egy majd’ 180 fokos fordulót letudva megérkezünk a pontba. A pontõrök nápolyival kínálnak. A citromos édesség telitalálat. Sokat nem idõzök, a nápolyit is menetben eszem meg. Ha jól haladok, még talán Miskolc is belefér a mai napba, és meg tudom látogatni szüleimet. Persze mindez még igencsak messze van.

A pontot elhagyva kevéssé járt “úton” harántolunk keresztirányú terepbarázdákat, majd egy enyhe jobbos fordulóval Galya irányra állunk. A lajosházai sárga négyszög bekötése elõtt valamivel 3-4 fõ épp heves eltévedésben, de szerencséjükre éppen arra járok. A négyzet bekötése után meglepõdök, hogy ennyire hosszú az átvezetõ a vaddisznórezervátum drótkerítéséig. Pár hónapja jártunk itt Szemivel, akor rövidebbnek tûnt. Valszeg átdumáltuk az uncsi szakaszt.

Vadkerítés, egy bandukoló túratárssal váltok pár szót, és már jön is a jobbos-fiatalos-balos kombó, amit idén kiválóan szalagoztak. Kisebb belefutásokkal ledöngetek a Karos-hídhoz. Indul a galyai mászás. A híd után tolok egy energiagélt, és hajrá. Hamarosan Zolit érem utol, akivel legutoljára az Isziniken küzdöttünk együtt. Egy másik túratárssal megy ma, így csak pár szót váltunk, míg elhaladok mellettük. Az Üvöltõ-bérc-Üvöltõ-hegy kombó következik a ragyogó tavaszi napsütésben. A mûutat elérve a 700 méteres magasság ellenére hónak nyoma sincs, kitûnõen lehet haladni. Az aszfalt adta kényelmet kihasználva felhívom feleségem, aki éppen felkel, de rögtön vissza is fekszik a kint tomboló szürkeséget és szélvihart látva. Szerencsére én itthon kiváló névnapi ajándékot kaptam a csodálatos, napsütéses mátrai nap képében.

Az aszfalttól egy erõs balossal búcsúzunk, majd kapaszkodunk a Nyesettvárra. Hamarosan megérkeznek Galya elsõ nyaralói és a jég. A helyzet kezelhetõ. Sok túratárs mellet megyek el, már-már az az érzésem, hogy a fél mezõnyön átkeltem Füred óta.

Hamarosan megjön a kék. Egy kissé elkámpicsirodott túratársnõt bíztatok, hogy mindjárt fent vagyunk. Talán segített neki picit a lelki fröccs - nem tudom. A pontban gyors pecsét, és elgondolkodom egy sörön, de inkább a továbbhaladás meleltt döntök. Az autós büfében 0 kitérõvel kaphatok egyet.

Galyától lefelé kapok egy átmeneti túratársnõt, akivel kb. a Lipótokig egy tempót megyünk. A Lipótok szokásos meredekségükkel üdvözölnek- szerencsére ma lefelé. Pár képet itt kell lõni, átlag ide - átlag oda:) Meglepõdve látom, hogy mennyi áfonya mõ a kitett hegyoldalban. Meg is jegyzem magamnak, hogy a M115-ön majd meg kell nézni, van-e a kék bogyókból errefelé. A fagyott talaj 680 méterig tart, onnan lágyul a pálya.

A csodálatos mátrai panorámából alábbadva hamarosan meredek erdei mélyútban haladok lefelé. Szabóék háza a tóval, egy kis kezelhetõ sárdagasztás, majd hajrá - lefelé a kiváló, építészeti törmelékekbe fulladó, Parádsasvárra vezetõ erdei utacskán.

A faluba érve az aszfalton elkezdek betermelni egy kiflit - talán a büféig letolom. Egy túratárs az évszázados ipari mûemlék szomorú romjait fotózza. Hamarosan szembõl túratársak, akik már a Sós-cseri tetõ ostromára indulnak. Szaporoodik a nép, a 30-as táv mezõnyével együtt megyünk a következõ ponttól. A büfében gyorsan pecsételtetek, kikérek egy sört, keverek egy izót, és kb. 5 perc elteltével már indulok is. Az átlag 5.7 a pont után, sok lazítást nem enged.

A tetõre menet könnyebbnek tûnik, mint tavaly. Igazából nagyon gyorsan felérek. A szúróbélyegzõnél egy kedves túratárs elõre enged. A pont után némi közel szinthaladás után lezúzok az útra. Itt épp egy csoport vetkõzik neki a szembeoldal meredekének. Megnyugtatom õket, hogy meredek, de cserébe rövid:)

A szintutat elérve a túra számomra egyik legszebb része következik. Egy enyhén emelkedõ, teljesen dél-bükkies hangulatú, jól járható, moha szegélyezte szekérút, ami nagyrészt tölgyerdõben, itt-ott fenyvesben halad. A látványt dél-dél-kelet felé a ránk váró Kékes innen nézve igencsak tiszteletet parancsoló tömbje uralja.

A szintutat letudva parádóhutára ereszkedem. A terep kissé sáros, de azért nem akadályoz a gyors haladásban. A pontba érve az átlagom 5.8. Van mibõl rontai a Kékesre menet:)

A pontból egy kis felszõkés után érkezem a kékesi mászás kezdetéhez. Nyomok egy köridõt, hogy meglegyen idén is a menetidõ. Sejtem, hogy idén több lesz, mint tavaly. Akkor sár- és jégmentes menetben volt részünk ezen a szakaszon.

A terep vizes, sáros, helyenként az út helyén patak folyik - itt az erdõben, kevéssé járt ösvényeken kell rambózni. A viszontagságok ellenére jól haladok, tovább elõzgetva a most már 30-asokkal is kibõvült mezõnyt:) A mûút kicsit meszebb van, mint emlékeztem, de csak eljön ez a pont is. Pár szó egy velem együtt bitument érõ túratárssal, és usgyi tobább - pihenõ a Pisztrángosig.

A pontban gyorsan regisztráltatok, és már bele is vetem magam a Gabi-haláláig tartó következõ szakaszba. A terep egyelõre ok. Gabi-halála a maga 770 méteres magasságával a havat és jeget is meghozza. Itt-ott jégdöntötte fák szegélyezik utamat, amit az erdészet téli ittjártam óta már szerencsére átvágott.

Elérkezik az erõs jobbos, és innen már tudom, hogy pikk-pakk a gerincen vagyunk. A Kékesre vezetõ utolsó felszökés kezdetben jobb, mint vártam, de a jég és hó hamarosan megérkezik, hogy nehezítsen picit a körülményeken.

Végül 79,5 perc haladás után érem el a síházat. Gyorsan be a pontba, veszek egy almát, és tûzök is tovább. A mászás 3 tizedembe került, 5.5-öt mutat az átlag. Ellenben innen már csak lefelé vezet az út.

A csúcskõnél pontosítom a magasságot, aztán kék-háromszög-piros vonalon megyek tovább. A Vályus-kút felé menet rácsörrenek Lacira, hogy tájékoztassam az északi oldal várható viszontagságairól:)

Az EP-be két túratársammal egyetemben a pontõrök adta füstjelek alapján, alternatív utvonalon jutunk. A pontõr viccelõdik is, hogy akkor most kizár minket, mire megnyugtatom, hogy a kék háromszög kb. pont annyi plusz volt, mint a célrarepülés miatti rövidítés.

Itt is csak a pecsétet várom meg, és rohanok tovább. Végre jég-és hómentes a terep, tavaszi körülmények között repül a táv. A tavalyi bokatörõ szakszokon átfutok. Füred elõtt pár kiloméyerrel ftalálkozom Zalánnal, aki a gyerekekkel tolja a 20-as távot (hajrá, kell az új generáció!):) Pár szót váltunk, miközben átfutok rajtuk, majd vészes gyorsasággal távolodunk egymástól:)

A Csepegõ-kútnál megállok, veszek vizet. Ez az egyetlen és egyben az utolsó a számtalan érintett forrás közül - legalább egy helyen megtöltöm a kulacsomat. A vizet szinte azonnal be is tankolom, és rohanok tovább.

A falu elõtt átszáguldok egy hétvégi túrán slattyogó családcsoporton. Mire a szülõk szólnak a gyerekeknek, az oldalban már át is ugrottam rajtuk:)

Patak híddal és már Füred fûutcáján is vagyok. Innen már csak egy utolsó roham a cél. Buszmegálló, kisvasút, és már a suli utcájában kioptatom az aszfaltot. A 7:30 már nem lesz meg, de azért a 7:33 miatt sem kell szégyenkeznem:)

Köszönjük szépen a szervezést és a csodálatos, napsütéses, természetben töltött napot:) 

Egészen hamar összefutottunk. A Kalandparkba érve Attilla a parkolóban állt, és intet, hogy merre rakjam le a Suzukit. Ahogy meglátott, kis mosollyal az arcán nyugtázta, hogy az “Õrült Viking” is megérkezett. A startba menet Gabival futottam össze. Szegény elkoptatta a lábát a Dögölj meg-en, így ma pontõrködni fog. A Sombokornál fogunk találkozni újból pár óra és pár kilométer múlva. Egy pillanat, és feltûnik Köblös Csabi. Hihetetlen. 2 perce vagyok itt, és ennyi ismerõs arc mindenfelé. Péter barlangász múltja miatt e sport szerelmesei némileg felül vannak reprezentálva a rendezõség körében, és nagyon-nagyon jó újra látni ezeket a számomra kedves embereket:) Csabi a 20-as távot tolja, aztán megy át Gemaékhoz a lajosházi pontba.

Gyorsan nevezek, majd pár perc elteltével startolok is. Szorít az idõ. Hamar sötétedik és a webkamerák tanulsága szerint odafent igencsak télies körülmények várnak ránk idén. Ebbõl még akármi is kisülhet, jobb szedni a lábam míg stabil a talaj!:)

Füredig repül a táj. Pár lelkes túrázó elrohan mellettem. 6 feletti átlaggal érem el a pontot, gyors pecsét, és jön egy hosszabb, 700 méteres gondolkodó szakasz:) A Füred-Kékes menet a túra négy nagy hegye közül az elsõ. A kapaszkodó megosztja a még sûrû mezõnyt. Itt a 20-as és a 37-es távval is együtt haladunk, igencsak sûrû az erdõ egyes helyeken egy méterre jutó emberszám tekintetében.

A Csatorna-patakon átkelve feltételes EP. Meglepõddést színlelve viccelõdök a pontõrrel, hogy igencsak leköltözött a síház idén, mire õ kontrázik, hogy ez már az Alacsony-tátra, túlhalatdunk a Kékesen, ha esetleg nem tûnt volna fel.

A patakátkelés után eleinte a táv növekedtével lineárisan nõ a lejtszög, ami azért szerencsére egy még elviselhetõ szint után konstanssá válik. 650 méter körül az addig csak a völgy túloldalára jellemzõ hólfoltok tûnnek fel, majd hamarosan belépünk a hó és jég birodalmába. A körülmények érezhetõen többet vesznek ki, de azért így az elején még nem vészes a helyzet. Útonálló labadort lépek át, közben a buksiját is megsimogatom. A gazdi szabadkozik, de igazából nekem jólesett kutyázni egy kicist:)

Visszatörés, majd hamarosan egy kedves párral együtt érek fel a Kékes hátára. Elõttünk a Torony már kacérkodik szemeinkkel a fák ágai között elõ-elõbukkanva. Az órára pillantok, szint még kb. 100 méter lesz.

A mûutat elérve jelzõmellényes fazonok igazgatják a síközpontba érkezõket. A sípályánál reggel 9-et mutat az óra. Örülök. A start óta kb. 1:30 perc telt el, és már mindjárt az Ország Tetején járok. Pedig azért nem könnyûek ma a körülmények.

A síház 1:38 alatt lesz meg. Bent gyors pecsét, némi energiautántöltés, legurítok fél liter izot, felteszem új szerzeményem, a csúszásgátlót, majd usgyi tovább. Utóbbi eszközzel némileg kell játszani, hogy jól üljön a talpon, de mire a meredek lemenetel jön, tökéletes a cucc. A jeges, csúszós szakaszokon állva hagyom a mezõnyt. Eddig jó.

Jó fél méter körüli hóban haladunk, de elég jól le van taposva szerencsére. A ragyogó napsütés kicsit meg-megolvasztja a felsõ réteget, ami néhol egészen csúszóssá teszi a túristautat, de azért leküzdhetõ. A Sas-kõ elõtt egy nagyobb embercsoportot hagyok el. A letörés némileg izgalmasabb a csúszós-jeges betéteknek kösöznhetõen, de szerencsére  a póttalp még jó szolgáltatot tesz.

Sas-kõ után terelés. A Disznó-kõ fölötti gerincre küldenek ki minket. A terep durvul. Néhol igencsak szép falakat épített a vad téli szél. Eleinte bánom, hogy a Disznó-kõ kimaradt, mígnem a tetõn elérünk egy csodálatosan szép, szélfútta mezõt, ami egy feledhetetlenül varázslatos gerinchátban folytatódik. Lélegzetelállítóan szép tájon haladunk, ragyogó kék ég aranyozza be a szikrázó hómezõket, és mindezt pazar panoráma teszi teljessé. Úgy érzem, megkaptuk a Disznó-köért a kárpótlást.:)

A gerincbõl kikanyarodva hamarsoan visszatérünk az OKT nyomvonalába. Kidöntött fák nehezítik a haladást. A csúszós, féloldalas terep sem könnyít az életünkön. Markazi-kapu, majd döngetés az Ilona-völgyi vízeséshez. Az írtásos területre érve a hó ritkulni kezd. A jégbetétes szakaszokon továbbra is jól jön a rengeteg szeg talpanként. Erõs jobbos, majd le a völgybe. A dózerút havas-jeges keverékkel deríti a mezõny szívét. Jól haladok. Az északi oldal egyértelmûen fagyosabb és havasabb. 

Hamarosan meredek jobbos, és máris ereszkedem az Ilona-völgyi vízeséshez. A víesés jeges, lefagyott részén gondosan berakott kötél fogad minket. A biztonság kedvéért az indító 8-as még egy duplahalásszal is le van biztosítva - nem bízták a véletlenre:)

A vízesés környéke durván jeges. Leérve egy, a vízesés elõtt srégan bedölt fának köszönhetõen gyönyörû jégzászlóban gyönyörködhetek. Teljesítménytúra ide, teljesítménytúra oda bizony odamegyek, és rászánok pár percet egy adag gyönyörû képre.

A látványt hátrahagyva továbbra is jéggel tarktott, keményre fagyott sáron haladok. Bízom a csúszásgátlóban, igy tolom a jégbetéteket is, mígem egyszer csak brutál mód megcsúszom. Szerencsére el nem esek, de nem esik jól a hirtelen, nem tervezett guggolás. Felpattanok. Szerencsére szalagok rendben, lábak mûködnek. Gyors ellenõrzés: a bal talpból a szegek kb. 80%-a hiányzik. Anyázok egy picit azon, hogy hogy lehet valaki akkora gyökér, hogy csavarokat mûanyagba csavaroz, és azt gondolja, hogy az onnan gyaloglás közben nem fog kihullani - mint ahogy az meg is történt. A hamis biztonságérzetet adó szutykot hamarosan le is kapom, és holtsúlynak elteszem a zsákba. Bírt 7 km-t… Effektív ballasztanyag.

Közben Bélát érem utol Dorogról, aki “Szia Gábor” üdvöléssel köszönt. “Szia, de Tamás vagyok” - válaszolok, aztán a Csevicéig együtt haladunk tovább. Bitumen, rét, pont. Vincze Attila a pontban õrködik. Pár “kedves” szóval köszöntjük egymást szokásunkhoz híven:), aztán kiderül, hogy õ a pontban a teafõzõ mester. A másik pontõr férfiú állítólag teljesen inkompetens a témában, bár azért a teafõzés nem a gourmet konyha csúcsteljesítménye szerintem:)

Rövid trécselés, kis ismétlõ betét és újra fel a Mátra-gerincre. A tavaszias körülmények a magasság növekedtével arányosan téliesednek. Utolérem Bélát, aki a pontból hamarabb startolt, és le is hagyom. A kapaszkodókon elhagyok pár ismerõst, mígnem egy - mint késõbb kiderült - dorogi sráccal a közös sebesség okán egész jól összeállunk. A Gabi-halála alá vonulva már igazi télben haladunk. Az északi lejtõ jelentõsen több havat tartogat számunkra. A terep nem könnyû. Nyomból nyomba kell haladni és a félig fagyott, félig porhavas terep bizony nem könnyíti meg az életünket.

Végül csak eljön Gabi-halála a maga 780 méteres szintjével. Innen enyhül kicsit az emelkedõ és talán a terep is jobban járható. Pár hete, mikor Szemivel itt jártunk, még csak a mai hó kistestvére képviseltette magát. Mostanra a nagyobb bátty jó 40 centi fehér leplével várt ránk. Sombokorhoz közeledve megjegyzem ideiglenes túratársamank, hogy az a bajszos fószer (Béla) hogy kilõtt, mire kiderül, hogy együtt jöttek dorogról. Kicsi a világ:) A Sombokorig korábbi túrákról nosztalgiázgatva telik az idõ. Végre bekanyarodunk a Kékes sarkán, találkozunk egy kisebb adag hétvégi túrázóval, majd már a pontban is vagyunk. Gabi igéretéhez híven a pontban piheni ki a börzsönyi fáradalmakat:) Váltunk pár szót, a pontõröktõl kisírok egy feles pálinkát (ha már egyszer tavaly adtak - veszélyes játék ez:)):) Bélát a pontban beérjük, majd egy pár pillanat múlva már le is lép a két fõs dorogi szekció.

A pontban Berta Gabi megkérdi, hogy velem tarthat-e. Természetesen igen, jól jön a társaság a nehéz körülmények között. Ha ketten vagyunk, húzzuk egymást, és nem mattulunk be. Pár perc múlva már koptatjuk is a Sombokor havas lejtõjét. A jó 30-40 cm hó igen könnyû lemenetelt eredményez. Tavaly a sárban, vagy úgy általában bokatörõ szárazságban sokkal nehezebb ez a rövid, de kellemetlenül meredek szakasz. Jó tempóban, trécselve telik a táv a Vörösmarty túristaházig. A háznál Gabi telefontöltõt rak össze, míg én leeresztem a napi párlatot:) A buszmegálónál figyelünk, szerencsére nem nézzül be a lemenetelt. A magasságot leadva hamarosan átmegyünk a sárzónába, de szerencsénkre - az éjszakai fagyoknak köszönhetõen - azért járható a terep. A patakvölgybe ereszkedve a víz, pára és fagy összjátéka építette jégalkotásokban gyönyörködhetünk a tavaszias napsütésben.

Lajosházáig javarészt a barlangászatról, motorozásról és a kinti létrõl beszélgetve telik a táv. A régi vasút nyomvonalán többször is keresztezzük a patakot, de szerencsére nem vészes a vízhozam.

Lajosházán Gemáék pontja vár ránk:) Gabi futja az utolsó 20 métert, mert a pontba futva kell érkezni:) Gemáékat meglepem egy madár látta Akvivittel. Bizony sokat megélt ez a pia, mióta megvettem a reptéren péntek reggel. Átrepülte fél Európát, letolta a Budapest-Miskolc-Mátrafüred autós betétet, majd a hátamon végigküzdött 30 kilométert és cirka 1600 m szintet, mígnem megérkezett a címzetthez:) Gema nem tudja nagyon leplezni meglepõdöttségét:) Jólesik váltani pár szót, és megkóstolni a bihari HP-t (egészen pálinkás hangulatban telik ez a túra:)). A pontban eszünk-iszunk: kell a kraft a harmadik mászáshoz.

Elindulva Gabi megfogadja, hogy egyik éven végigolvassa a Péterrõl fákra kitett papírosokat, de ez nem idén fog megtörténni. A Kõtenger felé kapaszkodunk ki meredeken, jó tempóban. A beszélgetést “némileg” alábbhagy ezen az izmos kis felszökésen. Végül enyhül a meredek, és visszatérhetünk korábbi, a lejtõ aljában félbeszakadt témánkhoz, hogy tudniillik mi a helyzet a lélekkel. Érdekes történeteket oszt meg Gabi velem orvosi szakmájából.

Mátraháza elõtt forrás, feltételes EP-vel. A vízbõl persze innit kell, de sok idõt nem vesztegetünk. Hamarosan megcsípjük a parkolót, ahol technikai szünetet tartunk. A szünet alatt én körbetelefonálok, hogy minden rendben, jól haladunk. Ha így megy tovább, még végül be is érünk (amiben persze egy percig sem kételkedtünk):)

Mátraházán újból összeállunk a dorogi különítménnyel és majdnem együtt tévedünk el, mert nem vesszük be a jobbost a Kékes felé. Mielõtt a falu végén az út eszeveszett süllyedésbe kezd, szólok a többieknek, hogy ez tavaly biztosan nem így volt:) A silabusz segít, és pár perc múlva már megyünk is a Veronika-rét és az azon szánkózó gyermeksereg közé. Ez a kanyar örökre az emlékezetünkbe ég:)

A vidáman szánkózó családapákat és a falsápadt, aggódó, szánkópálya szélén álló anyukákat hátrahagyva bevetjük magunkat a Sombokorhoz vezetõ szintútba. A hátrahagyott síugrósánc betonvastraverze egy régvolt, dicsõbb kor mementójaként húzódik fejünk felett. Hamarosan elágazó. Mi a bal utat választjuk és pár méter után el is érjük a pontot. A pontban Szlatki Gabi mondja, hogy találkozott Ferenci Lacival. Neki elege lett a hóból, és átpártolt a 37-re. A Gabi-halála elõtti viszonyokra gondolva ezt meg tudom érteni. A pontban jó hangulatban eltöltött néhány perc után egy futóval kapaszkodunk ki a Kékesre. Kb. 180 méterre van fejünk felett az Ország Teteje. Felfelé menetben a futócipõkrõl beszélgetünk, majd végre megenyhül a meredek.

Kékesen nem vagyok magamnál: elfelejtem, hogy a síházba be kell mennünk. Gabi a Szanatórium kapujában szerencsére megkérdezi, hogy ennyire lent van-e a síház, mire visszakérdezek, hogy miért, most is be kell mennünk? Sajnos igen, így beteszünk egy jó 1.5 km pluszt… Ekkora marhaságot.

A pontba érve az asztalon a sapkám fogad. Ennyire hülye már tényleg nem lehetek. Gyorsan a hátizsákomba nézek. Szerencsére a sajátom odabent, ez nem az enyém, csak tök ugyanolyan… Van még remény…

Immáron negyedszer haladunk el a csúcskõ mellett - a szüksges 2 helyett -, de most már legalább megvan a pecsét és regisztráció:)

Kékesrõl a Kis-kõ felé egy hely van, ami nem teljesen egyértelmû, mert a dorogi alakulat épp rossz irányba halad, de hamar, szinte nulla méter plusszal javítjuk a bakit. Az út eleinte kb. szintben halad, aztán amikor lejjebb adja az orrát bele-belefutunk. Azért már érezzük, hogy a mai nap nem az évad legkönnyebb menete volt. Hó, jég, sár, tavasziasan könnyû terep egyaránt jutott a magasság függvényében.

A Kis-kõhöz érve M115-ös kanna fogad minket. Poénkodunk is, hogy rossz vicc: a Kalandpark után még vár ránk egy 65-ös etap:)

A Markazi-vár völgyébe ereszkedve a búvárbalesetekkel és azok alaposabb orvosi magyarázatával múlatjuk az idõt. A trécselés mellékhatásaként lelkileg gyorsan a völgybe érünk, szekérút, mezõvé tágul az erdõ és már jönnek is a vár irányát jelzõ szalagok.

Felfelé kapaszkodva Gabit elõre engedem. Hihetetlen, mennyi szufla van benne. Lassacskán kicsit lemaradok, de végül pár perc különbséggel a pontba érünk. Kb. eddigre sötétedik be. A pontõrök épp tüzet csiholnak. A Kis-kõrõl kisebb megszakításokkal folytonos lámpafûzérekben himbálódznak le a mögöttünk érkezõk. Innen nézve a “Kis-kõ” elnevezést csak irónikusan tudom értelmezni. Azért 450 m szint annyira nem is kicsi így, az 52. km-ben, 2400 szinttel a lábainkban.

A pontban ellátmány bõven. Izot keverek, energiagélt tolok és szendvicset. Az utolsó rohamra készülök. Ha a Kis-kövön túlvagyunk, gyerekjáték a vége. Onnan már hasoncsúszva is beérünk.

Lassan a tûz is beindul. A napnyugtával hûlni is kezd, az egyre lelkesebb tûz köré gyûlünk. Fejlámpa, aztán elindunk az utolsó rohamra.

A várból lefelé futunk. A völgybe érve, a lassan emelkedõ úton egyenletes tempóban haladva, beszélgetve ütjük agyon a perceket. Sikerül a balos felágazáson túlmenni. Most jól jön az óra trackback funkciója. Pár perc és már élvezhetjük is a “Kis-kõ lankáit”. Az útig elõl haladok, Gabi a sarkaimon:) Többször felajánlom, hogy elengedem, de csak az útnál akar váltani.

A pontba ismét pár perc eltéréssel érünk az õ javára. Rövid pihenõ, tea utántöltés és indulunk. Itt már nincs értelme várni. Kopp jeges dózerúton haladunk, nézzük a silabuszt, innen már nem akarunk extra távot beletenni. Jók vagyunk, mint akit dróton húznak, találjuk meg a piros kiágazást és innentõl már egyértelmû a menet. Az erdõbe érve Gabi fejlámpája hamarosan fénykórt kap: elhalványul. Nem teljesen, de futni már nem tudunk a csökkentett fénymennyiséggel. Egy lámpával haladunk, elõre engedem, és hátulról fényszórózok. Néha egy-egy mocsarasabb rész megosztja a csapatot, és ha megfeledkezek követõ fõvilágpsítói szerepemrõl, Gabi szól, hogy lámpa nélkül azért ez az utolsó pár km nehézkes:)

Hamarosan meghalljuk a patak csörgedezését, egy meredekebb szerpentin, és ezután már csak pár pukli Mátrafüred. Falu, cvilizáció, lámpák, bitumen. Hegyi Sporok Bázisa. Pontõr mellett Fizikus, a barlangász, aki nem ismer meg annak ellenére, hogy együtt toltuk a túravezetõit… Árulja a könyvét. Megígérem neki, hogy Füredrõl lefelé veszek egy példányt, ami így is lesz.

Pecsét és már battyogunk is a cél felé. Kb. 2 km a régen várt lépcsõsor. A bozótrally eleinte kellemesen fagyott. Egy buszfényszóró ér utol minket. A hazai gyártású fényágyú brutális mennyiségû fényt lõ ki magából. Egy fotonvulkán. A srác közénk áll, hogy Gabi jobban lásson. Ez így is megy az elsõ adag sárig, ahol a srác a cipõje okán némi kitérõre kényszerül. Én megmártóztatom még így utoljára a cipõm és a túranadrágom a mátrai iszappakolásban:)

Az utolsõ felkszökés sokkal jobb, mint tavaly. A sár szinte semmi a múlt évi helyzethez képest, így hamarosan a Kalandpark aljában találjuk magunkat. A lépcsõsor elõtt a kötelezõ “No, még egy kört?” kérdés, ami ismét csak osztatlan lelkesedést vált ki kis három fõre dúzzadt csoportunkban, de ma inkább nekilátunk a lépcsõzésnek az extra menet helyett:)

A lépcsõsor a slusz poén ennek a túrának a végén. Gabi, mielõtt felérünk, szusszan egyet, de jön is rögtön tovább. Sokat kivett ez a kavarással együtt 60-as menet mindannyiunkból.

Ez a lépcsõsor is véget ér egyszer, és már a parkolóban capaltunk. Jobbos, majd elõttünk a célépület. Gabi befutja az utolsó 10 métert szokásához híven:) Végül 13 óra 22 perc menettel a hátunk mögött átvehetjük az elismerõ oklevelet és fogadhatjuk a rendezõség gratulációját.

Köszönjük szépen a tökéletes rendezést, a ragyogó napfényben fürdõ mátrai “lankákat”:), és a csodálatos, kint töltött nap feledhetetlen élményét. Igazán méltó emléktúra volt az idei!

Jövõre újra:)

A péntek este 2500 km-rel a hátam mögött talál Miskolcon. A várható idõjárást már hetekkel a túra elõtt vizslatom. Végül az utolsó elõrejelzések szerint igencsak enyhe idõre készülhetünk: Tar-kõre 2 fokos csúcsot mondanak, a többi részen pedig vígan nula fok fölött lesz a hõmérséklet (7 fok körül nagy átlagban). Ez tiszta tavasznak ígérkezik. Az elõzõ 9 túra igencsak fagyos hangulatával tarsolyomban sokat vacillálok, mibe menjek, mennyi meleg cuccot vigyek. Végül hiszek a pozitív elõrejelzéseknek, és minimalizálom a ruházatot: aláöltözet, túranadrág, póló és egy vékony széldzseki mellett döntök.

Este késõn kerülök ágyba, így a reggeli óracsörgés után még ráhúzok pár percet az álom világában. Végül gyors reggeli után fél hét körül ülünk be az autóba és indulunk Tapolcára. A kései startnak köszönhetõen a mezõny jó része már elment. A tavalyi tolongás már valahol a Kõmázsa lábainál jár:) Gyors nevezés, fizetés, startidõ pecsét, óra, telefon indít, és már taposom is a - számomra - 9. Tortúra távját. Az idõ kiváló: 9 fok, ködnek se híre, se hamva és a Nap is a horizont alját nyaldossa. Mindjárt felkel.

A bitumenen egyedül haladva hagyom el a várost. Egy éppen újjáépülõ üdülõhöz füstös kis mikrobusz szállít melósokat, akik furcsa szemmel nézik a bottal kopogó túrázót miután legurították a reggeli lélekmelegítõt. Az építésrõl a útra hordott sár láttán elgondolkodom, hogy idén talán a szokásos hó helyett a dágvánnyal kell megküzdenünk, de ez úgyis hamarosan kiderül…

A kõbánya elõtt a kanyarkiegyenesítésben meg is kapom elõzõ kérdésemre a választ: a nyílt réten ennyire körülményes még nem volt a haladás. Küzdõs. Hirtelen visszakívánom a máskor szokásos téli fagy kemény talaját.

