Túrabeszámolók
| ||||||
| ||||||
| |||
| Köszönjük szépen a rendezõknek ezt a túrát! Igazán élmény volt a sok korhû jelmezt látni, jó, hogy a pontõrök át is élték a szerepüket.
Esztergomi vagyok, így ezen a túrán kihasználhattam a hazai pálya összes elõnyét. Az én nézõpontom tehát élesen eltér a korábbi beszámolók íróitól (itt elsõsorban cassandra-ra gondolok) Barátommal már hét óra elõtt a buszpályaudvaron voltunk, elsõként szertettünk volna indulni. (Elsõ számú elõnye a hazai pályának) Azonban a dolog nem volt ilyen egyszerû. Nyilvánvalóan látszott, hogy sok bakancsos sürgölõdik már mindenfelé. sõt, még katonai ruhába öltözött egyének is ücsörögtek az egyik padon. Úgy negyed nyolc felé befutott a Hollywodd nevû ,,presszó'' csapos kisasszonya, ajtót nyitott, mire rögvest megindult az élet. Sajnos viszonylag rosszul helyezkedtünk, így csak 7:22-kor sikerült elindulnunk. Nekivágtunk a Vaskapu felé vezetõ útnak. Már az elején megegyeztünk, hogy nem fogjuk használni a térképet. Ennek elsõ következménye az volt, hogy nem tudtuk, merre vezet a követendõ zöld jelzés. Mit csináljak, a városban a legrittkább esetben közlekedek túristajelzés alapján. Mi inkább úgy döntöttünk, hogy választjuk a legrövidebb utat. Nagy lendületten rajtoltunk. Persze magabiztosságunkat látva egy néhány fõs csoport a nyomunkba eredt. Szívesen elmagyarátam volna nekik a helyzetet, de nem akartunk egyetlen percet sem vesztegetni azzal, hogy bevárjuk õket. Így hamarosan lemaradtak, és még egyik kanyarból láttuk, hogy összebújtak a térkép fölött. A hazai pálya következõ elõnye tehát az volt, hogy nyitás elõtt értük el a vaskapui ellenõrzõpontot. A pontõrök épp a felszerelésüket csaolták fel, mire befutottunk. Azonnal siettünk is tovább. Bevallom, a sárga háromszögön évek óta nem jártam, így igencsak meglepõdtem a már mások által említett eldzsumbujosodott ösvényen, és a bizonyos szakadékon. Nekünk volt annyi hátrányunk, hogy az elsõk voltunk, és még nem volt rendesen kitaposva sem. Az lett a vége, hogy kimentünk a szántóföldre, és toronyiránt haladtunk addig a pontig, ahol a túristaút visszamegy az erdõbe. Engem már nem tud megtéveszteni a Cartographia azzal, hogy az ösvény tíz évvel ezelõtti vonalvezetését mutatja (Nem vicc! Még a legfrisebb térképen is!). Barátkúthoz ismét úgy értünk, hogy még szedelõzködtek a pontõrök. Innen tovább az említett patakvölgyön és kaptatón át a Fekete-hegyre. Itt ismét meglepetést okoztunk korai megjelenésünkkel. Ettünk zsíros kenyeret valamint felkínálták, hogy ihatunk teát, vagy forralt bort. Mi az utóbbit kértük, mire azt a választ kaptuk, hogy az még nincs kész, de akkor igyunk fele tea, fele bor keveréket. Hát megondom õszintén, ennek olyan rettenetes íze volt, hogy le kellett öblíteni egy kis teával. Ekkor jöttem rá, hogy mitõl volt ihatatlan. Mert a teát meg egy kis vízzel kellett leöblíteni. Nem a füstíz zavart, hanem borzasztóan híg volt. Mire a továbbinduláshoz jutottunk, beért minket két ,,versenytárs''. Lefelé együtt futottunk tovább, idõvel szépen otthagyva õket. Szentléleken egy óriási társaság fogadott bennünket tipróláncos harckocsival. Megcsodáltuk, megvártuk, míg elõhalásszák a pecsétet, megtöltöttem a kulacsom vízzel, majd egy helybéli néninek elmagyaráztuk, hogy itt nem filmforgatás lesz. Ez elég volt arra, hogy két kollégánk ismét utolérjen bennünket. Gondoltuk, hogy ravasz módom most majd jól letérünk a betonútról, és nem kerüljük meg a hegyet, hanem átvágunk rajta. Erre az alkalomra mégis elõkerült a térkép. Nyílegyenest Hoffmann-kút felé vettük az irányt. Sajnos mire odaértünk fülig érõ szájjal vártak ránk, hogy legközelebb inkább maradjunk az aszfaltútnál. Viszont pontõr nem volt sehol. Együtt megvártuk, a fél tizenkettõt (papíron akkor nyitott a pont), majd mivel nem volt sehol senki, egy kartonra kiírtuk a rajtszámunkat. (Az ötletért köszönet a konkurens túratársnak!) Újabb emelkedõ Dobogókõig. Feltétlen el akartuk érni a 12:10-es esztergomi buszt, ezért ahol lehetett futottunk, majd miután láttuk, hogy reménytelen, inkább komótosan besétáltunk a célba. Így pontosan öt órát vett igénybe az út. Úgy döntöttünk, hogy hazafelé inkább nem gyaloglunk, hanem stoppal megyünk. Szép is lett volna, de Dobogókõrõl minden autó Budapest felé tartott, így inkább lesétáltunk Kétbükkfa-nyeregig. Útközben persze rettenetes szél támadt, de olyan, hogy kénytelen voltam visszavenni a pulcsimat. (Ez megint nem vicc. Jauárban pólóbban túráztam!) Az itiner mellé adott leírást csak itthon volt idõm elolvasni. Nagyon érdekes volt, eddig csak nagyszülõktõl hallottam arról, hogy hónapokig húzódott itt a front, de most nagyon szépen összeszedve ismertem meg a helyi hadmûveleteket. Még egyszer köszönöm a szervezést! Nekem annyi kifogásom/kérésem lenne a rendezõk felé, hogy ha a célt egy ilyen rossz infratruktúrájú pontra teszik, akkor egyeztessenek a busztársasággal járatsûrítéstrõl. | |||