Túrabeszámolók


Piros túrák / Magyar Vándor

Kerek repkényTúra éve: 20072007.11.19 23:22:37
Piros 85 (g) helyett 88,4 km :)

Pénteken egy igen elszánt versenyzõ közeledik a vasútállomás felé. Mindössze 27 perc áll a rendelkezésére, hogy az A épülettõl eljusson a fenn említett helyre. Mivel a 4-es számú helyijáratot lekéste, ezért egyetlen reménye, hogy a buszpályaudvaron utoléri, avagy elcsíp egy 2-es buszt. Mikor már minden remény elhomályosulni látszik, felbukkan egy ismeretlen járat, mely 1-es számot visel, s hõsünket egyenest és teljesen pontosan leszállítja a vasútállomásra, ahol a sípszó elõtt még épp van idõ felugrani a komótosan induló Bz motorvonatra. (Az a kár ebben az egészben, hogy ez a vonatelérés nem a piros elõtt volt, csak azért írtam ide, hogy hátha feldobja a sztorit :D) Szóval elértem a vonatot.

Igen-igen, megint egy hétvége, megint rohanás, megint túra. :) Kékdroid Kelenföldön szedett össze, hogy aztán ketten indulhassunk el a Vándorköszörûs-lakba, ahol a túra elõtt szállást kaptunk. Esti programként Sir Rumcival (aktív-macsek) és Miss Francival (õ volt a passzívabb, egész idõ alatt, szinte mélydepresszióba zuhanva várta gazdái hazatértét a lépcsõn fekve) edzettünk, aztán jól elaludtunk, mert majd az erdõbe megyünk kirándulni egy majdnem 90 km-t, vagy mi… :)

Reggel nehéz volt kelni. Vállamon éreztem az iskolahét súlyát, pedig igazán elszállhatott volna már, de hát ez van, kevés a négynapos hétvége. Olyan, mintha csak egy ámítás lenne, állítom, kevesebbnek tûnt, mint egy kétnapos. Mikor mindhárman összeszedtük magunkat, Vándorköszörûs, Kékdroid és én is, szépen elindultunk a HÉV megállóba, hogy Rómaifürdõ megállóhelyre jussunk. Pomázon volt már néhány túrázó-gyanús alak, s koncentrációjuk célunkhoz közeledve egyre nõtt. Már beszereztük a papírokat, ami az induláshoz szükséges, de idõt nem kértünk, mivel a HÉV-vel újabb emberek érkeztek, akik elõször rossz oldalról próbáltak átjutni a síneken, majd visszafordultak. Köztük volt Gethe úr is, akivel teljes lett a csapat, s így elindulhattunk. Vándorköszörûs, RitaB, Kékdroid, Gethe valamint egy növény.
Nem sokkal késõbb Vagdalthús az út szélén állva várt minket. Õ is betagozódott.
Elhaladtunk valami Csillaghegy megálló mellett, ami valahonnan ismerõs volt, majd fel a mûúton, be az erdõbe és fel. A fákon most nem voltak mókás feliratú papírok (Kinizsi), de nem is volt átláthatatlan köd (Pilis). A többnyire kedves saras út néhol antiszociálissá változott, olyannyira, hogy mindenki balról kerülte a föld szélében.

Hamarosan elkezdtünk mászni, s az emelkedõn felfelé elõzött meg minket Álmos, Sétálós Bácsi és Feri. Pár mondatot váltottunk, de hamar elsuhantak. Az ezüstös felhõk mögül csak gyengén világított elõ a Nap. Az ég amúgy tiszta volt, itt még semmi nem utalt arra, miféle látvány fogad majd minket a Nagy-Kevélyen. Talpunk alatt ropogtak a frissen lehullott õszi falevelek, majd egyszer csak a ritkás lombok mögül a Hármashatár-hegyet pillantottuk meg, melynek lábánál ködfüggöny úszott. Alig akartam hinni a szememnek. Mint valami díjnyertes természetfilmben. Ahogy felértünk a Kevélyre, a sziklákról fantasztikus kilátás nyílt számunkra. A fehér massza teljesen elnyelte magában az alattunk levõ vidéket, csak a magasabb csúcsok látszódtak ki. Varázslatos volt. A ponton Cr_Lupin és Petami teljesítettek szolgálatot, kínáltak innivalóval, de az még volt bõven, így nem éltünk a lehetõséggel. Hamar elkezdtünk ereszkedni (és láttam boroszlánt hohó! :D)

