Túrabeszámolók


NaHáT / Hangya

Cam MogóTúra éve: 20072007.12.29 14:55:05
Tábortüzek az éjszakában - megkésett NAHÁT 93 beszámoló

Régen volt, szeptembert írtak a naptárak... Az erdõk még színes ruhában pompáztak, a réteken õszi kikericsek nyíltak, és az éjszaka csendjét szarvasbõgés verte fel.

Nagymaroson éppen reggeli 7 órát harangoztak, amikor a templom közelében beálltam a parkolóba. A vasúti híd alatt áthaladva láttam, ahogy kirajzanak a túrázók a plébánia udvaráról. Nevezés és a kertben felállított tájékoztató tábla rövid tanulmányozása után én is útra keltem. Régen jártam errefelé, figyelnem kellett a Templom-völgy bejáratához vezetõ jelzést. Ütemesen lépegettem, élveztem a völgy csendjét. A Szent Mihály-hegy nyergében kaptam elõször pecsétet. Irány a Hegyestetõ, kamaszkorom kedvenc kilátója, ahol egyszer, szállás híján egy vacogós éjszakát is eltöltöttem… Az út mellett õzlábgombákat találtam. A nyáron ilyen gombából szedtünk sokat a Zemplénben. Most azonban nem akartam még közel 90 km-t cipelni, hát maradtak a helyükön.

A kilátónál népes csoportot értem utol. Természetesen föl is másztam a kõbõl épült bástyára, hiszen a látvány onnan kihagyhatatlan. Aztán Hegyestetõrõl lefelé menet ismerõsökre bukkantam: ott volt RitaB és Nagyondinnye, akik bemutattak Vagdalthúsnak és Rafternek. Vagdalthús egy téli börzsönyi túra terveit is említette…Beszélgetés közben észrevétlenül fogy a táv, egykettõre a zebegényi Kálváriához értünk. Fényképezés és némi bóklászás után néhányan fölmentünk a vasból készült kilátóra, a társaság nagy része azonban lefele indult. Elbúcsúztam RitaB-tõl és Vagdalthústól, és egyedül szaladtam le a lépcsõn.

Zebegény csodálatos hangulatú kis település. A Kós Károly templom mellett vezetett el utam, megbámultam a szépen rendbehozott régi és új családi házakat. Hosszan vezetett ki az út a faluból, lassan megint erdõ-mezõ vett körül. A Malom-völgyben még nem jártam, de úgy látszik, most éppen jókor jöttem. Lila õszi kikercsinek nyílnak a réteken mindenütt, százával, ezrével! Itt találkoztam elõször utam során Zetével.

A Halastónál zsíroskenyér és tea várt. Innen a tó melletti ösvényen, Törökmezõt kikerülve kellett fölkapaszkodni a kóspallagi országúthoz. Sikerült elvéteni a piros jelzést, de Pusztatoronynál csak meglett, és a Kis-Hanta-patak is megkerült. Kóspallagra beérve vettem a boltban egy kétliteres kólát. A falu határában struccokat etettek a túrázók egy kerítésen keresztül. A Kisinóci turistaháznál értem utol újra Zetét, aki a ház melletti büfében épp a feltankolás nevû mûvelet közepén tartott. Bekapcsolódtam én is: egy kávé, egy sör – ez volt az utolsó lehetõség a civilizációs ártalmak effajta élvezetére…

Irány a Magas-Börzsöny! Alig vártam már, hogy az általam még nem járt Inóci-nyeregbe érjek. Nevéhez méltóan egy szinte tökéletes hiperbolikus paraboloid – csak éppen sudár szálerdõvel borítva. A nyeregben ellenõrzõpont és vidáman lobogó tûz várt. Innen nagyrészt jelzetlen utakon kellett megközelíteni Bányahegyet, közben keresztezve a Lefagysz zöld négyzetét. Kisebb eltévedést követõen már másztuk a Börzsöny nyugati gerincén trónoló Salgó várát. A kilátás fenséges volt, és jólesett a pontõröktõl kapott csoki is.

A gerincrõl leereszkedtünk a vár alatti tisztásig, ahonnan szalagozást követve kellett lejutni a Fekete-völgybe. Ez eléggé kalandosra sikerült: egy darabig volt szalag, de aztán elfogyott, és a kidõlt fákkal teli Szecskõ-patak völgyében botladoztam le Zetével a Hamuházhoz. Leérve egy kis szakaszon követtük a Fekete-patak folyását, kerestük a Drinó-völgy bejáratát. Hamar megtaláltuk, és fölfele indultunk ebben a csodálatos völgyben. Régen erdei vasút is járt itt, talpfái néhol még látszanak. Hatalmas mohos sziklák fekszenek szétdobálva mindenfelé. Itt-ott látni lehet a régi Z+ jelzést is (nem tudom, miért szünt meg?). A Drinó-völgybõl a nevéhez méltó Szívfájó-bércen kapaszkodtunk fel a Dosnya-nyeregbe, majdnem a Magosfa szintjéig. Kereszteztük a zöld jelzést, majd a szalagozást követve egy szekérúton elértük a Nagy-Oros bérc zöld keresztjét. A szekérútról letérve szidtuk egy kicsit a tüskés-ágas-bogas ösvényt, de lecsorogtunk szépen Királyházára. Az ellenõrzõpont nem ott, hanem a Rakottyás-völgyben, a Tûzköves-forrásnál volt. Itt népes társaság tanyázott, köztük Bubu és Beugró lány, akik éppen indulófélben voltak már. Bennünket marasztalt azonban az isteni finom, meleg gulyásleves, aminek persze nem tudtunk ellenállni. Kellett is az erõ a továbbiakhoz.

