Túrabeszámolók


túra éve: 2017
Kőről-kőre a BükkbenTúra éve: 20172017.04.17 21:02:57

 2017. április 15.  


Után két nappal.....


25km, meg még egy kicsi....


Nagyon birizgálta a fantáziámat ez a túrakiírás, mivel már minden érintett helyen jártam, de csak egyesével. Viszont így egy túrára felfűzve őket érdekes programnak ígérkezett. Csak sajnos szombaton nem tudtam szabaddá tenni magam, ezért maradt a Húsvét-hétfő. De mivel így már csak amolyan egyéni kirándulásként csinálom végig, nem láttam értelmét elkocsikázni az eredeti rajt-cél helyszínére, Bánkútra, mivel az útvonal egy része majdnem-hogy itt megy el a "kertünk végibe".


 Húsvét-hétfőn szép derűs (és kicsit deres) reggel virradt reánk, én pedig ezúttal a locsoló-ruházat helyett a kirándulós gúnyámat öltöttem magamra. Feltarisznyáztam magamat, fogtam kedvenc túrabotomat, és nekivágtam az általam kiszemelt rajthelynek. 7 órakor indultam (Bélapátfalváról), a tónál már áztatták a gilisztákat a koránkelő pecások, sőt, a tó fölötti réten még egy vadkempingező társasággal is találkoztam. Egy óra alatt felértem a német-sírokhoz, meg még egy óra kellett a Kálmán-rét eléréséhez. (Direkt nem mentem nagy iramot, minek fárasszam ki magamat már előre.) Nem sokkal kevesebb idő alatt értem volna fel autóval Bánkútra is, a Mályinkai rettenet-úton, úgyhogy eddig helyesnek bizonyult a döntésem, hogy a Kálmán-réten kezdem a túrát. (Itt halad át  a Cserepes-kő felől induló zöld négyzet jelzés.) 


8:59 Iszom még egy korty vizet, aztán pont 9-kor elindulok Istállós-kő irányába. Először felmerült az is, hogy megfordítom az útvonalat, és Cserepes-kőn kezdek, hogy minél hamarabb túl legyek a legkellemetlenebb szakaszon, de végül annyira már nem akartam eltérni az eredeti kiírástól.


9:26 Magam is meglepődtem, milyen hamar felértem Istállós-kőre. Nehezebbre emlékeztem. (Igaz, legutóbb térdig érő hó volt, és hajnali egy óra, tehát picinykét sötét.)


10:23 Gerenna vár. Ahogy elindultam felfelé, egyből megcsapott a meleg levegő, mivel a feljáratot pont érte egy kis napsütés. Eddig eléggé begombolkozós időben volt részem. (Meg utána is majdnem végig.) Itt már emberek is mászkáltak, a korábbi szakaszon legfeljebb madarakkal találkoztam. Innen tovább egy többnyire eléggé kellemetlen zúzott-köves út vezetett a sárga jelzésen majdnem Bánkútig, meg még azon is túl.


A Csurgói erdészházhoz érve átgázoltam a csurgón, ami nem annyira csurgott, inkább csak úgy pangott benne a víz. De a nyomokból ítélve, az állatoknak így is megfelelt. Sajnos indulás előtt nem írtam fel a pontos útvonalat, ezért tettem egy rövidítést, és a kilátóhoz elindultam toronyiránt (szó szerint) az erdészház melletti sí (vagy szánkó) pálya felhasználásával.


12:00-kor értem a kilátóhoz, és úgy látszik, a tisztelt kirándulók épp ebédjüket fogyasztották valahol, mert teljesen egyedül voltam fent. Felmenetel közben szerencsére csak egyszer sikerült beverni a fejemet a vázszerkezetbe. A kilátás amolyan erős közepes volt. A távolabbi tájak nem látszottak eléggé kontrasztosan. A Tátrát is inkább csak sejteni lehetett, hogy az volna ott, az a hósipkás zöldeskék folt a távolban.