Az erdõbe érve beérem az elsõ pár résztvevõt. Õk is küzdenek a sárral, de néhányan már meg is állnak pihenni. Valszeg nem a 65-re gyúrnak:)

A Vörös-kõig nem nagyon változik a helyzet. A felmenet a kõ gerincére is meglehetõsen küzdõs. Végül a hegyetõt elérve eltûnik a sár, jó tempóban lehet haladni. A bükkszentlászlói kiágazás után még mutatkozik némi dágvány. A Bagoly-hegy mászásának elején egy nagyobb csoportba botlok, akik kb. fél Tom tempóban haladnak. Szerencsére elõzékenyek, így könnyen kielõzöm õket. A Szentkereszt elõtti utolsó nagy mászást már jó tempóban teljesíthetem, sokat javul a sárhelyzet. A tetõn ér az elsõ napsugár, ami csodálatos aranyszínbe burkolja a kopár “téli” erdõ égnek meredõ szürke bükkjeit és a talajt borító puha avartakarót.

A faluba ereszkedve “megcsodálhatom” a jég okozta károkat pár, túristaútra dõlt, igencsak ágas-bogas fa képében. Reménykedem benne, hogy sok hasonló élményt nem tartogat a nap…

Bükkszentkereztre érve, a falu határában szép rálátás nyílik Tar-kõre, ahova cirka 22 km múlva fogok megérkezni.

A Faluban csak egy õrült autós száguldozik idén. A mélyponton a közeg vigyáz a rendre és nyugalomra. Az óvodát és környékét kissé átépítették. Egy idõsebb bácsitól kérdem, hol a gyermekmegörzõ. Eleinte nem érti, mit is akarhat egy bottal felfegyverkezett túrázó egy óvodától, de végül csak válaszol.

Végül az elsõ majd’ 12 km 6 km/h-s átlaggal, 1:51 alatt megvan. Gyors pecsét tea, puszi Gabinak, aki szintén tolja a távot, és már veszem is kifelé az utat. Kb. 2 percet vesztek a pontban. Odakint telefon haza. A reggeli sofõr, édesapám igencsak meglepõdik, hogy már Szentkereszten vagyok.

Fürdök a napfényben. Globális felmelegedés ide, globális felmelegedés oda én bizony élvezem Norvégia után a brutális napmagasságot és a melengetõ sugarakat. Örülök, hogy nem toltam túl a ruhát, mint sokan mások: nem egy túrázó küzd derékra kötött télikabáttal.

Letérek a mûútról, belevetem magam a Hollóstetõre vezetõ dózerútba. A sárga levágását most is kihagyta az emberhad, talán én vagyok az elsõ aznap, aki ismeri a régi ösvényt. Nem sokkal arrébb a jelet ismét húzták egy másik dózerútra, de hamarosan újra a régi, jól ismert terepen haladunk. A szikrázó napsütés továbbra is kitart, felhõ sehol az égen. 

Hollóstetõt jó tempóban érem el, ahol egy túratárs pólóban tolja az aszfalton. Gyorsan csinálok is róla egy képet, nem gyakroi látvány ez ezen a túrán:) A bitumen kényelmét kihasználva elõkerül egy szendvics is.

A Szarvas-kúthoz menet idõlegesen egy lány szegül mögém. A túrázók jó része nem megy le a rét végére, a fõúton rövidítenek picit a távon.

A Szarvas-kútnál ismét szépen alakul az átlag, 6-os. Ahogy kinéz, sikerülhet hõn áhított tervem, a Várkút bevétele fejlámpa nélkül. Jól tudom, messze még az utolsó EP, így csak csínján szemezgetek a gondolattal. A Sugaró izmos kapaszkodója rendesen megszórja a mezõnyt, fõleg amikor egy jég kidöntötte nagyobb facsoporthoz érünk. Egyesek fotózni kezdenek, engem inkább az érdekel, hogy tudok átkelni rajta nagyobb idõveszteség nélkül. Felfelé egy-két fanatikus futó fut el mellettem. Gratulálok a kitartásukhoz, és bíztatom õket az út hátralevõ részére.

A mászás végül egy tizedet ront az átlagon. Sokkal jobban jövök ki belõle, mint az alján gondoltam. Hátranézek, az idõlegesen szegült lány sehol. Nem bírta a mászást. A Sugaró tetején igazi koratavaszi hanglat fogag a lassan felcseperedõ fiatalost elhagyva. Hónak nyoma sincs, a kék égbõl ömlik a ragyogó napsugár. Igazán bánhatják, akik elõneveztek, és mégsem jöttek: a legrövidebb napon ritkaságnak számító igazi tavaszi túrát mulasztottak el.

A Lusta-völgy felsõ végéhez közeledve néha röpke pillanatokra meg-meg állok lõni egy-egy fotót a csodálatos tájról. A mezõny totál szétszakadt. A túra hátralevõ részén igencsak ritkán futok már résztvevõkbe az EP-ket leszámítva. Úgy tûnik, átverekedtem magam a mezõny jó részén.

A jávori elágazás után aznap ritka látványban lesz részem: hó! Már ha annak nevezhetjük az út szélére félrekotort legutolsó hóesés 4-5 centis kis kupacocskáit.

A Vadaskert elõtt két túrázó vadul tart a semmibe, de mire szólnék nekik, rájönnek, hogy a mûúton kellene haladniuk. A síházat 4:10 perc gyaloglással a hátam mögött, 11:05-kor érem el. Sokat itt sem idõzök. Teát isozm, szendvicset eszem, és izot keverek. Az egész 7 percbe telik, és már újból úton is vagyok.

A zöld Bánkút felé járhatatan a jégkárok miatt, így Nagy-mezõrõl a bitumemen megy ki a mezõny. Bánkútnál a Faktor-rét felé veszem az irányt. Gyors szúróbélyegzõ a Madonnánál, és usgyi tovább.

Nagy-mezõ végéig egyetlen emberrel hoz össze a sors, az sem túl kommunikatív. Sebaj. A Kis-Nagy-kõhát kombo felé haladvá rámtörm az álmosság. Fürdetem az arcom a hihetetlen delelési magasságban leledzõ napban (19 fok - nálunk északon csak 6.8 ilyenkor…), be-behunyom szemeimet, és úgy caplatok a bitumenen egy-egy szakaszt.

A Keskeny-rét irányára fordulva két túrázóval futok össze, akik megijednek, hogy a kék helyett a fent menõ dózeren maradtak. Megnyugtatom õket, hogy én jó 20 éve mindig itt megyek ki Tar-kõre, szóval annyira nem lesz gáz a téma:) Rövid szóváltás a ki mikor indultról, majd - mielõtt eltûnök beszédhorizontjukról - viccesen megjegyzik, hogy hogyha így haladok, világosban beérek. Utóbbi persze lehetetlen - nagy úr az átlagsebesség és a matematika.:)

Tar-kõhöz közeledve egyre szebben tárulkozik ki a Bükk legszebb panorámája. A csúcson gyors magasságellenõrzés: 1 méter differencia az óra és a tábla között, nem kell utánállítani. A kõ peremére érve szokásosan gyönyörû panoráma fogad a Dél-Bükktõl az Alföldön, a Kékes jellegzetes koporsú alakú sziulettjén, majd a Mátra-fõgerincen át egészen Galya-tetõig. Gyors pillantás az órára: sikerült a csúcsot du. 1 elõtt becserkésznem (ca. 12:50). Ha minden jól megy, meglesz a tavalyi délután kettes Tamás-kút. Szúróbélyegzõ, gyors fotó, és húzás tovább. Tar-kõrõl lefelé, a Toldi-Bükk kapujában igazi tavaszi hangulat fogad: a ragyogó napsütésben finom kis tavaszias szellõ játszadozik az õsz hátrahagyta avartakatóval. Ha nem tudnám, hivatalosan milyen évaszak van, egészen biztosan a tavaszra, március végére, április elejére tippelnék. A Toldi-Bükkbe vezetõ máskor némileg körülményes meredek lemenetel ma teljesen jól járható. Hónak, fagynak esélye sincs a déli fekvésû lejtõn. A Hereg-vágás hasonlóan jól járható. Tiszta fõnyeremény ez sebesség szempontjából.

A Tar-kõ-Tamás-kút táv az itiner szerint 4 km. Minden évben kíváncsiak voltunk, mennyi ez a valóságban. Hiába tepertünk a szakaszon 6 körüli átlaggal, 40 percen belül sosem értük el az ellenõrzõpontot. Idén végre lemértem: a 4 km valójában 5.68, ami teljesen pariban van korábbi becsléseinkkel.

A pontba érve a szokásosnál kevesebb túrázóval találkozom. Teaivás és -töltés, némi szendvics, majd 5 perc múlva (13:55) már repülök is tovább - már amennyiben a mûútra visszakapaszkodást repülésnek nevezhetjük a maga 80 méter szintjével 500 méteren…:)

A Völgyfõ-házig javarészt magányosan telik utam. A nap brutálisan magasan. Ha szedem a lábam, a várkúti terv is sikerülhet. A tavaszas idõjárásban vad zöld színben burjánzik az utat sok helyen szegélyezõ mohaszõnyeg. A téli fagyhalál birodalom nyomokban sem fedezhetõ fel a tavaszt idézõ, szikrázó életimádatban.

Gerzsény-ház, mûút, és ismét befogok két túrázót. Egyikük meg van róla gyõzõdve, hogy a Völgyfõ-háztól a Várkút még 15 km - valójában 6.5. A végén csak elhiszi, majd õk is a múlt homályába vesznek.

A hullámvasúton befogom Hevér kollegát és Millaszubjetívet. Az éjszaka közeledtével a nap záróakkordjaként csodálatosan pazar naplementében lehet részünk. A látványban gyönyüörködve arra gondolok, hogy az Istennek van humora: a nép a bevásárlóközpontokban tapossa egymás nyakát a karácsonyi ajándékokért folytatott eszement küzdelemben, miközben a Mester a legnagyobb ajándékot, ezt a csodálatos naplementét az égre festette nekünk:)

A naplementében gyönyörködve és fotózgatva gyorsan telik a táv, így pikk-pakk a Kövesdi-kilátó tövébe érek. Már sötétedik, de a helyzet jobb, mint tavaly. A kilátó tetején megrendelem a hazafuvart, majd a túristaházhoz ereszkedve kimegy a jobb bokám. Szerencsére nem vészes a helyzet, de ez biztos jele, hogy az EP-tõl bizony lámpa kell.

Az EP-ben nem idõzök sokat. Keverek egy izot, Millaszubjektívvel leegyeztetem, hogy kapjak majd egy 50-es érmet e félig sikerült nyári Kék Balatonért, és indulok is. Kilépve 5.8 az átlag az órám szerint - nem romlott. Örülök, majd hirtelen nem találom az itineremet. Visszamegyek, nem hagytam ott - akkor a zsákban kell lennie. Indulok, de a házból újra kilépve az a fránya sebesség 5.7-re csökken. Most már csak azért is 5.8-al akarok célba érni:)

Tolom az utolsó szakaszt az Eged nyergéhez. Jól megy. Hamarosan visszaáll az 5.8, amit már jó eséllyel tudok tartani, hacsak nem lesz írtózatos dágvány az utolsó szõlõhegyen. Két lány jön szembõl. Mint kiderül, elhagytak egy kesztyût. Jönnek utánam, de lemaradnak lassacskán. Az Eged kiágazását várom, mint a Megváltót. Csak elérkezik, és leadja az orrát a menet. Egerre csodaszép látvány nyílik, ködnek nyoma sincs. Már Tamás-kút után észrevettem, hogy a korábbiaktól eltérõen a rendezõk gondosan szalagozták a nem egyértelmû szakaszokat. Most, az éjszaka beálltával jól jött a szalag, fõleg azoknak, akik nem ismerték a levezetõ utat az Eged nyergébõl. A Csomós-tanyára vezetõ út kiágazása bizony nem túl egyértelmû, ha elõször jár erre az emberfia.

A köves lemenetel nem esett túl jól, de lelekesített, hogy ha minden jól megy, a 9. jelvénnyel a legjobb teljesítési idõmet is sikerül begyûjtenem.

Az utolsó szõlõhegy némileg sáros volt, de kezelhetõ. Leereszkedve két félénk macska köszöntött Eger határában. Innen már csak egy kis bitumenezés volt hátra a célig, meg az átkelés a fõtér ünnepi-vásári forgatagán, ahol némileg furcsán festettem a túrabotokkal kopogtatva, égõ fejlámpával. Végül 11 óra és 20 perc gyaloglással és 82300 lépéssel a hátam mögött betoppantam a célba.:)

Köszönjük a rendezést és a csodálatos naplementét:)

Iszinik ötödször

Idén sem sikerült. Idén sem sikerült sokat aludni és idõben hazaérni a túra elõtti csütörtökön. Pénteken repülök. Otthon szokásos szertartás: kóla, sör elrejtése a nyomvonal mentén, Felvidéken kiflivásárlás, aztán húzás Zebegénybe. Szusszanás, majd indulunk a Morgóba egy fennséges vacsorára.

Vacilálok, hogy melyik lámpámat vigyem, végül a LedLenser H7 mellett döntök. Gyors rámolás, majd minden eddigi túra elõtti ágybekerülési rekordjaimat megdöntve 10-re már fekszem is a meleg kuckóban.

A reggel óracsörrenéssel robbantja szét az álomvilág nyugalmát hajnal 5-kor. A szokásostól eltérõen pihentetõen aludtam. Gyorsan kiverem a szüleimet is a fekhelyüktõl, és pár pillanat múlva már robogunk is az autóban a start felé.

Teljesen meg vagyok gyõzõdve róla, hogy a start 7-kor van, így hajtom édesapámat, hogy meglegyen a 60-as átlag, és elérjük a startot Szárligeten. Az úton szerencsénk van: se köd, se nagyobb forgalom nincs a hajnai órán, így 6:55-re megérkezünk Szárligetre. Búcsú nélkül startolok ki a kocsiból és indulok a starthely felé. Hirtelen feltûnik, hogy mitha a szokásostól kevesebben lennének. Mindenki tök nyugodt. Semmi start hangulat. Asciimo nyugodtan köszön, átadom neki az ajándék Akvivitet, amit az 5. rendezés alkalmából hoztam Neki, és elgondolkodom, hogy milyen rossz is hogy ilyen kevesen lézengenek a startban pár percnyire az indulási idõtõl… Aztán lassan csak leesett, hogy valamit benéztem.:)

Odabent megkapom az elõnevezési lapom, majd rá két percre megérkezik a budapesti töltöttvonat. Ez fogalom. Egy piros acél-üveg kalitka túrázókkal töltve. Mint egy nagy emberhurka. A teljes szerelvény kiürül, ahogy lényegében a túra teljes mezõnye megérkezik a starthelyre.

Nem gondoltam volna, hogy az idei túrán reggel f8 elõtt lámpát kell kapcsolnom, de a két betûs kitérõ rákényszerít:) Ha villany nincs is, legalább víz van. Talán fontosabb, mint az elõzõ, fõleg ha az embernek van fejlámpája.:)

A start elõtt összefutok pár ismerõssel. Trécselés, majd végül Zolival úgy döntünk, együtt vágunk neki a távnak.

A fél 8 csak eljön, viszont senki sem startoltat minket. Egyszer csak a tömeg spontán megindul, és ezzel el is startol az 5. Iszinik 100 mezõnye. 

Szerencsére elõl vagyunk a tömegben, így a falu utáni keskeny ösvényen elég jól tudunk haladni. A terep jól járható. Pont annyira nedves, hogy komfortossá teszi a haladást, de még nem nehezíti azt. A Somlyó-várra 6 feletti átlaggal jutunk fel. Zolinak és nekem is jobban megy a menet, mint tavaly - bíztató.

A pontban nem répázunk sokat, van még 1-2 kilométer hátra:) Átbukunk a Somlyó hátán, és usgyi le a tronyói útra. A Nap továbbra is sikeresen bújkál a novemberi szürke fellegek mögött. Úgy tûnik, nem sok esélyünk van, hogy a túra folyamán elõdugja a buksiját.

Tronyónál Asciimo épp csomagolja az asztalt: frissítõpont volt a futóknak. Gyors köszöntés, és spuri tovább. 

A bodzás-völgyi földút idén sincs beszántva, így jó tempóban haladhatunk, miután a föld elején raktunk egy kapujelzést Zolival:) A Koldus-szállási EP-t picivel terv felett,  3:15 alatt teljesítjük. Itt elõkerül némi szendvics, mert a rohanós elsõ 50-en könnyen elkajálhatja magát az emer, ha nem figyel.

A jellegzetes öreg tölgyet hátrahagyva hamarosan a mélyúton kapaszkodunk kifelé. Elérjük Pes-kõ szikláit, majd a Vértestolnai mûút elõtti fiatalosban haladunk. Itt némileg sárosabb a terep, de azért még hibahatáron belül van:)

Az EP-ben paradicsom és a futók által hátrahagyott rágcsa vár ránk. Nekem gumicukor paradicsommal a menü - ami így utólag elég extrémnek tûnik, de akkor és ott azt kívántam leginkább. Zoli szóba elegyedik egy ismerõs konzulens hölggyel, aki barátnõjével az 50-esen van. Velük jópár kilométeren keresztül kerülgetjük egymást, mígnem Mogyorósbányához közeledve elhúznak majd.

Rövidke bitumen után be az erdõbe, és fel a Vadföldhöz. Idén nincs átvágás, beszántották. Talán életemben elõször látom beszántva, pedig már jártam itt jópár alkalommal. Gyors panorámafotó a földröl, és már futok is Zoli után. A jelet idén ismét bevitték a bozótosba. Vicces, hogy minden évben máshol megyünk a Vadföld után:) Bánya-hegyet terv szerint megcsípjük. A pontban nápolyi, izo utántöltés, majd indulás tovább: sürget a rövidre szabott világosság.

A Gerecse oldalával szerencsénk van. Az elmúlt napok esõzései nem vágták gallyra az utat, jól tudunk haladni. Hamarosan a Sandl-hárs és a Gyermeküdülõ következik. Balos a Tûzköves-Jura kiágazáshoz és ismét elérkezünk túrám kedvenc szakaszához. Sajnos napfény idén nem örvendeztet minket, de ez a rész még szürkeségben is csodaszép:)

A Kis-gerecse köves-csúszós oldalától Zoli elõre tart, de végül problémamentesen letoljuk a szakaszt. Pusztamarót, majd húzás tovább a Bika-völgybe a jellegzetes U alakú fordítókanyarral.

A Bika-völgy pár éve szépen ki van pucolva a villanyvezeték alatt, nagyon jól lehet haladni a korábbi évek keskeny kis bozótharc ösvényéhez hasonlítva. A hullámvasútpálya után lerongyolunk a bajóti mûúthoz, és meg is érkezünk a kényszerpihenõt jelentõ hot-dogos ponthoz. Hirtelen feszökõ kis domb tetején áll a sor az út szélén, ami jópár dombtetõn felbukkanó autósra hozza rá a frászt, dehát ez van. A pontba 5.9-es átlagsebességgel értünk, de a kb. 20 perces várakozás és hot-dog evés lerontja 5.7-re. Sebaj, majd a mogyorósbányai pontban nem pihenünk annyit.

Hot-doggal a gyomorban vágunk neki a Péliföldszentkereszt elõtti nagyobbacska dombnak, ami Zolinak nem is tetszik annyira, de azért szépen tartja a tempót. Odafent szokásos éves életjeladásom telefonon keresztül, majd ki az erdõbõl. Idén a szántóföldön húzódó alternatív földutat választjuk a zúzalékköves út helyett, így a szakasz felén tudjuk kímélni az izületeket. A bitumen így az 50-hez közeledve már senkinek sem esik jól. Láthatóan mindenki szenved a kemény padlótól, de szerencsére rövid ez a kék keresztre átvezetõ betétszakasz. Péliföldszentkereszten eszembe jut Hariék tavalyi SMS-e, amikor írta, hogy Budapesten szakad az esõ, õk színházba, de gondolnak rám:) Így írok neki egy üzenetet, hogy ma is színházban vannak-e? Már csak két hupli a közöttük levõ kis iránykorrekcióval, és már zúzunk is le Mogyorósbányára. Végül 4 után valamivel érünk a pontba, az elsõ 50 km 8:36 alatt megvan. A kocsma elõtt kapok választ a korábbi kérdésemre Haritól: idén nem, a várban sétálnak. Ezek szerint emlékezett még a tavalyi üzenetre.:)

A pontban Zoli vizet tölt, én pecsételtetek, sört iszom és teát hozok magunknak. A sör rekord idõ alatt lemegy, az ízét sem érzem. Ez nem az élvezetrõl szól ma. A kocsma elõtt várok, aztán végül megsürgetem Zolit. 10 perc ment el, indulni kéne, még világos van.

A Kakukktól elstartolva hamarosan az újonnan megszépült buszmegállónál koptajuk az aszfaltot, majd már kapaszkodunk is ki a falucskából. A világos még kitart, és titkon remélem, hogy elérjük a Tokodi-pincéket. Ez az eddigi négy menetbõl egyszer sikerült.

A mélyúton a Kõsziklára kapaszkodva erõs tempót diktálok. Zoli picit lemarad, de nem jelentõsen. Egy elágazásban találkozm Zsolttal, aki éppen a rossz irányba, lefelé induló túristaúttal szemezget. Szólok neki, hogy inkább a felfelé menõ, jobb oldali ágat válassza, még ha rövid távon gravitációs potenciál szempontjából a bal ág számít is csábítóbbnak:) Együtt haladunk tovább. Elmeséli, hogy a faluban már sikerült eltévednie, de a helyi Józsibá rendes volt, átengedte a kertjén, így relatíve kis töblettávval megúszta a kalandot.

A Kõszikla tisztására érve örülünk a többletfénynek amit a megritkuló lombkorona okoz. Zolinak hátrakiáltunk. Jön, semi gond.

Lefelé adjuk az orrunkat, indul a pincerally. Nyílt területen, bokatörõ vízmosásban haladunk. Lámpát persze nem kapcsolunk, most már dacból is elmegyünk a mûútig, de szerencsére még kellõen világos is van.

Jön a dózerút és a trükkös balos, amit ha benéz az ember, szintén jó helyre jut, csak kicsit hosszabb úton (2008-as tapasztalat:)). Ez ismegvan. Zolinak hátrakiáltunk, hogy vigyázzon a sunyi kis leágazással, amit  egyébként Asciimo is gondosan fényvisszaverõvel jelölt.

Végül a kiskert, a jellegzetes fehér ház, és ismét vissza a fent elhagyott földútra. Hamarosan szaletli és mûút. Itt kicsit megállunk. A 6 körüli tempó erõs lenne a még majd’ 45 kilométerre, és Zolit is be kell várnunk. Megérkezik. Mondja, hogy menjünk, neki ez a tempó túl sok, de megnyugytatom, hogy ez csak presztízsmenet volt, hogy elérjünk lámpa nélkül a mûútig, a továbbiakban némileg megfontoltabban fogunk haladni.

A Suunto Ambit GPS óra Mogyorósbányától végig csökkenõ átlagsebességet jelzett. Most van idõm kicsit ránézni: a GPS chip nem veszi a jelet, a táv maradt a Kakukk 51 km körüli értékénél. Öröm. Sebaj, jövõre újra jönni kell, hogy meglegyen a túra track-je:)

A mûúton kisebb csoportverõdik össze. Hamarosan jobbos és fel a Hegyes-kõ meghódítására. A csoport jól halad együtt egészen az utolsó ínszaggató felmenetelig, ahol végül Zolival ketten érünk a tetõre hátrahagyva az ifjúságot:) Az enyhülõ hegytetõn Zsolt is hamar beér minket, és együtt haladunk a tokodi leágazóig. Idén ez az út volt fényvisszaverõzve, és Asciimo is arra intett a kitérõvel kapcsolatos levelem válaszában, hogy jobban járok a jelzett falumenettel idén.

A túristaút leszállópályaként világít lámpáink fénye és a gyakran elhelyezett fényvisszaverõknek köszönhetõen. Nagyon gondos a jelzés, még nagy ködben is könnyen el lehetne igazodni, ami azért megesett már néhány Isziniken…

Próbálok életet lehetni a GPS-be, de reménytelen az ügy. Leérünk a faluba. A bitumenen kicist több idõm van az órával játszani. Váltok a sport módot kerákpárra, aztán vissza túrára, de a GPS makacs. Eldöntöm, hogy több energiát nem fircölök bele. Az óra idõalapon azért tovább rajzolja a magassággrafikont. Legalább ennyi adat lesz a 2. 50 km-rõl…

A faluból ismerõs úton haladunk. Pár éve, 2010-ben itt raktam le a kocsit, hogy megnézzem a Kõszikláig az utat a trükkös kis elágazásaival.

Hamarosan megjön a patakocska a földút közepén, ami már a Halas-tó közeledtét jelzi. Erõs balos, és jön az “áldás”, a Nagy-Gete. Ebbõl az irányból mindig kedvencem. A faluban a biztonság kedvéért betoltam egy energiagélt, mert a tavalyi eléhezés képe még igencsak erõs emlékeimben. Elindulunk felfelé, Zsolt adja az ütemet eleinte. Valahol az Öreg-kõ után félreáll, elhúzok. Utolérek egy túrázót, aki azon morfondírozik, hogy ez a Tokodi kitérõ legalább 30 méter plusz, és ajjaj, ez mekkora kár. Amikor már elhagytam õket, de még 2 perc múlva is ezen megy a beszélgetés, megemlítem, hogy igazából tök mindegy, hogy a szint 300 vagy 330-e, inkább koncentráljuk a felmenetelre. Ez végre elzárja a panaszcsapot:)

A Gete nem kiéhezve sem gyenge. Jól megy, elõzöm az embereket, míg végül csak a lámpamentes és embermentes sötét erdeõ marad elõttem a tetõig.   A rét elõtti utolsó kis felszökellés különösen tetszik idén is - az egyetlen jó benne, hogy a végé ott a várva várt csúcs a maga 617 méterével:):) A tetõn frissítés és várakozás a többiekre. A pontõrök tüze isteni a hiden éjszakában. Zoli és a pálinka 3-5 perc lemaradással jön utánam. A hideg estében jól esik a lélekmelegítõ:) Zsoltra várunk, és pont mielõtt meghozzuk a döntést, hogy elindulnuk, és majd lefelé beér minket, betoppan. Fent szusszan egyet, majd újból együtt indulunk tovább a Dorogig vezetõ pihentetõ szakaszra.

A Molnár-sörözõben ismét jófej helyiekkel találkozunk:) Egyikük megjegyzi, hogy sok itt a horgász ma este - a fejlámpahadra téve finom utalást. A sörözõ idén készült: lenejlonozták a belsõ részt, hogy a túrázók sárkárát minimalizálják:) Pecsét után kikérek két sört és leülünk az egyik kényelmes kanapéra.

A kényelemben mindenki telefonálgatni kezd. Én uncsitesóm hívom vissza, aki Mogyorósbányáról hívva nem vette fel, de valahol Dorogig megcsörrentett, amit persze nem vettem észre a nagy menetben. Megnyugtatom, hogy jövök már hozzájuk: röpke 40 km és ott vagyok az ígért gyereklátogatón:)

A sör, szendvics, magneB6 energiautántöltés után nincs más hátra, mint az indulás az éjszakéba. A dorogi búcsú elõtt még betérünk az éjjel-nappaliba, ahol egy Powerade-et rekordidõ alatt tolok le, aztán spuri tovább.

A városból idén is Google Maps-sel optimalizáljuk a kivezetõ utat. Sebészi pontossággal találjuk el a kivezetõ Kesztölci utat, és a Homokvasút melletti vashidat hátrahagyva már toljuk is Kesztölcre a távot. Az erdészet alaposan megritkította a jellezgetes kis erdõcskét, és némi dagonyát is varázsoltak, de szerencsére túlélhetõ a helyzet. Jókedvú, lakókocsiban sörözõ, de köszöntést nem viszonzó faõrök mellett vezet utunk, majd hamarosan meg is érkezünk a 117-es úthoz.

A faluban új úton vezet a kék. A Getén panaszkodó entitásnál a plusz kis pukli minden bizonnyal újból kiverte a biztit, de szerencsére eddigre már kellõen hátunk mögött hagytuk, hogy megússzuk a panaszáradatot:)

A plusz pukliról lefelé haladva már látjuk is a pontõr jellegzetes sátrát. Sokat nem idõzünk itt, indulunk a Kétágú-hegyre. A gerincren rémisztõ magasságokban himbálódzik egy lámpafény. Jobb nem is felnézni rá:) A réten haladva rájövök, hogy a Lefagyszon már jártam az új kéken a nem létezõ elmúlt télen:)

A szint egy jó részét már a pontig letudtuk, így gyorsan fent vagyunk a Kétágú gerincén, ami a Pilis-gerincre vezet miutál letudunk egy vicces kis kapaszkodást. Felérve kivágott fák rönkjein szusszanunk, de Zsolt nem sok pihegésre hagy idõt, egy percen belül odaér.

A Pilis-gerinc hosszú, sötét és kicsit talán még unalmas is így este, bár az utóbbi években valahogy nem szokott annyira monton lenni.

Az nyereg elõtt páran vadul tartanak Klastrompuszta felé. Zsolt is ráfordul az irányra, de Zolival szinte egyszerre figyelmeztetjük, hogy ez csúnya lenne így este tíz után…

Az eltévelyedetteket is visszahívjuk, akik nem örülnek a megtett plusz métereknek, de elhihetik: Klastromról visszajönni jóval nagyobb szívás lett volna. Jókor voltunk nekik  jó helyen. A nyereghez közeldve meglepõdve tapasztalom, hogy a jéghideg, szeles bagolysikolyos éjszaka jelét sem mutatja. A levegõ meg sem moccan, úgy tûnik, idén nem kell öltözködni az emlékmûnél.

Az ponthoz érve megtartom szokásos energiafeltöltésemet. A MagneB6 harmada sajnos a padra megy. Bosszant, mert az utolsó ampulla volt. Keverek izot is. Közben Zoli rámun, és elindul - majd a gerincen beérjük. Végül Zsolt is fázni kezd, õ is belehasít az éjszakába. Én sem ücsörgök sokat, hamarosan utánuk eredek, és a Gerincre érve már újra együtt a csapat.

A nyereg után minden évben unalmas, de kényelmes terep várt ránk. Most ezt a monotonitást törte meg az erdészet a fakitermeléssel, és az ahhoz használt lánctalpas szörnyeg hátrahagyta dagonyával. Majdnem végig, a Pilis-tetõig felszaggatott, sáros-pocsolyás terepen haladunk. Szerintem a sofõr anyukája nem aluszik, hanem csuklik ezen az éjszakán…

A ganéj terep után végre javul a pálya, és hamarosan a Pilis-tetõn vagyunk. Közben azon gondolkodom, hogy olyan jól elmúlattuk az idõt az erdészet szidalmazásával, hogy a nyereg-tetõ szakasz pikk-pakk elrepült ahelyett, hogy szokásosan monotonitásba fulladjon.

Zoli kicsit hátrébb marad a tetõre érve, de azért jön. A Szerpentin érdekes módon idén nem tûnik végtelennek. Kezdek rájönni, hogy sokkal jobban megy az éjszakai szakasz, mint eddig valaha. A terep is jó, álmosságnak nyoma sincsen, hacsak valami váratlan nem történik, meglesz az 5. teljesítés is.

