Túrabeszámolók


BTHE Olimpiai Ötpróba gyalogos teljesítménytúra a Börzsönyben

OttorinoTúra éve: 20072007.11.23 09:20:44
BTHE OLIMPIAI ÖTPRÓBA GYALOGOS TELJESÍTMÉNYTÚRA A BÖRZSÖNYBEN 30 km 2007.11.11.

Zebegény vá. - Kismaros vá.

Kellett nekünk az a 4 pont az ötpróbás kiskönyvünkbe és a meteorológia is csak délutánra ígért égi áldást, így túra- és úszótársnõmmel elindultunk Zebegénybe. A vonaton kényelmesen megreggeliztünk, legalább enni nem kell majd trappban... A vasútállomás zsebkendõnyi helyiségében beneveztünk és 7:00-kor el is indultunk. Gyönyörû idõ volt; kék ég, néhány bárányfelhõ, kristály tiszta, friss, csípõs levegõ. Nyitásként, hogy egy kicsit felébredjünk és felgyorsuljon a pulzusszám, egy kanyargós, kövezett úton fel kellett menni a

Trianoni-emlékmûhöz 1. ep.,

A bélyegzés villámgyors begyûjtése után tovább indultunk és egy kálvária stációi mellett haladtunk el. Reméltük, hogy ez nem célzás akar lenni a ránk váró megpróbáltatásokra. Utunk hamar levezetett, vissza a faluba. Házak között haladva értünk az erdõ szélére, ahol némi gyaloglás után kiértünk egy karéjra, ahonnan már elõ-elõ bukkant a Duna változatosan szép látványa. Csak lassan tudtunk haladni a csúszós talaj, a keskeny lejtõs csapás és a gyakori fényképezés miatt. (Most már látom, hogy Szõnyinek lett volna témája bõven, ha még egyszer annyi képet föst is.) A csúszós ösvényen egyre magasabbról szemlélhettük a panorámát. Egyszer csak egy jobb kanyar után meredek emelkedõ következett. A torkunkban dobogott a szívünk, mire felértünk a

Borostyán-kõi pihenõhöz, ahol a 2. ep. volt

Szerelvény igazítás címén szusszantunk néhányat, majd folytattuk ugyancsak fölfelé. Különféle ormokat, hegyeket ostromoltunk, még »Vérpadra« is kerültünk, majd végre egy kis lejtmenet után megláttuk a jobbról felkapaszkodó OKT-t, amirõl már tudtam, hogy nincs messze a

Hegyes-tetõ a Juliánus-kilátóval a csúcsán 3. ep.

Ezt a látványt, amit a kilátóról lehet látni, még akkor sem szoktam kihagyni, amikor köldökig érõ nyelvvel érek a feljárójához, de most még kötelezõ is volt, mert a pontõr sem tudott betelni a Dunakanyar, és a kristály tiszta levegõben jól látszó távolabbi hegyek látványával. Fotó minden irányba, majd müzli szelet a kézbe és máris szlalomoztunk lefelé a kilátó meredek dombjáról. Kellemes, dumálós út vezetett tovább a kék sávon, néhol kisebb dagonya, de még egyáltalán nem vészes. Így hát hamar elértük

Kövesmezõt 4. ep.

Megkaptuk az igazolást, átvettünk egy csoki szeletet és mivelhogy ez a 7,5 km-es túra végcélja, megdöbbenve láttuk, hogy volt aki már itt abbahagyta 1 pontért. Mi azonban tovább folytattuk utunkat a zöld háromszögön. Már jócskán benn jártunk az erdõben, amikor egy kék szigetelõ szalagból kialakított kék sáv megzavart és a megszokott zöld háromszög is elmaradt. Gyorsan a Börzsöny térképhez folyamodtunk segítségért. Tovább mentünk egyenesen és hamarosan ismét mellénk szegõdött a zöld háromszög. Lehet, hogy az Eszperantó nyelv könnyen tanulható, de az Eszperantó-hegy igencsak megizzasztott. Az itiner szerint a Gubacsi-hálást is elháltuk és az így nyert magasságot rettentõ meredek és iszonyúan csúszós ösvényen, fától fáig szaporázva vesztettük el. Mikor leértünk, egy újabb emelkedõnek vághattunk neki. Ezt egy elnyújtottabb lejtõ követte és a ZL jelzés, amin nem mentünk be megnézni az Eszperantó atyjáról elnevezett kilátó romjait, mert még fel voltunk zaklatva az elõzõ csúszkálástól. Szegény Zamenhof biztos forgott a sírjában. Most már nem volt az a szikrázóan szép idõ, egybefüggõ felhõzet volt az égen és csak reménykedtünk benne, hogy a meteorológia az elõre jelzett délutáni csapadékon olyan 5-6 órakor eleredõ gyenge havazást ért, amit már otthonról vagy legalább is a vonatból fogunk szemlélni. Lassan elértük a Király-kutat, ahol kezet mostunk az iménti letenyerelések miatt. Hétvégi házikók között kiértünk a vasút mellé (erre zakatoltunk reggel) és elkezdtük figyelni az út bal oldalát. Nem hiába, mert megláttunk egy rönkfa épületet, amirõl rögtön sejtettük, hogy ez a

Gerendás büfé 5. ep.