12:20-ra leértem Bánkútra, itt én is elfogyaszottam a magammal hozott elemózsiát, aztán indultam is tovább. Jó darabig a kék jelzést követtem, majd egy kék +-t. (A sima kék kerül egyet a Zsidó-rét irányába, ami a megcélzott Három-kőhöz képest ellenkező irányban van.)


13:50-kor értem Három-kőre, kicsit gyönyörködtem a kilátásban, majd indultam tovább Tar-kőre. Nem emlékeztem, hogy melyik is a hivatalos ellenőrző pont, ezért inkább megálltam mindkét helyen egy kicsit. Tar-kőn találtam egy kis napsütést is, ezért pár percre csatlakoztam a napozó tömeghez. (Volt ott majdnem féltucatnyi ember.) Tar-kőről egy hoszzú ereszkedés után elértem az Őserdőt, átkeltem a Kis-Virágos-hegyen (vagy valami ilyesmi neve van), utána következett a köveken bukdácsolós nemszeretem szakasz. Szerencsére idővel még jól álltam, nem kellett sietni, meg tudtam tervezni minden lépést. Nem esett volna túl jól kificamodott bokával befejezni a kirándulást.


15:36-kor értem Cserepes-kőre, kicsit kipihentem magam, kerestem egy zöld négyzet jelzést, és elindultam túrám végállomása felé. Az utolsó szakasz szerencsére könnyen járható volt (a fakitermelők által okozott mesterséges akadályokat leszámítva).


Pont 16:00-kor értem a Kálmán rétre, vagyis a megadott 8 óra szintidő előtt egy órával. Pedig most tényleg elég visszafogott tempót mentem, mert a végére nem akartam fáradtan érkezni a nehezen járható, Cserepes-kőre vezető kaptatóhoz, meg útözben nézelődni is megálltam néha, és még hazáig is van pár kilométer séta.


Összességében kellemes, látványos útvonalat találtak ki a szervezők, normális, kirándulótempóban is teljesíthető szintidővel. Most emléklap és kitűző nélkül, de egy kellemes emlékkel gazdagabban tértem haza. (Otthon még várt rám a húsvéti sonka tesztelése.) 


 


 

 
 
Pele-lak lakójaTúra éve: 20172017.03.26 20:01:08

 2017. március 26, vasárnap.


Második teljesítménytúrám.


A téli, éjszakai túra után eljött az ideje, hogy benevezzek egy tavaszi, nappali kirándulásra. 


Rögtön adódott is egy kisebb nehézség, mégpedig az, hogy korán kellett kelni. Sőt, egy órával még annál is korábban, mivelhogy pont óraállítós vasárnap volt. Ráadásul legutóbb lusta voltam tankolni, úgyhogy arra is rá kellett szánnom pár percet. Szerencsére a Felsőtákány-Lillafüred úton nem volt forgalom, így a 8 órai rajt előtt félórával már ott bóklásztam a rajthely környékén (Herman Ottó emlékház, mivelhogy ez a rendezvény tisztelgés volt a polihisztor emléke előtt.)


Próbáltam kitalálni, milyen idő várható aznapra. Ekkor még eléggé hűvöskés volt, de a betervezett 800 m szintkülönbség alighanem helyreteszi az ember hőérzetét. Nagyjából ekkorra döntöttem el, hogy a két választható táv közül (15, illetve 30 km) csak meg kéne próbálkozni a hosszabbal, úgyis eléggé laza szintidő volt előírva (9 óra). Felmerült az is, hogy a száraz időre való tekintettel félcipőben vágok neki a távnak, de szerencsére mégis a bakancs mellett döntöttem, mert pár kilométerenként sikerült is belerúgnom egy-egy kiálló kődarabba, meg elég sok helyen sziklás is volt a talaj.


Feltarisznyáztam magamat, és pontban 8-kor nekivágtam az ismeretlennek. Ez most szó szerint értendő, mivel a Bükk ezen területe teljesen ismeretlen számomra. (Na jó, az emlékháztól a Hámori-tóig eltaláltam térkép nélkül is.)


