Gödöllõ 60 2007.10.06
Gyönyörû októberi napnak ígérkezett a mai. Általában szeptemberben elkezdem temetni a nyarat, s csak a verõfényes, virágpompás októberi napokon döbbenek rá, hogy még nincs vége a világnak. Egész héten esõs idõ volt, s „jóidõtúrázó” lévén árgus szemekkel tapadtam a meteorológia jelentésekre. Azok persze szokás szerint össze-vissza jósoltak mindent, még zivatart is. Különösen tavaly augusztus 20-a óta szinte mindennapra minden idõjárási képet felvetítenek, épp csak havat nem ígérnek nyárra, bár idõnként hetet-havat hordanak össze.
Ennek ellenére szinte mindennap megnézek legalább kettõt, plusz teletext.
Van egy túratársam, aki soha nem nézi az idõjárás jelentéseket, csak kinéz az ablakon és kész. Neki bejött. Éjjel háromkor én is kinéztem a fürdõszoba ablakon, s úgy esett az esõ, mintha dézsából öntötték volna. Ez mit sem változtatott a szilárd elhatározásomon, hogy elindulok a Gödöllõ 60-ason. Nem csalódtam. Mire Gödöllõre értem már pompás idõjárás kerekedett. Érdekes módon, dacára az elmúlt napok nagy esõzéseinek, a talaj csontszáraz maradt. Könnyû, késõ nyári felszerelésben indultam el, ami késõbb jó döntésnek bizonyult.
Máriabesnyõig futva tettem meg az utat, ahol beértem egy ismerõs túratársat, s hozzácsatlakoztam. Érdekes volt az „újnegyedben” az egyik telken tornyosuló hatalmas homokdomb, vajon mit kezdenek ennyi homokkal? Beszélgetve, jó ütemben haladtunk tovább, s valahogy a jó társaság miatt nem akaródzott elfutni. Hosszú még az út, futhatok még eleget. Babat pusztán 2 remek paripát láttam a kerítés mellett, egymással szemben, szinte egymást átölelõ, becézgetõ pózban álltak. Megpróbáltam lefényképezni õket, de észrevettek, szétváltak, felém közelegtek, s a fényképért járó csemegét próbálták behajtani rajtam. A puszta után valahol elváltam társamtól, hogy késõbb még sokszor összetalálkozzunk ezen a napon. Futva indultam tovább, de valahogy még mindig nem tudtam igazán formába lendülni. Beértem egy „nordicos” túrázót, s rövid idõn belül élénk beszélgetés alakult ki közöttünk, ami ki is tartott, még vagy 30km-en át. Elõbb nagyon szerényen nyilatkozott magáról, késõbb kiderült, hogy nagy teljesítményekre képes társra akadtam. Nem beszélve arról, hogy kiválóan tájékozódik, s még az én dumám ellenére is szüntelenül a környezõ tájat, dombokat kémlelte, folyamatosan nyugtázva, hol is járunk. Ilyen társsal, kellemes kirándulássá vált a teljesítménytúra, bár mentünk „rendesen”. Felhívta a figyelmemet a szinte mindenütt látható, õsszel gyapotszerû termést hozó,homokos talajt kedvelõ, agresszív "vaddohányra",(Asclepias syriaca -Selyemkóró, amerikából származik,eredetileg dísznövény és mézelõ,ma már veszélyes gyom) aminek irtása rendkívül nehéz. Más növények is pompáztak az októberi napsütésben, mintha nyár lett volna. A szívemhez közel áll ez a homokos dombvidék, hiszen ahol élek, a Mátra és a Bükk között húzódó dombság is valami hasonló. Aki megismeri leírhatatlan gazdagságú tájat fedezhet fel magának