A nyeregben lepörgött elõttem életem filmje a Beac vége, ahogy ott ültünk/feküdtünk/csoffadtunk. :) Lefelé jobb volt menni, mint az elõbb említett túrán ugyanitt felfelé. Elhaladtunk a csobánkai óvodások fája mellett, Gethe úrtól kaptunk hobbits kekszet, majd ráfordultunk a mûútra, ahol a túloldalon megpillantottuk Olahtamast és Annamáriát, akik egy spontán depópontként túrórudit, s egyéb finom ennivalót és innivalót kínáltak nekünk. Igazán kedves. :)

Hamarosan ismét bekanyarodtunk az erdõbe, az út a Szurdokról is ismerõs lehet. A falevelektõl sárga avarszõnyegen kellemes volt a séta, közben átkeltünk egy patakocskán, majd mentünk-mendegéltünk, közben történeteket és szóvicceket regéltünk, majd odaértünk Bubuhoz, meg a Tölgyikrekhez. Lehetett enni Tescos savanyúcukrot, amitõl most nem haltam meg, pedig emlékszem, hogy 4 éve az olajos körúton úgy fuldokoltam tõle, hogy a szemem is kigúvadt. Cejas és Krysta is errefelé jártak, váltottunk velük pár szót, majd odébbáltunk.

Sikáros, ismerõs a Vasasról, a Beacról, megyünk át szépen, kellemesen süt a nap, az idõjárással szerencsénk van. Gyönyörû az erdõ, mindig másképp szép, betelni vele, létezhetetlen ;) (by Droid).

Dömösön a pontõrszemélyzet alig gyõzi kenni a kenyeret az érkezõ éhes szájaknak. Pygmeától kapunk bónusz-ajándékot (marcipánburgonya, nyamm). Köszönjük szépen!
Míg nagyban lakmározunk, befut a másik TTB szekció, Aleszka elmodja, hogy kerítés miatt valami ravatalozónál kell majd elmenni. Ahogy megyünk a házak mellett, gondolkodunk, hol lehet a ravatalozó, de azért mégsem kérdezzük meg a kertben kapáló nénit, hogy „Csókolom, elnézést! A ravatalozót merre találjuk?” :)

Jó kis mászás után megérdemelten tarjuk pecsétre az itinereket. Igen, ez már a Szakó-nyereg. Még szerpentinezünk kicsit, rácsodálkozunk a Szakó-hegyre, a vörösen izzó lombokra, majd felfedezni véljük egy kidõlt fába vésve Vándorköszörûs nevét (nem õ volt! :D). A kilátást Dobogókõrõl megnézzük. Kicsit homályos. A ponton sorban állunk a pecsétért, meg a banánért. Ismerõs arcok vannak itt is, Laci069 és Moiwa. A felfelé menetben összetagozódtunk Vilivel is.

Pilisszentkeresztre leereszkedünk, ott, ahol a Pilis túrán fel kellett menni. Getha úr javaslatára betérünk egy cukrászdába. Mindenki visz egy kis szénhidrátot a szervezetébe, majd indulunk tovább.

A mezõnél jön egy idõsebb korosztályból álló túrázó-sereg. Némelyikükön kosztümnadrág van. Kemény. A Nap egyre alacsonyabbról világít. Egyszer csak a felhõben érdekes alakzatot vélek felfedezni (lyuk a felhõn, amin át világít a Nap), én bélyegzõnek vélem látni, kíváncsiságból felteszem a többieknek is a kérdést, szerintük mire hasonlít az a lyuk. Mikor kivétel nélkül mindenki a bélyegzõt vágja rá, nem kicsit nevettünk. :)
Kóválygós rész után elérjük Csanya pontját, akinek nagyon csinos pomponos sapkája van, s még meleg levessel és csokival is kínál minket. Vándorköszörûs, mivel neten foglalt helyet, leülhet a kempingszékre.