Rajtnál kaptunk egy eléggé halovány térképmásolatot, amin be volt karikázva a felkeresendő 7 állomás, szépen egyenes vonallal összekötve. Légvonalban kb. 18 km, csakhogy nem az Alföldön vagyunk, itt vannak domborzati viszonyok is . Úgy vélem, a szervezők valami optimális útvonalon számolták ki azt a 30 kilométert.  A papír hátulján név szerint is fel voltak sorolva a megállók, ide kellett beírni az érkezési időket, miután lefényképeztük a nevezetes helyet. Nekem az is kis időbe tellett míg a saját térképemen megkerestem, hogy hova is kell menni, aztán keresni egy megfelelő útvonalat. 


A Hámori-tó után ráfordultam a zöld jelzésre, fel a Lencsés-nyereg irányába. Messze előttem ment egy idősebb túrázó, reméltem, hogy ő is közülünk való, tán még ismerős is a környéken. Szerencsére szépen közeledtem hozzá, ha utólérem talán nem kell mindig megállnom navigálni. Egyszercsak megállt egy fánál, és valamit írkált. Hoppá, majdnem túlmentem az első megállón. Egy fára ki volt téve egy papír, hogy "Mátyás-király lábnyoma". (08:49) Innentől szépen loholtam utána. 12 perc múlva megvolt a Dante-pokla nevű üreg. Utána le kellett menni a Ledneczky pihenőhöz. (09:25). Itt viccesen megjegyeztem, hogy ilyen tempóban a végén még délre beérünk. Ekkor felmutatott a fölöttünk magasodó hegyre, hogy az mögött lesz a következő állomás, meg utána is lesznek még cifraságok. Ezért inkább úgy döntöttem hogy itt egy kicsit megpihenek a nagy kaptató előtt, meg veszek magamhoz néhány kalóriát. Búcsúzóul még elmondta, hogy másszak vissza a műútig,majd térjek rá a piros jelzésre, utána meg a piros-sárgára. Csakhogy én valahol rosszfelé fordultam, és amennyire ki tudtam venni a térképen, távolodtam a tervezett úttól. Visszafordulni már nem akartam, viszont találtam egy nagyjából jó, kb ÉNY-i irányba haladó erdészeti utat. Elindultam ezen, valahol majdcsak találkozik egy jelzett turistaúttal. Hamarosan rá is fordulhattam egy sárga kereszttel jelzett.... hmmmm...   útra...  


A kiírásban szerepelt, hogy aki a szintidő fele alatt teljesíti a távot, részt vesz a futva turázó turista mozgalomban. De a futásnál biztos nem gátfutásra gondoltak. Na mindegy, valahogy keresztülkínlódtam magam a kidőlt fatörzseken, utána következett a térképen Arany-lépcsőnek nevezett hely (itt tényleg, mintha kőből faragott lépcsőkön kéne felmenni), és 10:32- kor már fel is értem az aszfaltútra. Itt egy fára ki volt szegelve egy tábla, rajta egy csomó felírással. Megnéztem, hátha ki van írva, merre kell menni a Köpüs-nyereghez. De nem találtam. Pedig már nem lehet messze. Mégegyszer megnéztem alaposabban. Legfelső sor: "Köpüs nyereg 730m" Mármint tengerszint feletti magasság: vagyis épp itt vagyok (Csak az árnyékoló leárnyékolta.)