A sorompóhoz érve bevárjuk Zolit, és indulunk Sistergõ Mennyországpontjába:) Végre a piros szintjén vagyunk, innem enyhül a lejtszög, és egy kellemes kis átvezetõ erdei út után már a sörömnél is vagyok:) Kiásom, és pár méter múlva már Magyarország Legjobb Ellenõrzõpontjában iszunk-eszünk, mulatunk.

Nem tudom, hány percet ülünk itt, de Sistergõs a fél életét elmeséli neknünk. Ülünk, hallgatunk, hümmögünk, és próbáljuk megemészteni a hírt, hogy ez a nagyszerû ember ezzel a nagyszerû ponttal, és ezekkel a nagyszerû szolgáltatásokkal nem lesz itt jövõre… A végén csak a bizodalom marad, hogy egy év nagy idõ, és addig jobbra fordul minden. Reméljük!

Így a 80. kilométerben már macskásan indul meg  a pontból a Péterrel négy fõsre dúzzadt csapat. Végül magamra parancsolok, és próbálom növelni a tempót. Az izületek és az ínak engednek, melegednek, lassan beáll a menettempó valahol 6 körül. Péterrel a térdet jobban kímélõ erdei utat választjuk, Zoli és Zsolt a dózeren marad. Kb. egyszerre érünk a visszakötésbe, majd a következõ beágazás az erdõbe immáron kötelezõ.

Elõl haladok, és húzom a csapatot. A Hosszú-hegy mindig gyorsan megy. Ezt tolni kell. Valahogy fekszik az emelkedési szöge. A pontig szinte végig emelkedik, de pont csak annyira, hogy jó, 6 körüli tempót lehessen rajta menni.

Elõcsúcs, kis átvezetés, és a kitett kód papírján csillan meg lámpám fénye. Gyors fotó róla, 1:02 percet mutat az óra. Örülök. Jól állunk!

A Hosszú-hegyrõl lefelé kicsit szétszakad a csapat. Lefelé belefurok picit, ami erõs nemtetszést vált ki, így gyorsan abbahagyom, mielõtt valaki ledöf bottal:)

Hamarosan  a hajdan volt fiatalosban haladunk, majd leérünk a gerincrõl, jön a Csobánkára átvezetõ unalom. Átvillan az agymaon, hogy fogom-e bírni ezt az erõs tempót, de gyorsan el is hesegetem magamtól a káros gondolatot. A csapatnak jó, hogy most húzok, és nekem is jól esik az elõl menés, állandó figyelés. Az utat várom, aztán eszembe jut, hogy a gerincút elõtt még van egy keresztezés, és csak utána vesszük fel az irányt a kólámra, amit a nyeregbe rejtettem el még péntek délután.

Kisebb csoportot érünk be, velük haladunk, de lassan lemaradnak tõlünk. Tényleg jól megyünk. Ahogy állnak a dolgok, ebbõl még a legjobb menetidõ is kisülhet. 

A mûúthoz érve rövid pihenõ. Kinyerem a kólámat, és iszom belõle picit. Zoli azt mondja, hogy õ innen beboldogul egyedül is, kicsit lejjebb tekeri a gázt, menjünk nyugodtan. Péterrel vágunk bele a Kevély hajnali meghódításába. Lassan Zsolt is a nyomunkba ér. Az út idén is idegtépõen sokat tekereg, mielõtt végre kapaszkodni kezd. A felmenetel is jó tempóban megy. Pár embert elmellõzök, aztán végre enyhül a meredek, és megérkezünk a volt túristaház tisztására. A pontõr tûz mellett pecsétel. Rövidke kis leülés, és már indulnék is. A többiek beérnek, õk még maradni akarnak. Végül abban maradunk, hogy elindulok, és majd utolérnek.

A Kevély teteje könnyebben jött tavaly, mint idén vagy csak az idõ megszépítette az emlékeimet. A csúcs körül utolérek pár srácot. Egy darabon együtt haladunk az Ezüst-hegyen át. Idén nem tör rám a szokásos hajnali éhség - úgy tûnik, jobban gazdálkodtam a készletekkel.

Az Ezüst-hegyrõl lefelé menet újabb csoporot érek be. Húzom a gázt, és hamarosan hátrahagyom a bagázst a még fentebb begyûjtött túratársakkal együtt. Jól haladok, lassan biztos vagyok benne, hogy a többiek már nem fognak be, és a legjobb idõ is majdhogynem garantált.

Az ürömi mûút felé baktatva egy srác hátán lévõ vilogóval szemezhetek, míg utol nem érem. Szólok neki, hogy esetleg az erdõben lekapcsolhatná, mire kiderült, nem is tudta, hogy égett. Ez azért így a 95. km-ben megbocsájtható:)

Idén nem Csillaghegyre megyünk, hanem Békásmegyerre. A szokásos útról balra térünk, és hamarosan megjön a bitumen. Eleinte szintben, aztán pár átvezetás után meredeken megy le az aszfalt. A kemény talaj örömére a jobb lábamon eldurran az egyik vízhólyag. Pár percig nagyon rossz, aztán lassan neyhül az égetõ fájdalom. Sajna a sebességen picit visszavesz a dolog…

Elõttem, a távolban lõdörögnek páran, de nem tudom, hogy túrázók-e vagy helyiek az éjszakában. Pár kanyar után nem vagyok benne biztos, hogy jó helyen járok. Egy srác lépdel felém. Megkérdem, jó-e az irány a gimnáziumhoz. Eleinte nem válaszol, aztán mégis. Elbeszélgetünk. Megdböbben, hogy vannak ilyen marhák, akik hajnalban lassan a 100, km-be érve koptatják az aszfaltot Budapesten. Utána egy ismerõsérõl mesél, aki állítólag nõként a leggyorsabb volt az El Caminon.

Lassan a fõúthoz érünk. Talán ez volt az egyetlen hely, ahol kicsit hiányoltam a szalgozást a túra során:) Egy kevésbé kommunikatív éjszakai entitásból semmilyen releváns információt sem tudok kinyerni a gimi irányát illetõen. Végre jön egy segítõkészebb hölgy - nyilván a célban várt valakire -, aki útba igazít. A kis bizonytalansággal megugrott az idõ, így a gimnázium utcájába érve kicsit bele kellett futnom, hogy 132.000 lépéssel a hátam mögött 20:30 perc gyaloglás után benyithassak a gimnázium ajtaján:)

A célban Asciimo vár, és örül, hogy idén is beértem:) Az 5x-ös teljesítõknek járó jelvények sajnos nem készültek el - hiányzik a gravírozás. Sebaj, így a 100. km-ben az a fontos, hogy beértem:)

Én már a virslit majszolom, mikor Péter és Zsolt is beérkezik kb. 15-20 perces késéssel. Õket Zoli is követi, így megnyugodhatok, beért a kis csapat:)

Köszönjük szépen a rendezést, kiváló szalagozást idén is, és jövõre újra találkozunk Szárligeten:)

M40

Egy tenger partján állok. A távolban fenyõfákkal borított szigetek vesznek a némileg ködös messzeségbe. Arcom dacol a tomboló déli széllel. A déli széllel, ami idén nem akar alábbahgyni. Egy erõs magaslégköri áramlás november vége óta nem hagyja a sarki hidegnek, hogy betörjön… Hirtelen nem is tudom, hol vagyok. Olyan abszurd. Abszurd, hogy majd’ 24 órával ezelõtt Lacival gratuláltunk egymásnak, és örültünk az ötös átlagsebességnek a Mátrahegy 40-en, Mátrafüreden. Most pedig itt állok. 2000 kilométerrel északabbra.

A reptéren pár órával korábban a szokásos, 9/11-es arcoknak köszönhetõ alaposságú biztonásgi vizsgálat után húztam a bakancsom, és megcsapott a Mátra sarának üdítõ illata. Igen, a szép magyarul SkyCourtnak elnevezett egyébként szemrevaló építészeti konstrukció mesterséges világában a tegnapi túra sarának a bakancstisztitás ellenére érzõdõ szaga üdítõ illatként hat, és elárasztja gondolataimat az elõzõ napi fennséges túra összes emléke.

Reggel, start Mátrafüreden. A 7-re becsületszóra igért reggeli a szálláson, ami azért csak nem sikerül, és így autózni kell a startba. A csúszás után további izgalom: a Suzuki ránk ijeszt, hogy nem indul. Azért csak bedörren az 1000 köbcentis “gépszörnyeteg”, és ha némi késéssel is, de üdvözöljük egymást Lacival a startban. Gyors nevezés (tényleg az volt, gratula a szervezõknek), és már fordulunk is ki a suli udvarára. A Suunto Ambit kicsit ijesztget, nem talál GPS jelet, de mire a kertkapun kilépünk, megtalálja lelki nyugalmát (vagy inkább a szívének oly kedves mûholdjait) a GPS chip is:)

Mátrafüreden gyorsan átvágunk. A póló-aláöltözet nadrág-rövidgatya trió teljesen bejön, már most látszik. A felkelõ nap sugaraiban fürdünk, és beszéljük át az elmúlt hetek történéseit. 

Az elsõ menet a Muzsla-tetõ. Pikk-pakk fent vagyunk. Sajnos magasság tábla nincs, pedig jó lett volna itt az elején kézzel rápontosítani a GPS magasságadatára. Gyors pecsét, és spuri tovább. Hátulról Laci régi ismerõse, GáborTamás köszönt ránk. Megosztja tavalyi lábtörésének történetét, amit még hallgatni is rossz, hát még átélni. Szerencsére már a 30-as távot nyomja, így szemmel láthatólag szépen felépült.

A túra a szintmetszetek alapján elég laza - a két nagy mászást leszámítva, amit a Galya és a Kékes testesít meg. Ennek megfelelõen repül is a táv. Sástón a szomorúfûz már nappkon belül zöldell. A természet jó hónappal elõbbre az ilyenkor szokásotól. A napsütéssel és a sármentes tereppel - a Kiss Péter Emléktúra és a Lefagysz iszappakolása után - egyszerûen nem tudunk betelni. Hihetetlen érzés, hogy szilárd talajról tudunk elrugaszkodni.

Sástóról dzsamburi Lajos-házára. Pár hete itt Gemaék nagyon jó kis barlangászos pontot nyomtak, most senki sem vár minket a patak hídjának túloldalán. Nem is vesztünk idõt, haladunk, mint akit dróton húznak. Kisvasutazunk egyet amúgy gyalogosan. Átkelünk egy rendkívül veszélyes és hosszú vasúti hídon, amit az erre járó nagy sebességû TGV szerelvények minden bizonnyal elképzelhetetlenül végtelenül életveszélyessé tesznek, de szerencsére túléljük a nem mindennapi kalandot. Jobbos, és belevetjük magunkat a Köves-bérc meghódításába. Fent pecsét, és csoki a jutalmunk. Sokat itt sem cécózunk. Szint még alig volt, szufla van bõven, eddig kb. csak folyadékot kellett pótolni.

A Köves-bérc után hamarosan kis dzsungelháború következik, amit egy futó pár annyira komolyan vesz, hogy el is tévednek, és odaértünkkor lelkesen battyognak vissza a benézett balos letéréshez. Megnyugtatjuk õket, hogy lesz ebbõl Mátrahegy 60 is, de ha igazán tehetségesek, akár 100-ra is kihozhatják. Még többször találkozunk velük, mígnem a késõbbi Csevice-Kékes durvulásban végleg le nem hagyjuk õket.

A fiataloson átvágva újból játszunk az életünkkel a Karos-hídon. Szerencsére a TGV ismét elmulaszt minket.

Végre megkezdjük a mászást a Galyára, melynek elsõ szösszenete az Üvöltõ-bérc. Odafent vaddisznó - egyes vélemények szerint szarvasbika - vár ránk, de lehet hogy csak az egyik túratárs böffent egy döbbeneteset pár méterre elõttünk (a legvalószínûbb aláhúzandó - kis segítség: akkoriban a túristák száma lokálisan szignifikánsan magasabb volt a másik kettõnél). Laci elüvölti magát. Egy hölgy rémülten néz hátra, mire közöljük, hogy ez az Üvötõ-bérc. Én is üvöltök egyet, mire az illetõ hölgy ismét hátranéz. Legalább következetes:)

Hamarosan némi bitumen, majd komolyabban nekiállunk az addigra már jónéhányszor fel-feltûnõ Galya-tetõ bevételének. A tavasz 900 méter felett is kitart. Szinte hihetetlen, hogy március 8-án ennyire tavaszias idõ van az ország legmagasabb hegységében.

A pontban gyors pecsét, és irány a távolság szempontjából optimális legelsõ büfé a büfésoron:) Laci meghív egy sörre (köszi:)), õ egy kólát raktáraz be a zsákjába, és jeges teával öblíti le a Galyára vezetõ hosszú út porának garatjára rakódó ádáz szemcséit:) Gyors ellenõrzés: átlag 5.2 km/h, és a szint felén is túl járunk már. A büfést bátorítjuk, hogy nézze a ttt.tr.hu-r, és ajánlkozzon ponthelynek. A pontõrnek is megemlítjük a büfébõl vissza, hogy talán jobb lenne ott a pont, mire azzal válaszol, hogy akkor többet kéne gyalogolnunk. Nem tudom, oda vissza 50 méter, de cserébe frissítõbõl fel lehet tankolni így a 17. kilométerben.

Nosztalgiázunk a hamarosan elérkezõ Mátra115-ön. Milyen szép is lesz e két Lipót az Nagy Napon, felfelé. 3 km, 400 méter szint. Szerencsére ma lefelé:) Így sem lélekemelõ, de Laci a korábbi sokszos jeges 7 év emlékeit felidézve megnyugtat, hogy ez most még optimális.

Szabóék tava, a szurdokban gátat építõ gyerekek. Az erdõ minden szegletébõl egyre inkább elõ-elõbújik a tavasz, ahogy leadtuk a szintet a bércek magasából. Parádsasvár. Vízvétel egy közkútban. Tovább küldöm Lacit, hogy tartsa az 1 László sebességet, majd utána futok. Hamarosan a település szívszorongató látványt nyújtó bezárt ipari mementója mellett caplatunk. Nosztalgiával nézzük az M115 ellenõrzõpont helyét, majd megérkezünk a mai pontnak helyt adó Autós Büféhez. Veszek egy Pepsit, majd kint telepszünk le pár percre. Laci eszik, én az Isostarral töltöm az idõt. Végre készen vagyok, szendvics zsebbe, és indulás.

A Sós-cseri-tetõre menet némileg összekovácsolódik a mezõny. Ismét találkozunk Medveczki Gyuriékkal a pontban, szúróbélyegzõ és zárjuk az egyébként teljesen felesleges kört:)

Lefelé menet tovább dolgozom a szendvics feldolgozásán, ami azoban a mûút tulsó oldalán induló kaptatóig sem sikerül teljesen. A rövid mászás után némi lazázás, de a zsemle még itt sem adja meg magát. A következõ kaptatón pár szerencsés kolbászdarab kirepül az intenzív légzés nyújtotta hátszelet kihasználva, de felérve a többieknek immár végletesen beteljesedik a sorsa:)

Gyönyörû rész következik, ahol hamarosan egy vizslás úriemberrel haladunk egy darabon. A kutya tematizálja is beszélgetésünket a soron következõ parádóhutai Hubertus sörözõig. Pecsét a nap legelfolglatabb pecsételõs hölgyénél:), és megkezdjük felvonulásunkat az addig 78 perces horrorhoz: a Csevice-Kékes menethez.

A forrástól kis dombocska választ el minket, majd már a kutat fedõ kis házikónál is vagyunk. Emelkedõképességünk maximalizálása érdekében kieresztjük a ballasztvizet, elõre engedünk pár leelõzni való túratársat, majd stopper elõ, visszaszámlálás, és start.

Az elõbb oly kedvesen elõreengedett túratársakon hamarosan átgázolunk. Némileg értetelnül nézik lelkes tempónkat a Nap Szivatásának nyugodtan kinevezhetõ 6 km-es, 680 méteres szintkülönbséget magában rejtõ útszakasz elején, de õk nem tudják, hogy Lacinak ez a szokásos év eleji felkészültségmérõ gyakorlata.

Ezen a szakaszon életemben elõször járok. Laci elbeszélései alapján tarottam tõle, de végül szerencsére nem annyira horrorisztikus, mint amit lelki szemeim elõtt elképzeltem. Távolságot nem, magasságot kb. 50 méterenként nézek. Hamarosan elsõ 250 letudva.

-Most jön a java - nyugtat meg Laci, és usgyi tovább. A terep jól járható, csak itt-ott zavar be némi sár. A tempó jó, pulzus kb. 150, ezzel nem lesz gond. Hamarosan megérkezünk a szintúthoz, ami a Pisztrángoshoz vezet át minket. Pecsét az EP-ben. A pontõr az idõvel kezd molyolni, mire már Laci úton van. Kikapom a kezébõl a lapot - a tracken úgyis rajta lesz.

A Pisztrángostól megkezdõdik a fõgerinc ostroma. Tucatszám hagyjuk el a nehézlégzéssel küzdõ túratársakat. Felszökéseket követõ kisebb pihenõ szakaszok sorozata követi egymást, mígnem egy hosszabb egyenletes felmenetel végén megkezdjük a fõgerinc végsõ ostromát. Fiatal, 11 éves sráccal váltok pár szót. A 40-et nyomja. No, mégsincs veszve a jövõ?:)

A Fekete-lápa-nyereg is beadja a derekát, és máris a 3 felszökkenésbõl álló utolsó menet elõtt állunk. Pillantás a stopperre: pontosan 1 órát jelez. Az eddigi rekort 78 perc. Meglesz. Ellentmondást nem tûrõen tépjük tovább az ínakat, és kapaszkodunk az Ország Tetejére. Laci végsõkig elszánt, az elé kerülõktõl pályát kér, akik ki is szédülnek utunkból - legalább van indokuk szusszanni:)

Végre lapul a pálya, az utolsó pukli is letudva. Most már közel szintben menõ hullámvasút a befutóig. Az élvezet fokát emelendõ itt-ott belefutunk, mígnem végre elérjük a célt. Stopper leállít, 1:11:14,79. Rekord megdöntve:) Én még tovább lelkesedek kb. 5 méter szintet a csúcskõig, majd irány a pont.

Sokat itt sem idõzünk. Játszom picit egy kis Isostar készítéssel, és irány le a zöldön. A 9 órán belüli teljesítés egyre reálisabbnak tûnik. A napi horrort a hátunk mögött tudva még mindig 5-ös átlagot jelez a karórám. Kiváló. Kiss Péter Emléktúra utóérzés, majd jobbra ki. Egy helyen tévútra visz minket egy jó adag kisiskolás, de szerencsére szinte nulla kitérõvel újból a jelen vagyunk. A Vályus-kútig relatíve jó a terep, de a pont után hamarosan ipari bokatörõ következik. Valamiért iszonyatosan megkívánom a forrásvizet. Több, éppen kiszáradt forrásszáj mellett is elmenetelünk, amik a hegy alapos vízhiányának megbízható bizonyítékai.

Végre kevéssé kínos a terep a bokának, és a víz is megjelent a völgyben. Már csak egy forrás kell. Laci szerint mát nem lesz. Végül a piros bekötésekor fordul a hadi szerencse: megérkezünk a Csepegõ-kúthoz.

Elõveszem 1.5 literes flaskámat, de Lacit elõre engedem, õ csak tenyérbõl akar inni. Újból elõre küldöm, hogy meglegyen a referenciatempó:)

A forrásnál vizet töltve jó adag túratársnak jön meg a kedve az iváshoz, így beállnak mögém a sorba. Kisebb szóváltás kerekedik a 1.5 liter víz szükségességérõl, de persze poénosra véve a figurát.

Pár perc, és ismét úton vagyok. Erõltetett tempóban hagyok le két túratársnõt, akik némileg meglpõdnek vitalitásomon így, a 42. kilométerben. Hamarosan egy sártengert leküzdve utolérem Lacit, és az utolsó pár harcfordulót letudva meg is érkezünk Mátrafüredre. Innen könnyed kis falusi séta, majd 8 óra 37 perc menetidõvel meg is érkeztünk a célba.

Köszönjük szépen a rendezést, nagyon gyönyörû túra volt!

Ha tehetem, jövõre is mindeképp jövök!

Végre megint itt vagyunk, immáron nyolcadszorra. Gyaloglunk, és még vár ránk közel 65 kilométer. Kicsit kevesebb, mert már letoltuk a Tortúra tapolcai bitumenes szakaszát, és a Bükk egyre inkább elnyel csodaszép lankái között. Istenem, hogy vágytam erre, mikor tegnap este háromnegyed órát ültem a dugóban egy Árpád-hídon lerobbant teherautónak köszönhetõen. A szerencsétlen affér miatt késett a pesti indulásunk, így Laci is csak késõbb ért Egerbe, majd onnan kocsija leparkolása után velem Miskolcra. Végül 9 óra után valamivel tettem ki Tapolcán a szállása elõtt a reggeli viszontlátás biztos tudatában.

Mindez végre a múlté. Csak a túratársak, a vékonyodó ködfelhõ mögül egyre magabiztosabban kacsintgató félhold, és a hajnali természet nyugalma maradt. A fák ágait vastagon borítja az elmúlt napok ködpárnája hátrahagyta csodálatos jégkristálytû armada. A terep ideális. A lehullott jégtûkbõl helyenként több centiméteres takaró borítja az õszi avart, de ez még pont az a vastagság, ami a talpnak puha, ellenben a léptet még nem akadályozza. Amolyan segítõ varázsszõnyeg:) 

A Vörös-kõre felkapaszkodva egy srácnak épp megemlítem, hogy mennyire csodaszép az erdõ, és ritka, hogy szinte a túra elejétõl derült idõben haladhassunk. Erre csak annyival felel, hogy “Tavaly szebb volt”… Lacit megkérdem a dologról, de õ sem emlékszik hasonlóan szép látványra tavalyról. Hó az vot több, de a látvány nem volt ehhez a csodához hasonló. Én még azt is megkockáztatom, hogy a 2006 óta teljesített 7 alkalom egyikén sem volt annyira magávalragadó ez a szakasz, mint ma. Sebaj.  Ízlések és pofonok:)

Harántoljuk a kék-mezõi utat, rövid kis dózerút szakasz, aminek a végén az elõttünk menõk kollektíve benézik a jobbos kiágazást. Némi szóváltás után sikerül meggyõzni õket a helyes irányról, és mindannyian átvágnak a jelzett útra.

A Bagoly-hegy tövéhez érve a Nap végre megvillantja elsõ sugarait. Vártam már a melengetõ fényt, mert a korábbi évekhez hasonlóan picit alulöltöztem az elsõ, javarészt emelkedõ 12 km-hez. A hegyre kapaszkodva Laci zsebébõl kicsalogatja a fényképezõgépet a felkelõ Nap látványa, így egyedül kaptatok tovább. Néha én is elõkapom a telefonom, hogy lõjjek pár képet, de sok idõt nem szánok rá. A tetõn összevárjuk egymást, és a havas tájra a felkelõ Nap festette csodálatos fényjátékban folytatjuk utunkat Bükkszentkereszt felé. A Bagoly-hegy magasságában már egészen télies a hangulat, az erdõ alját vastag fehér lepel borítja. Hamarosan mûút, és megérkezünk a falu határába. Fagytól morcos arcú elszánt néni közelít felénk autójával, kinek tekintete elõl még egy tank is kitérne, így mi is inkább a padkát választjuk. Pár házzal lejjebb egy Citroen Xsara épp totál lefagyott hátsó szélvédõvel tolat rá a túristákkal tarkított útra, de szerencsére nem követel áldozatokat a bátor manõver.

2 óra 7 perc menet után betoppanunk az idén a falu legmélyebb pontján levõ elsõ EP-be. Gyors forróteázás, és usgyi tovább. A temetõvel szemközti büfésoron már ragyogó napsütésben haladunk. A fákat még vastagon borítja a dér, a meleg napsugár még nem bír a jégkristályok leolvasztásával. Elérjük a falu végét, jobbos, le a dózerúton. Idén valamiért mindneki végigment elõttünk a dózerúton a sárga balos kiágazásánál, ahol rövidít picit a jel. Mi vagyunk az elsõ hagyományörzõk, akik a szokásos nyomvezetést választják. Közben lassan a nyári 115 km-es Lavaredo túrára terelõdik a szó. A túra este 11-kor kezdõdik, így gyalogtempóban 2 éjszaka is vár a résztvevõkre. Ennek a teljesítményre és lelki egyensúlyunkra való hatását latolgatjuk, míg elérjük az egykor volt fiatalost, amit immár szokás szerint jobbról kerülünk.

Idõközben fejünk felett lassan gyõznek a nap sugai a jégtûk felett, és egyre több jégdísz adja meg magát a gravitációnak. Szerencsére a fentrõl érkezõ áldás azért bõven az elviselhetõ kategóriában marad.

Hollóstetõig hullámvasút. A kis településtõl az utat szegélyezõ jég díszítette fenyõk pazar látványával szívünkben búcsúzunk. Rövidke kis bitumenes-erdei vegyes szakasz következik a Szarvas-kútig. Itt éppen repülésbiztonsági kérdésekrõl trécselve mulatjuk az idõt:) A Szarvas-kút rétjét uraló terebélyes fa teljes jégdíszpompájában sziporkázik, mikor odaérünk. A látvány kihagyhatatlan, telefon elõ, és lövök pár képet, míg Laci tovább halad. A tisztás jeges varázsa magával ragad, és további képeket készítek, így alaposan bele kell futnom, hogy elérjem túratársamat. A mûutat kereszrezve már jól látszik, hol húzódott az országot betakaró ködfelhõ felsõ határa: tõlünk jó 100 méterrel feljebb már csak lombtalan és jégtelen téli ágkoronák kaparják az ég alját.

Indul a túra talán legkeményebb kapaszkodása, a Rejteken keresztül fel a Sugaróra. Az elsõ kapaszkodón menet a mezõny szóródik, jópár túrázót lehagyunk a nehéz elõzõsi lehetõségek ellenére is. Végre szintút, Lacinak telefon. Szegény nem tudja befejezni, míg elérünk a következõ felszökéshez, így neki ez a rész tüdõ szempontjából némileg izmosabb lesz.

Felérve csak pár, ímmel-ámmal hátrahagyott hófolt emlékeztet minket a télre. Egészen késõõszies a hangulat, a mínusz pár fokos hõmérséklet  sem igazán egy zord téli túrára emlékeztet minket. A táj hozza formáját, öröm gyalogolni a Sugaró töbrlökkel szabdalt karsztfelszínén.

Mûút, majd Lusta-völgy-Jávorkút-Nagy-Mezõ hármas útelágazás. Tavaly óta ide felhúztak egy pofás kis esõbeállót. Végre áldoznak a természetjárásara is az adóforintokból. Remélem, a nép meg lesz elég bölcs ahhoz, hogy nem amortizálja egy éven belül. A nagy-mezõi Síházhoz menet az Ügyfélkapuról és annak fejlesztési költségeirõl beszélgetünk:) A Síházban tumultus, forró tea és zsíros kenyér. Laci bevég pár szerlet kenyeret a forró tea mellé, én saját szendvics tartalékommal élek, de a meleg italt persze én sem hagyom ki. Kicsit hamarabb kimegyek, hogy elõkeressem az akksis telefontöltõmet. Sajnos merül a telefon, a GPS-es track vétel rendesen zabálja az elemet. A meleg téli napsütésben döbbenek rá, hogy akksi van, de telefon adatkábel nincs… Sebaj. Track sem lesz, és még az akksi plusz súlyát is feleslegesen cipelem végig:) Némileg bosszant a dolog, Laci meg nyugtatgat, és alapvetõen teljesen igaza is van. Aztán pár km múlva leszállok a dologról:)

Nagy-mezõn a bitumen kényelmét választjuk, és csak az utolsó lehetséges átvágáson térünk rá a zöld sávra. Kis kapaszkodó, majd az itteni szúróbélyegzõ keresése. A korábbi infirmációkkal ellentétben a bélyegzõ nem a Csalánosi Parkolóban, hanem kicsit arrébb, a Faktor-rétre menõ út elágazásában van.

A Fennsíkon némi felhõsödés ijesztget minket, de szerencsére semmi sem lesz a dologból. Becsatlakozunk ismét a nagy-mezõi útba, kis bitumen, és ráfordulunk a Keskeny-rétre vezetõ dózerútra. A körülmények végre kezdenek téli túrára emlékeztetni, de azért közel sem vészes a dolog. A Büszkés-hegy elõtt kapujelzést készítünk:), majd egy jelkészítés alatt nyomunkba ért kisebb csoporttal indulunk neki a kapaszkodásnak. A Büszkés-hegyrõl hagyománytiszteletbõl a régi kék dózerútjún megyünk le, majd usgyi fel Tar-kõre.

A csúcsról a panoráma pazar, mint szinte minden évben. Odafent csak egy magányos szúróbélyegzõ várja, hogy érvényesítsük túrafüzeteinket. Bûn lenne megállás nélkül átrobogni az orszég egyik legszebb hegyormán, így rövid kis pihenõt és kajálást tartunk. Az órára pillantva nagyon jól állunk: körülbelül délután 2-es Tamás-kút van kilátásban.

A csúcsról lefelé ereszkedve az esélyeket latolgatjuk. Végül arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy ha minden jól megy, még a Várkút is meg lehet világosban. Ez egyet jelentene azzal, hogy csak az utolsó 10 km lenne fejlámpás, éjszakai szakasz.

A fenti felismeréstõl feldoppingolva vágunk neki a Toldi-bükk csodálatos rengetegének. A Toldi-kapuban erszkedve felidézzük a Vincze Atillával õsszel, a Less Nándor túrán folytatott beszlgetésünket, amikor is arról esett szó, az a bizonyos kis lejtõ mennyivel fincsibb is télen, hóval, jéggel meghintve. Végül idén nem vészes a dolog, esés nélkül leérünk az aljába.

Szintút, majd letörés a Hereg-vágás felé. Ezen a részen mindig eszembe jut az a gyönyörû erdõ, ami még jó 20 évvel ezelõtt állt ezen a helyen… Némileg átalakult a tájkép, és a talajerrozió i szépen dolgozik a túristaúton a faóriások nélkü

Újabb négyes elázagás az egykor volt Hárs-kútnál, majd némileg felfelé kacsintgató szintút. A két óra körüli tamás-kúti érkezés - bár hitetlenkedünk - egyre inkább realitássá válik. A mûutat elérve egy rakat csipke lassít be engem. Lacit megkérem, tartsa az 1L (1 László) tempót, hogy legyen referenciapontom, mennyit kell szaladnom hogy ne veszítsünk idõt:)

Végül a Tar-kövön még oly hihetetlennek tûnõ álom valóra válik és 14:05-kor elérjük Tamás-kutat. Az EP-ben az Agria mentõk várnak ránk, szigorúan 1 db/fõ zsíros kenyérrel:) Szerencsére a teára nincs volumenkorlátozás:)

Sok idõt nem vesztegetünk, frissítés után spuri tovább, hogy minél jobban kihasználhassuk a naplementégi hátralevõ pár órát. A Tamás-kúttól a Török-útra felkapaszkodó meredélyt jópár kidõlt fa teszi emlékezetessé, de végül egy alternatív jobbos kitérõvel a hegyoldalba egészen olcsón megússzuk a dolgot.

