Túrabeszámolók


A híd túl messze van...

suvlajTúra éve: 20082008.01.08 14:10:59
A híd túl messze van, 90km, 2008.01.05

Még pénteken este, egészen emberi idõben leértünk Szegedre, DJ_RushBoy és én. Beneveztünk, kaptunk ketten egy négyszemélyes szobát a rajt és cél helyén, a munkásszállón és rövidesen már csak annyi gondom volt, hogy nehezen ment az elalvás, mert fûteni azt bizony fûtöttek rendesen. Nem elõször túrázik már egyikõnk sem. Reggel a jól ismert szinte már gépies mozdulatokkal öltözünk, igazítjuk a szerelést, a hátizsákot. Ellenõrzöm lábamon a zoknit, a legnagyobb odafigyeléssel kötöm a fûzõt a bakancson. Nem lehet sem túl szoros, sem túl laza. Bakancsot választottam, mert bizony havas a gát és 90 km túl hosszú gyalog ahhoz, hogy esetleg átázott túracipõben kínozzam magam a -10 fokos hidegben. Hat elõtt pár perccel már lent topogok a rendezõi asztal körül és nézem az arcokat. Nem kell sokat várnom és már indulhatok is, kevesen vagyunk. Nagyon lassan maradnak el mellettünk Szeged házai. Jobbról a hold keskeny karéja, balról álmatlan kutyák közeli ugatása kísér el hosszan. 3-4 km-t is megteszek mire elérem az üzemi hõmérsékletet, csak nagyon lassan világosodik és erõszakos szél fúj szembõl, a combjaim fáznak, kezeim a jó meleg kesztyûben tudomást sem vesznek az egészrõl. Ritka az ilyen túra, már rögtön az elején egyedül vagyok és így fog ez menni csaknem végig. Erõs tempót diktálok, érzem, hogy a sebességem 6 km/h környékén van. Most még igencsak jól esik. Friss vagyok és erõs, a gát pedig havas és ugyanakkor jól járható. Valami terepjáró féle már közlekedhetett rajta elõttünk, így annak a nyomaiban lehet gyalogolni. Hol jobb, hol bal oldalon megyek, váltogatom sûrûn. Mindig az tûnik rosszabbnak, amelyik oldalon éppen vagyok, késõbb belátom egyforma rossz mindkettõ. Máskülönben pedig nyugodtan léphetek szûz hóba is, a hó por jellegû, lepereg. Majd egyszer csak meglátok egy nyulat. Balról felfut a gát tetejéig, kicsit hegyezi a fülét, át a gáton és nyomban el is tûnik az ártéri erdõ fái között. Ez a jelenet még kb. 10-szer ismétlõdik meg ugyan azon forgatõkönyv szerint. Mai napig sem tudom, hogy egy azon nyúl szórakozott-e velem ráérõs idejében vagy ez igy van az összes nyúl génjeibe belekódolva?(!) Késõbb láttam rókát, sok õzet, valami ragadozómadár félét is, de ez utóbbi nem érdekelt nagyon, semmi mutatványt nem tudott. Hosszú egyeneseken megyek monoton, futók hagynak le páran. Köszönünk egymásnak, egy-egy elejtett szóval biztatjuk a másikat, aztán sokáig nézem a hátukat, mert bizony a kevésbé gyors futók csak nagyon lassan zsugorodnak ponttá a messzi távolban. Két óra sem telik el és már az elsõ ponton, az algyõi gátõrházban iszom a forró, kellemes ízû teát. Nem pihenek, azonnal indulok is tovább. Algyõ szélén haladok, kutyáját sétáltató srác, álmos házak mellett. Itt vidám szánkózások nyomát viseli magán a gát. Nem is olyan távol feltûnik az elsõ híd, az algyõi. A járdán, nagyon nehezen járható magas hóban kelek át, mivel nem vállalom a keskeny úttesten való gyaloglást, sok az autó és kamion. Pár perc és fordulok is vissza Szeged irányába, immáron a folyó másik oldalán. Tiszta aszfaltút egy darabig. Kilépek rendesen, jól jön még az itt szerzett elõny. Ennél gyorsabban sétálni nem tudok. Végtelen hosszú egyenes elõttem. Élvezem. Szeretem ezt a fajta látszólagos monotonitást. Csak látszólag monoton, mert mindig van valami, ami színesíti a képet. Nyílt terepen vagyok és egyre erõsebben fúj a szél, napsütésnek már nyoma sincs. Az erõs szélben az út melletti oszlopok rezonálnak, búgnak, kerregnek, éneklik bús panaszukat. Örülhetnétek inkább, hogy itt vagyok és meglátogatlak benneteket, gondolom magamban. Ráadásul még kivételt sem teszek, ugyanúgy haladok el mindegyik