Utána piros jelzés, egy darabig aszfalton Szentlélek felé (10:49) Itt keresek egy kellemesen ereszkedő kék jelzést. Egyszercsak beérek valami faluba. No most meg hol vagyok? Ja, Ómassa. Csak éppen a spirálos térkép van nálam, mert az egylaposat nem találtam, ezen meg szegény települést pont kettévágja a spirál, meg egy vastag sárga csík. A faluból kifelé menet kis emelkedő, majd (sajnos) rátérek a sárga jelzésre. Csatlakozik egy zöld is, hogy szegény sárga ne legyen oly' magányos. Balról egész szép, zegzugos vízesésrendszerben lehet gyönyörködni. Csak itthon vettem észre, hogy a térképen fel van tüntetve, hogy "A Sebes-víz völgye nehezen járható". Ezt azt hiszem csak megerősíteni tudom. Igazából nem volna nehéz csak nagyon (nagyon-nagyon) meredek, meg át kell mászni néhány kidőlt fán. (Amikor megláttam, merre megy a jelzés, azt hittem, valaki viccből festette oda, de nem....)


Végül csak odaértem a Sebesvizi-tóhoz (11:58) Itt kicsit leültem pihenni, meg adminisztrálni, a papírt meg majdnem belefújta a tóba a szél.


Innen el kellett jutni a Szepesi rétig. Választottam egy nem túl rövid, de legalább viszonylag nehezen járható utat. (Ennél talán csak három jobb választás lett volna.) (13:01) Innen még a sárga jelzésen le kellett ereszkedni a célig (ami a rajthely is volt). Nem volt túl könnyű, elég meredek, és nehezen is járható volt nagyrészt az út. 13:32-re be is értem. Már csak azt volna jó kideríteni, hogy valójában hány kilométer is volt. A célban megkaptam az ellátmányomat (kitűző, emléklap), meg lehetett választani zsíros kenyeret a teához.


Szerencsére pont kifogtuk a jó időt, Nem volt túl meleg, a hideg szél is csak délután támadt fel. 

 
 
Bükki kihívásTúra éve: 20172017.01.16 23:21:59

 Bükki kihívás 2017, 40 km.


Így utólag visszatekintve jól belecsaptam a lecsóba így teljesítménytúrázós "karrierem" első állomásán.


Tehát következzen egy történet: Hogyan NE indulj el teljesítménytúrán.


A történet ott kezdődik, hogy nyáron kaptam ajándékba egy bakancsot: Belleville, made in USA, Amcsi Tengerészgyalogság által jóváhagyott, meg minden ilyesmi. (Egy boszniai szolgálatból hazatérő chilei katonának már nem fért be a poggyászába, biztos sok szuvenírt vásárolt az otthoniaknak.)


Így tél elején el is kezdtem használni. Néhányszor felmentem benne a Bélkőre (bélapátfalvi lakosként ez egy könnyű, vasárnapi ebéd előtti séta) Karácsonykor már elmerészkedtem az Őr-kő, meg az Őserdő környkére is. 


Innen jött az ötlet, amikor véletlenül rátaláltam erre a teljesítménytúrázós oldalra, és megláttam a Bükki kihívást, hogy ki kéne magam próbálni éles körülmények között is. A 20 és 30 kilométeres helyek ekkor már be voltak telve, meg azoknak az útvonala valahogy nem is tűnt olyan izgalmasnak, így maradt a 40 kilométer, ahova még be tudtam kerülni pótjelentkezőként (szerencsére volt némi üresedés). Ráadásul ez a táv valójában 41 km, ami így pár nappal a 41. születésnapom előtt igazán emlékezetes ajándék lesz.


Tehát jelentkeztem egy téli, éjszakai, 40km-es túrára:


A tél az rendben, számomra az az ideális túraidő, amikor jégcsapok lógnak a bajuszomról. Csak mondjuk hóban még nem nagyon mentem párszáz méternél többet...


Éjszaka.... Néhányszor már végigmentem éjszaka Miskolcon a sétálóutcán.... Ezért előtte egy héttel egy délután ki is szaladtam kicsit gyakorolni a lámpahasználatot, fel a Bélkőre, le a német sírok felé, onnan a tó mellett haza. Éppencsak az volt a baj, hogy még világosban hazértem.... De legalább a kabátomat le tudtam tesztelni, mikor kiálltam a 815-ösre az igencsak mínuszos süvítő szélben.


