Pata 32, avagy kicsi Hanák Kolos télen :)
2007. november 17.
A héten elterjedt a médiában, hogy az ország több részén havazott. qvic rögtön ráizgult a hírre, és közölte, hogy õt nem érdekli a Budai-hegység, inkább megy a Mátrába havat taposni. Na azt lesheted, gondoltam, biztos voltam benne, hogy hó helyett csak sárban fogunk dagonyázni, nyakig. Mint késõbb kiderült, mindkettõnknek igaza lett. :)
Kicsit kómásan, félig csukott szemmel érzékelem, hogy egy településre érkezünk. Gyöngyöspata, informál a tábla. A háttérben gigantikus hegyek húzódnak. Persze ez csak viszonyítás kérdése, a nepáliak valószínûleg körberöhögnének. :) Újra itt vagyok a Mátrában, az éven már negyedszer, és ezzel abszolút rekordot döntöttem, hiszen eddig a mátrai túráim sûrûsége alig haladta meg az évi egyet. Leparkolunk az iskola elõtt, kikászálódunk a kocsiból, két túratársam qvic és Feri rögtön fényképezni kezdi a rajt helyszínét, ahol egy felfújható kaput próbálnak éppen talpra állítani. A felszerelés rendezése után bevonulunk a suliba, még elég kevesen vannak, így a nevezés csak néhány másodpercet vesz igénybe, az indítás már az ajtó közelében van, és ha minden igaz még számítógépre is viszik az adatokat. Tetszik a profi szervezés, 7.06-kor otthagyjuk a rajthelyet.
Gyalogos tempóban vágunk neki a település utcáinak. Az elmúlt két hétben összejött 65 km futás, így erre a hétvégére egy laza sétát terveztem összekötve egy német katonai bakancs tesztelésével. Három éve nem vagyok hajlandó bakancsban túrázni (ominózus Barcika 65 óta), de ez most kivételes eset. A honvédségben rendszeresített baki gore-texes, rendkívül kényelmes, és nem is olyan kemény, mint általában társai. Gondoltam ezen a könnyed túrán bejáratom. A túra nem volt könnyed, de a bakancs bevált. :)
Visszakanyarodva a lényegre: az elsõ pont alig 800 méterre van, a Vár, hozzá egy derékszögû emelkedõ vezet. Elképesztõ kilátás nyílik Gyöngyöspatára és környékére. Elõttünk már a Havas magasodik, amikor továbbindulunk a pontról. A talaj fagyott, de jól látszik, ha olvadás lesz, akkor úszás lesz. Egyelõre viszont még hideg van. qvic sopánkodva fürkészi a hegyet, szerinte a Havas nem havas, inkább deres. Fél óra múlva rádöbben, hogy kicsit tévedett. Úgy húsz centit. :) Egy fagyos, köves úton kapaszkodunk, hófoltok jelennek meg az út széli gazban, majd már az út közepén is. Aztán mikor elkanyarodunk balra egy szûkebb ösvényen, akkor már eltûnik az út, csak a vastag szûz hó marad. Elõkerülnek a fényképezõk, itt már muszáj fotózni. Varázslatosan szép az erdõ, hó borít mindent, még a legkisebb gallyacskákat is a fákon. És ahogy feljebb érünk, egyre mélyebben süppedünk a hóba, végül 8.17-kor pecsételtetünk a csúcson.
Elõre megyek, kocogva-csúszkálva zúzok le a hegyrõl, nem kímélem a bakancsot, nem reméltem, hogy hó-tesztnek is alá tudom vetni. Néha szétnyílik elõttem az erdõ, ilyenkor olyan kilátásban van részem, hogy az államat úgy kell összeszedni. Gyepes-völgybe negyed óra alatt érünk le, a szint csökkenésével a hó is csökken, újra az õszi erdõben haladunk. A szalagozás segít a tájékozódásban, jelzést ugyanis alig látunk, ami van, az is nagyon kopott. Utolérünk egy férfit, szintén Józsi, együtt nyomultam vele a Gödöllõ 60 utolsó kilométerein. Csatlakozik hozzánk néhány futó is, így öten-hatan kutatjuk a szalagokat. Végre kievickélünk a völgybõl, a szekérúton már könnyebb a tájékozódás.
