Bartina 30 – Sártenger Tolnában
Bluggy, placcs, bluggy, csobb, toccs, placcs, francba, bluggy, toccs, a jó francba, placcs, bluggy: nagyjából ez írná le a legjobban a túra egy jelentõs szakaszát. :) Addig viszont sokminden történt. Például amikor még ránéztünk volna a topikra Kerek repkénnyel este, akkor hirtelen elment az áram a kollégiumban, a folyosóra kétségbeesett arcok tódultak ki, a világ összes fájdalmával („mikor lesz internet?”). :) Tehát az utolsó kapott információ alapján abban maradtunk, hogy reggel fél hatkor találkozunk Sancimanóval. Két és fél óra alvás után (szomszéd srác felébresztett hóttrészegen, hogy visszahozta a teafõzõmet :)) letámolyogtunk és alig vártunk pár percet Sancimanóra és táltos Nexijére, ezúton is köszönöm szépen a fuvart, enélkül a logisztika sokkal nehezebb lett volna. Útitársaink Olahtamas és G(Dzsí) voltak, vidáman telt az út, Pakstól a helyi érdekû rádió reggeli kívánságmûsorán avatódtunk be a sosem hallott „slágerek” világába. :) Szekszárdon a GPS profi kezelõi megtalálták a rajtot, felszerelkeztünk és búcsút is vettünk egymástól, mivel Repkénnyel megcéloztuk a 14:12-kor induló vonatot Székesfehérvárra. Akkor, ott ez egészen reális célkitûzés volt.
Külön asztalnál neveztünk a hosszútávra, másutt kaptuk meg az itinert/térképet, ott mondták, mikor és honnét indul a túra különbusza. Éppen elkaptunk egy induló járatot és szûk húsz perc alatt ki is értünk a Sötétvölgyi-tóhoz. Sikerült a tömeg elõtt elrajtolni, kicsivel Beugró lány és Moiwa sporttársak után, akik olyan jó egyenletes tempóban haladtak, hogy megpróbáltuk õket követni, ez egészen Grábócig – hellyel-közzel – sikerült is. A rajthely környéke igen kellemes, fagyos vizû tó mentén sétálunk egy darabig, majd inkább meredek, mint hosszú emelkedõn suhantunk fel az elsõ ellenõrzõponthoz. A Várhegy oldalában álló kilátóból szép panoráma bontakozott ki elõttünk, sosem járt még egyikõnk sem ezen a vidéken. Kerek repkény el is kattint néhány fotót, miközben próbálok a szúróbélyegzõvel a megfelelõ rubrikába igazolást kreálni, miután ez nem sikerül, marad a lap teteje. Lebotladozva a lépcsõn újabb emelkedõn talpalunk fel, ez már majdnem a Várhegy. Kényelmes, nagyon jól járható utak következnek, sietünk, ahogy tudunk, végre újra járhatjuk az erdõt, beszélgetünk, ahogy leérünk a völgy oldalában futó egyszemélyes ösvényre. Örvendetes, hogy nem az erdészeti útra van felfestve a jelzés, mert van rajta néhány dagonyás rész, át is fut a fejemen, hogy mennyire nem szeretem a sarat.
Két lejtõn belekocogunk a távba, amúgy inkább sietve gyaloglunk, megbeszéljük, hogy addig sietünk, amíg van esély a vonatot elérni, ami még mindig nagyon teljesíthetõ célnak tûnik. Utolérjük Siményi Vilit és társát, majd lassan beérjük Beugró lányékat, valamint egy elõzésnél beszólós, zajos társaságot. A Haramia-forrás ellenõrzõpontja kisebb találkozóhelyként szolgál, itt van Laci069, Budai-H.G. és Joeyline is. A pontõrök beköltöztek az esõházba, ennek csak az a hátránya a túrázók számára, hogy vagy kifelé vagy befelé lehet menni, de egyszerre a két irányban nem. Innen szép réten haladunk tovább, enyhén párás az idõ, néha van egy kis ködszitálás, de lehet, hogy már itt is az esõ csepereg. Eléggé emelkedik az út alattunk, de lehet haladni, itt már van némi sár, de ez még mindig nem veszélyes. A harmadik ponton hatalmas, édes almát és fejenként két szelet nápolyit kapunk, valamint a ponttól indulva találkozunk Zsotyekkel. Megint emelkedünk, most egy fokkal meredekebben, mint az imént, szõlõk közé érünk be, majd újra erdõ következik, nagyon tetszik a táj, nyugodt, békés.
A negyedik ponton gyorsan bélyegzünk, a pontõrök magyarázkodnak, hogy itt nem tudnak frissítést adni, mert nem tudták felhozni. Gondoljuk, semmi gond, majd lesz másutt, biztos valami technikai zûr volt. Nos, a technikai zûr oka az a sártenger lehetett, amiben a következõ hét kilométert eltöltöttük. Haladni alig tudunk, eleinte próbálunk valamelyest járható részeket keresni az úton, viszont késõbb a minden mindegy alapon Kerek repkény ötlete alapján belegázolunk az összes pocsolyába, mivel ott kevésbé csúszik a talaj. Utolér Borbély Kata, kicsit lelassul a tempónkra, fényképészeti szakbeszélgetést folytatunk, mit érdemes fotózni a Bartinán címmel. Például rögtön megjelenik egy szántóföldrõl a Mecsek vonulata, távoli, kékes hegyek látszanak, keresem a Misina TV-tornyát, de nem látom. Utolérünk egy ismerõs hátizsákot, hordozója Nagyondinnye, egy ideig vele és Rafterrel dagasztjuk a sarat. Meglátjuk Szálka házait, messzebb a halastó is mutatja magát, mi viszont nem megyünk le a faluba. Inkább tapossuk még a sarat, olyan jó mulatság úgyis. :) A cipõknek már úgyis mindegy, a nadrágunknak szintén, nincs az a kamásli, ami kivédené ezt. Útelágazáshoz érkezünk, balra mûút, jobbra ugyanaz a latyakos-sáros valami, amit eddig is követtünk, a szalag természetesen jobbra mutatja az irányt, ha arra, hát arra, megyünk.