mellett, miattam aztán ne legyen harag köztetek! Megértik a dolgot és játékból zúzmarát szórnak a fejemre. Na azért! - mondom magamban. Így megy ez egészen a második ellenõrzõpontig, a Holt-Tiszai gátõrházig. Szívesen fogadnak, leülök pár percre. Elõveszek egy szendvicset a hátizsákból, iszok a még forró teából, melyet elõzõ nap délután készítettem Pesten. Jó dolog a termosz így télen! Öt perc és már indulok is. Azt számolgatom magamban, hogy a következõ pont már félút, majd ott pihenek kicsit többet. Kilencven fokos balkanyar és immár a Maros mellett haladok Makó felé. Enyhült a szél, cserébe viszont már kezdek érezni valami fáradtság félét a lábaimban. Hát bizony az utóbbi másfél hónapban sehol sem túráztam! Látótávolságon belül (sok-sok km-re) sem elõttem, sem mögöttem senki. (A gáton legalábbis. Az aszfaltúton viszont látótávolságon belül Kis Pista igyekszik. Láttam már õt többször, gáton csak akkor jött, ha nem volt rövidítési lehetõség vagy nem adódott jobb minõségû út. Nem értem a dolgot, morfondírozok rajta. Épp az a jó ebben a túrában, hogy végig a gáton vagy nem? Késõbb pedig már fikarcnyit sem törõdök vele. Mindenkinek más az, ami fontos.) És megérkezem a harmadik ponthoz, a feketecsárdai gátõrházhoz. Kedves emberek fogadnak, pihenek, üldögélek, kinyújtom kicsit a lábam. Eszem-iszom és jól esik a beszélgetés. Nekem is. Nézem a térképet, számolgatok, még csak 13.00 óra, sötétedés elõtt Makón leszek, ami már 60 km-t fog jelenteni, a túra kétharmadát. Nem is idõzök hosszan, nyomás tovább! Nehéz terep következik. Szûz hó az elõttem haladó futók szétszórt lábnyomaival. Itt is van, ami változatossá tegye a tájat. Vadászok ahogy körülvették a kis kukoricást, majd traktor halad nem messze, gyerekek hógolyóznak, az út kanyarodik, a lábam merevedik. Templomtorony a távolban, az már bizony Makó. Nem merem azt gondolni, hogy közel van, mert ismerem én már ezeket a hívogató tornyokat nagyon is jól. Amíg látja az ember, addig nagyon távol van. Ha már nem látod! Akkor már jó, megnyugodhatsz, mindjárt odaérsz. Iszok fél liter isostar-t jégkása formában. Igy még nem kóstoltam de nem is jó. Nem kellene meginni, el kéne tenni és majd a Rockin augusztusban elõvenni a hátizsákból, aztán csak legyûröm valahogy. Majd egy sorompón üldögélek pár percet. Egy kis holt pont. Nem zavar, vártam már rá, legalább nézem kicsit, hogy itt a semmi közepén egy idõs úr hogyan örül együtt az unokával, aki kacagva siklik le a gát oldalán. Beszélgetünk is pár szót, ismeri a túrát, elismerõen beszél róla, sokáig érzem a hátamon a tekintetét. Makóhoz közeledve gyerekek a gáton. Ki szülõvel, ki szülõkkel, ki azok nélkül, ki kutyával, ki autóval. Az az érzésem támad, hogy észre sem vesznek, ahogyan haladok mellettük, amikor egy németjuhász játékból rámugrik. Lassítok kicsit a tempón, nézem a szánkózókat majd a gátról letérve a szalagozás mentén perceken belül beérek az iskolába, a negyedik ellenõrzõ ponthoz. Vidáman beszélgetnek ott nem mindig vidám dolgokról. Jól esik a kedvességük, talán észre sem veszik rajtam, hogy bizony a lábaim egyre nehezebben engedelmeskednek. Hol kinyújtom õket, hol behajlítom. Így se, úgy se jó de nem vészes. Ismerem már ezt az érzést. Eszembe sem jut, hogy esetleg kiszálljak, pedig már voltak itt ma olyanok, akik megtették. Legalább 25 percet idõzök köztük. Termoszom feltöltöm teával és még 16.00 elõtt útra kelek. Alig 150 méternyire elõttem halad egy srác. Jócskán megnöveli az elõnyét, amíg megállok egy kis technikai szünetre. Néha szem elõl is vesztem, mert a Maros ezen oldalán kacskaringós nagyon a gát. Apránként egyre közelebb kerülök hozzá mégis úgy sötétedik ránk, hogy két-három száz méter távolság még mindig van köztünk. Egyikõnk sem használ lámpát, nincs rá szükség. Nesztelen haladunk