40km: végülis 20 km-t már többször is megtettem, még korábban a munkaruházati boltban vásárolt "kedvezőbb" árfekvésű bakancsomban, akkor ez a high-tech cucc kibír rajtam egy szolid 40-est. (Nem sajnálnám én a pénzt egy igazán jó bakancsra, csak akkor van gáz, ha az valamiért mégsem válik be.)


Az optimista hozzállásomhoz nagymértékben hozzájárult, hogy a táv mintegy 25%-a (a Homonna-tisztástól az Őserdőig) nagyjából ismerős volt (Egyszer-kétszer már érintettem a nevezetesebb pontokat.) Azért még előtte pár nappal kisétáltam a Varró-háztól a Samassa-házig, és örömmel vettem tudomásul, hogy az utolsó 7.5km már sétagalopp lesz.


Az utolsó héten elkezdtem otthon az erőnléti edzéseket (15-20 perc szobabicikli meg uzsonnára egy csík szalonna kis kenyérrel).


Így jött el a nevezetes nap reggele. 5:20-kor pittyegett a telefonomon az ébresztő, mert munkába indulás előtt (sajnos nekem a szombat is munkanap) még kb. fél órányi hólapátolás várt rám (vagy 60 méter járdaszakasz, meg a kocsikiálló) Megpakoltam a teherautót, feltettem a hóláncot, és elindultam szállítani. (Ha a nevemhez hozzárakod az ékezeteket is, akkor ki is találtad a foglalkozásomat.) Szerencsére dél felé végeztem. Ebéd előtt még egy kis hólapátolás: mert amit reggel eltúrtam, azt napközben az arra járó hókotró visszatúrta......


Szombaton ebéd után szoktam kicsit szundítani, de ekkor már olyan fáradt voltam, hogy ha leülök, akkor aznap már nem megyek sehova.


Ezért inkább elindultam korábban Tárkányba, hogy legyen még parkolóhelyem. Szerencsére parkolóhely még korlátlan mennyiségben rendelkezésre állt, éppencsak ki kellett ásni a hó alól. De ez már nem okozott gondot, fél perc alatt ástam egy teherautónyi helyet. (Én voltam ott a régebbi piros Transittal. Azért nem szeretek azzal arrafelé járni, mert Tárkányban is van egy olyan, és minden második szembejövő integet.... )


Gyorsan lerendeztem az adminisztratív teendőket, utána még összepakolásztam a cuccomat.


Itt is egy kis kitérő: korábban ha messze indultam (20km?) akkor a kabát egyik zsebébe raktam egy félliteres vizet, a másikba meg két müzliszeletet. De ez egy 40-es túrára kevés lesz. Hátizsákom nincs, nem is volt. (Még iskoláskoromban sem.) Kompromisszumos megoldásként maradt a jó öreg szimatszatyor (fiatalabbak kedvéért: zöld, tarisznyának látszó gázálarctáska). Bepakoltam egy literes Colát, két csomag nápolyit (a kevésbé morzsálódós fajtából), egy csomag szőlőcukrot, meg egy csomag Pocket Coffee-t (folyékony kávéval töltött csoki). Ez az ellátmány elégnek bizonyult, de lehet, hogy legközelebb 1,25-ös Cola lesz, mert a vége felé már be kellett osztani, annak ellenére, hogy útközben teázgattam is a pihenőhelyeken.


Rendbe szedtem a ruházatomat is: A már említett bakancs. Kantáros munkásnadrág (egész héten ilyet hordok, nem szeretem a derekas nadrágot) egy sí aláőltőző nadrággal. Kis hibát elkövettem. Mivel nem volt kamáslim, felhúztam egy esőnadrágot, bokánál meg térdnél körbeszigetelőszalagoztam, hogy ne lifegjen. Így a hó az nem jutott be, de az izzadtság sem ki. (Végülis csak akkor kezdtem el fázni, mikor a célbaérés után levettem, és ott álltam csuromvizes nadrágban.) Fentre egy póló egy futófelsővel meg egy egyszerű kapucnis pulóver. Meg volt egy softshell kabátom, amit magammal vittem, mert azt mondták, hideg lesz.  