Az itt kapott bónért "Duhaj kedvek Eldorádója..." ittunk egy-egy pohárka forralt bort. A mosdó meglátogatása és némi lazítás után tovább indultunk. Egy darabon visszafelé kellett haladnunk azon az úton, amelyiken jöttünk és egy kicsit meg is álltunk lamentálni, hogy meddig még, amikor is egy a büfé felé tartó sporttárs útba igazított. Enyhébb emelkedõvel kezdtünk, aztán egyre lazább lett az út, igaz a dagonyát egyre nehezebb volt kikerülni. Kiértünk egy mûútra, ami sárrázónak nagyon jó volt, de ha elõre tudjuk, hogy mi jön még, nem strapáljuk magunkat. A jelzett helyen letértünk a flaszterról egy mezõ kedvéért, ami lassan sáros erdei úttá változott. Sík volt a terep, de vigyázni kellett, nehogy farral beletoccsanjunk egy pocsolyába. Egy hiányos jelzésnél biztonság kedvéért megint elõkerült a térkép. Amíg nézegettük utol ért két ember, akiknél a mi túránk itinere volt. Megkérdeztem, hogy jó irányba megyünk-e, mire azt válaszolták, hogy nem tudják, õk csak mennek elõre. Öt méter múlva (!) megláttuk egy fán a megfelelõ jelzéscsoportot. Jött a tábla is, ami a törökmezei turistaház felé mutatott és amerre nekünk véletlen se volt szabad menni. Meredek lejtõ következett, amin le lehetett kocogni és hamarosan el is értünk egy kis tóhoz, a

törökmezei halastóhoz 6. ep.

A két figura, akiktõl az imént érdeklõdtem éppen akkor vette át az itinerét a pontõröktõl. Ennyit a segítõkészségrõl. Egy hídon átmenve ismét találkoztunk az OKT jelzéssel. Körülbelül dél felé járt az idõ és jobbra felfelé rátértünk egy meredek, rettentõ agyagos útra. Minden lépés majdnem oda csúszott vissza ahonnan indítottuk. Mire felküzdöttük magunkat ezen a dagonyás úton agyig sárosak lettünk és elkezdett szállingózni a hó. Mire kiértünk a Békás rétre a színpompás õszi táj varázsütésre totál behavazott téli tájjá változott. Az úton összeverõdött egy kisebb csapat, ami a rózsaszín szalagozást kereste a nagy hóban. Mi is beálltunk keresni és meg is találtuk egy alacsony kórón, a szél teljesen rácsavarta, alig lehetett észrevenni. Lejtmenetben dagonyázva és fokozottan csúszkálva lassan elértük a kóspallagi mûutat. Utálok mûúton túrázni, de ez most felüdülés volt a havas sáros út után. Elég sok hullámvasutazás és kanyargás után balra ráfordultunk egy köves útra amelyrõl megint balra a PL jelzésû ösvényre tértünk, ahol szó szerint felkapaszkodtunk a

Pusztatoronyhoz 7. ep.

A pontõrök behavazott kemping asztal mellett ülve bélyegeztek és osztották a két sütit per kopoltyú. Megkérdeztem, hogy tudtak ide feljönni a sok cuccal. Azt válaszolták, hogy akkor még nem esett a hó. Az igazi kunszt most következett, mert lefelé is arra kellett menni, amerre feljöttünk. Cirkuszba illõ jelenetek mellett sikerült visszavergõdni a vízszintesig. Innen aztán bevettük magunkat az erdõbe és nem is nagyon néztük a jelzéseket, mert a frissen esett hóban csak a mi túraútvonalunkon lehetett csoportos lábnyomokat látni. Egy tisztáson az itiner által jelölt két száraz fánál a bal kanyar nem volt jó, mert már jöttek visszafelé az elõttünk járó túrázók és így az eggyel feljebb lévõ ágban folytattuk utunkat. Mentünk vagy 50-100 m-t mire egy bokor behavazott ágai között megláttunk egy rózsaszín szalagot. Nemsokára teljesen megnyugodhattunk, mert elértük a zöld sávot és a csúszós talajra havazott úton felküzdhettük magunkat a Gál-hegyre. Dagonya kikerülés alkalmával, az útszéli havas füvön engem is elért egy fenékre huppanás. Innen már nem jelzett emelkedõt az itiner és így joggal gondolhattuk, hogy a nehezén már túl vagyunk. Nyugodtan ballagtunk az úton, néhány üdülõ épület is azt üzente, hogy már közel járunk a "civilizációhoz", ámde egyszer csak egy távvezeték alá vitt be a zöld sáv és ezen a túrán még nem látott, hosszan tartó meredeken kellett leereszkedni. Ami csúszkálást eddig leírtam az kismiska volt ehhez képest. Felázott, agyagos talaj, rajta falevelek, rajta hó. Lévén távvezeték, fák nem voltak, amikbe kapaszkodni lehetett volna. Minden egyes kisujjnyi ágacskát fel kellett használni a fékezésre. Egy kijárt helyen, tíz ujj vájatát láttam az agyagban; valaki biztos a tíz körmével küzdött az életéért és a lecsúszás ellen. Jókora térközt hagytunk egymás mögött, hogy az esetlegesen legördülõ sporttárs nehogy letarolja az elõtte csimpaszkodót. Én értem le elõbb és a túratársnõmre várva elõbukkant egy a szeme alatt vérzõ harcos. Mint kiderült egy tüskés ág csapott az arcába. A lejtõ alatt végre kemény burkolaton mehettünk ki a Kismarosra vezetõ útra. Egy darabon a kocsiúton kellett menni, az autósokat ez mit sem zavarta, verték ránk a latyakot, mintha ott se lettünk volna. Amint lehetett felmentünk a járdára és a kisvasút mentén vezetõ úton némi csattogás után elértük a "nagy" vasutat. A bukdácsolás ellenére is fél órával szintidõn belül értünk be. Jó hogy a cél a kismarosi vasútállomás fûtött várójában volt, mert így is amikor kimentünk a vonathoz, az átázott cipõnk és ruhánk miatt már igen csak vacogtunk. Megállapítottuk, hogy ez most felért egy 50 km-es túrával. Vác után már megállás nélkül repített a vonat az áhított Nyugatiba.

Ottorino