A Török-út világosban a túra egyik legszebb, és legkönnyebb része. Kis hullámvasút, amin nagyon jó tempóban lehet haladni. Mindemellé a nappali világosság külön ajándék, ami a tél keménységétõl és így áttételesen a túra nehézségétõl függõen bizony nem minden évben adatik meg.

A hullámvasúton akadunk össze aznap másodszor Szabolccsal és bartjával. Most egymást kerülgetve, egyes szakaszokon együtt haladva és beszélgetve haladunk elõre. Hamarosan Gerzsény-ház, majd mûút, és fel a Völgyfõ-házhoz. Reggel azt tervezgettem magamban, hogy remélhetõleg elérünk eddig a pontig világosban, de a valóság sokkal szívderítõbbre sikerült. A házat hátrahagyva még bõven világosban vágunk neki a Várkútig hátralevõ pár kilométernek. Egyre inkább hihetõvé válik, hogy meglesz az utolsó EP lámpa nélkül.

A jó tempónak köszönhetõen a Török-útról a Bükk déli köveinek látványában gyönyörködhetünk, és a Vasbánya-nyereg elõtt lövünk is egy utolsó nappali búcsúképet a völgyekbe be-belopódzó köd és a kibukkanó hegygerincek játékáról.

A Kövesdi-kilátóra felfelé kapaszkodva egyesek lámpát kapcsolnak, de mi már fejünkbe vettük a Várkutat, mint lámpamentes célt, így fényforrás nélkül kapaszkodunk felfelé:) A kilátóponthoz érve egy nagyobbacska csoportot érünk el és hagyunk le, hogy továbbra is lámpafény nélkül haladva érhessük el a várva Eger elõtti várt utolsó menedéket.

Az EP-t 16:54-kor érjük el, de itt azért már feltesszük a lámpát frissítés után, indulás elõtt.

A hátralevõ hullámvasutazást jó, 6 feletti tempóban nyomjuk. Összeakadunk egy lassabb sráccal, aki megpróbál velünk lépést tartani. Eleinte megy is, de aztán sajnos lemarad az elsõ komolyabb kapaszkodón. 

Az Eged nyergét elérve hirtelen váltással elkezdünk belesüllyedni a szmog-ködbe. Az elsõ pár méteren mellbevág a Bükki Friss után a Hevesi Durva széngáztól, fafüsttõl és kipufogógáztól büdös tarka keveréke.

Nem sokkal késõbb két tekerõlantosra akadunk, akiknek a keze jobban fárad a gyaloglástól, mint a lába. Decathlonos dinamós kis ledes lámpácskával bóklásznak a bükki rengetegben. Saját bevallásuk szerint elszámolták magukat. Csak reggel fél 9 körül indultak, és a tervezett tempót nem tudták tartani, így elérte õket az éjszaka leple. A lepel alól a Decathlon csodalámpácskáival akarnak menekülni, de ezt csak a dinamó folytonos tekergetésével tudják megtenni, így igencsak örülnek lámpáink fényének. Csatlakoznak hozzánk. A szõlõskertek kerítéseit hátrahagyva hamarosan a bokatörõ lemenetel következik, amit a ködnek köszönhetõen kisebb kereséssel találnuk csak meg idén. A bokatörés végén, a Csomós-tanyát úgy várjuk, mint a megváltót. A tejködben csak fókuszált fénnyel lehet jól haladni. Áldom az eszem, hogy a Myo XP szórt fénye helyett a LedLenser fókuszálható fénye mellett döntöttem.

Végre dózerút, és újabb adag túrázó csimpaszkodik a fényünkre. A néptömeg akkorára dúzzad lassacskán, hogy Lacitól állandóan kérdezgetem, mögöttem van-e. Nehéz felismerni a túratársat a mögöttem jövõ egyenfénypontos fejlámpa falkában:)

Lekufircolunk a völgybe, és már csak egy kettõbe osztott kisebb kapaszkodó választ el minket Eger külvárosától. Az emelkedõ némileg sáros, de kezelhetõ. Az utolsó buckával a hátunk mögött erõs balos, és perceken belül el is érjük a közvilágítás elsõ oszlopát. Tekerõlantos kollegánik a fényárat meglátva hálálkodással vegyes búcsúzkodásba kezdenek, majd felveszik a nyúlcipõt.

Bitumenút, és már csak egy uncsi aszfaltozás a Vasútig, átkelés, és irány a suli. Pont nyolcadszor járok itt, de idén sikerül benézni egy jobbos utcácskát, így kb. 50 méterrel hosszabb lesz a túra:)

Végül 12:42 perc gyloglás után megkapjuk a célpecsétet. Ismét megcsinálnuk:)

Köszönjük a rendezést, ismét nagyon nagy élményt nyújtott a Miskolc-Eger átkelés a téli Bükkben:)

Jövõre ismét jövünk!

Iszinik 100 negyedszer

Ez már kötelez. Eddig 3 rendezésbõl 3. Nem kérdéses, a negyediken is ott kell lennem. Ebben a tudatban váltom meg a repülõjegyem, hogy idén is hazarepülhessek, és jól megszivathassam magam azon a majd’ 100 csodálatos kilométeren, amit ez a túra nyújt.

Elegem lett a “beesek a túrára” életérzésbõl, így csütörtökön repülök, és bõven van idõm mindent elrendezni. Mire eljön a Nagy Nap elõestéje, minden összeáll: a sör vár a Szántói-nyeregben, a kóla a csobánkaiban, túl vagyok egy izmosabb vacsorán és a szendvicsek is bekészítve. Szülõk beizzítva reggeli korai ébredésre. Hajrá.

Lefekvéskor örömmel nyugtázom, hogy fél órával sikerül beelõznöm tavalyi teljesítményemet, de a hajnali fél ötös kelés így is közelinek tûnik az este 11-es fekvéshez. Az éjszaka gyorsan repül, és a szürke hajnal a kívántnál hamarabb lopódzik sápadtkék fénylábaival a szobába, hogy hamarosan a telefonommal karöltve kirobbantson az ágy meleg biztonságából.

A reggel olajozottan megy, és fél 7-kor már indulunk is a Börzsöny lábaitól, Zebegénybõl. Szárligetre terv szerint érkezünk. A nevezés - a korábbi évektõl eltérõen - tökéletesen szervezett. Asciimo örömmel nyugtázza érkezésemet, kezembe nyomja a kitöltött nevezési lapot, én meg visszakézbõl a nevezési díjat.

Pár méterrel arrébb Sanyiba és Zoliba botlok. Együtt várjuk ki a fél nyolcas tömegstartot. Sanyi pár hetes bokasérülése miatt kissé aggódik, de remélhetõleg nem lesz gond vele ezen a rövid kis távocskán:) Fél nyolc elõtt pár perccel Asciimo gyors útbaigazítást tart a túráról, visszaszámlálás, és megindul a 4. Iszinik 100 mezõnye. 

Eleinte kicsit avétos a haladás: a falu tág utcáit elhagyva a mezõny keskeny nyomba szorul az OKT útvonalán. Elõzni nehézkes, egyes helyeken lehetetlen. Azért a helyzet lassan javul, és a vadkerítés melletti erdészeti utat elérve hígul a tömeg. Friss erõben, jól haladunk. A Somlyó-vár elõtti elsõ emelkedõt elérve a mezõny szakadozni kezd. A sáros, szûk szekérúton elõzgetem a népeket. Sanyi és Zoli lemarad, én pedig beérem Editet, Sárát és Attillát. Egy tempót megyünk. Az EP-ben pecsét, házicsoki Attila jóvoltából, és indulás tovább. Sanyiék ekkor még valahol a távolban, mögöttünk.

A következõ szakaszon jól haladunk, bele-bele futunk a lefelékbe, így hamarosan a bitumenen vagyunk, és döngetünk Tronyópuszta felé. Az idõ csodálatos. Még napsütés is örvendeztet minket. Átvágás a fõútra. Nagy meglepetésünkre egyes túratársak hátulról érkeznek - valszeg benézték a kék balos kiágazását az erdõbe. A Bodzás-völgybe idén végre békén hagyták a földet, nincs beszántva, gyorsan haladhatunk. Hamarosan elérjük az erdészet által a múlt homályába küldött pár éve még oly szép patakátkelést hangulatos kis hidacskájával, és már toljuk is a Koldusszállás elõtti utolsó dombocskát. Kódszó felírva, pillantás az órára: pont 3 órája jövünk. Rendben, megvan a 6 kötüli átlag. Gyors kajálás a ‘ponttól’ kicsit arrébb, az erdészlaknál. Míg majszolunk, Sanyi és Zoli beelõz minket. Kicsit soknak tartom az elrepülõ idõt, de megvárom a többieket. Indulunk. A mélyúton kikapaszkodva Sárával elszakadunk a többiektõl. A terep jól járható. Reményeimnek megfelelõen a tegnap este beindult szél - ami az estére ígért esõt is hozza - szépen dolgozott, és az elõzõ napok heves esõzései után egészen jól felszárította a sártengert. Persze itt-ott - fõleg a völgyek alján - van mit kerülgetni, de nagy általánosságban kezelhetõ a dolog.

Pes-kõ sziklái, hullámvasutazás, a már nem is annyira fiatal fiatalos, egy jobbos, és máris a 24. km környékén vagyunk: Vértestolnai mûút. Az idõ 11:52, 4:22 perce jövünk. Egy grizlifülnyivel a tavalyi idõm mögött, de azért jól jövünk. A pontban várunk pár percet, amíg iszunk és eszünk picit, majd úgy döntünk, nem várunk tovább Attilláékra. A Vadföld felé vesszük az irányt, amit egy kis bitumenezés, egy kis dombmászás, és némi bozótharc után el is érünk. A Vadföld túloldalán a kéket idén már kivitték a földútra, nosztalgiával nézem a régi nyom itt-ott még fellelhetõ lomb borította ösvényét.

A bánya-hegyi szakaszt idén csak a legvégén kezdem el unni, amikor szerencsére hamarosan megérkezünk az EP-be. A csoki jól esik így a 30. kilométer környékén. Keverek egy izot, és szendvicset is tolok. Míg pihenünk, Attilla és Edit is utolér minket. Bevárjuk egymást, és együtt indulunk tovább a Gerecse-oldal meghódítására. Az erdészet a pont után nem sokkal tanúbizonyságott tett erdõpusztítási és akadálypályaépítési képességeirõl (a kettõ kéz a kézben jár sokszor), de szerencsére pár kilométerrel 30 felett a lábunkban még nem volt vészes a dolog. Hamarosan rátérünk a Gerecsére kapaszkodó szekérútra. Felfelé menet Attilla és Edit ismét elkezdett lemaradni. Mire a Sandl-hárshoz értünk, ismét csak ketten koptattuk az évmilliós mészköveket.

Hamarosan a Gyermeküdülõnél vagyunk, Tûzköves-Jura kiágazás, kedves kis sáros lejtõ a Kis-Gerecsét elválasztó szurdokba, majd bokatörõ lemenetel következik. Sára egy helyen csúnyán megcsúszik, kb. 45 fokban megdõl, mire végre ki tud lépni, és elkerüli a taknyolást a csúnyán köves terepen.

Végre enyhül a lejtszög, és hamarosan keresztezzük a gerecse 50 nyomvonalát. Kiérünk a bitumenútra, jobbos és indulunk Pusztamarótra. A hajdan volt település szomorú múltjára - 20-25 ezer fõ magyart mészároltak le itt a törökök Mohács után - immár csak a felállított emlékhely emlékeztet. A település maga az 1970-es évekre teljesen elnéptelenedett. Mindennek ellenére talán ez a túra egyik legszebb, szakrális nyugalmat árasztó pontja. Megállás nélkül haladunk tovább, hogy mihamarább elérjük a várva várt hot-dog pontot a bajóti mûútnál. Menet közben, a visszatörésnél a völgy túloldalán feltûnik mögöttünk Attilla. A völgyön átkiablba beszéljük meg, hogy Edit kissé lemaradt, úgy tûnik, nem bírja a napi kiképzést. Hullámvasút, be az erdõbe, és rohanás le a mûúthoz.

Idõvel jól állunk. Javában világos, és úgy tûnik, a pár kilométerre fekvõ Mogyorósbányát idén is megcsípjük lámpa nélkül. A pontban tea és hot-dog. Leülünk, kajálnuk, majd mire befejezzük, betoppan Attilla. Edit teljesen lemaradt. Attillát sem várjuk be: sietünk hogy minél több meglegyen világosban.

Egy felfelé keccsölõ eltévedt lelket útbaigazítunk. Neki nem volt egyértelmû a méretes kék bal nyíl, hogy ott megy be az út az erdõbe. Vissza is kérdez, hogy biztos-e, de ez tényleg egyértelmû volt.

Kapaszkodok a hegyen, mögöttem Sára tolja a naftát a motorokba. Felérünk, visszanézek, és meglepetésemre csak õ van mögöttem. Meg voltam róla gyõzpdve, hogy az a 4-5 ember is tarotta velünk a lépést, akik a pontban indultak, de mégsem. A tetõn némi telefonálgatás és eletjeladás, majd már zúzunk is lefelé a Péliföldszenkeresztre vezetõ mûútra. Az erdõbõl kiérve balra a Bajóti Öreg-kõ nyugalmat árasztó tömbje uralja a festõi szépségû völgyet, jobbra pedig a Hegyes-kõ vonulata, mögötte pedig a ránk váró Dorog elõtti legnagyobb kihívás, a Gete tornyosul. A képet a messzeségben kéklõ Pilis jellegzetes gerince zárja. 

Péliföldszenkereszt mindkettõnk számára kedves: Sára sokat járt itt osztálykiránduláson, nekem pedig az egyik kedvenc részem a nyári Kinizsis és téli Iszinikes hangulatával. A hely fényét tovább növeli, hogy hamarosan féltávnál jár az ember, ami nem rossz lelki dopping, fõleg ha mindez még bõven világosban van:)

Egy mögöttünk érkezõ túratárs bevágja a balost az OKT-n. Szólni nem tudunk neki, csak reménykedünk, hogy vízért megy, és nem veszi bele az Öreg-követ a túrába.:) 

Két kis kapaszkodás az õket ellenpontozó lemészásokkal, és már Mogyorósbánya központjában is vagyunk. Balos, és irány a Kakukk. Túrázók mindenhol: odabent és a teraszon is. Idén kegyes az idõjárás: se hó, se fagy, bárhol jó megpihenni. A pontban pecsét, majd nagy örömömre Sanyi és Zoli köszönt. Sanyi bokája küzd, sõt már a másik fáj helyette:) Az elsõ 48 km letudva.

Sör, tea, szendvics, Sárának zsíroskenyér, víztöltés, fejlámpa fel, és indulnunk kell. A tavalyi 8:10-es érkezéshez képest picit visszább vagyunk, 8:45. Sebaj, ez a rénszarvasagancsnyi hátrány még semmit sem jelent.

A kocsmából kilépve megcsap a nappalt váltó éj hideg lehellete, de az utca végére, üzemi hõmérsékletre melegedve már nem vészes a helyzet. A falu fõterére érve két delikvenst térítünk jobb útra: a buszmegállónál az egyenes helyett balost véve voltak éppen eltévedõben.

A Kõsziklához kapaszkodva nem kapcsolunk lámpát, de olyan érzésem van, hogy egyre inkább dacból megy a téma:) Felérve már nem marad sok választásunk: a sötét uralma a világosság felett immáron kiteljesedett, és egészen biztosan ez elkövetkezendõ 13 órában így is marad. Indulnak hát a fejre szerelt fényfegyverek. A trükkös balos kitérõnél épp egy eltéved túratárs lébecol, így garantáltan nem nézzük be idén a keskeny kis örvényt, ami némi kavargás után egy borospince kertjébe vezet, hogy onnan ismét a korábban hátrahagyott szekérútra térve hamarosan megérkezzünk a mûútra.

Az út után jobbos, újból be a rengetegbe. Megkezdjük a Hegyes-kõ ostromát. Az ösvény eliente kétemberes, majd egyre inkább csak egy fõt preferál. Sára megy elõl, mögüle súgok neki, ha nem egyértelmû elágzásba érünk. Erdõ-mezõ váltások, csak a felfelé irány marad, majd végre az utolsó gerincre bezetõ inszaggató kapaszkodás, és a hullámvasút a kõ tövéhez. Kis emelkedõ, és egy közel szintút. Idõközben kisebb csapat verõdik össze, 5-6-an vizslatjuk az éjszaka sötétjét, hogy megtaláljukl a balos leágazást a Horgász-tó felé. A távvezeték hirtelen túl közel kerül, ezért szólok a többieknek, hogy vágjuk be az erõs balost ott helyben. A dolog bejött, a távolban lámpáink fénye az Asciimo által hátrahagyott fényveisszaverõn reflektál. A következõ legágazást benézem, eggyel hamarabb megyek ki jobbra, de 50 méter után érzem, hogy nem stimmel, visszát parancsolok. A következõ jobbos már jó lesz.

A nyáron poros, löszös meredek lemenetel a korábbi sok esõ ellenére is meglepõen száraz. Már kissé unjuk a témát, mire végre elérjük a szekérutat. Rövid egyenes, és indulás a Getére. Az elsõ feladat az Öreg-kõ bevétele. Indul a tánc. Sára kilõ. Állva hagy, mint bliccelõ a BKV jegyautómatát. Pár perccel késõbb rájövök, hogy nem õ lõtt ki: velem akad valami gond. Életemben így még a Getére felfelé nem szenvedtem ebbõl az iránybõl, pedig voltak már ennél sokkal de sokkal rosszabb körülmények az emlúlt 3 alkalommal. Hiányzik a CSÍ a lábamból. Szenvedek. Nincs erõ a lépteimben, a pulzusom távol az eget verõ frekvenciáktól, botorkálok mint légy a késõ õszi bágyadt napsütésben. Az egyetlen teljesíthetõ célnak az tûnik, hogy a közel 300 méter szinten akkor sem állok meg, ha törik, ha szakad. Ez legalább sikerül. Tudom, hogy itt a csúcs mindig kicsit túl messze van, de végre vége a dögledezésnek: felérek. Sára 5 percet várt rám (gyászosabb eredménytõl tartottam). Mondom neki, hogy menjen, velem valami gáz van, kidurrantam. Hajthatatlan, marad, én meg kicsit rosszul érzem magam, mert nem tudom, mi lesz, és nem fogom-e feltartani. Gyorsan keverek egy izo-t, és betolom. Idén sokkal jobb erõben vágtam neki a túrának, mint az elõzõ években, csak egy magyarázat lehet: eléheztem.

Az Isostar gyorsan felszívódik, és a lefelé menetben erõre kapok. A félsz azért még bennem marad: a Kétágú-hegy mondja majd meg biztosan, hogy csak energiahiány volt-e a gyenge Gete. Lefelé menet sms Haritól: Budapesten esik, õk színházbn, de gondolnak rám:).

Dorogra jó tempóban érünk le. Izo pancsolással együtt 1:02 alatt megvan az 5.5 kilométer. A pont elõtt bevesszük magunkat a kisboltba, met Sára összes zsebkendõjét feléltük, plusz némi körtelével erõsítünk.

A Molnár-sörözöben kicsit kifújjuk magunkat. Eddigre - a Getés gyengeséggel együtt- már csak 10 perc hátrányunk maradt a tavalyi idõhöz képest. Alakul, és mindez a táv 2. felében.

Iszom egy sört. Két akkor betoppanó másik túratársat is meghívom. Szendvics, MagneB6, marcipán, és minden, ami segíthet helyrehozni a pár kilométerrel korábban megbillent energiaellátást. Épp minden közepén járunk, amikor Sanyi és Zoli belibben mögöttünk. Ezen némileg meglepõdöm, mivel Mogyorósbányán még elõttünk startoltak. Sajnos benéztek ezt-azt, valószínûleg ezért változott a sorrend.

Végzünk a dõzsöléssel vizet veszünk és indulni kell. A start már kicsit Moonwalk-os, de azért hamarosan bemelegednek azok a fránya izmok és izületek. Lesz ez még sokkal rosszabb is nemsokára:)

Dorogról teljesen jól kikavarunk. A vashíd után megint segítünk egy adag túratársnak, akiket ez egyértelmû jobbos OKT kék nyíltól eltántorított a mellette levõ kerítés, így épp teljes gázon szántottak bele az éjszaka téves irányába. Kesztölcig jó tempóban szinte repülünk. Az akácosban utolérünk egy srácot, aki fizikálisan teljesen rendben lévõnek tûnik, mégis Kesztölcön barátjánál kiszállni készül. Talán nem elég erõs a lelke, hogy megerõszakoklja testét a továbbiakhoz. Barátja házáig együtt haladunk. A kocsma sajnos zárva, és a pont sem a szokásos keresztezõdésben van. Faluból ki, kapaszkodó, pont. A pontõr néni nincsen vicces kedvében. Hiába próbálok vele jópofizni, inkább hagyom is az egészet.

Asciimo kiváló munkát végzett: a Kétágú felmenetel még sohasem volt ennyire egyértelmû. Felszállópályaként világít elõttünk a rengeteg fényvisszaverõ matrica, mutatva az utat a Pilis elõttünk tornyosuló gerincére. Sára adja az ütemet, én pedig megnyugvásomra tartom azt. Tényleg csak elkajáltam magam. Felérünk az elsõ lazításhoz, ahonnan még egy etap, és ténylegesen a Pilis-gerincen vagyunk. Felfelé a fényvisszaverõk hûen elõre vetítik a ránk váró meredek utat, amit talán néha jobb is volna nem felfogni:)

Végre közel szintút, a maga pár éves bokatörõ felszórás-betéteivel megfûszerezve. Ezt a részt kicsit unni szoktam. Nem elviselhetetlenül, de azért picikét pofátlanul hosszú és monoton így a vak éjszakában. A gerincen nõügyektõl kezdve az emberiség ellenes bûntetteken keresztül sokminden szóba kerül, mígnem már nagyon várjuk, hogy végre a hõsi emlékmû fehér obeliszkje felsejljjen a koromsötét éjszakában.

A pontban csak kód vár ránk, hideg szél, és a kihalt, bagolysikoly járta éjszaka. Szerencsére az eddigi évekre jellemzõ ködnek se híre, se hamva. Az esõmentes idõ is kitart. Néha minimálisan szemetel, de még csak a csuklyát sem kell feltenni. Öröm az órára nézni: fél órával a tavalyi, legjobb idõ elõtt. A padokat kihasználjuk, és töltünk magunkba egy kis energiát. A hideg szél gyorsan ránk parancsol még egy réteget így tudtva velünk, hogy elértük a túra legmagasabb és egyben leghidegebb szakaszát. Kibeszéljük a Getét, és megállapítjuk, hogy tényleg nem toltuk túl az elsõ 50-en a kaját. Páran utolérnek minket, majd hamarosan indulunk is tovább.

A nyeregbõl kivezetõ út szokásához híven bokatörõ és csúszós is egyben. Végre vége, és indul a jellemzõen unalomba fulladó hullámvasút. Valahol itt kezdünk túlmelegedni, vetkõzés. Amíg a polárral küzdök, odadom a botom Sárának. Végül pár kilomáterre nála is marad tesztelésre:) A táv repül, unalom és monotonitás nélkül érjük el a jellegzetes tisztást, ahonnan csak párszáz méter a szerpentin elsõ kanyarja. Hirtelen olyan érzésünk támad, hogy az elõzõ monotonitás érzet hiány miatt a hegy duplán kárpótol minket a tekergõ, szintet leadni nem akaró szerpentinnel. A monotonitásért az idõközben igencsak közel került Budapest esti fényei kárpótolnak, nomeg a túra innen már jól belátható hátralevõ szakaszának látványa. Végül egy utolsó balos visszatörés, és indul is le a köves ösvény. Egy kis kilátóhelyen nyújtunk egyet. Jól esik ez már így a 80. km felé.

Végre újabb jellegzetes pont, a sorompó. Kínomban már ódát zengek leendõ Heineken sörömhöz annak hõsies önfeláldozásáról a túra sikerének érdekében. Sajnos nem jegyezzük le, de leglaább egy perc alatt elfelejtjük némileg kómás tudatállapotunkban:) Erdészet által frissen járt utacska, kellõen felvizeve. A pirosat nem nézzük be mint tavaly, így gyors sörkiásás, és máris Sistergõs pontjában vagyunk. Ez a pont maga a kánaán, sörrel megfûszerezve:) Tea, forralt bor, körözöttes kenyér, lesütött hús zsírban, elõre megpucolt mandarin, kóla, és maximálisan szívélyes vendéglátás. Komolyan mondom, ez a pont kárpótol a 80 km minden addigi fáradtságáért!

A pontban végül 37 percet töltünk. Kb. 10-nek tûnik, de így 80 km felett már az ember nem bízhat az idõérzékében. Kaja, pia, láb ki a bakancsból, kánaán:). A lelkünk mélyén tudjuk, hogy ennek véget kell vetni, mert még vár ránk 18 kilométer a maga összes meglepetésével. Indulás hát tovább!

A Hosszú-hegy-Csobánkai-nyereg szakasz kellemes meglepetésként kb. 7-es átlaggal tûnik a múlt homályába. Itt elrejtett kólám vár rám, és tartunk egy utolsó energiafeltöltést, nomeg Sára kisegít elemmel egy már nem is világító túratársat. Az indulás már a távnak megfelelõen nehéz. 90 km körül már tényleg minimalizálni kell a megállásokat a hosszas beindulási fázis miatt.

Indultunkban mellénk szegül egy túratárs, akinek demoralizáló dumájához végképp semmi kedvem így az utolsó 10 km-ben. Tolom is a gázt, hátha lemarad, de sajnos a kék meredek felindulásáig mindez várat magára. A Kevély-nyeregbe vezetõ út sáros., Úgy tûnik, itt nappal volt egy kis vízutánpótlás odafentrõl. Diktálom a tempót, Sára kapaszkodik mögöttem. Szegénynek igencsak jól jönne a bot, meg is kérdem, ne adjam-e oda az egyiket, de nem kéri. Asciimo itt is kiváló munkát végzett: a szinte nem létezõ kék jelzéseket kiválóan megerõsítette fényvisszaverõ szalagokkal. A pontba minimális, percen belüli különbséggel érünk fel végül.

Sokat nem pihenünk. Nincs értelme. Tovább, szól a parancs, és már kapaszkodunk is a Kevély csúszós mészkövein a csúcs felé. A vízhólyagokat kiválóan maszírozza a köves terep, amit igazán jó lenne kikapcsolni, de sajnos ez nem kívánságmûsor. A tetõn kis szintút, aztán végre a csúcsjel. Indulhatunk le. A lefelé még nagyob horror, mint a felfelé. Az izületeknek is rossz, a talpaknak meg egyenesen kínzás az egy-egy pontot meg-megnyomó lefelé vezetõ sziklagumó rengeteg.

Az Ezüst-hegy megváltás. Sára már tényleg kezdi nagyon unni, szegénynek a lámpája is lassacskán gyengül. Sebaj, a dózerúttól tudunk egymás mellett menni, és úgy lesz elég fény, ha esetleg bedobja az unlmasat.

Már sokadszor mesélem el a ránk váró résztávokat, és közben a különbözõ búvár gázkeverékekrõl, és a norvég olajipar kezdeti búvárkalandjairól mesélek, hogy legalább percekre is kitörjünk a monotonitásból, de csak-csak visszatérünk a mi vár még ránk kérdéshalmazhoz:)

Végre a régen annyira bokatörõ, alámosott, ám mostanában jobb formáját mutató út, ami hamarosan az Ürömi mûútba torkollik. Alakul. Ismét átvesszük, kb. mi vár ránk:), majd keresztezzük azt a régen várt aszfaltcsíkot. Hegy sok már nem lesz, inkább csak pukli - nyugtatom meg Sárát.

A pirosat egészen szépen követjük, és eltévelyedés nélkül kanyarodunk rá a végfelvonásra: kis mászás, bozótba be, és hajrá. Az órára nézve szép célidõ formálódik: talán 21 óra?

Bozótrally vége, enyhe lejtszögû túristaút, majd a hab a tortán: a lépcsõk le Csillaghegyre. Ezt már nagyon nem szeretjük, de végre eljön a megváltás, a közkút és a mellette elterülõ bitumencsík. Innen már csak kb. 1 km. Balos, jobbos, Ürömi út, és hamarosan a strand mellõl megpillantjuk az elõttünk fekvõ célt. Odabent Asciimo igencsak megörül nekünk, majd gyorsan bevágódik az éppen felszabadult mosdóba, hogy visszatérve gratulálhasson mindkettõnknek, és átadja a kitûzõt és az oklevelet. Végül 20:54 perc gyaloglás után leülhetünk, és úgy hirtelenjében most nem is kell egy ideig felállnunk:)

Köszönjük szépen az idei rendezést, a kiváló jelmegerõsítést. 

Gratulálok minden teljesítõnek.

Találkozunk jövõre újra Szárligeten!

Less Nándi 66.

Az informatika ördöge szándékosan szívat. Valahogy ez az érzésem támad, amikor a hazaút elõtti napon, csütörtökön az adatbázis szerverünk stílusosan csütörtököt mond. Még mûködik, de kevéssé megbízhatóan. Azonnal át kellett migrálni az összes adatot az alaltta pihenõ új szerverre. Persze mindezt a Beac Maxi (újabban Túrista Kékszalag) elõtt 2 nappal. Az esi munka garantált. Pihenés helyett éjfélig "hegesztek", hogy mire lelépek, újból egészségesen mûködjön minden. Ez persze szöges ellentétben áll a csütörtök reggeli tervemmel, miszerint korán fekszem, hogy a péntek esti hazaérkezésnek és kései fekvésnek minél kevesebb negatív hatása legyen a másnapi túra esti szakaszára. De lassan már megszokom. Túra elõtt mindig van valami virtuális suttyóság, ami pofátlan módon beletúr a való világ menetrendjébe - ezzel is bizonyítva, hogy ez a virtualitás menyire ezer szállal kötõdik immár a valósághoz…

Sebaj. Lefekvés után legalább rosszul is alszom, úgyhogy csütörtök reggel egyre erõsebb a gyanúm, hogy az esti szakaszon két hosszabb lépés közt alukálni fogok:) Pénteken 4-kor autózás Göteborgba, utazási mizéria - természetesen 20 percet késik a gép -, kis alváspótlás a Ryanair járatán, és már Budapesten is vagyok. 22:45-re kikászálódok a gépbõl és a terminál bádogvárosából:) Apósom a reptéren vár. Õ is fáradt, durva hete volt. Ketten, folyó aggyal indulunk Zebegénybe, miután a Tescoban letudom a bevásárlást a másnapi túrára. Este elkészítem a szendvicseket, mert reggel aludni akarok, amíg lehet. Végül f2-kor kerülök ágyba, és próbálok elaludni az "aludj, mert keveset alhatsz" belsõ parancs lelki terhe alatt. Persze utóbbi paradox módon mindig megnehezíti a mûveletet.