16-tól lehetett rajtolni én nem is halogattam soká, így sikerült egy viszonylag jó társasággal elindulni. 


Varró-házhoz közelítve majdnem sikerült egy alattomos jégfolton elvágódnom, hamar véget is ért volna a túra. Első állomás, gyors firkantás a menetlevélre a kihelyezett két filctollal, majd optimistán be az erdőbe. Itt majdnem el is tévedtünk az első elágazásnál, de csak meglett az a fránya P+, utána meg már csak a kitaposott ösvényt kellett követni. (Örök hála az 55-ösöknek.) 


Itt már elő kellett venni a fejlámpát, de nem nagyon tudtam a fejemre tenni, mivel siltes sapka volt rajtam, ezért átalkult nyaklámpává. Bekapcsoltam piros fényűre, mert ha a fehér fénnyel sokáig világítom a havat, akkor egy idő után elkezd vakítani. Pirossal épp annyit világított, hogy lássam, hova kell lépni, (emelkedőn bele az előttem menő lábnyomába, még ha nem is optimális a lépéstávolság, különben csak csúszkál össze-vissza, és hamar megpusztul az ember) az útirányt meg láttam a többiek fényében. Így tudtam kicsit nézelődni is.   


Guba háznál gyors pecsételés, kis nassolgatás, lélekben felkészülés a hátralevőre. Hallottam, hogy egy jó hosszú emekedő következik, ezért a kabátomat még nem vettem fel. Aztán mikor elindult a csoport, én utánuk eredtem. A kaptató közepe táján visszanézve látszottak Eger fényei is. A hold ekkor még valahol a hegy mögött bújkált, de néhány csillag látszott az égen. 


(Amikor egy hosszú, meredek emelkedőn kezd elfogyni a szufla, nekiállok fütyörészni, ez kicsit segít szabályozni a légzésemet, meg inkább egy kis fütyörészés, mint káromkodás.)


Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok. A szegény legénynek utat mutassatok ....( magyar népdal)


Pár óra alatt felértünk a Homonna-tisztásra, innen a zöld jelzés már hazai pálya. De mintha a múlt héten még nem lett volna ilyen meredek az út a Galya-nyeregig....  Pedig egy kis emelkedőt ki is hagytunk, mert arrébb volt egy keréknyom, és mindenki ott ment, még ha kicsit került is az út. A Bélkő-nyakon már sokszor jártam, de most konkrétan azt sem tudtam, hogy hol járunk, csak a jelzés meglegyen. Igen itt egy zöld-sárga, aztán keressünk egy kék-pirosat. Én úgy emlékeztem, hogy az Őr-kő házig lejt az út, és valóban, épp csak egy kis kaptató van előtte, de ott... Ott mintha valami tábortűz lobogna. És már meg is van.


22:40, féltáv. Erős 3km/h átlagsebesség..... Ha nem állunk meg többet pihenni, meg kicsit belehúzunk, akár még szintidőn belül is lehetünk....


Vagy inkább haza kéne menni aludni. Ha visszamennék a Bélkő felé, onnan egy órán belül ágyban vagyok. Ha nem volna térdig érő hó... De így még feladni sem lehet... Hát edd meg amit főztél. Sebaj, majd az utolsó 7,5 km már sétagalopp lesz. Csak előbb még fel kéne kutyagolni Istállós-kőre. Meg előbb eljutni odáig.


(Csak megemlíteném, hogy Őr-kő háznál kimondottan jó volt a tea. Nem tudom hányszor ittam belőle, de amíg ott dekkoltunk, én voltam minden második sorbanálló.)


