Túrabeszámolók


Óbudavár éjszakai

nafeTúra éve: 20072007.11.12 21:44:34
Óbudavár éjjel.
GPS-el mért távolság: 23,2 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintkülönbség: 490 m.
Délelõtt egyesületi túránk volt, s mivel én voltam a túravezetõ, így nem tudtam elmenni a Fehér-Vár-Palotára, ezért úgy döntöttem, lesz ami lesz, elmegyek az éjszakai túrára. Végig esõben és hóesésben érkeztem a rajt helyére, ami idõjárás szempontjából nem sok jót ígért, s ezt be is tartotta. Elég nehezen találtam parkolóhelyet. Készülõdés közben folyamatosan esett.
A nevezésen hamar túlestem, s hét óra után néhány perccel, nyolcvan valahanyadikként nekivágtam a távnak. Nem indult jól a túra, mivel vagy 200 m után vissza kellett mennem a rajthelyre, mert ott felejtettem a túrabotjaimat, végül azért mégis csak úton voltam. Figyelmetlenségbõl, mindjárt az elején tettem egy negyedórás kitérõt, majd amikor rájöttem, rossz felé megyek, visszafordulva hamar rátaláltam a helyes útra. Jó tempóban gyalogoltam, amíg egy villanykaró után bajba kerültem. A leírás szerint nyugat felé kellett volna haladni, de egy birkalegelõn egy T elágazásban csak 170 fokra, vagy 020 fokra vezetett út, s sehol egy jelzés. Két-három elindulok, valamelyik irányba, megyek 1-200 m-t, s mivel nincs jelzés, vissza a kályhához. A látási viszonyok elég rosszak. A lámpával maximum 50 m-re látok, ráadásul szemüveges lévén, a lencsére jutó esõcseppek, tovább rontottak a helyzeten. Itt találkoztam össze Tamással és Attilával, Szombathelyrõl és Sopronból, s együtt kísérleteztünk tovább. Egyikünk sem, járt még erre nappal sem, tehát semmiféle emlékekre sem hagyatkozhattunk. Itt az itiner sem nyújtott sok segítséget. Találtunk egy TSZ majort, ami sajnos nincs rajta a térképen, így ez sem jelentett könnyebbséget. Úgy félórabolyongás után, „telefonos segítség” igénybevételével valahogy csak irányba álltunk. Jó 300 m-el késõbb megtaláltuk az elsõ szalagot, s megnyugodtunk. Gyerünk tovább. Néhány alkalommal a továbbiak során azt az eljárást követtük, ha egy elágazásban nem volt jelzés, hogy szétváltunk, s aki megtalálta vagy a szalagot, vagy a turistajelet, az kiáltott a többieknek, s folytattuk tovább együtt. Ezt a módszert 5-6 alkalommal kellett használni, másutt egyértelmû volt az irány. Tempós gyaloglással megérkeztünk Balatonhenyére. A helyi kocsmahivatalban megkaptuk a bélyegzõnket, s fél áron ihattunk egy sört, vagy üdítõt. Ez a túra néhány helyi fiatalnak jött igazán jól, mivel a megszokottnál tovább biliárdozhattak. Továbbindultunk. Az aszfaltos rész után az itiner szerinti térdig érõ dagonya fogadott bennünket, pedig mi szívesen eltekintettünk volna tõle. Tamás a leginkább, mivel futócipõben jött, ami nem kifejezetten dagonyaálló. Egy rövid idõre elállt a havas esõ, s csillagos ég alatt gyalogolhattunk. Alig mondtuk ki azonban, hogy milyen szép csillagos az ég, s ilyet ma már városban nem igazán látni, újra szemerkélni, majd esni kezdett az esõ. Ettõl kezdve végig ez volt a felállás: hosszú esõ, rövid szünet csillagos éggel, majd elõröl. Amikor áppen nem esett, helyenként szép kilátás nyílt a Balatonra. Szerencsére a nagy dagonya nem tartott sokáig, kicsit könnyebb lett a terep. Rövidesen Monoszlóra értünk. A falu központjában kéretlenül is kaptunk útbaigazítást egy fiatal sráctól, ami pontosnak bizonyult annak ellenére, hogy már csak egészen kevés vér lehetett az alkoholjában. A faluból kiérve megkezdtük a kaptatót, a Hegyestû felé. Az egyre hidegebb idõben ez jó is esett, legalább kimelegedtünk egy kicsit.
A Hegyestûnél bélyegzésnél megtudtuk, hogy hiedelmünk ellenére, nem mi vagyunk az utolsók. Lefelé menet elmondtam, hogy tavasszal egyesületi túrán, itt nappal is sikerült eltéveszteni, hol fordul balra az út, tehát még az eddiginél is jobban kell figyelni, de akkor sincs baj, ha nem vesszük észre az elágazást, mert akkor egy nagyjából 500 m-es kerülõvel, végig „undorító” aszfalton jutunk el Szentantalfára. A többi elágazással szemben ez most bombabiztosan ki volt szalagozva, el sem lehetett téveszteni. Nem sokkal ezután erõs havazás kezdõdött, Ahogy Tagyonnál balra fordultunk, kiértünk a hegy szélárnyékából, s ráadásul szembe is fordultunk a széllel. Ennek eredményeként negyedóra múlva átázott a combomon a nadrág brrr… A szemüvegemen egyre kevésbé láttam keresztül a ráesõ hótól, s a párától, ezért egy idõ után, mivel a túrabotokat nem szerettem volna fehér botként kellett használni, inkább zsebre tettem. Nélküle jobban láttam. A hó és a szél miatt kezdett lefagyni az arcunk, s kezdett megdermedni a kezem. Egy helyen hamarabb kanyarodtunk jobbra, mint kellett volna, de úgy döntöttünk, megyünk egyenesen, mert ez az út is bevisz a faluba. Ettõl kezdve aszfalton gyalogoltunk tovább. Amikor kiértünk a lakott területrõl, végre feltûnt elõttünk Óbudavár templomtornya. Eleinte sehogy sem akart közeledni, majd egy kanyar után hirtelen lecsökkent a távolság. Végül fél kettõkor megérkeztünk a célba. Megkaptuk az oklevelet és a kitûzõt. Nagyon jólesett a finom, forró babos káposzta. Nem idõztem sokáig, mivel még várt rám egy másfélórás vezetés, s ilyenkor veszélyes, ha sokáig üldögél az ember. Az oklevelet természetesen a célban felejtettem, köszönet Attilának, hogy észrevette, és utánam hozta.
A cudar idõjárás ellenére, jó kis túra volt. A jelzések elfogadhatóak voltak, azt az egy helyet leszámítva, ahol egy félórát kerestük az utat. Ott nem lett volna rossz egy-két szalag, vagy egy nyíl, ami a helyes irányba mutat.
Számomra a túra tanulsága, hogy egyedül nem célszerû éjszakai túrának nekivágni, másrészt pedig nem ártott volna, a tíz wattos biciklilámpámat elvinni rá, az akkumulátor 35 dkg súlya ellenére sem.
Erre a túrára, kivételesen nem vittem magammal fényképezõgépet.