Reggel magamtól kelek, az ébresztõóra elõtt 5 perccel. Nem szabad lekésnem a startot. A 2011-es, utolsó részvételkori bokasérülés miatti csorbát (70-ig jutottam csak) ki kell köszörûlni. Reggel minden klappol. Terv szerint indulunk, és a bakancs felvételekor megnyugtatólag hat, hogy bár a jobb oldali belsõ talpálnál levõ bõr megadta magát, a GoreTex membrán még tartja a lábamat. Talán ezt az utolsó 110 km-t ki fogja bírni.

Nevezés távoli eljáráshívással telefonon, Laci segítségével. Verõce-Magyarkút között a bicajosokat kerülgetve szembeforgalom - Gosia, Laci felsége épp hazafelé tart a startból. Gyors integetés, de nem állunk meg - vészesen közeleg a 8:15-ös elvi startidõ. A indításnál nagy tumultus. Amíg feladom a csomagom, Laci leadja a nevezési lapom, és végre szabadulunk a tömegbõl. 8:10-es startidõ kerül a papírjainkra. Az erdészeti útról letérve gyorsan bicajosokba ütközünk, akik itt éppen - a patak és emelkedõ miatt - lassabbak, mint mi a túrabotjainkkal. Szerncsére a kerékpáros mezõny java végül Nógrádig elmegy, de addig gyakran jönnek hátulról a kétkerekû entitások. Laci a startban megtudta a túra átkeresztelésének és az útvonal változásnak az okát: a régi, eredeti útvonal az OKT-n ment, csak túristabaráti szempontok miatt belevették a Lajos-forrást és Csikóváralját, mivel akkor még mûködött ott túristaház. Sajnos mivel azóta mindkettõ bezárt, nem volt indok, hogy a kékrõl letérjen a vonalvezetés. 

Valahol a Nagy-Kõ-hegy után ér be minket Mátra 115-ös ismerõsünk, Sanyi. A Szoros-patak-Ágasvár részt teljesítettük együtt a nevezett túrán, utána õ másokhoz csapódott, mert a 88-on volt. Legalább megtudjuk, mi lett a sorsa, miután elváltunk a Mátra "lankái" közt. Hamarosan átkelünk a vasúton, egy újabb kis pukli, és némi szerdezéssel megtámogatva már gyönyörködünk is a Nógrádi vár látványában. A falu határában kedves ember szilvával kínál minket, majd  felhívja a figyelmünket, hogy az út mentén még lesz sok. A norvég kényszerérett import gyümölcsök után kánaán a magyar, nap érlelte szilva. Én meg-megállok a fáknál, és eszem. A rövidke kis futásokért, hogy beérjem a többieket bõven kárpótol a kék manna:)

A Csurgó-kútnál kötelezõ ivás és az elsõ ellenõrzõpont. Kb. 6-os átlaggal jövünk eddig. Sokat nem pihenünk, belevágunk a Csúványosra vezetõ szakaszba. A Kálvária éppen szépülõfélben van helyi gondos kezek munkájának köszönhetõen. Átvágunk a réten, és hamarosan megcsodálhatom, mi maradt egyik kedvenc erdei szakaszomból az erdészet tarvágása után. Nem szívderítõ látvány, de a királyréti elágazót elhagyva javul a helyzet. Idõközben Sanyi az informatika és a pornóipar hazai összefonódásával szórakoztat minket. Mi tagadás, a szakma egy érdekes perspektíváját tárja elénk: hálózatépítés webcames csajok lábai között/alatt/miegyéb:)

Hamarosan a 2011-es darázsincidensem helyére érünk. Akkor két csípést sikerült begyûjtenem. Szerencsére idén nyoma sincs a dögöknek. Saj-kút - ami épp kiszáradt -, majd már indulunk is fel a hajdan volt szedresben. Az erdõ megnõttével gyorsabban megy a mászás: nem csábít mindenhol a feketéllõ szederhad:) A hajdan volt növényi társulás egy-egy õsmaradványa elszáradva, levelek nélkül várja a végsõ pusztulást utunk szélén.

A régi kerítést elérve a nyíltabb területen vidámabb a szederhelyzet, de meglepve tapasztaljuk, hogy bizony a szokásoshoz képest igencsak hátrébb van vannak az érésben a növények. Valoszínûleg a március-áprilisi hóhelyzet miatt.

A Foltán-kereszt alatti valamikori írtás rendesen felcseperedett. Emlékszem korábbi idõkre, mikor itt felfelé tekeregve, visszanézve a teljes vágást könnyûszerrel be lehetett látni.

A keresztet elérve már 250 méter szinten belül a Csovi. A Három-hárs oldalából elénk tárul a lelkesítõen csodálatos duna-völgyi panoráma - talán innen van a legszebb rálátás a délre forduló hatalmas folyamra. Egy utolsó kapaszkodó - ahol egy kedves, idõs túristapárral találkozunk -, majd már fent is vagyunk a Csovin. Sanyin látszani kezd a két hónap kihagyás, csak pár perccel utánunk veszi be a csúcsot. Odafent nagy tömeg. Evés, ivás, indulás a további program. Itt csatlakozik hozzánk következõ túratársunk, Tibi. A Csóványosról a lefelé menetel a szokásosnál könnyebb, mert a bicajosok alaposan fellazították a talajt lefelé ereszkedve. Ez nekünk ott és akkor kényelmessé teszi a lejtmenetet a puha, homokszerûre darált talajon, de sajnos a talajeróziót elég rendesen megtámogatta.

A Csóványos meghódtásávasl beléptünk a túra pihenõ szakaszába, ami egészen Nagymarosig tart. Nagy-Hideg-hegyet szokás szerint a sípálya felõl vesszük be. Kis szerzett elõnyömet arra használom, hogy mire a többiek megjönnek, már sör és kóla fogadja õket az asztalon:) A sör - mint itt mindig - ismét csak jólesik, és szépen ellazítja az immáron 25 km-e használt izmokat. Kis pukli, és élvezhetjük az erdészet által tökéletesen tönkretett Inóci-vágást:) Gyalog is elég szörnyû, bicajjal pedig egyértelmûen tragikus ez a rész. Pár éve valami okostojás letolólapozta, majd a víz a fellazított talajt elszállította az út majd' teljes szakaszáról. Út ki jobbra, mi le a vízmosásos nyomon, út vissza, patak, és már Kisinócon is vagyunk. Az EP-ben rövid pihenõ - Sanyi zonkit igazít, mi Tibivel tonikozunk. A csaposnál érdeklõdök, hogy örül-e a túrának és a nem mellékes ténynek, hogy a sörcsap melett van az EP. Jobb-e a forgalom? Minderre az egetverõen óriási magyar pesszinizmustól bûzlõ választ kapok, de azért a végén kénytelen elismerni, hogy azért csak többet adnak el a mai napon:)

Kóspallagon fejhûtés és mosdás a kék kutak vizében. A falu határában megemlékezünk a régvolt kék útvonalvezetésrõl, ami a tarvágás, majd a gyorsan növõ cserjés áldozata lett. Törökmezõre menet szégyen szemre benézek egy jobbost, de szerencsére Laci idejében rámszól:) A Malom-patakban csak teng-leng a víz, sehol már a Julianus túrán látott mennyiség. Akár a patakon is átkelhetnénk, de a híd szint szempontjából sporolósabb:)

Felkapaszkoduk a túristaházhoz. Végre rendesen elkezdték felfúrni a dolgokat. Komoly kinti, fedett terasszal toldották meg a vendégfogadót, és a kalandpark is várja a kalandos kedvûeket. Reméljük, sikerült a vendégszeretetbe is befektetni egy kicsit, mert korábban a világ legtapplóbb "vendégszeretetét" - talán inkább vendégutálatát - élvezhette az erre tévedt túrista. Az órára pillantva eldöntjük, hogy visszaveszünk kicsit, mert a 6-os komp volt betervezve, és a tempónk alapján inkább az ötöst érnénk el. 50-nél jól jön egy kis szusszanás a hátralávõ 60 km elõtt.

Karszalag nélkül átkelünk a Kalandparkon - a kéket elterelték a kötélpályák miatt, de mi ragaszkodunk régi utunkhoz. Már jóval a Vizes-árok elõtt megvitattuk Lacival, hogy onnan kikapaszkodva inkább a régi kéken megyünk fel, mert sokkal szebb a vonalvezetése. A létrát elérve meglepõdünk: a hivatlaos jelzés visszakerült a régi, 2000 elõtti felmenetelre. Talán van remény, hogy egy nap a Dobogó-kõre vezetõ kéket is visszakapjuk?:)

A szépen megmagyarázott ok (t.i. erdõ rekonstrukció - az eredeti lombkoronaszintek visszaállításával) miatt szinte tökig kivágott tanöstény következett, majd egy kis bitumenezés Köves-mezõig. Inkább bele sem gondoltam, mennyire közel vagyok Zebegényhez, és milyen jó is lenne kialudni magamat az éjszakai álomkóros gyaloglás helyett:) Persze tudom, hogy hogyha úgy döntenék, óriási hiány- és befejezetlenség-érzetem támadna:)

Hegyes-tetõn a szokásos dinnyeáradat fogad minket, ami az összes addig elejtett izzadságcseppért kárpótol mindannyiunkat. Itt kötelezõ a negyed órás megálló, nehogy a pontõröknek cipekedni kelljen már zárás után!:)

Levágás Marosra, és már sorban is állunk Tibivel Gábornál, kézmûves fagylaltjára várva. A kraftos 4 gombóc rendesen hozzájárul a következõ, Pilisszentlászlóig tartó szakasz energiaellátásához. Laci - aki kihagyta a fagyit - 17:15-re ér a komphoz, vagyis tényleg jól toltuk az elsõ etapot. Ha akarjuk, és nem lassítunk tudatosan, az 5-ös komppal kelünk át.

Fagyi után mi is labattyogunk a komphoz, ahol Sanyi a feladás mellett dönt. Vérhólyag nõtt a lábára egy korábbi, mélyen levõ vízhólyag elfajzásaként. Úgy ítélte meg, jobb Maroson kiszállni, mit az éjszaka és a Pilis közepén valahol. Tibi csak az 50-esre nevezett, így 4 fõs csapatunk felére redukálódik. Sörci, majd bakancsigazítással egybekötött kompozás következik. A túlparton csapódik hozzánk egy másik Laci, így két Laci közé szorulva folytathatom a túrát felfelé, a Visegrádi Kálvárián.:) A következõ EP elõtt vidám, kispistázó túratársak - épp az Apát-kúti-völgybe tartanak, hogy némi szintet és távot spórolva juthassanak el a meg(nem:))érdemelt raguleveshez, Pilisszentlászlóra. A nagy-villámi pecsét begyûjtése után, a fekete-hegyi mezõ ismét hozza feledhetetlen, lemenõ napfény spékelte látványvilágát. Az egyre vörösödõ surlófény egyben a búcsú kezdetét is jelezi a túra szombat nappali szakaszától.

Szerencsére a lámpakapcsolás még várat magára. A Moli-pihenõt a nyugati ég visszfényében csodálhatjuk meg, és egészen a kerítés utáni, jellegzetes ferdén kiágazó ösvényig (Õr-hegy oldala - Hajlékos-bérc) húzzuk a LED-ek hathatós segítsége nélkül. Az Úrasztal-oldalon politizálással múlatjuk az idõt - jobb témát nem találva:) Hamarosan Papp-rét, és végre Piliszszentlászló karnyújtásnyira tõlünk. Csak vége a bitumen rallinak, aztán véget érni nem akaró erdõség - már nagyon kéne az a leves:) Végre jobbra a falu fényei, és pár indikátorkutya ugatása. Már nincs messze. Jobbos, és bokatörõ lemenetel a faluba: megérkeztünk.

A Kis Rigó oldalkapuja nyitva: kellemes meglepetés. Odabent egy pincér, aki közli velünk, hogy nem hoz gyorsan sört, akármennyi borravalót kap (:)) mert neki már lejárt a munkaideje. Ez is szép vendéglátói hozzáállás mondhatom. Rossz is egy étteremnek, ha legyárthat 200 adag ragulevest, amit garantáltan megesznek, és ki is fizetnek. Ez van… Szerencsére a kolleganõ gyorsabb lábú, és még jobban is néz ki, mint a mufurc pincér úr, így pillanatokon belül megérkeznek a rendelt kólák és a sör.

A leves finom, és anyag is van benne bõven. Eszünk, mert ez kell, hogy felvigyen minket a következõ csúcsra, Dobogó-kõre.

A Kis Rigóból kifordulva arcon csap minket az éjszaka hideg lehellete. Gyorsan öltözünk. Mások is követik példánkat. A hidacska sajnos nincs kivilágítva, mint ahogy régebben meg-megesett, de kárpótol a tudat, hogy már 70 km felett járunk. Sikárosig bitumenezünk. Laci beér egy embert - mint késõbb kidedrül, Árpinak hívják -, és vele megy, némileg elõttünk. Én visegrádi Lacinkkal caplatok kicsit hátrébb, és igyekszünk tartani a tempót. Sikáros elõtt egy kétségbeesett ember érkezik hátulról: nem itt megy a kék. Megnyugtatom hogy tudjuk, de ne parázzon, jobb a bitumen, mint az erdõ ezen a szakaszon. Sikárosra érve Visegrádon csapódott Laci egyre inkább lemarad. A P3szög bejövetelénél már a fényét sem látom, amikor végre felzárkózom az elõttem haladókhoz. Az út megindul, egyre csökken az esély, hogy beérjen minket. Valahol itt kédezi meg Laci, hogy hogy áll az álmosságom? Jól - válaszoltam, majd rögtön, szinte varázsütésre elálmosodom:) Felfelé megyünk, de majd'  leragadnak a szemeim. Tartom a sarkokat a látómezõmben, de érzem, hogy odafent kell kóla, és remélem, a pontõrnél lesz is. Az emelkedõ megenyhül - felértünk Dobogó-kõ jellegzetes, elnyúlt gerincére. Végre jobbos, és kiérünk a bitumenre. Már látszik a parkoló, és hamarosan a Túrista Múzeimnál is vagyunk. Bingoo, még van kb. 1 liter kólája a pontõrnek. Ezt elosztjuk - a többiek az állapotomat látva rám hagyják az adag nagyobbik részét - utólag is örök hála:) 

Egy éppen feladó a még elõttünk álló megszámlálhatóan végtelen sok méternyi szintrõl bizonygatja teóriáját - ezzel próbálva alátámasztani feladásának jogosságát. Akármennyire arrogánsan is adja elõ elméletét, a hátralevõ szakaszt ismerve nem nagyon akar a valósággal fedésbe kerülni a kiselõadás. Már szervezi a fuvart haza. A pontõr kapva kap az alkalmon: ugyan elvinnék-e a túristaházban elfekvõben lévõ szám szerint egy darab túristát? A kérdés hamarosan okafogyottá válik, mert elfekvõ emberünk, mint Fõnix kel fel hamvaiból, és úgy dönt, hogy ezt a kellemes kis sétát már lenyomja - ideje még van bõven.

A rögtönzött színházi elõadás alatt kellemesen kipihentük magunkat, és a vendéglátást megköszönve neki is indultunk az éjszakának (mindez kb. 10 perc lehetett, bár az idõérzet csalóka a 80. km táján:)). Mészáros atyai szavait követve a piroson mentünk le Pilisszentkereszte, ami egyben a letérést is jelentette a korábban megszokott, klasszikus BEAC Maxi útvonalról. Mit mondjak, a mindig kavarós sárga szakaszért nem fáj a szívem túlságosan, ugyanakkor az OKT Szentkereszt utáni szakaszát nem ismerve némi bizonytalanságot is hordoz a történet részemrõl. Szerencsére Laci és Árpi képben vannak e résszel, így sok aggodalomra nincs okom.

A piros meredeken szakad alá a faluba a Fagyoskatonától. Kisebb bozótralli, és ismét az utcakövet koptatjuk. A pont - ha jól emlékszem - a fõutca 52-es számú házában van. Sehogy sem akar kijönni, aztán kiderül, hogy mint sok helyütt kishazánkban, itt is ad hoc házszámozás dívik, így a kezdeti tízenpáras házszámokat hamarosan az ötvenesek követik, így a pont is meg lesz. Három fiatal lány fogad minket sütivel, kólával, sörrel, és miegyébbel. Tiszta kánaán. Laci meg is jegyzi, hogy ne menjünk tovább, van minden: Kaja, pia, nõk - három P. Csend támad. A játék résztvevõi gondolkodnak:).

A perces csöndet én töröm meg: 

-Te Laci, mi az elsõ P?

Erre a lánynok kórusban:

-Igen, mi is ezen gondolkodtunk.

-Bezzeg a 3. P, az nem volt gond, ugye? - röhögünk.

Árpival megosztunk egy sört, ami rekord tempóban eltûnik. Laci elõáll egy megfejtéssel az elsõ P-re: papi. Elfogadjuk, nincs jobb ötlet, és késõre is jár - megteszi:)  Sokat nem várunk, a vendéglátást megköszönve elköszönünk a helyi lányoktól, és az OKT-t követve bevágjuk magunkat a szurdokba. Egy félreérhetõ elágazást benézünk, amirõl a szembõl érkezõ eltévedtek végképp meggyõznek minket. Szerencsére át tudunk vágni a jó jelzésre. Itt újból kisebb kavarás, aztán végre stabil a jel. A két eltévedt entitás kamionokat megszégyenítõ fényerõvel közlekedik. Barlangi fotók látványát idézõ élményben lehet részünk, ahogy tõlünk távolodva bevilágítják a völgy csodálatos formavilágát.

A patakmeder itt-ott mátrai Szo-patak életérzéseket ébreszt bennem, de ez csak kistestvére az ott található szívatásmennyiségnek. Szerencsére. Erõs jobbos, és kijövünk a völgybõl. Indulunk a Szent-kút bevételére. Az út jól járható, és - egy kisebb bizonytalanságot leszámítva - kavarásmentes. A monotóniát 2 birkózó lódarázs töri meg, amikor is kiadom a "Darazsak, futás" jelszót, így pillanatok alatt 50 méterrel közelebb kerülünk a célhoz:) Végre eljutok a Szent-kúthoz (eddig mindig csak mellette silerült elmenni a Kinizsi és Iszinik túrák aklalmával) . Felkapaszkodunk a hegyhátra, és jön az Iszinikrõl jól ismert, mindig kicsit túl távol levõ Csobánkai-nyereg. Csak meglesz a fránya fõút. Keresztezzük, kõbánya, kis átvezetés, és már harántoljuk is a szintvonalakat. Eleinte a kéken haladunk, aztán - csakúgy, mint az Isziniken tavaly - a piroson érkezünk meg a nyeregbe, ahol tûz és két álmatag pontõr fogad minket. A pirossal egyben vissza is tértünk a megszokott BEAC Maxi vonalvezetésére. A pontban derül ki, hogy Laci elhagyta az igazolófüzetét. Az elõzõ pontban maradhatott, vagy kiesett a zsák hálójából:(

A nyeregbõl bokatörõ út vezet le Pilisborosjenõ határába. Megváltás a szintút az ereszkedés után. Idõvel jól állunk. Korábbi emlékeim szerint itt szokott felkelni a Nap, de most egyelõre esze ágában sincs álomos õszi koronáját a horizint fölé dugni. Pilisborosjenõ szélsõ utcáin végigkopogunk a bitumenen, változatosságot hozva ezzel az éber házõrzõk hajnali unalmas világába. A feledhetetlen, csodálatos formavilágú, hárshegyi homokkõben gazdag Köves-bérc következik, majd a szemet gyönyörködtetõ hegytetõ folytatásaként a bokát már kevésbé lelkesítõ lemenetel következik. A vízmosásszerû túraút után a kényelmetlenül meredek, kemény bitumenút szinte megváltásnak tûnik.

Külsõ Bécsi út, meglepõen nagy forgalommal. Árpira néha rá is szólok, hogy jöjjön beljebb, nehogy egy autóban száguldozó elaludt lélek áldozatává essen. Letérünk a Rozália Téglagyár felé. Elõttünk az utolsó kihívás, a Virágos-nyereg meredezik. Vasút, téglagyár, bitumen vége, és jön az erdei szakasz. Érdekes, kicsit korábbi kiágazásra emlékeztem a bitumenútból, de már régen jártam erre - könnyen megtréfálhatnak a kopott emlékek. A hajdan volt cserjés itt is egyre inkább erdõnek nevezhetõ. Kanyargunk ezerrel, mire felvesszük a végsõ irányt. Keresztezzük a zöldet, majd indul a meredek szakasz. A sárga keresztútjáig tartunk a kékkel, itt balos, és a sárgán hullámzó ösvényén érjük el a nyerget. Odafent a napfelkeltét várják a hûvös, õszies hajnalban, amit nagy örömükre meg is hozunk: a Hûvös-völgy túloldalán már a reggeli nap meleg sugaraiban fürdenek a hegyhátak.

A pontban keverek egy izo-t, és indulunk is tovább. Szerencse, hogy nem egyedül jöttem: én mentem volna  a Hûvös-völgybe, mire Laci szólt, hogy újabban áttették a célt. Így végül régjárt terep örvendeztet meg az utolsó 3-4 km-en. A cél elõtt még megcsodáljuk a Libanoni Cédrust, egy kellemetlenül meredek leút az Ördög-árokba, pár híd, jobbos, és már a célegyenesben is vagyunk, melynek végén Laci felesége, Gosia vár ránk, és integet. 

Végül kerek 23 óra (Laci mérései szerint 22 óra 58 perc:)) gyaloglás után betoppanunk a célba, és végre leülhetünk:)

Köszönjük szépen a szervezést, a 108.6 km-t, és a felhõtlen, kitûnõen jó idõjárást:)

Még tél volt és a Bükk hófödte, jeges útjait koptattuk Ferenci Lacival a Tortúrán, amikor viccesen felvetette, hogy a Mátra 115-re (ami valójában 124 km) kellene egy túratárs. Mi volna, ha éppenséggel én volnék az...

A problémát az jelentette, hogy feleségemmel korábban megállapodtunk, hogy ez az a túra, amire biztosan nem megyek el, mert annyira extrém a 124 km táv a benne rejlõ 6375 m szinttel.

Sajnos a megállapodás jelentette diplomáciai problémát azóta sem sikerült megnyugtatóan rendezni, de végül szerencsére a részvétel mellett döntöttem.:)

Felmerült, hogy esetleg 'csak' a 88-as (valójában 95-ös) távra nevezek, és Hidegkútnál elválnak útjaink, de aztán leendõ túratársam nagy örömére a hosszabb távra kattintottam a netes elõnevezésen:)

Bár a tél sok sífutással és sikeres expedíciókkal telt, plusz még egy igazi, sárdagasztós Julianus 50 is összejött a távoli északról éreztem, hogy a sikeres túrához szükségem van még egy kissebb lórúgáshoz, ami a Szarvasköi Öko-park teljesítésében testesült meg. Az erõsre fogott elsõ 62 km-es szakasz nagyon jó kis edzés volt.

Laci idén is a 'Nagy Kombinációt' csinálta, ami Nála a K100 és a Mátra 115 egymás utáni teljesítését takarja. Így utólag ismét gratula a sikeres dupla teljesítéshez!

Egy héttel a túra elõtt az idõjárási helyzet kétségbeejtõen rosszul festett: hétvégere esõ, és úgy tûnt, 100% az ázás... Lassacskán az idõ elõrehaladtával eleinte a norvég, majd hamarosan a magyar idõjárási oldalak is optimistább jõvõképet kezdtek vázolni. Végül úgy tûnt, a szombat felhõs, de esõmentes, a vasárnap pedig kicsit záporosabb-zivatarosabb lesz. A hõmérséklet optimálisnak ígérkezett 10 fok körüli minimummal, és 20 fok körüli maximummal.

A túra elõtti héten kedden érkeztem haza azzal az eltökélt szándékkal, hogy távmunkaóráimat fegyelmezetten kordában tartom, és kipihenem, lelkileg felkészítem magam a Nagy Kihívásra. Csütörtök délután elterveztem a depóbeosztást, listát készítettem a bevásárlandó motyókról és a lelki felkészülés keretében tanulmányoztam a túra honlapját - fõleg a térképkivonatot és a szintmetszetet. Este elemtöltés, pakolászás, esélylatolgatás:)

Pénteken rövid munkanapot tartottam, és idejében elindultam Budapestre Laciékhoz, hogy még a vásárolgatás is beleférjen. A Decathlonba beugrottam egy bokamásliért, ami  volt ugyan, de 9900 Ft kicsit soknak tûnt érte. Idõkõzben rá is jöttem, hogy a túranadrágomon tulajdonképp van egy egész jól mûködõ beépített kamásli, így nincs is szükségem e ruhadarabra. Szerencsére a fejpántot nem felejtettem el, így jó adag szembe folyó izzadságtól óvtam meg magam a másnapi túrán:) 'Gyors' kör a Daubnerban, és meg is volt a nevezési pogácsa, kis baklava vacsorára+reggelire, moscauer Laci feleségének, és még idõben végeztem is.

A megbeszélteknek megfelelõen a kocsit letámasztottam Laciéknál. Egy utolsó, igencsak kecsegtetõ idõjárásellenõrzés, és már robotgunk is a buszpályaudvarra. 

A Gyöngyösre érkezõ budapesti busz indult tovább Kisnánára pár perccel beérkezte után, így lényegében átszállás nélkül értük el másnapi túránk kiindulópontját.

Szállásadónk a megbeszélteknek megfelelõen várt ránk. Gyorsan átvettük a házikót, majd a nevezésen volt a sor, ami a helyi cukrászda-sörözõben volt. Ha már ott jártam, a nevezési laphoz egy sört is legurítottam:)

Nevezés után gyors várlátogatás, és irány az alvás. Lefekvés elõtt utolsó simítások, címkézés a depó cuccon, egy gyors vacsora részemrõl a Baritanyán, aztán alvás. 

Mint mindig, a kényszeres álombamerülés most sem ment jól. Közben tudtam, minden alhatnék perc másnap hajnalban az erdõben kóvályogva mekkora pazarlásnak is fog tûnni visszanézve...

Hajnalban magamtól keltem, talán az izgalom miatt. Kellemes meglepetésként a beharangozott tíz tizedes borultságnak se híre, se hamva. Ragyogó kék égbõl zuhant alá a kellemesen melengetõ júniusi napsugár. Hirtelen meg is ijedtem, hogy túl meleg lesz a hosszú túranadrág, node azért hosszú volt még a nap!

A túrára a lehetõ legminimálisabb cuccal készültem: a legkisebb hátizsákban csak egy esõkabát, egy adag Kinder csoki, egy vésztartalék szõlõcukor, egy vésztartalék Isostar és fél liter bekervert Isostar várta a kihívást. Még a böszme nagy iPhone-t is lecseréltem egy teljesen súlygyõztes alap Samsung mobilra, hogy ezzel is spóroljak az energián.

A startban leadtuk a depócuccot, illetve a már nem szükséges motyót Gyöngyöstarjánba küldtük elõre.

Elérkezett a nagy pillanat, visszaszámlálás, hetet ütött az óra, és meglódult a 10. Mátra 115 és 88 mezõnye.  A futók gyorsan a végtelenbe tûntek, és a gyalogos mezõny is jó iramban hagyott el minket. Még a túra elõtti nap közöltem Lacival, hogy én biza csak mögötte vagyok hajlandó haladni, minthogy háromszoros teljesítõként õ tudja a teljesítési titok nyitját:) Az õ titka a lassan járj, tovább érsz taktikában rejlik. Az egész túra során egy 29,5 órára kiszámolt teljesítési tervet követve navigáltunk az idõben. Ez a relatív idõszámítás annyira rányomta bélyegét a túrára, hogy a valós idõvel igazából nem is törõdtem.

A start után a falu sármentes útjait hátrahagyva hamarosan kisebb sárdagasztás következett, ami nagy reményünk, az elsõ kapaszkodó métereit taposva is kitartott. Szerncsére a helyzet még az éppen kezelhetõ kategóriába tartozott. Bíztunk benne, hogy az idõjósoknak igaza lesz, és további esõk nem fogják dagonyativornyává változtatni a hátralevõ százhuszonpár kilométert. A legkisebb esõzés is sokat ronthatott volna a talajviszonyokon.

Fõ vezérelvünknek megfelelôen az emelkedõket extra lazára vettük. Szinte meg sem erõltettük magunkat a túra ezen szakaszán, ha felfelé menetrõl volt szó: emelkedik, egyesbe tettük, felezõ be, és alapjáraton felturmixoltunk a dombra.

Némileg a Jagust elõtt csatlakoztunk be a Mátrabérc útvonalába, ahol hamarosan meg is kaptuk az elsõ mozgó EP-t, sütivel megtámogatva. Jól haladtunk tervünkkel, hogy a Kékesig egy óra idõtartalékot begyûjtsünk: Laci szerint ez elengedhetetlen a késõbbi, éjszakai szakaszokhoz ahol jóval fáradtabban az Ágasvár, Muzsla, és egyéb finomságok meglehetõsen fingatós mászásai várnak ránk...

Hamarosan az Oroszlánvárhoz értünk, ahol már ténylegesen érezni kezdtem az erõtartalékolás hatását: a Mátrabérces 'toljuk, ami a bakancson kifér' taktikához képest szinte fellibbentünk a csúcsra, mintha nullkilométeresek lennénk, nulla szinttel a lábainkban.

Odafent frissítõpont várt ránk némi vízzel, amit persze ki is használtunk. Az Oroszlánvárat elhagyva Kékesig, sõt egészen a Mátra-nyeregig a Mátrabérc útvonalát követtük. Hamarosan a Cserepes-oldal, Nagy-Szárhegy kombó következett. Szépen, kényelmesen daráltuk tovább a szintet a megbeszélt taktikának megfelelõen. Azt hiszem, ekkortájt jöttem rá, hogy a túra elején Lacinak tett igéretem (hogy mindvégig mögötte megyek) következményeként a túra végére minden bizonnyal molekuláris szinten fogom ismerni a cipõje hátulját, illetve a bokamásliját.