A Fehér-hegy elõtt a nagy beszélgetésben, meg a fenyves csodálásában véletlenül elfeledkezünk a jelzés követésérõl, így elvétjük az utat, de hamarosan korrigálunk. Már egészen besötétedett, hiába, már nem nyár van. Fehér-hegyre felmászunk, majd legördülünk Kopár csárdához, ahol ott van Vili, Vagdalthús, meg a kedves pontõrök, s kapjuk a pecsétet, meg a gulyást. Úgy zabálunk, mint aki egy hete nem evett. Jólesik a meleg étel. Vagdaltnak itt véget ér a túra, Rita is átveszi a díjazást. Innen öten indulunk tovább együtt, Vándorköszörûs, Kékdroid, Vili és Gethe Laci. Ja, meg nyilván én. :D

Kakukk hegy inkább meredek, mint messze és fel, de azért jól bemelegszem, mire felkapaszkodok. A pontõrök pecsételnek, mi meg indulunk tovább. Innentõl arra emlékszem, hogy jó sötét van. Kékdroid akkor ébred rá, hogy a teafilterek biza’ reggel óta áznak a teában, mikor valami forróra szomjazunk. Valóban üt a tea, de legalábbis átlendít a vadkerítésen, amit meg kell mászni. Közben elhaladtunk a Hosszúvölgy elején elhelyezkedõ pontnál. Állítólag most egy nem túl kellemes szakasz fog következni… Majd nyilatkozok késõbb… Tényleg nem egy kellemes szakasz. Nem túl meredeken, de irtózatosan hosszan mentünk csak mentünk és elfelejtettem mondani, hogy mentünk felfelé. A végén meredekebb lett, meg lettek mindenféle kanyarok. Azt hittem, nem érünk fel. Fölöttem láttam a fényeket. Nem, nem a csillagok voltak. Aztán megbotlottam. Elõször sikerült megállnom, meg kiegyensúlyozni magam, de másodszorra úgy igazán szépen kiterültem, mint egy béka az aszfalton. Kékdroid felépített hamvaimból, majd Balázs bácsi elõzött meg minket, közben azt mondta, uff. Gyorsan visszaelõztük. A ponton még ott voltak a többiek, de én csoffadt voltam és kértem õket, menjenek le, majd megyünk mi is. Így hát Vándorkösziék lementek, mert ott volt Nagykovácsi, meg Lükepék is, megrakodva finom palacsintával. Gyõri Péter és társa nagyon kedvesek voltak, kínáltak teával is, de addigra pont összeszedtem magam, így elindultunk lefelé. Amíg Nagykovácsit el nem értük, rendesen próbára tettem szegény Kékdroid idegrendszerét. Olyasmit mondhattam neki, hogy kiszállok, mert álmos voltam és nem volt kedvem a hideg nyirkos idõben menetelni.

Nagykovácsiban a pontõrök Groba és párja voltak. Pygmea adott kávét (ezer hála), Panni meg palacsintát (köszi szépen). Gethe úr széles mosollyal az arcán kijelentette, hogy köszöni a társaságot, meg a túrát, de neki most ez a 65 km épp elegendõ volt. Ekkor elmosolyodott a durcás ráncos fejem, s elmeséltem, hogy lefelé a Nagy-Szénás oldalából egész végig ezzel tömtem Droid fejét, hogy jól kiszállok. Ekkor Panni meleg ágyat, fürdõt és tiszta ágynemût ígért nekem, Pygmea pedig egy rigójancsival csábított, ha továbbmegyek. :) Végül egyik mellett sem horgonyoztam le, de továbbmentem. Négyen maradtunk. Vili, Vándorköszörûs, Kékdroid és én. Ahogy mentünk a Vöröspocsolyás-hát felé, még visszanéztünk Nagykovácsira, ami most már csak fénypontokból álló valamiként terült el elõttünk. Szitált a köd. Beszélgettünk. Aztán kicsit el-elszakadoztunk egymástól. Soha nem ment senki egyedül ketten-ketten haladtunk együtt, bevártuk egymást. A távolban láttuk János-hegyet, rajta az Erzsébet kilátót, azaz a ködben egy fény-plecsnit. Ajjaj, még ott a ködben is kell majd menni… Tettünk egy értelmetlen kanyart a Fekete-fej elõtt, majd felmentünk. A sátorban Joeyline aludt, társa látta el akkor a pontõri feladatokat. Kaptunk tõle szõlõlét.

Aztán jött a Hárs hegy, vagyis ott arrafelé valami út. Szépjuhásznéig jó meredeken fel kellett kapaszkodni. Féltem ettõl a szakasztól, talán ezért történt, hogy Kékdoid elõre megfontolt szándékkal a kontakthibás lámpáját nyomta a kezembe, mert így az emelkedõn nem annak meredekségével, hanem sokkal inkább a lámpával és annak rázogatásával, illetve dicsérésével voltam elfoglalva. :D Hihetetlen hamar felértem. :D
Aztán jött a János hegyi emelkedõ. Ahogy egyre feljebb értünk, egyre inkább semmit nem láttunk. Nem mertünk gyorsan menni, mert féltünk, hogy letérünk a szerpentinekrõl. Ha világított a lámpa, azért nem láttunk, ha nem, akkor azért. Ijesztõ, de egyben kalandos is volt. Fenn a homogén ködmasszából kilátszottak a lámpák fényei, majd egy autó sziluettje is. Itt a pont. Itt ettem egy kis édeset. Nem ezzel volt a baj, hanem hogy kétfélét. Ettõl nagyon rosszil lettem. :S

