Túrabeszámolók


Írottkő

gaudothTúra éve: 20072007.10.23 22:29:57
Írott-kõ 50

Szombathelyen szálltunk meg elõzõ este a szokottnál most bõvítettebb csapattal, mivel visegrádi különítmény és Papsajt kolléga is csatlakozott hozzánk. A szokásos welcome drink és esti duhajkodás :) után korán nyugovóra tértünk, mert kipihenten szerettünk volna nekivágni a 6 órai rajtnak. Természetesen nem ment zökkenõmentesen a készülõdés (de ezen már meg sem lepõdök), úgyhogy kicsit késve, negyed 7-re értünk Kõszegre, a gimnázium parkolójába. Szombathelytõl Kõszegig végig szakadt az esõ, úgyhogy kezdtünk lemondani az 50-es távról, de mire odaértünk elállt, így nem volt apelláta. Terv szerint Bogesszel és Papsajttal akartunk az 50-en indulni, a többiek a 35-ös távot választották, de Zsuzsi is a mi tempónkban startolt, úgyhogy kis mezõnyünk az elején szétszakadt. Ildi is megkapta a szokásos EP-t, azaz ellenõrzõ puszit, aztán robogtam a többiek után. Meglepetésszerû volt, hogy a táv elsõ felében a 35-ösök útvonalán kell haladnunk, mivel az interneten másként szerepelt, ott Óház-tetõ helyett elõször az Enikõ forráshoz kellett volna mennünk. Pecsét Óház-tetõn, kicsit néha kocogva irány Velem. Tudtuk, hogy az elején kell belehúzni, mert aztán jön a lassú fáradás. Sokan indultak a 35-ös távon, így Velemig diákcsoportokat kerülgettünk. Bozsokon egy virágkertészetes furgonból osztották a pecsétet, de vetõmagot sajnos külön kérésre sem kaptunk. :) Kalapos-kõ (Szabi szerint sapkástetõ) felé már kezdtek kijönni az erõnléti különbségek, kicsit le-lemaradva tartottam az iramot a többiekkel. Az emelkedõ tetején gyönyörû kilátás tárult elénk. Csináltam már régebben ezt a túrát, de egyáltalán nem emlékeztem rá, hogy milyen is a táj és hogy mi vár rám... A többiek szerint nem kell aggódni, mert Írott-kõ felé már jobban eloszlik a szint, szerintük legjobb, ha a kék háromszögön felmászunk a zöld jelzésre, a gerincre, mert ott már nem is emelkedik, csak megy egyenesen a határkövek mellett. Sõt, ne is egyek már banánt a kapaszkodó elõtt, úgyis csak egy köpésre vagyunk a kilátótól. Hát köszönöm szépen. Elõször a tüdõmet kiköpve kellett fától fáig kapaszkodnom a gerincre, miközben a többiek a tetején rajtam röhögtek és persze a modern technikának köszönhetõen mobillal meg is örökítették szenvedésem pillanatait. Utólag tényleg elég röhejes volt. :) Aztán kiléptek, hogy ne veszítsünk idõt, bár nem tudom miért volt a nagy kapkodás, elég jól álltunk. Mindenesetre az a zöld sem volt éppen sík terep... Az erdõ gyönyörû volt, a havas táj enyhe ködbe burkolózott. Egy szó mint száz felkapaszkodtam és mire odaértem a többiek pecsételtek, ettek, ittak és közölték, hogy akkor indulhatunk is. Persze a pontõr már névrõl ismert, miután ott is rajtam vihogtak. Szép, mondhatom! Le is zavartam õket a hegyrõl, hogy ehessek én is egy kicsit, de a gonoszkodás megbosszulta magát és elindultak a Hörmann-forrás felé, úgyhogy 10 perc múlva össze is futottam velük, amint baktattak fel a rossz irányból. He-he-he. Lefelé elég kellemetlen volt az ereszkedés Velemig, Bogesznek a bokája, nekem a térdem bánta, persze Papsajt a túrabotjaival könnyen vigéckedett. Velemben elkezdett esni az esõ, ez némileg lehangolt, de a forró tea jól esett, bár némi cukor elkélt volna még bele. Papsajt nem kért teát, mert forró volt (?). Enni viszont nem tudtam, biztos túl fáradt voltam hozzá. Gyors öltözködés, egyeseknek zoknicsere, fásli, sportkrém, szõlõcukor, stb, aztán Zsuzsi átnevezése után már neki is vágott kis hadirokkant csapatunk a Szent Vid kápolnának. Ez se volt semmi emelkedõ, de leküzdöttük. Közben telefonos egyeztetés a csapat 35-ös tagjaival. Hörmann-forrás felé a jobb térdem nagy megkímélésének köszönhetõen begörcsölt a bal combom, úgyhogy a masszírozás némi idõkiesést okozott, de bevártak a többiek, úgyhogy a Stájerházakhoz már együtt ereszkedtünk le. Irány a Tábor-hegy. Bogesz szerint nincs gond, mert a 3,5 km-es szakaszon biztosan eloszlik az a 214 m szint. Persze ezt ma már hallottam. Nekem lett igazam. Mentünk, mendegéltünk, csakhogy folyton lefelé. Persze nem kellett csalódnom, eljött az emelkedés ideje is. Vicces hegy volt, amikor azt hitte az ember, hogy végre vége, akkor fordult egyet az út. Mindenesetre gyönyörû volt a kilátás. Papsajt és Bogesz, a két fáradhatatlan androidunk tartotta bennem a lelket, de azért fent elõkerült egy zacskó mazsola is, hogy pótoljuk az elveszett energiákat. Hosszan ereszkedtünk Paradicsomoshoz, az ellenõrzõ pont elõtt egy rusnya meredek domboldalon kellett nagyon óvatosan lemásznunk, úgyhogy a nap során századjára mondtam el magamat mindennek, hogy miért hagytam otthon a túrabotokat. A ponton pecsét helyett aláírás, aztán irány a Hétvezér-forrás, sajnos javarészt aszfalton. Persze addigra már olyan stádiumban voltam, hogy a felfeléknél lefelé, a lefeléknél vízszintes, az aszfaltnál erdõ kellett volna. Közben õrültebbnél õrültebb túrákat találtunk ki és próbáltuk szóval tartani egymást, hogy gyorsabban teljen az idõ. Papsajtnak néha még belekocogni is maradt energiája. A forrásnál tankoltunk némi vizet, aztán nekiálltunk felmászni Óház-tetõre. Szerencsére jobban féltem tõle, mint amennyire durva volt. Fent Bogesz betolt egy sört, kicsit kifújtuk magunkat, aztán Zsuzsival elõre engedtük a két titánium csontozatú túratársunkat, akiknek persze lefelé kocogniuk kellett. Leereszkedtünk a parkolóig, bekacskaringóztunk a városba és bõven szintidõ elõtt beestünk a gimnázium tornatermébe, ahol oklevéllel, kitûzõvel, üdítõvel és szendviccsel fogadták a megfáradt vándorokat. Legközelebb a cél a 70, bár egyeseknek szerintem most is inkább azon kellett volna indulni. 35-ös társaink már ott vártak minket, lehántottuk az agyonizzadt göncöket, kicsit pihegtünk, búcsúztunk a szervezõktõl, aztán irány vissza a szombathelyi bázisra. Este a skótzuhany után (természetesen nálam fogyott el a melegvíz) még egy jól megérdemelt finom vacsi is belefért a programba. Altatót egyikünknek sem kellett mondani.