A Domony-völgyi ellenõrzõ pontnál ért utol minket az elõzõ túratársam, 30km lévén úgy gondolta már megjutalmazhatja magát, s egy sör után nézett, egy nem messze lévõ „zöld házban”. Mi pedig tovább eszegettük a nápolyit, aminek egyébként, egy évvel ezelõttig, rabja voltam, de sikerült elvonnom magamtól, 7kg fogyást eredményezve. Azután némi bizonytalankodás után elértük az autópálya alatti átjárót, s rövidesen a zöld sávon találtuk magunkat. Utolértünk egy futó srácot, aki szerint okt.12-ig nem lehet belépni a területre, még turista útvonalon sem. A tiltó táblát el sem olvasva, azonnal továbbhaladtam. Késõbb azután a kilépéskor az isaszegi útnál kíváncsiságból, mégis rápillantottam a táblára, s talán az állt rajta, hogy a szarvasbõgést zavarjuk. Még hogy a turistaúton gyalogoló turisták zavarják a szarvasbõgést, ez röhej!! Talán a kedvenc idõtöltésükben zavarjuk az „Újgazdagokat”, hogy halomra öljék az erdõ állatait. Senki ne próbálja velem elhitetni, hogy az a jó erdõgazdálkodás, hogy a vadakat kerítések közé szorítva, gátolják a természetes vándorlás ösztönüket, mint például a Mátrában sok helyen, hogy nyugodtabban le lehessen öldösni õket. Ez már amolyan mûerdõ, ahol megszûnik a természetesség. A vadak sokszor (én magam számtalanszor láttam ilyet) a kerítés mellett körbe és körbe vándorolva, ösztönösen keresik a kibúvót szürkületkor. Persze álszent vagyok, mert én magam is, ha mérsékelten is, de fogyasztok húst. Nem véletlenül terjed a vegetariánus étrend. Ami bennem összecsap, az emberiség egyik fõ ellentmondása. Sajnos rosszul van a természet megszerkesztve. Ha valaki például megnéz egy rovarokról készült filmet, milyen iszonyatos gyilkolászás folyik a rovarvilágban is. Legtöbbször nem is tudom végignézni, kikapcsolom. Visszatérve a táblára, azért érdemes elolvasni mi áll rajta, nehogy valaki gyalogsági aknákat telepítve védje a területét. A területvédelemrõl még lesz szó a késõbbiekben. Egy magaslesnél éppen arról beszéltem, a túrák után hogyan szoktam „dagonyázni” a fürdõkádban, ami a társamnak is sok lehetett már, képtelen volt a jelzésre figyelni, s továbbhaladva elõbb egy kisebb, majd egy kisebb tónak is beillõ, nagyobb természetes dagonyázó helyre bukkantunk. Mivel a dagonyázást túra utánra gondoltam, ezt most fájó szívvel hagytam ki, rögtön visszafordultunk, hogy a helyes úton folytassuk tovább. (Nem véletlenül van a magasles sem a dagonyázó hely közelében.) Ezzel új szállóige keletkezett az elkavarásra. A „lakodalomban” voltunk mellé, egyenrangú kifejezésként lépett be a „dagonyázni voltunk”. Az útra kiérve, a sörtõl megtáltosodva, korábbi túratársunk jócskán elénk került. Mivel egyesíti magában a teljesítménytúrázók 3 nagy erényét (jó társaság, nagy lendület, kiváló tájékozódó képesség) igyekeztünk utolérni, s rövidesen hármasban folytattuk tovább. Kérdezte, hogy láttunk e vaddisznókat, emlékezve arra, hogy egy korábbi közös túránk során fényes nappal egy hatalmas vadkanba botlottam, megjegyeztük, csak kettõt. Ménescsapás után leváltam társaimról, úgy éreztem eljött a futás ideje. A futóizmaim kipihentetve, kiválóan mûködtek. A hátralévõ kb. 20km-es útszakaszt már egyedül tettem meg. A József fõherceg liget mellett szeméthegyekre lettem figyelmes, amin az éppen arra járó turistákkal együtt szörnyülködtünk. Az a furcsa, hogy nem teljesen kiesõ helyen van, hiszen épp egy munkagép ment el mellettem az aszfaltúton, s még sem jelenti be senki!!