Megvártuk Andit és Vilit. Négyen indultunk lefelé. A Makkosmáriáig tartó 3-3,5 km nekem legalább 10-nek tûnt. Sajnos rám jött a ne szólj hozzám, mert én úgysem válaszolok rosszullét. Makkosmáriát akartam. Vagy valami ágyat. Csak azért nem ültem le, mert olyan nedves volt minden. Meg nem volt optikailag leülõs rész. Kékdroiddal mi hamarabb leértünk Makkosmáriára. Kaptunk a pontõrtõl csokit. Elnyelte a táska mélye. Egy padra ültünk és én András vállán aludtam. Nagyon kimerült voltam. (nyáron milyen jó volt, hogy a túrák elõtt hét közben nem minden nap csak 5 órákat aludtam…) Közben Vili és Andi elmentek tovább. Talán negyed órát is alhattam, mikor fel lettem rázva, hogy megfázunk, ha nem indulunk el.

Feltápászkodtunk, s elindultunk a homályba. Ha a jelzés egy kicsit is eltûnt, egybõl visszamentünk leellenõrizni, jó úton haladunk-e. Már csak egy lámpánk volt, de kitûnõen egybehangoltan figyeltünk. A köd arra jó volt, hogy visszatért az éberségünk, ugyanis olyannyira semmit nem lehetett látni, hogy nem mertünk elaludni. Pásztáztuk a fényben a 3 méteres látótávolságban a jeleket, amik világosabb szürke pacák voltak a szürke ködben a fákon, amik kicsit sötétebb szürke pacák voltak. Felértünk az utolsó magaslatra. Azt hittem, innen már legurulunk. De én ezt nem szó szerint gondoltam! A vízmosásban leereszkedni, közben figyelni a nemlátható jeleket, a nemlátható rögöket a V-alakú úton, meg egyensúlyozni… Hát, felért egy rémálommal. Ahogy lejjebb értünk, tisztult az idõ. A sziklatömbök mögött ott voltak Budaörs fényei. Majd a csúszkálós útról bezuhantunk a település szélére, s én boldogan ültem le a piros sáv jelzés mellé. :)
Kékdroid gyorsan összeadta (! Hoppáhoppá !, hajnali fél 3 körül), hogy mennyi van még hátra a célig. Út közben örültünk magunknak. Egy bácsi a jobboldalon dülöngélt és azt mondta nekünk, hogy õ nem részeg. Aztán jött Álmos egy nagyobb csoportosulással. Bizonyára már régen beértek. És ott a körforgalom, ott a jobbkanyar, ott van a cél. Elégedetten és kellemesen elfáradva vettem át a díjazást, a jelvényt, meg az oklevelet, meg a Piros 85 grammos csokit. Nagyon tetszett a túra, minden elismerés a rendezõké és a pontõröké.

Hátul ott volt Rushboy, aki már benn csücsült, meg Petami, aki végül Kopár csárdáig söpört csak. Vándor Csillag nagyon kedvesen és figyelmesen adott nekünk enni és inni, még arra is figyelt, hogy a tea hõmérséklete megfelelõ legyen. :) Köszönjük neki. Sajnos nem voltam túl kommunikatív, de nagyon boldog voltam. :)

Aztán Vándorköszörûssel, Vilivel és Droiddal felnyaláboltuk egymást, s elindultunk
Pomázra, de vissza kellett fordulni, mert egy hátizsák ott maradt a célban. Így Sancimanó is elõbújt az autóból, hogy mit keresünk már megint ott, aztán néhány pillanat múlva Aleszka és Krysta érkezett a körforgalom felõl. Volt nagy öröm. :)
Aztán újra elindultunk és elaludtam. :D

Köszönet Vilinek, aki éberen vezetett és épségben leszállított minket (alvókat) Pomázra, s olyan rendes volt, hogy kapuig vitt, így mennünk sem kellett (elég volt elvánszorogni az ajtóig :D).

Köszönöm útitársaimnak a társaságukat, a közös élményeket, és hogy elviseltek. :)