A Markazi-kaput hátrahagyva kis lazítás, és a Kékesig vezetõ út számomra mindig legkedvesebb része következett. A Disznó-kõ és a Sas-kõ hamar a múlt homályába veszett, és már ostromoltuk is a Kékest. A tudat, hogy odafent mennyei frissítõpont vár ránk igencsak megnyugtató volt, mert így, a 17. km-hez közeledve lassan szükség volt egy kis energiautánpótlásra. Felértünk, és a síházban tényleg minden volt, amire túrázó csak vágyhat. Banán, mogyoró, vajas és zsíros kenyér, bekevert iso, kóla, süti, stb… Biztos, hogy legalább a kétharmada kimaradt a felsorolásból:)

Kékesrõl letörtünk a Mátra-nyeregbe. A letörés rejtegetett némi kihívást, mert a sáros lejtõn cseppet vicces volt a lejövetel (aki járt ezen az úton, sejtheti melyik részekre gondolok…), de azért megoldottuk. Némi aszfaltrodeó, vissza az erdõbe, és már zúztunk is megnézni Parádsasvár csodálatos kastélyszállóját. Az ereszkedés alapos dagonyázásba fulladt helyenként. Szerencsére még ez a szitu is a kezelhetõ kategóriába tartozott, bár nyilvánvalóan jobban kivette a részét az elemek merítésében, mint egy könnyed, száraz, döngölt túristaút.

A kastélyszállóval  szemben, az étteremben volt az EP, ahol Laci végre megkapta, amiért jött: BARACK KONZERV. Õ csak ezért indul ezen a túrán. A Mátra 115-ös barack konzervek miatt. Az EP-ben bontottak is a kedvéért rögtön egy újat, mert látták, reménytelen az ellenállás, bottal öl ha kell a barackért:) (Valójában itt is tukmálták belénk a szuflát - ilyen etetõs túrán még sosem jártam….).

Az újabb mennyei frissítés után menni kellett tovább. Az idõterv nagy úr, és a nappali, friss szakaszon bûn lett volna nem idõtartalékot gyûjteni.

Elballagtunk a csõdbe ment évszázados multú kristályüzem mellett. A bezárt, egykor volt patináns gyár üres, szétvert, kirabolt, enyészet mardosta épületeit látva az ember szíve összeszorult, fõleg ha a kontrasztra gondolt ezen épületegyüttes, és a pár méterrel arrébb látott "darab kis Ausztria" jellegû kastélyszálló között…

A falut elhagyva barátságos kis völgyecskében haladt enyhén emelkedõ utunk, de sokat nem kételkedtem abban, hogy hamarosan rákapcsol az emelkedõ:) Bizony, a Kis-Lipót-Nagy-Lipót összeállítást meg kellett hódítanunk, így hamarosan neki is láttunk a szintdarálásnak.

Ebbõl az irányból még sosem másztam Galyára, ezért a kitárulkozó panoráma és látószög az újdonság erejével hatott. Hamarosan a Kis-Lipót köves tetején kopogtattunk túrabotjainkkal, majd egy lokális minimumot hátrahagyva ismét felfelé ívelt teljesítménytúrázói pályafutásunk:), hogy hamarosan magunk mögött tudhassuk a Nagy-Lipót ormát, majd rácsatlakozzunk a Mátrabérc következõ betétszakaszára.

Galyán újabb mennyei frissítõpont várt ránk, és az elsõ elõre küldött depó. Jól idõzítettem az olivaloaj utánpótlást, a sós póló épp kezdte kimarni a mellbimbóimat, de az újraoljajozás gyorsan segített a helyzeten. Ide Isostart és sört is küldtem elõre. Végül úgy döntöttem, az isot bekeverem, legurítok egy levest, és a kedves kis Galya-vár körrõl visszatérve élem fel söröcskémet.

Mátraalmásra egy majdnem elkavarás árán leértünk (kicsit elmentünk a piros körön, mert az erdészet pont a környéken tevékenykedett elõzetesen), és végül a flauban is jó irányba indultunk egy éppen betoppanó túratárs jóindulatú tanácsának köszönhetõen, így hamarosan meglett az újabb terülj-terülj aasztalkám EP, ahol viszont sokat már nem bírtunk enni az elõzõ pont közelsége, és a telített raktárak miatt:)

Galya-vár kellemes kis szivatás volt. Az EP-tõl eleinte közel konstans meredekségû emelkedõ a gerincre kanyarodva X-négyzetre kapcsolt, és egyre vadabb hévvel tört a magasba, mígnem lassan megenyhült, hogy újra gyönyörködhessünk az izzadság bérében: a mátrai panorámában.

Galya elõtt újabb mozgó EP várt ránk, majd hamarosan szembe irányba becsatlakoztunk másik kedvenc Mátrabérc szakaszomba, a Galya-Mátraszentimre közti közel szintútba. Igencsak kontrasztosan kijött ekkor a két túra közti különbség, és a komoly Mátrabérc könnyed kis gyerekjátéknak tûnt a mi perspektívánkból. Ha az ember belegondol, hogy a Mátrabércen innentõl laza átvezetés Ágasvárig, kis szivatás, Mátrakeresztes, Muzsla, és lényegében beért, majd abba, hogy mi várt még ránk Galyától a hátralávõ több, mint 80 kilométeren közel 4000 méter szinttel, tényleg elgondolkodik épelméjûségén:)

Ismét beköszöntünk Galyára. Laci duplázott a levessel, én meg legurítottam a sörcit, és húztuk az igát tovább. Gyönyörû rész következett egészen hosszú lefelé menettel, ami a gyorsítás ellenére is kellemes regenerációt biztosított az izmoknak. A Hatökör Uránál újabb EP fogadott minket némi vízzel és sütivel, hogy legyen erõnk a mátraházai büféparkolóig tartó kaptatóhoz. A kb. 1.5 kilométeres emelkedõ is megadta magát turmixgép taktikánknak, és az 50. kilométerhez közeledve újabb nagyellátmányt élvezhettünk a pecsét begyûjtése után. Sok pazarolni való idõnk itt sem maradt, így rövid szusszanás után indultunk Lajosházára enni:)

Egy újabb hosszas lefelé szakasz következett nyilvánvalóan azért, hogy a túra 2. felében is lehessen elég szint:) Lajosházán picit rémisztgetett minket az idõ egy közeli zivatarfelhõvel, de szerencsére végül az ijesztgetés nem fajult tetlegességig:) Bekaptam zsírral megkent, téliszalámival és sajttal megspékelt pontkenyeremet kevéske járulékos dinnyével.:) Érdekes, hogy ilyenkor miket képes az ember letolni a torkán, dehát kellett ez energia a Mátraszentimrére vezetõ hosszú, közel 8 km-es mászáshoz.

Utunk felfelé hamarosan egy véget érni nem akaró, meglehetõsen új telepítésû vadháló mellett haladt, amin belül döbbenetes méretû vaddisznókat tartottak. Mikor már tényleg elegünk lett a vadhálós monotonitásból, végre dobtunk egy jobbost, ahol depó következett. Míg folyt a "kerékcsere" utolért minket két túratárs, és az egyik megállapította, hogy szerény személyem minden bizonnyal egy bábu, mert nem mozdulok. Kicsit korainak tartottam még a távot a hallucinálásra részérõl, de ki tudja, lehet hogy állandóan Blairwitch Project-et néz, és az erdõben mindenhol bábukat lát:)

A lámpákat Mátraszentimrére küldtük, ami - mint kiderült - jó döntés volt. A pontban újból leves, és elõre küldött depócucc várt minket. A sört megittam, a küldött Cerbonát pedig odaadtam a pontõrnek, hogy adagolja be valami elhaló félben érkezõ túratársnak az este folyamán:)

Itt láttuk az elsõ kiszállókat. Pár lány adta fel, és tuszkolta be magát az autóba, akik azért megérdemelnek egy tapsot, mert a 60 km 3407 méterrel sem semmi teljesítmény! Egy másik arc is feladta, de õ lelkiekben. Utána lenyomott egy demoralizáló litániát az este ránk váró sötéterdõs kóválygásról, amit én elég rossz néven vettem. Túratársa, Sanyi megkért minket, hogy csatlakozhasson hozzánk, majd 5 perc türelmet kért.

Lacival elindultunk. Hamarosan Narád Hotel, le a völgybe, és kis bemelegítés a következõ 60-ra: kapaszkodó a Mátraszentimrét Mátraszentistvántól elválasztó Rubanya-rétre. Valahol a tetõ után szóltam Lacinak, hogy mintha Sanyit elfelejtettük volna. Igen, Sanyi. A pontban maradt. Sajnos az ember tudata lassan szûkülõben van a táv, a megtett szint, és az eltelt idõ miatt, és Sanyit teljesen elfelejtettük, mikor tovább indultunk. Sebaj. Csak utolér minket, vissza biztosan nem megyünk!:)

Mátraszentistvántól jó volt, mert Pocsai Laci barátommal pár éve - mikor még teljesen õrültnek tartottam, amiért a Mátra 115-re készült - bejártuk a Mátraszentistván-Fajzatpuszta szakaszt. A túra szerencsére elég mély nyomot hagyott bennem, így egészen jól emlékeztem a ránk váró kihívásokra. Ez most igencsak jól jött egyre inkább az éjszaka sötét leplébe merülve (így utólag köszi, hogy bejártuk!:)). Valahogy a bejáráson a Szorospatakra való ereszkedés jóval nagyobb keccsölésnek tûnt, mert most különösebb gubanc nélkül, relatíve kényelmes úton leértünk az EP-hez. 

Odalent sajnos _mostani_túratársam_ Laci gyomra elkezdett rosszalkodni. BOA esélyes volt a helyzet, és most nem arra gondolok, hogy a magas fûben trópusi hüllõk leselkedtek ránk… Szorospatak is depóhely volt. A Cerbonám eljött tovább a zsákban, az utolsó elõre küldött sörömnek viszont halnia kellett a nemes cél érdekében:)

A pontban megpihenve hátulról kellemes meglepetés ért minket: megjött Sanyi. Nyugis gyerek. Teljesen megértette, hogy annyira hülyék vagyunk, hogy megígérjük, hogy jöhet velünk, és simán tovább indulunk. Most már rutinos volt, nem ment el sehova 5 perces kitérõt tenni, hanem szemmel tarotta ezt a két beszámíthatatlant, nehogy meglépjenek:)

A gyomorhelyzet nem javult, a táv sem csökkent míg álltunk, így hát inkább nekivágtunk a következõ ránk váró 350+150 méteres szintnek. Emlékeztem, hogy nagy szívás, de annyira jól tartalékoltuk a taktikánkkal az erõnket, hogy végül gond nélkül - a lejtszög engedte mértékben - jól elbeszélgetve értük el a túristaházat. A házban rizskoch, pecsét, és az a megtiszteltetés fogadott minket, hogy az élményt beteljesítendõ megmászhatjuk Ágasnak Várát a túristaház felõl, ami 150 méter szint elhanyagolható távolságon:)

Természetesen a motyót odalent hagytuk a felugrás elõtt. Visszatérve kaja, amit Laci sajnos kihagyott a cudar gyomorhelyzet miatt. Nem voltunk túl boldogak. A hátralevõ több, mint 50 kilométeren azért jó lenne, ha még tudna enni, és nem gyengülne el! Ágasváron Sanyi átpártolt Mátra 88 résztvevõkhöz, mert õ a 88-as távon volt. Jó döntés - egy 95 km-es távon, mikor már csak 25 km van hátra, máshogy osztja be az ember az erejét, mint 124 km-en, ahol még 54 km vár rá.

A túristaháztól kiváló, fényvisszaverõs sárga szalagozást követve leviharzottunk a Csörgõ-patak medrébe, amin végül szerencsére át is bírtunk kelni:) A túloldalt egy túratárs épp eltévedni készült, de végül hagyta magát meggyõzni a jó iránnyal, így közösen indultunk Falloskút felé. Ez a szakasz nagyon a fejemben volt, mert a régen volt bejárást frissítette egy pár évvel ezelõtti, csörgõ-lyuki barlangtúra, amire a téli nem tervezett patakban fürdés okán valószínûleg egy életen át emlékezni fogok:)

Fallsokúton újabb EP várt ránk. A pontõr a hányás pozitív oldalait ecsetelte Lacinak, és amikor már kicsit kezdett zavaróan unalmas lenni a dolog, megkértem hogy váltsunk témát, mert lehet, nem ez a legjobb morálépítõ beszélgetés így a 76. km környékén… Fallsokúton megtiszteltem a falu szélét, majd tovább indultunk:) Azt hiszem, ez volt a gyomrom rakoncátlankodásának elsõ jele.

Némi bitumen, aztán szalagon le Mátrakeresztesre. Ez kicsit másfelé ment, mint ahol szamócáztunk pár éve bejárásunkon. Beértünk a faluba, majd hamarosan megkezdtük a kapaszkodást a Hidegkúti túristaház felé. A kb. 200 méter szint már kezdett többnek tûnni, mint a valóság így a 80. kilométer környékén. Felfelé menet pár túratárs utolért minket, akikhez még Mátraszentimrén csapódott két falusi kutya. Nem nagy öröm, kétlem hogy szegény jószágok a célból, Gyönyöstarjánból visszatalálnak:(

A valóságosnál többnek tûnõ 200 méter szint lassan csak eltûnt. A mászás ereszkedésbe ment át, majd a pontot elérve a természet ismét depóra hívott. Ekkor már sejtettem, hogy a gyomornak a mai naptól picit elege lett. Azért a hasmenés még mindig jobb, mint a hányinger, csak azért ha túlzásba viszi, ez is veszélyes lehet (kiszáradás, elgyengülés).

Míg az én gyomrom gyengélkedett, Lacié szerencsére erõre kapott, így a pontban mindketten tudtunk levest enni, ami igencsak bíztató volt! Ez az EP a túra egyik legfontosabb döntésének helyszíne: itt lehet átnyergelni a 95-ös távra, és 15 kilométert ledarálva beérkezni a célba, vagy a további küzdelmet választva a Múzsla és társai irányába indulva az elõbb említett célbaérkezést csak 45 km múlva megtenni.

Ahogy tovább indultunk, azért átvillant az agyamon, hogy teljesen normálisak vagyunk-e a 45-ös opciót választva, de aztán rájöttem, hogy aki 124-re elõnevez, az már eleve nem az, és boldogan battyogtam tovább:) Ha jól emlékszem ekkortájt csapódott hozzánk új átmeneti túratársunk, Bence, aki eleddig még csak a K100-on járt. Bátor tett volt a nevezés, és le a kalappal, hogy végül be is ért!

Az út a Zám-patak völgyébe a bejáráskori állapotához képest fényévekkel kijártabb és jobban jelzett volt. Azt hiszem, ezen a szakaszon hívott fel Andi kétségbeesetten, hogy órák óta nem frissítették a pozíciónkat a netes élõ közvetítésen. Megnyugtattam, hogy élünk, és a virtuális térben nem közölt tények ellenére jól haladunk.

A patak völgye elõtt még begyûjtöttünk egy pecsétet Nagyparlagon egy meglehetõsen fáradt pontõrtõl, majd némi könnyed út után hamarosan következett a patakvölgy horror.

A Zám-patak völgyébõl kikapaszkodva egy másik kis patakmederben haladt utunk. A jelzés vonalvezetése minimum vicces. Egy nehezen járható, köves vízmosást keresztezget Gigahertzet megszégyenítõ frekvenciával. Felfelé menet azon gondolkodtam, vajon hogy hívhatják ezt a mellékpatakocskát, majd hamarosan megállapodtunk abban, hogy bármi is a hivatalos neve, ezt mi mától Szo-pataknak hívjuk:)

A Szo-patak köves medrét csak elhagytuk, és jött a 90. km horrorja, a Muzsla. Laci bíztatott minket: ne maradjatok le, és ne kérdezzétek, mikor van vége: soha:)

Elkezdtük az ólomlépteket ki a patakvölgybõl. A horror szinte direktben, esésvonalban kapaszkodik fel a hegyre jópárszáz méter szintet megtéve. Az út is kellõen kevéssé járt, így a meredek emelkedéshez kellõképpen nehéz útviszonyok is társulnak. Igazi csemege a lábnak a 90. kilométerhez, és közel 5000 méter megtett szinthez közeledve. Bár a lépések tengerében veszõdve úgy tûnt, sosem érünk fel, azért az értelem tudta, elõbb-utóbb ez az emelkedõ is véget kell hogy érjen. Végre ismerõs hely, a Muzsla-nyereg. Újra a Mátrabérc nyomvonalán, bár az utolsó találkozás óta jópár plusz kilométert beletettünk a túra útvonalba (itt a Mátrabérc valahol 2900 méter szinthez, és a 48. kilométerhez közelít, míg mi a 90. kilométerhez 4976 m hátrahagyott szinttel):)

A nyeregbõl egy utolsó roham. Bence - bár Laci folyton bíztatja - már picit lemaradt. Én tovább bûvölöm a sarkakat, és nem engedem fél méternél távolabb õket. Míg kapaszkodunk, kivirrad, ami lórúgás az emberi léleknek - az átvergõdött sötét Éjszaka-óceán túlpartja.

Csak meglesz a csúcs 805 métert jelölõ szintköve. Hajnali telefon Anditól. Autóban ül. Hirtelen megijedek, hogy valami baja van, és korházba megy, de kiderül, hogy barátaink várva várt babája érkezik: megy felügyelni 4 igazi kis dezentorra. No, az sem lesz semmi 'túra'!:)

Bence is utolért minket. Esélylatolgatás. Fel kell kötni a nyúlcipõt. A 90. kilométerben is tolni kell a lefelét és a vízszintest, hogy tovább gumizzunk a szintidõ körül. Daráljuk a Koncsúrokat, és végre - mint mindig, a vártnál késõbb - leadjuk az orrunkat. A Diós-patakhoz érve Bencének nyoma veszett. A gyomrom ismét depóba szólított, de lagalább nem vészes a helyzet. A pontban sok idõt nem veszítettünk. Iszom egy pohár sört. Az órára néztem, és elszámoltam magam. Hirtelen abban  a tudatban éltem, hogy 6 óránk maradt 30 kilométerre. Jó fél óra múva jöttem rá a hibára: hat helyett hét, ami ott, akkor a közel lehetetlen helyett a teljesíthetõséget jelenti. 

Tilalmas-tetõ, János-vára a maga "könnyed" kis felmászásával. A csúszós, meredek, köves kapaszkodón vigyázni kell. A megtett táv, eltelt idõ, és fáradtság különös körültekintést igényel a meredek, sziklás, csúszós hegyoldalon. Egy rossz lépés, és az ember lent találja magát a hátrahagyott, alatta ásítozó völgyben. Kénes-patak. Egyre közelebb és közelebb kerülütnk a következõ kihíváshoz, a Havashoz, amit sokszor a fáradtság miatt már Hevesnek hívtam. Laci megnyugtatott, hogy a szívverésünk odafent heves lesz, szóval akár hívhatjuk így is… Kénes-forrás EP letudva. Alámászunk a Havasnak. A bejáráson ezzel a résszel nagyot szívtunk, ellenben idén teljesen jó a jelzés, csak a szint jelent kihívást a maga közel 300 méterével.

A csúcs lassan, de megvan. Odafent régi ismerõsöm Gabi, akivel még barlangász túravezetõi tanfolyamon ismerkedtem meg. A startban is találkoztunk, és jó volt itt újra látni. Vicces, általában évenként egyszer, a Tortúrán, Tar-kövön találkozunk - ott szokott pontõrködni.

Utántöltöm a vizet, magmaba tukmálok valami sport teát, és indulunk. Az idõ diktál, mennünk kell. A lefelé út kellemetlen eleinte, aztán végre enyhül, és kedves kis erdõben haladunk Fajzatpuszta felé. Az EP elõtt egy gombaszedõvel találkozunk - õ reggel indult útnak, nem volt olyan hülye mint mi, hogy kint töltse az éjszakát:)

Az EP-ben kérek egy sört a pontõrtõl - a Havasról lefelé a combom hátsó izmai görcsölni próbáltak, jól jön a "sportital". A további problémákat megelõzendõ legurul a sokadik Magne B6 ivóoldat is. A pontõr szerint mi vagyunk az utolsók, akik be fognak érni. Nem sokat tévedett. Mint végül kiderült, még két entitás ért be minket követõen:)

Végsõ roham az utolsó agglomerátumra. A 19 hegybõl, amit a túrán meg kell mászni már 'csak' a Káva, Tót-hegyes, Világos-hegy volt hátra. A Kávára ragyogó napsütésben, teljesen dél-bükkies jellegû erdõben kapaszkodtunk felfelé. A pontõr a csúcson tanyázott, hogy a 6375 m szint utolsó centimétere is biztosan meglegyen:) 

Visszazuhantunk a túristaútra, és elkezdtünk kapaszkodni a Tót-hegyesre. Egy hosszabb átvezetõ szakasz következett, ahol egy tingli-tanglibb részen volt idõm Andit is felhívni, hogy áll a 4 dezentor õrzésével. A helyzet kicsit eszkalálódott, mert éppen egy filmbe illõ kaja-csatán voltak túl a gyerkõk, amit csak egy játszóterezéssel sikerült megmenteni: ez lekötötte fölös energiáikat. Akkor tudatosult Andiban, hogy a túra nem is 115, hanem 124 km, amikor megkérdezte, hogy hol járunk? 

-110. km felett.- mondtam. 

-Akkor mindjárt beértek.

-Ja, még kb. 14 km.

-Nem 5?

-Sanos nem:)

Pedig úgy emlékszem, említettem neki, hogy a túra csak nevében 115, valójában 124 km-es.

A Tót-hegyest egy kis kitérõvel közelítettük meg. Köves csúcsán már nem volt öröm a botladozás így a 114. kilométer felé közeledve, de tudtuk, hogy innen már csak egy valamivel 100 m alatti felugrás vár ránk a Világos-hegyre, és onnan lefelé döngetés a CÉL-ba.

A pont után visszakavartunk a csúcsbekötõ úton, és a hegy túloldalán megkaptuk a frissítõ záport. Épp volt idõnk felkapni az esõcuccot, amit így legalább nem cipeltünk feleslegesen:) Percek alatt csurd vizesek lettünk, de lelkesített minket a tudat, hogy már csak egyszámjegyû kilométer van hátra! Nagy szó ez így több, mint egy napnyi gyaloglással a hátunk mögött!

Pillantás az órára - minden rendben. Bõven van idõnk a hátralévõ távra.

A Világos-hegyre menet találkoztunk egy túrázóval, aki furcsa mód egy fa alatt várta ki az aktuális esõrohamot.

-Hanyason vagy? - kérdeztem.

-Tessék?

-Hanyas távon vagy?

-Én nem távon vagyok, csak túrázgatok. - jött a válasz.

Igen, eltelt az este, a vasárnapot tapostuk már a délelõtt javában járva. Rajtunk kívül mások is leledzettek a Mátra lankáin.

A Világos-hegy tetejét heves záporban értük el. A pontõr regisztrált minket, és nem pecsételt - nem akarta, hogy szénné ázzon az igazolófüzetünk. Aztán hirtelen, varázsütésre véget ért a nyári esõ, így nyugodtan körbepillanthattunk a körülöttünk elterülõ tájon. Északra és nyugatra az elmúlt küzdelmes órákban nagyrészt bejárt Mátra csúcsai meredeztek, délre-délkeltere az Alföld utalra a tájat. A gyönyörû panoráma méltó zárszó volt az utolsó hegy tetején.

A sziklás, köves, meredek lemenetel alját vártuk, mint a Megváltót. A helyzeten nem könnyített a frissen elõnedvesített talaj, viszont a botok ismét jó szolgálatot tettek. Végre enyhült a lemenet, és kellemes napsütésben, egy igazi dél-mátrai ritkás erdõben döngethettünk a cél felé. A lassan járj tovább érsz taktika elõnyeit kihasználva jó, 5 feletti tempóban közelítettünk a célhoz. Egy tisztásra érve megszabadultunk az esõcucctól is. A meleg nyári napban kicsit kezdtünk túlmelegedni.

Hamarosan erdészház, erdõ vége, és egy hosszabbacska menet a gyümölcsös mellett. Laci felesége, Gosia képében még révkalauzt is kaptunk a faluba érve. Gyalogosan elénk jött, nehogy elrontsuk a végsõ megközelítést:)

Végül 12:15 perckor, 29:15 perc gyaloglás után a jelenlévõk tapsa, gratulációja, és ovációja mellett "belibbentünk" a célba:)

A Hanwaag baki ismét bizonyított. 124 km, 6375 m szint, és csupán 4 vízhólyag lett a végeredmény. A taktikánknak köszönhetõen az izületek meglepõen jól bírták, nekem másnap csak a direktben történõ lépcsõmászás nem tetszett, de 2. napra minden tökéletesen mûködött.

Jó móka volt, köszönjük a rendezõknek a lelkes, tökéletes szervezést!:)

Iszinik 100 harmadszor..

Csütörtök volt. Már a fél nap eltelt. Lassan közeledett a dél, és úgy tûnt, hogy talán idén sikerül, amikor megcsörrent a telefon. A fõnököm volt, és már mielõtt felvettem volna tudtam, hogy az idei Iszinik elõtt sem úgy fognak történni a dolgok, ahogy azt elterveztem. A beszélgetés végére gyanúm beigazolódott. Beficcant egy jó 8 órás meló úgy, hogy délután négykor mennem kell a repülõtérre, és legoptimistább számítások szerint is kb. éjfélre vergõdök haza. Vagyis a tervezett 8 óra munkából biztosan marad minimum 4 óra. Az a 4 óra, ami a túra elõtti péntekemet tökéletesen meg fogja fektetni.

Munkából szokás szerint belezuhantam a repülésbe, majd cirka két óra elteltével arra ocsúdtam, hogy újra Magyarországon vagyok. A tervezett hajnal egyes érkezés össze is jött, majd másnap meló 8-tól délután egyig, amikor kerek perec közöltem fõnökömmel, hogy most már szólít az Iszinik, mennem kell. A maradékot vasárnap megcsinálom.

Pattanás a kocsiba, gyors vágta Párkányba, felvidéki kifli megszerezve. Rohanás bevárásolni Esztergomba. Az áruházban az OTP autmatája vicces kedvébn van: benyeli a bankkártyámat. Jó negyed órás beszélgetés az ügyfélszolgálattal, majd végre újraindul az ördögi masina, és kiadja a némileg fontos plasztik darabot (itt északon még budira is bankkártyával jár az ember…).

A kártyát újra birtokolva rohanás a Szántói-nyeregbe. Gyors stratégiai döntés: a kóla vagy a sör fog jobban esni? Végül a sör mellett döntök - mint utólag kiderült  -, helyesen. A kólával rohanás tovább a Csobánkai-nyereghez. Elrejtem, majd becuppanok Budapestre a még hátralévõ, természetesen kellõképpen megrostált ügyek intézésére.

A dolgok végztével gyors családlátogatás, és már robogunk is Zebegénybe. Indul a hajsza az idõvel. Próbálok mihamarább ágybe kerülni, ami sikerül is kb. 11 magasságában. Nem rossz, de sajnos nagyon rosszul alszom. Reggel úgy kelek hajnal 5-kor, mintha le sem feküdtem volna. Az idõ ígéretes: sehol egy felhõ Zebegény felett.

Gyors készülõdés, a tegnap esti elõkészületeknek hála szinte pillanatok alatt megvagyok, bevágódunk a kocsiba, és már fuvaroznak is szüleim a startba.

Esztergomtól indul a lelki felkészülés: A túra távjának több mint felén átvágunk a gyalogláshoz képest szédületes tempóban. Az esztergomi közel tiszta eget hátrahagyva õszi szürkeségben haladunk, de legalább a köd távol marad. Tornyópusztai elágazás után rövid technikai szünet, súlycsökkentés:), 1-es út, majd hamarosan Szárliget.

Idén végre sikerül a vasút jó oldalán landolni. Cucc ki, gyors búcsú a szülõktõl, és caplatok a start felé. A tömeg igencsak izmos: a vasúti felüljárón épp most dagad tovább a sor egy újabb vonatnyi emberrel. Beállok, és megkezdõdik a végeláthatatlan várakozás. Ahogy múlnak a percek, egyre kevésbé valószínû, hogy a 7:30-as tömegstartra mindneki végez. Asciimo kijön, és a túráról oszt meg tudnivalókat (fõleg hogy vadászat van, ezért szánt szándékkal ne térjünk le az útról - egy részeg vadásznak egy fejlámpás vaddisznó is realitás lehet:)). Némi vacilálás után úgy dönt, hogy 7:30-kor elengedi a mezõny már nevezett részét. A döntés jó volt, így nem kellett tovább fagyoskodni a már startkész embereknek, nekünk pedig nem lesz tumultus a kezdeti bozótos szakaszon.

Végre elérek a bûvös ajtóhoz, belépek, gyorsan nevezek, és 7:45-kor indulok. Pár fiatal elõttem a faluvégi kék letérést rögtön el is nézi, és bõszen halad a jobbra kanyarodó bitumenút szürke csíkján. Utánuk kiabálok, mire szerencsére jó útra térnek.

Somlyóvárig jó tempóban haladok. Néha beszélgetek egy-egy rövidet pár alkalmi túratárssal, majd 9:28-ra már fent is vagyok. Pontõr sehol, a kéktúra pecsétet meg valami gyûjtõszellem magáévá tette (értsd ellopta:)). Sebaj, Wilkommen in Ungarn:) A csúcsot hátrahagyva lejebb, a mûútra érve találkozom a pontõrrel. A vadászok nem engedték fel... Gyors pecsét, és indulás.

A nyúlfarm idén nagyon, talán túlzottan is nagyon kihaltnak tûnik. Pillanatig elmélázom, hogy valszeg ez is csõdbe mehetett, mint annyi minden ebben az országban. Letérés balra, és hamarosan a reggel már megtisztelt országúton vagyok. A reggelre emlékezve, a nosztalgia jegyében rövidke folyóügyintézés, rövid kis Cerbona szelet némi vízzel és indulás tovább.

A Bodzás-völgyben ismét összeakadok egy idõsebb úriemberrel, aki - kiátlagolva - eddig kb. az én tempómban jött. Felfelé kicsti lassabb volt - ott mindig utolértem vagy akár le is hagytam -, de a lejtõkön mindig bele-beleszaladva visszaelõzött engem. Nem rossz teljesítmény egy - mint kiderült - 60 éves úrtól.