a következõ ellenõrzõ pont felé. Nagy megpróbáltatás. Hatvan km-en túl egy kb. 20 km-es szakasz egyben, melynek négy órát tervezek a teljesítésére. Hamarosan beérem az elõttem haladó túrázót, beszélgetünk kicsit majd újból beállok a saját tempómra ami alig-alig gyorsabb csak az övénél, illetve valószínûleg igyekszik is, hogy ne maradjon le nagyon mögöttem. Egyre erõsebb a szél és egyre hidegebb van. Újabb holtpont. Elhatározom, hogy megállok és iszok egy kis meleg teát miközben utolér sorstársam is. Teával kínálom, elfogadja, õ iszik elõször. Mi sem természetesebb annál, hogy este, sötétben, télen iszok egy teát valakivel akinek a nevét sem tudom (akkor még) valahol a Maros gáton? Egy darabig ismét együtt haladunk, beszélgetünk túrákról, az út szélén szaladgáló egerekrõl és szerinte is beérhetünk a következõ pontra 8 körül majd gyorsítok és ismét erõs tempót diktálok. Túratársam fokozatosam lemaradozik az idõjárás pedig egyre zordabb lesz. Kis hókupacok, hóátfúvások képzõdnek a gáton, ahol meg nem ott rettenetesen csúszóssá válik, gyakran megcsúszom, igyekszem havas talajra lépni, úgy biztonságosabb. Nem jön a pont, nem jön a pont.. Elkezd esni valami. Magam sem tudom hó vagy esõ vagy valami a kettõ között, nem törõdök vele csak megyek és megyek elõre. Néha állatok neszét hallom, fel is ismerek egyet-egyet. Õzek és nyulak, ti sem pihentek? Az lesz az, annak kell lennie! Az ötödik ellenõrzõ pont. Olyan messze van még! Most hosszan elõre, majd kilencven fokos kanyar balra, már csak néhány száz méter. Elõttem nem sokkal mehetett itt valaki, látom a nyomait a mély hóban. Rövideket lépett, fáradt lehet nagyon. Megérkezem. Kis ház a gát mellett, Deszk-Fehértói gátõrház. Bent a kellemes melegben két hölgy canasta-zik serényen, egy fáradt túrázó pedig a fûtõtestnél melegszik, szárítkózik. Neki már nincs tovább, végállomás, itt feladja. Teával, naranccsal kínálnak, pecsételnek majd folytatják a játékot. Jó nézni õket, jó most itt üldögélni a dikón ebben a kis házban. Nem sokkal késõbb beesik a teázós partnerem is, akit korábban úgy magára hagytam. Mindketten elégedettek vagyunk, hiszen a tervezett nyolc óra helyett fél órával hamarabb érkeztünk. Irigylem õt, nem lenne szüksége még arra sem, hogy leüljön kicsit, azonnal tudna menni tovább. Mégis marad még, melegszik õ is. A hátizsákomból elõveszem a tartalék nadrágom és extra pulóverem. A nadrágot a másik alá veszem, a pulóvert a többire. Tudom és érzem, hogy nem lesz könnyû a hátralévõ 10-12 km. Együtt indulunk hárman. Egyikõnk csak a deszki útra, mert oda jönnek érte autóval, mi ketten pedig Szeged fényei felé. Kocogunk kicsit együtt majd én sétára váltok. Nekem már nem megy a kocogás, magamra maradok. Legkevésbé sem bánom. Percek alatt rámfagy a nadrág és a kabát a szél felõli oldalon, megkeményedik és páncélként véd tovább. Hosszú egyeneseken haladok, messze elõttem a sötétségen keresztül is látom túratársam amint halad elõttem, majd egyszer csak eltûnik. Helyette már Szeged házait látom, utcai lámpák fénye alatt sétálok. Felkapaszkodom a hídra, ahol az ónos esõ már megtette a dolgát. Majdhogynem négykézláb kelek át Tiszántúlról a Duna-Tisza közé, le a hídról, jobbra át. Buszmegálló mellett haladok el, éppen akkor érkezik a busz, sétálok tovább aztán egyszer csak bent vagyok. 21.55, 16 órás menetidõn belül érkezem a célba. Elfáradtam. Éppen váltom az elõttem beérkezõt a rendezõi asztalnál, alig néhány perccel érkezett csak be elõttem. Tea, emléklap, kitûzõ, gulyásleves, almáspite, rövid beszélgetés, autóról jégleolvasztás és már autózom is vissza a fõvárosba.

Szép és egyben nehéz túra. Örülök, hogy ott lehettem és ezúton is köszönöm a szervezõk lelkes munkáját, valamint õszinte kedvességét! Elõször voltam ott és nem utoljára.

suvlaj