Grábócra hirtelen jobbkanyar után futunk be, feltûnik, hogy eláll a szemerkélõ esõ, ami most egyáltalán nem volt zavaró, annyira lekötötte figyelmünket a sár. A ponton leülünk, szemlét tartunk, kapunk pecsétet és nápolyit, idõt nézünk, de tudjuk, hogy a vonatnak körülbelül akkor inthettünk búcsút, amikor elõször merültünk bokáig a sárban. Mellesleg, a helyzetet néhol egy kis jég színesítette, ami legalább megmagyarázta, miért van ekkora dagonya. A faluból kifelé egy sereg libát sikerül magunkra haragítani, kicsit sajnáljuk az utánunk jövõket, akiket nyilván szét fognak tépni a vérszomjas baromfik. :) Az útnak ez az ága sokkal kényelmesebben járható, emelkedik kicsit az út, majd hirtelen lejtésbe kezd. Páran mindenféle alternatív útvonalakat próbálnak ki, páran pedig szembejönnek velünk. A szalagok romos vadászházhoz vezetnek, rövid technikai szünetet tartunk, közben utolér az idõközben kissé lemaradt Nagyondinnye. Méreten felüli Kék sáv jelzés hív az emelkedõ felé, fentebb kevésbé romos háznál iszunk pár kortyot és tovább emelkedünk. Repkény lába kezdi megmakacsolni magát, néha megállunk kicsit pihenni. Visszaérünk arra a szakaszra, amelyiken már Grábóc felé sem volt egyszerû menni, de azóta végigtrappolt az úton az összes résztvevõ mögöttünk a 30-as távon.
Visszaérve a pontra két jó hír is fogad minket, az egyik, hogy közelre ígérik a frissítõpontot, a másik, hogy állítólag innét sokkal járhatóbb az út. Viszont ígérnek egy szurdokot is, amelyen eléggé nehéz lesz lemenni. Ezek után is nehéz? Hahaha, létezhetetlen. A forralt bor viszont határozottan csábítóan hangzik. Haladunk tovább, caplatunk a különbözõ fokozatú sárban, kilátóponton háromtagú kis társaságtól kérünk közös fotót magunkról, cserébe mi is készítünk egyet róluk. Odébb fenyves, Repkény megjegyez valamit a fenyõillatú illatosítókról, nem értem a célzást, de észreveszem én is a kis bódét a szõlõtábla végében. :) Utolérnek, majd meg is elõznek Sétálós Bácsiék és nemsokára a nevezett szurdokba lépünk be, nem annyira túlzó a név, bár inkább mélyútról, mint szurdokról van szó. Az elnevezés lényegtelen, a sár az aljában lényegesebb, fõleg, hogy nincs hol megkapaszkodni, nem gyõzök hálálkodni Kerek repkénynek, hogy mégis rábeszélt a túrabotokra, pedig úgy voltam, hogy minek vigyünk, alig vannak szintek a túrán. A sárlavina jellegû szakaszon így mégsem esünk el, az aljától pár lépésre pedig ott vár egy nagy bögre forralt bor. :) Nagyon jólesett, fõleg, hogy az utóbbi pár kilométeren nem álltunk meg inni. Pecsétet itt nem adnak, megisszuk a bort és megyünk is tovább, eleinte kisebb, majd nagyobb hétvégi telkek között túrázunk, rövid lejtõ után újra felfelé. Utunk mellett valahol furcsa betontorony magasodik, nem tudom, mi célt szolgálhat (lövegtorony talán?). A szõlõk után már házak között túrázunk, csodaszép a kilátás kelet felé, Szekszárdon túl az Alföld terül el a párában.
A kilátó pedig közelebb van, mint gondolnánk, az emelkedõ nem olyan meredek, mint amilyennek tûnik, a pontõröknél igazolunk és leülünk pár percre, nézzük a kilátást és Tolna megye székhelyét a lábunk elõtt. Majd összeszedjük magunkat és lépcsõsorokon sétálva lemegyünk a belvárosba. Szekszárd alapvetõen jó benyomást tesz rám, kellemes sétálóutcán megyünk a cél felé, a DDK utolsó (vagy éppen elsõ?) néhány száz métere csatlakozik utunk végénél. Platánokkal szegélyezett úton érkezünk meg a célhoz. Az iskolában kedves rendezõk és nagy tömeg fogad, elõbbiektõl megkapjuk a díjazást (szép jelvény) és egy kérdõívet a túráról. Utóbbit kitöltjük, megeszünk egy-két szelet kenyeret, nézzük, ahogy sok ismerõs érkezik, végül kisétálunk a vasútállomásra. A rendezéssel maximálisan elégedettek lehetünk, ahol nem volt véletlenül jelzés, ott mindig volt szalag vagy kirakott nyilak, eltévedni nem lehetett, a szolgáltatás tökéletes volt. Aki pedig eljött és nekivágott a dagonyának, annak pedig nagy gratula és minden elismerés, jobban elfáradtunk, mint máskor egy 50-60 km-s túrán. :)
Kékdroid |