Még 2008-ról emlékeztem egy nagyon hangulatos kis patakmedres hída. Élénken emlékembe égett a vad hóesés után ragyogó napsütésbe váltó gyönyörû idõben az avar fedte õszi erdõben megbújó hangulatos kis átkelõ. Ellenben 2011-ben mintha ez a rész kimaradt volna. Mint idén kiderült, a hidacska továbbra is megvan, csak az erdõ egy jelentõs része tûnt el teljesen megölve az idilli látványt. Köszönjük szépen, erdészet!:)

Hamarosan Koldusszállásra érek. Pontõr nincs, csak felírandó szám. Idõvel jól állok, 6 feletti átlag. Ha így megy tovább, bõven meglesz a féltáv még világosban. Az erdészházat hátrahagyva kikapaszkodok a mélyúton keresztül. Pes-kõ aljához közeledve összefutok két szembõl érkezõ barlangász baráttal. Örömmel üdvözöljük egymást, de sok idõ nincs megállásra: õk túlélõtúrán vannak, szedik a tappancsot, és nekem is akad még közel 80 kimométer a távból…

Valahol ekkortájt bukkan ki elõször a kék ég. Meg is említettem egy srácnak, hogy mindjárt süt a nap, de õ eléggé pesszimistán látja a heylzetet:) Pes-kõ köveit ismét láthatjuk, majd hamarosan a fiatlos, és a Vértestolnai EP következik. Az idõ 11:43. Nem rossz, 4 óra alatt megvan a közel 25 km. Gyors pecsét, és indulás tovább. A bitumen nyugalmát kihasználva némi energiafeltöltés, és újra bevetem magam a dzsumbujba. Végül nekem van igazam, tényleg kisüt a nap. Norvég satnya téli napsütéshez szokott szervezetem fürdik a déli napömlenyben, pár perc múlva már kicsit túl sok is lett a jóból, elkezdett melegem lenni.

A napfényes dombmászást hátrahagyva bevetem magam a lassacskán felcseperedõ fiatalosba. Kis bozótharc, majd a Vadföld, ahol néhányan maradnak a földúton. Én egy sráccal maradok a szokásos úton. Nagy meglepetásemre a kerítésmászás elmarad - elbontották a drágát. A sráccal - akit Tibinek hívnak - teljesen egy tempót megyünk, a Vadföldön beszélgetésbe elegyedünk, és végül a túra hátralévõ részét végig együtt csináljuk. A Vadföld végén inkább a bozótosban megyünk, régen a kerítés miatt szívás volt, ha valaki a földutat választotta. Idén ez is megváltozott:)

Bányahegy idén könnyebben meglett, mint ez elõzõ években. Valahogy ezt a szakaszt nagyon unni szoktam. A pontban víz, Balaton szelet, és egy kis támogatás saját Isostar tartalékaimból:) A pont 5 órán belül meglett, így engedünk egy kis lazítást magunknak. Tibi nem akarja elhinni, hogy világosban Mogyorósbányán leszünk, viszont szerintem biztosan meg lesz!

Start tovább, a Gerecse hangulatos oldalában repül az idõ és a táv. Sandl hárs, és már fel is értünk. Gyermeküdülõ, majd a Jura- és Tûzköves-zsomboly kiágazása, mindez megfûszerezve ragyogó õszi napsütéssel. A lehullott falevelek napfény járta sárgás-vöröses árnyalata különos melegséget kölcsönöz a tájnak. Nem hiába, túrám kedvenc szakasza idén sem hazudtolja meg önmagát:)

Rövidke átvezetés Pusztamarótra, ahol az eddigi évekkel ellentétben megállás nélkül robogunk tovább. Alakul a táv, és a menetidõ sem rossz! Átvágunk az erdészet legújabb kis irtásán, a jellegzetes vadkerítés, visszatörünk, aztán már indul is a hullámvasút a Bika-völgybe. A távvezeték alatt rendesen kitatoltak mindent, az elõzõ éveknél jóval könnyebb a haladás. A hullámok hátán gyorsan a kiágazáshoz érünk, és caplatunk is le a Bika-völgybe, ahol idén nem vár ránk EP.

Péliföldszentkerszttõl már csak egy nagyobbacska dombocska választ el minket. Fent, a tetõn felhívom édesanyámat. Minden évben innen szoktam:) Kiérünk az erdõbõl, és a Bajóti Öreg-kõ látványában gyönyörködve ereszkedünk le a mûútig. A Napnak esze ágában sincs még lemenni, Mogyorósbánya a féltávval bõven meglesz! Tibi - mint kiderült - tavaly belevette a távba az Öreg-követ is, viszont idén nem bánta, hogy a hivatalos útnak nem résza a kitérõ:) Péliföldszentkereszten rövid kis pihenõ, majd nekigyürtkõzünk az utolsó két kisebb huppanásnak. 

Mogyorósbánya felett, a falu felé caplatva hív vissza uncsitesóm, akit a nap folyamán többször kerestem. Mint kiderült, eddig aludt, bulizni voltak. Megállapodunk, hogy majd ha EP-be érünk, beszélünk.

Lecaplatunk a faluba, és be a teletömött Kakukkba. 15:55-öt mutat az óra, nagyon jól állunk. Kiérjük a virslit, teát, és a két csapolt sört:) A tömeg miatt inkább kint telepszünk le. A hidegben különösen pikáns a csapolt sör, de jót tesz az izmoknak a lazító ital. Uncsitesóm közben felhív. Beértetek? - kérdezi. Dehogy, még van 50 km, féltáv - válaszolom. Némileg meglepõdik, aztán jó utat kíván:) 

Indulás elõtt elõkészítjük a fejlámpákat. Titkon reménykedem benne, hogy a késõbbi indulás ellenére is meglesz a Tokodi országút még világosban. Felcaplatunk a Kõsziklára, majd mint akit dróton húznak, úgy megyünk le a Tokodi Pincesorhoz. Szerencsére a tavalyi emlékek még vígan élnek fejemben. Végül meglesz az országút, de ott már a biztonság miatt felkapcsoljuk a lámpát. 

A Hegyes-kõ baráti kapaszkodása következik, közben sztorizgatás a búvárkodásról, és annak élettani hatásairól:) Tibi nem emlékezett a tetõ elõtti kissé kellemetlen kapaszkodóra, de amikor ott voltunk, felfelé keccsölve már neki is beugrott valami:)

Felérünk, átvágunk a szántóföldeken, és a távvezeték elõtt bevágjuk a balost. Azt hiszem, ekkor hívom fel Orsit, aki egy kisebb kommunikációs káosznak felérõ félig-meddig sikeres e-mailen, és telefonon folytatott megbeszélés sikertelen eredményeképp már délután 3 óta Dorogon vár ránk két nagyobb termetû pizzával. Megnyugtatom, hogy még legalább 1-2 óra mire ott vagyunk a minket elválsztó kisebb 'bucka', a Nagy-Gete miatt.:)

A halastóhoz vezetõ meredek kissé bokatörõ idén, de azért túlélhetõ. Odalent a szokásos kis patak, aztán indul a Gete meghódítása. Keményen nyomjuk felfelé, a végén már azt hiszem, idén sosem érünk fel. A tetõn erõs szél tombol, a pontõr egy védettebb helyen, némileg elõrébb pecsétel. Némi kis kavarás után rátalálnuk a lefelé vezetõ útra, és egy szélcsendesebb helyen újabb Isostart keverek. Lefelé menet egy balost a susnyásba majdnem benézünk beszélgetés közben, de szerencsére a jelzés pont kiveri a szemem:)

A bányatelepen szinte átröppenünk, és már a vasíúti átjárónál is vagyunk. Némi aszfaltozás, és végre benyitunk a Molnár-sörözõbe. Kikérünk két sört, és Orsival leülünk egy hosszabb beszélgetésre. A pizza nagyon jól esik (innen is ezer hála!:)), de sajnos talán ha az egyik felét el tudjuk pusztítani ketten. Tibi vörösbort iszik Magne B6-tal. Egyedi, túrázós párosítás:) Én maradok a jól megszokott sörnél. Azert egy B6 kúrát a sör után én is tolok:)

Lassan az ajtó felé vesszük az irányt. A csapos hölgytõl kérek egy töltés vizet, gyors búcsú Orsitól, és már caplatunk is a fûúton. Kicsit újítunk az útvonalon, így végül a telefonon lévõ térkép alkalmazással navigálunk rá a városból kivezetõ Kesztölci útra. Cserébe legalább egy centit sem kavarunk:)

Kesztülc felé egy nagyobb csapatocska verõdik össze. A mûutat elérve találkozunk egy tipikus magyar autóssal, aki a Volvo S80-asában az úton embereket látva a fék helyett a dudát nyomja, dehát így van ez itt délen… Szerencsére azért a végén egyikünket sem üti el.

A Kesztölci kocsmáról az a hír járja, hogy be lesz zárva. Furcsálljuk a dolgot, aztán odaérve nyugtázzuk, hogy azért errefelé sem halott az üzleti érzék:) A hírhozóknak köszönhetõen kinyittottak. A pont után betértünk egy kis melegedõre, a következõ 25 km nem sok ilyen helyet tartogat…

A pihenõ után nekivágunk a Kétágú-hegy meghódításának. Az izmos kis emelkedõvel végre a Pilis hátán vagyunk. Hosszú, kissé unalmas caplatás következik a nyáron oly népes Pilis-nyergi EP-be. Most, így az év átellenes napján csak a hõsi emlékmû magánya, a sötétben tomboló zord õszi nedves szél, és némi köd fogad minket. Az idõ kb. 3/4 11 felé jár, ami az elõzõ éveket javában veri. Tibinek az elõzõ szakasz nagyon nem tetszett, és rám is rámfér egy kis pihenés. Öltözés, kaja, telefon haza, majd indulás a program.

A nyeregbõl kikapaszkodva a köd egyre erõsödik, hamarosan a fejámpát le kell vennem, és kézben kell tartanom. Nem esik jól a kimaradó fél bot a kissé csúszósra váltó terepen. Egy újabb végeláthatatlan hullámvasút következik, aminek a végét - mint minden évben - idén is megváltóként várjuk.

Csak eljön az erdõ vége, és a panorámaút elsõ kanyarja. A magasságot kínkeservesen lassúnak tûnõ ívekben adjuk le. Visszatörés visszatörás hátán, mígnem végre tényleg megindulnuk lefelé. 

Újabb megváltó pont, a sorompó. Rövid depó, és caplatás tovább lefelé. A meredek már kevéssé esik jól így a 80. km felé közeledve, de azért toljuk a távot. Fáradtak vagyunk, a P-Z keresztezõdést elhagyjuk, és mintha hirtelen a Piros 85-ön járnék. Ez nem jó jel:) Benéztük a már milliószor járt keresztzõdést, és Pilisszentlászló felé caplatunk. Nincs kedvünk visszamászni, Google Maps elõ, és GPS-szel visszakavarunk a zöldre, szintveszteség nélkül. A pont ipari reflektorai kiváló viszonyítási pontok, mondom is a pontõrnek, jövõre is hozza!:) A pontnál kiásom pénteken elrejtett sörömet, ami a terveknek megfelleõen pont jókor volt jó helyen.:) Tibi nem akar pihenni, viszont én kis szünetet tartanék így a Hoszzú-hegy elõtt, nomeg a körözöttes kenyér sem utolsó csábító tényezõ. 1 óra felé jár ekkortájt. Azért Tibinek sem esik rosszul egy kis lazítás, pillanatok alatt elalszik picikét:)

A Hosszú-hegyen jól haladunk. Sajnos a köd továbbra sem lazít, allandó problémát jelent, de legalább kostans feladatot ad a jelkeresés. 1:51-re a hosszú-hegyi pontot is becserkésszük. Lecaplatunk, majd egy kicsit már kellemetlenül hosszú gyaloglással egybekötött idegtépõ várakozás a csobánkai mûútra. Végül nehéz szülés után odaérünk. Itt betermelem a hajnalra tartogatott, fûbe rejtett kólát, és némi kómázás után indulunk tovább.

A Kevélyre vezetõ úton az erdészet kiválóan kitermelte a felfelé vezetõ OKT jelzéseket, ami így hajnalban, ködöt szeletelve különösen anyázóssá tette a felfelé utat. A végén a piroson értünk fel. A pontõr meg is jegyezte, hogy érdekes módon mindenki onnan érkezik… Mondtam neki, hogy talán nem véletlen:) Esetleg ezt a szakaszt kiszalagozhatták volna.

A pontból (3:59) hamar a csúcson vagyunk. Meg is lepõdöm. Emlékeimben nagyobb kecssölésként élt ez a mászás. Lefelé menet szokásomhoz híven ismét megéhezem. Egy sziklára telepedve gyors kaja, és indulás tovább.

Végre elérjük a dózerutat, és már csak egy itt-ott bokatörõ, de alapvetõen jó minõségû lemenet választ el minket az ürömi mûúttól. 

Az út túloldalán kavarunk egy picit az össze-vissza kiszalagozott mindenféle utak között, de szerencslére nem sok pluszt teszünk bele. Még mindig tök sötét van, pedig elõzõ években már valahol a Kevélyen rám szokott pirítani a hajnalpír.

Végre eljön a végfelvonás: bozótrally, kerítés, rövidke lejtõ, majd letörés a bitumenre. Az Ürömi útra érve eszmélek, hogy még 10 perc van a 22 órából. Megkérem Tibit, hogy hogyha nem gond, fussunk bele. Részérõl ok a dolog, így az utolsó párszáz méter gyorsan eltûnik.

Végül 21:57 perc gyaloglás után benyitottunk a célba, és megkaptuk a jól megérdemelt elismerét, oklevelet, és kitûzõt:)

Köszönjük a szervezést, és reméljük, jövõre újra megrendezésre kerül ez a nagyszerû túra!

Less Nándor 63

Az egyik fapados légitársaságnak köszönhetõen Norvégiából a Less Nándor emléktúrán való részvétel költségeinek nagyobbik része - a repjegy - egy Budapest-Szeged vasútvonal árából kijön. Ezt kihasználva idén ismét el tudtam jönni az ország egyik legjobban szervezett túrájára.

A túra elõtti napokon örömmel láttam, hogy hiába próbálták a túristáktól "védeni" a Bükköt a BNP - szerintem elvileg nem erre hivatott - "szakemberei", ugyanis a 2000 feletti elõzetes regisztrációs szám a korábbi évekhez méltó népszerûséget vetített elõre...

Talán a BNP ezen okulva elgondolkodhata, hogy nem a túristáktól kellene védni az erdõt, mert bozony egy szál jóltermett illegális szemétlerekó jóltermett utánfutójával nagyobb kárt okoz szeretett Bükkünkben, mint a 2000 fõs látogatók talajerróziója, és egyéb "környezeti terhelése" együttvéve... Dehát odahaza ilyen "furcsa" természetvédelem folyik. Mellesleg azt sem értem, hogy hogyha a kormányzat kiemelt célul tûzte ki a népegészségügy javításának érdekében a tömegsport népeszerûsítét, akkor a BNP ezen akciója mennyire is van e törekvéssel összhangban. Mindig is szerettem a bürokráciát:)

No, ennyit a BNP-rõl. A túra.

Csütörtök este érkeztünk haza, és egy csapásra semmi sem alakult a terveknek megfelelõen. Egy nyúzós péntek után este 8-kor vágódtam be az ágyba, hogy a másnap korai kelésig legalább némi esélyem legyen a pihenésre. Hajnali kelés Zebegényben, be a kocsiba, és indulás Cserépfalura. Zalánnal elvileg 7-es találkát beszéltünk meg. Neki könnyebb a dolga, csak a szomszédos Gyöngyösrõl kell átugrania.

A Suzuki bõszen gyûrte a kilométereket, és egy kissebb súlycsökkentõ kitérõ után hét óra elõtt pár perccel meg is érkeztünk Cserépfalura.

Gyors búcsú akkor ébredezõ feleségemtõl, bot beállítva, és már mentem is a starthoz.

Zalán épp eltûnt a helyi WC útvesztõiben, de végül csak sikerült összetalálkoznunk:) Gyors startpecsét a lapra, és 7:09-es idõvel el is hagytuk az iskola udvarát. 

Zalán szokás szerint az Oszláig tartott velem. Addig volt idõnk megbeszélni az elmúlt év történéseit. Mint mondta, az elsõ 15 km-t totál nem ismeri, mert ott mondig én szoktam elõl menni, és így soha sem kell az útra figyelnie:) Azért a Felsõ-szorost elhagyva, a Dobi-rét után sikerült benéznem egy átvágást egy réten, ahova egy futót is becsalogattunk, de a malõr két percnél nem okozott több kellemetlenséget:)

A kis tévedés után hamarosan a Hór-völgy közelébe értünk, ahol az utolsó nagyobb mezõn átvágva 2-3 vadméh begerjedt, és szép kis csípéseket ejtett a lábamon. Ennek emléke a túra végéig elkísért, még a cél elõtt is lüktettek a csípések egy-egy izmoabb mászás közben.

Az idõjósok sokmindent ígértek a túra elõtt, de végül kellemes, felhõs, de esõmentes idõt kaptunk odafentrõl. A Dobi-rét után az idõ egyre iknább naposra fordult, és igazi Less Nándis túraidõben haladhattunk:) 

Oszla szokásához híven minden földi jóval kényeztette a résztvevõket. Ivólétenger, zsíros és lekváros kenyér, savanyúság és hagyma könnyítette az Ódor-mászásra való felkészülést.

Az Oszlát hátrahagyva már csak párszáz közös méterünk volt. A 65 visszatörõ balos kitérõjénél Zalánnak odaadtam a cuccait, és indultam is a minden évben kellõen "kellemes" mászás irányába. Felvezetõ cikk-cakk, a vár megmutatja magát - annyira nem is elérhetetlen -, balos, és rövidke átmeneti enyhülés után indul is a kapaszkodó. A kapaszkodó elején levõ jellegzetes, dél-bükki erdõcskében nem tudtam megállni, hogy menet közben ne lõjjek pár képet. Eltettem egy kis napfényt a telefonomba a szürke norvég november napfényszegény idõszakára:)

Bevágódtam a völgynyiladákba, és kezdõdött a végsõ roham a vár bevételére. Felfelé menet érdekes módon nem túra résztvevõkkel, hanem a rendezésen kívüli túrázókkal találkoztam csak.

Hamarosan egy utolsó kis kellemetlen pár méter a dózerútig, és szintben lényegében a várnál is voltam. Rövidke kis séta az EP-ig, pecsét, csoki, indulás tovább. Az EP után pár méterre megint összefutottem Zalánnal. Egy újabb, immáron végleges búcsú, és a forrás felé vettem az irányt. A korábbi évek tanulságai alapján a 1.5-es palackomban csak pár deci vész esetén használható víz lötyögött. Tudtam, hogy a forrásnál bõven elég a vízvételes.

Vissza a dózerútra, és már toltam is a meredeket lefelé, az Egres irányába, itt-ott bele-belefutva. A felfelé jövõk szokás szerint némileg irigykedve néztek. Akik beszóltak,  azokat megnyugtattam, hogy mi a túloldalról egy jóval nagyobb szíváson vagyunk túl, szóval inkább csak szedje a lábát tovább...

Az Egresben idén nem volt EP. Egy hölgy igazította útba a túristákat, ami valószínûleg nem sikerült 100%-osan, mert egy adag túrista épp mérgese lépdelt felé Tebe-puszta irányából, és már jó távolról nemtetszésüket nyilvánították az illetõ felé. Reméljük, azért tetlegességig nem fajult a dolog:)

Kicsit feljebb egy srác lépdelt fáradtan, és az itinert olvasgatva vadul anyázott, és káromkodott. Mondtam neki, hogy a Hór-völgy tényeg gyönyörû, és az a formavilág, ami hamarosan elénk tárul tényleg a bükkiek egyik legszebbike, de ez szemmel láthatólag nem hatotta meg. Azt hiszem, nem voltunk egy hullámhosszon: én hálát adtam a Jóistennek, hogy a távoli északról részt vehetek a szívemhez egyik legközelebbi túrán, míg õ inkább egy sör mellett nézte volna az altuálus valóságshow-t. Csak azt nem tudom, mit keresett a Bükkben?:)

Az emítetteket hátrahagyva megkezdõdött magányos menetelésem a csodálatos, õszi Hór-völgyben. Itt-ott a nyári nagy hátizsákos túra emlékei rontottak rám a kellmes napsütésben. Magányomat csak egy rövidke beszélgetés szakította meg két bicajossal.

Hamarosan a Pazsag-völgy kiágazásánál voltam. Fotó a régvolt túraútvonal felé (a Pokol-völgy nagyon jellegzetes része volt a túrának a korábbi rendezések során), majd hamarosan három ember nyomába érve Tebe-puszta következett. Az elõl lépdesõ ember hirtelen ismerõssé vált. Laci jellegzetes járását messzirõl fel lehet ismerni. És igen, õ volt az. Nem is tudom, mikor futottunk össze legutoljára, talán az egyik Tortúrán. Jól jött a társaság a nagy magány után, és végül a táv hátralevõ részét együtt tettük meg.

Az EP-ben újabb kis terülj-terülj asztalkám fogadott minket. Pepsi kóla, banán, szõlõcukor, alma, és még sorolhatnám. Egyre csökkent az esélye, hogy az otthon készített szendvicsek száma jelentõsen megcsappanjon:)

Örömömre idén a Csúnya-völgy felé vettük az irányt Tebe-pusztát hátrahagyva. Pont meséltem Lacinak, hogy ez a túra valahogy minden évben úgy változik, hogy érintse azokat a részeket, amikre éppen aktuálisan kíváncsi vagyok:) Pont nyáron, ottjártunkkor mondtam feleségemnek, hogy ezt a Csúnya-völgyet is meg kéne nézni egyszer, tényleg méltó-e a nevéhez:) És íme: itt az õsz, és a Less Nándi 60 bemegy a Csúnya-völgybe:)

A völgy névadója irónikus alkat lehetett, mert a szépséges kis völgy minden volt, csak a neve nem. A beszélgetéssel vegyített természetjárás gyümölcseként pikk-pakk a Pénz-pataki nyelõnél voltunk, ahol a gyors pecsét után Répás felé vettük az irányt.

Azt hiszem, ekkor hallottuk felbõgni egy terepmotoros paripáját valahol a közeli erdõségben. Mindketten egyre gondoltunk: biztosan õ is elõzetesen regisztrált, és így már minden rendben a BNP oldaláról:)

Répást egy kis völgy, és az abból kivezetõ mászás választotta el tõlünk. Hamarosan a falu szélén koptattuk az aszfaltot, és a kocsmát hátrahagyva megkezdtük a kapaszkodót a Bánya-hegyi Parkolóhoz. 

Az EP-ben imét bõséges ellátmány fogadott minket. A készleteket alaposan utántöltve, és némi telefonálást letudva nekiláttunk a fennsík ostromának. Laci eredetileg a 48-on indult volna, az a kedvenc távja ezen a túrán. A rendezés körüli bizonytalanságok végén a 63-ra nevezett, mert azt hitte, nincs idény 48-as táv. A dolog egyre gyanúsabb lett, aztán a mászást letudva, a 48-63 elágazásánál igencsak úgy tûnt, hogy idén is volt 48 km-es rendezés. Sebaj.

A mûútra kiérve, Nagy-mezõ kapujában erõs balos, és hullámvasút Három-kõ felé, egy csodaszép gerincen. Három-kõre érve népes túracsoport fogadott minket kutyákkal. Laci azt hitte, itt a pont és kereste a pecséthelyet, de mondtam neki, hogy az még picit arrébb van, a némileg távolabbi magasodó Tar-kõ csúcsán.

Tar-kõre hamar átcaplattunk. Kedvenc bükki csúcsaim eggyikén Gabi, és egy barlanbgász srác volt a pontõr. A pont, mint minden évben nagyon jól fel volt készülve a túristák fogadására a cûgölés szempontjából kevéssé kényelmes megközelíthetõség ellenére is.

A csúcson picit beszélgetve, sztorizgatva pár percet töltöttünk, majd már adtuk is lefelé az orrunkat a Toldi-bükk felé. Itt egy részen a Tortúra nyomvonalán haladutnk, persze kellemes, õszi körülmények között. A jeges-havas viszonyokra még szerencsére picit várni kell:)

Az Imó-kõ EP-je kiköltözött a Lambot-mászás elé. Jól esett a frissítés itt is!

A gerincre érve hosszas menetelés kezdõdött a Bujdosó-kõig. A hullámvasúton hosszas beszélgetéssel múlattuk az idõt. Szóbak került többek között az is, hogy idén mintha nem Bükkzsérc felé vinnék le a túra végét. Igazából mindketten jobban szerettük a hagyományos befejezést, a Mákszemes kitérõ nem tartozik nagy kedvenceink közé. Megnéztük az itinert, de sajnos a Mákszem kitörölhetetlenül ott virított benne...

A Bujdosó-követ elhagyva a völgyben hamarosan újabb, jól készült EP fogadott minket a Karthauzi Kolostornál. Ez az egyik kedvenc EP-m, igencsak jól jön a frissítés így a táv vége felé közeledve, a második vármászás elõtt. A pontban idén sem kellett csalatkozni, és kellemes kis beszélgetést a hátunk mögött hagyva vágtunk neki a bükkzsérci mûút bitumenjének.

A bitumenútról sajnos az idõk folyamán lekopott a jobbra térést jelzõ nyíl. Nyáron - bármennyire is röstellem -, feleségemmel elmenten a jobbra térés mellett, és pár többletkilométerrel értünk fel a Völgyfõ-házhoz. Ennek okán most tényleg nagyon figyeltem, bár a hibára kissebb volt az esély, mert most Laci is velem volt, aki szintén sokadszorra tolta a távot. Szerncsére a nyári malõr után most sikerült a letérés. 

Kapaszkodó felfelé, megenyhülõ lejtõ, és máris a háznál vagyunk. Rövidke bitumen, majd kapaszkodó az igencsak megerõsödött, már-már erdõvé avanzsáló fiatalosban. Az Ódor-hegy meghódítva, indulás a reggel már meglátogatott EP-be. Az EP-ben örömhír: lehet menni a régi úton, mert (ez nem túl örömteli) valami barom szabotálni akarta a túrát, és össze-vissza  kavarta a szalagokat. Hogy egyesek mire nem érnek rá! Termelne inkább GDP-t a barom, abból úgyis túl kevés van mostanság...

Mindenesetre a hírt mi örömmel fogadtuk, mindketten jobban szerettük a kalsszikus befejezést:)

Végiggyalogoltunk a jellegzetes dél-bükki fás-cserjés, ritkás erdõben, erõs jobbos, a Nyomó-hegy megmutatja magát, be balra, majd a hétvégi telkek.

Lacit némileg utolérte a munka, de mire a Nyomó-hegy felé koptattuk a rétet valahol csak befejezte a telefonálgatást. A Nyomó-hegyre menet már lehet, hogy elkelt vola a lámpa, de mi inkább mégsem vettük elõ:)

Egyébként az idõ a szokásosnál jóval melegebb volt, elmaradt a tél hidegjének elõérzete, ami ennek a túrának annyira jellegzetessé teszi a naplemente utáni szakaszát.

A csúcsra érve az utolsó EP, majd hosszas ereszkedés a szõlõskertek között. Cserpéfalura érve furcsa kis hifi az út szélén egy laptoppal, és két nagyobbacska hangfallal. Mulatni készülnek a fiatalok:)

Utolsó mászás, majd kis ereszkedés, jobbos a falu fõutcáján, és ismét, 2012-ben is teljesítettük:)

Köszönjök szépen a rendezést, idén is pontosan annyira jó volt ez a túra mint a korábbi évek mindegyikén!

Reméljük, a BNP jövõre rádöbben, hogy jobban áll neki ha szponzorál, mintsem mondvacsinált indokokkal hátráltat egy ilyen csodálatos rendezvényt!

Mátrabérc elõzetes:)

Sajnos idén (is) úgy jött ki a húsvéti hazalátogatás, hogy - akárcsak tavaly - idén sem esett egybe az otthon tartózkodás a Mátrabérc hivatalos idõpontjával. Tavaly a hivatalos rendezés után pár nappal, míg idén jó másfél héttel az esedékes rendezés elõtt (április negyedikén) volt alkalmam a távot "magánszorgalomból" teljesíteni.

Idén reggel 7-es startot tûztem ki célul, hogy biztosan sötétedés elõtt beérhessek Szurdokpüspökibe. Tavaly kicsit lustább voltam, és az utolsó pár kilométer belefutott az éjszakába a reggel fél 10-es indulásnak köszönhetõen:)

Korai kelés, gyors cuccolás a zsákba, egy kiadós reggeli, és a tervezetthez képest némileg megkésve már toltuk is a távot édesapámmal a hivatalosan nem is létezõ starthely felé:)

A Miskolc-Sirok vm. táv kb. 1:15 alatt teljesítve, némi idõtöltés a természet lágy ölén (a szükség nagy úr), és gyors búcsú után már indultam is a bitumenen a vasútállomás környékén dolgozó erdészeket hátrahagyva (start: 7:39).

Éles jobbos, és indult is a kis reggeli tortna. Jó tempóban haladtam, és az embertömeg-mentes erdõnek köszönhetõen össze is futottam egy-egy megriadó õzzel, muflonnal. A reggeli frissességnek köszönhetõen hamar a gerincre értem. Felfelé kapaszkodva vetettem egy gyors búcsúpillantást a Bükkre, ahová - akkor már tudtam - a mostani hazalátogatáskor biztosan nem fogok eljutni.

Búcsúpillantás a Bükkre

A gerincen meglehetõsem megtépázott erdõ fogadott: sok helyütt nagy, életerõs fákat tépett ki, és fektetett a túristaútra a vihar. A talajt is alaposan feltúrták az élelem után kutató állatok a tél során. A keresztbedõlt fák biztosan nem fogják segíteni a gyors haladást a 14-i hivatalos rendezésen...

Egy kidõlt, életerõs tölgy a fõgerincen, Oroszlánvár után

A túra elején a délrõl be-betörõ fellegek némi aggodalomra adtak okot, de már ekkor is inkább úgy tûnt, hogy nem lesz szükség a nap folyamán a zsákban pihenõ esõcuccra.

A Gazos-kõ pazar panorámája

A Szedrejes-tetõre vezetõ csendes kis ösvényt - ami még egy aranyos kis kapucskán is keresztül vezetett régebben - az erdészet alaposan átformálta: a hegy oldalát tarra vágták, és a kitermelést segítendõ egy széles feltáróutat hajtottak, ami közel azonos nyomvonalon halad az OKT jelzéssel. A kettõ csak feljebb, valahol a mászás felén túl válik el, itt kell ismét a kissé elhagyatottnak tûnõ túristaútra térni.

A Szederjes-tetõt hátrahagyva a következõ kihívás Oroszlánvár, és az azt követõ két nagyobbacska bérc volt. Az elsõ mászás elõtt bizony jól jött vona a frissítõpont, de persze errõl nem is álmodhattam:) Az innivalót majd inkább elõveszem odafenn:) Felfelé menet végig azon gondolkodtam, hogy érdekes módon valahogy ez a mászás marad meg az ember emlékeztében, holott az ezt követõ kettõ szintben, és hosszúságban igencsak veri ezt az etapot.