János várához 9.23-ra érünk. A pontõrök elismerõen közlik velünk, hogy mi vagyunk az elsõk, akik a kijelölt úton jönnek. Ami azt illeti az elmúlt félórában pillanatok alatt el lehetett tévedni, így nem csodálkozunk. Józsival átbeszéljük a gödöllõi eltévedési élményeinket. A zöld négyzeten nyomulunk tovább, fülünkben a pontõrök bíztatásával, hogy a turistaház mindjárt itt van, ott pedig kajával megrakott asztalok várnak minket. Néhány perc után esik le, hogy a „mindjárt” az nagyon erõs túlzás, ugyanis még négyfél kili van elõttünk, rajta néhány diszkrétnek még távolról sem mondható emelkedõvel. Rátérve a sárgára kezd izgalmassá válni a túra, az út hol bemegy, hol kijön a szekérútra. Aztán hirtelen elkezd szûkülni, a hó mélyülni, igyekszem a lábnyomokban lépkedni, bár néhol teljesen szûz a hó, mintha senki nem járt volna elõttünk. Józsival elõre megyünk jelzést keresni. Kidõlt fák nehezítik az egyébként is nehezen járható utat. Mikor végre kiérünk egy szélesebb útra, két kisebb emelkedõ után megpillantom a Hidegkúti-turistaházat.
10.25-kor pecsételnek, addig én mákos bejglizek, karácsonyi hangulat november közepén. Aztán rájövök, hogy zsíros kenyeret is ennék, nem gond, a bejgli után küldöm két pohár teával. Néhány percet töltünk itt, Józsi elindul elõttünk, már csak a célban látom újra. Innen a következõ pontig a túra legdurvább része következik. A z+-en nagyon mély a hó. Egy árokban belelépek egy lábnyomba, combig süllyedek a hóba. Hát igen, az idei õsz az elmúlt évek legkeményebb tele. :) Nem tudom eldönteni, hogyan könnyebb haladni, ha a lábnyomokba lépek, vagy ha rugdosom magam elõtt a havat. Mindenesetre egy idõ után elkezd fájni a lábizmom olyan helyen, ahol már régen éreztem. Nem csoda, a hótaposást idén még nem gyakoroltam. Ráadásul, ahogy feljebb jutunk, a keréknyomok keskenyebbé válnak, alig fér el benne a lábam, nehéz így haladni. Majd hirtelen egy emelkedõ tetején zúgásra leszünk figyelmesek, és fél tucat quados robog el mellettünk. Nem is tudják, milyen jót tettek nekünk, a széles kerekek pompásan járható utat vájtak a hóba. :)
11.30 Tót-hegyes, a túra legmagasabb pontja. A csúcson összetorlódunk néhányan, sikerül rábeszélni valakit, hogy készítsen egy csúcsfotót hármunkkal. :) Araszolunk lefele, aztán a lankásabb részeken qvic begyorsít, és Ferivel nem tudunk mit tenni, követjük. A bakancs futás-tesztje következik, hóban, lejtõn. Jól mûködik. A Káva-kõ valahogy kimarad az emlékezetünkbõl, így váratlanul izmos emelkedõvel találjuk szembe magunkat. Pompás kilátás feledteti erõlködésünket, majd újra zúzás lefele Fajzatpusztára. A szint csökkenésével fogy a hó, nõ a sár. A kántoraljai ellenõrzõ pont váratlanul szembejön velünk, repülõ pecsétet kapunk, és nekivágunk az utolsó emelkedõnek, vissza a Havasra, legalábbis a feléig. Itt kicsit lemaradok, azon töröm a fejem, hogy valami még mindig nem stimmel a téli öltözetemmel, ugyanis az emelkedõkön túlságosan bemelegszem. Valószínûleg az a pulcsi okozza a problémát, amit a polár alá vettem, akadályozza a párologtatást. Sebaj, ezt a telet arra szánom, hogy kitapasztaljam mi a megfelelõ ruházat.
Az igazi sárdagasztás a Havas lábától kezdõdik. Néhány perc alatt pár kilóval nehezebb lesz a bakancs (sár-teszt), mintha súlyzóval a lábamon mennék (mint qvic a Bükk 900-on :)). Egy idõ után már nem vicces a dolog, a mûúton többé-kevésbé megszabadulunk a sár nagy részétõl. De kár volt annyira sietni. A település határában teszünk egy jobbost, és kezdõdik elölrõl minden. A jó büdös… !!! A Danka-patak partján kapunk még egy pecsétet, majd nagy nehezen, kisebb kerülõvel rábukkanunk a pincesori állomásra is. Itt borral kínálnak bennünket, én hevesen tiltakozom, a többiek becsápolnak. :)
14.23-kor esünk be az iskolába. A padló csupa sár, mi is hozzájárulunk, hogy még borzasztóbban nézzen ki. A 140 nagy-távosból viszonylag elöl érkezünk be, pedig már beléptünk az utolsó órába. Elgondolkozunk, vajon a többiek beérnek-e szintidõn belül. Aztán míg betolunk néhány lekváros kenyeret, sokan befutnak, kicsit sárosan, kicsit fáradtan. Nem volt egy könnyû túra, a hó és sár nehézséget okozott. Mégis megérte a Mátrát választani a Budai-hegység helyett.
piedcat |