Végre-végre megérkeztem a Silver horgásztóhoz. A szívélyes pontõr nápolyival és narancslével kínált, még a zsebembe is tehettem egy párat. Ekkor egy kedves jelenet zajlott le. Az országúton egy motoros „rokkant kocsi” érkezett „nagy sebességgel” s parkolt be mellénk. A tulajdonos valószínû ismerhette a pontõrt, így megállt egy kicsit diskurálni. A beszélgetésbõl kiderült, a srác(„úr) Gödöllõn járt, többek között fõzõversenyen. A kocsija egy feltöltéssel 40km-t tud megtenni. Végül a pontõr nápolyival kínálta meg a „vendéget”, aki elfogadta azt. Amikor a kezébe akarta adni, kiderült, a kezébe nem tud fogni semmit, s kérte, hogy a mögötte lévõ nylon-zsákba tegye a pár darab nápolyit. Egyet pedig egyenesen a szájába tett, mert egyik kezével sem tudott fogni. Azután távozni készült, s a pontõr srác figyelmeztette a nagy gödrök veszélyére. De Õ olyan rutinnal vezényelte vissza magát a forgalmas útra, hogy csak néztünk. A vezetéstechnikáját elismerõ megjegyzést tettem felé, amit Õ egy lágy mosollyal nyugtázott, majd felemelt fejjel, az ajkai között szorongatott nápolyival elviharzott Isaszeg irányában. Én pedig elviharzottam a piros kereszten, míg egy tanyáig nem jutottam A pontõr (aki egyébként távfutó), gondosan felkészített, mi vár rám, de a helyszínen mégis „becsõdöltem”. Ha a magánúton indulok, ahogy utasított, egy tanya kapuja vár rám. Vagy talán kapuadót kell fizetni? Elindultam tehát jobbra, gondoltam megkerülöm az egészet. Átkelve egy sorompón hamarosan egy termetes ebbel kezdtem szemezni, s amikor ugatni kezdett kihátráltam a territóriumából. A pontõr elmondta, hogy reggel elindult szalagozni, de elzavarta a tulajdonos. A gazdagsággal sajnos nem mindig jár együtt a kultúrált viselkedés. Ekkor ért utol három kerékpáros srác, akikkel már többször találkoztam a túra során. Nagy szerencsémre volt közöttük egy „sólyomszem” is, aki észrevette, hogy a két tanya sarka között van egy rés ahol átáramolhatunk. Most már bánom, hogy túratársaimnak semmilyen jelzést nem hagytam hátra, annál is inkább, mivel egyik társam Winnettou-t meghazudtoló módon képes olvasni a homokban hagyott nyomokból. Végül is, ha más-más módon is, mindenki úrrá lett a helyzeten. A célban beszéltem egy futónõvel (egyébként a Szondi50-en egy jó darabig „üldöztem”) aki a kutyakaland után hatalmas kerülõt tett. A kerékpárosokat elhagyva, akik mûszaki gondokkal küszködtek, egyedül indultam tovább. Tavaly én is sokat kerékpároztam, de az akácerdõkön, mindig a kezemben vittem a gépet, miután egyszer kettõs defektet is kaptam. Kerékpárral egyébként gyakran nehezebb a terepen haladni, mint gyalog. A gerincen hamarosan megtaláltam a Gödöllõ felé vezetõ köldökzsinórt, a piros sávot. Ettõl kezdve tájékozódási gondok már nem merültek fel, nyugodtan futottam a célig. A repülõtér mellett a villanyoszlopon egy fekete emberszabású bábut láttam, vajon mit jelképez? A Honvéd úton pedig egy nylon szatyor lógott azt egyik ház kapuján, elvihetõ felirattal. Nem néztem meg mi van benne, remélem nem egy otthonszült csecsemõ.
9:13 alatt értem be a célba. A távot az 500m elkavarást leszámítva 63km-nek mértem. Még megvártam túratársaim befutóját is, majd egy kis beszélgetés után, abban a reményben, hogy hamarosan találkozunk, rövid búcsú következett, s mindenki ment a maga útjára.
2007.10.07
|