Továbbiakban keresnünk kellett egy Kék+ jelzést, amit hamar meg is találtunk, követtük, de aztán a kitaposott ösvény a Kopasz-rét előtt valahogy eltért, illetve többfelé ágazott. Ezért tanácstalanok lettünk, hogy valamelyik nyomot kövessük, vagy keressük meg a jelzést, Ez a hely kicsit ismerős volt, már kétszer is jártam erre (igaz, a másik irányból, meg akkor nem volt ekkora köd sem). Elővettem a nagyobb kaliberű, "kétkezes" lámpámat, és a mély hóban elindultam kék keresztet keresni. Nem messze találtam is egyet, Villogtattam kicsit, mire a többiek is csatlakoztak szerény társaságomhoz. Innen egy darabig a mély hóban mentünk, végig a jelzésen, de mikor elértünk a Kopasz-rét után egy kisebb emelkedőt, akkor én teljesen elkészültem. Meg kellett állnom pihenni, érzékeny búcsút vettem eddigi utitársaimtól, aztán nekiestem a tarisznyám tartalmának. Mikor tovább indultam, még messze látszottak a többiek fényei, de már egyre távolodtak, én meg zombi-üzemmódban vánszorogtam tovább.  Igen, ez az Almád-hegyi útjelző tábla... Én cibáltam ki karácsonykor az árokból, és támasztottam neki az asztalnak, különben most ez sem látszódna a hó alatt (kurva nehéz ám egy ilyen átázott akácoszlop, és még fogás sincs rajta a sok útjelző tábla miatt)  Következő tájékozódási pont: Almád-töbör. Két tábla le van esve, (remélem még nem vitték el)  legközelebb viszek pár facsavart...


Istállóskő elágazás, ződ háromszög. (Illetve ez a szín is négybetűs, mert Szilváson zeőd-nek mondják.)


Ideúton felmerült hogy ennyire azért nem kéne szívatni magamat, hogy még ide is felmásszak, de aztán győzött az irracionális énem. Természetesen a motyómat letettem oda a padra, ráterítettem a kabátomat amit még idáig kézben hurcoltam, mert nem fáztam, aztán elindultam felfelé. (Szerencsére az itinert azt magammal vittem, különben pecsételhettem volna a homlokomra. )


Pecsét megvolt, fent ismerős emberek, ma már háromszor is találkoztunk. Pontosabban az még tegnap volt, mert ekkor már egy óra felé járt az idő. Azért tudom, mert felírtam, egyébként ekkor már semmi időérzékem nem volt, az agyam kb mosogatórongy halmazállapotú lehetett. Lefele jövet kérdezték is tőlem felfelé menő emberek, hogy mennyi van még hátra, de én nem csak azt nem tudtam, hogy mióta ereszkedem, de szerintem azt sem, hogy honnan jövök. Szerencsére a csomagomat nem felejtettem ott, sőt, valaki még egy alig használt nájlonzacsival is megajándékozott.


Kis táplálék és folyadékbevitel után továbbindultam az Őserdő felé. Itt közel 7 olyan kilométer következett, amikor sem előttem, sem mögöttem nem jött senki látótávolságon belül. Addigra eltűnt a felhőzet, és teljes holdfényben, világítás nélkül haladtam tovább (bár azt a 2km/h-s átlagot majdnem sík úton nem nevezném haladásnak, de hát ennyit bírtam.) De ekkor azt mondtam, hogy: Ez a 7 km miatt megérte az előtte több mint 8 óra alatt végigszenvedett 24 km. Még ha ott a Kis Virágos hegynél volt is egy kis káromkodós kaptató, meg a rajzművészetem kibontakoztatása után (ujjhegynyi, tompa krétadarabbal megpróbáltam valami virágocskát rajzolni) még egy kis szánkózás is belefért. (Szerencsére nem voltak alattomos kövek és gyökerek a hó alatt.) 


Írtam már hogy szoktam fütyörészni? 