Már sötétedett, amikor nekifogtunk a Nagy-Mána mászásához. Mire fölértünk a gerincre, lement a nap. Körülvett a sejtelmes szeptemberi éjszaka, és hol innen, hol onnan hangzott fel a szarvasbikák bõgése. A szemközti Pogányvárnak csak a sziluettje látszott. Megálltunk, hallgattuk a csöndet – és a szarvasbõgést. Aztán elõvettük a lámpákat, és folytattuk az utat.

A Csóványoson remek tábortûz fogadott minket. Leültünk, jólesett melegedni egy kicsit. Továbbindulva az instrukcióknak megfelelõen megtaláltuk a jelzetlen levágást a piros háromszöghöz. A kék háromszögön temérdek szintet veszítve leereszkedtünk az Oltárkõ-patak völgyébe. Itt is jártam nemrég, júliusban… A Fekete-réten át, a hegyoldalban kanyargó ösvényen (szemben a Tátralátó útvonalával) ugyancsak hosszúnak tûnt az út Bányapusztáig. Itt is jó kis tábortüzet raktak a pontõrök.

Öreg éjszaka volt már, és az út következõ szakasza egészen Kisirtáspusztáig nekem gubancosnak tûnt, fõleg éjszaka. Zete mester helyismeretének is köszönhetõen átevickéltünk a sok jelzésváltáson, bár a sötétben elmentünk a Vasedény kulcsosház és a János-kút mellett, ahol õ vizet akart vételezni. Kicsit aggódott emiatt, de gondoltuk, hogy talán majd Kisirtáspusztán vételezünk vizet. Mégsem tértünk be a házba, mert éjfél után járt az idõ, nem akartunk senkit fölébreszteni. Volt nálam egy literes rostos üdítõ, megfeleztük. A Nagy-Sas hegyre nem Nagyirtáspuszta felõl, hanem Érsektisztás felõl kellett felmenni. A sötétben ugyancsak kóvályogtunk a hegytetõt keresztül—kasul szabdaló sok ösvény közt, mire megtaláltuk a lefele utat a Só-hegy felé. A Só-hegy tetején nem találtunk senkit, a pontõrök kissé lejjebb, a hegyoldalban tanyáztak. Még szerencse, hogy ott is tûz égett, és észrevettük õket fentrõl. Leültünk a tûz mellé melegedni és beszélgetni. Megkínáltak minket egy pohár borral. Fönt a szikrázó csillagos ég, mellettünk a lobogó tûz. Zete úr egyre nehezebben szakadt el a jó meleget adó tüzektõl… De indulni kellett, irány ismét Kóspallag.

A falu határában volt az ellenõrzõpont, tûznél melegedõ, fázós pontõrökkel. Nekünk is jólesett a tûz és a meleg tea a hideg hajnali levegõben. Olyannyira, hogy noszogattam is Zetét, induljunk már… Tudtuk, hogy a szintidõbõl ki fogunk futni, és emiatt õbenne megingott a túra befejezésének szándéka. Én mindenképpen végig akartam menni, ezért elindultam. Egyedül baktattam át a Békás-réten. Fölöttem izzó csillagokkal teleszórt kupolaként tündökölt az ég. Törökmezõ mellett, a Halastónál a reggelrõl ismerõs helyen várt a didergõ pontõr. Meleg teával kínált, ami nagyon jólesett. És a meglepetés: befutott Zete is, akivel innen ismét együtt róttuk a kilométereket. Az OK-en haladtunk tovább Kövesmezõig, miközben megvirradt. Bizony 7 óra is elmúlt, mire beértünk Nagymarosra. A célban már lemondtak rólunk, de a díjazást megkaptuk, és még egy pár zsíroskenyeret is kenhettem magamnak…

Remek túrát sikerült összehoznia a NAHÁT-csapatnak. Az útvonal nagyon jól kiválasztott, kb. egyharmada szalagozott, jelzetlen részeken haladt. Én most jártam elõször a Zebegény melletti Malom-patak völgyében, az Inóci-yeregben, a Drinó-völgyben, de a korábban megismert kedvenc helyek: Hegyestetõ, Salgó-vár, Nagy-Mána, Só-hegy is szerepelt a túrában. A szarvasbõgés az éjszakában, a pontokon lobogó tábortüzek és a pontõrök kedvessége is feledhetetlenné teszik ezt a napot. Köszönet a szervezõknek, a hûvös éjszakában is kitartó pontõröknek és Zetének a társaságért.