Mindannyiunk kedvence: az Oroszlánvár

A csúcsra érve gyorsan feljegyeztem az érkezési idõt, és rövid pihenõ után indultam tovább a Kékes bevételére. A Cserepes-tetõ, és a Nagy-Szár-hegy igazolta az Oroszlánvárra menet a fejemben járó gondolatokat, miszerint mindkét hegy egyenként jóval nagyobb szívás, mint az õket megeõzõ, így utólag inkább csak bemelegítésnek tûnõ 'kis' mászás.

A Kékes TV-tornya bércrõl bércre közelebb és közelebb kerül

Végre a vár utáni mindkét bérc letudva, és kisebb hullámvasutazás után a Kis-Sas-kõ oldalához közeledve már tudtam, hogy nagyobb lefelé menetel, és újbóli visszamászás immár nem lesz, kezdõdik a Kékes végsõ ostroma.

Kedvenc részem a Kis-Sas-kõ oldalában, a Disznó-kõ elõtt

A Kis-Sas-kõ oldalában jó tempóban haladtam, és hamarosan a Disznó-kõre vezetõ csodálatos kis ösvényben gyönyörködtem.

Út a panorámába: gyönyörûszép, hívogató ösvény a Disznó-kõre. Nem engedtem a csábításnak:)

Izzasztó mászás, és máris a Sas-kõ oldalában találtam magam. Innen enyhülés, gyönyörködés a Kékesre veztõ utolsó átvezetõ szakasz sziklaképzõdményeiben, a várva várt kereszt, és hirtelen azon kapom magam, hogy ismét csak meredeken kapaszkodok fölfelé, de már tudom, ez az elsõ 20 km utolsó izzasztó emelkedõje.

A Sas-követ hátrahagyva gyönyörû sziklaképzõdménykben gyönyörködhetünk

Végre felérek. Ha csupán pár perccel is, de a bûvös 4 órán belül vagyok. Jó 20 perces pihenõ, a készletek utántöltése, és kissé nehézkes vízszerzés után tovább indulok. A Kékes szintjét térdszaggató tempóban leadva ismét csúnya látvány tárul elém: jó adag vastag törzsátmérõjû, túristaútra is dõlt óriási bükkök állják utamat.

A Kékes után is némi tumultus várható, hacsak addig el nem takarítják a kidõlt fákat...

A Vörösmarty túristaházig repülnek a kilométerek, majd hamarosan a mûút keresztezõdése, és kezdõdik a Csór-hegy meghódítása. Odafent, alaposan izzadva és lihegve egy idõsebb túristahölggyel találkozom, aki kicsit hülyének néz, de sebaj:) A nem létezõ pontban "pecsételek" - feljegyzem telefonomban az érkezési idõt - és indulok is tovább. A Bagoly-kõ felcseperedett cserjése ismét csak meglep: emlékszem mikor pár éve itt még könnyedén be lehetett látni a tovarohanó, dombok között hullámvasutazó túristautat. Rövidke pillantás Parádsasvárra, egy fotó, és usgyi tovább.

Alant Parádsasvár terül el vala:)

Gyors szintleadás, újbóli találka a mûúttal, és ismét kedvenc helyeim egyikén lépdelek a Nagy-Lipót elõtti hullámvasúton, gyönyörû, ragyogó napsütésben. A Kékest nemrég még oly szürkére festõ fellegeknek immáron se híre, se hamva.

A Nagy-Lipóthoz közeledve

Hamarosan megkezdõdik a kemény mászás, ám a fáradtságért a tarvágásnak köszönhetõen a jobbról egyre inkább kitárulkozó, az elsõ 20 hátrahagyott kilométer bérceit gyönyörûen mutató panoráma kárpótól.

Az elsõ 20 km bércei, a Kékessel

Egy újabb fájó pont, a hiányzó frissítõállomás a Mogyorós-orom mászása elõtt, dehát így van ez, ha az ember "versenyen kívül" kínozza önmagát:) A monoton mászás enyhül, végre a távvezetéket is elérem, már csak egy utolsó kis kaptató, és bent is vagyok a galya-tetõi parkolóban. Veszek egy kólát, egy vendéglõben pedig egy pohár sörrel jutalmazom meg magam, miután lejegyeztem ismét a pontos érkezést. A vendéglõs érdeklõdik, és pontosan tudja, hogy nekem biza jó 10 nappal késõbb kellene errefelé járnom jópár-századmagammal:) Úgy tûnik, jó bevételi forrás számukra a rendezvény, és számon is tartják az évnek e neves napját.

Evés-ivás, és már indulok is a kilátótorony felé, hogy utána végre kipihenhessem magam az Ágasvári mászásig rám váró könnyed kis szösszeneten. Gyorsan haladok az enyhe hullámvasúton, a számoma oly kedves Piszkés-tetõi Obszervatóriumig, majd enyhe lejtéssel hamarosan kezdem is ereszkedésem a Mátraszentlászlói sípályán. A tea-pontot ismét ki kell hagynom, pedig igazán szervezhettek volna egy próba fõzést a rendezõk így 10 nappal a rendezés elõtt:)

Mátraszentlászló: ez a rész is nagy kedvenceim egyike:)

A Vörös-kõi kilátóig jó tempóban haladok tovább. A kilátó tövében megpihenek, keverek egy kis Isostar-t, és már indulok is tovább Ágasvár meghódítására. Az Ágasvárig vezetõ út kicsit hosszabb, mint amire emlékeztem. Bár többször jártam errefelé, a jellegtelenebb részeket az agyam ismét csodálatos hatékonysággal tömörítette. Végre elérem a jellegzetes dózerút-találkozást, és tudom, innen már nem sok a kék háromszög kiágazás, és a kedves kis mászás:) Elõtte még megcsodáltam a szentimrei pályák hófoltjait, amik a tömörítésnek köszönhetõen még tartották magukat a jóval 10 fok feletti hõmérséklet ellenére is.

No, ez a hó lehet, hogy 14-ig még elolvad:)

Az Ágasvár meghódítása - mint minden évben - idén is kellõen mazochista elfoglaltság volt így a jópár hátrahagyott kilométernek, és jópárszor száz méter szintnek köszönhetõen, de azért ez a hegy is véget ért egyszer:) Odafent rövid pihenõ, majd bokaszaggató lemászás. Az ágasvári túristaház teraszának fakerítését épp festette a tulaj. Állítólag már két éve elkészült, nekem most tûnt csak fel:), pedig azóta a mai alkalom elõtt kétszer is jártam arrafelé:) A tulaj feleségével rövid szóváltás, õ is pontosan tudja a 14-i dátumot, és meg is van lepõdve az "elõteljesítésen". Dehát mi mást tehetnék, ha 14-én már 1800 km-rel északabbra leszek?:)

A Csörgõ-patak völgyébe gyorsan leérek, jobbos, és már tûzök is Mátrakeresztes irányába. A völgyben meleg van, polár le, és egy szál pólóban apasztom tovább a métereket. Csodálatos, igazán nyári idõ!

Az út mellett hamarosan egy újonnan "kiépített" forrás, ami a "Borcsa" névre halgat. No, emellet nem megyek el, megkóstolom vizét, és a flaskámat is inkább belõle töltöm újra, mint a mátrakeresztesi közkutak egyikébõl.

Mátrakeresztesen rövidke kis pihenõ, és indul az utolsó megpróbáltatás, a Muzsla-mászás. Tudtam, hogy ez általában közel 1.5 órás elfoglaltság számomra:) Azért lassan telt a táv, a szint, és végre kiértem az Ólom-tetõ mászásához átvezetõ közel vízszintes kis szösszenetetre, ahol eszembe jutott, hogy a zsákban lapuló banánnal megszponzorálhatnám testemet a felfelé mászás küzdelmes perceiben:) A banán elpusztult némi víz kíséretében, és már apasztottam is az Ólom-tetõ helyzeti energia elõnyét:) Az Ólom-tetõre menet kötelezõ balra nézni, hogy láthassuk a távolban elterülõ Kékes, és az elõtte fekvõ, régen hátrahagyott Galya-tetõ vonulatát.

Jobbra, hátul a távolban a Kékes, tõle balra, elõrébb Galya-tetõ, az Ólom-tetõre menet

Mielõtt a tetõre értem, egy újonnan készült odúval is találkoztam:)

A zsír új odú az Ólom-tetõ tetejéhez közeledve:)

A tetõt letudva a Muzsla elõtti kedves kis hullámvasutazás várt rám, amit mindig elfelejtek, hogy 2 vagy 3 pukliból áll-e. Ha jól emlékszem, kettõ volt, de nam vagyok benne biztos:) A puklikat letudva végre feltárult elõttem a jellegztes, meredek, a csúsra vezetõ dózerút, aminek mászása közben csak az az egy vígasztalja a túrázót, hogy ma már több ilyen nem lesz!:)

A lemenõ nap fényében megsodáltam a csúcsot, és a valakik által idõben hátrahagyott "Hajrá nemtomkik, még 7 km" kõvel lesúlyozott feliratot, ami azóta az esõs idõ miatt könnyen lehet, hogy alaposan szétázott:)

A csúcskõ

A Muzsla után újabb hullámvasút, aminek a végén az ember már el sem hiszi, hogy Magyarországon valahol is 700 méter alá lehet süllyedni:), mígnem a húszezredik kis pukli után végre lefelé adja az orrát az út, és vad gyorsasággal tör alá a Diós-patak völgyébe.

A Muzsláról efelé menet ért a naplemente

A lelkes drukkerek lefelé is elhelyeztek pár távjelzõ feliratot, amit így ismeretlenül is köszönök nekik:) A völgybe érve pikk-pakk Szurdokpüspökibe értem, és 11 óra 54 perces menetidõ után leállítottam a stopperemet.

Kívánok mindenkinek sikeres teljesítést, jó szerencsét, és gyönyörû idõt a 14-i, hivatlaos túrához!

A beszámoló végére még egy érdekesség: a telefonon rögzített képek készítési helyei gyönyörûen kirajzolják a Mátra-gerinc jellegzetes "S" alakját:)

Azt hiszem, május környékén vettem észre  a 2011-es Iszinik kiírását. A 2008-as utolsó rendezésen való részvétel emlékein fellelkesülve azonnal tudattam a nagy hírt Matyival: idén novemberben is megszivathatjuk magunkat:) Õ is kellõen lelkes volt a hír hallatán, így mindketten jó elõre lefoglaltuk képzeletbeli határidõ naplónkban a 19-20-i novemberi hétvégét.

Fõnökömet ismerve két nappal a túrta elõtt hazarepültem, hogy biztosan ki tudjam magamat pihenni a 100 km-es gyaloglás elõtt. Sajnos így is összejött némi munkával kapcsolatos különprogram, így sikerült maximálisan marha fáradt állapotba küzdeni magam a túra elõtti péntekre.

Szerencsére annyi idõm azért akadt, hogy elõzetesen elmentem Tokodra, és bejártam a Nagy-Gete alatti Halas-tó - Kõszikla közti szakaszt. Emlékeztem, hogy 2008-ban ez volt az egyetlen igazán nagy kavarás a túrán. Mint utóbb kiderült, bölcs döntés volt…

Péntek esti kései hazaérkezés, gyors szendvicskésztés és felszerelésösszerakás, mindez harcban a másodpercmutatóval, hogy legalább egy kicsit ki tudjam magam aludni a start elõtt.

Reggel kelés fél 6-kor, gyors reggeli, és már úton is voltunk feleségemmel a Szárligeti starthoz. A fáradtságomat látva komoly kételyeim voltak az éjszakaki szakasszal kapcsoaltban, de bíztam benne, hogy legalább a kései fekvés átállította a biológiai órámat, és talán éjfél után éberebb leszek.

Utunk Szárligetig igazán õszies tájon haladt. Zebegényben a Duna völgye párába burkolódzott, Esztergomból a Pilis vonulatai rejtélyes köd mögé bújtak, és a Gerecse sem volt hajlandó túlságosan sokat megmutatni magából.

Szárliget ismét bebizonyította, hogy a világ legkreténebb módon vasút által kettéosztott települése, és idén is sikerült a vasút rossz oldalára navigálni magunkat:). Szerencsére egy vasúti gyalogos felüljárónak köszönhetõen nem kellett körbeautóznunk a fél világot, hogy a starthoz keveredjünk… Gyors búcsú feleségemtõl, átcaplattam a túloldalra, találkozás Matyival, majd pár perc múlva start, és már nyomtuk is a távot.

A terep a vártnak megfelelõen tökéletesen száraz volt. Mivel július óta nem találkoztunk, és az életünkben is történt ez-az, a beszélgetésnek köszönheten repültek a kilométerek. M1 aluljáró, Kisegyházi tavak, majd hirtelen már emelkedtünk is a Somlyó-várhoz, az elsõ EP-be. Gyors pecsét, egy kis energia utántöltés az elsõ 10 kilométer emlékére, aztán el is tûntünk az õszi köd borította, avar fedte szürke táj homályában.

Az idõ javulására kb. nulla remény volt, viszont másfelõl a több hete beállt konstans szürkeség garantálta, hogy a nap folyamán a hegytetõket beborító ködön túl más idõjárási megpróbáltatással nem nagyon kell megküzdenünk.

Tronyópuszta, mûút, egy kedves ember által beszántott volt földút az M1 mellett, majd ráfordultunk a Koldusszállás útirányára. Utóbbi hely idén sem rejtegetett ellenõrzõpontot, egy jellegzetes öreg fáról készített kép után már koptattuk is a még hátralevõ közel 81 km-t.

Pes-kõ sziklaormai, majd a régen volt fiatalos - ami pár éven belül igencsak erdõvé sarjad (2008-ban, legutóbbi ottjártunkkor jellemzõen kisebb volt az átlagmagasság), és ott is voltunk a vértestolnai mûút ellenõrzõpontjánál. Pecsét, gyors idõellenõrzés: tartjuk a 6 körüli átlagot, teljesen reális, hogy a féltáv világosban meglegyen. Én egészen odáig merészkedek az álmodozásban, hogy magam elõtt láttom, ahogy egy könnyed mozdulattal felkapcsoljuk fejlámpáinkat a halas-tó mellett a Gete lábánál, és romantikus, örömteli léptekkel megindulunk az orom meghódítására:)

De ez még ekkor igencsak a jövõ bizonytalan homályába veszett. A realitás a mûút feletti kisebb domb megmászása, és a vadföld keresztezése volt, ahol picit sikerült is elázni a harmatnak köszöhetõen. Ha jól emlékszem, ez volt a túra "legvizesebb" része. Téli túrán nem rossz:)

A Bánya-hegy elõtt valami elszánt eldózerolta az avart valúszínûleg az útkarbantartás melléktermékeként. Jó volt megtenni úgy pár kilmétert, hogy nem avar fedte köveken kellett botladozni…

Az EP mint mindig, most is kicsit távolabb volt, mint ami kellemes:). Azért csak odaértünk, és lassan beléptünk a 30. aznapi kilométerbe. Az EP-ben volt minden. Víz, az edzetteknek pálinka:), csoki, meg pecsételõ ember. Kell ennél több?:)

Rövid pihenõt tartottunk, én sikeresen megtiszteltem a hátizsákom egy jó adag Isostar porral, aztán indultunk is tovább.

A Gerecse oldalában én holmi hatalmas emelkedõkre emlékeztem, amik azonban idõközben a tektonikus mozgásnak köszönhetõen vagy eltûntek, vagy rosszul emlékeztem…

Gyorsan az üdülõhöz értünk, átvágás egy vizes-árkon, és el is értünk a túra számomra legkedvesebb részéhez. A Medvehagymás-Pusztamarót-Bika-völgy-Péliföldszentkereszt-Mogyorósbánya - talán a Kinizsin megszokott táj nyári, késõ délutáni hangulata miatt - számomra a K100 legszebb részét jelenti. Nincs ez másként az Isziniken sem:)

Valahol a Bika-völgy környékén capalttunk, amikor a munkának sikerült ismét picit utolérnie, azonban szerencsére egy rövid telefonbeszélgetés megoldotta a dolgokat, így nyugodtan baktathattunk tovább a távvezeték alatti hullámvasúton. Ki jobbra, és már adtuk is le a szintet a mûúthoz, ahol egy meglepetés ellenõrzõpont várt ránk újabb pecséttel.

Matyi combizma elkezdett rakoncátlankodni kicsit, de szerencsére elég jól tudta tartani az iramot. Továbbra is úgy tûnt, bõven elegendõ idõtartalékkal fogunk belecsapni az éjszakai távba.

Kisebb mászás, egy fél hullámhossznyi hullámvasút, és irány Péliföldszentkereszt. A bitumenen megállapítottuk, mennyire jó, hogy kevés ilyen szakasz vár ránk:) Péliföldszentkereszten rövid pihenõ, aztán neki a két gerincnek, ami még köztünk, és a mogyorósbányai Kakukk-vendéglõ közt volt.

A terv sikerült, még bõven világosban elértük a féltávot. Ennek tudatában nyomtuk be az igencsak silány minõségû, vízzel jócskán felpuffasztott virsliket, és a jólesõ, finom csapolt sört.

Vesztegetni idõnk nem volt, a lakoma után vízvételezés, és indulás tovább. A Kõsziklához fejlámpa nélkül kezdtük meg a mászást, ami jó jel vot, de természetesen a Gete alatti lámpakapcsolás álma eddigre már alaposan szertefoszlott:)

Ellenben a pár nappal korábbi bejárásnak köszönhetõen a Gete aljáig garantáltan kavarásmentes szakasz várt ránk. A friss emléknek köszönhetõen tökéletesen benavigáltunk magunkat a Tokdi pincékhez (2008-ban egy kanyart benéztünk, és egy másik dózerúton jöttünk le a pincesorhoz, de végül az sem volt annyira rossz:)).

A Pince-völgy végén, a fõutat elérve kellett lámpát kapcsolnunk. Rövidke bitumenes szakasz, majd a Hegyes-kõ bevétele következett. 2008-ban itt (is:)) erõs havazás után jártunk. Nyilván a fákat, és sziklákat beborító friss lepel is hozzájárult, hogy elnéztük a bitumenutról induló dúzerútról letérõ kék jelzést, és enyhén szolva intuícióból találtunk vissza a helyes útra:). Szerencsére idén úgy mentünk, mint akiket dróton húznak. A Hegyes-kõ elõtti közvetlen kis felszökésen éreztem elõször, hogy bizony ma már mentünk azért pár tízezer métert:)

A csúcs mellett elballagva egy adag emberbe ütköztünk, akik a térképet vizslatva majdnem lementek Tokodra. Gyorsan útbaigazítottam õket, és a friss emléknek köszönhetõen aprólékosan elmagyaráztam, hogy jutnak le a Halas-tóhoz. Késõbb újra összetalálkoztunk, majd végül majdnem együtt értünk le az éjszaka annyira nem egyértelmû, enyhén szólva ritkán jelzett úton (régen volt egy kék kereszt jelzés itt, ami mára sajnos csupán nyomokban maradt meg itt-ott).

A Gete elõtt Isostar, és kajabevitel. Tudtuk, hogy több lesz, mint jó, ami ránk vár…

Felküzdöttük magunkat a csúcsra, és megkezdtük a hosszas ereszkadést Dorogra. Matyinak egyre kevésbé tetszett a gyaloglás. Sajnos elkezdte igencsak megérezni a hátrahagyott ide s tova 60 kilométert.

Beértünk Dorogra. A vasúti sorompónál egy entitás vadul térképezett, majd végül Matyit is elbizonytalanította, majd hirtelen azon kaptam magam, õk másfelé mentek. Végül nekem lett igazam. Matyiék kisebb "ismerd meg dorogot" túrán vettek részt. Mire megérkeztek a kocsmában lévõ EP-be, én már javában söröztem, és az egyik helyi erõvel beszélgettem a teljesítménytúrázásról.

Pihenõ, majd indulás tovább. Egy könnyû szakasz következett Kesztölcig, a végén a modern kor mementóival: az erdõszélre borított szemétkupacokkal…

Kesztölcön gyorsan átvágtunk, majd némileg benéztük a Kétágú-hegy indulását. Kisebb kavarás, majd végre a jó úton egy kisebb társasággal caplattunk felfelé.

Matyi eleme sajnos igencsak lemerülõben volt. Felfelé nem bírta a tempót, az úton többször be kellett várni, de ha minden jól megy, még beérhetünk szintidõn belül.

Több bevárás után végre csak eljött a Pilis-nyereg, ahol 2008-ban hangulatos kis tûz fûtötte EP várt ránk. Idén sajnos ez a pont személyzet nélkül maradt.

A soha véget érni nem akaró hullámvasút végére csak megérkezett a várva várt tisztás, és lefelé adtuk a szintet. Sajnos Matyi lába nagyon nem szerette már az erõltetett menetet, végül a szerpentin alján, a sorompónál egy nagyobb bevárással szinkronizáltunk újból össze.

A csévi nyeregig újból sikerült kettészakadnunk, és bizony ekkor már egyre gyûltek a sikeres telejsítés reményét beárnyékoló fellegek… Szerencsére a pontban luxus körülmények között tudtuk bevárni egymást, hogy nekivághassunk az utolsó elõtti mumusnak, a nevéhez méltó Hosszú-hegynek. 

Matyi ekkor meglepett. Fizikailag elgyötört testét, és fáradt lábait lelkével megerõszakolva 6 feletti tempóban toltuk le az elõzetesen hosszúnak ígérkezõ távot. Ment, mint a mérgezett egér, ahogy Laci barátom szokta volt mondani. Be kell vallanom, néha alig bírtam tartani a kemény tempót, de tudtam, neki még nehezebb, így kutya kötelességem szót sem szólva szedni a lábaimat.

A Hoszzú-hegy végén megpihentünk, ittunk, és tovább indultunk. Sajnos a bitumenen Matyi ismét lassulni kezdett, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy számára az idei teljesítés sikertelen lesz…

Végül csakúgy, mint 2008-ban Csobánka felett, a müúton váltunk el.

Némileg trükkös volt a Kevélyre vezetõ út elejéig eljutni a hajnali fáradtságban, de azért csak meglett az utolsó fránya emelkedõ. A megtett 90 kilométer hátrahagyott fáradtságát szigorúan tiszteletben tartva lépdeltem a lassacskán fogyó hegyoldalon. Odafönt pecsét, aztán tovább egy kisebb csoporttal. A Kevély megvan, kitérõ egy nagyáldozat kedvéért, majd húzás végig a gerincen.

Idén valahogy bokakímélõbb volt a levezetõ kõút, mint ahogy az emlékeimben élt. Sebaj, jólesett a kellemes meglepetés! Ürömi út, telefonok haza, és a feleségemnek, autó megrendel. Azt hiszem, nem sikerült lepleznem  meghatódottságomat, és örömömet, hogy idén is meglesz a túra. Az elmúlt kilométerek szenvedései hirtelen tódulnak fel tudatomban, és komolyan elgondolkodtam, épelméjûek-e a hosszútáv túrázók:) Persze hogy azok:)

Végre megjön a bozótralli szakasz, és hamarosan a lemenetel után már Csillaghegyen koptatom a bitument. Érzem, hogy nem volt annyira durva, mint a 2008-as. Hónak se híre, se hamva, ideálisan száraz terep.

Leérek a strandhoz, egy autós udvariasan átenged a fõúton - talán a tekintetemet látta:) Végre már csak pár méter, és benyitok a presszóba.

Átveszem a kitûzõt, oklevelet, lejelentem az egy fõ veszteséget (ekkorra már biztos volt, hogy Matyi nem ér be). Asciimo eléggé meglepõdik, hiszen 2008-ban, sokkal cudarabb körülmények között sikeresen beért a célba.  Elfogyasztom a várva várt célkaját, majd várakozás a hamarosan érkezõ autóra.

Andi lassacskán megérkezik. Felhívjuk Matyit. 8 felé jár, már bent kéne lennie, de sajnos még csak a Kevélyrõl baktat lefelé. Elé indulunk, és az ürömi útnál vesszük fel. Gratulálok neki a hõsies küzdelemhez, fõleg amit a Hosszú-hegyen mûvelt.

Köszönjük a rendezõknek a lehetõséget, és jövõre reméljük újra teljesíthetjük a távot!

Csutortokon 0 fok koruli homerseklettel, es igazan undorito, a tel veget jelzo havasesovel bucsuzott az eszaki reggel az osloi repteren. A reggeli telvizet hatrahagyva, ket ora elteltevel landoltunk az igazi, napsutotte tavaszba. Mi tagadas, kicsit meg is utott a hirtelen valtas, de szerencsere volt 1.5 napom, hogy akklimatizlaodjak a meleghez a Teleki elott.

Lacival leegyeztettuk a logisztikat. Reggel 5:45-kor talalkoztunk a zebegenyi foteren, ahol leparkoltuk a kocsijat, a felesegem pedig elfurikazott minket a start helyszinere, Dregelypalankra. Sosem felejtem el, az elso alkalommal anno hogy megviccelt minket ez a paranyi telepules ket vasutallomasaval, azonban iden mar ugy mentunk, mint akit droton huztak.

Szerencsenkre pont a nem sokkal kesobb beerkezo piroska elott tudtunk nevezni, es 6:45 korul el is indultunk tavaszi borzsonyatkelesunkre. Az idojarasra egy rossz szavunk nem lehetett: szikrazo napsutesben ebredezett a termeszet. Igencsak latszott a hosszu tel, a novenyek meg eppen hogy ebredeztek teli almuk megprobaltatasaibol.

A Teleki eleinte konnyed terepen halad, hogy a Schaffer-kut utan vegre mutasson valami komolyabbat. A var megmaszasa hosszu emelkedovel kezdodik, ami aztan az elso ellenorzoponthoz kozeledve igencsak belehuz. A korai indulasnak koszonhetoen a pont csak par perccel elottunk ert fel, meg lihegett a pontor, amikor lepecsetelte az elso fuzeteket.

A varbol lezuztunk, es a kek jelzest elerve hosszas beszelgetesbe bonyolodtunk Penzasas fele tartva. Az aktualis (epp valtozofelben levo) politikai helyzetnek megfeleloen az egyik turazo Penzasast veletlenul Penzmosas neven illette, de egy hagyot sem lattunk a kornyeken Nokias dobozokkal flangalni, igy tovabb gyalogoltunk.

A vadaszhaz bitumenutjarol leterve rovid atvagas utan hamarosan egy dozerutra ertunk, ahonnan a gerincet elerve gyorsan megerkeztunk a kovetkezo EP-be, ami sajnos meg nem erkezett meg ottjartunkra. A Bugyihora maszva probaltam kielvezni a tavaszi nap minden egyes sugarat, sehol a kornyeken egy felso sem akadt, ami meg csak a boru remkepet is az egre meszelhette volna. Meg kell hagyni, az eszaki, atlagosnal joval szurkebb eszaki negyedev utan igencsak joleso erzes volt a hazai napfurdo.

A Bugyihot meghoditottuk, es a gerincen megtett par kilometer utan maris zuztunk le Kiralyhazara. Itt feltotottuk a tankot, tudtuk, hogy a fogerinc-maszas most sem lesz setagalopp. A Rakottyas-volgyben elvaltunk, es mindketten a sajat temponkban falatoztuk a szintvonalakat. A Nagy-Manara erve gyonyoru kilatas karpotolt az izzadsagcseppekert. A jellegzetes Magas-Borzsonyi bercet bizony nehez szivvel hagytam ott, szivesen elidoztem volna, de sajnos az esti vacsorameghivas miatt kemenyen idohoz voltunk kotve.

Az elozoekhez merten kevesse izgalmas reszeket hatrahagyva hamarosan a Magosfan voltam. Itt par perc varkaozas utan megerkezett Laci, es elindultunk a Csovanyosra. Odafont azert meg erzodott a hajnali fagyok lehellete, a talaj felso retege meg a delelott kozepen is boszen fagyott volt. A legmagasabb pontot erintve folytattuk fogerinc-turankat, es athuztunk Nagy-Hideg-hegyre. A maskor csak webkameraval, tavolrol elvezett panorama megerdemelt egy uveg sort, es egy kis pihenot:) Azt hiszem, ez volt a tura csucspontja, ragyogo napsutessel, pazar panoramaval, es egy-egy korso sorrel a kezunkben.:)

A csucsrol a szokasos modon, az Inoci-vagason ereszkedtunk le Kisinocra. Az EP utan ismet a Kalvaria fele vezetett az ut, am iden meglehetosen lelkiismeretesen kijeloltek az egyebkent gyengen jelzett sarga keresztet a rendezok. Kisinocot elhagyva a Kis-Hanta-patak volgyeben folytattuk utunkat. A Pusztatorony megmaszasa szokasahoz hiven kelloen meredek volt, a pecset gyors begyujtese utan a piros jelzesen tuztunk tovabb Torokmezore. A Torokmezoi th szokasahoz hiven vendegszereto volt (szerintem az orszag lekvendeggyulolobb helye az az intezmeny, mindent megtesznek, hogy nehogy valaki tulzottan odaszokjon, NHH inverze a letesitmeny).

A kek jelzesen tovabbhaladva szembesultunk a Vizesarok felett az erdeszet ujabb barbarizmusaval. Gyonyoruen szetkaptak az erdot, persze meg a hozza tartozo, korabban igencsak jo minosegu dozerutat is...

Egy korabbi tarvagas sanyaru emleken eletrekelo cserlyesen vezetett tovabb utunk, hogy a Panoramautat elerve ujabb barbarizmussal talalkozzunk. Igazan nem tudom megerteni, hogy az oly sok ember alatal latogatott, kornyekbeliek altal kozkedvelt erdot miert volt elengedhetetlenul fontos szetturni... Vegre elertuk a Koves-mezot, ahonnan az erdo feldultsaga is megszunt, es nyugodt szivvel haladhattam hazai lakhelyem kozvetlen kornyezeteben. Az utolso nagyobb megprobaltatas Hegyes-teto volt, de az mar annyira hazai palya, hogy ott mar lelekesedesbol megy az ember (nem mintha addig nem az vitt volna elore:)). A csucson lelkes gyerekek pecseteltek, es apjuk segitsegevel probaltak tuzet csiholni az egyre kozeledo ejszakara. Laci is felert, pecset a fuzetbe, es usgyi le. A sargan kisebb hullamvasutazas utan gyorsan leadtuk az orrunkat, hamarosan elertuk a Bodzas-pihenot, es egy utolso hullamvasut utan el is ertuk turank vegceljat, a Trianon-emlekmuvet Zebegenyben.

Koszonjuk szepen a rendezosegnek, es remelem, hogy a jovo evben is el tudok jutni erre a nagyszeru esemenyre!

Hajra Magyarok, Hajra Magyarorszag:)