Tegnap erre látták, Jancsit és Juliskát. Hófehérke éppen Robin Hood-dal sétált (Hobo Blues Band: Mesél az erdő)


Egy helyről visszanézve szépen látszottak A Kövek (Nem tudom, talán Tar-kő, meg Hármas-kő lehetett, ez teljesen ismeretlen hely volt számomra, ha kérdezné valaki, hogy ez hol volt, akkor azt tudnám mondani, hogy ott, ahol az a behavazott LKT, meg a markoló állt. ) 


Hamarosan kiértem a főútra, itt a nyaklámpát áttettem villogó piros üzemmódba, és hátrafelé fordítottam, a kezemben meg egy kis lámpát lóbáltam előrefelé. Ha már láthatósági mellény nem volt nálam. (Csak egy rohadt nehéz kabát a vállamon, mert még mindig túl meleg volt felvenni.) Kicsit vacilláltam hogy az út bal oldalán kéne menni, de csoportos vonulásnál zárt alakzatban a jobb oldalt írják elő (csak egy kicsit széthúzódott az alakzat).


A Tamás kúti háznál kaptam egy cuki méhecskés pecsétet, néhány pohár teát, meg még volt egy szelet lekvároskenyér is. Gyorsan belefaragtam a sétabotomba az éjszakai túra emlékére egy csillagot (a hold felkerült még elindulás előtt). Ekkor érkezett meg egy srác, aki Istállóskőről előttem indult el.......


Mivel a zoknim már csurom víz volt, nem halogattam sokáig az indulást (volt nálam tartalék, de amig a keményre fagyott bakancsot leveszem, meg visszaveszem.... Vacak 10 kilométert már kibírunk.


A főútról le kellett menni a Kék jelzésen. Pont egy elágazásnál utolértek, így meg tudtam kérdzeni merre tovább, de mire az okostelón megtalálták, addigra lámpával találtam  egy jelzést. Utána még következett egy gyilkos kaptató. Nem lett volna komoly, de még Istállóskőre menet megcsúsztam, és bevertem a combom egy kiálló gyökérbe, és ez itt kezdett igazán fájni.


A Samassa háznál csak egy gyors pecsételésre álltam meg (ami valójában csak egy firkantás volt). Nem tudom hogy nézhettem ki ekkor, de egy néni komolyan aggóva kérdezte, hogy biztos jól vagyok-e. (Én jól voltam, csak a levegő volt kevés....) Az adomány müzliszeletet zsebrevágtam és a régi vasúti nyomon elindultam a Stimecz ház felé. Szerencsére itt valaki már járt autóval, meg sokan gyalog, úgyhogy nem volt gond a haladással. Kb 10 perc múlva elkezdett csörögni a telefonom. Ki lehet az szombat éjszaka? Komolyan kellett egy fél perc, míg rájöttem, hogy ez a reggeli ébresztő jelzés. Ekkor voltam pont 24 órája talpon.


Itt  a kis lapályon haladás után már magamhoz tértem annyira, hogy nekiálltam számolgatni:


Most van 5:20,  16:10-kor indultam, a meghosszabbított (14 óra) limitidő alapján 6:10-kor kéne beérnem és még legalább 6, de inkább 6,5km hátravan. Ekkor átkapcsoltam hiperűrsebességre. Természetesen a Stimecz háznál nem mentem rá a vágányokra, hanem a kicsit kanyargósabb, kicsit emelkedősebb, ámde jobban letaposott utat választottam.


Most már semmi se fontos, most már semmi se fáj.... (hétköznaPICSAlódások, a 26 éves punkzenekar, Komlóról)


Az utolsó 7,5 kilométer másfél óra alatt lett meg..... (Állítólag a Belleville az egyik legjobb futóbakancs.)


Számításom szerint végül mintegy félórát késtem (a célban nem tudták pontosan megmondani) de én a magam részéről ezt a túrát sikeresnek nyilvánítom.


 


Rémlik, hogy indulás előtt befizettem valami gulyáslevesre, de ha azt ott elém tették volna, tuti búvárleves lett volna belőle (lemegy, körülnéz, visszajön).


Utóirat: Most, hétfő este a jobb lábamat már be bírom hajlítani a bal combom még mindig sajog az ütés helyén.

 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár